Kórház Tudományos Bizottsága november 4

Jeles napok, neves gyógyítók

Dr etõ Er nõ-emlékünnepély Dr.. P Petõ Ernõ-emlékünnepély Kórház Tudományos Bizottsága 2003. november 4.

Jubileumok a Markusovszky Kórházban

115

Jeles napok, neves gyógyítók Horváth Boldizsár

AP etõ Er nõ-emlékünnepély megnyitója Petõ Ernõ-emlékünnepély Amikor Petõ Ernõre emlékezünk, mint kórházalapító igazgatóra, szükséges újból felidézni az õ kórházszervezéssel kapcsolatos szellemi nagyságát. Azt a tényt, hogy az 1926-os kórháztervezésben Petõ Ernõ tudatosan törekedett arra, hogy a kórház elegendõ férõhellyel rendelkezzék, s hogy az akkor fontosnak tartott klinikai szakterületek hiánytalanul képviselve legyenek. Ennek az elõrelátásnak köszönhetõ, hogy az 1929-ben átadott új közkórház Magyarországon akkor és még hosszú ideig a legmodernebb kórházak közé tartozott, és tulajdonképpen ez az elõrelátás tette lehetõvé a késõbbiekben az új szakmai igények kielégítését is. Engem, szegedi kötõdésû orvost ez a zseniális szervezõképesség Lechner Ödönre emlékeztet, aki a szegedi nagyárvíz után olyan új városrendezési tervet készített, ami több mint száz évvel késõbb is biztosítani tudja a város zavartalan fejlõdését. Petõ Ernõ már 1926-ban pontosan látta, hogy a modern kórház nem nélkülözheti a technikai fejlõdés eredményeit. Ez biztosítja a szakmai fejlesztést, ami az emberi tényezõ mellett hozzájárul ahhoz, hogy a megye egészségügyi ellátása az élvonalban maradhasson. Az õ gondolatai élõ gondolatok ma is, amikor Vas Megye és Szombathely Megyei Jogú Város Markusovszky Kórháza a fenntartó önkormányzatok és a kórházvezetés együttes erõfeszítése következtében az egészségügyi ellátást fojtogató gazdasági környezet ellenére olyan új, nagyhatékonyságú mûszerek beszerzésére törekszik, amelyekkel egész osztályok mûködését lehet magasabb szintre emelni. Ez a törekvés a betegek hatékonyabb ellátásán túl a kórház gazdaságos mûködésében is új prioritásokat biztosít. Végül, de nem utolsó sorban szeretnék néhány szót szólni Petõ Ernõ koncepciói közül arról, amelyet a róla szóló 1999-es életrajzi kiadványban Kovács L. Gábor professzor fogalmazott meg: ,,Petõ Ernõ egyik legnagyobb szervezõi érdeme, hogy megteremtette az oktatókórház szakmai alapjait is”. Petõ Ernõnek ez az elõrelátó törekvése élõ gyakorlattá vált a kórház történetében. Ezt bizonyítja az 1967-ben létrejött szerzõdés a Pécsi Orvostudományi Egyetem és a Markusovszky Kórház között, amely biztosította, hogy az országban elõször itt jött létre egyetemi oktatókórház. A kórház részvétele a graduális és postgraduális orvosképzésben, az Egészségügyi Fõiskola oktatási tevékenységében és az egészségügyben dolgozók szakképzésében töretlen intenzitással folyik ma is.

116


Jeles napok, neves gyógyítók Messzire vezetne, ha a kórház oktatási tevékenységét annak hatékonysága szempontjából részletezném. Csak annyit szeretnék említeni, hogy az oktatás mindig kétirányú. Nemcsak az oktatásban résztvevõknek teszi lehetõvé új ismeretek elsajátítását, hanem az oktatókat is állandó önképzésre serkenti. Ez utóbbi nem képzelhetõ el a nemzetközi irodalom követése és a klinikai orvostudomány aktív mûvelése nélkül. Ez a kórház szellemi megújulásának egyik forrása. Amikor ezeket a szempontokat felvetem, ismételten Petõ Ernõ szellemi nagyságára kell hivatkoznom, aki úttörõ munkájával mintegy elindítója volt a kórház tudományosi életének is. Többek között ezért is hálával tartozunk neki.


117

Jeles napok, neves gyógyítók István Lajos

Emlék ezés P etõ Er nõre Emlékezés Petõ Ernõre A kórházalapító és a kórházat a II. világháború után újjászervezõ igazgató fõorvosra, az iskolateremtõ sebészre, a nehéz idõkben humanitását bizonyító orvosra és emberre emlékezünk. A Petõ Ernõ által kezdeményezett, kiharcolt és megszervezett új szombathelyi kórház – akkori nevén Vasvármegye és Szombathely Város Közkórháza – a város, a megye és a Dunántúl szempontjából történelmi jelentõségû alkotás volt, amellyel a magyar egészségügy is jelentõsen gazdagodott. A kórház akkor is és ma is méltóan képviselte, illetve képviseli Petõ Ernõ szellemiségét, humanitását, segítõkészségét, betegközpontú orvosi szemléletét, progresszív polgári törekvéseit és közéletiségét.Ahhoz az orvosnemzedékhez tartozom, akik a Petõ Ernõ vezette kórházban dolgozhattak. Tõle és az általa kialakított kórházalapító fõorvosi kartól sajátíthattam el a korszerû gyógyítás mesterségét és mûvészetét. Ez a kórházalapító fõorvosi kar az 1930-as, 40-es években kiváló szakmai munkával és példás emberi tartással vált országosan ismertté, lettek valamennyien az orvosi hivatás és választott szakterületeik igazi mesterévé, szereztek önmaguknak, az általuk vezetett osztályoknak, az egész kórháznak a városban és a megyében, Északnyugat-Dunántúlon, sõt bizonyos vonatkozásban országosan is elismerést, megbecsülést. Ebben a munkában és törekvéseik valóra váltásában élen járt Petõ Ernõ, aki nemcsak elismert és közmegbecsülésben részesülõ kórházigazgató s kitûnõ sebészorvos volt, hanem jó és rossz idõkben a kórháznak, a kórház dolgozóinak és betegeinek érdekeit bátran képviselõ orvosvezetõ és közéleti ember is. Érdemeirõl az elmúlt évtizedben már lehetett nyíltan is beszélni, és szobrának felavatása tulajdonképpen rehabilitálását jelentette. Többen elõadásban és közleményben méltatták a kórházalapítót, a kórházigazgatót, a sebészt és a közéleti embert. A mai alkalommal elsõsorban a kórházat korszerûsítõ, mûhelyt teremtõ és új szakágazatokat létesítõ orvosvezetõként szeretnék Petõ Ernõre emlékezni és tevékenységét méltatni. A neves tanítványok sorát Kabdebó Józseffel kezdeném, aki Petõ Ernõ nyomdokain járva Tatabányán létesített korszerû kórházat. Idõrendi sorban Tiborcz Sándort említem, aki Petõ Ernõ segítségével egy új sebészeti ágazatot, a baleseti sebészetet honosította meg kórházunkban, majd vett részt országos kiépülésében. Ugyanebbõl a sebészi mûhelybõl származott Smidt Lajos is, aki nemcsak kiváló sebész és az egykori szombathelyi Emberbaráti Egylet Kór-

118


Jeles napok, neves gyógyítók házának igazgató fõorvosa lett, hanem elismert költõ és gyûjtõszenvedélye révén késõbb a róla elnevezett múzeum megalapítójaként is maradandót alkotott. Ide sorolom a Petõ Ernõ szellemét továbbvivõ Széll Kálmánt is, aki a sebészetbõl kiválva egy új szakterületet, az aneszteziológiát, majd az intenzív betegellátást valósította meg elõbb kórházunkban, majd lett e két új szakterület országos kiépítésének vezetõ személyisége, és teremtett az új szakmáknak országos hírû mûhelyt kórházunkban. Petõ Ernõnek kitûnõ érzéke volt a megfelelõ munkatársak megkeresésében is. Már az alapító fõorvosok között olyan kiváló szakmai és emberi tulajdonsággal rendelkezõ orvosokat gyûjtött maga köré, mint a polihisztor belgyógyász Strancz Gyulát, aki a belgyógyászaton túl megszervezte a központi laboratóriumot és az akkor röntgenlaboratóriumnak nevezett önálló vizsgáló egységet. Az alapító fõorvosi kar tagja volt továbbá a tudományos kutatómunkát kórházunkban megvalósító Görög Dénes, az empátiájáról, segítõkészségérõl és szerénységérõl ismertté vált Prugberger József, a neurológiát és a pszichiátriát egy személyben mûvelõ Tanka Dezsõ, akinek neve késõbb szakmáját jelentette. Petõ Ernõ vezetõi egyéniségét ugyanakkor a kórházért és a betegellátásért érzett felelõsség mellett egyfajta szívós következetesség és bátorság is jellemezte. Ez nyilvánult meg akkor is, amikor a mártírhalált halt Görög Dénes utódjáról kellett gondoskodni. Ekkor hívta meg Petõ Ernõ Szombathelyre Romhányi Györgyöt, aki abban az idõben politikai okok miatt nem dolgozhatott orvosként. Petõ Ernõnek ez a bátor cselekedete késõbb az egész kórház szempontjából sorsdöntõnek bizonyult, mert Romhányi professzor ötéves szombathelyi mûködése során tulajdonképpen a kórház spirituális rektorává, a háború utáni szellemi és tudományos újjászületés vezéralakjává vált. Romhányi György itt teremtett maga körül olyan atmoszférát és iskolát, amelynek híre és képviselõi ország- és világszerte ismertté váltak. Ebbõl a ,,kórházi mátrixból” indult el Romhányi György azon a különleges hivatásszeretettõl és megszállottságtól fûtött meredek úton, amely õt a XX. század kiemelkedõ magyar orvosegyéniségévé és orvoskutatójává tették. Ehhez hasonló erkölcsi értékû volt Petõ Ernõ bátor kiállása 1949. október 20-án a deportálandó szerzetes apáca ápolónõk ügyében is, amikor a betegellátás biztonsága érdekében ellenezte a mûtõs apácák elhurcolását, szembeszállva az akkor nagyhatalmú népjóléti miniszteri biztossal és a hírhedt AVH-val. Õ volt az egyetlen magyar kórházigazgató, aki az apácák deportálásával szembeszegült. Sorsom ajándékaként itt a kórházban átélhettem azokat az éveket is, amikor Petõ Ernõ – felismerve a szakosodó orvostudomány új igényeit – kitûnõ érzékkel és nagy elõrelátással hozzálátott új szakterületek meghonosításához,


119

Jeles napok, neves gyógyítók új osztályok szervezéséhez. Ekkor létesült a baleseti sebészet, az onkológiai osztály és regionális sugárterápiás központ, a koraszülött osztály, a vértranszfúziós szolgálat, indult a már említett aneszteziológia és az intenzív terápiás ellátás, a tüdõ-, illetve a szájsebészet, és elkezdõdött a hematológiai betegellátás is. Amikor 1952-ben a ,,múltat végképp eltörölni” akaró önkény, az osztályharc gyûlölete és a szolgalelkûség Petõ Ernõt eltávolította az általa alapított kórházból, és Sárvárra ,,számûzte”, Petõ Ernõ harag, gyûlölet és zokszó nélkül távozott, példát mutatva az igazságtalanság kulturált emberhez méltó elviselésére. Petõ Ernõ emléke, valamint a kórház szellemisége a létesítésért folyó harc és a mûködés éveiben annyira összenõtt az intézménnyel, hogy távozásakor és halála után is egybeforrt az alkotó az életmûvel. A kései utódok pedig szerencsésnek érezhetik magukat, mert az 1929ben létesült kórház keretei megadták az azóta tartó szakadatlan fejlõdés lehetõségeit. Kórházunkra is érvényes az egri várkapitány Dobó István ismert mondása: ,,A falak ereje nem a kövekben vagyon, hanem az emberekben”. Petõ Ernõ nemcsak a korszerû gyógyítás feltételének nagyvonalú kereteit hagyta ránk örökül, hanem egy szellemiséget is, amely a beteget állítja napi munkánk középpontjába, amely a gyógyítást humanitárius segítõ tevékenységnek tekinti, amelyben a gyógyító hatalom mindig a szenvedõ ember iránti megértéssel és alázattal társul, s amely a gyógyítás legújabb eredményeit is szerénységgel közvetíti a beteghez. Valamennyien tudjuk, hogy új fõorvosok munkába állásával, folyamatosan fiatalodó orvoskarával és ápolótestületével, fantasztikus teljesítményû új mûszerekkel kórházunk folyamatosan megújul, fejlõdésének új szakaszához érkezett. Ezekben az orvost és embert próbáló elkövetkezõ években fokozottabban szükségünk van elõdeink életmûvének ismeretére, a kórház hagyományainak és szellemiségének fenntartására, Petõ Ernõ orvosi és szellemi hagyatékára.

120



Dr Dr.. Baltavári László-emlékülés Neurológiai Osztály 2003. november 7.


121

Jeles napok, neves gyógyítók Csiba László

Megõrizni és megújítani A tudományos módszereinket egyszerre szeretnénk megõrizni és megújítani. Megõrizni a klasszikus neuropatológiai módszereket, és kiegészíteni új klinikai vizsgáló eljárásokkal (nyaki ultrahang, transcranialis Doppler). Ugyanez a törekvés érhetõ tetten a szombathelyi neurológiai osztály korábbi osztályvezetõ fõorvosának tevékenységében. Baltavári fõorvos úr 40 évesen lett az osztály vezetõje. Elõtte 12 évet töltött el Pécsett az Ideg-Elme Klinikán, Környey István professzor volt a tanítómestere. Idegsebész, neuroradiológus és neuropatológus tanulmányokat folytatott, s párhuzamosan több diszciplinát mûvelt. Bevezette a carotis, illetve vertebralis angiographiát, a pneumoencephalographiát és a myelographiát. Abban az idõben ezek voltak a legmodernebb neurológiai képalkotó vizsgáló eljárások. 10 évvel megérkezése után már izomrelaxációban végzett elektrosokk kezelést, és 1973-ban – korát megelõzve – az EMG-vizsgálatok is megjelentek Szombathelyen. A neuropathológiai laboratóriumban nemcsak klinikai diagnosztikus munka folyt, hanem együttmûködés alakult ki a Graz-i, illetve bécsi intézetekkel is. A krónikus betegek gondozásának bevezetése, a kórház-rendelõintézeti egység megteremtése mind Baltavári fõorvos úr nevéhez fûzõdtek, és új szemléletet tükröztek. Baltavári László annak idején szoros kapcsolatot tartott fenn a debreceni klinikával, nevezetesen Molnár László professzorral. Együtt dolgoztak a pécsi klinikán, s onnan került Molnár László Debrecenbe, Baltavári László pedig Szombathelyre. Baltavári rendszeresen részt vett a debreceniek által szervezett Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társasága Tiszántúli Tagozatának ülésein, sõt egy alkalommal a rendezvényt Baltavári segítségével Szombathelyen rendezték meg. A 40 évesen fõorvossá lett kollégánk, dr. Baltavári László munkássága megerõsíti a régi mondás igazságát, hogy meg kell õrizni a régit és nyitottnak lenni az újra. Baltavári fõorvost a sors igaztalanul korán ragadta el. De õ is azon honfitársaink sorába tartozik, akikre igaz: ,,A nagy nemzetek a fiaikat tették naggyá, a kicsiket pedig fiaik”.

122


Jeles napok, neves gyógyítók Czopf József

A Környey-iskola és a szombathelyi neurológia Megtiszteltetõ számomra, hogy Vas megye és Szombathely Megyei Jogú Város Markusovszky Kórháza fennállásának 75. évfordulójának keretében tartandó Baltavári László-emlékülésre meghívást kaptam, és elõadásra felkértek. Magam nem dolgoztam együtt Baltavári Lászlóval, akinek elsõsorban a neuroradiológia és patológia területén késõbbi kollégáim részérõl nagy tekintélye volt. 1952. január 16-án nyert a pécsi Ideg-Elmegyógyászati Klinikán alkalmazást. A személyügyi nyilvántartásában szerepel az akkor enyhén pejoratív megjegyzés, hogy „értelmiségi”. 1958. május 20-án szakvizsgázott neurológiából, 1960-ban pszichiátriából. 1964. január 1-jétõl lett a Szombathelyi Kórház Neurológia Osztályának fõorvosa. Eleinte a II. Sz. Ideg-Elme Osztály élén állt, majd 1981-tõl az egyesített 80 ágyas neurológiai osztályt vezette. A Környey Tanítványok Társaságának ülésén Bobest Mátyás emlékezett meg errõl, õ emelte ki, hogy elévülhetetlen érdemei vannak az angiographia és pneumoencephalographia bevezetésben, a neuroradiológia kialakulásában. Jelentõs, hogy nevéhez fûzõdik a neurológiai szubintenzív részleg beindítása is. Közleményei és Markusovszky-pályamunkái fõleg neuropatológia tárgyúak voltak. A neuropatológiának a medikus oktatásban játszott szerepét is ecsetelte egyik mûvében. A Környey által vezetett Ideg-Elme Klinikáról 1968-ban Dr. Scháb Rezsõ vette át a szombathelyi I. Sz. Ideg-Elme Osztályt, és mostoha körélmények között elindította az idegsebészeti beavatkozások sorát. Késõbb a kórház külsõ telephelyén, az Emberbaráti Kórházban lett a Neuropszichiátriai Osztálynak osztályvezetõ fõorvosa, majd az összevont Pszichiátriai Osztályt vezette 22 éves aktivitás után bekövetkezett haláláig. Az idegsebészet terén dr. Bobest Mátyás követte õt. Önálló osztályt hozott létre, és magas színvonalú szakmai tevékenységet fejt ki jelenleg is. Õ is Környey professzor úr tanítványa volt. Baltavári László még a klasszikus Környey-iskolához tartozott. Az 1952es csoporttal érkezett Környey klinikájára, és ott a klinikai neurológia mellett neuroradiológiával és neuropatológiával foglalkozott. Hosszabb ideig volt Pálffy professzor beosztottja az osztályon, aki nagy melegséggel emlékezett vissza ezekre az idõkre. Az 1952-ben érkezettek közül ketten megjárták a frontot. Balázs Béla alsóvégtagját érte sérülés, Baltavári Lászlónak pedig a bal vállát.


123

Jeles napok, neves gyógyítók Mindketten hallgattak errõl, nehézségeiket palástolták és szorgalmasan dolgoztak. Baltavári László feleségül vette Krausz Máriát, egy délvidéki patikus lányát, aki késõbb a Környey-féle Patológiai Laboratórium kiemelkedõ asszisztense lett. Ezt a munkát gyümölcsöztette 1964 után Szombathelyen a Neuropatológiai Laboratórium kialakításakor. Mint beosztott, pontos ember volt. Kárpáti Miklóssal együtt Baltavári László is intenzíven dolgozott a neuroradiológiában, ahol ugyanúgy precíz, kifogástalan munkát végzett. Zárkózott volt, háborús sérüléseirõl sem beszélt, és magas egyházi méltóságú hozzátartozóját sem emlegette soha. „Tett és nem beszélt”. Közel 12 éve létrehoztuk a Környey Tanítványok Társaságát, melynek jövõ év tavaszán lesz a kilencedik összejövetele. Az volt a célunk, hogy az általunk megélt értékekrõl ünnepélyesen, rendszeresen megemlékezzünk. Nehéz Környey életfilózófiáját szavakban összefoglalni, de úgy tünik, hogy a szakmailag magasan képzett orvos rendszerint emberként is helytáll. „Tiszta fej, tiszta sziv, tiszta kéz” – fejezhetné ki a szakmaiság és emberség egységét: • aki a beteg embertárs mellé áll, hogy ember maradjon, • aki tanítja a másikat, és segíti emberré válni azt, akit tanít, • és emberközeli maradjon a tudomány, amely hihetetlenül részletekbe veszõ, és csak szintézisének fejlõdése fogja igazán szolgálni az embert. Szombathelyen tovább él Környey szellemisége. Baltavári László kimagasló színvonalú klinikai neurológiai és neuropatológiai tevékenysége mellett a Környey-iskola és Szombathely kapcsolatának újabb fejezete Scháb Rezsõ tevékenysége is, aki ugyancsak kiváló neurológus volt, magas szinten mûvelte a hisztopatológiát és a pszichiátriát is. Sebészeti tevékenységét – amelyet mostoha körülmények között megvalósított – Bobest Mátyás tett virágzóvá önálló osztályán. Sokan vagyunk azon, hogy a Környey-iskola hagyománya tovább éljen. A jelenlegi egyetemi struktúra és oktató szerkezete alapján a Szombathelyi Kórház Neurológiai Osztálya a Pécsi Tudományegyetem akkreditált oktató osztálya. Ez a betegellátó, oktató és tudományos tevékenységben is teret nyit az eddigieknek megfelelõ vagy annál gazdagabb együttmûködésre a rezidens- és szakorvosképzésben egyaránt.A pécsi egyetem kiegészíti azokat a tanulmányi területeket, amelyek a szakma speciális subdisciplináit képezik. Baltavári László példája megmutatta, hogy szakmai tûz és megfelelõ személyiség esetén a magas színvonalú klinikai munka transzplantálható, megfogan és termékennyé válik. Megtanulhattuk tõle az emberi szerénységet, a szakma iránti alázatot, s idõt nem kímélve legnagyobb energiánkkal a betegek szolgálatát.

124


Jeles napok, neves gyógyítók Baltavári Lászlóné

Visszaemlék ezés dr isszaemlékezés dr.. Baltavári Lászlóra Végtelenül nehéz olyan valakirõl beszélni és írni, aki legközelebb áll hozzánk. Különösen nehéz egy olyan emberrõl valamit mondani, aki befelé forduló alkat, orvosi munkája nehézségeirõl és eredményeirõl nem beszél otthon. A szó szoros értelmében puritán. Ragaszkodik egyszerûségéhez, szigorú erkölcsi normák irányítják, és megszokott körébõl kimozdítani alig lehet. Távol állt tõle minden önmutogatás, az ünneplések zavarba hozták. Így én, mint felesége, nem sokat merek mondani róla. Ha dicsérném emberi értékeit, munkája megbízhatóságát, mindenki elfogultságnak tekintené. Azt viszont nem engedhetem meg magamnak, hogy róla szólva elhallgassam lelkének legszebb sajátosságait, és ne térjek ki érdemeire. Nyilvános kitüntetéseit szívesen felsorolom. Részben azért, mert lelkiismeretes, törekvõ munkáját tanúsítják, részben azért, mert az elismerések mindig elõre vitték munkájában. Mint pedagógus szülõk és nagyszülõk gyermeke, indítást érzett, hogy tanító orvos legyen. Az orvosképzésben és továbbképzésben kifejtett tevékenységéért az egészségügyi miniszter címzetes egyetemi docensnek nevezte ki. Az egészségügy területén végzett jó munkájáért 1976. július 1-jén a ,,Kiváló Orvos” kitüntetõ címet kapta. Ugyanaz év augusztus 4-én egy interjút készítettek vele. Ez azért érdekes, mert önmagáról vall, és megfogalmazza mindazt, melyet nekem nehéz lenne elmondani. Engem mind a mai napig mélyen érintõ és felejthetetlen az a mondata, mely szülõvárosába való visszatérését érinti: ,,Szombathelyi születésû vagyok, hazajöttem, amikor hívtak.” Igen, mindvégig Szombathelyt érezte hazájának, itt fejtette ki sokrétû tevékenységét. Erõs és kemény iskolából jött. ,,Pécsett végeztem, ott is kezdtem pályafutásomat dr. Környey István egyetemi tanár vezetése mellett, s mindent, amit a medicinában tudok, neki köszönhetem.” Magasrendû orvosi etikát hozott magával. Neki mindegy volt: gazdag vagy szegény, öreg vagy fiatal. Az élet szentségére esküdött. Született optimista, a végsõkig nem adta fel a reményt. Szombathelyen az etikai bizottság elnöke volt. Azt tanította: ,,A beteg embernek a kórházban is meg kell adni a mindennapi élet feltételeihez szükséges dolgokat. Embernek kell éreznie magát, hogy az orvos gyógyítani tudja.” Mindezek az idézetek, közlések – bármennyire is hiányosak – mutatják a bennem kialakult képet férjemrõl, de hogy a számomra felkínált feladat ne


125

Jeles napok, neves gyógyítók legyen megoldatlan, egy sajátos megoldást választottam. Felkértem egy édesanyát, aki leánya szenvedéstörténetében 15 éven át férjemre támaszkodott, hogy feljegyzéseibõl engedje idézni azokat a részleteket, melyek Baltavári László orvosi és emberi magatartására vonatkoznak. Szerintem hiteles képet adott. Az Édesanya Naplójából: ,,1965. szeptembertõl november végéig 14 orvos vizsgálta meg gyermekemet. És nem akadt kettõ, aki ugyanazt mondta volna. Csupa nagytudású fõorvos, egyik rangosabb, mint a másik. Szabolcs Zoltán veszi kezébe az intézkedést. Utoljára Baltavári Lászlóhoz irányít bennünket. Így ajánlja: Baltavári komoly ember, érti a dolgát. És fõképp abban különbözik a többitõl, hogy ismeri a határait. Ha rájön, hogy véget ér a tudománya, megmondja. Kislányom több mint egy órája van bent az idegosztály fõorvosi szobájában. Mit csinál ott ennyi ideig? Újabb félóra. A nõvér azt mondja, hogy mindig ilyen hosszan vizsgál. Itt türelmesnek kell lenni.” A beteg leány beszámolója: ,,Elmondtam neki mindent. Volt, amire többször is rákérdezett. Hosszan tanulmányozta a leleteket. Aztán megvizsgált. Mikor hirtelen elfordította fejemet, megint rám jött az a különös szédülés. Egyre jobban elkomolyodott. Volt valami az arcán, hogy tudja, amit egyik orvos sem hisz el. De nem mondott semmit. Majd megbeszéli Szabolccsal. Kérte, vigyek írást is. Mondtam, az írásom elromlott. Bólintott, mintha ezt is tudná. Újabb vizsgálatok. Ugyanazok, meg még egypár. Visszaviszem hozzá. Minden negatív. És õ mégis… Mintha szánakozva nézne rám. Az arca nem tud titkot tartani, túlságosan emocionális alkat. Harmadik alkalommal õ hivat. Már bekérte az egyensúlyzavar vizsgálatát, s az újabb szemfenékvizsgálat eredményét. Õ már nem vizsgál. Beszélget velem. Miképp viselem a nehézségeket, volt-e megpróbáltatásom, s így tovább. Aztán felvesz asztaláról egy borítékot. Odaadja. Látom, nincs lezárva. Jó a szemem, a folyosón elolvasom: Tumor cerebelli.” Ismét az Édesanya: ,, A mai napig sem értem, miképp lehet ekkora bátorsága egy orvosnak, aki bizonyítás nélkül kiad egy ilyen rettenetes ítéletet a 23 éves, friss diplomás, mûvészi fokon játszó zongorista kislány kezébe. Kislányom azt mondta, beszélgetés közben kipróbálta, kiismerte az erejét. Én is beszélek Baltavári László fõorvossal. Már amennyire erõm engedi. Nem bíztat és nem is rémiszt. Elismerte, a laboratóriumi leletek jók, a különbözõ vizsgálatok mit sem mutatnak ki. Mégis, õ a véleményét fenntartja. Vannak jelek, és ezeket a

126


Jeles napok, neves gyógyítók jeleket tudomásul kell venni, tovább kell menni, van még egy vizsgálat, de azt itt nem merik megcsinálni. Pécsre kell menni. – Agymûtétre gondol? – Lehet, de nem biztos. Értse meg, én nem tudom, õk ott mit találnak. Én itt nem tudok tenni többet. De írok K. professzor úrnak. És Cs.-nek is. Õ majd gondjukat viseli. – És… ha visszajöttünk... – Ha visszajönnek, természetes, hogy törõdöm magukkal. Ne féljenek. Utazzanak minél elõbb a saját léleknyugalmuk érdekében. A kislány most igen jó állapotban van. Hirtelen felfogtam, gyermekem miért bízik úgy meg benne. Olyan egyszerû volt és olyan természetes. Elõre elkészítette utunkat. Elõre fáradt értünk. Egyszer fel is utazott utánunk. Egyszer velem együtt ment fel. Mélységes felelõsségérzés hatotta át.” Ennyi idézetet vettem át a 15 évig tartó fájdalmakból. Gondolom, a beteg, valamint a hozzátartozó viszonyulása személyessé és közelivé teszi férjem alakját, illetve jellemét az emlékezõk számára. Én, mint feleség, csak szép házasságunk örömökkel és nehéz próbákkal teljes életünk belsõ titkait õrzöm meg magamnak.


127

Jeles napok, neves gyógyítók Garzuly Ferenc

Személyes emlékeim Baltavári László fõorvosról Dr. Baltavári Lászlót orvostanhallgatóként a pécsi neurológiai klinikán ismertem meg, gyakorlatvezetõm volt, az alapvetõ neurológiai vizsgálatokra, a ,,neurológiai oknyomozásra” õ tanított meg. 1964-tõl 1984-ben bekövetkezett haláláig mellette dolgoztam az osztályon. Ez a kádári ,,puha diktatúra”, a vasfüggöny korszaka, az az idõszak, amelyben a hozzá érkezett hivatalos levelek címzése ,,Tisztelt Fõorvos Elvtárs” és a bizalmasabbaké ,,Kedves Fõorvos Elvtárs” volt. Baltavári fõorvos igyekezett megfelelni a mûködéshez szükséges feltételeknek – a lelkiismeretesség talán orvosi munkájának is legjellemzõbb vonása volt –, de többet ezen kívül nem tett. A kórház Etikai Bizottságának hosszú évekig volt viszont elismert elnöke. Érkezésekor az ideg-elmegyógyászat épületét hosszában ,,kettévágták”, a férfiakat tartalmazó fél hozzá, a nõbetegek Tanka fõorvoshoz kerültek, aki 1930 óta dolgozott itt. Mi napközben csak férfibetegeket vizsgáltunk, és csak a közös ügyeleti idõben láttuk a nõbetegeket. Az ügyeletes szoba viszont azonos volt, a két osztály orvosai jól ismerték egymást, barátok lettek. Abban az idõben Veszprém megye neurológiai és elmebetegeit is osztályunk vette fel. Ügyeletünk rendszerint úgy kezdõdött, hogy a veszprémi mentõ négy-öt beteget hozott. Nem volt lift az épületben, a hordágyat a mentõsök vitték fel az emeletre, a neurológiai betegeket a másodikra, az elmebetegeket az elsõre, a részegeket a földszintre, a ,,defekt” elmebetegek közé. Minden reggel azzal kezdõdött, hogy a fõorvosi szobában beszámoltunk az ügyelet eseményeirõl. Egy emlékezetes reggelen az egyik doktornõ dorgálást kapott. A piacon valaki rosszul lett, behozta a mentõ a nála lévõ két tyúkkal. ,,Ki engedte meg, hogy a mentõtõl a két tyúkot is átvegye?”– kérdezte eléggé ingerülten a fõorvos. Az idõk folyamán többször is változott az osztály neve. 1981-ig a Baltavári-féle osztály pszichiátriai osztály is volt, sõt az elmebetegek lényegesen többen voltak, mint a neurológiai betegek. 120 ágy szolgálta az elmebetegeket, 40 ágy pedig az ideggyógyászati betegeket. Ezt az idõszakot ezért a pszichiátriával való kapcsolat jellemezte, bár osztályunkon már akkor is a neurológiai, míg a másik osztályon a pszichiátriai profil volt a meghatározó. Tanka Dezsõ fõorvost 1968-ban Scháb Rezsõ váltotta fel. Ekkor kezdõdtek az idegsebészeti mûtétek a kórházban. Késõbb vált csak nyilvánvalóvá, hogy ez a feladat külön osztályt igényel.

128


Jeles napok, neves gyógyítók Baltavári fõorvos törekvései erõteljesen arra irányultak, hogy a pécsi neurológiai klinikán látottakat valósítsa meg az osztályon. Igy jött létre a neuroradiologiai vizsgálatokra alkalmas helyiség és a neuropatológiai laboratórium is. Itt a metszeteket felesége készítette, aki hosszú ideig vezette a pécsi neurológiai klinikán Környey István professzor szövettani laboratóriumát. A laboratórium elsõsorban a klinikai munka ellenõrzõ eszköze lett. Bár Baltavári fõorvos a klinikán elsõsorban a radiológiai vizsgálatokra specializálta magát, most érdeklõdéssel fordult a neuropatológiai vizsgálatok felé is. Ebben a munkájában segíteni tudtam, mert – mielõtt átkerültem volna a neurológiai osztályra – két évig a patológián dolgoztam. Ezzel a laboratóriummal megelõztük a többi megyei kórházat. Egyedül Miskolcon mûködött akkoriban még hasonló laboratórium a klinikák és az Országos Intézet laboratóriumai mellett. Néhány szót az osztály betegeirõl. A bajszát pödrõ Szabó bácsi a híd melletti padon szokott üldögélni, barátságosan integetett mindenkinek: ,,Kifizetni, nyugdíjazni, elbocsájtani.” Ezen kívül is sok ötlete volt, például az, hogy a négereket vissza kell telepíteni Afrikába. Az egyik betegnek, a ,,fenségnek” külön szobája volt, s ha a nagyvizit odaért, a fõápoló bekopogott, és engedélyt kért a fõorvos úr számára a látogatásra. Az elmeosztályt építõ kõmûves még le sem tette a malteros kanalat, amikor egy másik beteget, Aladár bácsit behozták, olyan régen, hogy már senkinek fogalma sem volt róla, mi baja lehet. Vigasztalhatatlan volt egészen addig, amíg a kórház szomszédságában a Gól Vendéglõ meg nem nyílt, ahova esténként mindig kiszökött. Tanka fõorvos egy munkaterápiás telepet is létrehozott még pályája kezdetén, ahol disznókat is neveltek. Minden reggel lovaskocsi indult oda betegekkel, s a Tárcsás Pistával, aki piros tárcsájával jelezte, hogy merre fordul a kocsi. Egészen addig, amíg a városba érkezõ szovjet ûrhajos küldöttséget tárcsájával egy másik irányba el nem terelte. Baltavári fõorvos jó barátságban volt Molnár László professzorral, akivel együtt dolgozott a pécsi klinikán, és akit Debrecenbe neveztek ki a neurológiai klinika élére. Ennek a barátságnak volt köszönhetõ, hogy rendszeresen részt vettünk a Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társasága Tiszántúli Tagozatának évente ismétlõdõ, háromnapos ülésein, majd az is, hogy a rendezvény 1979ben elhagyta a Tiszántúlt, és az évi ülést Szombathelyen tartotta meg. Ez volt az elsõ lépés afelé, hogy a kongresszus országos jellegûvé váljék. A vasfüggönyt sikerült bizonyos helyeken kicsit átjárhatóvá tenni. Az egyik irány Bécs volt, a másik Graz. Többször vettünk részt külföldön elõadásokkal a neurológiai, illetve neuropatológiai Duna Symposiumokon. 1979-ben jött át elõször Lechner professzor Grazból Szombathelyre elõadást tartani. Kapcsolatunk a Bécsi Orvostudományi Egyetem Seitelberger, Jellinger, majd Budka professzorok által vezetett Neurologiai Intézetével azóta is erõs.


129

Jeles napok, neves gyógyítók A Baltavári-éra utolsó éveiben a betegellátás szempontjából fontos eseményekre került sor. Ezek közül kiemelkedik az Intenzív Osztály létrehozása 1979-ben, valamint az önálló Idegsebészeti Osztály létrejötte dr. Bobest Mátyás vezetésével 1980-ban. Három év alatt az egész ideg-elmegyógyászati épülettömböt átalakították, modernizálták. A súlyos, hosszantartó betegség váratlanul sújtott le Baltavári fõorvosra, összeszorított foggakkal, nehezen viselte. Amíg tudott, bejárt még az osztályra, folytatta a munkát. Szerette a szakmáját.

130


Jeles napok, neves gyógyítók Széll Kálmán

Dr vos emlékére Dr.. Baltavári László fõor fõorvos Amikor hosszú évekig tartó betegsége a végsõ szakaszába fordult, fehér köpenyét pizsamájára húzva még betegen is dolgozott. Szobájában látogattam meg. Íróasztalán ott hevert az etikai bizottság beszámolója, amin éppen az utolsó javításokat végezte. ,,Azonnal jövök, csak gyógyszert hozok magamnak” – mondta – ,,foglalj helyet!” Pár percet valóban ültem. Sokszor voltam derûs, barátságos ,,manzard” szobájában, de talán sohasem figyeltem fel arra a környezetre, amiben élt. A sok szép virág szemmel láthatóan szerette a helyet és a róluk gondoskodó gazdát. Tudom, otthon is szívesen kertészkedett. Az íróasztalon szakkönyvek hevertek, a tudomány – súlyra sem könnyû – komor õrzõi. Csak a beavatott képes tõlük értelmesen kérdezni. Baltavári dr. életreszóló barátságot kötött a virágokkal és a könyvekkel. A falon a hajdani mester, Környey professzor szigorú, de jóságos arca nézett velem farkasszemet. Környey közismert volt puritánságáról, szigoráról és példamutató módszeres tudásáról. Nála csak azok maradhattak meg, akik át tudták venni az õ hullámhosszát. Baltavári dr. ezek közé tartozott. A pécsi Ideg-Elme Klinikán töltött éveiben szakmájának minden részletét tanulmányozhatta. Különösen a neuroradiológia érdekelte. Nem csoda, ha számos, e körbe vágó vizsgálatot vezetett be kórházunkban, s többek közt megteremtette az idegszövettani laboratóriumot is. Nézelõdésem során csakhamar egy régi relikvián akadt meg a szemem. Egy 1880-ból származó szombathelyi térkép. Mohón nézegettem az akkori utcaneveket, szinte valamennyi ismeretlen már. Mi minden változott 100 év óta! Tudom, e térkép voltaképpen Baltavári dr. soha el nem szakadt ,,gyökereit” ábrázolta. Régi szombathelyi pedagógus dinasztiából származott. Szülei és nõvére évtizedekig szombathelyi nebulókba töltögették a tudományt. Õ maga is Szombathelyen született, s itt is érettségizett. Tanulmányait a háború szakította meg. A fronton megsebesült, majd Németországba vitték, s ott amerikai fogságba esett. Tanulmányait csak 1946-ban folytathatta, s 1952-ben szerzett Pécsett orvosi diplomát. Amint azonban szülõvárosában Tanka fõorvos helye megürült, ,,hazajött” Szombathelyre, hogy folytassa az ideg-elme ellátás fejlesztését. – Itt is vagyok – lépett be az ajtón, s én gondolataimból visszazökkentem a jelenbe, hogy a karácsonyváró ünnepi hangulatba hívatlanul beköszönõ, ha-


131

Jeles napok, neves gyógyítók lálos betegségben szenvedõ barátom viaszszínû arcából próbáljam hogylétét leolvasni. Mosolygott. – Magam sem tudom, mi van velem. Talán mégis Pestre kellene mennem computer tomográfiára?! – mondta révetegen, mintha arcomról próbálta volna leolvasni a választ. Legközelebb karácsony napján voltam nála. Hívott, hogy látogassam meg. Takaros ház, a verandán ismét sok virág, szép karácsonyfa és egy kosárkában a világ legszebb karácsonyi ajándéka, egy gyönyörû kis unoka. Milyen boldog is lehetne az az ember, aki midennek egészségesen tudna örülni. De õt akkor már ágyba teperte a betegség. Vas logikával, de reménykedve mérte fel sorsát és jövõjét. Beszéltünk szombathelyi fõorvosi éveirõl. Eredményeivel nem dicsekedett, de örült a rekonstruált osztálynak, kitûnõ munkatársainak, szakmai-tudományos eredményeinek. Egyetemi docens és kiváló orvos lett, több közleményt írt, s számos hazai és külföldi elõadást tartott. Rövidesen újra mûtéten esett át. Elsõszámú ápolója és hûséges õrzõje felesége volt, aki áldozatot nem kímélve, éjt nappallá téve tett eleget a házassági ígéretnek: ,,Bárminemû viszontagságban õt el nem hagyom … holtáiglan”. Így is volt! Baltavári László szíve 1984. február 19-én délután dobbant utoljára. Azé az emberé, aki ezreket gyógyított a maga szívós, módszeres lelkiismeretességével, humanitásával és szakmai tudásával. Betegei és munkatársai méltán szerették. Orvos volt a szó nemes értelmében, aki mindent a BETEGért tett. De végül felette is gyõzedelmeskedett az õsellenség. Hatvanéves korában ragadta el tõlünk a korai halál. Megvalósulatlan terveit és álmait a csillagok köde szívta fel. Virágai látszólag tudomást sem vettek távozásáról, ámbár ki tudja, talán a növényeknek is van szíve, és nem hiába nyílik a friss bimbó. Munkáját – személyiségének szellemében – utódai folytatták. Testét pedig ölébe fogadta a gondtalanok birodalmát híven õrzõ – oly nagyon szeretett – vasi föld.

132



Pölöskei Mária-emlékülés Kórházigazgatás 2003. november 14.


133

Jeles napok, neves gyógyítók Somogyi Józsefné

A Mark usovszk y Kórház ápolásügyének törtéMarkusovszk usovszky nete 1929-tõl napjainkig ,,Az ápolás szent és tiszta hivatás, hiszen a szenvedõknek enyhülést, a haldoklóknak könnyebbséget, a gyógyulóknak életet ad” (Florence Nightingale)

Bevezetés A Florence Nightingaletõl vett idézet megállta és megállja ma is a helyét az ápolás filozófiai értelmezése szempontjából. Olyan örök igazságot megfogalmazó, mély humánumot tükrözõ elvi állásfoglalás, amelyért a betegek ezrei érdekében küszködött egy egész életen át családjával örök konfliktusban. Minden kórházban a világon, így Magyarországon is részben szerzetesrendek, részben világi ápolók voltak a betegápolók. Egy kórház történetének megírásakor nem lehet kellõ méltatás nélkül hagyni a széles értelemben vett ápolói szerepkört, a hivatásgyakorlást, amely az egészségügyi ellátásban meghatározó és nélkülözhetetlen. Így volt és van ma is a Markusovszky Kórházban is, s a jövõben sem lehet másképp. Az ápolás kellõ fejlesztése sokszor a szûkös anyagi források miatt nagymértékben lemaradt, a társadalom magát a szakmát sem becsülte méltóképpen, amely az utóbbi idõben talán a holtpontról való kimozdulást mutat. Ahhoz, hogy megértsük a ma segítõ ápolói ellátást nyújtó paramedikális szakmák fontosságát – a teljesség igénye nélkül –, szükség van a múlt méltatására, a fejlõdés, a küszködés vagy idõnként hanyatlás, vagy a töretlenség és az újjászületés eseményeinek feltárására. Ismernünk kell, hogy elõdeink milyen erõfeszítéseket tettek a beteg emberek gyógyulása, az egészség megtartása terén.

Ápolás 1919-1948. között Az ápolás XX. századi múltja az elmúlt 75 évben Szombathelyen is egybefonódott a történelemmel, az I. világháború körüli eseményekkel és dr. Petõ

134


Jeles napok, neves gyógyítók Ernõ 1919. január 6-án igazgató fõorvossá történõ kinevezésével, aki egyben megbízást is kapott a közkórház megszervezésére és az új közkórház építésével kapcsolatos teendõk ellátására. Az ápolást a katonakórház (csapatkórház) sebészeti osztályának apácái, a Szent Vince Rend ,,kisnõvérei” látták el. A betegápolásba – a mûtéti asszisztenciába és utókezelõ munkába – a helyi arisztokrácia un. ,,vöröskeresztes hölgyeit” is bevonták, így például gróf Endrõdy Sándornét, gróf Festetich Kálmánnét, dr. Szili Miksánét, stb. Az említett önkéntes hölgyek között ismerte meg dr. Petõ leendõ feleségét, a hölgyek elnöknõjét, Szegedy Ginát, akinek kérésére a budapesti központtól helyezték a Szent Vince Rend ,,kisnõvéreit” Szombathelyre. Létszámuk, kiképzésük, rendi összetartozásuk ezidõtájt gyarapodott. Dr. Boda János lelki igazgatójuk kérésére önálló szervezetté válásukat Mikes János megyés püspök útján Róma engedélyezte, mint Annunciata Nõvérek Rendje. Vasvármegye Közkórháza hivatalosan 1919. május 1-jén kezdte el ideiglenes mûködését a Csapatkórházban 120 ágyszámmal (75 ágy sebészeti, 35 ágy belgyógyászati, 10 ágy bõr- bujakóros), amely a jelenlegi megyei kórház közvetlen jogelõdje. A késõbbiekben, az új közkórház elkészülése után ismét a honvédség vette birtokába a Csapatkórházat, majd 1953-ban újra a megyei kórház kezelésébe került. 1962-tõl 1968-ig önálló Tüdõkórház, majd végleg a Markusovszky Kórház része lett. A kórház kórtermi berendezésének tökéletesítésén fáradozott Szegedy Gina. 60 új rugós ágyból 12 darabot III. Lajos bajor király ajándékozott a kórháznak a betegek kényelmének elõsegítése céljából. Fehérnemût, élelmiszert az önkéntes hölgyektõl is kapott a kórház éveken keresztül. Az õ közremûködésük az ápolásban is jelentõs volt, mert hetente 1-2 napot töltöttek ápolással. Dr. Petõ tanítása alapján önállóan végezték a ,,masszázsokat” és az óvatos gépi utókezelést. Intelligenciájuk, kellõ gyengédségük, finom ujjaik alkalmassá tette õket, hogy különbséget tudjanak tenni az elõírt simogató, gyúró, pacskoló massage között. Megfelelõen alkalmazták a passzív és aktív mozgást az izmok zsugorodása, valamint a kontraktúrák megelõzésében, illetve gyógykezelésében. Ezeket az eljárásokat villanyhõléggel elõzõleg átmelegített végtagokon volt szabad végrehajtaniuk. A fizikoterápia elõdjét a Zander-terem szolgálta, az önkéntesek szerepét a késõbbiekben specialisták (gyógytornászok, fizikoterápiás asszisztensek) látták el. Az ápolás erõsen orvosdelegált volt, kifejezetten fizikális és lelki ellátást nyújtott. A sebkezelés, kötözés orvosi feladat volt, azonban gyakran bízták az ápolókra is. A segítõ foglalkozások között a Bábaképzõ Intézet 1897 telétõl folya-


135

Jeles napok, neves gyógyítók matosan mûködött már Szombathelyen, amely az egész Dunántúlra kisugárzó bábaképezde volt. Az aszepszis és antiszepszis szabályait szigorúan vették a gyermekágyi megbetegedések elkerülése érdekében, több kötelezõ eljárást vezettek be és alkalmaztak a vajúdóknál a gyakorlatban. Pl. végbélbeöntés, melegvizes fürdetés, tiszta intézeti ruha adása, harántlepedõ kétszeri cseréje, stb. A régi közkórházban fárasztó nehéz élet volt, az alorvosok a kórházban laktak, meg sem nõsülhettek. Munkaidejük reggeltõl estig tartott. A beosztottak között szigorú hierarchikus szemlélet uralkodott.

Az új kórház építése, felavatása, és az ápolás jellemzõi A háború utáni nehéz gazdasági helyzet enyhülésével a kórházépítés újra napirendre került. 1925-ben tervpályázatot írtak ki, a költségvetés többször módosult. A kórházat eredetileg 600 ágyasra tervezték. Az építkezés 1926 júniusában az elmeosztállyal kezdõdött, és 1929 májusában – nem egészen 3 év alatt – befejezést nyert. A Csapatkórházból végleg átköltözött a közkórház az új 1000 ágyas kórházba. Az intézmény Magyarország egyik legkorszerûbb és legnagyobb kórháza volt, amely már rendelkezett központi ágyfertõtlenítõvel is. A volt Fehér Kereszt Egyesület Gyermekkórháza épületében volt az annunciáta apácák 63 személyes klauzúrája. Az ápolásra vonatkozó szabályzatból számukra kötelezõen elõírtakból az alábbi idézet ad ízelítõt: ,,A betegek bajáról és családi ügyeikrõl ne beszéljenek… Ugyanaz a nõvér legfeljebb minden harmadik éjjel virrasszon, a fõnöknõnek pedig legyen arra gondja, hogy a virrasztó nõvérek napközben pihenjenek. Csecsemõk felügyeletét csak bizonyos feltételekkel vállalhatják, pl. az anya mosdatja, eteti. Tehát az anya helyett dajkai teendõket nem végezhetnek.” 1929. szeptember 1-jén volt a kórház hivatalos avatóünnepsége, amelyen jelen volt dr. Vass József, az akkori népjóléti és munkaügyi miniszter is, akinek nagy szerepe volt a kórházépítés finanszírozásában. A küzdelmes éveket nem követte nyugalmas munka, mert kitört a gazdasági világválság, majd a második világháború vette kezdetét. A kórház költségvetését részben az ápolási díjak biztosították. Az állandó orvosok száma csekély volt. 1930-ban 8 fõorvos és 7 alorvos, emellett díjtalan orvosgyakornokok dolgoztak a kórházban. A kórházi alkalmazottak számát a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium 1930-tól 78-ról 112-re engedélyezte emelni. Ebbõl 54 ápolónõ volt, akiknek száma 1939-ben már 94 (53 rendi és 41 világi ápolónõ).

136


Jeles napok, neves gyógyítók A gyógyszerek elosztását két szerzetes mûtõsnõvér (Szalézia és Vilma) látta el. Egy mûtõsnõ két asztalon is mûszerelt egy altatónõvér közremûködésével, akik éjfélkor jártak haza. A háború vége a várost és a kórházat súlyos körülmények között találta. Nem volt gyógyszer, kötszer, tüzelõ, élelem, sok helyen ablak sem. A legnehezebb idõszak 1946-ig, a forint megszületéséig tartott, amikor a központi segítség lehetõvé tette a kórház szerény költségvetésû üzemeltetését. A háború után ugrásszerûen emelték az ágyak számát, ami zsúfoltsághoz és a szociális helyiségek hiányához vezetett.

Ápolás Vas megyében a rend feloszlatása után 1949 õszén a rendi ápolókat világi nõvérekkel váltották fel. Ma már kérdéses, hogy ez helyes volt-e, hiszen a szerzetesek száma nem szaporodott, ugyanakkor sok ápolóra volt szükség, így átmenetileg egymás mellett is dolgozhattak volna. A szerzetes nõvérek nem annyira szakmai tudásukkal, mint emberséges, áldozatkész magatartásukkal tûntek ki, akik nem ismerték a munkaidõt. Szükségessé vált a világi ápolók képzése, akik a szerzetesek helyébe léphettek. 1948 decemberében hirdettek elõször kétéves betegápolói tanfolyamot Szombathelyen. Jelentkezhetett minden 18-30 éves négy középiskolai osztályt végzett nõ. Díjtalanul internátusi bentlakást és étkezést biztosítottak számukra. A felvétel elõtt általános mûveltségrõl számot adó vizsgát tartottak a jelöltek részére. 1949 februárjában indult meg a képzés az elsõ évfolyamon. 1951 májusában foglalták el az újonnan épült Egészségügyi Szakiskolát. A képzés itt is kétéves volt. A képzésben a szombathelyi kórház orvosai segédkeztek. A Csecsemõ- és Gyermekápolónõ Képzõ Iskola 1951-ben kezdte meg munkáját. A képzés itt is kétéves volt. 1955-ig 199 növendéket vettek fel. A negyedik típusú intézet a Csecsemõ- és Gyermekgondozónõ Képzõ Iskola volt. A végzettek bölcsõdékben nyertek elhelyezést. 1955-ig 141 gondozónõ kapott oklevelet. Késõbb a csecsemõ- és gyermekápoló képzés megszûnt. 1950 óta van a kórháznak kórházvezetõ fõnõvére. Dr. Tiroler Zoltánné rövid két éves kórházvezetõi tevékenységét követõen 1952. október 1-jétõl Pölöskei Mária lett az intézetvezetõ fõnõvér. A képzés és továbbképzés, a folyamatos tanulás fontosságát ebben az idõben rendelet szabályozta. A képzés 1975 elõtt az alábbi modell szerint mûködött: • belépéskor 17 életév, • nappali képzés keretében 24 hónapos oktatás, 2 hónap nyári gyakorlat, • munka melletti képzés 3 év, • 3 típusú oklevél szerzésére volt lehetõség: általános ápoló (felnõttek ellátására), gyermekápoló, pszichiátriai ápoló.


137

Jeles napok, neves gyógyítók 1975 után új modell kerül bevezetésre. Belépéskor 14 életévet, 8 általános iskoli végzettséget írtak elõ. A program egy része a középiskolai képzés szintjén valósult meg a közismereti tantárgyak tanításával. Lehetõség volt 3 éves képzés keretében alap- és szakképzettséget szerezni, vagy 4 éves képzésben az érettségivel együtt az alapképesítést megszerezni. A kiadott bizonyítvány általános ápoló és általános asszisztens volt. E programban végzettek asszisztensi munkát vállalhattak. Az ápolás területén elhelyezkedettek számára kötelezõ volt a 10 hónapos képzés, amely szakápolói képesítést adott (például felnõtt szakápoló, gyermekápoló, pszichiátriai ápoló, körzeti ápoló, szülésznõ). A kórházi ágyak számának növekedésével az ápolási tevékenységek és feladatok is szaporodtak. A kórház szakdolgozóinak létszáma 1979-re 752 fõre emelkedett. A jelentõs rekonstrukciós munkákkal egyidõben megjelent a szakdolgozói tevékenység további specializálódásának szükségessége, valamint a továbbképzéseket szabályzó rendeletnek való megfelelés. 1962 óta Horváth Lajosné az Egészségügyi Szakdolgozók Központi Intézetének Decentrumát vezette, ahol a rendeletnek megfelelõ továbbképzések folytak. Pölöskei Mária nyugdíjazása után az intézetvezetõ fõnõvéri munkakör ellátására dr. Gelencsér József fõigazgató Dömötör Lászlónét nevezte ki, aki Pölöskei Mária által megkezdett munkát 1999. november 1-jéig folytatta.

138


Jeles napok, neves gyógyítók Dömötör Lászlóné

Emlék eim a Mark usovszk y Kórházról, Emlékeim Markusovszk usovszky Pölöskei Máriáról Sokra értékeljük korunk szociális vívmányait. Betegek, orvosok egyaránt haszonélvezõi annak a folyamatnak, hogy az egészségügyi szakdolgozók tudása évrõl-évre növekszik. Bizonyos területeken elmosódik már az orvosi és középkáderi munka közti határ. De ne felejtsük el, hogy az ápolónõvéreket régen ,,kedves nõvéreknek” hívták, s a tudás sohasem mehet a jóság és szeretet rovására. A kórháznak 1952-tõl Boros Istvánné Pölöskei Mária volt a kórházvezetõ fõnõvére, aki mindvégig biztosította az együttmûködés és nyíltság lehetõségét a dolgozók, a beosztottak, valamint a vezetõk között. Hosszú – közel 30 éves – vezetõi pályafutása során az igazságosság és munkaszervezési készség jellemezte, amely munkatársai fejlõdését és tervszerû irányítását is magába foglalta. Soha nem szakadt el az irányítására bízott munkatársaktól. A szigorúságáról ismert Mária néni magával szemben is követelményeket támasztott, egész életében maga is tanult, követte az egyre önállóbbá váló ápolásszakma fejlõdését. A beosztottaival szemben követelményeket támasztó intézetvezetõ fõnõvért tisztelték és szerették is a munkatársai. A tudományos munkában is jeleskedett, példát mutatott akkor, amikor az ápolók és más szakdolgozók körében ez még nem volt jellemzõ. Szakmai tevékenységét együttmûködésben végezte Horváth Lajosnéval, aki az Egészségügyi Szakdolgozók Központi Intézetének Decentrumát vezette 1962-tõl a nyugdíjazásáig. A Markusovszky Kórházban írták ki elõször a Kossuth Zsuzsanna-pályázatot, amelynek célja a középkáderek szakmai továbbképzése, irodalmi és kutatómunkába való bevonása volt. Az országos pályázati kiírás is innen eredeztethetõ, melynek lebonyolításában a fenntartó Vas Megyei Önkormányzat, az ápolói szakcsoport és a megyei kórház vett részt tudományos ülés szervezésével. Pölöskei Mária hûen képviselte és magáénak is vallotta Eötvös József megállapítását: ,,Nem a hivatal teszi az embert, hanem a hivatás.” Munkáját hivatásként végezte, hivatásként élte meg. Az emlékeim e módon maradtak meg és õrzõdnek az elmúlásig elsõ munkahelyemrõl, ahol közel harminc évet töltöttem el, ápolóként és vezetõként magamévá tettem Németh László író orvosi hitvallását: ,,A betegek érzékenyebbek a jóakaratra és emberségre, mint a kapott kezelésre”. Mindezt magam is vallom Pölöskei Mária fõnõvérre emlékezve.


139

Jeles napok, neves gyógyítók Somogyi Józsefné

Curriculum vitae Pölöskei Mária Pölöskei Irma Mária 1924. február 29-én született Pápán. Mivel szökõnap volt, születésének hivatalos dátuma március 1-je lett. Általános iskoláit Szombathelyen végezte. A késõbbiekben – 1947-tõl 49ig – a báró Appor Gizella által vezetett nemzetközi jelentõségû Magyar Vöröskeresztes Egylet ápolónõképzõ iskolájában kitûnõ minõsítésû oklevelet szerzett. Oklevele megszerzése után 1949. március 28-tól havibéres ápolónõként teljesített szolgálatot a Gyulai Kórház belgyógyászatán egészen november 30ig. Ugyanezen év december 1-jétõl a Vas Megyei Tanács Kórházában gyermekápolónõként dolgozott. 1950. december 15-tõl osztályvezetõ fõnõvéri kinevezést kapott, majd érdemei elismeréseként 1952. október 1-jétõl a kórház igazgatója intézeti fõnõvérré nevezte ki. Állandóan képezte magát, iskolarendszerû képzésen kívül autodidakta módon és munka mellett is. 1952-ben csecsemõ- és gyermekápolói oklevelet, 1958-ban pedig kereskedelmi érettségi vizsgát tett. 1972-ben kitüntetéses kórházvetetõi ápolónõi képesítést szerzett az Egészségügyi Továbbképzõ és Szakosító Intézet Vezetõképzõ Tagozatán. Hetvenszeres véradó volt, amelyért Kiváló Véradó elismerõ kitüntetést is kapott. Az Egészségügy Kiváló Dolgozója elismerést többször elnyerte. Mária nõvér, Mária, akkortájt sokunknak Mária néni fogalom, jelenség, tiszteletet parancsoló vezetõ személyiség volt. Az akkor már közel 2000 ágyas kórház intézetvezetõi feladatát nagy szorgalommal, kiválóan látta el több mint egy évtizedig teljesen egyedül. A késõbbiekben került kinevezésre fõállású helyettese, Tölgyes Ferencné, a késõbbiekben Kajdi Antalné. A nagy feladatkör megosztásával a külkórházak intézetvezetõ fõnõvérévé 1962-ben Horváth Lajosné kapott kinevezést. Mária nõvér az emberekkel való bánni tudásával, egyéniségével, mély humánumával mind a betegek, mind a kórház dolgozói elõtt méltán vívott ki közszeretetet és õszinte megbecsülést. Munkáját lelkesedéssel, jókedvvel végezte, dolgozóiért még akkor is kiállt, ha hibáztak, de a négyszemközti elbeszélgetés soha nem maradt el. Hozzá mindig fordulhattunk bármilyen problémával, megnyugtató, bíráló szavai legendásak voltak: ,,Kispajtás, várjál, nem eszik olyan forrón a kását!” ,,Aludjunk rá egyet!” A biztatás, a segítség csak a tisztességen dolgozók kiváltsága volt. Intézetvezetõ ápolói mûködése során továbbképzéseket, tanfolyamokat szervezett. Sövényi Ferencnével társszerzõként ,,Az ápolási munka szervezé-

140


Jeles napok, neves gyógyítók sének fõbb tényezõi” címmel módszertani könyvet írt, amely ma is megállja a helyét. Tudományos tevékenységével a Kossuth Zsuzsanna-pályázatokon elsõ díjat is nyert. Irányítása idején az ápolás sokat fejlõdött a kórház rekonstrukciójával párhuzamosan. A munkafeltételek javultak a szociális körülményekkel együtt. Törekedett az ápolást ellátó személyzet fõ feladatává az ápolást tenni. A szennyes- és tisztaruha szállítatásával, az egyszerhasználatos eszközök bevezetésével és a belgyógyászatokon az egyéni tálcás tálalás megvalósításával, a betegszállító szolgálat, a Központi Sterilezõ mûködésének megszervezésével hozzájárult az optimális ápolás megvalósításához. Munkássága idején megszervezte a Vas Megyei Középkáder Szakcsoportot. Ennek keretében minden évben meghirdették a Kossuth Zsuzsannapályázatot, amely a szakdolgozók tudományos munkáját volt hivatott bemutatni. A kórház könyvtára 1980-tól õrzi az ,,A”, illetve a ,,B” kategóriában beadott pályamunkákat. Boros Istvánné, született Pölöskei Mária aktív munkásságát 1981. március 31-én történt nyugdíjba vonulásával fejezte be. 16 pihenéssel töltött év után 1997. december 25-én távozott az élõk sorából. Emléke örökké megmarad a kórház és az ápolás történelmében, mert ,,senki sem nélkülözhetetlen, de mindenki pótolhatatlan”.


141


142



Dr -emlékülés Dr.. Miklós Andor Andor-emlékülés Szemészeti Osztály 2003. november 21.


143

Jeles napok, neves gyógyítók Baján Miklós

A Mark usovszk y Kórház Szemészeti OsztályáMarkusovszk usovszky nak rövid története, különös tekintettel a gyer gyer-mekek szemészeti ellátására Szombathelyen 1887 óta mûködött 4 osztállyal katonai kórház, az ún. Csapatkórház, de az I. világháború után egy idõre megszûnt mûködni. Új kórház építésének megfontolására az 1890-es években az akkori belügyminisztérium több ízben is felhívta a város és a megyei törvényhatóság figyelmét, azonban anyagiak miatt a kérdés megoldása egyre húzódott. Csak akkor vett lendületet a kórházépítés ügye, mikor Ostffy fõispán a Csapatkórházban mûködõ sebészeti osztály vezetését 1919 elején Petõ Ernõre bízta. Petõ emberi és orvosi tulajdonságai miatt csakhamar páratlan népszerûségre tett szert. A város és a megye vezetésével egyre szorgalmazta egy új, nagyobb és korszerûbb struktúrájú kórház építését, s ennek a célnak sikerült Vass József népjóléti miniszter támogatását is megnyernie. Az új kórház 24 évi – nagyrészt bürokratikus – huzavona után 3 év alatt épült fel, és akkor az ország egyik legnagyobb, legkorszerûbb kórháza volt. Átadása 1929. szeptember 1-jén az ország, s természetesen a megye és a város vezetõi jelenlétében történt meg. A szemészeti osztálynak 24 ágya volt. Elsõ fõorvosa Dr. Szokolik Ede (késõbb nevét Szokolayra változtatta) volt, aki 1882-ben született. 1907-ben szerzett diplomát és katonaorvos lett. 1910-11-ben a Mária utcai Szemklinikára vezényelték szemészeti szakképesítés elnyerése érdekében. Ezzel az egy éves gyakorlattal lett a Fehér Kereszt Gyermekkórház szemésze, majd 1929ben az új kórház Szemészeti Osztályának osztályvezetõje. Az osztály profilja elsõsorban konzervatív volt, évente kevesebb, mint 200 mûtétet végeztek. Ekkoriban még trachomás betegeket is kezeltek az osztályon. Szokolaynak elég sok, elsõsorban német nyelvû közleménye jelent meg. 1944-ben szülõföldjére, Szlovákiába távozott, és ott is halt meg 1971-ben. Utóda a debreceni Szemklinika adjunktusa, Miklós Andor lett 1946 májusában. Ekkor emelték az osztály ágyszámát 60-ra. Az új fõorvos kiváló operatõr volt, és minden új elképzelést felkarolt. Mûködése alatt az osztály az ország határain túl is ismertté vált. Oktató munkája kiemelkedõ volt, beosztottjai közül többen kerültek osztályvezetõi beosztásba, így Marsovszky László Kalocsára, Lakatos István Tatabányára, Halmai Ottó Esztergomba, Szigeti Zoltán a János Kórházba, Czigány Attila Nagykanizsára, Felden Éva a keszthelyi,

144


Jeles napok, neves gyógyítók Gruber Mária a celldömölki rendelõintézetbe. A szakmán kívül is igen tág volt érdeklõdési köre, foglalkozott filatéliával, fényképezéssel, érdekelte a kertészkedés, de legnagyobb szenvedélye a sporthorgászat volt. Évekig volt a horgásszövetség alelnöke. 1972-ben ment nyugdíjba. Az osztály harmadik fõorvosa Valu László lett. Õ is a debreceni klinika neveltje, Szombathelyre az I. Szemklinikáról került. 1980-ig töltötte be Szombathelyen a fõorvosi állást, ekkor visszament a fõvárosba, az újonnan felépített Jahn Ferenc Kórház osztályvezetõ fõorvosi állásával bízták meg. Õt Rácz Péter követte a fõorvosi tisztségben. A Pécsi Szemklinikán dolgozott elõbb Boross, majd Takáts mellett, 1981-ben került Szombathelyre. A pécsi klinikán végzett újtípusú katarakta- és ablatióellenes mûtétek, továbbá a trabeculektomia bevezetésével emelte a betegellátás színvonalát. Nagyobb súlyt helyezett munkatársainak orvosi és tudományos képzésére, de nem hanyagolta el saját tudományos munkásságát sem. A gráci szemklinikán néhány munkatársával hosszabb tanulmányutakat tett. 1996-ban a pécsi egyetem magántanára, a 2002-ben pedig megszerezte az akadémiai doktori címet. 2002 tavaszán vonult nyugdíjba, de eddigi munkahelyén jelenleg is tudományos tanácsadói tevékenységet folytat. Az osztály ötödik osztályvezetõje Bátor György. Szemészi pályafutása a MÁV Kórházban kezdõdött, majd a Központi Katonai Kórházban folytatódott. 15 év után onnan került 2002-ben a szombathelyi osztály élére. Elõzõ munkahelyén Túri és Deák munkatársa volt. Kinevezése után adódott alkalom arra is, hogy az osztályt átépítse és új, korszerû mûszerek beszerzésével a szakmai munka feltételei tovább javuljanak. Ezáltal az osztály felszereltsége szinte minden szemészeti vizsgálat és mûtét elvégzésére alkalmassá vált. A járóbetegek ellátása sokáig az osztály ambulanciájára hárult. Az ötvenes években kapott elõször külön helyiséget a járóbetegellátás az egykori Fehér Kereszt Gyermekkórház épületében, az urológiai épület második emeletén, ahol valamikor az apácák klauzúrája volt, majd késõbb az orvosi klub mûködött. Mondanom sem kell, hogy az elhelyezés ugyancsak szûkös és a felszereltség is csak a legszükségesebbre korlátozódott. A betegeket kezdetben Dömsödy Péter látta el, majd segítséget kapott Kneffelné Orbán Gyöngyi személyében az egyre növekvõ betegforgalom ellátására. Mivel a járóbetegek ellátása a többi disciplína területén is hasonló cipõben járt, a tarthatatlan helyzet megoldására a város és a megye 1959-ben egy külön járóbetegellátó intézmény felépítését határozta el. Az építkezés nem volt annyira elhúzódó, mint a kórházé, de így is évekig tartott, és 1966-ra fejezõdött be. Idõközben Dömsödy Péter nyugalomba vonult. Az új Rendelõintézet szemészeti szakrendelését eredetileg 2 orvosi munkahelyre tervezték, de ez még


145

Jeles napok, neves gyógyítók menet közben 4 munkahelyre módosult. A csoportvezetõ fõorvos beosztását 10 éves kaposvári kórházi mûködésem után 1964-ben nyertem el. Mivel akkor már 4 éve az orthoptika és strabologia állt érdeklõdésem középpontjában, a megye akkori orvosvezetõivel, Cselkó László igazgató fõorvossal, Molnár László megyei fõorvossal és Bohuss Károllyal, a rendelõintézet igazgatójával egyetértésben úgy módosult a járóbeteg szakellátás személyzeti terve, hogy én különálló kancsalsági rendelést végzek, és ellátom a szakfõrovosi teendõket is. A meginduláskor az orvosi állomány rajtam kívül Orbán Gyöngyibõl, Dérczy Sárikából és a feleségembõl állt. Az új intézményben a szakrendelés elhelyezése is módosult, s ha ideálisnak nem is volt nevezhetõ, de elfogadható, sõt az országos átlagot felülmúló volt. Csak egy dolgon nem sikerült változtatni. A szakrendelés az új épület legfelsõ szintjén, a lapos tetõ alatt volt elhelyezve, s ez még az átlagos nyári napokon is azt jelentette, hogy ott orvosok, asszisztensek és betegek egyaránt 34-360C-os hõmérsékletû, nehezen vagy alig szellõztethetõ helyiségekben szenvedtek, dolgoztak. Még ma is ez a helyzet. Ez bizony tervezési hiba. Dérczy Sárika után Milecz Tihamér volt munkatársunk, de csak rövid idõre. Tartósabb megoldást jelentett, mikor Papp Ágnes, majd Kováts Mária került a szakrendelésre, igaz, közben Orbán Gyöngyi nyugdíjba vonult, sajnos kevés idõ múlva meg is halt. A betegforgalom egyre növekedett, míg végül a vidéki szakrendelések belépésével (Celldömölk, Sárvár, Körmend, Szentgotthárd, Kõszeg) stabilizálódott, naponta 120-150 beteg jelent meg ellátásra. Ennek ellenére vagy inkább épp emiatt vezettük be és sok nehézség ellenére tartottuk a heti egy szakmai napot, amikor az orvos a délelõttöt a kórházi osztályon vagy a könyvtárban továbbképzéssel tölthette, továbbá a heti egy délelõtti kismûtéti napon a rendelõintézet mûtõjében az ambulanter végezhetõ operatív beavatkozásokat végezte el, rendszerint Papp Ágnes. Végeztünk a szakrendelésen is rendszeres orvosi továbbképzést, elsõsorban a munkánk oroszlánrészét képzõ szemüvegrendelés tárgykörében. Ehhez elõször a pécsi szemklinika optikai tanfolyamának anyagát használtuk fel, késõbb magam írtam egy – erre a célra megfelelõbbnek tartott – jegyzetet, majd pedig az orthoptikai asszisztensek számára egy hiánypótló tankönyvet. A kancsalság rendelés kezdettõl fogva berendeléses, un. elõjegyzés alapon mûködött. Egy-egy napra 15-20 beteg volt elõjegyezve, ehhez még naponta hozzá lehetett számítani 3-4 nem elõjegyzett – mûtétrõl jött, spontán jelentkezett, vagy a körzeti orvos által egyenesen a kancsalsági rendelésre küldött – beteget. Évek munkájának eredményeképpen láthattuk, hogy az iskolába kerülõ gyermekek között egyre kevesebb a gyengén látó, ami egyúttal

146


Jeles napok, neves gyógyítók azt is jelentette, hogy egyre több gyerek viselt szemüveget, és már nem volt megbélyegzõ a szemüveg hordása. Sajnos azt is tapasztaltuk, hogy erõfeszítéseink ellenére sem csökkent számottevõ mértékben a tompalátó gyermekek száma. 1966-ben Münchenben a XX. Nemzetközi Szemész Kongresszuson elõadást tartottam. Hazafelé felhasználtam az adódott lehetõséget, és egy hetet Bécsújhelyen töltöttem Hamburger professzornál, az osztrák gyermekszemészet megalapítójánál. Õ hívott meg elsõ ízben az Osztrák Strabológusok Kongresszusára. Így ismerkedtem meg a szomszédos ország hasonló érdeklõdésû kollégáival, elsõsorban Todter egészségügyi fõtanácsossal, a St. Pölteni Tartományi Kórház igazgatójával és egyben a Sehschule vezetõjével, kinek révén rendszeres meghívást kaptam kongresszusaikra. Akkor épült az új Sehschule, ott láttam, hogyan kell megszervezni a gyermekszemészeti munkát. Amikor a gyermekosztály új fõorvost kapott Cholnoky Péter személyében, kihasználtuk azt a lehetõséget, hogy vele érkezett felesége, aki ugyancsak szemész szakorvos volt, László Zsófia. Õ részállásban a kancsalrendelésre került. Ekkor nyílt módunk arra, hogy elkezdjük a városban a kisgyermekek szemészeti szûrõvizsgálatát. A megyei gyermekgyógyász fõorvossal meghánytuk-vetettük a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy mivel az optimális korcsoportú, vagyis 3-9 hónapos gyermekek elérhetõsége csekély, viszont csaknem teljes létszámban hozzáférhetõk a 3-4 éves, kiscsoportos óvodás gyermekek, ezért a védõnõk bevonásával az óvodák kiscsoportos korosztályát szûrtük. Minden héten más óvodába mentünk, vizsgáltuk a gyermekeket a megszokott környezetükben, egy-egy alkalommal 2 csoportot, 30-40 gyermeket. Elõször csak a városi óvodákban szûrtük a gyerekeket, késõbb a munkát kiterjesztettük a szombathelyi járásra is, majd az egész megyére, de ekkor már bevontuk a szûrések végzésébe a megye többi városában mûködõ szakrendelést is. Egy év alatt végeztünk az egész megyével, majd kezdõdött elölrõl az új évjárattal. A kiszûrtek a kancsalrendelésre, részben az általános szemészeti rendelésre kerültek, és alig jelentettek többletmunkát. És az eredmény? Eljutottunk oda, hogy 8 évi szûrõmunka után az utolsó évben már csak 3 tompalátó gyermek került az elsõ osztályba. Ez a megyére kiterjedõ óvodai szûrés újdonság volt az országban, mint ahogy annak számított az általános szemészeti szakrendeléstõl különálló kancsalsági rendelés is. Nem mulaszthatom el azoknak a kedves munkatársaimnak a név szerint való felsorolását, akik nélkül orvosi munkánkat nem végezhettük volna azon a színvonalon, amelyet joggal várt el tõlünk a város és a megye társadalma. Lakner Marika, Kondor Ilona (belõle költõ lett), Gábrielné Kõfalvy Ilus, Ambursné Mesterházi Ildi, Abonyiné Német Anci, Vízkeleti Ibolya, Ambrus


147

Jeles napok, neves gyógyítók Ibolya, becenevén Tücsi, Borsosné Kiss Marika, Németh Ágota, Dávidné Horváth Marica, Boldizsár Anna és még hányan, akiknek a neve már sajnos nem jut eszembe, de mind-mind igen nagyra becsült és szeretett munkatárs. Közben volt két év, amikor itt kellett hagynom azt a szakrendelést, amelynek születésénél bábáskodtam. 1972 decembere és 1974 októbere között Algériában dolgoztunk feleségemmel. Csaknem ugyanazt kellett elvégeznünk, mint itt Szombathelyen, megszervezni és mûködésbe lendíteni egy járóbeteg szakrendelést. Az ott megszerzett tapasztalatokat idehaza is tudtuk hasznosítani. Mire hazaértünk, az egészségügyi szervezésben új felfogás nyert teret, az integráció. Egyrészt az addig különálló szervezeti formában mûködõ járóbeteg szakellátást kapcsolták össze a fekvõbeteg szakellátással, másrészt – és ez közelebbrõl érintett orvost, beteget egyaránt – forgó rendszert vezettek be. Ennek elõnyeit és hátrányait taglalni nem feladatom. Havonta, kéthavonta váltva jöttek ki az osztályról a szakorvosok a Rendelõintézetbe. Kósa Éva, Káldy Ildikó, Nagy Zoltán, Miletics Erzsébet, Ruzsonyi Rita, Ferentzi Judit fordult meg nálunk hosszabb-rövidebb idõre. Elhagyott viszont minket László Zsófi, aki Dömsödy Péter kései utódjaként dolgozott a MÁV-rendelõben, õt aztán Ruzsonyi Rita váltotta fel. Így aztán el is érkeztünk 1989 õszéig, amikor magam is utoljára csuktam be a rendelõm ajtaját, s azóta csak civilként találkozom olykor-olykor régebbi, de most is változatlanul tisztelt és szeretett munkatársaimmal, kollégáimmal.

148


Jeles napok, neves gyógyítók Lakatos István

Emlékek Szombathelyrõl Mint pályakezdõ orvos, a szombathelyi kórházban hat évet töltöttem el, és abból az idõbõl három kitûnõ ember emlékét õrzõm, akik mély benyomást tettek rám. A három kiváló orvos Petõ Ernõ kórházigazgató, Miklós Andor, a szemészet vezetõje, továbbá Romhányi György, a kórbonctan és a laboratórium fõorvosa. Mindhárom orvos meghatározó hatással voltak egész pályámra, tevékenységemre és magatartásomra. Dr. Petõ Ernõ az erkölcsi szilárdság, a humanizmus és a tolerancia példaképeként áll elõttem. A háború alatt, a vészterhes években voltak kórházi dolgozók, akik – enyhén szólva – barátságtalanul viselkedtek vele szemben. A háború után – visszatérve a kórházba – soha egy szóval, egy tekintettel nem emlékeztette ezeket az embereket egykori viselkedésükre. 1945 novemberében pedig – ami akkor bátor cselekedetnek számított – engem, mint volt ezredes fiát, nyugatról hazatért orvost alkalmazott a kórházban. Ez számunkra életmentõ volt, mert szüleimmel hontalanul, nincstelenül érkeztünk haza az amerikai hadifogságból. Az ideg- és elmeosztályon – mint díjtalan orvosgyakornok – álltam munkába, de amint egy takarítónõi állás megüresedett, nekem juttatta a takarítónõi fizetést. Petõ igazgató – mint a kórház dolgozóinak ,,gondviselõje” – minden Ernõ napon borral és mandulával ajándékozta meg beosztottait, s ábrahámhegyi nyaralóját is átengedte nyaralásra a kórháziaknak. Nekem 1948 januárjában lehetõvé tette, hogy három hetet töltsek – a kórház költségén – az Irottkõ oldalában lévõ Hörmann-forrás turistaházában tuberkulotikus szembetegségem gyógyulása érdekében. Meggyõzõdésbõl nem lépett be a kommunista pártba, inkább vállalta, hogy a sárvári kórházba számûzzék abból az intézménybõl, amely létét és hírnevét nagyrészt neki köszönhette. Ott voltam a temetésén, és egyik tanítványa szerint Petõ Ernõ joggal mondhatta volna a költõvel: ,,Az embert is sajnálva szerettem, A gyûlölet nem borom, kenyerem, Mert jó az ember, csak sorsa gonosz, Az bujtogat, sebez, ostoroz.” Dr. Miklós Andor magántanár, amikor az ideg- és elmeosztályról 1946 elején átkértem magam a szemosztályra, örömmel fogadott. 1945 elején gyengén felszerelt osztályt örökölt, sokáig a saját mûszereivel volt kénytelen operálni. A külföldi szemészeti szakfolyóiratokat saját költségén biztosította az


149

Jeles napok, neves gyógyítók osztálynak, amelyekbõl azután havi folyóiratreferátumokat szervezett. Õ angol, mellettem a másik segédorvos, Marsovszky László német, én német és francia cikkeket referáltunk. Emellett minden nap, ebéd után a kórház parkjában tett séta alatt bõségesen ontotta felénk az angol szakirodalomban egyébként olvasott további ismereteket. Nemcsak elméletileg, de gyakorlatilag is szenvedélyes tanítómester volt. Mellette sokat operáltunk. A munkabírásban nem ismert határt, viszont kétségtelen, hogy tevékenységünkrõl, esetleges mulasztásunkról kíméletlenül – gyakran a kórteremben a betegek elõtt – mondott kritikát. Én mindenesetre hálával gondolok rá, mesteremnek tekintem, aki olyan elméleti és gyakorlati tudást adott, amely késõbb szakmai eredményeim alapja lett. Egyébként csak a modora, tudományos üléseken is megnyilvánuló, megalapozott, de kíméletlen kritikája akadályozta meg abban, hogy más, kevesebb szakmai értékkel rendelkezõ kollégákkal szemben egyetemi katedrához jusson. Petõ igazgatónak 1946 õszén sikerült a Bicskén mezõgazdasági munkára kényszerült Romhányi Györgyöt, egyetemi magántanárt megnyerni, hogy a kórház kórbonctani és laboratóriumi osztályának vezetését elvállalja. Romhányi Györgyöt én még a pesti egyetemrõl ismertem, adjunktus volt a kórbonctani intézetben. Szombathelyre való érkezése után néhány héttel már ,,teadélutánra” invitált bennünket, fiatal orvosokat az alagsori laboratóriumába. Természetesen nem teát szürcsöltünk. Ott szó volt az atomfizikáról és a mosószerek hatásmechanizmusáról, a májfunkciós próbákról és a funkcionális patológia kérdéseirõl. Egyébként a fekvõbeteg osztályok fõorvosai nem egyszer kérték konzíliumra Romhányi fõorvost betegeik ágya mellé, amikor is a betegek a ,,boncoló orvos” megjelenését riadalommal fogadták. Ezeken a ,,teadélutánokon” mindnyájunkban feltámadt a tudományos kutatás utáni érdeklõdés, és késõbb az ott résztvevõ fiatalok közül nem egy majdani sikeres pályáját eredeztette innen. Baráti légkör alakult itt ki, de amikor Romhányi fõorvosnak fõnökeinkre panaszkodtunk, figyelmeztetett: ,,Minden fõnök maximalista és kegyetlen, de ne felejtsék el, hogy maguk is lesznek fõnökök!” Visszagondolva ezekre a szombathelyi évekre, utólag jó iskolának kellett tekintenem az orvosi hivatás áldozatossága és a munkabírás szempontjából. Végül is csak ketten láttuk el Marsovszky doktorral a kezdeti 24, majd a 60 ágyas osztály fekvõbetegeit amellett, hogy az osztály ambulanciáján a MÁVjáróbetegekkel együtt 70-80 fõsre duzzadt betegforgalmat is nekünk kellett ellátni. A heti 3-4 ügyeleti szolgálat mellett – nekem, mint a kórház területén élõ egyedüli szemésznek ügyeleti idõmön kívül is – segítséget kellett adnom a mindenkori kórházi ügyeleteseknek szemészeti problémáik megoldásában. Amikor 1952 januárjában Petõ igazgató ajánlására kineveztek a tatabá-

150


Jeles napok, neves gyógyítók nyai kórházba fõorvosnak a szemészeti ellátás és az osztály megszervezésére, vegyes érzelmekkel váltam meg Szombathelytõl. Egyrészt örömmel töltött el elõrelépésem a pályámon, de másrészt akkor vált nyilvánvalóvá, hogy milyen erõs szálak kötnek a kórházhoz: a pályakezdés, az elsõ szakmai sikerek, a kórházbeli barátok, a biztonságos légkör, amelyben munkámat végezhettem, és végezetül az ifjúság, a nehézségeket könnyen maga mögött hagyó idõszak.


151

Jeles napok, neves gyógyítók Rácz Péter

Dr Dr.. Miklós Andor szakmai öröksége Dr. Miklós Andor osztályvezetõ fõorvos 1946-tól 1973-ig vezette a Megyei Kórház, majd a Vas Megyei Markusovszky Kórház Szemészeti Osztályát. 1973-tól 1980-ig dr. Valu László osztályvezetõ fõorvos volt a Szemészeti Osztály vezetõje. Én 1960 októberében a Pécsi Orvostudományi Egyetem Szemészeti Klinikáján kezdtem el munkámat, mint klinikai gyakornok. Késõbb tanársegédként, majd adjunktusként 1981 augusztus végéig dolgoztam a klinikán, és 1981 szeptemberében neveztek ki a Vas Megyei Markusovszky Kórház Szemészeti Osztályának vezetõjévé. E rövid leírásból kitûnik, hogy dr. Miklós Andor osztályvezetõ fõorvos úr szombathelyi tevékenyégének idején én folyamatosan a Pécsi Szemklinikán dolgoztam. Dr. Miklós Andort csak ,,távolról”, hazai szemészeti kongresszsusokról ismertem, személyesen azonban nem. Kórházunkban és annak Szemészeti Osztályán végzett értékes munkájáról csupán Szombathelyre kerülésem után kaptam elõször – fõleg szóbeli – értesüléseket, hallhattam tevékenységének történeteit. Mindezekból rajzolódtak ki elõttem szakmai érdemei és személyisége. Közvetlenül tehát nem, de értesüléseimbõl tudom, hogy sokat és jól operált, az új elképzeléseket felkarolta és alkalmazta. Szakmai és tudományos vonatkozásokban szenvedélyes vitapartner volt. Aktivitása közlemények írására is kiterjedt. Kb. 50 írása jelent meg magyar, német és angol folyóiratokban. Kórházunk évkönyvében (1962) és az Orvosképzés 1969. évi Supplementumában alapos tanulmányokat közölt a retinális vénaág-elzáródások klinikumáról és gyógykezelésérõl, valamint a hypertonia és az arteriosclerosis szerepérõl a retinális vénatörzs-elzáródásokban. Mint írta: ,,A vénaágak elzáródásának gyógykezelése hálátlan feladat. Az anticoagulánsok nem forradalmi hatású gyógyszerek, és csak az esetek bizonyos csekély részében kecsegtetnek eredménnyel, mégpedig ott, ahol az elzáródás oka valóban trombus. A vénaág-elzáródások túlnyomó többsége azonban nem ilyen eredetû, hanem kompressziós típusú. Ritkábban az érfal megbetegedésének következménye. Ezekben pedig a véralvadásgátlóktól sikereket nem várhatunk. A vénaelzáródások kezelésében az erélyes értágítók adása a macula anyagcseréjének támogatását célozza. Felmerül a kérdés: Mikor végezzünk tehát anticoaguláns kezelést a vénaág-elzáródásokban? Csak a

152


Jeles napok, neves gyógyítók fiatalabb korosztályhoz tartozó betegeknél, hol a szemfenéken a sclerosisnak semilyen vagy csak minimális nyomai láthatók, s az anamnézisbõl is arra lehet következtetni, hogy az elzáródás hirtelen keletkezett. Az idõsebb korú betegeknél – és az esetek túlnyomó többsége ezekbõl adódik – a véralvadásgátlók nemcsak hatástalannak bizonyulnak, hanem a különbözõ vérzéses szövõdmények miatt veszélyesek is lehetnek.” Bizony erre ma is nagyon kell figyelni. ,,Az ágelzáródásokban szenvedõ betegek többsége napok, sõt inkább csak hetek múlva jelentkezik kezelésre. Éppen ezért a heparin szemészeti alkalmazását nem tartjuk szükségesnek. A dicumarin-származékok közül azokat kell elõnyben részesítenünk, amelyek gyorsan és erélyesen szállítják le a vér protrombin-szintjét, de gyorsan ki is ürülnek, s így cumulatív veszélyük csekély.” Továbbá: ,,Nézetünk szerint a szemészeti irodalomban általánosan elterjedt trombosis elnevezés a retinalis vénaelzáródások megjelölésére nem helyes. Az elzáródásoknak oka ugyanis csak igen kis százalékban valóban trombus. Helyes elnevezés tehát okklúzió vagy obstrukció, ami csak a folyamatot jelöli, de félreértésre alkalmat nem ad.” A leírtak ma is helytállóak, a szemorvosi nomenklaturában azóta a vénás stasis retinopathia kifejezést is használjuk. Az itt most közöltek – természetesen más fontos, de általam sajnos nem ismerhetett mûködési fejezetekkel együtt – dr. Miklós Andor szakmai örökségének tekinthetõk.


153

Jeles napok, neves gyógyítók Papp Ágnes

Emlékezés Miklós fõorvosra ((1902-1980) 1902-1980) Miklós tanár úr – mindenki így hívta – Debrecenben végezte az orvosi egyetemet. 1926-ban diplomázott. Kettesy Aladár professzor úr Szemklinikáján dolgozott. 1938-ban magántanárrá habilitálták. 1945-ben lett a szombathelyi kórház szemészetének fõorvosa. Õ fejlesztette a szombathelyi szemészetet nagy ambícióval jó színvonalú, 60 ágyas osztállyá. Tudományos érdeklõdése és aktivitása a gyógyításban, mûtétek végzésében közismert volt. Emlékszem, mikor 1962 szeptemberében diplomáztam a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, majd október 1-jén jelentkeznem kellett kinevezésem helyén Szombathelyen, az osztályon azonnal befogtak munkára. A mûtõben találtam magam, hogy ,,csöppentsek” a betegek szemébe. Mindig kevesen voltunk orvosok. Munkába állásomkor dr. Halmai Ottó volt az adjunktus. Ifj. dr. Hutás Imrével még pár hónapot dolgoztam, de elment Gyõrbe. Dr. Palikó Béla pár év múlva ,,disszidált”. Dr. Felden Éva 2 évvel volt idõsebb orvos nálam. Finomkezû operatõr volt. Majd lassan jöttek új, frissen végzett kollégák. Az osztályon mûtétes és nagyvizites napok voltak. Az ambulancia is mindig zsúfolt volt: felvételek, konzíliumok, visszarendelt ellenõrzések. Mindenkinek volt kórterme. Reggeli kisvizitekkel kezdõdött a nap. Aki nem operált, az ambulált. Tanár úr igazi polihisztor volt. Azok a híres ,,zenés” nagyvizitek! Ha az egyik betegágyban érdekes kórképpel feküdt egy beteg, jött a vizsgáztatás. Arról a betegségrõl mindent el kellett mondani. Máskor az irodalom, történelem, botanika területérõl szikráztak fel a gondolatok. Sokat és jól operált. Ambicionálta, hogy a legújabb módszereket kipróbálja, bevezesse. Mi is sokat tanultunk keze alatt. Betanított és operáltatott minket is, természetesen felügyelte munkánkat. Német és angol nyelvû folyóiratokat járatott, ami kiváltságos lehetõség volt az akkori vasfüggöny mögötti világban. Referátumok voltak a fõorvosi szobában. Itt hallottunk a külföldi híres szemorvosokról és a legújabb tudományos eredményekrõl. Miklós tanár úrnak is sok közleménye jelent meg a szakirodalomban. Mindig dolgozott valamilyen témán. Pl. szemfenéki vénás occlusio. Nem gyõztük gyûjteni ezeket a betegeket. Szemfenéki fotókat készített róluk. Szerencsére ez a kórkép már nem olyan gyakori, mint akkor. Vitt minket szemész kongresszusokra. Bemutatott a híres kollégáknak. Így ismertük meg az egész szemész társadalmat. Mindenkirõl hallottunk, sokat mesélt. Különösen a ,,kliniká-

154


Jeles napok, neves gyógyítók ról”, Debrecenrõl, Kettesy professzorról, volt fõnökérõl. Õt meghívtuk egy szemész vándorgyûlés elõadójának Szombathelyre is 1971 májusában. A Szemorvos Társaságban gyakran tartott elõadást. Híres, szenvedélyes hozzászóló hírében állt. Mindene a szemészet volt. Az osztályt is nagyon szoros pórázon vezette, orvosokat, nõvéreket, mindenkit. Emlékszem, a Rendelõintézet szemész fõorvosa, a nálunk idõsebb, szeretett és tisztelt kolléganõ, dr. Kneffel Pálné dr. Orbán Gyöngyi mondta: ,,Ne sírjatok, itt megtanuljátok a szemészetet!” Tanár úr nehezen élte meg 1973-as nyugdíjazását. Nem lelte helyét. Cukorbetegsége súlyosbodott, fekvõbeteggé vált, és 1980-ban csendesen elhunyt. Ámen.


155

Jeles napok, neves gyógyítók Gruber Mária

A tanár úr döntött Az egyetem elvégzése után központi gyakornokként kerültem a szombathelyi kórház szemészetére 1967-ben. Küzdelmes, munkás évek során Miklós tanár úr minden tudást önzetlenül adott át nekünk, és nem szenvedtünk hiányt a mûtétek területén sem. 1972 februárjában családi okok miatt váltam meg a megyei intézettõl, és helyezkedtem el fõállásban a celldömölki kórház belgyógyászatán. A mester 1972 év végén nyugdíjba vonult. A nyugdíjas évei elsõ hónapjaiban gépkocsibalesetet szenvedett, és nyaki gerincproblémája miatt rövid ideig kórházi kezelésben részesült, amelynek hírére azonnal Szombathelyre siettem és meglátogattam. Akkor mondta nekem: ,,Úgy látszik, te szerettél engem.” Hosszú ideig nem találkoztunk. Az évek teltek, és 1976 januárjában a belgyógyászati szakvizsga elõtti gyakorlatomat töltöttem az OTKI belgyógyászatán. Kemény tanulási idõszak volt ez, és idõnként már új betegségekkel is álmodtam. A Köröndön a vasúti vendégházban volt a szállásom. Egyik este már elmúlt 10 óra, amikor úgy éreztem, nincs tovább, elég volt a gyötrõdésbõl, és kimentem a szállóból az akkori Népköztársaság útra (ma Andrássy út), s arra az elhatározásra jutottam, hogy holnap hazautazom. Van nekem már egy szakvizsgám, miért gyötröm magam. Napról-napra úgy éreztem, hogy nem tudok semmit. Egy órás januári esti menetelés után sem jutottam okosabb döntésre. Visszaindultam a szállóba. Beérkezvén a recepciónál ott állt volt mesterem és felesége nagy bõröndökkel. Örömmel üdvözöltük egymást, és kiderült, tanár úr Svédországból érkezett az esti repülõgéppel, és õk is a vendégházban foglaltak szállást. Késõbb azt kérdezte tanár úr, hogy mi járatban vagyok itt. Szomorúan és fáradtam meséltem el az itt tartózkodásom okát. Elmondtam a döntésemet is. Tanár úr, aki szintén fáradt volt az utazástól, az ismert hevességét elõkapva összeteremtett, és azt mondta: ,,Nem Grubi, itt maradsz és szépen levizsgázol!” Én azt kérdeztem tõle: ,,Tanár úr, úgy gondolja, hogy meg tudom csinálni?” Õ azt felelte: ,,Igen, azt gondolom és tudom.” A vizsgát sikeresen letettem. A MESTERT a gondviselés hozta akkor

156


Jeles napok, neves gyógyítók oda és DÖNTÖTT. Ez volt az utolsó találkozásom a pályámat meghatározó MIKLÓS Tanár Úrral. Ennyi év után ismét csak hála és köszönet mindenért.


157

Jeles napok, neves gyógyítók Czigány Attila

Visszaemlék ezés dr ra isszaemlékezés dr.. Miklós Andor Andorra Miklós Andor tanár úr azok közé tartozott, akik szinte állandóan beszéltek, ám közben érdemi megállapításokat is tettek. Érdeklõdési köre bámulatosan nagy volt. Mindenhez hozzászólt, véleményt formált, tanácsot adott és csak kivételesen tévedett. Megállapításait – amelyeket saját szótáramban bölcsességeknek neveztem – igyekeztem megjegyezni és pályafutásom során felhasználni. A Szemorvos Társaság havi ülésérõl igyekeztünk haza, s a tanár úr még a vonaton is dühös volt, mert az egyik fiatal elõadó lekicsinyelte az anamnezis jelentõségét. Osztályunkon a kórelõzmény a kórlap lényeges fejezete volt. ,,A jó anamnezis fél diagnózis”– mondogatta a tanár úr. A jó anamnezis pedig rövid, tömör és érthetõ, tartalmazza a panaszokat, a tüneteket, az elõzõ betegségeket, az esetleges allergéneket, a paciens gyógyszerelését. Balesetes és sérült beteg esetén választ kellett adnunk a ,,hol, mikor, mivel, öntudatlan állapot, alkoholos befolyásoltság, hány órakor és mivel érkezett az osztályra” kérdésekre is. Ez a mindenre kiterjedõ, tömör összegzés annyira belém ivódott, hogy gyakran civilként is használtam. A tanár úr nagyon haragudott arra, aki a visszatérõ beteget nem vizsgálta meg minden alkalommal, csak receptet nyomott a kezébe. A betegnek panasza van, azért jön, nekünk pedig vizsgálnunk kell! Aki azt hiszi, ha kétszer-háromszor már látta az illetõt, mindent tud a betegségérõl, az hajlamossá válik a felületes munkára, és elbagatellizálja az esetet. ,,A visszatérõ beteget mindig meg kell vizsgálni, mégpedig oly alaposan, mintha akkor ülne elõttünk elõször” – jelentette ki a tanár úr akkora öntudattal és hévvel, hogy szavai kitörölhetetlenül belém ivódtak. Amikor megismertem M.-nét – aki banális, évente kétszer-háromszor megjelenõ blepharitis miatt szokott felkeresni – én is osztályvezetõ voltam. M.-nét többször kivizsgáltuk, betegségét ismertük elölrõl és hátulról. Zûrös napunk volt, 3-kor jöttem elõ a mûtõbõl, a folyóson mozdulni sem lehetett a betegektõl. Fõnõvérem látta fáradságomat, és már nyújtotta a vényt felém, én azonban a visustáblát kapcsoltam be. S bár semmi újat nem vártam, becsületesen megvizsgáltam M.-nét, úgy, ahogy arra Miklós tanár úr tanított. Megdöbbenésemre a bal funduson feszes ablatiót láttam az intraocularis tumor jeleként. Fáradtságom pillanat alatt elszállt, és még aznap délután elvégeztük a szükséges vizsgálatokat. Másnap pedig eltávolítottam a tökéle-

158


Jeles napok, neves gyógyítók tesen látó, de daganatos szemgolyót. Diagnózisomat a szövettani vizsgálat igazolta. A leírt eset 30 éve történt. M.-nével gyakran találkozom a városban, virul, csinosabb, mint fiatalon volt. A közöttünk fennálló beteg-orvos viszonyból különleges barátság lett. Mindig megbámulom, mert csak én tudom, M.-né életét annak köszönheti, hogy hallgattam Miklós tanár úrra, s a vény helyett a szemtükörért nyúltam és megvizsgáltam.


159

Jeles napok, neves gyógyítók Marsovszky László

Emlékezés Miklós Andorra ,,Lááci!!! Lááci!!!” – visszhangzott a kiáltás a folyósón. ,,Tegnap este egy jó cikket olvastam a Klinischében a keratoplasztikáról, mégpedig a cornea új rögzítési, varrási technikájáról. Gyere velem a mûtõbe, kipróbáljuk!” És mentem, és tanultam tõle, mert õ tudta a leckét! A háború végén került õ Szombathelyre a Szemészeti Osztály élére egy megkeseredett, háborúban elfáradt osztály vezetõjének. Eleinte csak ketten voltunk, így én voltam az osztályos orvosa, tanítványa, segédje és egyben helyettese is. Szigorú volt, de következetes. Ellentmondást nem tûrt, de szeretett. Olyan ember volt, aki feloldódott a szemészetben, nem munka, hanem hivatás, nem napi elfoglaltság, inkább kedvtelés volt szeretett szakmája. A szemészet volt a mindene, de a klinikum széles mezején mozgott érdeklõdési köre. Tudományos gyûlések szorgos hozzászólója volt. Szerepléseinek súlya volt még akkor is, ha nem szemészeti témában folyt az értekezés. Kettesy tanítvány volt, és én büszke vagyok, hogy tõle tanulhattam a szemészetet. A szemészetet nem csak kitûnõen tanította, de meg is szerettette tanítványaival, így velem is. Zseniális volt mûtéttechnikája, és a sikeres mûtétek ismertté tették a nevét. Iskolateremtõ professzorának is köszönhette vállalkozó kedvét, szûnni nem akaró tudásvágyát. Mindennapos erõfeszítéseinket, munkánkat gyakran tudományos folyóiratok hasábjain közölte. Foglalkozott a szemfenéki erek keringési problémáival, ezek összefüggéseit kutatta a myocardiális infarctussal. Elmélyedt az üvegtest betegségeiben is, a keratoplasztikában és sok más mindenben. Fõorvosi kinevezése után elsõ útja hozzánk vezetett. Éppen ebédidõben voltunk. Csatlakozott a családhoz, és jóízûen elfogyasztotta a túrós csuszát. A Rábára, Nickre járt pecázni. Ilyenkor én helyettesítettem, elláttam magánbetegeit mind a kórházban, mind a lakásán, illetve Sárváron is. Gyakran nagy fogásokkal tért haza, ilyenkor részletesen ecsetelte, mint és hogyan történt. Büszke volt. A pecázást is tudományos fokra emelte. Ha rosszra fordult az idõ, hirtelen újra megjelent az osztályon, és ott folytatta a munkát, ahol abbahagyta. A betegekkel elõzékeny, kedves volt, de erélyes kiszólásai még emlékezetemben élnek, ha nem a kedve szerint történt valami akár a vizsgálat során, akár mûtét közben. A mûtéteit is rendkívül akkurátusan végezte.

160


Jeles napok, neves gyógyítók Precíz ember volt. A viziteket a mosdónál, a toalettnél kezdte. Mindennek ragyogó tisztának kellett lennie. A tisztaságot, a rendet mindenkitõl megkövetelte. Pártpolitikai gondolkodásmódját is szerette fõnöki módon terjeszteni, értelmiségieket az ügynek megnyerni. Az anyagiakra is nagy súlyt fektetett. Az infláció idejében is gondoskodott arról, hogy az õt megilletõ honoráriumot megkapja. Ekkor természetben állapította meg a díjakat. Utasítására naplót vezettem, amelyben részletesen könyveltem a bevételeket. Nagy ember volt, akit kollégái messzemenõen elismertek. Érvelései, gondolatainak logikája, magabiztossága magával ragadott mindenkit. Tanítványai voltunk, fõorvosokká lettünk, tudásunk javát neki köszönhetjük. S ezért örökké hálásak leszünk neki.


161


Dr Dr.. Baján Miklósné dr dr.. Mayer Katalin 1927. november 21-én született Szabadkán. Édesapja kereskedõ volt, édesanyja háztartásbeli (Katalin 14 éves volt, amikor édesanyja meghalt). Elemi iskoláit Szabadkán, a Kalocsai Iskolanõvérek Általános Iskolájában végezte, majd a Szabadkai Állami Leánygimnázumban tanult 6 évig, ebbõl 3 éven át szerb nyelven. A gimnázium utolsó 2 osztályát a Szabadkai Magyar Nyelvû Vegyes Gimnáziumban végezte, és itt tett érettségi vizsgát is kitûnõ eredménnyel. Középiskolái végeztével a Belgrádi Tudományegyetem matematika-fizikai tanszékének fizika-kémia szakán hallgatott egy szemesztert. Ekkor édesapjával és öccsével Magyaroroszágra, Pécsre költöztek. A Pécsi Tudományegyetem Orvosi Karára iratkozott be. Orvosi tanulmányait 1954-ben summa cum laude fokozattal fejezte be. Mivel az Egészségügyi Miniszérium a számára kijelölt állást mással töltötte be, Kaposvárott kapott a Somogy Megyei Kórházban központi orvosgyakornoki állást a Szemészeti Osztályon. Szembetegségekbõl 1957-ben tett szakvizsgát jeles eredménnyel. Ekkor a kórház rendelõintézetében szakorvosi állásra nevezték ki. 1955-ben házasságot kötött, férje dr. Baján Miklós. Három gyermekük van: Péter (szül. 1956), Ilona (szül. 1958) és Ferenc (szül. 1960). Péter villamosmérnöki és informatikus mérnöki képzettségû, jelenleg a Siemens cégnél van vezetõ állásban. Ilona a Berzsenyi Dániel Fõiskolán matematika-ének szakon végzett, tanári állását néhány év múlva szociális területre cserélte, jelenleg az ELTE egyik intézetében végez ilyen munkát. Ferenc a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem Mosonmagyaróvári Tagozatán szerzett agrármérnöki képesítést, agronómusként azonban csak 2 évig dolgozott. Jelenleg a Teleki Blanka Szakmunkásképzõ Iskolában tanít matematikát és számítástechnikát. Mivel 1964-ben férje pályázat útján Szombathelyen kapott fõorvosi állást, családjukkal ide költöztek. A Megyei Rendelõintézet szemészeti rendelésén szakorvosi állásra nevezték ki. Nyelvismerete kiváló, a szerb-horvát nyelvet anyanyelvi, a német, a francia, az orosz nyelvet társalgási szinten mûveli. Kitûnõ nyelvismeretét sokszor és sok helyen vették igénybe, így például tanulmányi évei alatt Pécsett orosz nyelvû gyermeksebészeti tankönyvet fordított magyarra, de késõbb is sokszor õ volt a ,,kuli” nyelvismeretben a szakmában. Nyelvismerete miatt 1972-ben az Egészségügyi Minisztérium felkérte al-

162


Jeles napok, neves gyógyítók gériai munkára. Ezért családjával az algériai Constantine-ba költöztek, ahol egy vilajet (körzet) kb. 2 milliós lakosságának szemészeti szakorvosi ellátását kellett megszervezniök és biztosítaniuk férjével. Családi okok miatt 2 évi munka után szerzõdésüket nem hosszabbították meg, hanem hazaköltöztek Szombathelyre. A régi munkahelyén a régi beosztásban folytatta munkáját egészen 1984 õszén bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig. Ötven éves orvosi munkássága elismeréseképpen 2004-ben a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvosi Karától arany diplomát kapott.


163


Dr Dr.. Baján Miklós életútja 1929. augusztus 1-jén Zalaegerszegen született. Édesapja körzeti orvos, édesanyja matematika-fizika szakos tanár volt (aki születése után állását feladta, és csak a családjával foglalkozott). Két testvére van, huga gyermekorvos, öccse urológus. Elemi iskoláit Zalaegerszegen végezte, majd az állami Deák Ferenc Gimnázium tanulója lett. Orvosi tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem Orvosi Karán kezdte meg, és ott nyert oklevelet summa cum laude minõsítéssel 1954 júliusában. Egyetemi tanulmányai végeztével Kaposvárra, a Somogy Megyei Kórházába került a Szemészeti Osztályra segédorvosi minõségben. Szembetegeségekbõl jeles eredménnyel szakorvosi vizsgát tett 1957 szeptemberében, ekkor elõbb szaksegédorvossá, majd 1959-ben alorvossá nevezték ki. A kórházi munka mellett rendelõintézeti szakorvosi munkát és trachomaellenõrzõ orvosi feladatokat is el kellett látnia. 1955-ben megnõsült. Felesége, dr. Mayer Katalin szintén szemorvos, egy évfolyamba jártak, és együtt végeztek. Három gyermekük van. 1964 õszén pályázat útján elnyerte a Vas Megyei Rendelõintézet szemész csoportvezetõ fõorvosi állását, és családjával Szombathelyre költöztek. Ekkor épült az új szakrendelõ, ahol a szemészeti szakrendelés kialakítása, felszerelése, mûködésének megindítása lett elsõ feladata. Majd az újonnan szervezett kancsal-gondozói munkát látta el, de a szemészeti szakrendelõnek továbbra is csoportvezetõ fõorvosa maradt. Még Kaposvárott kezdett az orthoptika és a kancsalság konzervatív kezelése iránt érdeklõdni. Ebben a tárgykörben volt részben tanfolyamos, részint egyéni továbbképzésen, többnyire a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. Szemklinikáján Sternberg Alice docensnél, egy ízben pedig a Pécsi Orvostudományi Egyetem Szemklinikáján Sebestyén János tanársegédnél, és egy hétig magánerõbõl Bécsújhelyt, Hamburger professzornál. Késõbb az Orvostovábbképzõ Intézet szervezésében kilenc ugyanilyen témájú elõadást is tartott, többnyire szemorvosoknak, öt alkalommal pedig Szombathelyen. 1972 õszén felesége az Egészségügyi Minisztériumtól felkérést kapott algériai munkára, ekkor családjukkal Algériába, Constantine-be költöztek. Feladatuk a mintegy 2 milliós lakosságú vilajetben szemészeti szakrendelés megszervezése, felszerelése és mûködtetése volt. Szerzõdésük lejártával (elsõsorban családi okok, gyermekeik továbbtanulása miatt) hazatértek. Az Egészségügyi Minisztérium által felkínált székesfe-

164


Jeles napok, neves gyógyítók hérvári osztályvezetõi állást nem fogadta el, maradt a régi munkahelyén, a régi beosztásban. Innen ment nyugdíjba is 1989. október 1-jén. 1980-ban megkezdte és a nyugdíjazásig folytatta a Vas megyei óvodáskorú gyermekek rendszeres szemészeti szûrõvizsgálatát, elsõsorban tompalátóság, izomegyensúlyi zavarok, de természetesen egyéb szembetegségek idõben való kezelése érdekében is. Ilyen rendszeres szûrõvizsgálatok akkor az országban csak ebben a megyében zajlottak. Nyelvismerete: németül és franciául társalgási szinten, angolul haladó, olaszul kezdõ fokon beszél. Tudományos munkássága: 6 cikk a Szemészet, a Klinische Monatsblätter für Augenheilkunde és az Excerpta Medica címû folyóiratokban (fõként kazuisztikai tárgyúak), egy elõadás a XX. Nemzetközi Szemész Kongresszuson Münchenben 1966-ban, egy elõadása a Pannon Orvosnapokon Bad Gleichenbergben (Ausztria, 1985), 10 elõadás különbözõ szakmai fórumokon (szakcsoporti ülések, vándorgyûlések, nagygyûlések), valamennnyi strabológiai és szervezési témájú. 3 ízben nyert Markusovszky-pályázaton a fõorvosi kategóriában (1972, 1973 és 1987) Precíz, pedáns, alapos, lelkiismeretes ember és orvos. Kitûnõ kórlapvezetéséért sok évvel Kaposvárról való távozása után is példaképként emlegette volt fõnöke. 1997-ben a Gyermekszemészeti és Strabológiai Társaság negyedmagával ,,örökös tiszteletbeli tagsággal” ismerte el e téren végzett munkásságát. A Markusovszky Kórház 75 éves jubileuma alkalmából Miklós Andoremlékplakettel tüntették ki. Ugyanebben az évben (2004 õszén) a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvosi Kara 50 éves orvosi munkája után aranydiplomát adományozott számára.


165

Jeles napok, neves gyógyítók Lakner László

Dr Dr.. Rácz Péter pályafutása (Szakmai önéletrajza alapján) Dr. Rácz Péter 1936-ban született Budapesten. Pécsett nõtt fel, ott végezte el középiskolai és egyetemi tanulmányait. Édesapja Vékényben (KeletiMecsek) született, itt is nõtt fel, és iskoláinak elvégzése után éneket és rajzot tanított. Az elsõ világháború befejezését követõen számviteli tanulmányokat végzett, és ettõl kezdve a pécsi Számvevõségen dolgozott. Édesanyja Balatonbogláron született, és itt volt fiatal. Leánykorában varrónõi képesítést szerzett, késõbb a családban tevékenykedett. Rácz Péter csodálatos szülõi szeretetben nõtt fel, és ez a körülmény szerinte alapvetõen meghatározta egész késõbbi életét. Még iskolás kora elõtt ismerkedett meg a muzsikával, elsõ zenei élményét édesapjától kapta, aki otthon gyakran énekelgetett. Általános iskolás korában zongorázni tanult, és a következõ években elvégezte a zenemûvészeti szakiskolát. Ebben az idõszakban kapta élete egyik meghatározó tanítását szeretett zongoratanárától. Egyszer egy növendékhangversenyen egymás mellett ültek a tanárával, és figyelték a pódiumon szereplõket. Rácz Péter néhány kritizáló megjegyzése után azt mondta halkan a zongoratanár: ,,Innen a nézõtérrõl könnyû kritizálni fiam azt, aki éppen elõad. Majd ha te ülsz a hangszernél, akkor legyél ilyen okos!” Ez a tanítás – Rácz Péter szerint – minden vonatkozásban maradandónak bizonyult számára. 1974-ben nõsült meg. Felesége testnevelés-biológia szakos tanárnõ. Kislánykorától kezdve erõs fizikai munkát végzett (szüleivel együtt) falun. Késõbb középiskolás korában kézilabdázni kezdett, és ebben a sportágban NB-Ies szintet ért el. Munkája mellett nagyon lelkes volt a szövésben és az utóbbi években a foltvarrásban. Férje a Bibliából jellemzi: ,,Derék asszonyt kicsoda találhat? Értéke sokkal drágább az igazgyöngynél. Ura szívbõl bízik benne.” (Példabeszédek könyve 31; 10, 17-18) Gergely gyermekük 1976-ban született Pécsett. Iskoláit Szombathelyen végezte, majd ezt követõen Budapesten, az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Skandináv Nyelvek és Irodalmak Tanszékén (norvég szakon), ezenkívül a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Nemzetközi és Diplomáciai Tanulmányok Intézetében tanult és szerzett diplomát. Öt idegen nyelven beszél. Rendszeretõ, tehetséges, igyekvõ fiatalember, mindig kész más emberek megsegítésére. 166


Jeles napok, neves gyógyítók Dr. Rácz Péter 1960-ban szerzett orvosi diplomát a Pécsi Orvostudományi Egyetemen summa cum laude minõsítéssel. 1960-tól 1981. szeptember 1jéig tanársegéd, majd adjunktus volt a POTE Szemészeti Klinikáján. 1981. szeptember 1-jétõl 2002. március 15-ig töltötte be a Vas Megyei Markusovszky Kórház Szemészeti Osztályának osztályvezetõ fõorvosi állását, utána nyugdíjba ment. Azóta a Szemészeti Osztály szakmai tanácsadójaként segíti a szemészorvosok tudományos munkáját. Tudományos diákköri tagként a Pécsi Orvostudományi Egyetem Kórbonctani Intézetében dolgozott, amelynek vezetõje a legendás dr. Romhányi György professzor volt, akivel és késõbb családjával is személyes kapcsolatba került. Orvostanhallgató éveiben a Szemészeti Klinikán is végzett tudományos munkát, majd a diploma megszerzése után a dr. Boros Béla professzor által vezetett Szemklinikára került. Egész pályafutását meghatározta elsõ fõnöke néhány emlékezetes mondata: ,,Úgy operálj, és egyáltalán úgy közeledj a szemhez, mint ahogyan a hattyú vagy a flamingó száll le a vízre.” Ezt ma talán úgy is mondhatnánk, hogy mint a repülõgéppilóta, aki mintaszerû leszállást hajt végre. Egy ízben a következõ dialógus hangzott el Rácz Péter és a fõnöke között: ,,Játszol valamilyen hangszeren, fiam?” ,,Igen, professzor úr, zongorázom.” ,,Hm, jobb lenne, ha hegedülnél, én hegedülök. Ez jót tesz a mûtéti kézügyességnek.” Majd: ,,Ne legyetek már mindig annyira csak szemészek, próbáljatok belgyógyászként is gondolkozni.” Dr. Takáts István professzortól, dr. Boros Béla utódjától tanulta a mikroszkópos szemészeti chirurgiát, és részt vett a szem vérkeringésének élettani kísérleteiben. A Markusovszky Kórház Szemészeti Osztályán széleskörû tudományos tevékenységet folytatott az alábbi témákban: 1. hemostázis és a diabeteses retinopathia összefüggése, 2. szemészeti lokalizációjú non-Hodgkin malignus lymphomák kezelése, 3. intraocularis, valamint az orbita betegségek ultrahang és CT-diagnosztikája, neuro-ophthalmológiai esetek, 4. von Hippel-Lindau betegség szemészeti manifesztációja, 5. amaurosis fugax kóroktana, 6. Cordarone (amiodarone) szemészeti mellékhatásai, 7. súlyos felnõtt és gyermek szemsérülések Vas megyében, 8. argon-laser fotokoaguláció végzése különbözõ szembetegségek esetén, 9. Nd-YAG laserrel végzett iridotomia, capsulotomia és membranotomia, festéklaserrel szerzett tapasztalatok, 10. szürkehályog mûtétet követõ sebastigmia alakulása,


167

Jeles napok, neves gyógyítók 11. kadmium, ólom és rézkoncentráció öregkori szürkehályogos szemlencsékben, 12. a ,,kötött” és ,,szabad” víz állapota normál és cataractás szemlencsében, 13. a Latanoprost, a Xalatan, a Betoptic S, az Azopt, az Alphagan szemcsepp szemnyomáscsökkentõ hatása. Szakmai ismeretinek kiteljesedéséhez többek között hozzájárultak a külföldi tanulmányutak is: 1. Department of Ophthalmology, St. Thomas’ Hospital, London,1978, 2. University Eye Clinic, Graz, 1986, 1988, 1989, 1995, 3. Aachen, 1986, 4. University Eye Clinic, Lausanne, 1989, 5. Bascom Palmer Eye Institute, Miami, 1994 (meghívott elõadó), 6. University Eye Clinic, Bern, 1994, 7. University of Alabama at Birmingham, 2000 (meghívott elõadó). Dr. Rácz Péter jelenleg is aktív szakmai tevékenységet folytat, több szakmai társaságnak ma is tagja: • Magyar Szemorvos Társaság Vezetõsége, • Regionális Kutatásetikai Bizottság, • Szombathelyi Tudományos Társaság, • MTA Vas Megyei Testülete, • International Society for Eye Research, • tudományos minõsítõ eljárásokban bíráló bizottsági tag, opponens. Jelenlegi tudományos érdeklõdési körének (és munkájának) ma is gyakorolt fontosabb területei: 1. A szemlencse és az üvegtest biofizikai szerkezetének, klinikai változásainak NMR vizsgálata (elõadások, közlemények 2005, 2006, 2007). A tudományos kutatómunkára vonatkozó véleményét a Bibliából meríti: ,,Isten dicsõsége az, hogy a dolgokat elrejti. A királyok dicsõsége az, hogy a dolgokat kikutatják.” (Példabeszédek Könyve 25;2). 2. A látásminõség megváltozásának festõmûvészeti megjelenítése. Ezzel kapcsolatban a következõ tanulmányok jelentek meg: • A szem képzõmûvészeti ábrázolása. Személyes élményeim, 2004; • Szemlencse és üvegtesti borússág által okozott látásminõség változások, ahogyan azokat festõmûvészek látták és megfestették, 2005; • Rajzok és festmények a szemorvoslásról és látásjavulásról, 2007; • Idõskori macula degeneráció által okozott látásromlás festõmûvész megjelenítésében, 2007; • A szem és a látás a Bibliában.

168


Jeles napok, neves gyógyítók Tudományos karrierjének állomásai (csak a legfontosabbakat, legjelentõsebbeket emelve ki): • orvostudomány kandidátusa, 1980, • POTE egyetemi magántanár, 1985, • MTA doktora, 2002. Munkája elismeréseként több jelentõs kitüntetésben részesült (köztük is a legjelentõsebbek, szakmai pályáján meghatározók): • Batthyányi-Strattmann László-díj, 1998, • Hirschler Ignác-emlékérem, 2004, • Petõ Ernõ-emlékplakett, 2004, • Pro Sanitate Savariae Életmûdíj, 2005. Túl az életrajzi adatokon, Rácz professzorban mindig becsültem, hogy soha nem adta fel a harcot a szakmáért, az életért. Sajnos ez utóbbi is osztályrészéül jutott. Hogy végül ez a küzdelem is sikeresen zárult, ez többek között Felesége érdeme is volt. Rácz Péter betegágyánál tapasztaltam meg azt a szeretet, amelyet ennyi év után ritkán lát az ember házaspárok között, azt a mélységes összetartozást, amely egyáltalán lehet nõ és férfi között. Végtelenül örülök, hogy Rácz professzor ma már a régi, és tanácsaival segíti a Szemészeti Osztály, dr. Bátor György osztályvezetõ fõorvos munkáját.


169


170



Dr Dr.. Barta Ottó-emlékülés Ortopédiai Sebészeti Osztály 2003. november 28.


171

Jeles napok, neves gyógyítók Vízkelety Tibor

Barta Ottó Budapesten és Szombathelyen Örömmel vállalkoztam Szepesi János professzor úr felkérésére megemlékezni Barta Ottó professzorról abból az alkalomból, hogy a 75 éves jubileumát ünnepli a szombathelyi Markusovszky Kórház és 50 éves fennállását a kórház Ortopédiai Osztálya. Barta Ottó professzor életútját 50 éven át, 1955 óta kísérhettem figyelemmel. Nem laudatiot akarok írni, az inkább temetésekre való, de szeretném, ha megismernék dr. Barta Ottó professzort egy kicsit emberi oldaláról, különösen fiatalabb korából. Teszem ezt úgy, ahogy ismereteimbõl és tehetségembõl telik. Nem könnyû a feladat, mert zárkózott ember volt, nem lehetett közelférkõzni hozzá. Szûk baráti köre volt, szakmájának és családjának élt. Én 1955 õszén kerültem a Budapesti Orvosegyetem Ortopédiai Klinikájára, amely 1951-ben alakult, így sokkal korábban Barta Ottó sem lehetett ott, beszámítva még azt is, hogy mögötte volt egy év koreai szolgálat is. 1951 januárjában ment ki Koreába, és 1952 februárjában tért haza. Még koreai szolgálata elõtt tartalékos tiszti tanfolyam elvégzése után orvosszázadossá nevezték ki, és hivatásos állományba vették. Visszatérése után õrnaggyá léptették elõ, és a Budapestei Orvostudományi Egyetem Ortopédiai Klinikájára vezényelték. A homályba veszõ elõzményekrõl azt tudjuk még, hogy orvosegyetemi tanulmányait Olaszországban végezte. Bolognában kezdte, Pozsonyban folytatta, majd ismét Bolognába került, és ott fejezte be. A II. világháború után Újpesten a Károlyi Kórházban dolgozott, mint sebész, és kapcsolatban volt a Központi Honvéd Kórházzal is. Bámulatos gyorsasággal szerezte meg a sebészeti, üzemorvosi és ortopédsebészi szakvizsgáját. Felmerül a kérdés, hogy hol és kitõl tanulta az ortopédiát. Nem tudjuk, hogy Olaszországban is volt-e már ilyen irányú ambíciója, viszont az újpesti sebészeten nem sok alkalma lehetett rá. Így szinte biztos, hogy az Ortopédiai Klinikán szerezte meg szaktudását részben autodidakta módon, részben pedig a klinikán lévõ szakemberektõl. Rövid ideig dolgozhatott együtt Zinner Nándor professzorral, aki a klasszikus ortopédiát mûvelte és briliáns operatõr volt. 1956-ig Adorján István adjunktussal és Szombathelyre jöveteléig Glauber Andorral volt szoros szakmai kapcsolata. Glauber Andort tekintette tanítómesterének, amit a csípõficamról írt könyvének ajánlása is igazol: ,,Õszinte hálával és köszönettel tanítómesteremnek, dr. Glauber Andor egyetemi tanár úrnak.”

172


Jeles napok, neves gyógyítók Én a Budapesti Orvosegyetem Anatómiai Intézetébõl kerültem át az Ortopédiai Klinikára 1955 õszén, és Barta Ottó beosztottjaként kezdtem dolgozni. Ettõl volt szerencsém õt megismerni, és ez a megismerés évtizedeken keresztül folytatódott változó aspektusokból. Szigorú és idõnként elgyötört arcú ember volt. Abban az idõben nem igen lehetett látni cigaretta vagy fogpiszkáló nélkül, és közelében volt egy palack szénsavas ásványvíz is. Minden bizonnyal gyomorfekélye volt, de errõl soha nem esett szó. Ebbõl az idõbõl származik egy kép Jenacek – brünni, akkor NDK-ban dolgozó – professzorral, Dobos doktornõvel és Baginéval, ,,Nagy Magda” fõmûtõsnõvel. Jellemzõ a korra és a személyekre, hogy a négy ember közül háromnak cigaretta van a kezében, és az még nem is rossz arány. Voltak jó és rossz tulajdonságai, konoksága ide és oda is sorolható. Egy ilyen emlékem nagyon jellemzõ rá. Barta Ottó elhatározta, hogy a gyakoribb ortopédiai mûtéteket csontvázon bemutatjuk. A mûtétek elvégzése után csónaklakkal lekentük a csontokat, hogy szépek legyenek. Barta Ottó nem elégedett meg egy réteggel, hiába óvtam, ötször kenette le, amitõl viszont esztétikailag zavaró barna szint kaptak a csontok. Maximalista volt és gondolkodásában kissé merev. Tõle tanultam én is meg, hogy reménytelen esetekben, évtizedek óta járóképtelen beteget is megkísérelhetünk talpra állítani. Igyekezetünket sikerek és kudarcok egyaránt követték. Az ötvenes években még fontos területe volt az ortopédiának a poliomyelitises és a csontízületi tuberculoticus betegek kezelése. Ezt részben Barta Ottótól, részben pedig a klinikán lévõ prágai iskola tagjaitól tanultam meg. Néhány szót kell szólnom politikai múltjáról és elkötelezettségérõl. Mióta ismertem, lelkes idealista kommunista volt, aki úgy látta, hogy ezen az úton fog megvalósulni egy jobb, igazságosabb világ, társadalom. Ezt az igyekezetét átvitte a szakmapolitikára is. Amikor szóba került és a magyarországi ortopédia fejlesztése megkívánta, megpályázta a szombathelyi fõorvosi állást, amely nem könnyû döntés volt számára. Családját átmenetileg Budapesten is hagyta. Szemérmesen családcentrikus volt, így ezt a különélést nehezen viselte, és gyorsan meg is oldotta. Máig él bennem egy kép. Budapesten rendezett kongresszusunk fogadásán a Körszálló nagytermében Glauber professzor úrral ültek egymás mellett félrevonulva, és sugárzó arccal meséltek egymásnak a gyerekekrõl. Visszaemlékezve erre az idõszakra, nagy elánnal kezdett hozzá az osztály átszervezéséhez, profiljainak kialakításához.


173

Jeles napok, neves gyógyítók Az országban az elsõk között volt, aki megszervezte a veleszületett csípõficam szûrõvizsgálatot, és azok eredményeit feldolgozta. Sokat tett annak érdekében, hogy osztályán az operatív ortopédiát nemzetközi színvonalon mûveljék. Rendszeresen részt vett nemzetközi kongresszusokon és a hazai nemzetközi részvétellel szervezett kongresszusokon. Már Szombathelyen is teret kapott oktatási ambíciója, bár ez igazán a pécsi katedrán teljesedett ki. Tankönyvet szerkesztett, melyet ma kézbe véve is kitûnõnek minõsíthetünk. Nem volt könnyû a következõ szakmapolitikai feladatnak megfelelni 1966ban, megpályázni a pécsi katedrát. Talán túl nagy kihívás volt, és emiatt is döntött nehezen. Résztvevõje vagy inkább fültanúja voltam egy beszélgetésnek – a SICOT-kongresszus alkalmával Párizsban a Luxemburg kertben – Glauber professzor és Barta Ottó között. Nagyon közeli baráti kapcsolat volt közöttük, ez magyarázza a közvetlen hangvételt. Glauber professzor: ,,Ottó, te tiszta hülye vagy! Ha nem pályázod meg a pécsi professzori állást, ne kerülj a szemem elé!”. Nem mondom, hogy ezen egyetlen tényezõ hatására, de kis késlekedéssel – ha jól emlékszem – ismételt kiírásra megpályázta és megkapta a pécsi katedrát 1968-ban. Barta Ottó egy ellentmondásos korszak ellentmondásos egyénisége volt, aki becsületesen és nagy igyekezettel munkálkodott a magyarországi ortopédia felvirágoztatásáért Budapesten, Szombathelyen és Pécsett. Személyes élményem az is, hogy Barta Ottó professzor szelleme tanítványaiban és a Pécsi Ortopédiai Klinikán tovább él.

174


Jeles napok, neves gyógyítók Bellyei Árpád

Dr Dr.. Barta Ottó emlék emlékee Hálásan köszönöm a szombathelyi Markusovszky Kórház meghívását és felkérését az emlékelõadás megtartására. Nagyon jó szívvel jöttem és emlékezem Barta Ottó professzorra, aki 1968 és l986 között a Pécsi Ortopaediai Klinika igazgatója volt. Nagy szavak nélkül is elmondhatom, hogy a Pécsi Ortopaediai Klinika legnagyobb volumenû intézetvezetõje volt, és nagyon sok tekintetben az általa alapított mûnek vagyunk jelenleg is használói és tisztelõi. Magam 1966.szeptember 20-án, orvosdoktori munkám elsõ napján léptem át a szintén aznap kapuit megnyitó 400 ágyas Klinika küszöbét, és foglaltuk el fokozatosan a IV. emeletet, amely akkor az ország legkorszerûbb egészségügyi intézménye és felszereltség tekintetében a legkorszerûbb Ortopaediai Klinika volt. 1966 és 1968 között dr. Radochay Lajos egyetemi docens irányította az akkor még az I. Sz. Sebészeti Klinika részlegeként mûködõ Ortopaediai Osztályt, majd 1968-ban megérkezett a ,,Nagy Fõnök”. Itt említem meg, hogy 1986-tól, Barta professzor úr nyugdíjba vonulása után 3 évig, 1986-1989 között prof. dr. Forgon Mihály volt az Ortopaediai Klinika kinevezett igazgatója. Magam tanszéki utódként 1989 óta viszem azt a feladatot és felelõsséget, melyet 18 éven keresztül Barta Ottó professzor látott el. Barta professzor hihetetlen szorgalommal, energiával kezdte el egy korszerû, elsõsorban hazai viszonyok között versenyképes klinika felépítését – melynek kialakítását 5 évre jósolta –, majd fokozatosan vezette a klinikát fiatal és általa nagy gondossággal kiválasztott orvosokkal együtt a nemzetközi kapcsolatok felé. Legfontosabb feladatának az orvostanhallgatók gyakorlati és elméleti oktatását tartotta. Az elsõ idõszakban minden elõadást maga tartott, amelyre nagy gonddal készült. Hihetetlen energiát fordított a gyakorlati oktatás tartalmi és szervezeti elemeire. Folyamatosan látogatta a gyakorlati órákat, és kereste a kontaktust az orvostanhallgatókkal. Mondhatnám azt is, hogy mindaz, amit e téren felépített, ma is pontosan ugyanúgy mûködik. Nekünk, az utódoknak egyetlen feladatunk volt, hogy megõrizzük annak tartalmi és formai elemeit. Mûködése alatt sok alkalommal és azóta is az Ortopaediai Klinika a IV. évfolyamon folyamatosan az évfolyam legjobb vagy a második legjobb oktató klinikai diját nyerte el. A betegellátás, a vízitek rendje, szervezettsége, a klinikai reggeli megbe-


175

Jeles napok, neves gyógyítók szélések és tudományos referátumok mind óramûszerû pontossággal mûködtek, s valamennyi problémás, átgondolt indikációt igénylõ esetben a teljes orvosi kar elõtt történt az indikációs döntés. A vízitek rendje részérõl azt jelentette, hogy nem 1 perccel a megadott idõ elõtt vagy után, hanem minden esetben a vizitidõ 0 óra 00 percében kezdõdtek. Személyes emlékem a megkívánt idõfegyelemrõl. Egyik délután 3 órára kérte, hogy keressem fel megbeszélés céljából. Osztályos munkám miatt 60 másodpercet késtem, amelyet órájára nézve szóvá tett. Mentegetõzésemet és válaszomat nem fogadta el, és valahogy ezen szavakat használta: ,,Ha Budapest ostromának a szovjetek által tervezett kezdete és lerombolása között 60 másodperc lett volna, s 60 másodperccel késõbb kezdik a támadást, akkor ostrom helyett valóban csak a rombolás történhetett volna meg”. A teljes dolgozói állományt kívánó havonkénti munkaértekezletek az un. ,,Társalgóban”, míg a reggeli referátum és folyóiratreferátum megbeszélések a könyvtárban történtek, ahol balján mindig helyettese, dr. Radochay Lajos tanár úr foglalt helyet. Elsõ emberi minta volt számomra, hogy korábbi szakmai riválisát, majd helyettesét megbecsülte, és véleményét mindig kikérte. Szerette a klinikai és klinikán kívüli összejöveteleket, rövidebb vagy hosszabb ünnepléseket, amelyek csapatot formáltak a klinika dolgozóiból. Szabadságát, szabad idejét feleségével és családjával együtt az Orfûi-tó partján levõ nyaralójukban töltötte, ahova munkatársait is meghívta. Szenvedélyes horgász volt – bár a halat nem ette meg – és sokat beszélt horgászélményeirõl. Munkatársai közül sokan azóta vezetõ beosztásban dolgoznak vagy dolgoztak, és a klinikán uralkodó szervezettség és szakmai alaposság megítélésem szerint mindegyikõjüknek nagy hasznára vált. A tudományos kutatásban igényes volt, tanítványait folyamatosan ösztönözte a tudományos minõsítés megszerzésére. Intézetvezetése alatt két ,,Orvostudományok doktora” mínõsítés megvédése történt – köztük saját maga járt elõl példaként – és további 3 ,,Orvostudományok kandidátusa” cím került megvédésre az Akadémián. Felemelõ pillanatnak érzem, hogy Szombathelyen a Markusovszky Kórházban nagyrabecsült volt fõnökömrõl, prof. dr. Barta Ottóról – mint tanszéki utód – elõadást tarthattam, hisz értesüléseim szerint legalább olyan megbecsült vezetõje volt a Szombathelyi Kórháznak, mint késõbb a Pécsi Orvostudományi Egyetemnek.

176


Jeles napok, neves gyógyítók Perjés Kornél

Emlékeim Szombathelyrõl, az Ortopédiai Osztályról (1962–1977) Közel 43 évvel ezelõtt – 1962-ben – kerültem Szombathelyre, a volt ,,Emberbaráti Kórház” egy részén elhelyezkedõ Ortopédiai Osztályra, ahol igen nehéz és szomorú körülmények között gyógyítottunk. Télen a manzárdszobákba a fal repedésein keresztül a havat befújta a szél, és a vaskályhás fûtés is nehezítette mindannyiunk sorsát. Jobb körülmények közé csak késõbb kerültünk, amikor átköltöztünk a kórház központi telephelyére. Dr. Barta Ottó vezette az osztályt, s irányítása mellett sajátítottam el az ortopédia alapjait, segítette a napi tevékenységemet, s figyelte késõbbi orvosi sorsom alakulását is. Neki köszönhetem, hogy már korán bevont az osztály konzervatív és mûtéti kezeléseibe, és ráirányította a figyelmet a tudományos munka fontosságára, amelyhez hozzájárult a kórház vezetõ orvosainak szelleme is, akik mind kitûnõen képzett szakemberek voltak, s tették híressé a Markusovszky Kórházat. Dr. Barta Ottó szigorú, de igazságos fõnök volt, sokat követelt, keveset dicsért, de ha a munkánkra nem mondott kritikát, az már dicséretnek számított. Megtanultam tõle a pontos fogalmazás szükségességét, az alapos vizsgálatot és dokumentációs fegyelmet, megkövetelte a tudományos munkát. Ennek tudható be, hogy 1964-ben és 1967-ben a másodorvosok számára kiírt Markusovszky-pályázat elsõ díját nyertem el. A szombathelyi idõszakom idején 17 tudományos cikket írtam és 28 elõadást tartottam. Az osztályon nem tûrt meg lazaságot, de mindezt a betegek iránti tiszteletbõl és ellátásuk érdekében cselekedte. Kissé száraz gondolkodása meghatározta az osztály szellemét. Nemcsak azt tanultam meg tõle, hogyan kell vizsgálni és ellátni a beteget, hanem azt is, hogy hogyan kell együttérzõ és mégis józanul gondolkodó fõvel állni a betegágy mellett. Tisztelte a beteget, elfogadta állításait, kritikával illette a labor- és röntgenvizsgálatokat, mérlegelte a mûtéti indikációt és a várható eredményt, döntéseit mindig rögzítette a kórlapon is. A beteg kezelési tervébe – akkor még szokatlan módon – teret adott a beteg véleményének is, és bizonytalanságait is megértéssel fogadta. Nagy hálával emlékszem rá, mint elsõ tanítómesteremre. Tõle tanultam


177

Jeles napok, neves gyógyítók meg az ortopédia alapjain kívül a korai csípõficamszûrés és kezelés szükségességét, a sok-sok gyermekortopédiai betegséget, mint a gyermekkórterem felügyelõje. Elsajátítottam az akkor lehetséges csípõ-, térd- és lábbetegségek mûtéti megoldásait, s a professzori kinevezése után a csípõficam, a scoliosis és egyéb gyermekbetegségek kezelését vettem át tõle. 1968-ban néhány hónapig az osztályt vezettem. Majd az osztályt dr. Massányi Lajos irányította 1969-ig, aki a gerincbetegségek sebészetében tanúsított jártasságot, és segítségével ezt is elsajátítottam. Az 1969-ben kinevezett dr. Imreh Gábortól a discusmûtétek további speciális formáit tanultam meg, valamint a coxarthrosis miatti mûtétek végzését sajátítottam el. Ráirányította figyelmemet a konzervatív kezelés és ortetika-protetika jelentõségére, amelynek eredményeit 1977-ben Székesfehérvárra történt meghívásom után értékeltem igazán. Székesfehérvárott meg kellett szerveznem egy új ortopédiai és fizioterápiás osztályt gyakorlatilag a semmibõl. A szombathelyi idõszak a jól szervezett és vezetett kórház mintaképe még ma is elõttem. Nagytudású összetartó, egymást segítõ és megbecsülõ fõorvosi, illetve másodorvosi kar emelte magas színvonalra a humanista orvosi eszméket, s tanította a ,,Salus aegroti suprema lex…”-t, s tette etikussá a mindennapjainkat. Itt emlékeznék meg – a teljesség igénye nélkül – dr. Cselkó László és dr. Bohuss Károly igazgatókról, dr. Szabolcs Zoltán és dr. Frank Kálmán professzor urakról, dr. Vásárhelyi tanár úrról, dr. Kádas László fõorvos és dr. István Lajos professzor úrról, dr. Széll Kálmán és dr. Tiborcz Sándor fõorvos urakról, dr. Szabó László, dr. Gagyi Dénes és dr. Németh László orvoskollégákról, Hodászy Iván fõgyógyszerész úrról, akiktõl mind tudásban, mind etikai magatartásban sokat kaptam és tanultam. Nem tudok mindenkit felsorolni, ezért csak együttesen gondolok nagy hálával a többi kollégára és az osztály összes dolgozójára, azokra is, akik már eltávoztak közülük, és azokra, akiket még ma is köszönthetünk. A szombathelyi, akkor még zárt határsávú polgári gondolkodású település lakói hamar befogadtak, és nem tekintettek idegennek. Ennek köszönhetõen Szombathelyen nagyon jól is éreztem magam. Annál is inkább, mert Árvai Béla cipõgyári fõtechnológussal együtt készítettük el a ,,Siesta” gyermekcipõt, amely még ma is a jól szerkesztett, a statikus betegségeket megelõzõ cipõk keresett darabja, s a ,,Janus talpbetét” családot. Az emberi megbecsülésnek sokszínû kifejezésében részesültem és részesülök még ma is. Mindazt a tudást, amit Barta professzor úrtól és neves eleinktõl kaptam, igyekeztem kamatoztatni és az emberek javára fordítani. Úgy érzem, hogy

178


Jeles napok, neves gyógyítók nemcsak az itt eltöltött évek munkájának, hanem az erre épülõ és bekövetkezett eredményeknek köszönhetõ az a megbecsülés és az erkölcsi elismerés, amiben részesülök. Ezt az élményt nagy szeretettel õrzöm magamban, és adom át utódaimnak is.


179


Személyes emlékeim Barta Ottóról Kórházunkban az ortopédiai betegeket kezdetben a Petõ Ernõ vezette ,,nagy” sebészeti, majd a Szabolcs Zoltán vezetésével mûködõ általános sebészeti osztály látta el. Krónikus tuberkulotikus térdizületi gyulladásokat, csigolyagyulladásokat és más extrapulmonális tuberkulózist kezeltünk. Ezek a betegek hosszú ideig – nem ritkán gipszágyban évekig – az osztályon feküdtek. Az operatív ortopédia fõleg a bütyökmûtétekben merült ki. Veleszületett csipõficamok gipszelésével dr.Vukán Ferenc és dr.Tiborcz Sándor foglalkozott. Ezek rendszerint akkor derültek ki, amikor a gyerek járni kezdett és kacsázott. Az osztály 1953-ban szakadt le a sebészetrõl, amikor dr. Szabó Pál ortopédsebész szakorvost nevezték ki az osztály élére, ám õ fõleg a klasszikus konzervatív ortopédiát mûvelte, mûtéti repertoárja inkább szerénynek volt mondható. Szabó Pál 56-os távozása után került a kórházba Barta (Brüll) Ottó, akirõl méltán állítható, hogy a korszerû ortopédiát õ vezette be a kórházban. Barta Ottót a híre megelõzte, és meg kell vallanom, félve fogadtuk megérkezését. Az terjedt el róla, hogy erõsen politizáló, elvakult ember, aki tûzzelvassal kierõszakolja céljait, kisnövésû Napóleon, aki mindenkin átgázol. Fanatikus politikai múltjára jellemzõ, hogy volt Koreában, s mint zsidó ember, szélsõségesen kommunista, akitõl az Ortopédiai Klinika orvosai örömmel szabadulnak meg. Ilyen elõzmények után érthetõ várakozással tekintettünk személyére. Nem sokkal megérkezése után egy Nyugat-dunántúli Sebész Szakcsoporti Ülésre utaztunk Sopronba. Már a vonaton és a tudományos ülés során is módunk volt vele személyesen együtt lenni, beszélgetni. Meg kell vallanom, hogy kellemes meglepetést okozott. Viccet értõ, kellemes utitársnak bizonyult, aki szívesen töltötte idejét az ifjúsággal. Késõbb munkatársaitól is azt hallottuk, hogy szigorú fõnök, aki pontosságot és percizitást követel, de ebben maga is jó példával jár elõl. Munka alatt politikai kérdések nem kerülnek elõ, nem érdekli munkatársainak politikai meggyõzõdése, senkit sem igyekszik ,,megtéríteni”. Az igaz, hogy a helyi párt- és állami vezetõkkel hamar összebarátkozott, de politikai befolyását legfeljebb akkor vette igénybe, ha osztályának valamit szerezni kívánt, vagy ha valamely helytelen gyakorlatot akart felszámolni. Traumatológiai szakvizsgám megszerzése okán magam is fél évet dolgoztam vele együtt. Nagyon jól megértettük egymást. Eredeti fõnökömmel, Szabolcs Zoltánnal is jóban volt, õt sebészi képességei és emberi jellemzõi

180


Jeles napok, neves gyógyítók miatt nagyon tisztelte, s rajta keresztül engem is respektált. Általános sebészeti gyakorlatomra szívesen és bizalommal támaszkodott, ugyanakkor ortopédiai mûtéteket is adott, és készségesen foglalkozott velem. Hamar átlátta irodalmi érdeklõdésemet, s szinte azonnal bevont a tudományos munkába, amit egy közös dolgozatunk fémjelzett. Akkoriban az Emberbaráti Kórházban volt az ortopédia és urológia elhelyezve. Ott teljesítettem az ortopédián ügyeleti szolgálatot is. Az ügyeletes orvosok nevei kis táblán voltak kifüggesztve. Az urológián dolgozott Esõ doktor, és volt olyan nap, amikor ,,Esõ” és ,,Széll” egyszerre voltak ügyeletben. Patkóbél fekélye és savtúltengése miatt sokat szenvedett. Sokszor a csaphoz ment, s tiszta savat hányt. Ez bizonyos mértékig megkeserítette kedélyét is. Hamar ingerültté vált, ugyanakkor humorérzéke sem hagyta cserben. Nem tudott tartósan haragudni. Ha valami nem úgy ment, mint ahogy õ szerette volna, azonnal hivatta az urológia és ortopédia akkor közös, egyetlen adminisztrátorát, s akár bemosakodás vagy mûtét közben azonnal levelet diktált az igazgatónak. Levelei határozott hangúak voltak, amelyben mindig megindokolta a kérést, ami elsõsorban a betegellátás javítását célozta. Az igazgatóságon már féltek a leveleitõl. Volt is akkor egy mondás: ,,Mi az, pici, piros és ugrál?” A helyes válasz: ,,Albánia” ,,És mi az, pici, fekete és ugrál?” A helyes válasz: ,,Barta Ottó.” Barta Ottónak ugyanis fekete haja és kis fekete, majdnem Hitler-bajsza volt. Ám az ugráló, néha erõszakosnak tûnõ, politizáló orvos álarca mögött egy szakmáját és a betegeket végtelenül szeretõ, érzõ szívû ember bújt meg, aki mindezek mellett szeretetreméltó volt. Politikai hovatartozását ugyan nem titkolta, de meggyõzõdését hittel vallotta, s szilárdan hitt az un. szocializmus emberközpontúságában és szebb jövõt ígérõ törekvéseiben. Párttagságát nem a saját boldogulásához használta fel. Mint orvost is megismerhettem, mert egy ideig leányomat is kezelte. Késõbb aneszteziológusként is rendszeresen átjártam osztályára altatni. Minden reggel pontban 7 órakor kezdett. Együttmûködésünk sikeres volt, s bízott a korszerû aneszteziában. Persze voltak sikertelen esetek is. Ilyen volt az a bütyökmûtét, amelyet a Ketalar magyar õsével, az Elysionnal érzéstelenítettem. A szer beadása után a beteg bár ébren volt, nyitott szemmel elõre révedt, de fájdalomról egyáltalán nem panaszkodott. Hirtelenjében nagy ázsióm lett, még az urológia orvosai is átjöttek megcsodálni az új módszert. Ám a csodálat csak délutánig tartott, mert ebéd után telefonáltak, hogy sürgõsen menjek át, mert a beteggel nem bírnak. Amikor megérkeztem, a beteget két mûtõs fogta le, aki kezük között szabályszerûen dühöngött, s alig volt fékezhetõ. Intravénásan adott két ampulla meprobamátra megnyugodott, s elszenderült. Másnap reggel tiszta aggyal és megnyugodva ébredt. Barta


181

Jeles napok, neves gyógyítók Ottó udvariasan a tudtomra adta, hogy a csodaszerbõl többet nem kér. Az Elysion kísérleti szer volt, sok hasonló mellékhatással. Fõleg a fiatalok és alkoholisták mutattak ehhez hasonló nemkívánatos reakciókat. Nem is törzskönyvezték emiatt, viszont megjelent a hozzá hasonló Ketalar, amit aztán hamarosan be is vezettünk az aneszteziológiai gyakorlatunkban. Az ortopédián dolgozott, s Barta Ottónak sokat segített dr. Heumann Lászlóné, Erika néni gyógytornászi minõségben. Õ három nyelven beszélt, és sokat fordított a fõorvosnak. Bár megjárta Auschwitzet, derûs, mosolygós, jóságos gyógytornász volt, aki különösen szerette a gyerekeket, s kedves modorával mindig célt ért a kis betegeknél. Karácsony elõtt Barta fõorvos úgy rendezte, hogy még a gipszes gyerekek is hazamehettek az ünnepre. A gyerekek és szüleik szinte úsztak a boldogságtól. Ki is ürült a betegszoba. Kivéve egy kb. 8 éves begipszelt lábú kislányt, akiért senki sem jött. Szent este délutánján láttam, hogy egyedül van, megfogtam, autóba tettem és ünnepekre hazahoztam saját gyermekeim mellé. Még ajándékot is kapott a Jézuskától. Erika nénivel akkor kötöttünk barátságot. Nyugdíjas korában minden héten meglátogattam. Nem volt meglepetés, hogy Bartát a pécsi Ortopédiai Klinika élére kinevezték. Ehhez minden kelléke megvolt, erre predestinálta mind a tudományosszakmai tevékenysége, mind a politikai háttere. Barta Ottóval szakmai kapcsolatunk késõbb is megmaradt. Kölcsönösen tiszteltük egymást, s még pécsi professzorsága idejében is gyakran találkoztam vele. Mindig kitüntetõ barátsággal fogadott és kezelt, s mindig nagy szeretettel emlékezett a szombathelyi évekre, amelyek – megfogalmazása szerint – döntõ befolyással voltak életére. Büszkén vallotta, hogy Szombathelyrõl jött, s Szombathelyt második otthonaként emlegette. Nem az a típus volt, aki hizelegni vagy udvarolni akart volna, de többször is hangsúlyozta, hogy olyan remek kollégákkal és olyan szellemmel találkozott, dolgozott együtt Szombathelyen, amit soha nem tudott, de nem is akart elfelejteni.

182



Dr Dr.. Czeizel János-emlékülés Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyaksebészeti Osztály 2003. december 5.


183

Jeles napok, neves gyógyítók Kisely Mihály

Czeizel János életútja (1895-1983) Szombathely és egész Vas megye fül-orr-gégészetének megalapítója dr. Czeizel János osztályvezetõ fõorvos volt. A kórház megalapításának 75. évfordulója alkalmából emlékülést rendeztünk dr. Czeizel János tiszteletére. Ez alkalomból közöljük életrajzát, emléket állítva munkásságának. Dr. Czeizel János 1895. február 1-jén született a mai Szlovákiához tartozó Nyitra vármegyében, Nagybélicen. A település ma Partizánske néven található meg, körülbelül Tatával azonos hosszúsági körön. Gyermekkoráról keveset tudunk. Édesapja, Czeizel Endre gazdasági kasznárként dolgozott. Édesanyjának csak a nevét ismerjük, Kurbel Eleonóra. Egy 1957. november 2-án keltezett önéletrajzból a következõket tudjuk meg: ,,…édesatyám gazdasági alkalmazott volt, szerény anyagi körülmények között sok gyermekkel. Elemi iskoláimat szülõfalumban végeztem, gimnáziumi tanulmányaimat – ösztöndíj és egyéb anyagi támogatással – Nyitrán, ahol 1913-ban érettségiztem. Ugyanebben az évben iratkoztam be a Budapesti Tudományegyetem orvosi fakultására, ahol ismét anyagi támogatással folytattam tanulmányaimat 1915. május 15-ig, amikor is katonai szolgálatra vonultam be. A 14. honvéd gyalogezrednél teljesítettem egészségügyi szolgálatot, mint orvosnövendék részben itthon, részben a harctéren 1918. novemberig, ami után folytattam tanulmányaimat a Budapesti Tudományegyetemen…”. Dr. Czeizel János köztudottan szerény ember volt. Talán ezért, vagy az ötvenes évek szelleme miatt nem szerepel az önéletrajzban a tény, hogy a Károly király csapatkereszt és a II. osztályú ezüst vitézségi érem, háborús emlékérem és a sebesülési emlékérem (középsáv nélkül) tulajdonosa is volt. A katonai szolgálatának ideje 1915. május 15. és 1918. november 31. közé esett. Késõbb tartalékos orvosfõhadnagyi rangot kapott. Orvosi diplomáját 1921. június 29-én kapta meg. Több fõvárosi intézmény alkalmazásában volt. A Szent László Közkórház ,,fülosztályán” 1921. augusztus 15. és 1923. április 30. között dolgozott, mint segédorvos. Innen a Zita Közkórházba került, ahol 1924. szeptember 30-ig dolgozott az ,,orr-gége osztályon” hasonló beosztásban. Egy hónapig a Szent István Kórház alorvosa volt, majd két hónapig az Új Szent János Közkórház alkalmazta. Végül négy hónapra ismét visszatért a Szent István Közkórházba, s itt zárult fõvárosi pályafutása 1925. május 28-án.

184


Jeles napok, neves gyógyítók Szakképesítést szerzett fül-orr-gégegyógyászatból 1922. december 5-én, ugyanekkor az egészségtan tanára és iskolaorvos is lett. Tisztiorvosi képesítést 1924. június 13-án kapott. Nyelvtudása az anyanyelve mellett a szlovák és a német volt. Szombathelyre 1925. június 15-én került, ahol ,,Vasvármegye Közkórházának szakrendelésvezetõ díjtalan orvosa” lett, majd 1926. június 26-tól tiszteletdíjat is kapott. Arról, hogy hogyan került ide, a következõket mondta: ,,Véletlenek láncolata, hogy így alakult az életem. Mindig sebész szerettem volna lenni, de véletlen volt, hogy éppen fül-orr-gégész lettem. Megkérdezték, ki akar vidéki kórházba menni, jelentkeztem. Azt mondták, választhatok egy vidéki kórházat. Teljesen tanácstalan voltam, valahogy Szombathely jutott az eszembe.” A fül-orr-gégészeti rendelés a szemészettel közös rendelõben zajlott. A szombathelyi MÁV-szakrendelés ellátásában 1931. szeptember 1-jétõl vett részt. A jelenleg is mûködõ kórházban 1932. október 1-jén nevezték ki a már önálló Fül-Orr-Gégészeti Osztály fõorvosává. Munkássága alatt több mint 25 ezer mûtétet végzett. Számos klinikai megfigyelést tett, melyeket publikációkban tett közzé. Foglalkozott a gyermekkori orrmelléküreg-gyulladás és az adenoiditis kérdéskörével. Nagyszámban végzett antrotómia és mastoidectomia alapján felhívta a figyelmet az antibiotikumok áldásos hatása mellett a látens folyamatok megjelenésére, annak veszélyeire. Az idült középfülgyulladások intracranialis szövõdményeirõl és a felsõlégúti idegentestek elõfordulásáról írt közleménye ma is tanulságos olvasmány. Fontos közéleti szereplõjévé vált a kórháznak és a politikának. A második világháború végén – a nyilas kormány alatt – a korábbi kórházigazgató helyettesi székbõl az igazgatóiba kellett átülnie. A kórház megalapítóját és akkori igazgatóját, dr. Petõ Ernõt ugyanis zsidó származása miatt letartóztatták. Dr. Czeizel János parancsot kapott a kórház nyugatra telepítésére. Az idõhúzás taktikáját választva, nem hajtotta végre az utasítást. A bevonuló szovjet csapatokat – a visszaemlékezések szerint – a kórház bejáratánál várta. Szlovák nyelvtudását felhasználva állt a szovjet katona elé: ,,Ne lõjetek, itt mi gyógyítunk.” A harci eseményektõl megtört katona hitt neki. Ezzel a kockázatos, bátor kiállással számos beteget, ápolót sikerült megmenteni. A háború után a Kisgazdapárt országgyûlési képviselõje lett. Az ötvenes évek terrorja õt is elérte. A ,,sajnálatos októberi események miatt” 1956-ban az ÁVH épületébe hurcolták, ahol fizikailag bántalmazták, több hétig fogva tartották. Nem tört meg, semmi olyat nem vállalt, amit nem tett. Letartóztatá-


185

Jeles napok, neves gyógyítók sa miatt késõbb soha nem panaszkodott, és soha nem részesült semmiféle rehabilitációban. Tanítványai közül több osztályvezetõ fõorvos került ki, többek között szombathelyi utódját is õ nevelte ki. Mindössze egyetlen kitüntetéssel jutalmazták munkásságát. Érdemes Orvosi címet kapott 1965-ben. Gyémántdiplomáját 1981-ben vehette át. Nyugdíjba 1968-ban vonult 47 éves orvosi szolgálat után, melybõl 43-at a szombathelyi kórházban töltött el. Szeretett osztályát ezt követõen is számos alkalommal látogatta az 1983. november 31-én bekövetkezett haláláig. Felesége Agárdy Gabriella 1900-ban született és 1986-ban hunyt el. Gyermekük nem volt. Betegség vetett véget dr. Czeizel János életének. A halál a kórházában érte. Õ és felesége is a szombathelyi székesegyház kriptájában nyugszik. Szombathelyen egy olyan orvost emleget a hálás utókor, akire a tisztesség, a betegek szeretete, a kollégák, tanítványok iránti tisztelet és türelem volt a jellemzõ. Egyik ma is élõ kortársa azt mondta: ,,Õ volt az utolsó úriember a Fõorvosi Karban.”

186


Jeles napok, neves gyógyítók Faragó László

Visszaemlék ezés a szombathelyi évekre isszaemlékezés A Markusovszky Kórház osztályvezetõ fõorvosa voltam, 1980. szeptember 15-tõl 1983. december 31-ig vezettem a kórház Fül-Orr-Gégészeti Osztályát, és a 6 órás szakrendelést felügyeltem. A kórházban még mûködött a Csecsemõ- és Gyermekgyógyászati Osztály kereteiben egy Gyermek FülOrr-Gégészeti Részleg, melyet dr. Ruzsa Gábor fõorvos úr vezetett. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a Váci Városi Kórház 28 ágyas osztályának vezetetése után a nagyhírû megyei kórháznak lehettem a fõorvosa. Az osztályt dr. Fábrics Zoltán fõorvos úr halála után dr. Varga Margit adjunktusnõ vezette 2 évig megbízottként. Rajta kívül még hat orvos dolgozott az osztályon: dr. Hodács László, dr. Sztrinkay László, dr. Vajda Judit, dr. Halász Gyöngyi, dr. Gyuricza Éva, s az utolsó évemben a Csecsemõ- és Gyermekgyógyászati Osztályról dr. Koller Imre kapott vezénylést az osztályra. Bejárt az osztályra dr. Hajós Marianna Sárvárról és dr. Németh János Kõszegrõl, akik az ottani szakrendelést vezették. A kórház akkori fõigazgatójától, dr. Gelencséer Józseftõl minden segítséget megkaptam. A mûszerpark feljavítása megtörtént. Lakásgondomat, feleségem állásgondját a megyei és a kórházivezetés megoldották. Így gondtalanul végezhettem munkámat. A kórház társosztályainak vezetõi szeretettel fogadtak és készségesen segítettek. Különösen jó kapcsolat alakult ki dr. Zsámbéky, dr. Hankiss, dr. Széll, dr. Cholnoky, dr. Kocsis, dr. Imreh fõorvos urakkal. A kórházban jóhírû onkológiai osztály mûködött, így elsõ törekvéseim egyike az volt, hogy Nyugat-Dunántúlon egy több megyére kiterjedõ gégészeti daganatos centrumot hozzak létre, melyhez partnerek voltak a soproni, a veszprémi, a pápai, az ajkai gégészeti osztályok fõorvosai. Ezeknek az osztályoknak a dolgozóival havonta közös folyóiratreferálót is tartottunk. A kórházba érkezésemtõl kezdve az operábilis daganatos gégebetegek mûtéten estek át, és utána részesültek sugárkezelésben. Az osztályon a fül-orr-gégészeti mûtétek teljes skáláját végeztük, fül-orr-gégészeti kismûtéteket, arcüregmûtéteket, mastoidectomiát, radikális fülmûtéteket. Az osztály alorvosai timpanoplasztikákat végeztek a stapedectomia kivételével, orr- és fülplasztika történt, a daganatos gégesebészet teljes skáláját végeztük, hangréstágító mûtétek, nyaki blockdissectiók is történtek. Ma is hálával köszönöm dr. Széll fõorvos úrnak és munkatársainak az


187

Jeles napok, neves gyógyítók intubációs narkózisokat. Az osztályon kiváló nõvérek dolgoztak a fõnõvér vezetésével, akikre nyugodtan rá lehetett bízni a nagymûtéteken átesett betegek ápolását. A mûtõben 2 mûtõsnõ és egy mûtõsasszisztens lelkiismeretesen végezte a munkáját. Az osztályhoz tartozott egy audiológiai állomás, amelyet dr. Varga adjunktusnõ felügyelt, az ott végzett munkáért külön köszönet illeti. Ez alkalommal is szeretném megköszönni dr. Gelencsér fõigazgató úrnak és dr. Molnár László akkori megyei fõorvos úrnak, hogy 2 hetes tanulmányútra kiengedtek Erlangenbe, ahová a Birodalmi Egészségügyi és Ifjúsági Minisztérium hívott meg tapasztalatcserére. A Vácott és az Országos Onkologiai Intézetben elvégzett fül-orr-gégészeti szûrõvizsgálataim (32.000 vizsgálat) tapasztalataira voltak kíváncsiak. Dr. Sleiner docens úr kiséretében nagy szûrõapparátussal végigjártuk az egész Ruhr-vidéket. Ezt követõen saját vizsgálataimról számoltam be, illetve a szûrésekrõl tartottam elõadást az Erlangenben rendezett gégészeti világkongresszuson, ahol akkor Magyarországot Bánhidy és Czigner professzorok mellett én képviseltem. Szombathelyi kórházi mûködésemnek betegségem vetett véget. 1983 februárjában daganatos betegség miatt hasi mûtéten estem át Budapesten. Az operáló orvosom véleménye szerint a végleges gyógyulás bizonytalan volt, így felmondtam nehéz szívvel fõorvosi állásomat elõzetes rokkantosítás után, és feleségemmel együtt visszaköltöztünk felnõtt gyermekeinkhez. Azóta is mindig szeretettel gondolok a Szombathelyen eltöltött évekre, és kegyelettel emlékszem az azóta meghalt munkatársakra.

188



Emlékek az orvosról, a kórházi vezetõrõl és a közéleti emberrõl, Czeizel Jánosról Az egykori munkatársak, kortársak és a tanítványok nevében emlékezem az orvosra, a kórházvezetõre és a közéleti emberre, akivel 23 éven át dolgoztam együtt sorsfordító és embert próbáló években a szombathelyi kórházban. Tanítványa is voltam, mert fiatal kórházi orvosként orvosi, emberi és nemzeti tartást tanultam Czeizel Jánostól. Amikor 1942. július 1-jén medikusként nyári gyakorlatra a kórház igazgatóságon jelentkeztem, igazgatóhelyettesként szívélyesen fogadott, megelõlegezve diplomámat ,,kolléga úrnak” szólított. Rögtön a szombathelyi kórházhoz tartozónak éreztem magam. Hamarosan megtudtam, hogy a kórházalapító fõorvosok egyike, aki önmagával, valamint munkatársaival is egyaránt igényes és szigorú ember, aki minden beteggel – hiszen közkórházban voltunk, ami akkor jól hangzó jelzõnek számított – egyformán viselkedett, akirõl az a hír járta, hogy soha nem siet és soha nem késik, soha nem szitkozódott és soha nem kiabált, aki – ahogy akkor mondtuk – megtartotta a szolgálati három lépés távolságot, rendet és fegyelmet tartott. Késõbb tapsztaltam, hogy mindig az alkalomnak megfelelõen volt öltözve, és annak megfelelõen tudott viselkedni. Nem alaptalanul tartották az 50-es években – a helyzet és a viszonyok rosszabbodásának idõszakában – a fõorvosi karban ,,az utolsó úrnak”. Czeizel János tekintélyét csak növelte, hogy amikor 1944-ben Petõ Ernõ igazgató fõorvost letartóztatták, Czeizel János vette át a kórház vezetését, s ahogy tudta, fenntartotta, védte a kórház humánus szellemét és atmoszféráját. Amikor azután számkivetettségébõl Pethõ Ernõ visszatért, Czeizel újra neki adta át a kórház vezetését. 1945 novemberében, mikor a hadifogságból megjõve orvosként a kórház szolgálatába álltam, Czeizel Jánost újra itt találtam, és azt tapasztaltam, hogy valami különös tisztelet övezi. Hamarosan megtudtam ennek okát is. 1945 márciusában a kórház akkori nyilas igazgatója elmenekült. Czeizel János volt az, aki megtagadta a kitelepítési kormánybiztos utasítását, hogy a kórház felszereléseivel és személyzetével nyugatra távozzon. A város intézményei – köztük az akkori Bábaképzõ Intézet is – folyamatosan menekültek, és hagyták el szolgálati helyüket. Amikor azután a szovjet- orosz csapatok megérkeztek Szombathelyre és eljutottak a Gyöngyös partjáig, Czeizel János a kórházba betörõ elõõrsöt Varga Istvánnal, a kórház akkori gondnokával, Német Ferenc


189

Jeles napok, neves gyógyítók fõgépésszel – ismerve az akkori viszonyokat, nyugodtan állítható – a Gyöngyös hídon halált megvetõ bátorsággal fogadta. Azt mondta, hogy eresszék Ie géppisztolyaikat, mert mögötte egy kórház van betegekkel zsúfolva, nem kell fegyveres ellenállásra számítaniuk. És mondta mindezt szlovákul, amit az oroszok is megértettek, mert mint tudjuk, a Felvidékrõl származott, ahol akkor természetes volt, hogy minden tanult ember három nyelven – magyarul, németül és szlovákul – tud beszélni. Így védett meg akkor Czeizel János betegeket, apácákat, kórházba menekült asszonyokat. Így mentett meg százakat, így védte meg a kórház felszerelését és személyzetét, és így tartotta itthon a hozzánk menekült kassai Honvéd Kórház teljes felszerelését, amit 1945 telén a kórház alagsori raktáraiban láttam, amikor annak felszerelését használatba vettük és raktáraiból éltünk. Ennyit a kórházvezetõrõl, aki akkori helytállásáért, a kórház és a benne lévõk megmentéséért mindeddig semmiféle köszönetet vagy elismerést nem kapott. Orvosként mindennapos kapcsolatban voltam Czeizel Jánossal, mert gyermekfülészet akkor még nem lévén, naponta a gégészeti ambulanciára vittük, kísértük apácákkal és comesekkel (így hívtuk a csecsemõiket szoptató, benntlakó anyákat) a csecsemõket. Nagy részük atrophiás volt, és akkor került elõtérbe a tünetszegény vagy asymptomatikus mastoiditis lehetõsége, igy elég gyakran végeztek mastoidektomiát. Azért is kerültünk gyakran kapcsolatba, mert a gyermekosztályhoz tartozó 50 ágyas fertõzõ osztályon õsztõl-tavaszig jelentõs számban feküdtek diftériás betegek, akiknél gyakran kellett intubálást – nemegyszer tracheotómiát – végezni. Czeizel János maga vizsgált meg minden átvitt beteget, lediktált leleteit szó szerint írtuk át a decursusba. Sok orvosi emlékem közül egyet azért tartok különösen fontosnak, mert jól érzékelteti Czeizel János orvosi és diagnosztikus kvalitásait, illetve szerénységét. 1956-ban egyik szombat délután egy beszélni már nem tudó, szájüregébõl erõsen vérzõ beteget vettek át Körmendrõl a gégészeti osztályra, akinél sublinguális phlegmoné diagnózissal többszöri punkciót, majd incisiót végeztek eredménytelenül, közben erõs vérzést provokáltak. A gégészeten az akkor lehetséges vérzéscsillapítást – a néhol még ma is meglévõ szokás szerint – Cés K-vitamint, calciumot adtak, és jeges borogatást végeztek. A fiatal férfi állapota folyamatosan romlott, nyakán hatalmas körkörös, mély hematoma keletkezett, anaemiássá és dyspnoéssé vált. Amikor a történtekrõl hétfõn reggel Czeizel János telefonon értesült, laborvizsgálatokat kért és azonnal a kórházba indult. Amikor a kórterembe megérkezett, a beteg annyira dyspnoés, lilás-cianotikus volt, hogy azonnali – tehát a kórteremben elvégzendõ – tracheotomiát határozott el. Idõközben értesült a vérképvizsgálat eredményérõl, arról, hogy l9 ezres leukocytósist találtak, és a laboratóriumban a leukémia

190


Jeles napok, neves gyógyítók lehetõsége is felmerült. Czeizel János azonnal üzent, hogy haladéktalanul menjek a kórterembe. Amikor megérkeztem, az ágyban ülõ, szilvakék betegnél már a tracheotómiához történõ izolálást végezték. Czeizel a következõket mondta nekem: ,,Nézzed meg ezt a beteget, mert azt gyanítják, hogy leukémiája van, de én nem látok leukémiára utaló nyálkahártya vagy bõrelváltozásokat!” Odalépve felhajtottam a beteget lefedõ lepedõt, és szerencsémre azonnal észrevettem, hogy az egyik térdén hatalmas haemarthrosa van. Természetesen azonnal haemophiliára gondoltam, és emiatt elálltunk a tracheotómiától. A haemophilia igazolódott, a betegnek antihaemophiliás plazmát adtunk, felgyógyult. A történeti igazsághoz tartozik, hogy továbbvizsgálva Gerendás Mihály professzor segítségével igazoltuk, hogy egy addig Magyaroszágon még nem látott haemophilia formáról, az akkor ,,Christmas diseaserol”-nak nevezett betegségrõl van szó, amit ma közismerten B-haemophiliának hívunk. Elsõ hazai esetrõl lévén szó, Gerendás professzor arra biztatott, hogy ,,közöljük” ezt az akkor jelentõs megfigyelést. Elmentem Czeizel Jánoshoz és kértem, vegyen részt a kézirat elkészítésében. Õ ezt határozottan elhárította azzal, hogy neki a diagnózis felállításához nem volt köze, róla senki nem hinné el, hogy ért a haemophiliához. Ezért aztán nem szerepelt társzerzõként az Orvosi Hetilap 1956. évi 5. számában, illetve a Fólia Haematológica 1957. évi számában megjelent közleményben. Számomra ma is példaértékû magatartást tanúsított, mert nem akart egy közlemény érdem nélküli társszerzõjévé válni. Ennyit az orvosról. A közéleti emberrõl is fehér köpenyben szereztem az elsõ benyomásokat. 1953 tavaszán egy különösen súlyos Osler-kóros beteg csillapíthatatlannak tûnõ orrvérzésével voltunk elfoglalva. Az éjszakai retamponálást követõen a kezelésben résztvevõk a kihalt kórházi folyosón várakoztak és beszélgettek. A ,,nehéz 50-es évek” mélypontján voltunk, természetesen politizáltunk. Egyikünkbõl keserû kérdés tört ki: ,,Meddig fog ez még tartani?” A köztünk lévõ – örök optimista – Czeizel János megszólalt: ,,Kolléga Úr! Ne legyen elkeseredve, a most trónra lépõ Erzsébet királynõ a jövõ héten elmondja trónbeszédét, és biztosan felszólítja az oroszokat, hogy vonuljanak ki Magyarországról.” Ilyen optimista volt Czeizel János, mi pedig olyan naívak, hogy ebben meg is nyugodtunk. Czeizel János kisgazdapárti képviselõ is volt, reményekkel és nagy toleranciával vett részt a háború utáni politikai életben. Gyakran beszélt nekünk parlamenti tapsztalatairól. A kor ellentmondásaira legjellemzõbb története a következõ volt. A 40-es évek végén várakozott a Parlament egyik bejáratánál, amikor elõkelõ fekete gépkocsi gördült a bejárat elé. Fekete tányérsapkás sofõr szállt ki belõle, odament a portáshoz, és a következõket mondta: ,,Szabadság, Portás Elvtárs!”


191

Jeles napok, neves gyógyítók Akkor már ez volt a hivatalos megszólítás. ,,Kérem, menjen fel a Szakasits elvtárshoz és mondja meg neki, hogy itt várja a kegyelmes asszony.” Czeizel János politikai-közéleti szerepléséért nagy árat fizetett. 1956-ban többekkel együtt õt is letartóztatták, a Király utcai ÁVO-ra vitték, megverték, és több hétig ott tartották. Azt akarták kicsikarni belõle, hogy szerepe volt az októberi eseményeket elõkészítõ szervezésben. Fogva tartott társaitól hallottam, hogy nem tört meg, és semmi olyat nem vállalt, amit nem tett. Letartóztatása miatt késõbb soha nem panaszkodott, és soha nem részesült semmiféle rehabilitációban. Visszajött a kórházba és dolgozott tovább. Nem lenne teljes a kép, amit emlékeim alapján felidézek, ha nem szólnék tanítványairól, akikkel együtt dolgozhattam. Elsõként Alexy Zoltánt említem, aki 1945-ben – amikor a kórházba kerültem – alorvosként dolgozott a gégészeten. Mindenben átvette mestere stílusát, ugyanolyan pontos, fegyelmezett, kimért mozdulatú ember volt, mint Czeizel János, munkastílusa megdöbbentõen hasonlított mesteréére. Kitûnõ szakember volt, Szombathelyrõi Szekszárdra került, ahol õ szervezte meg az elsõ gégészeti osztályt. Szakmai felfogása és életútja nagyon sokban hasonlított Czeizel Jánoséhoz. Másik munkatársát, Károlyi György alorvost csak medikusként ismertem, aki nagyon népszerû volt a kórházban. Õ tõlünk Nagykanizsára került, ugyanúgy mint Alexy Szekszárdra. 1942-ben a szombathelyi III. Hadtesttel került a doni frontra. Életben maradt társaitól hallottam, hogy sokakhoz hasonlóan az 1943. január 12-i áttörésnél õ is kitartott a Donnál harcolókkal, majd egy tûzharcban hõsi halált halt. Minderrõl sokáig nem Iehetett beszélni, és önfeláldozását sehol nem örökítették meg. Kórházunk két orvosa halt meg a Donnál, a másik dr. Nagy Károly sebész fõorvos volt. Úgy gondolom itt az ideje, hogy késõi rehabilitációként legalább nevüket megemlítsük egy olyan ünnepségen, ahol a kórház 75 éves fennállására emlékezünk. Károlyi György fia, Károlyi – késõbb Zoltán – István kórházunk szülészeti osztályán dolgozott, majd a Sárvári Kórház szülész fõorvosaként halt meg. A háború utáni évekre nagyon jellemzõ, hogy amikor édesanyja 1948ban – 4 éves korában – hadiárvává akarta nyilváníttatni, az akkori Szombathelyi Városi Tanács azzal az indoklással utasította el kérelmét, hogy ,,politikailag megbízhatatlan.” Czeizel János tanítványai közül legtöbbet Ruzsa Gáborral dolgoztam együtt, aki a gyermekfülészet iránt mutatott nagy érdeklõdést, majd egyik közös mesterünk, Frank Kálmán professzor bíztatására és segítségével önálló szakterületté tette a gyermekfülészetet. Évtizedek távlatából most ugyanazt érzem, mint amit azon az ünnepsé-

192


Jeles napok, neves gyógyítók gen, amikor Czeizel Jánost Tanka Dezsõ ideggyógyász fõorvossal együtt elbúcsúztattuk. Czeizel János azon elõdeink egyike, akiknek oroszlánrészük volt kórházunk jó hírnevének megteremtésében, a betegek bizalmának megszerzésében, a kórházra jellemzõ atmoszféra megteremtésében, tudásunk, orvosi és etikai felfogásunk, emberi és nemzeti tartásunk kialakításában, a gégészet, mint önálló szakma elfogadtatásában. A szombathelyi kortárs költõ, Nagy Gáspár szavaival üzenem Czeizel Jánosnak a túlvilágra: ,,...Hálatelt lélekkel gondolunk rá ..., hiszen nagy kitüntetést hordunk szívünkben, a kortársunk volt.”


193


Emlék eim dr or Emlékeim dr.. Czeizel János fülfül-or orrr-gégész osztályvezetõ fõorvosról Dr. Czeizel János fõorvos születésem elõtt egy évvel, 1925-ben került a 11-es húszár uti elsõ szombathelyi közkórházba, ahol elkezdte a sebészetrõl nemrég levált szakterületének uttörõ munkáságát. Õ volt Vas megye elsõ és egyetlen für-orr-gégésze. Akkoriban orr-torok-gégészetnek hívták. A fiatal, tehetséges, lelkiismeretes, valamint áldozatkész orvos hamar komoly hírnek és elismerének örvendett. Hamar beilleszkedett a szombathelyi társaságba, amit pótolhatatlan szakmai tudása és kifogástalan modora egyaránt elõsegített. Édesapámnak is jó barátja volt, aki egy évvel volt fiatalabb nála. Benne kezdetben magam is inkább az atyai jóindulat kisugárzását, mint a kollegát szemléltem és éltem meg. Elsõ találkozásunk elég félelmetes volt. Ikertestvéremmel együtt ötéves korunkban mi is mandulamûtétre voltunk ítélve, ami már akkor is járványszerû elterjedésnek örvendett. Akkor a Sluder-féle gilotin tonsillektomiákat végezték kábításos (un. ,,rausch”) narkózisban. Ez rövid éternarkózis volt, amelynek kábulata alatt igen gyorsan – ha nem is radikálisan – eltávolították a mandulákat. A mûtõs ölében már ébredezni, eszmélni kezdtem, s emlékszem, nem tudtam mire vélni az eléggé véres lepedõt, amibe becsavartak, s ami meglehetõsen félelmetes képet nyújtott. Czeizel János bácsi – megelõzve a korát – engedett édesanyánk kérésének, s még aznap hazaengedett bennünket. A mandulaeltávolítás s annak kivitelezõje – mint általában a gyermekekre az orvosi beavatkozások – reánk is mély benyomást gyakorolt. Másodszor akkor találkoztam vele, amikor 3 éves húgomnak tonsillitishez (mandulatgyulladáshoz) társuló retropharingeális (garat mögötti) tályogja volt, s magas lázzal válságos állapotba került. Czeizel ,,doktor bácsi” – késõbb is elmaradhatatlan orvosi táskájával – házhoz jött. Kért egy törülközõt, majd arra elõkészítette mûszereit, s homlokára helyezte – az élete során szinte hozzánõtt – gégetükröt. Azt követõen az édesanyám karjában ordító és rugkapáló kis betegnek ügyes és biztos mozdulattal felvágta a garatját, amelybõl bõségesen ürült a genny. Ekkor ez igen nagy beavatkozásnak számított. Ráadásul húgom már másnap jelentõsen javulni kezdett, így Czeizel János a családban fogalommá vált, s õt mentõangyalként tiszteltük. Munkája alapján – nem véletlenül másutt is – csodateremtõ híre keletkezett. Orvostanhallgató koromban már régi ismerõsként találkoztunk. Õ mindig 194


Jeles napok, neves gyógyítók segítõkész volt, s valahogy mindig olyanféle vonzalmat éreztem iránta, mint amit egy beteg a gyógyító orvos iránt érez. Czeizel János munkába lépése óta – de még nyugdíjas korában is – biztos oszlopa volt a gyógyításnak és a rutinmunkának. Kezdetben egyedül, majd egy alorvossal dolgozott, s csak a második világháborút követõen lett számos munkatársa. Orvosnemzedékeket tanított, méghozzá mindig példát mutatva, csendesen. Volt a magatartásában egyfajta elõkelõség, finom tartózkodás, amelyet csak a regények angol gentlemanjai voltak képesek felmutatni. Beszéde halk és választékos volt. Mindig nyugodt volt és kiegyensúlyozott. Keresztény életfelfogását mindig megvallotta és gyakorolta. Kiemelkedõ volt magyarsága. A magyar hazafiaknak példáját róla lehetett volna megmintázni. Nem a pántlikás, sírva vigadós, lázbajövõ, majd elkeseredõ hazafi volt, aki külsõségeiben volt magyar, hanem az az ember, aki hazáját végtelenül szerette, szolgálta és Trianont haláláig siratta. Ö maga a Felvidékrõl származott, de igazi szombathelyivé vált. Érdekességképpen említem, hogy kórházunkba elég sok felvidéki orvos jött. Maga Petõ Ernõ, a kórházalapító igazgató sebész fõorvos, Szokolay (Szokolik) Ede szemész osztályvezetõ fõorvos, dr. Smidt Lajos muezumalapító sebész fõorvos, Szabolcs Zoltán sebész fõorvos, és nem utolsó sorban kórházunk névadója, Markusovszky Lajos is a Felvidékrõl származott. Czeizel Jánosra mindig lehetett számítani, õ minden munkára és áldozatra készen állt, ami a betegek érdekét szolgálta, s ami a haza javára vált. Ebben a szellemben tagadta meg a nyilasok által elrendelt kórház kitelepítését, ezen célból állt bátran, életét is kockáztatva a Szombathelyt elfoglaló, az elsõ harcos alakulattal érkezõ vad orosz csapatok elé, hogy szlovák tudásával a kórház megkímélését kérje. S ebben a szellemben tért vissza a munkába akkor, amikor tanítványa és utódja, dr. Fábrics Zoltán tragikus módon meghalt. De a háború után vállalt kisgazdapárti országgyûlési képviselõségét is – bár nehezen, de felkérés alapján – a haza szolgálata miatt vállalta. Czeizel Jánosról bizonyára sok emlék maradt vissza, amit mások már leírtak. Én csak két dologra szeretnék emlékezni, mégpedig egy 1956-os élményemre, s Czeizel János halálára. Két nappal a budapesti októberi forradalmi események után Szombathelyen is megmozdult valami. Ennek kapcsán Czeizel János bácsi lehívott magához és a következõket mondta: ,,Felkértek, hogy a szombathelyi városi tanács forradalmi átalakulásának gyûlésére küldjünk ki egy fiatal orvost. Rád gondoltam. Légy megfontolt, mindig hazánk és kórházunk érdekét tartsd szem elõtt! Ne a forrófejûekre hallgass! Egyelõre ne vállalj semmi megbízatást, térj ki elõle, de ne zárkózz el a segítségnyújtás elõl! Ha kell, kérj haladékot, hogy a további lépéseket bölcsen megbeszéljük. Egyelõre legfeljebb az összekötõ sze-


195

Jeles napok, neves gyógyítók repét vállald! Különben sem szeretném, ha szakmádat otthagynád. Nyisd ki jól a szemedet és füledet, s számolj be nekem a történtekrõl!” Én megtiszteltetésnek vettem a bizalmát, annál is inkább, mert frissen szakvizsgáztam sebészetbõl. Emlékszem, a Kõszegi utcai volt Városi Tanács épületében – nagyapám hajdani bérházában – tartott gyûlés nagyon viharos volt. Amikor engem egy falumbeli meglátott, azonnal a nevemet kiáltotta, s rögvest meg is választottak a forradalmi tanács egészségügyi vezetõjének. Czeizel intelme alapján nyomban azt válaszoltam, hogy ezt nem vállalhatom, mert szakmai pályafutásomat nem szeretném adminisztratív munkával felváltani, azonkívül az egészségügyi szakigazgatáshoz nem is értek. Így választották meg dr. Pataki György kollégámat, akinek a forradalom leverése után ebbõl átmeneti kellemetlensége is támadt. Czeizel János bácsi helyeselte döntésemet, annál is inkább, mert úgy látta, hogy meg kell várni a dolgok lecsillapodását és letisztulását. Említette, hogy dr. Remetei Filep Ferenc körmendi sebész fõorvossal is beszélt telefonon, aki hasonló bölcs józanságot képviselt, de nem tudott Körmenden kitérni megválasztása elõl. Remetei késõbb le is köszönt, mert képtelen volt egyeseket mérsékelni. Következõ napon minden osztályon titkos szavazással választottak két kórházi küldöttet. Az általános sebészetrõl Kovács Mária fõmûtõsnõt és engem választottak meg, A küldöttek aztán közös gyûlésén választották meg a kórházi egészségügyi tanács hat tagját, amibe Zoltán Tibor urológus fõorvos elnöksége mellett a másodorvosok képviselõjeként engem is beválasztottak. A tanács néhány napig mûködött, de ezidõ alatt Czeizel János és Szabolcs Zoltán sok tanácsot adott. Mindketten a bölcs mértéktartást, a pozitív konstruktív, elõremutató döntéseket támogatták (sugallták), s ellene voltak mindenféle megtorlásnak, bosszúállásnak. Tanácsaikért késõbb is hálás voltam. Hosszú kórházi munkám során nyugdíjba vonulásukkor sok fõorvost búcsúztattunk. Legtöbbjük örömmel vette a végsõ kézszorítást. Nyugdíj után egyesek még bejárogattak, mások többé nem mutatták magukat. Csak kevesen készültek fel igazán a nyugdíjra. Sorsuk megrendített, mert szinte mindegyiknél azt tapasztaltam, hogy anyagiakban lényegesen megcsappanva, társadalmi elismertségükben megfogyatkozva, egyre inkább befele fordulva éltek. S legtöbbjük ezen kívül egy tüskét is melengetett magában. Vagy amiért nem kapott kitûntetést, vagy mert nem elég szívélyesen búcsúztatták, vagy mert úgy küldték nyugdíjba, vagy az utóddal nem voltak megelégedve, stb. Volt, aki nem találta helyét otthon, volt akit betegség támadott meg. Legfõbb közös bánatuk az volt, hogy senki sem nyitott rájuk ajtót, ezáltal fokozatosan elmagányosodtak, s az egyre gyakoribb betegségekkel kötöttek kényszerszövetséget. Idõs korukra érzékenyekké váltak, a fiatal kórházi orvosok és nõvé-

196


Jeles napok, neves gyógyítók rek egy idõ múltán már nem ismerték, s idegenül fogadták, kezelték õket. Mindezt látva, magam egyfelõl igyekeztem szinte valamennyi régi nyugdíjas fõorvossal személyes, emberi kapcsolatot tartani, másfelõl elhatároztam, hogy én nem fogok a sértõdöttek körébe tartozni. Idõnként meglátogattam õket. Sajnos nem elégszer. Minden esetben boldog örömmel honorálták az érdeklõdésemet. Voltak nyugdíjas fõorvosok, akik átmenetileg reaktíválódtak is. Így járt Czeizel János bácsi is, hiszen tanítványának, Fábrics Zoltán fõorvosnak õ volt az elõdje, de az utódja is, amikor annak sajnálatos korai halála után nyugdíjas volta ellenére újra felvette a stafétabotot, s átmenetileg ismét osztályvezetõként dolgozott. De amikor késõbb urológiai mûtétein átesett, akkor többször altattam is õt, majd amikor végleg leesett a lábáról, otthonában õt is felkerestem. Mint gyermektelen ember, különösen hálásan vette a vele való törõdést.


197


Dr Dr.. Czeizel János munkásságának posztumusz elismerése Dr. Czeizel János kórházunk egyik alapító fõorvosa, aki éveken át és sorsdöntõ idõszakokban volt dr. Petõ Ernõ igazgatóhelyettese. Leszármazottai nem lévén harmadunokaöccse, a nemzetközileg ismert orvosgenetikus, dr. Czeizel Endre professzor vette át a posztumusz odaítélt emlékplakettet. Szombathelyen tartott védõnõk részére továbbképzõ elõadásokat, és ezt követõen kereste fel hivatalában dr. Lakner László fõigazgató fõorvost, aki ez alkalomból adta át az elismerést a következõ szavak kíséretében: ,,A Markusovszky Kórház vezetése az intézmény fennállásának 75 éves jubileuma alkalmából dr. Czeizel János, a Fül-Orr-Gégészeti Osztály kiváló és legendás osztályvezetõ fõorvosa részére posztumusz dr. Vass József-emlékplakettet adományoz, amelyet a legközelebbi hozzátartozónak, dr. Czeizel Endre orvosgenetikusnak ad át. A megyei kórház mai orvosai, dolgozói számára megtiszteltetés, hogy dr. Czeizel János örökösei lehetünk.” Dr. Czeizel Endre meghatott szavakkal köszönte meg az elismerést: ,,Életem szép ajándéka, hogy harmadnagybátyám, dr. Czeizel János posztumusz dr. Vass József-emlékplakettjét én vehetem át. Igyekszem méltó lenni emlékéhez, és jó egészséget kívánok az utódjainak.” Dr. Czeizel János a trianoni ,,békeszerzõdésig” Magyarországhoz tartozó Nagybéliczen született cipszer származású családból. Érdemes megemlíteni, hogy Liszt Ferenc és Semmelweis Ignác is cipszer származású volt. Az akkori Felvidéken minden értelmiségi, így Czeizel János is anyanyelvi szinten beszélt magyarul, németül és szlovákul. Czeizel János azoknak az alapító fõorvosoknak egyike volt, akik az 1929ben megnyitott új kórház szakmai elismertségét és jó hírét megteremtették. A budapesti Szent János Kórházban megszerzett fül-orr-gégészeti szakképesítéssel szervezte meg az elsõk között a vidéki gégészeti osztályok egyikét. Rendkívül lelkiismeretes, gondos, betegközpontúan gondolkodó és gyógyító orvos volt, aki személyes példájával teremtett mintaszerû rendet és fegyelmet osztályán. 1935 után hírneve és elismertsége alapján lett a Kisgazdapárt képviselõje. Õt sem kerülte el az 1956-os forradalmat követõ megtorlás. A rettegett hírû Államvédelmi Hatóság akkori Király utcai börtönébõl egyik korábbi mûtõs munkatársa, Ruborits László – aki akkor már szakszervezeti titkár volt – szabadította ki. 198


Jeles napok, neves gyógyítók A posztumusz Vass József-emlékplakettel kórházunk dr. Czeizel János hûségét, példás emberi és orvosi magatartását, kritikus helyzetekben tanúsított bátor helytállását ismerte el. Életmûvét a ,,kórházalapító atyák” között tartja számon a példáját követõ utókor.


199


200



A Baleseti-, Helyreállító- és Kézsebészeti Osztály átadási ünnepsége Központi Igazgatóság 2003. december 19.


201

Jeles napok, neves gyógyítók Lakner László

Köszöntõ Az Advent a várakozás idõszaka. Ilyenkor a hívõ keresztények az Úr Jézus Krisztus megszületésére, eljövetelére várnak. Az egészségügyi dolgozók már régóta várakoznak és reménykednek az egészségügy megújulásában, de mindhiába. Ennek ellenére eddig minden évben és most is jutott néhány kisebb-nagyobb ajándék a kórház jelképes karácsonyfája alá. Mit tartalmaznak ezek az ajándékok? A mai nap kerül jelképesen átadásra az a közel kétszáz kórházi ágy, amelyet az elmúlt két évben civil szervezetek hoztak a kórházba. Átadásra kerül a sebészeti tömbbe települõ Urológiai Osztály részére kialakított két mûtõ, valamint az európai átlagszintet is elérõ Baleseti-, Helyreállító- és Kézsebészeti Osztály hotelszárnya. Ugyancsak most kerül átadásra a kórház rekonstruált hõenergetikai rendszere. Kiknek köszönhetjük ezeket az ajándékokat? A kórházi ágyak beszállításában a Magyar Vöröskereszt Vas Megyei Szervezete, a budapesti székhelyû Adra Alapítvány, a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász, továbbá Rainer Passl professzor, a Graz-i Baleseti Sebészeti Kórház nyugdíjas igazgatója és Legát Mária, Svédországban tevékenykedõ misszionárius vettek részt. Az épületfelújítások, valamint az Urológiai Osztály mûszerfejlesztésének pénzügyi fedezetét a megyei és a városi önkormányzatok, valamint a kórház dolgozóinak szorgos munkája teremtette meg. A fûtésrekonstrukcióhoz a Prometeus Rt biztosított hosszúlejáratú hitelt. A színvonalas építészeti munka a Vasber Rt érdeme. Az épületfelújítások, a kórtermek és mûtõk korszerüsítése, a beszerzett új ágyak elsõsorban a betegek kényelmét kívánják szolgálni, a betegek gyógyulási esélyeit kívánják javítani. De a jobb munkahelyi körülmények a dolgozók munkáját is könnyítik, közérzetüket is javítják. A mai nap egyben jubileumi nap is. 80 éve, 2003. december 19-én vette át megyei kórház a Fehérkereszt Egylet Gyermekkórházát, s ettõl a naptól viselte a megyei intézmény a Vasvármegye és Szombathely Város Közkórháza nevet.

202


Jeles napok, neves gyógyítók Markó Péter

Avatóbeszéd Néhány nappal ezelõtt a fehér karácsony ígéretével leesett az elsõ, pihekönnyû hó, a város ünnepi díszben pompázik, s a fenyõillatot árasztó friss levegõ is a karácsony- és ajándékvárás izgalmát sejteti. A Markusovszky Kórház 75 éves jubileumi rendezvénysorozatának mai eseménye a közelgõ karácsony ünnepéhez méltó ajándékokat tartogat a kórház dolgozói és a megye betegei számára. Az avatóünnepély mai napra idõzítése nem véletlen, a 75 éves jubileum mellett két másik évforduló is ünneplésre késztet. Dr. Tiborcz Sándor, Szombathely egyik nagy orvosegyénisége – akinek emléke elõtt már volt alkalmunk tisztelegni – hazánkban az elsõk között, 50 éve hozta létre az önálló Baleseti Sebészeti Osztályt. 80 évvel ezelõtt a gazdasági válság az ország más kórházaihoz hasonlóan a Szombathelyi Fehérkereszt Egylet Gyermekkórháza mûködését is megrendítette. 1923. december 19-én Szombathely rendezett tanácsú város ezért a gyermekkórházat a vármegyei közkórház üzemeltetésébe adta át, amely azontúl Vasvármegye és Szombathely Város Közkórháza nevet viselte és a Markusovszky Kórház közvetlen jogelõdje lett. Vas Megye Önkormányzatát örömmel tölti el az a strukturális átalakításhoz kapcsolódó megújulási törekvés és folyamat, amely a közelmúltban véghezvitt kórházi rekonstrukciókban és mûszerfejlesztésekben realizálódott. S minthogy az élet szándékok, erõfeszítések sorozata, eredményeket felmutatni – a madáchi ,,ember küzdj és bízva bízzál” szellemében – csak küzdelmekkel, áldozatvállalásokkal lehet. A ma felavatásra kerülõ egységek kialakítása mögött is ott rejlik a kórházi menedzsment, az osztályok dolgozói, a tervezõk, kivitelezõk együttmûködése, túlmunkája, s a kórház stabilizációját biztosító pénzügyi áldozatvállalás. A Baleseti-, Helyreállító- és Kézsebészeti Osztály rekonstrukciója 105 millió forint, az urológiai mûtõ és az urológiai endoszkópos mûtõ kialakítása 41 millió forint, a klímaberendezés (a Prometeusz Rt. hitele) 30 millió forint, a hõenergiaellátás korszerûsítése – a Prometeusz Rt. által az üzemeltetéssel együtt vállalt bruttó 380 millió forintos rekonstrukció idõarányos megvalósítása – 300 millió forint befektetést igényelt. A Vas Megyei Közgyûlés az erkölcsi elismerésén túl anyagi hozzájárulásával is támogatja a Markusovszky Kórház fejlesztési törekvéseit és konszolidációját. Az onkológiai tömb beruházási költségeihez évek óta évi 50 millió forint hitelfelvétellel és visszafizetésének vállalásával járul hozzá. És ezúttal


203

Jeles napok, neves gyógyítók újabb örömhírt jelenthetek be. A kormány által az egészségügyi intézmények számára meghirdetett konszolidációs és reorganizációs programot – a programellenõrök jelentései szerint – a Markusovszky Kórház sikeresen, a vállalt feladatokat többségében végrehajtotta, így a központi 273,1 millió forintos, valamint a megyei önkormányzattól a program megvalósításához átadott 68,3 millió forintos támogatás vissza nem térítendõ támogatássá alakult át. Az errõl szóló szerzõdésmódosítást e hó 12-én írtuk alá Szigetváron, ahol az Egészségügyi Minisztérium szakértõje gratulált a kórház vezetésének, kollektívájának, az országban az elsõ nagy kórháznak, amely a konszolidációs és reorganizációs programot képes volt megvalósítani. Köszönöm Mindnyájuknak a gyakran erõn felüli teljesítményeket. Kívánom, hogy a megújult környezet segítse, és a mindennap megélhetõ öröm az eredményes gyógyítás forrásává tegye munkájukat. Kívánok Mindnyájuknak bensõséges, szeretetteli, békességes karácsonyt.

204



Dr rank Kálmán-emlékülés Dr.. F Frank Csecsemõ- és Gyermekgyógyászati Osztály 2004. január 23.


205

Jeles napok, neves gyógyítók Szabó László

Megálmodott és beteljesült életpálya Cur riculum vitae Alfredi Colomanni F rank Curriculum Frank A Vasi Hegyhát szelíd lankáival, erdõs dombjaival, virágos rétjeivel, árnyas ligeteivel, tisztavizû patakjaival, szép fekvésû, takaros falucskáival embercsalogató tája hazánknak. Mégsem ez csábította el Sopronból Frank Lajost, a magyar királyi adóhivatali ellenõrt, hogy családjával letelepedjék Vasváron, e tájék legjelentõsebb településén. Az itt élõ nagyszámú iparos népesség, az uradalmi központok (káptalani és Festetics-birtok), valamint híres vásárai jövedelmébõl származó adók számbavételének és behajtásának felügyeletével bízták meg. A nagyközség neves szülötte volt Bendafy (Benda) László, a magyar õstörténet fáradhatatlan kutatója és Mozsolics Amália ( született 1910. január 13-án), a nemzetközi hírû régész. Milyen véletlen, az utóbbival néhány nap különbséggel – de ma már méltóan melléjük sorolhatóan – 1910. január 26-án Vasvár 20. számú házában – utcanév akkor még nem volt – látta meg a napvilágot a Frank család harmadik gyermeke, aki 1910. március 15-én Nemeskoltán az evangélikus keresztségben a Kálmán Alfréd nevet kapta. A család nem sok idõt töltött Vasváron, mert 1911-ben az ott élõ rokonság hívására Selmecbányára költöztek, ahol a családfõ állampénztári fõtanácsosi tisztséget töltött be. Frank Kálmánt a Selmecbányai ág. h.(ágostai hitvallású) Evangélikus Egyház Népiskolájába az 1916/17-es tanévben íratták be. A Sopronhoz és Magyarországhoz való erõs kötõdést jelezte, mikor 1919 tavaszán a Bányamérnöki és Erdõmérnöki Fõiskolát Selmecbányáról Sopronba telepítették át, követte a család, és Frank Lajos lett a fõiskola questora. Kálmán az elemi iskola negyedik osztályát az 1919/20-as tanévben már a Soproni ág. h. Evangélikus Egyházkerület Tanítóképzõ Intézetének Gyakorló Iskolájában végezte el. Az 1920/21-es tanévben került a Soproni ág. h. Evangélikus Liceum (reálgimnázium) elsõ osztályába. Az ,,érettségi vizsgálaton jelesen megfelelvén” bizonyítványt 1928. június 27-én állították ki. Kitûnõ kapcsolatteremtõ képessége, közösségért való tenniakarása már a gimnáziumi és az egyetemi évek alatt megmutatkozott. Így írt róla cserkészparancsnoka 1933-ban: ,,Kiváló, szorgalmas, pontos és lelkiismeretes cserkész, aki csaptunkban mint segédtiszt végzett nagyon eredményes munkát. A fiúkban felébresztette a lelkesedést, lelkükre tudott hatni, s a saját példaadásával ösztönözte õket a jó munkára. Minden tekintetben jó cserkész, vezetõül nagyon alkalmas”. Mintha a felnõtt Frank Kálmánról szólna ez a jellemzés. 206


Jeles napok, neves gyógyítók Ezek a megállapítások elõrevetítették egy nagyívû életpálya indulását, amelynek mindenegyes szava nyomon követhetõ és tetten érhetõ volt egész munkássága során. A Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi Karára – melynek dékánja báró Kéthly László, a belgyógyászat professzora volt – 1928. szeptember 14-én iratkozott be. A gyermekgyógyászatot az 1931-32. tanév elsõ felében hallgatta és kedvelte meg Hainiss Elemér professzor elõadásai nyomán, s a ,,cselédkönyves” kötelezõ gyakorlatot is klinikáján töltötte 1934 szeptemberében. Jó eredménnyel szigorlatozott 1934. október 15-én. Orvosi diplomáját 1935. március 23-án kapta kézhez, s már március 27-én bejáró orvosként munkába állt a Pécsi Gyermekklinikán. Pécsre valószínûleg Hainiss professzor ajánlására került, aki a klinika vezetõjével, vitéz Duzár Józseffel egykor a Heim Pál vezette Gyermekklinikán munkatársak voltak. Frank doktort 1935. szeptember 1-jétõl díjtalan gyakornoknak nevezték ki. 1940. március 1-jétõl díjtalan, majd 1941. szeptember 1-jétõl a X. fizetési osztályba sorolt tanársegéd lett. A megélhetéshez szükséges jövedelmet a Zöldkeresztben, a MÁV- nál vállalt rendelésekkel biztosította, és pályázatokon elnyert kutatási díjjal egészítette ki. Az iskolaorvosi és egészségtanári szakképesítést 1937. június 12-én, míg a gyermekgyógyászat szakvizsgát 1937. december 4-én szerezte meg. Diagnosztikai rátermettsége korán megmutatkozott, s a gyakorlati tennivalók terén az elsõ helyen számítottak rá. Szakmai érdeklõdése a reumás megbetegedések, majd a bakteriális eredetû kórképek felismerése és kezelése iránt nyilvánult meg. Nagyszerû didaktikai készségére utal például a pneumococcus peritonitis legjellemzõbb tüneteinek a 7 H betûvel történõ összefoglalása (hölgyeken, hirtelen, hasfájás, hányás, hiperpirexia, herpes, hiperleukocitózis), amely a medikusok számára könnyen megjegyezhetõ volt. Elsõ tudományos dolgozata a ,,Vörhenynél észlelhetõ rheumás jelenségek” címmel 1939-ben az Orvosképzésben jelent meg. Az elsõ dokumentált elõadása 1941-ben az Erzsébet Egyetem Tudományos Egyesülete Orvosi Szakosztályának V. tudományos ülésén 1941. november 24-én hangzott el ,,A gyermekkori rheumatismussal járó agyi tünetek” címmel. A katonai szolgálat többször is megszakította a folyamatos munkát. A kötelezõ karpaszományos szolgálatot 1932-ben Budapesten és 1937-ben már Pécsett töltötte le. A háborús idõszak elsõ katonai behívóját 1938. október 1jén kapta meg, amikor Kárpátaljára, Ruszinszkóba vezényelték. Ezt követõen szolgált a romániai Désen, Délvidéken Zomborban. Alighogy megházasodott – 1942. március 3-án kötött házasságot Budapesten Radich Veronikával – 1942. május 4-tõl 1943. június 22-ig az orosz fronton a 12. egészségügyi hadoszlop orvos fõhadnagyaként teljesített szolgálatot. Katonai szolgálatának ju-


207

Jeles napok, neves gyógyítók talmaként a kormányzói elismerés bronz érmét és a Tûzkereszt II. fokozatát kapta meg. A II. világháború hadi eseményei a Pécsi Gyermekklinika nyugodt munkahelyi légkörét is megzavarták. Duzár professzort 1944 februárjában a Kultuszminisztériumba rendelték, ahol utasították, hogy a klinikai ,,labor és könyvtár értékeinek biztonságba helyezése érdekében” azokat szállítsa Sopronba, mert ez fogja képezni egy késõbb kialakítandó Nyugat-magyarországi Klinika alapjait. A lebonyolítással az igazgató Frank Kálmánt bízta meg, aki jegyzéket készített a csomagolandókról, és annak jóváhagyása után kezdték el a szállítást. A szállítmányt a Soproni Mûegyetem légópicéiben helyezték el. Frank Kálmán, aki családját már a nyár elején a biztonságosabbnak tûnõ Sopronba költöztette az ott élõ édesapjához, maga is utánuk ment. 1944. november 27én hagyta el Pécset Entz Béla dékán engedélyével. Sopronban egyszer csak megjelent Duzár professzor, aki közölte vele, hogy Csilléry András kormánybiztos utasításba adta a pécsi klinika anyagának Németországba szállítását az ott felállítandó magyar egyetem gyermekgyógyászati részlegének beindítása érdekében. Ennek a lebonyolítása is Frank Kálmánra várt. Több magyarországi egészségügyi intézménnyel együtt a szerelvény 1944. december 18-án indult el Sopronból, és december 23-án érkezett meg Halleba. A Magyar Egyetem Gyermekklinikáján Frank Kálmán feladata volt az elõadások elõkészítése, és a professzor távolléte esetén a kurzus megtartása. Az amerikai megszállás elõtt, 1945. április 18-án Duzár professzor minden elõzetes bejelentés nélkül elhagyta a kolóniát, és Svájcon át Venezuelába ment, Caracasban telepedett le. A Magyar Egyetem személyzetét a felsõbajorországi Michelsdorf melletti Cham- i lágerba szállították át 1945. június 22-én. Sok utánjárással, a magyar kormány közremûködésével sikerült kijárni hazatelepülésüket. 1945. október 21-én érkeztek meg Frankék Pécsre. Az államrendõrség detektívje várta Frank Kálmánt, és vizsgálati fogságba helyezték azzal a váddal, hogy engedély nélkül segített kiszállítani a gyermekklinika tulajdonát képezõ felbecsülhetetlen értékû és pótolhatatlan felszerelési tárgyait, gyógyszereit, mint nemzeti vagyont, ezáltal veszélyeztetve a hátrahagyott betegeket is. Hosszú idõbe telt míg a koholt vádak elleni bizonyítékokat barátok, ismerõsök segítségével beszerezték, és 1945. november 17-én rendõri felügyelet mellett szabadlábra helyezték, de mindennemû elõléptetésbõl kizárták. A munkától nem tiltották el, s újra díjtalan gyakornokként örömmel tért vissza munkahelyére, ahol nagy szeretettel fogadták. 1944 és 1946 között Bános Alajos, a szegedi egyetem gyermekgyógyász magántanára vezette megbízottként a klinikát. Kerpel-Fronius Ödön 1946. július 4-én kapta meg kinevezését a klinika élére. Jövetelével új szellemiség

208


Jeles napok, neves gyógyítók költözött a klinikára. A sok kiváló orvossal együtt Frank Kálmán is jelentõs szerepet kapott a klinika új arculatának kialakításában. Rövid idõ alatt KerpelFronius egyik legfõbb támasza lett nemcsak a betegágy mellett, hanem a klinika mûködtetésének csaknem valamennyi területén. 1947. június 1-jén adjunktussá nevezték ki. 1949. december 17-én az egyetemi tanács a ,,Gyermekgyógyászati diagnostica” címen tartott elõadását követõen egyhangúlag magántanárrá habilitálta. Remekül ötvözõdött benne Duzár professzorságának poroszos stílusa, a pontosság, a rend, a fegyelmezettség – mindez a betegek érdekében – valamint Kerpel-Fronius patofiziológiai ismereteken nyugvó betegségfelismerõ és gyógyító szemlélete. Mégsem kötelezte el magát a klinikai kutatásnak, alapos elméleti felkészültségét a gyakorlatban kívánta hasznosítani. Már 1939-ben kérelemmel fordult Keresztes-Fischer Ferenc magyar királyi belügyminiszterhez az érsekújvári és a munkácsi gyermekgyógyász szakorvosi állásokra, de azok akkor – a politikai helyzet és a háborús események miatt – nem valósulhattak meg. A területi gyermekorvosi ellátás tervét nem adta fel, és kiváló érzékkel választotta ki Szombathelyt. Egy 1950. március 14-én kelt, stencírezett A5-ös nyomtatvány tanúsága szerint kinevezték a Vas Megyei Kórház Gyermekosztályának élére. Az elsõ munkanapja április 11-e volt. A lila csomagolópapírba kötött kockás füzet belsõ oldalán a következõ mottó olvasható: ,,Elsõ nap jelszóként kiadott elvem: Mindent a betegellátás érdekében kell beállítanunk!” Három ilyen füzetecskébe szombathelyi munkássága alatt szinte mindennap került néha csak egy mondat. Ezekbõl a bejegyzésekbõl nemcsak az osztály élete és munkatársainak tevékenysége, sorsa, hanem a kórház, a város, a megye, sõt az egész ország egészségügyi állapota, különösen a gyermekellátás helyzete nyomon követhetõ. Minden év végén összefoglalta a legfontosabb történéseket, kritikusan elemezte a szakmai munkát, dicsérve és esetleg elmarasztalva, esetenként személyekre vetítve. Frank Kálmán néhány hónapos tevékenységére – aki Duzár és Kerpel-Fronius professzorok szemléletét egyesítette – Petõ Ernõ igazgató 1950. december 9én a Vérellátó Központ fennállásának egyéves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen elhangzott szavai voltak jellemzõek: ,,Az az osztály van jól vezetve – akármilyen kis részleg is – ahol lelkes gárda nem szûnik meg mély alázattal, ha kell eréllyel utánajárni és kimunkálni, megszerezni a szükségleteket.” 4 beosztott orvossal, 19 nõvérrel és egyéb beosztású munkatársával kezdte meg a munkát a 113 ágyas osztályon. Célul tûzte ki, hogy az osztály klinikai nívón mûködjön. ,,Igyekeztem modern szellemben, a betegellátást illetõen klinikai nívót megközelítõ stílusban beállítani a nagyforgalmú és eddig is jónevû szombathelyi


209

Jeles napok, neves gyógyítók kórház gyermekosztályának munkáját. Szégyellnivalónk nincs, a betegellátás jó volt (1950). Az osztály a legmagasabb klinikai nívót megközelítõ stílusban igyekezett dolgozni. Ezt megerõsítették az itt járt szemlélõk: Ratkó miniszter asszony, vidéki fõorvosok, Hatos, Friedman, stb miniszteri küldöttek (1951)”. A feltételek megteremtéséhez szükségessé vált az osztály belsõ átalakítása. Elsõként a csecsemõ és koraszülött részleg boxosítása történt meg, majd az egyik legesendõbb betegcsoport számára kialakított atrofiás egység mûködése indult be. Folyamatosan történt a gyermekosztály korszerûsítése, ahol minden kórteremhez önálló vizes egységet (WC, fürdõ) alakítottak ki. A gyermekosztályra 1951-ben, majd az 1955-ben önállósult gyermekfertõzõ osztályra röntgengépet telepítettek. A tejkonyha, a nõvérpihenõk, a faldíszítések, a kórtermekbe vezetett rádió mind a betegellátás javára szolgáltak. Új gyógyító eljárások kerültek bevezetésre. A pertussis hyperimmun plasma termelés 1951 áprilisában kezdõdött el. 1951. február 6-án végezte el Németh Gyula az elsõ pylorus spazmus mûtétet Szombathelyen. 1951 szeptemberében vidéken elsõként vezették be a chloromycetin kezelést. 1952. augusztus 1-jén kapja meg tbc-s gyermek az elsõ izonicid adagot. 1953. szeptember 20-án nem gyógyuló hepatitises gyermek kapott elsõként gamma-globulint, s 1954. december 1-jén az elsõ intrathecalis INH adására került sor. A Vöröskereszt támogatásával megszervezte az Anyatejgyûjtõ Állomást, amelynek ünnepélyes átadására 1955. szeptember 29-én került sor. A modern gyógyító és vizsgáló eljárások felkarolása mellett, amely jellemezte egész szombathelyi munkásságát, különös érzékkel segítette a specializálódási törekvéseket. 1955. október 21-én megnyílt a Nevelési Tanácsadó Szabó Pál vezetésével. A koraszülöttek utógondozásának megszervezése is erre az idõszakra esett. 1966-ban a Gyermekgyógyászat címû folyóiratban foglalta össze a cukorbetegek rendszeres gondozásának elõnyeit, s megalapozva ezzel az elsõ vidéki Diabetes Gondozót. Szakmai hozzáértésével és tekintélyével támogatta Buzás Emil gyermekkardiológiai gondozási tervét, amely országos hálózattá terebélyesedett. Az 1960-as évek közepén biztatólag figyelte munkatársa veleszületett rendellenességek és anyagcsere betegségek iránt kialakult érdeklõdését, e tárgykörbõl megjelent publikációit, és jólesõen szemlélte a kialakulóban lévõ klinikai genetika csíráit. E témakörben társszerzõként közremûködõ Cholnoky Péter több alkalommal szerepelt osztályunkon, s talán ez is szerepet játszott abban, hogy utódjául szemelje ki. A rosszindulatú betegségek közül a vérképzõszerviek kezelése a Haematológiai Osztállyal együttmûködve a kor színvonalának megfelelõen történt. A szoliter tumorok röntgen kezelését kemoterápiával (Actinomycin D, nitrosurea készítmények, Bleomycin) lehetett kiegészíteni. A ‘60-as évek közepétõl a Gyermekosztály

210


Jeles napok, neves gyógyítók palettáján mindenki megtalálta ,,kedvenc színét”, és a ,,Mester” odafigyelése, biztatása mellett ki-ki használhatta ,,saját ecsetjét” és boldogan vállalta, hogy a ,,Frank-iskola” – vagy ahogy õ nevezte – a ,,GÁRDA” soraiba tartozott. Nagy hangsúlyt fektetett a továbbképzésekre. 1951. február 17-én volt az elsõ házi referáló ülés, amelyen István Lajos a tojás szerepérõl beszélt. 1951. november 13-án a már havi rendszerességgel mûködõ folyóiratreferálókra a városi, majd a megyében gyógyító orvosok (nemcsak gyermekgyógyászok) is meghívást kaptak. Fontos színtere volt a továbbképzésnek a naponként megtartott nagyvizit. Az osztály orvosainak, nõvéreinek, szigorlóknak, az éppen továbbképzésen lévõ körzeti orvosoknak hosszú ,,sleppje” kísérte kórteremrõl kórteremre, világért sem elmulasztva a viziten való részvételt, vállalva a nem ritka nyíltszíni elmarasztalást is. A betegágynál ,,kérdezz- felelek” formájában történt az adott kórkép részletes megtárgyalása, mindenkit megkérdezve és meghallgatva. Kíváncsi volt mindenki véleményére, ezzel szerzett információt az illetõ tudásáról. Vélemény híján elmarasztalóbb volt a kritikája, mint amikor a kérdezett rossz következtetésre jutott. A nõvérek folyamatos továbbképzését is szívügyének tekintette. 1950-ben folytatódott a nem szakképzett nõvérek esti átképzõ tanfolyama. 1951. január 19-én ünnepélyesen nyitotta meg Petõ Ernõ a csecsemõ- és gyermekápolónõi továbbképzõ tanfolyamot, amelynek képesítõ vizsgái 1952. szeptember 10-12-e között voltak, és 43 ápolónõ tette le sikeresen a vizsgát. Az orvosmunkatársak szakmai és tudományos ismereteinek bõvítése nagy hangsúlyt kapott. Számos külföldi folyóiratot rendelt meg. A fiatalabbakat elõbb az általa kijelölt folyóirat cikkeinek ismertetésével bízta meg. Késõbb önállóan választhattak. Ez alkalmas volt az idegen nyelvek gyakorlására, az elõadói készség javítására. Ez utóbbit segítette elõ a nõvéroktatásban való részvétel is. Elõadásaira és az osztály bármelyik munkatársának elõadására elvárta a megjelenést, melyet aztán részletes kielemzés követett. A nyilvános szereplésre a kórházi rendezvényeken volt lehetõség. Különösen a Másodorvosi Fórum és a klinikopatológiai konferenciák adtak alkalmat az elõadói gyakorlat megszerzésére. Fokozatosan sajátíttatta el az orvoskar valamennyi tagjával az elõadói rutint, amellyel majd regionálisan és országosan is az elvárt szinten méltóképpen képviselhették az osztályt. A tudományos tevékenység iránti igényt az érdekes, tanulságos esetek megírására való ösztönzéssel teremtette meg. Az esetismertetésekben alapvetõ szerepet tulajdonított a gyakorlati munka és az irodalmi tájékozottság összekapcsolásának. Osztályvezetõi munkálkodása alatt 113 közlemény jelent meg a Gyermekosztályról. Kerpel-Fronius meghívására nagysikerû elõadásokat tartott az orvostanhallgatóknak a gyermekgyógyászat tárgykörébõl.


211

Jeles napok, neves gyógyítók 1968. július 1-jén a Pécsi Orvostudományi Egyetem címzetes egyetemi docenssé nevezte ki, amelyrõl szóló dokumentumot Boros Béla rektor írta alá, és a tanévnyitókor Szabó Zoltán egészségügyi miniszter adott át. Az osztály munkáját ,,az egyenletesen magas nívójú szakértelem, az egymást segítõ szellem és a gyermekszeretõ humánum jellemezte.” Erre építette régóta dédelgetett vágyát, a kórházi osztály gyógyító munkája és a területi tevékenység összekapcsolását. A legalkalmasabb fórumnak az országban elsõként életre hívott, negyedévenként megtartott járási csecsemõhalálozási értekezletek mutatkoztak. Ezeken a rendezvényeken megjelent a terület egészségügyében tevékenykedõ valamennyi szereplõ. Mindenegyes csecsemõhalott kritikus – esetenként személyre szóló – elemzése mellett sor került továbbképzõ elõadásokra, újdonságok ismertetésére, közérdekû témák megbeszélésére. Az elsõ rendezvényre 1950. november 23-án Celldömölkön került sor. 1952-ben a megye csecsemõhalálozása 4 százalékra csökkent, amely ,,egyedülálló a magyar egészségügy történetében”, s az egész megye egészségügyi társadalmának sikere volt. Frank Kálmán elismerésként az ,,Érdemes Orvos” kitüntetést kapta meg, majd 1955-ben ,,Kíváló Orvos” címmel ismerték el munkásságát. Fokozatosan kialakult a városi, majd a megyei gyermekorvosi hálózat. Mégis a területi munkában a legnagyobb szerepet a védõnõknek szánta, akik közvetlenül a beteg környezetében élve a legtöbb ismerettel rendelkeztek a rájuk bízott gyermekrõl és környezetükrõl, s a körzeti orvossal együttmûködve a legjobb biztosítékai voltak a betegségek megelõzésének, a betegek ellátásának, gondozásának és a kórházi osztállyal való kapcsolattartásnak. Ezzel a céllal írta meg 1961-ben ,,A falusi körzeti orvos gyermekgyógyászati teendõi” címû könyvét a gyakorlat számára, amelyet bõvítve 1974-ben újra kiadtak ,,A körzeti orvos gyermekgyógyászati teendõi” címmel. A nevét viselõ krém, a Frank-kenõcs ma is népszerû babaápolási cikk. Az az újszerû szemlélet, hogy ki kell lépni a kórház kapuján, ki kell menni az életbe, a cselekvõ térre, lett az alapja a ,,területi csecsemõ-és gyermekvédelem” magasztos eszméjének, a kórházi és területi ellátásban szereplõk együttmûködésének a betegségek megelõzése, a betegek gyógyítása és gondozása érdekében. Ennek eredménye lett ,,A területi gyermekvédelmi munka jelentõsége és kihatása a csecsemõhalálozásra, különös tekintettel Vas megyére” címmel beadott kandidátusi disszertációja, amelyet 1965. március 25-én védett meg. Vas megyébõl kitekintve felismerte azokat a közös gondokat, amelyek a gyermekellátást jellemezték a környezõ megyékben. 1951-ben a szombathelyi gyermekosztály beteganyagának 31 százaléka Zala megyébõl származott. Minden lehetséges fórumon szorgalmazta Zalaegerszegen a gyermekosztály meg-

212


Jeles napok, neves gyógyítók szervezését, amelynek megnyitására 1955-ben került sor. A szomszédos GyõrMoson-Sopron és Veszprém megyék fõorvosaival való jó kapcsolat kialakítása és az együttmûködés érdekében megalapította a Nyugat-dunántúli Gyermekgyógyász Szakcsoportot, amelynek elsõ ülésére 1954. június 6-án Szombathelyen került sor, és elnöki tisztét szombathelyi mûködése alatt végig betöltötte. Ez az egyesület azóta is Zala, Komárom-Esztergom és Fejér megyével kiegészülve a MGyT Északnyugat-magyarországi Területi Szervezeteként a régió legfontosabb szakmai és érdekvédelmi fóruma. 1958-tól a Magyar Gyermekorvosok Társasága elnöksége és az Egészségügyi Tudományos Tanács tagja. Ebben az évben választották meg a Markusovszky Kórház Tudományos Bizottsága elnökének is. 1969-ben az Orvostovábbképzõ Intézet megüresedett Gyermekgyógyászati Tanszék professzori katedráját várományosként foglalta el. Távozását nem helyi elégedetlenség vagy nagytervû tudományos ambíció váltotta ki, sokkal inkább az, hogy a Vas megyében megszervezett és jól mûködõ területi gyermekellátás modelljét az egész országra kiterjessze és megvalósítsa. Ebben támogatást kapott az erõs baráti és szakmai kapcsolatot ápoló Kerpel- Fronius Ödön professzortól, aki akkor a II. Sz. Gyermekklinika igazgatója volt. Bár ha igaz a szóbeszéd, Kerpel professzor egy beszélgetésük alkalmával megjegyezte: ,,Frenki! Te vagy az ország elsõ számú fõorvosa, most idejössz Pestre ötödik professzornak?!” Odament. Budapestre költözésének az is fontos szempontja volt, hogy mindkét gyermekét a fõvároshoz kötötte munkája, és felesége, Vera asszony is szívesen vált budapestivé, hogy gyermekei közelében maradjon. Munkaviszonya a Markusovszky Kórházban 1969. július 31-ével szûnt meg. Magánrendelését, amely az Alkotmány (mai Szily János) utca 25. szám alatt volt, 1969. december 31-én szüntette be. Az egyetemi tanári esküt 1969. július 23-án Kádár Tibor intézetigazgató elõtt tette le. Az intézet vezetése mellett járta az országot az egységes gyermekellátás megteremtése érdekében. Szervezte az országos továbbképzõ tanfolyamokat, amelyeken jelentõs szerepet kaptak volt munkatársai is. 1970-ben az Országos Csecsemõ és Gyermekegészségügyi Intézet Szakmai Kollégiumának tagja lett. 1971-ben az Országos Dietetikai Intézet Szakmai Kollégiumának tagjává választották. 1974. június 2-án ,,Az oktatásügy kiváló dolgozója” címmel tüntették ki. 1975-ben az akkor beinduló OTKI Egészségügyi Fõiskolai Kar Védõnõi Szakának vezetõjévé nevezték ki. 1980. június 30-án vonult nyugdíjba, de az OTKI Oktatási és Klinikai Bizottságában és az Országos Szakorvosképesítõ Vizsgabizottság tagjaként aktív tevékenységet folytatott. 1981-ben az OTKI Nõgyógyászati és Szülészeti Klinikájának Neonatológiai és Gyermeknõgyógyászati Részlegének


213

Jeles napok, neves gyógyítók konziliárusa. 1986-ban a Magyar Nõorvos Társaság Gyermeknõgyógyász Szekciójának vezetõségében kapott megbízatást. Számos ismeretterjesztõ és egészségnevelõ elõadásra való felkérést teljesített, színesítve nyugdíjas éveit. Életének 90. évében, 1999. július 3-án csendesen elhunyt. Hamvait 1999. július 23-án tanítványai, munkatársai és tisztelõi körében az Óbudai Temetõben helyezték örök nyugalomra, emlékét megõrizve az idõk végezetéig.

214


Jeles napok, neves gyógyítók Pap Valér

Emlék ezés F rank Kálmán fõor vosra, elsõ Emlékezés Frank fõorvosra, tanítómesteremre Szigorló voltam a Pécsi Gyermekklinikán, a gyermeksebészeten, amikor Frank fõorvos elõadást tartott az anyatejes táplálásról az ötödéveseknek. 1958 tavaszán kiderült, hogy nem számíthatok arra, hogy a Pécsi Gyermekklinikára kerülhetek végzésem után. Nagyon közel voltunk még 1956 októberéhez. Pilaszanovich tanár úr – akinek a gyermeksebészeti osztályán szívesen segédkeztem negyedéves hallgató korom óta – ajánlotta, hogy Frank Kálmán osztályára pályázzak, és be is mutatott a fõorvos úrnak. Számomra megnyerõ volt a találkozás, mert kedves, közvetlen, megértõ volt a fõorvos úr. Ígérte, hogy megpróbál központi gyakornoki állást igényelni számomra, ugyanis üres állás nem volt az osztályon. Általában több pályázó is volt az elõjegyzési listáján. A valószínûleg Pila bácsi támogatása következtében megtörtént találkozáson Frank Kálmán részletekbe menõ kérdéseket tett fel: Miért akarok gyermekorvos lenni? Miért az õ osztályán? Hiszen az osztályos munkán kívül a területi munkában – MSZSZ, csecsemõtanácsadás – is részt kell venni. Nem számíthatok jobb anyagi helyzetre, õ maga sem törekedik erre. De kitûnõ kollégák közé kerülnék. Kérdezte, hogy matematikából és magyarból milyen jegyeim voltak a gimnáziumban… Mint utóbb kiderült számomra, erre mindig sokat adott. Amikor hosszabb várakozás után kiderült, hogy a tanulmányi osztály falitábláján nem én szerepelek a szombathelyi állásra, hanem egy hölgy, én pedig valahol más városban, felhívtam telefonon a fõorvos urat. Meghallgatva szavaimat, emelt hangon mondta: ,,Nem, nõ nem kell!” Ígérte, hogy majd próbál intézkedni. Köztudott volt, hogy Frank Kálmán a férfi és nõi kollégáit arányosan választotta. Életem nagy eseménye volt, hogy osztályára kerülhettem. Példaértékû, ahogyan bemutatott a kollégáknak és a nõvéreknek, mindenki támogatását kérte számomra a helyi szokások megtanulásában. Aztán vitt magával az osztályvezetõ fõorvosokhoz, a MÁV-szakrendelésre, a járási értekezletekre, a védõnõ továbbképzésre, vezetõ védõnõkhöz és a Csecsemõápoló Képzõ Iskola igazgatójához. Valóban kitûnõ kollégák közé kerültem, mindenki egyéniség volt, és a Frank-iskola megnyerõ gyakorlója. Biri nõvérre bízott, aki az ápolás, asszisztálás, nõvéri megfigyelések vezetésébe és a tejkonyhai munka rejtelmeibe vezetett be.


215

Jeles napok, neves gyógyítók Frank Kálmán igazi tanítómester volt, iskolateremtõ. Maga is büszkén tett említést azokra az elõdeinkre, akik osztályáról önálló munkakörökbe, osztály- vagy intézményvezetõi megbízatásra távoztak. A vizit összességében jó hangulatú volt. A gyerekekkel nagyon jól tudott kapcsolatot tartani. Az orvosok és nõvérek a lényeges tájékoztatást adták meg a betegekrõl. A fõorvos úr ceruzával gyors skiccekkel rögzítette a kórlapon az elképzelését az elsõként látott vagy a már ott fekvõ betegrõl, a vizsgálati tervrõl, a gyógyszerelésrõl. Meg-megkérdezte, hogy van-e valami más elképzelésünk, és azt mérlegelte. Utánozhatatlan tapintattal tudta az elõzetesen elkezdett terápiát módosítani, majd leállítani, ha a beteg állapota mást kívánt. Ha szülõvel beszélt, perceken belül lényeges, esetleg több új információt szerzett, mint amennyit mi korábban próbáltunk megtudni. Lelkünkön könnyített, amikor hangoztatta: ,,Ne felejtsétek, mindig az tud meg legtöbbet, aki utóbb kap választ”. De ebben benne volt az Õ többévtizedes tapasztalata. Az osztály és az orvosok tekintélyét megõrizte, a nõvérek jó megfigyeléseit elfogadta. Nagy tekintélye nem akadályozta, hogy bármelyik munkatárs kérdezhetett vagy elmondhatta ötletét. A szigorlók oktatása sokszor orvosainak is szólt. A nõvérek eligazítása is az orvosoknak szólhatott tanulságul. Kiállt a beosztottaiért. Igyekeztünk is ezt megérdemelni. Õ reggel idõben érkezett, és többször késõbb távozott, nem kellett rendelkeznie a munkaidõ kitöltésére. Ha mentõvel érkezett egy beteg, elképzelhetetlen volt, hogy akár ügyeletben a legszükségesebb vizsgálatok meg ne történtek volna, és ne került volna felvételre a beteg. A szülõ felé minden beutalást indokoltnak minõsítettünk, de többször megtörtént, hogy a fõorvos úr másnap a beküldõ háziorvosnak elmondta oktató véleményét. A mi esetleges kioktatásunk mindig négyszemközt történt. Maga világította át az osztály röntgenkészülékén a csecsemõket, és nyomban demonstrálta számunkra a látottakat. A vizitek úgyszintén demonstrációk és differenciáldiagnosztikai megbeszélések voltak. Õ keltette életre a csecsemõápoló képzõ iskolát, ahol az oktatásban mindannyiunkat bevont. A Nyugat-dunántúli Gyermekgyógyász Szakcsoportnak szintén egyik kezdeményezõje, szervezõje, késõbb örökös elnöke volt. Az elsõ szakmai elõadásainkra ott adott alkalmat. A gyermekgyógyászat szubspecialitásait idejekorán támogatta, és továbbképzésekre küldve, majd szakvizsgához segítve hatékony munkacsoportot szervezett az osztályán. Sokszor vehettünk részt konferenciákon, tanfolyamos továbbképzésen, és az általa szervezett tanfolyamok segítõi, elõadói lehettünk. Szakmai tekintélyével segítette, hogy a szubspecialitások országos konferenciái Szombathelyen is legyenek.

216


Jeles napok, neves gyógyítók Példaként a Gyermekideggondozó 15 éves és 25 éves konferenciáját említhetem. A Vas Megyei Gyermekideggondozó Intézet megszervezése Frank Kálmán nevéhez fûzõdik. 10 éves osztályos mûködésem alatt készültem a gyermekpszichiátriai szakvizsgára, majd a gyermekideggondozóba kerültem. Azt követõen is rendszeres kapcsolatban voltam közös betegeink és a gyermekosztály referáló ülései által az osztállyal. Frank fõorvos szinte apai tanácsokkal segítette fiatal orvosait, hogy vidékrõl érkezve alkalmazkodjanak és megszokják Szombathelyt. Megtisztelt azzal, hogy feleségemmel meglátogathattuk családját, és viszont fogadhattuk Vera nénivel együtt. Ez a kapcsolat azután is megmaradt, hogy Budapestre költöztek. Személyes családi emlék, hogy az õ mintájára kezdtük el vezetni családi vendégkönyvünket, amelyet bejegyzésükkel õk is megerõsítettek. Csak ereje fogytán pesti intézeti szobájában engedte meg elõször, hogy kabátját felsegítsem, amelyet azelõtt mindenkinek elhárított. Ezek az én emlékeim elsõ tanítómesteremrõl.


217

Jeles napok, neves gyógyítók Beliznay Pál

A gyermekkórház és a gyermekosztály kapcsolata A gyermekgyógyászat iránti elkötelezettségemet Kerpel-Fronius professzor személyisége határozta meg, de a sokoldalú szakmai gyakorlat elsajátítását elsõsorban Frank Kálmánnak, ,,elsõ fõnökömnek” köszönhettem. 1955tõl közel tíz évig dolgozhattam osztályán. Tudását nagyon hatékonyan, élményszerûen, a mindennapok gyakorlatában hasznosíthatóan tudta átadni. A naponkénti nagyviziteken történt ez fõleg, amelyet csak ritka távolléte esetén tartott a rangidõs. A tanításban fáradhatatlan volt, de teljes összpontosítást követelt meg. Még neves, vendég orvosbarátaira is rászólt, ha az illetõ figyelme lankadni látszott vagy elkalandozott. A Fõnöknek természetesen fõ feladata, a gyógyítás mellett – de azzal összefüggésben – még millió gondja, szervezni és intéznivalója is volt rendszeresen. (Ezek jellegét igazán csak késõbb, idõsebb korunkban ismertük meg és tudtuk értékelni.) E mellékküzdelmek idõnként kissé megviselték, és ingerültségben nyilvánultak meg. Ilyen elõjelek mellett a viziteken igyekezett mindenki magát – amennyire lehetett – elõre felvértezni. Kis észlelt hiba is szikra lehetett a robbanáshoz. Szerencsére az akut pánikhangulaton kívül ez nem tett kárt környezetében, és nem okozott maradandó sérülést senkiben. Néha a véletlen pillanatok alatt elfújta a füstfelhõket. Egy alkalommal a betegre vonatkozó komor fõnöki hang: ,,Emittáld Ottó” – félrehallást eredményezett a rendkívül tehetséges, szeretetreméltó, de az italt is kedvelõ Kollégánál. A ,,mit ittál Ottó”-ként hallott szózatra igaza teljes tudatában, szerényen, de határozottan tiltakozott: ,,Semmit, igazán semmit, napok óta.” A gondos betegvizsgálat, a kis, de sokszor jellegzetes tünetekre való figyelemfelhívás minden orvosa számára példamutató volt. Néha azonban a helyzet Õt is megtréfálta. Egyik viziten a nagyobbacska fiú arról panaszkodott, hogy mandulái fájnak. Fõorvos úr és más is fejcsóválva teljesen negatívnak találták a területet, de a panaszos kitartott állítása mellett. Kiderült végül a mandulák nem fenn, hanem alsóbb régióban keresendõk. A mumps okozta szövõdményt jelezte így szemérmesen a beteg. A látáson, halláson, tapintáson kívül kénytelenek voltunk már a kezdetkezdetén szaglásunkat is fejleszteni, nemcsak az acetonszag tekintetében, hanem a csecsemõszékletek közeli tanulmányozásában is. Az 50-es években 218


Jeles napok, neves gyógyítók még sok volt a Coli vagy más enterális fertõzéssel kórházba kerülõk száma. A tanult szagminta alapján a fiatal orvos is már az elsõ vizsgálatkor gyanította a kórokozót. Egyesek oly tökélyre vitték e mûveleteket, hogy nagy valószínûséggel a Coli típusát is megjelölték. Volt olyan idõszak, amikor a fõleg staphylococcus okozta gennyes folyamatok jelentettek sok gondot. A kissebészeti beavatkozások, mellkascsapolások demonstrálását az ifjak számára mindig elõször Frank fõorvos vállalta magára. Pályám kezdeti idõszakában még jóval több volt az átvilágításos röntgenvizsgálat, mint manapság. Az osztályon lévõ készülék így alkalmat adott a fõorvos úrnak, hogy ezúttal mint röntgenes adjon alapvetõ gyakorlati ismereteket orvosainak. Amúgy nagyon nem szerette a gyakori ,,Fõorvos Úr” megszólítást, és ezt néha mérgesen meg is jegyezte. Elég nagy kínban volt sokszor minden orvosa, amíg megszokta és kifejlesztette ezen megszólítás elkerülésére vagy legalábbis csökkentésére a megfelelõ technikát. Persze ezek mind kis emlékmorzsák. Hosszú lenne felsorolni, hogy az egyes osztályrészlegeken tervszerûen – váltottan mûködve – mindenki megkapta a megfelelõ útmutatást és segítséget, megismerhette a területi munkát, gyakorlatot szerzett az oktatásban is, stb. Tudományos tevékenységre való ösztökélés és a továbbképzés lehetõségének állandó biztosítása egészítette ki Frank Kálmán gondoskodását. Minderrõl nem feledkeztem meg akkor sem, amikor más lehetõségek mellett 1964-ben az Osztályról a Gyermekkórházba – a hajdani Menhelybe – hívtak. Arra gondoltam, hogy az ott kialakult jó szokásokat a gyermekosztályon tanultakkal kiegészíthetem. Az intézmény 1904-ben létesült az Ybl Miklós tervezte épületegyüttesben. A szombathelyi menhely Vas megyén kívül kezdetben Gyõr, Sopron, Komárom, Pozsony és Veszprém megye területérõl fogadta be a rászorult gyermekeket, és közbeiktatásával kerültek vissza Ausztriából is az addig ott elhelyezettek. Elsõdleges feladata a gyermekek megóvása, felnevelése, életben tartása, azaz gyakorlatilag egészségügyi volt, ezért is lettek a menhelyek vezetõi orvosok. A fõleg gondozási teendõk megoldásával sikerült jelentõsen lecsökkenteni a korábbi magas mortalitást. Az évi új felvételek mellett az intézetnek a területre történõ kihelyezés folyamatosságát is biztosítani kellett. A kihelyezettek továbbra is a menhely felügyelte alatt maradtak, az ott mûködõ orvosok és a telepvezetõk bevonásával. Ez a hálózat évente 3-4 ezer gyermekrõl gondoskodott.


219

Jeles napok, neves gyógyítók Mindezt az 1901-ben hozott törvény tette országosan lehetõvé, amely a gyermekvédelmet 15 éves korig állami feladattá tette. Az 1950-es évek elején a gyermekvédelem teendõit rendeletileg megosztották, s a kimondottan gyermekvédelmi feladatokat 3-18 éves kor között a Gyermek- és Ifjúságvédõ Intézetekre ruházták. Az addigi menhelyek – így a szombathelyi is – kórházi betegellátó teendõket kaptak. A hármas feladatkörnek, a gyógyításnak-ápolásnak, a 3 éves korig tartó állami gondozásnak és az utógondozásnak a menhelyi adottságok mellett nem volt könnyû azonnal megfelelni, illetve erre átállni. Nem kis fejtörést okozott ez – az 1945 óta 1974-ig az intézetet igazgató – dr. Zeyk Domonkosnak és munkatársainak sem. Sok éves munka eredményeként mehetett végbe a megfelelõ átalakulás. A 78 csecsemõ, kisded, 20 gyermek és 10-20 anya elhelyezésére az alapterület adva volt. A 8-10 ágyas kórtermek betegápolásra nem biztosítottak ideális feltételeket. Nem volt megfelelõ melegvíz szolgáltatás, laboratórium, röntgen, kezelõhelyiség és még hosszan lehetne sorolni a hiányosságokat. Mindezek ellenére a munkát jól kellett elvégezni a megváltozott követelményeknek megfelelõen. Az 1950-es évek elején 7 nõvér és 3 tanulónõvér dolgozott 2 orvos mellett. 1964-tõl már a gyermekorvosi létszám 6-7 fõre növekedett, kiegészülve egy adjunktusi, késõbb személyemben fõorvosi státusszal is. 1964-tõl a megyei egészségügyi osztály hathatós támogatásával és a megyei szakfõorvos, Frank Kálmán egyetértõ örömére erõteljes belsõ rekonstrukció indult meg. Ennek fõ eredménye a megfelelõ kórtermi adottságok kialakítása volt, beleértve a csecsemõrészleg boxosítását. A korábbi szolgálati lakások megszüntetésével célszerûbben lehetett megvalósítani a betegek, a röntgen, a laboratórium, az orvosi rendelõ és az ügyeletes szoba elhelyezését. Mindez azzal párhuzamosan történt, hogy sikerült áttérni a hõtárolós központi villanyfûtésre. Megfelelõ hygienés és szociális helyiségek létesültek, javultak a raktározási lehetõségek. A laboratórium folyamatosan korszerû mûszereket kapott. Jelentõsen szaporodtak a betegellátást, valamint a diagnózist szolgáló eszközök és berendezések. A 60-as évek végétõl rendszeresen pedagógus tanította, foglalkoztatta, szórakoztatta a nagyobb gyermekeket. 1965-tõl fokozatosan kiszélesedõ gondozási, utógondozási tevékenységet is folytatott a gyermekkórház. A gondozást igénylõk állapotáról az érdekelt kollégák, védõnõk rendszeres tájékoztatást kaptak. A pedagógusok figyelmét is felhívtuk egyes tanítványaikkal kapcsolatos egészségügyi teendõkre, megfigyelésekre.

220


Jeles napok, neves gyógyítók Az átlagos ápolási idõ, a iatrogén fertõzések száma és az intézeti halálozás folyamatosan csökkent. Az évi kórházi betegforgalom a többszörösére növekedett. Az 1974 végéig tartó önállóság nem jelentett elszigeteltséget a többi egészségügyi intézménytõl, kórháztól vagy kórházi részlegtõl. Vas megye két gyermekekre specializálódó gyógyító intézete – a megye területét és a teendõket adottságainak megfelelõen megosztva – éveken keresztül összehangoltan végezte munkáját. Az 1975-ben bekövetkezett integráció a Markusovszky Kórházzal, illetve annak gyermekosztályával ezért gyakorlatilag zökkenõmentesen ment végbe, és kölcsönös tapasztalatcserét, illetve orvoscserét eredményezett. Az új kórházi tömb elkészültével nemcsak a Gyermekosztály, hanem a Gyermekkórház betegei számára is új, ideálisnak mondható elhelyezési és gyógyítási feltételek valósultak meg. 1988-ban a Gyermekkórház, mint kórház megszûnt. Egy ideig még speciális gyermekszakrendelések helye maradt. Jelenleg úgy tûnik, az épület szinte visszanyerte eredeti menhelyi funkcióját. Szállást nyújt a szálláskeresõknek és táplálékot az éheseknek, Pelikán Szállodává alakult. Vajon változik-e még a már sokat látott épület sorsa? Az viszont biztosan nem fog változni, hogy én mindig hálával és szeretettel gondoljak Frank Kálmánra, de Zeyk Domokos bácsira is.


221

Jeles napok, neves gyógyítók Beliznay Pál

Emlék eim dr osról Emlékeim dr.. Zeyk Domok Domokosról Már ismert és becsült személyiségek mellett több évtizedes munkája igazán nevet adott ,,Domi bácsinak, Zeyk Dominak”. Nem a Domonkosnak, mert azt nem tartotta sajátjának, és mindig kijavította: ,,Domokos vagyok”. ,,Rátartisága” személyét illetõen – ahogyan egy évtized alatt közelebbrõl megismerhettem – ebben ki is merült. A Zeyk õsök közül pedig sokan kitûntek. Õ szerény, csendes, jó humorú ember volt, nem kevés diplomáciai érzékkel. ,,Háza és vára” munkahelye, a menhelyi kórház. A menhelyi jelzõt büszkén vállalta. Két szobáját lakta. Ennek egyetlen dísze egy szép íróasztal volt, amelyet még ,,odaátról” hozott. Az odaát Erdélyt jelentette a hajdani nagyenyedi diáknak, aki szülõföldjétõl legalábbis lélekben soha nem szakadt el. Sok barátja látogatta rövid idõre, de Zeyk igazgató úr Szombathelyt alig hagyta el, és a II. világháború befejezte óta Erdélyben sem járt. ,,Az ember ne menjen oda vissza, ahol valamikor valami vagy valaki volt, de minden változott és idegenné lett.” Szegedi klinikai tanársegéd korában azonban minden évben karácsonyújévkor elsétált a Maros torkolatához. ,,Elgondoltam, hazulról jön, üzenetet hoz.” Elvétett szavaiból megtudtam, hogy nemcsak a betegágy mellett, hanem amíg ott volt, az ,,Egészségügyi Minisztériumban is sok jót lehetett tenni”. Talán ennek is volt köszönhetõ, hogy sok orvos és családja menekült meg a deportálástól. Itt, Szombathelyen a háború legzavarosabb idõszakában másoknak is menhelyévé tette az épületet, amelyet – elõrelátása révén – idejében elkészíttetett ,,idegen nyelvû” felirat is védett. Kórházi tevékenysége kiegészült szakrendeléssel a MÁV-ban és magángyakorlattal a városközpontban. A MÁV-rendelõbõl a kórházba kerültek mindig megkapták az ,,ez is vasutas” jelzõt. Máskor a viziteken kedvenc kifejezésével élve gyakran megkérdezte: ,,Ügyes-e a gyermek?” Ez alatt nagyon sok mindent kellett érteni: jól szopik-e, eszik-e, hogyan áll a szobatisztasággal, okos-e, jó-e, talpraesett-e, jó tanuló-e? Igyekezni kellett kitalálni, mit céloz meg a kérdés. A viziteken kívül szokása volt gyakran végigsétálni az osztályokon, nem ritkán éjjel is.

222


Jeles napok, neves gyógyítók A napközben kiszemelt jó vagy éppen kesergõ gyermekek kiérdemelhették az ,,esti mese” megtekintését szobájában. Ilyenkor a lakás egy óvoda benyomását keltette. Örömére szolgált, ha valamily elhagyott ,,gyermekét” jó nevelõszülõhöz segíthette. Az egyik legrégibb, 40 éve vele dolgozó munkatársa szerint: ,,Igazgató úr egy kérdésre sem szokott azonnal határozott igent vagy nemet mondani”. A Gyermekkórházban az átlagnál jobbak voltak a fizetések, s a saját mosoda is mindig biztosított tiszta és jó ruhát, fehérnemût, és az élelmezésre sem lehetett panasza sem ápoltnak, sem dolgozónak. Nekem egyszer azt mondta: ,,Minden jó ötleted megvalósíthatod a kórház és betegek érdekében, de idõben tudjak róla”. Segítségével ez sokszor sikerült is. Azt viszont nem tudtam, bejöttek-e valaha azok a lottószámok, amelyeket a ház elõtt parkoló autók rendszáma alapján tett meg ,,Domi bácsi”.


223

Jeles napok, neves gyógyítók Andits Miklós

A területi gyermekellátás Dr. Frank Kálmán professzor úr igen nagy gondot fordított a vidéki egészségügyi dolgozók – körzeti orvosok, védõnõk – munkájának javítására, továbbképzésükre, mivel tudta, hogy a gyermekpopuláció jó része nem szakorvosi ellátásban részesült. Gyermekorvosi körzetek létezése még nem volt olyan általános abban az idõben, mint napjainkban. A körzeti orvosi munka továbbfejlesztése érdekében nagy súlyt fektetett a mozgó szakorvosi szolgálat mûködésére a megyénkben. Az MSZSZ ellátása hosszú ideig a gyermekorvos és a szülész együttes munkájában testesült meg, különös tekintettel a praenatalis vizsgálatokra is. Ragaszkodott ahhoz, hogy ezeken a vizsgálatokon az illetékes körzeti orvos is részt vegyen, ezzel a közös munkának konzíliumi jellegét is hangsúlyozva. A továbbképzési alkalmakat ezen túlmenõen a csecsemõhalálozási értekezletek is biztosították járásonként negyedéves gyakorisággal. A körzeti orvos kollégákat meghatározott idõre rendszeresen behívta az osztályra ismereteik felfrissítésére. A professzor úr minden alkalmat megragadott a helyes csecsemõ- és gyermektáplálás propagálására, s ezt megkövetelte orvosaitól is. Õ írta az ország elsõ tejkonyhai szabályzatát. Az anyatejgyûjtõ állomás létrehozásában is fontos szerepe volt. Elsõk között emelte fel szavát a lefejt anyatej felforralása ellen, felismerve e mûvelet káros immunológiai hatását. Anyatej hiányában az addig szokásos tehéntejhígítások helyett a tápszeradást szorgalmazta. Igen fontosnak tartotta az idõben történõ növényi eredetû táplálékok – gyümölcs, püré – adását, valamint az ezek kiegészítésére szolgáló fehérjetartalmú, zsiradéktartalmú anyagok bevezetését. Ellene volt az akkoriban népszerû túlzott szénhidráttartalmú ételek – dara, tejbe áztatott zsemle, stb – rendszeres adásának is. A levegõztetés, a helyes öltöztetés is szívügye volt. Gyakran elõfordult, hogy a kórházudvaron is figyelmeztette a szülõt a csecsemõ – nem a hõmérsékletnek megfelelõ – ruházatára. Jóval kevesebb rachitises csecsemõt láttunk az elõzõ idõszakokhoz viszonyítva, köszönhetõen a D-vitamin prophylaxis szigorú számonkérésének. Barta Ottóval, az Ortopédiai Osztály fõorvosával a csípõficam szûrését is megszervezték a kancsalsági szûréssel együtt. A védõoltások precíz lebonyolításában, megszervezésében nagy szerepet tulajdonított a védõnõknek. Az õ rendszeres továbbképzésük a csecsemõhalá-

224


Jeles napok, neves gyógyítók lozási értekezleteken történt. Mindezek eredményeként a csecsemõhalandóság jelentõsen javult Vas megyében, nem egyszer elsõ helyet foglalva el a megyék sorrendjében. Mindnyájan, akiknek megadatott, hogy tõle tanulhattunk nemcsak gyermekorvoslást, de emberséget is, hálával és köszönettel gondolunk rá vissza.


225

Jeles napok, neves gyógyítók Cholnoky Péter

Amit F rank professzor hagyott rám Frank Gyönyörû, ködbõl elõmerülõ napsütötte õszi napon, 1969. november 3-án, hétfõn érkeztem meg Pécsrõl új állomáshelyemre. Scháb Rezsõ ideg- és elmegyógyász fõorvos barátom hozott el kocsin. Ahogy beértünk, azonnal felkísért Gelencsér József igazgató – aki egyébként évfolyamtársam volt – az elsõ emeleten lévõ gyermekosztályra, ahol 37 éves fejjel végigvonultam új beosztottaim sora között. Érkezésem tiszteletére osztályértekezlet kezdõdött. Ott volt az összes orvos, ápoló és kisegítõ munkaerõ, a legfõbb örökség. A régi orvosgárda: Buzás Emil, az interregnum alatti megbízott osztályvezetõ, Szabó Laci, Andits Miklós, Gagyi Dénes, aztán az újak, akik szinte velem együtt érkeztek: Bátorfi Pisti, Horváth Karcsi, Szlatényi Margó, Kovács Éva, Somogyi Joli és akik már nem voltak ott, mert éppen elmentek vagy elmenõben voltak: Kelemen Laci, Sótonyi Tamás, Linczmár Erzsi. Érkezésem elõtt vált le Frank Kálmán perszonális uniójának egyik tartománya, a fertõzõ gyermekbetegek osztálya. Élére ugyancsak volt évfolyamtársam, Schmidt Ottó került. Így leállt az ápolónõcsere, ezért nem voltam soha fõnöke – annál inkább csodálója és tanulója – Zelles Katalinnak, az új osztály fõnõvérének. Az emeleten Matyi nõvér, a földszinten Ida nõvér uralkodott. Sok ápolónõt azért nem ismerhettem meg azonnal, mert GYES-en voltak. A tejkonyha Frank megszabta szigorú rendjét Sági Imréné Marika õrizte sárkányként. Az egész gárda részérõl tökéletes fogadókészséget tapasztaltam meg. A fõorvosi kar nagyrészt régivágású, nálam jóval idõsebb. Azonnal befogadtak, bár eleinte méregettek, talán Frank Kálmánhoz is hasonlítottak. Nem egyszer Kálmánnak szólítottak. A KÖJÁL a kórháztól szervezetileg függetlenül, de kerítésén belül mûködött. Kneffel Pál igazgató esetében tudom, hogy mivel vágódtam be: ,,Gutta Cavat Lapidem” – szólt egyszer ebédelés közben. És én tudtam folytatni: ,,Non vi, sed saepe cadendo.” Többé-kevésbé a házhoz tartozott a szinte vadonatúj Vérellátó Állomás vezetõje, a legendás hírû és azóta szememben hírére sokszorosan rászolgált István Lajos. A rendelõintézet meglehetõs önállóságban élt, ott két harcedzett szakember, Pászthy Ottó és Kiki (Kikindai doktornõ) bajlódott a tömegesen érkezõ járóbetegekkel. A Markusovszky Kórháztól teljesen független megyei gyermekkórházban (Zeyk) Domi bácsi és Beliznay Pali, meg a két kitûnõ fõnõvér, Szencziné Kati és Sósné Rózsi tevékenykedett. A tej- és diétáskonyhát

226


Jeles napok, neves gyógyítók Szvoboda Jenõ fõorvos felesége, a labort a kiváló Fórizs Pistáné vezette. De e két szombathelyi intézményen kívül a megyében másutt nem volt gyermekosztály. Azóta sincs, hála Istennek! A Szabó Pál és Frank Kálmán alapítású gyermekideggondozó a Széchenyi utcai lakásunk alatt volt. Ma ismét premontrei rendház. A 60-as évek közepétõl rohamosan kiépülõ városi körzeti gyermekorvosi hálózat szinte minden orvosa az osztály neveltje, még pécsi is akadt köztük, Szabó Erzsike. Élükön Krecsányi Jenõ, akinek csillagos ötös pécsi szakvizsgáján még én voltam Kerpel-Fronius professzor tantermese, és így láthattam, hogyan is szerepel a Frank-tanítvány. A járásszékhelyeken egy-egy gyermekorvos. Az osztályos referáló rég bejáratott szokás volt. Titkára lettem és hosszú évekig maradtam a Frank Kálmán által létrehozott Nyugat-dunántúli Gyermekgyógyász Egyesületnek. A megye gyermekeket is gyógyító általános orvosainak zömén meglátszott Frank Kálmán mûködésének és könyvének (A falusi orvos gyermekgyógyászati teendõi) hatása. Engem is meghívtak elõadni félig hivatalos, félig baráti összejöveteleikre. Sokat tanultam. Az egészségügyi gyermekotthon élén Mangliárné Bisits Mariann, az egyik legnagyobb formátumú orvos, akit valaha ismertem. Sajnos már csak rövid ideig mûködhettem közre a messze földön híres gyermekápolónõ iskola munkájában. Ezt is természetesen Frank Kálmán alapította és alakította saját képére. Neveltjeit már Pécsrõl ismertem, mert az egész országban kapkodtak az itt végzettek után. Még megvolt Krutzlerné Margit igazgatónõ, Szekér Teréz, a leendõ gondozónõk anyja. A megyei vezetõ védõnõ, a kardos Németh Jolán, a városi és járási vezetõ védõnõk, s a védõnõ közkatonák egytõl egyig Frank neveltjei és fõképpen tobábbképzettjei voltak. Németh Jolán egy röpke év alatt körbevitt a megye összes védõnõi körzetén és bölcsõdéjén, hiszen Frank tanai alapján így volt természetes. Érkezésem után sorban meglátogattam mindenkit a kórházban, a városban és a megyében. Azonnali befogadás mindenhol. Negyedévenként járási, illetõleg városi értekezlet Kneffel Pali és Hodászy Iván bácsi fõgyógyszerész társaságában. Hamar megismertem arcról, sõt gyakran névrõl is az összes körorvost és védõnõt. Frank Kálmán Alkotmány utcai magánrendelését is rám testálta, de hamar feladtam, mert hozzám már nem indultak távoli tájakról érkezõ szülõkkel és beteg gyerekekkel teli vonatok. Õ maga még másfél évig Szombathelyen lakott, szombatonként bejött az osztályra jó pesti vicceket mesélni. Családja – Vera asszony és két lányuk – családtagnak tekintett.


227

Jeles napok, neves gyógyítók Szobáját is megörököltem, csak nagy nehezen tudtam megakadályozni, hogy bútorait kirámolják, és helyettük új bútorokkal ,,szépítsék meg” szobámat. A fürdõszobámban öltözött Hoós Jani bácsi, az osztály egyetlen férfi középkádere, dolgozószobám másik oldalán a röntgenszoba, ott gépelt Emmi néni, a nyugdíjas óvónõbõl elõrelépett titkárnõ. Õ uralkodott a fõorvosi irattár fölött is, a szekrényben példás sorokban álltak az iratok, az iktatás és nyilvántartás kifogástalan és naprakész. Itt volt a gondosan vezetett napló, az ugyancsak naprakész országos címtár, melyért a fél ország irigyelt. Itt döbbentem rá, hogy a pécsi klinika adminisztrációját még Frank alapította meg, ezért is volt itt minden az elsõ pillanattól annyira ismerõs. Kiderült az is, hogy Pécsett a Frank által kieszelt, de nevének ismerete nélkül kiterjedten használt koleszterines fenékkenõcsöt itt kiötlõjérõl elnevezve ismeri minden orvos és patikus Frank-féle kenõcsként. Úgy jártam, mint az akkor még éppen csak iskolás gyerekeim. Szombaton még Pécsett mentek el az iskolába, rákövetkezõ hétfõn már itt. Kedden már nem is engedték, hogy elkísérjük õket, otthon érezték magukat. Így csöppentem bele én is Kálmán örökségébe, és nyomban otthon éreztem magam benne, hiszen körülöttem mindenki szenvedélyesen lelkesedett a gyerekek egészészségének ügyéért. Akárcsak õ.

228


Jeles napok, neves gyógyítók Andrásofszky Barna

Emlékeim a szombathelyi gyermekgyógyászatról Tudományos vizsgálatok is igazolják, hogy az ember felnõttkori magatartását elsõsorban a gyermekkor, a családi környezet hatásai határozzák meg. A munkahelyi, szakmai viselkedést az elsõ fõnökök, elsõ mesterek személyisége döntõen befolyásolja. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az elsõ mesterem a Sárvári Kórházban dr. Marton Lajos belgyógyász fõorvos, Frank Kálmán évfolyamtársa és barátja megtanított arra, hogy az orvoslásban nincs munkaidõ, csak feladat van. Az õ szemlélete volt, hogy a ,,betegnek mindig igaza van, még akkor is, ha nincs igaza”. Három éves belgyógyászati mûködésem után teljesült eredeti vágyam, a Szombathelyi Megyei Kórház Gyermekosztályára mehettem, ahol korábban a cselédkönyvezési idõmet töltöttem. Ekkor ismertem meg Frank Kálmán fõorvost, aki meghívott az osztályára. Az akkori kórházigazgató, a nagyhírû Petõ Ernõ és Frank Kálmán ajánlólevelével végzés után jelentkeztem a káderelosztó személyzeti vezetõnél. Azt hittem, hogy az ajánlólevelek birtokában helyem biztosítva van. Ez 1951-ben volt, amikor már Petõ igazgató ajánlása éppen ellenkezõ hatást keltett. Véletlen szerencsének köszönhetem, hogy Sárvárra, Vas megyébe kerülhettem. Innen alkalmam volt többször is részt venni a szombathelyi gyermekosztály referátumain. Frank fõorvos mindig biztatott, hogy számít rám, s ha alkalom és lehetõség kínálkozik, jelezni fogja. Már beletörõdtem és megszerettem a belgyógyászat sokrétû munkakörét, amikor telefonértesítést kaptam, ürült egy hely a gyermekosztályon. Frank fõorvos Szvoboda igazgatóval és a megyei fõorvossal elintézte áthelyezésem Szombathelyre. 1953 októberében kissé izgulva kopogtam be a fõorvosi szobába. Arra számítottam – hogy mint kezdõ gyermekgyógyász – valamelyik tapasztaltabb kolléga mellé leszek beosztva. Frank fõorvos baráti szavakkal fogadott, s kifejtette: tisztában van vele, hogy már nagy gyakorlattal rendelkezem, s máris önálló osztályrészt jelölt ki számomra. A vidéken elsõként létesült koraszülött osztályt kellett átvennem. Ez kissé meglepett, de õ azzal indokolta, hogy a nagyobb gyermekekkel úgyis találkoztam eddigi munkám során. Ez a döntése – mint oly sok más – kiváló pedagógiai érzékét bizonyította. Az elsõ hónapokban részletesebben vizitelt velem, így a koraszülöttek ellátását elsajátítva már könnyû volt a gyermekosztály munkájába beleilleszkedni.


229

Jeles napok, neves gyógyítók Nagyon sok kedves epizódot õrzök emlékezetemben Frank Kálmánról. Ezek közül kettõt elevenítek fel. Mindkét esemény bizonyítéka, hogy nemcsak kiváló klinikus, ragyogó érzékû diagnoszta, rendszerességet megkövetelõ fõnök, de a beosztottjaival törõdõ, az õ fejlõdésüket elõsegítõ, ha kellett bátorító, de olykor védelmezõ is volt. Az osztályon az orvosok számára kötelezõ heti folyóiratreferátumot tartott, de külön gondot fordított az ápolónõvérek képzésére is. A referátumok alkalmával meggyõzõdhetett a referálók elõadókészségérõl, szakmai tájékozottságáról. Ennek ismeretében szabott ki az osztályos munka mellett külön feladatokat. Hamar észrevette, hogy elõadói készségem enyhén szólva nem éppen kiemelkedõ, ezért megbízott az ápolónõképzõ iskolában az anatómia tantárgy elõadásával. Ezt meg is indokolta. Szereinte azért osztotta rám az anatómiát, mert ezen lehet a legjobban megtanulni elõadni. Az anatómia órákat reggel 7-tõl 8-ig tartottuk, éppen ezért nagy volt a meglepetésem, hogy az elsõ hónap után az elõadóterem utolsó padsorában ott ült Frank fõorvos is. Elõadókészségem ettõl nem vált fényesebbé. Az elõadás után útközben azt hittem, most alapos fejmosást kapok. Meglepett, hogy igen megdicsért, de közben rámutatott mindazon hiányosságokra, melyeket elõadás közben vétettem. Számomra emlékezetes másik epizód, amikor 1955-ben a Sopronban rendezett Nyugat-dunántúli Gyermekgyógyász Konferenciára utaztunk. Bár Szombathely is határsáv volt, de a soproni úthoz külön belépõengedély kellett. Az engedélyt megkaptuk, s Frank fõorvossal és Molnár adjunktussal együtt utaztunk Sopronba. A vonaton géppisztolyos határõrök igazoltattak, s ekkor kiderült, hogy határsáv engedélyem otthon felejtettem. Ettõl kezdve Sopronba érkezésünkig az egyik géppisztolyos mellém állt, onnan el nem mozdult. Sopronba érkezésünk után – a vonatról leszállva – már két géppisztolyos kísért 3 méter távolságból, mögöttük Frank fõorvos és Molnár adjunktus követett, hogy megtudják, hová visznek. Az ÁVH-s laktanyához érve még hallottam Frank Kálmán biztató szavait: ,,Ne félj, nem hagyunk el!” A laktanyában töltött nem éppen kellemes két óra elteltével – miután Frank Kálmán beszélt a helyi kórház igazgatójával, s õ a laktanya parancsnokával – elengedtek, mondván: ennek még következménye lesz. A konferencia szünetében találkoztunk össze, s a várt korholó szavak helyett csak annyit mondott Frank Kálmán: ,,Te nem vagy még elég öreg, s azt se hidd magadról, hogy már oly nagy ember vagy, hogy ilyen szórakozott, feledékeny lehetsz.” Kiváló szervezõkészségét, pedagógiai érzékét, oktatói nagyságát igazán akkor tudtam értékelni, mikor magam is osztályvezetõi, majd kórházvezetõi feladatokkal találtam szembe magam. Tudatosan, de számtalanszor tudat alatt

230


Jeles napok, neves gyógyítók is a tõle tanultakat követtem. Elõrelátását igazolta a BCG-oltások hazai bevezetéséért folytatott küzdelme. A környezõ államokban már mindenütt kötelezõ volt az újszülöttek BCG-oltása, de a hazai gyermekorvosok nem kívánták alkalmazni. Frank Kálmán Kerpel-Fronius professzor segítségével hathatósan járult hozzá, hogy 1953-ban Magyarországon is bevezethették azt. Õ szervezte meg 1971-ben – mint már az OTKI professzora – az elsõ gyermekpulmonológiai tanfolyamot, és õ adta ki az elsõ gyermekpulmonológiai jegyzetet 1972-ben. Szombathelyen a gyermekosztályon végzett kiváló nevelõ-oktató munkáját bizonyítja, hogy számos tanítványa nyert el a korábban rangot jelentõ, s elsõsorban klinikai háttérrel rendelkezõk számára fenntartott osztályvezetõ fõorvosi állást. Frank Kálmán nemcsak az osztályát vezette kiválóan, de az egész megyei kórház szakmai fejlõdését is jelentõsen befolyásolta. Külön elismeréssel kell szólni a területi gyermekellátás országosan is a nevéhez fûzõdõ megszervezésérõl, mely az õ munkássága révén országosan követendõ példa volt. Tanítómesterként, atyai barátként élete végéig látott el hasznos tanácsokkal, s közvetve a Mósdósi Intézet is köszönettel tartozik neki. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a szombathelyi gyermekosztályon és mellette dolgozhattam, mint Frank Kálmán beosztottja.


231


Emlék ezés dr rank Kálmánra, a Mester re Emlékezés dr.. F Frank Mesterre Frank Kálmán gyermekorvos, az Orvostovábbképzõ Egyetem nyugalmazott egyetemi tanára 18 éven át – 1951-1969 között – volt Szombathelyen a Markusovszky Kórház Csecsemõ- és Gyermekgyógyászati Osztályának osztályvezetõ fõorvosa. Annak a kórházi fõorvosi generációnak volt egyik tagja, amelyik a Markusovszky Kórház országos jó hírét megalapozta. Korát messze megelõzve ismerte fel a gyermekgyógyászat jövõjét. Egyik fõ törekvése a szakadatlan szakosodás volt, õ kezdeményezte és fejlesztette ki a gyermekkardiológiát, a gyermeksebészetet, a gyermekfülészetet, a gyermekgyógyászati haematológiát, az újszülöttgyógyászatot, a gyermekideggondozást. Ugyanakkor volt ereje, tudása és áttekintõ készsége, hogy a differenciálódás mellett fenntartsa a gyermekgyógyászat egységét. A kórházi tevékenység szüntelen korszerûsítése mellett másik nagy érdeme a megye területi gyermekellátásának kialakítása volt. Nagy figyelmet fordított a megelõzésre, a körzeti orvosi és a védõnõi munkára, a helyes táplálás bevezetésére, az angolkór (rachitis) leküzdésére. ,,A falusi körzeti orvos gyermekgyógyászati teendõi” címû könyve méltán vált népszerûvé. Minden meghalt csecsemõ kóresetét az összes érdekeltek bevonásával – az akkori járási székhelyeken tartott un. csecsemõhalálozási értekezleteken – nyilvánosan elemezte, levonva a tanulságokat és megjelölve a teendõket. Mûködése alatt a csecsemõhalandóság az országos átlagnál jóval alacsonyabbá vált. Mint a Kórházi Tudományos Bizottság elnöke, nagy szerepet vállalt a továbbképzõ és tudományos munka fejlesztésében, a Markusovszky-kultusz kialakításában, abban, hogy a kórház a 60-as években az Északnyugat-dunántúli régió egészségügyi központjává vált. Nemcsak kitûnõ szervezõ, hanem sokakat lelkesítõ oktató is volt, aki tanítványok sokaságát látta el életre szóló tanácsokkal. Vezetése alatt a gyermekgyógyászati osztály az egyetemi klinikákkal azonos szintû szakmai és tudományos mûhellyé vált, ahol a fõorvosok sokaságát nevelte. Hihetetlen érzéke volt az új gyakorlat iránt. Munkatársait állandóan friss ismeretekkel és sziporkázó ötletekkel látta el, ugyanakkor a gyakorlat legegyszerûbb részleteit is fontosnak tartotta, így például gyógyszerészekkel együtt új babakenõcsöt fejlesztett ki, amelyet Frank-kenõcs néven még ma is használnak. Olvasott, mûvelt, zenét kedvelõ ember volt, szellemes társalgó, aki ,,civil-

232


Jeles napok, neves gyógyítók ben” is sok barátot szerzett a medicinának. E sorok írójának is egyik meghatározó hatású mestere volt, az õ biztatására kezdtem el a gyermekgyógyászatban alkalmazott vérátömlesztéssel és a gyermekkori haematológiával foglalkozni. Mester volt, akire tanítványai és munkatársai felnézhettek, akire évtizedek távlatából is csak hálával, elismeréssel emlékezhetnek. Alkotó élete tanítványainak sokaságában él tovább, egykori kis betegei, Vas megye egészségügye, volt munkatársai hálával és kegyelettel õrzik emlékét.


233

Jeles napok, neves gyógyítók Oroszlán György

Az elsõ vidéki gyermekkardiológiai gondozó Vas megyében a gyermekkardiológiai tevékenység hivatalosan 1967-ben kezdõdött. A Markusovszky Kórházban kezdetben ,,lopott” SZTK óraszámokkal indult meg a gondozás, melyre dr. Buzás Emil kapott megbízást Frank professzortól. Miután a gyermekosztályon kardiológiai profilú kórterem is kialakításra került, a gondozás-szakrendelés egy irányítás alá kerülhetett. Ettõl az idõponttól, 1969-tõl beszélhetünk ,,megyei kardiológiai egység”-rõl. Ez nagy jelentõségû lépésnek bizonyult, hiszen évekkel elõzte meg a hivatalos kórházrendelõintézet integrációt (1976), és példát mutatott más megyei gondozóknak is. A korabeli sajtó Vas megyei mintaként emlegette. A kórház a megye támogatását is megnyerve bõvítette a mûszerparkot, és a rendelési óraszám is növekedett. A kardiológiai gondozók – így a szombathelyi is – 1982 óta mûködtek már ,,hivatalosan” is gondozóként. Ekkor szabályozta a minisztérium a mûködés feltételeit. 1977-ben a Szombathelyen megrendezésre kerülõ konferencián számolt be dr. Buzás Emil a reumás láz incidenciájának jelentõs csökkenésérõl, 10 év alatt tizedére csökkent az elõfordulás gyakorisága. A közleményként is megjelent munka szerzõje elnyerte az Orvosi Hetilap Markusovszky-díját, a WHO pedig magyar mutatóként fogadta el a közleményben megjelent incidencia adatot. A reumás korszak lezáródása után következõ idõszakban (1977-1987) a legnagyobb gondot az jelentette, hogy a veleszületett szívfejlõdési rendellenességek ellátásához szükséges mûtéti lehetõség szûkös volt az országban. További problémát jelentett a túlkoros, még gondozásra szoruló betegek továbbadása. A következõ tíz évet a szép eredmények mellett a mûszerezettség elavulttá válása jellemzi.1997-ben az immár harmadszor országos konferenciát rendezõ kardiológiai egység az elmúl 30 év munkájáról számolhatott be. Több mint 50 ezer vizsgálat, 400 szívmûtött gyermek gondozása emelhetõ ki ebbõl az idõszakból. Miután a negyedik évtizedébe lépett a Megyei Gyermekkardiológiai Egység, a mûszerezettség modernizálására kellett a hangsúlyt fektetni. Alapítványi, kórházi és pályázati támogatással ma egy modernül felszerelt rendelõ várja a betegeket. Modern ultrahang-készülék, holter, jó EKG-készülékek, kerékpár ergométer, ABPM segíti az itt dolgozó szakemberek munkáját.

234


Jeles napok, neves gyógyítók A sok küzdelemmel és nehézséggel járó, de sok örömet is szerzõ munka eredménye az az életmû, amelyet dr. Buzás Emil fõorvos mondhat magáénak.


235

Jeles napok, neves gyógyítók Masát Péter

A gyermekgyógyászati onkohaematológiai ellátás Szombathelyen Az 1950-es és 60-as években kezdte bontogatni szárnyait a gyermekgyógyászati onkohaematológiai ellátás. A sebészetben dr. Németh Gyula, a sugárterápiában dr. Kocsis Sándor, a gyermekgyógyászaton pedig dr. Szabó László és dr. Andits Miklós voltak a szakma úttörõi. A vérképzõszervi betegségekkel dr. István Lajos foglalkozott, aki a Vérellátót és a Haematológiai Osztályt is vezette. 1971-ben megalakult az Országos Gyermek-leukaemia Munkacsoport, és az alapító tagok között Nyugat-Dunántúlt dr. István Lajos és dr. Cholnoky Péter képviselte. Ezzel a szombathelyi munkacsoport regionális központi szerepet kapott. Ezt követõen a gyermekgyógyászati onkohaematolgóiai ellátásban a gondozás, vagyis a járóbeteg szakellátás a dr. István Lajos által vezetett Vérellátóban folyt dr. Bokorné dr. Egyed Ágnes és dr. Fadgyas Zsuzsanna közremûködésével, a fekvõbetegeket pedig a Csecsemõ- és Gyermekgyógyászati Osztályon dr. Cholnoky Péter és dr. Szabó László irányításával kezelték. A fõnõvér, Mezõ Lajosné és a helyettese, Farsang Imréné, továbbá a beosztott ápolók is hamar elsajátították az onkológiai teendõket. 1969-ben az onkológia telekobalt készüléket kapott, amely bõvítette a gyermekgyógyászati onkohaematológiai ellátás lehetõségeit is. Dr. Kocsis Sándor, dr. Padányi János, késõbb dr. Kocsis Eszter segítette a gyermekek onkológiai ellátását. A gyermekonkológia patológiai hátterét dr. Kádas László, dr. Brittig Ferenc, dr. Csanaky György és dr. Tóth Csaba osztályvezetõ fõorvosok biztosították munkatársaikkal. Izotópdiagnosztikai segítséget dr. Virág Lajos, dr. Palatka János és dr. Bajner Ágnes osztályvezetõ fõorvosoktól kaptak. Dr. Tóth Csaba és dr. Bajner Ágnes munkatársaikkal a mai napig is támaszai a gyermekgyógyászati onkohaematológiai ellátásnak. 1981-ben új korszakba lépett a gyermekgyógyászati onkohaematológia. Dr. Masát Péter vezetésével megalakult az önálló részleg a Gyermekkórházban, majd 1986-ban a központi telephely komplex tömbjébe költözött a Csecsemõ- és Gyermekgyógyászati Osztállyal. Beosztott orvos hosszú ideig Szalók Imre volt, aki néhány éve házi gyermekorvosi munkát vállalt. Közben kinevelõdött egy szakképzett asszisztensi és nõvéri gárda is. Dr. Cholnoky Péter professzor 1993-ban egy stabil részleget adott át dr. Oroszlán György osztályvezetõ fõorvosnak. 236


Jeles napok, neves gyógyítók Fokozatosan a civil szféra is felfigyelt az egyre eredményesebb munkára, és hajlandó volt anyagilag is támogatni a gyógyítás tárgyi feltételeinek megteremtését az onkohaematológiai részlegen. Segítségükkel 7 kétágyas – félsteril, baktériumszûrõvel ellátott és légkondicionált – ún. ,,baba-mama”, helyesebben ,,beteg-szülõ” szobában lehetõvé váltak a korszerû gyógyítás és ápolás feltételei. Közben a kórházi gép-mûszerfejlesztések is kedveztek a modern gyermekgyógyászati onkohaematológiai ellátásnak. Köztük említésre érdemesek az UH-, a CT- és az MR-fejlesztések, valamint a dr. Csejtei András fõorvos által vezetett Onkoradiológiai Osztályon telepítésre kerülõ lineáris gyorsítók. A laboratóriumi tevékenység folyamatos fejlõdése is hozzájárult a szakma eredményességéhez. Kiemelkedõ segítséget jelentett a Központi Laboratórium részérõl a flow-cytometria bevezetése, személyesen dr. Plander Márk tevékenysége. 2007. április 1-je a gyermekgyógyászati onkohaematológiai ellátás fekete napja. Ettõl kezdve a részleg – bár regionális szakmai centrum szerepét senki nem vitatja – csak a Vas megyei betegekre vonatkozó ellátási kötelezettségre kapott felhatalmazást az OEP-tõl, ami azt jelenti, hogy a kórházi TVK nem biztosítja a Vas megyén kívüli betegek ellátásának finanszírozását. Ennek ellenére – felvállalva az anyagi veszteségeket – a gyermekgyógyászati onkohaematológia Vas megyén kívüli betegeket is fogad, mert valakinek valahol ezeket a betegeket is gyógykezelni kell.


237


238


Kórház Tudományos Bizottsága november 4

Recommend Documents