Kristina Ohlsson. Mostohák

Kristina Ohlsson Mostohák SKANDINÁV KRIMIK animus Budapest, 2012

2

Copyright © Kristina Ohlsson, 2009 A mű eredeti címe: Askungar Published by agreement with Salomonsson Agency Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2012 A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető. Fordította: Torma Péter Sorozatszerkesztő: Gábor Anikó Szerkesztette: Dobosi Beáta Korrektorok: Szepesik Balázs, Vass Alexandra ISBN 978 963 324 081 6 ISSN 1788-9510 Kiadta az Animus Kiadó 2012-ben Felelős kiadó: a kiadó igazgatója [email protected] www.animus.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft. Borítóterv: Nina Leino A nyomtatás és a kötés a debreceni ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

3

I. RÉSZ CSALÓKA JELEK

4

Hétfő Amikor szabadjára engedte a gondolatait, azok valami okból előbb vagy utóbb mindig a jegyzőkönyvre terelődtek. Ez általában éjszaka történt. Csendben feküdt az ágyon, és a plafont bámulta, ahol egy légy mászkált. Sötétben sosem tudott igazán pihenni. Mintha minden védelme lefoszlott volna róla, amikor eltűnt a nap, és előkúszott a sötétség, hogy belepje. A védtelenség egész lényével szöges ellentétben állt. Élete nagy része arról szólt, hogy mindig résen legyen, mindenre készen álljon. A készenlét pedig éberséget kívánt. Megjegyezte magában, hogy már régóta nem riadt fel éjszaka könnyek között. Rég volt már, hogy fájtak az emlékek, és elgyengítették. Ilyen értelemben elég jól haladt a próbálkozásával, hogy békére leljen. És mégis. Ha összeszorította a szemét, és teljes, teljes csend volt körülötte, látta maga előtt. Testes alakja kivált a sötét árnyak közül, és botorkálva megindult felé. Lassan, lassan, ahogy mindig is járt. Az illata emlékétől is rosszul lett. Sötét, édeskés, poros illat volt. Mint a könyvek szaga a könyvtárában. És hallotta a hangját is. – Te megátalkodott semmirekellő! – sziszegte. – Te kis abortuszszökevény! Aztán megragadta, és erősen megszorította. Ezeket a szavakat mindig fájdalom követte, és büntetés. Tűzzel. A tűz emlékét még mindig őrizték teste különböző részei. Szeretett az ujjával végigsimítani a hegeken, és szerette tudni, hogy túlélte. Amikor nagyon kicsi volt, úgy gondolta, hogy azért kap büntetést, mert mindent rosszul csinál. Így hát, gyermeki logikáját követve, próbált mindent jól csinálni. Konokul és elkeseredetten. Mégis mindig rossz vége lett. Aztán amikor idősebb lett, megértette. Nem volt olyan, hogy jó. Nem a tetteiért járt a büntetés, hanem az egész lényéért és létéért. Azért büntették, mert létezett. Ha nem létezik, Ő nem halt volna meg. – Meg sem kellett volna születned! – üvöltötte az arcába. – 5

Gonosz vagy, gonosz, gonosz! A sírásnak, ami a tűz után jött, mindig csöndesnek kellett lennie. Csak halkan, halkan, hogy meg ne hallja. Mert ha meghallotta, visszajött. Mindig. Emlékezett rá, hogy a vádaskodás miatt sokáig erősen szorongott. Hogy is békülhetett volna ki azzal, amiben bűnösnek mondta? Hogy fizethetett volna meg valaha is azért, amit tett, hogy tehette volna jóvá a bűnét? A jegyzőkönyv. Bement a kórházba, ahol annak idején Ő feküdt, és elolvasta az Ő jegyzőkönyvét. Főleg azért, hogy valami fogalmat kapjon róla, mekkora is a bűne. Akkor már jóval idősebb volt. Idősebb, mégis örökre adós a gonosztettei miatt. Ám az, amit a jegyzőkönyvben talált, adósból egészen váratlanul szabad emberré tette. A felszabadulás erőt és gyógyulást hozott. Új életre talált, és vele új, megválaszolandó kérdésekre is. A kérdés többé nem az volt, ő hogyan kárpótolhatna valakit. Hanem az, hogy őt hogyan lehetne kárpótolni. A sötétben fekve halványan elmosolyodott, és odapillantott az új babára. Úgy gondolta – biztos persze nem lehetett benne, de úgy gondolta –, ez tovább ki fog tartani, mint a többi. A babának nem kell leszámolnia a múltjával, ellentétben vele. A babának csak egy erős kéz kell, az ő erős keze. Meg sok-sok szeretet. Az ő különleges szeretete, mely megmutatja neki az utat. Óvatosan megcirógatta a baba hátát. Véletlenül – vagy talán azért, mert nem látta a sérüléseket, amelyeket okozott neki – a keze szinte azonnal az egyik legfrissebb zúzódásra tévedt. A baba egyik lapockáján díszelgett, mint valami sötét tavacska. A baba felriadt, és felé fordult. A szeme üveges volt a félelemtől: sosem tudhatta, mi vár rá, ha leszáll a sötétség. – Itt az idő, Baba. A törékeny arcocskán bájos, álmos mosoly jelent meg. – Holnap kezdjük – suttogta még. Aztán visszafordult a hátára, és tovább bámulta a legyet a plafonon. Éberen és készenlétben. Pihenés nélkül. 6

7

Kedd Már a végeérhetetlen esőzéseket hozó nyár derekán jártak, amikor az első gyereknek nyoma veszett. Egy kedden kezdődött minden, egy különös napon, amely ugyanúgy is telhetett volna, ahogy a többi, mire azonban véget ért, több ember életét is gyökeresen megváltoztatta. Közéjük tartozott Henry Lindgren is. Július harmadik keddje volt, és Henry extra műszakot teljesített a Göteborgból Stockholmba tartó X2000 expresszvonaton. Már nem is számolta, hány éve dolgozik kalauzként a Svéd Államvasutaknál, és elképzelni sem tudta, mi lesz, ha majd nyugdíjba kényszerítik. Mit kezd azzal a rengeteg idővel, amikor egyedül van? Talán azért, mert Henry Lindgrennek jó szeme volt a részletekhez, később teljesen tisztán vissza tudott emlékezni a fiatal nőre, aki ezen az úton elvesztette a gyermekét. A vörös hajú fiatal nőre, zöld vászonblúzban és nyitott orrú szandálban, amely látni engedte, hogy a lábkörme kékre van festve. Ha Henrynek és a feleségének lett volna lánya, feltehetően így nézett volna ki, mert az asszony haja a legvörösebb vörös volt. A vörös hajú nő kislánya viszont a legkevésbé sem hasonlított az anyjára, amit Henry szintén megjegyzett, amikor kilyukasztotta a jegyüket, rögtön az után, hogy a vonat kigördült a göteborgi pályaudvarról. A lányka haja sötét volt, gesztenyebarna, és olyan lágy hullámokban omlott alá, hogy az már szinte természetellenesnek tűnt. Puhán terült szét a vállán, és valahogyan előrehullt, hogy az arcocskáját keretezze. A bőre is sötétebb volt, mint az édesanyjáé, a szeme azonban nagy és kék. Orrnyergét kis csoportokban szeplők díszítették, kissé ellensúlyozva arcának babaszerűségét. Henry rámosolygott, ahogy elsétált mellette. A kislány szégyenlősen visszamosolygott. Henry szerint fáradtnak látszott. Aztán elfordította a fejét, és kinézett az ablakon. – Lilian, vedd le a cipődet, ha felteszed a lábad az ülésre! – hallotta Henry a nő hangját, amikor a következő utashoz lépett, hogy elkérje a jegyét. Mire ismét feléjük nézett, a kislány már lerúgta mályvaszínű 8

szandálját, és maga alá húzta a lábát. A szandál még akkor is ott volt a padlón, amikor a gyerek már eltűnt. Jó lármás volt az út Göteborgtól Stockholmig. Az utasok közül sokan azért látogattak el Svédország második legnagyobb városába, hogy megnézzék valami világsztár koncertjét az Ullevi stadionban. Most hazafelé tartottak a délelőtti vonattal, amelyen Henry teljesített szolgálatot. Henrynek először az ötös kocsiban akadt gondja, ahol két fiatalember lehányta az ülést. Másnaposak voltak az előző éjszakai bulizástól, és Henrynek kellett elrohannia tisztítószerért meg nedves rongyért. Körülbelül ezzel egy időben két még fiatalabb lány összeverekedett a hármasban. A szőke azzal vádolta a barnát, hogy le akarja csapni a kezéről a barátját. Henry próbálta lecsillapítani őket, de nem sok sikerrel, és a vonaton csak Skövde után állt helyre nagyjából a rend. Addigra az összes bajkeverőt elnyomta az álom, és Henry megihatott egy kávét Nellie-vel, aki a büfékocsiban dolgozott. Visszafelé Henry látta, hogy a vörös hajú nő és a kislánya alszik. Innentől kezdve az utazás nagyjából eseménytelenül telt, egész addig, amíg Stockholm közelébe nem értek. A segédkalauztól, Arvid Melintől jött a hír Flemingsbergnél, úgy húsz kilométerre a fővárostól. A vonat vezetőjét értesítették, hogy a stockholmi főpályaudvarra vezető út utolsó szakaszán valami probléma akadt a jelzőrendszerrel, így öt-, talán tízperces késés várható. Mialatt Flemingsbergben várakoztak, Henry észrevette, hogy a vörös hajú nő sietve, és egyedül, leszáll a vonatról. Lopva figyelte a hatos kocsiban lévő kis fülkéből, amelyet a személyzetnek különítettek el. Látta, hogy határozott léptekkel átvág a peron túloldalára, ahol kisebb a tömeg. Valamit elővett a táskájából, talán mobiltelefont? Henry úgy sejtette, a gyerek az ülésen alszik. Nem sokkal korábban, amikor Katrineholmon átrobogtak, még így volt. Henry felsóhajtott. Mit képzel magáról, hogy csinos nők után leskelődik? Henry elfordult, és belekezdett a magazinjában található keresztrejtvénybe. Később újra és újra arra kellett gondolnia, mi lett volna, ha nem veszi le a szemét a peronon álló nőről. Nem számított, hányan győzködték, hogy nem tudhatta, és nem szabad szemrehányást 9

tennie magának. Henrynek élete végéig meggyőződése maradt, hogy a keresztrejtvényfejtés kedvéért tönkretette egy fiatal anya életét. De az időt ő sem tudta visszaforgatni. Henry még mindig a keresztrejtvényével bajlódott, amikor megszólalt a hangosbeszélőben Arvid hangja. Felszólította az utasokat, hogy foglalják el a helyüket. A vonat készen állt, hogy folytassa útját Stockholm felé. Utólag senki sem emlékezett rá, hogy látott volna egy fiatal nőt a vonat után futni. Pedig biztosan így volt, mert néhány perccel később Henry sürgős hívást kapott a személyzeti fülkében. Egy fiatal nő, aki a kettes kocsi hatos ülésén utazott a kislányával, ott maradt a peronon Flemingsbergben, és most taxin tart Stockholm belvárosa felé. A kislánya tehát egyedül van a vonaton. – A franc essen belé! – szitkozódott Henry, ahogy letette a kagylót. Miért nem tudhat le csak egyetlen szolgálatot anélkül, hogy valami baj történne? Miért nem lehet egy perc nyugta sem? Fel sem merült, hogy egy közbeeső állomáson megálljanak, olyan közel jártak már a végcélhoz. Henry a kettes kocsiba sietett, és látta, hogy alighanem az a vörös hajú nő maradhatott le a vonatról, akit a peronon nézett, mivel felismerte a lányát, aki most egyedül volt. Mobilon beszólt a központba, hogy a kislány még alszik, és semmi értelme azzal zaklatni, hogy az anyukája nincs a vonaton, amíg be nem érnek Stockholmba. Ebben egyetértettek, és Henry megígérte, hogy személyesen vigyáz a kislányra, miután megérkeznek. Személyesen. Ez a szó még sokáig a fülébe csengett. Ahogy a vonat elhagyta a délen fekvő külváros, Söder állomását, a lányok a hármas kocsiban újra civakodni kezdtek. Ahogy a kettes és a hármas kocsi között kinyílt az ajtó egy utas előtt, Henry fülét a széttörő üveg hangja ütötte meg, így ott kellett hagynia az alvó gyereket. Idegesen, kapkodva előhúzta a rádiót, és Arvidot hívta. – Gyere gyorsan a hármasba! – vakkantotta bele a készülékbe. Kollégájától egy hang sem érkezett. A vonat jellegzetes fújtatással, ami egy öregember nehéz, ziháló légzésére emlékeztetett, megállt, mielőtt Henry szétválaszthatta volna a lányokat. – Kurva! – visította az egyik lány. 10

– Ribanc! – replikázott a másik. – Micsoda viselkedés ez! – háborgott egy idős hölgy, aki épp felkelt, hogy leemelje bőröndjét a csomagtartóról. Henry visszafelé oldalazott a leszálláshoz készülődő utasok között. – Ti ketten szépen elhagyjátok a vonatot! – szólt hátra a válla fölött. Beszéd közben már be is lépett a kettes kocsiba. Remélte, hogy a kislány nem ébredt fel. Hisz nem ment olyan messzire. Henry visszaverekedte magát, több utasba beleütközött, és utólag meg is esküdött rá, hogy nem volt távol három percnél tovább. Csakhogy a percek száma, bármilyen csekély volt is, nem változtatott semmin. Mire visszaért a kettes kocsiba, az alvó kislány már nem volt ott. Csak mályvaszín szandálja árválkodott a padlón. A vonat pedig okádta magából a peronra az embereket, akik Henry Lindgren védelme alatt utaztak Göteborgból Stockholmba. Alex Recht már több mint negyedszázada volt rendőr. Így aztán teljes mértékben feljogosítva érezte magát arra, hogy azt mondja, nagy tapasztalata van a rendőri munkában, hogy az évek során korántsem jelentéktelen szintjére jutott el a gyakorlati szakmai tudásnak, és kifinomultak megérzései. Gyakran mondták neki, hogy jó az ösztöne. Kevés fontosabb van egy rendőr számára, mint az ösztön. Ez jelzi igazán a belevaló rendőrt, ez dönti el, ki alkalmas erre a pályára, és ki nem. Az ösztön sosem helyettesítheti a tudást, de remekül kiegészíti. Amikor minden tény, a kirakós minden darabja ott van az asztalon, az a kulcs, hogy az ember megértse, mit néz, és össze tudja rendezni az információtöredékeket egy egésszé. „Sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak” – idézte Alex apja a beszédében, amelyet a fia rendőri kinevezésekor mondott. Alex apja reménykedett benne, hogy az ő fia is egyházi pályára megy, mint előtte a családban minden elsőszülött fiú. Nagyon nehezen törődött bele a ténybe, hogy Alex végül mégis a rendőrséget választotta. [1]

11

– Ahhoz is elhivatottság kell, hogy rendőr legyen az ember – próbálta kiengesztelni Alex. Az apja gondolkozott ezen néhány hónapig, majd kinyilvánította, hogy elfogadja és tiszteletben tartja a fia választását. A dolgot talán leegyszerűsítette, hogy Alex öccse később úgy döntött, pap lesz. Alex mindenesetre örökké hálás maradt neki ezért. Alex szeretett olyanokkal dolgozni, akik hozzá hasonlóan elhivatottságot éreztek a szakma iránt. Olyanokkal is, akik – akárcsak ő maga – jó érzékkel állapították meg, mi a tény, és mi a mese. Talán – gondolta, miközben a volán mögé ült, hogy a főpályaudvarra induljon – talán ezért nem tud igazán barátságos lenni új kollégájával, Fredrika Bergmannal. Úgy tűnt, a nő sem elhivatottnak, sem különösebben tehetségesnek nem tartja magát. Alex nem is várta, hogy hosszú lesz a rendőri karrierje. Vetett egy lopott pillantást a mellette ülő alakra. Fredrika hihetetlenül egyenesen ült. Alex eleinte el-eltűnődött rajta, van-e katonai múltja. Sőt reménykedett is benne, hogy van. De akármilyen alaposan nézte is át a nő életrajzát, semmi nyomát nem találta annak, hogy egy órát is eltöltött volna a fegyveres erőknél. Akkor viszont csak tornász lehetett, mert az nem létezik, hogy normális nőnek, aki csak simán egyetemet végzett, ilyen egyenes legyen a háta. Alex halkan megköszörülte a torkát, és fontolóra vette, mondjon-e valamit az esetről, mielőtt odaérnek. Végül is Fredrikának még sosem volt dolga ilyesmivel. Tekintetük egy pillanatra összetalálkozott, majd Alex újra az útra nézett. – Nagy ma a forgalom – morogta. Mintha Stockholm belvárosában valaha is előfordult volna, hogy kicsi. A rendőrségen eltöltött évek alatt Alex jó néhány eltűnt gyerek után nyomozott már. Ezek az esetek fokozatosan meggyőzték arról, hogy igaz a mondás: „A gyerekek nem elvesznek, hanem elveszítik őket.” Majdnem, majdnem minden ilyen esetben az elveszett gyerekhez tartozott egy elveszett szülő is. Valami nemtörődöm alak, akinek Alex szerint nem is lett volna szabad gyereket vállalnia. Nem is kellett feltétlenül nehéz sorsúnak vagy alkoholistának lennie. Ugyanúgy lehetett szó olyasvalakiről is, aki sokat dolgozott, túl gyakran és túl 12

későig maradt ki a cimboráival, vagy egyszerűen nem figyelt eléggé a gyerekére. Ha a gyerekek akkora helyet foglalhatnának el a felnőttek életében, amekkora jár nekik, sokkal ritkábban vesznének el. Legalábbis ez volt Alex véleménye. A felhők vastagon és sötéten borultak az égre, és távoli moraj jelezte a vihart, amikor kiszálltak a kocsiból. A levegő hihetetlenül súlyos és párás volt. Az ilyen napokon az ember még vágyik is az esőre és a viharra, hogy legalább lélegezni tudjon. Valahol az óváros fölött halványan egy villám cikázott át az égen. Közeledett az ítéletidő. Alex és Fredrika a főbejáraton át sietett be a pályaudvarra. Alex felhívta a nyomozócsoport harmadik tagját, Peder Rydh-öt, aki megnyugtatta, hogy már úton van. Alex fellélegzett. Nem lett volna ínyére úgy elkezdeni a nyomozást, hogy csak egy ilyen íróasztalvitéz van vele, mint Fredrika. Elmúlt délután fél három, mire odaértek a tizenhetes vágányhoz, ahová a vonat beérkezett, hogy egy előírásszerű helyszínelésnek vethessék alá. A Svéd Államvasutakat tájékoztatták, hogy nem lehet pontosan megmondani, mikor állhat újra forgalomba a szerelvény, amiből az következett, hogy aznap még jó pár másik vonat is késni fog. Alig volt néhány olyan ember a peronon, aki nem rendőregyenruhát viselt. Alex úgy sejtette, hogy a kimerültnek, de összeszedettnek látszó vörös hajú nő, aki egy „Homok” feliratú nagy, kék műanyag ládán ült, az eltűnt gyerek anyja lehet. Ösztönösen megérezte azt is, hogy ő nem olyan szülő, amilyenek általában elveszítik a gyereküket. Alex idegesen nyelt egyet. Ha a gyereket nem csak úgy elhagyták, akkor elrabolták. Ha pedig elrabolták, az jelentősen megbonyolítja a dolgot. Próbált megnyugodni. Még nem tudott annyit az ügyről, hogy ne állhasson hozzá nyitottan. Egy fiatal egyenruhás rendőr jött oda hozzájuk. A kézfogása határozott volt, de valamelyest nyirkos, a tekintete pedig kissé üveges és bizonytalan. Egyszerűen Jensként mutatkozott be. Alex úgy vélte, hogy most végezhetett a rendőrtiszti főiskolán, és ez az első ügye. Amikor az újoncok elfoglalják a posztjukat, rémisztő a gyakorlati tapasztalat hiánya. Az első hat hónapban szinte sugárzik róluk a 13

zavarodottság, sőt néha a pánik. Alex azon tűnődött, hogy a fiatalember, akivel kezet fogott, a határán van-e már a vakrémületnek. Ő meg valószínűleg azon, mit keres itt Alex. A nyomozók ritkán vagy sohasem jelennek meg a helyszínen, hogy maguk folytassák le a kihallgatást. Vagy legalábbis nem az ügy ilyen korai szakaszában. Alex már épp meg akarta magyarázni, miért jött, amikor Jens szaggatottan, hadarva beszélni kezdett. – Csak harminc perccel az után riasztottak minket, hogy a vonat beérkezett – jelentette éles hangon. – Addigra majdnem minden utas elhagyta a peront. Vagyis rajtuk kívül mindenki. Széles mozdulattal egy csoportnyi emberre mutatott valamivel a nő mögött, akit Alex a gyerek anyjaként azonosított. Alex az órájára pillantott. Három óra negyven. A gyerek tehát majdnem másfél órája tűnt el. – Az egész vonatot átkutattuk. Nincsen sehol. Mármint a gyerek, egy hatéves kislány. Sehol sincs. És úgy tűnik, nem is látta senki. Mindenesetre senki, akivel beszéltünk. És a csomagjuk is itt van. A kislány nem vitt magával semmit. Még a cipőjét sem. Ott volt az ülés alatt. Az első esőcseppek kopogni kezdtek a tetőn a fejük fölött. A vihar már a közelben zúgott. Alex nem emlékezett rá, hogy valaha lett volna rosszabb nyara. – Az a kislány anyja, aki ott ül? – érdeklődött Fredrika, miközben diszkréten a vörös hajú nő felé biccentett. – Igen – felelte a fiatal rendőr. – A neve Sara Sebastiansson. Azt mondja, addig nem megy haza, amíg meg nem találjuk a kislányát. Alex felsóhajtott magában. Persze, hogy a vörös hajú nő az anya. Neki ilyesmit nem kellett megkérdeznie, ő ezeket magától is tudta, érezte. Fredrikából teljességgel hiányzott ez a fajta intuíció. Mindent megkérdezett és megkérdőjelezett. Alex érezte, hogy lesz egyre ingerültebb. A nyomozás egyszerűen nem így működik. Csak remélni tudta, hogy a nő gyorsan rájön, hogy pályát tévesztett. – Miért tartott harminc percig, mire értesítették a rendőrséget? – faggatózott tovább Fredrika. Alex rögtön hegyezni kezdte a fülét. Végre egy értelmes kérdés. 14

Jens erőt gyűjtött. Egészen eddig a felettesei minden kérdésére volt válasza. – Hát, ez elég furcsa történet – kezdte, és Alex látta, hogy igyekszik kerülni Fredrika tekintetét. – Flemingsbergben tovább állt a vonat, mint szokott, és az anya leszállt telefonálni. A kislányát meg fent hagyta a vonaton, mert aludt. Alex elgondolkodva bólogatott. A gyerekek nem elvesznek, hanem elveszítik őket. Talán rosszul ítélte meg a vörös Sarát. – Aztán odament hozzá, mármint Sarához, egy lány, és megkérte, hogy segítsen neki, mert rosszul van a kutyája. Emiatt Sara lemaradt a vonatról. Az állomáson segítettek neki, úgyhogy azonnal oda tudott telefonálni a vonatra, és elmondta, hogy a kislánya fent van, ő meg taxival jön ide. Alex összeráncolta a homlokát, ahogy a beszámolót hallgatta. – De mire beért a vonat Stockholmba, addigra eltűnt a gyerek, és a kalauz meg a személyzet néhány tagja keresni kezdte, de égen-földön nem találta. Az emberek meg özönlöttek le a vonatról, és alig páran voltak hajlandók segíteni. Egy biztonsági őr is beszállt, aki egyébként odalent szokott állni a Burger King előtt. Aztán ideért az anya, vagyis Sara, és megmondták neki, hogy nincs meg a lánya. Aztán keresték tovább. Arra gondoltak, hogy felébredhetett, és leszállhatott a vonatról. De nem volt sehol. Na, és akkor hívták a rendőrséget. De mi se találtuk meg. – Bemondatták a pályaudvar hangosbeszélőjén? – kérdezte Fredrika. – Ha esetleg lejutott a peronról, és elkeveredett a tömegben. Jens félénken bólintott, aztán megrázta a fejét. Igen, megtörtént a bejelentés. Több rendőr és önkéntes most is a pályaudvart fésüli át. A rádió is figyelmeztetni fogja a belvárosban autózókat, hogy figyeljenek, hátha meglátják a kislányt. Kapcsolatba lépnek a taxitársaságokkal. Ha a kislány egyedül ment el, nem juthatott messzire. De még sehol senki nem látta. Fredrika lassan bólintott. Alex a kék ládán ülő anyára pillantott. Látszott rajta, hogy összetört. Teljesen kimerült. – Más nyelveken is mondják be a közleményt, ne csak svédül – 15

szólalt meg Fredrika. Férfi kollégái elkerekedett szemmel fordultak felé. – Van itt egy csomó ember, aki nem svéd anyanyelvű, de láthatott valamit. Mondják be a közleményt angolul is. Ha lehet, németül és franciául. Esetleg arabul. Alex elismerően bólogatott, és vetett Jensre egy pillantást, hogy tegyék, amit Fredrika javasolt. Jens elsietett, s közben magában valószínűleg azon mérgelődött, honnan kerítsen valakit, aki beszél arabul. A peronon ácsorgókra zuhogni kezdett az eső, és a vihar moraja is hangos zúgásba ment át. Egy nyomorult nyár nyomorult napja volt ez. Peder Rydh rohanvást közeledett a peronon épp akkor, amikor Jens távozott. A szemét le nem vette Fredrika bézsszínű, kétsoros blézeréről. Ennek a nőnek ennyire fogalma sincs róla, hogy jelzi az ember civilben rendőr mivoltát? Ő maga udvariasan biccentgetett a kollégáknak, ahogy elhaladt mellettük, és meg-meglóbálta a jelvényét, hogy lássák, közülük való. Nehezen állta meg, hogy hátba ne veregessen egy-egy ifjú tehetséget. Persze a járőrözéssel töltött éveket is imádta, de azért nagyon örült, hogy végül a civil ruhások között kötött ki. Alex is egy biccentéssel üdvözölte Pedert, amikor megpillantották egymást, és a tekintetében mintha az látszott volna, hogy hálás a kollégája jelenlétéért. – Épp egy értekezletről jöttem, a város szélén jártam, amikor szóltak, hogy eltűnt egy kisgyerek, úgyhogy gondoltam, útközben felveszem Fredrikát, és jövünk is egyenesen ide – magyarázta el gyorsan Alex. – Igazából nem akarok sokáig itt dekkolni, csak szerettem volna egy kis friss levegőt szívni – tette hozzá, és sokatmondóan nézett Pederre. – Úgy érted, elszabadulni egy kicsit az íróasztaltól, és terepre jönni? – vigyorgott Peder, amire kollégája elcsigázottan bólintott egyet. A köztük lévő jelentős korkülönbség ellenére erről mindketten ugyanúgy gondolkoztak. Nem állhattak olyan magasan a ranglétrán, hogy ne akarják látni a való világot. Márpedig a valóságtól nem is 16

kerülhet messzebb az ember, mint ha íróasztalnál kell ülnie. Mindketten úgy gondolták azonban, hogy Fredrika nem osztja ezt a nézetüket, így nem is beszéltek többet róla. – Na, jó – váltott témát Alex. – Mondom, mit csinálunk. Fredrika kihallgatja az anyát, Peder, te meg beszélj a személyzettel, és azt is derítsd ki, tud-e segíteni valamelyik itt maradt utas. A szabályzat szerint ketten kellene kihallgatnunk mindenkit, de szerintem most nincs idő ezt megszervezni. Fredrikának tetszett a feladatok elosztása, de Peder arcán mintha valami elégedetlenséget vett volna észre. Mégpedig azért, mert nem ő kapta az eltűnt gyerek anyját. Alexnek is feltűnhetett, mert hozzátette: – Azért Fredrikát küldöm az anyához, mert nő. Így egyszerűbbnek tűnik. Peder rögtön felvidult kissé. – Na, akkor a kapitányságon találkozunk – vetette még oda Alex. – Én már megyek is vissza. Fredrika sóhajtott. Azért Fredrikát küldöm… Mindig ez ment. Mindig meg kellett magyarázni, miért őrá bíznak egy feladatot. Idegen test volt egy idegen világban. Az egész léte folyamatos magyarázatot igényelt. Annyira fel volt háborodva, hogy el is felejtette átgondolni azt a tényt, hogy Alex nemcsak rábízta az anya kihallgatását, de ráadásul engedte, hogy egyedül csinálja. Szó szerint számolta a napokat, mikor jár le végre az ideje Alex Recht nyomozócsoportjában. Úgy tervezte, kitölti a próbaidejét, aztán lelép. Vannak más munkahelyek, ahol sokkal többre értékelik a képességeit, akkor is, ha nincs rájuk sürgős szükség. Egyszer még visszanézek a vállam fölött, aztán soha többé – gondolta Fredrika, és lelki szemei előtt látta magát, ahogy kivonul a főkapitányság – vagy ahogy a kollégák gyakran hívták, az FK – kapuján a Kungsholmenre. Aztán megint a fontosabb feladatra irányította a figyelmét. Az elveszett kisgyerekre. Udvariasan bemutatkozott Sara Sebastianssonnak, és meglepődött rajta, milyen erős a nő kézfogása. Meghazudtolta az arcán ülő aggodalmat és kimerültséget. Fredrika azt is megjegyezte magának, hogy Sara minduntalan a felsője ujját húzkodta. Valami szokásnak, 17

netán kényszercselekvésnek tűnt, olyasminek, amit a nő mindig csinálni szokott. Mintha el akarta volna rejteni az alkarját. Talán valami sérüléseket rejteget, amiket akkor szerzett, amikor védekezett, gondolta Fredrika. Ha Sarának van egy férje, aki veri, azt neki minél előbb tudatnia kellett a csoporttal. De előbb még fel kellett tennie egyéb kérdéseket is. – Bemehetünk, ha akarja – mondta Sarának. – Nem kell itt állnunk az esőben. – Jó itt – felelte Sara, és a hangján érződött, hogy mindjárt sír. Fredrika egy pillanatig gondolkodott ezen, majd így szólt: – Ha úgy érzi, a lánya miatt kell itt ácsorognia, biztosíthatom, hogy észreveszik, ha felbukkan. Azon kívül – szerette volna hozzátenni –, nem igazán valószínű, hogy itt és most fog előkerülni. De ezt inkább nem mondta ki. – Lilian – mondta Sara. – Tessék? – A lányom neve Lilian. És nem mozdulok innen. A fejét is megrázta, hogy hangsúlyozza, amit mond. Fredrika tudta magáról, hogy nehezen tud személyes hangot megütni, amikor szolgálatban van. Sokszor vallott csúfos kudarcot. Ebben a tekintetben aztán tényleg klasszikus irodai nyomozó volt. Írni, olvasni és elemezni szeretett. A kihallgatás, beszélgetés minden formája idegen és nehéz volt neki. Néha elképedve nézte, amikor Alex valakinek a vállára tette a kezét, miközben beszélt hozzá. Fredrika sosem tett volna ilyet, sőt azt sem szerette volna, hogy az ő karját vagy vállát veregessék meg. Fizikailag rosszul lett, amikor valamelyik férfi kollégája úgy próbálta „oldani a hangulatot”, hogy jó erősen hátba vágta, vagy megbökte. Egyáltalán nem állhatta az ilyen fajta testi érintkezést. És a legtöbben észre is vették. De nem mindenki. Fredrika kissé összerezzent, amikor Sara hangja megzavarta a merengésben. – Miért hagyta ott a cipőjét? – Tessék? – Lilian szandálja ott volt a padlón az ülés alatt. Biztos rettenetes állapotban lehetett valami miatt, különben nem megy el mezítláb. Úgy meg semmiképpen, hogy ne kért volna segítséget valakitől. 18

– Akkor sem, ha felébred, és látja, hogy egyedül van? Talán pánikba esett, és lerohant a vonatról. Sara megrázta a fejét. – Lilian nem olyan gyerek. Nem így neveltük. Arra tanítottuk, hogy gyakorlatiasan gondolkozzon és cselekedjen. Szólt volna valakinek, aki a közelében ül. Például annak a hölgynek, aki ott volt mellettünk, és útközben beszélgettünk is vele egy kicsit. Fredrika meglátta a lehetőséget, hogy témát váltson. – Azt mondta, nevelték? – Hogy? – Azt mondta, nem így nevelték. Ez a többes szám önt és a férjét takarja? Sara egy pontra függesztette a tekintetét valahol Fredrika válla fölött. – Már elváltunk, de igen, a volt férjemmel neveljük Liliant. – Közös felügyeletet gyakorolnak? – Olyan új még nekünk ez a különélés – mondta Sara lassan. – Még nem igazán szoktunk hozzá. Lilian néha nála tölti a hétvégét, de alapvetően velem él. Majd később ki kell találnunk, hogy legyen ez az egész. Sara mély levegőt vett, az alsó ajka beleremegett, ahogy kifújta. Hamuszínű bőre élesen elütött vörös hajától. Hosszú karját szorosan összefonta a mellén. Fredrika a nő festett lábkörmére pillantott. Kék. Milyen szokatlan! – Volt vita azon, hogy kinél lakjon Lilian? – kérdezte óvatosan. Most Sara rezzent össze. – Gondolja, hogy Gabriel vitte el? – kérdezett vissza, s egyenesen Fredrika szemébe meredt. Fredrika úgy sejtette, Gabriel az exférj lehet. – Nem gondolunk semmit – felelte sietve. – Csak minden lehetőséget számításba kell… Csak próbálom megérteni, mit történhetett a gyerekkel. Liliannel. Sara válla kissé előreesett. Az ajkába harapott, és a földet nézte. – Gabriel és köztem… voltak… illetve vannak is… ellentétek. Nem olyan régen veszekedtünk Lilian miatt is. De sohasem bántotta. Soha. 19

Fredrika megint látta, hogy Sara lehúzza a felsője ujját. Gyorsan felmérte, hogy a nő itt és most nem fogja neki elárulni, verte-e a volt férje. Majd a kapitányságon utána kell néznie, tett-e feljelentést. És akár igen, akár nem, természetesen beszélniük kell a volt férjjel is. – El tudná mondani kicsit pontosabban, mi történt Flemingsbergben a peronon? – kérte, remélve, hogy ezzel olyan irányba tereli a beszélgetést, ami Sarának is kényelmesebb valamivel. Sara bólogatott, de nem szólt semmit. Fredrika nagyon remélte, hogy nem fakad sírva, mert a könnyekkel nemigen tudott mit kezdeni. Legalábbis a munkájában nem. – Leszálltam a vonatról telefonálni – kezdte vonakodva Sara. – Egy barátomat hívtam. Fredrika, akit zavart a gondolkodásban az eső, erre felkapta a fejét. Egy barátot? – Miért nem a vonatról telefonált? – Nem akartam felébreszteni Liliant – vágta rá Sara gyorsan. Kicsit túl gyorsan. Ezen kívül a rendőröknek, akikkel korábban beszélt, azt mondta, hogy azért szállt le, mert az úgynevezett „csendes kocsiban” utaztak, ahol tilos telefonálni. – Annyira fáradt volt – suttogta Sara. – A szüleimet szoktuk Göteborgban meglátogatni. Szerintem meg is fázhatott, mert máskor nem alussza át az egész utat. – Értem – mondta Fredrika, és egy kis szünetet tartott, mielőtt folytatta. – Tehát nem azért szállt le, mert nem akarta, hogy Lilian hallja, mit beszél? Sara szinte azonnal beismerte, hogy a fején találta a szöget. – Tényleg nem akartam, hogy hallja – mondta halkan. – A barátommal… csak nemrég ismerkedtünk meg. Nem lett volna jó, ha Lilian már most tudomást szerez róla. Mert akkor elmondja az apukájának, aki esetleg még mindig veri az anyukáját, pedig már elváltak — gondolta magában Fredrika. – Csak pár percig beszéltünk. Talán még addig sem. Elmondtam, hogy hamarosan megérkezünk, és átjöhet hozzám este, amikor Lilian már ágyban van. – Jó, és aztán mi történt? Sara megfeszítette a vállát, és nagyot sóhajtott. A testbeszéde 20

elárulta Fredrikának, hogy olyasvalamihez érkeztek, amire nagyon fáj visszaemlékeznie. – Semmi értelme nem volt, de semmi – mondta tompán. – Abszurd volt az egész. Kimerülten megrázta a fejét. – Odajött egy nő. Vagy inkább lány. Magas volt, vékony, és mintha kicsit be lett volna állva. Integetett és kiabált, hogy rosszul van a kutyája. Szerintem azért hozzám jött oda, mert én kicsit arrébb álltam a többi embertől a peronon. Azt mondta, a mozgólépcsőn jött le a kutyájával, amikor az hirtelen összeesett és rohamot kapott. – Rohamot? A kutya? – Ezt mondta. Hogy ott fekszik a kutyája, rohama van, és segítség kell neki, hogy felvigye a mozgólépcsőn. Egész életemben volt kutyám pár évvel ezelőttig. És láttam, milyen állapotban van a lány. Úgyhogy segítettem neki. Sara elhallgatott, Fredrika pedig a kezét dörzsölve gondolta át, amit hallott. – Nem jutott eszébe, hogy lemaradhat a vonatról? Sara hangja most először a beszélgetés folyamán élesre váltott, és a szeme felvillant. – Amikor leszálltam, megkérdeztem a kalauzt, mennyi ideig áll a vonat. Azt mondta, legalább tíz percig. Legalább! Feltartotta a kezét, és szétterpesztette hosszú, vékony ujjait. Tíz ujj, tíz perc. A keze enyhén remegett. Az ajka is újra reszketni kezdett. – Tíz percig – suttogta. – Ezért segítettem annak a lánynak felcipelni a kutyáját a mozgólépcsőn. Azt hittem, úgy tudtam, hogy van időm. Fredrika próbált nyugodtan lélegezni. – Látta elmenni a vonatot? – Akkor értünk a mozgólépcső tetejére – felelte bizonytalan hangon Sara. – Leraktuk a kutyát, megfordultam, és láttam, hogy indul a vonat. A légzése nehezebb lett, a szemét le sem vette Fredrikáról. – Nem hittem a szememnek, a rohadt életbe! – mondta, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Olyan volt, mint egy horrorfilm. Leszaladtam a mozgólépcsőn, és mint az őrült, rohantam a vonat után. 21

De nem állt meg. Nem állt meg! Bár Fredrikának nem volt gyereke, Sara szavaitól őt is valami rossz érzés fogta el. Olyasmi volt, mint a hasfájás. – Valaki az állomáson segített, hogy odaszólhassak a vonatra. Aztán taxival jöttem ide a pályaudvarra. – És mit csinált a kutyás lány? Sara megdörzsölte a szeme sarkát. – Elég furcsa volt. Egyszer csak lelépett. Felpakolta a kutyát valami kézikocsira, ami ott állt a mozgólépcső tetejénél, és kiment az állomásról. Utána nem is láttam. Sara és Fredrika egy darabig hallgatott, elmerültek a gondolataikban. Sara törte meg a csendet. – És, tudja, miután sikerült odatelefonálnom a vonatra, nem is aggódtam igazán. Butaságnak tűnt azon aggódni, hogy egy olyan apróság, mint Lilian, egyedül utazik Flemingsbergtől Stockholmig. Sara megnedvesítette az ajkát, és most először leplezetlenül elsírta magát. – Még hátra is dőltem a taxiban. Becsuktam a szemem, és lazítottam. Pihentem, miközben valami mocsok, beteg állat elrabolta a kislányomat! Fredrika felismerte, hogy ezt a fájdalmat nem csillapíthatja. Nagy nehezen rávette magát arra, amit rendes körülmények között sosem tett volna: felemelte a kezét, és megsimogatta Sara karját. Aztán észrevette, hogy elállt az eső. Újabb óra telt el Lilian eltűnése óta. Busszal eljutni Flemingsbergbe problémásabb volt, mint Jelena gondolta. – Nem szállhatsz vonatra, sem taxiba, és nem mehetsz autóval sem – mondta neki a Férfi azon a reggelen, amikor századszor vették át a terv minden részletét. – Busszal mész. Visszafelé Skärholmenig buszozol, aztán metróval jössz haza. Megértetted? Jelena bólogatott és bólogatott. Igen, megértette, és megtesz mindent, ami tőle telik. Úgy érezte, legalább tíz felhergelt pillangó csapong összevissza a 22

hasában. Nagyon remélte, hogy minden simán megy majd. Muszáj, hogy sikerüljön. A Férfi rettentő dühös lesz, ha nem tudja lehozni a gyereket a vonatról. Az órájára nézett. Több mint egy óráig tartott. A busz késett, és a metróra is várnia kellett. De most már hamarosan otthon lesz, és megtudja. A farmerébe törölte izzadó tenyerét. Sosem tudhatta biztosan, mikor mit csinál jól vagy rosszul. Csupán utólag jött rá, amikor a Férfi az egekig magasztalta, vagy lehordta a sárga földig. Csak újabban csinált már majdnem mindent jól. Még akkor sem volt semmi baj, amikor a vezetést vagy a helyes beszédet kellett gyakorolnia. – Az embereknek meg kell érteniük, amit mondasz – magyarázta a Férfi. – Nem beszélsz tisztán. És erről a grimaszolásról is szokjál le. Megijeszti az embereket. Jelenának komoly erőfeszítésébe került, de a Férfi végül is elismerésben részesítette. Már csak a szeme sarka rángatózott egy kicsit, az is csupán akkor, amikor ideges vagy bizonytalan volt. De ha nyugodt maradt, akkor nem rángatózott. – Jó kislány – mondta olyankor a Férfi, és megpaskolta az arcát. Jelena melegséget érzett. Most azt remélte, még több dicséretet kap, amikor hazaér. A metró végre lefékezett. Minden önuralmát össze kellett szednie, hogy ne rohanjon ki a kocsiból, és ne szaladjon egész hazáig. Nyugodtan és feltűnés nélkül kellett sétálnia, nehogy szemet szúrjon valakinek. A földre szegezte a tekintetét, és egy hajtincsét babrálta. Eső verte a járdát, ahogy kijött az aluljáróból, a vízfüggöny elhomályosította a szemét. De nem számított, így is meglátta őt. Egy másodpercre találkozott a pillantásuk. Jelenának úgy tűnt, mintha a másik mosolyogna. Peder Rydh rendkívül kétkedőn figyelte Fredrika szánalmas kísérleteit, hogy megvigasztalja a nőt. Kelletlenül simogatta Sara Sebastianssont, mintha egy különösen ronda kutyát érintene, amelyet kénytelen megsimogatni, mert egy barátjáé. Az ilyennek semmi keresnivalója a rendőrségnél, ahol minden azon áll vagy bukik, hogy tud valaki az emberekkel bánni. A legkülönfélébb emberekkel. 23

Mindenféle emberrel. Peder ingerülten felsóhajtott. Rossz ötlet volt civileket is felvenni a testülethez. – A rendőrségnek magasan képzett külsősökre van szüksége – indokolták a döntést bizonyos emberek, akik magas pozícióban ültek. Fredrika többször említette, mit hallgatott az egyetemen, de igazság szerint Pedert ez a legkevésbé sem érdekelte. A nő túl sok túl hosszú szót használt. Túlbonyolította a dolgokat. Túl sok mindent gondolt, és túl keveset érzett. Egyszerűen nem olyan fából faragták, hogy jó rendőr legyen. Peder csak csodálni tudta, hogy a szakszervezet fáradhatatlanul tiltakozik az ellen, hogy státusokat és pozíciókat osszanak ki civilek között. Civilek között, akik nem bírnak említésre méltó munkahelyi tapasztalattal. Híján vannak a tudásnak, amit csak úgy lehet megszerezni, ha az ember a legaljáról kezdi a rendőri munkát. Ha legalább néhány évet eltölt a járőrkocsiban. Részegeket tesz helyre. Olyanokkal hozza össze a sors, akik verik a feleségüket. Ittas tinédzsereket furikázik haza, és szembenéz a szüleikkel. Olyan lakásokba tör be, ahol meghalt valami magányos lélek, és ott rothad. Peder megcsóválta a fejét. Volt neki most fontosabb dolga is a kontár kollégáknál. Végiggondolta mindazt, amit a vonat személyzetétől eddig megtudott. Henry Lindgren, a kalauz sokat beszélt, viszont jó megfigyelő volt, és a memóriája is kifogástalanul működött. A vonat tíz óra ötven perckor hagyta el Göteborgot. Stockholmot a menetrendhez képest nyolcperces késéssel, délután két óra hét perckor érte el. – De arról nem én tehetek, ami Flemingsbergben történt – szögezte le Henry. – Hanem Arvid. És Nellie. Szomorúan nézte a vonatot, amely még mindig ott állt a vágányon. Minden ajtaja nyitva volt, fekete lyukakként tátongtak a szerelvény oldalán. Mindennél jobban szerette volna, ha a kislány hirtelen kitipegne az egyik ajtón. Mert csak eltévedt a vonaton, újra elaludt és most felébredt. Ugyanakkor a felnőttek bizonyosságával tudta, hogy ez nem fog megtörténni. Csakis rendőrök és helyszínelők szálltak fel és le. Az egész peront lezárták, és aprólékosan megvizsgálták a nedves betont az eltűnt gyerek nyomait keresve. Henry gombócot érzett a torkában, és képtelen volt nyelni. 24

Peder folytatta a kihallgatást. – Tehát azt mondja, fél szemmel a gyereket figyelte. És aztán mi történt? Peder látta, ahogy Henry szó szerint összezsugorodik, mintha ott helyben megvénülne, mert el kell magyaráznia, miért hagyta magára a gyereket. – Hát ugye nem lehet az ember mindenhol egyszerre – mondta letörten. – Mondtam, hogy egyszerre több kocsiban is gond volt, ezért ott kellett hagynom a kislányt, és át kellett mennem a hármasba. De szóltam Arvidnak rádión. Jó hangosan szóltam neki, többször is, de nem válaszolt. Szerintem nem hallotta. Mintha nem lett volna vétel. Peder úgy döntött, hogy Arvid viselkedését nem kommentálja. – Szóval otthagyta a gyereket, és nem kért meg egy utast, hogy figyeljen rá? – kérdezte inkább. Henry színpadiasan széttárta a karját. – Hát csak a szomszéd kocsiba mentem! – kiáltotta. – És gondoltam, úgyis mindjárt jövök vissza! És mentem is! Szinte elfulladt a hangja. – Három percre se hagytam ott azt a kislányt. Abban a percben visszaértem, ahogy megállt a vonat, és kezdtek leszállni az utasok. De akkor már nem volt ott. És senki nem emlékezett, hogy látta volna felkelni és elmenni. Henry hangja megint megbicsaklott, ahogy folytatta. – De hát hogy lehet ez? Hogyhogy nem látott senki semmit? Peder jól tudta, hogy: szerezz tíz tanút, aki látott egy bűncselekményt, és tíz különböző verziót adnak elő arról, mi történt, milyen sorrendben, és mit viseltek az elkövetők. Sokkal furcsább volt az, ahogyan Arvid Melin viselkedett. Előbb hagyta, hogy a vonat elinduljon Flemingsbergből, aztán nem válaszolt Henry hívására. Gyorsan megkereste Arvidot, aki magában üldögélt a peron egyik padján. Úgy tűnt, alig bír már megmaradni egy helyben. Ahogy Peder a közelébe ért, felnézett rá, és megkérdezte: – Nem mehetnénk már? Dolgom van. Peder szándékos lassúsággal leült mellé, végigmérte, majd így válaszolt: 25

– Elveszett egy kisgyerek. Mi dolga van, ami fontosabb, mint hogy megtaláljuk? Arvid ezután alig ejtett ki olyan szót, ami nem konkrét válasz volt egy konkrét kérdésre. – Mit mondott, amikor az utasok megkérdezték, mennyit fog állni a vonat Flemingsbergben? – kérdezte Peder szigorúan, mintha egy iskolást vizsgáztatna. – Nem emlékszem pontosan – válaszolta kitérően Arvid. Pedernek feltűnt, hogy a harminchoz közelítő Arvid pont úgy felelget, ahogy a gyerekei fognak majd kamaszkorukban. Hova mész? El. Mikor jössz haza? Majd. – Emlékszik arra, hogy beszélt Sara Sebastianssonnal? – próbálkozott Peder. Arvid megrázta a fejét. – Nem, nem igazán. Peder már azt fontolgatta, megrázza-e úgy istenesen Arvidot, amikor az folytatta. – Sokan kérdezték ugyanazt, tudja. Úgy rémlik, mintha az egyik ő lett volna, a kislány anyukája. Kicsit több felelősséget kéne az embereknek vállalni magukért – mondta fojtott hangon, és Peder csak most jött rá, mennyire megrázta valójában az eset. – Azért, mert mi azt mondjuk, hogy tíz percig áll az a tetves vonat, attól az még nem szentírás. Az összes utas, mindegyik szeretne olyan gyorsan megérkezni, ahogy lehet. Soha nem volt még gond abból, ha előbb indultunk el, mint ahogy mondtuk. Minek ment el a peronról? Ha ott maradt volna, meghallja, amikor beleszólok a hangosbeszélőbe. Arvid belerúgott a lábánál heverő üres kólásflakonba. A palack dühösen csapódott a vonat oldalának, majd pörögve visszapattant a peronra. Peder gyanította, hogy Arvid Melinnek és Henry Lindgrennek is jó pár álmatlan éjszakája lesz, ha a kislány nem kerül elő. – Nem vette észre, hogy Sara Sebastiansson lemarad? – kérdezte valamivel finomabban. – Nem, egyáltalán nem – válaszolta nyomatékkal Arvid. – Pedig végignéztem a peronon, ahogy szoktuk. De üres volt, úgyhogy elindultunk. Aztán Henry mondta, hogy keresett a rádión, de nem 26

hallottam… mert elfelejtettem bekapcsolni. Peder felnézett a sötétszürke égboltra, és becsukta a jegyzetfüzetét. Még gyorsan beszélnie kell a személyzet maradék tagjaival és a többiekkel a peronon. Ha Fredrika már felvette az anya vallomását, talán segíthet. Peder a szeme sarkából látta, hogy Fredrika és Sara Sebastiansson még váltanak néhány szót, majd különböző irányba indulnak. Sara maga volt a megtestesült csüggedés. Peder nyelt egyet. Saját családja képe merült fel tudata mélyéről. Mit tenne, ha valaki bántani próbálná valamelyik gyerekét? Erősebben szorította meg a noteszét. Sietnie kellett. Még sokan voltak hátra, és Alex nem szerette, ha megvárakoztatták. Peder kocsijával tértek vissza a főkapitányságra. Míg a gumik az eső áztatta aszfalton surrogtak, mindketten gondolataikba merültek. Leparkoltak a mélygarázsban, és csendben fellifteztek arra az emeletre, ahol a nyomozócsoport irodái voltak. Közel a megyeiek, a Nemzeti Nyomozóiroda és a Stockholmi Rendőr-főkapitányság irodáihoz. Soha senki nem mondta volna ki hangosan, de Alex Recht csoportja két urat szolgált. Sőt, valójában hármat. Különleges csapat volt, gondosan összeválogatott, különböző háttérrel és tapasztalattal rendelkező emberekből állt, akik papíron a stockholmi rendőrséghez tartoztak, gyakorlatilag azonban szorosan együttműködtek a megyei és országos hatóságokkal is, akik bármikor riaszthatták őket. Politikai megoldás volt ez olyasvalamire, aminek nem is szabadott volna problémának lennie. Fredrika kimerülten rogyott le az íróasztalához. Van jobb hely gondolkodásra és cselekvésre, mint az íróasztala? Már belátta, naiv volt, amikor azt hitte, különleges képességeit majd örömmel fogadják, és hagyják teljes mértékben kibontakozni a rendőrségen. Ha az élete múlik rajta, akkor sem lett volna képes megérteni a rendőrök mélyen gyökerező, mindent átható megvetését a felsőfokú végzettség iránt. De valóban megvetés volt ez? Nem inkább arról volt szó, hogy fenyegetve érezték magukat? Fredrika nem tudta megállapítani. Csak annyit tudott, hogy a mostani munkakörülményei hosszú távon tarthatatlanok. 27

Az útja Alex Recht csoportjába a Bűnmegelőzési Tanácson át vezetett, ahol kutatóként dolgozott, majd néhány évig a szociális szolgálatnál volt tanácsadó. A rendőrséghez azért jelentkezett, hogy gyakorlati tapasztalatait bővítse. És nem is szándékozott ittragadni. De a jelenlegi helyzetét illetően nyugodt volt. Kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezett, melynek segítségével egy rakás egyéb szervezetbe bekerülhetett. Csak idegekkel kellett bírnia, amíg felbukkan valami új lehetőség. Fredrika tisztában volt vele, milyennek látják az itteni kollégák. Zárkózottnak, nehéz esetnek. Olyannak, akinek sem humorérzéke, sem érzelmi élete nincsen. Ez nem igaz – gondolta Fredrika. – Nem érzéketlen vagyok, csak rohadtul fogalmam sincsen róla, merre tartok. A barátai kedvesnek és együttérzőnek nevezték volna. És kivételesen ragaszkodónak. De az a magánélete volt. Most meg itt, a munkahelyén is elvárják tőle, hogy bizalmasan bánjon másokkal. Fredrika részéről ez teljességgel elképzelhetetlen volt. Nem mintha nem érzett volna semmit azok iránt, akikkel a munkája során találkozott. Csak úgy döntött, irántuk kicsit kevesebbet érez. – Nem lelkisegély-szolgálat vagyok – magyarázta egy barátjának, aki megkérdezte, miért nem hajlandó érzelmeket vinni a munkájába. – Az a dolgom, hogy bűntényeket derítsek fel. Ez nem arról szól, hogy ki vagyok, hanem arról, hogy mit csinálok. Márpedig én nyomozok. A vigasztalást csinálja valaki más. Mert különben megfulladok – gondolta. – Ha vigaszt nyújtanék minden áldozatnak, aki az utamba kerül, nekem nem maradna semmi. Fredrika nem emlékezett rá, hogy életében valaha is vágyott volna arra, hogy a rendőrségnél dolgozzon. Kiskorában egyre a zene körül jártak a gondolatai, hegedűművész szeretett volna lenni. A vérében volt a zene. Ott dédelgette álmait a szívében. Sok gyerek kinövi az arról szőtt ábrándjait, hogy mi lesz, ha nagy lesz. De Fredrikával nem ez történt: az ő álmai fejlődtek és konkrétabbá váltak. Az édesanyjával több zeneiskolát is felkerestek, és megbeszélték, melyik lenne a legjobb. Mire Fredrika középiskolába ment, már saját zenét 28

szerzett. Aztán, amikor elmúlt tizenöt éves, minden megváltozott. Mint kiderült, örökre. A jobb karja súlyosan megsérült egy autóbalesetben, úton hazafelé egy sítúráról, és egy év fizioterápia után világossá vált, hogy ezzel a karral többé nem tud naponta több órán át hegedülni. A tanárai azt mondták, szerencséje volt. Elméleti síkon nézve Fredrika felérte ésszel, mire gondolnak. Egyik barátnőjével és annak családjával ment a hegyekbe. A baleset miatt a barátnője anyja deréktól lefelé megbénult. A fivére pedig meghalt. Az újságok filipstadi tragédia néven emlegették az esetet. Fredrika maga azonban csak úgy hívta, a Baleset, és mindig élete legnagyobb vízválasztójaként gondolt rá. A Baleset után már nem volt ugyanaz az ember, mint előtte. Volt egy tisztán elkülöníthető Előtteés Utána-szakasz. Nem akarta beismerni, hogy szerencséje volt. Még most, majd húsz évvel később is azon tűnődött, képes lesz-e elfogadni azt az életet, amelyik Utána jött. – Annyi mindent csinálhatsz még! – próbálkozott észérvekkel a nagyanyja, azon ritka alkalmak egyikén, amikor Fredrika hangot adott iszonyú kétségbeesésének, amiért megfosztották a jövőtől, amiről álmodott. – Dolgozhatsz, mondjuk, bankban, olyan jó vagy matekból! Fredrika szülei azonban nem szóltak semmit. Az anyja zongorista volt, és a zene szent helyet foglalt el a család életében. Fredrika gyakorlatilag a színpadok tövében nőtt fel, amelyeken az édesanyja játszott, akár szólóban, akár egy nagyobb zenekarral együtt. Néha Fredrika is fellépett a zenekarral. Időként szinte mágikus élményeket tapasztalt meg. Ezért aztán jobban esett az anyjával beszélgetnie erről. – Most mit csináljak? – suttogta kiapadhatatlan könnyek között a tizenkilenc éves Fredrika egy este, nem sokkal az érettségi előtt. – Valamit találni fogsz, Fredrika – mondta az anyja, s együttérzően simogatta a hátát. – Nagyon erős vagy, kivételes akarat van benned, és mindent megteszel, hogy elérj valamit. Találni fogsz valami mást. Talált is. Művészettörténet, zenetörténet, filozófia. Az egyetemi képzéseknek se szeri, se száma. – Fredrikából történészprofesszor lesz! – mondogatta eleinte 29

büszkén az apja. Az anyja nem, csak az apja kérkedett fűnek-fának a lánya elképzelt életének sikereivel. De Fredrikából nem lett professzor. Kriminológus lett, aki a nők és gyerekek ellen elkövetett bűncselekményekre szakosodott. Sosem doktorált le, és öt év egyetem után úgy érezte, bőven elege van az elméleti tanulmányokból. Látta az anyja szemében, hogy nem erre számított. Úgy volt, hogy soha nem fogja elhagyni az akadémikus világot. Az anyja sosem mondta ki nyíltan, hogy csalódott, de annyit elismert, hogy meglepte a döntés. Fredrika is rettentően vágyott arra, hogy ilyen ember lehessen. Olyan, aki nem csalódik soha, csak meglepődik. Fredrika tehát igenis tudott egyet-mást az örömről, a hiábavalóságról, a szenvedélyről és arról, milyen az, ha az ember nem tudja, merre induljon az életben. Miközben kinyomtatta a bántalmazás miatti feljelentést, amelyet Sara Sebastiansson tett a volt férje ellen – ahogy már sokszor, most is –, elgondolkodott, miért maradnak nők olyan férfiakkal, akik verik őket. Szerelemből és szenvedélyből? A magánytól és kirekesztettségtől való félelemből? De Sara nem maradt. Nem igazán. Legalábbis az alapján, amit Fredrika az előtte fekvő iratokból ki tudott hámozni. Az első feljelentés akkor született, amikor Sara kislánya kétéves volt. Sara – sok más nővel ellentétben – azt állította, hogy a férje még sohasem bántotta azelőtt. Azokban az esetekben, amikor egy nő végre erőt vett magán, és panaszt tett, általában már folyt egy ideje a dolog. Az első feljelentés idején Sara úgy ment be a helyi rendőrőrsre, hogy a jobb oldalán és az arcán kiterjedt zúzódások voltak. A férje mindent tagadott, és azt mondta, alibije van arra az estére, amikor Sara szerint megtámadta. Fredrika a homlokát ráncolta. Ha jól értette, Sara sosem vonta vissza a feljelentést, ahogy sok nő teszi. Vádat azonban nem sikerült emelni az ügyben. A bizonyíték nem állt meg, mivel a férj három barátja is azt vallotta, hogy hajnali kettőig pókereztek a kérdéses éjszakán, majd a férfi az egyikőjüknél aludt. Két év elmúltával Sara Sebastiansson újabb feljelentést tett. Azt állította, a férje a két feljelentés között eltelt időben nem ütötte meg, 30

de amikor Fredrika elolvasta, milyen súlyosak voltak Sara sérülései, és összevetette őket az első esetben szerzett sebesülésekkel, nagyjából biztos lett benne, hogy a nő hazudott. És ez alkalommal meg is erőszakolták. Az arcán viszont nem látszott sérülés. Nem tűnt valószínűnek, hogy a férj két évig egy ujjal sem nyúlt a feleségéhez, hogy aztán olyan mértékű erőszakot kövessen el rajta, mint amilyet nyilvánvalóan elkövetett. Ez az ügy sem került bíróság elé. A férj eredeti jegyekkel és két független tanúval tudta igazolni, hogy az állítólagos támadás idején Malmőben járt üzleti ügyben. A bűncselekmény tényét nem lehetett megállapítani, így a nyomozást lezárták. Fredrikát finoman szólva aggasztotta, amit olvasott. Nem állt össze benne a kép. Sara Sebastiansson nem olyan nő benyomását keltette, aki hazudozna. Vagy legalábbis nem ilyesmiről. Nem említette Fredrikának a bántalmazást, noha tudnia kellett, hogy a rendőrség előbb-utóbb rájön, de Fredrika nem hajlott arra, hogy ezt hazugságnak tekintse. A látleletek alapján a sérülései is valódiak voltak. A volt férje tehát biztosan bűnös, de hogy szerzett alibit? Láthatóan sikeres üzletember volt, tizenkét évvel idősebb Saránál. Vásárolta volna az alibit? De ennyit? Fredrika tovább lapozgatta az iratokat. A pár nem sokkal a második bántalmazás után költözött külön, és csupán néhány héttel később Sara újabb feljelentést tett a rendőrségen. A volt férje nem hagyta békén: autóval követte, várt rá a lakása vagy a munkahelye előtt. Az exférj ellenkeresetet nyújtott be, azt állítva, hogy Sara szabotálja az arra tett próbálkozásait, hogy normális kapcsolatot tarthasson a lányukkal. Tipikus eset. Eltelt néhány hónap – a rendőrséghez érkezett még néhány feljelentés fenyegetés, zaklatás és magánlaksértés miatt –, de a férfi egyszer sem ütötte meg Sarát. Vagy ha igen, az asszony ezúttal nem tett panaszt. Az utolsó feljelentés 2005. november 11-én kelt, amikor a telefontársaság feljegyzései szerint Sarát egyetlen éjszaka alatt több mint százszor hívta fel a volt férje. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor sikerült a vádakat alátámasztani, és a férjnek távoltartási végzéssel tiltották meg, hogy látogassa Sarát. Fredrika elmerengett ezen. A kihallgatás során Sara azt mondta, 31

hogy csak nemrég váltak el, a hivatalos feljegyzések azonban másról árulkodtak: már 2005 júliusa óta nem éltek együtt, amikor Sara a második feljelentést tette bántalmazás miatt. Mi történt 2005. november 11-től máig? Fredrika gyorsan összevetette a maga információit a rendőrség adatbankjával, és nagyot sóhajtott, amikor rádöbbent a válaszra. Persze, hogy újból összeköltöztek. 2005. július 17-én, két héttel a második feljelentést követően Sara és Gabriel Sebastiansson lakcíme már nem volt ugyanaz. Válókeresetet azonban nem adtak be, csupán külön éltek. 2005. december 20-án, mindössze hetekkel a távoltartási végzés kiadása után már megint ugyanaz volt a címük. Aztán csend lett. Fredrika belegondolt, milyen lehet most az életük. Milyen kapcsolat lehet közöttük. Azt mindenesetre értette, hogy Sara nem szeretné, ha a volt férje tudomására jutna, hogy továbblépett, és új kapcsolatban él. Fredrika lapozott egyet a noteszében. Amint lehet, beszélnie kell Sarával a korábbi bántalmazásokról. És természetesen találkoznia kell a volt férjjel is, aki egyelőre nem volt elérhető. Ki kell hallgatnia Sara barátját is, hiszen a nő felhívta. Fredrika becsapta a jegyzetfüzetet, és kisietett az irodájából. Még volt ideje egy kávéra, mielőtt összegyűlik a nyomozócsoport, hogy megosszák egymással az elveszett gyerekről, Lilianről szerzett információkat. Esetleg még gyorsan felhívhatja Gabriel Sebastiansson édesanyját is. Ő talán tud valamit a fia hollétéről. Alex Recht rutinos hatékonysággal nyitotta meg az értekezletet a Barlangban. Peder pulzusa mindig felgyorsult kissé, amikor így összegyűltek eligazításra. Barlangnak, teljes nevén Oroszlánbarlangnak hívták az egyetlen tárgyalótermüket. Pedernek tetszett ez a név. Hat felé járt az idő, és Lilian Sebastiansson már majdnem négy órája nem volt meg. Figyelembe véve a korát, és azt, hogy Stockholm közepén veszett el, ez hosszú időnek számított. Semmi kétség nem lehetett afelől, hogy nem a saját akaratából ment el. Túl kicsi volt ahhoz, hogy bárhová eljusson segítség, no meg cipő nélkül. – Mondanom sem kell, hogy a helyzet elég kétségbeejtő – szögezte 32

le komoran Alex, és végignézett a kollégáin. Senki nem szólt semmit. Alex helyet foglalt az asztalnál. Rajta kívül Fredrika, Peder és a csoport asszisztense, Ellen Lind volt jelen. Valamint néhány egyenruhás, akiknek a pályaudvar átvizsgálásáról volt jelentenivalójuk, és páran a technikusoktól. Alex azzal kezdte, hogy megkérdezte, mi derült ki a kutatás során. A válasz rövid volt és lehangoló: az égvilágon semmi. Alig valaki reagált a hangosbeszélőn bemondott közleményre, és a taxicégektől sem tudtak meg semmi érdemlegeset. Nem jutottak sokkal többre a vonatot átvizsgáló helyszínelők sem. Ujjlenyomatokat rögzíteni meddő próbálkozás lett volna, és annak sem találták nyomát, hol szállhatott le a kislány a szerelvényről. Számításba véve, hogy valószínűleg vitték, és eközben ráadásul még aludt is, a feladat még nehezebbnek tűnt. Vérnyomot nem találtak sehol. Csupán néhány cipőnyomot sikerült rögzíteni a lány ülése mellett. Alex hegyezni kezdte a fülét, amikor meghallotta, hogy a személyzet szerint a padlót minden út után felmossák, így a talált nyomok csakis a kérdéses utazáson keletkezhettek. Egy pár Ecco márkájú, negyvenhatos cipőtől származtak. – Na, jó – vette át a szót sietősen Alex. – Utána kell járnunk, tud-e valamit a többi utas. Megköszörülte a torkát. – Egyébként eljutott már a hír a médiához? Én még nem láttam, nem hallottam semmit. A kérdés tulajdonképpen Ellennek szólt, mert a teremben ülők közül ő merítette ki leginkább a sajtófelelős fogalmát. Ezért ő is válaszolt. – A rádióban nem sokkal az után bemondták, hogy kértük, és persze felkerült a netre is. A Központi Hírügynökséghez körülbelül egy órája ment el a közlemény. A sztori várhatóan benne lesz a holnapi lapokban. Közzétettük, hogy szeretnénk beszélni a göteborgi vonat minden utasával olyan gyorsan, ahogy lehet. Alex bólintott, aránylag elégedett volt. Semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy a médiához forduljanak segítségért. Azzal is tisztában volt azonban, hogy az ilyen felkérés fordítva is elsülhet. 33

Július vége volt, a nyarat elmosta az eső, svédek milliói utaztak el nyaralni, és az újságok szerkesztőségében tombolt az uborkaszezon. Alig mert belegondolni, mi lesz a másnapi címlapokon, ha a kislány este nem kerül meg. Azt meg főleg alig merte elképzelni, hány állampolgár ragad kagylót, hogy bejelentést tegyen. Rengetegen hajlamosak azt hinni, hogy olyan létfontosságú információ birtokában vannak, amit a rendőrség nem nélkülözhet. – A sajtótájékoztatóval még várunk – mondta Alex elmerengve. – És a kislány fényképét sem tesszük még közzé. – Most már az egész csoporthoz beszélt: – Úgy tudjuk, csak egy nagyon rövid időre maradt felnőtt felügyelet nélkül. A vallomások alapján kevesebb mint négy percig. A vonat alig egy perce állt, amikor a kalauz visszaért a gyerek üléséhez, és addigra már eltűnt. Pederhez fordult. – Peder, te kiderítettél valami konkrétumot? Milyen benyomásod volt azokról, akikkel beszéltél? Peder sóhajtott egyet, és átfutotta a noteszét. – Olyannal nem beszéltem, aki gyanús lenne, hogy úgy mondjam – kezdte vontatottan. – Senki nem látott és nem hallott semmit. A kislány eltűnt, ennyi. Az egyetlen, aki kicsit furcsán viselkedett, a másik kalauz, Arvid Melin volt. Ő jelezte, hogy indulhat a vonat, amikor Sara Sebastiansson még nem volt rajta, és nem válaszolt a kollégája segítségkérésére sem. De hogy őszinte legyek… Nem, nem mondanám, hogy Arvid Melinnek köze volna az ügyhöz. A munkájára teljesen alkalmatlan, és ezzel kétségkívül megkönnyítette Lilian elrablójának a dolgát, de aktívan aligha volt részese a bűncselekménynek. Tényleg nem hiszem. Priusza sincsen. – Jó – mondta Alex. Fredrika összeráncolta a homlokát. – Tényleg biztosak lehetünk benne, hogy Arvid Melin nem ludas a dologban? – kételkedett. – Kijelenthetjük, hogy Sara véletlenül maradt le a vonatról? Mit tudunk a nőről, aki feltartotta? Alex oldalra hajtotta a fejét. – Mi az elméleted? – Attól függ, hogy nézzük a kislány elrablását. Ha megtervezték, és csak úgy tudták megtenni, ha őrizetlenül marad Stockholmban, akkor 34

a kutyás nőt is gyanúsítottként kell kezelnünk – felelte Fredrika. – Ez igaz – mondta kicsit tétovázva Alex. – De honnan tudta az elkövető, hogy a felnőttnek, akinek vigyáznia kell Lilianre, elterelik a figyelmét? – Azt persze nem tudhatta – válaszolta Fredrika. – Arra viszont nyilván rájött, hogy Sara Sebastiansson értesíti a vonat személyzetét, miután ott maradt az állomáson. De valakitől, aki nem ismeri, még mindig egyszerűbbnek tűnt elrabolni a kislányt, mint az édesanyjától. Aki elvitte Liliant, akkor is megpróbálta volna, ha Henry Lindgren ott van vele. – Tehát szerinted a lényeg az volt, hogy Sara lemaradjon a vonatról, és ami Flemingsbergben történt, nem volt véletlen? – kérdezte Alex. – Pontosan. – Hm… – mondta Alex. – Hát… – szólt közbe Peder. Alex biztatóan odabiccentett neki. – Ez nekem kicsit erőltetetten hangzik – mondta Peder kétkedő arckifejezéssel. – Akkor szerinted mi történt? – kérdezte Fredrika. – Tiszta véletlen volt az egész? – Alkalom szüli a tolvajt – mondta Peder olyan hangon, mint egy türelmes tanár. Fredrika nem hitt a fülének, és már épp vissza akart szólni, amikor Alex beléfojtotta a szót. – Előbb végezzünk azzal, amink van, és utána folytassuk ezt a vitát – javasolta. Azzal bólintott Pedernek, hogy folytathatja. Peder tüntetően várt néhány másodpercig, hogy elkezd-e tiltakozni Fredrika, de legnagyobb csalódására a kolléganője néma maradt. Viszont megszólalt Ellen mobilja, így ő kiment a teremből. Peder szedett-vedett jegyzetei alapján előadta a kollégáinak azt a keveset, amit megtudott. Senki sem látta, mi történt Flemingsbergben, és azt sem, mikor szállt le Lilian a vonatról. – A kihallgatásokból nem sok minden derült ki – fejezte be, és hirtelen kicsit elszégyellte magát. 35

Alex megrázta a fejét, jelezve, hogy nem számít. – Ebben a helyzetben lehetetlen megmondani, mi fontos és mi nem – mondta sóhajtva. – Fredrika, elmesélnéd, kérlek, mit mondott Sara, és mit tudtál meg a volt férjéről? Fredrika szeretett előadást tartani. Világosan, tényszerűen beszélt, és eddig minden munkahelyén megdicsérték az előadásait. De gyanította, hogy ugyanezt a stílust a rendőrségen fensőbbségesnek és túl hivatalosnak találják. Röviden összefoglalta a benyomásait Saráról, illetve az anya beszámolóját a flemingsbergi eseményekről. Beszélt az előkerült aktákról is, és arról, hogy elmélete szerint Sarának továbbra is gondjai voltak a férjével. Amikor befejezte, természetesen Alex szólalt meg elsőként. – A volt férjjel is beszéltél? – A neve Gabriel, és jogilag még mindig házasok, tehát nem a volt férje, hanem a férje – kezdte Fredrika. – És nem, még nem értem el. Van egy kis háza Östermalm legszebb csücskében. Pont az értekezlet előtt sikerült beszélnem az anyjával, és azt mondta, a fia üzleti úton van. Úgy gondolja, egész nap Uppsalában volt. Próbáltam felhívni, de ki van kapcsolva. Azt mindenképpen el kellett mondani neki, mi történt a lányával, úgyhogy hagytam egy üzenetet a hangpostáján. – És mi a helyzet vele? Egyedül él? – kérdezte Alex, miközben lefirkantott valamit a jegyzettömbjébe. – Még nem volt alkalmam megkérdezni Sarától, sem az anyjától. De persze utánanézek. Alex csendben töprengett. Egy apa, aki minden valószínűség szerint számos alkalommal bántalmazta a feleségét, sőt talán még mindig bántalmazza, érdekes figura egy gyerek eltűnésének az ügyében. Mi több, a legérdekesebb. Több évtizednyi rendőri munka állt e mögött a feltételezés mögött. – Hogy állapodtak meg a felügyeletben? – kérdezte Fredrikától, és kezét a feje mögé téve hátradőlt a széken. – Sara azt mondta, hogy még nem állapodtak meg semmiben, a férj anyját viszont aggasztja, hogy a fia nem láthatja túl gyakran Liliant. Úgy láttam, a nagymama nagyon is képben van a fia mindennapi 36

életével kapcsolatban. Azt is elmondta, hogy azon az éjjelen, amikor százszor felhívta Sarát, „magánkívül volt, úgy aggódott a kislányért”. Azt mondta, Sara elvitte Liliant egy kis kirándulásra, de Gabrielnek nem szólt. – De valamiben csak megegyeztek a kislánnyal kapcsolatban, legalábbis korábban – mondta Alex lassan. – Lehet valami okunk arra gyanakodni, hogy Sara Sebastiansson hazudott, és a férje sosem bántotta vagy zaklatta? Fredrika jelentőségteljesen megrázta a fejét. – Nem! – válaszolta némi erővel a hangjában. – Ezt egyszerűen nem tudom elképzelni. Nagyon alaposan dokumentálták a sérüléseit. – De van valami fura ebben a történetben, nem? – pillantott Peder Alexre, aki bólintott. – De bizony, van benne valami fura. Csak nem tudom megmondani, micsoda. – Fredrikára nézett. – Beszéltél Sara Sebastianssonnal a bántalmazásról? – Nem, mert nem is tudtam róla, amíg vissza nem értem ide. De este még megkeresem, és rákérdezek. Egy ideig csak valami zörgés zavarta a csendet, miután Fredrika elhallgatott. Az ősrégi légkondicionáló berendezés elég lármás volt ahhoz képest, milyen kevéssé hűtötte le a helyiséget. – De akkor is – kötötte az ebet a karóhoz Peder, újabb segélykérő pillantást vetve Alexre. – Ha tényleg akkora vadbarom, amilyennek Sara mondja, akkor az apa a legforróbb nyom. Alex látta, hogy Fredrika arca megkeményedik a burkolt feltételezésre, hogy Sara Sebastiansson esetleg hazudott a rendőrségnek. – Egyértelmű – válaszolta. – Nem érdekes, mit gondol róla Sara Sebastiansson, rá kell összpontosítanunk, amíg nem lesz okunk kihúzni a listáról. Fredrika megkönnyebbült, és a válla kissé ellazult. Alex gyakran gondolt arra, milyen vonzó is lehetne, ha mosolyogna és lazítana néha. Sajnos nem gyakran tett ilyesmit. – Na, jó – zárta le Alex. – Azt mondtad, a kislány anyjának új pasija van. Ő érdekes lehet? – Még nem sikerült teljes képet kapnom róla. A neve Anders 37

Nyström, és Sara olyan rövid ideje ismeri, hogy csak a születési évét és a lakcímét tudta megadni. Nem arra a címre van bejelentve, ahol Sara meglátogatta, a mobilszáma pedig egy feltöltős szám, amihez nem kell regisztráció. A telefont nem veszi fel, és a hangpostája sincs bekapcsolva. – Mi a fene ütött ebbe a csajba, hogy csupa ilyen faszit szed össze? Az egyik veri, a másikról meg nem tud szinte semmit! – sóhajtott fel Peder, és leszegte a fejét. Fredrika átható tekintettel nézte egy darabig, de nem szólt semmit. Alex intett neki, hogy folytassa. – Amikor Sara felhívta az állomásról, megbeszélték, hogy Nyström átmegy hozzá ma este, amikor Lilian már alszik, fél tíz körül. Három Anders Nyströmöt találtam, aki abban az évben született, amikor Sara barátja, mind büntetlen előéletű. Ha ma találkozom vele Saránál, több részlettel is szolgálhatok. – Ma találkozol vele…? – kezdte Alex értetlenül. Nem jutott tovább, mert Fredrika diszkréten felemelte a kezét az asztalról. Alex elnyomott egy sóhajt. – Igen? – mondta türelmesen. – A kutyás nő – válaszolt Fredrika ugyanolyan türelemmel. – Igen? – ismételte Alex. Fredrika nagy levegőt vett. – Hogy jön a képbe a kutyás nő, ha azt feltételezzük, hogy az apa vitte magával a kislányt? Alex kissé kényszeredetten elmosolyodott. – Ha Liliant az apja vitte magával, a kutyás nő csak véletlen egybeesés, nem? – Mélyen Fredrika szemébe nézett, és határozottan folytatta. – Nem feledkeztünk el a flemingsbergi nőről, Fredrika. De most más információkat kezelünk fontosabbként. Mégpedig jó okkal. Alex újra végignézett a csoporton, majd krákogott egyet. – Szeretnék veled menni Sarához – mondta, a fejével Fredrika irányába bökve. Fredrika szemöldöke felszaladt. Peder háta viszont rögtön kiegyenesedett. – Nem mintha a hozzáértésedben kételkednék – tette hozzá Alex 38

sietve –, de szerinted nem volna jobb megosztani valakivel a kihallgatás felelősségét? Sara új barátjáról is kiderülhet, hogy valami durva alak, és jobban örülnék, ha ketten lennénk. Peder valósággal szuggerálta Alexet. Alex egy pillanatig azt hitte, a kollégája mindjárt hátba vágja. Nagyon megnehezítette volna a nyomozást, ha a csoport tagjai nem képesek együtt dolgozni. Fredrika egy hangot sem szólt. Nem is volt rá szükség – mozdulatlan tekintete világosan elárulta, mire gondol. Ellen hangos kopogása szakította félbe az értekezletet. – Csak azt akartam mondani, hogy máris jönnek a lakossági hívások! És tényleg csak ennyit mondott. – Remek! – válaszolta Alex. – Remek! Ha a gyerek hamarosan nem kerül elő, meg kell fontolnia, hogy felhívja a Nemzeti Nyomozóirodát, és ráereszti őket a bejelentésekre, hogy vizsgálják ki őket. Lezárta az értekezletet. – Az esemény sokkoló volta ellenére – mondta kifelé menet – azt kell mondanom, jó érzéseim vannak az üggyel kapcsolatban. Csak idő kérdése, és megtaláljuk azt a kislányt. Almikor a csomag elkészült, a Férfi beletette egy közönséges aktatáskába, és egyedül hagyta Jelenát a lakásban. – Majd jövök – mondta. Jelena mosolygott magában. Nyugtalanul járkált a konyha és a nappali között. A fürdőszobának a környékét is kerülte. A televízió be volt kapcsolva. A hírt, hogy egy gyerek eltűnt a vonatról, néhány gyors mondatban letudták a híradóban. Jelena ezt nagyon bosszantónak találta. Várjatok csak! – gondolta. – Rájöttök majd hamarosan, hogy ez nem amolyan hétköznapi kis színes. Idegesen beletúrt a hajába. A Férfinak ez nem tetszett volna: úgy érezte volna, hogy a lány nem bízik benne, hogy képes gond nélkül kigondolni és végrehajtani a tervet. De akkor is. Annyi minden forgott kockán, és annyi mindennek kellett jól sikerülnie. Jelena kiment a konyhába, és úgy döntött, csinál egy szendvicset. Épp kinyitotta a hűtő ajtaját, amikor meglátta a padlón, az asztal alatt. 39

A szíve azon nyomban gyorsabban kezdett verni. Azt hitte, mindjárt kiszakad a mellkasából, miközben lehajolt, hogy felvegye a kicsiny bugyit a padlóról. – Ne, ne… – suttogta teljes pánikban. – Ne, ne, ne, hogy tehettem ilyet? Az agya mintha önálló életre kelt volna, tette, amit tennie kellett. Meg kellett szabadulnia a bugyitól, azonnal. A Férfi utasításai egyértelműek voltak. Minden ruhadarabnak benne kell lennie a csomagban. Mindnek. Jelena annyira félt, hogy már-már elsírta magát, miközben apró gombóccá gyűrte a bugyit, és egy régi reklámszatyorba dugta. Csak meg ne álljon útközben ellenőrizni, tényleg minden a csomagban van-e! Jelena fénysebességgel száguldott ki a lakásból, majd le a panelház pincéjébe, a szeméttárolóhoz. Az ajtó, mint mindig, most is nehezen nyílt. Jelena felemelte az egyik konténer fedelét, és beledobta a szatyrot. Szíve, mint egy megvadult ló, kapálózott, ahogy visszarohant a lakásba, kettesével szedve a lépcsőfokokat. Az ajtó nagy csattanással vágódott be, ő pedig a zárral vesződött. Több mély lélegzetet kellett vennie, nehogy a remegés végleg átcsapjon pánikrohamba. Aztán lábujjhegyen odaosont a fürdőszobához, s nyelt néhányat, mielőtt benyitott. Leírhatatlan volt a megkönnyebbülése, amikor felkapcsolta a lámpát. Legalább a fürdőszobában rendben volt minden. A kislány továbbra is meztelenül feküdt a kádban, ahol hagyták. Peder Rydh szórakozottan lapozgatott a noteszében. Alig tudta elolvasni, amit belefirkált. Legyezgette magát a füzettel az iroda fülledt melegében, és szabadjára engedte a gondolatait. Az élet a legváratlanabb és legkellemetlenebb meglepetésekkel képes szolgálni. Ezt ma Lilian Sebastiansson első kézből tapasztalhatta meg. Peder azonban osztotta Alexnek azt a nézetét, hogy a csoport viszonylag könnyen megoldja ezt az ügyet. A mobilja csengése zavarta meg a tűnődésben. Elmosolyodott, amikor látta, hogy az öccse keresi. Jimmy naponta legalább egyszer felhívta. – Figyelsz? – kérdezte izgatottan a hang a telefonban, némi 40

bevezető ugratást követően. – Persze, persze, figyelek! – mondta sietve Peder. Hallotta a halk nevetést a vonalban, olyan volt, mint egy gyerek elfojtott kuncogása. – Hazudol, Pedda, hazudol! Nem is figyelsz! Pedernek mosolyognia kellett. Nem, tényleg nem figyelt. Legalábbis nem rendesen, nem úgy, ahogy szokott, amikor az öccsével beszélt. – Jössz nemsokára, Pedda? – Jövök – ígérte Peder. – Hétvégén találkozunk. – Az soká van? – Nem, már nem olyan soká. Csak pár nap. Ezután a megszokott módon folytatták a társalgást, mindenféle puszikat, öleléseket meg marcipántorta-evést ígérgetve egymásnak akkorra, amikor találkoznak végre. A hangja alapján Jimmy aránylag vidám volt. Mondta, hogy másnap találkozik a szüleikkel. – Könnyen lehettél volna te is, Peder – mondogatta neki az anyja, Peder nem is tudta, hányszor. Amikor kicsi volt, az édesanyja ilyenkor a két tenyerébe temette az arcát. – Könnyen lehettél volna te is. Ugyanolyan könnyen te is leeshettél volna a hintáról. Peder még mindig tisztán emlékezett arra a napra, amikor az öccse leesett a hintáról, melyet az apjuk akasztott a kertjükben álló egyik nyírfa ágára. Emlékezett rá, ahogy elöntötte a vér a kövezetet, amelyre Jimmy fejjel érkezett. Emlékezett, milyen erősen illatozott a fű, amit nemrégiben nyírtak le, és arra, hogy Jimmy a földön feküdt, mintha aludna. És arra is, ahogy ő odarohant, és a kis fejét simogatta, ami annyira nagyon vérzett. – Nehogy meghalj! – kiabálta, és a szegény nyuszira gondolt, amit egy hónapja temettek el. – Nehogy meghalj! Könyörgése bizonyos értelemben meghallgattatott, hiszen Jimmy velük maradt. De soha többé nem lett olyan, mint régen, és bár a teste ugyanolyan gyorsan fejlődött, mint Pederé, belül megmaradt gyereknek. Peder újra átfutotta a jegyzeteit. Nem, sosem lehet tudni, milyen 41

meglepetéssel áll elő az élet. Peder természetesen úgy gondolta, jobban tudja ezt a legtöbb embernél. Nem csupán az öccse példájából, hanem a később szerzett tapasztalataiból is. Például a legutóbbiból. De abba inkább nem gondolt bele. Merengéséből Fredrika hangja riasztotta fel, mely a folyosóról érkezett. Alex néhány hete azt mondta neki – persze bizalmasan –, hogy Fredrikából hiányzik a tapintat és az érzékenység, ami elengedhetetlen ehhez a munkához. Maga Peder sem tudta volna jobban megfogalmazni. Igazából Fredrika a fából faragott női nemi szerv klasszikus esete volt. Nem úgy nézett ki, mintha lenne egy tisztességes férfi, aki rendszeresen és alaposan kezelésbe veszi, de Peder úgy döntött, ezt inkább nem említi meg Alexnek. Őt feltűnően hidegen hagyták az ilyen gondolatok és megjegyzések, csakis a munkáról volt hajlandó beszélni. Vajon egyszer – ha még sokáig együtt dolgoznak – talán elképzelhető lesz, hogy beüljenek valahova egy sörre? Peder ingerlő bizsergést érzett a gyomrában. Kevés rendőr van, aki egyáltalán csak belegondolt már ebbe: egy sör Alex Rechttel. Nagyon bosszantotta, hogy Fredrika nem veszi észre, ennélfogva nem is tiszteli Alex rendőri nagyságát. Csak ül ott a kis blézerében – mindig blézerben –, sötét haja abba a valószínűtlenül hosszú varkocsba fonva, úgy lóg a hátán, mint valami ostor, és olyan rohadt szkeptikusan néz, hogy az embernek hányingere támad. A viselkedésében – meg a nagy néha eleresztett, beképzelt nevetésében is – volt valami, amit Peder nem bírt elviselni. Nem, Fredrika nem rendőr volt, hanem tudós. Túl sokat gondolkodott, és túl keveset cselekedett. Márpedig a rendőrök nem így dolgoznak. Peder átkozta a dolgot, hogy megint átléptek fölötte Fredrika kedvéért, és nem őt küldték, hogy beszéljen Sara Sebastianssonnal. Ugyanakkor azon is kesergett, hogy nincs több ideje a munkára. A magánélete még mindig túl sok energiát emésztett fel ahhoz, hogy hatékonyan ellássa a feladatát. És mégis. Nem hangzott Alex elég magabiztosnak, amikor azt mondta, Lilian eltűnésének ügyét hamarosan megoldják? Nem fordul elő elég gyakran, hogy egy férj, aki úgy érzi, kiszúrt vele a felesége, a gyereket használja fel, hogy bosszút álljon? Úgyhogy ez a Lilian-ügy 42

sem különösebben furcsa vagy fontos. Így nézve Peder már teljesen érthetőnek találta, hogy Fredrika megy Alexszel Sarához. Még helyeselte is, hogy a nőt bízták meg, hiszen kettejük közül ő volt az, akinek fejlesztenie kellett a képességeit. Azt viszont Peder még magának is alig merte beismerni, hogy akármennyire is kritizálja, elképesztően vonzónak találja Fredrikát. A bőre tökéletes volt, a szeme gyönyörű, nagy és kék. Ez a kék szem – mivel Fredrikának mindene sötét árnyalatú volt – egész különleges, sőt drámai hatással bírt. A teste mintha egy húszévesé lett volna, viselkedése és tekintete azonban érett nőre vallott. A melle pedig különösen érett nőre. Peder alkalmanként azon kapta magát, hogy igazán mocskos dolgokról képzeleg Fredrikával kapcsolatban. Erősen gyanította, hogy az egyetemi tanulókörök és kocsmák olyan helyek, ahol sok fiatal diákból kiváló szexpartner válik. Nem kevésbé erős volt az a gyanúja, hogy Fredrika is közéjük tartozik. Próbálta elkapni a nő pillantását, amikor az irodája előtt elhaladtában automatikusan benézett az ajtón. Eltűnődött, milyen lehet lefeküdni vele. Valószínűleg egyáltalán nem rossz. Egy östermalmi ház legfelső emeletén, közvetlenül az eresz alatt Fredrika Bergman a szeretőjével zárta le a hajtós munkanapot. Ő és Spencer Lagergren már évek óta járogattak fel egymáshoz. Igazából Fredrika nem is szerette emlékeztetni magát arra, hány éve, de a ritka alkalmakkor, amikor sikerült nem belegondolnia, mindig az első éjszaka jutott eszébe, amit együtt töltöttek. Fredrika akkor huszonegy éves volt, Spencer pedig negyvenhat. Nem volt a kapcsolatukban semmi bonyolult. Az évek során Fredrika hol szingli volt, hol kapcsolatban élt. Amikor volt valakije, nem is találkozott Spencerrel. Sok férfi és nő képes arra, hogy egyszerre két partnere legyen. De nem Fredrika. Spencer viszont képes volt rá, és Fredrika sosem tudott megfeledkezni erről. Spencer egy szép, ragyogó napon kelt egybe Evával majdnem harmincöt évvel ezelőtt, és senkiért nem hagyta volna el. Vagyis csak néha egy-egy hétköznap estére. Fredrika ezt a felállást teljesen kielégítőnek találta. Spencer huszonöt évvel idősebb volt nála. A józan ész azt súgta, hogy egy ilyen kapcsolat teljességgel 43

lehetetlen. A hideg matematikai számítás pedig azt, hogy ha Spencernek adja az életét, ha azt választja, hogy vele él, akkor nem telik bele sok idő, és ismét egyedül lesz. Így aztán megelégedett azzal, hogy csak szórványosan találkoznak, és elfogadta, hogy ő nem az első, csupán a második nő Spencer életében. Ugyanezen alapelvből kiindulva amiatt sem volt hajlandó aggódni, hogy a kapcsolatuk nem fejlődik. Spencer Lagergren pont az volt, aki neki kellett. Ezt mondogatta magának. – Nem tudom kihúzni ezt a dugót – fintorgott Spencer, miközben a borosüveggel szenvedett. Fredrika ügyet sem vetett rá. A férfi úgyis inkább meghalt volna, mint hogy megengedje, hogy ő nyissa ki a bort. Mindig Spencer volt a felelős a borért, Fredrika pedig a zenéért. Mindketten imádták a klasszikus zenét. Spencer egyszer megpróbálta rávenni Fredrikát, hogy játsszon valamit a hegedűjén, amit még mindig őrzött. Hiába. – Soha többé nem játszom – válaszolta a nő kimérten és határozottan. Nem is beszéltek többet erről. – Talán ha beáztatnám az üveg nyakát forró vízbe… – mormogott magában Spencer. Árnyéka át- meg átsuhant a konyhakövön, ahogy fel-alá járkált az üveggel. Kicsi konyha volt, Spencer kis híján Fredrika lábára lépett. De Fredrika jól tudta, hogy nem fog. Spencer sosem taposott volna egy nő lábára, kivéve talán akkor, amikor modernnek nem igazán mondható elképzeléseit fejtette ki egy-egy feminizmusról szóló vitában. Ezt is olyan zseniálisan csinálta azonban, hogy az ilyen vitákból szinte minden alkalommal győztesen került ki. Fredrika és sok más nő szemében ez nagyon vonzó férfivá tette. Fredrika látta, hogy a férfi végül mégis megnyeri harcát a borosüveggel szemben. A háttérben Arthur Rubinstein Chopint játszott. Fredrika Spencer mögé lopakodott, és gyengéden átölelte. Fejét fáradtan hajtotta a férfi vállára, homloka ahhoz a testhez nyomódott, amelyet a sajátján kívül a világon a legjobban ismert. – Fáradt vagy, vagy szomorú? – kérdezte halkan Spencer, miközben bort töltött. Fredrika elmosolyodott. 44

Tudta, hogy a férfi is mosolyog. – Szomorú – suttogta. Spencer megfordult a karjai között, és felé nyújtott egy pohár bort. Fredrika még a másodperc töredékéig a mellkasán nyugtatta a fejét, mielőtt elvette az italt. – Bocsánat, hogy késtem. Spencer csendes köszöntőre emelte a poharát, és mindketten belekortyoltak a borba. Fredrika nem volt különösebben oda a vörösborért, amíg meg nem ismerte Spencert. De most már nehezére esett néhány napnál tovább nélkülözni. A jó professzor vitathatatlanul tanított neki néhány rossz szokást. Spencer gyengéden végigsimított Fredrika arcán. – Tudod, hogy a múltkor meg én késtem – mondta. Fredrika finoman elmosolyodott. – De tizenegy óra van, Spencer. Ennyit nem késtél a múltkor. Valami okból – talán a bűntudat, talán csak a fáradtság miatt – könnyek gyűltek Fredrika szemébe. – Na, ne szomorkodj… – kezdte Spencer, amikor meglátta a nedves csillogást. – Bocs… – motyogta Fredrika. – Nem tudom, mi bajom. Én… – Fáradt vagy – váltott határozottabb hangnemre Spencer. – Fáradt vagy, és utálsz a rendőrségnél dolgozni. És ez, drága, nagyon rossz kombináció. Fredrika ivott még egy kis bort. – Tudom – mondta halkan. – Tudom. A férfi szilárdan átkarolta a derekát. – Holnap ne menj be! Itt maradunk kettesben. Fredrika alig észrevehetően felsóhajtott. – Nem lehet – válaszolta. – Új ügyem van. Elveszett egy kislány. Ezért is késtem: a lány anyját, meg annak a barátját hallgattuk ki egész este. Alig hinnéd, olyan szörnyű történet. Spencer közelebb húzta magához. Fredrika letette a poharát, hogy mindkét karjával átölelhesse. – Hiányoztál – suttogta. Minden ilyesmit tiltottak a szabályok, amelyekben megállapodtak, 45

de Fredrika túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy megállapodásokkal foglalkozzon. – Te is – súgta vissza Spencer, és megcsókolta a nő feje búbját. Fredrika elképedve meredt a szemébe. – Micsoda véletlen, mi? – mosolygott rá cinkosan Spencer. Már egy óra is elmúlt, amikor Fredrika és Spencer végre úgy döntött, megpróbál aludni egy kicsit. Mint rendesen, Spencernél a döntést most is kisvártatva tett követte. Fredrikának sokkal nehezebben ment. A széles franciaágy a lakás egyetlen valódi szobájának fala mellett állt. Ezen kívül a gyér bútorzatot csupán egy pár rozzant angol karosszék és egy gyönyörű sakkasztal alkotta, meg még egy asztal és két szék az apró konyhában. A lakás eredetileg Spencer apjáé volt, és amikor meghalt, már majdnem tíz éve, a férfi megörökölte. Azóta Fredrika és a szeretője nem is nagyon találkozott máshol. Spencer otthonában Fredrika például még nem is járt, ami elég logikusnak tűnt. Csak akkor mentek máshová, amikor Fredrika egyszer-egyszer titokban elkísérte Spencert valamilyen külföldi konferenciára. Sejtette, hogy a férfi egy-két kollégája tud a viszonyukról, érdekelni viszont egyáltalán nem érdekelte. Spencer ráadásul igen nagy elismerésnek örvendett professzortársai körében, így nemigen szembesült direkt kérdésekkel. Spencer karjaiban fekve Fredrika összegömbölyödött. A férfi mélyeket lélegzett, és félig már aludt. Fredrika óvatosan megcirógatta meztelen karján a szőrt. Nem tudta elképzelni az életet nélküle. Tudta, hogy az ilyen gondolatok leírhatatlanul veszedelmesek. Mégsem tudta elkergetni őket. És mindig akkor jöttek, amikor a legsötétebb volt az éjszaka, és ő a legmagányosabbnak érezte magát. Addig fészkelődött óvatosan, amíg sikerült a hátára fordulnia. A Sara Sebastianssonnál tett látogatás minden értelemben megterhelő volt számára. Részben természetesen Sara Sebastiansson miatt. A nő teljesen kiegyensúlyozatlan volt. De Peder miatt is. Hogy örült, amikor Alex úgy döntött, hogy Fredrika nem látogathatja meg Sara Sebastianssont egyedül. Fredrika látta maga előtt, ahogy kihúzza magát, és a szája gúnyos vigyorra görbül. 46

Nem mintha a hozzáértésedben kételkednék… – mondta Alex. Fredrika azonban nagyon jól tudta, hogy pontosan erről van szó. Vele, a fiatal, diplomás nővel szemben nagyságrendekkel kisebb elvárásokat támasztottak. Úgy gondolták, hogy a fénymásolót is alig tudja kezelni. Érezte Alex ingerültségét, valahányszor új elméletet talált ki, vagy továbbfejlesztett egy régit. Ennek klasszikus példája volt, ahogy a flemingsbergi nőhöz hozzáállt. Fredrika nehezen tudta kizárni a nőt a nyomozásból. Egyszerűen groteszk volt, hogy sem személyleírást nem kértek róla Sarától, sem fényképeket nem mutattak neki, hogy felismeri-e valamelyiken. A főkapitányságra visszafelé menet Fredrika próbálta újra felhozni a témát, de a kimerült Alex erélyesen félbeszakította. – Nyilvánvaló, baromira nyilvánvaló, hogy a gyerek apja totál beteg! Semmi nem utal arra, hogy Sara környezetében egyéb elmebajosok is lennének, akik bántani akarnák Liliant, vagy rá akarnának ijeszteni Sarára azzal, hogy elveszik tőle a gyereket. És senki nem üzent, hogy fizessen váltságdíjat, vagy ilyesmi. Fredrika már nyitotta a száját, hogy rámutasson, hogy az elkövető olyasvalaki is lehet, akivel Sara pillanatnyilag még nincs kapcsolatban, vagy akiről nem is tudja, hogy ellenséges érzelmeket táplál vele szemben, de Alex lezárta a vitát. – Előnyödre szolgálna itt a testületnél, ha tiszteletben tartanád a hozzáértésünket és a tapasztalatunkat. Évtizedek óta keresek eltűnt gyerekeket, úgyhogy hidd el nekem, tudom, mit csinálok! Ezután nagy csend támadt az autóban, és Fredrika nem látta értelmét, hogy tovább vitatkozzon. Spencer békés arcára pillantott. Markáns vonások, őszes, göndör haj. Kellemes külsejű, azt is lehet mondani, hogy jóképű. De azt nem, hogy cuki, nem úgy volt szép. Fredrika azon már rég nem töprengett, hogy tud ilyen békésen aludni a férfi, amikor épp hűtlen. Úgy sejtette, azért, mert a feleségével megvolt a maguk külön élete, és megegyeztek, milyen fokú szabadságot hagynak egymásnak a házasságban. Gyerekük nem volt. Talán azért, mert nem is akartak. Bár ebben Fredrika nem volt biztos. Alex Recht igazából nem is okozhatott volna nehézséget 47

Fredrikának. Elvégre is már tizennégy évet végigcsinált olyasvalaki oldalán, akinek a nézetei egy tizenkilencedik század közepén lefulladt időgépből származtak. Valakivel, aki még mindig nem volt hajlandó megengedni neki, hogy kinyisson egy üveg bort. Fredrika vágyakozva elmosolyodott. Spencer még így is határtalanul jobban tisztelte, mint Alex. – Mit kapsz tőle, ami nélkül nem tudnál meglenni? – kérdezgették tőle a barátai állandóan. – Miért találkozgatsz még vele, amikor nem lehet belőle semmi? A válasza erre a kérdésre egyre változott. Az elején az egész hihetetlenül izgató és szenvedélyes volt. Tiltott dolog, amely mindkettőjük vérét felpezsdítette. Kaland. Aztán a kapcsolat a maga adott határai között elmélyült. Sok minden érdekelte mindkettőjüket, és bírtak néhány közös értékkel is. Az idők során Spencer közelsége egyfajta fix ponttá vált Fredrika számára. Miközben városról városra és országról országra járva végezte tanulmányait, mindig ott volt Spencer, akihez visszatérhetett. Ugyanez igaz volt az aránylag rövid életű szerelmi viszonyokra is, amelyekbe időnként belebonyolódott. Ha beütött a katasztrófa, és összedőlt a kártyavár, Spencer mindig ott volt. A férfi sosem adta fel a büszkeségét, csak unta a házasságát, mégis képtelen volt elhagyni a feleségét. Bár Fredrikának azt mondta, az asszonynak is megvannak a maga félrelépései. Fredrika egyedülálló volta gyakori téma volt a családban. Tudta, hogy nem csak a pályaválasztása lepte meg a családtagjait. Egyikük sem képzelte volna, hogy ennyi idősen még szingli lesz. A nagyanyja különösen nem. – Jaj, majd úgyis találsz valakit! – mondogatta mindig, miközben Fredrika karját simogatta. De ezt már jó ideje nem csinálta. Fredrika most ünnepelte harmincnegyedik születésnapját néhány jó barátjával a szigetvilágban, és még mindig hajadon és gyermektelen volt. A nagyi valószínűleg szívrohamot kapott volna, ha megtudja, hogy Fredrika időről időre ágyba bújik a professzorral, aki a témavezetője volt az egyetemen. Az apja nem túl burkoltan szónokolt róla, micsoda erény az, ha az ember „kitart valami mellett”, és „nem túl mohó”. És hogy ha 48

Fredrika csak egyszer felfogná ezt, akkor – ahogy a fivére minden vasárnap, ő is – a saját családja társaságában foglalhatná el a helyét a szülői asztalnál. Egy-két évvel az után, hogy Fredrika elmúlt harminc, és továbbra is szingli maradt (vagy „magányos”, ahogyan az apja mondta), a vasárnapi vacsorák annyira feszültté tették, hogy kezdett elmaradozni róluk. A sötétben fekve egy férfi mellett, akit hite szerint minden körülmények között szeretni képes, Fredrika tudta, hogy amint közölné vele, hogy terhes, Spencer kilépne az életéből. Nem azért, mert pótolható, hanem mert gyereknek nincs helye a kapcsolatukban. Erről már régen nem beszéltek, de ahogy belegondolt, Fredrika kezdett ráeszmélni, hogy nem fog olyan férfit találni, akivel családot alapíthat, és hogy el kellene kezdenie gondolkozni az alternatívákon. Ezt a döntést nem halogathatta a végtelenségig, meg kellett hoznia. Vagy csinál valamit, dacára annak, hogy egyedül van, vagy nincs gyerek. Minden várakozást felülmúlóan fájdalmas volt elképzelni egy egész életet anélkül, hogy megtapasztalhatná az anyaságot. Leegyszerűsítve: igazságtalannak és természetellenesnek érezte. Több alternatíva is szóba jöhetett. A legelképzelhetetlenebb az volt, hogy belekényszeríti Spencert az apaságba: abbahagyhatja a tabletta szedését anélkül, hogy szól neki. Kevésbé elképzelhetetlen volt egy koppenhágai út, hogy vásároljon egy esélyt az anyaságra a termékenységi klinikán. A legéletszerűbbnek azonban az a lehetőség látszott, hogy örökbe fogad egy gyereket. Cseszd meg, add már be azokat a papírokat! – mondta néhány hónapja a barátnője, Julia. – Akármikor visszaléphetsz, azt mondod, hogy elsietted a jelentkezést. Nyugodtan átgondolhatod, időd, mint a tenger, marha sokáig tart, mire engedik, hogy örökbe fogadj egy gyereket. Én a te helyedben már állnék is be a sorba! Fredrika először nem is vette komoly javaslatnak. Olyan lett volna, mintha feladná. Amikor beadja az örökbefogadási kérelmet, azzal egyben fel is adja a reményt, hogy saját családja legyen valakivel. Elért már erre a pontra? A kérdésre akkor kapta meg a választ, amikor Spencer nem vette fel sem a mobilját, sem a munkahelyi telefonját. Néhány napi csend után Fredrika elkezdte körbetelefonálni a kórházakat. A férfi az 49

Uppsalai Egyetemi Kórház kardiológiáján feküdt. Szívrohama volt, és pacemakert kapott. Fredrika ezután egy hétig sírt, majd – mivel már teljesen más színben látta, hogy mi tartós az életben – beadta a kérelmet. Fredrika könnyű csókot nyomott Spencer homlokára. A férfi elmosolyodott álmában. Fredrika visszamosolygott. Még mindig nem szólt neki a tervéről, hogy örökbe fogad egy kínai kislányt. Végül is jól mondta a barátnője: ideje, mint a tenger. Egy utolsó gondolat formálódott még meg benne, mielőtt álomba merült. Mennyi ideje lehet Liliannek? Neki is annyi, mint a tenger, vagy meg vannak számlálva a napjai?

50

Szerda A nő a tévében annyira hadart, hogy Nora alig bírta követni. Kora reggel volt, és a szobájában még sötétség honolt. Csak a televízió fénye vibrált, de mivel a redőnyök le voltak húzva, Nora majdnem biztos volt benne, hogy a villódzás nem látszik az utcáról. Ez fontos volt Norának. Tudta, hogy arra ítéltetett, hogy ne érezze magát biztonságban, de jól tudta azt is, hogy vannak bizonyos apróságok, amelyekkel növelheti az esélyeit. Az egyik ilyen az volt, hogy egyszerűen láthatatlanná válik. Azzal, hogy védett személyazonosságot igényelt az adóhivataltól, bizonyos fokig eltűnt, azzal, hogy este soha nem kapcsolta fel otthon a villanyt, még inkább. Szűk baráti köre volt. A nagyanyjával csak szórványosan érintkezett, mindig nyilvános telefonról hívta fel, és mindig másik városból. Amikor meghallotta a híreket, a konyhában volt, és szendvicset készített a nyitott hűtő előtt. A hűtő lámpája pont kapóra jött, így nem kellett másik lámpát felkapcsolnia, hogy lássa, mit csinál. A nő hangja belehasított a csendbe, és elérte Norát, aki épp egy sajtszelettel bajlódott. – Egy hatéves kislány tűnt el tegnap a Göteborgból Stockholmba tartó vonaton – mondta a hang. – A rendőrség kéri, hogy bárki, aki a vonaton volt, amikor az tíz óra ötven perckor elindult Göteborgból, vagy a stockholmi főpályaudvaron, amikor… Nora elejtette a sajtot, és berohant a tévéhez. – Úristen… – suttogta, és érezte, hogy a szíve csak úgy kalapál. – Elkezdte. Megvárta a híradó végét, aztán kikapcsolta a készüléket, és lerogyott a kanapéra. A szavak lassan, egyenként ivódtak be a tudatába. Ott aztán mondatokká formálódtak, amelyek erőszakos visszhangot keltettek, s egy olyan időszakot idéztek fel, amit minden erejével igyekezett maga mögött hagyni. A vonat, Baba – suttogta a visszhang. – Nem is sejted, mi mindent felejtenek az emberek a vonaton. És azt sem, mennyire figyelmetlenek a többiek. Akik nem hagynak ott semmit, csak utaznak. Ennyit csinálnak az emberek a vonaton, Baba. Utaznak. És 51

nem látnak semmit. Ott ült, amíg az éhség eszébe nem juttatta a félbehagyott szendvicset. Csak ezután jutott döntésre azt illetően, mit tegyen. Megint bekapcsolta a tévét és a teletextet. A rendőrségi telefonszám, ahol információkat lehetett bejelenteni, a gyerek ügyével foglalkozó szöveg végén volt. Beírta a mobiljába. Majd később felhívja. Persze nem a mobilról, hanem egy fülkéből. Nora félrehúzta a redőnyt, és óvatosan kilesett az utcára. Csak ez az eső állna már el! Alex Recht nem sokkal hat után ébredt, majdnem egy órával korábban, mint amikorra az ébresztőórát beállította. Óvatosan, hogy fel ne ébressze a feleségét, Lenát, felkelt az ágyból, és kilopakodott a szobából, hogy elkészítse az aznapi első kávéját. A ház világos volt ezen a ragyogó reggelen, de aztán a nap elbújt egy vastag felhőcsomó mögé. Alex elnyomott egy sóhajt, miközben a kávét adagolta a főző szűrőjébe. Nem, tényleg nem tudott visszaemlékezni ennél pocsékabb nyárra. A maradék szabadságától már csak néhány hét választotta el. De hiába minden, ha addig nem javul az idő. Nem túl bizakodón nyitotta ki a hátsó ajtót, hogy megnézze, eleredt-e már az eső, és fürgén kiszaladt a reggeli újságért is. Már a visszaúton széthajtogatta. A Lilian Sebastiansson eltűnéséről szóló vezércikk harsogott rá a címlapról: „Tegnap óta nincs meg a hatéves kisgyerek…” Kiváló, szóval a nagy lapok is időben felkapták a sztorit. Alex fogta a kávéját meg az újságot, és a keskeny, mélykékre festett folyosón át a dolgozószobába ment. Lena ötlete volt, hogy kék legyen a folyosó. Alex nem is nagyon lelkesedett érte. – Ha egy ilyen szűk teret sötétre festesz, nem látszik még szűkebbnek? – kérdezte kétkedően. – Lehet – válaszolta Lena. – Viszont szebbnek is látszik, és az a fontosabb. Alex rájött, hogy ezt az érvet nem sok eséllyel tudná megcáfolni, úgyhogy gyakorlatilag harc nélkül beadta a derekát. A festés a fia feladata lett, és az eredmény természetesen tényleg nagyon szép volt. 52

Meg fullasztóan szűk. De erről nem beszéltek. Alex letelepedett hatalmas irodai székébe, amely inkább már egy görgős fotel volt. Még a nagyapjától örökölte, és semmi pénzért nem vált volna meg tőle. Elégedetten megveregette a szék karfáját. Közeledett a harmincadik évfordulójuk. Harminc év! Szörnyen hosszú idő ugyanabban a székben. Sőt, gondolta Alex, mindenféleképpen szörnyen hosszú idő. Például több, mint amennyi ideje Lenával házasok. Alex hátradőlt a székben, és lehunyta a szemét. Nem pihente ki magát rendesen. Elég rosszul aludt az éjjel. Évek óta először rémálmai voltak. Szívesen fogta volna az időjárásra, de tudta, hogy máshonnan erednek. Nagyjából tisztában volt vele, hogy a rendőrségnél egyfajta hősként tekintenek rá. Belegondolva, tulajdonképpen ki is érdemelte ezt a tiszteletet. Már számolni sem tudta, hány ügy fordult meg az asztalán, és a legtöbbet előbb vagy utóbb meg is oldotta. Persze sosem egyedül, de a vezető szerep általában az övé volt. Ahogyan most is. Viszont kezdte már érezni az idő múlását. Arról beszéltek, hogy a rendőrtisztek nyugdíjkorhatárát leviszik hatvanegy évre. Alex ezt eleinte szemét dolognak tartotta, de mostanra másképp látta. Egy olyan szervezetnek, mint a rendőrség, nem tesz jót, ha a sok fáradt, öregedő dolgozó leterheli. Fontos, hogy folyamatosan friss vér kerüljön a testületbe. Alex nem is tudta, hány elkeseredett emberrel találkozott rendőrként. Sara Sebastiansson volt a legutóbbi. Ő azonban még nem rendezett jelenetet. Egész kivételesen tartja magát, gondolta Alex. Nem volt kétsége, hogy a nőt belülről marcangolja az aggodalom és a vágy, hogy lássa a gyermekét, de erőt vett magán, és nem mutatta ki. Mintha úgy érezte volna, hogy ha egyetlen másodpercre is – egyetlen másodpercre is – felfedi a rettenetet, amin keresztülmegy, darabokra szakad a talaj a lába alatt, és a kislánya örökre elvész. Ha Alex jól értette, amit mondott, akkor még a szüleit sem hívta fel. – Majd holnap, ha addig nem lesz meg Lilian – mondta. Most már holnap volt, és amennyire Alex tudta, Lilian nem lett meg. Megnézte a mobilját. Nincs nem fogadott hívás, nincs elszalasztott hír. 53

Van néhány alapvető dolog, amit fejben kell tartani, ha elveszett gyerekről van szó. Majdnem az összes gyereket, vagyis a döntő többségüket megtalálják. Előbb vagy utóbb. De az „utóbb” is ritkán jelent egy-két napnál többet. Ez volt például tavaly is, amikor a tengerparton elveszett kisfiú ügyében Alexet hívták, éppen azért, mert rengeteg ilyen esettel foglalkozott már a karrierje során. A kisfiú, aki talán ötéves lehetett, a szülei ekerői nyaralójából csatangolt el, miközben ők veszekedtek, és egyszerűen olyan messzire futott vagy csak sétált el a háztól, hogy nem talált vissza. Végül egy lucfenyő tövében akadtak rá, ott aludt, tíz kilométerre az otthonától, az eredeti keresés sugarán kívül. Másnap reggel visszavitték a szüleihez, és az utolsó, amit Alex mentében hallott, az volt, hogy a szülők hangosan és ádázul civakodnak, kinek a hibája volt, hogy a kisfiú elveszett. És persze akadtak olyan ügyek is, amelyekkel Alexnek nehezére esett megbékélnie. Ügyek, amikor a gyerek olyan ocsmányságokon ment keresztül, miután elrabolták, hogy mire visszakerült a szüleihez, valójában már egy egészen másik gyerek volt. Volt egy kislány, aki újra és újra felbukkant Alex gondolataiban, amikor nyoma veszett egy kisgyereknek. Már napok óta keresték, amikor egy motoros rátalált egy árokban. Még egy hétig öntudatlan volt, miután kórházba szállították, és soha nem tudta pontosan elmesélni, mi történt vele. De nem is kellett. A testét borító sérülések arról tanúskodtak, hogy egy igazi rohadékkal hozta össze a sors, és bár az orvosok, pszichológusok és a szülők mindent megtettek, hogy begyógyítsák a sebeket, a lelkén olyan hegek maradtak, amelyeket e földön semmilyen szó vagy kezelés nem mulaszthatott el. A kislány később is diszfunkcionálisan és zavartan viselkedett, nem érintkezett a környezetében élő emberekkel sem otthon, sem az iskolában. Egyre magányosabb és magányosabb lett. A középiskolából kimaradt. Még mindig kiskorú volt, amikor megszökött otthonról, és prostituáltnak állt. A szülei újra és újra hazavitték, de mindig otthagyta őket. Még húszéves sem volt, amikor heroin-túladagolásban meghalt. Alex emlékezett rá, hogy sírt az irodájában, amikor megkapta a hírt. Előző este egyszerűen muszáj volt megnéznie magának Sara 54

Sebastianssont, ezért is ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérje Fredrika Bergmant. Félt, hogy Fredrika ezt úgy veszi, nem tartja elég kompetensnek ehhez a munkához. Nem is igazán tartotta, de nem ez volt az oka annak, hogy vele ment. Csak jobban át akarta érezni az ügyet. Át is érezte. Fredrika és Alex először csak Sarával beszélt, majd megérkezett a nő barátja, Anders Nyström is. Személyes adatainak ellenőrzése nem derített ki semmi érdekeset, de Fredrika azért gyorsan kihallgatta a konyhában, míg Alex tovább beszélgetett Sarával a nappaliban. Nyugtalanította az, amit megtudott. Sarának nem voltak ellenségei. Legalábbis nem tudott egyről sem. Elmondta, hogy a volt férje régebben verte, de ma már nem fordul elő ilyesmi, és egy pillanatig sem hiszi, hogy ő vitte volna el a lányukat. Ezért nem is említette Fredrikának a bántalmazásokat, amikor korábban beszéltek. Ahogy ő fogalmazott, nem akarta szükségtelenül mellékvágányra terelni a nyomozást. Alex egy szavát sem hitte. Először is – magyarázta olyan oktató hangnemben, amilyenre csak konkrét arrogancia nélkül képes volt – nem Sara dönti el, milyen irányba haladjon a nyomozás, ha több irányba is haladhat. Másodszor pedig, nem hiszi, hogy Sarát már nem zaklatja a férje. Eltartott egy ideig, mire rábeszélte az asszonyt, de végül megmutatta neki az alkarját, amit eddig rejtegetni próbált. Ahogy Fredrika is gyanította, fizikai erőszak nyoma látszott rajta. Egy nagy és nyilvánvalóan nagyon fájdalmas folt éktelenkedett a bal karján. A bőr narancsvörös volt, és Alex hólyagok nyomait is látta, melyek már kezdtek gyógyulni. Minden kétséget kizáróan égés okozta. – Megégetett a vasalóval, nem sokkal azelőtt, hogy szétköltöztünk – mondta Sara tompán, üres tekintetét egy pontra szegezve valahol Alex háta mögött. Alex gyengéden megfogta a karját, s halkan, de határozottan felelte: – Ezt be kell jelentenie, Sara. A nő lassan felé fordult és a szemébe nézett. – Itt se volt akkor. – Micsoda? – Nem olvasta a jegyzőkönyveket? Sosincs itt, amikor ezek történnek. Mindig van valaki, aki tanúsítja, hogy olyankor valahol 55

máshol volt. Megint azt a pontot nézte Alex mögött. Alexet felháborította Sara Sebastiansson sérüléseinek látványa. Még nagyobb felháborodására és elkeseredésére a volt férj egész este elérhetetlen volt. Alex már másodszor küldött ki rendőrautót a lakcímére, de az is azzal tért vissza, hogy a házban sötét van, és nem nyit ajtót senki. Fredrika erre azt mondta, másnap újra megkeresi Gabriel Sebastiansson anyját, és felhívja a férfi munkahelyét is. Valaki csak tudja, hol lehet! A nagyapja székében ülve Alex érezte, ahogy forr benne a düh. Voltak bizonyos alapszabályok, amelyek közt felnőtt, és amelyeket életének most már lassan ötvenöt éve alatt megtanult tisztelni. Nőt nem ütünk meg. Gyereket nem bántunk. Nem hazudunk. És gondoskodunk az idősekről. Alex megborzongott, ahogy eszébe jutott az égésnyom. Hogy lehet ilyet tenni azzal, aki a legközelebb áll hozzánk? Alex gyomra nehezen vette be, hogy mostanság az egész ország a „férfiak által nők ellen elkövetett erőszakról” beszél. Más területeken elképzelhetetlen lett volna ilyen durva általánosítás. Például egy konferencián az egyik kollégája azt állította, hogy „a társadalomnak kimondhatatlan mennyiségű pénzébe kerül, hogy a bevándorlók előszeretettel szegik meg a törvényt”. A kollégának meg kis híján az állásába került ez a kijelentés. Ha ilyeneket mond, hangzott az érvelés, a közvélemény még azt fogja hinni, hogy minden bevándorló kivonja magát a társadalmi szabályok alól, márpedig határozottan nem ez a helyzet. Nem – gondolta Alex — határozottan nem ez a helyzet. Ahogy az sem igaz, hogy minden férfi ver minden nőt. Vannak férfiak, akik nőket vernek. És van egy csomó másik, aki nem. Ha nem ez a kiindulópont, akkor eleve rossz úton próbáljuk elérni a megoldást. Nem volt szükség rá, hogy a csoport még egyszer összegyűljön az este. Alex tájékoztatta Pedert, miután Fredrikával eljöttek Sara Sebastianssontól. Sem ostoba, sem naiv nem volt. Peder szinte gyerekes elszántsággal igyekezett megmutatni, kicsoda ő, és Alex kissé aggódott amiatt, hogy ez stresszhelyzetben rossz hatással lehet az ítélőképességére. Ugyanakkor elnyomni sem akarta Pedert, aki 56

példás lelkesedéssel végezte a munkáját, és teli volt energiával. Jó lenne, ha ezekből a tulajdonságokból Fredrikába is kicsit több szorult volna, gondolta komoran. Az órára nézett. Mindjárt hét. Ideje felöltözni, aztán irány a város. Szerencsés volt, hogy Resarö szigetén élhetett, elég közel a fővároshoz, de ugyanakkor elég távol is tőle. Semmire nem cserélte volna el ezt a házat. Igazi kincs volt, ahogy a drága Lena mondta, amikor néhány éve megvásárolták. Alex felkelt a székből, és a kék folyosón visszament a konyhába. Mire nem sokkal később beállt a zuhany alá, az ablakon már kopogtak az első reggeli esőcseppek. Göteborg és Stockholm között nagyjából óránként jár a vonat. Sara Sebastiansson szülei a legkorábbival jöttek, amelyikkel csak tudtak, reggel hat óra tájban hagyták el Göteborgot. Nem most szelték át először az országot vészhelyzet miatt, de ez volt mind közül a legszomorúbb útjuk. Korábban többször is ott kellett már hagyniuk mindent, és rohanniuk kellett, hogy vigyázzanak Lilianre, míg Sara igyekezett minél előbb felépülni a sérüléseiből. Az első bántalmazás után következetesen visszautasítottak minden érintkezést a vejükkel. Minden erejükkel próbálták rávenni Sarát, hogy legyen erős, és maradjon távol tőle. Könyörögtek neki, hogy költözzön vissza a nyugati partra. Sara azonban nem volt hajlandó erre. Azt mondta, nem fogja hagyni, hogy Gabriel tönkretegye az életét. Tizenöt éve eljött Göteborgból, és soha nem megy vissza. Soha. Őt már Stockholmhoz köti az élete. – De Sara, drágám! – mondta az anyja, és sírva fakadt. – Gondolj Lilianre! Mi lesz vele, ha te meghalsz? Sara azonban megkeményítette magát anyja könnyeivel szemben, és továbbra is ellenszegült. Vajon helyesen cselekedett? A Lilian eltűnését követő reggelen a konyhában ülve megkérdezte magától, nem követett-e el beláthatatlanul súlyos hibát. Gondolkozott rajta, vajon tényleg Gabriel vitte-e el Liliant. Isten a tudója, hogy a férfi szörnyűségesen gonosz dolgokat követett már el. Sosem közvetlenül Lilian ellen, de közvetve rá is ugyanolyan hatással volt, hiszen többször riadt fel békés álmából az anyja sikolyaira, melyek a 57

szomszéd helyiségben harsantak fel. Egyszer ki is mászott az ágyából, és könnyek közt botorkált át a hang forrásához. Sara még mindig látta maga előtt a jelenetet. A padlón feküdt, és nem tudott felkelni, annyira fájt az oldala, ahol Gabriel megrúgta. A férfi a dühtől fortyogva hajolt fölé. És mindennek közepette egyszer csak megszólalt Lilian hangocskája. – Anyu! Apu! Gabriel úgy fordult oda, mintha transzban volna. – Ó… – suttogta. – Felébredt apu kicsikéje? Néhány gyors lépéssel átvágott a konyhán, felkapta a kislányt, és kivitte. – Anyu csak elesett, és megütötte magát, kicsikém – hallotta Sara. – Hagyjuk egy kicsit pihenni, és nem lesz semmi baja. Olvassak neked mesét? Sara elvégzett egy egyetemi alapozó kurzust pszichológiából, és tudta, hogy sok férfi, aki bántja a feleségét, utána mély megbánást tanúsít. Hát, Gabriel ilyet sohasem tett. Sosem kért bocsánatot, semmi jelét nem mutatta annak, hogy szerinte rossz vagy abnormális lenne az, ami történt. Olyan hanyag lenézéssel szemlélte a sérüléseit, hogy Sara azt kívánta, bár inkább meghalna ott helyben. Tudta, hogy már nem bírja sokáig. Ez az éjszaka, az első éjszaka Lilian nélkül, könyörtelenül hosszú volt. – Próbáljon pihenni – tanácsolta neki Alex Recht. – Tudom, hogy lehetetlennek hangzik, de tényleg a legtöbb, amit Lilianért tehet, az, hogy erős marad. Ha visszajön, kipihent anyukára lesz szüksége, aki tud róla gondoskodni. Rendben? Sara igyekezett ehhez tartani magát. Próbált aludni, felkészülni a kislánya visszatérésére. Alex szavaiba kapaszkodott: „Ha visszajön…” Nem ha, hanem amikor visszajön! Amikor már az ágyban feküdt, Sara rájött, hogy nagy hiba volt olyan gyorsan elküldeni Anderst. A jelenléte azonban olyan volt, mintha elárulta volna Liliant, mintha csökkentette volna az esélyeit annak, hogy visszakapja a kislányát. Hajnali kettőkor felhívta a szüleit. Az apja meg sem tudott szólalni, Sara csak a légzését hallotta a telefonban. Végül száraz torokhangon kinyögte: 58

– Mindig tudtuk, hogy egyszer elveszítjük egyikőtöket. Nem lehetett jó vége annak, hogy egy ilyen gonosz ember van az életetekben. E szavak hallatán Sara elejtette a telefont, és a padlóra roskadt. A konyha parkettáját kaparta, és ömlöttek a könnyei. – Lilian! – zokogta. – Lilian! Valahonnan a háttérből, onnan, ahol a telefon hevert, az apja kétségbeesett hangját hallotta. – Azonnal megyünk, Sara! Anya és én rögtön indulunk! Sara a kávéját melengette a kezében. A rossz idő dacára is szerette, hogy nyáron már ilyen korán világos van. Összességében egy órát sem aludt. Próbálta meggyőzni magát, hogy ettől nem lesz rossz anya. Az olyan anya, aki egyáltalán nem törődik a gyerekével, rosszabb, mint az, aki túl sokat törődik vele. Sara elképedt saját gondolatain. Van valami határa annak, mennyire lehet elkeseredve az ember, ha elveszett a gyereke? Remélte, hogy nincs. Imádkozott, hogy ne legyen. A csengő éles hangja hasított a csendbe. Sara épp most kapcsolta ki a rádiót. A tévében és a rádióban is meghallgatta a kislánya eltűnéséről szóló híreket. A hírolvasónő hangja először olyan volt, akár egy nagy, meleg takaró. Valaki törődik vele. Valaki segíteni akar neki megkeresni a gyermekét. A harmadik-negyedik hír végére azonban a takaró már inkább fojtogató hurok volt, folytonosan Lilian távollétére emlékeztette, melynek Sara már így is fájdalmasan a tudatában volt. Megint csengettek. Sara elgondolkozott. Egy gyors pillantást vetett az órára, és látta, hogy mindjárt fél kilenc. Egy órája kereste meg az ügyeletes tisztet a rendőrségen, aki tájékoztatta. Még mindig semmi hír. Sara kikukucskált a kémlelőnyíláson, remélve, hogy Fredrika Bergman vagy Alex Recht áll ott. De nem. Valami postásféle állt az ajtó előtt. Egy csomagot szorongatott. Sara meglepetten nyitott ajtót. – Sara Sebastiansson? – kérdezte a postásféle. Sara bólintott. Közben eszébe jutott, micsoda látványt nyújthat ilyen fáradtan és elcsigázottan. 59

– Csomagot hoztam – mondta a férfi, és átnyújtotta, amit a kezében tartott. – Közvetlenül önnek küldték, nem a postahivatalon keresztül. Átveszi? – Persze – mondta Sara kimerülten, és megfogta a csomagot. – Köszönöm. – Én köszönöm! – mosolygott a férfi. – Szép napot! Sara nem válaszolt semmit, csak becsukta az ajtót és bezárta. Finoman megrázta a csomagot. Alig volt súlya, és semmilyen hangot nem adott. A feladót kereste, de nem volt ráírva. Valami doboz volt, nagyjából akkora, mint egy DVD-lejátszó, vagy ilyesmi. Forgatta a kezében, először tétován, majd egyre céltudatosabban. – Azonnal értesítse a rendőrséget, amint valami szokatlan történik, bármi, amire nem számított – mondta az este Alex Recht. – Muszáj jelentenie, Sara, bármi legyen is az. Különös telefonhívás vagy látogatás. Bár még mindig inkább arra hajlunk, hogy Liliant nem rabolták el, meglehet, hogy mégis ez történt, és ebben az esetben az elkövető megpróbálhat kapcsolatba lépni önnel. Ahogy ott ácsorgott a csomaggal a kezében, Sara azon tűnődött, hogy ez szokatlan esemény-e. A szülei most már minden pillanatban itt lehetnek, őket még megvárja? Talán az alváshiány, talán az elkeseredettség és kíváncsiság hatására, de Sara Sebastiansson úgy döntött, ott helyben kibontja a csomagot. Finoman a konyhapadlóra helyezte, és mellé tette a mobiltelefonját. Kinyitja a csomagot, és aztán felhívja Alex Rechtet vagy Fredrika Bergmant. Ha van miért. Lehet, hogy csak rendelt valamit, és elfeledkezett róla. Lefejtette a doboz fedelét lezáró ragasztószalagot. Hosszú ujjaival megragadta a fedelet, és felemelte. Egy csomó habszivacs golyót talált. Mi lehet ez? Óvatosan félretolta a golyókat. Először nem látta, mi van alattuk. A szeme keresett valamit, amit megláthat. Haj. Egy csomó félhosszú, hullámos, gesztenyebarna haj. Sara teljesen értetlenül megérintette, s ezzel felfedte azt, ami alatta volt. Rögtön tudta, kinek a haját fogja a kezében, és hangosan felüvöltött, akár egy állat. Még akkor is sikoltozott, amikor néhány perccel később megérkeztek a szülei, akik azonnal rendőrért és orvosért telefonáltak. Aztán a sikolyok, 60

amelyektől már berekedt, a rémület és a mélységes kétségbeesés zokogásába mentek át. A gát, amelyet olyan óvatosan felépített, hogy visszafogja a kitörni készülő pánikot, most átszakadt. Mit tett, amiért ezt érdemelte? Mégis mivel érdemelte ezt ki? Sara Sebastiansson szüleinek hívása nem sokkal kilenc óra után futott be a rendőrségre. Azonnal értesítették Alexet, aki, mint az őrült, robogott Sara lakására Fredrika Bergmannal együtt. Fredrika a legnagyobb csodálkozására induláskor észrevette, hogy Peder kifejezetten szomorú, amiért Fredrikát kérték meg, hogy menjen ki a helyszínre, és nem őt. Miután a kartondobozt, gyomorforgató tartalmával együtt, elvitte egy futár Linköpingbe, a Nemzeti Igazságügyi Laboratóriumba, Alex és Fredrika visszatért a főkapitányságra. Az autóban mindkettejüknek jólesett a csend, amely azonnal rájuk telepedett, amint megkezdték rövidke útjukat Södermalmból a kungsholmsgatani épületbe. Felkanyarodtak a Västerbronra, és a hídról végignéztek a szinte őszi homályba burkolózó Stockholmon. Az alattuk elterülő víztükörről az újabb felhőfront képe tükröződött, mely éjszaka gomolygott a város fölé. A szürke derengésben Fredrika számára jóval kevésbé volt vonzó a látvány, mint máskor. Alex megköszörülte a torkát. – Tessék? – riadt fel Fredrika. Alex ránézett, és megrázta a fejét. – Nem mondtam semmit. Nem szívesen ismerte volna be, de mélyen megrázta, amit nemrég látott. A csomag az ügyet, ami eddig két felnőtt fájdalmas válásáról és az abban eszközként felhasznált gyerekről szólt, rutineljárásból megjósolhatatlan kimenetelű esetté változtatta. A látvány elviselését nem könnyítette meg a pánik sem, mely Sara Sebastianssonból áradt, és betöltötte a lakást. A pánikot szinte tapinthatóvá tette, ahogy az anyja könnyek között esedezett Sarának, hogy nyugodjon már meg. Alex viszont rögtön látta, hogy Sara Sebastiansson túljutott már azon a ponton, ameddig egy ember képes csak úgy „megnyugodni”. Úgy döntött, az lesz a legjobb, ha megvárja az orvost, és miután az beadta Sarának a nyugtatót, maga vizsgálja meg a csomag tartalmát. 61

Sara reakciójából ítélve egyértelmű volt, hogy a csomagban lévő haj Liliané. De ezt a teszteknek kellett igazolniuk. A hajtömeg alatt a ruhák voltak, amelyeket Lilian az eltűnésekor viselt. Térdig érő zöld szoknya és egy kicsi fehér trikó, elöl rózsaszín és zöld mintával. Két kis hajpánt. A bugyija valamiért hiányzott. A látványtól Alexnek émelyegni kezdett a gyomra. Valaki levette a kislányról a ruhát. Minden beteges gazember közül azokat tartotta a legvisszataszítóbbnak, akik gyerekekkel erőszakoskodnak. A ruhákon nem volt vérnyom, sem semmi hasonló. Legalábbis látható nem, de persze a labor ezt is ellenőrzi majd, ahogy minden egyéb testnedvet is. Alex úgy gondolta, sajnos nagyon is jól érti, milyen üzenetet hordoz egy efféle csomag. Valaki nagyon rá akart ijeszteni Sarára. A hisztérikus reakció pedig megmutatta, hogy sikerrel járt. Sarát valamikor ki kellett kérdezni a csomagról és arról, ki küldhette, de abban az állapotban teljességgel kizárt volt bármiféle beszélgetés. Majd nemsokára, gondolta Alex. Nemsokára. Keményen, nagyon keményen markolta a kormánykereket. – A férj munkahelyétől megtudtál valami hasznosat? – kérdezte Fredrikát, aki erre összerezzent. – Igen is, meg nem is. Kihúzta magát ültében. Reggel már felhívta Gabriel Sebastiansson munkahelyét. – A főnöke szerint Gabriel Sebastiansson szabadságra ment, de azt nem tudja, hol van. Hétfő óta nem volt bent. Alex füttyentett. – Érdekes – mondta. – Főleg az, hogy nyilvánvalóan nem szólt a volt feleségének, pedig van egy közös gyerekük. Az anyjának meg nem azt mondta, hogy üzleti útra megy? – De – felelte Fredrika. – Vagyis hát az anyja azt állítja, hogy ezt mondta neki. De hogy őszinte legyek, az a nő sem igazán tetszik nekem. Alex összevonta a szemöldökét. – Hogyhogy? – Úgy értem, csak mert ő azt állítja, hogy a fia azt mondta neki, üzleti útra megy, az még nem feltétlenül van úgy. Gondolom, szereti 62

annyira a fiát, hogy ne okozzon neki gondot hazudni az érdekében. Alex átgondolta. Már majdnem megérkeztek a főkapitányságra. Fredrika azon tűnődött, miért van az, hogy ha férfi kollégával megy valahová, sohasem ő vezet. Arra jutott, hogy ez is azért lehet, mert nem végzett rendőrtiszti főiskolát, nem szolgálta le az idejét járőrkocsiban, tehát nyilvánvalóan nem lehet jó sofőr. – Menj el hozzá – vetette oda Alex, aki elfelejtett örvendezni azon, hogy Fredrika most először cselekedett ösztönből. – Látogasd meg a férj anyját. Először csak röviden beszélgess el vele. – Úgy lesz – mondta Fredrika. Begurultak a garázs bejáratán, majd le az alagsorba. – Még mindig biztosak vagyunk benne, hogy az apa rabolta el a kislányt? – kérdezte Fredrika halkan, attól félve, hogy megint magára haragítja Alexet, ha megkérdőjelezi a munkamódszerét. – Leborotválná egy apa a lánya haját, és elküldené az anyának? A kérdésről Alexnek a vasalótól származó égésnyom jutott eszébe Sara karján. – Egy normális apa nem – válaszolta. – De Gabriel Sebastiansson nem normális apa. Peder Rydh dühöngött. A Sara Sebastiansson lakásáról érkező vészhívás az egész csoportot meglepte, és aztán – épp, amikor végre forró lett a helyzet – nem őt, hanem Fredrikát kérték meg, hogy menjen a helyszínre. Pedernek ott kellett maradnia követni az egymás után érkező bejelentéseket. Úgy érezte, többre hivatott, mint hogy ilyen dologra pazarolja az erejét, mely Sara kihallgatásához mérten jelentéktelen. Rengeteg segítséget kapott Mats Dahmantól, a Nemzeti Nyomozóiroda adatelemzőjétől, akit Alex rögtön átkért, amint Sara szüleinek hívása befutott. Matsnak volt egy hasznos kis programja, amellyel szortírozni tudta a bejövő információt. Így könnyen meg lehetett állapítani például, hogy ki jelentett be olyan eseményt, ami túl korán történt. Azokat, akik olyasmit állítottak, hogy látták Liliant a pályaudvaron háromnegyed kettőkor, rögtön le is lehetett írni, hiszen a kislány akkor még el sem tűnt. A később történt események már nehezebbek voltak. Egy nő, aki ugyanazon a vonaton utazott, mint 63

Sara és Lilian, leszálláskor látott egy alacsony férfit, aki egy alvó gyereket cipelt. Csakhogy az elkövető aligha lehet alacsony, ha negyvenhatos cipőt hord. Sőt feltehetőleg inkább magas. Már ha a lábnyomoknak bármi közük volt Lilian eltűnéséhez. Peder hátradőlt a székén, és csüggedten felsóhajtott. Már az éjszakája sem volt valami jó. Csak tízre ért haza, pedig direkt elhatározta, hogy korábban fog, és Ylvát a konyhaasztalnál ülve találta, egy csésze teával a kezében. Egész nap otthon volt, de még mindig fáradtnak érezte magát. Peder ezt valamiért dühítőnek találta, és nagyon kellett erőlködnie, hogy ne tegyen semmilyen kritikus vagy bántó megjegyzést. A mantrát ismételgette magában, amely egyre a fejében járt az elmúlt tíz-tizenegy hónapban. Fáradt, nincs jól. Nem tehet róla. Ha lassan, lépésenként haladunk, javulni fog. Csak jobb lehet minden. Úgy egy évvel ezelőttig Peder azok közé tartozott, akik tökéletesen kiélvezik az életet. Szinte kötelességnek tartotta ezt mindenki számára, aki megfelelően egészséges testtel rendelkezik, és a helyzete is megengedi. Minden nap örömmel ment be dolgozni. Élvezte az életet úgy általában, élvezte a karrierjét, imádta Ylvát és a családot, amit terveztek. Röviden szólva magabiztos, egyenes, pozitív és harmonikus személyiség volt. Vidám és társaságkedvelő. Vagy legalábbis ilyennek látta magát. De minden megváltozott, amikor Ylva megszülte az ikreket, az első gyermekeiket. Az élet, amit Peder addig ismert, örökre semmivé foszlott. A fiúk azonnal inkubátorba kerültek, Ylva pedig eltűnt a „szülés utáni depresszió” nevű áthatolhatatlan sötétségben. A régi élete helyébe Peder egy egészen másikat kapott: tele volt elégedetlenséggel, bánkódással, gyógyszerreceptekkel, hosszú betegszabadságokkal és telefonhívásokkal, mert szüntelenül az anyját kellett megkérnie, hogy vigyázzon a gyerekekre. Mi több, el kellett viselnie a teljesen szexmentes élet nyomorúságát is. Peder ösztönösen érezte, hogy nem csak nem akar, nem is érdemel ilyen életet. – Ylva annyira depressziós, hogy semmilyen fizikai kapcsolatra nem vágyik önnel – magyarázta az idős, sőt inkább vén orvos. – Türelmesnek kell lennie. 64

És Peder türelmes is volt. Igyekezett Ylvát gyógyíthatatlan betegnek tekinteni, majdnem mint Jimmyt, akinek semmi kilátása nem volt a javulásra. Peder – és az anyja, erről nem feledkezhetett meg – vette át a mindennapi dolgok megszervezését otthon. Ylva átaludta a szeptembert, az októbert és a novembert. A decembert pedig végigsírta, leszámítva a karácsonyt, amikor egy napra összekapta magát a család kedvéért. Januárban kicsit jobban lett, de Pedernek még mindig türelmesnek kellett lennie. Február közepére Ylva visszaesett, és egész hónapban padlón volt. Márciusra megint javultak a dolgok. Addigra viszont már késő volt. Márciusban tartotta tavaszi buliját a södermalmi kapitányság, ahol Peder akkoriban dolgozott, ő pedig a fél éjszakát azzal töltötte, hogy szexelt a kolléganőjével, Pia Nordh-dal. Édes megkönnyebbülés volt. Szörnyűségesen bűnös. Teljességgel megbocsáthatatlan. És mégis – legalábbis Peder világában – tökéletesen érthető. Utána a legmélyebb és legszörnyűbb megbánást érezte, ami valaha is elfogta. De aztán, ahogy Ylva fokozatosan egyre jobban és jobban lett, a napok pedig egyre hosszabbra nyúltak, Peder is kezdett megbocsátani magának. Joga volt egy kis testi örömhöz azok után, amiken átment. Az a néhány kolléga, aki tudta a titkát, mellette állt és támogatta. Már természetessé vált a számára, hogy mással kamatyoljon. Nem olyan gyakran, de alkalmanként igen. Sajnálta magát, úgy gondolta, jobb életet érdemel. A rohadt életbe, még harmincöt sincs! Úgyhogy időről időre összefeküdt Piával. Végül is a baj már így is, úgy is megesett. Azon viszont kiakadt, amikor a nő megkérdezte tőle, nem akarja-e otthagyni Ylvát. Hát ez megőrült? Hagyja ott Ylvát, mert a kollégájának kefélhetnékje van? Piának nyilvánvalóan fogalma sincs róla, mi az igazán fontos az életben, gondolta Peder, és SMS-ben dobta a nőt. Nem sokkal ezután új munkát kapott, egyenruhásból nyomozó lett – előbb, mint a legtöbben. Bekerült a már-már legendás Alex Recht nyomozócsoportjába, és teljes szívvel belevetette magát a munkába. Otthon pedig – Peder legnagyobb boldogságára – Ylva a jövőről kezdett beszélni, hogy milyen lesz majd ősszel, amikor Peder kivesz egy kis szabadságot, és a fiúk bölcsődébe mennek, május utolsó 65

hetében meg mindannyian Mallorcára utaztak. Peder és Ylva tíz hónap után először szeretkezett egymással, és úgy tűnt, a dolgok kezdenek visszatérni abba, ami Peder szerint a rendes kerékvágás volt. – Ne siess túlságosan mindent visszacsinálni, ahogy régen volt! – figyelmeztette az anyja. – Ylva még mindig érzékeny. Peder szívesen rávágta volna, hogy Ylvára még mindig alig lehet ráismerni, de a mögötte álló hét reményt adott. Ylva egyre több olyan vonását kezdte újra látni, amit ismert. Mindezt kockára tenné, ha beszélne neki Pia Nordh-ról, mondogatta magának. Meg amúgy is, akkoriban kijárt neki egy kis szórakozás. Most július vége volt. Két hónap múlt el Mallorca óta. Még mindig megvolt neki Pia száma, arra az esetre, ha újra elkeseredne. Remélte, hogy nem lesz szüksége rá, de sosem tudhatja az ember. Volt, amikor egyszerűen nem bírta elfogadni a helyzetét, amikor túl sok volt. Mint azon az estén, amikor megdugta Pia Nordh-ot. Vagy mint az előző estén. – Ilyen sokáig dolgoztál? – kérdezte Ylva. Peder megfeszült. Hát ez meg mi a franc? Vádaskodás? – Igen, elveszett egy kisgyerek. – Láttam – nézett fel Ylva a teáscsészéből. – Nem is tudtam, hogy a ti ügyetek. Peder kivett egy sört a hűtőből, meg egy poharat az egyik szekrényből. – Mert csak ma délután tűnt el, addig nem is volt semmilyen ügy. Most meg mondom, hogy a mi ügyünk. A hideg sörtől a keze is lehűlt, ahogy telitöltötte a poharat. – Telefonálhattál volna – mondta Ylva. Peder kijött a sodrából. – Telefonáltam is! – csattant fel, és beleivott a sörébe. – De csak hatkor – felelte Ylva kimerülten. – És azt mondtad, hogy késni fogsz, de nyolcra hazaérsz. Most meg tíz óra van. Tényleg nem fogod fel, mennyire aggódtam? – Nem tudtam, hogy érdekel, hol vagyok – mordult rá Peder, de azon nyomban meg is bánta. Néha, amikor fáradt volt, kicsúsztak a száján ilyen hülyeségek. 66

Ylva szemébe nézett a söröspohár fölött, és meglátta a könnyeket. Az asszony felállt, és kiment a konyhából. – A rohadt életbe, Ylva, ne haragudj! – szólt utána, de halkra fogta a hangját. A halk hang azért volt, hogy fel ne ébressze a gyerekeket, a bocsánatkérés azért, hogy megpróbálja kicsit megvigasztalni Ylvát. Mindig volt valaki, akinek az érdekeit a magáé elé kellett helyeznie. Peder szorongott, és furdalta a lelkiismeret, ahogy az íróasztalánál ült. Képtelen volt megérteni, hogy romolhatott el így minden, amikor hazaért. Telefonált, nem? Másodszorra meg csak azért nem, mert nem akarta felébreszteni a gyerekeket. Legalábbis erősen győzködte magát, hogy ez volt a fő ok. Rohadt egy éjszaka volt. A fiúk felébredtek, és nem voltak hajlandók megnyugodni, amíg be nem fektették őket maguk közé a franciaágyra. Pedert úgy nyomta el az álom, hogy az egyik kisfiát ölelte át. Így mégis kicsit nyugodtabban aludt a gyerek. Előző este hazafelé tartva Peder reménykedett benne, hogy Ylvát még ébren találja, és az asszonynak egy kis szexhez is lesz kedve, így visszatekintve ez nagyon naiv gondolatnak tűnt. Amióta hazajöttek Mallorcáról, összesen egyszer volt kedve hozzá. És ezt még a haverjaival sem beszélhette meg a szaunában ücsörögve a csütörtöki floorballedzés után. De baromi megalázó, dühöngött Peder. Hogy az ember ne tudjon szeretkezni a saját feleségével! Márpedig az egyszer biztos, hogy Pedert nem alázhatja meg senki! Ylvában annyi élet volt, amikor hat éve megismerkedtek! Peder soha egy pillanatig nem tudta elképzelni, hogy valaha megcsalja. De tényleg, akkor is megcsalásnak számít, ha a másik egy álló éve nem akar szexet? Peder szemében egy év iszonyatosan hosszú idő volt. Ylva, Ylva, hová a francba tűntél? Pia Nordh telefonszáma szinte lyukat égetett a mobiljába. Ha felhívná, és nagyon, de nagyon elbűvölően beszélne vele, majd célzásokat tenne rá, hogy az ő hibája volt, hogy olyan szerencsétlenül sült el ez a szakítás, a nő biztos hajlandó lenne újra találkozni. Peder kiegyenesedett ültében. Ez a kényszerű önmegtartóztatás az ítélőképességét is rontja, győzködte magát. Meg frusztrálttá is teszi. 67

Sokkal jobban tudná végezni a munkáját, ha csak egy kicsit elterelhetné erről a figyelmét. Peder tapogatózó ujjai rátaláltak a mobiljára. Kicsöngött néhányszor. – Halló! Rekedtes hang, melengető emlékek. Őrült emlékek. Peder kinyomta a telefont. Nagyot nyelt, és beletúrt a hajába. Össze kell szednie magát. Ez most nagyon nem az a helyzet, amikor megint csak úgy elveszítheti a kapcsolatot a valósággal. Egyszerűen nem. Inkább felhívta Jimmyt, hogy megkérdezze, hogy van. Aztán Ellen, az asszisztens dugta be a fejét az ajtón. – Alex telefonált, hogy juttass el a médiának egy fényképet a kislányról. Tegnap nem kaptak. Peder összekapta magát. – Persze, meglesz. Alex Recht úgy érezte, nagy nyomás nehezedik rá, miközben Sara Sebastianssontól visszafelé jövet újból összegyűjtötte a csapatát. Egy ismeretlen személytől származó negyvenhatos cipőnyomot találtak a vonaton, ott, ahol Sara és Lilian ült. Ez volt az egyetlen tárgyi bizonyíték, amiből kiindulhattak. Alex remélte, hogy a laborba küldött doboz majd szolgál néhány új nyommal. Ugyanakkor a csomag rendkívül riasztó is volt. Mi készül itt voltaképpen? – Fredrika, hívd fel Gabriel Sebastiansson anyját, és szedj ki belőle mindent, de mindent, amit tud! – rendelkezett. Fredrika kurtán bólintott, és lejegyzett pár szót a noteszébe, melyet mindenhová magával hordott. Alexet az sem lepte volna meg, ha egyszer egy diktafonnal állít be. – A csomag egész más megvilágításba helyezi a dolgokat – folytatta. – Most már biztosan tudjuk, hogy Lilian nem véletlenül keveredett el. Valaki, aki ismeri, és fájdalmat akar okozni az édesanyjának, szándékosan rabolta el, és fogva tartja. A dolgok jelenlegi állása szerint… Alex megköszörülte a torkát. – Sarát még nem tudtuk kihallgatni, de amikor tegnap beszéltünk 68

vele, úgy tűnt, nincsenek ellenségei az exén kívül. Amíg nem kapunk olyan információt, bejelentést vagy ilyesmit, ami más irányba terelné a nyomozást, abból indulunk ki, hogy Gabriel Sebastiansson rabolta el a kislányt. Fredrikát fürkészte a pillantásával, de a nő nem szólt semmit. – Kérdés? Senki nem kérdezett, de Peder fészkelődni kezdett a székén. – Te hogy állsz a lakossági infókkal? – kérdezte tőle Alex. – Van valami használható? Peder megrázta a fejét. – Nincs – válaszolta tétován, s oldalvást az adatelemzőre sandított, akit felkértek, hogy vegyen részt a megbeszélésen. – Egyelőre semmi konkrét. Jött pár bejelentés, de majd csak akkor indulnak be a dolgok, ha megjelenik a fénykép a tévében meg az újságban. Alex bólintott. – De már megkapták? – Meg, persze – vágta rá sietve Peder. – Jól van – mormogta Alex. – Jól van. Valaki csak látott valamit. Az nem létezik, hogy senki nem vette észre, amikor Lilian leszállt a vonatról. Vett egy nagy levegőt, majd hozzátette: – A Sarának küldött csomagról meg természetesen egy szót se. Csak az isten tudja, mit össze nem irkálnának, ha közzétennénk, hogy a gyerekrabló leborotválta a kislány fejét. Egy pillanatig mindenki hallgatott. Csak a légkondicionáló köhögött és sziszegett. – Na, jó – zárta le a megbeszélést Alex. – Találkozunk délután, amikor Fredrika visszajött Gabriel anyjától. Úgy határoztam, egyedül megy. Az a sejtésem, hogy többet kiszedhetünk a hölgyből, ha nem boldogítja egy egész csapat. Peder tovább figyeli a bejelentéseket, és remélem, a labortól is hamarosan hallunk valamit a csomagról. Peder keresse meg a futárcéget is, amelyik kiszállította. Megkértem Sara szüleit, hogy állítsanak össze egy listát az ismerőseikről, akiktől esetleg megtudhatjuk, hol lehet Gabriel. Durva napunk lesz. Ezzel az értekezletnek vége volt, és a csoport szétszéledt. Csak Ellen maradt még az asztalnál néhány percig, és jegyzeteket készített. 69

Fredrika csak a kocsiban ülve, az autós atlasszal az ölében eszmélt rá, hogy Gabriel Sebastiansson anyja, vagyis Lilian nagyanyja Djursholmban lakik. Nagy, drága családi házak, tágas kertek és vég nélküli puszilkodás. Fredrika megjegyezte magában, hogy úgy tűnik, Sara Sebastiansson és a férje egész más társadalmi háttérrel rendelkeznek. Fredrika átfutotta a nap eddigi eseményeit. Hiányzott a struktúra és a rendezőelv a napi munkájából. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Alex nagyon ért ahhoz, amit csinál. Arra is rájött, hogy a férfi bőséges tapasztalattal rendelkezik, ami neki nincs meg. Arra viszont finoman szólva is megvetéssel gondolt, hogy Alex képtelen új javaslatokat beépíteni a munkájukba. Különösen ilyen helyzetben, mint ez a mostani. Az elvarratlan szálak elvarratlanul maradtak, és Fredrika semmilyen konkrét próbálkozást nem látott arra, hogy bármelyiket is kövessék vagy lezárják. Azt feltételezték – meglehet, teljesen hibásan –, hogy a kislányt az édesapja tartja magánál, tehát nincs közvetlen veszélyben. Annyit már biztosan tudtak, hogy Lilian nem csak úgy elveszett. Hogy tarthat ki akkor Alex amellett, hogy nem érdekes az, ami Flemingsbergben történt? És hogy vehette be a csapatba a Nemzeti Nyomozóiroda elemzőjét úgy, hogy be sem mutatta? Amikor Fredrikával és Pederrel beszélt, Alex mindig csak úgy hivatkozott rá, mint „az elemzőre”. Az ilyen felületességtől Fredrika kis híján elpirult. Na, ha lesz rá alkalma, kezébe veszi az ügyet, és bemutatkozik neki ő. Fredrika nem szívesen ismerte be, de a főnökük őt, mint nőt másként kezelte, mint Pedert. Pláne, mint gyermektelen nőt. Ráadásul a végzettsége miatt még kirekesztettnek is érezte magát. Ennyi közös legalább volt benne és az adatelemzőben. Fredrikában felmerült, hogy gyorsan felhívja Spencert, mielőtt kiszáll a kocsiból. Aztán elvetette az ötletet. Spencer indítványozta, hogy esetleg találkozzanak a hétvégén. Jobb lesz, ha most hagyja dolgozni, és akkor nagyobb az esélye annak, hogy hétvégén ráér majd. – De hát mindig akkor találkoztok, amikor ő akarja! – tiltakozott néhányszor Fredrika barátnője, Julia. – Te mikor teheted meg, hogy felhívod, és azt mondod, találkozzatok most rögtön? 70

Fredrikát kifejezetten idegesítették az ilyen ellenvetések és kérdések. Adottak voltak a körülmények: Spencer házas, ő meg nem. Vagy elfogadja ezt a következményeivel együtt – például azzal, hogy ő kevésbé tudja kedve szerint elérni Spencert, mint a férfi őt –, vagy sem. Ha nem, akkor kereshet másik szeretőt és barátot. Ugyanez igaz volt Spencerre is. Ha nem fogadja el, hogy Fredrikának időnként más férfiakkal is van kapcsolata, aztán visszajön hozzá, már réges-rég szakítottak volna. Nem ad nekem semmit, gondolta Fredrika, de mivel pillanatnyilag semmi másom nincs, ennyi is elég. Talán nem a konvencióknak megfelelő kapcsolat volt, de őszinte és praktikus. Nem alacsonyította le, és nem tette nevetségessé egyiküket sem. Csereügylet volt, amiben egyikük sem tűnt vesztesnek. Fredrika abba inkább nem ment bele, hogy győztesnek tűnik-e valamelyikük. Amíg a szívében él a vágy, addig engedelmeskedik neki. Egy idős asszony, akiről Fredrika úgy gondolta, Gabriel anyja lehet, már ott állt a ház lépcsőjén, amikor Fredrika fékezett, és a kaviccsal felszórt előkért szélére húzódott. A nő jelezte, hogy húzza le az ablakot. – Oda álljon, legyen szíves! – kérte, miközben hosszú, karcsú ujjával kecsesen egy helyre mutatott két kocsi között, amelyekről Fredrika úgy sejtette, a családéi lehetnek. Fredrika beparkolt, és kiszállt a murvára. Beszívta a párás levegőt, és érezte, hogy a ruhája már most kezd a testére tapadni. Miközben az autótól odasétált Teodora Sebastianssonhoz, önkéntelenül körülnézett. A kert nagyobb volt, mint a többi, amelyeket útközben látott, már-már parknak is beillett. A harsogó zöld gyep golfpályára emlékeztette. A kertet fal zárta körül. Más bejárat nem látszott, csak a kapu, amelyen Fredrika is bejött. Egyszerre volt olyan érzése, hogy be van zárva, és hogy nem látják szívesen. Körös-körül és közvetlenül a ház mögött is számára ismeretlen fajtájú, terebélyes fák álltak. Fredrika azonban valamiért nem bírta elképzelni, hogy valaha gyerekek játszadoztak közöttük. A fal közelében csodaszép gyümölcsfák sorakoztak, valamivel hátrébb pedig, még azon a helyen is túl, ahová leparkolt, aránytalanul nagy üvegház állt. – Így nyáron gyakorlatilag önellátók vagyunk, annyi zöldség 71

megterem itt – szólalt meg az asszony, megválaszolva a kérdést, ami biztosan kiült Fredrika arcára, amikor az üvegház felé nézett. – Az apósom odavolt a kertészkedésért – tette hozzá, amikor Fredrika közelebb ért. Volt valami a hangjában, ami feltűnt Fredrikának. Enyhén visszhangzott, és egyes mássalhangzókat kissé reszelősen ejtett. A visszhangot elég nehéz volt megmagyarázni ilyen apró ember esetében. Fredrika kezet nyújtott, amikor a lépcsőhöz ért, és bemutatkozott. – Fredrika Bergman nyomozó. Az asszony szokatlan erővel szorította meg a kezét, ahogy előző nap Sara is. – Teodora Sebastiansson – mondta alig látható mosollyal. Fredrika meglepve érzékelte, hogy keskeny arcát a mosoly még öregebbé tette. – Kedves öntől, hogy fogad – mondta. Teodora bólintott, ugyanazzal a keccsel, amellyel az imént a parkolóhelyet mutatta meg. A mosoly eltűnt, és az arca kisimult. Fredrika megfigyelte, hogy egyforma magasak, de a hasonlóságnak ezzel vége is szakadt. Teodora az ősz – és feltehetőleg nagyon hosszú – haját súlyos kontyba fogta össze a tarkóján. A szeme ugyanolyan jegeskék volt, mint amilyet Fredrika a fia útlevélképén látott. Teodora tökéletesen uralta a testbeszédét. Kezeit egymásra tette a hasán, pontosan ott, ahol a blúza találkozott szürke szoknyájával. A krémszínű blúzba csak az asszony hegyes álla alá erősített bross vitt némi színt. A fülében egyszerű gyöngy fülbevalót viselt. – Természetesen borzasztóan aggódom a kisunokámért – kezdte, de olyan személytelen hangon, hogy Fredrika képtelen volt hinni neki. – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek a rendőrségnek. Egyszerű invitáló kézmozdulatot tett. Fredrika három fürge lépéssel már ott is volt a tágas hallban, és hallotta, hogy Teodora becsukja maga mögött az ajtót. Hallgattak egy pillanatig, amíg a szemük hozzászokott az ablaktalan hall homályához. Fredrika úgy érezte, mintha egy múzeumba lépett volna be, mely a tizenkilencedik század végét mutatja be a látogatóknak. Egy nem európai turista valószínűleg kisebb vagyont fizetett volna, hogy megszállhasson a Sebastiansson72

házban. Az érzés, hogy egy másik korba csöppent, csak erősödött, amikor beléptek egy másik helyiségbe, ami valószínűleg a nappali lehetett. Minden berendezési tárgyat, a tapétát, a díszléceket, a mennyezeti stukkókat, a bútorokat, minden festményt és csillárt úgy válogattak össze kínos precizitással, hogy olyan otthon képzetét keltsék, ahol megállt az idő. Fredrika egészen el volt képedve, nem emlékezett rá, hogy valaha látott volna hasonlót. Még a nagyszülei legburzsoább ismerőseinek lakása sem vetekedhetett ezzel a látvánnyal. Teodora Sebastiansson ott állt mellette, alig leplezett örömmel szemlélve a hatást, amit az otthona tett rá. – Apámtól óriási porcelángyűjtemény maradt rám, többek közt azok a babák ott a felső polcon – csikorogta, amikor látta, hogy Fredrika elkerekedett szemmel bámul egy magas vitrint, amely láthatóan kiemelt helyen állt, rögtön a pompás fekete zongora mellett. Fredrika gondolatai azonnal az édesanyjára terelődtek. Tudta, hogy ha behunyná a szemét, abban a pillanatban visszakerülne a Baleset előtti időbe, és látná magát a zongoránál ülve az anyjával. – Hallod a dallamot, Fredrika, hallod, hogy játszik, mielőtt megtelepszik a fülünkben? Teodora követte Fredrika pillantását, és végigfuttatta ujjait a hangszeren. Már most vesztésre állok, gondolta Fredrika. Vissza kell vennem a kezdeményezést, nem is lennék itt, ha nem hívattam volna meg magam. – Egyedül lakik ebben a nagy házban? – kérdezte. Teodora megengedett magának egy apró kacajt. – Így van, úgyhogy öregotthonról az én esetemben szó sem lehet! Fredrika futólag elmosolyodott, majd megköszörülte a torkát. – Nos, azért kerestem fel, mert szeretnénk beszélni a fiával, de nem érjük el. Teodora hallgatott, és meg sem rezzent. Aztán váratlanul Fredrika felé fordult. – Kér egy csésze kávét? Fredrika kezéből megint kicsúszott az irányítás.

73

Peder Rydh legalább tíz dolgot próbált csinálni egyszerre, aminek elkerülhetetlenül az lett az eredménye, hogy még kaotikusabbnak látta a helyzetét, mint eddig. A címke alapján, amit a Sara Sebastianssonnak küldött dobozra ragasztottak, meg lehetett találni a futárcéget, amelyik kézbesítette. Peder reménnyel eltelve vágtatott át a cég Kungsholmenen rejtőzködő kis irodájába. Jó esélyt látott rá, hogy a csomagot felvevő dolgozó személyleírást tud adni a küldőről. Reményei azonban hamarosan szertefoszlottak. A csomagot egy ismeretlen hagyta az irodánál előző este, zárás után. A személyzet a csomaggyűjtő ládában találta meg, amely éjjelnappal nyitva volt. Ez úgy működött, hogy az ügyfél a csomagra ráragasztott egy borítékot, amiben benne volt a cím, ahová a csomagot szállítani kellett, a kézbesítési határidő és a kézbesítési díj. Sajnos a dobozra irányított biztonsági kamera már jó ideje nem működött, így hát nem tudtak képpel szolgálni. A borítékot, amiben a pénz és a cédula volt, persze lefoglalták, és expressz futárral küldték a laborba, de Peder nem igazán reménykedett benne, hogy bármelyiken is rajta lesz a gyerekrabló ujjlenyomata. Magában káromkodva visszatért a főkapitányságra, hogy összeszedje Alexet, és elinduljanak újra kihallgatni Sara Sebastianssont. Aztán egyszer csak teljesen váratlanul felhívta Ylva. Feszült volt a hangja, és arról akart beszélni, ami az este történt. Peder azt felelte, majd visszahívja, mert most dolga van. Ez a hívás teljesen kiborította. Ebben a percben leírhatatlanul messze voltak egymástól. Még amikor együtt voltak, akkor is mintha két különböző világban éltek volna. Néha olyan volt, mintha a fiúkon kívül nem is lenne bennük semmi közös. Amikor Alex és Peder megérkezett, Sara aludt, és nem lehetett felébreszteni. Az orvos délelőtt nagyon erős nyugtatót adott neki. Peder nézte, ahogy az ágyon fekszik. Sápadt arcát kusza vörös haj keretezte. Lebarnult, szeplős karja kilógott a takaró alól. Másik karján hatalmas égésnyom volt, ami épp kezdett begyógyulni. Bal vádliján kék véraláfutás. A gonosz kedveli az élénk színeket – gondolta Peder. Alex a konyhában volt, halkan beszélgetett Sara szüleivel, akik 74

mindenáron el akarták mesélni a vejük összes gaztettét. Összeírtak mindenkit, akivel szerintük a rendőrségnek érdemes lenne beszélni. Rövid névsor volt. Sara elszigetelten élt, annak a vadállat férjének köszönhetően. – Sosem tudta megtartani a barátait – mondta Sara anyja. – Vagyis alig néhányat. Figyelmeztették Alexet és Pedert, hogy tartsák szemmel Sara anyósát. Beismerték, hogy csak egyetlenegyszer találkoztak vele, az esküvőn, de nagyon mély benyomást tett rájuk. – Tűzön-vízen átmenne a fiáért – sóhajtotta Sara apja. – Nincs minden rendben a fejében annak a nőnek. Peder elvette a nevek és telefonszámok listáját, amelyet a szülők állítottak össze Sara mobiltelefonjának segítségével. A visszaúton Alex vezetett, Peder pedig elkezdte körbetelefonálni a névsorban szereplőket. Valamennyien ugyanúgy reagáltak a hívásra. Jaj, ne, már megint! Most annyira súlyos volt, hogy a rendőröket is kihívták? Mit talált ki megint az az őrült? Nem, senki nem hallott róla, és arról sem volt senkinek semmi elképzelése, hol lehet. – De próbáljanak beszélni az anyjával! – tanácsolta egyikük, aki valaha Sara és Gabriel jó barátja volt. Peder eltette a mobilját a zakója zsebébe, és egy futó gondolatot szentelt Fredrikának. – Hogy őszinte legyek, másfajta lányt képzeltem el a fiam mellé – mondta Teodora Sebastiansson megtörve a csendet, amely az után állt be, hogy Fredrika elfogadta a felkínált kávét. Fredrika érdeklődve vonta fel a szemöldökét, miközben a szájához emelte a csészét. Teodora valahova Fredrika háta mögé nézett. Fredrika egy másodpercig kísértést érzett, hogy megforduljon, de inkább ivott még egy korty kávét. Túlságosan erős volt, viszont olyan gyönyörű, kicsi csészében szolgálták fel, hogy a nagyanyja a saját unokáit is eladta volna, csak hogy ihasson egy ilyenből. – Tudja – folytatta habozva Teodora –, vártam bizonyos dolgokat Gabrieltől. Úgy gondolom, valójában csak olyasmit, amit minden szülő elvár a gyerekétől, de ő már nagyon korán az értésünkre adta, 75

hogy a saját útját akarja járni. Szerintem ezért választotta éppen Sarát. Kortyintott egy aprót a kávéból, és letette a csészét az asztalra. Fredrika óvatosan megkérdezte: – Tud valamit arról, milyen volt kettőjük kapcsolata? Egy tizedmásodperccel később már rájött, hogy hibázott. Teodora az eddiginél is jobban megmerevedett. – Ha arra gondol, hogy mint Lilian nagyanyjának, tudomásom volte azokról a hitvány hazugságokról, amiket a menyem terjesztett a fiamról, a válasz igen. Úgy emlékszem, ezt el is mondtam önnek, amikor telefonon beszéltünk. Fredrikának nem volt nehéz értelmeznie az üzenetet: vagy kihátrál ebből a témából, vagy a beszélgetésnek azonnal vége. – Megértem, hogy ez kényes téma – hebegte –, de egy nagyon komoly nyomozás közepén vagyunk, és… Elhallgatott, mert Teodora áthajolt a kettejüket elválasztó asztalon, és acélos tekintettel meredt rá. – Az unokám… Az én unokám, nem a magáé… Életem egyik legdrágább kincse eltűnt. Úgy gondolja – sziszegte –, úgy gondolja, egyetlen másodpercet is kell arra pazarolnia, hogy elmagyarázza, milyen komoly az ügy? Fredrika nagy levegőt vett, és nem volt hajlandó lesütni a szemét, noha érezte, hogy remeg. – Senki nem vonja kétségbe az aggodalmát – mondta olyan higgadtan, hogy maga is meglepődött. – De jó lenne, ha válaszolna a kérdéseinkre, hogy lássuk, valóban próbál velünk együttműködni. Aztán beszámolt a csomagról, amelyet Sarának küldtek. Amikor befejezte, a szobára kísérteties csend ereszkedett, és Fredrika a megérkezése óta most először látta, hogy sikerült olyat mondania, amit Teodora a szívére vett. – Nem állítjuk – folytatta, jól megnyomva a nem szót –, hogy a fia bármilyen módon benne van az ügyben. De muszáj, ismétlem, muszáj elérnünk. Nem tudjuk, és nem is fogjuk figyelmen kívül hagyni azt, amit megtudtunk róla. Amit a Sarával való házasságáról megtudtunk. Arról meg szó sem lehet, hogy kihúzzuk a kulcsfigurák listájáról, amíg nem beszéltünk vele. 76

Ilyen lista ugyan nem létezett, de egészében véve Fredrika elégedett volt az alakításával. Ha eddig nem élvezte volna Teodora osztatlan figyelmét, most már egészen biztosan. – Ha tudja, hol van, akkor ez remek alkalom arra, hogy elmondja – folytatta halkan, de erélyesen. Teodora lassan megrázta a fejét. – Nem – mondta végül, de úgy, hogy Fredrika alig hallotta. – Nem tudom, hol van. Csak annyit tudok, hogy tegnap üzleti ügyben elment. Ezt mondta, amikor hétfőn beszéltem vele telefonon. Megállapodtunk, hogy itt vacsorázik a kis Liliannel, ha majd Sara visszahozta a legutóbbi hosszú útról, amilyenekre mindig magával cipeli azt a szerencsétlen gyereket. Fredrika figyelmesen nézte. – Értem – mondta, és ő is az asztalra támaszkodott. – Az egyetlen gond ezzel az – folytatta halvány mosollyal –, hogy a főnöke szerint Gabriel hétfő óta szabadságon van. Érezte, hogy felgyorsul a szívverése, amikor látta, hogy Teodora arcából kifut a vér. – Így hát természetesen érdekelne, miért hazudott a saját anyjának – folytatta szelídebben, és újra hátradőlt. – Biztos, hogy nincs semmi mondanivalója? Teodora sokáig nem szólt semmit. – Gabriel sosem hazudik – jelentette ki aztán. – Nem vagyok hajlandó hazugságnak nevezni azt, amit nekem mondott, amíg ő maga be nem vallja, hogy az volt. Összeszorította a száját, a szín lassan visszatért az arcába. Fredrika szemébe nézett. – Lilian anyjának is ilyen alaposan utánanéznek? – kérdezte, és összeszűkült a szeme. – Ilyen esetekben mindenkit lenyomozunk, aki a gyermek közvetlen környezetében él – felelte Fredrika tömören. Teodora összekulcsolta kezét az asztalon, és fanyarul, fensőbbségesen rámosolygott. – Édes lányom – mondta ridegen –, nagyon szerencsétlen ötlet volna, ha nem néznének jobban utána Sarának. Fredrika kihúzta magát. 77

– Ahogy mondtam, mindenkit lenyomozunk, aki… Teodora feltartotta a kezét, hogy elhallgattassa. – Higgye el – mondta –, maga meg a kollégái sok időt nyernének, ha jobban figyelnének azokra az emberekre, akiknek Sara megengedi, hogy úgy járjanak ki-be a lakásába, ahogy kedvük tartja. Amikor Fredrika nem válaszolt, folytatta. – Talán nincsenek tisztában ezzel, de az én véleményem szerint Gabriel több mint türelmes volt Sarával a kapcsolatukban. Úgy csettintett a nyelvével, hogy Fredrika azonnal tudta, bármennyire próbálná, sosem lenne képes utánozni. – Iszonyú megaláztatásnak volt kitéve – mondta Teodora, és Fredrika döbbenten látta, hogy könnyek csillognak a szemében. Teodora kinézett az ablakon a sötét égboltra, és megtörölte a szemét. Amikor visszafordult Fredrika felé, az arca sápadt volt a haragtól. – És aztán azok a gyalázatos hazugságok, amiket mesélt róla… Mintha Gabriel még nem szenvedett volna eleget, még megpróbálta tönkretenni az életét, és azzal vádolta, hogy veri. Hirtelen élesen felnevetett, amitől Fredrika összerezzent ijedtében. – Hát mondja, mi a gonoszság, ha nem ez? Fredrika szóhoz sem jutott, csak meredten bámulta az idős asszony magánszámát, vagy nem is tudta hirtelen, minek nevezze. – Talán nem tudja, hogy Sara sérüléseit minden alkalommal, amikor feljelentette a fiát bántalmazásért, megvizsgálták és dokumentálták? – kérdezte végül. Teodora közbevágott, mielőtt Fredrika rátérhetett volna a következő pontra. – Persze, hogy tudom! – felelte, haragosan nézve Fredrikára, mintha csak azt akarná mondani, hogy ez a kérdés fölösleges és értelmetlen. – Nyilván valamelyik másik férfi barátja vesztette el a türelmét. Azzal Teodora átnyúlt az asztalon, és elvette a kávét, amelybe Fredrika éppen csak belekóstolt. – Bizonyára megérti, hogy rengeteg a tennivalóm – mondta bocsánatkérően. – Úgyhogy ha nincs több kérdése… Fredrika gyorsan előhúzott a belső zsebéből egy névjegyet, és az 78

asztalra tette. – Nyugodtan keressen bármikor – mondta kimérten. Teodora szótlanul bólintott, de mindketten tudták, hogy sosem fog telefonálni. A homályos hallba visszatérve Fredrika megkérdezte: – Vannak itt Gabrielnek holmijai? Teodora újra összeszorította a száját. – Természetesen. Elvégre ez az otthona. Saját szobája van az emeleten. Mielőtt Fredrika válaszolhatott volna, folytatta: – De ha nincs házkutatási végzése, meg kell kémem, hogy most rögtön hagyja el a házamat. Fredrika sietősen köszönetet mondott, és távozott. Csak a lépcsőn, amikor Teodora becsukta mögötte az ajtót, jutott eszébe, hogy elfelejtett megkérdezni valamit: „Egyébként hányas cipőt hord a fia?” Ellen Lindnek volt egy titka. Nemrég szerelmes lett. Ettől valamiért szörnyű bűntudatot érzett. Valahol odakint – gondolta, miközben kinézett az ablakon – valami elmebeteg fogva tart egy kisgyereket, odalent Söderben pedig a gyerek anyja a poklok kínjait éli át. Ellennek is voltak gyerekei. Egy majdnem tizennégy éves lánya és egy tizenkét éves fia. Már jó néhány éve egyedül nevelte őket, és szavakkal le sem tudta volna írni, mit jelentenek neki. Ha csak rájuk gondolt munka közben, melegség töltötte el. Szép, teljes életük volt, és alkalmanként – nagyon-nagyon ritkán – rövid időre felbukkant a gyerekek apja is. Ellen türelmesen várta, hogy a gyerekei elég nagyok legyenek, és megértsék, milyen szörnyen viselkedett az apjuk annak idején. Ebben az életkorban azonban az örömön kívül nem éreztek semmi mást, amikor az apukájuk megjelent. Sosem kérdeztek felőle, és Ellen megfigyelte, hogy amikor a férfi betoppant, nem faggatták, merre járt, és miért nem telefonált már hetek vagy hónapok óta. Közös ismerőseiktől tudta, hogy a volt férjének új barátnője van, akit gyorsan teherbe is ejtett, és Ellen ezt nem találta különösebben mulatságosnak. Egész pontosan csikorgatni kezdte a fogát már a gondolattól is. Minek akar ez még több gyereket, amikor azokról sem 79

gondoskodik, akik már megvannak? De Ellen minden másnál többet gondolt az új szerelmére. Egészen váratlan módon, a tőzsde iránti érdeklődésének köszönhetően jöttek össze. A kollégák közül senki nem osztotta a lelkesedését, a munkahelyen kívül azonban több barátja is buzgón adta neki a tippeket és tanácsokat. Ellennek ez az egész csak egy nagy játék volt. Sosem fektetett be nagyobb összeget, és mindig vigyázott, hogy ne kockáztassa a hasznát. Ez a legutóbbi tavasz azonban jobban bearanyozta az ő és a gyerekei életét, mint remélni merte. Egy nagyon is merész, de végül sikeres vállalkozás annyi pénzt hozott, hogy néhány héttel ezelőtt Ellen a gyerekekkel elutazhatott pár hétre külföldre. A törökországi Alanyába mentek, ahol egy ötcsillagos hotelben szálltak meg. Természetesen teljes ellátással. Étel-ital vég nélkül. Nappal fürdőzés a strandon vagy csak a medencében. Este szórakozás. Ellen csak most jött rá, mennyire vágyott már egy kis kikapcsolódásra. Ő és a gyerekek, mint régen. Ellen nem volt kacér. Mi több, inkább szégyenlős, és a bókokhoz sem szokott hozzá. Nem mintha csúnya lett volna, sőt, de általában olyan „közepes” benyomást keltett. Nem használt túl sok sminket, de túl keveset sem. Nem öltözködött sem túl feltűnően, sem túl unalmasan. Könnyen meg lehetett nevettetni, és nagyon kedvesen mosolygott. A szeme keskeny volt, a haja sima. A melle talán kissé túlságosan megereszkedett, miután két gyereket szoptatott, de Ellen úgy öltözködött, hogy ezt elrejtse. Aztán egy este az alanyai szálloda bárjában ott állt ő, és megkérdezte, meghívhatja-e egy italra. Ellen imádta felidézni ezt a pillanatot, és olyankor mindig elpirult. A férfi nagyon jóképű volt, és olyan kedvesen csillogott a szeme! Az inge egy-két gombját fent kigombolva hordta, és Ellen sötét szőrzetet látott a mellén. Magas volt és napbarnított. Egyszóval: hihetetlenül vonzó. Ellen egyáltalán nem volt naiv, de ettől az embertől egész elveszítette a fejét. A férfi hízelgett és flörtölt, de sosem vitte túlzásba. Ellennek sosem kellett komolyan venni. Rengeteg közös témájuk akadt. Ellen elfogadott néhány pohár bort, és az idő csak úgy repült. Éjfél után aztán mégis mennie kellett: a gyerekek – akik eddig 80

jól elvoltak magukban – szerettek volna visszatérni a szobába, és Ellen nem nagyon akarta egyedül elengedni őket. – Találkozunk holnap? – kérdezte a férfi. Ellen lelkesen – de még milyen lelkesen! – bólogatott és mosolygott. Nagyon is akart vele újra találkozni, és örült, hogy az érdeklődés kölcsönös. Talán volt benne némi kétség, amikor eljött a hazautazás ideje. Addig minden nap próbáltak együtt tölteni valamennyi időt, míg a gyerekek mással voltak elfoglalva. Lefeküdni nem feküdtek le, de a férfi két alkalommal is megcsókolta. Végül Ellen hozta fel a dolgot az utolsó estén. – Találkozunk majd Stockholmban is? A férfi arcára kissé határozatlan kifejezés ült ki, és igyekezett kerülni Ellen tekintetét. Basszus! – ez volt Ellen első gondolata. Aztán a férfi összeszedte magát. – Sokáig dolgozom – mondta. – Nagyon sokáig – pontosított. – Én nagyon szeretnélek még látni, de nem ígérhetek semmit. Ellen megnyugtatta, hogy ígérnie nem is kell. Csak azt akarja tudni, van-e bármi esély arra, hogy még összefutnak. Persze, persze, arra van, biztosította a férfi, és láthatóan megkönnyebbült, hogy Ellen nem akar tőle garanciát. Csak hát ő igazából nem Stockholmban lakik, bár a munkája miatt gyakran jár ott. Majd telefonál, ha legközelebb a városba megy. Elmúlt egy hét, és beköszöntött az esős nyár. Aztán az egyik ilyen eső áztatta napon a férfi valóban telefonált, és Ellen azóta képtelen volt abbahagyni a mosolygást. Bár tökéletesen nevetséges volt, mégis fellélegzett. Csupán annyi üröm vegyült az örömbe, hogy valóban olyan ritkán találkoztak, ahogy a férfi sejteni engedte, meg az, hogy a gyerekek láthatóan egy cseppet sem érdekelték. Ezt persze Ellen meg is értette. Ha rögtön a gyerekek életének részévé teszi a férfit, az túl gyors és túl nagy lépést jelentett volna a kapcsolatukban. Ezért aztán, győzködte magát, tényleg jobb ötlet, hogy nem nála találkoznak, hanem a férfi hotelszobájában, ahogy ő javasolta. Elmentek vacsorázni valami drága étterembe, aztán fel a szobába. Amikor először töltötték együtt az éjszakát, Ellen már biztos volt benne: ezt 81

nem fogja harc nélkül elengedni. Egyszerűen túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen. Ellen az íróasztalán álló naptárra pillantott. Megszámolta, hány hét telt el azóta, hogy hazajöttek Törökországból. Már öt. Ebben az öt hétben négyszer találkoztak új szerelmével. Figyelembe véve, hogy a férfi nem a városban lakik, Ellen úgy gondolta, ez kezdetnek nem is rossz, amit meg is erősített a barátnője, aki a gyerekekre vigyázott, amíg ő randevúzni volt. – Úgy örülök nektek! – ujjongott. Ellen őszintén remélte, hogy a barátnője lelkesedése nem lohad le mostanában, mivel úgy tűnt, hamarosan újra bébiszitterre lesz szükség. Már épp nyúlt a mobiljáért, hogy felhívja a szerelmét, amikor megszólalt az asztalán a vezetékes telefon. A központ kérte, hogy fogadja valakinek a hívását, aki az eltűnt kislányról, Lilianről akar közölni valamit. Ellen azonnal fogadta a hívást, és a kagylóba egy magas női hang szólt bele. – A kisgyerekről van szó, aki elveszett! Ellen megkísérelt kicsit lassítani a tempón. – Igen? – Szerintem… – A nő elhallgatott. – Szerintem tudom, ki volt. Újra csend. – Szerintem találkoztam vele – folytatta a nő halkan. Ellen a homlokát ráncolta. – Miből gondolja? – kérdezte gyengéden. Csak a nő légzését hallotta, érezte, hogy nem tudja, folytassa-e egyáltalán. – Rettenetes volt. Teljesen… elvesztette az eszét. – Újabb szünet. – Folyton arról beszélt, hogy egyszer megteszi. – Bocsánat! – szólt közbe Ellen. – Lemaradtam. Miről beszélt, mit tesz meg? – Rendbe tesz mindent – suttogta a nő. – Azt mondogatta, hogy rendbe tesz mindent. A nő hangja olyan volt, mintha épp sírva fakadna. – De mit akart rendbe tenni? – Azt mondta, vannak nők, akik tettek valamit, és ezért nem érdemlik meg a gyereküket – mondta színtelen hangon a nő. – Ezt 82

akarta rendbe tenni. – El akarta venni tőlük a gyereküket? – Sosem értettem, miket beszél, nem is akartam odafigyelni – felelte a nő, és Ellen most már biztos volt benne, hogy sír. – És olyan erősen ütött, olyan erősen… Kiabált velem. Azt üvöltözte, hogy ne legyenek már rémálmaim, hogy harcoljak ellenük. És hogy segítenem kell neki rendbe tenni a dolgokat. – Sajnálom, de azt hiszem, nem értem – mondta bátortalanul Ellen. – A rémálmokat, meg a többit. – Azt mondta – zokogott a nő –, hogy ne álmodjak többet, ne emlékezzek arra, ami régen történt. Azt mondta, ha nem tudom megtenni, az a gyengeség jele. Azt mondta, erősnek kell lennem, hogy én is harcba szállhassak. – A nő egy pillanatra elhallgatott, aztán hozzátette: – A babájának hívott. Egyedül biztosan nem képes ezt végigcsinálni, biztos, hogy van új babája. Ellen annyira kiakadt, hogy azt sem tudta, mit mondjon erre. Úgy döntött, megpróbálja visszaterelni a beszélgetést a gyerekekhez. – Önnek van gyereke? – kérdezte. A nő fáradtan nevetett. – Nem, nincsen – válaszolta. – És neki sincs. – Ezért akarta másokét elvenni? – Nem, nem, nem! – tiltakozott a nő. – Nem magának akarta őket. Az volt a fontos, hogy megfossza a nőket a gyereküktől, hogy megkapják a büntetésüket. – De miért? – faggatta kétségbeesetten Ellen. A nő nem válaszolt. – Halló! – Most nem beszélhetek tovább, már így is túl sokat mondtam – nyöszörögte a nő. – Legalább a nevét mondja meg! – könyörgött Ellen. – Nincs mitől félnie! Segíthetünk önnek! Igazság szerint Ellen kételkedett benne, hogy a zavart nő történetének bármi köze lenne az ügyhöz, abban viszont teljesen biztos volt, hogy segítségre van szüksége. – Nem mondhatom meg a nevem – suttogta a nő. – Nem lehet. És ne mondja, hogy segíthetnek, mert eddig még sohasem tudtak! De a 83

nők nem tarthatták meg a gyereküket, mert nem érdemelték meg. De miért nem? – tűnődött Ellen. Hangosan azonban ezt mondta: – Hol találkozott vele? Akkor mondja meg az ő nevét! – Nem mondhatok többet. Nem lehet. Ellen úgy vélte, a nő le fogja tenni, úgyhogy próbálta megakadályozni. – De miért telefonált, ha nem akarja elmondani, kiről van szó? A nő habozott a válasszal. – Nem tudom a nevét. A nők pedig azért nem érdemelték meg a gyereküket, mert aki nem szeret minden gyereket, annak nem való gyerek. Azzal letette, Ellen pedig csak ült a kagylóval a kezében, és nézett maga elé. Biztos volt benne, hogy semmi értékeset nem tudott meg. Sem nevet nem derített ki, sem azt nem sikerült kiszednie a nőből, miért pont ezt a gyereket rabolta el az, akiről beszélt. Ellen megrázta a fejét, letette a kagylót, és írt egy feljegyzést a hívásról, lefirkantotta a telefonszámot, és félretette a papírt. Az eszébe véste, hogy erről szólnia kell a csapatnak. Mire Fredrika visszaért Teodora Sebastianssontól a főkapitányságra, már a Barlangban vártak rá. Az ebédidő már jó pár órával elmúlt, és Fredrika tett egy kétségbeesett kísérletet arra, hogy feltornázza a vércukorszintjét: gyorsan bekebelezett egy csokoládészeletet, amit a táskája mélyén talált. Alex Recht magában ácsorgott a terem egyik sarkában. Nagyon aggódott. Lilian Sebastiansson eltűnésének ügye olyan fordulatot vett, amire nem is gondolt volna. Az első vizsgálatok megerősítették, hogy a dobozban talált haj és ruha Liliané. Viszont semmi más nem állt a rendelkezésükre. Sem a doboz külsején, sem a belsejében nem volt ujjlenyomat. Sem vérnyom, sem semmi egyéb. És még attól az átkozott futárcégtől sem sikerült megtudni semmi hasznosat. Ahogy Fredrika belépett, a nyomában becsusszant az ajtón Peder is. Alex rövid időn belül már a harmadik csoportértekezletet nyitotta meg. Felkérte Fredrikát, hogy számoljon be a Lilian nagyanyjával folytatott beszélgetéséről. Eredetileg nem jó érzésekkel bízta meg 84

Fredrikát ilyen fontos kihallgatással, egy tapasztalt kolléga felügyelete nélkül, de ahogy Fredrika haladt előre a jelentésben, Alex – sőt Peder is – egyre inkább meggyőződött arról, hogy nála alkalmasabb személyt nem is küldhették volna a különc idős hölgy kikérdezésére. – Mi volt az alapvető benyomásod róla? – kérdezte Alex. Fredrika oldalra billentette a fejét. – Nem is tudom – ismerte be. – Van egy olyan érzésem, hogy hazudik, de nem tudom, mennyiben és miről. Nem tudom, ő maga elhiszi-e, hogy a fia sohasem bántotta Sarát, és nem tudom, azért hazudik-e, mert tud valamit, vagy csak a fiát akarja védeni, tekintet nélkül arra, mit tett, vagy tehetett. Alex elgondolkodva bólogatott. – Fel tudunk hozni Gabriel ellen annyi vádat, hogy a távollétében letartóztatási parancsot szerezzünk? – Nem, attól félek, nem – válaszolta határozottan Fredrika. – Az egyetlen, amit használni tudnánk, hogy a múltban verte a feleségét. Alex már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Fredrika még hozzátette: – Még annyit tudunk, hogy negyvenötös cipőt hord, és az anyja rohadtul nem normális. Alexet úgy meglepte, hogy Fredrika Bergman káromkodni is tud, hogy elfelejtette, mit akart mondani. – Negyvenötös – visszhangozta. – Igen – erősítette meg Fredrika. – Legalábbis az anyja szerint. Úgyhogy nem teljesen elképzelhetetlen, hogy van neki egy pár negyvenhatos cipője is. – Nagyon jó, Fredrika, nagyon jó! – mondta felvillanyozva Alex. Fredrika elvörösödött a váratlan dicsérettől, Peder meg úgy nézett, mint aki mindjárt végez magával. Vagy esetleg Fredrikával. – Nem tudjuk behozni testi sértésért? – vetette fel, hogy ő is kapjon egy kis figyelmet. Azzal nem is foglalkozott, hogy Fredrika néhány másodperce ugyanezzel állt elő. – De bizony – bólintott egyetértően Alex. – Nem húzzuk ki a listáról, amíg meg nem találjuk. Szerezzetek letartóztatási parancsot a 85

felesége bántalmazása miatt. Peder biccentett. Fredrika kifejezéstelen arccal nézte. Ekkor esett be Ellen. – Telefonált egy nő az előbb – kezdte tétován. Alex szórakozottan vakargatott egy szúnyogcsípést. Fene ezekbe, idén korábban jönnek! – És? – Hát… – sóhajtott Ellen. – Nem igazán tudom, mit mondjak. Nem volt hajlandó bemutatkozni, és amit mondott… hát az enyhén szólva jó nagy zagyvaság volt. De alapjában véve arról beszélt, hogy azt hiszi, ismeri Lilian elrablóját. Mindenki Ellen felé fordult, aki védekezően feltartotta a kezét. – Nagyon zavart volt a hangja. És rémült. De nem volt világos, hogy mitől. Azt mondta, szerinte egy férfi volt, aki valamikor vele élt, és verte. – Gabriel Sebatianssonról pedig tudjuk, hogy a legutóbbi nőjét verte – fűzte hozzá Alex. Ellen megrázta a fejét. – Ez valami más volt – mondta, miközben iparkodott összeszedni a gondolatait. – Azt mondta, rémálmai voltak, amik feldühítették a férfit, és… – Micsoda? – szakította félbe Peder. – Igen, valami ilyesmit mondott. Hogy rémálmai voltak, és a pasi dühös lett tőle. Meg valami hadjáratot tervezett, amibe a nőt is be akarta vonni. – Milyen hadjáratot? – kérdezte Fredrika. – Azt nem nagyon értettem – sóhajtott Ellen. – Mondom, hogy összevissza beszélt. Valami nőkről, akik nem érdemlik meg a gyereküket. Meg hogy ő a babája volt a férfinak, aki valahogy babákkal csinálja ezt az egészet. De elég érthetetlen volt az egész. – És a nevét nem mondta meg? A férfiét, aki verte – kérdezte lassan Alex. – Nem – válaszolta Ellen. – És ahogy mondtam, a sajátját sem. – De a technikusokkal, ugye, lenyomoztattad a hívást? Ellen habozott. 86

– Hát… nem – ismerte be. – Olyan fura volt, mintha nem is komolyan mondta volna. És ilyenkor mindig telefonál egy-két dilis. De a megbeszélés után még szólhatok nekik! – tette hozzá gyorsan. – Jól van – mondta Alex. – Szerintem igazad lesz, de azért nem árt utánanézni. Folytatta volna, de Fredrika intett, hogy ő is mondana valamit. – És mi van, ha a nő nem volt zavarodott, csak félt? Alex összevonta a szemöldökét. Fredrika folytatta. – Ha a nőt bántalmazták, akkor valószínűleg korábban is fordult már a rendőrséghez, de úgy érezte, nem áll mellette senki. Ebben az esetben valószínűleg nem bízik a rendőrségben. És ebben az esetben… – Álljunk már meg, basszus! – szólt közbe ingerülten Peder. – Mi az, hogy nem bízik a rendőrségben? Mintha a rendőrök tehetnének arról, hogy az összes liba, aki feljelentgeti a csávóját, később újra meg újra visszafogadja a fickót… Fredrika kimerülten felemelte a kezét. – Peder, nem ezt mondtam – kezdte nyugodtan. – És szerintem nem most kellene megvitatnunk, mit tesz a rendőrség a nők bántalmazásának megelőzésére. De ha, mondom, ha bántalmazták, és nem kapott védelmet a rendőrségtől, akkor valószínűleg nagyon fél. És akkor nagy butaság lenne csak úgy rálegyinteni a hívására, és azt mondani, hogy zagyvaság. – De ha átgondoljuk a dolgot – vetette ellene Alex –, nem fura egy kicsit, hogy ilyen hamar hívott? Senki nem válaszolt. – Úgy értem, mennyit tud a média? Eltűnt egy gyerek. Ennyi. A csomagról nem beszéltünk nekik, és semmiből nem juthattak arra a következtetésre, hogy a kislánynak rosszabb dolgokat kellett elszenvednie, mint a többi gyereknek, aki idén elveszett. A csoport összes tagja emésztgette, amit Alex mondott. – Én még mindig azt mondom, hogy nem tudja, miről beszél – fejtette ki. – De a hívást természetesen le kell nyomoznunk. És nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget sem, hogy Gabriel Sebatianssonnal volt kapcsolata. – De biztosan volt valami a történetben, ami ismerősen csengett 87

neki, mert az exétől hallott ilyesmit – erősködött Fredrika. – Abban igazad van, Alex, hogy nagyon kevés információt adtunk ki. Valami apró részlet szúrhatott szemet neki, ami megkülönbözteti ezt az esetet a többi elveszett gyerekétől. Azt pedig nem vehetjük biztosra, hogy megint Gabriel Sebastianssonba ütköztünk… Alex megelégelte a dolgot, és teljesen elfelejtette, hogy az imént még agyondicsérte Fredrikát. – Na, jó, haladjunk! – mondta nyersen. – Egy nyomozásban általában több nyom is van, Fredrika, de ebben csak egyetlenegy, és enyhén szólva is elég meggyőzőnek látszik. Alex az adatelemzőhöz fordult, akinek a neve sehogyan sem jutott eszébe. – Előkerültek más tanúk? A vonat utasai? Az elemző buzgón bólogatott. De még mennyire, sokan – nagyonnagyon sokan – jelentkeztek. Majdnem mindenki a kettes kocsiból, ahol Sara és Lilian utazott. De egyikük sem emlékezett rá, hogy látott vagy hallott volna valamit. Azt ugyan csaknem mindenki biztosan állította, hogy a kislány aludt, arra viszont senki sem emlékezett, hogy valaki elvitte volna. – Amikor először kikérdeztem Sarát, azt mondta, beszélgettek egy nővel, aki a szemben lévő ülésen ült. Ő nem telefonált? – tudakolta Fredrika. Az elemző elővett egy papírcsomót egy műanyag mappából. – Ha pont velük egy sorban ült, csak a túloldalon – mondta, miközben kihúzott egy lapot –, akkor az a tizennégyes ülés. A tizenhármas és tizennégyes helyen ülő utas még nem jelentkezett. – Reméljük, hamarosan fog – mormolta Alex az állát dörzsölgetve. Az ablakra tévedt a pillantása. Valahol odakint ott van Lilian Sebastiansson. Valószínűleg a szadista apja társaságában, aki bármilyen mélyre képes lesüllyedni, hogy ráijesszen a volt feleségére. Alex forrón remélte, hogy mihamarabb megtalálják a kislányt. Megszólalt Ellen mobilja, ezért kifutott, hogy felvegye. – Peder! – határozta el magát Alex. – Szerezd meg a letartóztatási parancsot Gabriel Sebastiansson ellen! Aztán Fredrikával hallgassatok ki újra annyi családtagot és barátot, amennyit csak 88

tudtok. Próbáljátok kideríteni, hol a bánatban lehet! Vagy – gondolta magában Fredrika – esetleg kideríthetnénk olyasmit is, ami új nyomra vezet. De úgy döntött, inkább nem szól semmit. Alex már épp lezárta volna a megbeszélést, amikor Ellen bedugta a fejét az ajtón. – Imáink meghallgattattak! – jelentette. – A hölgy, aki Sara és Lilian mellett ült a vonaton, most telefonált. Na, végre! – gondolta Alex. – Végre kezdenek beindulni a dolgok. Peder Rydh az egyik kihallgatóhelyiségben vette fel Ingrid Strand vallomását, ugyanazon az emeleten, ahol a recepció is volt. Olyan zűrzavarosan indult a nap, hogy alig bírta összeszedni a gondolatait. Örült, hogy egy kolléga is vele van az új tanú kihallgatásánál. Egyébként tagadhatatlanul fennállt volna annak a veszélye, hogy Peder átsiklik valami fölött, amit a nő mond. Ingrid Strand a birtokában lehetett annak a létfontosságú információnak, amely segíthet megoldani az ügyet, úgyhogy nagyon ébernek kellett lenniük. Pedernek jólesett, hogy ő lehet az egyik, aki kihallgatja a potenciális koronatanút. Néhány kellemetlen pillanatig azt hitte, ezt a tanút is Fredrika kapja, de Alex, istennek hála, észhez tért, és őrá bízta a feladatot. Ingrid Strand egyenesen rá nézett. Peder kollégája, Jonas ugyancsak. Peder meg visszabámult mindkettőjükre. Megköszörülte a torkát. – Bocsánat, hol is tartottunk? – rezzent fel. – Szerintem sehol se tartottunk – válaszolta a vele szemben ülő idős hölgy. Peder rávillantotta azt a félmosolyát, amitől általában a legkeményebb idős hölgyek is elolvadtak. Ingrid Strand is megenyhült egy leheletnyit. – Elnézést – mondta Peder. – Nagyon húzós napunk volt. Ingrid Strand mosolyogva bólintott, jelezvén ezzel, hogy elfogadta a bocsánatkérést. Folytathatták a beszélgetést. Peder lopva elismerő pillantást vetett Ingrid Strandra. Jól festett. Az érzelmi biztonságot jelentő nagymama klasszikus mintaképe. 89

Szinte a saját anyjára emlékeztette. Azonnal megérezte a nyomást a mellében. Még mindig nem hívta vissza Ylvát. Az a folyamatosan furdaló lelkiismeret! – Tehát Sara és Lilian Sebastiansson mellett ült a vonaton, a túloldali ülésen? – kérdezte, mert valahol el kellett kezdenie. Ingrid szolgálatkészen bólogatott, és kicsit kihúzta magát. – Igen – felelte –, és nagyon szeretném elmondani, miért csak most jelentkeztem. Peder érdeklődve hajolt előre. – Nagyon érdekelne minket, hol volt – mondta, és mosolygott. Ingrid viszonozta a mosolyt, ami aztán lehervadt az arcáról. – Az a helyzet – kezdte halkan, és lesütötte a szemét –, hogy anyámmal voltam. Vacakul van szegény. Persze nem mai gyerek már, nagyon öreg. De néhány napja minden előjel nélkül megbetegedett, ezért kellett Stockholmba jönnöm. Peder már kitalálta a beszédéből, hogy nem stockholmi. – Göteborgban élünk a férjemmel majdnem negyven éve, de a szüleim itt maradtak. Apa tavaly halt meg, és úgy látszik, most eljött anya ideje is. Most az öcsém van vele. Azt mondja, telefonál, ha van valami változás. Peder lassan bólintott. – Szörnyen hálásak vagyunk, amiért szakított időt, hogy bejöjjön – mondta türelmesen. Jonas helyeslően bólogatott, és felírt valamit a noteszébe. – Jaj, hát persze, hogy bejöttem, miután hallottam, mi történt! Tudják, tegnap úgyszólván egész nap az anyámmal voltam. Alig jöttem ki a szobájából, még aludni is a fotelben aludtam az ágya mellett. Azt hittük, gyorsabb lesz ez az egész, valahogy úgy éreztük. Szóval amikor megjött az öcsém, kimentem a rokonokhoz, és ment a televízió. Akkor… hallottam, hogy elveszett az a kislány, és tudtam, hogy azonnal szólnom kell önöknek. Hiszen ott ültem mellette meg az anyja mellett. Amint tudtam, telefonáltam. Ingrid teste enyhén megremegett, mielőtt folytatta volna. – Talán észre kellett volna vennem, hogy valami nincs rendben – sóhajtott. – Elvégre beszélgettem a kislánnyal meg az elbűvölő anyukájával. A kislány gyorsan elaludt, de az anyjával még sokáig 90

csevegtünk utána. Persze azt is észrevettem, hogy nem jött vissza a helyére, amikor elindultunk Flemingsbergből. De a kalauz, az idősebbik, odajött, és megállt a gyerek mellett. Nem akartam beleavatkozni, olyan határozottnak tűnt, mint aki „ott van a szeren”, ahogy manapság mondják. És ahogy már mondtam, más járt a fejemben. Peder megértően bólogatott, hogy megkönnyítse Ingrid helyzetét. – Persze, persze, előfordul – mondta szelíden. – Mindannyiunknak jár más is a fejében. Ingrid ránézett, könnyes volt a szeme. – Eszembe sem jutott, hogy bármi baja eshet – suttogta. – A vonat megállt Stockholmban, ahogy szokott, mi meg szedelőzködtünk, hogy leszálljunk. De a kalauz nem jött vissza. Gondoltam is rá, hogy esetleg tennem kellene valamit, de valahogy úgy éreztem, biztosan intézkedtek már. Ingrid megint sóhajtott egyet, és egy könnycsepp gördült le az arcán. – Épp leszálltam volna, amikor láttam, hogy felébred. Körülnézett, de még mindig elég álmos volt. Felült, és csak nézelődött. És akkor a semmiből ott termett egy férfi. Hirtelen a kislány eltűnt a szemem elől, csak a férfi hátát láttam. Pedernek tátva maradt a szája. – Odament hozzá egy férfi? – kérdezte Jonas, aki idáig meg sem szólalt. Ingrid Strand bólintott, és megtörölte a szemét. – Igen. És olyan magabiztosan csinálta, amit csinált, hogy azt hittem… azt gondoltam, minden rendben van. Mert amikor leléptem a peronra, megint megláttam őket. Peder mozdulatlanul ült. A szája kiszáradt. – A férfi a karjában tartotta a kislányt – suttogta Ingrid. – A kocsi másik ajtaján szálltak le, épp akkor, amikor én. A férfi karjában vitte a kislányt, ő meg olyan nyugodtnak látszott. Gondoltam, akkor jól van, valaki, akit ismer, eljött érte. Ingrid pislogott néhányat. – Csak hátulról láttam a férfit. Magas volt. A haja rövid és sötét. Zöld inget viselt, amilyet a vejem is szokott, amikor kimennek a 91

nyaralóba. Simogatta a kislány hátát, ahogy egy szülő is tenné. Láttam a kezét is, nagy aranygyűrű volt az ujján, egy pecsétgyűrű. Peder mindent feljegyzett. Vajon elég magas volt a férfi ahhoz, hogy negyvenhatos cipőt hordjon? – Azt is láttam, hogy a kislány fülébe súg valamit – folytatta Ingrid Strand, most már kevésbé remegő hangon. – Beszélt hozzá. A gyerek meg hallgatta, és csak lógott ernyedten a karjában. Csend lett, teljes csend. Peder lassan beszívta, majd kifújta a levegőt, be és ki. Jonas fészkelődött, és ránézett. Ha Ingridnek van még valami mondanivalója, legjobb, ha most egyikük sem szól semmit. Ingrid válla előregörnyedt, és csüggedt kifejezés ült ki az arcára. – Tényleg nem gondoltam, hogy baj lehet, amikor láttam őket – mondta szinte hangtalanul, és újabb könnyek gyűltek a szemébe. – Olyan egyértelmű volt, hogy a kislány ismeri. Igazából azt hittem, hogy az apja. Az irodájába visszatérő Pedert Pia Nordh várta. Peder megtorpant az ajtóban, és csak nézte a nőt. Annak halvány mosoly ült az arcán, és Peder érezte, hogy a gyomra szaltózik egyet, amikor Pia megmozdította a fejét, és fakószőke haja szív alakú arcába csusszant. – Szia – mondta. – Szia – felelte Peder, és belépett az irodába. Zavartan nézett körbe. Francba! – Volt tőled egy nem fogadott hívásom – mosolygott Pia. – Biztos pont akkor vettem fel, amikor te letetted. Igen, ez volt a terv. Peder túlságosan össze volt zavarodva ahhoz, hogy bármit csináljon, csak állt az iroda közepén, és nézte Piát. Az istenit, most mi lesz? – De ha most dolgod van… – próbálkozott finoman Pia. Túlságosan is finoman. Peder hevesen megrázta a fejét. Gyors léptekkel elhaladt Pia mellett, és biztonságos távolságban leült az íróasztalához. Kihúzta magát. Megköszörülte a torkát. Szedd össze magad, Peder, szedd össze magad! 92

– Hát most éppen igen – válaszolt kicsit túlságosan is erélyesen. – Egy fontos ügyön dolgozom. Nem igazán érek rá… tudod, dumálni. Hogy úgy mondjam, most nincs időm kávészünetre. Peder tudta, hogy eltúlozza a dolgot. A rendőrségen mindig van idő kávészünetre. Azt mondani, hogy nincs, annyi, mint jelezni, hogy igen súlyos a helyzet. Lelőtték a királyt, felrobbantották a parlamentet, vagy ilyesmi. Ilyenekkel viszont a nemzetbiztonság foglalkozik. A nemzetbiztonság. Egy állás náluk. Minden rendőr leghőbb vágya. Ebben a pillanatban Ellen Lind rontott be, Pedert kereste. – Elkészülsz már lassan? Alex várja a jelentést a kihallgatásról, amint lehetséges! – mondta idegesen. Meglepett pillantást vetett a gyönyörű Piára, akit még életében nem látott, de aztán visszafordult Pederhez. – Azonnal megyek! – mondta a férfi sietve. Ellen kiment, és nyitva hagyta az ajtót. – Esetleg meló után egy sör? – kérdezte Pia egyre mosolyogva. Peder visszamosolygott. Felejtsd el, felejtsd el, felejtsd el! – Majd felhívlak. Még ránézett Piára, aztán kisietett az irodából, megkönnyebbülten, hogy nem kell tovább együtt maradnia vétke megtestesítőjével, ugyanakkor fájdalmas tudatában a vágynak, amely a nő láttán ébredt benne. Felejtsd el, felejtsd el, felejtsd el! Ellen Lindhez kegyes volt a sors, amikor megszületett. Nem csak a legjobb egészségnek örvendett mindig, de tehetséges is volt sok mindenben. Többek között kiszúrta, ha két ember között szikrázik a levegő. Így fedezte fel azt is, hogy az édesanyjának van valakije, úgyhogy meg sem lepődött a szülei válásán, amikor végül bekövetkezett. Sajnos később arra is így jött rá, hogy a férje hűtlen, ami ahhoz vezetett, hogy egyedül maradt. És ennek az adottságnak köszönhette azt is, hogy – bár csak egy ezredmásodperce volt rá – felismerte, hogy az a gyönyörű nő Peder irodájában több mint kolléga. A felfedezés, hogy Peder csalja a feleségét, nem lepte meg Ellent, viszont végtelenül feldühítette. Ezt a papírok sínylették meg, amelyeket rendbe kellett raknia az asztalán. Tudta, hogy Peder 93

felesége szülés utáni depresszióval küzdött tavaly, és semmilyen kezelés nem javított az állapotán. Ellen túl jól ismerte a hímek világát ahhoz, hogy ne jöjjön rá, mi történt. Peder sajnálta magát, és egy viszonnyal vigasztalódott. Ellen egyszerűen nem értette, hogy bírja elviselni magát az ilyen. Ahogy azt sem, hogyan képesek mások egy ilyen hitvány embert elviselni. Másrészről szerelmi téren Ellen helyzete sem volt éppen ideálisnak mondható. A barátja, az úriember épp az imént telefonált, hogy közbejött valami munkaügy, amit nem mondhat le. Ellen csak nehezen tudta palástolni a csalódottságát. Mintha a férfi nem igazán értette volna meg, hogy nagyon nem egyszerű ám egy szerelmi viszonyt egyengetni, ha valaki egyedül nevel két gyereket. Miközben beszéltek, felfedezett egy új zöngét a hangjában. Mintha zsémbesnek és gyerekesnek tartotta volna Ellent, amiért hangot adott a rosszkedvének. A végén szinte már letolta. Finoman ugyan, de félreérthetetlenül. – Az ésszerűség határain belül kell bármit is elvárnunk egymástól – mondta. – Eléggé aggaszt, hogy ilyen merev és rugalmatlan vagy, Ellen. Ellen első reakciója a megrökönyödés volt. Aztán le akarta tenni. Végül úgy döntött, figyelmen kívül hagyja ezt a lelombozó megjegyzést, és befejezte a beszélgetést azzal, hogy „akkor majd még beszélünk a héten”. Miért ilyen nehéz – ennyire nehéz – találni egy férfit, akivel normális, működő kapcsolatot alakíthat ki az ember? Egyedül az úton, az esőfüggöny és a furcsán sötét égbolt kupolája alatt Jelena északnak hajtott az autóval, amelyet a Férfival kifejezetten erre az akcióra szereztek be. Annyira izgatott volt, hogy alig bírt egy helyben ülni. Végre megtörténik! Annyi tervezgetés és várakozás után végre itt állnak a küszöbén. Kicsiny, finom vonású arcán mosoly játszott, az akaratos kis öröm figyelmet követelt magának, és kérlelte, hogy engedje át neki az egész testét. A Férfi utasításai azonban rendkívül világosak voltak, mint mindig. – Nem iszunk előre a medve bőrére, Baba – mondta, erős kezébe fogva Jelena arcát. – Semmit, de semmit nem ünneplünk addig, amíg 94

baj nélkül véget nem ért. Ezt jegyezd meg, Baba. Nehogy elronts valamit! Már olyan közel vagyunk! Jelena a szemébe nézett, és megígérte, megesküdött mindenre, ami szent neki, hogy soha nem hagyja cserben. – Szeretsz? – kérdezte a Férfi. – Igen! – suttogta Jelena türelmetlenül, vágyakozva. – Borzasztóan szeretlek! A Férfi szorítása erősebb lett az arcán. – Azt kérdeztem, szeretsz-e, Baba. Ezt a kérdést egy szóval a legjobb megválaszolni. Sose használj a szükségesnél több szót. Az nagy pácba keverhet minket. Jelena próbált bólogatni a durva kezek szorításában, hogy a Férfi örüljön. – Tudom – válaszolta. – Tudom. De itt csak mi vagyunk… úgyhogy el akartam mondani azt is, hogy mennyire szeretlek, nem csak azt, hogy igen! A Férfi még erősebben szorította, most már fájt. Lassan felhúzta a melléhez, az arcához. Jelenának lábujjhegyre kellett állnia, így is alig érte el a talajt. – Nagyon kedves, hogy el akarod mondani, Baba – suttogta a Férfi. – De tudod, hogy ezt már megbeszéltük. Nem az a fontos, mit mondasz, hanem az, mit teszel. Ha nem tudom, mennyire szeretsz, ha külön el kell mondanod, akkor a szerelmünk nem ér semmit. Igazam van? Jelena megint próbált bólogatni, de most már teljesen lehetetlen volt, annyira erősen szorította a fejét a Férfi. Könnyek gyűltek a szemébe, és kétségbeesetten remélte, hogy nem fognak kicsordulni. Azzal tönkretenné az estét. És az fájdalmat jelentene. Sok-sok fájdalmat. – Érted, amit mondok? A szorítás egy icipicit enyhült, és Jelena képes volt bólogatni. – Mondd! – parancsolta a Férfi rendes hangerőn. – Értem! – mondta sietve Jelena. – Értem! Rémületére a szorítás ismét erősödött. – Az jó – felelte a Férfi, és újból lehalkította a hangját. – Mert ha nem érted, ha nem számíthatok rád, akkor többé nem veszem 95

hasznodat. Ezt is érted? Jelena értette. Nagyon is jól értette. – Akkor erről nem beszélünk többet – jelentette ki a Férfi, és elengedte Jelena fejét, így ismét teljes talppal állhatott a földön. Jelena légzése megnyugodott egy kissé. A nyakában még mindig feszültek az izmok. – És te vagy a babám, igaz? – suttogta a Férfi, és előrehajolt, hogy megcsókolja. – Igen – súgta vissza Jelena, aki mélységesen megkönnyebbült, hogy a Férfi megbocsátotta a hibáját. – Akkor jó – mondta a Férfi. – Akkor jó. Azzal finoman, de határozottan a hálószoba felé terelte. Jelena erősen markolta a kormánykereket, amikor visszaemlékezett egyesülésükre az ágyban, ahol mindkettőjüket elborította a mély, mindent elsöprő öröm, amit afölött éreztek, hogy végre megtették az első lépéseket. A Férfinak persze igaza volt. Most még nem szabad örvendeznie, mert azzal azt kockáztatja, hogy nem koncentrál rendesen. De majd amikor célt érnek… Jelena beleborzongott a gondolatba. Az valami csodálatos lesz. Annak kell lennie. A motor dorombolt, az autó engedelmesen gördült az úton, pedig Jelena még meg sem szerezte a jogosítványát. Más autót nem is nagyon vezetett még. Sem előre, sem hátra nem nézett. Teljesen biztos volt a szerepében. Onnantól kezdve, hogy eljött az ideje, az egész gyerekjáték volt. Semmi mást nem kellett tennie, mint azt, amit előre megbeszéltek. Pontosabban, amit a Férfi eltervezett. Mivel ő sokkal jobban értett hozzá, Jelena ráhagyta az egész tervezést. Tudta, hogy ha elszúrja a dolgot, neki vége. Nyelt egyet, és a vezetésre koncentrált. Dobd ki a magzatot! – gondolta. Most csak ez a fontos. Csak a megfelelő pillanatot kellett kivárnia. Fredrika Bergman azzal fejezte be a munkanapot, hogy összeállított egy listát. Teljesen kimerült. Nem sejtette, hogy így alakul majd a nap, amikor előző este a sok bor és a kevés alvás mellett döntött. Az órára pillantott. Fél nyolc volt. Csak négykor tudott megebédelni. 96

Rezegni kezdett a mobilja. Egy új üzenet. Döbbenten látta, hogy Spencertől érkezett. Szinte soha nem írt neki. „Megint szia, és köszönöm a csodálatos éjszakát. Remélem, hétvégén is találkozunk. S” Fredrika melegséget érzett. Mindenkinek van valakije. Neki ott volt Spencer Lagergren. Legalábbis időnként. Aztán újra felszínre törtek az előző esti gondolatok. Mibe kerül neki a Spencerrel való kapcsolata? Az egyik barátnője egyszer elmagyarázta, hogy mivel kényelmes Spencerrel maradnia, nem is ismerkedik meg senkivel, akivel komoly kapcsolata lehetne. Fredrika váltig állította, hogy egyáltalán nem így van. Spencer olyan volt, mint egy plüssmaci, amihez odabújhatott, ha elfogta a vágy, hogy közel érezze magát valakihez. Ha ő nincs, Fredrika nem kissé, hanem kétségbeejtően magányos lett volna. Fredrika visszatért a listájához, miközben tudta, hogy ezek a gondolatok nem hagyják békén sokáig. Miért nincs másik tanú, aki alátámasztaná Ingrid Strand verzióját az eseményekről? Miért nem látta senki más, ahogy a kislányt végigcipeli a peronon egy magas férfi? Alex ezt azzal magyarázta, hogy hétköznapi dologról van szó, amire az emberek nem figyelnek fel, és ezért nem is emlékeznek rá. Kinek tűnne fel egy apa, aki a karjában viszi a gyerekét? Fredrika bizonyos fokig el is tudta fogadni ezt az érvelést. Azt is, hogy Ingrid Strand azért emlékezett rá, mert korábban beszélgetett a gyerekkel. De mégis. Fredrika titokban kifaggatta Matsot. Tényleg senki más nem telefonált, aki ugyanígy emlékszik az eseményekre? Mats, aki apránként feldolgozta és összegyűjtötte egy adatbázisba a lakossági információkat, összeszorította a száját, és a fejét rázta, ahogy átvizsgálta a bejelentéseket. Nem, senki nem jelentkezett olyan információval, ami egybevágna Ingrid Strand történetével. Fredrika nem kételkedett abban, hogy Ingrid Strand valóban azt látta, amit a rendőröknek elmesélt. Csak azt nem értette, hová tűnt Lilian és az apja – már ha ő volt a férfi, akiről Ingrid beszélt – a peronról. Miért nem látta őket utána senki? Kikérdezték a taxisokat és a pályaudvar üzleteinek tulajdonosait, de a legcsekélyebb nyomra sem bukkantak. Senki nem emlékezett rá, 97

hogy találkozott volna egy magas férfival, aki olyan kisgyereket vitt az ölében, mint Lilian. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem is látták őket, de emlékezni nem emlékezett rájuk senki. Ez pedig nyugtalanította Fredrikát, hiszen rengeteg emberről volt szó. Alex nem úgy nézett ki, mint akit különösebben aggaszt, hogy képtelenek megállapítani, hogy hagyta el Lilian a pályaudvart. – Adjunk nekik egy kis időt – mondta. – Előbb-utóbb valakinek eszébe jut valami. Adjunk nekik egy kis időt. Fredrika önkéntelenül is megborzongott. De mennyi idejük van valójában? Minden attól függött, ki és miért rabolta el a kislányt. Fredrikára nyomasztóan nehezedett a felismerés, hogy ő a csoportban az egyetlen, aki még nem zárta ki, hogy Gabriel Sebastianssonon kívül más is lehet a tettes. A nyomozást vezető ügyész is egyetértett Alexszel és Pederrel abban, hogy annak a legnagyobb a valószínűsége, hogy az apja vitte el Liliant. Ingrid Strand a bevallása szerint nem látta a férfi arcát, de a személyleírás, amit adott, ráillett az apára. Az viszont nem bűncselekmény, ha az ember leszáll a gyerekével a vonatról. Nem volt olyan végzés, ami eltiltotta volna Gabriel Sebastianssont a lányától, bár az természetesen elvárható lett volna, hogy tájékoztassa az anyát, hova viszi a gyereket. Az viszont, hogy leborotválta a haját, már tekinthető bántalmazásnak, érvelt a vizsgálóbíró. Mivel azonban olyan bizonyíték nem volt, amely az apát összefüggésbe hozta volna a hajat és ruhát tartalmazó csomaggal, nem zárhatják ki azt a lehetőséget, hogy a kislánnyal valami egész más történt, tette hozzá, ugyanakkor azt is többször leszögezte, hogy ez igen valószínűtlen. Félórás gondolkodás után a vizsgálóbíró erre az eredményre jutott: a gyereket elrabolták, az anyját nem tájékoztatták, a gyerek bántalmazást szenvedett el, és az anyának küldött csomagot fenyegetésnek is fel lehet fogni. Ez már elégséges volt ahhoz, hogy lehetséges gyerekrablásként kezeljék az ügyet, melynek első számú gyanúsítottja Gabriel Sebastiansson. Így már ki lehetett adni ellene a letartóztatási parancsot, és Alex országos körözést rendelt el. Alex és Peder nagyon megkönnyebbültnek tűntek, amikor kijöttek a 98

vizsgálóbírótól. Fredrika a homlokát ráncolva ballagott két lépéssel mögöttük. Sara Sebastiansson rokonainak és ismerőseinek listájára pillantott, azokra, akiket másnap fel akart keresni. Peder – ahogy az várható volt – majd’ kiugrott a bőréből, amikor Fredrika készségesen átengedte neki, hogy feltérképezze Gabriel Sebastiansson kapcsolatait. Mintha nyert volna a lottón. Fredrika azonban fenntartotta a kételyeit. Abban már ő is biztos volt, hogy az elkövető valamiképpen kapcsolatban áll Sarával, akár tud róla a nő, akár nem. Abban viszont már korántsem volt ennyire biztos, hogy mindenképpen Gabriel az. A nőre gondolt, akivel Ellen beszélt délután. A nő valaha egy férfival élt, aki verte, és akit Lilian elrablójának hisz. Volt valami parányi esély arra, hogy az ember, akiről beszélt, Gabriel Sebastiansson, de Fredrika azért nyitott maradt más lehetőségekre is. Senki nem jelentette fel Gabriel Sebastianssont a rendőrségen, pedig csak megtették volna, ha ő az a névtelen férfi, akit a nő említett. Mármint ha kitart az ember amellett, hogy a nő hívása annak beismerése volt, hogy a férfi bántalmazta. Alex és Peder türelmetlenül elutasította Fredrika próbálkozását, hogy kihámozza ezeket az információkat a telefonhívásból, és megkérték, hogy a „valódi, konkrét forgatókönyvekre” koncentráljon, ne a kitalált változatokra. Fredrika komoran felkacagott. A forgatókönyv kitalált változata. Honnan szedik ezeket a kifejezéseket? Matsnak hála, legalább azt ki tudta deríteni, mi történt, amikor megpróbálták lenyomozni a hívást. A nő egy fülkéből telefonált, Jönköping központjából. Itt megszakadt a nyom. Fredrika lefuttatott egy gyors keresést Gabriel Sebastiansson jönköpingi kapcsolatait illetően, de semmit sem talált. Fredrika a maga részéről meg volt róla győződve, hogy a telefonhívásnak semmi köze Gabrielhez. A kérdés annyi volt, hogy így is érdemes-e figyelmet szentelni neki. Ellen jól mondta: amikor a rendőrség a lakosság segítségét kéri, mindig betelefonál néhány nagyon fura alak. Fredrika elkomorodott. Talán Alexnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem elég jók a megérzései ehhez a munkához. Másrészt 99

viszont… Fredrika mély levegőt vett. Másrészt viszont. Ha Alex és Peder szerint a megérzés a rendőri munka lényege, akkor az, amit most csinál, maga a rendőri munka csúcsa. A flemingsbergi kutyás nő és a bejelentést tevő másik nő esetében ugyanis Fredrika semmi másra nem támaszkodhatott, csakis a zsigeri ösztöneire. És úgy tűnt, a fiúk nagy becsben tartják az ilyesmit. Zsigeri ösztön. Már a kifejezéstől is émelyegni kezdett. Egyik kezét finoman a hasára tette, míg a másikkal lejegyzett még egy másnapi teendőt. Kilátogatni a flemingsbergi vasútállomásra. A zsigerei megfeszültek. Párbeszéd – gondolta Fredrika. Pillanatnyilag senki mással, csakis a zsigereivel tudott párbeszédet folytatni. Peder Rydh megnyugodva hagyta el a munkahelyét aznap este. Sőt kitűnően érezte magát. Mégpedig abból az egyszerű okból, hogy nem hazafelé tartott, hogy a nyavalygó felesége tönkretegye az estéjét, hanem sörözni ment a kollégákkal. Furcsán megkönnyebbült volt. Persze végig tudták, hogy Gabriel Sebastiansson vitte el a kislányt, most viszont még biztosabbak lettek benne, úgyhogy a „ki?” kérdésével nem kellett tovább vesződni, már csak a „hol?” kérdését kellett megválaszolni. Hol van a kislány? Peder hangosan felnevetett, amikor eszébe jutott, hogy leragad Fredrika minden bejelentésnél és egyéb mellékvágánynál, ami csak felmerült a nyomozás során. Nem egy véreb, az már biztos. Inkább egy fáradt, kicsi, kurta lábú, gyűrött orrú mopsz. Peder megint elnevette magát. Ez az, mopsz! És a mopszok nem játszanak olyan nagykutyákkal, mint ő meg Alex. Peder lába magától is megtalálta az utat a kocsmába. Peckes léptekkel masírozott be az ajtón. Egész véletlenül ott volt Pia Nordh is. Peder észrevette, hogy a fiúk közül többen felismerik Piát, és odavigyorognak őrá. No comment, srácok. Peder szeretett a puszta véletlenre hagyatkozni. A véletlen már többször szerzett neki nagy örömet. Ylva kevésbé bízott a sorsban, és szeretett eltervezni minden eltervezhetőt. Nem az ő stílusa volt belenyugodni abba, hogy lesz, ami lesz. Valójában, mondogatta magának Peder, ez jelenti a szikrát a 100

kapcsolatukban. Érdekes kihívás volt olyasvalakivel élni, aki másképp gondolkozik. De hát voltak a dolognak árnyoldalai is. A véletlen külön életet él, és nem lehet a rendszeresség segítségével kizárni a világunkból. Ironikus volt, hogy épp a véletlen tette tönkre az életüket. Peder nem szeretett ezen tépelődni, főleg sörözés közben, kissé becsípve nem, de most pontosan ez történt. Az életük romokban hevert, és csakis a puszta véletlen volt az oka. Meg az, hogy Ylva képtelen volt arra, hogy sodortassa magát az árral. Mindkettejüknek leesett az álla, amikor az ultrahangos vizsgálaton megtudták, hogy Ylva ikreket vár. – De hát… – hebegett Ylva –, a család egyik ágán sincsenek ikrek! A szülésznő elmagyarázta. A kétpetéjű ikrek kifejlődése adódik genetikai hajlamból. Az egypetéjűeké teljesen véletlenszerű. Peder lelkesítőnek, óriási erőforrásnak érezte ezt a kijelentést. Ylva azonban, mint Peder később rájött, abban a pillanatban kezdett összeomlani, hogy meghallotta ezeket a szavakat. – De hát egyáltalán nem így terveztük! – ismételgette végig a terhessége alatt. – Nem így kellett volna lennie! Peder emlékezett, mennyire meglepte ez, hiszen neki sosem volt határozott képe arról, hogyan „kellene lennie” a dolgoknak. Merengését az szakította félbe, hogy az egyik cimborája hátba vágta. – Na, mi újság a Recht-csapatban? – érdeklődött, és a szemében tisztán látszott az irigykedés. Peder kiélvezte a pillanatot. A pokolba a borongós gondolatokkal, itt az energiaforrás! – Marha jó – felelte szívélyes mosollyal. – Alex igazi profi. Hihetetlen érzéke van a melóhoz! A kollégák elismerően bólogattak, amitől Peder szinte elpirult. Ki gondolta volna, hogy csupán néhány év szolgálat után itt áll, és a keresztnevén emlegeti a nagy Alex Rechtet? – Hát te megfogtad az isten lábát, Peder! – mondta a kollégája. – Gratulálok, te mázlista disznó! Peder tett egy tiltakozó kézmozdulatot, de azért megköszönte a bókot. 101

– A következő kör az enyém! – kiáltotta, mire azonnal még több kolléga kezdett el nyüzsögni körülötte. Kérdések egész özönét kellett megválaszolnia. A fiúkat nagyon érdekelte, hogy mennek a dolgok Recht csoportjában. Peder sütkérezett a népszerűségben, és inkább nem említette meg a kevésbé rózsás helyzeteket. Például, hogy gyakran nem rendelkeznek elég erőforrással, és embereket kell kölcsönkérniük innen-onnan. Hogy sokkal többet kell egyedül dolgoznia, mint korábban. És hogy Alex Recht sok tekintetben egyáltalán nem igazolja elképesztő hírnevét. Egy idő után rátértek az elitcsapat tagjaira. Ezt követően pedig szinte azonnal Fredrika Bergmanra. – Tudjátok – mondta Peder egyik södermalmi kollégája –, hozzánk is kineveztek egy civilt. Ilyen használhatatlan alakkal én még nem dolgoztam! Egyfolytában az adatbázisokat bújja, diagramokat rajzol, meg vonalakat húzkod. Csak a szája jár, de tenni nem tenne semmit! Peder meghúzta a sörét, és bólintott. – Ez rohadtul így van! – kiabált. – És nulla érzéke van hozzá, milyen nyomot érdemes követni! Minddel egyszerre akar foglalkozni, még jó, hogy nem lesz belőle semmi! Egy másik södermalmi haver bizonytalanul ráhunyorgott, aztán elvigyorodott. – De kinézni azért jól néz ki ez a Fredrika? Peder visszavigyorgott. – Hát – mondta –, nem szívesen mondom, de… ja, elég jól néz ki. Minden arcon szétterült a vigyor a kis asztaltársaságban, és rendeltek még egy rundot. Tizenegy elmúlt, mire Peder a legkevésbé sem diszkréten távozhatott Pia Nordh társaságában. A feje kóválygott az alkoholtól és a kialvatlanságtól, a zsigeri megérzése azonban azt súgta, hogy ez azon kevés alkalmak egyike, amikor egy férfi helyesen teszi, hogy ágyba bújik egy nővel, aki nem a felesége. Amikor Pia nem sokkal később bezárta maguk mögött a lakása ajtaját, Pederben egy szemernyi bűntudat sem volt. Csak alkohol és vágy. Ellenállhatatlan vágy. Amit tiszta szívből üdvözölt. Teodora Sebastiansson egy letűnt korból visszamaradt relikvia 102

volt, amit nem csupán jól tudott, de egyenesen élvezett. Néha viszont úgy érezte, szinte nincs is már hely számára abban a korban, amelyben él. Az anyja nem kertelt sokat, amikor annak idején elmesélte Teodorának, miről is szól tulajdonképpen az élet. Az ember művelődjön, házasodjon meg, és váljon halhatatlanná. Az utóbbinak a legegyszerűbb módja a reprodukció. Műveltség, férj, gyerek: a női lét szentháromsága. Karriernek nincs helye e szentháromság szűk határai között, de szükség sincsen rá, hiszen a férj dolga, hogy eltartsa a feleségét. A műveltség is csupán a társalgás megkönnyítése végett jön jól. Ahogy Teodora Fredrika Bergmannal is közölte, az volt a határozott véleménye, hogy a fia sokkal jobbat is találhatott volna, mint Sara. De türelmesen a háttérbe húzódott, és várt, abban a reményben, hogy a fiának megjön az esze, és otthagyja az asszonyt, amíg lehet. Legnagyobb bosszúságára azonban nem így történt, és Sara szülte meg az első unokáját. Mivel Teodora maga is kemény leckét kapott az élettől, nem látott semmi kivetnivalót a fia elkeseredett és teljességgel megalapozott próbálkozásaiban, hogy ráncba szedje a feleségét. Ellentétben azzal, amit Fredrika Bergmannak mondott, nagyon is volt rálátása a fia házaséletére, és arról is tudott, hogy olykor elvadult a kapcsolatuk. Teodora rettenetesen bánta, hogy Sara nem képes a férje kedvére tenni. Sara természetesen – természetesen – sohasem próbálta leplezni, kicsoda ő. Teodora pedig elfogadta, hogy a fia jobbára a szegény szülei elleni, bosszantóan kései lázadásból vette el Sarát. Viszont semmi kétsége nem maradt afelől, hová húz Sara, amikor a dolgok elfajulnak, és hogy a menye a rendőrséghez fordult. Szóval a fényűző élet, amit Gabriel nyújtott, mégsem kell neki! Ostobaság, nagy ostobaság volt Sarától, hogy azt hitte, egy olyan jó édesanya, mint Teodora, bármilyen körülmények között cserbenhagyja a fiát és az unokáját. Meg is győzte magát, hogy legfőképpen Lilianre gondolt, amikor felemelte a telefonkagylót, és felhívta néhai férje két hűséges szolgálóját, akik nagy pénzekkel és éppoly nagy szívességekkel tartoztak a Sebastiansson családnak. Az volt a dolog könnyebbik fele, hogy megmentette Gabriel irháját, 103

s alibit szerzett neki, amit megérdemelt, és amire ugyancsak nagy szüksége volt. Sokkal nehezebb volt kalauzolni a fiát a további életében. A második nagyobb csetepaté és feljelentés után Teodora komolyan elbeszélgetett a fiával. Azzal nem volt különösebb gondja, hogy keményen bánik Sarával, a rendőrségi ügyeknek azonban véget kellett vetni. Kínos volt a családnak, és hosszú távon nehéz is lett volna mindig tisztára mosni Gabrielt. Főleg mivel a kísérletei, hogy észhez térítse Sarát, látható nyomokat hagytak, az asszony meg képtelen volt tartani a száját, ha olyasmire került sor, amit a családon belül illik elintézni. Az után, hogy Gabrielt törvényesen eltiltották a feleségétől, és ezért egy éjjel kicsit túl sokszor hívta fel, Teodorának elege lett. Gabrielnek választania kellett: vagy úgy viselkedik, hogy visszakapja Sarát – bár ezt az anyja nem igazán szorgalmazta –, vagy letesz arról, hogy embert faragjon belőle, és beadja a válókeresetet. Kizárólagos felügyeletet kérve. Teodorának fogalma sem volt, hogyan csinálta a fia, de egyszeriben megint együtt élt Sarával. Bár nem sokáig. Sara folytatta a bajkeverést, és nemsokára újból szétköltöztek. Most pedig Sara felfoghatatlan módon ahhoz folyamodott, hogy megfosztotta az egyetlen unokájától. Teodora egész testében reszketett. Egyszerűen se vége, se hossza nem volt a praktikáknak, amelyeket Sara bevetett, hogy tönkretegye a Sebastiansson családot. Teodora, aki maga is anya volt, látta, hogy neveli Sara a gyerekét. Erélytelenül, és különösebb anyai törődés nélkül. Ha a kislány visszakerül az anyjához, Teodora foggal-körömmel küzdeni fog azért, hogy a fia egyedül nevelhesse a gyereket. Majd akkor Sara végre olyan ellenfélre akad, akire nem hat a feljelentgetés és a fenyegetés. Majd akkor megtudja, mi lesz azzal, aki nem csak maga él önpusztító életet, de a gyermekét is magával akarja rángatni a züllésbe. Tekintve, milyen érzésekkel viseltetett a menye és milyenekkel az unokája iránt, a legkisebb nehézséget sem okozta, hogy hazudjon a fia védelmében Fredrika Bergmannak, akár az előző napi, akár a mostani beszélgetéskor. Az persze sajnálatos volt, hogy a fia nem ért rá szólni, hogy szabadságra megy, mivel az jelentősen leegyszerűsítette volna a további hazudozást. 104

Felsóhajtott. – Visszajönnek, ugye tudod? Teodora ugrott egyet ijedtében, amikor a hang váratlanul megszólalt. – Jézusmária, de megijesztettél! Gabriel belépett az apja könyvtárába, ahol Teodora üldögélt, amióta Fredrika távozott a házból. Teodora felkelt, és lassan a fia felé indult. – Tudnom kell, Gabriel – kezdte halkan, de erélyesen. – Muszáj tudnom. Van bármi, bármi közöd Lilian eltűnéséhez? Gabriel Sebastiansson elnézett az anyja mellett, ki az ablakon. – Szerintem vihar készül – mondta rekedtes hangon. Egyszer régen, amikor Nora sokkal fiatalabb volt még, a sötétség az ellensége volt. Most, felnőtt korára, ez már véget ért. A sötétség a barátja lett, és szívélyesen fogadta minden este. Ahogy a csendet is. Üdvözölte, és szüksége volt rá. A sötétség és csend leple alatt Nora összepakolt egy bőröndnyi ruhát. Nyár lévén, az ég nem feketedett el teljesen, de a mély, bársonyos kékség is elég sötét volt. Csupasz lába alatt megnyikordult a parketta, ahogy kifelé ment a szobából. A zaj megijesztette. A zajok megzavarták a csendet, és a csend nem akarta, hogy zavarják. Most nem. Nem, amikor Norának koncentrálnia kellett. Bár igazság szerint most egész könnyen ment a csomagolás. Nem kellett mindent magával vinnie. Csak néhány hétre készült elutazni. A nagyanyja örült, hogy hallja a hangját, amikor felhívta. – Hogy ide akarsz jönni egy időre, aranyos? – kiáltott fel, amikor Nora előadta a tervét, hogy meglátogatja vidéki otthonában. – Ha nem gond – mondta Nora. – Bármikor jöhetsz, kedvesem! Hiszen tudod, vagy nem? – válaszolta a nagyanyja. A nagyinál biztonságban lesz. Drága jó nagyi! Az egyetlen jó dolog volt a gyerekkorában, amelyre egyébként fájt visszatekintenie. – Majd hívlak újra, nagyi, ha lefoglaltam a jegyet, és tudom, mikor érkezem pontosan – suttogta Nora a telefonba, majd letették. Nora próbálta a gondolatait is rendezni pakolás közben. Úgy 105

döntött, a vörös magas sarkú cipőjében utazik. Olyan volt, mint az, amiben a Férfi szerint úgy nézett ki, mint egy olcsó ribanc, de imádta, és függetlensége jelképeként tekintett rá. Talán hiba volt nem megadni a nevét a rendőrségnek, de Nora nem akarta, hogy bárki szétfeszítse a kagylóhéjat, melyben biztonságos életet rendezett be. Végzett a csomagolással, és készen állt, hogy elhagyja a lakást. A padlóra állította a bőröndöt, és leült az ágy szélére. Majdnem tíz óra volt. Fel kellett hívnia a nagyanyját, hogy megmondja, mikor érkezik, ahogyan ígérte. Már ütötte be a számot a telefonba, amikor zajt hallott a folyosóról. Apró zörej volt csupán, aztán csend lett. Nora pislogott. Megint zaj ütötte meg a fülét, mint amikor valaki lép egyet a nyikorgó parkettán. Kiszáradt a szája, amikor az alak hirtelen megjelent az ajtóban. Megbénította, megsemmisítette a felismerés, hogy vége. Nem mozdult onnan, ahol ült. Még mindig nem ütötte be teljesen a számot. – Szia, Baba – suttogta a látogató. – Mész valahova? A telefon kicsúszott Nora kezéből, becsukta a szemét, abban a reményben, hogy a gonosz eltűnik. Az utolsó, amit látott, a vörös cipő volt, amely még mindig ott állt a bőröndje mellett.

106

Csütörtök Dr. Melker Holm mindig is szerette az éjszakai műszakot a sürgősségi osztályon. Egyrészt olyan ember volt, aki szerette, ha zajlik az élet, ha történik valami, másrészt ellenállhatatlanul vonzotta az éjjeli nyugalom, ami mindig eljött a hajtósabb időszakok után. Talán már amikor bement dolgozni, volt egy olyan baljós előérzete, hogy ez a műszak más lesz. A sürgősségi osztályon olyan nyüzsgés volt, amit nemigen lehetett normálisnak nevezni. Több autó karambolozott, és nagyon sok időbe telt ellátni a sérülteket, mialatt a váróban ücsörgő, kevésbé súlyos sérülésekkel érkezett páciensek kezdtek torkig lenni a várakozással. Melker előbb hallotta meg Anne nővér lépteit, mint a hangját. Anne nővér lába rendkívül rövid volt, ezért szokatlanul gyors, kurta léptekkel járt. Ettől eltekintve Melker a legkisebb hibát sem találta lenyűgöző megjelenésében. Bár soha nem pletykált, és nem is figyelt az ilyesmire, hallotta – egészen véletlenül –, hogy Anne nővér sosem rest kihasználni a szépségét. Teljességgel hidegen hagyták a közönséges nők, akik kompromittálják magukat a munkahelyükön. Anne nővér iránt viszont bizonyos fokú bizalmat érzett. Volt a nővérben valami elemi szilárdság. Megbízható volt. Márpedig Melker kevés emberi tulajdonságot értékelt többre a megbízhatóságnál. Anne nővér megjelent az ajtóban, néhány másodperccel az után, hogy Melker meghallotta közeledését. – Szerintem jó lenne, ha kijönne, doktor úr! – mondta, és Melker olyan feszültséget látott az arcán, amilyet eddig még soha. Nem kérdezett semmit, csak felállt, és ment. Meglepetésére Anne nővér elsietett a sürgősségi osztály előtt, ki a főbejáraton. Melker csak ekkor szólalt meg. – Bocsánat, miről van szó? Anne nővér felé fordította a fejét, és lépteinek zaja kissé elhalkult. – Telefonált egy nő – mondta. – Azt mondta, a férjével ide tartanak autóval. Meg hogy ez az első gyereke, és fél, hogy nem érnek ide időben. Hogy a baba útközben születik meg. Azt kérte, hogy készen 107

várjuk őket. Anne nővér megnyalta a szája szélét, és aggodalmasan figyelte a kórházhoz vezető utat. Érezte magán Melker kérdő pillantását, és visszafordult. – Azt mondta, mindjárt itt lesznek, és a szülészt nem értem el, szóval… Melker félbeszakította egy bólintással. – Rendben van. De hát nincsenek itt! Meg egyáltalán, miért a sürgősségire jönnek? A szülészetre kellett volna küldenie őket! Anne nővér elvörösödött. – Elnézést, nem akartam az idejét rabolni… – hadarta. – Csak hát… a hangja. Volt valami a hangjában, amiből azt gondoltam, sürgősebb a dolog, mint amilyennek tűnik. Melker újra bólintott, ezúttal nagylelkűen. – Értem, és természetesen kész vagyok segíteni. De ha újra telefonálnak, kérem, küldje őket a szülészetre. Sarkon fordult, és visszament a szobájába. Épp ekkor pillantott rá a karórájára. Éjfél múlt. Elkezdődött egy új nap. Nem sokkal múlt egy óra, amikor Melker újra meghallotta a folyosón Anne nővér lépteit. Még volt ideje megfigyelni, hogy most úgy hangoznak, mintha futna, aztán a nővér már ott is termett az ajtóban, csurom víz volt az esőtől, a tekintetében rémület. – Most viszont rohadtul jönnie kell! – zihálta, és gyorsan megismételte: – Rohadtul jönnie kell! Melker Holmot megdöbbentette a szitokszó, amely egyáltalán nem illett a sürgősségi osztály munkahelyi légkörébe, és rohant Anne nővér után a recepción át ki a parkolóba. – Tovább, a parkoló túlsó végébe! – sürgette Anne nővér. A látogatók és a sürgősségi osztály parkolóját összekötő gyalogút végén egy kislány hevert. Nem volt rajta ruha, és üveges szeme nem látta, csak nézte az éjszakai égboltot, sápadt, csupasz testét verte az eső. – Mi az isten… – motyogta Melker a lány mellé térdepelve, miközben a pulzusát kereste, pedig már első pillantásra látta rajta, hogy halott. 108

Később irigyelte Anne nővért a könnyeiért, amelyek összekeveredtek az esővel, mert ő még napokig egyet sem tudott hullatni. – Kijöttem megnézni, itt van-e már az a pár, mert nem telefonáltak újra – hallotta a nővér hangját. – Uramisten, és ő meg csak itt feküdt! Csak itt feküdt! Jobb meggyőződése ellenére Melker Holm lehajolt, és megsimogatta a kislány arcát. Pillantása a homlokára esett, amire írtak valamit, de a betűk már kezdtek elmosódni, szétfolyni. A holttestet megbélyegezték. – Most rögtön hívni kell a rendőrséget, hogy bevihessük szegénykét – mondta. Amint kinyitotta az ajtót, hogy munkába induljon, Alexet az umeåi rendőrség hívta. – Hugo Paulsson nyomozó vagyok az umeåi bűnügyiektől – dörmögte egy hang a telefonba. Alex megtorpant. Hugo Paulsson sóhajtott. – Azt hiszem, megtaláltuk a kislányt, aki a stockholmi főpályaudvarról tűnt el – mondta halkan. – Lilian Sebastianssont. Megtalálták? Alex később úgy emlékezett vissza erre a pillanatra, mint karrierjének azon kevés pillanataira, amelyekben az idő megállt. Nem hallotta az eső kopogását az ablakon, nem látta Lenát, aki egykét méter távolságból figyelte, és nem válaszolt semmit arra, amit hallott. Megállt az idő, és megnyílt a föld a lába alatt. Hogy szúrhattam így el? Amikor Hugo Paulsson nem kapott választ, folytatta. – Itt Umeåban találtak rá, a kórház sürgősségi osztályának bejárata előtt, éjjel egy órakor. Eltartott egy ideig, mire aránylag nagy biztonsággal beazonosítottuk, tudja, mert megszökött itt egy másik kislány, és először meg kellett győződnünk róla, hogy nem ő az. – Lilian nem szökött meg – vágta rá gépiesen Alex. – Nem, persze – felelte komoran Hugo Paulsson. – De a lényeg, hogy most már tudja, hol van. Pontosabban, feltételezheti. Valakinek azonosítania kellene. 109

Alex bólogatott a folyosón állva, és várta, hogy újra magával ragadja az idő folyása. – Amint tudom, visszahívom, és megbeszéljük, hogyan tovább – nyögte ki végül. – Rendben – mondta Hugo Paulsson. Majd még lassan hozzátette: – Nem tudom, ez mit jelent, de a kislány ruháit nem találtuk meg. És kopaszra volt borotválva a feje. Fredrika Bergmant a mobilján értesítették arról, hogy az eltűnt Lilian Sebastiansson utáni nyomozás immár gyilkossági ügy. Alex hívta fel, és a hangján hallatszott, hogy sokkot kapott. Fredrikából mintha minden érzés kiszivárgott volna. Alex megkérte, hogy keresse fel újra Teodora Sebastianssont, aztán próbáljon annyi emberrel beszélni a Sara szüleitől kapott listáról, amennyivel csak lehetséges. Meg kell próbálniuk kideríteni, miért éppen Umeåban került elő a kislány. Csak az után tört rá Fredrikára a sírás, miután letette a telefont, és látta, hogy a nyár újabb esős napot tartogat. Hálát adott azért, hogy egyedül van az irodájában, zárt ajtó mögött. De hát hogy lehet a kislány egyszer csak halott? A fejében kavargó kérdések közül az egyik különösen makacsnak bizonyult: Mi a fenét keresek én itt? – gondolta. – Hogy kerültem egy ilyen helyre, ahol ilyen munkát kell végeznem? Fredrika már ott tartott, hogy visszahívja Alexet, és megmondja neki: „Igazad van, Alex. Én nem erre születtem. Túl gyenge vagyok, túl érzékeny vagyok. Sosem láttam még halottat, és utálom az olyan történeteket, amik szomorúan végződnek. Ez meg a lehető legszomorúbb. Feladom. Nekem itt nincs keresnivalóm.” Finoman végigsimította a sebhelyet a jobb karján. Az idő fehér vonallá fakította a műtéti heget, de még mindig bárki megláthatta. Fredrikát pedig naponta emlékeztette a Balesetre és az életre, ami már soha nem lesz az övé. Az életre, amit sohasem élhetett. Fredrika megtörölte a szeme sarkát, és kifújta az orrát. Ha továbbra is ilyeneken töri a fejét, biztos nem lesz képes rendesen ellátni a munkáját. Fáradt volt és megviselt. Már csak néhány hét volt 110

hátra a szabadságáig. Csökönyösen megrázta a fejét. Ne most, mondta magában, ne most. Most többet ártana, mint használna a nyomozásnak, ha felállna, és kiszállna. Viszont majd később, hogyha vége lesz az ügynek… Akkor kilép… Újból kifújta az orrát. Összegyűrte a zsebkendőt. A kuka felé dobta. Nem talált, de hagyta heverni a padlón. Miért nem akar kiélesedni a kép? Villámsebesen cikáztak a gondolatok az asztalnál ülő Fredrika fejében, pedig még nyolc óra sem volt. Ő lett volna az első, aki beismeri, hogy nem sok ügyön dolgozott még, viszont komoly elemzői tapasztalattal rendelkezett. Azon a ponton, ahová most Lilian ügyében elérkeztek, nem jelenthetett volna neki nagy nehézséget összerakni a kirakós darabkáit. Csakhogy valami hiányzott. Egész testében érezte, de szavakba önteni nem tudta. Nem vettek észre valamit? Valamit meg kellett volna látniuk, vagy ki kellett volna találniuk már korábban? De, érvelt magában Fredrika, még mindig nem találták meg a gyerekrablás indítékát. Ha Gabriel Sebastiansson rabolta el Liliant, miért tette? Nem dúlt ádáz harc a felügyeleti jogért, arról sem tudtak, hogy Gabriel korábban bántotta volna a kislányt. Amióta találkozott Gabriel anyjával, Fredrikának semmi kétsége nem maradt afelől, hogy a férfi valóban bántotta Sarát. Volt az egész családban valami rendkívül taszító. Fredrika a számítógéphez fordult, hogy összeállítson egy listát a kérdésekről, amiket Sebastiansson asszonynak kell majd feltennie. Már akkor feszültséget érzett, amikor eszébe jutott az öregasszony csontos ujja, amint megmutatja, hová parkoljon. Nem, ebben a családban egyértelműen van valami beteges. Már csak az volt a kérdés, miért házasodott be ide egy olyan valaki, mint Sara. Hiszen ő, az anyósával ellentétben, egyszerű, egyenes, őszinte személyiségnek tűnt. A talány, hogy milyen ember is valójában Gabriel, egyre érdekesebbnek tetszett. Ekkor megszólalt Fredrika mobilja, és abba kellett hagynia az alig megkezdett listát. Egy férfihang szólt bele: – Fredrika Bergmannal beszélek? – Igen. És én kivel beszélek? – kérdezett vissza Fredrika. 111

– Martin Ek vagyok, a SatComtól. Futólag már beszéltünk, amikor felhívott, és Gabriel Sebastianssonról kérdezett – válaszolta a férfi. SatCom, a cég, amelynek ranglétráján Gabriel az elmúlt tíz évben egyre feljebb és feljebb küzdötte magát, és mára már a felső vezetéséhez tartozott. Fredrika máris riadókészültségben volt. – Igen? – Nos – kezdte Martin Ek, hallhatóan megkönnyebbülve, hogy Fredrika emlékszik rá –, megkért, hogy telefonáljak, ha Gabriel előkerül, és ideadta a névjegyét. – Így van – mondta Fredrika kissé elfúló hangon. – És előkerült? Martin Ek először nem szólt semmit, Fredrika érezte, nagyon erősen fontolgatja, hogy letegye-e. – Nem hallottunk róla. Fredrika válla kissé előregörnyedt. – Viszont találtam valamit, ami szerintem önt is érdekelné. – Igen? – kérdezte Fredrika óvatosan, miközben papírt-ceruzát húzott maga elé. – Pontosan mi lenne az? Újabb szünet. – Szerintem jobb lenne, ha idejönne, és maga nézné meg – mondta aztán a férfi. Fredrika habozott. Sem ideje, sem kedve nem volt odamenni. Egyébként is, ezzel a kapcsolattal Pedernek kellett volna foglalkoznia, hiszen rá tartozott Gabriel Sebastiansson ismeretségi köre. – Nem mondaná el legalább nagy vonalakban, mi az? – kérte. – Elég sok most a dolgunk. Martin Ek mélyeket lélegzett a vonal másik végén. – Találtam valamit a számítógépén – bökte ki végül. Vett néhány újabb nagy levegőt, mielőtt folytatta. – Fényképeket. Undorító fényképeket. Ilyen ocsmány, beteg dolgot még nem láttam. Tényleg nagyon hálás lennék, ha idejönne. Lehetőleg most azonnal. Fredrikának elszorult a torka. – Megkérem a kollégámat, hogy azonnal menjen oda. Rendben? – Rendben. Fredrika már kinyomta volna, amikor Martin Ek még hozzátette: 112

– De kérem, siessenek. Sivatag. Szomjúság. Fájdalom. Fájdalom mindenhol a fejében. Peder Rydh rettentő másnapos volt, és még alig ébredt fel, amikor Alex felhívta, és közölte vele, hogy Umeåban holtan találtak egy kislányt, aki minden valószínűség szerint Lilian Sebastiansson. Aztán utasította, hogy keresse meg Sarát, és intézze el, hogy vagy ő, vagy Lilian más közeli rokona elérje a tízórás umeåi gépet. Alex is elrepül a géppel, és a repülőtéren találkozik azzal, aki végül is jön. Arra is kérte, hogy minden erővel próbáljanak rájönni, hogyan illik Umeå a képbe. Peder első reakciója nagyon közel állt a pánikhoz. Hogy a francba halhatott meg az a gyerek? Még negyvennyolc órája sem veszett el, és a Sara és Lilian mellett ülő hölgy vallomása alapján az apját keresték, akit azzal gyanúsítottak, hogy köze lehet a gyerek eltűnéséhez. Gabriel Sebastianssonnak elszállt az agya? Megölte a lányát, és kidobta egy kórház előtt? Ekkor jött a második reakció: És én hol a fészkes fenében vagyok? Peder elkeseredetten küzdött a másnapossággal, amely teljesen megbénította a gondolatait. Elmúlt néhány hosszú másodperc, mire derengeni kezdett neki, hogy Pia Nordh-nál aludt el. Na, basszus, ezt húzós lesz megmagyarázni Ylvának! A telefon felébresztette Piát, aki az oldalán fekve őt figyelte. Meztelen volt, és kérdőn nézett rá. A rövid beszélgetésből is rájött, hogy valami komoly dolog történt. – Megtalálták – mondta Peder, és kipattant az ágyból, de túl gyorsan. A padló hullámzott a lába alatt, a feje lüktetett, és fájt a szeme. Visszaült az ágy szélére, és a kezébe hajtotta a fejét. Muszáj volt gondolkoznia, összeszednie magát. A hajába túrt, majd ismét a mobiljáért nyúlt. Volt egy nem fogadott hívása Jimmytől, és tizenegy Ylvától, akinek szólt ugyan, hogy későn megy haza, de az asszony azt 113

azért nyilván nem várta, hogy egyáltalán nem. Mikor is telefonált haza? Az előző este emlékei kuszán örvénylettek a fejében. Hazatelefonált egyáltalán? Bevillant egy emlékfoszlány. Félpucéran áll Pia fürdőszobájában. Egyik kezével a mosdóra támaszkodik, a másikkal SMS-t ír: „Ne várj meg. Majd jövök. Beszélünk.” Peder legszívesebben kimászott volna a bőréből. Ez így nem jó. Illetve… Ennél rosszabb már nem is lehet. Ez volt mindennek a legalja, amikor már nem akart tovább ennek az egésznek a részese lenni. – Mennem kell – vakkantotta mogorván, és újra felkelt. A lába valahogy kivitte a hálóból a folyosón át a fürdőszobába. Mennyit ivott? Hány sör lehetett? Épp kilépett a zuhany alól, amikor hallotta, hogy megint szól a telefonja. Kirohant a fürdőszobából, s majdnem elcsúszott a nedves járólapon. A folyosón összefutott Piával, aki a kezében tartotta a mobilt. Fredrika volt az. – Telefonáltak Gabriel Sebastiansson munkahelyéről – közölte röviden. – Azt akarják, hogy egyikünk menjen oda, és nézzen meg valamit, amit Gabriel gépén találtak. Valami rettenetes fényképeket. Peder visszament a fürdőszobába, hogy ne áztassa el teljesen Pia folyosóját, de aztán mégis ki kellett jönnie, mert odabent nem volt térerő. Fél kézzel próbált törölközni, miközben a másik kezében a telefont tartotta. – Jól van – mondta. – Alex megkért, hogy először tudassam Sara Sebastianssonnal, mi történt. Aztán tudok foglalkozni Gabriellel. Hallotta, hogy Fredrika mondani akar valamit, úgyhogy sietve folytatta. – Egyébként milyen fényképek? Nem nézhetünk bele valakinek a számítógépébe bírói végzés nélkül! Fredrika a szokásos pimaszságával – mindig az a pimaszság! – tájékoztatta, hogy nagyon is tisztában van vele, hogy a rendőrség nem turkálhat bele csak úgy mások gépébe, viszont ez tekinthető lakossági bejelentésnek egy fontos ügyben, azt pedig semmilyen törvény nem tiltja a rendőrségnek, hogy megnézzen valamit, amit valaki más fedezett fel, és… 114

– Jól van, jól van! – szakította félbe Peder elgyötörten. – Mondd a számot, felhívom őket, és megbeszélünk valamit. – Jó – felelte Fredrika, akinek szintén elég nyúzott volt a hangja. – Semmit nem mondtak arról, mi van azokon a képeken? – kérdezte Peder. – Nem – felelte Fredrika. – Csak azt, hogy undorítóak. – És te mit fogsz csinálni? – kíváncsiskodott Peder. – Alex megkért, hogy menjek el újra Sebastiansson asszonyhoz – válaszolta Fredrika. – Meg el kell intéznem néhány dolgot… – Nem az én dolgom lenne kihallgatni Gabriel családját meg a barátait? – kérdezte ingerülten Peder. – Őt nem – vágott vissza Fredrika. Peder dühösen letette, és visszament a fürdőszobába. Pia jelent meg az ajtóban. Még mindig anyaszült meztelen volt. Peder a fürdőszobai tükörben méregette. Tényleg olyan nagyon vonzó? A cickója mintha lógna már egy kicsit. Vagy Peder a másnaposság miatt nem lát jól? Végül is tök mindegy, ő most elmegy innen. Valamiért nem nagyon akaródzott megfordulnia és Pia szemébe néznie. – És akkor most hogyan tovább? – kérdezte Pia, miközben összefonta a karját. – Van aszpirined? – kérdezte fáradtan Peder, és mosni kezdte a fogát. Pia fogkeféjével. Pia szó nélkül kinyitotta a fürdőszobaszekrényt, és egy csomó tablettát vett elő az egyik dobozból. Peder mindet elvette, szüksége lesz rá később is. – Legalább mondhatnál valamit. Peder haragosan a mosdókagylóba vágta a fogkefét. – Nem érted, mit érzek most? – dörrent rá, attól tartva, hogy a feje szétrobban a saját hangjától. – Holtan találták azt a kiskölyköt, meggyilkolták! Nem érted, hogy most nem tudok máson gondolkozni? Pia csak nézte. – Menj el, Peder. Azzal válaszra sem várva kiment a fürdőszobából. Peder leült a padlóra, és vett néhány nagy levegőt. 115

Cserbenhagyta a feleségét. Cserbenhagyta a főnökét is azzal, hogy ilyen állapotba került. Nagy valószínűséggel cserbenhagyta a kis Liliant is. És most Pia Nordh azt akarta éreztetni vele, hogy őt is cserbenhagyta. Mi az istent akar tőle ez a nő? Peder felemelte a fejét. Össze kell szednie magát. Fel kell kelnie, és el kell indulnia. Hogy hogyan jut el Sara Sebastianssonhoz, arról elképzelése se volt. Vezetni valószínűleg nem lesz képes. Felkelt a padlóról, ruhát-cipőt húzott, és sietve elhagyta Pia lakását. Nem sokkal később vizes hajjal állt az esőben a járdán, és taxit hívott. Pislogott néhányat, és felnézett az égre. Egy pillanatra megtorpant. Ki tudja, mióta először úgy tűnt, a napnak sikerül áttörnie a felhőtakarón. Itt a nyár. Jelena úton volt vissza Stockholmba. Repülőn. Az autót otthagyta, ahogy eltervezték. Ezelőtt még sosem repült. Előrehajolt, és álmélkodva nézett ki az ablakon. Hihetetlen! – gondolta. – Azt a rohadt, nem hiszem el! Elfogta a szorongás. A Férfi utálta, ha káromkodott. Ezért kezdettől fogva súlyos büntetés járt. Vagyis nem büntetés, a „megrovás” szót használta. És ez is csak az ő javát szolgálta. Jelena elmosolyodott. Tényleg a Férfi volt a legjobb dolog, ami valaha történt vele. Megszorította az ülés karfáját. Tulajdonképpen a Férfi volt az egyetlen jó dolog, ami valaha történt vele. Olyan nagylelkű volt. És okos. Jelena imádta nézni tervezés és munka közben. Annyira, de annyira szép volt akkor! Az például, ahogy kitervelte, hogyan tartsák fel azt az ostoba tyúkot Flemingsbergben, hogy lekésse a vonatot, egyszerűen lenyűgözte Jelenát. Na és – gondolta Jelena – Flemingsbergben jókora szerencsénk is volt. A Férfi ezzel persze nem értett volna egyet, de Sara Sebastianssont tényleg ezüsttálcán kínálta fel nekik a sors, amikor leszállt a vonatról telefonálni. Az eredeti terv az volt, hogy Jelena bekopog az ablakon, és heves mutogatással próbálja lecsalni a nőt a peronra. Ha pedig ez 116

nem működik, akkor másnap próbálják meg elrabolni Liliant, amikor az anyja elviszi az apjához. Erre azonban végül is nem volt szükség. Jelena nem igazán tudta, miért pont őt választotta ki a Férfi. Szerencséje volt. A Férfi biztosan tudta, hogy egész sereg fiatal lány van, aki a fél karját odaadná, hogy részt vehessen a harcában. Biztosan rengeteg lány közül választhatott. De hát ezt mondta is. – Választhattam volna bárkit – suttogta minden este, amikor lefeküdtek. – Választhattam volna bárkit, de én téged választottalak. És ha csalódást okozol, választok valaki mást. Jelena el sem tudta mondani, mennyire rettegett, amikor a Férfi felemlegette neki, hogy pótolható. Szinte mindig pótolható volt, amióta csak az eszét tudta. Semmi jó nem volt abban, ha visszaemlékezett azokra az évekre, amikor még nem ismerte a Férfit, így ezt nagyon ritkán tette. Csak éjjel, álmában zaklatták az emlékek. Akkor eszébe jutottak az undorító dolgok, a legapróbb részletekig. Néha az álomnak nem akart vége szakadni, és ilyenkor önkéntelenül is azzal ébresztette fel magát, hogy felült az ágyban, és üvöltött. – Nem, nem, nem! A Férfi nem akart hallani az álmairól. Ilyenkor csak visszahúzta maga mellé, és ezt suttogta: – Te irányítod az álmaidat. Ezt kell megértened. Ha nem érted meg, akkor továbbra is olyat fogsz álmodni, amit nem szeretsz. És ha továbbra is olyat álmodsz, amit nem szeretsz, ha nem próbálkozol elég erősen, akkor gyenge vagy. És ugye tudod, mit gondolok a gyenge babákról? Jelena eleinte próbált ellenkezni, megkísérelte elmagyarázni neki, hogy mindent megtesz, amit tud, de az álmok akkor is jönnek. Először sírt. Akkor a Férfi ráfeküdt, olyan súlyos volt, hogy Jelena levegőt is alig kapott. – Semmi, de semmi nem olyan haszontalan, mint a sírás. Próbáld megérteni. Tudd, hogy muszáj megértened. Ilyet ne lássak még egyszer! Soha. Megértetted? Jelena bólogatott, és érezte, hogy a Férfi még jobban ránehezedik. – Válaszolj, úgy, hogy halljam! – Megértettem! – suttogta sietve Jelena. – Megértettem! 117

A Férfi ujjai a hajába kúsztak, és Jelena látta, hogy a másik kezét ökölbe szorítja. – Megértetted? – Megértettem! – mondta, és a szeme tágra nyílt a félelemtől. – Talán jobban megérted, ha megrólak, ahogy az elején kellett. Jelena reszketni kezdett alatta, és jobbra-balra dobálta a fejét a párnán. – Ne, ne! – suttogta. – Kérlek, ne! A Férfi leengedte az öklét, és megsimogatta Jelena arcát. – Ugyan már – mondta bársonyos hangon. – Nem könyörgünk. Te és én nem. Jelena lassan lélegzett, még mindig ránehezedett a férfi súlya. Várta, mit tesz ez után. – Nem kell tőlem félned – mondta a Férfi. – Sohasem. Mindent, amit teszek, a te érdekedben teszem. A mi érdekünkben. Te is tudod. Ugye tudod? Jelena egy belégzés és kilégzés közt bólintott. – Igen, tudom. – Akkor jó – mondta a Férfi, és legördült róla. – Mert amikor harcba szállunk, amikor megindítjuk a hadjáratunkat, hogy felrázzuk álmukból azokat az átkozott bűnösöket, akkor már nem lesz helye hibának. Alex Rechtnek még épp volt ideje beugrani a főkapitányságra, mielőtt a reptérre indult volna. Így Fredrika is el tudta mondani neki, hogy telefonált valaki Gabriel Sebastiansson munkahelyéről, és ő is tudott beszélni Pederrel, aki épp ekkor jött el Sara lakásáról. Peder megerősítette, hogy Sara a szüleivel együtt elmegy Umeåba azonosítani a halott kislányt. Alex őt is és Fredrikát is emlékeztette rá, hogy utána kell nézni, van-e bármi köze a Sebastiansson családnak Umeåhoz. Nem sokkal ez után Alex már egy taxiban tartott az Arlanda repülőtér felé. Nem szándékozott sokáig Umeåban maradni, sőt úgy tervezte, már aznap hazarepül. Nem szívesen bízta meg Pedert a feladattal, hogy kísérje el a lelkészt, és közölje Sarával a rossz hírt. Peder nem volt éppen ideális választás az ilyesmire, de Fredrikát 118

küldeni még elképzelhetetlenebb lett volna. Az olyanok, akiknek az érzelmi élete nincs rendben, aligha bízhatók meg olyan felelősségteljes feladattal, mint átadni egy halálhírt. Alex hátradőlt a taxi hátsó ülésén. Lilian holttestére az umeåi kórház sürgősségi osztályának bejárata előtt találtak rá, éjjel egy óra körül. Egy ápolónő és az ügyeletes orvos bukkantak rá, a kislány hanyatt feküdt, meztelenül az esőben. Valaki azt írta a homlokára, hogy „Nem kell!” A gyermek már halott volt, amikor megtalálták. Meg sem kísérelték újraéleszteni. A halál okát még nem sikerült megállapítani, de az első vizsgálatok azt mutatták, hogy már körülbelül huszonnégy órája halott volt. Ez azt jelentette, hogy csupán néhány órát élt az elrablása után. Néhány órát. Ha tudták volna, hogy ilyesmivel van dolguk… De hát nem tudták. És nem volt okuk feltételezni. Vagy mégis? Alex jókora gombócot érzett a torkában, és nagyot nyelt, hogy megszabaduljon tőle. A saját gyerekei jutottak eszébe. Kapkodva előkaparta a mobilját, és a lánya, Viktoria otthoni számát hívta. Az ötödik csörgésre vette fel, és Alex hallotta a hangján, hogy felébresztette. – Jaj, de örülök, hogy felvetted! – mondta, és majdnem elcsuklott a hangja. A lánya, aki már megszokta, hogy az apja néha furcsa időpontokban keresi, nem mondott túl sokat, és le is tette, mielőtt elmagyarázhatta volna neki, miért hívta. De nem számított. A tapasztalat azt súgta Alexnek, hogy úgyis rájön. Talán csak akkor, amikor legközelebb telefonál, de akkor biztosan. Megnyugodva és kissé felvidulva dugta vissza a telefont a belső zsebébe. Egy része, mint minden szülőé, mindig is remélte, hogy az egyik gyereke ugyanazt a pályát választja majd, amit ő. Vagy legalább hasonlót. De egyikük sem tett így. Viktoria állatorvos lett. Alex sokáig, nagyon sokáig reménykedett benne, hogy mindent felülmúló érdeklődése a lovak iránt végül a lovasrendőrséghez vonzza, de amikor a lánya leérettségizett, és egyetemre készült, belátta, hogy ez nem túl valószínű. 119

Nem igazán tiltakozhatott. Elvégre annak idején ő is egész más pályát választott, mint amilyet vártak tőle. Inkább csak nagyon bízott benne, hogy Viktoria, aki külsejében az anyjára ütött, szellemiségében az apja lánya lesz majd. De nem így lett. Alex melle dagadt a büszkeségtől, amikor rá gondolt, bár tudatában volt annak, hogy ezt túl gyakran mutatja ki. Néha mintha aggodalmat és értetlenséget látott volna a lánya rezzenéstelen tekintetében. – Elégedett vagy velem, apa? – súgta ez a tekintet. – Elégedett vagy az emberrel, akivé tettél? Alex újabb gombócot érzett a torkában. Annyira végtelenül elégedett volt vele, hogy az „elégedett” szó banálisnak is tűnt az érzései leírására. Emlékeztette magát arra, hogy mindkét gyerekével elégedett, nem csupán Viktoriával, hanem az öccsével, Erikkel is. A fiával, az örökös útkeresővel. Alex tudta, hogy kicsit durva, hogy így nevezi a kisebbik gyermekét, aki még huszonöt éves sincsen, de tényleg nem sok reményt látott rá, hogy Erik valaha is gyökeret fog ereszteni. Nem úgy élt. Amikor elvégezte az iskolát, egy rövid ideig úgy tűnt, a katonai pályán találja meg a helyét. Alex nem igazán szerette volna, hogy a fia a fegyveres erőknél szolgáljon, de úgy gondolta, ha ez jó ugródeszka Eriknek, ő nem ellenzi. Erik azonban félbehagyta a tisztképző kurzust, amelyre kijelölték, és azt mondta, inkább pilóta akar lenni. És – bár senki nem értette, hogyan – sikerült is bekerülnie valami repülőiskolába Skånéban. Aztán megint közbejött valami, és otthagyta ezt a képzést is, de még az országot is, Kolumbiába ment, és összeköltözött egy nővel, akivel az esti spanyolórákon ismerkedett meg. A nő tíz évvel idősebb volt nála, és csak nemrég hagyta el a férjét. Alex és Lena nem tudták, mit mondjanak erre, úgyhogy inkább különösebb vita nélkül hagyták, hadd járja a fiuk a maga útját. – Úgyis belefárad hamarosan – próbálta vigasztalni a férjét Lena. Alex csak lemondóan rázta a fejét. A világ másik felén élő fiáról e-mailek, telefonhívások útján, és néha Viktorián keresztül jutottak el hozzá a hírek. Nem volt meglepve, amikor a nővel való kapcsolata kifulladt, de azon sem, amikor Erik hamarosan talált valaki mást, és úgy döntött, még marad 120

egy ideig. Már két éve élt ott, és Alex ez idő alatt nem is látta. Ki kellene mennünk hozzá – gondolta a taxiban ülve. – Megmutatni, hogy törődünk vele. Lehet, hogy akkor hazajön. Lehet, hogy akkor nem veszítjük el. Szórakozottan kinézett az ablakon. Sütött a nap. Alex szája kiszáradt. De rohadt jó napot választott a nyár a kezdésre! Peder Rydh-öt körülölelte a verőfényben úszó Stockholm, amikor megállt Sara Sebastiansson háza előtt. Szörnyen érezte magát. Egész testében reszketett. Sara sikoltozása és zokogása még ott visszhangzott a fülében. Szerencsétlen, gondolta magában Peder. Nem tudta, de nem is volt hajlandó elképzelni, milyen lenne, ha vele történne ilyesmi. Az ő gyerekei nem fognak eltűnni. Azok az ő gyerekei, nem valaki máséi. Ünnepélyesen megfogadta, hogy ezentúl jobban vigyáz rájuk, mint eddig. Összerezzent, amikor meghallotta, hogy nyílik a háta mögött a kapu. Sara Sebastiansson apja óvatosan kilépett az utcára, és megállt a fal mellett. Peder megesküdött volna, hogy a férfi éveket öregedett tizenöt perc alatt, ami az óta telt el, hogy a lelkésszel belépett a lakásba. Ősz haja élettelennek tűnt, tekintetéből pedig olyan kétségbeesés sugárzott, hogy Peder alig bírt a szemébe nézni. Még jobban elszégyellte magát a ténytől, hogy ismét taxit kellett hívnia, mivel még mindig nem volt olyan állapotban, hogy vezessen. – Mondja – kezdte az idős férfi, mielőtt Pedernek lehetősége lett volna, hogy ő törje meg a csendet –, van valami esély rá, hogy nem a mi kicsikénket találták meg? Peder nyelt egyet, és érezte, hogy összeszorul a gyomra, amikor meglátta, hogy a férfi sír. – Aligha – felelte tompán. – Képeket is kaptunk, és majdnem teljesen biztosak vagyunk benne, hogy sikerült azonosítanunk. És ott van az is, hogy nem volt haja… Sajnálom, de szinte biztosak lehetünk benne. – Mély levegőt vett. – Persze csak önök azonosíthatják, de ahogy mondtam, nincsenek kétségeink. Sara apja lassan bólintott. Könnyei súlyos esőcseppekként hullottak sötét pulóverére, és a pöttyökből nedves kis foltok lettek, amelyek még nagyobb teherként nehezedtek amúgy is fáradt vállára. 121

– Rögtön tudtuk anyussal, hogy rossz vége lesz – suttogta, Peder pedig lépett egyet felé. Lépett egyet felé, és zsebre dugta a kezét. Aztán észbe kapott, és gyorsan ki is húzta a kezét. – Tudja – mondta a férfi Sara anyjának és nekem csak Sara van. És tudtuk, azonnal tudtuk, amikor megismerte azt az embert, hogy ennek rossz vége lesz. Megremegett a hangja, és a pillantása a távolba révedt, messze, messze Peder háta mögé. – Aznap, amikor bemutatta, mondtam anyusnak, hogy ez nem való a kislányunknak. De úgy szerették egymást. Illetve Sara nagyon szerette őt. Pedig rögtön az elejétől bántotta. Arról a boszorkány anyjáról meg már nem is beszélek. – Az idős férfi megrázta a fejét. – Akkor még nem verte, de sokféleképpen lehet bántani valakit. Például mindig is voltak más női. Szinte kezdettől fogva. Időnként eltűnt estére, úgy, hogy meg sem mondta, hová megy. Volt, hogy egész hétvégékre elment. Sara meg mindig visszafogadta. Újra és újra. Aztán megszületett Lilian. Onnantól már nem volt kiút. A levegő hirtelen túl súlyosnak érződött ahhoz, hogy belélegezzék, és a férfi megrázkódott. Amikor kifújta a levegőt, a válla előreesett, és a könnyek gyorsabban gurultak le az arcán. – Amikor megszületett a kislány, azt gondoltuk, vége a játéknak. Az összes barátunk gratulált, de… Végül is ez valami újnak a kezdete volt, de mégis… Onnantól kezdve nem volt visszaút, eldőlt, hogy katasztrófa lesz a vége. – Azt gondolja – puhatolózott Peder –, hogy Gabriel Sebastianssonnak köze lehet ahhoz, ami a kislánnyal történt? A férfi felemelte a fejét, és Peder szemébe nézett. – Az az ember a megtestesült gonosz – mondta fáradt, de szilárd hangon. – Bármire képes, hogy bántsa Sarát. Bármire. Úgy látszott, mindjárt arccal a földre zuhan, úgyhogy Peder odaugrott és elkapta. A férfi a karjába omlott, és zokogott, akár egy gyerek. Nem sokkal később Peder kifelé tartott a belvárosból, Gabriel Sebastiansson munkahelye felé. Egyre csak nyelt, hogy visszatartsa a 122

könnyeit. Akkor jutott eszébe, hogy még mindig nem hívta fel Ylvát. Megmarkolta a mobilját. Most aztán nagy bajban volt. De a feleségének akkor is várnia kellett. Már így is késésben volt a Gabriel kollégáival megbeszélt találkozóról. Martin Ek a SatCom főbejárata előtt várta. Peder látta rajta, milyen feszült és ideges. Általában nem volt erős oldala, hogy felismerje mások érzelmeit, de Ek egyértelműen a kétségbeesés szélén állt. A legeslegszélén. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan jött! – mondta Martin Ek, és keményen megszorította Peder kezét. Peder felfigyelt rá, hogy a férfi tenyere erősen izzad, és látta is, hogy beletörli a nadrágjába. Elbűvölő. Ek nem is mondott többet, csak amikor már a liftben voltak, és a vezetők irodái felé tartottak. Peder megérzése azt súgta, hogy a lift túl kicsi, és ők túl közel állnak egymáshoz. Remélte, hogy nem bűzlik az italtól. – Reggel bementem az irodájába – mondta Ek, miközben csak bámult maga elé. – Kellett egy fontos negyedéves jelentés, és Gabriel nem vette fel a mobilját. Újra és újra hívtam, de nem értem el. Peder rájött, hogy Ek igazolást próbál találni, amiért belenézett a kollégája gépébe, pedig egyáltalán nem volt rá szükség. – Értem – mondta biztatóan, és fellélegezve lépett ki a szűk felvonóból, amint az ajtók szétnyíltak. Martin is megnyugodott kissé, és diszkréten végigkalauzolta Pedert a közös irodán a saját szobájáig. Peder észrevett egy-két felszaladó szemöldököt, és eszébe jutott, hogy megkéri Eket, mutassa be a többi kollégának is. Aztán úgy döntött, vár még ezzel. A szoba biztonságában Martin előzékenyen a látogatóknak fenntartott székre mutatott, majd leült a sajátjára az íróasztal mögé. Összekulcsolta a kezét az előtte heverő mappán, és megköszörülte a torkát. Mögötte Peder egy csomó színes keretes fényképet látott. A képek melegséget és harmóniát sugároztak. Elárulták, hogy Martinnak három gyereke van – valószínűleg mindannyian tíz év alattiak –, és csinos a felesége. Ha a képeknek hinni lehet, Martin tökéletes házasságban él, és szereti annyira a nejét, hogy minden nap látni akarja. Peder 123

megborzongott, ahogy leült a székbe. Ő a férfinem szégyene. Alex irodájában is van egy csomó családi fotó, nem? – Szóval bementem Gabriel szobájába a jelentésért – kezdte újra Martin, magára vonva Peder figyelmét. – Ehhez jogunk van – tette hozzá –, ha nincs más lehetőség. És a főnökünk, az enyém és Gabrielé, engedélyt adott rá. Peder újra bólintott, kissé türelmetlenebbül, mint az imént. – Sehol nem találtam a jelentést – folytatta Martin. – Átnéztem az iratszekrényeit, vannak speciális biztonsági szekrényeink, amikben a bizalmas anyagokat tartjuk, és a recepciósnak van egy mesterkulcsa, amelyik mindet nyitja. Újabb szünet, a hatás kedvéért. – Amikor ott sem találtam, eszembe jutott, hogy biztos van egy munkapéldány a gépén, amit kinyomtathatok. Martin kicsit változtatott a testhelyzetén, és egyszerre az egész családja eltűnt Peder szeme elől, amiért ő nagyon is hálás volt. – Akkor bukkantam rá a fényképekre – mondta Martin, szinte suttogóra fogva a hangját. – Akarja látni őket? Peder váltott néhány szót Alexszel erről. Ha a fényképeken valóban valami illegális van, akkor nagyon fontos, hogy a számítógépet megfelelően kezeljék, nehogy úgy tűnjön, hogy a rendőrség tiltott eszközökkel jutott hozzá az információhoz, amelyet Gabriel Sebastiansson a munkahelyi gépe merevlemezén tárolt. Ha azonban ezt az információt egy harmadik fél szolgáltatja ki, aki saját akaratából nézett bele Gabriel gépébe, akkor semmi akadálya, hogy Peder megtekintse. Mégis ösztönösen érezte, hogy semmit sem akar kevésbé, mint megnézni a fényképeket. – A telefonon nem akart róluk részletesebben beszélni – mondta halkan. – De most esetleg nem mondana valamit, mielőtt megnézzük? Martin Ek fészkelődött a székén. Szeme egy apró fotóra tévedt, amely az asztalán állt, és valószínűleg a legkisebb gyermekét ábrázolta. Újra megköszörülte a torkát, sápadtnak látszott és merevnek. A tekintete Pederébe fúródott. Aztán csak egyetlen szót mondott. – Gyermekpornográfia.

124

Fredrika Bergman kihajtott a városból, le Flemingsbergbe. Közben azon tűnődött, függelemsértésnek számít-e, amit csinál. Alex határozottan arra kérte, hogy Sara családtagjainak és közeli ismerőseinek kihallgatására koncentráljon. Utasította, hogy mindenekelőtt Teodora Sebastianssont látogassa meg újra, és szedje ki belőle, hogy jön a képbe Umeå. Arra viszont határozottan nem kérte, hogy menjen ki Flemingsbergbe, és nézzen körül az állomáson, hiszen ennek a szálnak Fredrikán kívül egyetlen csapattag sem tulajdonított semmiféle jelentőséget. Mindennek ellenére éppen oda tartott. A helyi ügyész irodája előtt parkolt le, épp az állomás mellett. Ahogy kiszállt a kocsiból, körülnézett. A tarkára festett panelházak, melyekben az egyetemi évei alatt meg-megfordult, hogy felkeresse az ott lakó barátait, a vágányok túloldalán rajzolódtak ki az ég hátterén. Rögtön mögöttük állt a kórház. Fredrika gyomra összeszorult, amikor meglátta az arrafelé mutató jelzőtáblát, és a gondolatai rögtön Spencerre terelődtek. El is veszíthettem volna – gondolta. — Magamra is maradhattam volna. Egész kimelegedett, mire az autótól az állomásig ért. Levette a zakóját, és feltűrte a blúza ujját. Nyugtalanító volt, hogy mostanában ilyen gyakran jut eszébe Spencer. Nem inkább az örökbefogadási kérvényen kellene járnia az eszének, amelyet már egy ideje beadott? A drága Spencer most mintha éjjel-nappal követte volna. Fredrika lába alatt mintha enyhén megremegett volna a talaj. Csak képzelődik, vagy tényleg megváltozott a kapcsolata Spencerrel nyár eleje óta? Gyakrabban találkoztak, és valahogy… más érzés volt. De nehezen tudta volna megállapítani, mi is változott pontosan. Több mint tíz éve van viszonyom Spencerrel, és eddig nem próbáltam mást beleképzelni, mint ami – gondolta Fredrika. – Semmi értelme nem lenne, hogy most kezdjem el komplikálni a dolgokat. Bement az állomásra, és körülnézett. Minden peronhoz mozgólépcső vitt le. A túloldalon található egyes vágányhoz, ahová az északról, Stockholmból jövő intercity járatok érkeztek, lépcső és mozgólépcső is vezetett. Milyen lélekszakadva rohanhatott le Sara, 125

amikor lemaradt a vonatról?! – merengett Fredrika. Odament a lányhoz, aki a jegypénztárban ült a kettes és hármas vágányhoz, az ingázó vonatokhoz vezető mozgólépcső mellett, és felmutatta neki az igazolványát. A lány rögtön kihúzta magát a szűkös fülkében. Fredrika komoly tekintetéből látta, hogy nagyon fontos kielégítő válaszokat adnia a kérdéseire. – Dolgozott kedden? – kérdezte Fredrika. Megkönnyebbült, amikor a lány bólogatott. Akkor ez nem tart majd sokáig. – Látott egy nőt egy beteg kutyával? A lány a homlokát ráncolta, aztán megint buzgón bólogatott. – Igen – mondta. – Emlékszem. Egy magas, vékony lányra gondol? Németjuhásszal? Fredrikának nagyot dobbant a szíve, mert eszébe jutott Sara leírása a nőről, aki feltartotta. – Igen – felelte, miközben erősen igyekezett leplezni az izgatottságát. – Ez egyezik a személyleírással, amit kaptunk. A lány elmosolyodott. – Nagyon is emlékszem rá – mondta szinte diadalmasan, és arra a rendőrre emlékeztette Fredrikát, aki a főpályaudvaron fogadta őt és Alexet, amikor Lilian eltűnt. – Utána láttam a híradóban, hogy elveszett az a kislány. A kutyás lány pont akkor volt itt, amikor bejött az a göteborgi vonat, ami valamiért itt vesztegelt. Azért is emlékszem, mert én segítettem a kislány anyukájának betelefonálni az irányítóközpontunkba, amikor lemaradt a vonatról. Fredrika mosolygott. Pompás. – Hova utazott? – kérdezte. – Már ha emlékszik. A lány zavartan nézett. – Akinek elveszett a gyereke? – Nem – felelte türelmesen Fredrika. – A kutyás. – Azt nem tudom. Csak le akart menni a peronra találkozni valakivel, aki itt száll le. Meg is kérdezte, hova jön be a göteborgi vonat. – Á! – mondta gyorsan Fredrika. – És aztán mi történt? – Hát, én láttam, hogy valami baja van a kutyának. Alig állt a 126

lábán, úgy rángatta a lány a pórázon. Utána meg taszigálta maga előtt. Láttam, hogy lemennek a mozgólépcsőn, aztán hallottam, hogy a lány kiabál. A kutyával. – Kis szünetet tartott. – És egy vagy két perc múlva már jött is vissza a vörös hajú nővel, aki segített neki. Először azt hittem, együtt vannak, de amikor az X2000 elindult, a vörös hajú majdnem rohamot kapott, és rohant vissza a peronra. Közben végig azt sikoltozta, hogy „Lilian! Lilian!” Fredrikának elszorult a torka. – És mit csinált a kutyás nő? – Felpakolta a kutyát egy kézikocsira, ami ott volt leállítva – mutatta a lány az üvegen keresztül. Fredrika odanézett, de most nem állt ott kocsi. – Most, hogy így belegondolok, előtte sose láttam itt bent olyan kocsit – folytatta a lány. – De gondoltam, a postások hagyták itt, vagy valami. Fredrika kezdett szaggatottabban lélegezni. – Szóval akkor rájöttem, hogy a kutyás meg a másik nő nem ismerik egymást – mondta a lány. – És úgy láttam, a kutyás lány egyedül volt. Gondoltam, nem jött el, akit várt, és inkább elmegy, mert a kutya rosszul lett. Bár igazából már az elején elég ramatyul nézett ki az az állat. Fredrika lassan bólogatott, és a szíve mélyén gyökeret vert a meggyőződés, hogy a kutyás nő kifejezetten azzal a szándékkal ment le a peronra, hogy feltartsa Sara Sebastianssont, hogy lemaradjon a vonatról. – Miből gondolja, hogy a kutyás lánynak köze van az elveszett kisgyerekhez? – kíváncsiskodott a jegypénztáros lány. Fredrika mosolyt erőltetett az arcára. – Nem tudom – vágta rá sietve. – Csak próbálunk beszélni mindenkivel, aki esetleg láthatott valamit. Tudna pontos leírást adni a kutyás nőről, ha ideküldök egy rendőrségi rajzolót? A lány kihúzta magát, és nagyon komoly arcot vágott. – Hogyne! – mondta. Fredrika felvette az adatait, és elkérte tőle a Svéd Államvasutak irányítóközpontjának a telefonszámát is. Megköszönte a segítséget, és megígérte, hogy még aznap visszajön. Elindult kifelé, de a lány utána kiáltott. 127

– Várjon még egy kicsit! Fredrika megfordult. – Mi van a kislánnyal, megtalálták? Vannak képek, amelyek többet mondanak ezer szónál. És vannak olyanok, amelyeket az ember nem akar látni, mert nem kíváncsi a szavakra, amelyek eszébe jutnak róla. Ilyen képek voltak Gabriel számítógépén. Hogy megbizonyosodjon róla, nem puszta vaklármáról van szó, Peder megnézte az egyiket. De azonnal meg is bánta, és bánta egész hátralévő életében. A képek egy „Második negyedéves jelentés – Harmadik változat” nevű mappában voltak, ez keltette fel Martin Ek figyelmét. Mivel sehol máshol nem találta a keresett jelentést, megnyitotta ezt a mappát, de olyan ocsmány anyagokat talált benne, amelyeket épelméjű ember biztosan nem akarna látni. Peder a főkapitányságra menet a taxiból felhívta a kollégáit, hogy szerezzenek újabb letartóztatási parancsot Gabriel Sebastiansson ellen, tiltott pornográf felvétellel való visszaélés miatt. Hamarosan kezdetét veszi az országos hajtóvadászat. A vizsgálat ( Hogy történhetett ilyesmi? Kinek van gyomra végignézni, ahogy mások ezt csinálják?) majd eldönti, hogy Gabriel gyermekek megrontásában is bűnös-e, vagy megelégedett azzal, hogy nézi, ahogy mások csinálják. Peder egyre jobban rettegett, hogy Lilianről is találnak képeket, de még nem merte hagyni, hogy tudatosodjék benne ez a gondolat. Váltott pár szót az umeåi gépen ülő Alexszel, és tájékoztatta a fejleményekről. – Még nem tudjuk, hová vezet ez minket – fogalmazott óvatosan Alex –, de valami azt súgja, hogy egy kicsit közelebb. – De hát annyit csak jelent, hogy elkaptuk, basszus! – felelte zaklatottan Peder. – Most már ne hibázzunk! – intette Alex. – Amíg meg nem találjuk Gabriel Sebastianssont, minden lehetőségre nyitottnak kell lennünk. Fredrikának szépen ki kell hallgatnia Sara ismerőseit, hátha felmerül valami más gyanú. Te meg csináld meg ugyanezt Gabriel ismerőseivel. Érd el, hogy kiteregessék a szennyest! 128

– Miért, a gyermekpornó meg a feleségverés nem elég? – ellenkezett Peder. Alex nem felelt azonnal, hogy annál nagyobb hatása legyen a szavainak. – Mire megtaláljuk ezt az embert, Peder, nem maradhat semmi kétség. Egyáltalán semmi, világos? – Jól van – mondta Peder, és letette. Aztán Fredrikát hívta. Kinézett a taxi ablakán. Még mindig sütött a nap. Elképesztő. Nem bírta elfojtani az örömét, amikor Fredrika felvette. – Elkaptuk! – kiabálta, s izgalmában tiszta erőből a fülére szorította a telefont. – Kit? – kérdezte értetlenül Fredrika. Ez meglepte és egyben bosszantotta is Pedert. – Hát az apát! – mondta kicsit túlzott nyomatékkal, de attól óvakodott, hogy Gabriel nevét kiejtse a taxiban. – Ja, jó – ennyi volt Fredrika válasza. – Gyermekpornó! – folytatta diadalmasan Peder, és látta, hogy a taxisofőr őt nézi a visszapillantó tükörben. – Mi? – kérdezte döbbenten Fredrika. – Jól hallottad – dőlt hátra elégedetten Peder. – De ezt majd az FK-n megbeszéljük. Egyébként hol vagy? Fredrika kicsit késlekedett a válasszal. – Utána kellett néznem valaminek, de tizenöt perc múlva ott vagyok. Nekem is vannak híreim. – Aligha olyanok, mint nekem! – mosolygott Peder gúnyosan. – Szia – felelte Fredrika kurtán, és letette. Peder nagyon elégedett volt magával. Így kell ezt a melót csinálni. Akárhogy is nézzük, remek munkát végzett a nyomozócsoport. Jó, hát a kislány, az meghalt. Ez, mondjuk, kétségkívül kudarc. De akkor is. Így visszanézve, ez szinte elkerülhetetlen volt, mondhatni, a rendőrség semmilyen eszközzel sem tudta volna megakadályozni. Azt kell megtalálni, aki megölte. Pillanatok alatt felderítettek egy rettenetes bűntényt. Hamarosan, nagyon hamar meg fogják találni Gabriel Sebastianssont. És akkor Peder ragaszkodni fog ahhoz, hogy jelen legyen a kihallgatásánál. Ezúttal Fredrika valószínűleg nem is 129

próbál majd a helyére tolakodni. Újra megszólalt a mobilja. Előrángatta a zsebéből. Csak akkor jutott eszébe minden, amikor meglátta, ki keresi. Teljesen kiment a fejéből, hogy felhívja Ylvát. Alex Recht eddig csak egyszer járt Umeåban. Szégyenletesen kevésszer járt Stockholmtól északra. Egyszer meglátogatta Lena rokonait Gällivaréban, meg egyszer – még fiatalon – egy barátnőjét Haparandában. És ennyi. Miután beszélt Pederrel, nagyságrendekkel jobb lett a kedve, mint amikor felszállt a gépre. A hír, hogy Gabriel Sebastiansson kollégája gyerekekről készült pornográf felvételeket talált Gabriel számítógépén, nem változtatott sok mindenen, de megerősített valamit, amit bizonyos értelemben már eddig is tudtak. Túl sok jel mutatott Gabrielre ahhoz, hogy ne ő legyen az, akit keresnek. Még mindig nem lehetett elérni, bántalmazta a feleségét, és gyermekpornó van a gépén. Alexnek ennyiből egyértelmű volt a helyzet. Már csak az indítékkal kapcsolatban voltak halvány kételyei. Zavarta, hogy még nem találkozott Gabriellel, nem tudott még képet alkotni róla, milyen ember. Egy őrült, akinek elszállt az agya, és szép aprólékosan megtervezte, majd végrehajtotta a kislánya meggyilkolását? Vagy valami másról van szó? Annyira gyűlöli Sarát, hogy a gyermekük megölésével akarta büntetni? Alexet Hugo Paulsson nyomozó várta a repülőtéren, akivel korábban telefonon beszélt. Komoran kezet fogtak, aztán Hugo odavezette a kocsijához. Alex megjegyezte, hogy a reptér nagyobb, mint amilyenre emlékezett, mire Hugo mormogott valami olyasmit, hogy a memória egyre kevésbé megbízható, „ahogy öregszünk”. Többet nem is szóltak, amíg el nem indultak befelé a városba. Alex oldalvást Hugo Paulssonra sandított. „Öregszünk” – mondta többes számban. Alex egyiküket sem titulálta volna öregedőnek. Körülbelül egykorúnak látszottak. Kollégája haja mintha egy árnyalattal őszesebb és ritkásabb lett volna, de egyébként mind a ketten fiatalnak és egészségesnek néztek ki. 130

„A gyerekek tartanak fiatalon, Alex” – mondogatta Lena. Nem tett rá megjegyzést, de észrevette, hogy Hugo nem visel jegygyűrűt. Lehet, hogy nincsenek gyerekei? – Recht, ez német név? – próbált beszélgetést kezdeményezni Hugo. – Részben német – felelte Alex. – Zsidó. – Zsidó? – visszhangozta a kolléga, s úgy nézett rá, mintha valami végtelenül érdekes dolog lenne, hogy valakinek zsidó családneve van. Alex halványan elmosolyodott. – Igen, de ez hosszú történet. Az apai nagyapám valamiért az anyja nevét kapta, az volt a Recht. De mivel az apja nem volt zsidó, a család nem is tartotta a hagyományokat. Úgyhogy a nagyapám a legközelebbi zsidó rokonom. Alex meg mert volna esküdni rá, hogy Hugo megkönnyebbült, és nem ragozta tovább a dolgot. Inkább így folytatta: – Az ügy aktája a kesztyűtartóban van. Nézzen bele nyugodtan, de készüljön fel a fotókra. Alex bólintott, és elővette az aktát. Óvatosan, szinte tiszteletteljesen nyitotta ki, és kivette belőle a kis kötegnyi fényképet. Azután megint bólogatott. Egyértelműen Lilian volt az, nem lehetett kérdéses. Nyilallást érzett. Sara Sebastiansson és a szülei a következő géppel érkeznek – dugóba kerültek az Arlandára menet –, és akkor hivatalosan is azonosíthatják a gyermeket. Alex újra végiglapozta a szívszaggató fotósorozatot. Igazság szerint az egész azonosítás szükségtelen kegyetlenség volt. A legkisebb kétség sem maradt azt illetően, hogy ez a gyerek Lilian. Alex finoman testhelyzetet váltott. Az öreg Saab kényelmetlen, kemény ülésétől még ezen a rövid úton is megfájdult a dereka. – Úgy gondoltam, mehetünk egyenesen a kórházba – mondta Hugo Paulsson. – Megkeressük a kórboncnokot, aki talán tud már mondani valami előzetes feltételezést a halál okáról. Aztán, ha jól sejtem, az azonosítás után átveszik a stockholmiak, igaz? – Szerintem igen – felelte Alex. – Ugye azt mondta, huszonnégy órája volt halott, amikor rátaláltak? 131

– Így van – erősítette meg Hugo. – Az pedig éjjel egy körül volt. Lilian tehát egy napig sem élt azt követően, hogy eltűnt a vonatról. Akkor pedig már egészen biztosan halott volt, amikor az anyja megkapta a haját és a ruháit tartalmazó csomagot. – Kihallgatták már azokat, akik megtalálták? – kérdezte Alex. Hugo bólintott. Igen, az orvost és az ápolónőt is kikérdezték a történtekről. Mindketten nagyon tárgyilagosan számoltak be az esti eseményekről, és nem volt ok arra gyanakodni, hogy közük lenne az ügyhöz. – Utal arra valami, hogy a kislányt esetleg itt Umeåban ölték meg? – tapogatózott tovább Alex. Fontos kérdés volt, mert ettől függött, melyik rendőri szerv felelős hivatalosan a nyomozásért. Ezt ugyanis nem a holttest megtalálásának, hanem a bűntény elkövetésének a helyszíne döntötte el. – Nehéz megmondani – felelte Hugo. – Ott feküdt már az esőben egy ideje, talán félórája is, és attól félünk, sok nyomot egyszerűen elmosott a víz. Alex válaszolt volna, de Hugo még nem fejezte be. – Furcsa szaga volt, aceton, vagy valami ilyesmi. Úgy gondoljuk, hogy valaki le akarta mosni, de túlságosan sietett, és nem fejezte be. A körmét is tövig vágták. Alex mélyet sóhajtott. Valami oknál fogva ezek a részletek csak még inkább meggyőzték arról, hogy Gabriel Sebastiansson rabolta el a kislányt. Valaki megpróbálta a gyermek testéről eltüntetni a bizonyítékokat. Valaki levágta a körmét, hogy az alól se kerülhessen elő semmi. A gyilkos nyilvánvalóan intelligens ember. De miért dobta ki a tetemet éppen az umeåi kórház előtt? Láthatóan azt akarta, hogy itt találjanak rá. De miért? Gúnyolódik velünk – gondolta komoran Alex. – Gúnyolódik, és az orrunk előtt teszi ki a kislányt. Azt mondja: nézzétek csak, ilyen közel tudok jönni, és még mindig nem láttok! Hugo kimutatott az ablakon. – Megjöttünk. Ez itt a kórház. Fredrika Bergman azonnal hívta a Svéd Államvasutakat, amint Pederrel befejezte a beszélgetést. Közölte velük, hogy nyomozó, és a 132

kisgyerek ügyében telefonál, aki a göteborgi X2000-ről tűnt el két napja. A férfi, akivel beszélt, azonnal tudta, miről van szó. – Csak egy gyors kérdésem volna – mondta Fredrika. – Igen? – felelte a férfi, és várt. – Miért késett a vonat? Miért állt Flemingsbergben? – Nos, hát… – kezdte habozva a férfi – Végül is csak pár percet állt… – Azt tudom – vágott közbe Fredrika. – Nem is az érdekel, pontosan hány percet késett. Csak azt szeretném tudni, mi volt a probléma. – Az ilyesmit jelzőrendszeri problémának nevezzük. – Igen, de mi okozta? A férfi sóhajtott. – Valószínűleg néhány idióta kölyök, akik a síneken játszottak. Tudja, minden évben meghalnak így páran. Általában túl nagy kiesést nem okoz, mint most Flemingsbergben sem. Pár perc, és megint működik minden. Fredrika nyelt egyet. – Tehát végül is szabotázs miatt vesztegelt a vonat? – Igen – mondta a férfi. – Vagy valami állat is bemászhatott a szerkezetbe. De nem valószínű, hogy ez lett volna, mert csak a flemingsbergi állomás előtt volt gond. Fredrika bólogatott. – Köszönöm, egyelőre ennyi – mondta, s közben emlékezetébe véste a férfi nevét. – Szerintem még vissza fogom hívni pár kérdéssel, vagy kap egy hivatalos idézést, hogy felvegyük a vallomását. Miután letette, erősen megmarkolta a kormánykereket. Alig mert belegondolni, mit veszített a nyomozócsoport azzal, hogy nem követett egy ilyen nyilvánvalóan fontos nyomot. Persze mindez simán jelentheti azt is, hogy Gabriel Sebastiansson dolgozott össze a flemingsbergi nővel. Fredrika nyelt egyet. A maga részéről nem így gondolta, de a csapatnak így kellett tálalnia. Másképp sosem kapna engedélyt, hogy felgöngyölítse ezt a szálat. Fredrika minden volt, csak lelkes nem. Rohadt ügy volt ez már az elejétől fogva. Elfelhősödött a tekintete, amikor azt mérlegelte, össze 133

tudja-e szedni az erejét Sara ahhoz, hogy azonosítsa a halott gyermekét. Néhány éve – Alex már nem emlékezett pontosan, mikor – az anyósa kórházba került. A diagnózis, gyógyíthatatlan máj- és hasnyálmirigyrák, kétségbeesésbe taszította Lenát. Mi lesz az apjával? Hogy nőnek fel a gyerekeik nagymama nélkül? Alex nem aggódott túlságosan a gyerekekért. Persze hiányozni fog nekik a nagyi, de az ő veszteségük nem is mérhető ahhoz, amivel az apósának kell megküzdenie. – Ott kell lennünk apával – jelentette ki Lena azon az estén, amikor megtudták a hírt. – Hogyne, persze – felelte Alex. – Nem, ez kevés – mondta Lena. – Ez nem egy „hogyne, persze”, Alex. Ilyenkor az embernek minden támogatásra és szeretetre szüksége van. Alexbe most, az Umeåi Egyetemi Kórházban, Sonja Lundin irodájában ülve fájdalmasan belehasított annak az időnek az emléke, amikor az anyósa betegen feküdt. Sonja Lundin volt a kórboncnok, akinek már volt némi elképzelése arról, mi okozhatta Lilian halálát. – Először nem tudtuk, melyik törvényszéki orvoscsoportnak kell átvennie a holttestet – kezdte Sonja Lundin a homlokát ráncolva. – Mivel nem tudjuk, hol követték el a bűntényt, itt vagy Stockholmban. Alex csak nézte. Sonja Lundin nagyon magas volt nő létére, és különösen éles eszűnek látszott. Alexet vonzották az ilyen emberek. Időnként eszébe jutott, hogy Fredrika Bergman is így néz ki. Kár, hogy egyéb területeken viszont fogyatékosságokkal küszködik. – De utánanéztünk, mi történt korábban ilyen esetekben, és úgy döntöttünk, az első vizsgálatokat elvégezhetjük, hogy ne tartsuk fel a rendőrséget a nyomozásban – folytatta Sonja Lundin. – Úgyhogy ez kész is. Azzal röviden összefoglalta az eredményeket. – Semmi jele annak, hogy a gyerek erőszakot szenvedett volna el, és amennyire szabad szemmel meg tudtam ítélni, szexuális bántalmazás sem történt – kezdte, mire Alexből önkéntelenül 134

felszakadt egy apró, megkönnyebbült sóhaj. Sonja Lundin észrevette, és felemelte a kezét. – Hangsúlyoznom kell, hogy a nemi erőszakot nem lehet kizárni, amíg alaposabban meg nem vizsgáltuk. Alex bólintott. Ezt természetesen ő is tudta. – Először nem tudtam rájönni, mibe halhatott bele – ráncolta megint össze a homlokát Sonja Lundin –, de mivel a feje le volt borotválva, gyorsan felfedeztem, amint megnéztem közelebbről. – De mit? – kérdezte Hugo. – Egy sebet a feje közepén. És egy sokkal kisebb szúrást a tarkóján. Hugo és Alex egyszerre vonta fel a szemöldökét. – Biztosabbat nem mondhatok átfogóbb vizsgálatok nélkül, de egyelőre arra következtetek, hogy valaki megpróbált valamit a kislány fejébe szúrni, aztán amikor ez nem sikerült, mérget injekciózott a tarkójába, és ez végzett vele. Hugo összehúzott szemöldökkel nézte. – Ez bevett módszer? – Tudtommal nem – felelte Sonja. – Sőt az sem világos, miért akartak valamit a koponyájába szúrni. – Azt meg tudja mondani, milyen mérget használtak? – kérdezte Alex. – Nem, ahhoz el kell végeznünk egy-két tesztet – mondta Sonja, s tett egy védekező kézmozdulatot. Hugo nem bírt csendben maradni. – De – kezdte – lehet, hogy öntudatánál volt, amikor megszúrták? Úgy értem… Sonja elmosolyodott. Halványan, de kedvesen. – Tudom, mire gondol – mondta. – De attól tartok, erre nem tudok válaszolni. Lehet, hogy kapott valami nyugtatót, de ebben a pillanatban ezt nem tudom biztosra mondani. Csend támadt. Hugo halkan megköszörülte a torkát, Alex pedig azon vette észre magát, hogy a jegygyűrűjével babrál. Ő is megköszörülte a torkát, kissé hangosabban, mint Hugo. – És innentől mi az eljárás? – tudakolta. – A kollégája ezt jobban tudja nálam – bökött Sonja Lundin a 135

fejével Hugo irányába. – Megvárjuk, amíg az anya és a nagyszülők azonosítják a gyereket – mondta Hugo. – Aztán, hacsak a nap folyamán nem sikerül az esetet szorosabban Umeåhoz kötnünk, még ma este elküldjük a holttestet Solnába, az ottani orvosszakértőkhöz, akik elvégzik a boncolást. Mit mondott, mikor érkezik az anya meg a szülei? Alex megnézte az óráját. – Nagyjából egy óra múlva szállnak le. Fredrika örült, mert Peder annyira elmerült a saját teendőiben, hogy elfelejtette megkérdezni, merre járt, és miért nem volt még Gabriel anyjánál. Peder épp a vizsgálóbírónak küldendő kérvényen dolgozott, amikor Fredrika belépett az irodájába. – Őrizetbe fogjuk venni – jelentette Peder, és a szeme természetellenesen tágra nyílt a hirtelen adrenalinlökettől. Egyébként viszont elég vacakul festett. Mit művelhetett ez az este? Tényleg nagyon pocsékul nézett ki. Fredrika azonban úgy döntött, fennhangon inkább nem tesz megjegyzést Peder külsejére. – Most fogom kikérni a körözési parancsot a bíróságtól – folytatta Peder. – Úgyhogy indulj is a nyanyához. Azt mondtad, Gabrielnek van ott egy szobája, igaz? Fredrika elhűlt. Mondott ilyet? – Igen – felelte végül. – Van neki. – Jó, akkor kell egy végzés, hogy átkutassuk az östermalmi házát, a szobáját az anyjánál, meg az irodáját – összegezte Peder. – És mit keresünk, úgy értem, hivatalosan? – kérdezte Fredrika. – Hivatalosan gyermekpornót, nem hivatalosan mindent, amiből rájöhetünk, hova a pokolba bújt a csávó. Most beszéltem Alexszel, és úgy néz ki, a kiskölyöknek mérget injekcióztak a fejébe. Hát ezt már nem hiszem el, annyira beteg! Fredrika nyelt egyet. Újabb groteszk részlet, aminek nincs helye az ő világképében. – Kapunk plusz segítséget is – tette hozzá Peder. – Még két nyomozót, hogy segítsenek kihallgatni a barátokat és ismerősöket. 136

– Jó – mondta tartózkodóan Fredrika. Szerette volna megkérdezni, ki helyettesíti távollétében Alexet, de nem igazán akaródzott neki olyan kérdést föltenni, amire nem akarta hallani a választ. Végül mégis megkérdezte. – Alex azt mondta, én! – felelte Peder olyan diadallal, hogy Fredrikának forogni kezdett a gyomra. Peder már várta, hogy megkérdezze, és rávághassa ezt. Fredrika pedig jellemzően belesétált a csapdába. – De Alex már este hazajön – tette hozzá Peder. – Hacsak nem talál valamit, ami Umeåhoz kapcsolná a dolgot. Aztán visszatért az előző témára. – Az egyik kisegítőt elviszem Gabriel cégéhez. Úgy néz ki, Gabriel jó haverságban van néhány kollégájával, hátha bennük megbízik. A másik egy csaj, azt ráállíthatod Sara ismerőseire. Fredrikának erre lett volna egy-két szava, de ekkor Pederből elemi erővel kitört a lelkesedés. – Azt a mindenit, ez marha nagy! Három házkutatási végzés egyszerre, nem akad minden nap ekkora akció! – ujjongott, és annyira fel volt spannolva, hogy Fredrika kezdett arra gyanakodni, hogy bevett valamit. – Meghalt egy kisgyerek – mondta monoton hangon. – Úgyhogy bocsáss meg, de nem csatlakozom az örömmámorodhoz. Azzal kifordult Peder irodájából, és elindult megkeresni az új munkatársat. Peder először arra gondolt, hogy Fredrika után kellene mennie, és jól elküldeni a búsba. Ki az isten ez, hogy így beszéljen vele? Aztán meggondolta magát. Fredrikának igaza van, abban biztosan, hogy ez egy gyilkossági nyomozás. Csakhogy pont ő az, aki ezt nem tartja tiszteletben, nem Peder. Na, mindegy, nem fog az ő szintjére lesüllyedni. Azt meg különösen nem engedi, hogy elrontsa a jókedvét. Ha túlélte az Ylvával való beszélgetést, jobban mondva Ylva szóáradatát, akkor nem fogja hagyni, hogy minden idióta kolléga lábtörlőnek használja! Peder megrázkódott, amikor eszébe jutott Ylva hívása. A felesége finoman szólva is tombolt a dühtől, és az sem segített sokat, hogy a 137

kollégák, akiket sorra felhívott éjszaka, nem tudták megmondani, hol van Peder. Ylva már be akarta jelenteni, hogy eltűnt. Peder hálát adott magában azért, hogy ehelyett az asszony inkább álomba zuhant a kanapén. Megígérte, hogy ha hazamegy, majd megbeszélik ezt rendesen, de felvilágosította az elveszett gyerek ügyének legújabb fejleményeiről is. Aztán közölte, hogy ezért valószínűleg ma is későn ér haza. Nehezen ismerte be, de Ylvát nagyon megrázta a kislány meggyilkolásának híre, és a férje irányába is meglágyult tőle egy kicsit. Egyszeriben sokkal megértőbben viszonyult Peder munkájához. De sajnos még mindig úgy hangzott, nem hiszi el, hogy Peder egész éjjel dolgozott. Nincs más hátra, Pedernek meg kell tanulnia jobban hazudni. Vagy be kell fejeznie a találkozgatást Pia Nordh-dal. Nem igazán hitte, hogy bármelyikre képes lenne, de az sosem árt, ha céljai vannak az embernek. Jimmy hívta, és beszélgetni akart. Nagyon aggódott. Beiratkozott egy főzőtanfolyamra néhány fogyatékkal élő társával együtt, és tudni akarta, Peder szerint menni fog-e neki. – Hát persze! – válaszolta Peder azon a különlegesen pozitív csengésű hangján, amelyet mindig elővett, ha az öccsével beszélt. – Tudod, hogy bármire képes vagy! – De biztos? – kérdezte Jimmy még mindig kétkedve. – Biztos hát! – erősködött Peder. Aztán megint az agyába tolultak a képek. Abból az időből, amikor minden más volt, amikor Jimmy volt a merész, és ő a gyáva. – Nagyon magasra fel tudok lendülni, Pedda! Mindenkinél magasabbra tudok lendülni! – Nem hiszem, nem hiszem! – De igenis, Pedda, az egész utcában én tudok a legmagasabbra! Ha Jimmy egészségesen nőtt volna fel, tűnődött Peder, vajon ő lett volna az erősebb kettejük közül? Vagy kicsit puhult volna az idők során? Visszatért a munkájához. Tudta, hogy Jimmy az egyetlen a világon, akit nem hagyott még cserben, amióta felnőtt. Másrészt senki másnak nem volt ilyen sokkal az adósa. És senki más iránt nem érzett ilyen feltétel nélküli szeretetet. 138

Már majdnem minden alapvető adatot összegyűjtött, ami a vizsgálóbírónak kellett. Még néhány apró részlet, és kész is. Aztán, ha majd kitette az új kollégát a SatComnál, kimegy Fredrika után Sebastiansson anyjához. Nem mindennap túrhatja fel az ember egy igazi pénzeszsák házát. Most, hogy eltelt néhány óra a brutális ébredés óta, a gondolatok valamivel simábban keringtek Peder fejében. Rengeteg folyadékot ivott, és még több aszpirint vett be. Azon törte a fejét, vajon volánhoz ülhet-e már, hogy felkeresse a különböző átkutatandó helyszíneket. Valószínűleg nem. De ki szondáztatna meg egy nyomozót, akinek egy házkutatási parancs van a tarsolyában? Ki lehet ennyire balszerencsés? Hát nem Peder Rydh. Ebben teljesen biztos volt. Ellen Lind le volt sújtva. Végig reménykedett benne, hogy Lilian Sebastiansson visszakerül az anyjához, és nagyon megrázta, amikor kiderült, hogy meggyilkolták. Próbálta felhívni a szeretőjét, bár előző nap nem volt valami kedves, de csak a hangpostáját érte el. „Carlt hívta. Kérem, hagyjon üzenetet a sípszó után, és amint tudom, visszahívom.” Ellen sóhajtott egyet. Találkozhatnának esetleg valamikor este? Nem sok esély volt rá, hogy ilyen hamar bébiszittert tud keríteni, de valahogy le kellett zárni a vitájukat. Szüksége volt a férfira. És érezni akarta, hogy joga van így érezni. Hogy rendjén van, hogy – néha – szüksége van rá. Vagy túl sokat kér? Hagyott neki üzenetet, és nem bírta visszafojtani a sírást, amikor elmesélte, mi történt. Szegény kislány, ott feküdt a kórház előtt. Meztelenül, hanyatt az esőben. Ellen üres tekintettel meredt a számítógépe képernyőjére. Nem igazán tudta, mit kellene tennie. Szóhoz sem jutott az ámulattól, ahogy nézte a folyosón fel-alá futkosó, a nyomozásnak mindig valamilyen új szakaszába belemerülő Pedert és Fredrikát. Alex világos utasításokat adott neki telefonon, mielőtt elindult Umeåba: egy szót se a Lilian-ügy új fordulatáról, amíg az anya és a nagyszülők nem azonosították a kislányt. Arról se, hogy a lány fejét leborotválták, és az apja számítógépén gyermekpornót találtak. Ellen követte a híreket az interneten, és látta, hogy a kislány megtalálása a 139

vezető hír az összes újság online kiadásában. Ellent Mats, a Nemzeti Nyomozóiroda elemzőjének kopogása riasztotta fel. – Elnézést, hogy csak így rátörök magára – kezdte udvariasan. Ellen rámosolygott. – Semmi baj, csak ülök itt, és… gondolkozom. Mats viszonozta a mosolyt. – Peder azt mondta, megkaptuk a bírósági engedélyt, hogy megfigyeljük Gabrielt. Tud erről valamit? Mivel Ellen nem válaszolt azonnal, Mats megpróbálta tisztázni a dolgot. – Lehallgathatjuk a telefonját, meg ilyenek. Ellen kurtán felnevetett. – Köszönöm, én is tudom – mondta. – Mindig beletelik úgy egy órába, mire ez beindul, ha a pontos időpontra kíváncsi, kérdezze meg a műszaki osztálytól. Elvileg a telefontársaság is elküldi Gabriel híváslistáját két évre visszamenőleg, de nem tudom, mikor… – Azt már egy órája megkaptam – szakította félbe Mats. – Megnéztem, kivel beszélt az utóbbi pár napban. Amióta a gyereket elrabolták, csak háromszor telefonált, de akkor jó hosszan: egyszer az anyjának, egyszer egy ügyvédnek, egyszer meg egy külföldi számra, amit még nem tudtam lenyomozni. Annyit tudok az előhívószámból, hogy svájci. És kapott néhány SMS-t. Ellen döbbenten meredt rá. – Svájci? Mats bólintott. – Igen, de ahogy mondtam, nem tudom, kinek a száma. És ha az anyja még mindig azt állítja, hogy napok óta nem látta, akkor hazudik. Ellenőriztem a mobiltelefon cellaadatait. Gabriel Sebastiansson mobiltelefonja kedd óta néhányszor aktív volt a szülői ház közelében. Ma reggelig pontosan hatszor. Ellen füttyentett egyet. – Forrósodik a helyzet – mondta tűnődve. – Az biztos – felelte Mats. Fredrika túlontúl gyorsan hajtott a Sebastiansson-házhoz. Ezúttal 140

nem szólt előre telefonon, hogy jön. Amikor megérkezett, nem várta meg, hogy Teodora Sebastiansson ujja megmutassa, hová parkoljon. Közvetlenül a ház előtt húzódott le inkább, és alig állt meg a kocsi, máris kipattant. Hármasával szedte a lépcsőfokokat a bejárati ajtóig, és kétszer csengetett. Majd amikor nem hallott semmit odabentről, még egyszer. A következő pillanatban hallatszott, hogy valaki a zárral vesződik, és az ajtó kinyílt. Teodora fel volt háborodva, amikor meglátta Fredrikát. – Hát ez meg mégis mit jelentsen? – csattant fel az aprócska öregasszony, a hangjából megdöbbentő erő sugárzott. – Mi az, hogy csak így becsörtet a birtokunkra, és épp csak ránk nem töri az ajtót? – Először is, nem tudom, lehet-e ezt a helyet birtoknak nevezni, másodszor pedig, annyi volt az egész, hogy egy kicsit türelmetlenül csöngettem, harmadszor… – Fredrika maga is meglepődött rajta, milyen hevesen viszonozza Teodora támadását, és most tartott egy kis hatásszünetet. – Harmadszor, attól tartok, nagyon rossz híreket hoztam. Lenne szíves beengedni? Teodora rámeredt Fredrikára. Most is egy nagy bross volt a blúzára tűzve, az álla alá. Pontosan úgy nézett ki, mintha azért lenne ott, hogy a magasban tartsa az asszony fejét. – Megtalálták? – kérdezte Teodora jóval halkabban. – Tényleg jobb lenne, ha bemennénk – váltott Fredrika sokkal gyengédebb hangnemre. Teodora megrázta a fejét. – Nem, most akarom tudni. Egy pillanatra sem vette le a szemét Fredrika arcáról. – Igen, megtaláltuk – mondta Fredrika, miután gyorsan átgondolta, mivel járhat az, ha ilyen híreket ad át egy olyan korú asszonynak, mint Teodora Sebastiansson, a háza küszöbén. Teodora sokáig kővé váltan állt. – Jöjjön be – mondta végül, és félrelépett, hogy beengedje Fredrikát. Ezúttal Fredrika egyetlen pillantást sem vetett a berendezésre, mialatt megtette a nappaliba vezető rövid utat. Teodora lassan leült az asztalhoz. Nem kínálta itallal Fredrikát, a nyomozó legnagyobb megkönnyebbülésére. Fredrika olyan 141

diszkréten, amennyire lehetett, letelepedett a vele szemben álló székre, és összekulcsolt kezére támasztotta az állát. – Hol találták meg? – Umeåban – válaszolta Fredrika. Teodora megrezzent. – Umeåban? – ismételte őszinte megdöbbenéssel. – Mi a… Biztosak benne, hogy ő az? – Igen – felelte Fredrika. – Attól félek, igen. Az anyja és az anyai nagyszülei fogják hivatalosan azonosítani, de igen, enélkül is teljesen biztosak vagyunk benne. Van valami kötődésük Umeåhoz? Vagy tud arról, hogy a fiának vagy Sarának lenne? Teodora lassan az ölébe ejtette a kezét. – Mint azt emlékeim szerint legutóbb elmondtam, nagyon keveset tudok arról, hogyan él a menyem – mondta barátságtalanul. – De nem, amennyire tudom, sem neki, sem a fiamnak nincs semmi köze Umeåhoz, és ha már itt tartunk, nekem sincs. Semmilyen. – Vannak ott barátai? – Édes lányom, még csak nem is jártam ott soha – válaszolta Teodora. – Sőt nem is ismerek senkit, aki járt. Legalábbis a családomból nem. Elképzelhető, hogy Gabriel járt ott munkaügyben, de tudni tényleg nem tudom. Fredrika várt néhány pillanatig. – Ha már a fia szóba került – kapott a szón –, hallott róla? Teodora megdermedt. – Nem – mondta. – Nem hallottam. – Biztos? – firtatta tovább Fredrika. – Egészen biztos – felelte Teodora. A két nő farkasszemet nézett egymással a dohányzóasztal fölött. – Megnézhetném a szobáját? – kérdezte Fredrika. – A válaszom ugyanaz, mint legutóbb! – fortyant fel Teodora. – Ennek a háznak egyetlen négyzetméterét sem nézheti meg házkutatási végzés nélkül! – Csakhogy történetesen azt is hoztam – mondta Fredrika, és abban a pillanatban meghallotta, hogy több jármű fékez le csikorogva odakint a kavicson. Teodora szeme elkerekedett, és csak úgy sütött belőle a megrökönyödés. 142

– Nem tesz jót a fiának azzal, ha nem hajlandó együttműködni a rendőrséggel az unokája meggyilkolásának ügyében folytatott nyomozás során – mondta Fredrika, miközben felállt a székről. – Ha volna gyereke, tudná, hogy az ember soha, soha nem hagyja cserben a gyerekét – felelte Teodora megtört hangon, és Fredrika felé hajolt az asztal fölött. – Ha Sara ezt megértette volna, Liliannek semmi baja nem esik. Hol volt ő, hol volt az a hitvány nőszemély, amikor Lilian eltűnt? Csapdába csalta valaki, aki nagyon rosszat akart tenni vele – gondolta magában Fredrika. De nem szólt semmit. Csak egy másodpercig tartott, de meglátta. A kimerültséget az öregasszony szemében. És a sebezhetőséget. Sokkal jobban szenved, mint ahogy mások előtt mutatja – értette meg. Odakísérte Teodorát az ajtóhoz, hogy beengedjék a kint várakozó rendőröket. Peder Rydh megállt Teodora Sebastiansson nappalijának a közepén, és nem akart hinni a szemének. Olyan volt, mintha egy múzeumban járna, és ez rettenetesen zavarta. Az sem emelt a helyzet fényén, hogy a törékeny kis idős hölgy őt bámulta a szoba túlsó végéből. Szeme se rebbent, amióta találkoztak az ajtóban, és Peder elmagyarázta, mi járatban van itt a többiekkel. Csak bevette magát a sarokba, és letelepedett egy karosszékbe. Peder tett egy gyors kört a földszinten. Gabriel Sebastianssonnak nyomát sem találta. De tudta, hogy itt járt. Nem is rég. Valami megmagyarázhatatlan módon a tudatában volt Gabriel jelenlétének. – Mikor látta utoljára a fiát? – kérdezte Peder, amikor visszaért a nappaliba. – Sebastiansson asszony e pillanatban semmilyen kérdésre nem válaszol – mondta egy kimért hang a háta mögött. Megfordult. Hirtelen megjelent a nappaliban egy ember, akit Peder nem ismert. Széles vállú volt, és rendkívül magas. Arcbőre és haja sötét, a vonásai erőteljesek. Peder önkéntelenül is rögtön tiszteletet érzett iránta. 143

A férfi kezet nyújtott, és a Sebastiansson család ügyvédjeként mutatkozott be. Peder kezet fogott vele, és elmagyarázta, miért kutatja át a házat a rendőrség. – Gyermekpornográfia? – kiáltotta talpra ugorva Teodora. – Maguknak elment az eszük? Odalépett a két férfihoz. – Azt hittem, Gabrielt keresik! – Amikor megjöttünk, elmondtam önnek, hogy őt keressük – felelte higgadtan Peder. – És elmondhatom azt is, hogy a fia ellen országos körözést adtak ki. Ha segíti, azzal azt kockáztatja, hogy ön is bűncselekményt követ el, attól függően, mivel fogják végül megvádolni a fiát. Az ügyvédje megerősítheti ezt. Teodora tekintete azonban ismét elrévedt, és úgy tűnt, nem is figyel arra, amit Peder mond neki. A nyomozó elnyomott egy sóhajt, és kiment a szobából. Fellépdelt a széles lépcsőn az emeletre. Gabriel szobája rögtön a lépcső tetejénél nyílt. – Hogy haladnak? – kiabált be. – Találtak valamit? Egy alacsony rendőrnő, aki épp az ágy alá kukucskált be négykézláb állva, feltápászkodott. – Semmit – mondta. – De az holtbiztos, hogy itt járt. Az ágy rendetlen, a lepedő össze van gyűrve. Biztos vagyok benne, hogy éjjel itt aludt. Peder elszántan bólintott. – Biztos van laptopja – mondta. – Egész biztos – helyeselt egy kolléga. – De valószínűleg magával vitte. – Igaza lehet – mondta fáradtan Peder. – Semmilyen fotót vagy ilyesmit nem találtak? – Semmit – felelte a rendőrnő. – Hát jó – zárta le a beszélgetést Peder. – De akkor azt valamennyire biztosan állíthatjuk, hogy az éjszakát itt töltötte? Mindenki bólogatott. – Helyes – dörmögte Peder. – Felhívom a többieket, hogy mit találtak az irodában és az östermalmi lakásban. 144

Először azonban a főkapitányságra telefonált, és Ellen megerősítette, hogy Mats a mobiltelefon cellainformációi alapján megállapította, hogy Gabriel Sebastiansson járt a szülői házban. Nem, a lakosságtól érdemleges hívás nem érkezett, pedig minden címlap és úgy általában az egész média a kislánnyal van tele. Azért egyvalaki akadt, aki látta, ahogy Stockholmban a peronon viszi valaki a kis Liliant, úgyhogy ez valószínűleg igaz. Egyéb? Nem, semmi új. Peder ezután azt a csapatot hívta, amelyik Gabriel Sebastiansson irodájában foglalatoskodott. A számítógépet lefoglalták, és alaposan át is fogják vizsgálni, amint sikerül önkéntest keríteni, hogy ezt a visszataszító anyagot megnézze. Külön és feltehetőleg sokkal gyorsabban nézik át az e-maileket. Gabriel főnöke megerősítette, hogy Gabriel valóban használ céges laptopot, de azt nem tudta megmondani, hol lehet. Ahogy azt várni lehetett, az irodai csapat nem bukkant gyermekpornóra, attól eltekintve, ami a számítógépen volt. Peder megkereste az új nyomozót is, akit Gabriel kollégáira állított rá, de az azt mondta, hogy még folynak a kihallgatások, és megígérte, hogy egy órán belül visszahívja. Peder nem igazán tudta, mit kezdjen az eddigi értesülésekkel. Nagy elégtétel volt a bizonyosság, hogy Gabriel kerüli a rendőrséget. Úgyszintén megelégedéssel töltötte el, hogy az anya hazudott a fia védelmében. Jó volt tudni, merre járt Gabriel az elmúlt napokban. És mégis… Miért volt olyan ostoba, hogy gyermekpornót tartson a munkahelyi gépén, amikor laptopja is van? Miért bujkált az anyjánál, amikor várható volt, hogy ott fogja először keresni a rendőrség? És ha tényleg Gabriel Sebastiansson végzett Liliannel, akkor itt, az anyja házában tette volna? Lehet, hogy a gyerek nagyanyja is bűnrészes? Peder ösztönösen érezte, hogy az nem lehet. Mi van akkor, ha Gabriel az anyja tudta nélkül csempészte be Liliant a házba? Tegyük fel, elkábította, vagy valami. De nem, valószínűleg nem. Peder körbenézett. Valóban ebben a házban halt meg Lilian? Ha így van, kell a vizsgálóbíró engedélye, hogy fenekestül felforgassák az egész helyet, és megkeressék a gyilkosság helyszínét. Bár Alex legutóbb azt mondta telefonon, hogy Lilian valamilyen méregtől halt meg, amit a tarkójába fecskendeztek. Egy ilyen gyilkosság után nem 145

marad sok nyom. Ekkor az eszébe villant valami. Mats, az elemző azt állította, hogy Gabriel mobiltelefonja észak felé egyszer sem hagyta el Stockholmot. Dél felé viszont igen. Ha feltesszük, hogy a telefon végig Gabrielnél volt, hogy a fenébe vihette el Lilian holttestét Umeåba? Újra elfogta a halálos fáradtság. Az agya nem engedelmeskedett, és a fejfájása bosszút lihegve visszatért. Ekkor hívta vissza a Gabriel Sebastiansson östermalmi lakását átkutató csapat. Semmi érdekeset nem találtak, leszámítva egy nagy doboz szexuális játékszert. Vitatható volt, hogy ez abnormálisnak számít-e. Rábukkantak még néhány címke nélküli DVD-re is, amelyeken esetleg lehetett valami. – A gyereknek van valami nyoma a lakásban? – kérdezte Peder elcsüggedve. – Persze, van saját szobája – jött a válasz. – De hogy itt járt volna az elmúlt pár napban, annak nem találtuk semmi jelét. Sőt, annak sem, hogy bárki járt volna itt. Nincs szemét a konyhai kukában, és a hűtő is tök üres. Vagy nem volt itt egy ideje senki, vagy jött valaki, és kipakolta. Peder az utóbbi lehetőség felé hajlott. Jó lett volna tudni, használták-e a kérdéses időben a lakásban lévő vezetékes telefont. Gabriel főnöke viszont azt állította, hogy a férfi a múlt héten rendesen bejárt dolgozni, és legutóbb szombaton volt bent az irodájában. És akkor kellett valaminek történnie, ami miatt Gabriel kénytelen volt elrejtőzni. Gyorsan el kellett tűnnie, és azt kellett hazudnia az anyjának, hogy üzleti útra megy. De miért csinálta ilyen ügyetlenül? Nyilvánvaló, hogy az anyja végtelenül lojális hozzá. Persze ha van az asszonyban egy cseppnyi tisztesség, ez a lojalitás a gyermekpornóra és a gyerekgyilkosságra már nem terjed ki. Peder visszament a hálószobába, és szólt az ott dolgozóknak, hogy elmegy megnézni az östermalmi lakást. Azzal elhagyta a házat. Teodora Sebastiansson meghúzódott az ügyvédjével a nappaliban, és Peder nem érezte szükségét, hogy tájékoztassa őket a távozásáról. Furcsa megkönnyebbülés öntötte el, ahogy kilépett a kavicsos kocsifeljáróra. Néhány pillanatig a nagy téglaépületet nézte. Aztán a park méretű telket, amelyen a ház magasodott. Nagyon régóta állt az 146

idő a világnak ezen a pontján. Jelena idegesen dugta be a kulcsot a bejárati ajtó zárjába. Amikor izgult vagy ideges volt, mindig remegett egy kicsit a keze. Most pedig egyszerre izgult és idegeskedett. Megtette. Megtett mindent, amire a Férfi utasította. Elment Umeåba, megszabadult a magzattól, szinte pontosan úgy és ott, ahol és ahogy a Férfi akarta, majd repülővel hazajött. Senki nem látta, és senki nem gyanította, mit csinált. Jelena biztos volt benne, hogy soha életében nem teljesített jobban. Csend fogadta, amikor becsukta maga után az ajtót. Kissé ügyetlenül vette le a cipőjét, majd a kettőt pontosan egymás mellé tette, úgy, ahogy a Férfi elvárta. – Hahó… – szólt be félénken a lakásba. – Itt vagy? Még egy kicsit beljebb ment. Nem furcsa ez a csend? Valami nem stimmel, nagyon nem. Hirtelen kivált az árnyak közül. Jelena inkább érezte, mint látta a hatalmas öklöt, amely felé suhant, és az arca jobb oldalát találta el. Ne, ne, ne! – gondolta kétségbeesve, miközben hátrarepült, a padlóra zuhant, és a feje a falnak csapódott. Fájdalom és rémület lüktetett a testében, már rég megtanulta, hogy ilyen helyzetekben az a legbiztonságosabb, ha nem csinál semmit. De ez az ütés olyan váratlan és alattomos volt, hogy kis híján bevizelt félelmében. A Férfi gyorsan odalépett hozzá, és talpra rángatta. Jelenának vér szivárgott a szájából, és forgott vele a világ. A hátába is belenyilallt a fájdalom. – Te rohadt kurva, mekkora egy elcseszett idióta vagy te! – sziszegte összeszorított fogai közt a Férfi, és a szeméből sosem látott harag sütött. – Ne, ne, kérlek, segítség… – motyogta Jelena. – Magzatpózban kellett volna feküdnie! – mondta a férfi, olyan közel húzva Jelena arcát a maga arcához, hogy a lány minden apró részletet látott rajta. – Magzatpózban kellett volna feküdnie, és egyébként is, egyébként is, mi a kurva istent keresett a parkolóban? Mi volt olyan rohadtul érthetetlen? A végét már olyan erővel üvöltötte, hogy Jelena reagálni sem 147

tudott. – Én… – kezdte, de a Férfi közbevágott. – Kussolj! – ordította. – Kuss legyen! És amikor Jelena újra magyarázkodni próbált, elmagyarázni, hogy nem volt idő a magzatot pontosan úgy és pontosan oda helyezni, ahogy kitervelték – ő kitervelte! –, a Férfi megint ráordított, hogy kussoljon, és egy újabb ökölcsapással hallgattatta el. Kettővel. Aztán a gyomrába térdelt. Amikor Jelena már a padlón hevert, belerúgott. Megreccsentek a bordái, olyan reccsenéssel, mint amikor a téli erdőben megroppannak a jeges ágak. Jelena hamarosan már nem hallotta az üvöltözést, és nem érezte a csapásokat. Alig volt tudatánál, amikor a Férfi letépte a ruháját, és a hálószobába vonszolta. Csak akkor kezdett nyöszörögni, amikor meglátta, hogy a Férfi előveszi a gyufásdobozt. Egy zoknit tömött a szájába, hogy csendben legyen, majd meggyújtotta az első gyufát. – Hogy szeretnéd, hogy legyen, Baba? – suttogta, és az égő gyufát Jelena rémülettől tágra nyílt szeme elé tartotta. – Megbízhatok benned? Jelena kétségbeesetten bólogatott, és próbálta kiköpni a zoknit. A Férfi megmarkolta a haját, és előrehajolt. A gyufa égett. – Nem vagyok biztos benne – mondta, és közelebb vitte a gyufát Jelena bőréhez a nyaka tövénél. – Egyáltalán nem vagyok biztos benne. Azzal lejjebb eresztette a gyufát, hogy a villódzó lángnyelv megnyalintsa a lány bőrét. Alex Recht és Hugo Paulsson az úgynevezett családi helyiségben fogadta Sara Sebastianssont és a szüleit, egy órával az után, hogy azonosították Liliant. Meleg színűre festett falak. Puha karosszékek és kanapék. Indiai faasztalok. Semmi festmény, rajz vagy fotó a falon. De az egyik asztalon volt egy tál gyümölcs. Alex szemügyre vette Sarát. Most összeszedettebbnek tűnt, mint amikor kinyitotta a dobozt, amiben a lánya haját küldték el neki, vagy amikor megkapta a halálhírt. Annak tűnt. Alex a munkája során elég szenvedő, gyászoló emberrel találkozott ahhoz, hogy tudja, nagyon hosszú út áll Sara 148

előtt, mire olyan állapotba kerül, ami legalább hasonlít a normálishoz. A gyásznak sok arca van, és sok fázisa. Valaki – Alex már nem emlékezett rá, kicsoda – azt mondta, a mély gyászt elviselni éppoly nehéz, mint vékony jégen járni. Az egyik pillanatban olyan, mintha minden rendben lenne, aztán a következőben eltörik valami, és az ember aláhull a sötétségbe. Pillanatnyilag úgy látszott, hogy Sara aprócska, de szilárd jégdarabon egyensúlyoz. Alex úgy érezte, mintha a távolból nézné a nőt. Nem volt egészen jelen, de valamennyire azért mégis. A szeme még mindig vörös és dagadt volt a sírástól, és egyik kezében papírzsebkendőt szorongatott. A keze időről időre felemelkedett, és megtörölte az orrát. Ha épp nem ezt tette, mozdulatlanul hevert az ölében. A szülei csendben ültek, a szemük nedvesen csillogott. Hugo törte meg a hallgatást. Először megkínálta őket kávéval. Aztán teával. Aztán megígérte, hogy a beszélgetés nem tart majd sokáig. – Azt nem értjük, hogy került Lilian ide Umeåba – kezdte Alex tétován. – Van a családnak valami kötődése a városhoz vagy a környékéhez? Először senki nem felelt. Aztán Sara szólalt meg. – Nem, nincsen – mondta halkan. – Semmilyen. És Gabrielnek sincs. – Még sosem járt itt? – kérdezte Alex Sara felé fordulva. Sara bólogatott. Úgy nézett ki, mintha a feje nem volna rendesen a nyakára erősítve, és le-lebillenne. – De, egyszer. A legjobb barátnőmmel, Mariával jöttünk ide főiskola után – suttogta, és megköszörülte a torkát. – De annak már… Mennyi is? Tizenhét éve. Beiratkoztam egy írótanfolyamra itt, a város mellett, aztán nyári munkán is ott maradtam, az egyik tanár asszisztense voltam. De mondom, nem tartott sokáig, három hónap volt az egész. Alex elgondolkodva méregette. A nő arcára kiülő kimerültség és gyász ellenére is észrevette az apró rángást a szeme sarkában. Valami nyugtalanította, olyasvalami, aminek semmi köze sem volt Lilianhez. Sara alsó ajka enyhén remegett, az állát előreszegte. A szemében 149

gyülekező és kicsordulni készülő könnyek ellenére mintha kicsit dacosnak tűnt volna. – Szerzett itt barátokat? Netán összejött egy fiúval? – puhatolózott tovább Alex. Sara megrázta a fejét. – Nem – mondta. – Úgy értem, persze megismerkedtem a kurzuson kedves emberekkel, egyik-másik Umeåban lakott, velük össze is futottunk, amikor itt dolgoztam. De hát tudja, hogy van ez, az ember hazamegy, és akkor már olyan távolinak tűnik az egész. A legtöbbjükkel megszakadt a kapcsolat. – És ellenségeket nem szerzett? – érdeklődött Alex. – Nem – felelte Sara, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – Nem, senkit. – Hát a barátnője? – Maria? Nem, ő sem. Nem emlékszem ilyesmire. De mostanában nem is tartjuk a kapcsolatot. Alex hátradőlt, és egy biccentéssel jelezte Hugónak, hogy kérdezhet. Az írótanfolyammal kapcsolatban mindkettőjüknek voltak kételyei, de a biztonság kedvéért Hugo felírta a nevét mindenkinek, akire Sara emlékezett onnan. Elvégre semmi másból nem tudtak kiindulni, ha rá akartak jönni, miért Umeåban került elő a kislány holtteste. Ettől kezdve az umeåi nyomozócsoport is arra alapozott, hogy a gyereket Stockholmban gyilkolták meg, és ezért Alex csapatának kell vezetnie a nyomozást. Hugo csapata azért összeszedett minden információt a holttest megtalálásáról. A hívás, amely kicsalta a parkolóba Anne nővért, egy regisztrálatlan feltöltős mobilszámról érkezett, és Umeåtól harminc kilométerre délre indították. A telefont azóta nem használták. Aznap éjjel egyetlen szülni készülő nő sem jelentkezett a kórházban a kísérőjével, így a nyomozócsoport feltételezte, hogy a telefonhívásnak kizárólag az volt a célja, hogy a kórházi személyzet egy tagját kicsalogassa a parkolóba. Valaki azt akarta, hogy rátaláljanak a gyerekre, mégpedig késedelem nélkül. Sok minden akadt az ügyben, ami előtt Alex teljesen értetlenül állt. Tisztán érezte, hogy itt, ahol most van, nem lesz képes megfelelően 150

koncentrálni. Amint lehet, vissza kell mennie Stockholmba, hogy szép nyugodtan leülhessen, és végiggondolhasson mindent. Szorongott valamitől, és ez zavarta. Valahogy nem állt össze a történet. Sara Sebastiansson rekedt hangja zökkentette ki a töprengésből. – Sosem bántam meg, hogy megszültem. – Tessék? – Azt írták a homlokára, hogy „Nem kell!” De ez nem igaz. Sosem bántam meg, hogy megszültem. Ő volt a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Fredrika a nap hátralevő részében próbált annyi beszélgetést letudni Sara barátaival, ismerőseivel és kollégáival, akiknek elérhetőségeit Sarától és szüleitől megkapta, amennyit csak lehetett. Némi telefonálgatást követően a lista tovább bővült. A rajta szereplők egy részét átpasszolta a kisegítő nyomozónak. Saráról meglehetősen egyöntetű vélemények hangzottak el. Alapvetően mindenki kedves, érzékeny embernek, jó embernek ismerte. Szinte mindenki, még a hozzá kevésbé közel állók is úgy gondolták, az utóbbi években nehéz volt a magánélete. A férje nem törődött senkivel, rugalmatlan, hideg és parancsolgató volt. Volt, hogy Sara sántikálva ment be dolgozni, és néha még a nyár közepén is hosszú ujjú felsőt viselt. Biztosat persze nem tudott senki, de… milyen gyakran szokott az ember véletlenül elesni, úgy, hogy csúnyán megüsse magát? Senki, akivel Fredrika és a segítője beszélt, nem értett egyet Teodora Sebastiansson jellemzésével, aki felelőtlen anyának és hűtlen feleségnek állította be Sarát. Sara egyik legjobb barátnője viszont elmondta, hogy Gabriel bezzeg kezdettől fogva csalta a nejét. – Mind úgy gondoltuk, hogy ott fogja hagyni, hogy lesz hozzá ereje. De aztán terhes lett. És akkor már majdnem teljesen biztosan tudtuk, hogy vége a játéknak. Hogy sose szabadul meg tőle – mondta sírva. – De hát megszabadult, nem? – kérdezte a homlokát ráncolva Fredrika. – Hiszen válnak. Sara barátnője még keservesebben sírt, és a fejét rázta. – Nem tudjuk elhinni. Az ilyenek mindig visszajönnek. Mindig. Az egyik dolog, amire Fredrika felfigyelt a kihallgatások során, az 151

volt, hogy Sara még azokkal is, akikre „régi barátokként” hivatkozott, felnőttkorában ismerkedett meg. Göteborgi gyerekkorából egyetlen barátja sem maradt meg. A listából ítélve a nyugati parton kizárólag a szüleivel tartotta a kapcsolatot. – Sara elmesélte nekem, hogy szinte mindenkivel meg kellett szakítania az érintkezést, miután megismerkedett Gabriellel – mondta a barátnő. – Mi, többiek, már egy párként ismertük meg őket, egységcsomagban, de szerintem Sara régebbi barátai sosem tudták elfogadni, hogy vele van. A kihallgatásokból egyre inkább az derült ki, hogy Sarának nincs ellensége ezen a világon, csak a férje. Fredrika holtfáradtan tért vissza a főkapitányságra, kezében egy hot dogot szorongatva. Nagyon remélte, hogy Alex is visszaért már. Úgy tervezte, hogyha mégsem, megragadja az alkalmat, bezárkózik az irodájába, és próbál lazítani egy kicsit. Fel kellett polcolnia a lábát, és zenét kellett hallgatnia, amelyet az anyja javaslatára töltött le az MP3-lejátszójára. – Meditáláshoz – mosolygott az anyja, tudva, hogy Fredrika, akárcsak ő, a zenét az élete éppoly fontos részének tartja, mint az evést és az alvást. De az első, akibe belefutott, Peder volt. – Hú, hot dog! – kiáltott fel. – Mmm! – válaszolta Fredrika tele szájjal. Meglepetésére Peder az irodájába is elkísérte, ahol gyakorlatilag belerogyott az asztal előtt álló székbe. Világos volt, hogy itt most sem zene, sem pihenés nem lesz. – Hogy telt a nap? – kérdezte Peder fáradtan. – Jól-rosszul – válaszolta Fredrika kitérően. Még mindig nem mondta el, hogy járt Flemingsbergben, azt meg pláne nem, hogy odaküldött egy rendőrségi rajzolót fantomképet készíteni a kutyás nőről, aki feltartotta Sara Sebastianssont. – Kiderült valami a házkutatásnál? – kérdezte inkább. Peder rendezgette egy ideig a gondolatait, mielőtt válaszolt. – Ki bizony! Az, hogy ez az egész dolog sokkal homályosabb, mint gondoltuk. Fredrika leült az asztalhoz, és végigmérte Pedert. Még mindig elég 152

csúnyán festett. Fredrika általában enyhe megvetéssel viseltetett iránta. Gyerekes, sőt már-már hebehurgya volt, és úgy szeretett felvágni, hogy azt betegesnek lehetett volna nevezni. Ezen a délutánon azonban, amikor mindketten az elmúlt napok eseményeinek hatása alatt álltak, Fredrika másként látta. Pederben is élt egy emberi lény. És az most nagyon rossz bőrben volt. Fredrika gyorsan befejezte a hot dogot. Peder kissé habozva egy vékony papírköteget tett az asztalra. – Ez mi? – kérdezte Fredrika. – Gabriel Sebastiansson e-mailjei, amiket a munkahelyi gépén találtunk – válaszolta Peder. Fredrika felvonta a szemöldökét. – Úgy egy órája kaptam őket – folytatta Peder –, amikor visszajöttem, miután kihallgattam Gabriel nagybátyját. Az egyébként egy kalap lószart se ért. Fredrika fanyarul elmosolyodott. Ma már ő is túl volt néhány ilyen kihallgatáson. – És mi van bennük? – kérdezte. – Olvasd el – felelte Peder –, mert én alig hiszem el, hogy az, amit gondolok. – Oké – mondta Fredrika, és átlapozta az e-maileket. Peder csak ült. Nézni akarta, ahogy Fredrika olvas. Nyugtalan volt, és nagyon izgatott. Fredrika a legfelső lapot olvasta el először. – Ez egy levelezés – magyarázta Peder. – Valamikor januárban kezdődött. Fredrika bólogatott olvasás közben. A levélváltás Gabriel és egy magát Hosszú Lábú Kaszáspóknak nevező illető között folyt, akiről a gyerekirodalmat csak módjával ismerő Fredrika azt feltételezte, hogy valami ártatlan képeskönyvsorozatból vehette a nevét. Gabriel és a Kaszáspók különböző borfajtákról értekezett, és borkóstolókat beszélt meg. Mire két oldalt elolvasott, Fredrikára hullámokban tört rá a hányinger. Hosszú Lábú Kaszáspók, január 1. 9:32 A többiek a körben nem akarnak 1998-nál régebbi borokat 153

kóstolni. Neked mi a véleményed? Gabriel Sebastiansson, január 1. 11:17 Szerintem a ’98-as még jó, de fiatalabb bor még jobb lenne. Nem hiszek a hosszú tárolásban. Hosszú Lábú Kaszáspók, január 2. 6:25 Felmerült az is, milyen országból származzon a bor, és milyen fajtájú legyen a szőlő. Téged ez mennyire érdekel? Gabriel Sebastiansson, január 2. 19:15 Természetesen a kék szőlőt jobban szeretem a pirosnál. Hogy honnan származik, az nem olyan fontos. De talán megkóstolnék valami egzotikusabbat is, mint ami a legutóbbi gyűlésen volt. Esetleg dél-amerikait? – Édes jó istenem… – suttogta Fredrika, s közben elszorult a torka. – Ugye, igazából nem borkóstolásról van szó? – kérdezte Peder. Fredrika megrázta a fejét. – Nem – mondta. – Nem hiszem. – A piros szőlő, az a lány lehet, nem? A kék meg a fiú… – Gondolom. Fredrikának kavargott a gyomra. – Istenem – suttogta újra, és a szájára tapasztotta a kezét, ahogy tovább olvasott. Hosszú Lábú Kaszáspók, január 5. 7:11 Nagyra becsült tagunk! Jövő héten lesz a következő borkóstoló! Ellátónk finomabbnál finomabb borokat kínál kóstolásra és fogyasztásra egész este és éjjel. Fizetés helyben, készpénzben. További részletek a helyszínről a korábban megbeszéltek szerint. Kiderült, hogy Gabriel az év eleje óta négy „borkóstolón” vett részt. – Honnan tudják meg a helyszínt? – kérdezte Fredrika. – Azt nem tudom – felelte elgyötörten Peder. – De felhívtam egy haveromat a Nemzeti Nyomozóirodánál, aki épp az ilyen szar 154

ügyekkel foglalkozik. Azt mondta, rengeteg módja van, a regisztrálatlan mobilról küldött SMS-ig bezárólag. – Ez valami borzalmas – mondta Fredrika feldúltan, és vonakodva, de visszatért a papírokhoz. – Az utolsót olvasd el – mondta Peder kissé türelmetlenül. Fredrika a legnagyobb örömmel ugrotta át a szöveg egy részét, és a végére lapozott. Hosszú Lábú Kaszáspók, július 5. 9:13 Nagyra becsült tagunk! Nyakunkon a nyár fénypontja! Váratlanul kaptunk egy szállítmány csodálatos, különféle szőlőfajtákból készült bort, és valamennyit az elképesztő 2001-es évjáratból! Gyere, és élvezd te is őket a jövő héten! A helyszínt szokás szerint külön adjuk meg, de július 20-át, keddet már most piros betűvel jelölheted a naptáradban. A rendezvény terv szerint délután négy óra körül kezdődik. Ne feledd, hogy az esemény nem a mi csodás környékünkön kerül megrendezésre, így legalább öt órát rá kell számolni az útra. Minél előbb tudasd velem, hogy részt veszel-e a rendezvényen! Fredrika felkapta a fejét, és merőn nézte Pedert. – De hát… július húszadikán veszett el Lilian – mondta komor arccal. Peder szótlanul bólintott. Néhány pillanatig még farkasszemet néztek. Aztán Fredrika újra átfutotta a papírokat. Az utoljára olvasott emailnél későbbi keltezésű levelet nem talált. – Gabriel a főnöke szerint ezen a héten hétfőtől szerdáig szabadságon volt – mondta elgondolkozva. – Későn kéredzkedett el, azt mondta, személyes okokból szüksége van néhány napra. – És amennyire a mobilja mozgásából tudjuk, valahol Kalmar környékén volt nem sokkal este tíz után, aznap, amikor Liliant elrabolták. Reggel kikapcsolta a telefonját, de késő este újra bekapcsolta. – És kit hívott? – Az anyját – felelte Peder. Fredrika hosszasan nézte. – Mondjuk, hogy a kis… Hogy is mondjam…? A kis 155

„rendezvényük” Kalmarban volt – kezdte, mire Peder bólogatással jelezte, hogy ő is erre gondolt. – Akkor az ötórás utazás is nagyjából stimmel. – Tizenegy körül kellett elindulnia, hogy odaérjen négyre, a buli kezdetére – tette hozzá Peder. – Pontosan – válaszolta Fredrika izgatottan, és letette a papírokat az asztalra. – Meg tudjuk állapítani, mikor hagyta el a telefonja Stockholmot? – Nem, reggel nyolc után nincs regisztrált aktivitás – felelte némi gondolkodás után Peder. – Jó, nem baj – mondta Fredrika. – Azt mindenesetre tudjuk, hogy este tízkor felhívta az anyját Kalmarból. Feltételezhetjük, hogy addigra vége volt a dolognak, és már hazafelé tartott. – Pederre nézett. – Ebben az esetben pedig nem rabolhatta el Liliant a vonatról – foglalta össze, amit eddig kisakkoztak. – Hacsak nem képes egyszerre két helyen lenni. Peder idegesen izgett-mozgott. – Vagy – mondta – esetleg úgy döntött, hogy később érkezik a „rendezvényre”, és viszi Liliant is. Fredrika a fejét rázta. – Hát – felelte –, éppen lehetett úgy is. De nem lenne így már túlságosan zavaros a sztori? Először el kellett hoznia Liliant, és be kellett tennie a kocsijába. Aztán el kellett mennie Kalmarba valami… beteges klubba, vagy micsodába. Aztán hazajött Liliannel, leborotválta a haját, elküldte az anyjának, megölte a kislányt, aztán valakivel elvitette Umeåba, és kidobatta a kórház előtt? Nem azt regisztrálta a telefontársaság, hogy a telefon nem volt aktív abban az időben Stockholmtól északra? Peder feltápászkodott a székből. Fredrika látta rajta, hogy kiakasztotta az új információ. – De – ismerte el. – És így elmondva tényleg kicsit túlzásnak hangzik. Egy pillanatig gondolkodott, aztán az öklével Fredrika asztalára csapott. – A picsába! – szitkozódott. – Túl gyorsan történik minden ebben az egész istenverte ügyben! Hogy a rákba csinálta? Így nem stimmel! 156

Odaadta valakinek a telefonját? Fredrika oldalra hajtotta a fejét, és néhány pillanatig a távolba meredt Peder válla fölött. Mintha Alex hangját hallotta volna a folyosóról. – Vagy – mondta lassan – az is lehet, hogy ennek a két esetnek semmi köze sincs egymáshoz. Alex Recht nem sokkal négy óra után hagyta el Umeåt. Lilian Sebastiansson holttestének is légi úton kellett megérkeznie Stockholmba, valamikor az esti órákban. – Reméljük, hogy megtalálják azt a gonosztevőt, mielőtt még több gyereket öl meg – mondta sötéten Hugo Paulsson a búcsúzkodásnál. – Még több gyereket öl meg? – ismételte Alex. – Persze, miért állna meg? Mármint ha látja, hogy megúszhatja – magyarázta a kollégája. Ez a kis beszélgetés nem igazán oszlatta el Alex nyugtalanságát. Egy óra múlva leszállt Stockholmban, és egyenesen a főkapitányságra ment. Fredrika, Peder, Ellen, az adatelemző és két ember, akiket Alex még sosem látott, de úgy sejtette, a kisegítő nyomozók lehetnek, a Barlangban várták. – Nos, kedves barátaim – mondta Alex, ahogy leült. – Hol kezdjük? Késő volt. Gyors, hatékony megbeszélést akart, hogy utána hazamehessen, és zavartalanul átgondolhassa az ügyet. – Talán ott, hogy mit tudunk eddig. A napközben kiderült információk zömét a csapat tagjai már megosztották egymással telefonon. Alex azonban még nem hallotta a Gabriel telefonos aktivitásáról és levelezéséről feltárt legújabb részleteket. Látta, hogy Fredrika és Peder néhányszor összenéz, amikor azt kérte, valaki – mindegy, ki, csak gyorsan – világosítsa fel. Aztán majd ő is elmondja azt a keveset, amit eddig még nem közölt az umeåi fejleményekről. Peder összeszedte a gondolatait, aztán előadta a dolgot. Szétosztotta Gabriel és a Hosszú Lábú Kaszáspók levelezésének másolatait. Aztán Alex őszinte megdöbbenésére lefirkantott egy ábrát, 157

amin két párhuzamos idővonal volt. Alex Fredrikára pillantott. Ezt csakis ő találhatta ki. A nő elégedett arckifejezéséből Alex arra következtetett, hogy jól gondolta. Nem volt rossz ötlet, csak kicsit más. És néha nem árt kicsit másképp csinálni a dolgokat, ismerte be magában Alex. – Szóval – mutatott Peder a két idővonalra – mi, azaz Fredrika és én, két elméletet dolgoztunk ki annak alapján, amit tudunk. Gyorsan vázolta a sajátját. Aztán átadta a szót Fredrikának, aki a helyén maradt, és úgy beszélt. – Annak az elméletnek, hogy Gabriel Liliannel hajtott Kalmarba és vissza, ami egyébként teljesen lehetséges, csak kissé szűkén fér bele az időbe, van egy alternatívája, miszerint két különböző történettel, két, egymástól független bűncselekménnyel állunk szemben. Alex összevonta a szemöldökét. – Rendben, akkor hadd tisztázzam – mondta gyorsan Fredrika. – Tudjuk, hogy Gabriel bántalmazta Sarát, gyermekpornót nézeget a munkahelyén, és szerintem ebből a levelezésből az is kiderül, hogy aktív pedofil. Pontosabban egy pedofilhálózat tagja, amelyről még nem tudunk semmit, és az év eleje óta rendszeresen jár a találkozóikra. Váratlanul bejelentettek egy soron kívüli kalmari eseményt. Gabriel azonnal szabadságot kért, az anyjának pedig érthető okokból azt hazudta, hogy a kérdéses napokban üzleti útra megy. Azt ígérte, hogy vacsorára otthon lesz Liliannel aznap, amikor Sara visszahozza a kislányt Göteborgból Stockholmba. Fredrika tartott egy kis szünetet, hogy megbizonyosodjon róla, tudta-e mindenki követni idáig. Senki nem vágott érteden arcot. – Szóval… – kezdte, érezve, hogy fülig elvörösödött izgalmában. – Szóval Gabriel valamikor kedd délelőtt Kalmarba megy. Nem sokkal két óra után Lilian eltűnik. Úgy egy órával ez után kezdik hívogatni Gabrielt, hogy tud-e róla. De a mobilja ki van kapcsolva. Gabriel elérhetetlen, és az is marad este tíz óráig, amikor újra bekapcsolja a telefonját. Fredrika most a hatás kedvéért hallgatott el egy kis időre. – Ez az ember tehát a legundorítóbb bűncselekményt követi el, amit 158

ember csak elkövethet, ráadásul akkor, amikor a kislánya eltűnik, a rendőrség pedig emiatt körözni kezdi. Valószínűleg tudja, hogy már megtaláltuk a felesége bántalmazás miatt tett feljelentéseinek jegyzőkönyveit, és nyilván azt is el tudja képzelni, hogy az anyja és a cége egymásnak ellentmondó választ adtak arra a kérdésünkre, hol van. Késő van, és ő még több órányira jár otthonról. Talán egyszerűen csak pánikba esik. Nem akar hazamenni, és beszélni a rendőrséggel. Nem ő rabolta el Liliant, csak nem akarja elmondani, hol volt, amikor a gyerek eltűnt. – Fredrika vett egy mély levegőt, mielőtt folytatta. – Viszont nagyon nehéz helyzetbe hozta magát, ugyanis a drága öreg édesanyjának, aki az alibit szokta szolgáltatni neki, ez most problémásabb, mivel neki is hazudott arról, hova megy. Természetesen így is őt hívja fel, senki mástól nem várhat feltétlen segítséget. Nehéz pontosan megmondani, milyen tervet főznek ki, és pontosan mennyit mond el Gabriel az anyjának, de feltehetőleg arra alapoznak, hogy Lilian hamarosan előkerül, ők meg addig meghúzzák magukat. – És amikor Lilian épségben megkerül, a rendőrséget már nem fogja érdekelni, merre járt Gabriel – tette hozzá Alex. – Így van – válaszolta Fredrika, és ivott egy kis vizet a hosszú beszédre. A teremben csend támadt. Alex átnézte a Peder által kiosztott e-maileket, itt-ott beleolvasott egyikbe-másikba. – Teremtő isten… – mondta végül, és félretette a papírokat. Előrehajolva az asztalra támaszkodott. – Tud valaki olyasmit, ami cáfolná Fredrika elméletét? Senki nem szólt semmit. – Ebben az esetben – mondta lassan Alex – hajlamos vagyok azt hinni, hogy Gabriel barátunk, akit olyan ádázul üldözünk, valószínűleg nem az, aki elrabolta Liliant. Pederre nézett, aki most Fredrika mellett foglalt helyet. – Persze az sem teljesen lehetetlen, hogy Gabriel Liliant is magával vitte Kalmarba, de ahogy Fredrika is rámutatott, erre szörnyen kevés ideje lett volna. Azzal megrázta a fejét. 159

– Akkor viszont – szólalt meg Peder – mi van Ingrid Strand vallomásával? Aki Sara és Lilian mellett ült a vonaton. Azt mondta, látta, hogy Liliant elviszi… – …valaki, akiről azt hitte, hogy az apja – fejezte be nyugodt hangon a mondatot Alex. – Tudod, hogy az egész zavaros. Ki másnak hagyta volna Lilian, hogy magával vigye? Hacsak nem volt már akkor bedrogozva, de ezt csak a vizsgálatok után tudjuk meg. Fredrika nyelt egyet. – Bedrog… – kezdte. – Meg tudták mondani a patológusok, hogy bántalmazták-e? Alex megint a fejét rázta. – Úgy gondolják, hogy nem, de erről is kapunk reggel hivatalos jelentést. Alex elhallgatott. Függetlenül attól, hogy Gabriel Sebastiansson kapcsolatba hozható-e Lilian eltűnésével, hirtelen egy egész köteg információ landolt az asztalán egy pedofilhálózatról. De hát ez most nem az ő gondja, át kell adnia a helyi vagy akár a Nemzeti Nyomozóirodának. – Tehát akkor ott vagyunk, ahonnan elindultunk? – kérdezte Peder kétségek közt. Alex elmosolyodott. – Nem – mondta tűnődve. – Csak annyi van, hogy az információk, amiket megszereztünk, nem úgy függnek össze, ahogy gondoltuk. De ahogy mondtam, Gabrielt kihúzhatjuk, mint első számú gyanúsítottat, legalábbis a dolgok mostani állása szerint. Peder sóhajtott, mire Alex figyelmeztetően felemelte az ujját. – De – tette hozzá – ez nem jelenti azt, hogy Gabriel nem is tudhatja, ki rabolta el a lányát. Ezt sem zárhatjuk ki, figyelembe véve, milyen körökben mozog. Fredrika félénken feltette a kezét, engedélyt kért arra, hogy hozzászóljon. Alex biccentett. – Azt viszont tudjuk az eddigiek alapján – mondta Fredrika halkan –, hogy aki elrabolta Liliant, Sarára koncentrált, és nem Gabrielre. Nem az ő címére küldte a hajat, hanem Saráéra. – Szóval úgy gondolod, a gyilkos inkább Sarával áll kapcsolatban, 160

mint Gabriellel? – próbálta értelmezni Alex. – Igen – felelte tömören Fredrika. – Alá tudjuk ezt támasztani valamivel? – kérdezte Alex, végighordozva tekintetét az egybegyűlteken. Ismét Fredrika kért szót. – Igen, alá – mondta, és elvörösödött. – Ugyanis ma tettem egy kis kirándulást Flemingsbergbe. Alex és a többiek végighallgatták Fredrika rövid beszámolóját arról, amit a flemingsbergi állomáson, illetve a Svéd Államvasutaktól megtudott. Azzal zárta, hogy ő ugyan ezek egyikét sem tekinti bizonyítéknak, de azt fenntartja, hogy túl sok minden történt egyszerre ahhoz, hogy ez véletlen egybeesés legyen. Alex mindezt csendben hallgatta végig. Azután összevonta a szemöldökét. – Igazából azt kellene mondanom, hogy ne kezdj külön kis magánakciókba, amikor valami egész mással bízlak meg, de ettől most eltekintek. Fredrika fellélegzett. – Ha feltételezzük, hogy igaz, amit megtudtál, abban az értelemben, hogy valóban percre pontosan megtervezett cselekvéssorról van szó, amellyel Sarát vették célba, akkor egy igazi szadistával van dolgunk – folytatta halkan Alex. – Méghozzá az intelligensebbik és sikeresebbik fajtából. Egyvalamit nem értek: miért nincsen magyarázat? Miért nem tud róla Sara, hogy ennyire magára haragított valakit? – Lehet, hogy észre sem vette – csatlakozott be a beszélgetésbe Peder. – Ha tényleg valami elmebeteg rabolta el Liliant, márpedig nagyon úgy néz ki, akkor az indíték esetleg senki másnak nem logikus, csak magának az elkövetőnek. – Újra át kell rágnunk magunkat mindenen, amit tudunk – jelentette ki Alex, hallható feszültséggel a hangjában. – Biztos nem vettünk észre valamit. Mikor lesz kész a kutyás nő fantomképe? – Már kész – válaszolta Fredrika. – De még meg kell mutatni a pénztároslánynak, hogy nem kell-e kiigazítani, majd ma este megnézi. – Jó, gyerünk tovább – mondta Alex, gyors bólintással köszönve meg Fredrikának, amit tett. 161

Fredrika próbált közbeszólni, de Alex megelőzte. – Elmondhatom gyorsan, mit tudtam meg Sarától és a szüleitől Umeåban? Fredrika ugyanolyan kíváncsian bólogatott, mint mindenki más. Alex jól tudta, micsoda csalódást fog okozni nekik. Előadta, ami a hivatalos azonosítás utáni beszélgetés során elhangzott. Látta, hogy Fredrika átható pillantást vet rá, amikor arról beszél, hogy Sara érettségi után eltöltött némi időt Umeåban. Miután befejezte, Fredrika szólalt meg elsőnek. – Sara jó néhány barátjával és kollégájával beszéltem ma – mondta –, és feltűnt, hogy gyakorlatilag egyetlen régi barátja sem maradt meg. – Így van – helyeselt Alex. – Ha jól értettem, megszakította velük a kapcsolatot, miután megismerkedett a férjével. – Pontosan – lendült bele egyre jobban Fredrika –, vagyis amikor a társas kapcsolatait próbáltuk felvázolni, nem kellett túl messzire visszanyúlni a múltba. Tehát semmi olyasmit nem vettünk számításba, a m i az előtt történhetett Sara életében, hogy megismerkedett Gabriellel! – És szerinted erről lehet szó? Olyasvalaki rabolhatta el Liliant, aki talán már évtizedek óta bosszút forral? – Csak azt mondom, hogy nem zárhatjuk ki – helyesbített Fredrika. – És ha ez a helyzet, akkor jelen állás szerint sosem derítjük ki, ki az, mert teljesen rossz időszakot vizsgálunk. Alex elgondolkozva bólogatott. – Rendben van, barátaim – mondta végül. – Pihentessük az agyunkat mára. Mindenki menjen haza, és csináljon valami olyat, amit szeret. Aztán amikor holnap találkozunk, elkezdjük elölről, úgy értem, hogy újra végigmegyünk a teljes anyagunkon. Az egészen. Azokon a lakossági bejelentéseken is, amiket előzőleg elvetettünk. Világos? Alex meglepte magát azzal, hogy egyetlen értekezleten kétszer is használta a „barátaim” szót. Elmosolyodott erre a gondolatra. Ellen Lind egy cseppet csalódottan hagyta el a munkahelyét. Keményen dolgozott, amióta az a kislány elveszett, és – noha csak asszisztens volt – a főnök azért őt is megdicsérhette volna a 162

munkájáért. Alexnek nem erős oldala az ilyesmi. Arról nem is beszélve, ahogy szegény elemzővel bánik. Tudja egyáltalán, hogy Matsnak Mats a neve? Ezek a gondolatok azonban szertefoszlottak, amikor elővette a mobilját, és látta, hogy több nem fogadott hívása is van a szeretett férfitól. Hagyott neki egy rövid, lényegretörő hangpostaüzenetet is, hogy szívesen találkozna vele este a Hotel Anglais-ben, ahol éjszakára megszáll. És elnézést kért, hogy olyan hülyén jött ki a dolog legutóbb. Ellennek majd kiugrott a szíve örömében. Ugyanakkor hirtelen bosszúságot is érzett. Nem kedvelte ezeket a váratlan hangulatváltásokat a kapcsolatukban. Ellen unokahúga megfelelő díjazásért vállalta, hogy vigyáz a gyerekekre. Ráadásul már eleve ott volt náluk, mivel Ellen későig bennmaradt. – Tényleg kell még nekik bébiszitter? – kérdezte az unokahúg, aki tizenkilenc éves volt, és most érettségizett. Ellennek eszébe jutott Lilian Sebastiansson, és határozott igennel válaszolt. Aztán hazasietett, hogy legalább a gyerekeknek jó éjszakát kívánni meg átöltözni legyen ideje. Az unokahúga végignézte, ahogy alsóneműben rohangál, és keres valami göncöt, amit felvehet. – Olyan vagy, mint egy szerelmes tinilány! – vihogott. Ellen elpirult, és rámosolygott. – Jó, tudom, milyen röhejes, de olyan boldog vagyok, amikor tud velem találkozni! A lány kedvesen visszamosolygott rá. – A piros felsőt vedd fel – javasolta. – A piros nagyon jól áll neked. Ellen hamarosan már a taxiban ült, és a szálloda felé tartott. Amíg le nem rogyott a hátsó ülésre, észre sem vette, milyen fáradt. Nagyon kemény volt az elmúlt néhány nap. Remélte, hogy Carl nem bánja, ha elmeséli neki az egész borzalmas történetet, mert muszáj volt kiadnia magából. Carl az aulában várta. Mosoly terült szét az arcán, amikor 163

meglátta. – Gondolj csak bele, egy héten kétszer – dorombolta a fülébe Ellen, ahogy összeölelkeztek. – Vannak lazább hetek – felelte Carl, és magához szorította. Simogatta a hátát, megdicsérte, amiért ilyen remekül választott felsőt, és azt mondta, elképesztően néz ki, pedig Ellen úgy érezte, teljesen szétesett. Szinte kábulatban telt az a néhány óra, amíg el nem aludtak. Bort ittak, ettek egy falatot, hosszan, komolyan beszélgettek a történtekről, aztán szenvedélyesen szeretkeztek, amíg úgy nem döntöttek, hogy most már ideje aludni. Ellen ellazult a férfi karjaiban, és már majdnem elszundított, amikor azt suttogta: – Úgy örülök, hogy találkoztunk, Carl. Érezte, ahogy a férfi mosolya hátulról a nyakát csiklandozza. – Én is – mondta Carl. Aztán a mellére csúsztatta a kezét, belecsókolt a vállába, és hozzátette: – Te mindent megadsz nekem, ami csak kell.

164

II. RÉSZ A HARAG JELEI

165

Péntek Sötét volt a lakásban, amikor Jelena magához tért. Kinyitotta a szemét, és tudatosodott benne, hogy a hátán fekszik. Az egyik szeme viszont nem akart kinyílni. Volt ideje gondolkodni rajta, mitől olyan súlyos a szemhéja, mielőtt a fájdalom hulláma elsodorta és maga alá temette volna. Leküzdhetetlen és elviselhetetlen volt. Végigsöpört a testén, amitől remegni kezdett. Amikor próbált megfordulni az ágyban, a lepedő a hátára tapadt ott, ahol rászáradt az alvadó vér. Jelena szinte azonnal feladta a próbálkozást, hogy elfojtsa a sírást. Tudta, hogy a Férfi nincs otthon. Megrovás után sosem volt. Könnyei szabadon ömölhettek az arcán. Ha beszélhetett volna, ha a Férfi meghallgatja, és nem ront rögvest neki… Micsoda düh… Jelena még sohasem látott ehhez foghatót. Hogy tehetett ilyet? – gondolta, miközben belezokogott a mocskos párnába. Ez tiltott gondolat volt. Sohasem kérdőjelezhetett meg semmit, amit a Férfi tett, így szólt a szabály. Ha megrótta, csakis az ő érdekében tette. Ha ezt sem érti, a kapcsolatuk gyengülésre és pusztulásra ítéltetett. Hányszor elmondta már? De mégis. Jelena apránként vesztette el a hitét magában és a körülötte lévőkben. Magányos volt, mégpedig azért, mert ezt érdemelte. Ezért lett olyan ember, aki hálás és boldog volt azért, hogy a Férfi őt akarja. De még mindig maradt benne egy szikrányi erő, amit a Férfinak nem sikerült kiölnie belőle. Nem is akarta: erő nélkül Jelena nem lehetett volna a szövetségese az előttük álló háborúban. Meztelenül feküdt az ágyon, magányosan, elhagyatottan, sebekkel borítva. És arra használta fel ezt az utolsó cseppnyi erőt, hogy megízlelje az ellenállás sós ízét. Fiatalabb korában, abban az időben, melynek elfelejtéséért mindent megtettek a Férfival, egész lénye maga volt az ellenkezés. Ezt a Férfi kiirtotta belőle. Az a fajta ellenkezés, 166

amelyben ő el szokott merülni, büntetendő volt. Ezt az első alkalommal megmondta neki, amikor felvette a kocsijába. De létezik másféle ellenkezés is. Ha akarja, és elég bátor hozzá, ő segíthet előrelépni. Jelena mást sem szeretett volna. Csakhogy az út a tökéletességhez, amely a Férfi szerint elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki részt vegyen a harcban, sokkalta hosszabb volt, mint ahogy Jelena gondolta. Hosszú és fájdalmas. Szinte mindig fájt valahol. Legjobban akkor, amikor a Férfi megégette. Igaz, ez csak néhányszor fordult elő, és csak a kapcsolatuk legelején. De most újra megtette. Jelena lázban égett. Fájt a mellkasa, amikor levegőt vett, és több helyen voltak égési sebek a testén, mint amennyit el mert képzelni. Megőrjítette a fájdalom. Egy kétségbeesett gondolat villant keresztül az agyán. Segítség kell – gondolta. – Segítség kell. Minden akaraterejét latba vetve lecsúszott az ágyról, és elkezdett lassan kifelé mászni a szobából. Azzal, hogy segítséget keres a sérülései ellátásához, megint csak megszegi a szabályokat, de meg volt róla győződve, hogy ezúttal meghal, ha nem kerül orvoshoz. A Férfi előbb-utóbb mindig hazajött, és segített rajta. Most azonban Jelenának nem volt annyi ideje, hogy megvárja. Túl gyorsan hagyta el az ereje. El kell érnem az ajtót. Valahol legbelül feltámadt benne a pánik. Hogyan hat majd ez az árulás a Férfival való kapcsolatára? Pontosabban mi marad a kapcsolatukból, ha most a tudta nélkül elmegy? A Férfi sosem fogja elfogadni, hogy önfejű volt, és ilyen állapotban az utcára ment. Utána jön, és megöli. Időt! – gondolta Jelena, miközben reszketve feltérdelt, és megragadta a lakásajtó kilincsét. – Gondolkodnom kell. Küszködve felemelte a másik kezét, hogy elérje a zárat. Kinyitni a zárat, aztán az ajtót. Semmi másra nem emlékezett. Az ajtó kinyílt, és Jelena arca a hideg márványhoz csapódott, ahogy a kövezetre zuhant. 167

Alex Recht azzal kezdte a napot, hogy elküldte Fredrikát Uppsalába, kikérdezni Sara Sebastiansson régi barátnőjét, Maria Blomgrent, akivel együtt járt az umeåi írótanfolyamra. Aztán leült az asztalához egy csésze kávéval. Csend és magány. Később sokat gondolkodott rajta, mikor durvult el az ügy annyira, hogy az egész csapatát megbénítsa, mert csökönyösen a maga útját akarta járni. Mintha az eset külön életet élt volna, melynek egyetlen célja az volt, hogy összezavarja és félrevezesse a nyomozócsoportot. Te ne merj engem irányítani! — suttogta valami Alex fejében. – Ne merd nekem megmondani, merre menjek! Alex merev háttal ült az asztalnál. Bár csak néhány órát alhatott az éjjel, úgy érezte, teli van energiával. És tiszta, eleven haragot is érzett. Az elkövető egész terve merő arcátlanság volt. A hajat futárral küldték a gyerek anyjának. A holttestet egy nagy kórház parkolójában dobták ki. Valaki még fel is hívta előtte a kórházat, hogy biztosan megtalálják. És mégsem maradt semmi nyom. Legalábbis semmi személyes, például ujjlenyomat. – De az hétszentség, hogy ezen a világon senki sem láthatatlan, sem pedig tévedhetetlen! – morogta elszántan Alex, miközben felemelte a kagylót, és a solnai bűnügyi labor számát tárcsázta. A patológus, akivel beszélt, meglepően fiatalnak tűnt a hangja alapján. Alex világában a tapasztalt orvos általában ötven fölött kezdődött, így mindig ideges volt egy kicsit, ha fiatalabbal kellett dolgoznia. Előítéletei ellenére azonban úgy találta, hogy a patológus nagyon is ért a munkájához, viszont úgy fejezi ki magát, hogy egy közönséges rendőr is megértse, amit mond. Alexnek ennyi bőven elég volt. Az umeåi kórboncnok feltételezése helyes volt. Lilian mérgezésben, inzulin-túladagolásban halt meg. Az inzulint a tarkón át fecskendezték be. Alex kénytelen volt konstatálni, hogy a haragja döbbenettel vegyül. – Én még ilyet nem láttam – mondta a patológus aggodalmasan. – De az biztos, hogy hatékony, és hogy is mondjam csak, kifinomult módja a gyilkolásnak. Azonkívül az áldozat szenvedéseit a 168

minimumra csökkenti. – Eszméleténél volt, amikor megszúrták? – Nehéz megmondani – felelte bizonytalanul az orvos. – Nyomokban morfiumot is találtam, tehát valaki azt akarta, hogy nyugodt maradjon. De arra nem merek megesküdni, hogy öntudatlan volt, amikor a halálos injekciót kapta. Azt is nehéz megmondani – folytatta –, mit akart elérni a gyilkos azzal, hogy egyenesen a koponyájába vagy a tarkójába adta be az inzulint. Ilyen koncentrációban akkor is halálos lett volna, ha a karjába vagy a lábába szúrja. – Gondolja, hogy a gyilkos orvos? – kérdezte halkan Alex. – Aligha – válaszolta tömören a patológus. – A tűhasználatát amatőrnek nevezném. És ahogy már mondtam, miért próbált először a kislány fejébe szúrni? Már-már valamiféle szimbolikus aktusnak tűnik. Alex ezen elgondolkozott. Szimbolikus? Miért? A halál oka ugyanolyan bizarrnak tűnt, mint az egész ügy. – Evett valamit, miután elrabolták? A patológus néhány pillanatig várt a válasszal. – Nem – mondta végül. – Nem úgy néz ki. A gyomra teljesen üres volt. De ha egy ideig be volt drogozva, ez nem is annyira meglepő. – Arról megtudott valamit, hogy hol lehetett? – kérdezte megviselten Alex. – Ahogy azt Umeåban is feljegyezték, a testet részben lemosták alkohollal. A körme alatt is kerestem az elkövetőkre utaló nyomot, de nem találtam semmit. Néhány helyen viszont egy bizonyos fajta hintőpor maradványaira bukkantam, ami azt jelzi, hogy feltételezhetően olyan gumikesztyűt viseltek, amilyet a kórházakban is használnak. – És máshol is be lehet szerezni? – Még el kell végeznünk néhány vizsgálatot, hogy teljesen biztosak lehessünk benne, de valószínűleg kórházi kesztyű. Kórházi dolgozónak nem nagy ügy beszerezni, de lehet kapni a patikákban is. Alex tűnődve bólogatott. – De ha a gyilkos hozzáfért injekciós tűhöz, kórházi alkoholhoz és kesztyűkhöz is… – kezdte. 169

– Akkor elég valószínű, hogy az elkövetők egyike egészségügyi körökben forog – fejezte be helyette az orvos. Alex elhallgatott. Mit is mondott a patológus? – Mindig úgy beszél, mintha egynél több elkövetőről lenne szó – mondta feltámadó érdeklődéssel. – Igen – felelte a patológus. – De mire alapozza? – Ó, elnézést, azt hittem, ezt az információt már Umeåban megkapta! – szabadkozott a kórboncnok. – Milyen információt? – A kislány teste teljesen sértetlen, a fejbőrén lévő szúrást leszámítva. Semmilyen külső sérülést nem találtunk rajta, szexuális erőszakot sem szenvedett el. Alex megkönnyebbülten felsóhajtott. – Csakhogy – folytatta a patológus – a karján és a lábán zúzódások halvány nyomai láthatók. Valószínűleg akkor keletkeztek, amikor valaki megpróbálta lefogni. Az egyik pár kéz, amelytől származnak, nagyon kicsi, feltehetőleg nőé. A felkaron viszont méretesebb zúzódások is látszanak, amelyeket jóval nagyobb kéz okozott. Valószínűleg egy férfié. Alex szorítást érzett a mellében. – Szóval ketten vannak? – kérdezte. – Egy férfi és egy nő? Hallható volt, mennyire kényszeredett a patológus válasza. – Hát, lehetséges, de teljesen biztosak persze nem lehetünk benne. Azt viszont biztosan állíthatom – folytatta –, hogy a zúzódások néhány órával a gyerek halála előtt keletkeztek. Esetleg akkor, amikor a fejét borotválták. – A nő lefogta, a férfi meg borotválta – mondta Alex. – De Lilian túl erősen küzdött, úgyhogy cseréltek. A nő borotválta, és a férfi fogta le. – Lehetséges – válaszolta újra a patológus. – Lehetséges – suttogta Alex. Mire Fredrika Bergman Uppsalába ért, a nő fantomképe, aki feltartotta Sara Sebastianssont Flemingsbergben, már bejárta az egész médiát. Fredrika a rádióban is róla hallott, miközben leparkolt Maria 170

Blomgren háza előtt. – A rendőrség egy nőt keres, aki feltehetőleg… Fredrika leállította a motort, és kiszállt az autóból. A média most már egészen közelről követte nyomon a Lilian-ügyet. Az összes undorító részletről még nem tudtak, de csak idő kérdése volt, hogy azok is kitudódjanak. És ha kiderülnek, elszabadul a pokol. Uppsalában melegebb volt, mint Stockholmban. Fredrika emlékezett rá, hogy ezt már egyetemistaként is így érezte. Uppsalában mindig kicsit melegebb volt nyáron, és kicsit hidegebb télen. Mintha a világnak egy egész más táján járna az ember. A találkozás Maria Blomgrennel felrázta Fredrikát a merengésből. A nő ugyanis egyértelműen úgy festett, mint aki a világnak arról a pontjáról jött, ahonnan Fredrika maga is. Kicsit még hasonlítunk is – gondolta. Sötét haj, kék szem. Maria arca talán egy kicsit teltebb volt, és a nő valamivel magasabb és egy árnyalattal sötétebb bőrű volt, mint Fredrika. A csípője is szélesebb és kerekebb. Ő biztos szült már – ötlött azonnal Fredrika eszébe. Ezenkívül Maria még tartózkodóbb ember benyomását keltette, mint Fredrika, ha ez egyáltalán lehetséges volt. El sem mosolyodott, amíg meg nem látta Fredrika igazolványát. Akkor is csak annyira, hogy a foga még csak elő sem villant az ajka mögül. De hát túl sok okuk nem is volt mosolyogni. Alex Recht felhívta Maria Blomgrent, hogy elmagyarázza neki, miért látogatják meg. Maria azt válaszolta, nem hiszi, hogy bármiben segíteni tudna, de természetesen együttműködik a rendőrséggel. A konyhaasztalhoz ültek le. Homokszínű falak, fehér mozaikpadló, modern konyhai eszközök. Az asztal ovális alakú volt, a székek kemények és fehérek, a falakat leszámítva minden fehér volt a konyhában. Az egész lakásban kínos rend és már-már beteges tisztaság uralkodott. Mennyire más, mint Sara Sebastiansson lakása – gondolta Fredrika. Nehéz volt elképzelni, hogy ők ketten valaha legjobb barátnők lehettek. – Az umeåi nyárról szeretne tudni? – szegezte neki egyenesen a kérdést Maria. 171

Fredrika a táskájában kutatott notesz és toll után. Maria félreérthetetlen jelét adta annak, hogy, bár nincs ellenére beszélni a rendőrséggel, szeretne a lehető leggyorsabban túl lenni rajta. – Talán kezdhetnénk azzal, hogy lettek barátok Sarával. Hogy ismerkedtek meg? Fredrika némi tétovázást fedezett fel Maria arcán. Aztán alig észrevehető bosszúságot. Maria szeme kissé elsötétedett. – A középiskolában barátkoztunk össze – mondta. – Akkoriban váltak el a szüleim, és másik iskolába kellett mennem. Sara és én ugyanabba a németcsoportba kerültünk, ugyanaz a némettanár tanított minket három évig. Maria az asztalon vázában álló gyönyörű virágokat piszkálta. Fredrikának most jutott eszébe, hogy egy pohár vízzel sem kínálta meg. – Nem igazán tudom, mit akar hallani – folytatta Maria lassan. – Összebarátkoztunk Sarával. Az ő szüleinek a házassága is valami válságba jutott akkoriban, és sokat veszekedtek. Szóval egy csónakban eveztünk. Igazi mintatanulók voltunk, olyanok, akik mindenkinek kölcsönadják a tollukat, és nem szeretik, ha az osztálytársak zavarják az órát. Amikor Maria felnézett, Fredrika nedves csillogást látott a szemében. Gyászol, értette meg Fredrika. Ezért zárkózik el ennyire. Gyászolja a hajdani kapcsolatát Sarával. – Aztán a középiskola utolsó évében Sara megváltozott – beszélt tovább Maria. – Lázadni akart. Sminkelni kezdte magát, ivott és fiúkkal lógott. Megcsóválta a fejét. – Szerintem később beleunt, és gyorsan vége lett ennek a korszakának, körülbelül akkor, amikor a szülei kibékültek egymással. Azt hiszem, előtte egy darabig külön éltek, de ez nem biztos. Lényeg, hogy végül minden rendbe jött. Egyetemi előkészítőre mentünk, és megtettünk mindent, hogy ugyanoda kerüljünk. Már akkor eldöntöttük, mik akarunk lenni: tolmácsok az ENSZ-nél. Maria elnevette magát, ahogy erre visszagondolt, és Fredrika is elmosolyodott. 172

– Mindkettőjüknek jól mentek a nyelvek? – De még mennyire, a német- és angoltanáraink nem győztek dicsérni minket. Maria tekintete megint elkomorult. – Aztán Sarának megint gondjai akadtak otthon. A szülei felekezetet váltottak, és neki nem voltak ínyére azok az új, szigorúbb szabályok, amiket egyszeriben be kellett tartania. – Felekezetet? – visszhangozta döbbenten Fredrika. Maria felvonta a szemöldökét. – Igen, felekezetet. Sara szülei pünkösdisták voltak, ebben nincs is semmi furcsa. De aztán egy csoport kivált a felekezetből, és megalapította az Amerikai Szabadegyház svéd ágát. Krisztus Gyermekei, vagy hogy nevezték magukat. Fredrika egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta. – És min különbözött össze a szüleivel? – kérdezte. – Igazából az egész butaság volt – sóhajtott Maria. – A szülei hívők voltak, de emellett mindig is elég liberálisak. Megengedték, hogy eljárkáljunk ide-oda, meg hasonlók. De abban a pár évben, amíg ebbe az új csoportba tartoztak, mások lettek, radikálisabbak. Sokkal szigorúbban álltak hozzá az öltözködéshez, a zenéhez, a bulizáshoz, meg ilyenekhez. Sara meg nem tudta elfogadni ezt a változást. Semmilyen egyházi dologban nem volt hajlandó részt venni, amit a szülei el is fogadtak, bár a lelkészük próbálta rávenni őket, hogy legyenek szigorúbbak. De Sarának ennyi nem volt elég, még inkább feszegetni akarta a határokat. – Pia és fiúk? – Pia, fiúk és szex – sóhajtott újra Maria. – Persze nem volt már túl korai, voltunk már vagy tizenhét évesek, amikor, hogy úgy mondjam, beindult. De azért aggasztó volt látni, hogy csak azért pasizik, hogy a szüleit bosszantsa. Fredrika azon vette észre magát, hogy keresztbe teszi a lábát az asztal alatt. Ő jócskán elmúlt tizennyolc, amikor először fiúval volt. – Szóval – folytatta Maria – egy év múlva megismerkedett egy nagyon helyes fiúval. Én meg a fiú legjobb barátjával jöttem össze, úgyhogy amolyan kis banda lett belőlünk, mindig együtt lógtunk. – És hogy fogadták Sara szülei? Mármint hogy barátja lett. 173

– Először természetesen nem is tudtak róla. Aztán amikor megtudták… Hát, szerintem úgy gondolták, rendben van így. Sara lenyugodott egy kicsit, arról meg sejtelmük sem volt, milyen fiúkkal mászkált korábban. Ha tudják, szerintem egész máshogy alakultak volna a dolgok. – És aztán mi történt? – kérdezte Fredrika, akit egészen magával ragadott a történet. – Telt-múlt az idő, és jött a tavasz – mondta Maria, aki jó mesélő volt, és felismerte a jó közönséget. – Sara valahogy bizonytalan lett a kapcsolatot illetően. Egyre több időt töltöttek külön, úgyhogy a kis csapatunk sem volt annyit együtt. Aztán én szakítottam a fiúmmal, és utána Sara sem akart együtt maradni a magáéval. Maria levegőt vett. – A barátja először jó nagy hisztit csapott. Nem akarta, hogy vége legyen. Folyton hívogatta Sarát. Aztán nemsokára talált egy másik lányt, és Sarát békén hagyta. Ez néhány héttel az előkészítő vége előtt volt, és Sara már mindkettőnket beíratott az umeåi írókurzusra. Annyi minden állt előttem! Tanfolyamzáró bulik, az írókurzus, az egyetem… Maria az ajkába harapott. – De Sarát aggasztotta valami – mondta valamivel halkabban. – Először azt hittem, az, hogy a fiú nem száll le róla, de aztán ő eltűnt. Akkor arra gondoltam, megint a szüleivel kaphatott össze, de ezzel is melléfogtam. Mégis láttam, hogy valami baj van. És rettentően fájt, hogy nem bízik meg bennem. Fredrika jegyzetelt a noteszébe. – Szóval elmentek Umeåba? – nógatta kissé Mariát, mivel az teljes hallgatásba süppedt. Maria összerezzent. – Igen, így van – mondta. – Elmentünk Umeåba. Sara folyton azt mondogatta, hogy minden jobb lesz, ha már ott vagyunk. Aztán az úton előrukkolt azzal, hogy elintézte, hogy egész nyárra ott maradjon, és nem együtt megyünk majd haza. Nagyon haragudtam rá ezért, bántott, úgy éreztem, elárult. – Addig nem tudta, hogy jelentkezett oda nyári munkára? – Nem, sejtelmem sem volt. A szüleinek sem, csak néhány héttel később hívta fel őket, és mondta meg nekik. Úgy mesélte el, mintha 174

akkor, hirtelen adódott volna egy lehetőség, pedig egyáltalán nem így volt. Már amikor elindult, akkor tudta, hogy egész nyáron ott lesz. – Megmagyarázta később? – érdeklődött Fredrika. – Nem – rázta a fejét Maria. – Csak annyit mondott, hogy nehéz volt az év, és el kell mennie kicsit otthonról. Megkért, hogy ne vegyem a szívemre. Maria hátradőlt, és összefonta a karját a mellén. Mintha erőt vett volna magán. – De nem tudtam túltenni magam rajta – mondta már-már dacosan. – Elvégeztük a tanfolyamot, aztán én hazamentem egyedül. Úgy terveztük, kiveszünk ketten egy lakást Uppsalában, amikor elkezdődik a félév, de a nyáron úgy döntöttem, jobb, ha egyedül vagyok, kollégiumban. Sara ettől teljesen kiborult, és én arra gondoltam, hogy csalódást okoztam neki, de először ő nekem. Aztán… Megint elhallgatott. Nagy, vörös autó hajtott el odakint az úton. Fredrika követte a szemével, amíg arra várt, hogy Maria tovább meséljen. – Aztán megint minden egész jól ment – mondta Maria halkan. – De nem teljesen, nem úgy, mint azelőtt. Sokat találkoztunk Uppsalában, ugyanazok a dolgok érdekeltek minket, meg is bíztunk egymásban valamilyen szinten, de… Nem, nem olyan volt, mint azelőtt. Fredrika bensejét rágni kezdte valami. Ő hány embertől hidegült el az évek során? Ő is így gyászolja őket, ahogy szemlátomást Maria bánkódik Sara elvesztése miatt? – Térjünk vissza az umeåi időszakra – mondta sietve. Maria pislogott. – Ott hogy mentek a dolgok? Történt valami különös? – Hát… azt hiszem, minden jól alakult. Egy diákszállóban laktunk, és meg is ismerkedtünk egy pár emberrel. – Tartja még valamelyikükkel a kapcsolatot? – Nem, nem, senkivel. Mintha húztam volna egy határvonalat, amikor hazamentem. A tanfolyamnak vége lett, a nyár hátralevő részében meg dolgoztam. Aztán pedig jöttem Uppsalába. – És Sara? Mondott valamit, amikor visszajött? Maria összevonta a szemöldökét. 175

– Nem, nemigen. – Volt más, akivel olyan közeli kapcsolatban volt, mint önnel? – Nem, biztos, hogy nem. Persze voltak más barátai, de egyik sem ilyen közeli. Úgy éreztem, volt egy csomó minden, amit egyszerűen maga mögött akart hagyni, amikor Uppsalába költöztünk. Szerintem egész addig egyedül volt, amíg meg nem ismerte Gabrielt. Fredrika azonnal lecsapott. – Sokat találkoztak Sarával akkoriban, amikor Gabrielt megismerte? – Igen, pont akkoriban tűnt úgy, hogy kezdünk megint rendesen egymásra találni. Már elmúlt néhány év az umeåi dolog óta, közeledtek az utolsó vizsgák, aztán az álláskeresés. Az életünknek egy új szakaszába készültünk lépni, a felnőttkor küszöbén álltunk. De aztán Sara megismerte Gabrielt, és újra megváltozott minden. Gabriel teljesen az uralma alá hajtotta. Eleinte próbáltam vele kapcsolatban maradni, hogy… Maria megakadt, és Fredrikának most semmi kétsége sem volt felőle, hogy sír. – Miért? – kérdezte halkan. – Hogy megmentsem – zokogott Maria. – Láttam, mennyit bántja a férje. Aztán terhes lett. Utána teljesen elvesztettük a kapcsolatot, azóta nem is beszéltünk. Nem bírtam azzal az emberrel együtt látni. És őszintén szólva, azt sem bírtam nézni, ahogy feladja, hogy belehal abba, hogy vele van, és a kisujját sem mozdítja, hogy szabaduljon. Ebben Fredrika ösztönösen egyetértett Mariával, de ezt inkább megtartotta magának. – Hát most megszabadult – mondta. – És rettenetesen magányos. Maria letörölt egy könnyet az arcáról. – Hogy néz ki? Fredrika, aki már pakolt, és indulni készült, felkapta a fejét. – Kicsoda? – Sara. Szeretném tudni, hogy néz ki mostanában. Fredrika halványan elmosolyodott. – Ragyogó vörös a haja. Gyönyörű szép. És kékre festi a lábkörmét. Maria szemét megint ellepték a könnyek. 176

– Pont, mint régen – suttogta. – Mindig is ilyen volt. Peder Rydh általában az életen, azon belül pedig az Ylvával való házasságán tűnődött. Megvakarta a homlokát, ahogy mindig is tette, ha ideges és nyugtalan volt. Diszkréten megvakarta az ágyékát is. Ezen a délelőttön minden viszketett. Mindig megrögzötten izgága volt, most is kirontott az irodából az aznapi második kávéjáért. Aztán visszaosont, és a biztonság kedvéért az ajtót is becsukta. Egy kis békére vágyott. Az előző este egy rémálom volt. „Mindenki menjen haza, és csináljon valami olyat, amit szeret” – mondta Alex. Hát, ami este történt, azt Peder a legkevésbé sem szerette. A fiúk már aludtak, mire hazaért. Már napok óta nem ért haza olyan korán, hogy játszhasson vagy egyáltalán némi időt tölthessen velük. És akkor ott volt Ylva. „Felnőtt emberek módjára” kezdtek beszélni egymással, de rövid szóváltás után Ylva teljesen megőrült. – Azt hiszed, nem tudom, miről van szó? – kiabálta. – Azt hiszed? Hányszor látta sírni az elmúlt egy évben! Te szent isten, hányszor! Pedernek egyetlen fegyvere volt, amivel megvédhette magát, és most majd’ belehalt a szégyenbe, amikor visszagondolt rá, hogy használta. – Hát nem érted, milyen komoly ez az eset? – kiabált vissza. – Nem fogod fel, milyen rohadtul érzi magát egy apa, amikor halott kisgyerekek potyognak az égből? A rohadt életbe, és akkor még csodálkozol, hogy néha bent alszom? Mi? Természetesen nyert. Ylva nem tudta bizonyítani a gyanúját, és annyira megviselte az elmúlt év, hogy már nem bízott a megérzéseiben. A vége az lett, hogy a padlón ülve zokogott, és bocsánatért esedezett. Peder átölelte, megsimogatta a haját, és azt mondta, megbocsát neki. Aztán bement a fiúkhoz, és csendben leült a sötét szobában a bölcsőik közé. Srácok, megjött apu. Peder arcát elöntötte a forróság, ahogy visszaemlékezett erre. Seggfej. Igazi seggfej volt. 177

Az emlék hatására remegni kezdett. A-tya-úr-is-ten! Rossz ember vagyok – gondolta. – És rossz apa. Csapnivaló apa. Undorító alak. Egy… Ellen Lind kitartó kopogása zavarta fel a tépelődésből. Nem látta, de tudta, hogy Ellen az. Sajátos kopogása volt. Ellen benyitott, mielőtt még Pedernek esélye lett volna azt mondani, hogy szabad. – Bocs, hogy így rád török – mondta Ellen –, de most telefonált egy nyomozó Jönköpingből azzal, hogy beszélni akar valakivel Alex csoportjából. Alex azt akarja, hogy te vedd át, mert ő épp beszél valakivel Umeåból. Peder bambán meredt Ellenre. – Jól van – mondta, aztán várt, míg Ellen visszament és átirányította a hívást. Női hang szólalt meg a vonalban. Kellemes, megnyugtató hang volt, Peder úgy tippelte, középkorú nőé lehet. Anna Sandgren nyomozóként mutatkozott be, azt mondta, a Jönköping megyei rendőrkapitányságról telefonál. – Aha – mondta Peder, leginkább azért, hogy mondjon valamit. – Elnézést, nem értettem a nevét – mondta a nő. Peder idegesen fészkelődött. – Peder Rydh nyomozó vagyok – felelte. – A stockholmi rendőrségtől, Alex Recht nyomozócsoportjából. – Akkor jó – felelte Anna Sandgren, továbbra is enyhén éneklő hanghordozással. – Egy nő miatt telefonálok, akit tegnap reggel találtunk holtan. Peder a fülét hegyezte. Akkor találták meg Lilian holttestét is. – A nagyanyja jelentette be, hogy eltűnt. Azt mondta, az unokája szerda este telefonált, és megígérte, hogy ellátogat hozzá. Úgy tűnik, a nő védett státust élvezett, mert erőszakot szenvedett el egy korábbi kapcsolatában, és máskor is húzta már meg magát a nagyanyjánál, amikor gondjai akadtak. – Vagy úgy – mondta óvatosan Peder, s várta a magyarázatot, hogy mégis mi köze neki ehhez. – De szerda este óta nem lehetett tudni róla semmit – folytatta Anna Sandgren. – Úgyhogy az öreg hölgy felhívta a rendőrséget, és 178

megkért minket, menjünk el hozzá, hátha történt vele valami. Kiküldtünk egy járőrkocsit, és úgy tűnt, minden rendben. De a nagymama csak erősködött, hogy menjünk be a lakásba. És amikor bementünk, ott találtuk a nőt az ágyon, megfojtva. Peder a homlokát ráncolta. Még mindig nem értette, miért pont neki kell elmesélni mindezt. – Gyorsan átkutattuk a helyszínt, és megtaláltuk a nő mobilját. Nem volt benne sok telefonszám, és nem is használta gyakran. De az egyik szám, amit elmentett, a maguké volt. Anna Sandgren elhallgatott. – A miénk? – Minden számot ellenőriztünk, és az egyik az volt, amit a stockholmi rendőrség adott meg a médiának, hogy azon jelentkezzen, aki tud valamit az Umeåban előkerült gyerekről. Peder rögtön kiegyenesedett ültében. – Úgy látjuk, hogy bár elmentette a számot a mobiljába, nem hívta fel. De gondoltuk, jó, ha tudják. Főleg mivel mi itt nem nagyon tudunk semerre elindulni. Peder nyelt egyet. Jönköping. Felmerült Jönköping bármivel kapcsolatban a nyomozás során? – Tudják, mikor halt meg? – kérdezte. – Valószínűleg pár órával az után, hogy beszélt a nagyanyjával – felelte Anna Sandgren. – A boncolás után majd megkapjuk a halál pontos idejét, de az első vizsgálatok szerint szerda este tíz óra körül lehetett. Interneten rendelte meg a vonatjegyet Umeåba, ahol a nagyanyja lakik, és… – Umeåba? – szakította félbe Peder. – Igen, oda. Aznap reggel indult volna Jönköpingből vonattal, amikor rátaláltunk. Azaz tegnap. Peder szíve hevesebben kezdett verni. – A nagyanyja tudja, ki volt? Hogy ki bántalmazta olyan súlyosan, hogy védelemre volt szüksége? – Szörnyen komplikált a történet – sóhajtott fásultan Anna Sandgren. – De röviden: Nora, ez az áldozat neve, hat vagy hét éve összejött egy férfival, akivel egy kis helyen éltek Umeåtól nem messze. Nem volt az a tipikus egészséges párkapcsolat. Nora maga 179

sem volt túl jól akkoriban. Sokszor nem ment be a munkahelyére depresszió miatt, és úgy néz ki, a gyerekkora is elég hányatott volt, mindenféle nevelőotthonokban töltötte. A szülei meghaltak. Peder mély levegőt vett. – Esetleg felkereshetnék Nora nagyanyját – mondta Anna Sandgren. – Mi csak telefonon beszéltünk vele, és nagyon megrázta Nora halálának híre. De annyit azért el tudott mondani, hogy a férfival sosem találkozott, és Nora egyszer csak úgy érezte, muszáj elhagynia Umeå környékét, és el is ment. Olyan jól voltak dokumentálva a sérülései, hogy a férfi azonosítása nélkül is megkapta a védelmet. Szerintem a rendőrség soha nem tett komolyabb erőfeszítéseket arra, hogy megtalálja. Mi sem igen próbáltuk volna, ha még a nevét sem tudjuk. – Mi sem – vágta rá Peder gondolkodás nélkül. – Nos, már tudja, mi történt – mondta Anna Sandgren, hogy elvarrja valahogy a szálakat. – Természetesen tájékoztatni fogjuk magukat a nyomozás menetéről, de pillanatnyilag semmilyen nyomunk nincsen, ami utalna a gyilkosra. – Szárazon felnevetett. – Na, jó, ez enyhe túlzás. Egy nyomunk van, mégpedig lábnyomunk, Nora előszobájából. Egy negyvenhatos Ecco férficipő nyoma. Fredrika Bergman ebédidő tájban ért vissza a főkapitányságra. Elképedve látta, hogy Alex ott ül egyedül a Barlangban, és homlokát ráncolva veszettül irkál valamit egy papírra. Felébredt – gondolta magában Fredrika. – Az elején rossz irányba eltévelygett, de most rátalált a helyes útra. – Értekezlet lesz? – kérdezte. Alex ugrott egyet ültében. – Ja, nem, nem – válaszolta. – Csak leültem ide gondolkozni. Mi volt Uppsalában? Fredrika átgondolta. – Jól ment – mondta. – Egész jól. De valami nem kóser nekem ezzel az írótanfolyammal. – Hogy érted azt, hogy nem kóser? – Vagy ott, vagy nem sokkal előtte történt valami, ami miatt Sara úgy döntött, hogy sokkal tovább marad ott, mint a barátnője. 180

Alex nézett maga elé, és a hallottakon tűnődött. – Szeretnék elmenni Umeåba – jelentette be Fredrika, és tett egy lépést a küszöb felé. – Umeåba? – ismételte meglepetten Alex. – Igen, és beszélni szeretnék azokkal, akik azt a tanfolyamot indították, hátha tudják, mi volt ilyen hatással Sarára. Mielőtt Alex válaszolhatott volna, Fredrika hozzátette: – És úgy gondoltam, váltanék még néhány szót Sarával is. Már ha képes rá, és ha már visszajött Stockholmba. – Visszajött – mondta Alex. – Reggel érkezett a szüleivel. – Tudtad, hogy a szülők vallásosak? – Nem – felelte Alex. – Nem tudtam. Lényeges ez? – Lehet – mondta Fredrika. – Lehet. – Értem – válaszolta Alex. – Akkor talán gyere be, és mesélj erről többet. Megkockáztatott egy mosolyt is, ahogy Fredrika belépett a terembe, és leült vele szemben az asztalhoz. – Peder hol van? – kérdezte Fredrika. – Úton Umeåba – szólalt meg a háta mögött Peder. Egyik vállán sporttáskát cipelt, ahogy belépett a tárgyalóba. Mint egy kisfiú – gondolta Fredrika. – Egy kisfiú, aki siet a fociedzésre. Felvonta a szemöldökét. – Mi történt? Peder ingerülten nézett körül. – Mi van, megbeszélést tartunk? Alex kuncogott. – Nem volt betervezve. De ha már úgyis itt vagytok… Peder letelepedett egy székre. Alexnek már mindent elmondott, úgyhogy most csak Fredrikát világosította fel egyetlen mondatban. – Jönköpingben meggyilkoltak egy nőt, akinek a telefonjában el volt mentve a mi lakossági hívószámunk, és a nagyanyja Umeåban él. Fredrika megrezzent. – Jönköpingben? – Ja. Azt persze nem tudjuk, miért volt meg neki a számunk, főleg, mivel úgy néz ki, hogy sose hívta fel, de… 181

– De felhívta! – vágott közbe Fredrika. Alex és Peder rámeredtek. – Nem emlékeztek? Ellen mesélt egy nőről, aki névtelen akart maradni, és úgy gondolta, ismeri az elkövetőt, sőt együtt is élt vele. Alex hirtelen nagyon feszült lett. – Tényleg – mondta. – Igazad van. De hogy kapcsolod azt a nőt Jönköpinghez? – Egy jönköpingi fülkéből telefonált – felelte Fredrika. – Mats lenyomozta. – És ezt mióta tudjuk? – csattant fel dühösen Peder. – Elvetettük a dolgot, mert érdektelennek tartottuk a hívást – vágott vissza ugyanolyan dühösen Fredrika. – És Jönköping akkor még egyáltalán nem volt képben. Alex felemelte a kezét, hogy elhallgattassa őket. – Egyébként is akármikor kikérhetted volna Mats adatbázisából! – szúrt még oda gyorsan Fredrika. Pedernek leesett az álla. – Vele nem is beszéltem róla – ismerte be. Alexre pillantott. Alex néhányszor szárazon felköhögött. – Na, jól van, jól van – mondta. – Tegyük fel, hogy az a nő hívott, akit most meggyilkoltak. Van írásos feljegyzés arról, amit mondott? Fredrika buzgón bólogatott. – Ellen jegyzetelt, szerintem az is bent van az adatbázisban. Peder felpattant. – Megyek, beszélek Matsszal! – mondta, és már kint is volt a teremből, mielőtt akár Alex, akár Fredrika mondhatott volna valamit. Fredrika eleresztett egy szinte észrevehetetlen sóhajt. – Várj egy kicsit! – kiáltott Alex Peder után, aki visszajött a terembe. – Úgy néz ki, Fredrikának is el kellene mennie Umeåba. De semmi értelme nem volna, hogy mind a kettőtöket egyszerre odaküldjem. Fredrika és Peder tűkön ülve hallgatta. – Már többen hívtak a flemingsbergi kutyás nővel kapcsolatban – folytatta Alex. – Az elemzővel, ööö… – Mats – segítette ki Fredrika. 182

– Igen, Matsszal végigvettük a hívásokat, és van kettő, amit mindenképpen ki kellene vizsgálni. Az egyik egy autókölcsönző tulajdonosától jött. Úgy gondolja, kikölcsönzött egy kocsit egy nőnek, aki kicsit hasonlított a fantomképre. Aztán telefonált egy nő, aki azt állítja, hogy a lány nevelőanyja volt. Ki is egészítette a személyleírását. Csend támadt. Fredrika és Peder összenézett. – Szerintem – mondta Alex lassan, megfontolva minden szótagot – Fredrikának lenne testhezállóbb feladat elbeszélgetni szegény öreg umeåi nagymamával és az írásoktatóval. Peder, a tiéd meg az autókölcsönzős és a nevelőanya. Peder és Fredrika egyetértően bólintott egymás felé. – Van még valami, amit tudnom kell a jönköpingi halott nőről? – kérdezte Fredrika. Peder az orra elé tolt egy jegyzetet. – Itt van minden, amit tudunk – mondta tömören. Fredrika olvasni kezdett. – Egy pár negyvenhatos Ecco cipő. – A reményt ne adjuk fel – mondta Alex, aki már olvasta a jegyzetet –, de ez persze véletlen egybeesés, igaz? Fredrika komor arccal tovább olvasott. – Jó, akkor ezt megbeszéltük – szögezte le Alex. Fredrika szkeptikusan nézett a teremből kisiető Alex és Peder után. Káosz – gondolta. – Ezek az emberek a káosz epicentrumában élnek. De teljesen biztos vagyok benne, hogy máshol lélegezni se tudnának. Ebben a pillanatban Alex visszafordult. – Ja, igen! – mondta hangosan. Peder és Fredrika feszülten figyelt. Még Ellen is kidugta a fejét az irodájából. – Elküldtem a Nemzeti Nyomozóirodának azt, ami Gabriel Sebastiansson levelezéséből kiderült. Úgy néz ki, a Hosszú Lábú Kaszáspók igen ismert figura ezekben a körökben. A nyomozóiroda komoly hadműveletre készül ellene és a hálózata ellen, és nagyon örültek a hozzájárulásunknak. Arra kértek, mondjam meg, hogy nagyon köszönik. 183

Peder Rydh-nek voltak bizonyos elképzelései a rendőrség világáról, amikor tíz évvel ezelőtt jelentkezett a kiképzésre. Az első az volt, hogy a rendőrség az a hely, ahol igazán zajlanak a dolgok. A második, hogy rendőrnek lenni fontos hivatás. A harmadik pedig az, hogy az emberek felnéznek a rendőrségre. Peder számára létfontosságú volt ez a harmadik pont. A tisztelet. Nem mintha nem ahhoz lett volna hozzászokva, hogy tisztelik az emberek. Ez azonban másfajta tisztelet volt, valami mélyebb. És természetesen meg is kapta. Csak az volt kicsit furcsa, hogy amióta otthagyta az egyenruhásokat, és civilben szolgált, az emberek sokkal kevésbé tekintették hatósági közegnek, és ennek megfelelően is kezelték. Ennek ékes példája volt az autókölcsönző-tulajdonos, aki azért telefonált be a rendőrségre, mert felismerni vélte a flemingsbergi kutyás lány fantomképét. Bizalmatlanul méregette Pedert, amíg fel nem mutatta az igazolványát. Akkor kicsit megnyugodott, de még mindig nem volt teljesen elégedett. Peder körbepillantott, hogy felmérje a helyet. Aprócska iroda volt Södermalm szívében. A plakátok az ablakban autókölcsönzést, illetve járművezetői tanfolyamot hirdettek. Nem túl szokványos kombináció. Az irodában pedig semmilyen jel nem utalt arra, hogy bármilyen vezetői oktatás folyna a helyszínen. A férfi látta, hogy Peder körülkémlel. – Az autósiskola lent van – mondta nyűgösen. – Ha azt keresi. Peder elmosolyodott. – Csak körülnéztem egy kicsit – felelte. – Gondolom, jó hely egy autókölcsönzőnek. – Már miért? Ennyit nem tudsz kitalálni, te tökéletlen – gondolta dühösen Peder, de nem hervadt le az arcáról a mosoly, és készségesen szolgált magyarázattal. – Hát mert nemigen van konkurencia. A legtöbb autókölcsönző nagy benzinkutaknál van, jó messze a belvárostól, nem? Mivel a férfi nem válaszolt, csak nézett tovább mérgesen, Peder úgy döntött, nem próbálkozik tovább a jópofizással. 184

– Azt mondta a telefonban, hogy úgy gondolja, látta ezt a nőt – tette le a fantomképet a kettejüket elválasztó pultra. A férfi szemügyre vette a rajzot. – Igen, így nézett ki, aki itt volt. – Mikor volt itt? – kérdezte Peder. Az autókölcsönzős a homlokát ráncolta, majd kinyitotta az előtte álló jókora asztali naptárat. – Ez nyírta ki azt a kiskölyköt? – kérdezte érzéketlenül. – Azér’ keresik? – Még nem gyanúsítjuk semmivel – sietett tisztázni Peder. – Csak beszélni akarunk vele, hátha látott valamit, ami fontos lehet. A férfi bólogatva böngészte a naptárát. – Itt van, ni! – bökött vaskos ujjával az egyik oldalra. – Akkor volt itt. Peder előrehajolt. A férfi megfordította a naptárat. Ujját a bal oldalon tartotta. Június hetedike. Peder lelkesedése azonnal letört. – Miért emlékszik ilyen pontosan a napra? – kérdezte csüggedten. – Mer’ aznap húzták ki azt a szájbavert bölcsességfogamat – felelte az autókölcsönzős, s láthatólag igen elégedett volt magával, összevissza dobolt az ujjával a naptáron. – Már épp zártam volna be a boltot, és indultam volna a kórházba, amikor beesett. Az asztalra hajolt, és fura fény költözött a szemébe, ami nyugtalanította Pedert. – Csóri kiscsaj – mondta kásás hangon. – Úgy nézett, mint egy megriadt állat. Az meg se mozdul, akkor se, ha már a nyakán van a veszedelem. Ez is úgy nézett. Kurtán, rekedten fölnevetett. Peder igyekezett figyelmen kívül hagyni a férfi viselkedését, bár gyanította, hogy amit mond, azt el kellene raktároznia az agyában későbbre. – Melyik kocsit kölcsönözte ki, és mennyi időre? – tudakolta. A kölcsönzős álla leesett a megrökönyödéstől. – He? – bámult értetlenül Pederre. – Mi az, hogy melyik kocsit? Nem akart az kocsit! – Nem? – nézett vissza Peder ugyanolyan bután. – Akkor mit akart? 185

– Jogsit. De akkor az autósiskolát még nem indítottam be, úgyhogy mondtam neki, jöjjön vissza július elején. De hát nem jött azóta se. Peder agya lázasan dolgozott. – Jogosítványt akart? – kérdezett vissza. – Azt – csapta össze a naptárát az autókölcsönzős. – A nevét nem mondta meg? – próbálkozott Peder, bár előre tudta a választ. – Nem, már mér’ mondta volna meg? Nem tudtam felvenni tanfolyamra. Nem voltak meg még hozzá a papírok. Peder sóhajtott egyet. – Bármi egyébre emlékszik még? – Nem, csak amit már mondtam – felelte a férfi, egyik kezével a szakállát vakargatva, a másikkal a hasát simogatva. – Be volt nagyon szarva, és eléggé nyúzottan nézett ki. A haja, az biztos festve volt, mer’ nemigen látszott természetesnek, olyan sötét volt. Majdnem fekete. És valaki jól elkalapálhatta. Peder rögtön hegyezni kezdte a fülét. – Kék foltok voltak neki az arcán – mutatta bal orcáján az autókölcsönzős. – Nem újak, olyanok, amik már ott lehettek egy ideje, érti? Elég ramatyul nézett ki. Biztos fájt neki. Egyikük sem szólt semmit. Peder háta mögött kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy ügyfél. Az autókölcsönzős intett neki, hogy várjon. – Már megyek – mondta Peder. – Hacsak nem emlékszik még valamire. A férfi erőteljesen megvakarta a szakállát. – Hát csak, hogy furán beszélt. – Furán beszélt? – ismételte Peder. – Aha. Kicsit összevissza. Gondolom, mer’ verték. A nők, azok olyankor általába’ megtanulják befogni a szájukat. Amikor Peder és Fredrika elhagyta a főkapitányságot, Alexet ugyanaz az érzés töltötte el, mint amikor a gyerekek még otthon laktak, és átmentek aludni valamelyik barátjukhoz. Nyugalom volt és béke. Persze messze nem csak Peder és Fredrika dolgozott Alexszel egy folyosón, mégis tapintható volt a távollétük, amit Alex néha kifejezett 186

áldásnak talált. Felhívta mobilon a felesége. – Na, hogy lesz a szabadságod? – kérdezte. – Már hogy befolyásolja-e ez az ügy, amin dolgozol. Telefonáltak az utazási irodából, hogy fizessük be a foglalót. – El fogunk menni nyaralni, ne félj – válaszolta Alex. – Biztos? – Miért, szoktam én hazudni az ilyesmiről? Mosolygott, és tudta, hogy a felesége is mosolyog. – Későn jössz ma? – Valószínűleg. – Rendezhetnénk egy kis sütögetést – javasolta Lena. – Meg elmehetnénk Dél-Amerikába. Alex maga is meglepődött a saját szavain. De visszaszívni már nem tudta őket, hát hagyta, hogy ott lógjanak a levegőben kettejük között. – Hogy mondtad? – kérdezte Lena nagy sokára. Alexnek kiszáradt a torka. – Mondom, meg kellene látogatnunk a fiunkat, aki ott él. Megmutatni neki, hogy még mindig szeretnénk az élete részei lenni. A felesége habozott egy kicsit a válasszal. – Igen, persze – mondta végül halkan. – Esetleg ősszel? – Esetleg ősszel. Nincs semmi ahhoz fogható, ahogy egy szülő szereti a gyerekét – gondolta Alex, miután letették. A gyerek szeretete olyan alapvető, annyira megkérdőjelezhetetlen. Alex néha arra gondolt, hogy valójában a gyerekeik iránti szeretetnek köszönhetően maradhattak Lenával már majd harminc éve házasok. Mi más magyarázná, hogy átvergődtek minden nehézségen, a sivár hétköznapok minden unalmán? Igaz, hogy Alex volt a főnök, de azért ismerte a folyosón terjengő pletykákat. Tudta, hogy azt beszélik Pederről, hogy van egy nője a södermalmi rendőrségnél. Alex sosem volt hűtlen a feleségéhez, de könnyen el tudta képzelni, hogyan alakulhat ki egy ilyen helyzet. Úgy, hogy az ember a padlóra kerül. Hogy padlóra kényszeríti a problémák súlya. 187

De nem akkor, amikor az embernek kisgyerekei vannak, mint ahogy Pedernek is, amivel Alex tisztában volt. És főképp nem egy kollégával, és egyáltalán nem olyan indiszkréten, hogy mások is észrevegyék. Ez alantas és felelőtlen dolog. Alex egyre bosszúsabb lett. El vannak kényeztetve ezek a mai fiatalok. Tudta, hogy ez öregesen, sőt vaskalaposan hangzik, de ő igenis talált némi kivetnivalót abban, ahogy a fiatalok a világot látják, és abban is, amit várnak tőle. Hogy az élet egy hosszú, kellemes séta legyen egy parkban, mindenféle akadály nélkül. A világ egyetlen hatalmas játszótérré vált a szemükben, ahol mindenki ott játszik, ahol kedve tartja. Alex vajon megtehette volna azt, amit a fia tett? Elköltözhetett volna csak úgy Dél-Amerikába? Hát nem. De úgy volt jó, hiszen ha az ember előtt csak úgy ott teremnek az ilyesfajta lehetőségek, hogy fog a lelke nyugalmat lelni valahol? Akkor úgy végzi majd, mint Peder. Alex kezdett bűntudatot érezni, amiért csak ül itt és filozofál. Semmi köze hozzá, hogy éli a kollégája az életét. De akkor is. Peder feleségére és gyerekeire gondolt. Vajon Peder miért nem teszi ezt? Borongását valamelyest enyhítette Peder telefonja. Legalább a hangjában volt valami elhivatottság, valami, ami azt súgta Alexnek, hogy Peder szereti a munkáját. Ezt azért mindenképpen pozitívnak kellett ítélnie. Most azonban ifjú kollégája hangját nem éppen a vidámság hatotta át. – Annyi újat sikerült megtudnom, hogy jogsit akart szerezni – jelentette mogorván. – Már feltéve, hogy egyáltalán ő volt az. Alex megpróbálta kizökkenteni. – Az is kiderült, hogy rendszeresen verik, ami elég erősen arra utal, hogy ez az a lány, akit keresünk. És az a férfi – tette hozzá Alex határozottan, és egyre feldobottabban folytatta: – Gondolj csak bele, Peder! A Jönköpingben meggyilkolt lánynak azóta volt védett személyazonossága, hogy otthagyta a férfit, aki bántalmazta. Ellennek a telefonba valami hadjáratról beszélt, egy emberről, aki meg akar büntetni bizonyos nőket. Tegyük fel, hogy ez az őrült talált magának egy új lányt, aki segédkezik neki ebben. Még egy olyan lányt, akinek kisiklott az élete, nem is kicsit, és aki valamiért bukik rá. És ha, 188

mondom, ha Lilian elrablója ölte meg a jönköpingi lányt, akkor valakinek élve vagy holtan el kellett juttatnia helyette Umeåba Liliant, hiszen két helyen nem lehetett egyszerre. Ahhoz meg nagyon jól jött volna, ha a kis segédje időben megszerzi a jogosítványt. Peder átgondolta, ezért nem válaszolt azonnal. – Ha már úgyis itt vagyok Söderben, ne járjak végig minden autósiskolát, hogy megmutassam a fantomképet? Lehet, hogy máshol is próbálkozott, miután itt nem jött össze neki. – Jó ötlet, csak ne feledkezzünk meg a nőről, aki azt állítja, hogy a lány nevelőanyja volt. – Elintézem azt is – ígérte Peder. – Fredrikáról tudsz valamit? – Nem – sóhajtott Alex. – Gondolom, épp Sarához tart egy kis beszélgetésre. Úgy volt, hogy felhív, mielőtt kimegy a reptérre. Alex épp le akarta tenni, amikor Peder újra megszólalt. – Van itt még valami. Alex várt. – Miért pont akkor ment el Jönköpingbe megölni a lányt? Épp Liliannel volt elfoglalva. Minek akart volna még több figyelmet magára vonni? Alex bólogatott. – Ezen én is gondolkoztam – mondta határozatlanul. – Valami terv lehet az egész mögött. Először feltartja a vonatot és Sarát Flemingsbergben, aztán elküldi egy dobozban a gyerek haját és ruháit. Nem lehet, hogy a jönköpingi gyilkosság is része a rituálénak, csak még nem látjuk? – Nekem is ez jutott eszembe – felelte Peder –, de nem stimmel. Olyan, mintha a jönköpingi gyilkosság valami vészmegoldás lett volna. Még a padlót sem törölte fel. Mindenhol máshol baromira körültekintő volt, itt meg hirtelen bizonyítékot hagyott. – Azt hagyott a vonaton is – ellenkezett Alex. – Ott nem tehetett mást – mondta Peder. – Nem moshatott fel, és zokniban sem mehetett végig a vonaton. Arra felfigyeltek volna. Meg aztán ott valószínűleg nagyobb biztonságban is érezte magát, tele volt az egész vonat lábnyomokkal. – Szóval szerinted azért ölte meg a jönköpingi nőt, hogy elhallgattassa? 189

– Igen – felelte rövid szünetet követően Peder. – Ez az egyetlen elfogadható magyarázat. Alex eltöprengett. – Na, jó, de honnan tudta? – Mit? – Hogy el kell hallgattatni. – Hát igen, ez igaz – helyeselt kelletlenül Peder. – Honnan a francból tudta, hogy a nő felhívta a rendőrséget? Vagy talán mindenképpen kicsinálta volna? Ellen Lind vidám volt, mi több, boldog. Az elmúlt éjszakára gondolt, és elöntötte a forróság. – Lehet, hogy ő is szeret – dudorászta magában. Borzasztóan örült, hogy az este végre tudtak találkozni. A férfi olyan jól tudott hallgatni, neki pedig muszáj volt kiadnia magából ezt a nyomorult Lilian-ügyet. Bár Carlnak nem volt gyereke, meg tudta érteni, micsoda csapás ez az érintetteknek. Filmekről is beszélgettek, amiket majd megnézhetnének együtt. Ellent majd szétfeszítette az izgalom. Moziban még sosem voltak együtt. Találkáik helyszíne mindig az a szálloda volt, amelyikben a férfi aznap este megszállt, a menetrend pedig sohasem változott: vacsora, beszélgetés, szeretkezés, alvás. Jó lesz most már valami újat is csinálni – gondolta mosolyogva Ellen. Ha egy filmre el tudja csábítani, arra sem lehet probléma rávenni, hogy ismerkedjen meg a gyerekeivel. Ha tényleg szereti, meg fogja érteni, hogy a gyerekek vele járnak. Ellen még mindig mosolyogva vette elő a mobilját. Nemrég küldött neki SMS-t, és várta a választ. De nem volt új üzenete. Amikor reggel elváltak, Ellen megkérdezte, mikor találkoznak újra. A férfi pár pillanatig habozott, majd azt felelte: – Remélem, hamarosan. Meg kell néznem, mikor érek rá. – Mikor érek rá – ismételte magában Ellen fanyar mosollyal. Miért mindig az ő időbeosztásától függ? Almikor sietve leparkolt a panelház előtt, Fredrika észrevette, hogy Stockholmot végre megremegtette egy kicsit a hőség. Kulccsal a 190

kézben rohant fel a lépcsőn, és szinte pillanatok alatt bent volt a lakásban. Az sem tarthatott sokáig, amíg összekészül az umeåi útra. A bőröndje a gardrób legfelső polcán volt. Fredrika megpillantotta a mögé dugott hegedűtokot. Próbálta nem észrevenni, próbált nem visszaemlékezni. De megint a szokásos történt. Sebes gondolatai legyőzték az akaratát. A szavak ugyanolyan automatikusan és fájdalmasan cikáztak át az agyán, mint mindig. Lehettem volna valaki más is, lehettem volna akkor máshol is. Az anyja egyszer felhozta a témát. – Nem azt mondták az orvosok, hogy egyáltalán nem tudsz majd játszani, Fredrika – mondta gyengéden. – Csak azt, hogy hivatásszerűen nem. Fredrika csökönyösen rázta a fejét, a szemét égették a könnyek. Ha nem játszhat annyit, amennyit akar, akkor nem is akar játszani egyáltalán. Amikor kiment a konyhába, látta, hogy világít az üzenetrögzítő lámpája. Meglepetten játszotta le az üzenetet. – Halló! Karin Mellander vagyok – mondta egy valószínűleg idősebb nő torokhangon. – Az adoptálási központból hívom, a kérvénye ügyében. Kérem, amikor megfelel önnek, hívjon vissza a 08… Fredrika kővé váltan állt, amíg a nő bemondta a telefonszámot. A számok átröppentek a konyhán, bemásztak a fejébe, és ott semmivé foszlottak. Basszus – gondolta. – Basszus, basszus! A pánik és a stressz mindig nagyon racionálissá tette. Ez az alkalom sem volt kivétel. Visszasietett a gardróbba, és csomagolni kezdett. Bugyi, melltartó, felső. Elgondolkozott, vigyen-e egy plusz nadrágot. Biztos többet lesz távol egy éjszakánál? És ha igen, nem veheti fel ugyanazt a nadrágot kétszer egymás után? Az agyát túlságosan lefoglalták az egyéb gondolatok ahhoz, hogy ilyesmivel tudjon foglalkozni. Bedobta a nadrágot a bőröndbe. Próbálta összeszedni magát, miközben a piperetáskáját rámolta össze. Valamiért nem tudta kiverni a fejéből Spencert. El kell neki mondanom – gondolta. – Muszáj elmondanom neki. 191

Elkészült a pakolással, és már csapódott is be mögötte az ajtó. Levegőt! – gondolta. – Levegő kell. A lábán érezte a forró aszfalt meleg leheletét, amikor megállt odakint a járdán. Basszus, ez most micsoda? Ha ennyire nem gondolta végig az örökbefogadást, hogy most így reagál, akkor talán jobb, ha hagyja az egészet. Nyelt egy nagyot. A szomszéd panelház aljában lévő újságos hirdetőtáblája aztán visszarángatta a valóságba. Ki ölte meg Liliant? — harsogta a szalagcím. Ezzel kell most foglalkoznom – gondolta Fredrika a fogát csikorgatva. – Sara Sebastianssonnal, aki elveszítette a gyermekét. Eltűnődött, mi a rosszabb. Ha az ember elveszíti a gyerekét, vagy ha nem lesz neki sohasem. Valami okból Fredrika nem számított arra, hogy Sara maga nyit ajtót, és meglepődött, amikor szemtől szembe találta magát vele. Nem látta, amióta Lilian holttestét megtalálták. Tudta, hogy mondania kellene valamit. Kinyitotta a száját, aztán becsukta. Arról már fogalma sem volt, mit kellene mondania. Szörnyeteg vagyok – gondolta. – Nem volna szabad engedni, hogy gyerekem legyen. Mély levegőt vett. Aztán újra megpróbált megszólalni. – Őszinte részvétem. Sara mereven bólintott. Vörös haja lángolt az arca körül. Biztosan nagyon ki van merülve. Fredrika tétován belépett a lakásba. Kicsit ismerős volt már a világos folyosó és a bal kéz felé nyíló nappali. Ott hallgatta ki Sara új barátját az első estén. Milyen távolinak tűnt most! Sara mögött megjelentek a szülei. Mint egy támadásra kész harci alakulat. Fredrika köszönt, és kezet fogott velük. Igen, így van, már találkoztak. Amikor a doboz és benne a haj… akkor. Kezek mutatták Fredrikának, merre menjen. A nappaliban ültették le. A pamlag kemény volt. Sara egy nagy karosszékben foglalt helyet, 192

az anyja pedig mellé ült, a karfára. Az apja a pamlagra telepedett, kissé túlságosan közel Fredrikához. Fredrika jobban szerette volna, ha Sara szülei nincsenek jelen. Ez így nem volt jó, ellenkezett a kihallgatás művészetének szabályaival. Ösztönösen érezte, hogy van, amit az ő jelenlétükben nem szabad kimondani. Sara és a szülei azonban félreérthetetlen jelekkel adták a tudtára, hogy vagy mindannyiukkal beszél, vagy egyikükkel sem. A szoba egyik sarkát egy nagy ingaóra uralta. Fredrika próbált visszaemlékezni, vajon észrevette-e korábban is. Két óra volt. Milyen hatékony voltam ma! – gondolta Fredrika. – Már voltam Uppsalában, bementem az FK-ra, és össze is pakoltam. Sara apja egy torokköszörüléssel figyelmeztette, hogy most viszont nem használja ki túl jól az időt. Fredrika lapozott a noteszében. – Szóval – kezdte óvatosan – lenne néhány kérdésem arról az időről, amikor Umeåban volt. Sara értetlenül nézett, úgyhogy Fredrika tisztázta. – Mármint azon az írótanfolyamon. Sara lassan bólintott. Lehúzta a felsője ujját. Még mindig nem akarta, hogy látszódjanak a zúzódásai. Fredrikának valamiért elszorult a torka. Nyelt egyet-kettőt, és úgy tett, mintha a jegyzeteit olvasgatná. – Ma délelőtt kihallgattam Maria Blomgrent – mondta végül újra Sarára emelve a tekintetét. Sara semmilyen reakciót nem mutatott. – Megkért, hogy adjam át az üdvözletét. Sara továbbra is csak bámult rá. Lehet, hogy be van nyugtatózva, gondolta Fredrika. Úgy néz ki, mint akit teletömtek pirulákkal. – Sara és Maria évek óta nem beszéltek egymással – mondta Sara apja ridegen. – Ezt már elmondtuk a főnökének Umeåban. – Tudom – felelte sietve Fredrika. – De amikor Mariával beszélgettem, előkerült pár dolog, és ezért fel kell tennem néhány újabb kérdést. Hősiesen igyekezett elkapni Sara tompa pillantását. – Ön járt egy fiúval, pont mielőtt elment oda – mondta. 193

Sara bólintott. – Mi történt, amikor szakítottak? Sara kicsit fészkelődött ültében. – Semmi különös – mondta lassan. – Tényleg, semmi. Kicsit duzzogott, és elég kínos helyzetbe hozott, de aztán beletörődött a dologba, amikor megértette, hogy nem illünk össze. – Később nem is jelentkezett? A nyár után, vagy nem bukkant fel esetleg Umeåban? – Nem, soha. Fredrika gondolkodott egy kicsit. – Ön tovább maradt Umeåban, mint Maria – kezdte aztán. – Miért? – Nyári munkán voltam – mondta Sara rosszkedvűen. – Túl jó ajánlat volt ahhoz, hogy visszautasítsam. Maria meg megsértődött. Irigykedett. – Maria azt mondta, ön már az előtt tudta, hogy nem tér vissza a kurzus végén Göteborgba, mielőtt Umeåba utazott, és a nyári munkát már indulás előtt letárgyalta. – Akkor hazudott. Sara olyan gyorsan és hevesen vágta rá ezt, hogy Fredrika kis híján elveszítette a fonalat. – Hazudott? – Igen. – De miért hazudna olyasmiről, ami ilyen régen történt? – kérdezte óvatosan Fredrika. – Mert irigykedett, amiért én megkaptam ezt a lehetőséget, ő meg nem! – felelte Sara indulatosan. – Sose tette túl magát rajta. Még ahhoz is felhasználta kifogásként, hogy kihátráljon a tervünkből, hogy ketten kiveszünk egy lakást Uppsalában. Sara mintha összezsugorodott volna a karosszékben. – Vagy csak félreértette az egészet – tette hozzá fáradtan. – Maria azt állította, neki már volt nyári munkája otthon, Göteborgban – mondta Fredrika. – Önnek nem? Sara mintha nem értette volna a kérdést. – Úgy értem, ön nem tervezte, hogy dolgozni fog otthon a nyár hátralevő részében? Végül is az írókurzus csak két hétig tartott. Sara arca furcsán megváltozott. 194

– Ha már megkaptam azt a lehetőséget, nem dobhattam el – felelte. – Azt kellett előrehelyeznem. Sara anyja kényelmetlenül fészkelődött a karfán, majd így szólt: – De most jut eszembe, hogy összefutottam Örjannal, akinek a vendégházában nyaranta dolgoztál, és azt mondta, abban az évben visszautasítottad az ajánlatát azzal, hogy egész nyáron nem leszel a városban. Sara arca elsötétült. – Arról nem tehetek, hogy mindenfélét összehadovál az a vénember! – sziszegte. – Nem, persze, hogy nem – mondta az apja. – És ilyenkor néha cserbenhagynak az emlékek. Ezt mind tudjuk, nem igaz? Tudja – gondolta Fredrika. – Tudja, hogy Sara rejtegetni próbál valamit, csak azt nem tudja, mi az. De azt igen, hogy jobb rejtegetni, ezért segít neki. – Na, jó – mondta, miközben kényelmesebb testhelyzetet keresett a pamlagon. – Szóval, mi történt, amikor odaértek? És miért éppen önnek ajánlották fel azt a munkát? – Kellett egy asszisztens az oktatóknak – válaszolta Sara. – És úgy gondolták, én elég jól írok, úgyhogy felajánlották az állást. – Sara mindig is jól írt – tette hozzá az apja. – Ezt nem kétlem – mondta Fredrika őszintén. – De hát nagy lehetett a verseny azon a tanfolyamon. Jól tudjuk, hogy ebben a korban… – Más ezek szerint nem tűnt ki – felelte Sara, mialatt néhány hajtincsét ráncigálta. – Amikor megérkeztünk, azt mondták, kell egy plusz tag a személyzetbe, és aki akar, jelentkezzen. – Aztán önt választották. – Aztán engem választottak. Csend lett. Az ingaóra mutatója előrébb lendült eggyel. Odakint felhő mögé bújt a nap. – Hazudik! – dühöngött a telefonba Fredrika, amikor úton a reptérre felhívta Alexet. Alex meghallgatta, mi történt, majd így szólt: – Nem állítom, hogy nincs ott semmi, aminek a végére kellene 195

járni, Fredrika. De Sara most nagyon érzékeny, a szülei meg árgus szemekkel figyelik. Egyelőre nézzük meg, mi derül ki Umeåban, aztán meglátjuk, hogyan tovább. – Nem tudom kiverni a fejemből azt a régi pasiját – folytatta Fredrika. – Maria Blomgren szerint kicsit bekattant, amikor Sara dobta. – Kis bekattanásnál többről van szó, ha tizenöt év után is annyira haragudott, hogy úgy egyenlítette ki a számlát, hogy megölte Sara kislányát – sóhajtott Alex. – Viszont megtaláltam – mondta Fredrika. – Megkértem Ellent, hogy nézzen utána a nyilvántartásban, és úgy tűnik, jó sok mindenbe belekeveredett a suli óta. – Például? – érdeklődött Alex, bár nem túl lelkesen. – Megverte az exe új barátját – válaszolta Fredrika. – Azonkívül bűnösnek találták orgazdaságban és autólopásban is. – Hát, bűnöző típusnak tűnik, az biztos, de nem olyannak, aki képes olyan jól kitervelt akcióra, mint amilyen Lilian elrablása volt. – Jó, de akkor is – erősködött Fredrika. Alex sóhajtott. – És hol lakik most ez a nyavalyás? – Elég gyakran költözik, de most éppen Norrköpingben él. Az után hagyta ott Göteborgot, hogy leszerelt a seregtől. Alex újabbat sóhajtott. – Jönköping, Norrköping, Umeå… – mondta mogorván. – Kezd nevetségessé válni ez az egész nyomozás. Szétfolyik az egész. – De legalább lendületben van! – vitatkozott tovább Fredrika. – Na, jó – mondta Alex. – Utánanézek, hogy áll Peder. Most éppen Nyköpingbe tart kihallgatni a nőt, aki azt állítja, hogy a flemingsbergi lány nevelőanyja. – Nyköpingbe! – kiáltotta Fredrika. – Hát az pont útba esik! Alex nagy levegőt vett. – Igaz – mondta. – Azonnal felhívom Pedert. Ellen tud részleteket erről a kis tetűről? – Tud – biztosította Fredrika. – Helyes. Majd szólj, ha leszálltál – kérte Alex. Aztán csak ült a kagylóval a kezében. Ez volt az első alkalom, 196

amióta Fredrika Bergman csatlakozott a csoportjához, hogy valami lelkesedést mutatott a munka iránt. Eddig csak nagyképű ellenkezésre futotta tőle. Alex most azt hallotta ki a hangjából, hogy talán még élvezi is, amit csinál. Egyáltalán nem volt ínyére ezt beismerni, de Fredrika vette észre először a nyomot, amely oda juttatta a vizsgálatot, ahol most tartott. Na, nem mintha nem vették volna észre nélküle is, de mégiscsak ő volt a leggyorsabb. Nagyon hamar felismerte az összefüggéseket egy olyan információtömegben, amelyen Alexnek sokkal tovább tartott volna átrágni magát. Másrészről viszont, ha tényleg Gabriel Sebastiansson lett volna a tettes, akkor erre a csapatból Fredrika jött volna rá utoljára. Ami nem igazán volt biztató. Alex az ábrára pillantott, amelyet a nyomozás jelenlegi állásáról készített, és ettől igencsak lelombozódott. Attól függetlenül, hogyan jutottak el idáig a nyomozásban, mi az, amit ténylegesen tudnak? Abban Alex gyakorlatilag biztos volt, hogy nem egy, hanem két elkövetőt keresnek. A flemingsbergi kutyás nőt és az Ecco cipőt hordó férfit. Megnézte Ellen jegyzetét a jönköpingi nő telefonhívásáról. Nora. Bár ugyanaz a nő lenne! Alex ingerülten sóhajtott. Fenéket! Abból kell kiindulnia, hogy ugyanaz! Ellen azt írta, hogy a nő zavartnak tűnt. Ebből Alex arra következtetett, hogy a nő félt, és sietősen telefonált. A nő azt mondta, hogy szerinte az elkövető olyasvalaki, akivel korábban kapcsolata volt. És aki sokat verte. Alexnek rögtön eszébe jutott, amit Peder mondott, miután az autókölcsönzőben járt. A flemingsbergi nőt is rendszeresen verték. Ellen feljegyzett néhány idézetet is. A nő azt mondta, a férfi valamiféle hadat visel, és azt akarja, hogy a lány is részese legyen. „A nők nem tarthatták meg a gyereküket, mert nem érdemelték meg.” Hmmm. Alex tovább olvasott. „A nők pedig azért nem érdemelték meg a gyereküket, mert aki nem szeret minden gyereket, annak nem való gyerek.” Hát ez aztán nem beszélt mellé – gondolta Alex komoran. Nem is értette, amit olvasott. Mi az, hogy „aki nem szeret minden gyereket”? Nyilvánvaló, hogy senki sem szeret minden gyereket egyformán. Az meg főleg, hogy az ember a sajátjánál egy gyereket 197

sem szeret jobban. Újra elolvasta Ellen jegyzetét. A nők megkapják a büntetésüket, a nők nem tarthatták meg a …a nők? Összeszorult a gyomra. – Tévedsz, Fredrika – dünnyögte magában. A férfi dühe nem Sara Sebastiansson ellen irányul. Ha a jönköpingi nő igazat mondott, akkor nem. Hanem több nő ellen. Olyan nők ellen, akik nem szeretnek minden gyereket egyformán. És ha a jönköpingi nő igazat mondott, a férfi korábban is próbálta már megvalósítani a tervét, de nem tudta véghezvinni. Mi ez a téboly? – gondolta Alex. – És ki lehet a többi nő? Magdalena Gregersdottemek beletelt néhány évébe, hogy otthon érezze magát Stockholmban. Ezért aztán a férjével elhalasztották a családalapítást addig, amíg az asszony hozzá nem szokott az új otthonához. – Nem akarok gyereket, amíg nem érzem, hogy van egy saját ismeretségi köröm, amire támaszkodhatom – mondta Magdalena határozottan. Torbjörn, a férje persze támogatta ebben. Egyrészt mindig így tett, másrészt nem volt bolond ragaszkodni a gyerekvállaláshoz úgy, hogy a jövendőbeli anya nem érzi magát késznek rá. De a dolgok nem pont úgy alakultak, ahogy tervezték. Amikor végül is beindították a babaprojektet, kiderült, hogy nem lehet gyerekük. Egy évig próbálkoztak – ó, mennyire gyűlölték a „próbálkozni” szót! –, majd egy évet töltöttek a vizsgálatokkal. Aztán megint egy év „próbálkozás”. Tizenegyszer kísérleteztek mesterséges megtermékenyítéssel. Aztán Magdalenának méhen kívüli terhessége lett. – A francba az egésszel! – zokogta a kórházi ágyon. – Én ezt nem bírom tovább! Torbjörn sem bírta, így fizetés nélküli szabadságot vettek ki, és hat hónapig ide-oda utazgattak a világban. Aztán az örökbefogadás mellett döntöttek. – De az a gyerek nem lesz igazából a tiétek – ellenkezett Torbjörn anyja. Ez volt az egyetlen alkalom Magdalena életében, amikor felmerült 198

benne, hogy megüt egy másik embert. – Már hogyne lenne a miénk! – sziszegte eltökélten. És az övék is lett. Torbjörn és Magdalena Bolíviába utaztak, ahonnan egy márciusi napon Natalie-val tértek vissza, és azóta nem múlt el nap úgy, hogy Magdalena ne mosolyogva ébredt volna. Kimondva ez rettentő nevetségesen hangzott, de szóról szóra igaz volt. Mint ahogy az is, hogy most már egy cseppet sem aggódott közelgő negyvenedik születésnapja miatt. – Gyönyörű vagy – súgta a fülébe Torbjörn azon a reggelen. – Hát persze. Hisz fiatal vagyok, tudod – válaszolta. Magdalena úgy tartotta, hogy akinek kisgyereke van, annak fiatalnak kell lennie. A kis Natalie pedig még egyéves sem volt, úgyhogy Magdalena különösen fiatalnak számított. Visszagondolva nem tudta megmondani, miért érezte hirtelen sürgős szükségét annak, hogy lássa Natalie-t. Bár a kislány gyorsan nőtt, még mindig a babakocsijában aludt. Magdalena először mindig tologatta egy ideig a kocsiban, hogy elaludjon, majd a földszinti lakáshoz tartozó kiskertben hagyta. A kertet magas sövény óvta, melyet Torbjörn még egy kis kerítéssel is megerősített. Magdalena tehát nyugodt szívvel hagyta az alvó Natalie-t a babakocsiban. A kertbe vezető ajtó mindig nyitva állt, és Magdalena babamonitort is tett a kocsiba. Azon azt is meghallotta, ha egy kismadár ugrált a kocsi mellett, az oda nem illő hangokról már nem is beszélve. Talán egy ilyen zaj keltette fel a figyelmét, és ezért kezdett aggódni. Talán emiatt tette meg olyan gyorsan a konyha és a kert közti távolságot. Látta az üvegajtón át a babakocsit, és lassított a léptein. Kósza szellő csapott be a nyitott ajtón, és a hosszú vászonfüggöny meglebbent. Az egyik cserepes virágról lehullott egy szirom, és lágyan a padlóra vitorlázott. Erre a két részletre később is elevenen emlékezett, és nem is felejtette el őket soha. Magdalena a kocsi fölé hajolt. Üres volt! Mintha transzban lenne, felegyenesedett, és végighordozta pillantását a sövényen. Nem látott mögötte senkit. Hol van Natalie?

199

Peder Rydh egyik söderi autósiskolától a másikig vándorolt. Talált még két embert, akik úgy gondolták, felismerik a képen látható nőt, de teljesen biztos egyikük sem volt benne. Ennek ellenére Peder meglehetősen biztosra vette, hogy ugyanazzal a nővel találkoztak, mivel a beszámolóik teljesen megegyeztek. Először is, a nő idegesnek tűnt. Másodszor, véraláfutások voltak az arcán és a karján. Harmadszor pedig, azt tudakolta, hogyan szerezhetne a lehető leggyorsabban jogosítványt. Mindkét autósiskola-tulajdonos javasolt neki egy intenzív tanfolyamot, de amikor megtudta, hogy ez egy összevont körzeti tanfolyam, és napokig tartana egyfolytában egy másik városban, elveszítette az érdeklődését. Azt mondta, nem tudna elszabadulni a munkából. Azzal távozott. Mi a bánatra kellett ennek jogosítvány? – töprengett idegesen Peder. – Hogy elvihesse a hullát Umeåba, amíg a beteg agyú barátja elugrott Jönköpingbe pontot tenni egy régi ügy végére? Ránézett az órájára, miközben beszállt az autóba, hogy elinduljon Nyköpingbe a nőhöz, aki azt állította, hogy a flemingsbergi lány nevelőanyja volt. Vigyáznia kellett, nehogy elkéssen. Ylva azt mondta, leviszi az ikreket a smedsuddei strandra. Peder legszívesebben azt felelte volna, hogy nem jó ötlet. Ylva mindig nehezen bírt egyedül a fiúkkal. Nem igazán gondolta át, mivel jár, ha strandra viszi őket. Másfelől persze nemigen lehetett azzal vádolni, hogy ő lenne a család felelőtlen tagja. Peder alig merte megnézni a mobilját. Ha meglát egy nem fogadott hívást Ylvától vagy Piától, még lehajt az útról. Kezdte azt gondolni, hogy netán beteg. Vagy nem olvasta a múltkor azt az érdekes cikket az extraerős szexuális késztetéssel bíró férfiakról? Nem tűnt valószínűnek, hogy mindenkinek olyan erősek a vágyai, mint neki. Csak az volt a baj, hogy az ikrek születéséig ez nem így ment. Mi történt a régi életével? És milyen ember lett belőle? Ylva és Peder majd egy évig próbálkoztak, mire Ylva végre teherbe esett. Milyen boldogok voltak! Halálosan rémültek, de boldogok. – Azt a mindenit! – mondta Peder, amikor Ylva megcsinálta a terhességi tesztet. – Valami növekszik ott bent! Aztán meleg kezét a felesége hasára tette, és próbálta elképzelni, 200

milyen lehet az élet odabent. Minden alkalommal szeretkeztek, amikor csak lehetőség adódott rá, egészen addig a rohadt ultrahangleletig. Úgyhogy Ylva vágyaival nem volt semmi probléma. Nem tudott betelni Pederrel. Egyszer ebédszünetben is rátelefonált, és hazarendelte. – Biztos a hormonok – nevetgélt, miközben felöltöztek utána. A gondolat, hogy Ylva hazahívja napközben egy jó kis kettyintésre, olyan távolinak tűnt, hogy Pederből önkéntelenül is száraz nevetés tört ki. Igazából nem is a szexről volt szó. Hanem a közelségről és az érzésről, hogy kell valakinek. Meg arról, hogy neki is lehettek vágyai. Akkoriban, amikor Ylva felhívta a munkahelyén, más, különös vágyakról is szó volt. Olyanokról, amelyeket munka mellett nehéz volt kielégíteni. Peder vágyai megszűntek létezni. Egy éjszaka hazament a munkából, miután a kollégáival rábukkant két nyugdíjasra, akiket kiraboltak és meggyilkoltak. Arcon lőtték őket. Peder próbált közel húzódni Ylvához az ágyban. Ylva mocorgott és fészkelődött. – Muszáj ilyen közel jönnöd, Peder? Nem tudok aludni, ha a képembe szuszogsz! Visszahúzódott. Ylva így tudott aludni. Ő, hiába csukta be a szemét olyan szorosan, ahogy tudta, képtelen volt. Sem aznap éjjel, sem a következőn. Peder olyan kevés alkalommal sírt felnőtt életében, hogy mindegyikre vissza tudott emlékezni. Sírt, amikor meghalt a nagyapja. Sírt, amikor az ikrek születtek. És sírt két héttel az után, hogy rátaláltak az agyonlőtt nyugdíjasokra. Úgy zokogott, akár egy gyerek, úgy, hogy közben az anyja is ott volt. – És ez megy mindig – suttogta, az Ylvával való problémáiról beszélve. – Ez megy mindig. – Majd változik – felelte az anyja. – Majd változik, Peder. A nyomorúságnak is van határa. Eljön az a pont, ahol tudni fogod, hogy ennél rosszabb nem lehet, csakis jobb. Mondta mindezt egy nő, aki valaha azt hitte, két egészséges fiút fog férfivá nevelni, aztán el kellett fogadnia, hogy az egyik sosem lesz több nagyra nőtt gyereknél. Peder most úgy érezte, átlépte a nyomorúságnak azt a határát, amiről az anyja beszélt. Legfőképp azzal, hogy újra összegabalyodott 201

Piával. Valami a vége felé közeledett. A házassága. Peder egész teste ezt érezte. Őszintén nem akarta, és nem gondolta, hogy ez volna a módja annak, hogy megszabaduljon ettől a pokoltól. De volt rá esély, hogy ez fog történni. Legalábbis ha továbbra is találkozgat Piával. Az út Nyköpingbe rövidebbnek érződött, mint várta. Egyáltalán nem tűnt hosszúnak. Lehet, hogy már el is vétette a leágazást? Épp megtalálta a keresett címet, és leparkolt, amikor megszólalt a mobilja. Kiszállás közben vette fel. Még mindig elég meleg volt, pedig a nap már megint makacsul a felhők mögött rejtőzködött. Peder szemügyre vette a környező házakat. Középosztály. Nem álltak sehol vadonatúj autók, de régi roncsok sem. Sehol egy új bicikli, csak használtak, de tisztességesek. Tiszta ruhájú, az egészségtől majd’ kicsattanó gyerekek játszadoztak kicsit arrébb az utcán. A hőn áhított biztonság, amely annyi svéd élete vágya. Alex hangja vetett véget a rögtönzött szociológiai elemzésnek. – Ott vagy már? – kérdezte. – Igen – felelte Peder. – Most szálltam ki a kocsiból. Miért, mi van? – Semmi, csak… Ha még úton lettél volna… Eszembe jutott valami. De majd később megbeszéljük. Peder a szeme sarkából látta, hogy a ház ajtaja időközben kinyílt. – Biztos várhat? – kérdezte. – Persze, biztos – felelte Alex. – Még csiszolgatom az elméletemet, aztán visszahívlak. Viszont van még valami. Peder felröhögött. – Elmélet? Azzal Fredrikát hívjad, ne engem! – Természetesen fogom is. De ahogy mondtam, van még valami. Sara Sebastianssonnak él egy exe Norrköpingben. Egy piti bűnöző, akivel nem sokkal azelőtt járt, hogy elment volna arra az umeåi tanfolyamra. Mit gondolsz, el tudnál gyorsan csevegni vele, mielőtt visszajössz? – Norrköpingben? – kérdezett vissza nem sok meggyőződéssel Peder. – Igen – válaszolta Alex. – Ha már úgyis arrafelé jársz… – Jól van – mondta Peder. – Jól van. De csak ha elmeséled ennek a 202

hátterét is. Alex hallhatóan megkönnyebbült. – Szólok Fredrikának, hogy majd hívjon fel – ígérte. – Sok szerencsét! – Kösz – mondta Peder, és letette. A ház lépcsőjén álló hölgyre mosolygott, és elindult felé. Birgitta Franke házi fahéjas csigát szolgált fel kávéval. Peder nem is emlékezett rá, mikor kínálták utoljára ilyen ínycsiklandó süteménnyel. Rögtön kettőt vett. Birgitta Franke kedves, de két lábbal a földön járó asszonynak látszott. A hangja zsémbes volt, de a szeme melegen csillogott. A haja már megőszült, az arca azonban fiatal maradt. Egyszóval olyan asszony benyomását keltette, aki tanult abból, amit az élet hozott. Peder tapintatosan elkérte a személyijét, és látta, hogy csak nemrég töltötte be az ötvenötöt. Megkésve is boldog születésnapot kívánt neki, és újra megdicsérte a süteményét. Az asszony mosolyogva megköszönte. A mosolytól apró ráncok jelentek meg a szeme sarkában. Jól álltak neki. – A közzétett fantomkép miatt telefonált a rendőrségnek – vágott bele végre Peder, hogy a beszélgetés elszakadjon a fahéjas csigától és a konyhabútortól. – Így van – felelte Birgitta. – És először is azt szeretném tudni, miért körözik. Peder beleivott a kávéjába, Birgitta függönyére nézett, és évek óta először eszébe jutott a nagyanyja. – Igazából nem körözzük, hivatalosan nem gyanúsítjuk semmivel. Csak beszélni szeretnénk vele, mert úgy hisszük, döntő jelentőségű információkkal tudna szolgálni ebben az ügyben. Sajnos attól tartok, azt nem mondhatom el, miféle információk ezek. Birgitta elgondolkozva bólogatott. Pedernek valamiért Gabriel Sebastiansson anyja jutott az eszébe. Sokat tanulhatott volna Birgittától a vén banya arról, hogy kell másokkal kommunikálni. Birgitta felugrott az asztal mellől, és kiment az előszobába. Peder hallotta, hogy kihúz egy fiókot. Jókora fényképalbummal tért vissza, 203

amit letett Peder elé, és lapozott benne néhányat. – Itt is van – mutatta. – Itt kezdődik. Peder megnézte a képeket, amelyek a fiatal Birgittát ábrázolták, mellette egy vele egykorú férfi, akit Peder nem tudott azonosítani, valamint egy lány, akiről kis fantáziával lehetett állítani, hogy hasonlít a flemingsbergi nőre. Két fotón egy fiú is látszott. – Monika tizenhárom évesen került hozzánk – kezdett bele a történetbe Birgitta. – A férjem szavaival élve sérült volt, nem teljesen normális. Itt a képen olyan, mint bárki más. Szőke, szép szemű, csinos arcú kislány. De a fejében nem volt rendben minden. Manapság, a számítógépek korában azt lehetne mondani, hogy rosszul volt programozva. – Ezt hogy érti? – kérdezte Peder az albumban lapozgatva. Újabb képek Monikáról és a nevelőszüleiről. Monika egyiken sem mosolygott. De Birgitta jól mondta. Szép volt a szeme, és csinos az arca. – Olyan szörnyűséges volt a múltja, hogy visszagondolva nem is értettük, hogy fogadhattuk be pont őt – mondta Birgitta a fejét a tenyerébe támasztva. – Bár azt is be kell vallanom, hogy semmit sem sejtettünk, amíg be nem következett a katasztrófa. Akkor pedig már késő volt. Még egy kis kávét? Peder felnézett az albumból. – Kérek szépen – mondta gépiesen. – Egyébként a férje hol van? – Dolgozik – felelte Birgitta. – De egy-két óra múlva hazaér, ha esetleg volna kedve velünk vacsorázni. Pedernek mosolyognia kellett. – Nagyon kedves, de sajnos nem érek rá. Birgitta visszamosolygott. – Milyen kár! – mondta. – Pedig nagyon kedves fiúnak látszik. A kávéskannáért nyúlt, és töltött még mindkettőjüknek. – Hol is tartottam? – kérdezte, de rögvest választ is adott magának. – Ja, persze, a lány múltjánál. Megint felkelt, és kiment. Ezúttal egy dossziéval jött vissza. – Ebben tartunk a férjemmel mindent, amit a nevelt gyerekeinkről közöltek velünk – mondta büszkén, és a dossziét is lerakta Peder elé. – Tudja, nekünk nem lehetett gyerekünk, hát úgy döntöttünk, örökbe 204

fogadunk. A tekintetében még mindig ott csillogott a büszkeség, miközben átpörgette a lapokat. – Itt van – mondta. – Ezt küldte a gyámügy, mielőtt Monika megérkezett. A többit titkosították, úgyhogy az nincs meg. Peder félretolta a fényképalbumot, és elolvasta a gyámügytől kapott iratokat. A tizenhárom éves Monika Sander rendezetlen háttérrel bír, azonnali elhelyezést igényel szerető, stabil családnál. A gyermek anyjától akkor vették el a felügyeleti jogot, amikor Monika hároméves volt, és azóta csak nagyon korlátozott kapcsolat van közöttük. Monika az anyja alkohol- és drogfüggősége miatt került állami gondozásba. Az anyának számos szexuális partnere volt a gyermek születése óta, és valószínűleg prostituált. Az apa korán elhunyt autóbalesetben. Az anya problémái az apa halála után kezdődtek. A kislány három évig élt első nevelőszüleinél. A nevelőszülők ezután elváltak, és nem tarthatták meg a gyermeket. Nyolcéves koráig számos helyen élt hosszabb-rövidebb ideig, majd egy évig egy nevelőotthonban. Ezután újra nevelőszülőkhöz került, amitől hosszú távú megoldást vártunk. A kislány tanulmányi eredményei a kezdetektől fogva gyengék voltak a nehéz körülményei miatt. Felmerült a molesztálás gyanúja, de ezt a vizsgálatok nem tudták alátámasztani. Monika számára mindig is gondot okozott a korosztályos közösségben való szocializáció. Harmadik osztályos korától kezdve személyre szabott nevelésben részesült, és egy speciális, mindössze hatfős osztályba járt. Ez aránylag jól működött, bár nem volt teljesen kielégítő. Peder még elolvasott két oldalt, amelyek azt taglalták, hogyan fulladt kudarcba a kislány iskoláztatása. Mire Frankéékhoz került, bolti lopás és zsebtolvajlás gyanújával már le is tartóztatták egyszer. Peder gondolatai a jönköpingi nőre terelődtek. Ő is mindenféle nevelőszülőknél nőtt fel, nem? – Értem – mondta, amikor végzett az olvasással. – És azt mondja, volt egyéb is emellett, amiről önnek és a férjének tudnia kellett 205

volna? Birgitta bólogatott, és ivott néhány korty kávét. – Mi jót akartunk – nézett Peder szemébe. – Azt hittük, mi lehetünk a támasz, amire annak a lánynak szüksége volt. És isten a tudója, hogy meg is próbáltuk. De teljesen hiába. – Voltak ebben az időben más nevelt gyerekeik is? – kérdezte Peder, mert eszébe jutott a fényképeken látott fiú. – Nem – mondta Birgitta. – Ha a fiatalemberre gondol, akit a képeken látott, ő az unokaöcsém. Egyidős Monikával, ezért úgy gondoltuk, jól érzik majd magukat együtt. Ráadásul ugyanabba az iskolába is készültek. Birgitta halványan elmosolyodott. – Persze nem működött. Az unokaöcsém már olyan fiatalon is nagyon rendszerető volt. Ki nem állhatta Monikát, azt mondta, dilis meg agyalágyult. – Mert lopott? – Mert félt a furcsa dolgoktól – mondta Birgitta. – Nem igazán ment neki a társas érintkezés, inkább elbújt. Előfordult, hogy az egyik pillanatban nekiment az embernek dühében, a másikban meg zokogva összeomlott. Rettenetes rémálmai voltak a múltjáról, sokszor ébredt fel sikoltozva az éjszaka közepén. Egész kiverte a víz. De azt sosem mondta el, mit álmodott, csak találgatni tudtunk. Peder kezdett elcsüggedni. Ez az egyik nyilvánvaló hátránya a rendőri munkának: a rendőr szinte soha nem beszél könnyen kezelhető, kiegyensúlyozott emberekkel vagy emberekről. – Meddig volt önöknél? – kérdezte. – Két évig – felelte Birgitta. – Aztán elegünk lett. Szinte egyáltalán nem járt iskolába, hosszú időkre nyoma veszett, aztán amikor megkerült, nem mondta el, merre volt. És akkor még ott voltak a különféle törvényszegései is: lopott és hasist szívott. – Fiúk? – Én sosem találkoztam egyikkel sem, de természetesen voltak fiúi. Peder a homlokát ráncolta. – És mi az, amit a gyámhatóság elmulasztott közölni önökkel, mielőtt örökbe fogadták? Birgitta összehúzta magát. 206

– Hogy eredetileg is örökbe fogadták – válaszolta halkan. – Tessék? – Hogy a nő, akit a gyámügy az anyjaként nevezett meg, nem Monika biológiai anyja volt. Már ő is örökbe fogadta. – De mégis hogy fogadhatott örökbe egy ilyen nő? – hüledezett Peder. – Úgy, ahogy a jelentés is írja: a problémái csak akkor kezdődtek, amikor a férje meghalt. Vagyis hát valószínűleg sokkal előtte, de addig teljesen normális életet élt, volt otthona, munkája, autója. Azután elindult lefelé a lejtőn. Úgy tűnik, fiatalkorában rossz társaságba keveredett, aztán amikor egyedül maradt a kislánnyal, és elvesztette az állását, visszasodródott közéjük. – Honnan jött eredetileg Monika? – kérdezte Peder. – Valamelyik balti államból – felelte Birgitta, és megcsóválta a fejét. – Nem emlékszem pontosan, melyikből, és arra sem, milyen körülmények között fogadták örökbe. Peder agya eszeveszetten igyekezett minden új információt feldolgozni. – És ki mondta el önnek, hogy örökbe fogadták? – Az egyik gyámügyes – sóhajtotta Birgitta. – De leírva sosem láttam. Nagyon rosszul kezelték az egész Monika-ügyet. Sokkal előbb be kellett volna avatkozniuk. Mondhatjuk, hogy kétszer hagyták magára: előbb a biológiai anyja, aztán az örökbefogadója. Birgitta elhallgatott. – És aztán talán a másik nevelőcsaládja is – folytatta. – De az nem teljesen tiszta. Peder újra elolvasta a gyámügyesek jelentését. Majd összevissza lapozgatott az albumban. A fotók különféle beállításokban ábrázolták a családot. Karácsonykor és húsvétkor. Nyaralásokon és kirándulásokon. – Mi próbálkoztunk – mondta Birgitta Franke elhaló hangon. – Próbálkoztunk, de nem sikerült. – Tudja, mi történt vele aztán? – kérdezte Peder. – Az után, hogy elhagyta önöket. – Valami javító-nevelő programra ment hat hónapra, de legalább tízszer megszökött. Aztán próbálták elhelyezni egy másik családnál, 207

de az sem ment. Aztán egyszer csak tizennyolc lett, már nem volt kiskorú, és nem is hallottam róla többet. Egész addig, amíg meg nem láttam a képét az újságban. Peder finoman becsukta az albumot. – De hogyan ismerte fel? – kérdezte. – Mármint én is látok némi hasonlóságot a fantomkép és a fotókon lévő lány között, de… Birgitta a fejét rázta. – Honnan tudja, hogy ez ugyanaz a lány? Birgitta szeme felcsillant. – A nyakláncáról – mondta mosolyogva. – Még mindig azt a nyakláncot hordja, amit a konfirmációjára kapott tőlünk, mielőtt elment. Peder felkapta az állomáson látott nő fantomképét. Eddig észre sem vette, de valóban volt rajta nyaklánc. Egy ezüst oroszlán függött egy vastag láncon. Birgitta újra kinyitotta az albumot, és a közepére lapozott. – Látja? – mutatta. Peder látta. Ugyanaz a nyaklánc volt. Ennyi elég is volt, hogy meggyőzze. Ez ugyanaz a lány. – Imádta a csillagképeket – mesélte Birgitta. – Ezért adtuk neki ezt a medált. Először nem is akart konfirmálni, de aztán megpuhítottuk, megígértük neki, hogy egy gyönyörű helyen végezheti el a tanfolyamot a szigetvilágban, és szép ajándékot is kap majd. Reméltük, az a csoport majd jót tesz neki. De persze ott is bajt kevert. Később kisült, hogy lopott a többiektől. Birgitta elkezdte leszedni az asztalt. – Akkor döntöttük el, hogy ebből elég – folytatta. – Aki a konfirmációs felkészítő kurzuson is lop, abban nem lehet valami sok tisztesség. De a nyakláncot megtarthatta, ha már annyira szerette. Peder elkezdte kijegyzetelni a részleteket a gyámügyi jelentésből. Monika Sander. Aztán jobb ötlete támadt. – Elvihetném ezt lemásolni? – lengette meg az iratokat. – Hát persze – felelte Birgitta. – Csak küldje vissza postán, mert szeretem, ha megvannak a nevelt gyerekeimről szóló iratok. Peder beleegyezően bólogatott. Eltette a papírokat, és lassan felkelt az asztaltól. 208

– Ha bármi más eszébe jut, hívjon fel, legyen szíves – mondta barátságosan, miközben az asztalra tette a névjegyét. – Úgy lesz, megígérem – mondta Birgitta, majd hozzátette: – Meg kell mondanom, nem gondoltuk, hogy ilyen rémes körülmények között kerül elő. Peder megállt. – Hogy keveredhetett bele ilyen borzalmas dolgokba? – Ezt szeretnénk megtudni – mondta Peder. – Ezt szeretnénk megtudni. Fredrika Bergman késő délutánra érte el Umeåt. Mire leszállt a repülő, Fredrika egész teste sajgott a fáradtságtól. Bekapcsolta a mobilját, és látta, hogy két üzenete van. Ahhoz sajnos már túl késő volt, hogy még aznap kihallgassa Nora nagyanyját és Sara írásoktatóját. Az órájára nézett: majdnem fél hat volt. Késett a gép. Vállat vont. Nem siet sehova. Ha holnap el tudja intézni mindkét kihallgatást, akkor nincsen semmi probléma. Nem volt lehetősége felhívni Pedert, és megosztani vele Sara volt barátjának háttértörténetét, ahogy ígérte. Remélte, hogy Peder azért valahogy megszerezte a szükséges információkat. Bár fáradt volt, Fredrika furcsán összeszedettnek érezte magát. A nyomozás végre szélesebb körben folyt, és valami különös módon Fredrika azt érezte, hogy most halad a jó nyomon. Egy pillanatig eltűnődött azon, hol lehet az elsőként gyanúsított Gabriel. Valószínűnek tűnt, hogy az anyja segített neki elhagyni az országot. Fredrika megborzongott, amikor eszébe jutott Teodora Sebastiansson háza. Volt valami kísérteties az egész helyben. Esti napsugarak cirógatták az aszfaltot, ahogy Fredrika elhagyta a repülőtér terminálját. Amíg arra várt, hogy Alex felvegye a telefont, megengedte magának, hogy megálljon, és behunyt szemmel sütkérezzen a napfényben. Langyos szellő kavarta meg a levegőt. Tavaszi idő van — gondolta Fredrika. – Ez nem nyár, tavasz van a levegőben. A telefont sem Alex, sem Peder nem vette fel, így Fredrika kissé kelletlenül fogta a bőröndjét, és elindult a legközelebbi taxihoz. Az elképesztően ósdi Városi Szállóban foglalt szobát. Esetleg 209

kényeztethetné magát egy pohár borral a verandán, amíg felvázolja magában a holnapi munkát. Esetleg, ha már ott van, végiggondolhatná rendesen az örökbefogadási központtól érkezett üzenetet is. Fredrika kis híján pánikba esett, amikor az üzenetre gondolt. Fel fogják hívni, hogy döntsön már végre? Itt az ideje, hogy eltervezze az életét, mint egyedülálló anya? Váratlanul azon kapta magát, hogy zokog. Megkísérelt néhány mély lélegzetet venni. Nem is tudta, miért keserítette el ennyire az a telefonhívás. Semmi oka nem volt rá, hogy így viselkedjen. Egyszerűen nevetséges volt, hogy itt áll az út szélén, az umeåi repülőtér előtt, és minden egyszerre kavarog a fejében. Zavartan nézett körül. Járt ő már itt? Úgy vélte, nem. Vagy ha mégis, nem emlékezett rá. Amint odaért a taxihoz, megszólalt a mobilja. A sofőrrel bedobálták a poggyászát a csomagtartóba, aztán Fredrika beült hátra, és felvette a telefont. – Elraboltak még egy kislányt, egy csecsemőt – mondta Alex, tisztán hallható feszültséggel a hangjában. Fredrika figyelme egyszeriben erre összpontosult. Nem volt elég levegő a taxi hátsó ülésén. Megnyomta a gombot, és az ablak leereszkedett. A sofőr rögtön tiltakozni kezdett. – Ne tessék már lehúzni, csókolom, van klíma! Fredrika egy intéssel elhallgattatta. – Honnan tudjuk, hogy köze van az ügyünkhöz? – kérdezte Alexet. – Körülbelül egy órával a baba eltűnése után a rendőrség talált egy csomagot a ház előtti virágágyás szélén, benne a gyerek ruháival és a pelenkájával. Meg azzal a kis hajtinccsel, amibe az anya hajcsatot tett. Fredrika nem tudta, mit mondjon erre. – De mi az isten… – kezdte, aztán elhallgatott, mert maga is meglepődött rajta, hogy beszél. – Most mit csinálunk? – Éjjel-nappal dolgozunk, amíg meg nem találjuk azt, aki ezt tette – válaszolta Alex. – Peder már biztos Norrköpingben van Sara Sebastiansson volt barátjánál, aztán egyenesen jön vissza Stockholmba. Én most futok a kocsihoz, megyek és beszélek az eltűnt 210

csecsemő anyjával. Fredrika nagy nehezen nyelt egyet-kettőt. – Tudd meg, van-e valami közük Umeåhoz – nyögte ki végül. – Hát persze – felelte Alex. Fredrika a háttérzajokból úgy sejtette, hogy Alex most érte el az autóját. – Most mintha gyorsabban csinálná, mármint ha ez ugyanaz az ember – mondta. Alex nem válaszolt azonnal. – Ezt hogy érted? – kérdezte aztán. – Sara csak a kislánya eltűnése utáni napon kapta meg a csomagot. De most, ahogy mondtad, a szülők szinte rögtön azután megkapták, hogy a babának nyoma veszett. Alexnek megint elállt a szava egy időre. – A rohadt életbe, igazad van! – suttogta. Fredrika lehunyta a szemét, és a fülére szorította a telefont. Miért siet hirtelen ennyire az elkövető? És miért rabolt el még egy gyereket ilyen gyorsan az előző után? És… ha a haját és a ruháit már visszajuttatta a szüleihez, az vajon azt jelenti, hogy a baba már nem él? Mi vezérli? – töprengett magában Fredrika. – Mi vezérelheti? Peder Rydh fénysebességgel száguldott vissza Stockholmba. Alex épp akkor hívta fel, és tájékoztatta az újabb gyerek eltűnéséről, amikor Norrköpingbe ért. Abban egyetértettek, hogy Sara Sebastiansson exbarátját ettől azért még ki kell hallgatni. Volt valami halovány esély rá, hogy ő áll Lilian elrablása mögött, és most azért vitt el még egy kisgyereket, hogy azt a látszatot keltse, mintha Lilian egy sorozatgyilkosnak, és nem az édesanyja volt barátjának esett volna áldozatul. Abban a pillanatban azonban, ahogy megpillantotta a férfit, Peder reményei szertefoszlottak. Szikrányi esély sem volt arra, hogy ez az ember elrabolhatott és megölhetett egy kisgyereket. Volt egy s más a rovásán, és saját bevallása szerint is meglepően sokáig neheztelt Sarára, miután a lány szakított vele, de azért ettől elég messze volt az, hogy tizenöt évvel később meggyilkolja a nő kislányát. 211

Peder csüggedten felsóhajtott. Ez a nap sem úgy alakult, ahogy elképzelte. Annak azért nagyon örült, hogy Fredrikát küldték Umeåba, és nem őt. Egyrészt úgy érezte, túlságosan szét van esve egy ilyen utazáshoz, másrészt meg jól jött, hogy Fredrika nem volt útban, amikor a második gyerek eltűnt, és kezdett forrósodni a helyzet. Egyáltalán nem örült viszont annak, amilyen irányt az ügy vett. Meghaladni látszott a felfogóképességét. Amíg abból indultak ki, hogy az apa rabolta el, majd ölte meg Liliant, Peder tudta, mit csinál. Ilyen esetekben szinte mindig olyan ember a tettes, aki közel áll az áldozathoz. Szinte mindig. Ez olyan kétségbevonhatatlan tény, amely minden épeszű rendőr gondolkodását áthatja. Nem volt más figyelembe veendő körülmény. Nem tűnt el más gyerek, és Sarának sem volt más ellensége. Fredrika gyakorlatilag kezdettől fogva rugalmasabban gondolkodott. Ő jött rá, hogy Sarát, és nem Gabrielt kell a gyilkossal kapcsolatba hozniuk, és ő próbálta rávenni a csapatot, hogy ne csak Gabrielt tartsák az egyetlen lehetséges elkövetőnek. Az, hogy senki sem hallgatott rá, sajnos értékes időt rabolt el a nyomozástól. Peder tisztában volt vele, hogy ez a helyzet, de azzal is, hogy ezt sosem ismerné be másnak. A legkevésbé Fredrikának. Abban azonban még mindig kételkedett, hogy volt-e reális esélyük megmenteni Lilian életét. Még maga Sara Sebastiansson sem gondolta, hogy valaki annyira gyűlölheti, hogy a kislánya megölésével bünteti meg. Hogy érthették volna meg akkor az eseményeket a nyomozók? És most újabb gyereknek veszett nyoma. Peder érezte, hogy háborognak a zsigerei. Egy csecsemő. De hát hogyan lehet képes épelméjű ember bántani egy csecsemőt? Volt persze a kérdésére egy egészen egyszerű válasz: akinek akár csak eszébe jut, hogy megöljön egy csecsemőt vagy egy kisgyereket, az nem épelméjű. Pedert lesújtotta a gondolat, de nem tűnt valószínűnek, hogy a nyomozócsoport ezt a gyereket képes lesz megmenteni. Ököllel a kormánykerékre csapott. Mi nem jut az eszébe? Teljesen egyértelmű, hogy mindent megtesznek a gyerek megmentéséért. A lelkesedése azonban rögtön újra lelohadt. Ugyanilyen egyértelmű volt az is, hogy ha a gyilkos a 212

második gyerekkel is huszonnégy órán belül végezni akar, akkor nem fogják időben megtalálni. Akkor találjuk meg, amikor ő akarja – gondolta összetörten. – Ott találunk rá, ahová teszi, és akkor, amikor azt akarja, hogy megtaláljuk. A rendőrség lehetett hős, de teljesen tehetetlen is. Peder azon gondolkozott, mit is ért el ma. Úgy sejtette, azonosította a nőt, aki az Ecco cipős férfit segítette. De valójában mit tett a nő? Megjelent egy kutyával a flemingsbergi vasútállomáson, és furcsán viselkedett. Talán azért, hogy feltartsa Sara Sebastianssont. Próbált jogosítványt szerezni. Talán azért, hogy elvihesse Lilian holttestét Umeåba. Kényelmetlenül sok volt a talán. Peder nyelt egyet. Ha ez a nő az, akinek gondolják, és azt a szerepet játssza az ügyben, amit gyanítanak, akkor létfontosságú, hogy megtalálják és beszéljenek vele. Alex rögtön úgy döntött, hogy közzéteszi Monika Sander nevét és fényképét, és a sajtón keresztül felkéri, hogy jelentkezzen. Ahogy mindenki más is, aki tudja, ki ő. Na és hogy hol van. Sarát is meg kell majd kérdezni, felismeri-e a nevet vagy a képet, esetleg megerősítheti, hogy tényleg ezzel a nővel találkozott a vasútállomáson. Ki kell kérdezni az eltűnt csecsemő szüleit is. Alex és Peder is meg volt azonban győződve arról, hogy nem Monika Sander állt a csecsemő elrablása mögött. Ha a nevelőanyja jellemzése helytálló, akkor ez a terv túlságosan precíz és kifinomult volt ahhoz, hogy Monika felérje ésszel, és mindent a megfelelő időpillanatban vigyen véghez. Viszont ezzel együtt is az ügy kulcsfigurája maradt. Peder megrázta a fejét. Van valami, aminek eszébe kellett volna jutnia, valami, amire emlékeznie kellett volna. Továbbra is száraz volt a torka. Egyre szomjazott, de nem ért rá megállni és venni valami innivalót. Most az volt a legfontosabb, hogy visszaérjen Stockholmba, és belevesse magát az újabb nyomozásba, hogy kiderüljön, kapcsolatba hozható-e az eddigivel. Márpedig kell lennie kapcsolatnak. Nem lehet véletlen, hogy a baba haját és ruháit egy dobozba tették, és otthagyták a kertben, vagy hol. Lilian elrablásának részleteit még mindig nem adták ki a 213

sajtónak, így nem is tudhatott róluk senki. Peder fejében egyetlen gondolat járt, amikor Stockholm közelébe ért, és megpillantotta keleten a Globe Aréna sziluettjét. Bár megtalálnák Monika Sandert! Méghozzá gyorsan. A solnai Karolinska Egyetemi Kórház négyes osztályának ápolónőit utasították, hogy különösen gyengéden bánjanak a hármas kórteremben egyedül fekvő beteggel. A fiatal nőt mentő hozta be az éjjel a sürgősségire. A szomszédja felébredt a lépcsőházból behallatszó furcsa zajra, és kikukucskált a kémlelőnyíláson, nem betörők akarják-e kifosztani a lakókat, akik épp nyaralni utaztak. Ehelyett azt látta, hogy a szomszéd lány ott fekszik félig a lépcsőház kövezetén, félig a lakásban, a teste összevissza verve. Azonnal telefonált a mentőknek, aztán leült a lépcső tetejére, hogy vigyázzon a lányra, aki alig volt magánál, amikor hordágyra tették, és levitték a lépcsőn. A szomszédtól megkérdezték, mi a lány neve. – Jelena, vagy valami ilyesmi – mondta. – De a lakás nem az övé. A tulaj már évek óta nem lakik itt. A lány csak az albérlője. Néha itt alszik egy férfi is, de neki nem tudom a nevét. A lakás ajtajára nem volt kiírva semmi. A sérült nő összefüggéstelenül motyogott, miközben a mentős gyengéden pofozgatta, és a nevét kérdezte. Mintha Helenát mondott volna. Aztán elvesztette az eszméletét. A sürgősségi osztályon rendkívül súlyosnak találták a sérüléseit. Kiderült, hogy eltört négy bordája és több ujja, zúzódások vannak a járomcsontján, és kiugrott az állkapcsa. Az egész testén véraláfutások látszottak, és a röntgen kimutatta, hogy az agya is megduzzadt a fejét ért ütések következtében. Az intenzív osztályra vitték. A kórházi személyzet alig akarta elhinni, hány meg hány zúzódást, sebet és törést találtak a páciens testén. De legjobban az égési sebek rázták meg őket. Ezekből is több mint húsz volt, feltételezésük szerint gyufával okozták őket. A gondolatra, hogy milyen fájdalmasak lehetnek, a beteg ágya mellett egymást váltó ápolónőknek a hideg futkosott a hátán. Tíz óra körül a Helena néven felvett nő magához tért, de még 214

mindig kábult volt a sok morfiumtól, amit a fájdalom csillapítására adtak be neki. Az intenzív osztály főorvosa úgy ítélte, most már elég jól van ahhoz, hogy egy általános osztályra kerüljön, ezért felgurították az ágyát a négyesre. Elsőnek Moa Nilsson ápolónő vigyázott rá. Sok dolga nem akadt vele, de elég szörnyű élmény volt végignézni a vékony testen és a véraláfutások tarkította arcon. Lehetetlen volt megmondani, hogy néz ki a nő normális állapotban. Személyi igazolványt nem találtak nála. Moa azt gondolta, sejti, hogyan élhet a lány. A körme tövig volt rágva, és apró, amatőr tetoválásokat viselt a karján. A haja vörös volt, de akárki láthatta, hogy festett. Moa azt is megkockáztatta, hogy nemrég festették be. A száraz haj szomorúan terült szét a nő feje körül a párnán. Olyan vörös volt, mintha vértócsában heverne a feje. A többi ápoló be-bekukkantott megnézni, mi a helyzet, de az semmit nem változott egész addig, amíg a kocsi a betegek vacsorájával végig nem csörömpölt a folyosón. Akkor a páciens kinyitotta azt a szemét, amelyik nem volt teljesen bedagadva. Moa letette a magazinját. – Helena, a Karolinska Egyetemi Kórházban van – mondta gyengéden, és az ágy szélére ült. A lány nem szólt semmit. Nagyon, nagyon rémültnek látszott. Moa óvatosan megsimogatta a karját. A lány motyogott valamit. Moa a homlokát ráncolva közelebb hajolt. – Segítsenek… – suttogta alig hallhatóan a lány. – Segítsenek…

215

Szombat Spencer Lagergrennek egy csomó jó tulajdonsága volt, de Fredrika Bergman mindig is hiányolta a kapcsolatukból a spontaneitást és a meglepetéseket. Ez persze bizonyos mértékig abból fakadt, hogy Spencer nős volt, ami erősen akadályozta abban, hogy spontán módon viselkedjen. Fredrika azonban sokkal inkább annak tulajdonította a meglepetések hiányát, hogy Spencer fantáziája ezen a téren meglehetősen szegényes volt. Csak a sors kegyelméből és jóvoltából tudta meglepni az embert. Csakhogy minden szabály alól van kivétel. Fredrika mosolyogva próbálta feltűzni sötét haját. Elképzelte magát, ahogy egyedül tölti az estét Umeåban egy pohár borral meg a noteszével. És az este valóban így is indult. De ahogy a Városi Szálló teraszán üldögélt, és a méregdrága bort iszogatta, egyszer csak megszólalt valaki a háta mögött. – Elnézést, szabad ez a hely? Fredrika annyira megdöbbent Spencer hangjának hallatán, hogy szó szerint leesett az álla, és végigfolyt rajta a korty vörösbor, amit épp lenyelni készült. Spencer riadtan nézte. – Jól vagy? – kérdezte aggódva, miközben felkapott egy szalvétát az asztalról, és megtörölgette Fredrika arcát. Fredrika a hajával küzdött, és elvörösödve nevetett. Spencer merész lépése lenyűgözte. Világosan megegyeztek, hogy a kapcsolatuk egyikükre nézve sem jár semmilyen kötelezettséggel, nem fogadták meg, hogy támogatják egymást. Ebben a tekintetben teljesen egyértelmű volt, milyen szerepet tölt be Spencer Fredrika életében. Mégis eljött. Valószínűleg persze nemcsak Fredrika, hanem saját maga miatt is. – A lehetőséget meg kell ragadni, ha az utunkba akad – mondta Spencer, amikor nem sokkal váratlan érkezése után a magasba emelték a poharukat. – Nem minden nap adatik meg az embernek, hogy eljöjjön Umeåba, és a város legjobb szállodájában dőzsöljön. A még mindig teljesen elképedt Fredrika egyszerre próbált 216

köszönetet mondani és magyarázkodni. Csodás ilyen hamar újra látni Spencert, de tudatában van vajon, hogy neki holnap dolgoznia kell, aztán rögtön repül haza? Igen, tudja. De annyira hiányzott neki Fredrika. És a telefonban olyan elgyötört és kétségbeesett volt a hangja. Fredrika arra gondolt, hogy Eva, Spencer felesége biztosan tud a kapcsolatukról. Ez megmagyarázná, hogy tud a férfi ilyen könnyedén elszabadulni otthonról egy héten egyszer. Meg aztán az idők során Evának is megvoltak a maga viszonyai. Spencer egy alkalommal kifejtette, miért nem akar elválni. A házasság révén több olyan bensőséges kapcsolatra tett szert – példának okáért az apósával –, amelyek lehetetlenné tették a válást. És az az igazság, tette hozzá, hogy mindennek dacára még mindig erős szálak kötik a feleségéhez. Olyan szálak, amelyeket még ennél is jobban meg lehetne feszíteni, és akkor sem szakadnának el. Ez igazából nem is akkora probléma – gondolta Fredrika, mert nem volt biztos benne, hogy élvezné, ha a mindennapi életét meg kellene osztania Spencerrel. Csöndes, de emlékezetes estéjük volt. Borozás a verandán, majd vacsora a közeli étteremben, ahol egy fiatal zongorista játéka tette fel a koronát az estére. Egyszer, amikor Fredrika – ellazulva a bortól, a múló lelki béke állapotában – kicsit túlságosan átható tekintettel figyelte a zongoristát, Spencer átnyúlt az asztal fölött, és finoman megsimogatta a heget a karján. Elgondolkozva, Fredrika továbbra is a zongoristát nézte, és kerülte Spencer pillantását. De nem húzta el a karját. Fredrika komoly arckifejezést öltött, amikor a táskájába csúsztatta a hajkeféjét, és megigazgatta a blézerét. Spencer látogatása csupán annyi aggodalmat keltett benne, hogy még mindig nem volt képes szólni neki az örökbefogadási központ hívásáról. Pedig meg kell neki mondanom – gondolta. – Akárhogy is áll a kapcsolatunk, meg kell neki mondanom. Mégpedig hamarosan. Elmúlt kilenc óra, amikor Fredrika elindult a szállodából, hogy felkeresse az írótanfolyam oktatóját, amelyen annak idején Sara Sebastiansson részt vett. Az elválás Spencertől igencsak bonyolult 217

rituálé volt. Sosem tudták biztosan, mikor találkoznak legközelebb, de ez nem számított. Csak az, hogy tudták, hogy akarnak találkozni. Fredrika még gyorsan tárgyalt egy kicsit Alexszel telefonon, mielőtt kiszállt az autóból, hogy becsöngessen az oktatóhoz. A média megőrült, mondta Alex, de ezt Fredrika már akkor észrevette, amikor meglátta a reggeli lapok címoldalát. Nem találtak halott csecsemőt, amiért mindenki hálát adott, aki részt vett az ügyben, de azért tudatában voltak, hogy valószínűleg csak nagyon kevés idejük van. – Azonnal szólj, amint megtudtál valamit – mondta a beszélgetés végén Alex. – Egynek-másnak utánajártunk az éjszaka, de hogy őszinte legyek… Fredrika látta maga előtt, ahogy főnöke a fejét csóválja. – Hogy őszinte legyek, minden téren becsődöltünk – sóhajtott Alex. Fredrika kiszállt az autóból, és a kis házikó ajtajához sietett. Az épület úgy nézett ki, mint a boszorkány mézeskalács háza a Jancsi és Juliskában. Tele volt apró díszítőelemekkel, amelyeket mintha csak odafestettek volna a falra. A környék csendesnek és elegánsnak látszott. Sehol egy gyerek vagy fiatal. Fredrikának a „nyugdíjasotthon” szó villant át az agyán, épp, mielőtt kinyílt az ajtó, és szembe találta magát egy dús vörös hajú férfival. Fredrika meglepetten pislogott. – Magnus Söder? – kérdezte. – Én vagyok – válaszolta a férfi, és kezet nyújtott. Fredrika megkönnyebbült, mivel felismerte a telefonban hallott hangot, és megrázta a férfi kezét. Egy halvány mosolyt is megkockáztatott, amikor elkapta a férfi kemény tekintetét. Tényleg volt benne valami enyhén agresszív? A nemrég nyugdíjba vonult Magnus Söder, aki kávéfoltos kötött mellényt viselt, annyira nem hasonlított arra, amit elképzelt, hogy Fredrika kis híján elpirult. Valami furcsa okból fiatalabb, sötétebb hajú és vonzóbb emberre számított. És nem ilyen magasra. Mindig ideges volt, ha kicsinek érezte magát valaki mellett, akit nem ismert. Magnus előrement, egyenesen átvágott a házon, aztán hátul kilépett egy csodaszép teraszra. Sem étellel, sem itallal nem kínálta meg Fredrikát, csak leült vele szemben, és a szemébe nézett. – Ahogy telefonon is mondtam, nem sokra emlékszem abból az 218

időből – kezdte kimérten. Mielőtt Fredrika megszólalhatott volna, még hozzátette: – Gyógyult alkoholista vagyok, és az időszak, amiről érdeklődik, elég húzós volt. Fredrika lassan bólintott. – Ahogy próbáltam elmagyarázni – mondta –, nem kimondottan a részletekre kérdeznék rá. Magnus feltette a kezét, mintha beismerné a vereséget. – Találtam iratokat arról a nyárról – mondta. – Képtelen vagyok kihajítani a régi papírokat. Egy zöld dossziét dobott az asztalra. Akkorát puffant, hogy Fredrika ugrott egyet ijedtében. – Kiről akar tudni? – kérdezte a férfi nyersen. – Bizonyos Sara Lageråsról – felelte gyorsan Fredrika, és gratulált magának, amiért eszébe jutott Sara születési neve. Magnus a dossziéban lévő iratokat böngészte. – Aha! – mondta nagy sokára. Fredrika összevonta a szemöldökét. – Aha! – ismételte Magnus. – Megvan! Göteborgi volt, ugye? – Így van – felelte Fredrika. – És most elvesztette a gyerekét? Ő volt a hírekben? – Igen. Magnus határozatlanul hümmögött. – Csak egy pár kérdésem volna – mondta Fredrika, és megigazította a blúzát, mert megérezte Magnus tekintetét a dekoltázsán. Magnus kissé elmosolyodott, és felnézett. Nem szólt semmit. – Ezekből a papírokból kiderül, itt maradt-e Sara dolgozni a központban, miután a tanfolyam véget ért? Magnus átlapozta az iratokat. – Igen. Felkértük, hogy maradjon a nyár végéig. Mindig megkértünk valakit, a másik oktatóval, aki egyébként most Sydneyben él, szükségünk volt valakire, aki segít az adminisztrációban, meg ilyesmiben. – Hogy választották ki, hogy ki maradjon? – kérdezte Fredrika. – Vagy már előre el volt döntve, vagy mi választottunk ki valakit, 219

akit különösen tehetségesnek találtunk. Persze mind maradni akartak, gondolom, ez nagy dicsőségnek számított közöttük. – És miért választották ki Sara Lageråst? Magnus megint az irataiba mélyedt. – Már korábban írt nekünk – mondta. – Itt is van a levél. Azt írta, szeretne Umeåban dolgozni a nyáron, és el is küldte néhány írását, hogy nézzük meg. Elfogadhatónak találtuk, úgyhogy megadtuk neki a lehetőséget. – Láthatnám a levelet? Magnus átadta a dossziét. Sara levelében nem volt semmi érdekes. Egyszerű jelentkezés volt nyári munkára. – Nem említett valamilyen más okot, ami miatt maradni akar? – kérdezte Fredrika. – Nem emlékszem ilyenre – sóhajtotta Magnus. Fredrika arckifejezését látva hozzátette: – Az a helyzet, hogy emlékszem ugyan erre a lányra, de csak egy volt a sok diák közül, akik nyáron itt dolgoztak. A központban lakott, és más kurzusok hallgatóival lógott. Úgy emlékszem, nem is beszéltünk sokat. Személyes dolgokról biztosan nem. Csak a munkáról és az írásról. Magnus a dossziéért nyúlt, Fredrika pedig automatikusan visszaadta neki. Csendben ült, míg a férfi újra átnézte a papírokat. Magnus hirtelen kiegyenesedett. – Á, igen – mormogta, s Fredrikára nézett. – Egyetlen apróság történt, ami kicsit szokatlan volt: veszekedtünk egy szabadnapon. Fredrika érdeklődő arcot vágott. – A lány, Sara, egyszer csak közölte velünk, hogy egy bizonyos napot feltétlenül ki akar venni szabadnapnak, és arra a napra történetesen egy olyan szemináriumot terveztünk, amelyhez feltétlenül kellett volna a segítsége. De ő nem tágított, azt mondta, már többször is szólt, hogy aznap nem tud dolgozni. Akkor is elég gyenge volt már a memóriám, úgyhogy ha szólt is, én nem emlékeztem rá. Baromi dühös voltam rá, de nem úgy nézett ki, mintha zavarta volna. Magnus megint belenézett a dossziéba. – Július huszonkilencedikéről volt szó. 220

Fredrika gondosan feljegyezte a dátumot. – És mi lett a vége? – kérdezte. – Persze végül elengedtük. Láthatóan nem tudta volna máskorra áttenni a dolgát. De mind úgy gondoltuk, hogy ez kissé furcsa. A szeminárium meg maga volt a káosz a segítsége nélkül. Magnus megrázta a fejét. – Sose kérdezte meg, hol volt aznap? – érdeklődött Fredrika. – Nem, csak azt mondta, muszáj találkoznia valakivel – mondta Magnus. – Valakivel, aki csak aznap van a városban. Szerintem másnak sem mondott többet. Elég tartózkodó volt. Emlékszem, valahova fel is jegyeztem, milyen antiszociális. Mindig máshol járt az esze. Fredrika bólogatott. – Másra nem emlékszik? Magnus kurtán felnevetett. – De, emlékszem, hogy aznap este összefutottam vele. Olyan fehér volt az arca, hogy nem igaz. Komolyan megijesztett. De azt mondta, nincs semmi baj, csak pihennie kell. Gondoltam, a találkozója miatt ilyen, a dolgok biztos nem úgy alakultak, ahogy remélte. – Vállat vont. – Nem volt már kiskorú, nem kényszeríthettem, hogy menjen a rendőrségre vagy orvoshoz. Fredrika mereven elmosolyodott. – Nem, persze. Azzal Magnus zöld dossziéjára helyezte a névjegyét. – Ha esetleg eszébe jutna még valami – mondta, és felállt. – Vagy társaságra vágynék – kacsintott rá Magnus. Fredrika magára erőltetett még egy mosolyt. – Kitalálok egyedül is. Alex Recht rohadtul érezte magát. Ugyanakkor őrjöngött a dühtől. Hosszú rendőri pályafutása során követett el hibákat. Még szép. Senki sem tökéletes. Na de ez… Ez a gyerekrablási ügy… Ahogy ott ült az irodájában, szeretett volna bemosni valakinek – akárkinek. Teljesen figyelmen kívül hagyta azt a lehetőséget, hogy több gyereket is elrabolhatnak. Egyiküknek sem jutott az eszébe. Még amikor sikerült kizárniuk Gabriel Sebastianssont, mint első számú 221

gyanúsítottat, akkor is biztos volt abban, hogy az események középpontjában Sara élete áll. Amíg késő nem lett, egy pillanatig sem merült fel benne, hogy a megtestesült gonosszal állhatnak szemben. Most pedig már késő volt – megint. Alexnek fájt a mellkasa, ahogy kifújta a levegőt. A dühe ott sajgott valahol mélyen a torkában. Az előtte álló asztali naptárt piszkálta. Szombat volt, öt nap telt el azóta, hogy Lilian eltűnt a göteborgi X2000 vonatról. Öt nap. Alig volt idejük. Ez tett be igazán a nyomozásnak: túl gyorsan történt minden. Amikor úgy érezték, urai a helyzetnek, az ügy valójában már egész más irányban haladt. Alex elvetette magában az „egy lépéssel lemaradva” kifejezést. Nem egy lépéssel voltak lemaradva – kilométerekkel. A folyosóról beszűrődő zajokat hallgatta. Általában alig volt bent valaki a hétvégén, de most az egész főkapitányság csak úgy nyüzsgött. A Nemzeti Nyomozóiroda elemzője halálra gürcölte magát a beözönlő lakossági bejelentések feldolgozásával. Alexben halványan az is felmerült, hogy van-e egyáltalán értelme mindent felvenni az adatbázisba. Eddig semmi hasznuk nem volt belőle. Bár be kellett ismernie, hogy részben az általa és a csapat által választott munkamódszer miatt. Peder például nem beszélt az elemzővel, amikor megkapta a jönköpingi nő halálhírét. Pedig akkor sokkal hamarabb összeköthették volna azt az esetet a sajátjukkal. Fredrika azonban aránylag gyorsan előrukkolt az információval. Ez megerősítette azt, amit Alex mindig is gondolt, amióta a számítógépek kezdték átvenni a papírmunka helyét: elég korlátozottan alkalmazhatók, mert úgyis mindig van valaki, aki fejből tudja az információt. És ha egy csapat rendesen összekovácsolódik, akkor az információ számítógép nélkül is úgy áramlik, ahogy kell. Alex nagyot sóhajtott, és kinézett a felhőfoltos kék égboltra. Lehet, hogy elkezdett morcos vénemberré válni. Lehet, hogy kialudt benne a tűz. Vagy ami még rosszabb: lehet, hogy lassan átalakul azzá a reakciós veteránná, akivel egyetlen újonc sem akar együtt dolgozni. Meddig maradhat legenda valaki, ha nem szállítja az eredményeket? Meddig élhet a puszta hírnevéből? Az asztalán heverő papírokban turkált. Fredrika most telefonált 222

Umeåból, és megerősítette, hogy Sara Sebastiansson hazudott, amikor azt állította, nem tudta előre, hogy egész nyárra ott marad. Alex még jobban elkomorodott. Kétségbeejtő volt, hogy Sara nem mondott igazat az umeåi kapcsolatairól. Alex érezte, hogy felforr benne a düh. Kocsiba ül, és maga megy el Sarához. Jelenleg magasról tett rá, mennyire gyötri a nőt a gyász. Akadályozza a rendőrség munkáját, ami törtvénytelen. Függetlenül attól, mennyire van elkeseredve az ember. Aztán mégis inkább visszavonult a szobájába. Sara végül is nem általában hazudott az umeåi kapcsolatairól, csak egyetlen részletről állított valótlant. Egy részletről, amelyről úgy gondolta, elhallgathatja a rendőrség elől, a rendőrség ezzel szemben a kirakós fontos darabjának tartotta. A csapat abból a feltevésből indult ki, hogy történt valami Umeåban, ami befolyással volt Sara egész további életére, ez azonban – legalább részben – hibás volt. Valaminek még az előtt kellett történnie, hogy Sara elment a kurzusra. Valami olyasminek, amit úgy próbált orvosolni, hogy tovább maradt távol. Most pedig valaki azzal büntette meg érte, hogy megölte a gyerekét. Valószínűleg az, akivel aznap annyira fontos volt találkoznia. Alex a papírhalom mélyére ásott, hogy megtalálja a halott Lilianről készült borzalmas fényképeket. Miért írták a homlokára, hogy „Nem kell!”? Miért gondolta valaki úgy, hogy a kislány nem kell senkinek? És miért a sürgősségi osztály előtt találtak rá? Fontos a helyszín? Kidobhatták volna bárhol Umeåban? Vagy akármelyik másik városban? Alex nyugtalanul matatott az asztalán. Nyilvánvalóan az volt a kérdés, hogy a következő holttest is az umeåi korház előtt fog-e előkerülni. Alex hősiesen próbált nem gondolni az eltűnt csecsemőre. Remélte, hogy Fredrika beszélgetése a jönköpingi nő nagyanyjával vezet majd valamire. Úgyszintén remélte, hogy hamarosan előkerítik a rejtélyes Monika Sandert. Félt ezt kimondani, de nélküle nagyjából reménytelennek tűnt a helyzet. Megújult elszántsággal kelt fel az asztaltól. Most kell egy kávé. És le kell ráznia magáról az aggodalmat. Ha már most azt találgatja, hol 223

találják meg a következő halott gyereket, akkor elvesztette a csatát. Peder Rydh érthetetlenül jól aludt az éjjel. Ylvával nem sok mondanivalójuk volt egymásnak, amikor Peder valamivel tíz óra után hazaért. A fiúk persze már aludtak. Megállt egyikük ágyának végénél, és nézte az alvó gyermeket. Kék majmos pizsama volt rajta, a hüvelykujja a szájában. Enyhén megrándult az arca: álmodott? Peder halványan elmosolyodott, és finoman végigsimított a kisfia homlokán. Ylva kérdezgette a második eltűnt gyerekről, ő pedig szűkszavúan felelgetett. Aztán ivott egy pohár bort, tévézett egy kicsit és lefeküdt. Ahogy lekapcsolta a lámpát, Ylva hangját hallotta a sötétben. – Egyszer már komolyan beszélnünk kell, Peder. Először nem válaszolt. – Ez így nem mehet tovább – folytatta Ylva. – Muszáj beszélnünk az érzéseinkről. Erre Peder most először kimondta az igazságot. – Nem bírom tovább. Nem megy. Majd hozzátette: – Nem akarom, hogy ez legyen az életem. A felesége felé fordult, ahogy ezt mondta, és a sötétben is látta, hogy az asszony arca elborul, és hallotta, hogy megváltozik a légzése. Ylva várta, hogy folytassa, de Pedernek nem volt már mit mondania. Aztán álomba merült, furcsán megkönnyebbülve, de közben aggasztotta is, hogy nem érez semmit. Sem megbánást, sem rémületet. Csak megkönnyebbülést. Az autóban, úton a munkahelyére próbálta higgadtan végiggondolni a gyermekrablási ügyet. Eleinte elterelte a figyelmét a gondolat, hogy nem telefonált Jimmynek, és nem mondta meg neki, hogy mégsem tud elmenni hozzá, ahogy ígérte. Majd máskor esznek marcipános tortát, mert Pedernek dolga van. Nehéz volt megbecsülni, mennyit ért meg Jimmy abból, amit Peder mond neki. A finomabb részleteket ritkán fogta fel, az időt pedig egészen másképp érzékelte, mint mások. Valami ott motoszkált Peder agyában, valami, ami fölött elsiklott. Valami egyszerű, de nagyon fontos részlet, amit nem vett észre. A lapok kötelességtudóan lehozták Monika Sander nevét és képét, és 224

közölték, hogy a rendőrség keresi. A fantomkép mellett, amit újra közzétettek, volt egy körülbelül tízéves útlevélkép is. Alex és Peder nem volt biztos benne, hogy jó ötlet kirakni a címlapokra a régi fotót, amelyet Monika nevelőanyjától kaptak. Nemigen hasonlított Monika mostani külsejére, viszont fennállt a veszély, hogy különböző emberek, akiket a nő valaha ismert, telefont ragadnak, és elárasztják a rendőrséget olyan információkkal, amelyeknek semmi közük a nő jelenlegi életéhez. Azt is tudták, hogy meg kell osztaniuk egymással minden morzsányi információt. Nem engedhették meg maguknak, hogy a nyomozás ismét vakvágányra terelődjön. Monika Sandert elő kellett keríteni – mindenáron. Reggel Peder beszélt Alexszel. Senkitől sem érkezett fontos információ. Pedert hirtelen elöntötte a kimerültség és a csüggedés. Mégis mit képzeltek, mire juthatnak egy ősrégi fotóval, egy használhatatlan fantomképpel meg egy névvel, amit Monika Sander talán már nem is használ? Aztán egyszer csak az eszébe villant, mi fölött siklott el, amikor közzétették Monika adatait. Leparkolt a főkapitányság előtt, és felvágtatott az osztályukra. Alex éppen visszatért az irodájába a kávéjával, amikor Peder berontott az ajtón. Köszönni is alig volt ideje, Peder máris belekezdett. – Meg kell néznünk, hátha két neve van! – Miről beszélsz? – hüledezett Alex. – Monika Sander! – hadarta Peder. – Fel kell hívnunk az adóhivatalt, és utána kell néznünk, mi volt a neve, amikor Svédországba került! Örökbe fogadták, nem? Lehet, hogy kiderítette, mi volt a születési neve, és azt használja álnévnek, vagy nem tudom, minek! – Hát már közzétettük a Monika Sander nevet, de… – De? – Csak azt akartam mondani, hogy ez nagyon jó ötlet, Peder – mondta nyugodtan Alex. – Állítsd rá Ellent, majd ő telefonál az adóhivatalnak. Peder kisprintelt a szobából, és elrohant Ellen irodája felé. 225

Alex fanyarul mosolygott. Elképesztő volt látni, hogy egy emberben ennyi energia lehet. Stockholm egy másik részén két ember, akik nagyságrendekkel kevesebb energiával bírtak, mint Peder Rydh, ugyancsak nagy munkában voltak. Ingeborg és Johannes Myrberg négykézláb járták be jókora kertjüket, szorgalmasan körbemászva a bokrokat és virágágyakat. Eddig az eső meggátolta őket a kerti munkában, de most úgy tűnt, eljött végre a nyár. Persze sündörgött egy-két felhő a nap körül, de amíg az ontotta a fényt és a meleget, Ingeborg és Johannes Myrberg majd’ kibújt a bőréből örömében. Ingeborg vetett egy gyors pillantást a karórájára. Majdnem tizenegy óra volt. Már csaknem két órája kint munkálkodtak. Szünet nélkül. Kezével leárnyékolta a szemét, és a férjére nézett. Johannesnek újabban volt némi gondja a prosztatájával, és általában egyre csak a vécére rohangált. De ma délelőtt nem. Nem, ma délelőtt mindketten zavartalanul dolgoztak. Ingeborg szélesen elmosolyodott, ahogy a rebarbara körül matató férjét nézte. Még most is gyerekes örömöt leltek a birodalmukban. A szívük mélyén nem is remélték, hogy a ház valaha az övék lesz. Annyi ingatlanról kellett már lemondaniuk. Mert kiderült, hogy túl drága, vagy hogy penészes a pince, vagy hogy beázik a plafon. Ingeborg a nagy, fehér házat nézegette. Pazarul festett, és épp elég nagy volt. Volt hely minden gyereknek és unokának, ha látogatóba jönnének, mégis elég szerény volt ahhoz, hogy az otthon érzetét és báját sugározza. Az ő otthonukét. – Johannes! – kiáltott bele Ingeborg a kert csendjébe. Johannes majdnem orra esett a kiáltásra, mire Ingeborg felkacagott. – Csak azt akartam mondani, hogy megyek, iszom egyet. Te is kérsz? Johannes azzal a kissé ferde mosollyal válaszolt, amely olyan ismerőssé vált már Ingeborg számára a házasságuk alatt. Harmincöt év alatt, egész pontosan. – Egy korty eperlikőr jólesne. Ingeborg lassan talpra kecmergett, ami ellen a térde tiltakozott egy kissé. Fiatalkorában sosem gondolta volna, hogy a teste valaha 226

gyengébb és törékenyebb lesz. – Micsoda nyár… – dünnyögte magában, ahogy belépett a teraszról a házba. Aztán megmerevedett. Később nem tudta pontosan megmagyarázni, miért pont ott és akkor torpant meg. Vagy hogyan érezte meg, mielőtt továbbment volna, hogy valami baj van. Lassan átsétált a teraszra nyíló vendégszobán, és kilépett a folyosóra, melyből a négy hálószoba nyílt. Balra nézett, a hálószobák felé, de nem látott mozgást. Aztán jobbra, az előszoba, a konyha és a nappali felé. Arra sem látott semmi furcsát vagy rendkívülit. Mégis tudta, hogy valaki járt ott, hogy betörtek az otthonukba. Megrázta a fejét. Micsoda nevetséges gondolat, majd még paranoiás lesz vénségére? Azzal nyerte vissza a gondolatai és az otthona fölötti uralmat, hogy kisietett a konyhába, és töltött két nagy pohár likőrt magának meg a férjének. Már indult kifelé a kis tálcával, amikor eszébe jutott, hogy a vécére is beugorhatna, ha már bent van. El sem tudta képzelni, hogy bírja Johannes ilyen régóta pisilés nélkül. A fürdőszoba a ház túlsó végében volt, a hálókon túl. Utólag nem is emlékezett, hogy jutott oda. Csak arra, hogy letette a tálcát, és érezte, hogy vécére kell mennie. Akár emlékezett rá, akár nem, a konyhából az előszobába kellett mennie, majd végig a folyosón. A kilincsre tette a kezét, lenyomta, és villanyt gyújtott. Azonnal meglátta a csecsemőt. Meztelenül, magzatpózban hevert a fürdőszobaszőnyegen. Néhány másodpercig Ingeborg nem is fogta fel, mit lát. Előrelépett, és lehajolt. Keze automatikusan kinyúlt, és megérintette a babát. Csak amikor az ujja hozzáért a merev, hideg testhez, akkor kezdett el sikoltozni. Fredrika Bergmant Alex épp akkor hívta fel a halott csecsemő megtalálásának hírével, amikor Margareta Andersson, a Jönköpingben meggyilkolt Nora nagyanyja felszolgálta neki a teát. Fredrika elnézést kért, és kiment az erkélyre. – A fürdőszobaszőnyegen? – ismételte. 227

– Ott – felelte Alex komoran. – Egy brommai házban. Ugyanaz volt a homlokára írva. Most megyek oda. Peder meg valami pszichológushoz. Fredrika a homlokát ráncolta. – Ilyen érzékenyen érinti a dolog? Alex meglepetten felkuncogott. – Nem, nem! – mondta. – Nem úgy. Munkaügyben. Gondolta, jól jönne egy profilozó, és megpróbál leakasztani egyet. Alex olyan pontatlanul és lezserül fejezte ki magát, hogy Fredrika azt gondolta, biztos ivott. „Valami pszichológus” meg „leakaszt egyet”. Mi fán teremnek ezek a kifejezések? – Az újságban olvasott róla – magyarázta Alex. – Onnan jött az ötlet. – Kiről? – kérdezte Fredrika, aki teljesen elveszítette a fonalat. – Egy amerikai profilozóról, aki az FBI-nál dolgozik, de most itt van, és előadásokat tart viselkedéstudományból az egyetemen – mondta Alex most már összeszedettebben. – Peder megpróbál összehozni vele egy találkát valami haverján keresztül, aki bejáratos oda. – Ja, értem – mondta Fredrika lassan. – Nálad minden rendben? – kérdezte Alex. – Igen. Megyek vissza Stockholmba, amint itt végeztem. Egy pillanatig csend volt. – De miért Brommában került elő a baba? – kérdezte aztán Fredrika. – Úgy érted, megtöri a mintát? – Én nem tudok semmilyen mintáról. Lehet, hogy csak képzeltük, hogy egyértelmű a kapocs Umeåval. – Nem, azt nem hiszem – mondta Alex. – De azt igen, hogy jobb közös nevezőt kell találnunk. – Egy brommai fürdőszoba meg egy norrlandi város közös nevezőjét – sóhajtott Fredrika. – Igen, ez a második számú feladat – erősítette meg Alex. – Megpróbálni kapcsolatot találni a brommai fürdőszoba meg az umeåi kórház sürgősségi osztálya között. Feltéve, hogy a földrajznak egyáltalán van jelentősége. 228

Ha nem lett volna ilyen gyászos a helyzet, Fredrika megengedte volna magának, hogy felnevessen. – Ott vagy? – kérdezte Alex, miután Fredrika nem szólt bele a telefonba. – Bocs, csak elgondolkoztam. Mi az első számú feladat? Azt mondtad, a kapcsolat a második. – Megtalálni Monika Sandert – felelte Alex. – Szerintem egy szót sem fogunk megérteni ebből az egész tetves ügyből, amíg nem beszélünk vele. Fredrika önkéntelenül is elmosolyodott, de rögtön elfogta a bűntudat. Borzalmasan érezte magát, hogy mosolygott, amikor épp most találtak holtan egy csecsemőt. – Jól van – mondta kijózanodva. – Meg kell tennünk mindent, ami tőlünk telik. – Meg is fogunk, arra mérget vehetsz – felelte sóhajtva Alex. Fredrika eltette a mobilt, és visszament a lakásba. Újból elnézést kért vendéglátójától. – Bocsánat, ezt muszáj volt felvennem. Margareta bólintva fogadta el a bocsánatkérést. – Most találták meg azt a kisbabát, igaz? – kérdezte, amivel alaposan megdöbbentette Fredrikát. – Igen – mondta tétován, némi szünetet kővetően. – Igen, most. De még nem hivatalos, úgyhogy nagyon jó lenne, ha… Margareta egy intéssel szakította félbe. – Persze, hogy nem mondok semmit. Egyébként sem beszélek senkivel, csak Tintinnel. – Tintinnel? – visszhangozta Fredrika. – A macskámmal – mosolygott rá Margareta, és hellyel kínálta az asztalnál, amelyen teáscsészék álltak, meg egy tálon felszeletelt mazsolás kalács. Fredrikának tetszett Margareta hangja. Mély torokhang volt, mély, mégis nőies. Maga Margareta is olyan széles vállú volt, akár egy díjbirkózó. De nem kövér vagy ormótlan, csak a szó legszorosabb értelmében masszív. A másik szó, ami Fredrikának eszébe jutott róla, a biztonság volt. Magában végigvett mindent, amit a jönköpingi rendőrségtől 229

Noráról, a meggyilkolt nőről tudott. Különféle nevelőszülőknél töltötte a gyerekkorát, mentális problémái voltak, rendszeresen ment betegszabadságra. Kapcsolatban élt azzal az emberrel, akit az ő, Lilian és most már a csecsemő meggyilkolásával is gyanúsítanak. Umeåból Jönköpingbe költözött. Szerzett munkát, keresett lakást, de nem volt családja, és ismerőse is alig. Fredrika úgy döntött, az elején kezdi. – Hogy került Nora nevelőszülőkhöz? Nora nagyanyja egyszerre nagyon csendes lett. Annyira, hogy Fredrika szinte hallotta a kosarában fekvő Tintin dorombolását is. – Tudja, ezen én is gondolkoztam már – mondta lassan az öregasszony. Aztán nagy levegőt vett, és ráncos, öreg kezét az ölébe ejtette. A ruhája szegélyét birizgálta. A ruha vörös és barna szövetből készült. Fredrika egyértelműen téli viseletnek gondolta. – Az ember mindig azon van, hogy ne várjon el túl sokat a gyerekétől. Mi az urammal legalábbis így voltunk. És én így folytattam az után is, hogy ő meghalt. De… De hát valami alapelvárása csak van az embernek. Ha más nem, hát annyi, hogy a gyerek nőjön fel, és képes legyen gondoskodni magáról. De attól tartok, Nora anyja sosem volt erre képes. Másik gyereket pedig nem akartunk. Margareta elrévedt, és Fredrika csak akkor vette észre, hogy sír, amikor felpillantott a noteszéből. – Tarthatunk szünetet, ha szeretné – mondta bizonytalanul. Margareta fáradtan megrázta a fejét. – Csak annyira fáj elgondolni, hogy nincsenek már nekem a lányok – hüppögött. – Az is rettenetes volt, amikor Nora anyja meghalt. De róla tudtam, milyen életet él, hogy milyen nehéz neki. Csak egyféleképpen végződhetett. Viszont utána legalább azzal tudtam vigasztalni magam, hogy megmaradt nekem Nora. És most ő is elment. Tintin kimászott a kosarából, és az asztal felé somfordált. Fredrika gyorsan félrehúzta a lábát. Sosem szerette a macskákat. – Nora anyjának élete már nagyon korán kisiklott – folytatta Margareta. – Nagyon korán. Még a középiskolában, miután meghalt 230

az apja. Rossz társaságba került, egyik fiút hozta haza a másik után. Aztán amikor az első adandó alkalommal otthagyta az iskolát, és dolgozni ment, azt hittem, megőrülök. Egy édességgyárban kapott munkát, ami már évekkel ezelőtt bezárt. De nem bírt alkalmazkodni a szabályokhoz, úgyhogy kirúgták. Szerintem akkor kapott rá a kemény drogokra, és akkor kezdte árulni magát. Fredrika családjában járta egy nagyon konzervatív mondás: „Minden nőben, akárhány éves, él az anya.” Azon tűnődött, vajon ott van-e benne is. És hogy mit mondana, ha az ő lánya menne dolgozni iskola helyett, és kezdené árulni magát. – Ki volt Nora apja? – kérdezte óvatosan. Margareta keserűen felnevetett, és letörölte a könnyeit. – Honnan tudnám… – felelte. – Szó szerint akárki lehetett. Nora anyja meg sem adta az apa nevét, amikor Nora született. Ott voltam vele a szülésnél. Napokig tartott, mire egyáltalán a kezébe vette a kis Norát. A nap egy kis időre a felhők mögé bújt, és a szobában sötétebb lett. Fredrika fázott. – Nora egyetlen pillanatig sem kellett az anyjának – suttogta Margareta. – Már akkor gyűlölte, amikor még a hasában volt, és sokáig reménykedett, hogy elvetél. De nem így történt. Akár tetszett neki, akár nem, Nora megszületett. Fredrika alatt mintha megmozdult volna a padló. – Nem kellett – ismételte halkan. Lelki szemei előtt azonnal felvillantak Lilian Sebastiansson holttestének képei. Valaki azt írta a homlokára, hogy „Nem kell!” Nem kell! Fredrika nagyot nyelt. – És amikor felnőtt, tudott róla, hogy nem kellett? – kérdezte, miközben igyekezett elnyomni a hangjából kicsendülő izgatottságot. – Hát persze, hogy tudott – sóhajtott Margareta. – Kétéves koráig leginkább velem élt, mert az anyja nem akarta, de aztán ez a tudomására jutott a gyámügynek, és azt mondták, jobb lesz Norának, ha nevelőszülőkhöz kerül. „Igazi családhoz”, úgy mondták. Margareta megmarkolta az asztal szélét. – Sokkal jobb lett volna velem annak a lánynak – mondta elhaló 231

hangon. – Sokkal jobb lett volna neki velem, mint családról családra járni. Látogatni látogathatott, de mit ért az? Remény sem volt rá, hogy tisztességes ember legyen belőle úgy, hogy csak dobálták ide-oda! – Mindketten itt éltek Umeåban egész idő alatt? – kérdezte Fredrika. – Igen, végig. Nehéz elhinni, hogy valaki egy városon belül ennyi helyen lakhat, mint Nora, de így volt. Csak annak tudtam örülni egy kicsit, hogy ő elvégezte az iskolát. Furcsa szakokat választott, szociális ez, szociális az, de az iskola legalább tartást adott neki. – Utána kapott munkát? – Próbálkozott – sóhajtott megint Margareta. – De akár az anyja: ő is kezdett kisiklani, ital, mulatozás, férfiak. Nem tudott megmaradni egy állásban sem. Szakadtan és lestrapáltan nézett ki. Aztán megismerte azt az embert. Fredrika visszafojtotta a lélegzetét. – Jól emlékszem, mert ugyanabban az évben történt, amikor a bátyám harmadszor nősült. Hét éve. Tintin macska felugrott a padlóról Margareta ölébe. Az asszony a hátára tette fáradt kezét, és simogatni kezdte a bundáját. – Először azt hittem, végre talált valakit, aki helyre teszi – mondta. – Leszoktatta az italról és a kábítószerről. Azt gondoltam, milyen csodálatos, mint a Hamupipőkében. A lány a kanálisból rátalált a hercegére, aki megmenti. De aztán… minden megváltozott. Ha azt mondom, rettegtem, még enyhén fogalmazok. Fredrika komoran nézte. – Sosem találkoztam vele – sietett tisztázni Margareta. – Ezt most rögtön elmondom, nehogy egy halom fényképet vagy ilyesmit várjon tőlem. – Minden fontos, amit el tud mondani – biztosította Fredrika, de egyre csalódottabbnak érezte magát. Valahol azért remélte, hogy legalábbis egy részletes személyleírással távozik majd Margarétától. – Kora tavasszal találkozott vele. Nem tudom, pontosan hogyan, de azt hiszem, az a férfi kimentette valami kínos helyzetből az utcán. – Nora is prostituált volt? – Nem, dehogy! – tiltakozott felháborodva Margareta. – De ettől 232

még összekerülhetett olyan emberekkel, nem igaz? Fredrika inkább hajlott volna arra, hogy nem igaz, de nem szólt semmit. – Rögtön szólt róla nekem. Azt mondta, pszichológus, nagyon okos és jóképű. Meg hogy folyton azt mondogatja, hogy ő „különleges” meg „kiválasztott”, és ők együtt nagy dolgokat érhetnek el ezen a világon. Egész más ember lett. Először azt hittem, belépett valami szektába. Az persze jó volt, hogy rendbe tette kicsit az életét, de akkoriban súlyos depresszióval küzdött, és az a férfi alapjában azt sugallta neki, szedje össze magát, és ha nagyon akarja, túl tudja magát tenni ezen. Viszont amikor nem jött rendbe elég gyorsan… Margareta megakadt. Vett néhány nagy levegőt. – Amikor nem jött rendbe elég gyorsan, a férfi elvesztette a türelmét, és verni kezdte. Újra kövér könnycseppek gördültek végig Margareta arcán. Az álláról Tintin bundájára potyogtak. – Könyörögtem neki, hogy hagyja ott – zokogott. – Aztán végül ott is hagyta. Az már az után volt, hogy olyan borzasztóan megégette. Akkor hagyta ott, amikor kiengedték a kórházból. – Megégette? – suttogta Fredrika. – Gyufákkal – mondta Margareta. – Az ágyhoz kötözte, aztán egyik gyufát gyújtotta meg a másik után. – És nem szóltak a rendőrségnek? – csodálkozott Fredrika, aki kezdett rosszul lenni a hallottaktól. – Persze, hogy szóltunk, de nem segített semmit. Ezért költözött el Nora, és kért védett személyazonosságot. – Azt akarja mondani, hogy Nora sérülései ellenére a férfit nem büntették meg azért, amit tett? – Azt akarom mondani, hogy azt sem tudtuk, ki az az ember – nyöszörögte Margareta elhaló hangon. – Nem érti? Nora még a nevét sem tudta. Azt mondta neki, nevezze csak úgy: a Férfi. És csak Nora lakásán találkoztak. Fredrika próbálta felfogni, amit hallott. – Nem tudta, hogy hívják, hol lakik, és hol dolgozik? Margareta némán rázta a fejét. – De mit akartak együtt elérni, mit akartak csinálni? 233

– Megbüntetni minden nőt, aki nem képes szeretni a gyermekét, és eldobja magától – suttogta Margareta. – És pontosan ezt csinálta Nora anyja is. Eltaszította a lányát, és nem volt hajlandó szeretni. Azt mondják, Stockholm a világ egyik legszebb fővárosa. Alex azonban semmit nem látott ebből, ahogy kibámult az irodája ablakán. Fogalma sem volt, mióta ül itt. Így szeretett gondolkozni. Márpedig amióta Fredrika telefonált, tagadhatatlanul volt min gondolkoznia. – Megbünteti őket, ahogy Nora is mondta! – kiabálta Fredrika, hogy a gyenge vétel ellenére is hallani lehessen. – Megbünteti őket, amiért bántották a gyereküket! Illetve magukra hagyták őket. A lányok meg azért tartanak vele, mert velük is rosszul bántak. Ez bosszú, Alex! – De hát – ellenkezett Alex teljesen elhűlve – semmilyen adatunk nincs arról, hogy ezek a szülők bántották volna a gyereküket. Sem Lilian, sem a csecsemő nem szenvedett el semmilyen bántalmazást. – Megborzongott. – Feltéve, hogy Gabriel nem molesztálta a saját lányát – tette hozzá gyorsan. – Az sem stimmelne – vetette ellene Fredrika. – Az anyákat bünteti, nem az apákat. Az anyák tettek valami rosszat. – És ha egy anya nem menti meg a gyerekét az apjától, aki bántja, az nem számíthat bűnnek? Fredrika átgondolta. – De, talán. De akkor is: hogy találja meg őket? – Hogy találja meg? – Honnan tudta, hogy Liliant bántották? Nincs róla hivatalos feljegyzés. És a baba? Honnan tudta, hogy valami bántódása esett, ha egyáltalán esett? Alex szíve nagyot dobbant. – Biztos kihagytunk valakit, aki közel állt a családokhoz! – Vagy pont nem – felelte Fredrika. – Esetleg annyira az életük peremén van, hogy nem is látjuk. – Dolgozhat iskolában? – De a kisbaba sosem járt iskolába – ellenkezett Fredrika. Alex türelmetlenül dobolt az asztalon az ujjával. – Peder visszajött már attól a pszichológustól? – kérdezte 234

Fredrika. – Nem – rázta a fejét Alex. – Szerintem most lehet nála. – Úgy néz ki, megint beszélnünk kell Sarával. És a baba anyjával is. Alex dühösen bámult ki az ablakon. Elege volt már a bizarr fordulatokból. – Kellene már valami biztos fogódzó – mondta Fredrikának. – De végre valami rendes. És baromira ideje volna már annak is, hogy megtaláljuk azt a közös nevezőt! De amikor letették, Alex is belátta, hogy ez nem ilyen egyszerű. Mit tudnak valójában? És mit nem tudnak? Összeszedett mindent, amit Fredrikától megtudott. Ezt tovább kell adnia Pedernek, mielőtt az amerikai profilozóra pazarolná az idejét. Persze az új ötletekkel Alexnek nem volt semmi baja, de nem igazán hitt abban, hogy külsősök bevonása előreviheti az ügyet. Tanulmányozta az előtte heverő anyagot. Egy üres papírlapra próbált valami hevenyészett vázlatot firkantani, és különféle elméleteket felvázolni. Nem sikerült olyan jól, mint remélte, de amíg nem kellett másnak megmutatnia, megfelelt a célnak, vagyis annak, hogy megalapozza, ami a fejében jár. Bosszú – mondta Fredrika. Bosszú? Erre a szálra lehet mindent felfűzni? – Na, jó – dünnyögte magában Alex. – Jól van, csak szép nyugodtan. Mit tudunk? És mit kell megtudnunk? Tudták, hogy meggyilkoltak két különböző korú gyereket. Azt is, hogy kettejük között nem volt semmilyen ismert kapcsolat. Az egyik kislányt, Natalie-t örökbe fogadták, a másikat nem. Az örökbefogadott kislány szülei – úgy tűnt – gondtalan kapcsolatban élnek, míg Lilian anyja és apja szétköltözött, és épp válófélben voltak. Natalie középosztálybeli családban élt, Lilian pedig egy jómódú férfi és egy legjobb esetben is középosztálybelinek mondható nő gyereke volt. A nyomozócsoport most minden erejével olyan pontot keresett, ahol a két család útjai esetleg keresztezhették egymást, ám az erőfeszítéseik mindeddig hiábavalónak bizonyultak. 235

Alex egy darab papírra ezt írta: Az anyákat bünteti. Valószínűleg azért, mert valahogy cserbenhagyták a gyereküket. Megtagadták őket. Az anyákra kell tehát koncentrálniuk, nem a gyerekekre. Az anyák bűnei vezettek a gyerekek megöléséhez. Alex annyit törte a fejét a „megtagadták” szón, hogy fizikailag belefájdult. Sara Sebastiansson hogyan tagadhatta meg Liliant? És ha így is tett, miért a gyereket büntették halállal, miért nem az anyát? A másik érthetetlen dolog a holttestek megtalálásának helye volt. Az egyikre az umeåi kórház sürgősségi osztályának bejárata előtt bukkantak rá, a másikra Stockholm szélén, egy brommai fürdőszobában. Bizarrnak és extrémnek tűnt a helyszínek kiválasztása. Először is, mindkét helyszínen nehéz volt megszabadulni a holttesttől. Másodszor is, egyáltalán nem látszottak logikusnak. Látszólag egyik gyereknek sem volt semmi kapcsolata a hellyel, ahol hagyták őket. Az egyetlen, gondolta Alex, az egyetlen közös a két esetben az elkövetés módja, az elrablásé és a gyilkosságé. Elrabolják a gyereket, a haját és a ruháit elküldik az anyjának, és nem sokkal ezután előbukkan a holttest valami különös helyen. – Nem értem – mondta Alex hangosan. – Én ezt egyszerűen nem értem. Ekkor kopogtak az ajtón, és az egyik fiatal nyomozó dugta be a fejét, akit kisegítőnek kaptak. – Felkerestük Magdalena Gregersdottert és a férjét, ahogy javasolta. Alexnek meg kellett ráznia a fejét, hogy kitisztuljon, és megértse, amit a kollégája mond. A nyomozó reggel Alexszel és Pederrel tartott Natalie szüleihez, hogy közöljék velük a kislány halálhírét. A szülők magukon kívül voltak a sokktól, így Alex úgy határozott, inkább később menjen hozzájuk vissza valaki. Ezek szerint a nyomozó és a csoport egy másik tagja volt az. – Megmutattuk nekik a ház fényképét, és elmondtuk, hol van – hadarta a nyomozó olyan sebességgel, hogy Alexnek komoly erőfeszítésébe került, hogy kövesse. – És Magdalena, az anya tudta! – Tessék? 236

– Abban a házban nőtt fel! Egész addig ott élt, amíg le nem érettségizett, és el nem ment főiskolára. Ez a lélektelen vadállat a gyereket az anya régi otthonában hagyta, amit már több mint tizenöt éve eladtak. Peder Rydh az autóban ült, és tajtékzott a dühtől. Szombat volt, ebédidő, ő meg dugóba került úton vissza a Kungsholmenre. Nem számított, hogy szombat vagy hétköznap, egy közúti baleset azonnal óriási torlódást eredményezett. Peder szinte beleszédült, ha végiggondolta az elmúlt hét eseményeit. Sosem gondolta volna, hogy a Lilian Sebastiansson-ügy végül ekkora borzalommá lesz. Egy hét alatt két halott gyerek. Volt már valaha ilyen esete? Kiborították a kocsija körül kipufogógázt okádó járművek. Ahogy az is, hogy milyen keveset ért el az elmúlt órában. Ma az egyetlen jó ötlete az volt, hogy Monika Sandert azon a néven körözzék, amit az örökbeadásakor viselt. Úgy tűnt, ez a név Jelena Scortz. Ezután röviden elbeszélgetett a kis Natalie szüleivel és a négy nagyszülővel. Egyikük sem tudott olyanról, aki rosszat akarhatna nekik. – Gondolkozzanak csak! – biztatta őket Peder. – Menjenek vissza az időben. Minden tisztázatlan összeveszést idézzenek fel! De nem, akkor sem jutott eszébe semmi egyiküknek sem. Aztán a kihallgatásokat félbeszakította a hír, hogy Natalie-t holtan találták egy brommai fürdőszobában. Pedernek először vissza kellett mennie Natalie szüleihez, majd Brommába, felügyelni a helyszínelés első szakaszát. Persze, ahogyan az előző alkalommal, most sem ez volt a gyilkosság helyszíne. Most viszont már legalább azt tudták, hogyan végez az áldozatával a gyilkos, így aztán durván azt is, hogy mit keresnek. A kirendelt patológus szinte azonnal megerősítette, hogy Natalie-nak egy apró nyom van a fején, valószínűleg a halálos injekcióé. A boncolásnak még meg kellett ezt erősítenie, de egyelőre abból a feltételezésből indultak ki, hogy a halál oka ezúttal is inzulin-túladagolás volt, az injekciót a gyerek feje lágyán át adták be. Vajon Liliannél is ezzel próbálkozott a gyilkos, csak az ő koponyája már összenőtt? És voltak hasonlóságok a holttestek elhelyezésében is. Natalie is 237

meztelen volt, és az ő testét is lemosták valamiféle alkohollal. Ugyanazt írták a homlokára, mint Liliannek: „Nem kell!” Ő viszont magzatpózban feküdt, nem a hátán, ahogy Lilian. Peder azon töprengett, vajon lehet-e ennek jelentősége. És töprengett a „nem kell” szavakon is. Alexszel nemrég beszélt erről. A „nem kívánt” és „megtagadott” jelzők szegélyezték a nyomozás útját, noha úgy tűnt, egyik gyerekre sem illettek. A kocsisor lépésben araszolt, de már kezdett lassan oszlani. Peder szörnyen érezte magát. Kézenfekvőnek tűnt az ötlet, hogy megkeresse az amerikai profilozót. A barátja pedig könnyedén segíthetett neki ebben. Legalábbis úgy látszott. Így utólag Peder már kételkedett abban, hogy megérte. Úgy érezte, elfecsérelt idő volt, amíg elment az egyetemre és vissza. A barátja úgy gondolta, röviden elbeszélgethet majd a pszichológussal az előadása után, valójában azonban a tudós rendkívül hűvösnek és visszautasítónak bizonyult. Az ügy komolysága és kalibere ellenére kerek perec Peder tudtára adta, hogy átlépett egy határt azzal, hogy csak úgy beállított őt nyaggatni. A legkevésbé sem szeretne valami furcsa svéd ügybe keveredni, amikor ebédre várják a Villa Källhagenbe. A férfi sajnos igazolta Peder pszichológusokkal és az amerikaiakkal kapcsolatos előítéleteit. Sötét bunkók, akik egy pillanatig sem törődnek másokkal. Nem a legkellemesebb emberek. Peder gyakorlatilag hozzávágta a névjegykártyáját a férfihoz, majd távozott. Idióta. Végre kijutott a dugóból. A gázra taposott, és megindult a főkapitányság felé. Ekkor megszólalt a mobilja. Nem kicsit lepődött meg, amikor kiderült, hogy a pszichológus keresi. – Elnézést, nyilvánosan muszáj volt elutasítanom – szabadkozott. – Tudja, ha csak úgy felajánlom a szolgálataimat önnek és a kollégáinak, minden pszichológushallgató azt hinné, hogy ők is csak úgy megkérhetnek ilyesmire. És hát, hogy őszinte legyek, nem ezért tartok itt előadásokat. Peder ebből nem bírta kihámozni, hogy a pszichológus most felajánlja a segítséget, vagy csupán bocsánatot kér, úgyhogy nem 238

szólt semmit, csak a fejét törte, hogy mit válaszoljon. A pszichológus folytatta. – Arra akarok kilyukadni, hogy örömmel segítek. Esetleg találkozhatnék önnel és a kollégáival ez után a nyavalyás ebéd után, amin kötelező részt vennem? Peder elmosolyodott. Alex nem igazán tudta, mit mondjon, amikor Peder felhívta, és elújságolta, hogy a profilozó hajlandó eljönni hozzájuk. Aztán úgy döntött, hogy végül is jó ötlet. Minden segítségre szükségük van. Ráadásul Fredrikának is pár órán belül vissza kell érnie Umeåból. Alex a vázlatait forgatta, és minden szögből megszemlélte őket. A gyilkos gyerekeket rabolt el és ölt meg, majd kidobta őket egy olyan helyen, amelyhez az anyjuknak volt valami köze. Mindezt észvesztő sebességgel. Miért csak egy-két nap telt el a két gyerekrablás és -gyilkosság között? Alex nem bírt rájönni. A gyilkos óriási kockázatot vállalt azzal, hogy ilyen gyors egymásutánban követett el két ilyen súlyos bűntényt. Vagyis hármat, ha a jönköpingi nőt is számoljuk. Persze akadnak olyan pszichopaták, akik nem is számítanak arra, hogy megússzák. Nem is ez a pontos kifejezés: kifejezetten azt akarják, hogy elkapják őket. De vajon ez a mostani gyilkos is egy effajta elmeháborodott? Alex visszatért a helyszínekhez, ahol a gyerekeket megtalálták. Már nem számított, hogy nem derítették ki, pontosan mit csinált és kivel találkozott Sara Sebastiansson Umeåban. Csak az számított, hogy tudták, a hely valamiképpen köthető hozzá, ami megmagyarázta, miért kellett éppen odavinni a gyerekét, és miért nem lehetett valahol Stockholmban kitenni. Az igazság gyakran egyszerűbb, mint először gondoljuk. Alex megtanulta ezt az évek során. Ezért volt olyan kézenfekvő, hogy kezdettől fogva Gabriel Sebastianssonra koncentráljanak. Ez azonban más eset volt. Ezúttal úgy tűnt, az igazság végtelenül messze volt. Nem közeli hozzátartozó állt a történtek mögött, hanem egy sorozatgyilkos. Igazából hány sorozatgyilkossal volt már dolgod, amióta rendőr 239

vagy, Alex? – kérdezte egy szellemhang a fejében. Ellen dörömbölése riasztotta fel. – Alex! – kiabálta olyan hangosan, hogy Alex ugrott egyet ültében. – Mi az? – motyogta. – Telefonáltak a Karolinska Egyetemi Kórházból! – újságolta Ellen izgatottan. Alex kérdőn nézett rá. – Van náluk egy nő, és szerintük ő lehet Jelena Scortz! Alex Rechtnek átfutott az agyán, hogy azonnal egymaga rohan a Karolinska Egyetemi Kórházba beszélni a nővel, aki a személyzet szerint Jelena Scortz, de aztán arra jutott, hogy ez nem volna tisztességes Pederrel szemben. Végül is neki köszönhetik, hogy sikerült azonosítani a nőt. Ezért aztán úgy döntött, együtt mennek. Egészen felélénkült. Most hallotta, hogy Sara Sebastiansson felismerni vélte Jelenában a nőt, aki Flemingsbergben feltartotta. Teljesen nem lehet biztos benne, annyira régi volt a kép, amit mutattak neki, de úgy gondolja, nagyon is elképzelhető, hogy ugyanarról a lányról van szó. Peder örömmámorban úszott, amikor visszaért a főkapitányságra, ahol azzal fogadták, hogy rögtön menjen is tovább a Karolinskába, és – ha egyáltalán lehetséges – hallgassa ki Jelena Scortzot, avagy Monika Sandert, ahogy az Országos Nyilvántartási Hivatal aktáiban szerepel. Alexszel a sarkában a kocsihoz vágtatott, és több sebességkorlátozást is megszegve Solnába hajtott. Peder sosem titkolta, mit szeret a legjobban a munkájában. Azok a hirtelen adrenalinlöketek éltették, amelyeket csak egy-egy áttörés eredményezhet a nyomozásban. Látta Alexen, hogy ő is ugyanígy érez, pedig jóval régebb óta van a szakmában. Az viszont egy kicsit idegesítette, hogy Fredrika látszólag teljesen immunis volt az ilyesmire. Amikor mindenkit elragadott a lelkesedés, ő magába szállt, és úgy tűnt, mintha szakadatlanul kétkedő kérdéseket tenne fel magának: „Tényleg ez lenne a megoldás?” Meg: „Nem lehetne ennyi erővel az is, hogy…?” Ez alkalommal ráadásul részben neki köszönhetően érték el ezt a bizonyos áttörést, hát legalább egy mosolyt megengedhetett volna magának, amikor meghallotta a hírt. 240

Peder szerette maga körül a mosolygós embereket munka közben. Alex és Peder nem igazán tudta, mire számítson, amikor a kórházhoz ért. Persze közölték velük, hogy a nőt, aki feltehetőleg Monika Sander, nagyon csúnyán összeverték, és még mindig egyfajta sokkos állapotban van. Semmi olyasmit nem mondtak azonban, ami felkészítette volna őket a rájuk váró látványra. A nő egész arcát sebek és zúzódások borították. Hosszú véraláfutások csúfították el a nyakát. Bal karján a könyöke fölé ért a gipsz, a jobb alkarja be volt kötözve. Homlokát is kötés takarta, egész a haja vonaláig. Szerencsétlen – ez jutott azonnal Peder eszébe. – Szegény, szegény kislány. Egy fiatal ápolónő ült az ágy mellett gyászos arccal. Peder úgy sejtette, nem ő az egyetlen, akit felbőszítenek a nő sérülései. Megpördültek, amikor valaki halkan megköszörülte a torkát a hátuk mögött. Egy fehér köpenyes, dús őszes hajú, sötét bajuszú férfi állt az ajtóban. Morgan Thulinként mutatkozott be, ő volt Monika kezelőorvosa. – Peder Rydh – mondta Peder, és megszorította a férfi kezét. Megbízhatónak ítélte a kézfogását. Erősnek. Úgy tippelte, hogy Alex is így gondolja. – Nem tudom, mennyit mondtak el önöknek a sérüléseiről – kezdte az orvos. – Nem sokat – ismerte be Alex, és lopva afelé pillantott, ami a nőből maradt. – Nos, ebben az esetben – mondta Morgan Thulin határozottan, de barátságosan – azt hiszem, az én kötelességem tájékoztatni önöket. Amint látják, továbbra is nagyon súlyos az állapota. Néha visszanyeri, aztán megint elveszíti az eszméletét, és nagyon nehezére esik a beszéd, ha egyáltalán megpróbálja. Az egész állkapcsa károsodott, és ma reggelig annyira fel volt dagadva a nyelve, hogy majdnem teljesen kitöltötte a szájüreget. Peder nyelt egyet, az orvos pedig folytatta. – A bántalmazás ügyében nyomozó kollégáik már jártak itt, és megkérdezték, ki tette ezt vele, de csak összefüggéstelenül és 241

érthetetlenül tudott válaszolni. Szerintem még mindig sokkos állapotban lehet, meg aztán kapott egy csomó fájdalomcsillapítót is. A látható sérüléseken kívül eltört néhány bordája is. Nemi erőszakot, úgy tűnik, nem követtek el rajta, viszont több helyen is megégették. – Megégették? – visszhangozta Peder. Morgan Thulin bólintott. – Vélhetően gyufával, vagy húsz helyen, többek között a combja belső és a nyaka elülső részén. A kórterem mintha összezsugorodott volna, nem maradt benne levegő, és Peder haza akart menni. Az eddigi lelkesedése kámforrá vált. Faarccal bámulta egy növény leveleit az ablakpárkányon. – Az égések maradandó hegeket hagynak majd, azonban, orvosi kifejezéssel élve, funkcionális károsodást nem okoztak. A mentális sérülésekről még korai volna véleményt nyilvánítani, de biztos vagyok benne, hogy hosszú lesz a gyógyulási folyamat. Nagyon hosszú. Furcsa módon a növény mintha megmozdult volna. Vajon a huzat miatt? Peder követte egy ideig a hajladozását, majd arra eszmélt, hogy mindenki hallgat. Miért nem beszél már az orvos? Alex halkan köhintett egyet. – Elnézést – nyögte ki halkan Peder. – Bocsánat, csak eszelős volt ez a pár nap… Alig hitte, hogy a saját hangját hallja. Miket hord össze? Morgan Thulin megveregette a vállát. Alex felvonta fél szemöldökét, de nem szólt semmit. – Volna még mondanivalóm, biztos benne, hogy kibírja? Peder ettől úgy elszégyellte magát, hogy legszívesebben elbújt volna a mögé a cserepes növény mögé. – Természetesen meghallgatok mindent, amit mond – felelte, s próbált úgy beszélni, mint aki ura a helyzetnek. Morgan Thulin kétkedve nézte, de könyörületből nem mondott semmit. Alex követte a példáját. – Régebbi sérülések nyomai is láthatók – mondta az orvos. – Vagyis a jelek szerint nem ez az első alkalom, hogy megverték. – Nem az első? – Egész biztosan nem. A röntgen olyan hegesedést mutatott ki az 242

ujjcsontjain, ami arra utal, hogy eltörték őket, majd hagyták, hogy maguktól forrjanak össze. Mindkét karja eltört már, és a bordákon is találhatók korábbi sérülések nyomai. Megégetni is megégették már azelőtt. Nagyjából tíz nyomot számoltunk meg, tehát úgy néz ki, most durvábban elbántak vele, mint azelőtt. Morgan Thulin befejezte, ők pedig csak álltak ott bólogatva. Aztán a nő az ágyon egyszer csak megmozdult. Halkan nyöszörgött, és megpróbált felülni. A nővér azonnal ott termett, és gyengéden visszanyomta. Elmagyarázta neki, hogy maradjon csak nyugton, majd megemelik az ágy fejrészét, hogy félig ülő testhelyzetbe kerüljön. Peder odaugrott segíteni. Egyrészt tényleg segíteni akart, másrészt meg ez lehetőséget adott neki, hogy közelebb kerüljön a nőhöz. Látta, hogy alig bírja kinyitni a szemét, mégis minden mozdulatát követi, ahogy átvág a kórtermen, és az ágynál ügyeskedik. Morgan Thulin ezzel hagyta magukra őket: – Az irodámban leszek, ha még szükségük lenne valamire. Peder azon tűnődött, hova üljön. Azt túl intimnek és tolakodónak érezte, hogy az ágy szélére telepedjen. A kórterem másik felében álló szék viszont túl messze volt. Végül közelebb húzta az ágyhoz, így nagyjából megfelelő távolságban ülhetett a nőtől. Alex az ajtónál maradt. Peder bemutatta mindkettőjüket, és elmondta, hogy a rendőrségtől jöttek. Látta, hogy a nő tekintete elkomorul. A kezét is felemelte, mintha távol akarná tartani őket magától. – Csak beszélni szeretnénk önnel – mondta Peder óvatosan. – Ha nem tud válaszolni, vagy nem akar, úgy is jó. Akkor elmegyünk. Azt már visszanyelte, hogy „és visszajövünk máskor”. – Tudna bólintani, ha értette, amit mondtam? A nő csendben nézte, majd bólintott. – Először is megmondaná a nevét? Peder várt, de a nő nem válaszolt. A nővér segített neki inni egy korty vizet. Peder tovább várt. – Jelena – suttogta végül a nő. – Jelena? – ismételte Peder. 243

A nő bólintott. – És a vezetékneve? Újabb szünet. Újabb korty víz. – Scortz. A félig nyitott ablakon befújt egy kis szellő, és végigsimított Peder arcán. Igyekezett nem mosolyogni, nem kimutatni, milyen elégedett. Szóval tényleg ő az! Megtalálták Monika Sandert! Hirtelen nem igazán tudta, hogyan tovább. Nem is tudták biztosan, hogy ez a nő – Monika Sander – tartotta-e fel Sara Sebastianssont Flemingsbergben. De meg kellett tudniuk. Peder lázasan gondolkozott. Főleg azon, miért nem találta ki mindezt már azelőtt, hogy idejöttek volna a kórházba. Úgy döntött, a másik végéről kezdi. – Ki tette ezt magával? – kérdezte. A nő megdörzsölte a gipszét. Lehet, hogy máris elkezdett viszketni alatta. – A Férfi – lehelte. Peder közelebb hajolt. – Bocsánat, de nem… A nővérnek láthatóan nem tetszett ez az egész, de nem szólt semmit. – A Férfi – ismételte a nő, s szemlátomást nagyon igyekezett, hogy érthetően beszéljen. – így… hívom… Peder csak nézte. – A férfi? – ismételte. A nő lassan bólintott. – Na, jó – mondta Peder. – De azt tudja, hol lakik? – Ő… jön… az én… – hebegett a nő. – Ő szokott elmenni az ön lakására? – segített Peder. A nő bólintott. – Tehát nem tudja, hol lakik? A nő a fejét rázta. – És hogy hol dolgozik? Fej rázás. – Pszi-cho-ló… – Pszichológus? Azt mondta, hogy pszichológus? A nőn megkönnyebbülés látszott, amiért értik, amit mond. 244

– De hogy hol dolgozik, azt nem tudja? A nő a fejét rázta, és rettentő nyomorultul festett. Peder megfeszítetten gondolkozott. – És azt, hogy milyen autóval jár? A nő eltöprengett. Úgy tűnt, a homlokát is ráncolni akarja, csak az arcizmai nem engedelmeskednek. Biztos iszonyúan fáj neki – gondolta Peder. – Külön… böző… – suttogta végre. Peder várt. – Majdnem… mindig… más… Peder alig hitt a fülének. Lopkodja a kocsikat a fickó, vagy csak bérel egyet, amikor szüksége van rá? – Munka… autó… – Úgy gondolja, a munkája miatt jár különböző autókkal? – Azt… mondta… De mivel nyilvánvalóan minden másban hazudott, miért pont ebben mondott volna igazat? – gondolta dühösen Peder. – Hol találkoztak? – kérdezte kíváncsian. – Úgy értem, először. A kérdés azonnali reakciót váltott ki az ágyon fekvő nőből. Elfordította a fejét, és az arcán mintha düh jelent volna meg. Peder várt néhány pillanatot, aztán úgy döntött, nem erőlteti. – Nem szeretne erről beszélni? – kínálta fel a lehetőséget. A nő megrázta a fejét. Alex mozgolódni kezdett a kórterem túlsó végén, de nem szólalt meg. Peder úgy gondolta, innentől jobb lesz a jönköpingi nőre koncentrálni, és arra, amit mondott, amikor névtelenül felhívta a rendőrséget. Azonnal rá kellett volna jönnie, hogy innen kell kezdeni. Kissé habozva fogott bele. – Úgy gondoljuk, hogy az, aki megverte magát, más nőkkel is tehetett ilyet. Jelena Scortz kimerülten döntötte hátra a fejét, de a szeme érdeklődve figyelte Pedert. – Szerintünk megkörnyékez nőket, és megkéri őket, hogy tartsanak vele valami harcban vagy hadjáratban. A nő lesütötte a szemét, és még Peder is, aki semmiféle orvosi 245

tapasztalattal nem rendelkezett, látta, hogy kifut a szín az arcából. A nővér türelmetlen mozdulatot tett, és próbálta elkapni Peder pillantását. Peder viszont kerülte az övét. – Nagyon fontos, rettentő fontos, hogy megtaláljuk – mondta, s igyekezett, hogy ne legyen túl szigorú a hangja. Kis szünet után folytatta. – Meg kell találnunk, mielőtt még több gyereket rabol el és öl meg. A nő nyöszörögni kezdett, és tehetetlenül vergődött az ágyban. – Szerintem most már… – kezdte a nővér, újra és újra megsimogatva Jelena haját. De csak finoman, finoman, nehogy fájjon. Peder viszont nagyon is elégedett volt a hatással, amelyet Jelenára tett. Tudta, hogy a lány is benne volt. Ha másban nem, hát Lilian elrablásában. Odament, és leült az ágy szélére. Jelena nem volt hajlandó ránézni. – Jelena! – mondta Peder gyengéden. – Tudjuk, hogy önt belekényszerítették ebbe. Ez ugyan nem volt igaz, de ebben a pillanatban ez most mit sem számított. Csak az, hogy megnyugtassa Jelenát, ez pedig sikerült is. – Minden információra szükségem van – kérlelte Peder. – Hogy talál rá ezekre a gyerekekre? Hogy választja ki őket? Jelena furcsán, szaggatottan lélegzett. Még mindig nem nézett Pederre, sem az ápolónőre. – Hogy választja ki őket? – Az… anyjuk. A válasz olyan halk volt, hogy Peder alig hallotta. Mégis könnyedén megértette. – Értem – mondta, remélve, hogy a nő folytatja. De mivel nem így történt, megkérdezte: – Ismerte korábban ezeket a nőket? Hogy talál rájuk? A nő lassan elfordította a fejét, és most egyenesen Peder szemébe nézett. A nyomozó hátán végigfutott a hideg, amikor meglátta, milyen sötét a szeme. – Nincs… választás – sziszegte. – Vagy… szereti… mindet… az ember… vagy egyiket… sem. Pedernek többször egymás után nyelnie kellett. 246

– Miben nincs választás? – kérdezte. – Nem értem, miben nincs választása az embernek. – A… gyerekek – rebegte Jelena, és a feje megint mozdulatlanul feküdt a párnán. – Mindet… szeretni… kell. Ezzel elnémult, és Peder megértette, hogy a kihallgatásnak vége. A főkapitányságra visszatérő Fredrikát óriási nyüzsgés fogadta a nyomozócsoport folyosóján. Alexre és Pederre a Barlangban talált rá. Ott volt Mats is – nem sokallt még be? – és még egy férfi, akit Fredrika nem ismert fel. Köszönt neki, és bemutatkozott. – Fredrika Bergman. – Excuse me? Fredrika még döbbentebben ismételte meg a nevét, remélve, hogy most kevésbé hangzik svédesen. A férfi ezúttal megértette, és azt válaszolta, hogy az ő neve Stuart Rowland. Aztán visszaült a székre, amit szerényen a terem sarkába állított. Peder talpra ugrott, amikor látta, hogy Fredrika bemutatkozik a titokzatos Stuart Rowlandnek. Elmagyarázta angolul, mit keres itt a vendégük. – Dr. Rowland pszichológus, úgynevezett profilozó – mondta, a tisztelettől szinte remegő hangon. – Megígérte, hogy a rendelkezésünkre bocsátja a tudását. De mintha legalábbis a pápa látogatott volna ide – gondolta Fredrika. Aztán Peder hozzá fordult, és halkan megkérdezte svédül: – Remélem, nem bánod, ha a megbeszélés első felében angolul tárgyalunk? Amikor Fredrika rájött, hogy a kérdés komoly volt, érezte, hogy vált karmazsinszínűre az arca. – Felőlem angolul, németül, spanyolul vagy franciául is beszélhetünk – felelte merev mosollyal. Peder pislogott, de egyáltalán nem sikerült felfognia, mit akart sugallni Fredrika. – Remek – mondta, és leült. Alex megengedett magának egy mosolyt, ahogy őket figyelte. – Fredrika, örülök, hogy időben visszaértél. Foglalj helyet, és [2]

247

kezdhetjük is. Fredrika, akinek eddig fel sem tűnt, hogy csakis rá vártak, leült. Ellen rávillantott egy apró vigyort, majd a lábával becsukta a Barlang ajtaját. Minden nyomozásnak van egy kritikus pillanata. Alexnek volt egy halvány érzése, hogy az a nyomozás, amelyikben éppen nyakig benne voltak, most érkezett el erre a pontra. Nem sok tény maradt, amit még nem szedtek össze, győzködte magát. A bizonyítékok java része már itt van előttük. A szeme sarkából a pszichológusprofesszorra sandított, akit Peder gyakorlatilag elrabolt az egyetemről. Barna zakójában – melynek bőrzsebe volt, és melyet a könyökén bőrrel foltoztak meg – és mókusfarokra emlékeztető óriási bajuszával úgy festett, mintha egyenesen egy angol filmből sétált volna át a Barlangba. Alex azonban azt is tudta, hogy most nem finnyáskodhat. A jelenlegi helyzetben azt kellett feltételeznie, hogy minden segítség hasznos lehet. – Nos tehát – mondta, és végignézett a jelenlévőkön. Vágni lehetett a levegőt. Alex nyelt egy nagyot. Ilyen feszült emberek nemigen fognak briliáns elméleteket kidolgozni. Fredrikára pillantott. Ő persze kivétel lehet. Úgy tűnt, Fredrika bármikor bármire tud koncentrálni, ha azt mondják neki. Márpedig a mostaninál nagyobb szükség nem is lehetett volna erre. Angolul folytatta. – Üdvözöljük körünkben Rowland professzor urat – mondta, reménykedve, hogy elég hivatalosan beszél. – Nagyon örülünk, hogy velünk tart. A professzor nagyvonalúan biccentett, és mosolygott a bajsza alatt. Alexnek engedélyt kellett kérnie a feletteseitől, hogy Rowland is részt vehessen az értekezleten. Akármilyen kétségbeejtő volt a helyzet, továbbra is tisztelnie kellett a szabályokat, szem előtt kellett tartania az ügy bizalmas voltát. Alex bekapcsolta a plafonról lógó projektort, és bízott benne, hogy az asztalnál ülők valamennyien jól látják. Az elemző segítségével – már megjegyezte, hogy Matsnak hívják – könnyen áttekinthető 248

formában felvázolta az eddig összeszedett értesüléseket, beleértve azt is, amit Fredrika nemrég mondott telefonon. Példás tömörséggel foglalta össze az eddigi eredményeket. Óvakodott attól, hogy a külföldi vendégre pillantson. Biztosra vette, hogy az FBI-nál dolgozni sokkal érdekesebb, mint a stockholmi rendőrségnél. Mintha olvasott volna Alex gondolataiban, a professzor egyszer csak megszólalt. – Azt kell mondanom, hogy kivételesen érdekes az eset. – Tényleg? – kérdezte Alex, és perverz módon a megjegyzés legyezgette a hiúságát. – Igen – mondta Rowland. – De attól tartok, azt nem látom, hogy pontosan milyen segítséget várnak tőlem. Mi az, ami nem tiszta? Alex a vázlatára nézett. Jó sok minden nem volt rajta tiszta. – Az minden kétséget kizáróan világos, hogy a két kislányt ugyanaz a férfi rabolta el és gyilkolta meg – kezdte a professzor. – De ha a nő, akit a kórházban azonosítottak, valóban a férfi segítője, amit a kihallgatás alapján, azt hiszem, feltételezhetünk, akkor a második bűntényt a férfinak egyedül, az ő segítsége nélkül kellett elkövetnie. A kérdés: félresikerült-e valami az első gyilkosságnál? A sorozatgyilkosok nagyon ritkán kezdik a pályafutásukat úgy, hogy néhány napon belül két ilyen súlyos bűntettet követnek el, amelyek ekkora figyelmet keltenek. A professzor elhallgatott, hogy megbizonyosodjon róla, mindenki érti-e, mit akar mondani, illetve nem lépte-e túl a hatáskörét azzal, amit eddig elmondott. Alex félrehajtotta a fejét. – Szóval úgy érti, professzor úr, hogy az, hogy a nőnek sikerült egyedül kijutnia a lakásból, és kórházba került a megverése után, arra sarkallta a férfit, hogy gyorsabban cselekedjen? – Ez a meggyőződésem – mondta szilárdan a professzor. – A nőt valószínűleg azért büntette meg, mert nem teljesítette tökéletes pontossággal az egyik feladatát az első gyilkosság során. A sérülései jellege arra utal, hogy a férfi magánkívül volt a dühtől, amikor megtámadta. Ez azt jelentheti, hogy a nő nem ügyelt valamire, amiről nem tudta, hogy szimbolikus szinten döntő fontosságú a gyilkos 249

számára. Alex leült, átengedve a terepet a professzornak. – Nagyon tiszta képünk van a párosról – folytatta Rowland. – Mindkét nő, akivel a férfi megpróbált együttműködni, gyenge személyiség volt, olyan értelemben, hogy sebezhetőek voltak, és fiatal koruk ellenére sok rossz tapasztalatot szereztek már. Valószínűleg azért vonzódtak a férfihoz, mert korábban senki hozzá hasonló nem mutatott érdeklődést irántuk. Fredrikának eszébe jutott, mit mondott Nora nagyanyja, Margareta: Hamupipőke történetébe illett, hogy Nora megismerte a férfit, aki később tönkretette az életét. – Akit keresnek, az szinte teljesen biztosan nagyon karizmatikus, határozott személyiség – mondta a professzor. – Talán katonai múltja is van, de akármilyen háttérrel rendelkezik is, biztos, hogy tanult ember. Jó külsejű. Ezért vonzza ezeket a magukra hagyott lányokat, akik a végén már annyira istenítik, hogy bármit megtesznek a kedvéért. Ha tényleg pszichológus, ahogyan mindkét lány állította, az aligha jelent kisebb fenyegetést. – De az első nő otthagyta – ellenkezett Fredrika, megint csak a jönköpingi Norára gondolva. Akinek volt hozzá ereje, hogy megszabaduljon a férfitól, és újrakezdje. – Ez igaz – ismerte el a professzor. – De ő nem volt teljesen egyedül. Mögötte állt egy erős nagyanya. A gyilkosunk egészen biztosan tanult is az első, elhibázott próbálkozásából… Már ha az volt az első próbálkozása. Annak a nőnek, akit ő keres, gyengének és teljesen magányosnak kell lennie. Senki nem lehet az életében, aki esetleg befolyással van rá. Az kell neki, hogy egyedül ő uralkodhasson a nőn, és szabhassa meg, hogyan éljen. Rowland professzor kicsit mozgolódott a kemény széken. Világos volt, hogy szeret beszélni, és nem is fogja abbahagyni, amíg valaki félbe nem szakítja. – Azt hitte, hogy az utolsó nőt, Jelenát sikerült teljesen az irányítása alá vonnia, ő azonban meglepte, és megszökött tőle. A nője nagyon fontos a számára, gyakorlati szempontból, de mentálisan is. Megerősítést nyújt neki, alátámasztja az önmagáról, mint zseniről 250

alkotott képét. És… – Rowland professzor komolyan nézett rájuk, és felemelte egyik ujját. – És, kedves barátaim, ő valóban zseni. Egyik nő sem tudja, hogy hívják, hol dolgozik, még azt sem, milyen autóval jár. Csak úgy nevezik, a Férfi. Szó szerint bárhol lehet. A legtöbb, amit remélhetnek, hogy megtalálják az ujjlenyomatait a nő lakásán, de őszintén szólva, ebben kételkedem. Figyelembe véve, milyen kidolgozott stratégiával rendelkezik, az sem lepne meg, ha eltorzította volna az ujjait. A hallgatóság azonnal sutyorogni kezdett, de Alex türelmetlenül leintette őket. – Hogy érti, hogy eltorzította? – Ó, nem egy nehéz dolog – mosolygott Rowland professzor. – Nem is különösebben ritka. Sok menekült vagy szökevény alkalmazza például, hogy nehezebben lehessen regisztrálni az ujjlenyomatát. Így, ha az első országban, ahol próbálkozik, nem kap menedékjogot, még mindig keresgélhet tovább. Egy hang sem hallatszott a Barlangban. Alex a lakásban található ujjlenyomatokba és DNS-nyomokba vetette minden reményét, hátha azok segítenek megoldani az ügyet, feltéve, hogy az elkövető már volt büntetve. – Várjon csak, úgy gondolja, a férfi büntetett előéletű? – Ha nem, akkor több esély van arra, hogy találnak a lakásban ujjlenyomatot – felelte Rowland. – Ha viszont igen, és én úgy hiszem, ez a helyzet, meg volnék lepve, ha olyan óvatlan lenne, hogy nyomokat hagyjon maga után. Fredrika azon tűnődött, amit a professzor arról mondott, hogy az elkövető gyorsított az iramon, miután a nő megszökött a lakásból. – Feltételezhetjük, hogy még több gyerek fog eltűnni? – kérdezte a homlokát ráncolva. – Természetesen – válaszolta Rowland professzor. – Szerintem többé-kevésbé biztosak lehetünk benne, hogy van egy listája a gyerekekről, akiket el akar rabolni. Nem menet közben találja ki, ki legyen az áldozat, már előre kitervelte az egészet. – De hogy talál rájuk? – fakadt ki Peder. – Hogy választja ki őket? – Nem a gyerekeket választja ki – mondta a professzor. – Hanem az anyákat. Az anyákat bünteti, a gyerekek csupán eszközök. Valaki 251

más helyett áll bosszút. Helyreteszi a dolgokat. – Ez még mindig nem válasz a kérdésemre! – mondta elkeseredetten Peder. – Arra, hogy mi hajtja! – Nem – ismerte be a professzor. – Nem pontos válasz. De majdnem az. Mindkét nőt ugyanúgy büntette meg: elrabolta és megölte a gyereküket, aztán kirakta a holttestüket egy olyan helyen, amihez az anya valamilyen módon kötődött. Ebből levonható az a következtetés, hogy mindkét nő ugyanazt a bűnt követte el. És ez lenne a válasz arra, hogy mi sarkallja bosszúra. Rowland professzor megigazgatta a szemüvegét, és szemügyre vette Alex ábráját. – Azért bünteti a nőket, mert nem szeretnek minden gyereket egyformán. Azért, mert aki nem szeret minden gyereket, az nem érdemli meg, hogy legyen neki. – Összevonta a szemöldökét. – Nehéz pontosan megmondani, mit jelenthet ez – sóhajtott. – Úgy tűnik, ezek a nők részben vagy teljesen öntudatlanul ártottak a gyereküknek vagy egy másik gyereknek. Még egyszer, szerintem ők maguk nem is feltétlenül emlékeznek a konkrét alkalomra. Szinte biztos, hogy nem szegtek meg semmilyen törvényt. A tettes azonban úgy gondolja, hogy igen. – És a nő is a kórházban – szólt közbe Fredrika. A többiek ránéztek, és egyetértően bólogattak. A professzor széles kézmozdulatot tett. – A két szó, amivel a gyerekeket megjelöli, „nem kell”, kristálytisztán meghatározza, miről van szó, különösen most, hogy ismerjük két női segítőjének a múltját. Azt azonban még mindig nem tudjuk, mi a konkrét kiváltó ok, és azt sem, pontosan hogyan találkozott ezekkel a nőkkel. Tudjuk, tudjuk ellenben azt, hogy ismeri a múltjukat, hiszen mindkét holttest olyan helyen került elő, amivel az anyák évekkel ezelőtt kapcsolatban voltak. Rowland professzor beleivott a kihűlt kávéjába. – Tehát a helyszínek, ahol a gyerekeket megtalálták, kapcsolatba hozhatók az anyák úgynevezett bűnével? – próbálkozott Fredrika. – Talán – felelte a professzor. – Ugyanakkor előfordulhat, hogy az első holttest nem pontosan oda került, ahová a férfi szánta. Önök ugyebár abból a feltevésből indulnak ki, hogy a most kórházban fekvő 252

nő vezetett, míg a férfi Jönköpingbe ment elhallgattatni Norát. A feltevésük valószínűleg helyes, így nem állíthatjuk biztosan, hogy Liliant pontosan úgy találták meg, ahogy a férfi eltervezte. A terv fontos, utolsó szakaszát a nőre bízta, így rövid időre kiengedte a kezéből az irányítást. Alex és Peder összenézett. Francba a bizalmas üggyel! – gondolta Alex. – A kislány a hátán feküdt – mondta. – A csecsemőt pedig magzatpózban találták meg. – Valóban? Ez rendkívül érdekes. Ez lehetett az a részlet, amit a nő elrontott, és amiért megverte. – De hogy lehet egy ilyen apró részletnek ekkora jelentősége? – kérdezte Fredrika. – Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy bár az emberünk nagyon okos, nagyon intelligens, messze nem gondolkodik racionálisan. Magának vagy nekem egy fikarcnyit sem számítana, hogy az a gyerek a hátán fekszik-e, vagy összegömbölyödve, mi azzal foglalkoznánk, hogy megszabaduljunk a hullától, amilyen simán csak lehet. Ez az ember azonban másra koncentrál. Egy bizonyos testhelyzetbe helyezi a holttesteket, mondani akar valamit. Megint csend lett. Csak a sarokban álló ventilátor surrogása hallatszott. Senki nem szólt semmit. – Két rés van az elméletükön – foglalta össze Rowland. – Nem tudják, milyen kapcsolatban áll a férfi a nőkkel, azt viszont szinte biztosra mondhatjuk, hogy az ismeretség régre nyúlik vissza. Tisztázatlan a kiválasztott helyszínek konkrét szerepe is, de nézzenek utána, van-e a nőknek valamilyen különleges kapcsolata ezekkel a helyekkel, amire eddig nem derült fény. A másik, amit nem tudnak, hogy pontosan miért bűnhődnek a nők, de azt tudják, hogy a bűnhődésnek ahhoz van köze, hogy képtelenek voltak minden gyereket egyformán szeretni. Nézzenek a múltjukba. Talán gyerekekkel dolgoztak, és belekeveredtek valamiféle balesetbe, vagy hasonlóba. Alex kinézett az ablakon. Újabb felhők úsztak a főváros fölé. – Letörtnek látszanak – mosolygott Rowland professzor. – De szerintem nem telik sok időbe, és megoldják az ügyet. Ne feledjük, alapos okunk van feltételezni, hogy az emberünk nem véletlenül vált 253

ilyen beteges személyiséggé. Ha megtalálják az elkövetőt, valószínűleg kiderül, hogy neki magának is igen nehéz gyerekkora volt, feltehetően egyik, vagy mindkét szülője nélkül nőtt fel. Alex félénken visszamosolygott. – Még valami! – jelentkezett Peder sietve, mielőtt véget ért volna a megbeszélés. – Az a nő, Nora… Mennyi…? Hét éve ismerte meg. Ez azt jelenti, hogy ezelőtt is voltak gyilkosságok? És miért telt neki majdnem tíz évbe, amíg talált valaki mást? Rowland professzor Pederre nézett. – Remek a kérdés – mondta lassan. – És javaslom, hogy itt kezdjék. Hol volt az emberünk ezekben az években, az után, hogy az első segítője elhagyta, és az előtt, hogy ráakadt a másodikra? A megbeszélés már nem tartott sokáig, miután Rowland professzor elhagyta a Barlangot, és Ellen a kijárathoz kísérte. Minden csapattagnak, aki az asztalnál ült – réginek, újnak és ideiglenesnek egyaránt –, pattanásig feszültek az idegei. Fredrikát nagyjából ugyanaz az érzés fogta el, mint amikor valami thrillert néz, és minden idegszálával érzi, hogy közeleg a végkifejlet, de arról még mindig fogalma sincs, mi lesz az. Zseniális ötlet volt meghívni Rowlandet. Fredrika az eszébe véste, hogy majd gratulálnia kell érte Pedernek. Örömmel látta, hogy a helyiségben mindenki ugyanígy fel van ajzva. Sok mindent elárult az ügyről, hogy ennyi energiát képesek felszabadítani magukban, még szombaton is. Alex felvázolta a két fő irányvonalat, amelyet innentől kezdve követniük kell. Kulcsfontosságú személyeknek tekintették azokat, akiket ebben az évben vagy az előző év végén engedtek ki a börtönből. Alex beismerte, hogy nem tudják pontosan, mit keresnek, de egy-két jel utal a gyilkos életkorára, és arra, hogy valószínűleg tanult ember lehet. Netán tényleg pszichológus, ahogyan azt Norának és Jelenának mondta. Hogy pontosabban meg tudják határozni az időt, újra ki kellett hallgatniuk Jelena Scortzot, és ki kellett szedniük belőle, mikor ismerte meg a férfit. Esetleg azt is, eltorzította-e a férfi a kezét vagy az ujjait. A másik fontos teendő Sara Sebastiansson és Magdalena 254

Gregersdotter múltjának kivizsgálása volt. Vajon milyen élethelyzetben voltak, amikor kapcsolatba kerültek a helyszínnel, ahol a gyermekük holtteste előkerült? A munkamegosztást két mondatban elintézték: Peder dolga lesz azonosítani a kritériumoknak megfelelő volt fegyenceket, míg Fredrika felderíti a két nő előéletét. Alex Fredrika vállára tette a kezét. – Nagyon megkönnyítené a dolgot, ha te, aki annyira odavagy az okokért és okozatokért, találnál valami összefüggést egy brommai fürdőszoba és egy halott kisgyerek között. Miközben ezt mondta, fáradtan rákacsintott. Fredrika egyáltalán nem panaszkodhatott a kapott feladat miatt. Épp ellenkezőleg: nagyon is örült neki. Szomorkásan mosolygott, amikor eszébe jutottak Alex szavai: „te, aki annyira oda vagy az okokért és okozatokért…” Rájött, hogy ilyenkor nemigen lehet mit mondani. Rá kell hagyni, és kész. Fredrika lehunyta a szemét, és a fejét a kezébe támasztotta. Egy kórház sürgősségi osztálya egy olyan városban, ahol Sara Sebastiansson több mint tizenöt évvel ezelőtt járt. Egy olyan ház fürdőszobája, amelyikben Magdalena Gregersdotter több mint húsz évvel ezelőtt élt. Többször is elismételte magában ezeket a szavakat. Egy kórház sürgősségi osztálya egy olyan városban… Most azzal próbálkozott, hogy hátradől a széken. Minden ízében megfeszült. Valamit nem vettek észre. Valami alapvetőt. Megint Alex szavai visszhangoztak a fejében. Nagyon megkönnyítené a dolgot, ha te, aki annyira odavagy az okokért és okozatokért, találnál valami összefüggést egy brommai fürdőszoba és egy halott kisgyerek között. Aztán Rowland professzoréi. Ebből levonható az a következtetés, hogy mindkét nő ugyanazt a bűnt követte el. Fredrika agyában lassan egy gondolat kezdett alakot ölteni. Attól félve, hogy fejben nem tudja rendszerbe foglalni, tollért-papírért kapott anélkül, hogy megmoccant volna a széken. A szíve hevesen dobogott, mire végre minden kikristályosodott. 255

Hát persze! Csak játszani kellett egy kicsit a szavakkal, és rögtön a helyükre kerültek. Egy brommai fürdőszoba meg egy norrlandi város közös nevezője. Keserű nevetéssel mondta ezt, amikor Alex felhívta Umeåban, és ő kiment Margareta Andersson erkélyére, hogy felvegye a telefont. Csakhogy Alex nem ezt nevezte meg feladatként. Megpróbálni kapcsolatot találni a brommai fürdőszoba meg az umeåi kórház sürgősségi osztálya között. Hát persze. Csak akkor eszmélt rá, hogy mi volt az, amire nem figyeltek a nyomozás során, amikor mindezt végiggondolta. Nem Umeå itt a lényeges, hanem csak a sürgősségi osztály. A rossz kérdések elkerülhetetlenül vonták maguk után a rossz válaszokat. Figyelembe véve, hogy a második gyereket egy fürdőszobában találták meg, különös lett volna, ha az elsőt eleve a kórház előtt akarták volna elhelyezni. Ezzel az erővel a csecsemőt is hagyhatták volna a ház előtt a járdán. Tehát aki Umeåban kitette Liliant, több hibát is vétett. És keservesen meg is fizetett értük. Most, hogy a kirakós utolsó darabja is a helyén volt, Fredrika tiszta megkönnyebbülést érzett. Nem a gyerekeknek volt közük ahhoz a helyhez, ahol rájuk találtak, hanem az anyjuknak. Alex nem jól mondta, nem jól gondolta, amikor arra kérte, találjon kapcsolatot egy brommai fürdőszoba és egy meggyilkolt gyerek között. A kapcsolatot a fürdőszoba és a nő között kell megtalálni, aki valaha a házban lakott. És ugyanilyen kapcsolatnak kell lennie az Umeåi Egyetemi Kórház és… Fredrika már nyúlt a telefon felé, amikor eljutott magában a logikus végkövetkeztetésig. Csupán egyvalakivel kellett beszélnie ahhoz, hogy összeálljon a fejében a kép, mi is tartotta Sara Sebastianssont Umeåban azon a réges-régi nyáron. Szombat este volt, és Peder dolgozott. Nyár volt, és felhők lepték az eget. A levegő hűvös volt és nyirkos. Semmi sem volt rendjén. Peder két szélsőséges érzelem között vergődött. Egész nap nem beszélt Ylvával, és most rettentő bűntudat gyötörte. Úgy kezdte a napot, hogy használhatatlannak érezte magát a munkájában, mert nem 256

képes felmutatni semmit, most meg egyszerre a karrierje csúcsán találta magát. Jó húzás volt meghívni azt az amerikai professzort. Főleg a nyomozás szempontjából, de azért Pederéből is. Most már többnek érezte magát, mint simán alkalmasnak. Duzzadt az energiától, és tettre kész volt. Az autó szinte magától odatalált a Karolinskához. Ezúttal nem szólt előre telefonon, hogy jön. Ha nem felel meg nekik az időpont, holnap vissza kell jönnie. Próbált szánalmat érezni Jelena Scortz iránt, aki olyan sokat szenvedett viszonylag rövid élete során. Ugyanakkor rendíthetetlenül hitt abban, amit ő szabad akaratként ismert. Akármilyen szar élete volt Jelena Scortznak, van egy pont, ameddig a nehéz gyerekkor hatással lehet az ember életére. Aki pedig olyan eszelős dolgokra vetemedik, mint a gyerekgyilkosság, az Peder szemében a semminél is kevesebbet ér. Ez Jelena Scortzra is vonatkozott. Sőt különösen Jelena Scortzra: az a sötét, haragos pillantás, amit elkínzott arccal vetett rá, miközben elmagyarázta, miért kellett bűnhődniük a nőknek, beleégett Peder memóriájába. Tudta, mit csinál, amikor Flemingsbergben elcsalogatta Sara Sebastianssont a vonattól – gondolta Peder. – Rohadtul tudta. De még így is ellágyult kissé, amikor a kórterembe érve meglátta Jelenát. Azokért sem rajongott, akik képesek egy embertársuknak ilyen sérüléseket okozni. Jelena ágyánál volt egy ápolónő, aki segített neki szívószállal inni. Peder hangjára összerezzent. – De megijesztett! – mondta, és elnevette magát, amikor meglátta Peder igazolványát. Nem ugyanaz a nővér volt, aki korábban. Peder visszamosolygott rá. Jelena nem moccant. – Szeretnék beszélni Jelenával, ha képes rá – mondta Peder. – Délelőtt már jártam itt. A nővér rögtön elkomolyodott. – Hát, nem tudom… – kezdte. – Gyors leszek! – tette hozzá sietve Peder. – És csak akkor, ha Jelena is akarja. Az ápolónő Jelenához fordult. 257

– Mit gondol, tudna egy percet beszélni a felügyelő úrral? – kérdezte nyugtalanul. Jelena nem válaszolt. Peder lassan közelebb ment az ágyhoz. – Volna még néhány kérdésem – mondta halkan. – De csak ha nem bánja. Jelena még mindig nem mondott semmit, de a szemét nem vette le Pederről, és a fejét sem rázta tiltakozóan. Peder úgy döntött, ezt hallgatólagos beleegyezésnek tekinti. – Meg tudja mondani, mióta ismeri a Férfit? – kérdezte. Jelena egy icipicit elfordította a fejét a párnán. Vajon már kezdi bánni, hogy elszökött a férfitól? Úgy érzi, elárulta azzal, hogy kiszállt a harcból? Ha igen, akkor valószínű, hogy ezután egyetlen szót sem tudnak kihúzni belőle. – Újév… óta… Olyan halkan beszélt, hogy Peder alig hallotta. – Újév óta – tolmácsolt az ápolónő, kicsit túlságosan is tagolva a szavakat. Peder buzgón bólogatott. – Hogy ismerkedtek meg? Kérem, mondja el… Könyörgött. Nagyon ritkán tett ilyesmit. Apró, magányos könnycsepp gördült végig Jelena összevert arcán. Peder nyelt egyet. A munkájával nem fért össze, hogy túlságosan közel kerüljön másokhoz, de az sem, hogy az embertelenségig érzéketlen maradjon. – Az utcán – mondta Jelena halkan, de teljesen tisztán, így most Peder és az ápolónő is értette. A nővér ezzel együtt most is nyitotta már a száját, hogy elismételje a szavait, de Peder intett neki, hogy hallgasson. – Az utcán – ismételte lassan. – Ön… Ön prostituáltként dolgozott, amikor megismerte azt az embert? Az eldöntendő kérdések egyszerűbbek voltak. Ezekre Jelena bólogatással vagy fejrázással is válaszolhatott. Most például bólogatott. Kurvapecér lenne a pasas? – gondolta Peder. – Így találjuk meg? Jelena hirtelen rettentő álmosnak látszott. A nővér aggodalmasan 258

nézett. Peder felkelt, és menni készült. Megkapta az információt, amiért jött. Köszönetet mondott, és elindult kifelé, de az ajtóban megtorpant. – Még egyetlenegy kérdés, Jelena – mondta. A lány felé fordította a fejét. – Volt valami fura a kezével? Nem volt valami sérülés rajta? Jelena nyelt néhányat. Peder látta rajta, hogy erős fájdalmai vannak. – Megégett. Peder összevonta a szemöldökét. – Megégett – ismételte Jelena. – Azt… mondta… megégett. Az utolsó csepp ereje is elfogyott. Peder addig meredt rá, amíg már úgy érezte, kiugrik a szeme. Ez nem lehet igaz. – Azt mondta, megégett a keze? Újabb bólogatás. – És úgy is nézett ki? Bólogatás újra. Peder gondolkozni próbált, de a gondolatai összevissza csapongtak. – Hol… – kezdte. – Hogyan… Megköszörülte a torkát. – A kézfején vagy a tenyerén voltak hegek? – Tenyerén. – És réginek tűntek? Jelena kimerülten megrázta sajgó fejét. – Újak… – suttogta. – Újak… voltak… amikor… találkoztunk. A rohadt életbe! Van, amire ez az ember nem gondolt? Peder ismét nyelt egyet. – Jelena, ha van még valami, amit el szeretne mondani, azt bármikor, akármikor megteheti, amikor csak akarja. Köszönöm szépen. Peder megfordult, de akkor újra meghallotta Jelena hangját. Érdeklődve visszanézett. – Baba – suttogta Jelena, aki mostanra abbahagyta a sírást. – Úgy… hív… hogy… Baba. Pedernek úgy tűnt, mintha a lány mosolyogni próbált volna. 259

Fredrikát felhívta egy nő, aki dr. Sonja Lundinként mutatkozott be. Fredrika egy pillanatra zavarba jött. Sem a hang, sem a név nem volt ismerős. – Az Umeåi Egyetemi Kórház patológusa vagyok – világosította fel a nő. – Én vizsgáltam meg először a meggyilkolt kislányt, akit itt találtak meg. Fredrika kicsit szégyellte, hogy nem emlékezett a nő nevére. De hát végül is a nyomozásnak ez a része Alexre tartozott. – Úgy emlékszem, még nem beszéltünk – folytatta Sonja Lundin, mintegy válaszolva a kimondatlan kérdésre. – A kollégáját, Alex Rechtet kerestem, de önhöz irányítottak, mert ő most valami fontos beszélgetés közepén van. Valamelyikük üzenetet hagyott nekem, egy beteg aktája felől érdeklődött. Fredrika szíve nagyot dobbant. – Akkor tényleg velem kell beszélnie – erősítette meg. – Én üzentem. Magában hálát adott érte, hogy Alex épp nem ér rá, mivel ezt a beszélgetést nem az ő fülének szánta. – Ha szigorúan vesszük – mondta bizonytalanul Sonja Lundin –, ez bizalmas információ. – Hát persze – helyeselt sietve Fredrika. – De tekintve az ügy súlyosságát, és azt, hogy végül is a kérése nem túl specifikus, válaszolhatok önnek – jelentette be Sonja Lundin. Fredrika a lélegzetét is visszafojtotta. – Van olyan nevű páciensről aktánk – közölte vele Sonja Lundin. Fredrika pislogott. Ez az, sejtette ő. – Dátumot tudna mondani? – kérdezte halkan, attól tartva, hogy átlépi a határt, és túl sokat kér. Sonja Lundin egy pillanatig hallgatott. – 1989. július 29-e – mondta aztán. – A pácienst aznap el is bocsátották. De attól félek, azt nem árulhatom el, miért járt itt, hacsak… – Egyelőre ennyi is elég – szakította félbe Fredrika. – Nagyon szépen köszönöm a segítségét. Esteledett. Az ég szinte már őszies látványt nyújtott, ahogy a 260

lenyugvó nap egy felhő mögé bújt. Mi lett idén a nyárral? Alex a kilátásban gyönyörködött. Úgy érezte, ez az este más. Izgalmas. Csendes elmélkedésének a szobába bevágtató Peder vetett véget. Alex elmosolyodott. Míg Fredrika folyton titkos utakon járt, és a csoport értekezletein tárta fel drámaian, amit kiderített, Peder szerette gyakran közölni vele az eredményeit és következtetéseit. – Újév óta ismerik egymást! – jelentette Peder, s invitálás nélkül ledobta magát a karosszékbe, melyet Alex a látogatók számára tartott. – Kik? – Jelena meg az úgynevezett Férfi. – És ezt honnan tudod? Peder kihúzta magát. – Hát mondtam, hogy elmegyek a Karolinskába! – felelte némileg dacosan. Alex nem szólt semmit, így Peder folytatta. – Az utcáról szedte fel a nőt, prostituált volt. Alex sóhajtott, és egyik tenyerébe támasztotta az állát. – A másik lány is az volt, nem? Az a jönköpingi! – kérdezte Peder. Alex homloka ráncokba szaladt. – Nem hiszem – mondta bizonytalanul. – Majd kérdezd meg Fredrikától, de szerintem nem. De ha jobban belegondolok, ő is olyan körökben forgott, úgyhogy akár megismerkedhettek az utcán is. Peder türelmetlenül legyintett. – Jaj, ugyan már! Mit keresett volna az utcán, ha nem volt prostituált? – Honnan a szarból tudjam?! – csattant fel mérgesen Alex. – Ezt mondta a nagyanyja. Ha a nagyi kozmetikázni akarja a tényeket egy kicsit, az az ő dolga. De most igaza is lehet. Nora nem szerepel a nyilvántartásunkban prostitúcióval kapcsolatban. – De hogy jön egyáltalán a képbe? – tépelődött Peder. – Nem értem, hogy a fickó miért azzal foglalkozik egy ilyen kritikus szakaszban, hogy elugorjon Jönköpingbe, és kicsinálja az excsaját. – Az excsaját, akit régen beavatott a terveibe – emlékeztette Alex. – Persze! – mondta Peder. – Persze. De akkor is… Mi a bánat értelme volt ennek? – Ezt én sem értem, de azt javaslom, tegyük kicsit félre a dolgot – 261

indítványozta Alex. – Beszéltem a jönköpingi rendőrséggel. Semmit nem találtak, csak azt a lábnyomot. Ez a jönköpingi vonal nem visz minket semerre. – De egy ideig gyanítottuk, hogy valahogy tudja, hol tartunk a nyomozással… – Az véletlen lehet – vágott közbe Alex. – Akkor még mi sem nagyon tudtuk, hogy Nora telefonált, és beszélt róla. Peder elhallgatott. Aztán így folytatta: – Azért nem találtak semmit, mert szétroncsolta az ujjait. Alex szeme elkerekedett. – Most viccelsz? Peder a fejét rázta. – Jézus atyaúristen! – nyögött fel Alex. – Micsoda perverz állat ez? Peder gyorsan tovább sorolta, mi mindent tudott még meg. – Lehet, hogy valami kurvapecér. Alex megdermedt. – Micsoda? – Így találja meg a megfelelő lányt. Alex félrebillentette a fejét. – Nem is rossz ötlet – mondta lassan. – Egyáltalán nem. És hát, amennyire tudjuk, minden társadalmi osztályban akad olyan, aki kurvázik. – Na, akkor kezdem a keresést azok között – jelentette ki Peder. – Tedd azt – hagyta helyben ugyanolyan határozottan Alex, és hozzátette: – És különösen azokat nézd meg, akik nők elleni erőszakos cselekményekért is voltak büntetve. Esetleg nem az első alkalom, hogy bántott egy nőt. Peder hevesen bólogatott. Aztán csak ültek, próbáltak erőt gyűjteni hozzá, hogy felkeljenek, és nekilássanak mindannak, amit el kell intézniük. – A lány azt mondta, Babának hívta – törte meg a csendet Peder. – Babának? – visszhangozta Alex. [3]

Mindig súlyos teher a gyász. Egy gyermek elvesztése feletti gyász azonban nem csupán súlyos: 262

fekete, mint az éjszaka. Fredrika próbálta ezt észben tartani, amikor kiszállt az autóból Sara Sebastiansson házánál. Az umeåi telefon után nem volt semmi értelme késlekedni, így azonnal idejött. Belegondolt, vajon nem túlzás-e szombat este rájuk rontani, és arra jutott, hogy a válasz határozott nem. Nem, az adott körülmények között ebben semmi kifogásolható nincsen. Egyáltalán semmi. Fredrika próbálta féken tartani a dühét. Próbálta megérteni, és mindenekelőtt próbálta meggyőzni magát róla, hogy Sarának jó oka volt úgy tenni, ahogy tett. De akkor is azt érezte, hogy majd szétveti az idegesség. A kirakósból hiányzott egy darab, Sara meg végig nyugodtan ült a babérjain, miközben ott tartotta a kezében az eset megoldásának kulcsát. Nemcsak a saját lánya meggyilkolásának ügyében folytatott nyomozást akadályozta, hanem a Natalie-ügyet is. Fredrika ösztönösen és tiszta szívből drukkolt, hogy Sara egyedül legyen otthon, amikor becsönget. Mert ha nem, akkor fel kell kérnie a szüleit, hogy távozzanak. Sara a második csengetésre nyitott ajtót. Olyan sápadt és megviselt volt, véreres szeme alatt olyan sötét karikák éktelenkedtek, hogy Fredrika minden dühe elpárolgott. Mellbe vágta a valóság: ez a nő megtapasztalta az élet lehető legborzalmasabb rémálmát. Nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy kritizálja. – Elnézést, amiért bejelentés nélkül érkeztem – mondta Fredrika halkan, de határozottan –, de beszélnünk kell. Sara ellépett az ajtóból, hogy beengedje Fredrikát, majd a nappaliba vezette. Mintha extra hálószobának használták volna: matracok voltak a padlóra fektetve. Ezek szerint Sara szülei még nem mentek haza, ám nagy megkönnyebbülésére Fredrika nem látta őket sehol. – Egyedül van? – kérdezte. Sara bólintott. – Apa és anya bevásárolni vannak – mondta vékony hangon. – Nemsokára jönnek. Sara feltűnésmentesen elővette a noteszét. – Megtalálták? – bukott ki Sarából a kérdés. 263

– Mármint… – kezdte zavartan Fredrika. – Mármint Gabrielt – mondta Sara, és amikor Fredrika a szemébe nézett, egyszerre fázni kezdett. Sara szeméből a vegytiszta gyűlölet sütött. – Nem – válaszolta Fredrika –, nem találtuk meg. De országos körözést adtunk ki ellene. Elhallgatott, és nyelt egyet. – Viszont Lilian elrablásával és megölésével már nem gyanúsítjuk. Nagyon egyszerűen fogalmazva, lehetetlen, hogy ő tette volna. Sara hosszan nézte Fredrikát. – Azt nem is hittem, hogy ő ölte meg a lányunkat – mondta. – De most, hogy megtudtam, hogy a gépe tele volt undorító gyerekpornóval, alig várom, hogy megtalálják, és egy életre rács mögé kerüljön. Fredrika nem szándékozott kitárgyalni, milyen ítélet várhat Gabrielre, ha megtalálják, már ha egyáltalán megtalálják. Inkább próbált valami vigasztalót mondani. – Semmi nem utal arra, hogy molesztálta volna Liliant. Sara megint sokáig nézett rá üres tekintettel, majd emelt hangon válaszolt. – Ezt már hallottam. De azt sem lehet kizárni, hogy hozzányúlt az a mocskos állat! Az utolsó szavakat már olyan hangosan rikácsolta, hogy Fredrika kezdett elgondolkodni, jó ötlet volt-e egyedül idejönni anélkül, hogy szólt volna valakinek, de próbálta palástolni a nyugtalanságát. A nyomozás szempontjából létfontosságú volt ez a dolog Sarával. – Sara! – mondta habozva. – Umeåról kellene beszélnünk. Sara letörölt néhány könnycseppet, amely valahogy kicsordult a szeméből. – Arról már beszéltünk. – De én szeretném tudni, van-e valami ötlete, miért került Lilian a kórház elé – mondta Fredrika. – Fogalmam sincs – válaszolta Sara, de közben kerülte Fredrika pillantását. – Mi a rendőrségen úgy gondoljuk, valami speciális okból hagyhatták ott – folytatta könyörtelenül Fredrika. – Úgy gondoljuk, önnek van valami köze ahhoz a helyhez, amiről a gyilkos tud, és ezért 264

vitte őt éppen oda. Sara értetlenül bámult Fredrikára. – Van valami, amit nem mondott el nekünk? – kérdezte Fredrika. – Valami, amiről úgy gondolta, nem fontos, nincs köze az esethez, és ezért nem kell beszélnie róla? Vagy valami magánjellegű ügy, amiről nem akart beszélni? Sara lesütötte a szemét, és a fejét rázta. Fredrika elnyomott egy sóhajt. – Sara, tudjuk, hogy kartonja van az Umeåi Egyetemi Kórházban – mondta szigorúan. – És arról is meg vagyunk győződve, hogy a maga ott-tartózkodása összefügg azzal, hogy Liliant odavitték. – Abortuszom volt – suttogta Sara hosszas hallgatás után. Fredrika nem vette le a szemét az arcáról. Pontosan erre gyanakodott, de szüksége volt a megerősítésre. – Akkoriban estem teherbe, amikor szakítottam a barátommal, és otthon persze nem mondhattam el senkinek. Ezért úgy döntöttem, majd Umeåban csináltatom meg, amikor ott vagyok a tanfolyamon. Nagyon nehéz volt megszervezni. Az oktatónak azt mondtam, hogy muszáj találkoznom valakivel, és ezért szabadnapot kell kivennem, de a kórházba mentem aznap. Mi lehet az elképzelhető legmagányosabb dolog? Az eltitkolt abortusz biztosan nagyon előkelő helyen van a listán. De ami fontosabb, vajon ezért bűnhődött Sara ilyen kegyetlenül? – Nagyon sajnálom, hogy elő kellett rángatnunk ezt a régi ügyet – mondta Fredrika –, de a nyomozás érdekében muszáj tudnunk róla. Sara bólogatott, és némán hullatta a könnyeit. – Tudta valaki, bárki, hogy mit csinált Umeåban? Sara hevesen megrázta a fejét. – Senki sem tudott róla – zokogta. – Még Maria sem, aki velem jött a tanfolyamra. Senkinek sem mondtam el. Egész mostanáig nem beszéltem róla. Fredrika fizikai fájdalmat érzett. Sara nappalija mintha összeszűkült volna. – Ezért intézte el, hogy tovább maradjon ott, mint Maria? – kérdezte. – Ezért. Nem tudtam volna megcsináltatni, ha Maria is ott van – 265

felelte Sara, hirtelen nagyon fáradtan. Aztán összeszedte magát. – Nagyon nagy baj lenne belőle, ha a szüleim megtudnák – mondta remegő hangon. – Biztosíthatom, hogy senkinek nem adjuk ki az információt – nyugtatta meg gyorsan Fredrika, és remélte, hogy tartani is tudja majd az ígéretét. Aztán újra megkérdezte: – Egész biztos, hogy nem mondta el senkinek? A barátjának sem? Senki sem volt, aki tudhatott róla, vagy gyaníthatott valamit? Sara megrázta a fejét. – Egy léleknek sem szóltam róla – mondta dacosan. – Egy léleknek sem. Pedig egy lélek megtudta, gondolta Fredrika. Egy gonosz lélek. Azután, anélkül hogy végiggondolta volna, mit tesz, előrehajolt, és melegen Sara vállára tette a kezét. Majdnem úgy viselkedett, mintha lelkész lett volna, holott soha esze ágában sem volt ezt a pályát választani. Ellen Lind nem érzett bűntudatot, amiért korábban ment haza, mint a többiek. Elvégre nem ő a csoport legfontosabb tagja. Kiskorában Ellen a háttérbe szorított gyerek klasszikus példája volt. Folyton idősebb és sikeresebb testvérei árnyékában élt. Emellett vonzó, sikeres szülei árnyékában is. Pontosan tudta, hogy ő egy be nem tervezett utánérzés volt, míg a testvéreit nagyon is akarták. Az Ellen nem is volt hagyományos név a családban, nem úgy, mint a két bátyja és a nővére neve. A kirekesztettség érzése egyre erősödött, és végképp meggyökerezett benne. Ellen más volt. Még külsőre is. Mások voltak a testarányai, durvábbak az arcvonásai. A bátyjai meg a nővére magasak, szépek és magabiztosak voltak. Ellen nem. Mindezt azonban már régen maga mögött hagyta. Most, hogy felnőtt nő lett, és volt saját családja, szüleit és testvéreit alig tartotta többnek távoli rokonoknál. Tapasztalatainak köszönhetően Ellen többé-kevésbé beletörődött a kirekesztettségbe, amelyet a munkahelyén is megélt. Megszokta már, 266

hogy kívülálló, hogy nem tud beilleszkedni. Fredrikával diszkréten elcsevegtek néhányszor – Fredrikával kapcsolatban minden diszkrét volt –, amikor csatlakozott a csapathoz, de igazi barátnők nem lettek. Ellen sajnálta, mert biztos volt benne, hogy nagyon jól kijönnének egymással. De most, szombat este hazafelé tartva nem Fredrika vagy a munka járt a fejében. Carlra gondolt, és a gyerekekre. De leginkább Carlra. Aggódott, mivel a férfi sem előző nap, sem ma nem válaszolt az SMS-ére. Amikor hívta, nem vette fel. Még a hangpostáját sem érte el, csak egy monoton géphang jelentkezett, amelyik szótagolva azt mondta: „Az előfizető jelenleg nem elérhető. Próbálja meg később.” Mintha a föld nyelte volna el. Ellen próbált nem aggodalmaskodni. Amikor legutóbb találkoztak, olyan flottul ment minden. Ellen tudta, hogy túl érzékeny a kapcsolataiban, amióta tönkrement a házassága. Nagyon könnyen paranoiás tudott lenni, márpedig a feleségpiacon kétségtelenül ez a legkevésbé előnyős tulajdonság. Most is szorítást érzett a mellében, mintha valami nyomás nehezedne rá. Néhány nagy levegővételtől jobban lett. De nemsokára meg a gyomra fájdult meg. Persze tudta, hogy ez őrültség. Biztosan van egy teljesen logikus magyarázat Carl hallgatására. Nem várhatja el tőle, hogy minden percben elérhető legyen. Próbált nevetni magán. Ebbe aztán jól belegabalyodott. Életében először komolyan szerelmes volt. A kis Natalie boncolását végző patológusnőnek végre-valahára sikerült elérnie Alexet. Röviden elmondta neki, hogy valószínűleg a csecsemőt is azzal a módszerrel ölték meg, mint Liliant. A feje lágyán keresztül inzulint adtak be neki. Sem ujjlenyomatot, sem idegen DNSt nem találtak a holttesten. És nem bukkantak annak a hintőpornak a maradványaira sem, amely Lilian testén ott volt. – Ami elég furcsa – jegyezte meg a patológus. – Azt jelenti, hogy a gyilkos úgy vélte, ehhez a gyilkossághoz nem kell gumikesztyűt viselnie. 267

– Nincs ebben semmi furcsa – válaszolta Alex nyersen. – Az emberünknek nem kell aggódnia amiatt, hogy ujjlenyomatot hagy. Csak a nőnek meg esetleg az előző női segítőjének kellett gumikesztyű. Márpedig a nő nem foglalkozott a második gyerekkel. – A férfinak miért nem kell kesztyű? – csodálkozott a patológus. – Mert megégette a kezét, hogy ne legyenek ujjlenyomatai. – Hihetetlen! – suttogta a patológus, leginkább saját magának. Alex megkérdezte, tud-e még mondani valamit. A nő egy ideig csendben gondolkodott. – Nem – mondta végül. – Nem, semmit. Vagyis de, valamit mégis. Alex várt. – A baba szervezetében nem találtuk meg azoknak a nyugtatóknak a nyomait, amiket Lilianében. Alex eltöprengett ezen. – A csecsemő aludt, amikor elrabolták – gondolkodott hangosan. – A gyilkos talán nem érezte szükségesnek, hogy elkábítsa. – Hát persze – mondta a patológus. – Persze. – Aztán hozzátette: – Egyebet nem tudok mondani. A halálos injekción kívül semmilyen erőszakot nem szenvedett el, sem régi, sem új zúzódást nem találtam a testén. – Régit? – vonta össze a szemöldökét Alex. Szinte érezte, ahogy a patológus elvörösödik a vonal túlsó végén. – Annyi a beteg szülő. Csak ellenőriztem, hogy… Alex bánatosan elmosolyodott. – Igen, igaza van. Kezdetben megdöbbentette, milyen gyakran kerül ki az elkövető az áldozat közvetlen környezetéből. Évekbe telt, mire felfogta, hogy lehetséges ez egyáltalán. Azt még meg tudta érteni, hogy valaki a pillanat hevében elveszíti a fejét, és leüti a másikat. De a lépés innen addig, hogy valaki hidegvérrel, gyakran tökéletes tudatában annak, hogy mit tesz, megöljön egy másik emberi lényt, már túlságosan nagy volt számára. Ráadásul úgy látta, az emberek a legbizarrabb okokból képesek gyilkolászni. – Őrült világ ez – suttogta egyszer Alex a feleségének, amikor még friss házasok voltak, és épp aludni készültek. A felesége pedig ezt a pillanatot választotta annak a bejelentésére, 268

hogy az első gyereküket várja. Ez az időzítés nem igazán változtatta meg Alex véleményét a világról: őrült. De bármilyen erősen igyekezett is a Lilian-ügyet beolvasztani a többi eltűnt gyerek esete közé, amelyekkel a pályája során dolga akadt, tudta, hogy Lilian Sebastiansson elrablásának és meggyilkolásának esete teljesen egyedi, és soha nem lesz képes elfelejteni. Az órára pillantott. Meddig folytatják? Érdemes egész éjszaka dolgozni? Hogy fognak akkor holnap kinézni? A csapatnak holnap is keményen kell dolgozni. A patológus aprót köhintett. Alex kizökkent a töprengésből, és nagyon bután érezte magát. – Elnézést – szabadkozott sietve –, de a végét nem hallottam. A patológus mintha habozott volna. – Szóval az, ahogy a mérget beadja a gyerekek fejébe… – kezdte lassan. – Igen? A nő ismét tétovázott. – Nem tudom, lehet, hogy tévedek, és ennek semmi köze az ügyhöz, de… egyes országokban ez a kései abortusz teljesen legális módja. – Tessék? – szaladt ráncba Alex szemöldöke. – Bizony, így van – mondta a patológus, most már valamivel magabiztosabban. Mivel Alex nem válaszolt, folytatta: – Olyan országokban gyakorolták, ahol engedélyezett a nagyon késői abortusz is. Annyira késői, hogy az inkább már szülés. Amikor előbukkant a baba feje, beleinjekciózták a mérget a koponyájába, úgyhogy definíció szerint a gyerek halva született. – Atyaúristen! – bukott ki Alexből. – Hát ez van – zárta le a patológus. – De mondom, lehet, hogy semmi köze ehhez az ügyhöz. Alex fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok. – Hát ezt nem mondanám – válaszolta. – Ezt nem mondanám. Alex újult erővel tért vissza az asztalán szétterített anyagokhoz. Valami mágikus légkör uralkodott a Barlangban, amikor az amerikai pszichológust hallgatták. Alex nagyon régen nem találkozott 269

senkivel, aki ennyire okosan beszélt volna. Gyakorlatilag a további nyomozás teljes szerkezetét felvázolta. Alex megragadta a jelentést, amelyet épp most kapott a Jelena Scortz lakását átkutató csapattól. Kemény, nagyon kemény munka volt kicsikarni a vizsgálóbírótól a házkutatási végzést. Úgy ítélték, Jelena túlságosan keveset ismert be ahhoz, hogy egyértelműen kijelentsék, része van Lilian meggyilkolásában. Alexnek ki kellett fejtenie, hogy függetlenül attól, mennyire lehet rábizonyítani a bűnrészességet, azt bevallotta, hogy a fő gyanúsított többször megfordult a lakásában. Ez már elegendő volt a végzéshez. De ahogy a pszichológus megjósolta, a lakásban semmit sem találtak, ami segíthetett volna azonosítani a gyilkost. Ujjlenyomat persze rengeteg volt. Aztán amikor összevetették őket a rendőrségi nyilvántartással, kiderült, hogy majdnem mind Jelenáé. Az ő ujjlenyomatai azért voltak meg a rendszerben, mert néhány éve letartóztatták lopás és orgazdaság gyanújával. A többi ujjlenyomatot nem találták meg a nyilvántartásban, maga az elkövető pedig természetesen egyet sem hagyott. Alex rosszul lett a hálószobáról készült fényképektől, ahol Jelenát otthagyták, miután bántalmazták. Vér a lepedőn, vér a falakon, vér a padlón. A házkutatást végző csapat semmit sem talált, ami úgy nézett volna ki, mintha egy férfié lenne. A fürdőszobában egyetlen fogkefe volt, amelyet be is vittek elemzésre. Szinte biztosak voltak benne, hogy kizárólag Jelena DNS-e lesz majd rajta. Férfiruhát egyet sem találtak. Valójában összesen két tárgyat hoztak el a lakásból, amelyek esetleg érdekesek lehettek. Néhány hajtincset a fürdőszoba padlójáról. Ha szerencséjük van, kiderül, hogy Lilian haja, és többé nem lesz gond Jelenát kapcsolatba hozni a gyilkossággal. Ezen kívül egy pár negyvenhatos Ecco cipőt, mely szép pedánsan volt elhelyezve az előszobában. Alex nem tért magához a csodálkozástól. Hogy véthet egy ekkora stratéga, egy ilyen intelligens ember, mint a gyilkos, ennyire buta hibát? Aztán rájött, hogy erre a kérdésre csak egy válasz lehet, és mármár ijesztően szapora lett a pulzusa. 270

Egyértelmű… egyértelmű, hogy a gyilkos visszatért a lakásba, miután megverte Jelenát. Visszatért, és látta, hogy a lány eltűnt. Nyilván nem volt nehéz kitalálnia, hogy a rendőrség előbb-utóbb talál kapcsolatot Jelena és a bűntény között, főleg, ha látta az újságban a felhívást, hogy aki tud valamit a lányról, jelentse be. – Csessze meg, csessze meg, csessze meg! – üvöltözött Alex, és öklével verte az asztalt. Az Ecco cipőkre nézett a fényképen, amelyek mintha gúnyosan vigyorogtak volna rajta. Megrémisztette ez a hihetetlen pimaszság. Tudta, hogy előbb-utóbb azonosítjuk Jelenát, és eljutunk a lakáshoz – gondolta. —Azért hagyta ott a cipőjét, hogy üdvözöljön minket. Már majdnem fél nyolc volt, és Fredrika Bergman nem tudta, ellátogasson-e még az este Magdalena Gregersdotterhez, vagy hagyja inkább holnapra. Aztán úgy döntött, visszamegy a főkapitányságra, és megbeszéli a dolgot Alexszel. Annyira fel volt spannolva, hogy az autóban is alig bírt nyugton ülni. Teljes hangerőn harsogott a zene a hangszóróból. A hattyúk tava. Egy rövidnél is rövidebb pillanatra Fredrika visszakerült a Baleset előtti életébe. A zenétől elevennek érezte magát, és szenvedélyesen hódolt neki. Aztán az édesanyja hangja visszhangzott a fejében: Úgy játssz, hogy táncolni is lehessen rá! Sose felejtsd el a Láthatatlan Táncost! Fredrika most szinte maga előtt látta a Láthatatlan Táncost a motorháztetőn, amint A hattyúk tavát táncolja. Ki tudja, mióta először, végre érezte, hogy él. Nem talált szavakat arra, micsoda nagyszerű érzés is ez. Pusztán az eufória hatására írt Spencernek, amikor leparkolt a főkapitányság előtt, és újból megköszönte neki a csodálatos éjszakát. Az ujjai valami még szívhez szólóbbat akartak írni. De győzött a józan ész, mint rendesen, és szerelmi vallomás nélkül dugta vissza a telefont a táskájába. De megint azt érezte. Azt, hogy valami más lett, valami megváltozott. Újabban a határokat feszegetjük – gondolta. – Gyakrabban 271

találkozunk, és ki is mondjuk, milyen sokat jelentünk egymásnak. Még mindig dolgoztak bent, amikor Fredrika kipakolta a táskáját és a zsebeit az asztalára. A rendőrségen a sikert az embernek jutó irodai négyzetméterek száma mutatta. Az a pletyka járta, hogy a nemzetbiztonság át akar költözni az FK-ból egy új épületbe, ahol közös irodák lennének. Fredrika elkuncogta magát a gondolatra, micsoda hőbörgést váltana ki egy ilyen ötlet az ő osztályukon. Szinte hallotta Håkan kolléga tiltakozását: – Hogy én közös irodában dolgozzam? Amikor huszonkét évembe telt, hogy a szomszéd irodába átköltözhessem? Fredrikának enyhén szólva is pompás kedve volt. De amikor egykét pillanattal később megállt Alex szobájának ajtajában, mintha minden energiája és lelkesedése elpárolgott volna. – Történt valami? – kérdezte önkéntelenül, amikor megpillantotta Alex komor arcát. De azonnal meg is bánta. Két kislányt gyilkoltak meg egy héten belül – ilyen körülmények között elég groteszk volt ez a megfogalmazás. Alex azonban nem sokat törődött a fogalmazással. Ebben a tekintetben szöges ellentéte volt Fredrikának. – Lett valami eredménye a kis villámlátogatásodnak? – kérdezett vissza. Fredrika az utóbbi napokban már többször is meglepte. Most már komolyabb elvárásai voltak vele szemben. – Szerintem tudom, mit követtek el a nők, tudom, miért bünteti őket. Alex felvonta a szemöldökét. – Arra nekem is van egy elméletem – mosolygott. – Nézzük meg, ugyanaz-e, mint a tied. Peder azzal kezdte, hogy megnézte azoknak a férfiaknak a listáját, akiket nők elleni erőszakért zártak börtönbe, és előző év novembere óta engedtek szabadon. Csakhogy ilyenekből túl sok volt. Leszűkítette a keresést egy bizonyos korcsoportra, a negyven és ötven év közöttiekre. Látta, hogy a többség csak nagyon rövid szabadságvesztést kapott. 272

Hét év telt el azóta, hogy Nora megismerkedett a férfival, vajon mit csinált ezalatt? Lehet, hogy vannak más nők is, akik keresztülmentek azon, amin ez a kettő, csak őket még nem találták meg? Vagy ami még rosszabb: esetleg még több gyerek halt meg azonos körülmények között? Peder úgy érezte, mindjárt elfogja a pánik. Erre miért nem gondolt korábban? Miért feltételezték, hogy ezek a gyilkos első áldozatai? Aztán kissé megnyugodott. Ha lenne az országban rendőr, aki az elmúlt húsz évben hasonló ügyön dolgozott, már biztosan szólt volna a stockholmi kollégáknak. De mi van, ha a gyilkos próbálkozott, csak nem járt sikerrel? Lehet, hogy elrabolt egy gyereket, csak nem sikerült megölnie? Peder dühösen rázta a fejét. Vállalniuk kellett annak a kockázatát, hogy csak a saját ügyükkel foglalkoznak, és elég bátornak kell lenniük, hogy válasszanak egy irányt, amerre elindulnak. Peder összeírta a lehetőségeket, amelyeket már kizárt. De jó, hogy végre rendszerezel! – mondta volna Fredrika, ha látja. Peder úgy határozott, megkéri Alexet, hogy a nyomozás fontosnak, de nem olyan sürgetőnek ítélt feladatait ossza ki másoknak. Megint megnézte a listát. Túl sok ember szerepelt rajta, túl rövid büntetésekkel. De ha figyelembe vette azt, amiben a csapat egyetértett, nemigen maradt túl sok név a lajstromban: 1. a gyilkos valami okból nem tevékenykedett, amióta Nora otthagyta, és az ő helyére „sorozta be” Jelenát, 2. a gyilkos valószínűleg szerepel a nyilvántartásukban, és valamilyen súlyos erőszakos bűncselekmény miatt börtönben töltötte a Norával való szakítás óta eltelt idő nagy részét, 3. minden valószínűség szerint mentális betegségben szenved, 4. feltehetően igénybe vette prostituáltak szolgáltatásait. De hogy lehetne az ilyesmit kiszűrni? Peder lázasan kopogott a billentyűzeten. A rendőrségi nyilvántartást marhára nem ilyen ügyekhez találták ki, gondolta mérgesen. A legelső adathalmaz előkereséséhez még kapott segítséget. Csakhogy a segítség – név szerint Ellen – már hazament, és csak 273

másnapra volt várható. Talán itt az ideje, hogy ő is befejezze mára, gondolta. De rögtön szorongani is kezdett a gondolatra. A legkevésbé sem volt kedve hazamenni, és szembesülni szétmorzsolódó házasságával. A gyerekek hiányoztak neki. De az anyjukból nagyon elege volt. – Most mi a tökömet csináljak? – morgott magában. – Mi a jó kurva istent csináljak most? Pia Nordh felől semmit sem hallott, amióta eljött tőle. Rettenetesen szégyellte magát azért, ahogy aznap reggel viselkedett. És megijedt attól, hogy olyan volt, mintha évek teltek volna el azóta, pedig csak pár napja történt. Nagy alapossággal összeírt jegyzeteire pillantott. Átolvasta őket. Aztán átolvasta még egyszer. Kinyitotta az iratszekrényt, és elővette belőle a Fredrikával felrajzolt idővonalakat, melyek Gabriel Sebastiansson mozgását ábrázolták azon a napon, amikor a lányát elrabolták. A fiókból üres papírlapot vett ki, és új idővonal felvázolásába kezdett. Túl nagy a rohanás – gondolta rajzolás közben. – Túl kevesen vagyunk, és túl sok mindent kell befogadnunk túl rövid idő alatt, ezért siklunk el apróságok fölött. Magdalena Gregersdotter szülei több mint tizenöt éve adták el a házukat Brommában. Ha Natalie meggyilkolásának Magdalena szülőházához van köze, akkor a gyilkosnak valamilyen – teljesen felfoghatatlan – módon még ez előtt kapcsolatban kellett állnia vele. Na, nézzük csak! Először is a gyilkos egy ideig Stockholmban élt. Valahogy tudomást szerzett Magdalenáról, valószínűleg akkor, amikor elkövette a „bűnt”, amiért most bűnhődnie kell. Ezután a gyilkos – ideiglenesen vagy véglegesen – Umeåba költözött. Elég sokáig élt ott, hogy találkozzon Sara Sebastianssonnal és a mostanra már elhunyt Norával is. Peder gondolkozott egy kicsit, aztán úgy döntött, tovább szűkíti a keresést a hatalmas anyagban. A férfi valószínűleg Umeåban vagy a környékén követte el a bűncselekményt, amiért börtönbe került. Megint átnézte a listát. Aztán hozzáadott még egy keresési szempontot. Nem is biztos, hogy a férfi börtönben töltötte azt a hét évet. 274

Ítélhették pszichiátriai kényszergyógykezelésre is. Kopogtak az ajtón. – Be tudsz ugrani a Barlangba egy gyors megbeszélésre, mielőtt befejezzük mára? – Persze – felelte Peder, miközben elküldte a kérését Ellennek emailben. Majd ő megoldja holnap reggel. – Abortusz? – hüledezett Peder. – Igen – válaszolta Fredrika. Peder le-leragadó szeme most elkerekedett. – És Magdalena Gregersdottemek is volt? Ugye, a pszichológus azt mondta, hogy mind a két nő ugyanazt a „bűnt” követte el… Fredrika bólogatott. – Emlékszem – mondta. – De Magdalenával még nem tudtam beszélni. Majd reggel elnézek hozzá. – Lehet, hogy az orvos az, aki az abortuszt elvégezte? – tűnődött fennhangon Peder. – Ennyire ne szaladjunk előre! – emelte fel a kezét Alex. – Először is meg kell bizonyosodnunk róla, hogy Magdalenának is volt-e abortusza. És ha igen, akkor azt kell tisztáznunk, miért lopózott be a gyilkos a szülei házába, és hagyta ott a halott gyereket a fürdőszobában ahelyett, hogy a kórházba vitte volna, ahol az abortuszt végezték. – A régi időkben a nők maguknak csinálták – kezdte Peder, de Alex és Fredrika leintette. Mire Peder úgy döntött, inkább csendben marad. – És persze azt is meg kell tudnunk – folytatta Alex tárgyilagosan –, miért nem mondták ezt eddig el nekünk. – Mert így gondolkozol, ahogy most beszélsz – mondta ki egyenesen Fredrika. Peder és Alex bambán meredt rá. – Azt mondtad, hogy „nem mondták el nekünk” – magyarázta. – Nem azt, hogy „nem derítettük ki”. Ha úgy tekintenénk a tényekre, mint kiderítendő dolgokra, nem függenénk annyira attól, hogy mások mit akarnak velünk megosztani. 275

Alex és Peder összenézett. Mindkettőjük arcán valami mosolyféle játszott. – De miért, nem? – kérdezte Fredrika elbizonytalanodva. Alex napok óta először hangosan felnevetett. – Van benne valami – felelte vigyorogva. Fredrika elpirult. – Sara nem akart beszélni az abortuszáról, de mi mind azt feltételeztük, hogy ha van valami köze konkrétan a kórházhoz, és nem általában Umeåhoz, akkor azt elmondja magától is – komolyodott meg újra Alex. – Ez hiba volt. Nem tágítottunk, egyre inkább szorongattuk, még akkor is, amikor nem tűnt helyesnek. Összeszedte a papírjait. – Reggel folytatjuk – mondta. – Késő van, és sokat haladtunk ma. Azt mondanám, nagyon is sokat. – Pont ezért nem érzem úgy, hogy most kellene hazamennünk – válaszolt Peder mogorván. – Tudom, pocsék érzés, de muszáj pihennünk – tartott ki a döntése mellett Alex. – Reggel újra összegyűlünk. Már körbetelefonáltam mindenkit, hogy holnap teljes munkanap van. A szabadnapunkat majd kivesszük máskor. Fredrika kinézett az ablakon a szürke, felhős égboltra. – Majd ha eljön a nyár – mondta szárazon.

276

Az utolsó nap Vasárnap reggel Ellen Lind ért be először. Mindig ő érkezett elsőnek, és ő ment haza utoljára. Így szeretett dolgozni. Írt egy SMS-t a lányának, amíg bekapcsolta a számítógépet. Vagy százszor megkérdezte a gyerekeket, nem lesz-e gond, ha egyedül, bébiszitter nélkül hagyja őket otthon. Ők pedig legalább ugyanennyiszer nyugtatták meg, hogy nem, dehogy. Peder kérése a legelső volt a bejövő levelek között. Ellen megnyitotta az e-mailt. Szentséges úristen, mit képzel ez az ember, mikre lehet rákeresni a rendőrségi nyilvántartásban?! Még mindig nem vette észre, hogy nem valami amerikai krimisorozatban van, hanem igazi rendőrségen! Ellen elhatározta, hogy azért megpróbálja. Felhívta a kapcsolatát az Országos Rendőr-főkapitányságnál. A nő elég morcos volt, amiért be kell mennie a munkahelyére. – Vasárnap van, basszuskulcs… – morgolódott. Ellen nem fűzött hozzá semmit. Ez most különleges helyzet volt. Sőt kifejezetten groteszk, de ezzel együtt azt is el kellett ismernie, hogy nagyon izgalmas. Kevésbé izgalmas, viszont kifejezetten idegesítő volt az, hogy Carl még mindig nem hallatott magáról. Ellen éjszakára is bekapcsolva hagyta a mobilt, abban a reményben, hogy a férfi majd keresi, de egy sort sem írt. Ellen nem hitte, hogy oka volna kételkedni Carl szerelmében, inkább úgy gondolta, történhetett vele valami. Ha estig nem jelentkezik, elkezdi hívogatni a kórházakat. De mégis. De mégis érezte, hogy valami nem stimmel. Alig érzékelhető szorongás kerítette hatalmába, és fokozatosan erősödött. Bármenynyire is próbálkozott, képtelen volt szabadulni tőle. Nem bírt nyugton maradni, így felkelt, hogy megnézze a faxot, amelyre az éjszaka folyamán üzenetek érkeztek. Fredrika kapott néhány faxot az Umeåi Egyetemi Kórháztól. Ellen homlokráncolva nyálazta át a papírcsomót. Szemlátomást egy Sara Lagerås nevű nő orvosi kartonja volt. Érkezett vele egy rövid üzenet is: 277

„Küldöm a páciens aktáját. Telefonon engedélyt kaptam Sara Sebastianssontól. Üdvözlettel: Sonja Lundin” Ellenben feltámadt a kíváncsiság. Miről maradt le azzal, hogy tegnap elsőnek ment haza? Fredrika Bergman ólomnehéznek érezte a fejét, amikor vasárnap reggel felébredt. Erőtlenül nyúlt az ébresztőóráért. Csak tíz perc múlva kellett csörögnie. Olyan mélyre fúrta a fejét a párnába, amennyire csak tudta. Pihennie kell, pihenni. Amikor egy órával később elindult otthonról, eszébe jutott, hogy nemigen foglalkozott az örökbefogadási központ üzenetével. Mindenesetre nem eleget. Azzal mentegette magát, hogy ekkora döntést nem lehet akkor meghozni, amikor éppen egy ilyen súlyos és bonyolult ügyben nyomoz. Inkább az előtte álló feladatra koncentrált. Magdalena Gregersdotterhez hajtott, útközben rátelefonált, hogy jelezze az érkezését. Külön kihangsúlyozta, hogy négyszemközt kell beszélnie vele. Magas, sötét hajú nő nyitott ajtót a csengetésre. – Magdalena? – kérdezte Fredrika, aki most eszmélt csak rá, hogy azt sem tudja, hogy néz ki Natalie anyja. – Nem – felelte a nő, és hűvösen kezet nyújtott. – Esther vagyok, a nővére. Bekísérte Fredrikát a nappali szobába. Rend és tisztaság, gondolta Fredrika. Ebben a családban aztán nem fér meg semmiféle trehányság. Az ő világában ez rendkívül vonzó tulajdonságnak számított. Egyedül állt a nappali közepén. Sok otthon megnyílik annak, aki rendőri minőségében csönget be. Mekkora bizalmat élvez a munkaadója! Már a gondolatba is kis híján beleszédült. Aztán belépett a szobába Magdalena Gregersdotter, és Fredrika visszacsöppent a valóságba. Rögtön feltűnt neki, hogy Magdalena egyáltalán nem olyan nő, mint Sara Sebastiansson. Ő sosem festette volna kékre a lábkörmét, a tartásából, a kisugárzásából lehetett érezni, hogy egészen másfajta tapasztalatokkal bír, mint a sokkal csapongóbb és szertelenebb Sara. 278

Ha bevallotta volna, hogy a szülei fürdőszobájában vetélt el, Fredrikának nehezére esett volna elhinni. – Talán üljünk le – ajánlotta fel gyengéden. Legalábbis remélte, hogy úgy hangzik. Pontosan tisztában volt vele, milyen váratlanul tud rátörni másokra. Leültek. Magdalena a kanapé szélére, Fredrika pedig egy nagy karosszékbe. Az utóbbit színpompás szövettel húzták be, amely élesen elütött a fehér falaktól. Fredrika nem tudta eldönteni, hogy tetszetősnek vagy ízléstelennek tartsa-e. – Jutottak… valamire? – Magdalena szomorúan nézte. – Úgy értem, hogy… a nyomozással. Gyanúsítanak már valakit? Valaki. A varázsszó, amely minden rendőrt üldöz. Gyanúsítani valakit. Rámutatni valakire. Felelőssé tenni valakit. – Még nem azonosítottuk az elkövetőt, de egy olyan elméleten dolgozunk, amely rendkívül kecsegtető eredményeket hozhat a nyomozásban – válaszolta Fredrika. Magdalena bólogatott. Jó, jó, jó. – És éppen emiatt vagyok most itt – folytatta Fredrika, most, hogy volt honnan elindulnia. – Igazából csak egyetlen kérdésem volna – mondta, elkapva a másik nő tompa pillantását. Szünetet tartott, hogy Magdalena osztatlan figyelmét élvezhesse. – Rettenetesen személyes kérdés, és nagyon bizarr, hogy fel kell tennem, de… – Válaszolok mindenre – vágott közbe Magdalena. – Bármire, amit csak kérdez. – Rendben van – mondta Fredrika, furcsán megnyugodva. – Rendben. Nagy levegőt vett. – Azt szeretném kérdezni, hogy volt-e abortusza. Magdalena rámeredt. – Abortuszom? – ismételte. Fredrika bólintott. Magdalena állta a tekintetét. – Igen – mondta rekedten. – De már nagyon régen. Majdnem húsz éve. Fredrika lélegzet-visszafojtva várt. 279

– Nem sokkal azután, hogy eljöttem otthonról. Egy nálam majdnem tizenöt évvel idősebb férfival voltam. Nős volt, de megígérte, hogy elhagyja értem a feleségét. – Keserűen felnevetett. – De hát persze nem hagyta el. Teljesen pánikba esett, amikor közöltem vele, hogy terhes vagyok. Üvöltözött velem, és azt mondta, azonnal szabaduljak meg tőle. Magdalena megrázta a fejét. – Nem volt nagy kérés – folytatta. – Megszabadultam tőle. Utána sosem láttam többet azt a férfit. – Hol végezték az abortuszt? – kérdezte Fredrika. – Itt Stockholmban, a Söder kórházban – vágta rá rögtön Magdalena. – De annyira az elején voltam még a terhességnek, hogy várnom kellett néhány hetet, amíg meg lehetett csinálni. Fredrika látta, hogy megint elborul a tekintete. – Nagyon ijesztő volt az egész. Az abortusz nem sikerült, de nem vették észre. Úgy mentem haza, hogy azt hittem, elvették a babát, pedig még ott volt bennem. Néhány nappal később rosszul lettem, és akkor vetéltem el. A testem befejezte az abortuszt, és kivetette magából a babát. Azt hiszem, ezért nem tudtam újra teherbe esni. A fertőzés, amit utána kaptam, megakadályozta, hogy megfoganjak. Elhallgatott. Fredrika nyelt egyet, és kereste a szavakat, hogy megfelelően tehesse fel a létfontosságú kérdést. – És hol vesztette el a babát? Magdalena zavartan nézett, mintha nem értené. – Hol vetélt el? – suttogta Fredrika. Magdalena vonásai egyszerre szinte szétfolytak, és a szája elé kapta a kezét, mintha egy sikolyt akarna elfojtani. – A szüleim fürdőszobájában – felelte sírva. – Ott, ahol Natalie-t hagyták. Peder Rydh rosszkedvűen ment munkába vasárnap reggel. Csak annyi öröme volt, hogy legalább Jimmyt felvidította, amikor az befelé jövet rátelefonált. – Torta nemsokára, Pedda? – lelkendezett Jimmy. – Bizony nemsokára! – felelte Peder. – Lehet, hogy már holnap. Ha lesz akkorra mit ünnepelni, tette hozzá magában. 280

Mogorva hangulatán az sem javított, hogy Ellen még mindig nem volt képes elvégezni azt a keresést, amit kért tőle. – Ehhez idő kell, Peder. Kérlek szépen, légy türelemmel! – könyörgött neki. Peder ki nem állhatta ezt a kifejezést, de egyébként nem volt Ellennel semmi baja, és nem szeretett volna összeveszni vele. Visszament inkább a szobájába, mielőtt olyat mondott volna, amit megbán. Az elmúlt éjszaka nem adta meg neki azt a lelki békét, amit az előző. A kanapén aludt, ami még sohasem fordult elő. Kis ideig fontolgatta, hogy elmegy az otthonba, ahol Jimmyt gondozzák, és ott tölti az éjszakát, de belátta, hogy ezzel csak összezavarná és megijesztené az öccsét. A kialvatlanságtól nem igazán bírt ésszerűen gondolkodni, aminek teljes mértékben a tudatában is volt. Ez volt az oka annak, hogy nem szólt Ylvához indulás előtt, és két nagy adag kávéval kezdte a napot. Leült a gép elé, és véletlenszerűen keresgélt különféle adatbázisokban, de érezte, hogy képtelen megbirkózni a feladattal. Nem volt teljes hozzáférése az aktákhoz, sőt némelyikhez egyáltalán semmilyen sem. Kinyitotta az iratszekrényét, és elővette belőle az összehordott anyagot. Elismételte a kérdéseket, amelyeket az elmúlt napokban mindannyian szajkóztak. Mit tudunk? Mit nem tudunk? Mi az, amit feltétlenül tudnunk kell, hogy megoldhassuk az ügyet? Úgy sejtették, az okot tudják: a nők azért bűnhődtek, mert elvetették a gyereküket. Ez egybevágott azzal, hogy „aki nem szeret minden gyereket, az nem érdemli meg, hogy legyen neki”. Peder először úgy értelmezte ezt, hogy a gyilkos azért bünteti a nőket, mert – szó szerint – nem szerettek minden gyereket egyformán , de most már tudta, hogy ez téves. Amit ellenben nem tudtak, az az volt, hogyan választotta ki a gyilkos ezeket a nőket abból a rengetegből Svédország-szerte, akinek abortusza volt, aztán később gyereke lett. Lehetséges, hogy a gyilkos az „eldobott” gyerekek apja? Peder ezt nem tartotta túl valószínűnek. A gyilkos valahol a nők életének peremén lehetett az abortusz időpontjában. Lehet például egy orvos is. Hacsak nem később 281

bukkant rájuk, régi orvosi kartonokban, példának okáért. Akkor viszont lehet, hogy a beavatkozás idején nem is ismerte őket. Peder sóhajtott. Szinte végtelen volt a lehetőségek száma. Makacsul visszatért a jegyzeteihez. Több jel is utalt arra, hogy a férfi, akit keresnek, valamiféle egészségügyi intézményhez, például kórházhoz köthető. Orvosi gumikesztyűről származó hintőport találtak, és úgy tűnt, gyógyszerekhez is hozzáfér. Nyugtatókhoz és halálosabb anyagokhoz is. Peder elgondolkozott. Ezek a szerek nem olyan ritkák. Kétségkívül az ország valamennyi kórházában megtalálhatók. Viszont nincs minden kórházban olyan dolgozó, aki súlyos erőszakos bűncselekményért volt büntetve. Ezt vajon ellenőrizték már? És ha igen, lehet, hogy az emberük hamis személyazonossággal dolgozik valamelyik kórházban? Ebben azért Peder kételkedett. Ilyesmire csak ügyelnek egy kórházban. Kivéve persze, ha a névváltoztatás teljesen törvényes úton történt. Peder csűrte-csavarta az ismert tényeket. Folyamatosan ott visszhangzott az agyában a mondat: „Valahogy biztos meg lehet ezt nézni.” Végül már mantra lett belőle, mentőöv, amelybe kapaszkodhatott. Valahol ott van az az ember, akit keresnek. Csak meg kell találni… Pedernek fogalma sem volt, mióta ül már ott gondolataiba merülve, amikor telefonált Fredrika, és megerősítette, amit gyanítottak, azaz, hogy Magdalena Gregersdottemek is volt abortusza. Az összefüggés a brommai fürdőszobával Peder számára egyszerre volt tragikus és lenyűgöző. Fél órával később Fredrika belépett a szobájába. Máshogy festett, mint eddig, farmer volt rajta és kordzakó, az alatt pedig ujjatlan felső. A haját szoros copfba fogta össze, és alig viselt valami sminket. Pedert magát is meglepte, milyen csinosnak találja. – Ráérsz? – kérdezte Fredrika. – Persze. Fredrika leült az íróasztalhoz. Egy köteg papírt tartott a kezében. – Megkaptam faxon mindkét nő orvosi kartonját – lobogtatta meg a 282

lapokat. – Az abortuszuk idejéből. Pederbe visszaköltözött az élet. – Szerinted is kórházban dolgozik a gyilkos? – Szerintem valamilyen egészségügyi intézményben dolgozik, vagy dolgozott – javított óvatosan Fredrika. – És ott találkozhatott a nőkkel is. Nem feltétlenül személyesen, de én azért hajlok rá, hogy így történt. És szerintem mostanra azért nem emlékeznek rá, mert nagyon kis szerepe volt a kezelésükben. – Valaki a háttérből – dünnyögte Peder. – Pontosan – mondta Fredrika. A papírcsomó felét Peder asztalára dobta. – Megcsináljuk együtt, amíg Ellenre vársz? Ki tudja, lehet, hogy ebben van a megoldás, amit keresünk. Ellen irodájában egyre melegebb lett. Érezte, hogy párolog el róla a dezodor, és csorog a bőrén a verejték. Tudta, hogy ez is az idegesség jele. Olyankor mindig izzadt. Miért nem jelentkezett Carl még mindig? És ő miért vár estig, mielőtt felhívná a kórházakat? Leírhatatlanul hosszú időnek tűnt. Annyira aggódott, hogy a sírás kerülgette. Mi történhetett? Megérintette a virágcsokrot, amit Carl néhány napja küldött neki. Annyi szeretet van benne, ami csak arra vár, hogy odaadhassa. Miért nehezíti meg ennyire a férfi? Elönt itt mindent az érzelem – gondolta Ellen, és mosolygott azon, amit egyre nehezebben és nehezebben tudott véletlennek hinni. Aztán az aggodalomból és csüggedésből puszta düh lett. Hogy Carlt elnyelte a föld, az egy dolog, de a gyerekek miért nem válaszolnak az SMS-re? Nem tudják, mennyire aggódik? Ilyenkor délelőtt már egész biztos nem alszanak. Felvette az íróasztali telefon kagylóját, és felhívta őket a vezetékesen. Vagy húszszor kicsöngött, de nem vették fel. Most már valósággal mardosta az aggodalom. Tizenegykor a gyerekek már biztosan nem alszanak, de el sem mehettek sehová. Vagy idegességében elfeledkezett valami programjukról? Tornabemutatóról vagy fociedzésről? Próbált inkább dolgozni. Még mindig a Pedernek szánt 283

eredményeket várta. Egy idő múlva újra hazatelefonált. Megint semmi. Mindkét gyerek mobilját megpróbálta. Egyikük sem vette fel. Ellen csöndben ült az asztalánál. Aggódott a gyerekekért. Aggódott, amiért Carl nem keresi. A virágokra pillantott. A bizalomra gondolt maga és Carl között. Eszébe jutott, amikor a férfi azt mondta, mennyire fontos neki. Hogy Ellen megad neki „mindent, ami csak kell”. Aztán hirtelen összeállt a kép. Ellen most már nem aggódott vagy idegeskedett. Rettegett. Alighogy Alex Recht letette a telefont, Peder és Fredrika bejött hozzá, és megállt az asztala előtt. Mint két iskolás. Alex megengedett magának egy apró mosolyt. – Gondolom, hallottátok a jó hírt. Peder és Fredrika összenézett. – Azt, hogy elkaptuk – magyarázta meg Alex. Fredrika és Peder elkerekedett szemmel bámult rá. – De hát az hogy lehet? – tört ki Fredrika. – Egyszerűen – válaszolta örvendezve Alex. – Koppenhágából Thaiföldre akart repülni, és lekapcsolták az útlevél-ellenőrzésnél. Épp időben szóltunk az Interpolnak, hogy tiltsák le az útlevelét. – Már megbocsáss, de kiről beszélsz? – kérdezte összezavarodva Peder. Alex összeráncolta a homlokát. – Hát Gabriel Sebastianssonról, ki másról? Fredrikából nagy sóhaj szakadt ki, és muszáj volt leülnie. – Azt hittük, a gyilkosról – pihegte. – Ugyan, dehogy! – válaszolta epésen Alex. – Őt még nem is azonosítottuk! Peder és Fredrika ismét összenézett. – De, lehet, hogy igen – mondta Peder. Alex intett, hogy üljön le a másik székre. Fredrika mondani akart valamit, de ekkor berontott Ellen. – Bocsánat – mondta elfúló hangon –, de haza kell mennem egy kicsit. Nemsokára jövök vissza! – Mi történt? – kérdezte aggodalmasan Alex. – Most nagy szükség 284

volna rád itt… – Tudom – sóhajtott Ellen. – De a gyerekek nem veszik fel a telefont, és még nem szokták meg, hogy egyedül maradjanak otthon. Az apjukat is felhívtam már, meg a barátaikat is. Senki sem látta őket. Csak hazaugranék megnézni, minden rendben van-e. Meg jól lebarmolom őket, amiért nem veszik fel a telefont, és halálra ijesztik szegény édesanyjukat. – Jó, de siess! – mondta Alex. Neki is voltak gyerekei. Ellen helyében pontosan ugyanígy tett volna. Beleértve a lebarmolást is. Méghozzá egy jó egészséges lebarmolást. – Mondd meg, hogy legközelebb engem küldesz! – kiáltott utána. Aztán visszafordult Fredrikához és Pederhez. – Úgy gondoljuk, tényleg pszichológus, ahogy Norának és Jelenának mondta – kezdte Fredrika lelkesen, csillogó szemmel. – És hogy a munkája során találkozott a nőkkel, akiknek a gyerekét később megölte – vette át a szót Peder. Alex remélte, hogy nem ebben a duettben folytatják végig. Azzal csak azt érik el, hogy teljesen összezavarják. – Az a bevett eljárás, hogy a nőknek, akiknél magzatelhajtást végeznek, felajánlják, hogy vegyenek részt pszichológiai tanácsadáson – magyarázta Fredrika. – És mindkét nő orvosi papírjaiban azt találtuk, hogy elfogadták. Peder átpörgette a kezében tartott lapokat. – A kartonja szerint Magdalena Gregersdotter egy pszichológushallgatóhoz került, aki akkor a Söder kórházban volt gyakorlaton. Az abortusz után jelentkező komplikációk okozta trauma miatt aztán később kapott egy végzett pszichológust. De először, amikor még úgy gondolták, rendben ment a dolog, egy fiatal sráccal beszélt. A feljegyzések szerint David Stenman volt a neve. Alex komoran nézett. David? – Sara Sebastiansson abortuszát néhány évvel később végezték Umeåban. Ő is elment tanácsadásra – közölte Fredrika. – Sajnos az aktában nem szerepel a pszichológus neve, csak a monogramja: D. S. De felhívtam az umeåi kórházat, és megtudtam, hogy ugyanarról az emberről van szó. 285

Alex egyikükről a másikukra nézett. – Arra még volt ideje Ellennek, hogy odaadja a listát, kik a legérdekesebbek a mi nyilvántartásunkban? – kérdezte Alex. – Nem – válaszolta Peder. – Az Országos Nyilvántartási Hivatalnál utánanéztünk David Stenmannak, de nem tartanak nyilván ilyen nevű embert. – Azt viszont kiderítettük, hogy büntetett előéletű – egészítette ki Fredrika. – 2000 elején ítélték kényszergyógykezelésre gyújtogatásért, és tavaly ősszel engedték ki. Enyhítő körülményként vették figyelembe, hogy a tűz áldozata a nagyanyja volt, aki minden jel szerint rettenetes módon bántalmazta, amíg nevelte. Például gyufával égette meg büntetésből, ha rosszat csinált. – Most meg ő büntet így másokat – mondta halkan Alex. – Így van – felelte Peder. – Voltak még más érdekes részletek is. Például nem akarták, hogy megszülessen. Az anyja drogfüggő volt, és megpróbálta maga elhajtani a magzatot egy kötőtűvel. – Innen a gyűlölete a nők iránt, akik élnek a választás lehetőségével, és ezzel az ő szemében bűnt követnek el – szögezte le tárgyilagosan Alex, és előrehajolt. – De ha a büntetett előéletét kiderítettétek, akkor nyilván megtaláltátok a személyi számát is, és összevetettétek az országos nyilvántartással. Esetleg megváltoztatta a nevét? – Pontosan, miután kiengedték – tett le Alex elé Fredrika egy papírlapot. – Az új neve Aron Steen. A nyilvántartás szerint Midsommarkransenbe van bejelentve. Itt van egy régi útlevélképe is. Újabb papírt tett az asztalra. Alex érezte, hogy dörömböl a szíve, miközben szemügyre vette az előkelő külsejű férfi arcképét. – Mit mondasz, Alex? – kérdezte Peder kissé nyugtalanul. – Azt mondom, a rohadt életbe is, hogy megtaláltuk a gyilkosunkat! – jelentette ki zordan Alex. Összecsapta a kezét. – Na, jól van – mondta határozottan. – Elmondom, szerintem hogyan tovább. Peder, te szólj a kommandós barátainknak. Azonnal menjenek el erre a címre, és hozzák be. Ha van egy kis szerencsénk, 286

még nem jött rá, hogy forró nyomon vagyunk, és nem szívódott fel. – Megköszörülte a torkát, majd folytatta: – Szedjetek össze minden információt a paliról, amit vasárnap össze lehet szedni. Ha kell, beszéljetek újra Magdalenával és Sarával. Kérdezzétek meg őket, emlékeznek-e rá. Nagyon fontos, hogy alaposak legyetek. Semmit sem szabad kihagynunk. Minden lépéséről tudnunk kell onnantól kezdve, hogy kijött. És ne felejtsetek el jelenteni a vizsgálóbíróságnak, amilyen gyorsan csak tudtok. Kapjátok el azt a szerencsétlent, aki ma ügyel. Lesz neki dolga rendesen. És nézzétek át a listát, amint megkapjátok Ellentől. Nem zárom ki azt a lehetőséget, hogy esetleg mégis valaki mást keresünk a nyilvántartásunkból. Fredrika és Peder hevesen bólogatott, miközben ők is alig bírták visszafogni magukat. Még Fredrikát is magával ragadta a lelkesedés. – Megtaláltuk a pártfogótisztjét is – mondta. – Aron Steen barátunk feddhetetlenül viselkedik a szabadulása óta, sőt még állást is sikerült találnia. Egy takarítócégnél. Nem lepne meg, ha a cégnek az elmúlt hat hónapban egy kórházzal is lett volna szerződése. Akkor tudnánk, honnan szerezte a gyógyszereket és a gumikesztyűt. Mindezt mosolyogva mondta. A hangja sürgető volt, a testbeszéde arról árulkodott, hogy majd’ szétveti az energia. Mégiscsak megvan benne – gondolta Alex. – Tévedtem. És ő is. Magát csapja be, amikor azt mondja, hogy nincs meg benne az éhség. Gyors lépteket hallott a folyosóról. Ellen vörös arca jelent meg az ajtóban. – Legközelebb a fejemet hagyom el! – mondta, szemlátomást idegesen. – Ott felejtettem a kocsikulcsokat a szobámban! Elhallgatott, amikor meglátta a többiek arcát, amiről sütött, hogy teljesen fel vannak villanyozva. – Mi történt? A kérdésre valamennyien elnevették magukat. A megkönnyebbüléstől, ismerte fel Alex. – Úgy gondoljuk, megvan, Ellen – mondta széles mosollyal. – Biztos? – kérdezte Ellen, és elsápadt. – Hát – mondta Alex száz százalékig sosem lehetünk biztosak, de amennyire ebben a helyzetben lehetünk, annyira azok vagyunk. 287

Ellen elé tolta a papírlapot a fotóval. – Hadd mutassam be… – kezdte, aztán elakadt. – Hogy is hívják a csávót? – kérdezte idegesen. Fredrika és Peder elmosolyodott. – Hát, ha ennyire nem figyelsz arra, amit mondunk, akkor inkább jelentünk egy másik főnöknek – sóhajtott Peder elutasítóan hadonászva. Egyikük sem vette észre, hogyan reagál Ellen, aki lépett kettőt az asztal felé, és a fényképen látható férfira meredt. Senki sem vette észre, hogy rózsaszínre vált az arca, és szaporán pislog, hogy lásson a könnyeitől. De mindannyian meghallották a motyogását: – Köszönöm, Istenem… A többiek elnémultak. Ellen remegő ujjal mutatott a képre. – Csak azt hittem, hogy… Azt hittem, esetleg az a férfi, akivel… – Aztán felnevetett. – Micsoda marhaságokat tud beképzelni magának az ember! – mosolygott a könnyein keresztül. Ekkor megszólalt a mobilja. A fia idegesen hadarta: – Anyu, haza kell jönnöd most rögtön! – Mi a baj, szívem? – Anyu, légy szíves, gyere haza! – ismételte a fia. – Azt mondja, haza kell jönnöd! Gyere haza gyorsan! Nagyon pocsékul néz ki! Úgy hatott, mint derült égből a villámcsapás, amikor a következő gyerek eltűnt. Akkor kapták a hírt, amikor éppen az utolsó előkészületeket tették, hogy rajtaüssenek Aron Steenen. Alex kirohant a folyosóra, Fredrikát és Pedert a Barlangban találta meg, Peder épp szíjazta magára a golyóálló mellényt. Fredrika valami papírok fölé görnyedt, és a homlokát ráncolta. – Megint elrabolt egy gyereket – jelentette be Alex. – Egy négyéves kisfiú tűnt el félórája, egy játszótérről Midsommarkransenben, nem messze onnan, ahol Steen lakik. A szülei telefonáltak, és azt mondják, a játszótér szélén megtalálták a ruháit, meg néhány hajtincset, valószínűleg az ő hajából. – De hát megfigyeljük a lakását! – fakadt ki Peder. – Azt jelentették, hogy látták az ablakon át odabent, és nem jött ki! 288

– Pedig ki kellett jönnie – torkolta le Alex nyersen –, mert elrabolt egy újabb kölyköt. – Még nem lehet messze – mondta Fredrika, az előtte heverő papírt piszkálva. – Nem, szerintem sem – felelte izgatottan Alex. – És most biztos kibaszottul sietett. A ruhák csak úgy le voltak hányva, és a kisfiú haját sem borotválta le, csak innen-onnan levágott belőle egy kicsit. – Tudja, hogy a nyomában vagyunk – jelentette ki határozottan Peder, és az övére csatolta szolgálati fegyverét. Fredrika csúnyán nézett a pisztolyra, de nem fűzött hozzá semmit. – Most mit csinálunk? – kérdezte inkább. – Terv szerint végrehajtjuk az akciót – válaszolta elszántan Alex. – Be kell hatolnunk a lakásba, és körül kell néznünk, találunk-e valamit, amiből kiderül, hova vitte a kisfiút. De ahogy mondtuk, messzire biztos nem. A városból kivezető utakat lezártuk, és országos körözést adtunk ki. Fredrika még mindig bizonytalannak tűnt. – Nem kellene kihallgatnunk a kisfiú szüleit? – kérdezte. – Mármint a gyerekrablás körülményeiről. – Dehogynem – mondta Alex. – Már ott is van pár emberünk. Ezúttal tudjuk, mit keresünk. Meg kell kérdeznünk az anyát, hol végezték el az abortuszt, és oda kell érnünk, mire felbukkan ott a gyerekkel. Fredrika bólogatott, de a ráncok ottmaradtak a homlokán. – Már ha nem túl késő máris. Ha tényleg annyira sietett, mint ahogy kinéz, akkor lehet, hogy a kisfiú már nem is él. Ezt sem zárhatjuk ki. Alex nyelt egy nagyot. – Nem – mondta. – Persze, hogy nem. De attól még rajta lehetünk, hogy ezt megelőzzük. Peder elgondolkodott. – De ha feltesszük, hogy tudja, hogy keressük… – kezdte óvatosan. – Igen? – Akkor vagy teljesen elszállt az agya, ahogy gondoljuk, és abban az esetben gyorsan elintézi a kissrácot, még ha nem is lesz olyan tiszta munka, mint az eddigiek. Vagy mindennek ellenére részben még mindig eszénél van, és akkor viszont nem fog tőle gyorsan 289

megszabadulni. – Hanem arra használja, hogy alkudozzon velünk – fejezte be Alex. – Pontosan – mondta Peder. Csend lett a Barlangban. – Arról egyébként tud valaki, hogy Ellennel mi van? – érdeklődött Fredrika. Alex megrázta a fejét. – Mindenáron egyedül akart hazamenni, azt mondta, nem lesz semmi baj, de a biztonság kedvéért én odaküldtem egy járőrkocsit. Valami nem kóser nekem ebben a történetben. Lelkes napsugarak találtak utat a Barlangba, és elárasztották melegükkel. A padlón arrébb gurult néhány porcica. Hörögve életre kelt a légkondicionáló. Szapora léptek közeledtek a folyosón. Egy fiatal nyomozó rontott be az ajtón. – Telefonált a Steen lakását megfigyelő csoport! – zihálta. – Hazaért! – Kicsoda? – kérdezte feldúltan Alex. – Aron Steen. Visszament a lakásba! – És a gyerek? – tudakolta Peder. – Vele van. És teljesen meztelen. Mintha Steen tudná, hogy figyeljük, de nem érdekelné. Ellen néhány percig komolyan elhitte, hogy azért nem hallott Carlról, mert ő a gyerekgyilkos, aki után kutatnak. A gyerekei pedig azért nem vették fel a telefont, mert Carl elrabolta őket. De nem így volt. Ellen fel nem bírta fogni, hogy gabalyodhatott ennyire össze a munkája és a magánélete. Mikor vesztette el az irányítást? Mikor vált a munka olyan fontos részévé az életének, hogy már nem tudta elkülöníteni az egyéb fontos dolgoktól? Komolyan át kell gondolnom ezt – határozta el. – El kell döntenem, mi az igazán fontos. A gyerekek azért nem vették fel a telefont, mert a szomszédban villásreggeliztek. Ennyi volt az egész. Na de Carl. 290

Ellen oldalvást a férfira pillantott, ahogy ott ült mellette a nappali padlóján. A gyerekek azonnal visszavonultak a szobájukba, amint az anyjuk megérkezett. – Itt ült a lépcsőn, amikor megjöttünk a szomszédból – mesélt Ellennek a lánya, miközben Carl felé biccentett, aki még mindig ott ücsörgött a legalsó lépcsőfokon, lábát maga elé nyújtva. – Szerintem beszélj vele. Totál kész van. Ellen először nem tudta, mit tegyen. Eressze be az otthonába? Egy rendőrautó gurult el lassan a ház előtt, majd lehúzódott az út szélére. Ellen behívta Carlt, de az ajtót nyitva hagyta. A rendőrautó várakozott. Carl első dolga az volt, hogy Ellen Chesterfield kanapéjára omlott, és sírva fakadt. Ellen leült a padlóra, kissé távolabb tőle. Mindig is ilyen volt kettejük kapcsolata. Olyan furcsán kiszámíthatatlan az élet. Ki gondolta volna, hogy ez a higgadt, sőt kissé merev ember, aki mindig olyan óvatosan válogatta meg a szavait, mindig olyan erős és nyugodt volt, így összeomolhat? Ellennek nem volt szava az ilyesmire, így néma maradt. Hallotta, hogy a fia telefonál a szobája csukott ajtaja mögött, a lánya pedig előszedi a gitárját. – Nős vagyok. Ellen összerezzent, amikor Carl váratlanul megszólalt. – Nős vagyok – ismételte. – De… – kezdte Ellen. – Azt mondtam, hogy nőtlen vagyok, de hazudtam. Több mint tizenöt éve nős vagyok, van két gyerekem. Meg egy házam Boråsban. Ellen lassan megrázta a fejét. Kopogtak a nyitott ajtón. Egy egyenruhás rendőr lépett be a szobába. – Minden rendben? – kérdezte. Ellen bólogatott. – Mert ha igen, akkor mi mennénk… – mondta tétován a rendőr. – Minden rendben van – válaszolta Ellen színtelen hangon. – Minden a legnagyobb rendben. 291

A rendőr elment, és becsukta maga után az ajtót. Ellen lánya a Layla első akkordjait játszotta, a fia hangosan, élesen nevetett a telefonba. Milyen érdekes, megy minden tovább, mintha mi se történt volna! – Ezért nem akartam találkozni a családoddal – mondta Carl kicsit lágyabb hangon. Kifújta az orrát a zsebkendőjébe, amelybe bele volt hímezve a monogramja. Vajon a felesége bánik ilyen jól a tűvel? – Iszonyúan bizonytalan voltam – sóhajtotta. – Magunkban. Hogy mi ez. Mi van köztünk. Mi lehet belőle. És hogy elég bátor vagyok-e. Ellen mellkasa egyre emelkedett és süllyedt, ahogy próbált úgy lélegezni, hogy sehova ne szoruljon be a levegő. – Elég bátor, de mihez? – kérdezte halkan. – Mihez kell elég bátornak lenned? – Ahhoz, amit most megtettem. Hogy elhagyjam a családomat. Ellen később emlékezett, hogy a beszélgetés alatt egy pillanatra sem veszítették el a szemkapcsolatot. Carl gyorsabban kezdett beszélni. – Tudom, hogy mindent rosszul csináltam, tudom, hogy nem így kellett volna. És az is világos, hogy kétségek között vergődtél, hogy hol lehetek, amikor nem vettem fel a telefont. De akkor is meg kell kérdeznem… Megint csend lett. Nagy-nagy csend Eric Claptonon és a röhögésen túl. – Meg kell kérdeznem, hogy szerinted… hogy szerinted összejöhetünk-e. Ellen a férfi sötét szemébe nézett. Egy pillanatig úgy látta, ahogyan akkor, amikor megismerkedtek. Olyannak, aki szebbé, teljesebbé teheti az életét. De az akkor volt. Mi lehet abból, amit most lát maga előtt? – Nem tudom, Carl – suttogta. – Nem tudom. A kommandósok résnyire nyitva találták Aron Steen lakásának ajtaját. Alex és Peder fegyverrel a kézben megálltak. Fredrikának megmondták, hogy maradjon a főkapitányságon. Alexnek semmi kedve nem volt ilyen kritikus helyzetben még egy fegyvertelen 292

civilért is felelősséget vállalni. – Aron Steen! – kiáltott be a lakásba. Semmi válasz. A rendőrök berúgták az ajtót. Jobbra senki, balra senki. Az osztag benyomult a lakásba. Sötét előszoba. Sötét, dísztelen falak. Alex orrát átható bűz csapta meg. Benzin. Az egész lakás bűzlik a benzintől. A konyhában találtak rá. Egy széken ült, ölében az elkábított, öntudatlan kisfiúval, mindkettőjük csurom benzin volt, a férfi kezében öngyújtó. Elfojtott hangok a kommandósok között. Nyugi! Állj! Vissza, vissza, tiszta benzin a padló! Nem léptek be a konyhába. Alex sem. Eltette a fegyverét, és megállt a küszöbön, amely a határt jelezte az előszoba és a konyha között. Alex és Aron Steen térfele között. Farkasszemet néztek. Aron Steen nyájasan mosolygott. – Hát találkozunk végre, Alexander – törte meg a feszült csendet. – Úgy bizony – felelte halkan Alex. Aron kissé megigazgatta a gyereket a térdén. Az osztag minden mozdulatát szemmel tartotta. Aron megint elmosolyodott. – Szerintem meg tudjuk ezt oldani mindenfajta szükségtelen erőszak nélkül – mondta, és oldalra döntötte a fejét. – Megkérné a társait, hogy a folyosón várjanak, Alex? Akkor nyugodtan beszélgethetünk. Úgy beszélt, mint egy tanár. Mintha Alex gyerek volna, egy kisdiák. Alexet elöntötte a düh. Aron Steen semmit sem taníthat neki. Ezt világossá kell tennie számára. Egyszer csak ott termett mellette Peder. Kezében tartotta a pisztolyát. Alex intett neki, és a mögötte állóknak, hogy húzódjanak vissza a folyosóra. Onnan még látnak, de kevésbé érzékelhető a jelenlétük. Aron figyelte őket. A szája mosolygott, de a szeme csak úgy lángolt. 293

– Van valami különleges a tűzben, nem igaz? – suttogta, s az ujjával piszkálgatta az öngyújtót. – Én már nagyon fiatalon megtanultam. Alex habozott. Később sokat tűnődött rajta, miért. Aron ránézett, aztán a mögötte állókra. – Odaadom a kisfiút, ha cserébe szabadon távozhatok az országból. Alex lassan bólintott. – Rendben. – A következőképpen fogjuk csinálni – folytatta Aron Steen lágy hangon. – A kisfiú meg én kimegyünk a lakásból, beszállunk egy autóba, és elmegyünk. Maguk nem jönnek utánunk. Ha elég messze vagyok, telefonálok, és megmondom, hol találják a gyereket. Napsugarak táncoltak az ablakpárkányon Aron és a kisfiú mögött. Alex követte őket a szemével egy darabig, majd visszafordult Aronhoz. – Nem – mondta. Aron elképedt. – Nem? – Nem – ismételte Alex. – A kisfiú nem hagyja el a lakást. – Akkor viszont meghal – mondta nyugodtan Aron. – Akkor hal meg, ha magával megy – vetette ellene ugyanolyan nyugodt hangon Alex. – Ezért nem engedhetjük, hogy elvigye. Aron kezdett feldühödni. – De hát miért ölném meg? Mondtam, hogy a szabad elvonulásért cserébe odaadom! – Én meg mondtam, hogy rendben van – felelte Alex. – De a csere itt fog megtörténni. Ideadja nekem a kisfiút, aztán mi elmegyünk. Aron hangosan felkacagott, majd olyan hirtelen pattant fel a székről, hogy Alex önkéntelenül hátralépett. Az előszobában a kommandósok előrébb jöttek, aztán megálltak és vártak. Alexet valami egészen abszurd biztonságérzet árasztotta el, ahogy megérezte a háta mögött a mozgolódást. Mintha az ott lévők jelenléte bármit is változtatott volna a helyzeten. – Megmutattam már, hogy dolgozom, nem? – kérdezte Aron emelt hangon. – Megmutattam, milyen precízen végzem a küldetésem! 294

Alex a hang hallatán aggódni kezdett. A dolognak nem szabad elfajulnia mindenki biztonsága érdekében. – Igen, láttuk a munkamódszerét – mondta halkan. – És persze nagyon is le vagyunk nyűgözve. – Ne próbáljon hízelegni! – sziszegte Aron. De azért működött a dolog. Aron visszaült a székre. A kisfiú ernyedt teste súlyos volt, és minden csúszott a szétlocsolt benzintől. Alex egy apró cseppecskét pillantott meg a gyerek orra alatt. Aron jobb fogást keresett a testen. Alex érezte, hogy a benzinszagtól elnehezedik a feje. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Aron megelőzte. – A gyerekkel együtt megyek ki a lakásból, különben nincs üzlet – mondta fojtott hangon. – Tárgyalhatunk egymással – felelte Alex, és leguggolt. – Mindketten pontosan tudjuk, mit akarunk: én a kisfiút, maga a szabadságot. Felállt, és kérőn széttárta a karját. – Hát akkor csak megegyezünk, nem? – Természetesen – felelte szelíden Aron. Egy pillanatra csend lett. Felhő úszott a nap elé. A lakás árnyékba borult. – De a gyerek nem mehet ki a lakásból? – kérdezte végül Aron. Alex megrázta a fejét. – Nem, ő nem. Felmérte a helyiséget. Csak az ajtón keresztül lehetett kimenni, ahol ő is állt. Aztán a benzingőzön át hirtelen belényilallt a gyanú. Miért nem a nappaliba ült be Aron a kisfiúval? Ott van az őrizetlen erkélyajtó, azon át elmenekülhetne. Miért szorította sarokba magát? Aron megadta a választ a kimondatlan kérdésre. – Sejtettem – mondta mosolyogva. – És engem sem szándékozott kiengedni. Mielőtt Alex válaszolhatott volna, fellobbant az öngyújtó lángja, és a következő pillanatban az egész konyha lángba borult.

295

III. RÉSZ AZ ÚJJÁSZÜLETÉS JELEI

296

Szeptember vége Mielőtt a nyár rendesen elkezdődhetett volna, már be is lopakodott az ősz. Csak akkor állt el az eső. A magas égbolt felhőtlen volt, de egyre hűvösebbek lettek az esték, és hosszabbak az éjszakák. Alex Recht szeptember harmadik hetében ment vissza dolgozni. Megállt az irodája ajtajában, és elmosolyodott. Jó volt újra itt. A társalgóban kávéval és süteménnyel ünnepelték a visszatérését. A főnöke rövid beszédet tartott. Alex fejet hajtva mondott köszönetet, átvett egy virágcsokrot, és újból köszönetet mondott. Amikor magára maradt az irodában, azért elejtett egy könnyet. Tényleg nagyon jó érzés volt visszatérni. Az orvosok azt mondták, gyorsabban gyógyul a keze, mint bárki remélte volna, és megígérték, hogy mindkettőt újra tökéletesen tudja majd használni. Alex vagy ezredjére vette szemügyre a kézfejét és a tenyerét borító hegeket. A bőrén teljesen esetleges formákban váltakoztak a rózsaszín különböző árnyalatai, egészen a csuklójáig. Maga sem értette, hogyan, de nem emlékezett rá, hogy fájt volna, amikor égett. Fel tudta idézni a teljes eseménysort: Aron Steen konyháját, amint tüzes pokollá változik, Aront, aki csak ül ott lángba borulva, ölében az égő gyerekkel. Látta magát, amint beront a tűzbe, és kitépi a kisfiút Aron karjából. Ott visszhangoztak a fülében a saját szavai: – El az útból, baszd meg, ég a kisfiú! És a kisfiú valóban égett. Annyira, hogy Alex figyelmét teljesen elkerülte, hogy ő maga is lángra kapott. Lerakta a kisfiút az előszoba padlójára, és hempergetni kezdte, hogy kioltsa a lángokat. Aztán Peder rádobott Alexre egy nagy fürdőlepedőt, és próbálta lefogni csapkodó karjait. A tűz égett, pattogott és átkokat köpködött. A kommandósok behatoltak a konyhába, mindenféle szőnyegekkel és törülközőkkel védve magukat a tűztől. Nem érhették el a konyhaasztalt, ahol Aron Steen addigra mozdulatlan tűzcsóvává változott. Egyetlen hangot sem hallatott, miközben halálra égett. Később kiderült, hogy az akcióban résztvevők többsége ezt látja a 297

rémálmaiban. Az égő embert, aki némán, mozdulatlanul ül az asztalnál. Az egyik szomszéd, aki hallotta a zajokat, lélekszakadva rohant át egy tűzoltó készülékkel. Ezzel már sikerült kordában tartani a tüzet addig, amíg a tűzoltók és a mentők megérkeztek, de addigra már egy ember meghalt, és a kisfiú nagyon csúnyán megégett. A mentők a fürdőszobában találták meg Alexet, aki hideg vizet engedett a kezére, hogy csillapítsa a fájdalmat. Alex arra már nehezebben emlékezett vissza, hogy ezután mi történt. Azt tudta, hogy néhány napig erősen be volt nyugtatózva. Azt is, hogy pokolian fájt, amikor magához tért. De amint elkezdte a rehabilitációs programot, minden jobban ment, mint remélte volna. Amíg Alex betegszabadságon volt, a lapok szinte mással sem foglalkoztak, csak ezzel az esettel. Töméntelen cikk taglalta a gyerekek és Nora meggyilkolását. Idővonalak, meg nyilakkal és piros pontokkal teli térképek segítségével mesélték el az egészet újra és újra. Alex mindet elolvasta. Főleg azért, mert nem tudta másként elütni az időt, legalábbis ezt állította. Nora és Jelena sorsáról több különböző változatban számoltak be. Felkutatták a lányok állítólagos rokonait, akik ugyan sosem látták őket, de magukat az újságban annál szívesebben. Régi osztálytársak meséltek furcsa történeteket, és a cikkek volt tanárokat, sőt munkaadókat idéztek, akiket szintén előkerítettek valahonnan. Górcső alá vették magát a nyomozást is. Cselekedhetett-e volna hamarabb a rendőrség? Azonosíthatták volna előbb az elkövetőt? Mindenféle szakértő véleményét kikérték. Többen állították, hogy a rendőrségnek sikerült jól összekutyulnia az alapjában véve „nagyon is egyszerű nyomozást”, míg mások azon a véleményen voltak, hogy nagyon is ésszerű volt a kezdeti szakaszban Lilian Sebastiansson édesapját gyanúsítani. Még akkor is, ha ez értékes időbe került. A rajtaütést Aron Steen midsommarkranseni lakásán azonban a szakértők zöme egyhangúlag bírálta. Egyesek úgy vélték, a rendőröknek azonnal el kellett volna hagyniuk a lakást, amint megcsapta az orrukat a benzinszag, és tűzoltó takarókkal meg porral oltókkal felszerelkezve kellett volna visszatérniük. Mások meg úgy 298

gondolták, hogy nem lett volna szabad párbeszédbe bocsátkozni Aronnal, hanem az ablakon át egy jól irányzott lövéssel ártalmatlanná kellett volna tenni, mivel tökéletes célpontot nyújtott. A nagyokosok, akiknek a véleménye megjelent nyomtatásban, nem voltak ott a rajtaütésnél. Alex viszont igen. És rendíthetetlenül hitte, hogy nem hajthatták volna másképp végre. Ha felfedik magukat, majd visszavonulnak az ajtóból, azzal kockára tették volna a kisfiú életét. Abban a pillanatban, ahogy a házba beléptek, már csak egyetlen út létezett. Előre. Kevésbé dühítőnek és lényegesen érdekesebbnek találta a gyilkosról szóló hosszas elemzéseket. Ezen cikkek megírásánál az újságírók sokkal alaposabban jártak el, és több háttéranyagot is találtak, ami élvezetesebbé tette az olvasást. Alex számára viszont inkább úgy tűnt, mintha nem tudnák, mit is gondoljanak az egészről. Lehetetlen volt Aron Steen tragikus történetéhez némi megértés és részvét nélkül közelíteni. Nem megbocsátás, hangsúlyozták a cikkek, csak megértés. Aronnak igazából egy pillanatig sem volt esélye – gondolta komoran Alex. Már karon ülő gyermek korában bántalmazta a mentálisan labilis nagyanyja, aki éveken át nem is emberként bánt vele, eltorzította a felfogását a jóról és a rosszról, és lehetetlenné tette, hogy egy szemernyi empátia is kifejlődjön benne. Nap mint nap mocskos ruhában, vad, dühös arccal jelent meg az iskolában. A nagyanyja cigarettafüstjétől bűzlött. A többiek folyton gúnyolták, a nagyi pici kislányának csúfolták. Olyan vékony volt, a haja pedig olyan hosszú, hogy nehéz volt megmondani, fiú-e vagy lány, mesélték. Legelvetemültebb kínzóit a füstszag és a piszok ihlette meg. Ők Hamupipőkének hívták. Már tizenöt éves volt, mire a gyámügy végre közbelépett, és nevelőszülőknél helyezte el. A nagyanyja nem rejtette véka alá, hogy őt hibáztatja a lánya, vagyis Aron anyjának haláláért, és a gyámügynek is azt mondta, hogy el nem bírja képzelni, hogy lesz ebből normális ember. Mégis, eleinte úgy tűnt, hogy Aron Steen nagyanyja tévedett. A fiú elvégezte az iskoláit, egyetemre ment, lediplomázott pszichológiából és elköltözött otthonról. De már ekkor is voltak figyelmeztető jelek. Egykori óvónője elmondta, hogy már 299

nagyon kis korában is örömét lelte abban, ha fájdalmat okozhatott állatoknak. Nehezen barátkozott és tartotta fenn a kapcsolatait. Ezt leszámítva azonban kedvelte a társaságot, és jól fejezte ki magát verbálisan. Jóképű felnőtt lett belőle, ami segített neki beilleszkedni. A munkahelyekhez viszont nehezen alkalmazkodott, így folyton más-más állásba került. Szüntelenül mozgásban volt, a körülötte lévők nyughatatlan léleknek ismerték. Amikor találkozott Norával, már megint Umeåban élt, ahol felnőtt, és a kórházban dolgozott. A lapok szerint a Norával való szakítás valamiféle pszichózist válthatott ki, mert ekkor indult neki az éjszaka közepén, és gyújtotta rá a házat a nagyanyjára, aki elevenen bennégett az ágyában. A többi, ahogy mondják, már történelem volt. Alex nemrégiben beszélt a kisfiú szüleivel, akit Aron Steen túszul ejtett. A fiú lassan gyógyult. Sokkal kiterjedtebbek voltak a sérülései, mint Alexnek, de legalább élt. A szülei pedig nagyon hálásak voltak ezért. Hogy a fiú is az lesz-e, azt az időnek kellett eldöntenie. A rendőrség áldozatos munkával kiderítette a gyilkos személyazonosságát, sok egyéb kérdés azonban megválaszolatlan maradt. Liliant minden valószínűség szerint Jelena lakásán ölték meg, Natalie-t pedig Aronén, de bizonyítani nem lehetett semmit. Arra sem derült fény, miért pont akkor gyilkolták meg Norát, amikor. Kihallgatták Jelena Scortzot, de ő azt állította, hogy fogalma sincs róla. Ami Jelenát illeti, előzetes letartóztatásban várta a tárgyalását a Kronoberg börtönben. Minden vádat tagadott, de közvetett bizonyítékok utaltak arra, hogy Lilian ott volt a lakásában. A kislány bugyiját megtalálták egy zsákban a panelház alagsori szemétgyűjtőjében. Jelena semmit sem volt hajlandó mondani arról, hogyan került oda. Alex nem tudta eldönteni, sajnálja-e, vagy se. Bekapcsolta a számítógépet, és átlapozta az asztali naptárát. Csak néhány heti munka állt előtte, aztán indulnak Lenával Dél-Amerikába a fiukhoz. Alex egyáltalán nem kételkedett benne, hogy csodálatos és izgalmas utazás elé néz. Valaki finoman megkocogtatta az ajtót. Fredrika ácsorgott ott tétován. 300

– Gyere csak! – hívta be Alex barátságosan. Fredrika mosolyogva belépett, és leült. – Csak meg akartam nézni, hogy vagy – mondta. – Minden rendben? Alex bólintott, és visszamosolygott. – Sőt nagyon is rendben – felelte. – És te jól vagy? Most Fredrikán volt a bólogatás sora. Persze, jól van. – Jól telt a szabadságod? – kérdezte Alex őszinte érdeklődéssel. Fredrikát zavarba hozta a kérdés. A nyár és a szabadság már annyira távolinak tűnt. Viszont boldog emlékeket is felidézett benne a hétről, amelyet Spencerrel együtt töltöttek egy kis skageni vendégházban. Mosolygott, de a tekintete felhős volt. – Nagyon jól éreztem magam – felelte nyomatékosan. Ettől meg is jelent a lelki szemei előtt Spencer, amint ücsörög a homokban, és a tengert nézi. Szél simít végig az arcán, a szeme résnyire szűkül, mert belesüt a nap. – Ennél jobb ez nem lesz, Fredrika – mondta Spencer. – Tudom – válaszolta Fredrika. – Csak hogy ne érezd úgy, hogy félrevezetlek. – Emiatt nem kell aggódnod. Veled mindig biztonságban érzem magam. Aztán csak ültek a homokban, és nézték a kergetőző hullámokat, míg végül Fredrika nagy nehezen megtörte a csendet. – Ha már a félrevezetés szóba került, van még valami, amiről beszélnünk kell… Alex megköszörülte a torkát, mert látta, hogy Fredrika elkalandozott. – Kösz a CD-t, amit küldtél – mondta. – Imádjuk Lenával. Majdnem minden nap meghallgatjuk. – Ennek örülök – felelte Fredrika. – Én is nagyon szeretem. Aztán csend lett. Alex kényelmetlenül feszengett a székén, és épp elhatározta magát, hogy feltesz egy valamivel sürgetőbb kérdést, de Fredrika megelőzte. – Mikorra várható vissza Peder? Alexnek el kellett ezen gondolkodnia. 301

– November elsejére – mondta. – Hacsak úgy nem dönt, hogy főállású apuka lesz. Fredrikának ezen muszáj volt mosolyognia. Peder és Fredrika szövetkezett egymással, hogy sikerre vigyék a nyomozást, amely akkor vette kezdetét, amikor Lilian Sebastiansson eltűnt a vonatról a stockholmi főpályaudvaron. Az együttműködés gyümölcsözőnek bizonyult, újfajta tiszteletet ébresztett bennük egymás iránt, és jó kollégákként váltak el, amikor augusztus elején Peder szülői szabadságra ment. Azóta nem hallottak egymásról. Fredrikának néhányszor eszébe ötlött, hogy felhívja, de sosem jutott el odáig. Talán azért, mert valóban csak kollégának tartotta, nem pedig barátnak. Meg aztán, most már túl sok idő telt el ahhoz, hogy természetesnek érezze, ha mégis megteszi. A folyosón az a pletyka járta – suttogva, de kitartóan mondogatták –, hogy Peder és a felesége „próbaidőre különköltözött”, de Peder azért már megkérte egy ügyvéd haverját, hogy képviselje a válási és vagyonmegosztási tárgyalásokon. Tragikus – gondolta Fredrika. Alex ugyancsak. De egyikük sem mondta ki, csak hagyták lógni a levegőben. A csendben Alex megpróbálta feltenni a kérdést, amire választ kellett kapnia. – És veled mi lesz, Fredrika? Itt maradsz nálunk? Fredrika kiegyenesedett, és Alex szemébe nézett. – Igen – válaszolta magabiztosan. – Maradok. Alex rámosolygott. – Ennek örülök – mondta őszintén. Ebben is egyetértettek, és ezt sem kellett szavakba önteniük. Fredrika elgondolkozott rajta, most van-e itt az ideje elmondani, hogy – bár Alex csapatában akar maradni – bizonyos dolgokon változtatni kell. Bizonyos dolgokon a hozzáértése és a háttere értékelésével kapcsolatban. A média felhívta a figyelmet arra, hogy ő is részt vett az ügyben, és ennek kapcsán a rendőrök, illetve a testületnél alkalmazott civilek közötti feszültségek is szóba kerültek. Fredrika nem kevesebb, mint két meghívást utasított vissza, hogy részt vegyen a nyilvános vitában. Nem érzett késztetést rá, hogy a tévében verje 302

nagydobra a személyes véleményét. Most pedig úgy döntött, ez a téma várhat. Ez Alex első munkanapja a tűz óta, nem lett volna helyes rögtön ilyen komoly vitába belerángatni. Különben is, volt egy másik kérdés, amit meg kellett tárgyalniuk. – Szólni szeretnék, hogy jövő év április vége felé szülési szabadságra megyek. Alex felkapta a fejét. Fredrikának az ajkába kellett harapnia, nehogy kirobbanjon belőle a nevetés. – Szülési szabadságra? – ismételte elképedve Alex. – Addigra anya leszek – mondta Fredrika, és érezte, hogy az arca ragyog a büszkeségtől. – Gratulálok! – vágta rá gépiesen Alex. Végigmérte Fredrikát. – Még nem látszik – bukott ki belőle, mielőtt visszafoghatta volna magát. Fredrika csak mosolygott, lehetőséget adva ezzel Alexnek, hogy újra hülyét csináljon magából. – Na, és odatereljük aput puskával az oltárhoz? Most Fredrika rándult meg, és Alex védekezően maga elé tartotta sérült kezét, jelezve, hogy visszaszívta, amit mondott. Fredrika önkéntelenül felvihogott. Még hogy puskával! Ennyivel tartozom neki – gondolta, és megválaszolta a kérdést. – Nem, attól félek, olyan nem lesz. Tudod, apu már nős. Alex buta vigyorral bámult rá, várva, hogy ő is visszaszívja. De Fredrika nem tette. Alex inkább kinézett az ablakon. Jót is fog tenni, ha lelépek egy kicsit Dél-Amerikába – gondolta.

303

Köszönetnyilvánítás Ez a legelső könyvem, ezért aztán valószínűleg ez a leghosszabb köszönetnyilvánítás, amit életemben írok. Ez a könyv nem jöhetett volna létre, ha nem szórakoztatnám magamat már húsz éve azzal, hogy végtelen meséket és elbeszéléseket írok. Elvégre valahol csak el kell kezdeni. És ez a valahol számomra ott volt, hogy hétévesen az iskolában elkezdtem megírni az első úgynevezett mesekönyveimet. Hatalmas hálával tartozom csodálatos általános iskolai tanáraimnak, akik már nagyon korán megtanítottak az olvasás és írás szeretetére, és amikor látták, menynyire élvezem, csak biztattak, hogy írjak még: köszönöm Kristina Göranssonnak, Kristina Permernek és Olle Holmbergnek. Fogalmam sincs, honnan jöhetett ennek a könyvnek az ötlete. Olyan volt, mint a többi ötletem: egyszer csak megjelent, és könyörgött, hogy írjam meg. Ez 2007 augusztusában történt, amikor már csak nyolc nap maradt a szabadságomból. 2008 januárjára elkészült az első vázlat. Nagyon megindító pillanat volt. Korábban sosem bírtam végigcsinálni egy könyvprojektet. Több oka is van annak, hogy ezúttal másképp történt, és az egyiket szeretném megköszönni író kollégámnak, Staffan Malmbergnek. Azt mondta: „Csak a kilencvenedik oldalon kell túljutnod! Utána már annyit tudsz írni, amennyit akarsz!” Ez sokat segített abban, hogy meggyőzzem magam, nem kell minden írásomnak feltétlenül regénytöredékként végeznie a fiókban. Ez a könyv detektívregény, és teljes mértékben a képzeletem szüleménye. Legalábbis a cselekmény. 2005 óta dolgozom egy rendőri szervnél. Ettől persze nem lettem képzett rendőr, de azért nagyon sokat tanultam ez alatt az idő alatt. Így hát köszönetet kell mondanom Sven-Åkénak és Patriknak, akik hasznos és szórakoztató kommentárokat fűztek a kézirathoz, bőséges rendőri tapasztalatukból merítve, és megtanították nekem azt, amit a nyomozói munka durvábbik részéről tudnom kellett. A magatok módján mindketten nagyban erősítitek a svéd rendőrséget. Minden hiba (vagy a szabályszerű rendőrségi eljárástól való tudatos eltérés), ami a 304

könyvben előfordul, az én művem. Maga az írás – azzal szemben, amit az ember gondolna – valójában aránylag kis részét jelenti egy könyv elkészítésének. Én nagyon gyorsan írok. Minden más viszont sokkal lassabban történik. Előbbutóbb minden író rájön, hogy a zseniális Stephen Kingnek igaza volt, amikor ezt írta: „Írni emberi dolog. Szerkeszteni isteni.” A szerkesztés olyan dolog, amihez az embernek szinte mindig szüksége van segítségre. És én kaptam is segítséget, méghozzá a legnagyszerűbb fajtából. Először is: nagy-nagy köszönet kiadómnak, a Piratförlagetnek és fantasztikus csapatának, akik hittek bennem, és úgy döntöttek, kiadják a könyvemet. Amikor először beléptem hozzátok, rögtön tudtam, hogy jó lesz nekem itt. Külön köszönet Sofia Brattselius Thunforsnak és Anna Hirvi Sigurdssonnak. Sofia vezetett be – nagy türelemmel és lelkesedéssel – a könyvkiadás világába, és kalauzolt végig a könyv tényleges megjelenéséig vezető folyamaton, valamint lelkiismeretes, építő kritikákkal illette a kéziratot. Anna, akinek hihetetlen érzéke van az írott szóhoz, és remekül kezeli a mágikus tollat, igazi ász volt a szöveg szerkesztésében. Köszönöm páratlan sógornőmnek, Caroline Ohlssonnak is, aki nemcsak felkért, hogy legyek elsőszülött lánya, Thelma keresztanyja, de még a terhessége előrehaladott szakaszában is szakított időt arra, hogy elolvassa és véleményezze a legelső vázlatot, amely abban az állapotában még igencsak esetlen volt. Köszönet Helena Carricknek, aki későbbi változatában olvasta a könyvet, és nagyon fontos kommentárokat fűzött hozzá. Remek olvasó, éles szemű kritikus és mindenekelőtt csodálatos barát. Valóságos áldás, ha kéznél van egy ilyen inspiráló és lelkesítő valaki az ember környezetében. Végül pedig köszönet Sofia Ekholmnak, aki nemcsak megmutatta, mit jelent a rendíthetetlen és feltétlen hűség, de minden feladathoz fel tudott nőni, és szavakkal-tettekkel egyaránt elhitette velem, hogy meg tudom ezt csinálni, méghozzá jól. Sok tekintetben te is része vagy ennek a könyvnek, és nélküled egy csomó mindenben sokkal kevesebb öröm lenne. Köszönöm. 305

(Az íróasztalomnál, Stockholmban, 2009 tavaszán)

306

Jegyzetek [1] [2]

Mát. 22, 14 (Károli Gáspár fordítása) ang Tessék?

[3]

A svéd törvények nem a prostitúciót, hanem a szexuális szolgáltatások igénybevételét büntetik, így az elfogott „ügyfelek” kerülnek a rendőrségi nyilvántartásba. (A fordító megjegyzése)

307

Tartalom I. RÉSZ CSALÓKA JELEK Hétfő Kedd Szerda Csütörtök II. RÉSZ A HARAG JELEI Péntek Szombat Az utolsó nap III. RÉSZ AZ ÚJJÁSZÜLETÉS JELEI Szeptember vége Köszönetnyilvánítás Jegyzetek

308