FRICZ TAMÁS
Kormányváltás vagy rendszerváltás? Elızetes a Rendszer-e a rendszerváltás? címmel 2009 március 25-ére szervezett, NEMZETSTRATÉGIAI ALAPPILLÉREK XI. Konferencián tartandó elıadáshoz
Legelıször is mondjuk ki egyértelmően: Magyarország mély és súlyos válságban van, olyan válságban, amely már a létezését is veszélyezteti. E válság pedig azért olyan mély és súlyos, s azért olyan veszélyes az ország jövıjére nézve, mert egyszerre többféle válság rakódott egymásra és ezek a válságok egymás hatását felerısítik. Egy olyan országban például, ahol gazdasági krízis van, ám a politikai közösség lélekben erıs és összetartó, ott képesek lehetnek a nehéz gazdasági évek átvészelésére, a „hét szők esztendı” után a megújulásra. Vagy egy olyan országban, ahol a demokrácia nem mőködik jól, s korrupt a politikai elit, ám erıs, önálló lábakon áll a gazdaság, erıs a civil társadalom, ott is képessé válnak arra, hogy „túléljék” e korszakot és elıbb vagy utóbb, de rendet teremtsenek a politikai szférában, s lecseréljék aktuálisan züllött politikai elitjüket. De arra is van példa, hogy egy országban a civil társadalom megosztott, erkölcsileg szétesett és mély törésvonalak választják el egymástól az embereket, ám van egy morálisan tiszta, a nemzeti érdekeket minden elé helyezı politikai elitjük, mely képes arra, hogy tudatos, bölcs és okos, s legelsısorban demokratikus módon összetartsa a társadalmat, az egymással szembehelyezkedı csoportokat. De mi történik azzal az országgal, amelyikben egyszerre van jelen politikai, gazdasági és erkölcsi, vagy ha tetszik lelki válság? Hogyan lehet egy ilyen országban kiutat találni a krízisbıl, hol vannak azok a kitörési pontok, amelyek reményt adhatnak a jövıt illetıen? Vagy pedig ez tipikusan olyan állapot, amelyet a történelmi tapasztalatok alapján az összeomlás, a katasztrófa szokott követni? Nem tudhatjuk a választ, csak azt állapíthatjuk meg, hogy jelenleg mind a két lehetıség – ahogy mondani szokták – „benne van a pakliban”, azaz az összeomlás és a megújulás lehetısége is. A kérdés persze mindannyiunk számára, akik e nemzet sorsáért valóságosan aggódunk, az: hogyan lehetne kitörni a válságból, hogyan lehetne az országnak feltápászkodnia a földrıl és újra egyenesen járnia. Ám ahhoz, hogy erre a hogyan-ra válaszolni tudjunk, meg kell vizsgálnunk, hogy mi is a hazánkat egyszerre sújtó válságok valóságos természete. Elıször a politikai válságról. A politikai válság külsı, látványos megjelenése az, hogy a 2006-os választásokkal, illetve pontosabban a balatonıszödi beszéd nyilvánosságra kerülésével az éppen csak bontakozó magyar demokráciát súlyos megrázkódtatás érte, s elmondható, hogy az óta Magyarországon egy köztes, félig demokratikus, félig diktatórikus politikai állapotban vergıdünk. Bátran kijelenthetı az is, hogy Magyarországon, ha jogilag nem is, de politikai és erkölcsi szempontból illegitim kormány van hatalmon lassacskán harmadik éve. Igaz, feledékenyek vagyunk, s hajlamosak vagyunk mára csak arra figyelni, hogy egy – állítólag kisebbségben lévı kormány vergıdik a hatalomban, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az
1
illegitim helyzet kiindulópontja Gyurcsány Ferenc ıszödi beszéde, amelybıl feketén-fehéren kiderült, hogy a szocialisták a 2006-os választási gyızelmet manipulációval, a választók tudatos félrevezetésével, hazugságokkal érték el. Ne feledjük, hogy is mondta a még papíron ma is miniszterelnök? „hazudtunk reggel, délben meg este” – miként a kommunisták az ötvenes években. És ne feledjük ma sem: nem a választási ígéretek miatt illegitim a kormány, hiszen a világ összes demokratikus országában ígérgetnek a pártok, hanem azért illegitim a hatalom, mert a gazdasági tényeket, adatokat nem hozták nyilvánosságra (lásd Veres János pénzügyminisztert, aki közölte 2006 márciusában, hogy az elsı negyedéves adatok nem mondhatja el, mert azok megzavarnák a választókat!..., vagy Gyurcsány Ferencet, aki a választások elıtt egy interjúban közölte, hogy a költségvetés, az köszöni szépen jól van), mert közérdekő adatokat hallgattak el. Emellett ötéves adócsökkentési törvényt fogadtak el a választások elıtt, holott pontosan kellett tudniuk, hogy ezt a választások után visszavonják és következnek majd a megszorító intézkedések és az adóemelések. Ez által a tárgyilagos döntéshez szükséges információktól fosztották meg a magyar választókat, ami nem más, mint választási manipuláció, a választók tudatos félrevezetése. Márpedig a választások tisztaságának megsértése a nyugat-európai demokráciákban fıbenjáró bőn, minderre talán csak afrikai diktatúrákban kerülhet sor felelısségre vonás és következmények nélkül – például, ahogyan Fábry Sándor mondaná, a kíválóan fejlıdı Gabonban vagy Ugandában – vagy esetleg a 2000-es választások során az Egyesült Államokban. De megjegyezem, már Kelet-Európában vagy Ázsiában sem tőrnek el ilyesmit: amikor Ukrajnában 2004-ben kiderült, hogy az elnökválasztáson választási manipuláció történt, kitört a narancsos forradalom, s megismételték a választásokat. Grúziában néhány éve a választási csalásokat elkövetı Szaakasvili elnök ellen mentek az utcára az emberek, s néhány hónapja Thaiföldön, Bangkokban a cinkelt lapokkal lejátszott választások után teljesen hiteltelenné vált miniszterelnök ellen lázadtak fel az emberek, napokra elfoglalták például a miniszterelnöki hivatalt is, s végül lázadásuk eredményre vezetett. (Ez utóbbival persze nem ötletet akartam adni.) Szerencsére 2006 ıszén feléledt a magyar állampolgárok természetes igazságérzete és erkölcsi érzéke, s már az ıszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének estéjén a Kossuth térre mentek az emberek, követelve Gyurcsány Ferenc távozását, s utána még heteken át minden nap az utcán voltak egészen október 23.-áig, mely napon a Gyurcsány-kormány az erıszakszervezetével brutális leverte, megverte, megalázta a magyar társadalmat, amit a magyar társadalom a mai napig nem hevert ki, lelkében ma is hordozza ennek nehezen viselhetı emlékét. Az is nagyon fájó, hogy mindezt széttárt karokkal nézte végig az Európai Unió, az Európai Parlament, mely szervezetek állítólag elkötelezettek a demokratikus és emberi jogi értékek mellett. A mérleg tehát a következı: választási visszaélések és manipuláció, majd amikor ez kiderül, s tüntetnek az emberek, az emberi jogok megalázása brutálisan erıszakos eszközökkel. Ennyi bıven elég ahhoz, hogy demokráciánk gerince megroppanjon, s politikai válság alakuljon ki. Ám azzal vált igazán akuttá és mélyült el a válság, hogy lassan három évvel İszöd után még mindig a Gyurcsány-kormány van hatalmon. Az a tény ugyanis, hogy az illegitimmé vált szocialista kormány kibekkeli a négy évet és legfeljebb 2010-ben, a rendes idıben lezajló választásokon lehet leváltani, azt mutatja, hogy egész politikai berendezkedésünkkel baj van. Feketén-fehéren kiderült, hogy az 1989-ben létrejött alkotmányos rend alkalmatlan arra, hogy a húsz évvel késıbb felmerülı politikai válsághelyzeteket kezelni tudja. Az akkori alkotmánymódosítás még arra irányult, hogy egy, a Szovjetunió árnyékában és a diktatúrától éppen megszabadult új kormányt és parlamentet bebetonozzon a hatalomba. Ez az igény akkor még indokolt lehetett, hiszen félhettek egy visszarendezıdéstıl, ám húsz évvel késıbb lehetetleníti, hogy egy, a demokratikus normákat súlyosan megszegı, korrupt és gazdaságilag tehetetlen kormányzatot idı elıtt, elırehozott
2
választásokkal el lehessen távolítani a hatalomból. Éppen ezért ki kell mondani: nemcsak ezen okokból, de más okokból is (melyeket most nincs tér részletezni), az 1989-es alkotmány elavult, s Magyarországnak immáron új alkotmányra van szüksége, mely nem az átmenet feltételeihez igazodik, hanem a már kialakult demokratikus rend játékszabályaihoz és normáihoz. Persze, egy új alkotmány szükséges és fontos, de nem elégséges feltétele annak, hogy a politikai krízisen túljussunk. S itt jutunk el a politikai válság mélyebb, belsı okához. Ez pedig az, hogy húsz évvel az úgynevezett rendszerváltás után sem vált általánossá a jelenlegi politikai elitben a demokratikus politikai magatartás, a demokratikus normakövetés természetes rendje. Másképpen fogalmazva, amíg az intézmények szintjén többé-kevésbé megtörtént a politikai rendszerváltás, a demokratizáció, addig az emberek, a szubjektumok szintjén ez – legalábbis részben – elmaradt. Márpedig elemi, evidens igazság az, hogy az intézményeket emberek mőködtetik és töltik meg élettel, tartalommal. Egy intézmény addig tölti be, teljesíti a neki szánt funkciókat és célokat, amig az azt mőködtetı személyek a célok és funkciók szerint végzik a dolgukat. Abban a pillanatban, amikor az intézményben tevékenykedı emberek az eredetihez képest más célra és funkcióra használják az intézményt, avagy az intézményt már nem tekintik intézménynek, átalakulnak vagy felborulnak az institucionális keretek. Kokrétan, a politikára vonatkoztatva: ha a demokratikus intézményrendszert nem annak céljai és funkciói szerint mőködtetik a politikusok, a hatalmi elit tagjai, abban a pillanatban már nem beszélhetünk valóságos demokráciáról, s minél jobban eltérnek az elit tagjai a normáktól, annál inkább közelítünk a diktatúrához. Gondoljunk csak arra, hogy például az 1936-os sztálini alkotmány formailag elismerte az emberi és állampolgári jogokat – a sztálini rendszert azért mégis csak óvatosan neveznénk a szabadság birodalmának… De a magyar, kádári szocialista „demokráciában” is volt parlament és voltak választások, mégsem vádolnánk azzal a pártállami rendszert, hogy abban szabad választások zajlottak. Mégis mi az oka annak, hogy nem alakult ki a demokratikus intézményeknek megfelelı demokratikus magatartás? Az, hogy a rendszerváltás nem járt együtt a pártállami, kádári politikai elit háttérbe szorulásával. A rendszerváltó Antall-kormánynak sem ereje, sem szándéka nem volt az, hogy elitcserét hajtson végre, s az elsı Orbán-kormány sem volt elég következetes a nélkülözhetetlen személyi átalakulások végigvitelében. Ennek következtében pedig lényegében változatlan összetételben felszínen maradt a pártállami diktatúrát irányító politikai gárda, s ezzel együtt felszínen maradt, megmaradt egy politikai magatartásmód, amelynek a dolog természetébıl adódóan kevés köze van a demokratikus normakövetéshez. Ez a hatalmát átmentı politikai garnitúra nem a demokrácia, hanem a diktatúra politikai gyakorlatát sajátította el, s a demokrácia intézményeit a kádári politikai magatartásmóddal töltötte meg. S miután már 1994-ben visszakerültek a kormányzati hatalomba, hogy 2002-tıl tartósan megszerezzék maguknak ezt a hatalmat, egyáltalán nem kell csodálkoznunk, hogy a demokrácia cégére alatt valami egészen más történik, mint amit a cégér sugallna. Ráadásul nagyon fontos tényezı, hogy nem pusztán egy-egy pártállami politikus maradt mintegy mutatóban a demokráciában, hanem szinte az egész garnitúra itt maradt, ami azt jelenti, hogy a posztkommunista politikai elit a mai Magyarországon ismét hálózatot, network-öt képez, átjárva a politikai, gazdasági, önkormányzati, kulturális, média és – nagyon nem utolsó sorban – titkosszolgálati szférákat. A mai modern network-kutatások pedig feketén-fehéren bizonyítják, hogy az egyes társadalmi rendszerek, így a politikai rendszer mőködését, tartalmát és jellegét leginkább a hálózatok határozzák meg. Ergó, amennyiben a pártállami politikai elit és annak hálózatai ragadták meg újra tartósan a hatalmat és irányítják az országot – márpedig ez így van -, akkor lehet, hogy az intézmények státusza, jogállása megváltozott ugyan, de a valóságos mőködésmód nem.
3
Sokféle látványos példát lehetne hozni a pártállami politikai magatartásmód továbbélésére, de a leglátványosabb és legveszélyesebb a megszerzett hatalom mindenáron való megtartásának igénye. Olyan országokban, ahol a demokratikus normák érvényesülnek, a Gyurcsány-kormánynak természetesen régen távoznia kellett volna, mégpedig önszántából. Legelıször rögtön az ıszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után, majd a brutális rendıri attakokat követıen. De a tavaly márciusi népszavazás után is dukált volna ez, miként az SZDSZ kilépése, a parlamenti többség elvesztése következtében is. Ehhez képest tavaly ısszel Lendvay Ildikó már arról beszélt, hogy ha nem lesz elfogadott költségvetés, akkor az elızı évi költségvetéssel dolgoznak tovább és maradnak kormányon. De a pénzügyi és gazdasági világválság sem rendítette meg a miniszterelnököt és embereit, nem zavarja ıket, hogy kisebbségi kormány ilyen helyzetben képtelen hatékony válságkezelésre, s az sem probléma számukra, hogy immáron kvázi államcsıd közeli állapot alakult ki Magyarországon. Mindezekbıl a példákból a hozott, örökölt pártállami, kádári mentalitás a kiemelendı: az, hogy a szocialisták, akárcsak a diktatúrában, most is a hatalom természetes birtoklóinak tartják magukat. A hatalomgyakorlás számukra privilégium, amelyet holmi zavaró ellenzék nem befolyásolhat és nem veszélyeztethet, s ha mégis megteszi, hatalommániával vádolják meg ıket, majd felhívják a figyelmüket arra, hogy zárkózzanak fel a kormány céljaihoz és segítsék azok megvalósítását, mert ha nem teszik, gáncsoskodónak s a megbékélés ellenségeinek állítják be ıket – ez volt az a módszer, amellyel annak idején a különféle társadalmi szervezeteket belekényszerítették a Hazafias Népfrontba. Összegezve, a politikai válság legmélyebb oka az, hogy a kormányzati hatalmat tartósan a posztkommunista hálózat birtokolja, mely diktatórikus, pártállami, s nem pedig demokratikus módon mőködteti a politikai rendszert. Másodszor - nem lévén közgazdász -sokkal rövidebben a gazdasági válságról. A külsı okokat jól ismerjük: felborult gazdasági egyensúly, növekvı költségvetési hiány, egekbe szökı államadósság, a gazdasági növekedés leállása – s mindehhez jött a pénzügyi és hitelválság, mely reálgazdasági krízissé szélesül. Jól tudjuk mindannyian: 2002ben még az EU-hoz csatlakozni kívánó országok között az elsık voltunk, mintaadó ország, az utóbbi hat év szocialista kormányzása alatt pedig a legfıbb gazdasági mutatókban a nyolc csatlakozott közép-európai országok versenyében sereghajtók lettünk, s szégyenszemre lassan Románia és Bulgária is megelız bennünket. A gazdasági és szociális romlást magunkon és a környezetünkön is érezzük: Magyarországon már olyan szegényövezetek vannak, mely övezeteket néhány évvel ezelıtt utjainkon Romániában vagy Macedóniában, Albániában láthattunk. De ezen túl, ha valaki veszi a fáradságot – jómagam vettem és másoknak is ajánlom -, s körbesétálja a fıváros legfontosabb utcáit, tereit, döbbenetes kép fogadja. A néhány évvel ezelıtt még dinamikusan fejlıdı város látványos omlik össze, kopadoznak a falai, szürkül, mindenfelé a romlás és a pénztelenség, illetve a gazdátlanság jelei mutatkoznak: rossz látni, micsoda visszafejlıdés indult el, s döbbenetes, hogy ez egy, az Európai Unióba négy éve belépett közép-európai országban történik. Jól tudjuk azt is: a jelenlegi világválság minden egyes országot érint és megvisel, ám nem mindegy, hogy ki milyen állapotban volt a világválság kitörésének pillanatában. S ebben a tekintetben ki kell jelentenünk: Magyarországot kiszolgáltatott helyzetben érte el a világban most zajló negatív folyamat, ennél fogva pedig a leginkább veszélyeztetett pozícióban van néhány más országgal együtt, mint Izland, Lettország vagy Pakisztán. Kiszolgáltatottságunk mélyebb okai azonban e tekintetben is a rendszerváltás jellegében keresendık. A kérdés igazán az: létrejött-e Magyarországon mőködıképes piacgazdaság? A válasz egyértelmően: nem. Egy mőködıképes, nemzeti piacgazdaság változatos magántulajdoni szerkezetre épül, melyben dominálnak a hazai kis- és középvállalkozások, a stratégiailag fontos cégek állami tulajdonban vannak, s emellett jelennek-jelenhetnek meg a
4
külföldi, multinacionális cégek, melyek azonban nincsenek túlsúlyban a nemzeti jövedelem megtermelésében. Ehelyett a magyar gazdaság rossz szerkezető, alig van már állami kézben tulajdon, a multinacionális cégek állítják elı a GDP mintegy 70 százalékát, a hazai kis- és középvállalkozások gyengék és kiszolgáltatottak a multiknak, a piac manipulált, s óriási korrupció érvényesül az állami megrendeléseknél. Mindehhez járul a hatalmas, GDParányosan 70 százalék feletti államadósság, melynek visszafizetése szinte képtelenségnek tőnik. Miért alakult ez így? Az okokat ismét a rendszerváltásban kell keresnünk. Elıször is, a spontán privatizáció, sıt, még az Antall-kormány idıszakában zajló privatizáció során óriási vagyonvesztés érte Magyarországot. Potom pénzekért, mélyen leértékelve jutottak az állami vállalatokhoz egyfelıl a volt pártállami nómenklatúra tagjai – s ilyen módon is átmentették hatalmukat a rendszerváltás utáni idıszakra -, másfelıl a külföldi cégek; Bokros Lajos annak idején ezt a folyamatot mélyen erkölcstelennek nevezte. Magyarország így gazdasági szempontból egy legyengült ország lett. Másodszor, az akkor húszmilliárd dolláros, bıdületesen nagy államadósság elengedését nem vetette fel az Antall-kormány a Nyugatnak, pedig akkor erre utóbbiak nyitottak voltak. Sajnos, az Antall-kormány e tekintetben is jogfolytonosságot vállalt a Kádár-rendszerrel, s ezzel alapvetı hibát, sıt bőnt követett el. Mindehhez hozzájárul a 2002 óta hatalmon lévı szocialista kormányzat óriási mértékő, további külföldi hitelfelvétele, amellyel Magyarországot teljesen kiszolgáltatottá tették. Végeredmény: vagyon nélküli, gyenge állam, manipulált piac, melyet a multik dominálnak, gyenge hazai vállalkozások, óriási korrupció a posztkommunista hálózatok összefonódása által, totális eladósodás. Vagyis: szocialista piacgazdaság helyett névleg létrejött a kapitalizmus Magyarországon, ám ez a kapitalizmus szinte mőködésképtelen, mert hiányzik belıle a valódi verseny, s ez által képtelen megvédeni önmagát a külsı, negatív hatásokkal szemben, s különösen így van ez világválság idején. Harmadszor az erkölcsi válságról. Mondjuk ki: azok az erkölcsi normák, amelyek a legfontosabb kötıszövetét adják a jól mőködı demokráciáknak, Magyarországon romokban hevernek. Nem állítható, hogy 2002 elıtt minden rendben lett volna a demokratikus normák betartása terén, ám ami az óta következett be Magyarországon, arra aligha van példa már Közép-Európában sem. Megszőnt az az alapvetı követelmény, hogy a politikusok felelısséget vállalnak hibáikért és bőneikért, korrupciós ügyeikért, mutyizásaikért, amelyeket szóban vagy cselekedetben követtek el; megszőnt a felelısségvállalás intézménye, amely pedig a demokráciák nélkülözhetetlen eleme. S ami a legdöbbenetesebb, hazánkban immáron létjogosultságot nyert egy olyan szemlélet is, hogy a politikusoknak is joguk van önös érdekeiket követni, s ha nyilvánvaló viselt dolgaikra, korrupcióikra fény derül, és kibújnak a felelısség alól, azt is lassacskán természetesnek, „érthetınek” tekintjük a közvéleményben. (Draskovits!) Jómagam tizenkét évvel ezelıtt írtam le elıször, hogy ez egy következmények nélküli ország. Nos ma úgy látom, hogy tizenkét évvel az elsı ilyen tárgyú cikkem óta a helyzet sokat romlott Magyarországon. Elképesztı, hogy ma már milyen könnyen siklunk el a Magyar Nemzetben, Magyar Hírlapban vagy Heti Válaszban naponta-hetente feltárt, kormányon lévı politikusok, gazdasági vezetık korrupciós ügyei felett. Egy nemrég készült akadémiai felmérésben szinte minden nyilatkozó nagyvállalati vezetı szerint korrupció nélkül nem lehet megrendeléshez jutni Magyarországon, a korrupció immáron rendszerré vált. Egy másik meginterjúvolt vezetı azt mondta, hogy becslése szerint a GDP 50 százaléka vándorol magánzsebekbe hazánkban. Mit is jelent ez? Azt, hogy az ország éves teljesítményének a felét elrabolják. Mit várunk akkor? Csodálkozunk-e ezek után, ha azt olvassuk, hogy a Máv-Cargó vezetıi mőködıképes, állami tulajdonban lévı vagonokat adtak el fémhulladékként, csodálkozunk-e, ha ezek az emberek talán már Magyarországot is hulladéknak tartják?! Érdemes észrevennünk: Magyarországon szinte természetessé, „normává”
5
vált a korrupció. S ezzel visszajutottunk a kádári gyakorlathoz. Ugyanis a diktatúrákban a korrupció a rendszer természetes része, hiszen csak az részesedhet a javakból, aki a politikai hatalmat kiszolgálja. Ott van demokrácia, ahol felsikít és tiltakozik a közvélemény, ha korrupcióról hall, s követeli az érintett politikus vagy hivatalnok távozását. S ott nincs demokrácia, ahol a közvélemény nemhogy ne sikít fel, hanem már csak nem is mormog, ha a napi aktuális lopásról értesül – mert már megszokta és tudomásul veszi, de legalábbis elviseli azt. S ami a legriasztóbb: oda jutottunk, hogy ha néha egy-egy határozat születik állami törvénytelenségekkel, szabályszegésekkel kapcsolatban, akkor sem történik semmi. Gondoljunk csak bele: szegény ÁSZ és szegény Kovács Árpád hányszor hozott mostanában elmarasztaló ítéleteket kormányzati szervekkel, hivatalokkal, minisztériumokkal, költségvetéssel kapcsolatban: a kormányzat meg sem hallja, hogy felszólították a törvénytelenségek megszüntetésére. Mit jelent ez? Azt, hogy rosszabbak lettünk, mint Olaszország: ott még egy Tiszta Kezek Mozgalma rendet tudott vágni, a bírósági ítéleteknek foganatja volt. Európa középen mi létrehoztunk egy újabb szomorú hungaricumot: hivatalos szervek elítélı döntései, határozatai sem számítanak már semmit. Az erkölcsi válság elsısorban a következmény-nélküliségben mutatkozik meg, ám ennek mögöttes okaira is ki kell térnünk. A magyar erkölcsi válság hátterében megítélésem szerint az áll, hogy a rendszerváltás során nem történt meg, illetve elmaradt a történelmi igazságtétel és az elszámoltatás, a rendszerváltás nem húzott világos választóvonalat diktatúra és demokrácia között. Sem az Antall-kormány, sem az Alkotmánybíróság nem segített abban, hogy világos cezúrát húzzon az új hatalom a két rendszer között, amihez feltétlenül hozzátartozott volna a régi rendszer irányítóinak legalább morális számonkérése és háttérbe szorítása. Ez lett volna egy igazi rendszerváltás természetes logikája. Megmutatni azt a közvéleménynek, hogy kik a múlt rendszer felelısei, s kik azok, akik az új rendszer felépítıi, s a kettı között egyértelmő vonalat kellett volna húzni. Ez azonban nem történt meg, elmosódott a határ gyilkos és áldozat, felelıs és ártatlan, megfigyelt és megfigyeltetı között, azaz, nem jöttek létre a rendszerváltás erkölcsi alapjai, kritériumai. Az igazság-kritériumok kibeszéletlenek, feldolgozatlanok maradtak, s ez mind a mai napig rányomja a bélyegét mindennapjainkra. Sokak szemében a mai napig „egykutya” az MSZP és a Fidesz, nem lát érdemi különbséget Orbán és Gyurcsány között, nem ütközött meg Medgyessy szt-tiszti múltján, sıt, még Havas Szófia 56-ellenes kirohanása sem váltott ki semmilyen visszhangot a hazai közvéleményben. A legfontosabb dolgainkban nincsenek kapaszkodók immáron húsz év óta – csodálkozhatunk-e azon, ha az emberek immáron szinte semmilyen kérdésben, még az alapvetı tízparancsolatot nyilvánvalóan megszegı cselekedetek kapcsán sem mernek állást foglalni? Csodálkozhatunk-e ezen egy olyan országban, ahol az egészségügyi miniszterbıl féregevı valóságshow-sztár lesz, a pornósztárból mősorvezetı, a sok kárt okozó képviselıbıl érdeklıdı rádióriporter, s ahol bármilyen erkölcstelen cselekedetre az a replika, hogy „bevállta, nem? Az ı döntése volt, semmi közünk hozzá!” Az erkölcsi válság tehát nap mint nap megmutatkozik a következmény-nélküliségben, ami mögött azonban az áll, hogy a rendszerváltás során nem jöttek létre az új rendszer morális, normatív alapjai, az igazság biztos fogódzói. Helyette itt maradt nekünk a nyúlósnyálkás kádári érték- és normanélküliség, szilárd közösségi normák helyett az atomizáltság és individualizáció. Végezetül tegyük fel a nem könnyő kérdést: hogyan lehetne kijutni ebbıl az egyszerre politikai, gazdasági és erkölcsi válságból, mely egyre jobban veszélyezteti országunk jövıjét? A válaszhoz hadd utaljak vissza a korábban elmondottakra. Azt állítottam, hogy Magyarországon csak formailag, intézményileg jött létre a demokrácia, az uralkodó kormányzati elit mőködése okán a valóságos mőködés, a tartalom diktatórikus elemeket mutat fel. Azt is állítottam, hogy erıs nemzeti piacgazdaság helyett kiszolgáltatott, vagyonvesztett,
6
külföldiek által irányított, manipulált piacgazdaság van, eladósodott, eszköztelen állammal. S azt is állítottam, hogy a demokráciának nem jöttek létre az erkölcsi alapjai, a cselekvések normatív fogódzói. Vagyis, nem kevesebbet állítok, mint hogy csak formailag történt meg a rendszerváltás Magyarországon, tartalmilag, a lényeget tekintve nem. Azaz, húsz éve a kádárizmus, a Kádár-rendszer prolongálódott, amiben vagyunk, az rendszer-szinten nem más, mint poszt-kádárizmus. S ebbıl már következik a megoldás: vissza kell térni az alapkérdéshez, s meg kell valósítanunk a rendszerváltást; ami nem sikerült 1989-1990-ben, annak sikerülnie kell 20092010-ben. És hogy ki végezheti ezt el? Egyedül és kizárólag a most bontakozó, szervezıdı, véleményét és szándékait egyre gyakrabban és szervezettebben megmutató civil társadalom, civil kezdeményezések válhatnak erre alkalmassá. Remélem, sikerülni fog nekik. Befejezésül, azt gondolom, itt az ideje Orbán Viktor 1998-as elhíresült mondását némileg korrigálni: Több, mint kormányváltás, s nem kevesebb, mint rendszerváltás!
7
