Krasznahorkai László apokaliptikus világképe Az ellenállás melankóliája című regényében

Krasznahorkai László apokaliptikus világképe Az ellenállás melankóliája című regényében

Készítette: Szilárdi Franciska magyar nyelv és irodalom diszciplináris mesterképzés

Konzulens: Dr. Somogyi Gyula egyetemi adjunktus Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet Magyar Irodalomtörténeti Intézeti Tanszék

Miskolc 2014 0

Tartalomjegyzék 1. Bevezetés………………………………………………………………………2.o. 2. Krasznahorkai László…………………………………….……………………3.o. 2.1.

Krasznahorkai László munkássága…..………………..……………….3.o.

2.2.

Krasznahorkai László helye a posztmodern kultúrában……………….4.o.

3. Az ellenállás melankóliája……………………………………………………..6.o. 3.1.

Az ellenállás melankóliájának fogadtatása……………………………6.o.

3.2.

Irodalom és politika……………………………………………………6.o.

3.3.

Halálkomoly irónia…………………………………………………….7.o.

3.4.

Elbeszélői sajtátossága……………………………………………….10.o.

3.5.

Apokalitikus világnézet………………………………………………10.o.

3.6.

Formai felépítés, bevezetés…………………………………………...14.o.

3.7.

Werckmeister- harmóniák, tárgyalás…………………………………18.o.

3.8.

A cirkusztársulat megmentése………………………………………..19.o.

3.9.

A bálna motívuma…………………………………………………….21.o.

3.10. Eszter György története, zenefilozófiája……………………………..23.o. 3.11. Eszter számára Valuska………………………………………………24.o. 3.12. Valuska és a kóborlás…………………………….…………………..26.o. 3.13. Valuska és Eszter…………………………………………………….28.o. 3.14. Pusztítás és felelősség………………………………………………..30.o. 3.15. A Rendőrkapitány……………………………………………………32.o. 3.16. Eszterné………………………………………………………………33.o. 3.17. Az ellenálló melankólia………………………………………………36.o. 3.18. Befejezés……………………………………………………………..38.o 4. Filmadaptáció…………………………………………………………….......38.o. 4.1 A Werckmeister-harmóniák……………………………………………....41.o. 4.2. Krasznahorkai László és Tarr Béla……………………………………...41.o. 5. Összefoglás…………………………………………………………………...42.o. 6. Rövidítésjegyzék……………………………………………………………..43.o. 7. English Summary………………..…………………………………………...46.o. 1

1. Bevezetés Szakdolgozatomban Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája 1989-ben írt regényét illetve annak tárgyalás részét képző Werckmeister harmóniák címet viselő 2002es Tarr Béla rendezésében készült filmadaptációját vettem górcső alá. Bevezetőül az egyik világviszonylatban is méltán leghíresebb kortárs magyar írónk pályáját mutatom be röviden, majd arra a kérdésre keresem a választ, hogy hol illetve hogyan helyezhető el a posztmodern kultúrában az a látásmód, mely az író stílusának védjegyeként szolgál és az általam vizsgált műnek is meghatározója. Dolgozatomban kitérek itthoni illetve külföldi fogadtatástörténetére, melynek kardinális kérdése az irodalomnak a politikához fűződő viszonya. Szemtanúi lehetünk, hogy miképp fér meg az igen mély filozófiai eszmefuttatásai mellett az irónia eszköze. Elbeszélői sajátossága hogyan illeszkedik, mennyire van összhangban a regény szerkesztésének módjával. Kutatásom főleg arra irányul, miként tudja a szerző ebben a műben azt az apokaliptikus világképet megteremteni, mely a magyar irodalmi palettán az ő védjegyének tekinthető. Összetett értelmezési feladatot kívánó prózájával mi módon tudja összetéveszthetetlen atmoszféráját létrehozni. Fontosnak tartottam kitérni szövegszerkezetére, formai felépítésére is, mely retorikai formát kölcsönöz az egész regénynek. Kronologikus sorrendben vázolom a történet részleteit, melyben egyes motívumok vizsgálatára térek ki, hogy azok miképp segítik a regényvilág kialakulását a történet sodrását. Ilyen elengedhetetlen motívumok a káosz baljós előjelei, a bálna szerepe, a kószáló Valuska kapcsolata a zenefilozófus Eszter Györgyhöz vagy a hataloméhes Eszterné irányítása, illetve a pusztítást követő felelősségre vonás, majd a megváltozó világ. Mivel a film létrehozásában társalkotója volt a szerző a rendezőnek, ezért arra a kérdésre kerestem a választ, mennyire tekinthető adaptációnak ez, egyáltalán a szerző annak tekinti- e ezt az alkotást, képes e visszaadni különleges regényvilág hangulatát, értelmezési síkjait.

2

2. Krasznahorkai László 2.1. Krasznahorkai László munkássága A végtelennek tűnő mondatairól ismert alkotó idén töltötte hatvanadik születésnapját. A kortárs próza egyik legjelentősebb képviselőjének tartják itthon és a határainkon túl egyaránt. Első regénye a Sátántangó (1985) mely több kiadást is megélt, megjelent elsők közt Németországban, de az Egyesült Államokban, Hollandiában és Romániában is. 1994-ben filmadaptációja is vászonra került, Tarr Béla rendezésében, mely hét és fél órás játékidejével a leghosszabb magyar film lett. Kegyelmi viszonyok című novelláskötete 1986-ban látott napvilágot, majd egy évvel később a Kárhozat című forgatókönyvéből készült adaptáció, szintén Tarr rendezésében. Alkotótársaként további két filmet készítettek A londoni férfi (2006), mely a Berlini Filmfesztiválon a zsűri nagydíját nyerte el. Az ellenállás melankóliája című regényének 1989-es megjelenése óta szinte minden évben új könyvvel jelentkezik, ezek között elbeszéléskötet (Az urgai fogoly 1992, Megjött Ézsaiás 1998, Seiobo járt odalent 2008, Az utolsó farkas 2009) és regény (Háború és háború 1999; Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó 2003, Rombolás és bánat az Ég alatt 2004) egyaránt megtalálható. 2010-ben jelent meg az Állatvanbent című könyve, amelynek megírására Max Neumann képzőművész egyik képe, egy négy fal közé bezárt állat kitörési kísérlete ihlette. 2012-es könyve, a Nem kérdez, nem válaszol az elmúlt húsz évben magyar és külföldi lapoknak adott interjúiból nyújt válogatást, és műhelytitkokról, keletkezéstörténeti érdekességekről is olvashatunk benne. Legutóbbi munkája, a 2013-as Megy a világ című kötet részben régebbi, újra átdolgozott, részben pedig új novelláit tartalmazza. Írói munkásságát számos rangos hazai és külföldi díjjal ismerték el. Kapott többek között 1987-ben József Attila-, 1993-ban Krúdy Gyula-, 1998-ban Márai Sándor-, 2004-ben Kossuth-díjat. 2002-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjjal, 2003-ban a Soros Alapítvány alkotói díjával tüntették ki. 2009-ben megkapta a Szépirodalmi Figyelő díját, valamint a Szépírók Társaságának díját is, 20103

ben elnyerte a Brücke Berlin német irodalmi díjat, 2012-ben Prima Primissima díjat kapott. 2004-ben a Digitális Irodalmi Akadémia tagja lett, 2010-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. Műveit számos nyelvre lefordították, 2013-ban a Sátántangó George Szirtes által készített angol nyelvű fordítása elnyerte a Rochesteri Egyetem Three Percent című irodalmi magazinja által alapított Best Translated Book Award-ot. A Sátántangó, Az ellenállás melankóliája vagy a Háború és háború című regényeinek nyomasztó, kietlen világa egyedivé teszi Krasznahorkai László életművét. Nevezték már mágikus realistának, vizionáriusnak, apokaliptikusnak, stílusát azonban egyértelműen sosem sikerült meghatározni. Hosszú mondatai, filozofikus fejtegetései, a szövegek intellektuális jellege, a szenvtelen, csupán megfigyelésre korlátozott elbeszélő semleges

hangja

mind-mind

összetéveszthetetlen

jegyek,

amelyek

azonban

megakadályozzák, hogy bármilyen skatulyát ráhúzzunk írásművészetére. Franz Kafkával vagy Thomas Bernharddal rokonítják, ám ez is csak jobb híján kapaszkodó, az író leginkább önmagával rokon.

2.2 Krasznahorkai László helye a posztmodern kultúrában: Krasznahorkai László, mint ikon tűnik fel a posztmodern kultúrában és poétikai gondolkodásmódban.

Eredetisége,

az

olykor

monokrómnak

tűnő

apokaliptikus

létértelmezésében rejlik, amely a rombolás, az enyészet, a katasztrófa, a végítélet elkerülhetetlenségét hordozza magában. Atmoszférájának megteremtésének azt a kilátástalan világszemlélet az alapja, mely szerint rendjéből az végérvényesen kizökkent. Prózája összetettségének bizonyítékául, a részletekbe hajló térképszerű pontos leírásai, barokkos bonyolult szerkezetű körmondatai, a történet sodrása közben rejtve maradó perspektívák, azon szerzői látószög szolgál, mely az emberi szenvedésre irányul. Ahogy Zsadányi Edit írja, Krasznahorkai írásainak talán legnagyobb erénye egy olyan emberi mélységperspektíva-teremtés, amelyben gondolkodásunk alapkategóriái átértékelődnek. A mélybe nézve az olvasó is elszédülhet, elveszítheti a biztos fogalmak kapaszkodóját.1 Milyen fogalmakat kell értenünk, milyen fogalmakat érthetünk ez alatt? Krasznahorkai valóban elbizonytalanítja olvasóit, de talán nem is a fogalmak átértékelésével, hanem a 1

ZSADÁNYI 1999, 9.

4

világot alkotó dichotomikus rendnek a teljes dekonstrukciójával. Vagyis a jó és a rossz az ő regényvilágának értelmezésében, nem egymás inverzeiként jelennek meg, hiszen a jó, mint esztétikai kategória nem is létezik, legalábbis az olvasó nem tudja eldönteni, hogy melyik lenne melyik. Ki az áldozat vagy ki a bűnös, hogy ki az üldöző illetve ki az üldözött. Krasznahorkai minden egyes alkotásával összetett értelmezői feladat elé állítja életműve figyelmes olvasóit. Írásai hátterében intertextuális utalásrendszerek állnak, melyek az értelmezést komplexebbé teszik. A filozófiai eszmefuttatások mellett főleg a bibliai kultúrkör adja a kiterjedtebb vonatkozási rendszerüket, de a politikai parabolakénti olvasást sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Minden egyes témájának feldolgozása előtt alapos kutatómunkát végez, ennek kiváló példája Az ellenállás melankóliájában megjelenő Eszter György zeneelmélete, vagy a mű végén megjelenő biokémiai, biológiai folyamatok pontos prezentálása. De például a Háború és háború 1999-es regény megírásához feltétlenül szükségnek tartotta a szóba jöhető helyszínek tanulmányozását, hogy az általa keresett ókori Európa-határ egyfelől milyen, másfelől mi van a helyén, s ehhez oda kellett utaznia. Krasznahorkairól köztudott, hogy nagy utazó, bejárta Európát, járt Amerikában illetve Ázsiában, ahol a munkái alapanyagának nagy részét gyűjtötte. Egyik, még 2002-ben vele készült riportjában így vall magáról: „Én Magyarországon nem találom a helyem. Gyakran megyek száműzetésbe Amerikától Kelet-Ázsiáig bárhová, hogy ne legyek itt, tényleg, akárhová elmegyek, csak itthon ne kelljen lennem, ami a végén persze azzal jár, hogy viszont onnan, ahová így elvetődöm, rendszerint megtörve, még magányosabban, csalódottan és kiábrándulva érkezem vissza újra meg újra. Mert nincs már hely a világon, ahonnan ne megtörve, magányosan, csalódottan és kiábrándulva érkezne haza az afféle alak, mint én. S ami még rosszabb, ebből az is következik, hogy a vágyódásainknak sincs már semmi értelme, mert lassan, sokévnyi kényszerű vándorlás után egyre határozottabban azt súgja valami: nincs hely sem, ahová érdemes lenne elvágyódni. Hogy nincs már sehol semmi. Itthon tehát egy negatív vonzás, külföldön pedig egy pozitív taszítás.”2 Eszerint regényeiben a politikai áthallás csupán a véletlenek összjátéka lenne, egy életérzés, mely Krasznahorkai sajátja, miszerint elvágyódása nem az itthoni környezet eredménye és semmilyen társadalomkritika nem található bennük?

2

KERESZTURY‒ SZÉKELY 2002

5

3. Az ellenállás melankóliája 3.1 Az ellenállás melankóliájának fogadtatása Az ellenállás melankóliájával kapcsolatban a német kritikusok nagy része, szinte kivétel nélkül fontosnak tartja megemlíteni a keletkezési dátumot, amivel a politikai példázat lehetőségét hangsúlyozzák, ugyanakkor azt is, hogy a regény túlmutat a történelmi- politikai-földrajzi konkrétumokon.3 Magyarországon a regény 1989-ben, Németországban pedig Hans Skireczki fordításában három évvel később, 1992-ben látott napvilágot. A Krasznahorkai- művek közül ez aratta a legnagyobb sikert, mert nem csupán belépett a német nyelvpiacra, hanem egyenesen betört arra, tudósít Kardos Péter a Magyar Napló hasábjain. A regényt a zürichi Amman kiadó jelentette meg. A könyv felkerült az egyik legmérvadóbb kritikusi ajánlólistára, a Südwestrundfunk

televízióállomás

„Bestenlist”-jére.

A

listát

havonta

összeállító

huszonkilenc német, osztrák és svájci kritikus az 1992-es évi legjobb szépirodalmi könyvének járó Baden-Baden Kritikusok díjával jutalmazta a regényt. 4 3.2 Irodalom és politika A regény politikai értelmezése mellett nem mehetünk el szó nélkül. „A Sátántangó és ez a regény a kommunizmus bukásának előestéjén, illetve idején jelentek meg. A politikai változások kegyetlen és cinikus mechanizmusát tárják fel, ami illuzórikussá tesz minden szabadság iránti vágyakozást.”5 Krasznahorkai így gondolt vissza fogadtatásukra: „A Sátántangó publikálása után az volt az érzésem, mintha elsütöttem volna egy revolvert, s egy ágyú szólalt volna meg. A magyar olvasók a könyvet a Kádár-rendszer és az általában vett kommunista rendszer démoni látomásaként értelmezték. Nemrégiben egy kelet-európai ország olvasója árulta el nekem, hogy a könyv fordításának megjelenésekor honfitársai azt gondolták, hogy olyan író, hogy Krasznahorkai, nincs is, ez csak az ő egyik 3

ZSADÁNYI 1999, 78. KARDOS 1993, 25. 5 KRASZNAHORKAI 2012, 225. 4

6

írójuk álneve lehet: országuk valóságát nem ismerheti ilyen jól egy magyar. Még fogadásokat kötöttek, hogy megtudják, melyik szerzőjük írta ezt a számukra egyféle Bibliává vált könyvet.”6 Haldimann így érti a politikai példázatosságot a műben: „a totalitárius világban a hatalmi váltás természetrajza- az emberek beletörődnek, és tengetik tovább érvénytelen, boldogtalan életüket. Az erőszak itt nem forradalom, a huligánok nem hősök, hanem a gonoszság légkörében fogant apokaliptikus ítélet végrehajtói. A leverésük nem felszabadulás, nem is megkönnyebbülés, de új berendezkedést segít hatalomra, amely a régi szisztéma cinikus megismétlése. A minta ismert.”7 Az 1989-es őszi megjelenésekor a regény észrevétlen maradt, az itthoni kritikusok közül senkinek nem jutott eszébe az aktualitásáról szólni, mi lehetett ennek az oka? Sári B. László Hattyú és görény című könyvében az irodalom és politika viszonyát különböző elméleti és irodalmi szövegek értelmezése révén gondolja újra. Bevezetőjében fontos kitérőt tesz az irodalom és politika összefonódásának elutasítására, mely az illyési metaforában alapvetően esztétikai természetű: a hattyú vizuálisan megnyilvánuló szépsége áll szemben a görény orrfacsaró bűzével. Illyés 1941-es Magyar Csillag hasábjain eredetileg az alkotó autonómiájának védelmében emelt szót, a rendszerváltás utáni kritikai és irodalomelméleti diskurzusok alapvetően hasonló történeti okokból igyekeznek az irodalom és politika között a tisztes távolságot megtartani. 8 Valószínűleg ezért is tagadja Krasznahorkai az ilyen olvashatóságot és ezért sem foglalkoztatta az effajta megközelítés a korai kritikusokat. 3.3 Halálkomoly irónia: A politikai értelmezések mellett a Krasznahorkait meghatározó szignifikáns irónia az, melyet a kritikusok a leggyakrabban górcső alá vesznek. Kardos Péter a következőket írja: „Az olvasatok egymásra rétegződnek, s folyvást le is hámlanak egymásról. A lehetséges értelmezések egymásba hullámzanak, összegabalyodnak az olvasatok. A mű szüntelen ráng, kereng, mozog. Minden összefügg mindennel és viszonylagossá minősül. Megnyílik az irónia eszményi terepe.”9 Az irónia görög eredetű szó jelentése tettetés, 6

KRASZNAHORKAI 2012, 225. HALDIMANN 2002, 257. 8 SÁRI 2006, 14. 9 KARDOS 1993, 26. 7

7

retorikai-stilisztikai és esztétikai-filozófiai fogalom, egyike a legösszetettebb jelentésű kategóriáknak. Iróniáról akkor beszélünk, ha valamit mondunk, de az ellenkezőjét értjük rajta. Cicerónál a színlelés alakzataként tűnik fel, ő a Szókratészi stílust veszi alapul, melynek lényege a dialógusban való beszéd, ellenfelét folyton kérdezve faggatja igazáról, mivel az ő álláspontja az, hogy semmit nem tud. Az irónia Quintilianusnál válik valóban alakzattá, rokona az allegóriának. Az irónia a dekonstrukcióban veszélyforrást jelent, lebontja a szövegek értelmezési lehetőségeit, zavart jelent számukra. A romantikus irónia inkább metafizikus fogalom, mely a 18-19. század fordulóján átalakuláson ment keresztül, addig ugyanis az irónia quintilianusi értelmezése volt leginkább elterjedt irónia-fogalom. Z. Kovács Zoltán a német romantikához köti, pontosabban Friedrich Schlegel szubjektumelméletéhez, melyben kifejti, hogyan kell gondolkodnunk az iróniáról. Az igazi romantikus műveknek ugyanis véleménye szerint az ábrázolást is ábrázolnia kell. Már maga a címadás ‒ Az érthetetlenségről ‒ is jelzi, hogy milyen nehézségeket okoz az értelmezés számára az irónia, de okfejtései maguk is érthetetlenségbe torkollnak. (az irónia jelenléte miatt az írásait sokszor félreértették.) A tanulmányban Schlegel kifejti, hogy az irónia iróniája akkor keletkezik, ha az iróniáról irónia nélkül beszélünk. Azonban, ha ironikusan beszélünk, de nem vesszük észre, hogy mi is ironikusak vagyunk, akkor már drámai iróniáról beszélünk.10 Fontosnak tartom feltenni azt a kérdést, hogy vajon melyik iróniafogalom vonatkoztatható Krasznahorkai műveire, a drámai vagy a romantikus irónia? Véleményem szerint az utóbbi, mivel a szöveg kétség kívül önkommentáló jellegű, amely a posztmodern prózának is sajátossága. Még egy fontos ismertető jegye van a drámai iróniának, mégpedig a fordulat. „Amikor a szereplők rádöbbenek, hogy hamis elképzeléseik voltak a dolgok állást illetően. A legtöbb elbeszélő szövegben az ironikus fordulatok sora úgy záródik le, hogy a szöveg végén a narratív világról megszerezhető minden lényeges tudás az olvasó rendelkezésére áll.”11 Robin Detje írja, hogy Krasznahorkai „iróniája szinte az egyetlen tökéletes dolog ebben az általa kitalált, romló világban… ő az első író, aki ennyire aggálytalanul játssza Isten szerepkörét.”12 Az általa megteremtett antropológiai pesszimizmus valóban az irónia köntösébe van bújtatva vagy épp ellenkezőleg, cinizmusát próbálja palástolni? Ha valóban beszélhetünk e mű kapcsán isteni szerepjátszásról és beszélhetünk, mivel ő a teremtője ennek a világnak, akkor a cinizmus sem zárható ki. Bár kérdésként merülhet fel az 10

Z. KOVÁCS 2002, 154‒160. BÉNYEI 2000, 176. 12 DETJE 1993, 270. 11

8

olvasóban, miért teremt egy olyan világot, amely eleve kudarcra, pusztulásra ítéltetett? Csupán azért, hogy mindenhatóságát demonstrálja vagy számára az enyészet szükségszerű és elengedhetetlen? Ugyanakkor úgy sem tekinthetünk Krasznahorkai művészetére, mint az emberi lét értelmetlenségének nagy allegóriájára vagy, mint a hiábavalóság szürreális fantazmagóriumára. A világ kizökkent eredeti kerékvágásából, ez a metafizikai fenyegetés nyomasztó hatást vált ki, szorongással tölti el az olvasót. Egyfajta káosz előtti félálom lengi be a teret, a megváltás ködfelhőjébe burkolózva lassan múlik az idő. A szereplők számára ez nemcsak metafizikai, hanem valós fizikai fenyegetettségben is realizálódik, például amikor Pflaumné a vonatról leszállva a szürke posztókabátos embertől kénytelen menekülni. „Pflaumné, amint gyorsan távolodva tőle többször is hátra-hátranézett, olyannak látta már, mint egy egzotikus szörnyeteget, amely menthetetlenül bekebelezve mindazt, ami eléje kerül, és azt sugallván, hogy amit elhagyott, az már nem ugyanaz többé, föltartóztathatatlan lassúsággal kúszik előre a mit sem sejtő polgárok sötét ablakai alatt. Ettől a pillanattól kezdve valóban úgy érezte magát, mintha egy verejtékes rémálom foglya volna, csakhogy ebből nem volt ébredés: határozottan tudta ugyanis, hogy mindez valóság.”13 Eva Haldimann Magyar végjáték című tanulmányában Krasznahorkai artisztikáját a feszültséget indukáló eseményleírásában látja. Tudható mi fog következni, még hogyha a feljegyzések félbe is szakadnak. A narrátor mindentudó, auktoriális perspektívában szólal meg, visszamenően és mindent részletezve, ironikusan is ezer részletre figyelve. Mindig van olyasmi, amit érdemes kiegészítőleg mondani… kanyargó gondolatmenete közben bármin lehet változtatni… Kivéve egy dolgon, az ember a létezés csapdájában kudarcra van ítélve.14 Az amúgy is nehéz mindennapokba betörő abszurditás, nyomasztó feszültséget gerjeszt, melynek megnyilvánulási területe nemcsak a valós társadalmi létben, hanem főleg a szereplők pszichéjében zajlik. Ezért tartja Cramer árnyékfotográfusnak Krasznahorkait mert ő „a nem látható rezdüléseket jegyzi fel… rögzíti a lelki történéseket, a valóságot és annak a figurák tudataiban jelentkező hatását.”15 Pflaumné ambivalens érzelmei hazautazása során kiváló példa erre, hiszen az őt körülölelő világ valójában változatlan, de az ahhoz fűződő viszonya folyamatosan változik. Félelmének kezdete az őt ért atrocitás, majd a városban tapasztalt „sötét tömeg”-től való iszony határozta meg, később mindez megváltozik, hiszen ‒ számára az otthon és a külvilág a rend és a káosz 13

KRASZNAHORKAI 1989, 34. HALDIMANN 1992, 256. 15 CRAMER 1993, 274. 14

9

kategóriái mentén szerveződnek‒ „úgy érezte mégis csak van remény, hogy a régi béke és a hajdani nyugalom otthonába visszatérjen.”16 3.4 Elbeszélői sajátossága: Az események részletekbe hajlóan összefüggnek és mindig a megfelelő helyen kapcsolódnak is, Dérczy Péter szerint Krasznahorkai ezen elbeszélési sajátossága, a regény világképének alapvető alkotója és rendezője. „A szöveget egy mindenható elbeszélő szervezi meg, aki előre tud eseményeket, mintegy az egész szöveget belátja. Az omnipotens elbeszélő szerepeltetése tökéletesen illeszkedik a regényszerkezethez, illetve az abból kiolvasható jelentéshez.”17 Az olyan mondatok például, mint: „És nem így történt”, vagy a „akikhez – hisz honnan sejthette volna, hogy ők azok, s hogy így lesz egyáltalán ‒ a holnapi éjszakától fogva elszakíthatatlan kötelék fűzi majd”, teljesen egyértelművé teszik, hogy a regény szövegét egy mindentudó elbeszélő szervezi meg, aki előre tud eseményeket, belátja az egész szövegteret. A hatalmas körmondatainak elbeszélője azonban, nem mindig az omnipotens elbeszélő a szereplője. Amit a leglényegesebbnek tart Dérczy a beszédmódok keveredését, amelyek nézőpontváltozásokat is jeleznek.18 Tudati monológok ezek, amellyel azt az érzést kelti az olvasóban, hogy éppen egy adott szereplő tudatába helyezkedett, a beszédmódok váltakoztatásával azt akarja elhitetni az olvasóval, hogy mégsem rendelkezik a mindentudó szerepkörrel. Ami érdekes ebben, hogy „a posztmodern próza idejére ez az omnipotens narrátori hang teljesen érvényét vesztette a prózában”19 tehát ebből a perspektívából nézve is „tettet”, az irónia eszközét alkalmazza. 3.5 Apokaliptikus világnézet: Krasznahorkait az apokalipszis kortárs magyar mesterének tartják, aki azt a magyar világot teremti meg, melyben nem érezhetjük biztonságban magunkat. Regénye utalásokon, sejtetéseken alapuló prózai közlés, a művet végigkíséri az a sugallat, hogy a dolgok természetüknél fogva determináltak, az elrendeltetésből nincs kiút. A haladásnak, 16

KRASZNAHORKAI 1989, 43. DÉRCZY 2002, 81. 18 DÉRCZY 2002, 81. 19 BOLLOBÁS 2005, 646. 17

10

mint mondja is iránya van, de végcélja nincs, a világ természetes állapota a zűrzavar, s mindez azért, mert minden a lehető legnagyobb rendben van, azaz hát minden a maga természetes zűrzavarában.20 Az apokalipszis (görög apokalüpszisz 'feltárás, felfedés, kinyilvánítás') az ókori héber és az ókeresztény irodalom műfaja, az istenség akaratában elrejtett tények, leginkább a jövendő feltárása látomás vagy kinyilatkoztatás formájában. A korai zsidó apokaliptika egy része bekerült a kánonba is, a prófétai látomások részleteiként (Jesaia, Ezékiel, Jóél, Dániel könyve). A keresztény apokalipszisek közül a kánonba csak egy került, János apokalipszise, többen azonban a kortárs egyházban nagy tekintélyt élveztek (Hermasz, Péter apokalipszise). Az apokalipszisek keletkezésük korában, majd egészen az 5. századig igen népszerű, olvasott alkotások. Az európai kultúrára nagy hatással voltak, főként János jelenései, amelyek az utolsó ítéletet s az odáig vezető utat írják le. Juhász Tamás az apokalipszist, mint műfajt a következő meghatározásban érti: „Keretbe foglalt, rejtett módon közvetített látomás. Szerkezete alapvetően rekapitulatív, nem pedig lineáris. Tematikusan viszont a linearitás és a dolgok lényegiségébe történő, az azokat reveláló penetráció a jellemzője. A reveláló, a felgyülemlett ígéretek beteljesülése többek között egy holocaust révén valósul meg. A narrátor mitikus-allegorikus elemeket kever kortárs történelmi elemekkel anélkül, hogy a két sík bármelyikének dominanciáját hangsúlyozná. A horizontok ilyen jellegű keverésének egyebek között az a célja, hogy a hívők számára az üzenetet revelálja, a méltatlanok elől pedig elfedje.”21 A mű képzeletvilágának számos egyéb eleme szintén az apokaliptikus irodalomra jellemző motívumokat használ, például a pusztulás után érkező megtisztulást, az új élet lehetőségét tartogatja. Ugyanakkor érdekes sajátossága, hogy Az apokaliptikus irodalomra jellemző dualisztikus világszemlélettel, a jó és rossz szembenállásának karakterisztikus motívumrendszerét nem alkalmazza. Juhász fontosnak tartja kiemelni tanulmányában az alternatív apokalipszisértelmezést, melynek egyedi megnyilvánulásai éppoly eltérőek, mint az apokalipszisexegézis egész előtörténete, mégis közös pontjuk a műfaj addigi koherenciaalapozottságnak tagadása. A korábbi olvasatok történelmi, mitologikus vagy allegorikus előzmények summájaként értelmezték az apokaliptikus írásokat, olyan művekként, amelyek a montázsszerű koncentrált múlt és jelen összefoglalás révén egyben egy 20 21

KRASZNAHORKAI 1989, 290‒293. JUHÁSZ 1997, 169.

11

jövőképet vázolnak föl-, azaz beteljesítik a múlt és jelen ígéreteit. A műfaj egyik vonzereje abban az idő-befagyasztó, univerzalitást és fátumszerűséget sugalló mozzanatában van, hogy ezt a jövőt a jelentől elválaszthatatlan, abból szervesen kinövő dimenzióként ábrázolja.22 Krasznahorkai világában olyan hétköznapi dolgok, mint az utazás fenyegetővé, veszélyessé válik. Atmoszférája megteremtésének fő eszköze a baljós előjelek használata, melyek a közeledő katasztrófának indikátoraként szolgálnak. A megfagyott szemét, a kidőlt fa, a templom évek óta mozdulatlan órájának működésbe lépése, a víztorony megremegése, az artézi kútnál álló sötét tömeg és a nem egészen pontosan megindokolt lázongó emberek viselkedése. Tévedhetetlen és kérlelhetetlen logikával hömpölygő hosszú, kusza mondatok, számtalan kitérővel az apokalipszis lassú, de biztos eljövetelét jövendölik, ez a forma Krasznahorkai védjegye. „Tegnapelőtt a városnak a Göndöcs-kert végében emelkedő hatalmas víztornya kezdett el életveszélyesen – s percekig – inogni az aprócska házak felett, a gimnáziumi matematika-fizika tanár, a tornyok tetejére szerelt csillagászati megfigyelőállomás megbízott munkatársának rögtönzött szakvéleménye szerint, aki többórás magányos sakkozását megszakítva lélekszakadva rohant le onnan a hírrel, teljesen érthetetlenül. Tegnap a belváros főterén álló katolikus templom évtizedek óta mozdulatlan órája riasztotta meg az embereket ( s villanyozta fel ugyanakkor Eszternét!), minthogy a négy elrozsdásodott szerkezetből három, holott annak idején leszerelték a mutatókat is, egyszeriben működésbe lépett, hogy azóta tompa ütésekkel egyre rövidebb időközökben jelezzék a múló időt. Nem csoda tehát, hogy most, amikor a Komló Szálló s a Hétvezér köz sarkához érve megpillantotta az óriási nyárfát, még csak meg sem lepődött a dolgon, hisz már sötétedés óta számított valami effélére, biztos lévén abban, hogy az újabb beszédes figyelmeztetés sem maradhat el. A közeli Körös hajdani nagy árvizeinek emlékét őrző, közel húsz méter magas kolosszus – verébcsapatok kitűnő búvóhelye s nemzedékek számára a helység szemet gyönyörködtető nevezetessége – élettelenül dőlt rá a túloldalról a szálló Hétvezér közi homlokzatára, s csak azért nem zuhant le a szűk sikátorban, mert a kopasz, sűrű ágak megakadva a félig letépett ereszcsatornában félúton megállították; nem a törzs törött ketté egy viharos széllökéstől, nem is a tő nem bírta tovább a férgek és a hajdani korhasztó eső évtizedes támadásait,

22

JUHÁSZ 1997, 175.

12

hanem hosszan felhasítva a járda s az úttest betonját, a gyökérzet fordult ki a csontkemény talajból.”23 A sokrétűen egymáshoz kapcsolt, bonyolult szerkezetű mondatok visszafogják az olvasás tempóját, hatásukra a regény terjedelme megugrik, az olvasóban belső feszültséget, szorongást teremtve, a végítélet előszelétől megborzongva. „A megszokások rendje megkérdőjeleződött, a mindennapi beidegződéseket szétzilálta egy megfékezhetetlenül terebélyesedő zűrzavar, a jövő alattomos, a múlt felidézhetetlen, a hétköznapi élet működése pedig kiszámíthatatlan lett, egészen a belenyugvásig, amikor már az sem elképzelhetetlen, hogy egyetlen ajtó nem nyílik többé, és a földben a búza befelé nő.”24 A természetben is szokatlan változások következnek be, „Pflaumné arról is hallott, hogy egyesek már az állatok viselkedésében tapasztalható különös változásokról kezdenek beszélni”25 melyek arra engednek következtetni, hogy valami közeleg. „Lombjaikat veszett gesztenyefák hajladoztak a metsző szélben; az országutak elhagyatottak, az utcák üresek voltak, mintha már csak a kóbor macskák, a patkányok s a fosztogató csürhék volnának hátra”26 „Annyi szóbeszéd és annyi rémes mendemonda után ezúttal saját magának kellett tapasztalnia, hogy minden egy irányba tart, hisz megértette, hogy ha egyáltalán csak a vele megesett incidensnek van vége, a világban, ahol ez megtörténhetett, ez az eszeveszett bomlás könyörtelenül folytatódik.”27 Mi lehet az az egy irány, melyet nemcsak ő tapasztal, hiszen „a városban egy megfékezhetetlenül terebélyesedő zűrzavarról, a hétköznapi élet kiszámíthatatlanságáról, a közeledő katasztrófáról beszéltek…”28 Természetesen maga a végítélet, a teljes felbomlás, a miért kérdésre, az okokra azonban nem kapunk választ. Pflaumné azzal a gyalázatos felismeréssel került szembe „hogy a világ tele van borostás képűvel és posztókabátossal, a régi bensőségességéből nem maradt egyéb, mint üres utcák rideg labirintusa, ahol még az ablakok is, miként a mögöttük ülők, vakon bámulnak maguk elé, s a fojtott csendet csak marakodó ebek tépő ugatása veri fel.” 29 A világ magára maradt, elhagyatott, Istentelen. S ezt nem csupán egyetlen szereplő szemszögén keresztül tapasztaljuk, hanem a kiábrándult, szegény tömegéből is. Az

23

KRASZNAHORKAI 1989, 60. KRASZNAHORKAI 1989, 9. 25 KRASZNAHORKAI 1989, 11. 26 KRASZNAHORKAI 1989, 127. 27 KRASZNAHORKAI 1989, 21. 28 KRASZNAHORKAI 1989, 120. 29 KRASZNAHORKAI 1989, 28. 24

13

emberek élelmiszer- és szénhiánnyal küzdenek, a város, ahol élnek egy elhagyatott hely az Alföld közepén, a létezés határán függnek, ahol a sivárság nyomasztó ereje hat. „Nincsen is mán a Jóistennek szava ebbe a ferde világban.”30 S nemcsak a szakralitás teljes hiánya figyelhető meg, a kiábrándultság azt eredményezi, hogy ezek az emberek már „nem ismernek se istent, se embert.”31 3.6 Formai felépítés, bevezetés: A regény egész szövege bonyolult, olykor fél oldalakon, oldalakon áthúzódó, többszörösen összetett körmondatokból áll össze. Az irtózat világát precízen konstruálja meg, s míg a nagyszerkezet a regényvilág és a belőle kibontható világkép egészre vonatkozó érzékeltetést kísérli meg, addig a körmondatok burjánzása a részletekre irányul. Ilma Rakusa szerint a paradox benyomást azon összetett mondatok keltik, amelyek olyan nem létező területre jutnak el, ahol végül felbomlanak.32

Zsadányi Edit szerint „A

bonyolult szerkezetű összetett mondatokban hosszú út vezet az alanytól az állítmányig, ezen az úton nagyon sok kitérővel kell megbirkóznunk, míg elérkezünk az állításhoz.”33 Eredeti felépítése, nyelvi tökéletessége egy retorikai építményhez hasonlít, a forma szembeszegül a szörnyűséggel. A formát pedig Krasznahorkai tudatosan használja, interjúiban gyakran megemlíti alkotói munkájának módszerét, mely által elnyerik formájukat a művei: „Elkezdek beszélni. Fejben dolgozom változatlanul. Az első irodalmi kísérletemtől, a Sátántangótól fogva fejben írom a mondatokat.”34 „Az általam használt mondatszerkezet inkább egy belső folyamat eredménye. A szövegeimet nem laptopon vagy írógépen írom, hanem fejben, nagyobb egységekként, és mikor teljesen kész van egy-egy ilyen egység, akkor írom le őket. Ezért a mondataimnak az élőbeszédhez van mély közük.”35 Danilo Kiš így fogalmazta meg esszéjében: „A forma arra való törekvés, hogy értelmet adjunk a metafizikai kétértelműségnek; a forma választási lehetőség; a forma archimédeszi pont keresése a minket körülvevő káoszban; a forma a barbár pusztítás és az ösztönök irracionális önkényének ellensúlya.”36

30

KRASZNAHORKAI 1989, 24. KRASZNAHORKAI 1989, 26. 32 RAKUSA 2002, 281. 33 ZSADÁNYI 1999, 8. 34 SZEGŐ 2008 35 DÖMÖTÖR 2011 36 KIŠ 2002, 282. 31

14

Krasznahorkai

regénykomponálása

igen

átgondolt,

következetes

szerkesztésmódjában megnyilvánuló jelentéslehetőségek éppen ezért kiemelt szereppel bírnak. Az ellenállás melankóliájának felépítése a klasszikus retorikai hármasság sémájára épül: Rendkívüli állapotok‒ Bevezetés; A Werckmeister- harmóniák‒ Tárgyalás; Sermo super sepulchrum‒ Levezetés. Az első valamint az utolsó rövidebb részek, be- illetve levezetik a közbülső terjedelmesebb szakaszt. A cselekmény gondosan kidolgozott utalásrendszeren keresztül tárul elénk. A három egység között elbeszélés-technikailag lényegében nincs kapcsolat, noha ugyanaz a történet folytatódik tovább. Egyes egységeken belül azonban a külön nem számozott fejezetek hangsúlyosan összetartoznak úgy, hogy az előző rész utolsó mondatát a következő fejezet újraírja, s így folytatja a szöveget. A tárgyalás első részének végén Valuska megérkezik Eszter úrhoz: „Belépett a kofferrel, és hunyorogva megállt a félhomályban.”37 A következő szakasz, mely láthatóan elhatárolt az előbbitől pedig így kezdődik: „Megállt a félhomályban, zavartan elmosolyodott…”38 Továbbá: „Átvette Valuskától a jéghideg ételhordót, a lelkére kötötte, hogy dolga befejeztével hozzá azonnal induljon el, majd néhány apróbb intelemmel útjára bocsátván, a Hétvezér köznél elveszítette szem elől.”39 „Elveszítette szem elől, és mégsem veszítette el…”40 „… és csak ment a csizmák és kucsmák között, mint aki egyszeriben megérti, hogy hiába is kutatná, amit keres, az oda van, felemésztette a föld, ez a vonulás, a részletek összeesküvése.”41 „A részletek összeesküvése. A részleteké…”42 „Kintről… és nem kifelé…”43 „Nem kifelé, egyszerűen, ebből a meggyalázott helyiségből…”44 A hármas tagoláson belül tehát a szöveg láncolatszerű, ami az események közötti szoros kauzális viszony létére utalhat. Az eseménysor menetének előkészítése már az első részben megjelent szereplők (Eszterné és Pflaumné) közötti viszony kibontakozásában zajlik. Jellemük meghatározó szereppel bír a későbbi konfliktusok forrásában. Pflaumné jelenik meg legelőször a cselekményben, egy túlzsúfolt vonat első osztályán tart hazafelé, de hazajutását közlekedési fennakadás nehezíti. Hideg téli este van, az utasok pedig kis jóindulattal sem mondhatók társaságához illőnek. Öltözködéséből, 37

KRASZNAHORKAI 1989, 122. KRASZNAHORKAI 1989, 123. 39 KRASZNAHORKAI 1989, 175. 40 KRASZNAHORKAI 1989, 176. 41 KRASZNAHORKAI 1989, 221. 42 KRASZNAHORKAI 1989, 222. 43 KRASZNAHORKAI 1989, 260. 44 KRASZNAHORKAI 1989, 261. 38

15

viselkedéséből derül ki az olvasó számára, hogy társadalmilag magasabb helyzetben van az őt körülvevő emberektől. „Értetlenül s némiképp irigy lenézéssel állapította meg, hogy zajongó útitársai ‒ nyilván a környék sötét tanyáin s falvaiban tengődő megannyi durva paraszt.”45 S ezt mi sem mintázza jobban, mint a zsírpapírba csavart elemózsiás csomagok, a boros dugók pukkanása, és söröskupakok hullása az olajos padlóra, s minden szépérzéket sértő, de véleménye szerint az efféle emberek között olyannyira mindennapos csámcsogást is hallani lehetett. Az első osztályra váltott jegyével már mit sem ér, a fokhagymás kolbász, a vegyes pálinka és az olcsó dohány bűzében, ordibáló, böfögő közönséges parasztok szinte fenyegető gyűrűjében csupán egyetlen kérdés foglalkoztatja: „az hogy egyáltalán hazajut-e még.”46 A bundát viselő Pflaumné nemcsak kényelmetlenül érzi magát a számára életidegen helyzetben, hanem veszélyben is. A vele szemben helyet foglaló utastársa zaklató viselkedése menekülésre kényszeríti, egészen pontosan a vagon mosdójába. A férfi követi őt, majd a zárt ajtót észlelve, dühében ordibálni és verni kezdi azt: „Na! Mi lesz már?! Cicázni igen, tömni nem?!”47 Az incidenstől megmenekülve egy másik vagonban folytatja útját, s csak arra tud gondolni, hogy végre hazaérjen. A zökkenőmentes utazás ezután sem garantált számára, hiszen következő útitársa sem a társaságához méltó, de legalább nincs további zaklatásnak kitéve. A bevezetés végén Pflaumné késő esti vonatával érkezünk meg a cselekmény helyszínére, mely egy alföldi kisvárosi panoptikumába vezet. Megismerjük a kisváros egyik lakójának világnézetét, aki csupán az otthonába szeretne hazajutni, mert számára ez a hely, a növényei, valamint az operett slágerek jelentik a nyugalmat. Közben megtudhatjuk, hogy miért is, hiszen tragikus sorsa két házasságot takar, az elsőt ‒ „örökös szökdösés, az állandó csavargás, a javulás kilátástalanságának gyötrelmes terhe ” 48 ‒ határozta meg. Valamint született fia, Valuska, aki az elzüllött apja utáni hajlamot és annak nyilvánvaló terheltségét örökölte, s akivel tarthatatlanná vált kapcsolata. A második férjét öt éve temette el, ötvennyolc éves korára érte el azt, hogy végre csak a magának éljen, ő aki eddig folyton „mások bolond cselédje”49 volt. A féktelen pokolról ő nem akar tudomást „mert ehhez a romboláshoz, a börtönbe való alja embereknek ehhez az embertelen uralmához neki semmi köze nincsen. Ebben a helyzetben határozta el, hisz elfoglalták már

45

KRASZNAHORKAI 1989, 12. KRASZNAHORKAI 1989, 10. 47 KRASZNAHORKAI 1989, 19. 48 KRASZNAHORKAI 1989, 37. 49 KRASZNAHORKAI 1989, 38. 46

16

az utcákat is, a lábát sem fogja kitenni a házból, kivonja magát minden történetből, és nem fog róla hallani többé senki sem, amíg csak ez a gyalázat véget nem ér, amíg csak újra ki nem világosodik, s mindennapjaikat megint nem a kölcsönös megértés és a józan mértéktartás kormányozza majd.”50 Otthona békéjét első férje megjelenése zavarja meg, akit az alkohol teljesen tönkretett, és akit a huszonhét évnyi keserű házasság után nem akar többé látni. Kiadta ismételten az útját, ám estéjében továbbra sem lelt nyugalmat. Egy újabb váratlan látogató kopogott hozzá be, aki nem volt más, mint Eszterné. Ő „nemcsak a botrányos múltja, feslett erkölcsei és jelenlegi zavaros családi helyzete miatt volt a barátnői beszélgetések egyik erkölcsös témája, hanem amiatt is, mert minderről arcátlan hányavetiséggel tudomást sem véve hol fennhéjázó, modortalan, erőszakos viselkedésével, hordótestéhez képest kihívó, ízléstelen öltözködésével botránkoztatta meg a jobb családokat.”51 A bomlott világból a zene tudományába menekülő Eszter úr feleségéről van szó, aki férje kérésére elköltözött a családi otthonból. Eszterné a szintén zülött rendőrkapitány hatalmát kihasználva, annak szeretőjeként a Nőbizottság elnökévé neveztette ki magát, s most halaszthatatlan magánügyben kereste fel Pflaumnét az éjszaka közepén. Eszterné ugyanis a Tiszta udvar, rendes ház mozgalom vezetőjeként hatalmát, csak volt férje támogatásával teljesítheti ki, s most Pflaumné fiának Valuskának a közbenjárására van szüksége, aki ugyanis Eszter úr szolgálatában áll. Az ügy fontosságának hivatkozási alapja természetesen nem az ő impériumának kiterjesztése volt, hanem maga a város. „Ne hidd, drágám, nem én, a város akarja Esztert, de megnyerni őt az ügynek, a közismerten elfoglalt embert, csak és kizárólag a te kedves, melegszívű fiad lenne képes…”52 Természetesen tagadhatatlanul meglepte és kellemetlenül érintette a kérése, hiszen fiával, évekkel ezelőtt megszakadt a kapcsolata. Egyébként pedig, Eszterné késő esti zavarásáért, lenéző modorával okozott sérelmekért egy igen gyors „nem” válasszal fizetett meg. Eszterné dühösen távozott Pflaumné otthonából, késő esti hazatérése közben, az „ítélet álruhás angyalival” találkozott. Kezdetben nagyon megrémült tőlük, később eszébe jutott, hogy a városba egy cirkusztársulat érkezett, így biztosan jegyüzérek lehetnek azok. Eszterné éjszakájának meghatározója mégis az az édes béke és magabiztos nyugalom volt, melyet még az éj leple alatt előbújó kártékony állatok jelenléte sem tudott megzavarni. Izgalommal várta a másnapot, mert elhatározta, hogy ő maga keresi fel Valuskát, kétsége sem volt afelől, hogy azt teszi majd, ami tőle elvárható. 50

KRASZNAHORKAI 1989, 44. KRASZNAHORKAI 1989, 46. 52 KRASZNAHORKAI 1989, 55. 51

17

3.7 Werckmeister- harmóniák, tárgyalás: A Werckmeister- harmóniák fejezet a történet tárgyalását képezi. A helyszín Hagelmayer úr kocsmája, ahol megismerkedhetünk a történet főszereplőjével, Valuska Jánossal. Mint az már a bevezetőben kiderült, Valuska Pflaumné első házasságából született gyermeke, akivel a kapcsolatot régen megszakította, mivel fiát „ámuló tudata kirekesztette a földi tájékozódásból, és lényét (anyjának szégyenére és a helybéliek legnagyobb derültségére) egy örökös, sérthetetlen, áttetsző pillanat szétpattinthatatlan buborékba zárta.”53 Valuska volt a falu közkedvelt bolondja, aki „nemcsak megértette a köz visszavonhatatlan ítéletét, hanem - s ez nem volt titok - messzemenően egyet is értett az emberekkel, több ízben is kijelentvén ugyanis, hogy ő egy valódi bolond, akinek eszébe sem jut tiltakozni az ellen, ami nyilvánvaló, s aki jól tudja, mekkora hálával tartozik a városnak, amiért nem csukják oda, ahová való, és eltűrik, hogy minden töredelmes belátása ellenére sem képes levenni a szemét arról, amit az Isten örök időkre megalkotott.”54 Valuska számára ugyanis az univerzum jelentette a harmóniát. Számára a világ egyszerű, jóságos, szépséges, tökéletes, neki a szerelmet a csillagok és a bolygók jelentik. A helyi kocsmában lévő szedett‒ vedett szeszkazánokkal – akiket barátainak nevezett, mert befogadták – szinte minden nap saját és persze mindenki örömére, megrendezte a napfogyatkozást. Szenvedélyesen állította a bolygók állásának megfelelő helyére a kocsma egy-egy vendégét, s magyarázatával nyűgözte le aktuális közönségét. „Kezdetben szinte… észre sem vesszük, milyen rendkívüli események szemtanúi vagyunk… ‒ szólalt meg egészen halkan, s a suttogóra fogott hangra, a később majd annál viharosabb röhögés reményében, egy csapásra teljes csönd lett az ivóban. – A Nap ragyogó fénye… ‒ intett széle mozdulattal a rászakadó bajok ellen fogcsikorgatva küzdő kocsisról a körülötte önfeledten köröző szobafestőre – meleggel és… világossággal árasztja el a Föld… feléje forduló oldalát. – Szelíden megállította kaján képpel a nézőkre kacsingató Földet, szembefordította a Nappal, aztán mögé lépett, hátulról ránehezedett, szinte átölelte, s válla fölött áthajolva ‒ mintha ő csupán a többiek médiuma lenne, amolyan kizárólagos tekintet ‒, az úgymond szembevakító fényben hunyorogva az imbolygó kocsisra nézett. ‒ Állunk ebben a… tündöklésben. Aztán hirtelen… csak annyit látunk, hogy a Hold korongja… ‒ 53 54

KRASZNAHORKAI 1989, 100. KRASZNAHORKAI 1989, 101.

18

kapta el s tolta a Nap meg a Föld közé az addig konok csárdásléptekkel a festő körül fogó Szergej-t ‒ … hogy a Hold korongja … egy horpadást… egy sötét horpadást alkot a Nap lángoló gömbjén… Ez a sötét horpadás egyre nő… Látják? ‒ Nyúlt ki újra a festő mögül, s tolta meg gyengéden az ettől végképp haragra gerjedő, de tehetetlen rakodót ‒ … így aztán… Látják? …nemsokára ahogy a Hold mindjobban eltakarja… a Napból már csak egy keskeny… vakító sarlót… látunk az égen. És a következő pillanatban ‒ súgta most izgalomtól elfúló hangon Valuska, s tekintetét ide-oda futotta az egy vonalban álló kocsis, rakodó és szobafestő között ‒…mondjuk, déli egy óra van… egyszeriben drámai fordulat tanúi leszünk… Mert váratlanul… néhány perc alatt… körülöttünk lehűl a levegő… érzik?… beborul az ég… s aztán… egészen elsötétedik!”55 Valuska igen hitelesen adta elő e jelenetet, a tudásnak azonban hiányában volt, amiről senkit nem tudott meggyőzni „…annak a néhány szónak sohasem volt a birtokában, amivel megközelítően kifejezhette volna, mit is lát tehát pontosan. Amikor azt állította, semmit sem tud az univerzumról, nem hittek neki, és nem is értették, mit akar ezzel mondani, pedig Valuska tényleg nem tudott semmit az univerzumról, mert tudása valóban nem volt tudás.”56 Ebben a világban ő képviseli a szakralitást, ő az, aki a világ megteremtését és a világmindenség működését Istenhez köti. A természetre ámulattal csodálkozik rá, mikor először megpillantja a bálnát: „Micsoda hatalmas állat. A Jó Isten teremtménye… mekkora is!... és mekkora is a teremtés!... és micsoda végtelen rejtelem is van a világ urában, hogy önmagát efféle mulatságos lényekkel szórakoztatja!” 57 3.8. A cirkusztársulat megjelenése A városba érkező cirkusztársulat százával mozgatta meg a tömegeket, rengetegen mentek ki a főtérre, hogy megcsodálhassák a több mint ötven méteres szállítmányt. Ugyanakkor a nyugtalanság tapintható volt a jelenlévők közt, hiszen senki sem tudta és nem is értette, hogy mit keresnek, mit akarnak itt. Baljós hírverés előzte meg őket, mendemondák terjedtek faluról falura vándorló szörnyetegről és az azt körülvevő körülbelül háromszáz főről. „A városban az járta, hogy ez az árnyékszerű banda a környékről verbuválódott, s habár ehhez, ennek a máris legalább háromszáz főnyi ‒ több 55

KRASZNAHORKAI 1989, 92. KRASZNAHORKAI 1989, 102. 57 KRASZNAHORKAI 1989, 114. 56

19

mint hűséges ‒ közönségnek a környékbeliségéhez nem férhetett semmi kétség…”58 Krasznahorkai hangulatfokozása azonban zseniális, hiszen a több száz főből álló társaság viselkedése feltűnően eltért a várttól: „A csönd, ugyanis, egy fojtott, kitartó, baljós csönd, hogy sehonnét nem hallatszott egy árva hang sem, hogy több száz ember egyre növekvő türelmetlenségében, makacsul, szívósan, ugrásra készen, mégis teljes szótlanságban várakozott arra, hogy elkezdődjék végre az ilyesfajta látványosságok esetén általános élénk izgatottság helyett szinte eksztatikus felhangoltság övezte előadás.”59 A rejtélyes szállítmány lidérces némaságra késztette látogatóit, mintha mindenkit egymáshoz bilincseltek volna. Visszafordíthatatlan aggodalmat gerjesztett a látvány és az a felismerés, hogy a vagon bádogfalain nincsen se kilincs, sem semmilyen fogantyú vagy rés, amely egy ajtónak a jelét adná. „Több száz pillantás éles sugarában egy olyan szerkezet áll, ami nem nyílik sem elöl, sem hátul, sem az oldalán, s amit mintha épp e szótlan csökönyösséggel próbálnának most mégis fölfeszíteni.”60 Valuska ezt sem tartotta meglepőnek, úgy gondolta, hogy egy különleges társulathoz az effajta rejtélyes megoldás hozzátartozik. A társulat három tagból állt, az egyik magát Direktornak nevező, állítólag betegesen elhízott tulajdonos, aki bokszolóból amolyan cirkuszi mindenessé züllött behemót, aki „folyton szivart tartott a kezében, és prémes, földig érő bundája volt, s már ez meg az óriási has, kalapjának szokatlanul széles karimája és hatalmas tokája, ahogy a kívül gondosan megkötött selyemsálon szétterült, azonnal kivívta Valuska tiszteletét.”61 Valuska úgy nézett rá, mint egy ritka tüneményre. A második egy Herceg névre hallgató torzszülött, a harmadik a Herceg tolmácsa volt. A cirkuszosok a hatalmas mumifikált bálnájukkal együtt, mint rothadó gyümölcs a legyeket, úgy vonzották a rosszarcú férfiak tömegét a piactérre. De mi volt az oka, hogy annyian kilátogattak? Valójában a bálna egyedül Valuskát érdekelte, persze mindenki más megnézte a teremtményt, de a többség a magnetikus hangú, mindössze tíz kilót nyomó, háromszemű amorf hírnökre volt kíváncsi. Mint az irtózat művészei, a fekete mágia képviselői jelentek meg a kisvárosban, hirdetni és a pusztulásra bíztatni az emberek tömegeit. Egy bűzlő dög álruhájába öltöztették valódi ittlétüknek okát, s a bálna, akár a trójai faló elvette a figyelmet a készülődő valós veszélyről. 58

KRASZNAHORKAI 1989, 106. KRASZNAHORKAI 1989, 107. 60 KRASZNAHORKAI 1989, 108. 61 KRASZNAHORKAI 1989, 183. 59

20

3.9 A bálna motívuma Valuska kívülállóságának bizonyítéka, hogy míg a tömeg ezt sejthette, addig ő: „derűs bocsánatkéréssel előrefurakodott a vagonhoz. Őt nem aggasztotta semmi, és föl sem merült benne, hogy netán itt valami nincsen igazán rendben, sőt ahogy a közelébe ért, és megpillantotta a nyolc dupla keréken nyugvó gigantikus építményt, úgy bámult rá, akár egy mesebeli járműre, amelyről rögtön látni, hogy már méreteinél fogva sem okozhat semmiféle csalódást.”62 Valuskát szinte az elsők közé taszította nyíláshoz nyomuló publikum, de a lassan körbevonulók gépiesen taszították tovább. „Félelemmel vegyes csodálattól tátott szájjal meredt a nem mindennapi szörnyetegre. Látni a bálnát s ugyanakkor egészében felfogni azt, amit lát, korántsem jelentette ugyanazt, hiszen egyszerre tudomást venni a roppant farokuszonyról, a kiszáradt, megrepedezett acélszürke bőrről meg a középtájt különösen szétterülő test tetején a többméteres hátúszóról már a métereknél fogva is reménytelennek látszott.”63 Mégis Valuska nem volt képes másra figyelni, csak erre a mesebeli lényre, mely egészen elbűvölte őt. Mikor kijött a bálnától Árgyelán úrnak csak annyit tudott mondani: „Ez… királyi, az egyenesen királyi!” 64 A többórás várakozás során sem nyert meghatározást ‒Valuska értelmezésén kívül‒ az, hogy tulajdonképpen mire is való ez a látványosság, hiszen akik már voltak odabent ugyanoda álltak vissza, ahonnan elindultak és a tömeg továbbra sem bomlott fel. Jelentőséget egyedül Valuska tulajdonított neki, hiszen azt hitte a kialakult helyzetért a mumifikált állat a hibás: „mennyi bajt csinálsz, látod, pedig hát régóta nem tudsz te ártani senkinek.” 65 A szakralitás hiánya ebben a részben is megmutatkozik, hiszen a bálna akaratlanul is bevonzza az egyik leginkább ismert bibliai történetet, Jónás prófétáét, aki az Isten elhívása elől menekül, majd saját igaza érdekében szembe is száll vele. Bár a történetben semmilyen utalás nem történik erre, ezáltal is csak az erősíti az olvasóban, hogy ez egy reményvesztett, Istentelen világ. Azzal, hogy a szakralitást egyedül Valuska képviseli, mégis milyen funkciót szánhatott az alkotó szereplője számára? Lehetséges-e, hogy pont Valuska lenne a próféta, de mégis milyen jóslatot, és kinek tudná hirdetni azt? Talán csak

62

KRASZNAHORKAI 1989, 109. KRASZNAHORKAI 1989, 111. 64 KRASZNAHORKAI 1989, 114. 65 KRASZNAHORKAI 1989, 193. 63

21

arról lehet szó, hogy az ő világa képviseli a harmóniát, mivel szerepel benne az Isteni teremtés, melyben mindennek oka és legfőképpen értelme van, ezért az egy élhető világ. Eszter úr számára például a bálna, csupán az egyedfejlődés egy szakasza: „Megnézni egy pontot ‒ mosolygott rá Valuskára‒, ahol boldogan elakadtam volna a törzsfejlődésben, ez nekem mindig öröm, tudja, és szórakoztató, de ez a séta kimerített, s találkozásom a maga bálnájával, úgy gondolom, holnap is megejthető…”66 Az evolúciós gondolkodás képviselője, hívője ő, bár a Darwini elméletről így vélekedik: „Miért okoz számukra akkora örömöt, hogy lemásztunk a fáról? Azt hiszik, olyan jó így? Én nem találok benne semmi szórakoztatót. Ráadásul nem is nekünk való, mert gondolja csak meg, oly sok évezrednyi gyakorlás után is meddig bírjuk ki két lábon? Egy fél napig, drága barátom, de ezt ne hallgassuk el!”67 Eszternél a teremtés az égi harmóniában érhető tetten, ami a későbbiekben kerül a zeneelméletnél tárgyalásra. Egy másik bibliai történetet is eszünkbe juttathat e hatalmas teremtmény, a Jób könyvében szereplő lényt, a leviatánt. A héber liw-wi-jatan tekergőzőt jelent, és egy, a tengerben élő kígyó vagy sárkány alakú élőlényre vonatkozik. A jellemzés szerint az állat igazi szörny: „fogai körül rettegés lakik”. Korábban ezt az állatot is megpróbálták azonosítani a krokodillal, de a leviatán egyes tulajdonságai a krokodilra egyáltalán nem illenek. A bibliai beszámoló szerint a leviatán „felkavarja a mély vizet, mint a fazekat, a tengert olyanná teszi, mint a festékedény. Maga után világos ösvényt hagy, azt hinné az ember, hogy a tenger megőszült”. Ebből a leírásból az derül ki, hogy a leviatán egy nagyon nagyméretű állat, amely, ha gyorsan tekereg, felkavarja a homokot, és így nagy területen felzavarja a vizet a mélységben. És ami talán a legmeglepőbb: a Biblia szerint legalább egy leviatán a mai napig él. Ézsaiás próféta szerint ugyanis az idők végén maga az Úr fogja megsemmisíteni a leviatánt: „Ama napon meglátogatja az Úr kemény, nagy és erős kardjával Leviatánt, a futó kígyót, Leviatánt, a tekergőző kígyót, és megöli a sárkányt, amely a tengerben van.” (Ézsaiás 27,1) A próféta ezt az ítéletet a halottak feltámadása és Izrael helyreállítása idejére, „az utolsó idők” jövőbeli eseményei közé helyezi. A Talmud egyik magyarázata szerint is az idők végén, az armageddoni csata után kerül majd sor a leviatán elpusztítására.68 A bálna megérkezésével kavarodott fel a város élete, pusztítást hozott magával és az újrakezdés lehetőségét.

66

KRASZNAHORKAI 1989, 174. KRASZNAHORKAI 1989, 134. 68 R. 2010 67

22

3.10. Eszter György története, zenefilozófiája Krasznahorkai névválasztását sem érdemes figyelmen kívül hagynunk, Eszter Györgynek kizárólag a vezetékneve szerepel minden esetben. Nemcsak azért furcsa, mert női névvel van illetve egy férfi, hanem mert a Bibliában Eszter könyvének a sajátossága, hogy Isten neve nem fordul elő benne, ugyanígy az imádság sem. Elmondja, hogy Eszter, a zsidó leány hogyan lett perzsa királyné, és hogyan mentette meg népét a kiirtástól. A bevezető fejezetből ismert Eszterné természetesen sikerrel járt és meggyőzte Valuskát, hogy teljesítse nemes feladatát. A „félkegyelműt” bár környeztében szinte mindenki befogadta, mégis egyetlen ember állt hozzá igazán közel, aki Eszter Úr volt. Nyugalmazott zeneiskola igazgató, aki magányosan élt omladozó polgári otthonában. Saját magát száműzte, minden energiájával a zene mélységes megértésén tevékenykedett. „Mert el akart felejteni mindent, mindent, amit ‒ mint úgynevezett zeneiskola-igazgató ‒ a köztük eltöltött évtizedek alatt ki kell álljon: a butaság őrlő rohamait és a tekintetek irdatlan ürességét, a nyíló értelem teljes hiányát az ifjúságban s a szellemi tompaság trágyaszagát a levegőben, a kicsinyességnek, az önelégültségnek, az alacsony számításnak azt a nyomasztó erejét, aminek súlya alatt kis híján maga is összeroppant.”69 Pokoli bohózatba illő házasságát egy megbocsáthatatlan fiatalkori figyelmetlenségének köszönhette, s közel harminc esztendeig bírta feleségével egy fedél alatt, míg aztán egy nap, harminc év lidércnyomása után, élete elért arra a mélypontra, ahonnan lefelé már nem volt hova tovább. „Nézett kifelé a fakó naplementébe, látta a nejlonszatyoraal hazafelé imbolygó polgárokat a hideg és sötét utcákon, átvillant benne, hogy lassan neki is indulnia kell- s akkor egy egészen szokatlan és egészen ismeretlen, fulladásszerű roham fogta el. Fel akart állni, talán egy pohár vízért, de nem mozdult egyetlen tagja sem, s pontosan ebből értette meg, hogy nem valami múló légszomj tört rá most hirtelen, hanem egy végérvényes fáradtság, a csömörnek és elkeseredésnek, az eltelt több mint ötven év fokozhatatlan nyomorúságnak, az efféle naplementéknek és hazaimbolygásoknak egy halálos kimerültsége. Mire megérkezett a sugárúti házba, s magára zára szobája ajtaját, már belátta, hogy nem bírja tovább, és elhatározta, hogy pihenni fog: pihenni fog, és nem kel fel többé, nehogy elvesztegessen akár egyetlen percet is, mert már akkor tudta, már abban a pillanatban, mikor aznap az ágyába feküdt, hogy az elhülyülésnek, az elbutulásnak, a tompaságnak, a bunkóságnak, az idétlenségnek, az ízetlenségnek, a durvaságnak, az 69

KRASZNAHORKAI 1989, 136.

23

elgárgyulásnak, a tudatlanságnak és az általános bárgyúságnak ezt a tonnányi tapasztalatát, hisz arra tán még egyszer ötven esztendő se volna elegendő, úgysem bírja teljesen kipihenni.”70 Minden addigi elővigyázatosságra fittyet hányva felszólította Eszternét, hogy a házat azonmód hagyja el, a hivatallal pedig közölte, hogy megromlott egészségi állapotára tekintettel mindenféle tisztéről és megbízatásáról azonnal hatállyal lemond. Felesége természetesen elhagyta közös otthonukat, kapcsolatuk csupán arra korlátozódott, hogy egy héten egyszer elküldte neki a szennyest. Életét ezentúl a zenei elméletének szentelte, a szerző a tőle már megszokott hosszú oldalakon keresztül ennek a kérdéskörnek a részletes elemzésével foglalkozik, melyet egy laikus olvasó aligha érthet meg első olvasásra. Miszerint a temperált hangolás technikai problémája, filozófiai kérdéssé minősül. A kiegyenlített hangolásban a hangok és az oktávon belüli hangközök elvesztették abszolút tisztaságukat, Eszter felfogásában tehát az utóbbi néhány évszázad mesterműveinek harmóniája nem létezik, mert voltaképpen hamis összhangzatra épül.71 Filozófiai eszmefuttatásának lényege a werckmeisteri elhangolás, mivel véleménye szerint voltak szerencsésebb korok, például Püthagorasz és Arisztoxénosz kora: „amikor az emberek még tudták, hogy az isteni harmónia az isteneké, megelégedtek azzal, hogy tisztára hangolt hangszereik dallamával mintegy belepillanthatnak ebbe az elérhetetlen társaságba.”72 Később ez már nem volt elég „és e törékeny álom valódi teljességét akarta, s ettől a durva érintéstől szét is porlott rögtön, hát megteremtette a maga módján, ahogy lehetett: rábízta Salinasokra és Werckmeisterekre, akik magukat nem kímélvén az éjszakát nappallá, a hamisat pedig igazzá tudták tenni.”73 Eszter tehát visszahangolja a zongorát, ellenáll a harmónia, a tiszta kvint meghamisításának. Hangolásának viszont ellenállnak azok a klasszikus darabok, köztük Bach Esz-dúr prelúdiumai a Wohltemperirtes Klavierből, melyet Eszter naponta eljátszik a zongorán.74 Az eredménnyel azonban ő maga sem számolt: „már az elsőként kiválasztott Cisz-dúr prelúdium szivárványos lebegése helyett olyan kibírhatatlan csikorgás ütötte meg a fülét, amelyre fölkészülni ‒ ismerte el, nem is lehetett volna igazán.”75 Így a napi kétszer két órás kínszenvedést ezért mindössze hatvan percre csökkentette le.

70

KRASZNAHORKAI 1989, 139. ZSADÁNYI 1999, 80. 72 KRASZNAHORKAI 1989, 147. 73 KRASZNAHORKAI 1989, 147. 74 ZSADÁNYI 1999, 80. 75 KRASZNAHORKAI 1989, 148. 71

24

3.11. Eszter számára Valuska A zenén kívül egyetlen kapcsolata volt a külvilággal, Valuska, aki segítette mindennapjait. Elhozta az ebédjét, a postáját, napi újságait segített a ház körüli munkában, ugyanakkor biztosította békéjét. Kettejük kapcsolata igen különös, hiszen hat-hét vagy nyolc évvel azelőtt ‒ Harrerné (a házvezetőnő) javaslatára, miszerint „kéne ide egy amolyan ebédhordó ember”76 ‒ vették magukhoz. „Azóta óvta a birtokát pusztulva látó gazdát, önmagától és megakadályozta, hogy a világra folyton lesújtó gondolatmenetektől üldözöttet épp ez az önemésztő gondolatmenet sújtsa le egyszer végzetesen.” 77 Ezért cserébe befogadta magához Eszter úr őt, hisz „szerette, ahogy a magányos gyűjtő egy rendkívüli lepkébe beleszeret.”78 Tetszett neki képzelt egének ártalmatlan légiessége, a saját gondolata mely a maga nemében fölülmúlt minden képzeletet. Kapcsolatuk fejlődésen megy keresztül a mű folyamán, hiszen ebédhordó fiatalemberből barát lesz, majd mikor Eszterné üzenetét közvetíti: „hű társában inkább a küldöncöt, mint barátot kellett üdvözölnie.”79 A Tiszta Udvar Rendes Ház mozgalom elindítása során valóban baráttal járja az utcákat és szerepel a közönsége előtt, mivel Valuska támogatását teljes mértékben élvezhette. Neki nem volt ehhez semmi kedve, de gyorsan belátta Eszterné sunyi erősségével szemben, neki nincs mit tennie. Az ellenállás legkisebb jele nélkül engedett a zsarolásnak, és nem foglalkozott a megbízás módjával. „Amiként nem törődött azzal sem, mire is vállalkozik voltaképp, hisz úgy vélte, az aztán tökéletesen egyre megy, hogy egy varrótanfolyamnak, egy cserepesvirág-ültető versenynek vagy ennek a majd nyilván megátalkodott sepregetésnek lesz-e a vezére…”80 Így aztán rábízta magát barátjára, aki elkísérte mindenhová, amíg Valuska szinte futott, addig Eszter szinte állt: „Esztert Valuska húzza-vonja, Valuskát pedig Eszter fékezi le.”81 „Szó nélkül belekarolt, s mert ezzel mintegy jelét adta annak, hogy rászorultsága egyúttal ráhagyatkozás, Valuska úgy érezte, ha így van, ő mást nem tehet, mint hogy megpróbálja elterelni barátja figyelmét.”82

76

KRASZNAHORKAI 1989, 242. KRASZNAHORKAI 1989, 242. 78 KRASZNAHORKAI 1989, 133. 79 KRASZNAHORKAI 1989, 134. 80 KRASZNAHORKAI 1989, 153. 81 KRASZNAHORKAI 1989, 167. 82 KRASZNAHORKAI 1989, 178. 77

25

A káosz alatt és után rendkívül aggódott barátjáért, mert nem tudta, hogy hol van, merre jár. Mikor Harrernét kérdezte, így vallott róla: „tegnap reggeltől estig nem láttam a színét se, akkor azt mondom magamban, jól van, csak gyöjjön haza, majd ellátom én a baját, hiszen megérti az igazgató úr, hogy egy ilyen istencsapásával, mint ez, aki az utolsó fillért is elhordja a háztól, nekem meg tisztesség ne essék szólván, a belem is kilóg a munkába, egy ilyen kocsmatöltelékkel természetes, hogy nem lehet másképp bánni…”83 Eszter úr persze mit sem törődve ezzel próbálta elképzelni, hogy semmi baja nem esett és csupán a mindennapi teendőit végzi: „Néha biztosra vette, hogy barátja már nem jön, mert vagy teljesen elfelejtette, mit ígért, vagy úgy ítélte, ha már idejében megérkezni nem tudott, az éjszaka közepén semmiképp nem zavarja, néha pedig meg volt győződve róla, hogy még mindig az újságelosztóban ül az állomáson vagy a hotelportással a Komlóban..”84 Ez idő alatt döbbent rá, hogy „Valuskán kívül tényleg nem volt egyebe, és nem ragaszkodott semmi máshoz, csak hogy őt visszakapja.”85 A végzetes éjszaka után, mikor már minden lecsendesedett aggódva a keresésére indult. Nem foglalkozott a felette álló, parancsot teljesítő katonákkal sem, csupán arra koncentrált, hogy megtalálja őt. Szinte kétségbe esett, mikor az őt kikérdező tisztek kérdésére úgy válaszoltak, hogy ők „semmiféle angyalra, postáskabátra meg ételhordóra nem kíváncsiak”86 csupán arra, hogy részt vett-e a rombolásban. 3.12 Valuska és a kóborlás Itt tartom fontosnak megemlíteni azt a kérdést, hogy Valuska milyen szerepet tölt be a pusztításban illetve Eszter életében. Előttünk áll egy Miskin herceghez hasonló figura, aki egy általa teremtett idillikus kozmoszban él, s a realitáshoz aligha van köze. Igazi hermész-figura Cramer meghatározásában: „olyasvalaki, aki a földi viszonylatban hóbortos, valójában égi viszonylatban érintett hírnök az üres, a metafizika számára elveszett, didergő világban.”87 Különös tulajdonsága, hogy folyton kóborol, ő „egyáltalán nem látta a várost, mert megszokta, hogy csupán a földet nézze a lába előtt, ha már nem nézheti folyton a mennybolt szédítő kupoláját.”88 „Félretaposott bakancsában, súlyos 83

KRASZNAHORKAI 1989, 249. KRASZNAHORKAI 1989, 246. 85 KRASZNAHORKAI 1989, 304. 86 KRASZNAHORKAI 1989, 312. 87 CRAMER 2002, 276. 88 KRASZNAHORKAI 1989, 98. 84

26

szolgálati kabátjában, fején a címeres-ellenzős sapkával, oldalán a valósággal odanőtt csattos bőrtáskájával, görnyedt háttal, a maga összetéveszthetetlen, sajátosan kacsázó lépteivel végeérhetetlenül rótta köreit szülőhelyének pusztító épületei közt, de látni‒ csak a földet látta, azaz a járdák, az aszfalt utak, a macskakövek s a városszéli taposott gyalogösvények- az odafagyott szeméttől másnak már-már láthatatlan- egyenesét és kanyarjait, s míg itt az emelkedőket, a lejtőket, a repedéseket és foghíjakat senki nem ismerhette nála jobban.”89 „A kószálás műfaját valószínűleg Honoré de Balzac teremtette meg, amikor 1829ben megjelentette A házasság fiziológiájá-t. Balzac egy tudományosan lefolytatott és filozófiailag igazolt hatalmas intellektuális vállalkozáshoz kívánt hozzájárulni az Emberi színjátékkal: egy egész korszakot átfogni, minden fonákságát feltárni, minden főszereplőjét megfesteni. Műve minden irányú feltérképezése egy állandó mozgásban lévő társadalomnak, amelynek a szabályai gyorsabban változnak, mint amennyi idő az elsajátításukhoz szükséges. És Balzac senkit sem akar kifelejteni, semmi mellett nem akar elmenni, minden fontos neki, az öltözködés, az étrend, a szivarozás technikája, a kávékeverés módja, minden, beleértve a járás látszólag jelentéktelen mozdulatait. A járás elmélete, amely 1833-ban jelent meg az Europe littéraire című folyóiratban, arról értekezik, amit Balzac teljes joggal nevez „a test fiziológiájának". Valóban, az emberi test, a testtartás, a mozdulatok jól jelzik a lelkiállapotot, a kulturális gyökereket, a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyet. [Minden mozdulatnak megvan a maga kifejező ereje, amely csak rá jellemző, és a lélekből jön. A hamis mozdulatok alapvetően a karakter természetére vezethetők vissza; az esetlen mozdulatok a szokásokból származnak.]”90 Walter Benjamin avatja a kószálót Párizs meghatározó figurájává: "Párizs teremtette meg a kószáló típusát", állítja.91 „Vagyis a nagyváros urbanizált tájképe, a modernitás metropolisza a maga pályaudvaraival, nagyáruházaival, hatalmas kávéházaival és sörözőivel, színházaival, tobzódó luxusával, elektromos fényeivel teszi lehetővé a kószáló kiválását, felbukkanását, megszületését.”92 Bár Krasznahorkai művében pont egy alföldi kisvárosban találkozunk kószálójával, nincs neki szüksége nagyvárosra, ahhoz, hogy elvesszen abban.

89

KRASZNAHORKAI 1989, 99. BENJAMIN 1980, 874. 91 PAQUOT 2004 92 BENJAMIN 1980, 874. 90

27

A kószáló nem azonos azzal, aki határozatlan céllal sétálgat, állítja Benjamin, még kevésbé azzal, aki céltudatosan megy; a kószáló nagy elszántsággal és minden pillanatban éber figyelemmel végzi elsődleges tevékenységét, a legkisebb részletét sem téveszti szem elől, betér a fedett átjárókba, végighalad a körutakon, kering egyik utcából a másikba. A kószáló ki van szolgáltatva a tömegnek.93 Legtöbbször azonban kívülálló marad, nem vonódik be a látvány, a város forgatagába, Valuskát viszont elsodorja a tömeg. Másrészt Valuska igazából nem is nézelődik a városban, hanem inkább csak a földet, vagy az eget nézi. Tehát ezekből a szempontokból nem tekinthetjük benjamini „tökéletes” kószálónak. 3.13.Valuska és Eszter Bár a materiális világban tökéletesen elboldogul, hiszen dolgozik, van hol laknia, van barátja, aki gondoskodik róla, és ő is sajátosan, de megpróbálja viszonozni ezt. Viszonyuk kicsit olyan, mint Beckett drámájában Vladimir és Estragon, akik tragikomikus voltuknál fogva sorstársakká fonódnak össze. Vagy Don Quijote és Sancho Panzáé, akik kiegészítik egymást, szükségük van egymásra. A kérdés csupán az, hogy kinek és kire. Egyik Krasznahorkaival készült riportban feltették a kérdést az alkotónak, hogy Eszter számára Valuska testesítené meg a szív ártatlanságát? A riporter a következő választ kapta: „A kő ártatlanságát, olyan értelemben, ahogy a természet ártalmatlan, de nem az emberi ártatlanságot. Nem akarok ebben a könyvben olyan benyomást kelteni, hogy azok az emberek, akik nap mint nap megjelennek, azok a hétköznapi szentek, kivételesen jóságos emberek, akik mindent magukra vállalhatnak azért, hogy megváltsák jóságukkal az emberiséget.”94 Valuska mégis az ártatlanságot képviseli, ő nélkülözhetetlen Eszter számára: „Van egy nagyon fontos pillanat, amikor Eszter először beszél Valuskával, és elmondja, mi tetszik neki benne. Azt mondja, hogy szereti benne azt, hogy fölösleges… Tény, hogy Valuska ilyen függelék a létezésen, nem szükségszerű, a Teremtéshez tartozó függelék. Valuska létezése nem magyarázható meg ebben a sötét, reményvesztett és megválthatatlan világban…”95 Jó szándéka megkérdőjelezhetetlen, hiszen mikor Eszterné és tanácsa ülésezik, feladatul kapja, hogy menjen a főtérre és tudjon meg a lehető legtöbbet a jelenlévőkről. „A legnagyobb örömmel emelkedett föl Valuska a hokedliről, a közös feladat kifejezésből egy pillanat alatt megértve, hogy voltaképpen az ő nagy barátjáért 93

BENJAMIN 1980, 874. DOBROWOLSKI 2008 95 DOBROWOLSKI 2008 94

28

folyik itt az ülésezés.”96 Bármit tanácsolnak, ő azt föltétlenül megteszi, mert számára Eszter úr a legfontosabb. Jóhiszeműségének valamint hiszékenységének bizonyítéka a pusztításba belesodró idegennel való találkozás. Kezdetben elfogadja a pálinkáját és szimpátiát kelt benne, később valami érzéke azt súgja, ne legyen túlzottan hiszékeny és elutasító lesz vele szemben, távozása után pedig megbánja ezt. „Mennie kell, búcsúzott Valuska, megrázta a férfi kezét, de hogy amaz az övét, mikor ő már húzta volna vissza, nem eresztette el. ... Mennie kell, próbált zavar mosollyal megszabadulni a váratlan bilincsből, de bízik benne, hogy látják egymást újra… tévedett, hogy ostoba volt, s hogy máris szégyenkezve bevallja önmagának, a szívélyes erőszak eme nyilván csak ártatlan megnyilvánulásban valami rosszra gyanakodni igazán fölösleges, sőt sértő faragatlanságra vall. Az bántotta leginkább, hogy a jó szándékú gesztust megbocsáthatatlanul félreértette.”97 A pusztítás közepén előbb a rendőrkapitány két gyermekéhez megy el, majd édesanyjához, később megpróbál Eszterhez is eljutni, de már nem sikerül neki, mert a tömeg magával sodorja. „Nem kell félni. Jössz velünk!- mondta halkan, a füléhez hajolva az, és átkarolta a vállát. És nem bírt szólni semmit, csak elindult velük, és nem szólt semmit a másik sem, csak áthajolva előtte, szabad kezével odébb taszított valakit, aki az utolsó oldalról ‒ rávigyorodva‒ megpróbált szorosan Valuska mellé odahúzódni a sötétben.”98 Valuska nem igazán fogta fel mi történik, a kétségbeesett lendület magával rántotta. „A tehetetlenséget és ezt az elviselhetetlen prést, ahol egyszerre védte volna azt is, amit ütnek, és azt is, aki üt, hamarosan tényleg a legmélyebb rémület váltotta fel, rémület, ami nem csak azt tette lehetetlenné, hogy ellenálljon vagy szökjön, hanem hogy megsejtse: az évtizedes káprázatok erdejéből a menthetetlennek látszó ostobát, őt, éppen ez a pokoli éjszaka fogja a legkíméletlenebb módon kivezetni.”99 Létezése nem magyarázható, ezáltal tettei sem, mivel nem volt tudatában a történteknek. „Valuska kozmosza amúgy sem állt már semmiféle kapcsolatban a valódival; úgy gondolta, egy kép ez csupán a – valaha, egyszer, gyermekként ‒ megpillantott világegyetemről, ami aztán végleg az ő saját birodalma lett, egy nyilván tüneményes táj, mely elveszíthetetlen, egy gyanútlan hit, hogy talán volt vagy lehetett volna egy olyan isteni mechanizmus, aminek titkos motorja a tündériség és az ártatlan álmodozás.”100 Valami mégis csak megváltozik benne, mintha

96

KRASZNAHORKAI 1989, 312. DOBROWOLSKI 2008 98 KRASZNAHORKAI 1989, 312. 99 DOBROWOLSKI 2008 100 KRASZNAHORKAI 1989, 186. 97

29

tudatára ébredne, melyet abban a pillanatban el is veszít. „Mint egy óriási gömb határtalan teréből egy körbezárt, kezdetben még ijesztően kopár síkság karámjába ért, egy kórosan játékos álmodozásból a sivatagi ébredésbe. Most már ő is tudja, hogy se isten se pokol, hisz azon kívül, ami van, nem lehet hivatkozni még valamire, s hogy csak a rosszra volna magyarázat, a jóra nem, ezért nincs se rossz se jó, egészen másféle törvény irányít, mindig az erősebbé.”101 Teljes mértékben elveszíti hitét, kiábrándul az általa elképzelt világból, mely annyira tökéletes volt. „Ment köztük tovább a Maróthy térről, s arra várt, hogy visszanyerje az erejét meg akarta ugyanis magyarázni nekik, mindeddig miféle gyerekes tévhitben élt, hogy azzal áltatta magát, lát egy hatalmas kozmoszt, aminek a Föld egy aprócska pontja csak, hogy e kozmosz végső motorja pedig a derű volna, ami öröktől fogva átitat minden bolygót és minden csillagot, és úgy nézzenek rá, mint aki biztosra vette, hogy mindez jó, és ráadásul valami titokzatos középpontja van, nem értelme, hanem egy olyan… leheletnél is finomabb térfogata, aminek megfejthetetlen sugárzást ha valaki nem érzi, akkor csak nem figyel, ha tagadja oktalan.”102 A borzasztó éjszakán mintha kijózanodott volna, ő ezt csukott szemmel élte át, amikor pedig kinyitotta, ez a derűs univerzum, ez a rengeteg bolygó meg csillag egyszerűen nem volt sehol. Rádöbbent Eszterhez fűződő kapcsolatára, mert ő volt „aki éveken át végtelen türelemmel magyarázta neki, hogy amit lát, az nincs, amit gondol, az hamis, s az az ostoba feje mégse hitte el...” 103 Most már tudja jól, hogy szeme egészen idáig csukva volt, s így szól Harrerhez a pusztítás végeztével: „engem nem kell félteni, én most már teljesen rendben vagyok… úgy értem, tudok mindent… máris indulok, és várom az üzenetet… csak azt szeretném még mondani, hogy egy kicsit elfáradtam, és jó volna egy ideig pihenni valahol…”104 3.14 Pusztítás és felelősség A pusztítás egy éjszaka alatt lezajlott, de vajon elejét lehetett volna-e venni és csírájában elfojtani a kialakult helyzetet? A címben megjelenő melankolikus lét nyomait itt érhetjük tetten. Mivel többen felismerték és próbálták kézbe venni az irányítást, még a káosz kialakulása előtt, alatt és közben is, de az intézkedések csupán álintézkedések voltak. 101

KRASZNAHORKAI 1989, 267. KRASZNAHORKAI 1989, 221. 103 KRASZNAHORKAI 1989, 278. 104 KRASZNAHORKAI 1989, 297. 102

30

Aki a káosz kialakulását megelőzhette volna, az elsősorban a Direktor volt. Felismerte, hogy társulatának egy tagja, a Herceg már nem a megállapodásuknak megfelelően végzi dolgát, s látta, hogy ebből hatalmas baj keveredhet: „arra fogadtam föl, hogy megmutassa magát, nem arra, hogy összelocsogjon itt minden ostobaságot.”105 A Direktor és a Herceg közti párbeszéd azonban nem volt közvetlen, hiszen nem egy nyelven beszéltek, a tolmácsnak ezért részt kellett venni a kommunikációjukban. A Herceg nyelvéről nem tudunk semmit, csupán azt, hogy többször is csivogásnak nevezi a Direktor. Tudta, hogy ha káosz alakul ki, akkor a felelősség kizárólag őt terheli majd, így dühében mindkét társát kirúgta. Mégis felelősségre vonható-e a Direktor? Hiszen hatáskörében a lehető legtöbbet megtett a helyzet kialakulása megakadályozásának érdekében. Az viszont számára is világos volt, hogy ennyi nem elegendő a Herceg megfékezésére, érezte, hogy „határozottan szorult helyzetben van, mert olyan valakivel áll szemben, aki viszont fölötte uralkodik.”106 De ahelyett, hogy lépéseket tett volna az ügy érdekében, azt keresete, hogyan tudja a felelősséget hárítani magáról. Másnap azzal érvelt az őt ért vádakkal szemben, hogy neki „a cirkuszművészeten kívül máshoz semmi köze sincs, azaz a vádnak már az első fele, miszerint előadásaik minden attrakciója és tartozéka csupán valami álca volna, szembeötlően hamis, többre ugyanis, minthogy a rendkívüli létezés valóságával az érdeklődők növekvő táborát szembesítse, ő, alkotóközösségük egy személyben felelős direktora és szellemi atyja, soha nem vállalkozott, és nem is fog, mivel neki – ha ezen a ponton megengedhet magának egy keserű tréfás fordulatot – ez is bőven elég. ”107 Véleménye szerint: „a cirkuszt illető vádak alaptalansága a napnál is világosabb, a felzaklatott művészek próbáljanak megnyugodni és térjenek vissza saját mesterségükhöz, a többit pedig bízzák azokra, akiken kívül e feladatra alkalmasabbat találni nem lehet – ő meghajtja magát az előtt, és természetesen engedelmeskedni fog…”108 A nyomozás sikere érdekében készen áll együtt dolgozni a hatóságokkal, feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy elmondja művészkollegájáról, a Hercegről, hogy ő „kivételesen súlyos testi fogyatékossággal megvert, ezért élettevékenységének fenntartásában teljes mértékig másokra szoruló, magatehetetlen pályatárs.”109 A cirkusszal együtt vándorló, mindeddig

105

KRASZNAHORKAI 1989, 193. KRASZNAHORKAI 1989, 195. 107 KRASZNAHORKAI 1989, 333. 108 KRASZNAHORKAI 1989, 334. 109 KRASZNAHORKAI 1989, 335. 106

31

mértékletes, de tegnap éjjel önmagából kivetkőzött törzsközönség csupán felajzott képzelete az, ami miatt terjesztették, hogy kitűnő művészkollegája „nem játssza a herceget, hanem valóban az, valamiféle pokol hercege.”110 Teljes mértékben le van sújtva és meg van döbbenve: „hisz mindössze húsz-harminc gonosztevőről lett volna szó, s most itt áll, társulata szétesett, rémült kollégái szertefutottak, s igazán nem tudja, az őt ért anyagi, de főként erkölcsi veszteséggel neki vajon mindezek után ki számol el.”111

3.15 A Rendőrkapitány A Direktor tehát elhárítja magáról a felelősséget, s ha ő nem, akkor ki az, akit felelősségre lehet vonni? Például a város rendőrkapitányát, aki Eszterné szeretője, ugyanakkor két gyermek apja, aki káros szenvedélyének köszönhetően a pusztítást is átaludta. Teljesen részeg volt az események alatt: „hátrabicsakló fejjel és nyitott szájjal ugyanis még mindig ugyanis az igazak álmát aludta az ágyon.”112 Mikor a hadsereg másnap megjelent, még akkor is ez a jelentés hangzott el róla: „Tökrészeg jelentem. Az a rendőr, akit kerestünk, teljesen be van rúgva, és nem bírják föléleszteni.”113 Mélységes felháborodást keltett Harrernéban is, aki Eszter úrnak mesélte el a történteket: „Be volt rúgva, mondta az uram, annyira be volt rúgva, hogy végigaludta az egészet, képzeljem el, az egész napot, néha felébresztették, de csak hiába, mert nem bírtak vele, és aztán már valamikor kora hajnalban elment az ülésről, mindenki azt hitte, még az igazgató úr felesége is, állítólag, hogy most már csinál valamit, de nem, az a két rendőr, akik gyöttek vissza a katonákkal, bevallották, hogy látták a kapitány urat, megint holtrészegen, valahol újra leitta magát, mert annak, így fejezte ki az uram, a közösség dolga egy kalap szart se ér.” 114 3.16 Eszterné Kiváló érzéke van a megfelelő helyzeteknek a kihasználásához, bár Pflaumnénál nem tudott sikerrel járni, Valuskát kiválóan manipulálta, hiszen tudta jól, Eszterhez milyen kapcsolat fűzi. Könnyen meggyőzte azzal az érvvel, hogy az új mozgalom elnöki posztjára

110

KRASZNAHORKAI 1989, 33. KRASZNAHORKAI 1989, 335. 112 KRASZNAHORKAI 1989, 204. 113 KRASZNAHORKAI 1989, 326. 114 KRASZNAHORKAI 1989, 256. 111

32

a város kizárólag őt tartja méltónak. Hogy mennyire megtisztelő és jelentőségteljes kinevezésről van itt szó, és, hogy ő lenne a legboldogabb és legbüszkébb feleség, ha elvállalná, amivel természetesen az is együtt járna, hogy elhalaszthatná a költözködést.115 A munkát azonban most kellene kezdeni, hogy a polgárokat megnyerjék az ügynek, hiszen minden perc drága. A káosz közeledtével, egy olyan mozgalom válik égetően sürgőssé, amely ugyan aktuális, hiszen az utcákat ellepi a szemét, de a közösség életében valami meghatározóbb esemény van kialakulóban. Eszter nagyon megdöbbent, amikor kilépett az utcára „ameddig csak ellátott, a járdák és az úttestek egész hálózatát a hulladéknak szinte egybefüggő páncélja borította el, s a letaposott és a metsző hidegben összefagyott szennyfolyam nem e világi csillogással kígyózott végig az alkonyati derengésben. Almacsutkáktól bakancsokon át karóraszíjig, kabátgombig, rozsdás ajtókulcsig volt itt minden, amivel az ember, rögzítette hűvösen, emlékeztető jelet hagyhat maga után mégsem a célja vesztett ittlét eme jeges múzeuma képesztette el, hiszen tartalmában a korábbi állapottól semmiben nem különbözött.”116 Már régen tisztában volt vele, hogy a világ megváltozott, hogy pusztulásnak indult, hogy „egy alattomos jövő és egy felidézhetetlen múlt kilátástalan poklában” élnek, de a látottakon nagyon elcsodálkozott, valami mást várt. Apokaliptikus víziója más volt, mint a valóság, itt se harsonaszó, se lovasok, minden efféle handabandázás nélkül szép csendben elnyeli őket a szemét. A remény egy új, egy más világ eljöveteléről mégis az ő szájából hangzik el: „teljesen fölösleges ugyanis, úgyis tönkremegy minden magától, tönkremegy, hogy azután induljon az egész elölről újra, és így menjen tovább szakadatlanul, mert nyilván úgy van ez, mint tehetetlen körözésünkkel az űrben, ha egyszer elkezdődött, nem lehet leállítani már.” 117 Eszter a végrehajtó hatalom birtokosa, az események haszonélvezője. Szeretője az előző rezsim iszákos rendőrfőnöke, akit gondolkodás nélkül elhagy, majd egy „felszabadító” katonatisztágyában köt ki, aki uralmának kiépítésében segít. 3.17 Az ellenálló melankólia A baljós, figyelmeztető előjelekre senki nem figyelt vagy nem akart róla tudomást venni, pedig a megfékezhetetlenül terebélyesedő zűrzavarról, a hétköznapi élet kiszámíthatatlanságáról, a közeledő katasztrófáról folyamatosan beszéltek az ott élő 115

KRASZNAHORKAI 1989, 117. KRASZNAHORKAI 1989, 159.o. 117 KRASZNAHORKAI 1989, 129. 116

33

emberek. Valuska az általa elképzelt világban élt; Eszter úr önként menekült el a világ dolgaitól; Eszternét csupán önös érdekei vezették, hogy a közösség élére álljon; a rendőrkapitányt züllött életstílusa tette cselekvésképtelenné; Pflaumné félelmében bezárkózott; a Direktor pedig a felelősség elhárításán dolgozott. Ellenálltak a cselekvésnek, ellenálltak a világ történéseinek, Eszter úr ellenállt a harmóniának, Valuska ellenállt a létnek. A cím legalább annyira rejtélyes és bonyolult, mint maga a mű, érdekes a közöttük lévő metaforikus viszony, hogy miként oldódik fel az a regényben, illetve hogyan tud az önálló szereppel bírni a mű élén. Martin Halter szerint ez a melankólia nem rejti az „ellenállás esztétikáját”, és az esztétikai ellenállása éppenséggel, mint csődöt mondó értelmiségiek menedéke és fantazmagóriája jelenik meg. Az utópiák itt kényszerképzetté válnak, egyáltalán: a gondolkodás vagy „gátlástalan illúziókhoz, vagy megalapozatlan depresszióhoz vezet.”118 Mitől válnak melankolikusokká ezek a szereplők, miért zárják magukat a tehetetlenség börtönébe? A melankólia csupán a bukott értelmiségiek menedéke lehet? Mint megannyi fogalomnak, a melankóliának sem létezik egyértelmű, szabatos meghatározása, ennek kiváló bizonyítéka a Földényi F. László által írt Melankólia című könyve, melyben kultúrtörténeti szempontból arra a megállapításra jut, hogy a melankóliát, mint állapotot és érzetet, attól függően, hogy a történelmi korszaknak milyen eszméje volt az egyén és a világegyetem kapcsolatáról, hol a kiválasztottság jelének, hol az ördögi megszállottság egyik

formájának,

hol

a

létérzékelés

mindenkire

kiterjedő

módjának,

mikor

gyógyíthatatlan, mikor pedig gyógyítható vagy legalábbis gyógyítandó betegségnek tartották.119 A kiválóság, rendkívüliség valamint a melankólia fogalma már Arisztotelész iskolájában összefonódott. „Aki kimagasló, az rendkívüliségét az élet egyszeriségének köszönheti, érthető, hogy hogy e különös ajándék nem vidámságot, nem is bizakodást, hanem melankóliát eredményez.”120 Vajon Krasznahorkai milyen értelemben használja regénye címét? Egyik interjújában ehhez a definícióhoz hasonlóan értelmezte a fogalmat: „A melankólia, a bánat, a tudás súlya az emberi megismerést megelőző tapasztalatra vezethető vissza. A melankóliának csak egy iránya van, az a fájdalom, amit akkor szenved el az ember, ha úgy érzi, nincs mód elérni a tökélyt, vagy hogy az talán nem is létezik.”121 Ebből a szempontból tekintve a szereplőkre, csupán Eszter Györgyről mondható mindez el, 118

HALTER 2002, 264. NÁDAS 1988, 15. 120 FÖLDÉNYI 1992, 11. 121 KRASZNAHORKAI 2012, 210. 119

34

hiszen ő az értelmiségi, ő tekint a világra úgy, mint, ami már célja vesztett. „Csődöt mondtunk… - teljes csődöt a cselekvésben, a gondolkodásban és a képzeletben, amiként abban a szánalmas igyekezetünkben is, hogy megértsük, mégis miért; elkótyavetyéltük az atyaúristenünket, eljátszottuk a rang és méltóság fegyelmező tiszteletét, és elmulasztottuk fenntartani az örökös megméretés nemes balhitét is, hogy önmagunk súlyát mindig az ősi tízparancstól való távolság szabja meg.. mondhatni felsültünk tehát, kínosan felsültünk abban az univerzumban, ahol föltehetően egyre kevesebb a keresnivalónk.”122 A várost ha nem is csupa melankóliában szenvedő ember lakja, mégis mintha valami levertség ködfelhőjébe burkolózva várná mindenki a megváltást. Minként vet véget Krasznahorkai ennek az állapotnak?

A realitást a kegyetlen igazság az alezredes úr

szájából hangzik el, mint aki a vészharangot kongatja, ő képtelen megérteni ezt világot, ebben a világban teljesen életidegen, mondhatni kívülálló. Véleményét nem is rejtegeti: „Na most már aztán ebből elég… mit képzelnek meddig tűröm még ezt a hadabandát. Kik maguk, hogy az én idegeimmel szórakozzanak? Kora hajnaltól mást sem hallok, mint a maguk gyengeelméjű ökörségeit, és még azt hiszik, velem ezt büntetlenül lehet csinálni? … Ne reménykedjenek, mert be fogom csukatni itt is ezt az egész büdös kócerájt, ezt a rohadt koszfészket, ahol minden bárgyú marha úgy pöffeszkedik, mintha ez lenne itt a világ közepe, és ő volna benne a jani, az úristenit. Katasztrófa! Persze! Utolsó ítélet! Maguk a katasztrófa, és maguk az utolsó ítélet, mert maguknak még a lábuk se ér le a földre, hogy dögölne minden alvajáró.”

123

Számára elképzelhetetlen volt az a feltevés,

hogy nem húsz-harminc randalírozó rontott a tehetetlen városra, hanem maga az „ördög különítménye”, amelynek közeledtére több előjel már hónapok óta figyelmeztetett. Úgy vélte, hogy valóságérzéküket elvesztették ezek az emberek, s vajmi cukros délibábot kergetnek. „Nem hallottam egyetlen normális szót órák óta, mert csak nyivákolni bírnak, meg maguk alá fosni az utolsó ítélettől, ha egy huligán betöri az ablakot, mert gőzös agyalágyult mind, akinek hiába verik bele az orrát a szarba, csak nézi, szimatol és azt mondja mágia. Az lenne a mágia, degeneráltak, magukat egyszer fölébreszteni, hogy nem a Holdon, hanem Magyarországon élnek, hogy fönt észak, lent pedig dél van, hogy a hét első napja a hétfő, az első hónap meg január! Halvány gőzük sincs semmiről… a világ végzetes kataklizmájáról, vagy mi a picsájáról nyafognak, én meg aztán kóvályoghatok ide-oda Csongrádtól Vésztőig, hogy két század kiképzett katonával megvédjem ezeket a 122 123

KRASZNAHORKAI 1989, 129. KRASZNAHORKAI 1989, 339.

35

huligánjaiktól.”124 A vulgáris szóhasználatával, szinte kijózanítólag hat az olvasóra, és a bibliai motívumokat kibontó olvasatokra, az irodalmi beszédmód metaforikusságát is némileg megtöri vele. Felelősöket keres, hiszen nemcsak anyagi kár, de áldozatok is vannak. Gyilkosság történt, s a felelőst meg kell találni. Kezdetben a Direktor személyében, majd a tomboló tömeget alkotó emberekben, melynek Valuska is részese volt. Eszterné közbenjárásával a férfi megmenekül a hadbíróság elől, elmondja ugyanis az alezredesnek, hogy a szóban forgó személy nem beszámítható, „úgy értem, hogy elmebeteg. Melyre a válasz meglehetősen szarkasztikus volt: „akkor becsukatom a bolondokházába. Legalább valakit becsukathatok… ha már az egész várost nem sikerül.”125 3.18 Befejezés A záró fejezetben azt láthatjuk, hogy a világnak mégis van valami féle rendje, és a pusztulás után mégiscsak egy „újjászületés” veszi kezdetét. Végül mindenki megtalálja saját helyét a világban, Eszterné a Nőtanács éléről a Városháza titkári székébe került, így azt érezhette, hogy sokkal inkább irányítja és szervezi, nem pedig kihasználja a fejlemények neki mindenképp kedvező lényegét. Eszter úr visszakapta barátját, Valuskát életfogytiglani gyógykezelésre ítélték, így pedig oda került, ahová mindig is valónak gondolták. A cirkusz befejezte működését, a Herceg eltűnt, a Direktort kiutasították az országból, a bálnát eltüntették, a börtönöket pedig dugig tömték. „Öt nappal a szörnyű banditizmus után kinyitottak a boltok, s a polcokon az árubőség jelei kezdtek mutatkozni, a lakosság egy emberként tette a dolgát… életre keltek a közhivatalok, megkezdődött a tanítás az iskolákban, megjavultak a telefonvonalak; megint van benzin és némi autóközlekedés, a körülményekhez képest járnak a vonatok, az utcák esténként fényárban úsznak, a Tüzépen mázsaszám a fa, a szén, egyszóval: a vérátömlesztés sikerülni látszott, a város lélegzik újra…”126 Harrer a mozgalom bírálóbizottságának az elnöke volt, az ő szájából hangzik el a látszatra demokratikus, ám a diktatórikus rendnek a képviselete: „akkor és csak akkor juthatunk egyről a kettőre, ha azt nézzük, mi legyen, és mit akarunk… vezére nélkül nem

124

KRASZNAHORKAI1989, 340. KRASZNAHORKAI 1989, 342. 126 KRASZNAHORKAI 1989, 361. 125

36

ér semmit a tömeg,”127 nem győzte hangoztatni e szavakat. A kihallgatások folytatódtak, Pflaumné temetése megtörtént, a halotti beszédet Eszterné mondta, melyben egy egyszerű, hétköznapi embert szinte szentté avatnak: „Egy anyát búcsúztatunk ma, hálátlan fiával szemben, egy özvegyet, egy hű feleséget két férj után, egy egyszerű asszonyt, aki életét áldozta, hogy nekünk jobb legyen…”128 A történet zárásaként rendkívül naturalisztikus ugyanakkor részletes biológiai bomlási folyamatnak lehetünk a szemtanúi, mintegy figyelmeztetőül a porból lettünk, porrá leszünk bibliai passzusra. „Minden megvolt, noha nincs könyvelő, aki elemeit sorra számba vehetné, maga ez az egyszeri és valóban megismételhetetlen birodalom viszont ezzel oda lett végérvényesen, felőrölte a rend kristályait rejtő káosz végtelen lendülete, a dolgok közt zajló közömbös és fékezhetetlen közlekedés. Felmorzsolta szénre, hidrogénre, nitrogénre és kénre, finom szövetét szétbontotta

darabjaira,

széjjelfoszlott

és

megszűnt,

mert

felemésztette

egy

elgondolhatatlanul távoli ítélet – amiként ezt a könyvet emészti fel most, itt, ezen a ponton, az utolsó szó.”129 A pusztulás, a felbomlás folyamatának hirtelen a regény is részesévé válik.

127

KRASZNAHORKAI 1989, 363. KRASZNAHORKAI 1989, 379. 129 KRASZNAHORKAI 1989, 386. 128

37

4. Filmadaptáció 4.1 Werckmeister- harmóniák Tizenegy évvel később 2000-ben került adaptációja a nagyközönség elé, Tarr Béla és Krasznahorkai László rendezésében. Mint azt már bevezetőmben említettem több munkájában, és fontosnak tartom kiemelni, hogy a legismertebb Tarr filmekben alkotótársa volt. Ezzel azért is érdemes foglalkozni, mert felmerül a kérdés, hogy mennyiben tér el az eredeti változattól az adaptáció, illetve mennyiben látják vagy láttatják másnak ezt a világképet? Vissza tudja adni a film ezt az egyedi atmoszférát, azt az összetettséget, mely a védjegye az alkotónak? Egyáltalán lehet ez a célja az új alkotásnak? Mielőtt kitérnék az alkotások motívumainak összehasonlítására, néhány mondatot nem árt az adaptációk típusairól megemlítenem. Segítségül Vajdovich Györgyi, Irodalomból film, a filmes adaptációk néhány kérdése című tanulmányát hívtam. A tanulmányban Geoffrey Wagner azon rendszerét használja fel az adaptációk osztályozásánál, mely a szerzői intenciót veszi alapul, vagyis, hogy az alkotónak mennyire állt szándékában az irodalmi műhöz hű filmet létrehozni.130 Az irodalmi műhöz leginkább kötődő adaptálási módszer, a transzpozíció, amelyben a regényt direkt módon viszik vászonra, a legkisebb látható beavatkozással. A kommentár az, amely az eredetit szándékosan vagy véletlenül bizonyos szempontból megváltoztatják, bár a filmkészítő szándéka nem a hűtlenség vagy az eredeti mű megsértése volt. Analógiának nevezi azt, amely elég jelentősen eltér az eredeti műtől a célból, hogy egy másik műalkotást hozzon létre.131 Ez érdekes kérdés Krasznahorkainál, hiszen a filmes alkotásának alapja saját írása is egyben, bár film és irodalom kapcsolatáról az a véleménye, hogy a filmek, amelyek műveiből készültek, nem adaptációk: „ezek TarrKrasznahorkai filmek. A Sátántangó, bár szöveghűen követi regényem, önálló alkotás, film. Nem hiszek az adaptációkban, értelmetlen egy már létező irodalmi műnél, félreértés. A regénynek nincs szüksége semmire, a filmnek ugyanakkor szüksége van irodalmi nyersanyagra.”132 Bár a szerző önálló alkotásnak tekinti őket, érdemes összevetni, hogy mennyiben egészítik ki egymást. Hogyan viszik színre a jellegzetes Krasznahorkai világot.

130

VAJDOVICH 2006 VAJDOVICH 2006 132 MARTON 2012 131

38

A film a Werckmeister- harmóniák- tárgyalás részét dolgozza föl, a keret kimarad a történetből, így azzal is kell számolnunk, hogy Valuska édesanyja, Pflaumné és vele együtt nézőpontja is. Az apokalipszis eljövetelének áldozata, aki a regénybe a pusztulást hozó utasokkal, vonaton érkezik, majd velük együtt távozik, persze a regényből. Fiához való viszonya a regényben világos, - egy könyörtelen anya, aki kitagadta gyermekét- az viszont nem, hogy Valuska hogyan vélekedik róla, csupán annyit tudunk meg, hogy a lázongó tömeg elszabadulásánál figyelmezteti őt a veszélyre. A film végig Valuska nézőpontját követi, melynek fókuszában kizárólag a harmonikus rend és Eszterhez való ragaszkodása áll, így Eszterné karrierjét sem mutatja be végig. A film fekete-fehér, így nem a színek hanem a sötét-világos váltakozása adja meg a jelentést, és persze nem másodlagos tényező a hanghatások. A filmben kiemelt fontossággal bír a zene, Valuska égi jelenetének előadása közben Víg Mihály igencsak fülbemászó, harmonikus zenéjét hallhatjuk, amely igen erősen szemben áll, azzal (Radetczky-indulóval), melyre a rendőrfőnök hancúrozását valamint a gyermeket dühödt játékot adnak elő. Cintányérral való dobolásuk hosszasan hallatszik, melynek a végét a néző idegesen vár. Halljuk megszólalni Eszter zenéjét is ugyan, de csak felvételről, ő nem játszik a filmben. Igen rövid jelentben adja elő filozófiai problémafelvetését, amit magnetofonra mond. Szintén felcsendül a zene a film másik csúcspontján, amikor a rombolók visszafordulnak a kórházban. A kóborlás motívumát kiválóan adja vissza, olyankor percekig figyelhetjük, hogyan jut el Valuska a városban található kedvenc helyeire, ahogyan a film végén is láthatjuk, mikor a vonat síneken a semmi közepén kószál. Amikor Esztert kíséri, hogy teljesítse felesége akaratát, akkor is egy hosszú sétának lehetünk a szemtanúi, melyben az ételhordó zajának és a szereplők lépteinek hangjában olykor némi ritmust is vélhetünk felfedezni. Érdekes átfogalmazás a bálna-jelenetben az, hogy amíg a regényben Valuska sodródik a többiekkel, csak ő látja meg a bálna nagyszerűségét, addig a filmben tényleg egyedül megy be a cirkuszi kocsiba és egyedül ő nézi meg a titokzatos tengeri lényt, így a nézőt nem érinti meg a várakozó rettenet, nincs katartikus élmény, szemben a pusztítás elindulásakor látható tömegjelenettel. A tömeg elindul, hogy beteljesítse a Herceg tanítását, miszerint minden, amit építettek az csalódás és hazugság és csak a rom teljes. Elindulnak, hogy összetörjék, szétzúzzák ami az utukba került. A városban kezdik, gyújtogatnak, betörik a kirakatokat, összetörnek az üzletekben mindent, majd a kórházba törnek be, ahol felborítják a 39

vaságyakat, megverik a betegeket és összetörnek minden mozdíthatót. Némán beszéd nélkül haladnak, aztán az egyik fürdőszobában egy mezítelen idős, beteg ember áll a zuhany alatt, aki szinte már élettelen, de mégis fényárban úszik, és nem mozdul. Ahogy a rombolók megpillantják, teljesen ledöbbennek, megállnak és szembenéznek vele, hosszasan figyelik, míg mindenki meg nem érti, hogy itt már beteljesült a Herceg tanítása, ami elpusztult, azt már nem lehet lerombolni. Az öregember önmagában, létével rom, ezzel elindul a lecsendesedés folyamata. A pusztítók mind visszafordulnak és másmerre indulnak tovább… S hogy mik történtek az éjszaka még, az csak egy füzetből derül ki, melyet Valuska talál meg és olvas fel, miközben a háttérben egy szakaszos hang tudósít a rombolás filozófiájáról. Hajnalodni kezd, amikor a katonák megérkeznek, fülsüketítő sziréna hangzik fel, majd a katonai teherautók és a helikopter motorjának hangja. Eszterné üdvözli és fogadja a felmentést hozó hadsereget, végül Valuskát is elfogják, annak ellenére, hogy Harrerné figyelmezteti, hogy tűnjön el a városból, mert különben felakasztják. Az utolsó jelenetben a szerep Eszter úré, aki Valuskát látogatja meg az elmegyógyintézetben. Elmeséli neki, hogy felesége visszaköltözött a házba a rendőrkapitánnyal együtt és elfoglalta azt, így ők kiszorultak a nyári konyhába. Visszahangolta a zongoráját, most már ez is csak egy közönséges zongora, mindent lehet rajta játszani, és ha esetleg megszorulnak, könnyebben pénzzé tudják majd azt tenni. Majd mintegy kvinteszenciaként az igencsak ezoterikusnak hangzó mondat hangzik el szájából: „Nem számít semmi, semmi nem számít.” Holnap ismét jönni fog a szokott időben, élete megváltozik, kimozdul, elindul csupán azért, hogy barátját láthassa. Miközben Valuska csak dúdol és nem válaszol neki, mostantól a társa és gondozója lesz. A film végén felcsendül a harmónia, s láthatjuk, amint Eszter úr elmegy és megnézi a téren a titokzatos tengeri lényt. Ez a transzpozíció kategóriájába sorolható, bár két fejezet hiányzik, mégis egészet tud alkotni. Ha a művek megismerési sorrendjét nézzük, érdemesebb ezúttal a filmmel kezdeni, hiszen a könyv utána kiegészítő élményt nyújt. Ha a világszemléletet nézzük, talán az adaptáció ad némi feloldozást azzal, hogy a sebészi pontossággal leírt orvosi szakszavak tömkelegét nem zúdítja a nézőre. Kimarad az a toposz, melyben a halott ember fizikai felbomlásával az élet körfogásával szembesülünk.

40

4.2 Tarr Béla és Krasznahorkai László A munkáikkal kapcsolatban többször napvilágot látott már az az állítás, hogy bár a stáblistán mindig szerepel Krasznahorkai neve, mégis csupán egyszerzős alkotásnak tüntetik fel ezen filmeket. Krasznahorkai véleményét egy vele készült interjúban érhetjük tetten: „A normál adottságú magyar entellektüelek különben megtettek mindent, hogy - a Werckmeister-harmóniák kapcsán - egymásnak ugrasszanak minket. Tarrt az utolsó nagy magyar filmrendezők egyikének tartom, és mindig kérdezik, nem érzem-e sértőnek, hogy én találtam ki az egészet, ő pedig megkapja érte a babérokat. Ugyan mi a fenét válaszolhatnék erre? Egyrészt nem igaz, hogy én találtam ki az egészet, én a regényeket hoztam, és segítettem mindenben, ami lehetséges volt. A filmet azonban egyedül Tarr Béla csinálta, még ha valóban voltak is segítői, mégpedig nagyszerű, zseniális, érzékeny alakok, igazságtalanul csak egyet említenék most közülük, Vig Mihályt. Szóval, én csak egy vagyok a sorban Tarr mellett, még ha a szerepem tényleg fontos is, ez kétségtelen. De összességében nemhogy sértőnek találom, hogy az úgynevezett babérokat ő aratja le, hanem igazságosnak is. Nekem egy babér amúgy is rosszul állna, marhára nem megy a szemem színéhez, már próbáltam, nem kellett, mint tudják, másrészt meg elég nekem, ha egy ilyen nagy rendező úgy érzi, hogy inspiráló a munkájára az, amit én csinálok, szóval, nem és utoljára is: nem, nagyon örülök, ha Tarrt valami kitüntetés éri, ő az az ember, aki ezt már nagyon-nagyon régóta nagyon-nagyon megérdemli. Tehát minden babér, amit ő kap, megtisztelő rám nézve, megtisztelő, hisz részt vehettem a műveletben, amelynek a végén néhány különleges és kivételes film született.” 133

133

KERESZTURY‒ SZÉKELY 2002

41

5. Összefoglalás Krasznahorkai Lászlót elsősorban, mint írót ismerhetjük meg, egy olyan világ megteremtőjét, melyben az ember aligha érezheti kellemesen magát. Alkotása csordultig van fenyegetéssel, melynek szürke ködfelhője az olvasót is teljesen elfedi. Írásai szinte bámulatra késztetik az olvasót, ahogyan mondatait konstruálja egyetlen olykor végtelennek látszó gondolatmenetben, mellyel küzd a könnyű befogadhatóság dominanciája ellen. Alkotói magatartását a legjobban az aprólékosság, a kimunkáltság, a precizitás jellemzi, részletekbe menően a dolgok velejéig láttatni akar. Komoly hagyománytapasztalattal felvértezett szerző, az európai kultúrkörön kívül még jártas a keleti tradíciókban is. Prózája hanghordozását a kritika gyakran Beckettéhez hasonlítja, ahogyan gondolkodik, elemez, rögzít, emlékezik, értékel, reflektál, vagy épp ellentmond. Hamisíthatatlan komorsága biztosítéka életfilozófiájának, alkotásában a vélt és valós fenyegetettség eldönthetetlensége feszültséget kelt, az igazi rettenetet pedig a láthatatlan apró jelekkel festi meg. Az ellenállás melankóliájában is azt az eredeti, Krasznahorkaira jellemző létértelmezést érhetjük tetten, mely az enyészetet, a rombolást, a katasztrófát rejti önmagában. Az apokalipszis figyelmeztető előjelei, lassan de biztosan rajzolják ki az elkerülhetetlen bekövetkezését. A megzabolázhatatlan, vadul és irracionálisan lázongó tömeg szinte érthetetlen okokból kezd bele a pusztításba. A világ értelmetlen, látszatra, de ott helyezkedik el a történetben egy kívülálló, a kóborló angyal, a félkegyelmű, aki még hisz a mindenhatóságban, képviseli a szakralitást e nihil világban. Léte nem szükségszerű, mondhatni hiábavaló, függelék a létezésen, mégis ő az egyetlen, aki azt értékelni tudja. Magyarország egyik elfeledett, mondhatni „istentelen” városában a világ kifordul sarkaiból, a pusztítás elkerülhetetlenné válik. Az emberi viszonyok felborulnak, a történet ambiciózus szereplői úgy érzik, kihasználhatják a helyzetet. A passzivitásra ítélt emberek pedig még nagyobb bizonytalanságba zuhannak. Az elviselhetetlenségig fokozódó feszültséget a bálna mögött lapuló Herceg figurája robbantja ki. Puszta megjelenése is elegendő ahhoz, hogy elszabaduljanak a gyilkos indulatok. A rombolás lecsendesedésével végül minden a helyére kerül, a halottat eltemetik, a bűnösöket börtönbe zárják, a realitáson kívül helyezkedőt szintén elzárják a külvilágtól, a végrehajtó hatalom pedig hozzáfog rendszerének kialakításához.

42

6. Rövidítésjegyzék BENJAMIN 1980 ‒ Walter BENJAMIN, Angelus Novus, Értekezések, Kísérletek, Bírálatok, Békéscsaba, Magyar Helikon, 1980.

BÉNYEI 2000 ‒ BÉNYEI Tamás, Rejtélyes rend: A krimi, a metafizika és a posztmodern, Budapest, Akadémiai, 2000.

BOLLOBÁS 2005 ‒ BOLLOBÁS Enikő, Az amerikai irodalom története, Budapest, Osiris, 2005, 646.

CRAMER 2002 ‒ Sibylle CRAMER, A történet feloldódása a természetben, ford. GRUNDL József = Krasznahorkai olvasókönyv, szerk. KERESZTURY Tibor, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2002, 274‒277.

DÉRCZY 2002 ‒ DÉRCZY Péter, Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája = Krasznahorkai olvasókönyv, szerk. KERESZTURY Tibor, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2002, 80‒85.

DETJE 2002 ‒ Robin DETJE, Üres az ég = Krasznahorkai olvasókönyv, ford. GRUNDL József szerk. KERESZTURY Tibor, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2002, 268‒273.

DOBROWOLSKI 2008 ‒ Jacek DOBROWOLSKY, Az ellenállás melankóliája című regény forrásainál, http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/1441/az%20ellenallas (2014. 03.03.). DÖMÖTÖR 2011 ‒ DÖMÖTÖR Ági, Krasznahorkai László: A bibliának is rossz a marketinge, http://www.origo.hu/kotvefuzve/blog/20110425-krasznahorkai-laszlo-a-biblianak-is-rossza-marketingje-interju.html (2014. 04.15). FÖLDÉNYI 1992 ‒ FÖLDÉNYI F. László, Melankólia, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992. HALDIMANN 2002 ‒ Eva HALDIMANN, Magyar végjáték, ford. GRUNDL József = Krasznahorkai olvasókönyv, szerk. KERESZTURY Tibor, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2002, 255‒258. 43

HALTER 2002 ‒ Martin HALTER, Hidegben megvilágosodnak a dolgok, ford. GRUNDL József = Krasznahorkai olvasókönyv, szerk. KERESZTURY Tibor, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2002, 262‒ 265. JUHÁSZ 1997 ‒ JUHÁSZ Tamás, Allegória és szimbólum Conrad Sötétség szíve című regényében, Literatura, 1997/2, 167‒178.

KARDOS 1993 ‒ KARDOS Péter, Krasznahorkai Zürichben, Magyar Napló, 1993/6. 25.

KERESZTURY‒SZÉKELY 2002 ‒ KERESZTURY Tibor ‒ SZÉKELY Judit, Krasznahorkai László: Nincs már sehol semmi, http://www.litera.hu/hirek/nincs-mar-sehol-semmi (2014. 04.01.).

KIŠ 2002 ‒ Danilo KIŠ, Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája, ford. GRUNDL József = Krasznahorkai olvasókönyv, szerk. KERESZTURY Tibor, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2002, 282.

KRASZNAHORKAI 1989 ‒ KRASZNAHORKAI László, Az ellenállás melankóliája, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1989.

KRASZNAHORKAI 2012 ‒ KRASZNAHORKAI László, Nem kérdez, nem válaszol (Huszonöt beszélgetés, ugyanarról), Budapest, Magvető, 2012.

MARTON

2012

‒

MARTON

Éva,

„Magyar

vonatkozásod

desszert”,

http://hvg.hu/kultura/20120806_krasznahorkai_satantango_irodalom (2014. 04.01). NÁDAS 1988 ‒ NÁDAS Péter, Játéktér, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1988.

PAQUOT

2004

‒

Thierry

PAQUOT,

A

bejárható

város,

http://epa.oszk.hu/00000/00012/00039/paquot.htm (2014. 04.05.).

44

R. 2010 ‒ R. Katalin, Mítoszok és legendák, Érdekességek a nagyvilágból, http://mitoszokeslegendak.blogspot.hu/2010/09/leviatan.html (2014. 04.07) RAKUSA 2002 ‒ Ilma RAKUSA, Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája, ford. GRUNDL József = Krasznahorkai olvasókönyv, szerk. KERESZTURY Tibor, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2002, 281‒283.

SÁRI 2006 ‒ SÁRI B. László, A hattyú és a görény, Pozsony, Kalligram, 2006, 14‒15.

SZEGŐ 2008 ‒ SZEGŐ János, „Nem elég hosszú a nevem”, http://magyarnarancs.hu/film2/nem_eleg_hosszu_a_nevem_-_krasznahorkai_laszlo_iro69998 (2014. 04.10.).

VAJDOVICH 2006 ‒ VAJDOVICH Györgyi, Irodalomból film: A filmes adaptációk néhány kérdése, http://www.nagyvilag-folyoirat.hu/2006-8-ok.pdf (2014. 04.18)

Z. Kovács 2002 ‒ Z. KOVÁCS Zoltán, A romantikus irónia és a magyar irodalmi romantika = „Mit jelent suttogásod?” A romantika: Eszmék, Világkép, Poétika Tanulmányok, szerk. NAGY Imre, MERÉNYI Annamária, Budapest, Pro Pannonia, 2002, 154‒162.

ZSADÁNYI 1999 ‒ ZSADÁNYI Edit, Krasznahorkai László, Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1999. 7‒96.

45

6. English Summary We know László Krasznahorkai primarily as a writer, the creator of such a world that nobody would feel at home. His work is full of threats, whose fog envelops the reader. His texts amaze the reader, the way he constructs his sentences in an infinite train of thought, which fends off the dominance of easy reception. His writerly conduct is characterized by meticulosity, elaboration, precision, which enables us to see the essence of things. He is aware of the European tradition he is in, and he is also well-versed in Eastern traditions as well. His prose is often likened to Beckett’s, the way he thinks, analyses, records, remembers, evaluates, reflects or contradicts. His somber tone reveals his philosophy of life, the ambivalence of real or imagined threats creates tension, but the true terror is depicted with invisible touches. The Melancholy of Resistance also reveals Krasznahorkai’s interpretation of existence, which is about mortality, destruction and catastrophe. The omens of apocalypse draw up the coming end. The wild and irrational rebelling crowd starts its destruction seemingly without cause. The world seems meaningless, but there is an outsider, wandering angel, a half-wit, who believes in God in this forsaken world. His existence is not inevitable, we can say it is superfluous, he is an appendix on existence, still he is the only one who can sense and value existence. In Hungary’s forgotten, “Godforsaken” city the world comes unhinged and destruction is unavoidable. Human relations are turned upside down and the ambitious characters of the story try to take advantage of the situation, while passive people fall into even deeper uncertainty. The tension is blown up by the Prince who hides behind the figure of the whale. His appearance is enough to let loose the murderous passions. After the damage is done, the dead is buried and the criminals are put into jail, the outsider is locked from reality, and the executive power starts to build up its systems.

46