Kristen 35. fejezet Tudtam, hogy megérdemlem a gyűlöletét, amit a tekintetébe sűrített, hiszen megszegtem az adott szavam, és erre nincs bocsánat, de reménykedtem abban, hogy előbb-utóbb megenyhül irántam, és ismét a karjaimba zárhatom, akárcsak régen.Az emlékek által lángra lobbantott hit a szívemben arra ösztökélt, hogy felé nyújtsam a kezem, de ő undorodva végigmért, és hátrálni kezdett előlem. Bár biztos voltam benne, hogy megvetés lesz a jutalmam a tetteimért, mégis fájdalmasan érintett a reakciója. Minden eshetőséget számításba vettem, mikor végiggondoltam, hogyan érhet véget ez a végtelennek tűnő küzdelem, de arra, hogy undorral tekintsen rám, nem készültem fel. - Kristen, beszélnünk kell! – ismételtem meg alig egy perccel ezelőtti mondatomat. - Nekünk nincs miről tárgyalnunk! Semmi közünk egymáshoz – mondta, majd megfordulva a mosogatóba pakolta a szennyes edényeket, és megnyitotta a melegvizet. - Valaha volt… - Az már a múlt! Elmentél – vágta hozzám a szavait érzelmek nélküli hangon, cseppet sem tartva attól, hogy felébreszti alvó barátait. - Kris, értsd meg! Nem tehettem mást, nem volt választási lehetőségem! - Ó, persze! Hiszen a fejedhez szorították a fegyvert! Hogy is felejthettem el? – mondta ingerülten, miközben ismét szembefordult velem. - Fogalmad sincs, milyen nehéz volt elhagynom téged… - Annyira mégsem lehetett nehéz, ha sikerült! És nekem ne gyere ezzel a mártír dumával, mert nem veszem be! Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy nem okozott neked álmatlan éjszakákat a szakításunk. Aki bármit is veszített, egyedül én voltam!
- Jézusom, hallod, hogy miket hordasz össze? Nem azért hagytalak ott aznap, mert már nem jelentettél nekem semmit, hanem mert nem tudtalak megvédeni. A baj karöltve jár velem, és ha a közelemben maradsz, az könnyen az életedbe kerülhetett volna. Ezt bizonyítja, hogy a Pacitóval való találkozásaid után a kórházban kötöttél ki, hol eszméletlenül, hol lőtt sebbel a karodon. Nem vagy biztonságban mellettem, és ezt be kellett látnom! Ha engedek a vágyaimnak, talán már nem is élnél… - Szerinted most élek? Szíven szúrtál minden szavaddal, amit aznap hozzám intéztél. Ha valóban úgy lett volna, mint ahogy azt állítod, és szeretnél, akkor nem hagysz magamra, és kívánod tőlem azt, vessek véget egy életnek, ami még csak el sem kezdődött! Ha tényleg úgy éreznél, ahogy azt most bizonygatod, nem hetyegnél egy másik nővel, alig egy hónappal azután, hogy elmentél! Igyekeztem megérteni a döntésedet, magamban kerestem a hibát, de rájöttem, hogy nem voltam elég jó az igényeidnek! Úgy tűnik, a kapcsolatunk csak nekem volt fontos… - Őrültségeket beszélsz! Nem akartalak bántani, pláne nem elveszíteni, de tudtam, hogy ez az egyetlen lehetőség arra, hogy életben tartsalak! Bánom minden pillanatát a parkban történteknek, de ha akkor elmondom az igazságot… - Megáll az eszem… Bánhatod is, Jackson Gordon, ugyanis ezt már nem lehet visszacsinálni! - Legalább adj egy esélyt, hogy megmagyarázzam! - Véleményem szerint épp elég lehetőséget kaptál… Talán többet is, mint kellett volna! Magyarázkodj a barátnődnek, aki nem én vagyok! - Miféle barátnőmnek, Kristen? Elárulnád, hogy miről… - Én ezt nem hallgatom tovább! – vágott a szavamba, és sietős léptekkel elindult a hálószoba felé, ahol Andrew aludt. Próbáltam utánanyúlni, és meggátolni, hogy megszökjön a problémák elől, de kezét kirántotta az ujjaim közül, és bevágta az orrom előtt az ajtót, majd kulcsra zárta azt. Hangos sóhajjal engedtem el a kilincset, és támaszkodtam neki a falnak. Reménykedtem abban, hogy előbb-utóbb előbújik rejtekéből, és tisztázhatjuk a feszültséget okozó témát. Én voltam az esztelen, amikor rossz döntést hoztam, és Kristen szavai most valósággal megrémisztettek. Tudtam, hogy makacs lány, és ha eljön az ideje, meglakolok majd a ballépésemért, de hogy nem lesz alkalmam helyrehozni a történteket, egyenesen lesújtott. Sosem kívántam semmit olyannyira, mint azt, hogy most visszapörgethessem az időt, és megváltoztassam azt, amit már nem lehet. Először fordult meg a fejemben a
gondolat, hogy jobb lett volna, ha az első alkalommal megölnek Pacito emberei. Nem okoztam volna ennyi fájdalmat a nőnek, aki most jogosan tagadja meg tőlem a szerelmét. Bárcsak meghallgatna, és úgy mondaná ki az ítéletet… Tudnia kell, hogy vérző szívvel hagytam el. Egy ideig hallgattam, ahogy a szobában szöszmötöl, majd kisvártatva teljes csend ereszkedett a házra. Feladtam a várakozást, mert biztos voltam benne, hogy nem jön elő reggelig, ezért a nappali felé vettem az irányt, hogy a kertbe kisétálva kiszellőztethessem fejemből a baljós gondolatokat. Az üvegajtó előtt állva a kinti sötétségbe meredtem. Épp nyitottam az ajtót, amikor valaki villámgyorsan átvágott a kerten, és a hátsó kaput bevágva futásnak eredt a város mozgalmasabb része felé. Időbe tellett, míg felfogtam, hogy Kristent láttam elrohanni, így a nyomába eredtem, azonban hiába is loholtam utána, már nem értem utol. Leintett egy épp arra közlekedő taxit, beugrott az utasfülkébe, és elviharzott. Míg visszaszaladtam a házhoz, magamban ismételgettem a taxi rendszámát, hogy autóba szállva megkeressem. Fogalmam sem volt, hová indulhatott, ezért őrültként tapostam a gázra, bízva abban, még nem került elég távol a város nyugati felétől. Nem taszíthatom őt ennyire, hogy elmeneküljön még a testvére közeléből is… Úgy éreztem, már túl régóta keringtem a városban, egyik utcáról a másikra, amikor végre megpillantottam a taxiállomáson az ismerős rendszámú autót. Mögé gurultam, és remegve az idegtől pattantam ki a volán mögül, hogy kérdőre vonjam a mit sem sejtő sofőrt. Feltéptem a vezető oldali ajtót, és a riadt férfihez hajolva, köszönés nélkül szegeztem neki a kérdést. - Hol van a lány, aki az imént szállt be a kocsiba? - Milyen lányra gondol, uram? Péntek este van, rengeteg fiatal hölgy kér fuvart ilyenkor… - habogott a megrettent fiatalember. - Fekete szövetnadrág, ujjatlan, virágmintás top. Egy utazótáska volt nála. Rémlik már? – Szinte láttam, ahogy az értelem felkapcsolja a villanyt a tudatában, és rájön, hogy kiről beszélek, ezért tovább faggattam. – Szóval, hová tartott? - A pályaudvaron tettem ki. Nem volt beszédes kedvében, idegesnek tűnt, nem tudom, hová igyekezett – hadarta. Az ölébe hajítottam egy bankót az információért, majd visszaülve a kocsiba a pályaudvart vettem célba, és reménykedtem, hogy még elérem a járatot, amire Kristen felszállni készül. Hála Istennek alig pár percnyire volt a taxiállomástól,
ezért nem kellett sokat autóznom. Amint odaértem, az induló buszok irányába rohantam, azonban szerencsétlenségemre a Skipton felé tartó járat akkor gördült ki a megállóból, rajta Krisszel. De legalább már tudtam, hogy merre tart. Visszamentem a kocsimhoz, és lelkiekben felkészítettem magam az éjszakai vezetésre. Útközben azon gondolkodtam, hogy vajon kövessem a buszt, és minden megállónál figyeljem, Kristen leszáll-e a járatról, vagy a skiptoni pályaudvaron várjam meg. Minden bizonnyal figyelemmel kíséri majd az autómat, hiszen ha ismer, tudja, hogy nem adom fel, és utána megyek, továbbá több esze van annál, minthogy a semmi közepén leszálljon egy ismeretlen környéken. Viszont ha Skiptonban várom, fennáll a veszélye, hogy meglátva engem inkább tovább utazik. Abból kiindulva, hogy menekül előlem, nem vethetem el ezt a lehetőséget sem. Végül úgy döntöttem, hogy kerülő úton megyek. Ha tartom a sebességet, még így is előbb érek a városba, mint Kristen, és valószínűnek tartom, hogy az első útja hazavezeti majd. Kevesebb, mint egy óra alatt megtettem az utat, és nem messze Kristen lakásától parkoltam le a meghajtott autóval. Már nem volt más dolgom, mint megvárni, míg hazaér, és rávenni, hogy hallgasson végig, valamint megértetni vele, hogy nem viselkedhet ilyen meggondolatlanul. Mindig is az érzelmei vezérelték, de most nem gondolta át, mit vonnak maga után a tettei. Ha Andrew felkel, és nem találja a húgát, a legrosszabbra asszociál majd, és természetesen magát, valamint engem fog okolni. A karórámra pillantottam, és úgy véltem, körülbelül még fél órám van, míg Kristen hazaér, ezért fél emelettel feljebb leültem a lépcsőre úgy, hogy pont rálássak lakásának ajtajára. Eszembe jutott az az este, amikor hasonlóképpen kuporogtam itt. Andrew szánt szándékkal nem akarta közölni velem, mi történt Kristennel. Hibásnak érezte magát, mert akarata ellenére belekeverte őt a dolgokba azzal, hogy visszajött a városba velem együtt. Engem kellett volna okolnia, hiszen a gondok engem, és nem őt követték, de mégis magát vádolta, hogy nem tudta megvédeni a húgát, amikor szüksége volt rá. Akkoriban igencsak szorult a hurok a nyakam körül, és Andrew tanácsára el kellett tűnnöm, méghozzá sürgősen. Ő a városban maradt, hiszen sorra kapta a füleseket a maffiavezér és bandája hollétéről, de akárhányszor rajtuk akartak ütni, mindig hűlt helyüket találták. Nem akartam szó nélkül elmenni, ezért hagytam egy üzenetet Kristen rögzítőjén, bár akkor már sejtettem, hogy rájött valamire, hiszen előző este elég furcsán viselkedett. Már majd egy hónapja voltam távol, amikor Andrew elszólta magát a telefonban azzal kapcsolatban, ami történt. Őrültként vágtattam vissza a városba,
hogy mielőbb megbizonyosodjak szerelmem épségéről. Kora délutántól kezdve egészen késő estig ültem az ajtaja előtt rettegve, és kimerülten az elmúlt hetek megpróbáltatásaitól. A földkerekség legeldugottabb pontján is Pacito kopói loholtak utánam, és nem számíthattam másra, csakis magamra. Nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy visszajöttem, de lelkiismeretem, valamint szívem vad dörömbölése nem hagyott nyugodni. Aggódtam a nőért, aki már akkor rabul ejtett, mikor először megláttam a kávézóban. Olyan esetlen volt, hogy szinte kiabált a támaszért és segítségért, amit egy férfi nyújthat a számára. Azonban Pacitóval való találkozása után, mintha ez a gyámoltalanság kihalt volna belőle. Amikor a zár zajára felriadtam, ahogy kinyitotta az ajtót, tekintete ridegséget és megvetést árasztott, amit nyilván megérdemeltem, hiszen – sajnos nem utoljára – magára hagytam. Azon az estén vallottam színt, és most ugyanarra készülök. Megmagyarázni őrült, és egyben gyáva tettemet. A félhomályban ücsörögve egyre reménytelenebbnek tűnt a helyzetem. Úgy éreztem, soha nem tudom majd tisztázni magam Kristen szemében, és az egyenlő lesz a halálos ítéletemmel. A vészjósló csendet sietős léptek, türelmetlen sóhajok és kulcscsörgés zavarta meg, majd kisvártatva feltűnt a perifériás látásom szélén mindezek tulajdonosa is. Kris remegő kézzel bajlódott a zárral, hogy kinyithassa végre otthonának ajtaját, és biztonságban tudhassa magát… tőlem. Egy pillanatra még a lélegzetemet is visszatartottam, mint a vadász, mikor feltűnik a szeme előtt az oly régóta űzött és kívánt vad. Azonban én nem akartam bántani, csak csodálkozva szépségén közelebb lépni hozzá, és magamba inni lenyűgöző látványát. Mikor megmozdultam a lépcsőfordulóban, szerelmem riadtan nézett fel, kikerekedő, hitetlen szemeiben láttam tükröződni sápadt vonásaimat. Egy pillanatra megdermedt, majd hirtelen mozdulattal kitárta az ajtót, és csak gyors reflexeimnek köszönhettem, hogy nem csapta be az orrom előtt. Egy ideig még ellenállt, majd megadva magát elengedte a kilincset, és a hálószobába rontott. - Tűnj el innen! Semmi szükségem a magyarázatodra! – kiabálta. - De úgy tűnik, mégis van, mert a jelek szerint nagyon is félreértesz valamit – feleltem hasonló hangnemben, bár tudtam, hogy én vagyok az egyetlen, akinek nincs joga ilyen hangsúlyt használni. - Elegem van a hazugságaidból! Tönkretették az életemet, Jackson! – fordult meg hirtelen, és könnyes szemekkel rám nézett. Igazat kellett adnom neki. Soha nem volt könnyű dolga – árvaként ilyesmiről nem is lehetne beszélni -, de ahogy én beléptem a képbe, felforgattam nyugalmasnak mondható mindennapjait, ezer veszedelmet zúdítva rá, belekeverve egy olyan harcba, amihez neki semmi köze sincs, és még csak
hírből sem kellett volna hallania róla. Védelmet kaptam a bátyjától, amiért ő fizetett magas árat, hiszen talán többé már nem élhet normális életet… miattam. Szavai még sosem nehezedtek ilyen súllyal a szívemre. Tudtam, hogy most bocsánatot kérve sarkon kéne fordulnom, de önzőségem szoborrá változtatott… Csak magamnak akartam őt, és a tudat, hogy haraggal gondol rám, elviselhetetlen volt. - Szeretném, ha végighallgatnál – mondtam csendesen, alig mozdítva cserepes ajkaimat. - Hallgassak meg ismét egy olyan mesét, ami egy áldozatról szól, akivel csúful kibabrált az élet? Egy olyan történetet, ahol sajnálni kell a főhőst, és amiben csak az ő gondjai számítanak, senki másé? Akié mellett minden más gondolat eltörpül? Üljek némán, és nézzem, ahogy kibontakozik előttem szavaid drámaisága, kisfilmként pergetve a kockákat előttem? Hogy megint elhiggyem azt, hogy te ártatlan vagy, te csak szerencsétlen résztvevője voltál az eseményeknek? – hadarta, miközben könnyei legördültek sápadt arcán, majd mutatóujját előretartva közeledni kezdett felém. – Csak az a gond ezzel, drága Szőke Herceg, hogy ott voltam… Mindent láttam, mindennek a tanúja voltam, ott harcoltam királylányként melletted a sárkánnyal, de neked ez nem bizonyult elegendőnek! Elcsitult a csatazaj, és te elhajítottad a megsebzett királykisasszonyt, hátrahagyva vérző szívét, hogy egy másik nőnek adhasd a sajátodat! - Kristen, az ég szerelmére! Nincs semmiféle másik nő! - A saját szememmel láttam a Papyrus kiadó csodás kis virágszálát, ahogy a karjaidba simulva köszöntött – vágta a fejemhez, mire leesett az állam. Az első sokk elmúltával nevetni kezdtem, de ő értetlenül, és egyben gyanakvóan meredt rám. – Mi olyan fenemód vicces? - Édesem – fogtam kezeim közé bársonyos tapintású tenyerét -, Marla a másodunokatestvérem anyai ágról, és ő segít az étterem könyvelésében. Ő intézi a komolyabb üzleti dolgokat, ezen kívül semmi közünk nincs egymáshoz. A döbbenettől kikerekedtek a szemei, ami bájos vonást kölcsönzött arcának, azonban még mindig tükröződött róla a kétely és a hitetlenkedés. Mosolyogva ittam be egész valóját, megjelenését és csodás látványát, sejtve, hogy sosem tudnék betelni vele. Most, hogy itt állt velem szemben, karnyújtásnyira az ölelésemtől, és kezével a tenyeremben éreztem igazán, mennyire hiányzott. Fel nem foghattam, hogy voltam képes nélküle létezni, még ha csak – relatíve – ilyen rövid ideig is.
Tekintetét elszakítva tőlem a padló felé siklott révedező pillantása, látszott rajta, hogy gondolatainak világában jár, felidézve az egykor volt múltat. Ujjait kihúzta az enyémek közül, és szinte botladozva a bejárati ajtó felé indult. - Most mégis, hová mész? – kérdeztem utána bámulva. - Az egyetlen helyre, ahol nyugodtan tudok gondolkozni, ahol rendezhetem magamban a dolgokat. Kérlek, most hagyj, szeretnék egy kicsit egyedül lenni… Hiába a kimondott szavak, kérésének nem tehettem eleget. Most, hogy már tudatában van a történteknek, az érzéseimnek, és vele együtt minden esztelen tettemnek, nem hagyhatom, hogy kicsússzon a kezeim közül. Szinte már a karjaim közt éreztem, és ez az, amiről míg élek, nem akarok lemondani… Még egyszer nem! Utána siettem, holott tisztában voltam vele, könnyen utolérhetem, mégsem akartam szem elől téveszteni szerelmemet. Az ajtót behajtottam magam után, és a zárban felejtett kulccsal bezártam azt, majd zsebre vágva kettesével szedtem a lépcsőket, hogy mielőbb ismét tekintetem sugarában tudjam őt. Az utcán már lehűlt a levegő, hiszen elég későre járt az idő. Kristen csak lépdelt előre, haját két oldalról hátrafogva, meredten nézte a mocskos betont a talpa alatt. Még mindig abban a virágos topban volt, amiben Andrew diplomaosztójára érkezett, és bár nem láttam rajta, biztos voltam benne, hogy fázik, ezért megszaporáztam lépteimet, hogy a vállára teríthessem vékony dzsekimet, mely bár nem volt túlzottan meleg, mégis hárította a nyirkos levegő tapogatózását. Mikor a közelébe értem, hirtelen megfordult, és két kezét előre tartva tolt el magától. - Kérlek, most hagyj magamra! Egyedül szeretnék lenni, és gondolkozni, azonban, ha itt vagy mellettem, minderre nem vagyok képes! – formálta cserepes ajkaival a szavakat. - Tudod, hogy úgysem tudnálak itt hagyni… Kristen, hideg van, és későre jár. Menjünk haza, és reggel, ha kialudtad magad, ismét átbeszéljük a dolgainkat. De most könyörgöm, térjünk vissza a lakásba… - Nem! Ott nem tudnék gondolkozni! Értsd már meg végre, hogy nyugalomra van szükségem, amit melletted jelenleg nem kapok meg! Át kell gondolnom mindent… mindent, amit eddig nem volt alkalmam megérteni, és most, hogy erre lehetőségem nyílt, az agyam nem bírja feldolgozni a hallottakat. Ezért van szükségem egy kis magányra… Ezért kérlek, hogy… - kezdte a magyarázatot, amibe belezavart telefonom hangos csörgése.
Mire előkutattam belső zsebeim egyikéből az idegesítő készüléket, Kristen már méterekre volt tőlem. Ránéztem a kijelzőre, és rögtön tudtam, nem egy egyszerű társalgásnak nézek elébe. - Igen? – szóltam a mobilba a köszönést mellőzve. - Hol van? – kérdezte Andrew, ahogy létrejött a kapcsolat, és meghallotta a hangomat. Szavaiból az idegesség és a másnaposság is egyaránt kiérződött. Lassan elindultam Kristen után, de még véletlenül sem gyorsítottam a lépteimen, nehogy hallótávolságba kerüljek, valamint nem akartam tovább feszegetni a határait. Tudtam, ha erőszakosan beszélni akarok vele, már csak makacsságból is eltaszít magától. Igaza volt… Időt kellett adnom neki arra, hogy mindezt megeméssze, és lerendezze magában, még ha nehéz is kivárnom, míg ez megtörténik. - Velem van, nem kell aggódnod – mondtam barátomra koncentrálva. - Nem akarlak megbántani, Jackson, de pont ez az, ami aggaszt! Hova a bánatos Istenbe tűntetek? Van fogalmad arról, milyen érzés az éjszaka közepén arra ébredni, hogy üres a lakás? Tovább fokozódott az agyvérzésem, amikor a szobából kilépve egy tökéletesen elázott konyhát találtam. Minden tocsogott a vízben! Ahogy hadarta egymás után a szavakat, lejátszódott előttem a Middletownban megkezdett beszélgetésünk Kristennel. Amikor a mosogatóba vágta az edényeket, és megnyitotta a melegvizet… Azonban el nem zárta a csapot. Hirtelen nevetni támadt kedvem, de mégsem tettem. Tudtam, hogy Andrew aggódik a húgáért, és ha most hisztérikus vihogásban törnék ki, egy egész tárat belém eresztene, ha legközelebb találkoznánk, ezért egy mély sóhaj kíséretében tájékoztattam a kora este történtekről. - Most Skiptonban sétálunk egymástól lemaradva, és egy számomra ismeretlen cél felé tartunk – fejeztem be a mesélést. - Ezt nem egészen értem… - vallotta be Andrew töredelmesen, egy elkínzott nyögés közepette. - Kristen valami olyasmit emlegetett, mielőtt elindultunk, hogy arra az egyetlen helyre akar menni, ahol meg tud nyugodni, és képes a józan gondolkodásra.
Andrew egy ideig némaságba burkolózott, szinte hallottam, ahogy pörgeti az esetleges lehetőségeket, ahogy felidézi gyerekkoruk régvolt emlékeit, majd kisvártatva ismét megszólalt. - Sejtem, hogy hova indult… Maradj mindvégig mellette! Értetek megyek! Jobb, ha az éjszaka közepén nem sétálgattok, tudod, hogy még nem múlt el a veszély… - Tisztában vagyok vele, de Andy… Mi Skiptonban vagyunk, te ezzel szemben Middletownban, továbbá nem kis mennyiségű alkoholt injektáltál a szervezetedbe. Erősen kétlem, hogy ezzel kocsiba kéne ülnöd. - Te csak ne aggódj értem! Tudom, hogy mit csinálok, és mire vagyok képes! Veszek egy hideg zuhanyt, és egy-két órán belül ott vagyok! Te pedig egy percre se téveszd szem elől a húgomat! Nem szeretném, ha bármi baja esne! - Úgy lesz! – ígértem, majd bontva a vonalat szerelmem után siettem, hogy mielőbb magam mellett tudhassam. Egyre ridegebb és kihaltabb környéken sétáltunk. Világítás a városnak ezen a részén nem volt, vagy csupán nem működött, mindenesetre a városgazdálkodás nem tartotta létfontosságúnak intézkedni ez ügyben. Kristen kételyek nélkül tudta, merre menjen, egy pillanatra sem tűnt bizonytalannak úti célunkat illetően. A szél egyik percről a másikra támadt fel, megzörgetve a sárga rendőrségi szalagokat, amik az épületek közt húzódtak. Állapotukat tekintve elég régóta voltak kitéve az időjárás viszontagságainak, valószínűleg itt felejtették őket. A környéket elnézve, efelől nem volt semmi kétségem. Kristen megtorpant a félhomályban, majd megzavarodva felém fordult. - Valami baj van? – kérdeztem aggódón fürkészve az arcát. - Semmi, csak mintha… Mintha láttam volna valamit – motyogta a lába alá tekintgetve, majd tovább folytatta útját. Nem hagyott nyugodni kedvesem zaklatott pillantása, ezért leguggolva igyekeztem rájönni, mit láthatott a sáros betonon. Az csapadék által jócskán lekoptatott felületen halvány krétacsíkokat véltem felfedezni, azonban nem akartam komolyabban belegondolni, mit vizsgálgatok. Kristen amúgy sem várt meg, és nem állt szándékomban magára hagyni, ezért utána indultam. A környezettől borsódzott a hátam, és elképzelni sem tudtam, hogy Krist ez a hely képes kislánykora óta megnyugtatni.
Alig pár perc múlva egy elhagyatott gyárépülethez értünk. Sötéten ásítozó, betört ablaküvegek bámultak ránk, amitől az első pillanattól a hideg futkosott a hátamon, de Kristen nem állt meg. A piros téglából készült építmény úgy tűnt, bármelyik pillanatban beomolhat, megadva magát az időnek, de szerelmemet még ez a látvány sem tántorította el. - Biztos vagy ebben? – kérdeztem kétkedve, bámulva az előttünk álló romhalmazt, végignézve a kiégett, kormos ablakokon. Kristen kitárta a nyikorgó vasajtót, és bátran lépett be a sötétségbe, majd kisvártatva halvány fény gyulladt odabent. - Rég voltam bármiben is ennyire biztos – nézett vissza rám kihívóan az ajtóból, majd eltűnt az épület belsejében, így nem tehettem mást, követnem kellett. Bent a por és a doh ocsmány bűzének egyvelege fogadott. Körös-körül kettétördelt deszkalapok és újságpapírok hevertek, annak tanúságaként, hogy több hontalan is itt tölti a hideg téli éjjeleket, kartondobozokba burkolózva. A helyiség közepén egy halom hamu foglalt helyet, bizonyítva eddigi feltevésemet. Továbbjáratva tekintetemet derékmagasságig érő fadobozokat láttam, bár nem értettem, hogy lehettek még ilyen tűrhetően jó állapotban. A plafonról majd a hajunkig leérő pókhálók lógtak, holott majd négy méter volt a belmagasság. - Valami csoda folytán működhet csak a világítás – morogtam magam elé, amit Kristen halk nyögéssel konstatált, azonban nem kommentálta megjegyzésemet. A félhomályban igyekeztem bemérni, merre tart, és követtem őt a következő helyiségig. Rögtön a benyíló mellett rothadó állattetem várta érkezésünket. Bűze oly elviselhetetlen volt, hogy a kabátom ujját orrom elé fogtam, attól tartva, ha még többet kell belélegeznem a halál bomló szagából, biztosan öklendezni kezdek. A látvány azonban így is hányingerre késztetett. A pórul járt eb testét nyüvek zabálták, szinte hallottam mocorgásukat a szikkadt húsban. Kristen felhördülve fordult ölelésembe, elszakítva tekintetét a sokkoló képtől. Gyengéd csókot leheltem arcára, majd kitessékeltem az enyészet szobájából. Borzongás nélkül tért be a következő helyiségbe, majd az azutániba. - Furcsa… Annyira megváltozott itt minden, mióta utoljára itt jártam. Mintha… - Mintha? – kérdeztem vissza, baljós érzéssel a tarkómban.
Minden izmom pattanásig feszült, bár nem értettem az okát. Bíztam a megérzéseimben, ezért Kristen mellé húzódtam, egy esetleges támadástól védve őt. Azonban, amire szemből számítottam, hátulról ért utol. - Nocsak, milyen kellemes meglepetés! Üdvözöllek titeket szerény… hm… hajlékomban! Megtisztelő, hogy elébünk jöttetek! A meglepettségtől mozdulni sem bírtam. A koszos padlóhoz fagyasztott a döbbenettel vegyes rémület. Kristen hirtelen tett félfordulatot, és meredt a hang tulajdonosára. - A koldus? – kérdezte kimeredt szemekkel. Azonban én tudtam, amit ő még csak nem is sejtett, hogy ennek az orgánumnak köze sincsen egy egyszerű hajléktalanhoz. Ezt a hangot akár ezer közül is felismerném, évek múltán is itt zengene a fülemben. Nincsenek kétségek, csupán kérdések ezrei, és mind egyféleképp kezdődik… hogyan? Hogyan lehetséges ez? Képtelen voltam megfordulni, és szembesülni a végzetemmel, beismerni, hogy amit látok, igaz. Tagadhatatlanul tudtam, de nem akartam elfogadni. A hang tulajdonosa ugyanis nem más, mint… Szerző: Judy A történet további fejezeteit a http://sajatszavak.com/ -on tudod elolvasni.
