Nemzeti Jogvédõ Alapítvány
Kormos Valéria ( Magyar Nemzet): Zöld nyolcas - Kit vertek és miért vertek a Magyar Rádió hátsó udvarán? 2007. június 04.
Kit vertek és miért vertek a Magyar Rádió hátsó udvarán? - Magyar Nemzet - 2007. május 12. (21. oldal) - Kormos Valéria
Mi indokolta, hogy a közszolgálati Magyar Rádióban, a város szívében, 2006. szeptember 18-ától szabadtéri fogdát rendezzenek be? Tudhatott-e a vezetõség arról, hogy a rendõrök kiket gyûjtenek be éjszakánként, és mi folyik a hátsó udvarban? Az egyenruhásoktól megszállt, rendkívüli módon megerõsített intézmény környékén erõszakos cselekmények nem voltak, a Bródy Sándor utcában a civilek nem emeltek barikádot, senkit sem támadtak meg. Keretes írás: Várhatóan 2007 szeptemberében kezdhet munkához az Alapvetõ Emberi Jogok Ügynöksége, amelynek szükségességét 2003-ban ismerte el az Európa Tanács. Gál Kinga európai parlamenti képviselõ, az állampolgári jogi, bel- és igazságügyi bizottság alelnöke a szervezet létrejöttét a kezdetektõl fogva szívügyének tekinti. Megemlíti, hogy eleinte az unió tagállamainak egyes képviselõi nem támogatták a gondolatot, abból kiindulva, hogy az unió tagországaiban természetes a jogállamiság. Ugyanakkor számos társadalmi jelenség, az emberi jogokkal, kisebbségekkel kapcsolatos jogsérelem mutatja, hogy más dolog papíron megfelelni az elvárásoknak, és más kérdés, hogy az emberi jogokat az élet minden területén betartják-e. Az ügynökség által összegyûjtött információk az Európai Parlament, az Európai Bizottság és az Európai Unió megfelelõ fórumaihoz jutnak majd el.
Elsõ feladatuk a magyarországi 2006. õszi eseményekkel kapcsolatos vétlen civil áldozatok ügyeinek követése lesz. Az Európai Néppárt nyilatkozatában már elítélte az ok nélküli erõszakot, s Franco Frattini bizottsági alelnök levélben kérte a magyar kormányt a rendõri fellépés sürgõs kivizsgálására. Tavaly õsszel Gál Kinga személyesen is felkeresett áldozatokat, kórházakban és családoknál, jogvédõ szervezeteknél járt. A hazai igazságszolgáltatás fórumain is tájékozódott. Úgy gondolja, nem csupán arra kell választ találniuk, hogy a sérelmet szenvedett emberek megkapják-e az õket megilletõ jogorvoslatot. Arra is, hogy miként áll a jogállamiság ma Magyarországon. Vajon megfelelnek-e az itt mûködõ emberjogi szervezetek feladatuknak? Kik azok, akik következetesen és folyamatosan képviselik az õszi események áldozatainak érdekeit? – ezek is vizsgálandó témáik lesznek.
– Úgy látom, a közeljövõben a magyar bíróságoknak nagyon sok feladatuk lesz abban, hogy a jogba vetett hitet visszaadják az embereknek – jegyzi meg a képviselõ asszony. Megemlítem, hogy sok fiatal úgy látja, az említett elítélõ állásfoglalástól eltekintve a nemzetközi közvélemény meglehetõsen közönyös volt az õszi események jogsértései iránt. Ennek egyik okát Gál Kinga a hiteles tájékoztatás hiányában jelöli meg. A tisztánlátás miatt létfontosságú lett volna, hogy az Európai Unió tisztségviselõi hiteles tájékoztatást kapjanak az eseményekrõl. De a televíziós közvetítésekbõl október 23-áról leginkább az „jött át”, hogy Budapesten is csak olyan zavargások vannak, mint általában Európa nagyvárosaiban. – Miközben például az édesanyám telefonon hívott, hogy fuldoklik a könnygáztól, és a békés ünneplõk nem tudnak hazajutni – idézi viszsza személyes tapasztalatát. Hozzátéve, hogy a sematikus kép kialakításához a hazai média jelentõs része nagymértékben hozzájárult.
– Tekintetbe kellett volna venniük, hogy az emberi jogok megsértésének kérdése felülírja a pártérdekeket – szögezi le. Közbevetem, hogy a jelenlegi helyzetben erre az alapvetõ, humánus megközelítésre nemigen számíthatunk, tehát a valós tények továbbra sem juthatnak el a megfelelõ fórumokra. – Sokat segíthetnek az európai politikusok tájékoztatásában a civil szervezetek jelentései és a sérelmet elszenvedõk egyéni kiállása, tanúságtétele. Mindezek azért tekinthetõk hiteles forrásoknak, mert õk a pártpolitikától függetlenül keresik az igazukat – válaszolja.
Hogy az õszi események milyen gondolatokat ébresztettek benne, így öszszegzi: – Szeptember óta nagy dilemma számomra, hogy merrefelé halad Magyarország. Én kisebbségi létbe születtem Romániában. Pontosan tudom, hogy milyen elvek szerint mûködnek a különbözõ típusú diktatúrák. De gondolni sem mertem volna arra, ami 2006 õszén itt megtörtént. Arra, hogy olyan emberek, akiknek nincs közük az erõszakos eseményekhez, belekerülhetnek egy olyan csapdába, amelybõl nem tudnak kijutni, hisz az ellenérdekelt félnek az a http://nja.hu
Készítette a Joomla!
Generálva: 7 January, 2017, 16:37
Nemzeti Jogvédõ Alapítvány
célja, hogy minél jobban belesodorja õket. A történteket nem tudom másként értelmezni, mint egy megfélemlítési folyamat részét, amely áttételesen szétterjed, szétterjedhet a társadalomban. Mindennek ellenére még mindig bízom abban, hogy akik ártatlanok, a bíróságok másodfokú ítéletei által megtalálják az igazukat. Mindenért, amit elszenvedtek, meg kell kapniuk a megfelelõ erkölcsi és anyagi elégtételt. Egy jogállamban ez lenne a legtermészetesebb, Magyarország viszont több mint fél évvel a tragikus események után ott tart, hogy azon folyik a küzdelem: ismerjék el az oktalan bántalmazásokat, mondják ki az ártatlanságot.
Vagy vízió, vagy valóság – bizonytalankodik a Népszabadság egyik április végi cikkében, amelynek a rádió udvarán történt atrocitások a témája. Értetlenkedve, hogy ha a közszolgálati Magyar Rádió udvarán kínoztak és megbilincselve térdepeltettek embereket, miért csak most derül rá fény. Valóban érthetetlen, hogyan lehetséges az, hogy miközben számtalan sértett arról számol be, hogy embereket ütöttek-vertek a rádió udvarán, ráadásul olyan helyszínen, ahová egy felsõ vezetõ szobájából is rálátni, a közszolgálati rádióban meg sem próbáltak tudósítani a saját épületükben zajló jogsértésekrõl, a magyar sajtó jó része pedig inkább a történtek elmosásában, mint tisztázásában jeleskedett. Szóval: vízió vagy valóság?
Szûkítsük le tehát az idõpontot 2006. szeptember 18. és 21. közé, és koncentráljunk a közszolgálati Magyar Rádió udvarán zajlott eseményekre, az errõl szóló információkra, tanúvallomásokra. És próbáljuk megérteni, hogy mindennek tükrében miért próbálták meg a magyar sajtóban egyes szerzõk, mûsorvezetõk kisebbíteni, illetve kigúnyolni mások szenvedéseit. A nyomtatott sajtó, a különbözõ televíziós csatornák, a hírügynökségek képviselõinek jelenlétében 2006. október 13-án Kõszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság idõközben visszavonult elnöke már beszámolt a rádió körüli eseményekkel kapcsolatos tapasztalatokról.
Az Országgyûlés emberi jogi, kisebbségi, civil és vallásügyi bizottságának kihelyezett ülésén történt ez, amelyet a Nagy Ignác utcában, a Fõvárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben tartottak. Ott többek között elhangzott, hogy az intézet Venyige utcai tömbjében több olyan fogvatartottal is találkoztak, akiket szeptember 21-én és 22-én vettek õrizetbe. *
Õk elmondták, hogy elfogásuk, megbilincselésük után tovább ütötték, rugdosták õket, hátrabilincselt kézzel, térden állva kellett várakozniuk a rádió épületében. Az ütlegelés még a rendõrkapitányságon is folytatódott, amelynek nyomait szintén látták az emberjogi képviselõk.
Íme az egyik, a rádió udvarán õrzött fiatal, H. Zoltán története, akivel Kõszeg Ferenc is találkozott. Szeptember 20-án az esti órákig dolgozott. A politika sosem foglalkoztatta, aznap sem tudta, mi zajlik a városban. Munkája befejeztével a szerelmét szerette volna meglátogatni. A Blaha Lujza téren mindenkit leszállítottak a villamosról. Azt hitte, hogy a Rákóczi útról majdcsak kikeveredik, ám telefonon hívott ismerõse elmondta, õ is hasonló helyzetbe került. H. Zoltánt, aki csak állt a Rákóczi út egyik üzlete elõtt, leteperték, szemüvegét összetaposták, majd a rádió udvarára vitték. Itteni emlékeibõl: „Fél-egy órát térdeltem sokadmagammal, a fal mellett megbilincselve. Szavakkal és gumibottal egyaránt megértették velünk, hogy jobb, ha mindannyian csöndben maradunk, és nem mozdulunk meg.” Zoltánt kéz- és lábbilincsben vitték a tárgyalásra, négy rendõr vallotta, hogy megdobta õket, de hogy mivel, nem tudták meghatározni. A vétlenségre rámutató ügyvédi indítványokat elutasították, az õrizetbe vétel helyéhez közeli térkamera akkor „véletlenül” éppen a másik oldalt pásztázta. Az elsõfokú ítéletben két év börtönbüntetést szabtak ki a fiatalemberre.
Szeptember 26-án a Gyorskocsi utcai börtönben találkozott Ékes Ilona országgyûlési képviselõ a tizenkilenc éves Kanyó Bernadettel. A vékony vidéki lány azért jött a fõvárosba, hogy tanulmányai mellett pénzt keressen. Amikor elmesélte történetét, még mindig reszketett az átéltek miatt. Szeptember huszadikán este kíváncsiak voltak arra, mi van a városban. Gyanútlanságukra jellemzõ, hogy még egy kiskutyát is magukkal vittek. A Rákóczi úton, a Vas utcánál arra ocsúdtak, hogy egy mellékutcából pajzsos, gumibotos rendõrcsapat rohan feléjük. A látvány olyan félelmetes volt, hogy a Rákóczi út és a Szentkirályi utca sarkán beszélgetõ kis csoportok és a járdán haladók futni kezdtek. Bernadett és sógora, Márton szinte ösztönszerûen szaladtak be egy udvar nyitott kapuján. Ez a Horánszky utca tizenhatos számú épülete, a Budapesti Corvinus Egyetem Rajk László Szakkollégiuma. Itt többen a szeméttároló helyiségbe menekültek. Amikor a rohamrendõrök odaértek, minden felszólítás nélkül ütni kezdtek. A rendõrségen felvett jegyzõkönyvben Bernadett sógorának vallomásában az szerepel, hogy miközben gyomron ütötték, az egyik rendõrt megrúgta. Erre kezét, lábát összekötötték, úgy vágták a földhöz, hogy sokkos állapotba került. Egy késõbbi beszélgetés http://nja.hu
Készítette a Joomla!
Generálva: 7 January, 2017, 16:37
Nemzeti Jogvédõ Alapítvány
során elmondta, hogy egy udvarfélén összekötözött kézzel kellett térdelniük, ahol asztmás rohamot kapott. A hörgését és a könyörgését, hogy segítsenek rajta, több hónap után is vissza tudják idézni azok, akikkel együtt került erre a helyszínre, a rádió udvarára.
Köztük volt Barna Tibor politológus is, aki a Szentkirályi utca sarkán állt, és a rendõrök felbukkanása elõtt néhány emberrel nyugodtan beszélgetett.
A Fõvárosi Bírósághoz címzett beadványában szeptember 26-án ezt írja letartóztatásának körülményeirõl: „A Horánszky utcától megbilincselt kézzel, mélyen elõrehajtott fejjel, amit valamilyen kemény tárggyal szorítottak le, futólépésben kellett haladnunk. Ha valaki elesett, ütni kezdték, amíg fel nem állt. A kísérõk váltották egymást, az újak rögtön ütéssel kezdték. Néhány sarok után valamilyen udvarra kísértek, talán a rohamosztag bázishelye lehetett. Hátratett, megbilincselt kézzel letérdepeltettek, így kellett maradni egy-másfél órát. Közben pszichikai kínzásnak is ki voltunk téve, trágár szavakat használtak, gúnyolódtak velünk. Nem mertünk válaszolni, mert mindenért ütés járt. Tintával jelöltek meg minket. Kit a kezén, kit az állán, kit a nyakán. Engem a bal kezemen, egy zöld nyolcassal.” Tarsoly Milán, Csáki Lívia és Garamszegi Laura 19 és 20 évesek. A lányok épphogy befejezték a középiskolát, a fiú elsõéves egyetemista. Gyerekkori barátok. A két lány Érden lakik. Az utolsó busszal szerettek volna hazajutni. Az elterelések, kordonok miatt körbe-körbe keringtek a városban, kis utcákon menekültek a könnygáz elõl. Így sodródtak a rendõrök elõl futók közé, s így kerültek õk is a Horánszky utcába. Amikor a lányokat is verni kezdték, a fiú eléjük állt. Félig eszméletlenül vonszolták a Bródy Sándor utcáig. 2006 októberének végén vettük fel a kapcsolatot a fiatalokkal és szüleikkel Ékes Ilona képviselõ korábbi információi alapján. A fiatalok részletesen beszámoltak megpróbáltatásaik stációiról, amelyek között a rádió udvarán való térdepeltetés, a lányokra vonatkozó obszcén megjegyzések, a számokkal való jelölés csak egy közbülsõ állomást jelentett. Líviának egy ütéstõl már ekkor véres volt a feje, semmilyen kíméletet nem tanúsítottak iránta. A fiú édesanyja még szeptemberben igyekezett a televíziós társaságok figyelmét felhívni a történtekre. Sehol sem akarták meghallgatni. A család egyébként baloldali érzelmû. A három fiatalt és a többieket is azzal gyanúsítják, hogy a Bródy Sándor és a Szentkirályi utca találkozásánál barikádot emeltek, és kövekkel dobálták a rendõröket. Az eltelt hónapok alatt akadt néhány bátor és becsületes ember, aki kész tanúskodni arról, hogy civilek által emelt barikádot nem láttak a környéken.
Adódik a kérdés, hogyan lehetséges, hogy a közszolgálati Magyar Rádióban, amelynek munkatársai a hiteles tájékoztatásra esküdtek fel, senki nem emelte fel a szavát, hogy az intézmény udvarában embereket kínoznak, magyar állampolgárokat aláznak meg. Sõt még azzal sem voltak tisztában, hogy az indokoltnak látszó védelmi megerõsítésén túl szabadtéri fogdát is berendeztek a helyszínen. A Magyar Rádió elnöke, Such György így idézi vissza azokat a történéseket, amelyekrõl szeptember tizennyolcadikától kezdõdõen tudomása volt a rendõrségi jelenléttel kapcsolatosan. – A televízió székházának ostromát követõ reggelen, szeptember 18-án olyan, a rendõrség által is megerõsített híreket lehetett hallani, hogy a következõ célpont a rádió lesz – mondja az elnök. – Úgy emlékszem, felhívtam Gergényi Pétert, aki annyit mondott: megvédik az intézményt. Ezt követõen a délutáni órákban a nyolcadik kerületi rendõrkapitány, Perlaki Attila arról tájékoztatott, hogy mûveleti területté nyilvánítják az objektumot. Kordont vontak az épület köré, a rendõrök egy része kint az utcán teljesített szolgálatot, mások a hátsó udvaron tartózkodtak. – Azért ez kicsit olyan, mint egy megszállás. Nem zavarta mindez a rádió munkatársait, az itt folyó munkát? Kaptak-e információt arról, hogy a védelmen kívül milyen célt szolgál a jelenlétük? S egyáltalán milyen egységeket telepítettek a rádió területére? – Hozzám senki nem juttatott el olyan véleményt, amelybõl arra következtethettem volna, hogy bármelyik dolgozónkat zavarja a rendõri jelenlét. Az itt megforduló állomány meghatározását pedig ne kívánja tõlem, ebbe minket nem avattak bele. Hangsúlyozom, hogy rendõri egységek nem tartózkodtak az épületen belül. – A folyosókon sem? – Nagyrészt kívülrõl biztosították az intézményt. A jármûveik a Múzeum utcára nyíló, hátsó udvaron állomásoztak, ahol normális esetben a mi teherforgalmunk bonyolódik. Kérték, hogy a rendõrök az éjszakai pihenõidejüket a Pollack Mihály téri bejáratunk elõterében és a pagodában tölthessék, amihez hozzájárultunk. Én és a kuratórium elnökségének két tagja 18-án és 19-én úgy éjjel kettõ-háromig voltunk benn. A rendõrök alkalmanként bekísértek egy-egy embert, akik állításaik szerint a kordon környékén követtek el valamilyen jogszabálysértést. Az épületegyüttest több alkalommal körbejártam. Térdeplõ, bilincsbe vert embereket nem láttam. Az is biztosan állítható, hogy az épület belsejébe fogvatartottakat nem vittek be. Huszadikán, miután úgy tûnt, egyre kisebb az esélye annak, hogy baj történjen, már csak körülbelül este tíz óráig tartózkodtam a rádióban. – Tehát 18-án és 19-én úgy látszott, védelmi, biztonsági okokból vannak a rendõrök a helyszínen. Ebben az idõszakban történt-e a rádió közelében olyan atrocitás, amely ezt indokolta? http://nja.hu
Készítette a Joomla!
Generálva: 7 January, 2017, 16:37
Nemzeti Jogvédõ Alapítvány
– Apróbb hõzöngéseket leszámítva érdemi atrocitást nem tapasztaltunk, bár azt hozzáteszem, hogy mi leginkább a rádió épületében voltunk, és nem az utcán. Egy indokát láttam a védelmi pozíciónak, a készültségnek. Senki nem hitte volna, még álmában sem, hogy a televízió masszív, egytömbû épületébe képesek lesznek behatolni. A téren és a belül történt pusztításról nem szólva. A mi intézményünk elhelyezkedése széttagolt, több épületbõl áll, több oldalról lehet megközelíteni. Ráadásul a Bródy Sándor utcai front akkor fel volt állványozva, és a Pollack Mihály téri rész az üveghomlokzat miatt eléggé veszélyeztetettnek tûnt. – Fogadjuk el a fokozottabb védelem szükségességét, bár mint ön is mondja, 20-án már egyre kisebbnek látszott a veszélye annak, hogy az épületet megtámadják. Mi indokolta tehát, hogy egy közszolgálati intézmény udvarán szabadtéri fogdát rendezzenek be? – A rendõrség, információink alapján, a környéken eljárás alá vont személyeket pusztán csak átvezette az udvaron, illetve várakoztatta a rendõrségi jármûvek érkezéséig. – Ebbe a „várakoztatásba” azért sok minden beleférhetett… – Azt láttuk a televíziós közvetítésekbõl, hogy ezeken az estéken a Köztársaság téren, a Blaha Lujza téren bizonyos csoportok randalíroznak, gyújtogatnak. Értelemszerûen ezekrõl a helyszínekrõl a Rákóczi úton és a környezõ utcákon át felénk szivárogtak. – Volt e fogalmuk arról, hogy miért és honnan gyûjtötték be azokat, akiket idehoztak? – Az tûnt logikusnak, hogy azokkal szemben intézkedtek, akik az intézmény épülettömbjét védõ kordontól száz, kétszáz méternyire valamilyen öszszetûzésbe keveredtek a rendõrökkel. Dobálták vagy támadták õket. Ennek alapján az Ötpacsirta, a Múzeum, a Szentkirályi, a Puskin és a Bródy Sándor utca jöhetett számításba. – &;Eacute;s mit szól ahhoz, hogy a Rákóczi útról és a Horánszky utcából vétlen, menekülõ fiatalokat is idehurcoltak? – Ezt nem tartom valószínûnek. Én csak az épület mellett, a kordonon belül láttam rendõröket. Elképzelhetetlen, hogy az ön által említett területre mentek volna ki „portyázni”. – Lehettek más egységek, amelyeknek a tagjai ezt a munkát végezték, és itt adták át az általuk elfogottakat. – Ebben nem látok ésszerûséget. Hogy mondjuk a Horánszky utcából idáig futtassanak embereket. – Meghaladja a képzeletét? – Miért nem ott tették be õket a rendõrautókba? – Mégis ez történt az általam is ismert fiatalok egy véletlenszerûen összekerült csoportjával. Semmilyen atrocitásban nem vettek részt, egyetlen „bûnük” az volt, hogy nem tudtak idõben kikeveredni a városból. Mások a járdán álltak, békésen beszélgettek. – Ez új számomra. – Tudott-e ön a Bródy Sándor utcában fiatal fiúk és lányok által épített barikádról? – Nem. Én ilyet nem láttam. Mint mondtam, az õrizetbe vételek okairól nem kaptunk tájékoztatást. Valahányszor rákérdeztem, hol vannak a letartóztatottak, annyit mondtak, továbbvitték õket. – A rádió udvarán történt térdepeltetésrõl és bántalmazásról tehát semmiféle információja nem volt. – Ha bármilyen módon a tudomásomra jut, hogy az udvarunkon megbilincselt fiatalokat térdepeltetnek, rögtön szóltam volna a rendõri erõk helyi parancsnokának, hogy azonnal fejezzék be. És ugyanezt feltételezem a menedzsment bármelyik tagjáról is. Egyébként a parancsnoki eligazításban szerepelt, hogy mindent, ami itt történik, videón rögzítenek. – Ezt ismerjük. Eléggé szelektíven mûködik. Próbált-e idõközben tájékozódni, hogy meddig lesznek a rendõrséggel összezárva? Lehetett-e pontosabb információt szerezni a fennálló helyzetrõl? –A Gergényi Péterrel folytatott elsõ beszélgetés után a felsõbb rendõri vezetõk közül senkit sem tudtam elérni. A kerületi kapitány nem volt döntési helyzetben. Egy idõ után már zavaró volt a jelenlétük. Több hónapig voltak itt, aztán elmentek, márciusban, 15-ére megint visszajöttek… http://nja.hu
Készítette a Joomla!
Generálva: 7 January, 2017, 16:37
Nemzeti Jogvédõ Alapítvány
Such György megjegyzi, nincs oka kétségbe vonni, amit én tudok, hogy a Horánszky utcából és a Rákóczi útról is idehoztak vétlen fiatalokat. Én pedig azt nem vonom kétségbe, hogy valójában nem tudhatta, mi folyik a szeptember 18át követõ éjszakák óráiban, bárhogy is igyekezett tájékozódni. Ennyiben maradunk.
A rendõrségi ütlegelés szüneteltetési technikáit pedig már ismerjük. Szeptember 20-áról 21-ére virradó éjjel, amikor a Horánszky utcából behurcolták a fiatalokat, Such György, állítása szerint, már nem volt az épületben. Ugyanakkor megemlíti, hogy ezekben a napokban a Fidesz országgyûlési képviselõje, Csampa Zsolt a rádióban tartózkodott. Neki talán tágabb rálátása nyílt az eseményekre, hiszen a kerületi rendõrkapitánnyal együtt kértek és kaptak egy irodát a Bródy Sándor utcai fronton.
Mindezt a képviselõ így pontosítja: egyetlen éjszakán tartózkodott a rádióban, mégpedig szeptember 18-án, úgy éjjel két óráig. Ottlétének oka nem csupán képviselõi mivoltában keresendõ. Az Országgyûlés honvédelmi és rendészeti bizottságának tagja, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem utolsó éves hallgatója. Ezért szerette volna szakmai szempontból áttekinteni a rendõri irányítást. Az úgynevezett vezetési pontot, ahonnan a kerületi rendõrkapitány a beosztottjait irányította, a Bródy Sándor utcára nézõ irodában alakították ki, ezért kapott õ is ott helyet. Végig ott tartózkodott, így nem tudhatott arról, hogy mi történik az intézmény más részein, például az udvaron. Különösebb eseményrõl egy-két részeg randalírozásán és elõállításán kívül, amit videón is rögzítettek, nincs tudomása. Ami a Bolgár György mûsorában való megszólalását illeti, mindössze annyit mondott, hogy valóban benn volt az épületben, az úgynevezett vezetési ponton. Utóbb értesült arról, hogy ezt az egy mondatát mivel mosták össze, és hogyan használták fel mások, így a fiatalok állításainak cáfolására.
És most nézzük, hogyan élték át a 18-a utáni napokat azok a rádiósok, akik munkakörüknél fogva huzamosabb ideig az épületben tartózkodtak. Vannak, akiknek súlyos lelki teher, hogy legalább titokban nem készítettek hangfelvételt a dermesztõ hangulatról, olykor a mûszaki helyiségekbe beszûrõdõ ijesztõ zajokról, jajgatásról, tompa puffanásokról. Mások ezekben a napokban a munkába menekültek, riportokat készítettek, járták a várost. Akik megbíztak egymásban, suttogva beszélgettek a folyosókon. Mások úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Volt, aki szóba elegyedett a nappali „mûszakos” rendõrökkel, egy alkalommal a Bródy bejáratánál azért készült egy röpke tudósítás is. A riporter sorolta, most hoznak egyet, most kettõt és így tovább. Adásba is ment, a magasabb fõnökök figyelmét elkerülte a dolog. A rádiót nem csak technikailag barikádozták el. A hallgatásnak volt egy nagyon prózai oka is: elõször még el lehetett hinni, hogy veszélyben vannak. Késõbb az aggasztó jelzéseket és rossz érzéseket, hogy itt meg nem engedhetõ dolgok történnek, semlegesítette az egész országot átszövõ egzisztenciális félelem. (Tudott, hogy a Magyar Rádióban jelentõs átalakítás, létszámcsökkentés folyik.) Hogy itt most nem szerepelnek nevek, annak szintén prózai oka van. Az idõközben eltávozott munkatársakkal aláíratott papír, hogy a belsõ ügyekrõl nem nyilatkoznak. Tekintsük tehát az alábbiakat egyszerû rekonstrukciónak vagy egyfajta hangulatjelentésnek.
A rádiósokkal folytatott beszélgetéseinkbõl tehát a következõ kép tárul a szemünk elé azokról a napokról. Vaslemezekkel beszögezték az utcákra nézõ földszinti helyiségek ablakait. A tûzcsapokból tömlõket vezettek ki a folyosókra. Vízágyút vittek a Bródy Sándor utcai bejárathoz közeli parkolóba. Ez a homlokzat ekkor fel volt állványozva. Lebontották, nehogy kívülrõl felmászhassanak rá. A Múzeum utcai gépkocsiudvar a rendõrségi jármûveké lett, mivel ez elég tágas, azt alaki gyakorlatokra is alkalmasnak találták. A rádió munkatársainak azt ajánlották, vigyék el az udvarról autóikat. A Pollack Mihály téri bejáratot konténerekkel torlaszolták el. Ehhez jöttek még a külsõ vaskordonok, két megerõsített ponttal a Puskin utca és a Szentkirályi utca sarkán. Olyan bázist alakítottak így ki, hogy többek meglátása szerint lehetetlenség lett volna közel jutni az épülettömbhöz. Bár gondoskodtak róla, hogy idõnként felröppenjenek hírek valamiféle támadásról, nem történt semmi. A rendõrök száma viszont nem csökkent, berendezkedtek a területen. Ahogyan a rádiósokban is kettõs tudat munkált, úgy a környezetükben lévõ rendõrök viselkedése is más volt nappal és más éjszaka. Nappal, fõképp a vidékrõl odavezényelt rendõrök, azt sem tudták, hova kerültek, ezért jeleket festettek fel nekik, hogy eligazodjanak a zegzugos helyeken. Némelyikük apatikus volt, másokon látszott a feszültség, az elfojtott indulat. Fel-alá járkáltak az épületben, a rendészek fölöslegessé váltak. Délután a pagodában vagy az elõtte lévõ területen várakoztak, pihentek. Megkapták a rádió nagy éttermét, ott étkeztek. Nappal, eltekintve a bázisjellegtõl, folyt a rádióban a szakmai élet. Az esti, éjszakai, hajnali órákban csak azok tartózkodhattak benn, akik élõ mûsort készítettek. Tevékenységüket a stúdióban a vezetõség egy tagja felügyelte, amúgy szabadon közlekedhettek az épületben. Sajátosnak találták, hogy a rendõrparancsnokot épp abban az erkélyes szobában helyezték el, amely az 1956-os forradalom alatt a rádió elfoglalásának kapcsán szimbolikus jelentõségûvé vált. (Ennek a szobának az erkélyérõl olvasta fel akkor az egyetemisták követelését tartalmazó 14 pontot egy fiatal lány.)
http://nja.hu
Készítette a Joomla!
Generálva: 7 January, 2017, 16:37
Nemzeti Jogvédõ Alapítvány
Éjszaka aztán megfordult a világ. Bár szerencsére nyoma sem volt annak, hogy tömegek, netán csoportok indulnak bevenni a „várat”, az õrzõk száma nem csökkent. Sõt. Az esti váltásnál érkeztek az igazi kemény fiúk. A Bródy-porta elektronikus beléptetõrendszerét kiiktatták, az ottani személyzet is furcsa helyzetbe került. Az egyik vezetõi iroda ablaka arra a részre néz, ahol a begyûjtötteket a hátsó udvarra hurcolták. Aki a késõi órákban benn volt, ha lepillantott, láthatta, mi folyik ott. A gazdasági alelnök volt kijelölve ügyeletes vezetõnek, beszélt is arról a kollégáknak, hány fiatalt hoztak be alkalmanként. Pontosabban, tehetjük hozzá, nem hoztak, hanem ketten, hárman vonszoltak egyet, végigrugdosva a portától a hátsó udvaron berendezett õrzõhelyig. Az egyik mûszaki helyiség közel volt ehhez. Mivel enyhe idõ volt, az ablakot nyitva tartották. Néhány perces szünetet tartottak a munkában, a csendet jajgatás szakította meg, behallatszott a rendõrök káromkodása, a trágár szidalmaik, a ütések zajai. Az egyik szerkesztõ, amikor hajnalban kilépett az ajtón, szinte megtántorodott. Vér volt elõtte a betonon. Mások hasonló nyomokat láttak a pagoda melletti járdán, amely a hátsó, kisebb udvarra vezetett. Mindezt reggelre a takarítószemélyzet slaggal eltüntette. Így a rendõrparancsnok valóban az igazat mondta a rádióelnöknek: továbbvitték õket.
„Magyarország több mint fél évvel a szeptemberben és október 23-án történt számos emberjogi sérelem után még mindig ott tart, hogy azon folyik a küzdelem: ismerjék el az oktalan bántalmazásokat, mondják ki a meghurcoltak ártatlanságát.” Az ismert emberjogi szakértõ, európai parlamenti képviselõ, Gál Kinga szavait idéztem. Mögöttes tartalmuk, az emberi tragédiák, az erõszak sötétben tartott motívumai összeilleszthetetlenek a normális élettel, a humánus értékrenddel. A jóhiszemû emberek ezért nem tudják elképzelni, hogy a hazai média jelentõsebb része az õszi eseménysorozat kapcsán legfeljebb a felszínen „kapirgált”, s azt teszi máig is. Igaz, a valós történésekrõl több információval rendelkezõk lassan átlátják, hogy a hatalom satujába szorult vétlenek vagy az ellenük eszközként felhasznált rendõrök egymás ellen kijátszott áldozatok.
A Civil Jogászbizottság április 23-i sajtótájékoztatója és közleménye ismételten emlékeztetett az európai demokráciákban példátlan, tömegeket ért rendõri brutalitásra. Többek között felhívta a figyelmet a folyamatban lévõ ügyekben a pártatlan jogi eljárások szükségességére. Két fiatal lányt is megszólaltatott azok közül, akik szeptember 20–21-e éjszakáján másokkal együtt a rendõrségi hajtóvadászat áldozataivá váltak, bár semmilyen erõszakos cselekményben nem vettek részt.
Nem is maradt el a kellõ tónusú visszhang. A lelki, morális színvonalat jelzi, hogy egyes sajtóorgánumok, a Hírszerzõ internetes újság, a Bolgár György-féle rádiómûsor gúnyolódással, cinizmussal, tudatos ferdítésekkel igyekezett hiteltelenné tenni bátor kiállásukat. Meglehet, a bizottság társelnökének, Morvai Krisztinának attraktív stílusa, merész szóhasználata nem mindenkiben kelt szimpátiát. Ám szakmai tudása, ez ügyben végzett munkája és a bizottság által összegyûjtött tények fölött nehéz átsiklani.
Egyeseknek mégis sikerül.
Lapunkban az õszi rendõri atrocitásokról a következõ számokban közöltünk hosszabb, tényfeltáró írást: 2006. október 5., november 25., december 16., 2007. január 13., március 31.
http://nja.hu
Készítette a Joomla!
Generálva: 7 January, 2017, 16:37
