Kora hajnal volt, és Valentina, ahogy az gyakran megesett, előbb ébredt Juliánál. A függöny nem volt teljesen összehúzva; halvány szórt fény áradt be

„Kora hajnal volt, és Valentina, ahogy az gyakran megesett, előbb ébredt Juliánál. A függöny nem volt teljesen összehúzva; halvány szórt fény áradt be a szobába. Valami megmozdult. Valentina jobban megnézte, és rájött, hogy Elspeth-et látja. Mintha nagyon messziről nézné; Elspeth halvány és elmosódott körvonalú volt. Éppúgy fest, mint mami, gondolta Valentina, de abban, ahogy a kísértet visszanézett rá, volt valami ismeretlen és idegen. Eddig a pillanatig Valentina nem félt, de most hirtelen megrémült. Lecsúszott az ágyról, aztán kirohant a lakásból, le a főlépcsőn, majd lihegve állt meg pizsamájában a levélszekrények mellett. Robert talán csak egy órája aludt, ezért némi időbe telt, amíg meghallotta az ajtaján a kopogást. Alsónadrágban ment az ajtóhoz, hunyorogva lesett ki. – Bejöhetek? – kérdezte Valentina. – Ó! Egy pillanat. – Robert visszament a hálószobába, felvette a nadrágját meg az előző napi ingét, visszament az ajtóhoz, és kitárta. – Jó reggelt – mondta, aztán, amikor jobban megnézte a lányt: – Mi a baj? – Láttam Elspeth-et – felelte a lány, és sírni kezdett.”

A fordítás alapjául szolgáló mű Audrey Niffenegger: Her Fearful Symmetry SCRIBNER, A Division of Simon & Schuster, Inc., 2009 Copyright © 2009 by Audrey Niffenegger Hungarian translation © Gálvölgyi Judit, 2010 Minden jog fenntartva. ISBN 978-963-293-076-3

Jean Patemannek, szeretettel

Mondta: „Tudom, milyen halottnak lenni. Tudom, milyen bánatosnak lenni.” S ettől olyan, mintha meg sem születtem volna. – THE BEATLES

Amikor Elspeth meghalt, Robert épp az automata előtt állt, és nézte, ahogy a tea a kis műanyag pohárba csorog. Később Robertnek eszébe jutott, hogyan ment végig a kórházi folyosón, kezében a pohárkányi borzalmas teával, egyedül a neoncsövek alatt, visszafelé a szobába, ahol Elspeth gépekkel körülvéve feküdt. Elspeth arcával az ajtó felé fordult, a szeme nyitva volt; Robert először azt hitte, magánál van. A halála előtti pillanatokban Elspeth az előző évi tavasz egyik napjára gondolt, amikor Roberttel egy sáros ösvényen sétáltak a Temze partján, Kew Gardensben. A levegőben rothadt avar szaga; korábban esett. – Kár, hogy nem születtek gyerekeink – mondta Robert, és Elspeth válaszolt. – Ne légy csacsi, kedves. – Hangosan kimondta, a kórházi szobában, de Robert nem volt ott, nem hallotta. Elspeth az ajtó felé fordította az arcát. Kiáltani akart, Robert, de hirtelen elszorult a torka. Úgy érezte, mintha a lelke a légcsövén keresztül próbálna kiszökni a testéből. Köhögni próbált, hogy kiengedje, de csak hörgött. Megfulladok! Megfulladok az ágyban... Erős nyomást érzett, aztán lebegett; a fájdalom megszűnt, és ő a mennyezetről nézett le apró, meggyötört testére. Robert az ajtóban állt. A tea égette a kezét, letette hát a poharat az ágy melletti éjjeliszekrényre. A hajnal kezdte átváltoztatni a szoba árnyait szénfeketéből meghatározhatatlan szürkévé;

9

egyébként mintha semmi sem változott volna. Robert becsukta az ajtót. Levette kerek, drótkeretes szemüvegét és cipőjét. Bemászott az ágyba, óvatosan, hogy meg ne zavarja Elspeth-et, és hozzásimult. Elspeth heteken át lázban égett, de most szinte normális volt a hőmérséklete. Robert melegnek érezte a bőrét ott, ahol hozzáért. Elspeth eltávozott az élettelen tárgyak világába, és lassan kezdett kihűlni. Robert Elspeth tarkójához szorította az arcát és mélyeket lélegzett. Elspeth nézte a férfit a mennyezetről. Milyen ismerős volt neki, és milyen idegennek látszott! Látta, de nem érezte, ahogy a férfi hosszú karjával átszorítja a derekát – Roberten minden elnyújtottnak látszott, az arca csupa áll, felsőajka vastag; az orra kissé madárcsőrre emlékeztetett, a szeme mélyen ülő; barna haja szétterült Elspeth párnáján. A bőre sápadt volt, hiszen túlságosan sok időt töltött a kórházban. Nagyon magányosnak látszott, soványnak és nagynak, ahogy körülfogta Elspeth pici, élettelen testét. Elspeth-nek egy fénykép jutott az eszébe, amelyet nemrégiben látott a National Geographicban, egy anya ölelte át rajta éhen halt gyermekét. Robert fehér inge meggyűrődött; zoknijából mindkét nagylábujja kilátszott. Elspeth-re egyszerre rázúdult az összes dolog, amit életében megbánt, minden bűntudata és vágyakozása. Nem, gondolta. Nem megyek el. De már elment, és egy pillanat alatt másutt termett, semmiként szétszóródott. A nővér fél óra múlva talált rájuk. Némán állt, nézte a magas, fiatalos férfit, ahogy átöleli a vékony, halott, középkorú nőt. Aztán elment a beteghordókért. Odakinn London épp ébredezett. Robert csukott szemmel feküdt, hallgatta a forgalmat a főutcán, a lépéseket a folyosón. Tudta, hogy nemsokára ki kell nyitnia a szemét, el kell engednie Elspeth testét, fel kell állnia, beszélnie kell. Hamarosan elkezdődik a jövő, Elspeth nélkül. Nem nyitotta ki a szemét, beszívta az asszony egyre tünedező illatát, és várt.

10

A levelek kéthetente jöttek. Nem a házhoz. Edwina Noblin Pool minden második csütörtökön hat mérföldet autózott a postáig Highland Parkba, a második városba Lake Forest-i otthonától. Ott bérelt egy kis postafiókot. Soha nem volt benne egy levélnél több. A levelet általában egy Starbucks kávézóba vitte, ahol elfogyasztott egy nagy, koffeinmentes, szójatejes kávét levélolvasás közben. A sarokban ült, hátát a falnak támasztotta. Néha, amikor sietett, Edie a kocsiban olvasta el a levelet. Ezután mindig a Második utcai hot-dogos mögötti parkolóba hajtott, megállt a nagy szeméttartály mellett, és elégette a levelet. – Miért tartasz öngyújtót a kesztyűtartódban? – kérdezte Jack, a férje. – Ráuntam a kötögetésre. Mostanában gyújtogatok – felelte Edie. Jack nem említette többet a dolgot. Ez volt minden, amit Jack tudott a levelekről, ugyanis felbérelt egy nyomozót, hogy kövesse a feleségét. A nyomozó nem számolt be találkozókról, telefonhívásokról, sem e-mailekről; semmi gyanús nem történt, kivéve a leveleket. Azt már nem árulta el megbízójának, hogy Edie az utóbbi időben őt bámulja levélégetés közben, aztán cipőjével az aszfaltba tapossa a hamut. Egyszer náci karlendítéssel üdvözölte a férfit, aki lassan már rettegett attól, hogy követnie kell.

11

Edwina Poolban volt valami, ami zavarta a nyomozót; nem olyan volt, mint a többiek. Jack leszögezte, hogy nem váláshoz gyűjt bizonyítékokat. – Csak tudni akarom, mit csinál – mondta. – Valami... megváltozott. Edie többnyire nem vett tudomást a nyomozóról. Jacknek nem szólt semmit. Belenyugodott, abban a biztos tudatban, hogy az elhízott, fénylő képű fickó úgysem jön rá semmire. Az utolsó levél december elején érkezett. Edie elhozta a postáról, és a Lake Forest-i strandra hajtott. A lehető legtávolabb állt meg az úttól. Szeles, komiszul hideg nap volt. A homokot nem borította hó. A Michigan-tó barnállott; kis hullámok nyaldosták a sziklákat. Mintha a sziklákat direkt úgy rendezték volna el, hogy ellenálljanak az eróziónak; a part olyan volt, akár egy színpadi díszlet. A parkolóban egyedül Edie Honda Accordja állt. Nem kapcsolta ki a motort. A nyomozó sóhajtott, aztán megállt a parkoló túlsó végében. Edie a férfi kocsijára pillantott. Muszáj, hogy ehhez is közönségem legyen? Egy darabig a tavat bámulta. Elégethetném anélkül, hogy elolvasnám. Arra gondolt, hogyan alakult volna az élete, ha Londonban marad; ha hagyta volna, hogy Jack nélküle térjen haza Amerikába. Erőteljes vágyakozást érzett az ikertestvére iránt, kivette a retiküljéből a levelet, feltépte, széthajtogatta. Drága e! Mondtam, hogy tudatni fogom – hát tessék –, ég áldjon. Próbálom elképzelni, milyen érzés volna, ha rólad lenne szó – de lehetetlen elképzelnem a világot nélküled, bármilyen régen éljünk is külön. Nem hagyok rád semmit. Élned kell az életem. Ez éppen elegendő. Helyette kísérletezem – az egészet az ikrekre hagytam. Remélem, élvezni fogják. Ne aggódj, rendben leszek. Búcsúzz el a nevemben Jacktől. Mindenek ellenére szeretettel, e

12

Edie lehajtott fejjel ült, várta a könnyeket. Egy se jött, amiért hálás volt; nem akart a nyomozó előtt sírni. Megnézte a bélyeget. A levelet négy napja adták fel. Vajon ki vitte el a postára? Talán egy nővér. A levelet a ridiküljébe tette. Immár nem kellett elégetnie. Egy kis ideig megtartja. Talán megtartja. Kihajtott a parkolóból. Amikor elhaladt a nyomozó mellett, bemutatott neki. Amíg megtette a rövid utat a parttól hazáig, Edie a lányaira gondolt. Katasztrofális forgatókönyvek futottak végig lelki szemei előtt. Mire hazaért, eltökélte, megakadályozza, hogy a testvére vagyonát Julia és Valentina örököljék. Amikor Jack hazaért a munkából, Edie még mindig a sötétben kuporgott az ágyban. – Mi baj? – kérdezte Jack. – Elspeth meghalt – felelte Edie. – Honnan tudod? Edie átnyújtotta a levelet. Jack elolvasta, és nem érzett mást, csak megkönnyebbülést. Ennyi az egész, gondolta. Egész idő alatt csak Elspeth volt az. Befeküdt a maga oldalán az ágyba, Edie pedig hozzásimult. – Sajnálom, bébi – mondta a férfi, aztán szótlanok maradtak. Jack a rákövetkező hetekben és hónapokban már megbánta, hogy így történt. Edie nem beszélt neki az ikertestvéréről, a kérdésekre nem válaszolt, nem töprengett azon, vajon mit hagyott a lányaikra Elspeth, nem beszélt az érzéseiről, még azt sem hagyta, hogy Jack megemlítse a testvérét. Aztán Jack azon gondolkodott, mi lett volna, ha Edie beszélt volna aznap délután, ha ő megkérdezte volna. Vajon akkor is ennyire elzárkózó lett volna, ha elmondja neki, amit tudott? Mintha egy fal lett volna közöttük. De ebben a pillanatban még egymás mellett feküdtek az ágyban. Edie Jack mellkasára tette a kezét, figyelte a szívverését. „Ne aggódj, rendben leszek.”... Nem hiszem, hogy képes vagyok rá. Azt hittem, még látlak. Miért nem mentem én hozzád? Miért mondtad, hogy ne jöjjek? Hogyan engedhettük, hogy így történjen? Jack átölelte. Megérte? Edie nem volt képes megszólalni.

13

Hallották, ahogy az ikrek belépnek a bejárati ajtón. Edie kibontakozott az ölelésből, felkelt. Nem sírt, de azért bement a fürdőszobába, és megmosta az arcát. – Egy szót se – mondta Jacknek fésülködés közben. – Miért? – Mert. – Oké. – A tekintetük találkozott a tükörben. Edie kiment, és Jack hallotta, ahogy teljesen normális hangon kérdezi: – Milyen volt az iskola? – Felesleges – felelte Julia. – Még nem vacsoráztatok? – kérdezte Valentina, és Edie válaszolt. – Arra gondoltam, elmehetnénk a Southgate-be pizzázni. Jack az ágyon ült, elnehezültnek és fáradtnak érezte magát. Szokás szerint most sem tudta, mi hogy van, de azt legalább igen, hogy mit fog vacsorázni.

14

Elspeth Noblin halott volt, és most már nem tehettek érte mást, mint hogy eltemetik. A gyászmenet lassan haladt befelé a Highgate temető kapuján keresztül, a koporsószállítót tíz autó követte, könyvritkaság-kereskedők és barátok. Az út igen rövid volt; a Szent Mihály rögtön ott állt a dombon. Robert Fanshaw gyalog jött le a Vautravers-házból felső szomszédaival, Marijke és Martin Wellsszel. A temető nyugati oldalán fekvő nagy udvarról nézték, hogyan manőverez a halottaskocsi a kapun át felfelé a keskeny úton, a Noblin család kriptájához. Robert kimerült és bénult volt. Mintha elmaradtak volna a hangok, mint amikor filmvetítésnél nem működnek a hangszórók. Martin és Marijke egymás mellett álltak, kicsit távolabb tőle. Martin karcsú, kifogástalanul öltözött férfi volt rövidre vágott, őszülő hajjal, hegyes orral. Minden porcikájából áradt az idegesség és az élénkség, görcsös volt és feszült. Ereiben walesi vér csörgedezett, nehezen viselte a temetőt. A felesége, Marijke fölébe tornyosult. Az asszony haját aszimmetrikusra vágatta és bíborvörösre festette, színben hozzáillő rúzst választott. Marijke nagy csontú, színes és türelmetlen volt. Ráncai éles ellentétben álltak divatos öltözködésével. Aggódva figyelte a férjét. Martin behunyta a szemét. Mozgott az ajka. Aki nem ismerte, azt hihette volna, imádkozik, de Robert és Marijke tudta, hogy

15

számol. A hó kövér pelyhekben hullt, és földet érés után nyomban el is olvadt. A Highgate temető tele volt csöpögő fákkal és latyakos, murvás ösvényekkel. Varjak röppentek a sírokról az alacsonyabb faágakra, köröztek, majd leszálltak a nem protestáns anglikánok kápolnájának tetejére; az épületben most a temető irodája működött. Marijke leküzdötte a vágyát, hogy rágyújtson. Nem volt különösebben oda Elspeth-ért, de most mégis hiányzott neki. Elspeth mondott volna valami csípősen mulatságosat, viccet csinált volna az egészből. Marijke végül kinyitotta a száját, és lehelete egy pillanatra megállt a levegőben, mint a füst. A halottaskocsi felfelé haladt a Cuttings Pathon, és eltűnt a gyászolók szeme elől. A Noblin-kripta valamivel a Comfort's Corner után állt, majdnem a temető közepén; a gyászolók a keskeny, gyökerektől alig járható Oszlopcsarnok ösvényen közelítették meg, hogy ott ismét beérjék a halottaskocsit. Az emberek autóikkal a félkör alakú Oszlopcsarnok előtt parkoltak le, amely elválasztotta a temetőt az udvartól, kiszálltak, körülpillantottak, magukba szívták a kápolnák tornyainak (amelyek stílusát viccesen „sírásógótiká”-nak is nevezik), a vaskapunak, a háborús emlékműnek, az ólmos égboltra vakon meredő Fortuna szobrának látványát. Marijkének eszébe jutott az összes temetési menet, amely áthaladt a Highgate kapuján. A viktoriánusok fekete gyászhintóit strucctollakkal díszített lovak húzták, a ceremóniák hivatásos gyászolóit és az olcsó halottkísérőket immár autók, esernyők és levert barátok tarka tömege váltotta fel. Marijke hirtelen úgy érezte, a temető olyan, mint egy régi színház: a darab mindig ugyanaz, csak a jelmezeket meg a frizurákat korszerűsítik időről időre. Robert megérintette Martin vállát, Martin úgy nézett fel, mintha most ébresztették volna. Átvágtak az udvaron, az Oszlopcsarnok közepén lévő átjárón keresztül, fel a temető mohos lépcsőin. Marijke mögöttük. Utánuk a többi gyászoló. Az ösvények csúszósak, meredekek és kövecsesek voltak. Mindenki a lába elé nézett. Egy szó sem törte meg a csendet.

16

Nigel, a temető igazgatója a halottaskocsinál állt, elegáns és igen óvatos volt. Visszafogott mosolya mintha azt üzente volna Robertnek: Egészen más, ha a mieinkről van szó, nem igaz? Robert barátja, Sebastian Morrow Nigel mellett állt. Sebastian volt a temetésrendező; Robert látta már őt dolgozni, de most mintha a szokásosnál is több együttérzéssel és figyelmességgel vezényelte volna le a szertartást. Mintha meg se mozdult vagy szólalt volna; csak időről időre rápillantott a soron következő tárgyra vagy személyre, és megtörtént, aminek történnie kellett. Sebastian grafitszürke öltönyt és mélyzöld nyakkendőt viselt. Szülei Nigériában nőttek fel, de ő már Londonban jött világra; sötét bőrével és sötét öltönyével egyszerre volt rendkívül feltűnő és szinte láthatatlan a zöldellő temető félhomályában. A koporsóvivők körülfogták a halottaskocsit. Miközben mindenki várt, Robert felgyalogolt a fő ösvényen a Noblin család kriptájához. Az épület mészkőből készült, rozsdás rézkapuja fölé csupán a vezetéknevet vésték fel. Az ajtón a féldombormű egy fiókáit önnön vérével tápláló pelikánt, a feltámadás jelképét ábrázolta. Robert néha ezt a sírboltot is útba ejtette, amikor turistákat kalauzolt a temetőben. Most nyitva állt az ajtó. Tomas és Matthew, a sírásók öt méterrel arrébb várakoztak az úton, egy gránitoszlop előtt. Robert tekintete találkozott az övékével; azok bólintottak, és odamentek hozzá. Robert habozott, mielőtt belépett volna a kriptába. Négy koporsó volt odabenn – Elspeth szüleié és nagyszüleié –, és némi por is felgyülemlett a szűk terem sarkaiban. A fal mellett már ott várakozott az üres koporsóállvány. Ennyi. Robertnek úgy tűnt, mintha a kripta belsejéből áradna a hideg, akár egy hűtőszekrényből. Úgy érezte, valamiféle cserére kerül sor: ő a temetőnek adja Elspeth-et, a temető pedig... nem tudta, mit ad neki. Valamit adnia kell. Thomasszal és Matthew-val ment vissza a halottaskocsihoz. Elspeth koporsóját a föld fölötti temetés miatt ólommal bélelték ki, így aztán elképesztően nehéz volt. Robert és a többi koporsóvivő a vállukra vették, bevitték a kriptába; aztán

17

meglehetősen ügyetlenül engedték le az állványra. A kripta túl kicsi volt ahhoz, hogy az összes koporsóvivő beférjen, a koporsó meg mintha túlságosan nagy lett volna. Elhelyezték. A nappali fényben csillogott a sötét tölgyfa. Mindenki kisorjázott, kivéve Robertet, aki kissé előregörnyedve a koporsó tetejére szorította két tenyerét, mintha a lakkozott fa Elspeth bőre lett volna, mintha azt várta volna, hogy a meggyötört testet rejtő faládából mégis szívdobogást fog észlelni. Elspeth sápadt arcára gondolt, kék szemére, amely néha gúnyosan csodálkozva nagyra kerekedett, de résnyire szűkült, ha nem tetszett neki valami; parányi keblére, teste fura forróságára a lázak idején, a csövek meg a műtét okozta sebhelyekre a testén. Hirtelen elöntötték a vágyak és az ellentmondásos érzelmek. Visszaemlékezett Elspeth hajának lágyságára, hogy hogy sírt, amikor marékszámra hullott ki, és arra, ahogy végigsimított kezével az asszony kopasz koponyáján. Elspeth két combjának hajlatára gondolt meg a puffadásra és a bomlásra, amelyek máris sejtről sejtre átalakítják a testét. Elspeth negyvennégy éves volt. – Robert! – Jessica Bates állt mellette. Az egyik rafinált kalapját viselte, a karima alól nézett fel rá, szigorú arcát ellágyította a részvét. – Gyere, kérlek. – Puha, ráncos kezét a férfiéra tette. Robert keze izzadt, és amikor felemelte, látta, hogy jól látható nyomokat hagyott a koporsó tükörsima felületén. Le akarta törölni, aztán úgy döntött, mégis otthagyja, mintha bizonyítani akarná az utókornak, hogy megérintette Elspeth testének ezt a kiterjesztését. Hagyta, hogy Jessica kivezesse a sírboltból, és a többiekkel együtt végigállta a gyászszertartást. – Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé. Martin a csoport szélén állt. A szeme most is csukva. A fejét lehajtotta, ökölbe szorított keze a zsebében. Marijke hozzábújt, belé karolt; Martin mintha észre sem vette volna, himbálózni kezdett előre-hátra. Marijke kihúzta magát, de hagyta, hogy Martin ringassa magát.

18

– Mivel a Mindenható Úr az ő nagy könyörületességében magához vette drága eltávozott nővérünk lelkét, átadjuk testét a végső nyughelyének; rögöt a röghöz, hamut a hamuhoz, port a porhoz; teljes bizonyosságban afelől, hogy örök életre támad a mi Urunk, Jézus Krisztus által; aki alantas testünket átváltoztatja az ő dicsőséges testének hasonlatosságára az ő hatalmas műve szerint, amellyel uralkodni képes mindeneken. Robert hagyta, hogy elkalandozzon a tekintete. A fák kopárak voltak – három hét volt még hátra karácsonyig –, ám a temető zöldellt. A Highgate tele volt krisztustövis-bokrokkal, amelyek a Viktória korabeli koszorúkból sarjadtak. Ünnepiesnek tűntek, már ha az ember képes volt arra a gondolati bukfencre, hogy a temetőben a karácsony jusson az eszébe. Amikor a lelkész szavaira próbált figyelni, Robert meghallotta, hogy a közelben a rókák szólongatják egymást. Jessica Bates Robert mellett állt. Kihúzta magát, felszegte a fejét, de Robert érezte rajta a kimerültséget. Jessica volt a Highgate Temető Baráti Társaságának elnöke, azé a jótékonysági egyleté, amely a helyet gondozta, és csoportos látogatásokat szervezett a turistáknak. Robert az alkalmazottja volt, de valószínűleg Jessica amúgy is eljött volna Elspeth temetésére. Kedvelték egymást. Elspeth mindig hozott szendvicset Jessicának is, amikor ebédidőben meglátogatta Robertet. Hirtelen elfogta a rémület: Hogyan fogok majd mindenre emlékezni Elspeth-tel kapcsolatban? Most még telve volt az asszony illatával, hangjával, habozásával a telefonban, mielőtt kimondta a nevét, a mozgásával szeretkezés közben, a lehetetlenül magas sarkú cipők iránti rajongásával, az érzékiséggel, ahogyan a régi könyveket lapozta és az érzéketlenséggel, ahogyan eladta őket. Ebben a pillanatban mindent tudott, amit valaha is tudhatott Elspeth-ről, és sürgősen meg kellett volna állítania az időt, hogy semmi se párologjon el. De már elkésett; akkor kellett volna megtennie, amikor Elspeth tette; immár túlszaladt Elspeth-en, kezdte elveszíteni őt. Elspeth emléke már halványult. Mindent le kellett volna írnom... de semmit sem használt volna. Semmi, amit írni tudok, nem hozza vissza őt.

19

Nigel becsukta, majd kulcsra zárta a kripta ajtaját. Robert tudta, hogy a kulcs egy számozott rekeszben fog pihenni egy fiókban, az irodában, amíg újra szükség nem lesz rá. Kellemetlen csönd támadt; a szertartás véget ért, de senki nem tudta, mitévő legyen. Jessica megragadta Robert vállát, és a lelkész felé bökött a fejével. Robert megköszönte a vikárius szolgálatait, és átadta neki a borítékot. Az egész társaság együtt sétált lefelé az úton. Robert kisvártatva ismét az udvaron találta magát. A havazásból eső lett. Tucatnyi fekete esernyő nyílt ki szinte egyszerre. Az emberek beszálltak autóikba, és lassan elszivárogtak a sírkertből. A temetői munkatársak beszéltek Roberthez, a kezét szorongatták, teát meg valami erősebbet is kínálgattak; ő pedig maga sem tudta, miket felelgetett, aztán a többiek tapintatosan visszavonultak. A könyvárusok mind átmentek az Angyalba. Robert látta, hogy Jessica az iroda ablakában áll, és őt figyeli. Marijke és Martin kissé távolabb toporogtak; most odaléptek hozzá. Marijke a karjánál fogva vezette Martint. Martin még mindig leszegte a fejét, és ahogy közeledtek, szemlátomást azon igyekezett, hogy rálépjen az udvar minden egyes kőlapjára. Marijke megragadta Robert kezét, hármasban léptek ki a temető kapuján és indultak el a Swain's Lane-en. Amikor a Highgate domb tetejére értek, balra fordultak, mentek néhány percig, majd ismét balra vették az irányt. Marijke elengedte Robertet, hogy gyorsabb mozgásra bírja Martint. Lementek egy hosszú, keskeny aszfaltúton. Robert kinyitotta a kaput, és már otthon is voltak. A Vautravers-ház mindhárom lakása sötét volt, és ahogy a nappal estébe fordult, Marijke még a szokásosnál is súlyosabbnak és nyomasztóbbnak találta az épületet. Együtt álltak az előcsarnokban. Marijke megölelte Robertet. Nem tudta, mit mondjon. A szokásos dolgokat már mind elmondták, így hát nem szólt egy szót sem, Robert pedig hátat fordított neki, hogy bemenjen a lakásába. Martin hangja rekedten tört fel. – Sajnálom.

20

A szó mindhármukat meglepte. Robert egy pillanatig habozott, majd biccentett. Kíváncsi volt, mond-e még valamit Martin. Álltak sután, hármasban, majd Robert ismét biccentett, aztán eltűnt a lakásában. Martin nem tudta, helyesen tette-e, hogy megszólalt. Marijkével felfelé indultak a lépcsőn. Megálltak a második lépcsőfordulónál, Elspeth ajtaja előtt. Az ajtón kis, géppel írt kartonlapon csak ennyi állt: Noblin. Marijke menet közben megérintette a papírt. A kriptán látott név jutott az eszébe. Arra gondolt, hogy most már mindig ez fog történni, valahányszor elmegy ott. Robert levette a cipőjét, bement puritán, majdnem sötét hálószobájába és vizes gyapjúkabátjában végigdőlt az ágyon. A mennyezetet bámulta, Elspeth lakására gondolt a feje fölött. Elképzelte a konyhát, ami teli van ennivalóval, amit Elspeth már nem fog megenni; Elspeth ruháira, könyveire, székeire gondolt, amelyeket már nem fognak hordani, olvasni, amikre már nem fognak ráülni; a papírokkal elborított íróasztalra, amelyeket át kell majd néznie. Sok mindent kell tennie, de nem most. Még nem áll készen Elspeth hiányára. A szerettei közül senki sem halt még meg, Elspeth előtt. Vannak, akik messze élnek, de nem halottak. Elspeth? Még a név is üresnek tetszett, mintha elszakadt volna egykori viselőjétől, és semmihez sem kötődve lebegne Robert tudatában. Hogyan kellene élnem nélküled? Ez nem a test kérdése volt; a teste a szokásos módon továbbél majd. A probléma a hogyan szóban rejlett; élni fog, de Elspeth nélkül számára elveszett az élet zamata, megszokása, rendszere. Újra kell tanulnia a magányt. Még csak négy óra volt. A nap lenyugodott; a hálószobát felismerhetetlenné varázsolták az árnyak. Robert becsukta a szemét, várta, hogy elaludjon. Némi idő elteltével rájött, hogy nem fog aludni; felkelt, felvette a cipőjét, felment, és kinyitotta Elspeth lakásának ajtaját. Úgy haladt végig a lakáson, hogy egyetlen lámpát sem gyújtott fel. Elspeth hálószobájában újra levette a cipőjét, levette a kabátját, egy pillanatra elgondolkodott, majd teljesen levetkőzött. Bebújt Elspeth ágyába, oda, ahol máskor is aludni

21

szokott. A szemüvegét is ugyanoda tette az éjjeliszekrényen, ahová mindig. Összegömbölyödött és lassan ellazult, ahogy a takaró kezdett felmelegedni. Robert úgy aludt el, hogy várta, hogy Elspeth mellé bújjon.

22

Marijke Wells de Graaf annak a hálószobának az ajtajában állt, amelyet az utóbbi huszonhárom évben Martinnal osztott meg. Három levelet tartott a kezében, és nem tudta eldönteni, hová tegye közülük az egyiket. A bőröndjei a lépcsőfordulóban sorakoztak, rajtuk takarosan összehajtogatva Marijke sárga esőköpenye. Csak a levelet kellett elhelyeznie, és indulhatott. Martin éppen zuhanyozott. Úgy húsz perce kezdhette; még vagy egy óra hosszat bent is marad, azután is, hogy a meleg víz elfogyott. Marijke elvi kérdést csinált abból, hogy ne kutakodjon, mivel foglalatoskodik Martin odabenn. Hallotta, hogyan beszél magában, hallotta a halk, kedves motyogást; akárcsak ha rádió lett volna. Itt a Téboly Rádió, gondolta, a kényszerbetegség legújabb és legpompásabb slágereivel. Olyan helyen akarta hagyni a levelet, ahol Martin viszonylag hamar észreveszi, de azért nem túlságosan gyorsan. És persze olyan helyen, amelyik egyelőre nem jelent problémát Martinnak, tehát ahonnan egyszerűen csak elveszi, és kinyitja. De nem akarta olyan helyen sem hagyni, amit beszennyezne a levél, olyan helyen, ami mindörökre összefüggésbe kerülne az üzenetével, és ezért Martin számára a jövőben már a megközelítése is lehetetlenné válna.

23

Hetek óta törte ezen a fejét, de nem jutott elhatározásra. Kis híján feladta, és postán küldte el a levelet, de nem akarta, hogy Martin aggódjon, amikor nem jön haza többé a munkából. Bárcsak hagyhatnám a levegőben lebegni, gondolta. És ekkor elmosolyodott, és elővette a varródobozát. Marijke Martin dolgozószobájában állt a számítógép mellett, próbált uralkodni magán, hogy ne remegjen a keze, amikor az íróasztali lámpa sárga fénykörében próbált befűzni a tűbe. A lakás nagyon sötét volt; Martin újságpapírral beragasztotta az összes ablakot, és Marijke csak abból a keskeny fénycsíkból tudta, hogy reggel van, ami a ragasztószalag mellett beszüremkedett. Befűzte a tűt, tett néhány öltést a borítékon, aztán felállt Martin székére, és a cérna végét a mennyezetre ragasztotta. Marijke magas volt, de nyújtózkodnia kellett. Egy pillanatra megszédült, a szék pedig megingott alatta a sötét szobában. Rossz vicc lenne, ha most esnék le és törném össze magam. Elképzelte, ahogyan betört fejjel hever a padlón, és a levél fölötte himbálózik. De egy másodperc múlva visszanyerte az egyensúlyát, és leszállt a székről. Tökéletes. Összeszedte varrófelszerelését, helyére tolta a széket. Martin a nevét kiáltotta. Marijke megdermedt. – Tessék? – kiabálta végül. A varródobozt Martin íróasztalára tette. Aztán bement a hálószobába, és megállt a fürdőszoba ajtaja előtt. – Tessék? – Visszatartotta a lélegzetét; a másik két levelet a háta mögé dugta. – Van egy Theónak szóló levél az íróasztalomon; útközben fel tudnád adni? – Oké... – Kösz! Marijke résnyire nyitotta az ajtót. A fürdőszobából áradt a gőz, Marijke arca bepárásodott. Habozott. – Martin... – Hmm? Marijke hirtelen azt sem tudta fiú-e vagy lány. – Tot ziens, Martin – mondta végül.

24

– Tot ziens, szerelmem. – Martin hangja vidám volt. – Viszlát ma este. Marijke szemébe könnycseppek szöktek. Lassan kiment a hálószobából, átaraszolt a nejlonfóliába csomagolt dobozok közt a hallban, besurrant a dolgozószobába, fogta Martin Theónak szánt levelét, majd folytatta útját az előszobán át, ki a lakásukból. Megállt, keze még a kilincsen. Hirtelen eszébe jutott valami régről: Együtt álltunk itt, a kezem épp így a kilincsen. Persze, fiatalabb kéz; fiatalok voltunk. Esett. A bevásárlásból értünk haza éppen. Marijke becsukta a szemét, állt, figyelt. A lakás nagy volt, innen nem hallotta Martint. Az ajtót nyitva hagyta (sosem zárták be), felvette a kabátját, az órájára nézett. Felnyalábolta a bőröndjeit, és ügyetlenül levitte őket a lépcsőn, menet közben futó pillantást vetett Elspeth ajtajára. Leért a földszintre, és az egyik levelet Robert postaládájában hagyta. Amikor kilépett a kapun, nem fordult meg, hogy szemügyre vegye a Vautravers-házat. Végighaladt az ösvényen felfelé, az útig, bőröndjeit maga mögött húzva. Hűvös, nyirkos januári reggel volt; éjjel esett. A Highgate Village a változatlanság érzését árasztotta ezen a reggelen, mintha egyáltalán nem múlt volna az idő azóta, hogy 1981-ben fiatalasszonyként ide érkezett. A piros telefonfülke még mindig ott állt a Pond Square-en, azaz a Tó téren, bár most nem volt ott tó, sőt sohasem, amióta Marijke csak emlékezett rá, csupán murva meg padok, szunyókáló nyugdíjasokkal. A könyvesbolt öreg tulajdonosa még mindig alaposan szemügyre vette a turistákat, akik zavaros térképeit és foszladozó köteteit mustrálták. Zsemleszínű labrador szaladt keresztül a téren, könnyedén kikerülve egy rémülten felsikoltó kisgyereket. A kisvendéglők, a tisztítók, az ingatlanügynökségek, a gyógyszerész – mind-mind várakoztak, mintha csak felrobbant volna valahol egy bomba, ami csak a gyerekkocsit toló anyukákat hagyta volna életben. Miközben postára adta Martin meg a saját levelét, Marijke azokra az órákra gondolt, amelyeket Theóval töltött itt. Talán egyszerre érnek oda.

25

A sofőr már várta a minitaxi-állomásnál. A bőröndöket bedobta a csomagtartóba, beszálltak. – Heathrow? – kérdezte a sofőr. – Igen, négyes terminál – felelte Marijke. Lefelé indultak a North Hillen a Great North Road felé. Kicsivel később, miközben Marijke már sorban állt a KLM pultjánál, Martin kiszállt a zuhany alól. Aki nem szokott hozzá Martin látványához, megijedt volna: vörös volt, mint a rák; mintha valami mutáns háziasszony leforrázta volna, hogy lepucolja róla az összes koszt. Martin jól érezte magát. Tisztának érezte magát. A reggeli zuhanyozás napjának egyik fénypontja volt. Gondjai a háttérbe húzódtak; a zavaró tényezők ott ragadtak a zuhany alatt; elméje tiszta volt. A tea előtti zuhanyozás csak azért nem volt ennyire kielégítő, mert rövidebb volt, tolakodó gondolatok zaklatták, no és Marijke hazaérkezése a munkahelyéről, a BBC-ből. A lefekvés előtti zuhanyozást pedig elrontotta az aggódás, amiért egy ágyba kellett bújnia Marijkével, a rettegés, hogy netán fura szaga van, hogy az asszony nem akar aznap szeretkezni, és elteszi őt egy későbbi éjszakára (az utóbbi időben egyre ritkább volt a szex), nem is beszélve a keresztrejtvényei, a kapott és a megválaszolatlan emailek miatti kínlódásról, no meg az aggodalmairól az Oxfordban tanuló Theo miatt (aki mindig kevesebb részletet közölt a napi életéről meg a barátnőiről és a gondolatairól, mint Martin szerette volna; Marijke azt mondta: „Tizenkilenc éves, csoda, hogy egyáltalán mond nekünk valamit”, de valahogy ez nem segített, és Martin elképzelt mindenféle szörnyű vírusokat és közlekedési baleseteket és tiltott anyagokat; Theo nemrégiben vett egy motort – Martin napi terheit sok-sok újabb szertartás egészítette ki, hogy Theo ép és egészséges maradjon). Martin törölközni kezdett. Mohón leste a testét, mélységes aggodalommal vett észre minden egyes tyúkszemet, eret vagy csípést – ennek ellenére fogalma sem volt arról, hogy valójában hogy néz ki. Még Marijke és Theo is csupán érzelemnyalábként léteztek Martin emlékezetében. Rossz arcmemóriája volt.

26

Ma minden simán ment. Martin mosakodási és pipereszertartásaira általában a szimmetria volt jellemző: ha a bal oldalon végighúzta egyszer a borotvát, így kellett tennie a jobb oldalon is. Volt egy komisz időszak néhány évvel korábban, amikor ez ahhoz vezetett, hogy Martin leborotvált az egész testéről minden egyes szőrszálat. Ez reggelente órákat vett igénybe, és Marijke sírt, amikor meglátta. Martin idővel meggyőzte magát, hogy némi pluszszámolással helyettesítheti a teljes borotválkozást. Így hát ma reggel megszámolta a szakálla leborotválásához szükséges húzásokat (harminc), aztán szándékosan letette a borotvát a mosdó szélére, és harmincszor elszámolt harmincig. Martin nyugodtan számolt, sietség nélkül. A sietség mindig elrontott mindent. Ha igyekezni próbált, elrontotta, és kezdhette elölről. Jól kellett csinálnia, hogy teljességet érezzen. Teljesség: ha pontosan végrehajtott mindent, Martint (futó) kielégülés fogta el minden mozdulatsor, feladat, számolás, mosdás, gondolat, gondolattalanság után. De nem volt szabad túlzottan elégedettnek lennie sem. Nem az volt a lényeg, hogy tetsszen magának, hanem hogy elhárítsa a katasztrófát. Aztán a mániák – akár a tűszúrások, az ösztökedöfések, a gúnyos megjegyzések: Nem hagytam véletlenül nyitva a gázt? Nem néz be valaki a hátsó ablakon? Lehet, hogy a tej savanyú. Meg kell szagolnom még egyszer, mielőtt a teába öntöm. Mostam-e kezet pisilés után? Nem árt, ha még egyszer kezet mosok inkább. Nem hagytam véletlenül nyitva a gázt? Nem ért véletlenül a padlóhoz a nadrágom, amikor felvettem? Csináld újra, csináld jól! Még egyszer! Újra. Megint. Újra. A kényszercselekvések válaszok voltak a mániák által feltett kérdésekre. Ellenőrizd a gázt. Mosd meg a kezed. Mosd meg nagyon alaposan, ne legyen benne hiba. Használj erősebb szappant. Használj hipót. A padló piszkos. Mosd fel. Kerüld meg a piszkos részt, ne lépj rá. Minél kevesebb lépéssel. Teríts a padlóra törölközőket, hogy ne piszkolódjon be. Mosd ki a törölközőket. Újra. Megint. Nem jó így belépni a hálószobába? Nem jó, miért? Csak. Előbb jobb lábbal kell. A testemet balra fordítva, így. Ez az. No és Marijke? Neki is így kell tennie. Nem tetszik neki. Nem számít. Nem akarja. Meg fogja tenni. Meg kell tennie. Rossz érzés, ha nem

27

teszi. Valami szörnyűség fog történni. Pontosan mi? Nem tudom. Nem bírok rágondolni. Gyorsan – 22 szorzatai: 44, 66, 88... 1122... Voltak jó napok, rossz napok, nagyon rossz napok. A mai nap jónak ígérkezett. Martinnak eszébe jutott az oxfordi Balliol College-ban töltött időszak, amikor minden szerdán teniszezett egy fickóval, aki a „A matematika filozófiája” című kurzusára járt. Akadtak napok, amikor még mielőtt kicsomagolta volna az ütőt, tudta, hogy minden egyes ütése jóleső lesz. Ilyen érzése volt a mai nappal kapcsolatban. Martin kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, végigtekintett a hálószobán. Marijke kirakta a ruháját az ágyra. A cipője a földön takarosan egy vonalban állt a nadrágja két szárával. Minden egyes ruhadarab pontos rend szerint. Egyik ruhadarab sem ért a másikhoz. Martin szemügyre vette a hálószoba keményfa padlóját. Egyes helyeken a lakk lekopott a fáról, másutt a padló felpúposodott a víztől – de ez Martint nem érdekelte. Csak az, hogy biztonságos-e mezítláb végigmennie a padlón. Ma, határozta el, biztonságos. Martin odagyalogolt az ágyhoz, és nagyon lassan öltözködni kezdett. Ahogy a ruhadarabok a testére kerültek, Martin egyre nagyobb biztonságban érezte magát a tiszta, viseltes kelmékben. Nagyon éhes volt, de nem sietett. Végül beledugta a lábát a cipőbe. A cipő mindig problémát jelentett. A barna fűzős félcipő amolyan közvetítő volt meztelen lába és a mindig elbátortalanító padló között. Martin nem szeretett a cipőhöz nyúlni. Mégis megtette, még a fűzőt is sikerült megkötnie. Marijke felajánlotta, hogy vesz neki tépőzáras edzőcipőt, de Martin esztétikai érzékét már a gondolat is felkavarta. Martin mindig szolid, sötét öltönyöket viselt; csak úgy áradt belőle a formalitás. Odáig nem ment el, hogy nyakkendőt is viseljen a lakásban, de mindig úgy nézett ki, mintha vagy abban a pillanatban vette volna le, vagy éppen most akart volna kötni egyet, mielőtt az ajtóhoz sietett. Minthogy mostanában már nem hagyta el a lakást, a nyakkendői a rúdon lógtak a szekrényében.

28

Miután felöltözött, Martin óvatosan végigment a hallon át a konyhába. A reggelije oda volt készítve a konyhaasztalra. Kis tálkában búzapehely, kis kancsóban tej, két barack. Martin megnyomta az elektromos kanna gombját, pár perc múlva felforrt a víz. Magával az evéssel kapcsolatban Martin kevés kényszercselekvést hajtott végre (főként olyasmiket, hogy bizonyos élelmiszereket hányszor kellene megrágnia). A konyha Marijke birodalma volt, és mindig sikerült Martint rávennie, hogy ami zavarja, az a lakás másik részében legyen. Martin igyekezett soha nem bekapcsolni a gáztűzhelyt, mert sosem tudhatta, hogy kikapcsolta-e, és ilyenkor képes volt órákig ott állni, kezével a gombon, amelyet ide-oda forgatott. De az elektromos kannával tudott teát főzni, és most is ezt tette. Marijke az újságot a gabonapelyhes tálka mellett hagyta. Még olvasatlan volt, takarosan összehajtogatva. Martin némi hálát érzett – szerette elsőként kinyitni az újságot, de Marijke többnyire előbb nézte át. Most kinyitotta a Guardiant, és egyenesen a keresztrejtvényhez lapozott. Ma csütörtök volt, és a csütörtöki számba Martin mindig tudományos témájú keresztrejtvényt készített. Ez most csillagászattal foglalkozott. Martin gyorsan átnézte, hogy nem került-e bele hiba. Különösen büszke volt az alakjára, mert a rácsozat egy kissé szögletes, ugyanakkor tökéletesen szimmetrikus spirális csillagrendszer formáját idézte. Aztán megnézte az előző napi rejtvény megfejtését. Az igen nehéz kriptikus keresztrejtvényt Martin váltótársa, Albert Beamish szerkesztette. Beamish Lillibet néven dolgozott; Martinnak fogalma sem volt, miért. Sosem találkozott Beamish-sel, bár néha beszéltek telefonon. Martin mindig szőrös férfinak képzelte el, balettruhában. Martin álneve Bunbury volt. Martin kinyitotta a Timest, a Daily Telegraphot, a Daily Mailt és az Independentet, és elkezdte keresni bennük az érdekes híreket. Az a keresztrejtvény, amelyen éppen dolgozott, a mezopotámiai hadviselésről szólt. Nem volt benne biztos, hogy a szerkesztő is lelkesedni fog érte, de ahogyan minden művész, Martin is

29

szükségét érezte, hogy munkájában kifejezze azt, ami éppen foglalkoztatja, és az utóbbi időben Martin határozottan sokat gondolt Irakra. A mai hírekben szó esett egy különösen véres öngyilkos bombamerényletről egy mecsetben. Martin sóhajtott, fogta az ollót, és nekilátott kivágni a cikket. Reggeli után elmosogatott (egész normálisan), és takaros halomba rakta az (immár inkább csipkére hasonlító) újságokat. Bement a dolgozószobájába, előrehajolt, hogy meggyújtsa az íróasztali lámpát. Ahogy felegyenesedett, valami súrolta az arcát. Martin először arra gondolt, talán egy denevér szabadult be valahogyan a dolgozószobába. De meglátta a borítékot, amint szelíden lengett a plafonhoz ragasztott fonalon. Állt, törte rajta a fejét. Az ő neve állt a borítékon Marijke lendületes kézírásával. Mit tettél? Földbe gyökerezett a lába, csak állt lehajtott fejjel a himbálózó boríték előtt, karját védekezőn összefonta a mellkasa előtt. Végül kinyújtotta a kezét, és – kissé megrántva a mennyezetre ragasztott cérnát – letépte az egészet. Lassan kinyitotta, széthajtotta a levelet, az olvasószemüvegéért nyúlt, feltette. Mit tett? Január 6. Lieve Martin! Drága férjem, sajnálom. Nem tudok tovább így élni. Mikor ezt a levelet olvasod, én már úton leszek Amszterdam felé. Írtam Theónak is, hogy tudja. Nem tudom, megérted-e, de megpróbálom elmagyarázni. Úgy szeretném élni az életemet, hogy ne kelljen állandóan ügyelnem a félelmeidre. Elfáradtam, Martin. Lestrapáltál. Tudom, hogy magányos leszek nélküled, de szabadabb leszek. Keresek magamnak egy kis lakást, kinyitom az ablakokat, és beeresztem a napfényt meg a levegőt. Minden falat fehérre festetek, és minden szobában virág lesz. Nem kell majd mindig jobb lábbal belépnem a szobába, és nem érzem majd a hipó szagát a bőrömön és mindenen, amit megérintek. A holmim szekrényekben és fiókokban tárolom, nem műanyag dobozokban vagy nejlonfóliába csomagolva. A bútoraim nem fognak elkopni a sok súrolástól. Talán tartok majd egy macskát is.

30

Beteg vagy, Martin, de nem vagy hajlandó orvoshoz menni. Nem jövök vissza Londonba. Ha látni akarsz, gyere te Amszterdamba. De először el kell hagynod a lakást, ezért félek, soha többé nem látjuk egymást. Próbáltam maradni, de nem bírtam. Légy jól, szerelmem! Marijke Martin csak állt, kezében a levéllel. Megtörtént a legrosszabb. Nem bírta felfogni. Elment. Nem jön vissza. Marijke. Lassan előrehajolt, először derékból, aztán csípőből, térdből, végül ott kuporgott az íróasztal előtt, hátát megvilágította az erős fény, az arca alig néhány centiméternyire a levéltől. Szerelmem. Jaj, szerelmem... Minden gondolata elszállt, csak a nagy ürességet érezte, mint mikor a víz visszahúzódik cunami után. Marijke. Marijke a vonaton ült, nézte a sík, szürke tájat, ahogy elmosódva tovafut a sínek mentén, útban a városba a Schipol repülőtérről. Esett, alacsonyan úsztak a felhők. Majdnem otthon vagyok. Az órájára nézett. Martinnak már meg kellett találnia a levelet. Kivette a táskájából a mobilját, kinyitotta. Nem volt hívása. Visszacsukta. Az eső a vonat ablakát verte. Mit tettem? Sajnálom, Martin. De tudta, hogy mihelyt otthon lesz, már nem fogja sajnálni, és azt is, hogy most már csak Amszterdamban lehet otthon.

31

Robert különleges körsétát tett a temető nyugati részében egy hamburgi régészcsoporttal, most pedig ott állt a Highgate temető főkapujának boltíve alatt. Arra várt, hogy miután a látogatók megvásárolják a képeslapokat és összeszedik a holmijukat, ő kikísérhesse őket, és bezárhassa a kaput. Télen nem tartottak menetrend szerinti idegenvezetéseket. Robert kedvelte ezeknek a csendes napoknak a visszafogott, hétköznapi hangulatát. A régészek kitódultak az egykori anglikán kápolnából, amelyben most az ajándékbolt működött. Robert az orruk elé tartotta a zöld műanyag adománygyűjtő ládikát, ők pedig beledobálták az aprópénzt. Mindig zavarba jött ettől a kis ügylettől, de mivel a temető nem adózott az adományok után, a Highgate-ben mindenki olyan buzgón koldult, ahogy csak tudott. Robert mosolygott, integetett a németeknek, aztán elfordította a súlyos kapu zárában a régimódi kulcsot. Bement az irodába, az asztalra tette az adománygyűjtő ládikát és a kulcsot. Felicity, az irodavezető mosolyogva borította ki a dobozt. – Nem rossz, ahhoz képest, milyen barátságtalan ez a szerda – mondta. Kinyújtotta a kezét. – Az adóvevő? Robert az esőköpenye zsebére ütött. – Majd visszahozom. – Vagyis kimész? – kérdezte Felicity. – Eleredt az eső.

32

– Csak egy kicsit. – Molly a kapunál van az út túloldalán. Odavinnéd neki ezeket? – Oké. Robert elvette Felicitytől a brosúrákat, aztán kivett egy esernyőt a lépcső melletti tartóból. A Swain's Lane felé indult. Molly, a kezeslábast és anorákot viselő, sovány, idősebb asszony egy összecsukható széken ült Strathcona és Mount Royal lordjának síremlékében. A rózsaszín márványból készült építészeti remekmű közvetlenül a temető keleti kapuja mellett húzódott meg. Molly békésen kémlelt a félhomályban, elvette Roberttől a brosúrákat, amelyeket a mellette lévő kis állványra helyezett. A címlapon Karl Marx volt látható; ő és George Eliot voltak a sztárok a temetőnek ezen a részén. – Nincs kedved bemenni egy kicsit a melegre? – kérdezte Robert. Molly lassú, reszelős, álmos hangon szólalt meg, beszédén enyhe ausztrál akcentus hallatszott. – Megvagyok, megy a hősugárzó. Megvolt már a látogatás? – Nem, most végeztem a körsétával. – Akkor eredj. Amint átvágott a Swain's Lane-en, Robert arra gondolt, hogy Molly úgy beszélt a „látogatásról”, mintha ez is része lenne a temető hivatalos napirendjének. Talán az is volt. Robert azt gondolta, a munkatársak úgy adnak helyet a gyászának, mintha az valami megfogható dolog lenne. Odakinn, a külvilágban az emberek elhúzódtak tőle, ám a temetőben mindenki megszokta a gyászolók jelenlétét, így aztán ténykérdésként kezelték a halált. Robert ezt nem is igazán tudta értékelni egészen mostanáig. Mire Robert Elspeth kriptájához ért, a szitálás esőbe fordult. Nagy lendülettel nyitotta ki az ernyőjét, és az ajtónak háttal leült a lépcsőre. Hátrahajtotta a fejét, lecsukta a szemét. Nem egészen egy órája haladt el itt a csoporttal. A virrasztásokról fecsegett velük, meg arról, milyen furcsaságokra ragadtatták magukat a viktoriánusok, nehogy élve temessék el őket. Robert jobban örült volna, ha a Noblin-kripta nem pont az egyik főútvonalon

33

helyezkedik el; lehetetlen volt körsétát vezetni úgy, hogy ne haladtak volna el Elspeth előtt. Robert érzéketlenségnek tartotta, hogy kíváncsi turistákat kell elvezetnie a kis sírbolt mellett, amelyre Elspeth családneve volt felvésve. Korábban, amikor az épület még csak a „családi kripta” volt, ez egyáltalán nem zavarta – sosem találkozott Elspeth családjával. Most értette meg először, Jessica miért ragaszkodik annyira az illemtudó viselkedéshez a temetőben. Azelőtt hajlamos volt ezzel ugratni Jessicát. Főnökének a Highgate nem a körsétákat vagy az emlékműveket jelentette; nem is a természetfölöttit vagy a különleges atmoszférát, vagy a viktoriánusok morbid szokásait: számára a temető a halottakról és a sírtulajdonosokról szólt. Robert a doktori disszertációját írta – meglehetősen lassan – a Highgate temetőről és a viktoriánus temetkezési gyakorlatról. Ám Jessica, aki sosem pocsékolt el semmit, és különös tehetséggel bírt az emberek munkára fogásában, azt mondta Robertnek: – Ha már ennyit kutatsz, miért nem teszed magad hasznossá? Így kezdett Robert turistákat vezetni. Rájött, hogy sokkal jobban kedveli magát a temetőt, mint bármit, amit eddig írt róla. Robert magába süppedt. A kőlépcső, amelyen ült, hideg volt, vizes és alacsony. Térde csaknem egy vonalba került a vállával. – Szia, szerelmem – mondta ki, de mint mindig, most is abszurdnak találta, hogy hangosan beszél a kriptához. Némán folytatta: Szia. Itt vagyok. Te hol vagy? Elképzelte, hogy Elspeth odabenn ül a kriptában, mint egy szent a remetelakban, és kinéz rá az ajtó rácsán át, arcán kis mosollyal. Elspeth? Elspeth mindig rossz alvó volt. Életében állandóan forgolódott álmában; néha magára húzta az egész takarót. Amikor Elspeth egyedül aludt, szétvetette kezét-lábát, a végtagjaival jelölte ki a területét. Amikor Robert mellette feküdt, a férfi gyakran ébredt arra, hogy testébe fúródik egy eltévedt könyök vagy térd, vagy hogy Elspeth lába úgy mozog, mintha futna az ágyban. – Egyszer be fogod törni az orrom – mondta Elspeth-nek Robert. A nő beismerte, hogy veszélyes ágyastárs.

34

– Előre is bocsánatot kérek minden törésért – mondta, és megcsókolta a veszélyben forgó orrot. – Pedig nem állna rosszul. Kicsit huligánosan néznél ki. De most csak a hallgatás volt. Az ajtó olyan akadályt jelentett, amelyet leküzdhetett volna; Elspeth íróasztalában is volt egy kulcs, nem csak a temető irodáján. Elspeth teste ott feküdt egy ládában, tőle néhány lépésnyire. Robert inkább nem képzelte el, mit tettek vele az elmúlt hónapok. Aztán ismét mellbe vágta a dolog véglegessége, amit a háta mögötti kis helyiség testesített meg. El kell mondanom neked egyet s mást. Hallasz engem? Amíg Elspeth élt, észre sem vette, hogy mennyire nem történt meg semmi, amíg be nem számolt róla az asszonynak. Roche tegnap elküldte a levelet Juliának és Valentinának. Robert elképzelte, ahogy a levél megteszi az utat Roche hampsteadi irodájából át az óceánon az illinois-i Lake Forestbe, a Pembridge Road 99 – es számú ház postaládájába, ahonnan az ikrek egyike veszi ki. Vastag, krémszínű boríték, a feladónál fényes, domború betűkkel a Roche, Eldridge, Potts & Lefley Ügyvédi Iroda; a címzetteknél pedig az ikrek neve Roche vénséges titkárnőjének, Constance-nek a göcsörtös kézírásával. Robert elképzelte, amint az egyik iker nézi a borítékot, a kíváncsiságot, ami úrrá lesz rajtuk. Ideges vagyok emiatt, Elspeth. Jobban érezném magam, ha valaha is találkoztál volna ezekkel a lányokkal. Nem neked kell velük élned – lehet, hogy rémesek. Vagy mi van, ha egyszerűen eladják a lakást egy rémes alaknak? Ugyanakkor izgatták az ikrek, és megmagyarázhatatlanul hitt Elspeth kísérletében. – Rád hagyhatnám az egészet – mondta Elspeth. – Vagy hagyhatnám a lányokra is. – Hagyd a lányokra – felelte akkor Robert. – Nekem így is több van a kelleténél. – Hmm. Akkor úgy lesz. De mit adhatnék neked? Elspeth kórházi ágyán ültek. Az asszony lázas volt; ez a lépeltávolítás után történt. Elspeth vacsorája érintetlenül pihent a

35

kerekes éjjeliszekrényen. Robert az asszony lábát masszírozta, a keze csúszott a meleg, illatos olajtól. – Nem tudom. El tudnád intézni, hogy újjászüless? – Az ikrek állítólag eléggé hasonlítanak rám. – Elspeth mosolygott. – Elintézem, hogy idejöjjenek, és a lakásban éljenek, ha akarnak. Téged is az ikrekre hagyjalak? Robert visszamosolygott az asszonyra. – Az visszaüthet. Eléggé... fájdalmas lehet. – Sosem tudhatod, ha ki sem próbálod. De neked is adni akarok valamit. – Egy hajfürtöt? – Jaj, de ez már rossz haj – érintette meg pihés, ezüstös haját Elspeth. – Akkor kellett volna eltennünk belőle egy kicsit, amikor még igazi hajam volt. – Elspeth haja hosszú volt, hullámos, olyan színű, akár a frissen köpült vaj. Robert a fejét rázta. – Nem számít. Csak szerettem volna kapni belőled valamit. – Mint a viktoriánusok? Kár, hogy ma már nem szokás. Csináltathattál volna fülbevalót vagy kitűzőt, vagy ilyesmit. – Elspeth nevetett. – Klónozhatnál. Robert úgy tett, mintha fontolóra venné. – Azt hiszem, még mindig nem dolgozták ki a tökéletes klónozás módszerét. Mi lenne, ha embertelenül kövér lennél, vagy ha a végtagjaid helyett uszonyaid nőnének vagy micsodák. Ráadásul meg kellene várnom, amíg felnősz, de addigra én már nyugdíjas lennék, te meg tennél rám. – Jobban jársz az ikrekkel. Ötven százalékban én, ötven százalékban Jack. Láttam róluk képeket, és Jacket igazán nem lehet felfedezni bennük. – Honnan van fotód az ikrekről? Elspeth a szája elé tartotta a kezét. – Igazából Edie-től. De ne mondd el senkinek. – Mióta állsz kapcsolatban Edie-vel? – kérdezte Robert. – Azt hittem, gyűlölöd Edie-t.

36

– Gyűlölöm Edie-t? – döbbent meg Elspeth. – Nem. Nagyon haragudtam Edie-re, haragszom még most is. De sosem gyűlöltem; az olyan lett volna, mintha magamat gyűlöltem volna. Edie... csak csinált egy nagy butaságot, ami összekutyulta az életünket. De akkor is az ikertestvérem. – Elspeth habozott. – Úgy egy évvel ezelőtt írtam neki... amikor megállapították a betegségem. Úgy gondoltam, tudnia kell. – Nekem nem is mondtad. – Tudom. Magánügy. Robert tudta, gyerekes lenne megbántódnia. Nem szólt semmit. – Ugyan már! – mondta Elspeth. – Ha apád jelentkezne, te elmondanád nekem? – El én! Elspeth a szájába vette a hüvelykujját, és kissé ráharapott. Ezt Robert mindig nagyon erotikusnak találta, begerjedt tőle, de most valahogy nem hatott. – Hát persze – mondta Elspeth. – És hogy érted azt, hogy az ikrek félig te vagy? Edie gyerekei. – Azok. Az ő gyerekei. Csakhogy Edie meg én egypetéjű ikrek vagyunk, szóval az ő gyerekei az enyémek is, genetikailag. – De soha nem is találkoztál velük. – Olyan sokat számít az? Csak annyit mondhatok, neked nincs ikertestvéred, te nem tudod, hogy van ez. – Roberten látszott, hogy még duzzog. – Jaj, ne már! Ne csináld! – Roberthez akart húzódni, de a karjából kilógó csövek nem engedték. Robert óvatosan egy törölközőre tette Elspeth lábát, megtörölte a kezét, felállt, és az Elspeth derekánál domborodó fehér lepedőre ült. Az asszony szinte semmi helyet nem foglalt el az ágyon. Robert az egyik kezét Elspeth párnájára tette, az asszony feje mellé, és fölé hajolt. Elspeth megérintette Robert arcát. Mintha smirgli lenne az ujjai hegyén; Elspeth bőre szinte reszelős volt. Robert elfordította a fejét, és Elspeth tenyerébe csókolt. Annyiszor tették már mindezt. – Hadd adjam neked a naplóimat! – mondta halkan Elspeth. – Akkor tudni fogod az összes titkomat.

37

Robert később rájött, hogy Elspeth mindent előre eltervezett. De akkor csak ennyit felelt: – Mondd el az összes titkodat most. Olyan szörnyűségesek? – Rettenetesek. De nagyon régi titkok. Amióta megismertelek, szűzies és szeplőtlen életet élek. – Szűziest? – Mindenesetre monogám életet. – Így már jó. – Finoman megcsókolta az asszonyt. Elspeth láza még feljebb szökött. – Aludnod kell. – Masszíroznád még a lábam? – Mint a gyerek, amikor a kedvenc meséjét kéri elalvás előtt. Robert visszament az asszony lábához, olajat öntött a kezébe, egyik tenyeréből a másikba csurgatva melengette. Elspeth sóhajtott és becsukta a szemét. – Mmm – szólalt meg kicsit később, és lefeszítette a lábfejét. – Ez piszok jó. – Aztán elaludt, Robert pedig ott ült, fogta az asszony csúszós lábát, és gondolkodott. Robert kinyitotta a szemét. Nem tudta, nem aludt-e el egy kis időre; az emlék annyira eleven volt. Hol vagy, Elspeth? Talán már csak az én fejemben élsz. Robert az út túloldalán fekvő, veszélyesen megdőlt sírokat bámulta. Az egyiknek mindkét oldalán fák nőttek; a gyökerek egy picikét felemelték talapzatáról a síremléket úgy, hogy a talapzattól egyujjnyira lebegett a levegőben. Egy róka baktatott át Robert szeme láttára a repkényen, amely a főút mögötti sorban lévő sírokat fojtogatta. Robert hallotta, ahogy más rókák is vonyítanak egymásnak; néhányat közelről, másokat a temető távolabbi részeiből. Most volt a párosodási idény. Fogyatkozott a fény; Robert átfázott, átnedvesedett. Összeszedte magát. – Jó éjt, Elspeth! – Ostobaságnak érezte, hogy elköszönt. Felállt, elindult az iroda felé, és körülbelül úgy érezte magát, mint a tinédzser, amikor rájön, hogy nem képes többé imádkozni. Bárhol is volt Elspeth, nem itt.

38

Julia és Valentina Poole szerettek korán felkelni. Ez azért volt különös, mert iskolába nem jártak, nem dolgoztak, és meglehetősen lusták voltak. Semmi okuk nem volt hát arra, hogy hajnalban ébredjenek: korán keltek, de nem érdekelte őket különösebben, aranyat lelnek-e. Ezen a bizonyos februári szombaton még nem egészen kelt fel a nap. Az éjjel havazott, a harminc centiméteres hó szinte kéklett a félhomályban; a Pembridge Roadot szegélyező hatalmas fák roskadoztak a súlya alatt. Lake Forest még aludt. Az a sárga téglás tanyaház, ahol az ikrek a szüleikkel laktak, nyugodtan és meghitten bújt meg a hóban. Elhalkult minden, a szokásos forgalom, a madarak és a kutyák keltette zaj. Julia felcsavarta a fűtést, Valentina porból forró csokoládét főzött. Julia a nappaliba ment és bekapcsolta a tévét. Amikor Valentina belépett a tálcával, Julia a csatornákat kapcsolgatta, bár tudta, mit akarnak nézni. Mindig ugyanaz volt, minden szombaton. Az ikrek szerették az egyformaságot, de közben úgy érezték, egy perccel tovább sem bírják elviselni. Julia megállt a CNN-en. Bush a legfontosabb fehér házi tanácsadójával, Karl Rove-val beszélgetett egy tárgyalóteremben. – Bombát a fejükre – mondta Valentina. Az ikrek egyszerre mutattak be az elnöknek és szárnysegédjének, és Julia addig kapcsolgatott, amíg meg nem találta az Ez a régi ház sorozatot.

39

Kicsit felhangosította, nem túlságosan, nehogy felébressze a szülőket. Valentina és Julia egymáshoz bújva a pamlagra helyezkedtek, Julia lába Valentina ölében. Mookie, az öreg cirmos macska Valentina mellé telepedett. Magukra húzták a plédet, kezüket a forró csokoládés bögrével melengették, és a tévét bámulták, minden másról megfeledkezve. Szombat reggelenként egymás után leadták az Ez a régi ház négy részének ismétlését. – Zsírkő konyhapultok – mondta Julia. – Mmm, hmm – felelte elbűvölve Valentina. A nappalira félhomály borult; csak a tévéből és az elülső ablakból jött némi fény. De ha világosabb lett volna, a szobában szinte fájdalmas lett volna körülnézni, mert minden vagy rikítóan zöld, vagy élénkvörös skót kockás, vagy pedig a golfozással kapcsolatos volt. Az egész házat nagyon harsányan rendezték be. A bútorok párnáit mind túltömték és nyomott mintás kárpittal vonták be, minden vagy szálcsiszolt fémből, vagy homokfúvott üvegből készült, ami pedig mégsem, az legalábbis olyan színűre volt festve, aminek a nevéről az embernek inkább valami vad fagylaltkreálmány jutott az eszébe. Edie lakberendező volt; szívesen gyakorolt a saját házukon, és Jack már meg sem próbált beleszólni. Az ikrek szentül hitték, hogy az anyjuk ízlése a legpocsékabb a világon. Ez persze valószínűleg nem volt igaz; hiszen Lake Forest legtöbb házában ugyanez a stílus uralkodott, csak persze drágább kivitelben. Az ikrek azért szerették a nappalit, mert az az apjuk felségterülete volt, vagyis már-már ironikusan ronda. Jack némi örömöt lelt abban, hogy szolgaian teljesítette családja nőtagjainak követeléseit, amíg csak kényelmesen érezte magát. Maguk az ikrek furán festettek ebben a házban. Lényegében furán festettek mindenütt. Ezen a téli szombaton még csak húszévesek voltak. Julia volt idősebb hat (számára igen fontos) perccel. Könnyen el lehetett képzelni, amint Julia félrelökte az útból Valentinát, hogy ő legyen az első.

40

Az ikrek sápadtak voltak és igen vékonyak – ez az a fajta soványság, amit a többi lány irigyel, de ami miatt az anyák halálra aggódják magukat. Julia 156 centiméter magas volt, Valentina mintegy fél centiméterrel alacsonyabb. Mindkét lánynak finom, könnyű, platinaszőke haja volt, ami a fülcimpájuk vonaláig ért, és pókhálószerű fürtökben fogta körül az arcukat: úgy néztek ki, mint a pitypangok. A nyakuk hosszú volt, a keblük kicsi, a hasuk lapos. Gerincük csigolyái kilátszottak, kis domborulatok hosszú, egyenes sora a bőrük alatt. Gyakran nézték őket alultáplált, tizenkét éves kislányoknak; nyugodtan játszhattak volna Viktória korabeli árvákat egy tévéfilmben. Szemük nagy volt, szürke és távolülő, olyannyira, hogy szinte kancsalítottak. Arcuk szív alakú, finom orruk pisze, ajkuk ívelt, foguk, akár a gyöngy. Mindkét lány rágta a körmét. Egyik sem viselt tetoválást. Valentina sutának tartotta magát, és szerette volna, ha képes jobban beilleszkedni, akárcsak Julia. Valójában Valentina törékenynek látszott, és ez vonzotta az embereket. Nehéz megmondani, mi tette az ikreket igazán különlegessé. Az emberek zavarba jöttek, ha együtt látták őket, pedig nem is tudták pontosan, miért. Az ikrek nem egyszerűen egypetéjűek voltak, hanem úgynevezett tükörképi ikrek. A tükröződés nem korlátozódott a külsejükre, testük minden egyes sejtjére kiterjedt, így az apró anyajegy Julia szájának jobb sarkában Valentinánál a bal oldalon volt; Valentina balkezes volt, Julia jobbkezes. Önmagában egyikük sem látszott furcsának. A csoda leginkább a röntgenfelvételeken mutatkozott meg: Julia szervezete normális volt, Valentinának azonban fordítva helyezkedtek el a szervei. A szíve a jobb oldalon vert, az összes kamrája és pitvara fordítva. Valentinának már születéskor jelentkeztek a szívproblémái, és meg kellett operálni. A sebész tükröt használt, hogy a parányi szívet úgy lássa, ahogyan megszokta. Valentina asztmás volt; Julia náthás is ritkán. Valentina ujjlenyomatai majdnem tükörképei voltak Julia ujjlenyomatainak (még az egypetéjű ikrek ujjlenyomatai sem teljesen egyformák). Lényegében egyetlen teremtmény voltak, teljes egész, de tele belső ellentmondásokkal.

41

Az ikrek figyelmesen nézték, ahogy az Atlanti-óceán partján álló gigantikus házat újrazsindelyezték, felcsiszolták és kifestették. Felújították a tetőablakokat, az egyik kéményt újjáépítették. Új kemencepadkát tettek a kiszakadt régi helyére. Az ikrek mohón sóvárogtak a múltat jelentő dolgok után. A hálószobájuk úgy festett, mintha egykor egy másik ház része lett volna, mintha eltévedt volna, és könyörületből fogadta volna be ez a közönséges tanyaház. Tizenhárom éves korukban az ikrek letépték a virágos tapétát a falakról, elküldték az összes plüssállatukat és babájukat az egyik amerikai veteránszervezetnek, és a szobájukat múzeummá nyilvánították. A jelenlegi kiállítási tárgy egy régi madárkalitka volt, teletömve műanyag feszületekkel. Az egész egy horgolt terítővel letakart kis asztalon állt, amelyet teleragasztottak Hello Kitty matricákkal. A szobában minden más fehér volt. Inkább egy 19. századi dekadens költő dolgozószobájához hasonlított a hálószobájuk, mintsem mai fiatal lányok lakhelyéhez. Odakinn fújta a havat a szél. Tiszta, vakítóan napos reggel lett. Amikor futni kezdett az Ez a régi ház végefőcíme, az ikrek felegyenesedtek, kinyújtózkodtak, kikapcsolták a tévét. Az ablaknál álltak török mintás köntösükben, és kikukucskálva lestek, ahogy Serafin Garcia (aki kisbaba koruk óta nyírta náluk a füvet és lapátolta a havat) megtisztította a kocsifelhajtót. Az öreg meglátta őket, integetett nekik. Visszaintegettek. Hallották, ahogy szüleik mocorognak, de tudták, hogy ez nem jelenti náluk, hogy mindjárt felkelnek. Edie és Jack szerettek sokáig aludni hétvégenként. Előző este egy partira mentek az Onwentsia Golf Klubba; az ikrek három körül hallották megjönni őket. („Nem fordítva kellene lennie?”, mondta Valentinának Julia, már nem először. „Nem nekik kéne aggódniuk miattunk?”) Az ikrek hozzáláttak szokásos szombati programjuk következő pontjához, a palacsintasütéshez. Elegendőt készítettek ahhoz, hogy amikor Edie és Jack végre előbújnak, csak bedobják a mikroba és kedvükre lakmározzanak. Julia keverte ki a tésztát, Valentina csurgatta a serpenyőbe, közben nézte, ahogy a halványsárga lepényben

42

légbuborékok formálódnak, majd kipukkadnak. Öt kis palacsintát sütött magának és ötöt Juliának. Julia kávét főzött. A konyhában ettek a pultnál, amin fokföldi ibolyák álltak és egy manó alakú sütisbödön. Reggeli után az ikrek elmosogattak. Aztán farmert húztak és egy BARAT feliratú kapucnis pulcsit. (Ez volt a helyi főiskola neve; az ikrek oda jártak egy szemeszter erejéig, aztán kimaradtak, arra hivatkozva, hogy csak az időt és Jack pénzét pocsékolják. Ez már a harmadik főiskola volt, aminek nekikezdtek. Eredetileg a Cornellbe iratkoztak be; Julia a tavaszi szemeszterben kezdett elmaradozni az órákról, és amikor távozásra szólították fel, Valentina is vele jött. Az Illinois-i Állami Egyetemen egy évig bírták, de Julia nem volt hajlandó visszamenni.) A postás végigcammogott a feljárón, és bedobta a postát a levélbedobón. Tompa puffanással ért földet az előszoba padlóján. Az ikrek egyszerre csaptak le rá. Julia szerezte meg a paksamétát, és egymás után dobálta le a leveleket az ebédlőasztalra. – Pottery Barn lakberendezési áruház, Crate és Barrel lakberendezési áruház, ComEd villanyszámla, Anthropologie női divatkatalógus, levél anyának... levél nekünk?! Az ikrek ritkán kaptak postát; teljes levelezésüket online bonyolították. Valentina kivette Julia kezéből a súlyos borítékot. Méregette a súlyát, tapogatta a papírt. Julia visszavette tőle. Egymásra néztek. Egy ügyvédi irodától jött. Londonból. Az ikrek sosem jártak Londonban. Sosem hagyták el Amerikát. London az a hely volt, ahonnan a mamájuk származott, de sem ő, sem Jack nemigen beszéltek róla. Edie immár amerikai volt – bennszülötté vált, de legalábbis ál-bennszülötté. A Poole család Chicago egyik kertvárosában élt, amely kezdettől fogva angol falunak tettette magát. Az ikrek megfigyelték, hogy Edie akcentusa visszatért, amikor mérges volt, vagy amikor imponálni akart valakinek. – Nyisd ki! – mondta Valentina. Julia ujjai elbíbelődtek a merev papírral. Odament a nappali ablakához, Valentina pedig követte. Valentina megállt Julia mögött, állát Julia vállára tette, és átölelte

43

testvére derekát. Az ikrek most úgy néztek ki, mint egy kétfejű lány. Julia felemelte a levelet, hogy Valentina jobban lássa. Julia és Valentina Poole Pembridge Road 99. Lake Forest, IL 60035 USA Kedves Julia és Valentina Poole! Sajnálattal kell értesítenem önöket nagynénjük, Elspeth Alice Noblin haláláról. Habár sosem találkozott önökkel, szívén viselte sorsukat. Tavaly szeptemberben, annak tudatában, hogy a betegsége halálos kimenetelű lesz, új végrendeletet készített. Mellékelem az irat másolatát. Önök az általános örökösei; azaz önökre hagyta minden vagyonát, néhány, barátokra és jótékonysági alapítványokra hagyományozott csekélység kivételével. Önök akkor jutnak az örökségükhöz, amikor betöltik a huszonegyedik életévüket. Az örökséget a következő feltételekkel kapják meg: 1.) Ms. Noblin tulajdonában állt egy lakás Londonban, a Vautraversházban, Highgate Village-ben. Az épület határos a Highgate temetővel, London igen szép részén helyezkedik el. Azzal a feltétellel hagyományozza önökre ezt a lakást, hogy mielőtt esetlegesen továbbértékesítenék, mindketten benne fognak lakni egy éven keresztül. 2.) A teljes örökséget azzal a feltétellel kaphatják meg hogy abból sem Ms. Noblin testvére, Edwina, sem Edwina férje, Jack (az önök szülei) semmilyen módon nem részesülnek. Ezenfelül Edwina és Jack Poole semmilyen körülmények között nem léphet be a lakásba, és nem tekintheti meg a benne lévő tárgyakat. Kérem, tudassák velem, hogy ilyen feltételek mellett óhajtják-e elfogadni Ms. Noblin hagyatékát. Mindig állok a rendelkezésükre, amennyiben bármilyen kérdésük lenne ezzel az üggyel kapcsolatban. Ms. Noblin végrendeletének végrehajtója Robert Fanshaw. Ő lesz a szomszédjuk, ha elfogadják a nagynénjük hagyatékát, mivel a nagynénjük lakása alatti lakásban él. Mr. Fanshaw segítségükre lehet a hagyatékra vonatkozó ügyekben is. Üdvözlettel, Xavier Roche

44

Roche, Eldridge, Potts & Lefley Ügyvédi Iroda 54D Hampstead High Street Hampstead, London, NW3 1QA Julia és Valentina összenéztek. Julia lapozott. A kézírás nyugtalanítóan hasonlított Edie-ére. Drága Julia és Valentina! Helló! Reméltem, hogy egyszer találkozom veletek, de ez már nem jön össze. Bizonyára csodálkoztok, miért rátok hagyom a vicik-vacakjaimat és nem anyátokra. Az a legerősebb érvem, hogy meglehetősen bízom bennetek. Kíváncsi vagyok, mihez kezdtek vele. Érdekes lehet, talán még szórakoztató is. Anyátok meg én elhidegültünk egymástól az utóbbi huszonegy évben. Erről ő majd mesél nektek, ha akar. A végrendeletem kikötéseit talán durvának találjátok; attól tartok, egyedül kell eldöntenetek, elfogadjátok-e. Nem akarom megbontani a családotokban a harmóniát. Csak a saját történetemet próbálom védeni. A haldoklásban az a rossz, hogy kezdem úgy érezni, mintha kiradíroznának. Az is rossz még hogy nem tudom, ezután mi fog történni. Remélem, elfogadjátok. Nagyon boldoggá tesz, ha elképzelem, hogy itt éltek. Nem tudom, számít-e, de a lakás nagy, és tele van szórakoztató könyvekkel, Londonban élni pedig csodás (bár attól tartok, meglehetősen költséges). Anyátok tájékoztatott, hogy az egyetemet abbahagytátok, de autodidakták vagytok; amennyiben ez igaz, nagyon élvezni fogjátok itt az életet. Boldogságot kívánok nektek, bárhogyan is döntsetek. Szeretettel Elspeth Noblin Voltak további lapok is, de Julia letette a köteget, és járkálni kezdett a nappaliban. Valentina egy karosszék háttámlájának támaszkodva nézte, ahogy Julia körbejárja a dohányzóasztalt, a pamlagot, aztán átment az ebédlőbe, és néhányszor megkerülte az ebédlőasztalt. London, gondolta Valentina. A gondolat nagy és sötét

45

volt, a szó akár egy hatalmas, fekete kutya. Julia megállt, megfordult, és Valentinára vigyorgott. – Mint egy tündérmese. – Vagy egy horrorfilm – mondta Valentina. – Mi vagyunk a mit sem sejtő áldozatok. Julia bólintott, és ismét járkálni kezdett. – Először is, szabadulj meg a szülőktől. Aztán csábítsd a hősnőket egy kísértetjárta, vén kúriába... – Csak egy lakás. – Mindegy. Aztán... – Sorozatgyilkosok. – Kényszerprostitúció. – Vagy valami olyasmi, mint a Henry James-regényekben. – Nem hiszem, hogy mostanában is meghalnak tüdővészben. – A harmadik világban előfordul. – Az Egyesült Királyságban általános orvosi ellátás van. – Anyunak és apunak nem fog tetszeni – mondta Valentina. – Nem – felelte Julia. Ujjait végighúzta az ebédlőasztalon, és talált néhány morzsát. Kiment a konyhába, megnedvesített egy rongyot, letörölte az asztalt. – Mi van, ha nem fogadjuk el? – kérdezte Valentina. – Nem tudom. Biztosan valahol benne van a levélben. – Julia egy kis szünetet tartott. – Nem gondolhatod komolyan, hogy nem fogadjuk el! Hát nem pont ezt akartuk mindig?! – Mi az, drágám? – Edie sandított rájuk a nappali és a folyosó közti boltív alatt állva. Kócos volt és meglehetősen gyűröttnek tűnt. Az arca olyan piros volt, mint akit megcsipkedtek. – Levelet kaptunk – felelte Julia. Valentina felmarkolta a kisasztalról, és odavitte az anyjának. Edie megnézte a feladót. – Nem tudok foglalkozni vele – mondta –, amíg meg nem ittam a kávémat. – Valentina máris töltötte neki a kávét. Edie folytatta. – Julia, menj, ébreszd fel apádat! – Ööö... – Mondd meg neki, hogy én mondtam.

46

Julia elindult a folyosón. Valentina hallotta, hogy teli torokból elüvölti magát: „Apaaaaa”, amint kinyitja a szülők hálószobájának ajtaját. Kedves, gondolta Valentina. Miért nem rögtön jégcsákánnyal? Edie a szemüvegét kereste. Mire Jack betántorgott az ebédlőbe, Edie már elolvasta a levél első néhány oldalát, és belekezdett a végrendeletbe. Jack Poole valamikor jóképű volt, amolyan egyetemi futballcsapat-kapitány stílusban. Fekete hajában immár fényes ősz sáv éktelenkedett. Hosszabbra hagyta, mint a többiek a bankban. Meglehetősen magas volt, apró és törékeny felesége és lányai fölé tornyosult. Az évek eldurvították a vonásait, és jócskán megnövelték a derékbőségét. Jack a munkahelyén mindig öltönyt viselt, úgyhogy hétvégeken szeretett slamposan járni. Ebben a pillanatban ősrégi, barna köntöst és hatalmas, széttaposott birkabőr papucsot viselt. – A-á-é-a-e-e-e – mondta Jack. Régi tréfa volt, a mássalhangzók belevesztek az ikrek kisgyerek korába. Azt jelentette: Adj kávét, vagy megeszlek. Julia töltött az apjának, és odatette elé. – Oké – mondta Jack. – Felkeltem. Ég a ház? – Elspeth – mondta Edie. – Nemcsak rájuk hagyja, hanem el is szakítja őket tőlünk. – Hogyan? – Jack kinyújtotta a tenyerét, Edie pedig odaadta neki a levél néhány oldalát. Ültek egymás mellett, olvastak. – Bosszúszomjas boszorka – mondta Jack, különösebb indulat vagy meglepődés nélkül. Julia és Valentina leültek az asztalhoz, nézték a szüleiket. Kik ezek az emberek? Mi történt? Miért gyűlölte őket Elspeth néni? És ők miért gyűlölik őt? Az ikrek összenéztek. Ki fogjuk deríteni. Jack végzett az olvasással, és benyúlt a köntöse zsebébe a cigarettáért meg az öngyújtóért. Kitette az asztalra, de nem gyújtott rá; Valentinára pillantott, aki a homlokát ráncolta. Jack a cigarettásdobozra tette a kezét, hogy legalább a dohány jelenlétét érezze. Valentina elővette a pulcsija zsebéből az inhalálókészülékét, az asztalra tette, és az apjára mosolygott. Edie felpillantott Valentinára.

47

– Ha nem fogadjátok el, a vagyon nagy része jótékonyságra megy – mondta. Az ikrek nem tudták, az anyjuk mennyit hallott a beszélgetésükből. Edie elolvasta a végrendelet egyik kiegészítő záradékát. Ebben egy bizonyos Robert Fanshaw nevű embert arra utasítottak, hogy vigyen el a lakásból minden személyes iratot, beleértve a naplókat, a leveleket és a fényképeket is, hiszen ő örökli ezeket a tárgyakat. Edie azon tűnődött, ki lehet ez a Robert, hogy a húga rábízta egész történetüket. De a lényeg az, hogy a papírok ne legyenek a lakásban, amikor az ikrek megérkeznek. Edie ettől félt a legjobban, hogy az ikrek szembesülnek mindennel, amit Elspeth bizonyítékul hagy nekik. Jack az asztalra tette Elspeth levelét. Hátradőlt a széken, a feleségére nézett. Edie kinyújtott karral tartotta a kezében a végrendeletet, és homlokát ráncolva olvasta újra. Egyáltalán nem látszol meglepettnek, drágám, gondolta Jack. Julia és Valentina az olvasó Edie-t néztek. Julia elragadtatottan, Valentina aggódva. Jack sóhajtott. Bár próbálta a lányait kiebrudalni a tanyaházból a való világba, a világ, amelyet elképzelt nekik, az egyetem volt, lehetőleg a nyolc elit Ivy League egyetem valamelyike, méghozzá teljes ösztöndíjjal. Az ikrek felvételi pontszáma majdnem maximális volt, bár az egyes tárgyakban nyújtott teljesítményeik igencsak eltértek. Jack Juliát és Valentinát szívesen látta volna a Harvard vagy a Yale biztonságos falai között, esetleg a Sarah Lawrence Egyetemen; egye fene, még a Bennington is megfelelt volna. Valentina az apjára nézett, kissé felvonta alig látható szemöldökét. Jacknek eszébe jutott, amikor utoljára látta Elspeth-et, mikor a nő a repülőtéren zokogott. Ti nem emlékeztek rá, lányok. Nem tudjátok, mire volt képes. Jack megkönnyebbült, amikor Elspeth meghalt. Nem sejtettem, hogy van még valami a tarsolyodban, Miss Noblin. Sosem becsülte alá sógornőjét. Jack felállt, felmarkolta a cigarettáját meg az öngyújtóját, és elvonult a kuckójába. Ott magára csukta az ajtót, nekidőlt, és rágyújtott. Legalább halott vagy. Leszívta a füstöt, és az orrán át engedte ki. A Noblin nővérekből egy is elegendő bárkinek egy életre. Úgy gondolta, végül is a megfelelő nővérrel végezte, amiért hálás volt. Csak állt, cigarettázott, és azon tűnődött, hogy a

48

dolgok bizony másként is alakulhattak volna. Mire visszament az ebédlőbe, kiegyensúlyozottabbnak, szinte derűsnek érezte magát. Csodás szer a nikotin. Edie nagyon egyenes háttal ült; az ikrek mindketten előredőltek, könyökük az asztalon, álluk a tenyerükben, Valentina hallgatta, ahogy Julia beszél. – De sosem találkoztunk vele; miért hagy ránk bármit is? Miért nem rád? Edie némán nézte őket, közben Jack visszaült a helyére. – Hogyhogy sosem vittetek minket Londonba? – kérdezte Julia. – Vittelek – felelte Edie. – Jártunk Londonban, amikor négy hónaposak voltatok. Találkoztatok nagyanyátokkal, aki még abban az évben meghalt, és Elspeth-tel. – Tényleg? Te is? Edie felállt, és végigment a folyosón a hálószobájába. Pár percre eltűnt. – Te is voltál, apa? – kérdezte Valentina. – Nem – mondta Jack. – Akkoriban nemigen kedveltek ott. – Ó! – Miért? Edie visszajött, a kezében két amerikai útlevéllel. Az egyiket Valentinának adta, a másikat Juliának. A lányok kinyitották az útleveleket, a saját csecsemőkori képüket látták bennük. Hátborzongató. A bélyegzőkön ez állt: HEATHROW REPÜLŐTÉR, 1984. ÁPRILIS 27. és O'HARE NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR, 1984. JÚNIUS 30. A lányok elvették egymástól az útleveleket, és összehasonlították a fotókat. A nevek nélkül képtelenség volt megállapítani, melyik képen melyik iker volt. Olyanok vagyunk, mint két szem krumpli, gombszemekkel, gondolta Julia. A lányok az asztalra tették az útleveleket, és Edie-re néztek. Edie szíve hevesebben dobogott. Fogalmatok sincs az egészről. Ne kérdezzetek. Nem rátok tartozik. Csak hagyjatok békén. Hagyjatok. Farkasszemet nézett a lányokkal. – Miért nem rád hagyta, anya? – kérdezte Valentina. Edie Jackre pillantott. – Nem tudom – mondta. – Tőle kellett volna megkérdeznetek.

49

– Édesanyátok nem akar beszélni róla – szólalt meg Jack. Összeszedte az asztalon heverő papírokat, a szélüket az asztalhoz ütögette, hogy egyenesen álljanak, és az egész köteget odaadta Juliának. – Mi van reggelire? – Palacsinta – válaszolta Valentina. Mindannyian felálltak, próbáltak visszaváltani a szombat reggeli rutinra. Edie töltött magának még egy kávét, és két kézzel markolta a bögrét, úgy itta. Rémült, gondolta Valentina, és maga is megrémült. Julia tánclépésben ment végig a folyosón, a végrendeletet a feje fölé emelve, mintha vízen gázolna át. Bement a hálószobájukba, becsukta az ajtót. Egy helyben ugrálni kezdett a vastag szőnyegen, a feje fölött öklözve a levegőt, és némán kiáltozva: Igen! Igen! Igen! Aznap éjjel az ikrek Julia ágyában feküdtek, szemben egymással. Valentina ágya gyűrött, de üres volt. A lábuk összeért. Illatukban keveredett a tengeri hínár meg valami más édeskés szag; kipróbáltak egy új testápolót. Hallották a ház éjszakai neszeit. Hálószobájukat csak halványan világították meg a kovácsoltvas ágykeretek fejtámláihoz kötözött hanukkiják kéklő fényei. Julia kinyitotta a szemét, és látta, hogy Valentina őt bámulja. – Hé, Egérke! – Félek – suttogta Valentina. – Tudom. – Te nem? – Nem. Valentina lehunyta a szemét. Persze, hogy nem. – Csodálatos lesz, Egérke. Saját lakásunk lesz, dolgoznunk sem kell, legalábbis egy ideig; azt tehetjük, amit akarunk. Teljes szabadság, érted? – Teljes szabadság, hogy pontosan mit is tegyünk? Julia a hátára fordult. Jaj, Istenem, Egérke, ne légy már ennyire egérke! – Ott leszek én. Ott leszel te. Mi kell nekünk még? – Azt hittem, visszamegyünk az egyetemre. Megígérted. – Majd Londonban járunk egyetemre. – De az csak egy év múlva lesz.

50

Julia nem felelt. Valentina Julia fülébe bámult. A félhomályban olyannak tűnt, mint valami titokzatos kis alagút, amely Julia agyához vezet. Ha parányi lennék, bemásznék oda, és megmondanám, mi legyen, és azt hinnéd, a saját ötleted volt. – Csak egy évig kell ott maradnunk – mondta Julia. – Ha nem tetszik, eladjuk, és visszajövünk. Valentina hallgatott. Egy idő múlva Julia megfogta a húga kezét, az ujjaik összefonódtak. – Fel kell készülnünk. Nem akarunk olyanok lenni, mint az ostoba amerikaiak, akik kimennek Európába, mindig a McDonald's-ban esznek, és hangosan kiabálnak angolul ahelyett, hogy a helyi nyelven próbálnák megértetni magukat. – De hát Angliában angolul beszélnek. – Tudod, hogy értem, Egérke. Tanulnunk kell. – Oké. – Oké. – Úgy fordultak, hogy egymás mellett feküdjenek, a válluk összeért, fogták egymás kezét. Londonban talán nagyobb ágyunk lehet, gondolta Valentina. Julia a rémes Home Depot csillárt nézte a plafonon, és végiggondolta, mi mindenből kell felkészülniük: valutaárfolyamok, oltások, foci, a királyi család... Valentina Julia ágyában feküdt, és Julia fülének a belsejére gondolt, amely pontosan a fordított mása volt az övének, no meg arra, hogy ha odaszorítaná a fülét Julia füléhez, és így ejtene csapdába egy hangot, vajon az vég nélkül vándorolna-e ide-oda, összezavarodva és elveszetten? Vajon visszafelé hallanám-e? Mi lenne, ha londoni hang lenne, például ahogy az autók haladnak az út másik oldalán; akkor én talán előrefelé hallanám, Julia pedig visszafelé. Talán Londonban minden fordítva lesz, mint itt... Azt tehetem, amit én akarok; senki nem zsarnokoskodik fölöttem... Valentina hallgatta Julia lélegzését. Próbálta elképzelni, mit tenne, ha csak ő lenne, egyedül. De soha semmit nem csinált egyedül, így hát csak kínlódott, hogy kitaláljon valamit, végül azonban kimerülten feladta.

51

Edie feküdt az ágyban, és várta, hogy Jack elaludjon. Általában igyekezett hamarabb elaludni, mert férje horkolt, de ma este úgy zakatolt az agya, hogy nem is kísérletezett. Végül az oldalára fordult, és észrevette, hogy Jack nyitott szemmel bámul rá. – Minden rendben lesz – mondta Jack. – Voltak már tőlünk távol, és minden rendben volt. – Ez más. – Mert ez most Elspeth? – Talán – felelte Edie. – Vagy csak azért, mert... olyan messze van. Nem szeretném, hogy ott legyenek. Jack átkarolta a felesége derekát, az meg az urához bújt. Biztonságban vagyok. Itt biztonságban vagyok. Jack volt az óvóhelye, az élő pajzsa. – Emlékezz csak, amikor a Cornellen voltak! – mondta Jack. – Hát nem volt isteni, hogy a miénk volt az egész ház? – De... – Ez úgy hatott rá, mint egy kinyilatkoztatás: a házasélet gyerekek nélkül szenzációs volt. Legalábbis egy darabig. – Húszévesek, Edie. Már régen el kellett volna menniük. Két különböző iskolába kellett volna küldenünk őket – mondta Jack. Edie sóhajtott. Te nem érted. – Már késő. Elspeth kivette a kezünkből a döntést. – Lehet, hogy szívességet tett nekünk. Edie nem válaszolt. – Amikor te voltál annyi idős, mint ők – mondta Jack –, alig vártad, hogy egyedül lehess, ha jól emlékszem. – Az más volt. Jack a folytatásra várt, de amikor rájött, hogy Edie ennyiben hagyná, nagyon halkan megkérdezte: – Miért, Edie? Miért volt más? – De az asszony összeszorította a száját, és behunyta a szemét. Jack folytatta. – Nekem elmondhatnád. Edie kinyitotta a szemét, mosolygott. – Nincs mit elmondanom, Jack. – Ismét fordult egyet, immár háttal feküdt a férjének. – Próbáljunk meg aludni.

52

Egy hajszálon múlt, gondolta Jack. Maga sem tudta, csalódottságot érzett-e, vagy megkönnyebbült. – Oké – mondta Jack. Sokáig feküdtek egymás mellett, és hallgatták egymás lélegzését, aztán Jack horkolni kezdett, és Edie egyedül maradt a gondolataival.

53

Az Internet elterjedése lehetővé tette, hogy Martin letegyen a külvilágról. Vagy, hogy még pontosabban fogalmazzunk, az Internet lehetővé tette, hogy Martin az egész külvilágnak csak annyi szerepet engedjen, amennyi feltétlenül szükséges a saját világa fenntartásához. Márpedig az ő világa csak a lakás falai között létezett. Martin nem számított rá, hogy Marijke elhagyja. Az asszony megbékélt a szertartásaival, közreműködött egyre szorítóbb kényszereinek végrehajtásában majdnem huszonöt évig. Martin nem értette, miért éppen most ment el. – Olyan vagy, mint egy komisz kis házi kedvenc – mondta Martinnak egyszer Marijke. – Mint egy emberszabású mókus, amelyik soha nem megy ki a szabadba, éjjel-nappal odabenn ül a lakásban, és ugyanazt a pontot nyalogatja. Szeretném kinyitni az ablakokat. Szeretnék úgy bejönni a saját lakásomba, hogy nem kell a lábamra zacskót húzni. Ez a beszélgetés a konyhában zajlott le. Az ablakok bezárva, papírral leragasztva, mindkettejük zoknis lábán nejlonzacskó. Martin nem tudott mivel védekezni Marijke vádaskodásával szemben. Valóban emberszabású mókus volt, és ezt tudta is. De ki gondoskodna róla, ha Marijke elhagyná?

54

– Ötvenhárom éves vagy, van egy doktorid, telefonod meg számítógéped. Jól elleszel. Majd megkéred Robertet, hogy vigye le a szemetet. Két nappal később Marijke elment. Otthagyott neki két hétre való mirelitet meg egy listát websiteokkal és telefonszámokkal. A Sainsbury's élelmiszert és tisztítószereket szállított házhoz; a Marks & Spencer nadrágot és zoknit. Martin leveleit Robert adta postára, ő vitte le a szemetet is. Végül is nem volt olyan rossz így élni. Senkinek sem kellett a kedvében járnia, csak önmagának. Rettenetesen hiányzott Marijke, de jól elvolt a szemrehányó pillantásai, a hangos sóhajtozása vagy a grimaszok nélkül, amiket akkor vágott, amikor Martin megkérte, hagyja el a szobát, és jöjjön be még egyszer, mert rossz lábbal lépett be. Marijke nem volt ott, és nem ráncolta a homlokát, amikor Martin ötezer pár orvosi gumikesztyűt rendelt az egyik gyanús internetes cégtől. És ha már arra az oldalra tévedt, vásárolt egy vérnyomásmérőt, egy gázálarcot és egy, a hadsereg készletéből visszamaradt sivatagi álcázó kezeslábast, amely az eladók szerint a vegyi fegyvereknek is ellenáll. Jobbnál jobb ajánlatokat fedezett fel. Egy másik oldalon beszerzett négyszer ötven liter hipót. A tartályokat Robert szállította az ajtaja elé. – Martin, odalenn van egy fickó rengeteg hipóval. Azt mondja, te rendelted, és alá kell írnod. Szerinted biztonságos ennyi hipót tartani a háznál? A tartályokon van egy csomó vészjelzés meg mindenféle ijesztő piktogram füstölgő kezekkel. Biztos, hogy ez jó ötlet? Martin szerint briliáns ötlet volt; mindig elfogyott a hipója. Robertnek csak annyit mondott, hogy nagyon óvatos lesz, és szépen kéri, hogy vigye a hipót a konyhába. Minél többet kalandozott Martin a kibertérben, annál inkább rájött, hogy egyáltalán nincs olyasmi, amit ne hozathatna házhoz, ingyen. Pizza, cigaretta, sör, biotojás, a Guardian, levélbélyeg, villanykörte, tej: mindez, sőt ennél több is ott termett, amikor szüksége volt rá. Tucatszám rendelte az Amazonról a könyveket,

55

az előszobában meg a folyosón pedig kezdtek felhalmozódni a bontatlan dobozok. Már régóta nem nézelődött a Long Acre-ön lévő Stanfords térképüzletben, és majd' kiugrott a bőréből örömében, amikor felfedezte az weblapjukat. És jönni kezdtek a térképek meg az útikönyvek, amelyek olyan helyeket mutattak be, ahol Martin sosem járt. Ha már így belejött, a Stanfordstól megrendelt mindent Amszterdamról, hálószobája falát elborították a város térképei. Elképzelte, merre járhat Marijke, és nyomon követte az útját. Sejtette, helyesen (bár nem tudta), hogy az asszony a Jordaan kerületben lakik. Martin kitalált Marijkének egy útvonalat, és gondolatban elkísérte, ahogy a csatornák mentén biciklizik, ahogy megvásárolja az összes különös zöldséget, amit Marijke úgy kedvel, és amit Martin nem volt hajlandó megenni. Édeskömény, csicsóka, rukkola. Martin egyiket sem tartotta ennivalónak. Martin kizárólag teán, pirítóson, tojáson, sült húson, krumplin, sörön, curryn, rizsen és pizzán élt. A puding volt a gyengéje. De a képzeletében Marijke Amszterdamban szabadtéri piacokon nézelődött, és telerakta a biciklije kosarát fréziával meg kelbimbóval. Martinnak eszébe jutottak a séták Marijkével három évtizeddel korábban, a csodálatos tavaszi esték, amikor nem tudtak betelni egymással, és Amszterdam mintha elpihent volna, és a csónakok meg a sirályok hangja úgy pattant vissza a tizenhetedik századi, csatornaparti házakról, mintha régi felvételeket játszottak volna újra. Martin gyakran álldogált a hálószobájában mutatóujját annak a rádióállomásnak a helyére nyomva a térképen, ahol most Marijke dolgozott. Ilyenkor becsukta a szemét, és némán, de ajkát mozgatva, százszor elismételte az asszony nevét. Mindezt azért, nehogy felhívja az asszonyt. Néha ennyi is elegendő volt. Máskor hívnia kellett. Marijke sosem vette fel. Martin elképzelte, ahogy felesége kinyitja a mobilját, összeráncolt homlokkal megállapítja, hogy csak ő keresi, és visszacsukja a telefont. Martin íróasztala a normális élet kis szigete volt a lakásban. A munkahelyét sikerült kényszercselekvésektől mentesítenie, ha kezdett úrrá lenni valamilyen mánia, felállt, és a lakás valamelyik másik részébe vitte, hogy ott nézzen szembe vele. Eltekintve a

56

munka kezdete előtti és befejezése utáni szertartásoktól, Martin békés oázisként őrizte meg az íróasztalát. A számítógépét csak munkához használta; e-mailben csak a szerkesztőivel és a korrektoraival érintkezett. A keresztrejtvények készítésén kívül Martin több titokzatos, ősi, valamint modern nyelvből is fordított, írogatott egy olyan netes fórumba, ahol tudósok tárgyalták meg a különböző szövegek értékeit, és azzal szórakoztatták egymást, hogy kigúnyolták azoknak a fordítóknak a munkáit, akik nem írtak a fórumba. De az Internet most kezdett elterpeszkedni a nagy becsben tartott íróasztal-szigeten, és Martin azon kapta magát, hogy akváriumtisztító berendezések árveréseit figyeli az eBayen, és tízpercenként nézi meg az Amazonon, hogy fogynak a keresztrejtvény-összeállításai. Mindig olyan nyomasztó számokat látott, hogy a könyve a 673 082. vagy a 822 457. az eladási toplistán. Egyszer észrevette, hogy a legújabb kötete a 9326. helyen áll. Aznap délután boldog volt, de mielőtt lefeküdt, újra belépett, és a helyezés már csak a 787 333. volt. Martin rájött, hogy akadnak a neten Tüzes Fiatal Lányok, Akik Szívesen Találkoznának Veled!!!, Nagy Csöcsűek!?!, Szexi Anyukák, és még vagy százféle módot találhatott volna, hogy kielégítse a kéjvágyát és mások pénzsóvárságát, de Marijkét nem találta meg a hálón. Többször is megguglizta őt, de felesége azon ritka, kifinomult teremtmények közé tartozott, akik abszolút csakis a való világban éltek. Sosem írt cikket, nem nyert díjat; a telefonszámát titkosította, nem lépett be egyetlen chatszobába sem, és nem szerepelt semmilyen levelezőlistán. Martin sejtette, hogy a feleségének bizonyára van munkahelyi e-mail címe, de Marijke nem volt fent a rádió honlapján sem. Az Interneten Marijke egyszerűen nem létezett. Ahogy múltak a napok, Martin kezdett elbizonytalanodni, egyáltalán élt-e a Marijke nevű asszony, aki vele lakott, aki csókolta, aki a tavasz kezdetéről szóló szerelmes verseket olvasott fel neki hollandul. Hónapok múltak el, Martin dolgozott a keresztrejtvényein és a fordításain, véresre mosta a kezét, számolt,

57

ellenőrzött, és kényszerítette magát, hogy kezet mosson, számoljon és ellenőrizzen. Mikroban melegítette fel az egyhangú mireliteket, a konyhaasztalnál evett, közben olvasott. Kimosta a piszkos ruhát, a kelmék pedig egyre vékonyodtak a túlságosan sok hipótól. Néha hallotta az időjárást; eső és hódara, nagyritkán mennydörgés, szél. Néha eltűnődött, mi lenne, ha megállítaná az összes órát. A kibertér időn kívül létezett, és Martin arra gondolt, így ő is az időtől függetlenül létezhetne. A gondolat elcsüggesztette. Marijke nélkül ő csupán egy e-mail cím volt. Martin minden este feküdt az ágyukban, és elképzelte Marijkét az ágyában. Az évek során az asszony felszedett pár kilót. Martin szerette a gömbölydedségét, Marijke melegét, súlyát és domborulatait a takaró alatt. Az asszony néha halkan horkolt, és Martin addig fülelt a sötétben, amíg már szinte hallotta az aprócska horkanásokat az amszterdami hálószobában. Addig mondogatta az asszony nevét, amíg értelmetlen hangokká olvadt szét – ma REj ke, ma REJ ke –, olyan volt, mint egy eleven szócikk a magány lexikonjában. Mindig úgy képzelte, hogy az asszony egyedül van. Sosem engedte meg magának a gondolatot, hogy Marijke esetleg talált magának valakit. Ilyesmire gondolni sem mert. Csak miután teljesen maga elé képzelte a feleségét, arcának gyűrődéseit a párnán, csípőjének dombját a takaró alatt, Martin akkor hagyta magát elaludni. Gyakran ébredt arra, hogy sír. Ahogy múltak az esték, egyre nehezebben tudta pontosan felidézni Marijkét. Pánikba esett, és teletűzdelte a lakás falait Marijke fényképeivel. Ettől valahogy csak még rosszabb lett. Valóságos emlékeit kezdték kiszorítani a képek; a felesége, ez a teljes, emberi lény kezdett átváltozni különböző színű festékekké kis, fehér, négyzet alakú papírdarabokon. És a fényképek sem voltak már annyira színesek, mint újonnan, jól látta. Az sem segített, ha lemosta őket. Marijke kezdett kifakulni az emlékezetéből. Minél inkább meg akarta őrizni, annál gyorsabban tűnt el.

58

Robert leoltott lámpánál ült az íróasztala mögött, és az ablakon át nézte, ahogy a Vautravers-ház bozótos előkertje eltűnik a homályban. Június volt, és mintha a fény ott függött volna, mintha a kert kihullt volna az időből, és önmaga hatalmas képévé változott volna. Felkelt a hold, majdnem telihold. Robert megrázta magát, fogta az éjszakai látcsövét meg a zseblámpát, és kiment a lakás hátsó ajtaján. Halkan osont le a lépcsőn; Martin félt a betolakodóktól. Robert elkerülte a hátsó kerten átvezető murvás utat, inkább a mohos földön vágott át a zöld kertkapuhoz. Kinyitotta, és átment rajta a temetőbe. Aszfalton állt, a Teraszos Katakombák tetején. Innen mindkét oldalon lépcső vezetett a talajszintre, Robert ma este a nyugati lépcsőt választotta, és lement a Dickens ösvényre. A zseblámpát nem használta. A lombok sűrű baldachinja alatt sötét volt, de hát sokszor megtette már ezt az utat sötétben. A legjobban éjszaka szerette a Highgate temetőt. Éjszaka nem voltak látogatók, nem kellett kiszedegetni a gyomokat, nem akadtak kíváncsiskodó újságírók – csak maga a temető volt, ami úgy terült el a holdfényben, mint valami szürke látomás, a

59

viktoriánus mélabú kősivataga. Néha szeretett volna Jessicával sétálni a félhomályos ösvényeken, élvezni az éjszaka neszeit, azt, ahogy az állatok szólongatják egymást a távolban, és elcsendesednek, mikor az emberek közelednek feléjük. De Robert tisztában volt azzal, hogy Jessica otthon alszik, és minden bizonnyal száműzné a temetőből, ha tudomást szerezne éjszakai látogatásairól. Saját magát is igyekezett meggyőzni, hogy amit csinál, csupán járőrözés, a temetőt védi a vandáloktól meg az önjelölt vámpírvadászoktól, akik elözönlötték az 1970-es és 80-as években. Robert néha más emberekkel is találkozott éjszaka a temetőben. Tavaly nyáron egy ideig hiányzott egy rúd a temető délnyugati szélén végighúzódó, hegyes vaskarókból álló kerítésből. Robert akkoriban látta meg a gyerekeket este a temetőben. Az első alkalomnál Robert az 1920-as évekbeli sírköveknél időzött éppen. Helyet csinált magának a magas fűben, mozdulatlanul ült, és videókamerájának éjszakai teleobjektívjén át figyelt, abban a reményben, hogy lekaphatja a rókacsaládot, amelynek a közelben volt az odúja. A nap lenyugodott a fák mögött, és az égbolt sárgállott a nem messzire a kerítésen túl fekvő házak fölött. Robert zizegést hallott, és odafordította a felvevőt. De rókák helyett a keresőben hirtelen egy felé futó gyermek kísértete jelent meg. Robert kis híján elejtette a kamerát. Újabb gyerek jelent meg, üldözve az elsőt; kislányok, rövid ruhácskákban, némán futottak a sírok között, erősen ziháltak, de nem kiáltoztak. Majdnem Roberthez értek, amikor egy fiúhang kiáltott, és mindkét kislány megfordult, a kerítéshez futott, átbújtak a tátongó lyukon, és eltűntek. Robert másnap reggel jelentette az irodán a hiányzó rudat. A gyerekek esténként továbbra is játszadoztak a temetőben, Robert néha látta őket, és eltűnődött, kik lehetnek, hol lakhatnak, mi lehet az a különös játék, amelyet némán játszanak a sírok között. Néhány hét múlva jött egy ember, és rendbe hozta a kerítést. Robert aznap este az utcán ballagott, és kicsit elszomorodott, amikor meglátta a

60

három gyereket, ahogy markolásszák a rácsot, és némán lesnek befelé a temetőbe. Robert doktori disszertációja történeti munkának indult: a temetőt olyan prizmának képzelte, amelyen keresztül a viktoriánus társadalmat a legfeltűnőbb, a legfenségesebb, és a leginkább esztelen túlzásaiban láthatta. Amellett, hogy higiéniai reformokat vezettek be, a felemelkedő társadalmi rétegek is egyre tudatosabban akarták kifejezni státuszukat – így jött létre a Highgate temető a gyász színházaként, az örök nyugodalom díszleteként. De kutatásai közben Robertet rabul ejtette a temetőben nyugvók személyisége, és disszertációja kezdett átalakulni életrajzzá; kitérőkre késztették az anekdoták, és beleszeretett azokba a kifinomult módszerekbe, amelyekkel a viktoriánusok felkészültek a túlvilági életre, amely – enyhén szólva – valószínűtlennek látszott. Robert kezdte személyes ismerőseinek tekinteni a temető lakóit, és elveszítette minden fogódzóját. Gyakran üldögélt Michael Faradayjel, a híres tudóssal; Eliza Barrow-val, aki a hírhedt sorozatgyilkos, Frederick Seddon áldozata lett; többször elborongott a lelencek jeltelen sírjai fölött. Egy teljes éjszakán át nézte, amint belepte a hó Oroszlánt, a kőkutyát, amely Thomas Sayers, az utolsó kesztyű nélkül küzdő hivatásos bokszoló sírját őrizte. Radclyffe Hall, a leszbikus költőnő sírján mindig jócskán akadt virág, néha Robert kölcsönvett egy-egy szálat és áthelyezte valamelyik távoli és látogatók nélküli sírra. Robert szerette megfigyelni az évszakok váltakozását a Highgate-ben. A temetőben valami mindig zöldellt; a növények és fák közül több is az örök életet jelképezte a viktoriánusoknak, ezért aztán a sírok véletlenszerű geometriáját télen is lágyították az örökzöldek, a ciprusok, a krisztustövis. Éjjel a kövek és a hó visszaverték a holdfényt, és miközben lába alatt halkan ropogott a vékony hótakaró, Robert néha súlytannak érezte magát. Egyszeregyszer áthozta a létrát a Vautravers-ház szerszámos pajtájából, és felkapaszkodott a Libanoni Kör közepén lévő pázsithoz. Nekitámaszkodott a háromszáz éves libanoni cédrus törzsének, vagy a hátára feküdt, és a gacsos ágak közt bámulta az égboltot.

61

Csillagokat ritkán látott; mindet elrejtette London villanyhálózatának fényszennyezése. Robert repülőgépeket látott pislogni a libanoni cédrus levelei között. Ilyenkor magával ragadta az érzés, hogy minden helyénvaló: a teste alatt, a pázsit alatt a holtak némán és békében nyugszanak kis kamráikban; fölötte pedig csillagok és gépek kószálnak az égen. Ma este Rossettiéknél álldogált, és Elizabeth Siddalre gondolt. Többször is átírta a róla szóló fejezetet, inkább az élvezetért, hogy Lizzie-re gondolhat, mintsem azért, mert újabb mondandója volt. Robert gondolataiban dédelgette Lizzie életpályáját: a lány szerény kalaposkisasszonyként kezdte; aztán a preraffaeliták felfedezték, a modelljük lett; majd Dante Gabriel Rossetti imádott szeretőjévé lépett elő. Titokzatos betegség, a régóta várt frigy Rossettivel; egy halva született kislány. Halál ópiumoldattól. A bűntudatos Dante Gabriel, aki verseinek egyedüli kéziratát a felesége koporsójába csúsztatja. Hét évvel később Lizzie exhumálása máglyafénynél, hogy visszaszerezzék a költeményeket. Robert élvezte az egészet. Csukott szemmel állt, elképzelte a sírt 1869-ben, amikor még nem vették körül ennyire más sírok, az ásó embereket, a táncoló fáklyafényt. Meglehetősen hosszúnak tetsző idő múlva Robert elindult visszafelé a sötétben a sírok között, és eltöprengett. Képtelen volt hinni a mennyországban. Gyerekkorában, anglikán hitűként tágas, napfényes és hideg ürességet képzelt el, tele láthatatlan lelkekkel és kimúlt házi kedvencekkel. Amikor Elspeth haldokolni kezdett, Robert próbálta feléleszteni egykori hitét, úgy ásva szkepticizmusa mélyére, mintha a hit egyszerűen egy régebbi réteg volna, amely elérhető, ha eltávolítják fölüle a neveltetés és a tapasztalat rétegeit. Spiritualista értekezéseket olvasott újra, száz évvel korábbi szeánszokról szóló beszámolókat, médiumokkal folytatott kísérletek leírásait. Racionalitása lázadt. Történelem volt; izgató, de hamis. Ezeken az éjszakákon a temetőben Robert Elspeth sírja előtt álldogált, vagy üldögélt az elhagyatott lépcsőn, hátát a kényelmetlen rácsnak támasztva. Az nem nyugtalanította, hogy amikor a

62

Rossetti-sírnál áll, nem érzi Lizzie vagy Christina jelenlétét, de az határozottan zavarta, hogy amikor meglátogatja Elspeth-et, nem találja „otthon”. Az asszony halála utáni napokban egyre a kripta körül toporgott, várt valamiféle jelre. – Kísérteni foglak – mondta Elspeth akkor, amikor közölték vele, hogy a végső stádiumban van. – Tedd azt – felelte annak idején Robert, és belecsókolt az asszony vékony nyakába. Csakhogy Elspeth nem kísértette, legfeljebb emlékezetében, ahol a legrosszabb pillanatokban tündökölt fel, vagy éppen enyészett el. Robert most Elspeth küszöbén ült, és nézte, ahogy hajnal borul a fákra. Hallotta, hogy a madarak felébrednek, dalolni kezdenek, lármáznak, és szárnyaikkal csapkodnak az utca túloldalán, a Waterlow Parkban. Időnként már el-elhúzott egy-egy autó a Swain's Lane-en. Amikor már volt annyi fény, hogy Robert el tudta olvasni az Elspeth kriptájával szemben lévő sírok feliratait, felállt, és elindult a temető hátulja és a Teraszos Katakombák felé. Látta a Szent Mihály tornyát, ám a Vautravers-ház láthatatlan maradt a fal mögött. Robert felment a Teraszos Katakombák oldalán lévő lépcsőn, átvágott a katakombák tetején a zöld kapuhoz. Egyszerre elfogta a kimerültség. Komoly erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy eljusson a lakásába, mielőtt elaludna. Odakinn a temető felöltötte nappali arcát; a hajnal reggelbe fordult, megérkeztek a temetőben dolgozók, a telefonok csörögtek, a természet és az emberi világ forgott a maga külön-külön, mégis egymáshoz kötött tengelyén. Robert felöltözve aludt, sáros edzőcipője az ágy mellett. Amikor déltájban megjelent a temető irodájában, Jessica azt mondta: – Drága fiam, nagyon kimerültnek tűnsz. Igyál egy kis teát. Aludtál egyáltalán?

63

London valósággal megsült a felhőtlen júliusi égbolt alatt. Robert egy rozoga, fonott karszékben terült el Jassica Bates hátsó kertjében, kezében egy pohár gin-tonik gyöngyözött. Nézte, ahogy Jessica unokái készülődnek a krokettozáshoz. Vasárnap délután volt. Robertnek kicsit olyan érzése volt, mintha nem a megfelelő helyen tartózkodna; általában Jessicával a temetőben szoktak találkozni. Egy a maihoz hasonló, pompás vasárnapon turisták tömegei toporognak a kapuk előtt, hadonásznak a kameráikkal, és értetlenkednek a szabályokon, amelyek illedelmes öltözéket követelnek meg, és kategorikusan tiltják az ásványvizes palackok bevitelét. Siránkoznak az idegenvezetésért kért ötfontos belépti díjon, és eredménytelenül próbálnak bevinni babakocsikat meg a nyolcévesnél fiatalabb gyerekeket. De valamiért ma tartalék idegenvezetők vették át a munkát, és Edward azzal az utasítással küldte el Robertet és Jessicát, hogy „szórakozzatok, remekül megleszünk nélkületek, ne is gondoljatok ránk”. Így hát Jessica, aki nyolcvannégy évesen sem volt képes a semmittevésre, most éppen tizenkét főre főzött ebédet a konyhájában, Robert pedig (aki felajánlotta a segítségét, de határozottan kitessékelték) bágyadtan bámulta, ahogy a gyerekek a földbe verik a kaput jelző rudacskákat.

64

A fű túlságosan hosszú volt a kroketthez, de ez szemlátomást senkit sem zavart. – Venni akartam néhány birkát, hogy lelegeljék a füvet, de Jessica nem engedte – mondta James Bates. Vékony pokrócba burkolózva pihent nyugágyán; Robert már a látványtól is még jobban izzadt. James magas férfi volt, akit a kor kissé összezsugorított, szelíd hangja egy csöppet remegett. Jókora szemüvege felnagyította a szemét, csontjai törékenyek voltak, modora viszont határozott. Az egykori iskolaigazgató most a temető archívumát kezelte. James szeretettel nézte az unokáit. A srácok a szabályokon veszekedtek, és csapatokat próbáltak választani. James szeretett volna felállni, átvágni a gyepen, és játszani a gyerekekkel. Sóhajtott, és lepillantott az ölében tartott keresztrejtvénykötetre. – Ez egészen zseniális – fordította Robert felé a könyvoldalt. – Az összes meghatározás matematikai egyenlet, aztán le kell fordítani a válaszokat betűkre, és úgy kell beírni. – Huh. Martin készítette? – Igen, karácsonyra kaptam tőle. – Szadista dög. A gyerekek körülállták az első kaput, és kezdték sorra átütni alatta a színes golyókat. A nagyobbak türelmesen várták, hogy a legkisebb lányka üssön. – Ügyes voltál, Nell – mondta a legnyurgább fiú. James Robertre mutatott a tollával. – Hogy boldogulsz Elspeth hagyatékával? Kis vita alakult ki két unokatestvér között arról, hogy az egyik ütés szabályos volt-e. Robert gondolatai visszatértek Elspeth-hez, aki tulajdonképpen mindig ott bujkált benne. – Roche levelezik az ikrekkel. Elspeth nővére fenyegetőzött, hogy megtámadja a végrendeletet, de tudtommal Roche meggyőzte, hogy veszítene. Ez valami amerikai dolog lehet, hogy mindenki pereskedni akar.

65

– Mégis különösnek tartom, hogy Elspeth sosem említette, hogy van egy ikertestvére. – James mosolygott. – Nehéz elképzelni még egy olyat, mint ő. – Igen... – Robert nézte, ahogy a gyerekek a szabályoknak megfelelően ütögetik a golyókat a pázsiton. – Elspeth azt mondta, hogy nem nagyon hasonlított a személyiségük Edie-ével. Utálta, hogy mindig összetévesztették Edie-vel. Egyszer a Marks & Spencerben voltunk, és odajött Elspeth-hez egy nő, fecsegni kezdett, aztán kiderült, hogy Edie valamelyik régi fiújának az anyja. Elspeth nagyon utálatosan viselkedett vele. A nő sértődötten vonult el, Elspeth pedig óriásira felfújta magát, mint azok a brazil békák, amelyikek leköpik az ellenséges állatokat. James nevetett. – Amilyen apró termetű volt, olyan nagyképű. – Gyakran vittem a karomban. Egyszer átcipeltem Hampstead Heathen – letört a cipősarka. – Micsoda magas sarkú cipőket hordott! Robert sóhajtott, és Elspeth gardróbszobájára gondolt, amely cipőmúzeumnak is beillett volna. A napokban majdnem egy egész délutánt azzal töltött, hogy ott feküdt a padlón, Elspeth cipőit cirógatta, és maszturbált. Elpirult. – Nem tudom, mit csináljak a holmijával. – Nem kell tenned semmit; amikor megjönnek az ikrek, majd szétválogatják. – De kidobhatnak dolgokat – mondta Robert. – Az igaz. – James testtartást változtatott. Fájt a háta. Azon tűnődött, vajon Elspeth miért hagyta minden földi javát ezekre a lányokra, akiktől kitelik, hogy jönnek, és kidobnak mindent, amit az asszony szeretett. – Találkoztál már velük? – Nem. Ami azt illeti, Elspeth sem találkozott velük. Azóta nem beszéltek Edie-vel, amióta Edie lelépett Elspeth vőlegényével. – Robert elkomorodott. – Igazán különös végrendelet. A hagyaték nagy részét az ikrek öröklik, de csak miután betöltötték a huszonegyedik évüket ennek az évnek a végén. És csak akkor öröklik a lakást, ha a szüleik sohasem teszik be oda a lábukat.

66

– Elég bosszúszomjasan hangzik, nem? Hogyhogy elvárta tőled, hogy végrehajtsd? – Csak azért találta ki, mert nem tudta elviselni a gondolatát sem, hogy Edie vagy Jack kezébe kerüljön olyasmi, ami az övé. Tudta, hogy ez a kikötés nem praktikus. James mosolygott. – Ez annyira Elspeth-re vall! Akkor miért a lányaikra hagyta? Miért nem rád? – Ami nekem fontos, azt rám hagyta. – Robert vakon meredt a távolba. – Meglehetősen titokzatos volt az ikrekkel kapcsolatban. Szerintem azért voltak a gyengéi, mert ikrek; elképzelte magát Elspeth néninek, holott még egy üdvözlőlapot sem küldött nekik a születésnapjukra. A dolog különlegességét találta vonzónak, tudod. Az örökség tökéletesen meg fogja változtatni a lányok életét, kiragadja őket a szüleik öléből, és átrepíti őket Elspeth világába. Senki sem tudja, mit fognak kezdeni vele. – Kár, hogy Elspeth már nem találkozhat velük. – Igen. – Robertnek nem volt kedve továbbra is a végrendeletről beszélni. Közben a krokettpályán egyfajta „mindenki mindenki ellen” játék alakult ki. A kisebb fiúk némelyike kardnak használta az ütőjét, a lányok a kis Nell feje fölött dobálták a golyót, a kicsi pedig hiába ugrált, hogy elkapja. Csak a két legnagyobb fiú ütögette a golyókat kitartóan a kapukon át. Ebben a pillanatban lépett ki a kertbe Jessica, és megállt csípőre tett kézzel, mintha maga lenne a megtestesült felháborodás. – Ejnye! – kiáltotta. – Mégis mit műveltek? – Jessica hangja úgy táncolt fel-le, mint a papírsárkány. A gyerekek nyomban félbehagyták, amivel foglalkoztak, és zavartan meredtek maguk elé. Úgy néztek ki, mint a kismacskák, amelyek ügyetlenül lepottyannak valahonnan, aztán nyalogatják magukat, és úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Jessica óvatosan sétált oda, ahol Robert és James ültek. Mostanában két barátnője is combnyaktörést szenvedett, ezért visszafogta amúgy gyors és határozott lépteit. Egy széket húzott James mellé. – Hogy áll az ebéd? – kérdezte James.

67

– Jaj, az még odébb van, sül a csirke. – Jessica az egyik zsebkendőjével megtörölgette a homlokát. Robert rájött, hogy ebben a hőségben képtelen lesz sült csirkét enni. Az arcához szorította majdnem teljesen megolvadt jéggel teli poharát. Jessica végigmérte. – Nem nézel ki valami fényesen – mondta. – Nem tudok aludni – felelte Robert. – Mmm – mormogott egyszerre Jessica és James. Összenéztek. – Miért? – kérdezte Jessica. Robert elfordította a fejét. A gyerekek visszatértek a játékukhoz. A legtöbbjük középen állt, Nell pedig a nősziromágyás közepéről igyekezett elütni egy golyót. A kislány ütött, a nőszirmok pedig csak úgy repültek szerteszét. Robert Jessicára és Jamesre pillantott, akik nyugtalan tekintettel nézték őt. – Hisztek a kísértetekben? – kérdezte Robert. – Dehogy – felelte Jessica. – Lárifári. James elmosolyodott, és Martin keresztrejtvénykötetére pillantott az ölében. – Nos, helyes, tudom, hogy nem hisztek a kísértetekben. – A Highgate temető korábban ugyancsak megszenvedte a paranormális jelenségek hívőinek meg a sátánistáknak a túlzott érdeklődését. Jessica rengeteg időt volt kénytelen arra fecsérelni, hogy a japán tévéstábokat és a természetfölötti-hívőket lebeszélje arról, hogy a Highgate-et holmi kísértetjárta temetőDisneylandként mutassák be. – Csak... jártam Elspeth lakásában, és úgy éreztem, hogy... ott van. Jessica szája sarka legörbült, mintha Robert valami sikamlós viccet mesélt volna. James kíváncsian pillantott fel. – Miféle érzésről beszélsz? – kérdezte Roberttől. Robert alaposan megfontolta a választ. – Eléggé megfoghatatlan. De például a hőmérséklet is igen különös Elspeth-nél. Ülök, mondjuk, az íróasztalánál, papírokat rendezgetek, és egyszerre csak valamelyik testrészemben hideget érzek. Jéghideg lesz a kezem, aztán a hideg felkúszik a karomon. Vagy a tarkómon... – Robert elhallgatott, a poharára meredt. – Elspeth lakásában mozognak a tárgyak. Icipici mozgások:

68

függönyök, ceruzák. Mozgás a periferikus látásom peremén. A tárgyak nem ott vannak, ahová tettem őket, amikor visszamegyek. Egy könyv az íróasztalról leesett a földre... – Amint felnézett, látta, hogy James alig észrevehetően csóválja a fejét, Jessica pedig a szája elé kapta a kezét. – Oké. Mindegy is. – Hallgatunk, Robert – mondta Jessica. – Kezdek becsavarodni. – Talán. De ha neked így jobb... – Nem jobb. – Ó! – Mindhárman némán ültek. James szólalt meg. – Én láttam egyszer egy kísértetet. Robert Jessicára pillantott. Az asszony arckifejezése meglehetősen rezignált maradt, mosolya féloldalas, a szemhéja félig lecsukva. – Kísértetet láttál? – kérdezte Robert. – Igen. – James ismét testhelyzetet változtatott, Jessica pedig hozzá hajolt, és megigazította a férfi derekát támasztó párnát. – Egészen kicsi voltam, alig hatéves kissrác. Nézzük csak, tehát 1917-ben lehetett. Gyerekkoromban Cambridge külvárosában éltem, és egy olyan házban laktunk, ami korábban fogadó volt. 1750 táján épült. Igen nagy volt és huzatos, és egy útkereszteződésnél állt. A második emeletet nem használtuk, az összes hálószoba az elsőn volt. Még a cselédlány is ott aludt. Apám a St. John's College-ban volt professzor, és mindig sokan jöttek hozzánk látogatóba, akik többnyire nálunk töltötték az éjszakát is. Általában elég hálószobánk volt, hogy mindenkit elhelyezzünk, de egyszer a szokásosnál több vendég lehetett, mert Samuel öcsémet a felső szint egyik üres hálószobájában fektették le. – James mosolygott magában. – Sam nem volt valami beijedős, de egész éjjel bőgött, amíg anyám a saját szobájába nem vitte aludni. – Nem tudtam, hogy van egy öcséd – mondta Robert. – Sam meghalt a háborúban. – Ó!

69

– Szóval, másnap éjjel rajtam volt a sor, hogy a második emeleten aludjak... – Várj csak. Sam elárulta, hogy miért sírt? – Sam csak négyéves volt – felelte James –, és persze állandóan ugrattam, hát nem árulta el. Vagy legalábbis így emlékszem. Szóval, odafönn fektettek le. Emlékszem, ott feküdtem, a takaróm állig felhúzva, anyám megcsókolt, én meg ott maradtam a sötétben, nem sejtve, miféle szörnyűség készülhet előólálkodni a szekrényből, és megfojtani... Jessica elvigyorodott. Robert arra gondolt, talán a gyerekek hátborzongatóan élénk képzeletének szól a mosoly. – És mi történt? – Elaludtam. De később felébredtem. Az ablakon besütött a hold; és faágak árnya hullt az ágyra, ahogy szelíden táncoltak a szélben. – És akkor láttad a kísértetet? James nevetett. – Drága fiam, a faágak voltak a kísértetek. A ház körül ötvenméteres körzetben nem nőtt egyetlen fa sem. Mindet kivágták évekkel korábban. Egy fa kísértetét láttam. Robert elgondolkodott. – Meglehetősen választékos. Huhogó szellemekre gondoltam. – Hát ez az, látod. Szerintem ha előfordul ilyesmi, vagyis kísértetek, akkor szebbnek és meglepőbbnek kell lenniük, mint azokban a régi mesékben, amiket próbálnak elhitetni velünk. Miközben James beszélt, Robert véletlenül Jessicára pillantott. A nő olyan arckifejezéssel figyelte a férjét, amelyben együtt volt türelem, csodálat és valami tökéletesen intim – Robert ebben fedezte fel az életen át tartó házasság esszenciáját. Hirtelen egyedül akart maradni. – Van fájdalomcsillapítód? – kérdezte Jessicától. – A naptól megfájdult a fejem. – A földszinti vécében, a kisszekrényben találsz Anadint. Jessica és James nézték, ahogy Robert merev tartással bemegy a teraszon át a házba.

70

– Komolyan aggódom érte – mondta Jessica. – Kicsit megbuggyant. – Elspeth csak nyolc hónapja halt meg. Adj neki még egy kis időt. – I-igen. Nem tudom. Mintha megrekedt volna egy helyben – úgy értem, teszi a dolgát, mint bárki más, de nincs benne szív. Szerintem a disszertációján sem dolgozik. Egyszerűen nem tudja túltenni magát Elspeth-en. James felesége aggódó szemébe nézett. Mosolygott. – Neked meddig tartana, hogy túllépj rajtam? Jessica odanyújtotta a kezét, és James megfogta a felé nyújtott kezet. – Drága James! El nem tudnám képzelni, hogy valaha is túllépjek rajtad. – Hát, Jessica – mondta a férfi –, itt a válasz. Odabenn a házban Robert a félhomályos folyosón állt, két tablettával a kezében. Víz nélkül nyelte le őket, fejét a hűvös gipszfalnak támasztotta. Csodálatos érzés volt az irgalmatlan napsütés után. Hallotta, ahogy a gyerekek kiáltoznak, a krokettet már abbahagyták, most valami mást játszottak. Így, hogy egyedül volt, újra ki akart menni, hogy elterelje a figyelmét, hogy valami másról beszéljen. Pár perc múlva visszamegy. Összeszorult a torka; félrenyelte a pirulákat. Rájött, hogy izzadságával bemocskolta a falat, a karjával letörölte a nedvességet. Robert becsukta a szemét és Jamesre gondolt, a kisfiúra, aki felül az ágyban, és nem létező fák árnyékát bámulja. Miért nem, gondolta. Miért nem?

71

Elspeth Noblin már majdnem egy éve halott volt, és még mindig csak ismerkedett a szabályokkal. Eleinte egyszerűen sodródott a lakásban. Nemigen volt energiája, és sok időt töltött egykori holmija nézegetésével. Néha el-elszundított, majd órákkal vagy napokkal később felébredt – nem tudta megállapítani, mikor, nem számított. Alaktalan volt, egész délutánokat töltött azzal, hogy egyik napfény-pacából a másikba gurult, hagyta, hogy átmelegítse minden egyes részecskéjét, mintha csak levegő lett volna, úgy emelkedett és hullt alá, melegedett át és hűlt ki. Felfedezte, hogy kisebb helyekre be tud jutni, ez vezetett az első kísérleteihez. Az íróasztalának volt egy fiókja, amelyet sosem tudott kinyitni. Nyilván beragadt, mert az összes többi fiókot nyitó kulcs pont a bal oldali legalsó fiókot nem nyitotta. Kár volt; éppen elfértek volna benne a dossziék. Most Elspeth besuhant a fiókba a kulcslyukon át. A fiók üres volt. Elspeth kis csalódást érzett. De a fiókban valahogy jól érezte magát. Beszorítva lenni erre a szűk helyre olyan testérzetet nyújtott neki, amelyre gyorsan rákapott. Még nem voltak különálló testrészei, de a fiókba gyömöszölődve Elspeth amolyan érintésfélét érzett: mint amikor bőr ér a hajhoz, nyelv a fogakhoz. Hosszú időszakokat töltött a fiókban, ott aludt, ott gondolkodott, ott higgadt le. Olyan, mint visszamenni az anyaméhbe, gondolta, és boldog volt, hogy a fiók befogadta.

72

Egy nap megpillantotta a két lábfejét. Alig voltak ott, Elspeth mégis felismerte őket, és ujjongott. Ezt követte a két kéz, a két lábszár, a két kar, a két kebel, majd a csípő és a törzs, végül Elspeth érezte a fejét és a nyakát is. Az a test volt, amelyben meghalt, vékony, tűszúrásokkal tarkított, és ott volt a cső nyílása is, de Elspeth annyira örült, hogy látja magát, hogy ezzel hosszú ideig nem is foglalkozott. Fokozatosan vált áttetszővé – azaz egyre jobban látta önmagát; Robert számára tökéletesen láthatatlan maradt. Robert sok időt töltött Elspeth lakásában, lassan felszámolva az asszony üzleti ügyeit, körbejárva, megérintve különböző tárgyakat, összegömbölyödve az ágyon, a kezében Elspeth egyik ruhadarabjával. Elspeth aggódott Robertért. A férfi sovány volt, betegesnek, depressziósnak látszott. Ezt nem akarom látni, gondolta Elspeth. Nem tudta eldönteni, próbálja-e felhívni magára Robert figyelmét, vagy inkább hagyja békén. Nem fog túljutni rajta, ha tudja, hogy itt vagy, mondta magának. Úgysem jut túl rajta. Elspeth néha megérintette a férfit. Az érintés szemlátomást jeges fuvallatként hatott Robertre; Elspeth látta, hogyan lúdbőrözik a férfi, amikor végighúzza rajta a kezét. Ő viszont forrónak érezte a férfit. Most csak hideget és meleget tudott érzékelni. A durva meg a sima, a puha meg a kemény megszűntek számára létezni. Nem érzett sem szagot, sem ízt. Elspeth-et muzsika járta át; az általa kedvelt, utált vagy alig észrevett dalok szüntelenül kavarogtak benne. Képtelen volt szabadulni tőlük. Mintha egy rádió szólna halkan a szomszéd lakásban. Elspeth szerette becsukni a szemét, és cirógatni a saját arcát. A kezei alatt érezte a testét, hiába hatolt rajta át egyébként a világ többi része úgy, mintha egy vászonra vetített film előtt ment volna át. Többé nem gyakorolta a mosakodás, az öltözködés és a sminkelés napi szertartásait; ha valamelyik kedvenc blúzára vagy ruhájára gondolt, már viselte is. A haja nem nőtt, ami meglehetősen nagy csalódást okozott neki. Annak idején fájdalmas volt végignéznie, amikor marokszámra hullott, és amikor újra

73

növekedésnek indult, az másvalakinek a haja volt; szőkesége ezüstszürkébe váltott. Durvának érezte, amikor végighúzta rajta a kezét. Elspeth-nek már nem volt tükörképe. Ez dühítette – amúgy is jelentéktelennek érezte magát, és azáltal, hogy nem látta a saját arcát, magányos lett. Néha sokáig állt az előszobájában, és meredten bámulta a különböző tükröket, de legfeljebb valami sötét, elmosódott foltszerűséget látott, mintha valaki rajzolni kezdett volna szénnel a levegőbe, aztán a befejezetlen ábrát letörölte volna. A karját azonban ki tudta nyújtani, és ilyenkor egészen jól látta a kézfejét. Képes volt lehajolni, ilyenkor látta szép cipőbe bújtatott lábát. De az arcát soha. Kísértetnek lenni nagyjából ennyiből állt: kénytelen volt a világból táplálkozni. Immár semmije sem volt. A mások cselekvéseiben lelt csupán élvezetet, abban, hogy mások képesek voltak tárgyakat mozgatni, elfogyasztani az ennivalót, belélegezni a levegőt. Elspeth nagyon szeretett volna zajt csapni. Ám Robert nem hallotta őt, akkor sem, ha néhány centiméternyire állt a férfitól, és teli torokból ordított. Elspeth rájött, hogy nincs mivel hangot adnia – éteri hangszalagjai nem voltak alkalmasak erre a feladatra. Ezért a tárgyak megmozdítását tűzte ki célul. Eleinte a tárgyak egyáltalán nem reagáltak. Elspeth összeszedte minden szilárdságát és dühét, és rávetette magát a pamlag egyik párnájára vagy egy könyvre: nem történt semmi. Próbált ajtókat nyitni, teáscsészéket táncoltatni, órákat megállítani. Nem okozott szemmel látható változást. Úgy döntött, kevesebbel is beéri, és nagyon apró dolgokkal kísérletezett. Egy szép napon sikerült megmozdítania egy gemkapcsot. Türelmesen húzta-tolta teljes erejéből egy órán át, és sikerült vagy egy centiméterrel odébb helyeznie. Ekkor már tudta, hogy létezése nem hagyható figyelmen kívül: képes hatni a világra, ha nagyon akarja. Így hát Elspeth mindennap szorgalmasan gyakorolt. Végül már sikerült a gemkapcsot lelöknie az íróasztalról. Képes volt meglibbenteni a függönyöket, megcsavarni az íróasztalán ülő kitömött hermelin

74

bajszát. Villanykapcsolókkal kezdett kísérletezni, és pár centiméternyire ajtókat is ki tudott nyitni, mintha szél söpört volna végig a szobán. Nagy örömére sikerült lapoznia egy könyvet. Az olvasás Elspeth egyik legfőbb élvezete volt az életében, és most újra megszerezhette magának ezt az örömöt, ha valaki nyitva hagyott neki egy kötetet. Munkálkodni kezdett azon, hogy valamiképpen kirángassa a könyvespolcokon sorakozó könyveket. Bármennyire anyagtalanok voltak is Elspeth számára a tárgyak, a tárgyaknak meg ő, a lakás falai végérvényes korlátot jelentettek neki, és nem tudott kijutni. Először nem bánta. Aggódott, hogy ha kimenne, szétfújná a szél. De később nyugtalan lett. Ha a területéhez tartozott volna Robert lakása is, elégedett lett volna. Sokszor megpróbált áthatolni a padlón, de ilyenkor csupán amolyan tócsaféleség lett belőle, mint a Gonosz Nyugati Boszorkányból az Óz, a csodák csodájában. Próbált a bejárati ajtó alatt kisiklani a lépcsőházba – eredménytelenül. Hallotta, amikor Robert odalenn zuhanyozott a lakásában, beszélt a tévéhez, feltette az Arcade Fire CD-t. A hangok mély önsajnálatot és sértettséget ébresztettek benne. A nyitott ablakok és ajtók hasztalan hívogatták. Amikor megpróbált kisodródni rajtuk, Elspeth azon kapta magát, hogy formátlanul szétfolyik, de mégis a lakásban marad. Elspeth eltűnődött: Miért? Miért van mindez? Értem a menny és a pokol, a jutalom és a büntetés alapvető hasznát, de ha ez a pokol tornáca, mi értelme? Mit kéne megtanulnom a házi őrizet eme spirituális változatából? Talán minden halottnak kötelessége kísérteni a korábbi otthonában? Ha így is van, hol vannak mindazok, akik ebben a lakásban éltek előttem? Elkerülte valami az égi hatalmak figyelmét? A vallással mindig felületes volt a viszonya. Egy ötös skálán maximum hármas osztályzatot érhetett volna el, ahogy mindenki más is: valószínűleg hitt Istenben, de nem csinált belőle különösebben nagy ügyet. Ritkán járt templomba, legfeljebb esküvőkre vagy temetésekre; visszatekintve ezt annál nagyobb gyarlóságnak vélte, mivel a Szent Mihály-templom gyakorlatilag a szomszédban volt. Bárcsak emlékeznék a temetésemre! Akkor

75

kerülhetett rá sor, amikor Elspeth alaktalan porként hempergett a lakás padlóján. Vajon kötelességtudóbbnak kellett volna lennie Istennel szemben? Most már mindörökre itt marad a lakásában? Azon gondolkozott, vajon meg tudja-e ölni magát az, aki már meghalt.

76

Edie és Valentina kettesben ültek Edie műhelyében, varrtak. A karácsony előtti utolsó szombat volt; Julia bement a városba, hogy segítsen Jacknek vásárolni. Valentina rátűzte a szabásmintákat az ibolyaszínű selyemre, igyekezett gondosan elhelyezni őket, hogy minél kevesebb kelme vesszen kárba. Két egyforma ruhát készített, és nem tudta, elegendő anyagot vett-e hozzájuk. – Ez jó – mondta Edie. A szobát felmelegítette a délutáni napfény, Edie kicsit elálmosodott. Odakínálta Valentinának a legjobb ollóját, nézte, hogyan szeli át az acél az anyagot. Milyen szépen szól, ahogy a két penge egymáshoz ér. Valentina átadta Edie-nek a darabokat, Edie pedig kezdte átmásolni a fércelési vonalakat a szabásmintáról a kelmére. Ide-oda adogatták a selymet, összeszokottan dolgoztak együtt. Miután bejelölték a kelmét, levették a szabásmintát, és a darabokat egymáshoz tűzték. Valentina leült a varrógépéhez, és gondosan összeállította a ruhát, miközben Edie rátűzte a szabásmintát a maradék textíliára, és kezdte kiszabni a második ruhát. – Nézd, mami – mondta Valentina. Felállt, és maga elé tartotta a ruhát. A selyem a statikus elektromosságtól szikrázva tapadt a testére. A ruhának még nem volt ujja, durva volt a fércelés is. Edie úgy vélte, a ruha olyan, mint a karácsonyi némajáték tündéreinek jelmeze.

77

– Úgy nézel ki, mint Hamupipőke. – Tényleg? – Valentina a tükörhöz ment, és a képmására mosolygott. – Tetszik ez a szín. – Jól áll neked. – Julia azt akarta, hogy rózsaszínűt varrjak. Edie elkomorodott. – Úgy néznétek ki, mintha tizenkét éves balettpatkányok volnátok. De az övé lehetett volna rózsaszínű. Valentina elkapta az anyja arckifejezését, és elfordította a tekintetét. – Nem érte volna meg a fáradságot. Neki úgyis mindig az kell, amit magamnak varrok. – Bárcsak többször mernél szembeszállni vele, drágám! Valentina lehámozta magáról a ruhát, és leült a varrógéphez. Hozzálátott az ujjakhoz. – Elspeth dirigált neked? Vagy te dirigáltál neki? Edie habozott. – Mi nem... az nem úgy volt. – Az asztalra fektette a másik ruhát, és a pontozókerékkel kezdte kijelölni a fércelési vonalakat. – Mindent együtt csináltunk. Soha nem szerettünk egyedül lenni. Még mindig hiányzik nekem. – Valentina némán ült, várta, hogy az anyja folytassa. De Edie azt mondta: – Küldj majd fényképeket a lakásról, jó? Úgy képzelem, tele van a szüleink bútoraival; Elspeth imádta a súlyos, viktoriánus darabokat. – Oké, persze. – Valentina hátrafordult és azt mondta: – Bárcsak ne mennénk oda! – Megértelek. De ahogy apukád szokta mondani: nem maradhatsz örökre itthon. – Nem áll szándékomban. Edie elmosolyodott. – Akkor jó. – Ebben a szobában szeretnék maradni örökre, és varrni. – Mint a mesében. Valentina nevetett. – Én vagyok a gonosz mostohatestvér.

78

– Dehogy, dehogy – mondta Edie. Letette a kiszabott darabokat, odament Valentinához. A lánya mögé állt, megfogta a vállát. Előrehajolt, és homlokon csókolta Valentinát. – Te vagy a királykisasszony. Valentina felpillantott mosolygó édesanyjára. – Tényleg? – Természetesen – mondta Edie. – Mindig. – Szóval, boldogan élünk, amíg meg nem halunk? – Úgy van. – Oké. – Valentina emlékezetébe örökre bevésődött ez a pillanat. Szóval, boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Úgy van. Edie visszament a másik ruhához, Valentina végzett az első ruha ujjaival. Mire Jack és Julia hazaértek, Valentinán volt az ibolyaszínű ruha, Edie pedig előtte kuporgott, a szájában egy csomó gombostűvel, és a ruha hosszát igazította. Valentinának nyugodtan kellett állnia; pedig szeretett volna megpördülni, hogy a szoknya hullámokat vessen, mint a tenger. Ezt viselem majd a bálban, gondolta, amikor felkér táncolni a herceg. – Felpróbálhatom? – kérdezte Julia. – Nem – felelte a szájában a tűkkel Edie, mielőtt Valentina megszólalhatott volna. – Ez az övé. Gyere vissza később! – Oké – mondta Julia, sarkon fordult, és kiszaladt, hogy becsomagolja az ajándékokat, amiket Jack vásárolt. – Látod? – mondta Valentinának Edie. – Csak kinyitod a szád, és nemet mondasz. – Oké – felelte Valentina. Megpördült, hullámzott a ruha. Edie kacagott.

79

Jack bevonult a kuckójába, ahol az ikrek éppen filmet néztek. Éjfélre járt, ilyenkor mindhárman aludni szoktak már. – Olyan ismerősnek látszik – mondta Jack. – Mit néztek? – Szenny és düh – mondta Julia. – Ez az a dokumentumfilm a Sex Pistolsról. Mamitól meg tőled kaptuk karácsonyra. – Ó! – Az ikrek elterültek a pamlagon, így hát Jack a fotelba ereszkedett. Amint elhelyezkedett, máris kimerültnek érezte magát. Jack mindig élvezte a karácsonyt, ám az ünnepet követő napokat üresnek és örömtelennek találta. A hatást csak fokozta, hogy a tervek szerint az ikrek néhány nap múlva Londonba indulnak. Hová tűnt el az idő? Öt nap van már csak hátra a huszonegyedik születésnapjukig. Aztán elmennek. – Hogy megy a csomagolás? – kérdezte Jack. – Jól – felelte Valentina. Levette a tévéről a hangot. – Túlsúlyunk lesz. – Ezen nem csodálkozom – állapította meg Jack. – Kell vennünk átalakítókat, hogy használni tudjuk a számítógépünket meg ilyesmik. – Julia Jackre nézett. – Bemehetünk veled holnap a városba? – Persze. Ehetnénk cajunt a Heaven at Sevenben – felelte Jack. – Anyátok is jönni akar majd. – Edie hetek óta árnyékként követte az ikreket, magába szívta, emlékezetébe véste őket.

80

– Király! Vásárolhatnánk egyet a Water Towerben. Új csizmát kellene vennünk. Valentina nézte, ahogy Johnny Rotten némán énekel. Tébolyodottnak tűnik. Viszont menő a pulcsija. Juliával együtt alaposan felkészültek a londoni útra, útikönyveket tanulmányoztak, Charles Dickenst olvastak, összeírták, mit kell becsomagolni, próbálták megkeresni új lakásukat a Google Earthön. Vég nélkül rágódtak Elspeth nénin és a titokzatos Mr. Fanshaw-n, kellemes meglepetésként érte őket a Lloyd's-nál nyitott új bankszámlájukon megjelenő pénzösszeg. Immár alig maradt tennivaló, különös üresség, nyugtalanító félelem töltötte el őket. Valentina a legszívesebben rögtön indult volna – vagy inkább soha. Julia az apjukat figyelte. – Jól vagy? – Igen, remekül. Miért? – Nemtom, olyan vagy, mintha kiütöttek volna. Rengeteget híztál, és sokat sóhajtozol. Mi bajod? – Jól vagyok. Csak az ünnepek teszik. – Ó! Jack próbálta elképzelni a házat/a házasságát/az életét az ikrek nélkül. Edie-vel hónapok óta kerülték a témát, így mostanra már valósággal másra se tudott gondolni, hol a gyönyörteli házaséletet képzelte el, hol arra próbált meg visszaemlékezni, milyen volt legutóbb az ikrek nélkül, hol pedig Edie miatt aggódott. Elspeth halála előtt Edie egy ideig szórakozott volt. Jack azért szerződtette a nyomozót, hogy kiderítse ennek a szórakozottságnak az okát, azt, hogy miért bámul üresen maga elé, miért mímel hamis jókedvet, ha rákérdeznek. Ám a nyomozó csupán megfigyelni tudta Edie-t, nem tudott választ adni Jack kérdéseire. Elspeth halála után Edie szórakozottsága mélységes szomorúsággá változott. Jack képtelen volt őt megvigasztalni. Soha nem azt mondta, amit kellett volna, pedig igyekezett. Most azon tűnődött, hogyan hat majd Edie-re, ha az ikrek elutaznak. Mindig, amikor az ikrek kollégiumba költöztek, jól indultak a dolgok közöttük: Jack és Edie élvezték a szabadságukat,

81

éjszakáztak, viharosakat szeretkeztek, spontán programokat csináltak, és valamivel többet ittak a kelleténél. De aztán mindig beköszöntött valamiféle sivárság. Nemsokára ismét közéjük áll az üres ház. Együtt vacsoráznak majd, csak kettesben; aztán ott lesz a hosszú, néma este, amelyet talán egy DVD-vel próbálnak majd kitölteni, esetleg lesétálnak a partra vagy a golfklubba. Vagy elvonulnak a ház két ellenkező végébe, Jack internetezik vagy Tom Clancyt olvas, Edie pedig hímez, és közben hangoskönyvet hallgat. (Edie most éppen Evelyn Waugh Utolsó látogatás című regényét hallgatta, ami Jack szerint biztos utat jelentett a súlyos depresszióhoz.) Ma este nem tekintett nagy elvárásokkal az ikrek elutazása utáni idők elébe. Hálás volt nekik, amiért addig maradtak, amíg; hálás volt Edie-nek és Elspeth-nek, amiért úgy rendezték el a dolgokat, hogy Julia és Valentina ebben a csúnya, kényelmes házban nőhettek fel, ezért lehetett ő apu, és ezért ülhetnek most itt a szobájában a lányok, és nézhetik, ahogy Johnny Rotten rángatózva és lehalkítva énekli az angol himnuszt. Jacket hirtelen annyira elfogta a hála, hogy már-már gyásznak érezte, így kikászálódott a fotelból, „Jóéjszaká”-t kívánt, és kiment a szobából, mert attól tartott, ha még egy percig ott ül, elsírja magát, vagy olyasmi szalad ki a száján, amit megbánna. A hálószobájába ment, ahol Edie összegömbölyödve aludt, arcát kékesen világította meg a rádiós óra fénye. Jack csendben levetkőzött, fogmosás nélkül ágyba bújt, és úgy feküdt, mintha valami mélységes mély gödör alján lenne, képtelenül arra, hogy a jövőben bármikor is boldognak lássa magát. Valentina kikapcsolta a tévét. Az ikrek felálltak, nyújtózkodtak. – Apu rettenetesen letörtnek látszik – mondta Valentina. – Mindketten, akár az öngyilkosjelöltek – felelte Julia. – Kíváncsi vagyok, mi lesz, miután elutazunk. – Talán nem kellene. Julia türelmetlennek látszott. – Valahová csak el kell mennünk, egyszer. Minél előbb megtörténik, annál előbb túl lesznek rajta. – Gondolom, igen.

82

– Felhívhatjuk őket minden vasárnap. Ők is eljöhetnek látogatóba. – Tudom. – Valentina nagy levegőt vett. – Esetleg elmehetnél te Londonba, én pedig itt maradnék velük. Julia beleborzongott az elutasításba. Inkább maradnál mamival és apuval, mint velem? – Nem! – Szünetet tartott, hogy bosszúsága csillapodjon. Valentina kicsit mulatott rajta. – Egérke, mindkettőnknek... – Tudom. Ne félj. Veled megyek. – Juliához bújt, átkarolta a nyakát. Aztán leoltották a villanyt, és bementek a szobájukba. Útközben egy pillantást vetettek a szüleik ajtajára.

83

Robert Elspeth dolgozószobájában állt. Holnap érkeznek az ikrek. Robert hozott egy külső merevlemezt és néhány dobozt a Sainsbury’s-től; ez utóbbiak üresen, nyitva sorakoztak Elspeth hatalmas, viktoriánus stílusú íróasztala mellett. Elspeth az íróasztalon ült, Robertet nézte. Jaj, nem látszol boldognak, szerelmem. Elspeth nem tudta, mennyi idő telt el. Hónapokkal ezelőtt halt meg? Vagy évekkel ezelőtt? Valami készült; mostanáig Robert szinte semmit sem változtatott a lakáson. Az élelmiszerek nagy részét kidobta, és lemondta a hitelkártyákat. Elspeth már nem kapott postát. Robert lezárta az asszony üzleti vállalkozását, személyes hangvételű levelet írt minden vásárlójának. A lakásban nagy volt a por. Még a napfény is sötétebbnek látszott, mint amire Elspeth emlékezett; ablakot kellene mosni. Robert végignézte Elspeth íróasztalának fiókjait. Az írószereket meg a számlákat a helyükön hagyta. Magához vett néhány doboz fényképet meg a noteszt, amelybe Elspeth szokott firkálgatni telefonálás közben. A könyvespolchoz ment, és kezdte óvatosan leszedegetni a pénztárkönyveket, amelyeket Elspeth naplóként használt, leporolta, és dobozba rakta őket. Nyisd ki az egyiket, mondta Elspeth. Azt nyisd ki. De Robert persze nem hallotta.

84

A férfi némán dolgozott. Elspeth sértve érezte magát; Robert néha beszélt hozzá, amikor a lakásban tartózkodott. Fényképalbumok, egy levelekkel teli cipősdoboz, előjegyzési naplók kerültek a nagy dobozokba. Elspeth szerette volna megérinteni a férfit, de visszafogta magát. Robert bedugta Elspeth számítógépébe a merevlemezt, és letöltötte az asszony file-jait. Aztán letörölt a gépről mindent, kivéve a rendszert meg az alkalmazásokat. Elspeth mögötte állt, és nézte. Milyen különös, hogy elszomorít a számítógép. Most már biztosan halott vagyok. Robert kihúzta a merevlemezt, és az egyik dobozba tette. Kószálni kezdett a lakásban, kezében a dobozzal, Elspeth a nyomában. A hálószoba, sürgette hangtalanul a férfit. Amikor Robert odaért, pár percig csak állt az ajtóban. Elspeth ellebegett mellette, és leült az ágyra. Nézte Robertet: volt abban valami, ahogy ő ült, a férfi meg állt a fényben, ahogy a fény poros melegségben fürösztötte a szobát. Egy perc múlva idejön hozzám, és megcsókol. Elspeth várt, megfeledkezve a helyzetről. Annyiszor tették ezt. Robert kinyitotta a gardrób ajtaját. Letette a dobozt, kihúzott egy fiókot. Néhány pólót, melltartót és egy-két kihívóbb bugyit a dobozba tett. Végigpillantott a cipőkön. A magas sarkú, rózsaszínű antilopot fogja választani, gondolta Elspeth, és úgy is történt. Robert megigazította a többi cipőt, hogy ne maradjon köztük hézag. Ne feledd a leveleket! Robert kinyitott egy blúzokkal teli fiókot, és minden darabot megszagolt. Egy jelentéktelen, kék kasmírt választott; Elspeth úgy vélte, bizonyára a blúz nem került tisztítóba azóta, hogy ő utoljára viselte. Robert kinyitott egy másik fiókot, és szexuális játékszereiket mind berakta a dobozba. Egyet ott felejtettél, mondta Elspeth, de Robert már becsukta a fiókot. Robert felnyúlt, és levett egy dobozt a felső polcról. Elspeth elmosolyodott. Számított Robert alaposságára, és nem tévedett. Ezt a dobozt Robert a ruhaneművel teli nagyobb mellé tette. Robert kirámolta a fürdőszobát. A legtöbb piperecikket a szemétbe dobta, de Elspeth pesszáriumát egy darabig a kezében

85

tartotta. Micsoda ostobaság éppen ezen elérzékenyülni, gondolta Elspeth. Végül a gumi is a szemétbe került. Robert becsukta a fürdőszoba ajtaját, és megállt gondolkodni. Aztán lefeküdt az ágyra. Elspeth melléfeküdt, óvatosan, hogy hozzá ne érjen, reménykedve. Mi lesz, ha többé nem látlak? Robert épp most készült elvinni azokat a dolgokat, amelyeket a férfira hagyott; elhagyni készült a lakást. Ne szégyelld magad, édes. Ketten vagyunk csak, te meg én. Elspeth megörült, amikor Robert kikapcsolta az övét, és lehúzta a cipzárját. Elképzelte magát meztelenül a férfi mellett, és máris meztelen volt. Robert néha Elspeth technikáját utánozta, de most durvább, célratörőbb volt magával. Elspeth Robert arcát figyelte. Felült, és a férfi fölé hajolt; Robert szeme csukva volt. Elspeth megérintette a férfi haját. Arcát a férfiéhoz közelítette, hogy Robert lélegzete felmelegítse. Olyan meleg olyan kézzelfogható. Bármit megadott volna, hogy eleven legyen akkor, ott, Robert mellett, hogy megérinthesse. Elspeth tudta, hogy Robertet átfagyasztja az érintése; valahányszor megpróbált hozzányúlni, a férfi megborzongott, és hímvesszeje összezsugorodott. Így hát csak térdelt mellette, és nézte. Gyakran elámult Robert változatos arckifejezésein szex közben. Vágy, koncentrálás, fájdalom, kitartás, öröm, csüggedés, felszabadulás: Elspeth néha úgy érezte, Robert lelkének legszélsőségesebb elemei vonulnak fel sorban. Ma eltökéltséget látott rajta, komoly küzdelmet; sokáig tartott, Elspeth már kezdett aggódni. Legalább élvezd. Mindkettőnkért. Nézte Robert két kezét a hímvesszején, nézte görcsös lábujjait, fejének félrerándulását, amikor elélvezett. A férfi teste ellazult. Robert kinyitotta a szemét, és Elspeth-en keresztül a plafonra meredt. Itt vagyok, Robert. Egy könnycsepp gördült le a férfi arcán. Ne, édes. Ne sírj! Elspeth sosem látta Robertet sírni, még a kórházban sem, még akkor sem, amikor ő meghalt. A pokolba! Nem akarlak ilyen nyomorultnak látni. Odanyúlt, és megérintette a könnycseppet. Robert döbbenten kapta oda a fejét.

86

Itt vagyok itt vagyok itt vagyok. Elspeth keresett valamit, amit megmozdíthatna, és kissé meglibbentette a függönyt. De Robert felült, megtörölte a kezét, felhúzta a nadrágján a cipzárt, nem nézett oda. Elspeth próbálta megrázni a szex-játékszerekkel és egyéb csecsebecsékkel teli dobozt, de túlságosan nehéz volt. Kimerülten állt a szoba közepén. Robert bement a fürdőszobába, megmosakodott, és az asszony holmijával teli szemeteszsákkal jött vissza. Letette, hozzálátott az ágy rendbetételéhez. Elspeth közben az ágyon ült, és amikor a férfi föléhajolt, két kezét Robert mellkasára tette, átnyúlva az ingén, könnyedén érintve a bőrét. Robert hátrahőkölt. – Elspeth? – suttogta Robert sürgetőn. Robert. Elspeth lassan végighúzta a férfin a két kezét: hát, csípő, lábszár, hímvessző, gyomor, kar, kéz. Robert elfordított, lehajtott fejjel, csukott szemmel állt. Elspeth elképzelte, mit érezhet Robert – talán olyan volt, mintha jégkockákat húztak volna végig a testén? Belenyomta a kezét Robert testébe, és a férfinak szinte elállt a lélegzete. Olyan jó meleg vagy, gondolta Elspeth, és tudta, mit érezhet Robert; az ő anyagtalan hidege éppen az ellenkezője a férfi szép, forró, nedves testének. Elspeth elhúzta a kezét. Még mindig érezte benne a meleget. Lenézett, azt remélve, most a két keze talán egy picikét ragyogni fog. Robert összekulcsolta maga előtt a két karját, előrehajolva, borzongva állt. Jaj, édes, sajnálom. – Elspeth – suttogta Robert. – Ha te vagy az... tégy valamit – tégy olyasmit, amit csak te tudsz... olyan elspeth-est... Elspeth a férfi két szemöldöke közé tette az ujja hegyét, és lassan végighúzta lefelé az orrán, az ajkán, az állán. Megismételte. – Igen – mondta Robert. – Istenem. – Újra leült az ágyra, könyöke a térdén, feje a keze közt, és maga elé meredt. Elspeth ujjongva ült le mellé. Végre! Megrészegedett a megkönnyebbüléstől. Tudod, hogy itt vagyok! Robert felnyögött. Elspeth rápillantott: Robert összeszorította a szemhéját, és két öklével ritmikusan verte a fejét. – Teljesen... elvesztettem... az istenverte... eszem. A fenébe!

87

Felállt, felmarkolta a dobozt és a szemeteszsákot, és visszasietett a dolgozószobába. Elspeth követte, hitetlenkedve. Várj... Robert... ne... Robert sorra megemelte a dobozokat, végigcipelte őket az előszobán, ki a lépcsőházba, aztán le a saját lakásába. Elspeth állt a saját nyitott ajtajában, hallgatta Robert lépteit, ahogy bemegy a maga lakásába, aztán újra feljön a lépcsőn. Hagyta, hogy a férfi keresztülmenjen rajta, ahányszor csak feljött, és követte, közben elelkapva a maga elé motyogott szavait. – Jessicának igaza volt, hogy megbuggyantam! „Belebetegszel”, mondta, és bizisten, úgy lett... Mi a csudát akartam, nem jön vissza... Jaj, Istenem, Elspeth. Az ajtó becsukódott. Elspeth ismét egyedül volt. Könnyek, mondta, mint amikor a ruháit bűvölte magára. Kezét az arcához érintette, és könnyesnek érezte. Te jó ég, sírok. Döbbenten állt, ámulva a legújabb teljesítményén. Aztán megfordult, hogy szembenézzen a néma lakással.

88

Julia és Valentina Poole kiszálltak a repülőből a Heathrow repülőtéren. Fehér lakkcipőjükben tökéletes musicalfilm-léptekkel suhantak végig a szőnyegen. Fehér térdharisnyát viseltek, a térdük fölött négyujjnyival végződő, fehér rakott szoknyát és egyszerű fehér pólót a fehér gyapjúkabát alatt. Mindkét lányon hosszú, fehér sál volt, és egy-egy gurulós bőröndöt húztak maguk mögött. Julia kistáskája rózsaszínű és sárga frottírból készült, és egy japán rajzfilm majomfigurája vigyorgott róla a mögötte jövőkre. Valentina kék-zöld táskáján egy rajzfilm-egér feje volt látható. Az egér egyszerre volt bűntudatos és szégyenlős. A reptér ablakain túl kéklett az ég. Az ikrek végighaladtak a végtelen folyosókon, a mozgó járdák jobb oldalára álltak, rámpákon és lépcsőkön követték a kimerült utasokat. Kézen fogva, ásítozva álltak sorba a bevándorlási hatóság tisztviselője előtt. Amikor rájuk került a sor, az ikrek átnyújtották makulátlan útlevelüket. – Mennyi ideig maradnak? – kérdezte az egyenruhát viselő, fáradt nő. – Örökre – felelte Julia. – Örököltünk egy lakást. Ott akarunk élni. Valentinára mosolygott, aki visszamosolygott rá. Az asszony megvizsgálta a tartózkodási engedélyüket, lepecsételte az útleveleket, és útjukra engedte őket az Egyesült Királyságban.

Örökre, gondolta Valentina. Örökre Juliával fogok élni a londoni lakásunkban, amelyet sosem láttunk, olyan emberek között, akikkel sosem találkoztunk, örökre. Megszorította Julia kezét. Julia rákacsintott. A fekete taxi huzatos volt és hideg. Valentina és Julia a hátsó ülésen szunyókáltak, a lábuk alatt is csomagokkal, még mindig fogva egymás kezét. Londoni utcák suhantak tova, vagy álltak egy helyben; más autók húztak el mellettük, követve az érthetetlen közlekedési szabályokat. Julia és Valentina megtanultak vezetni, de ahogy a taxi átverekedte magát a kanyargós utcákban kialakult dugóban, Julia rájött, hogy Londonban vezetni még számára is lehetetlen, nemhogy Egérkének. Egérke nem szeretett eltévedni, nem szeretett idegen helyeken lenni. Ráadásul autójuk sem volt. Julia úgy döntött, hogy marad a taxi meg a tömegközlekedés. Mellettük egy emeletes piros busz imbolygott. Mindenki fáradtnak és unottnak látszott benne. Hogy unatkozhattok? Londonban éltek! Egy levegőt szívtok a királynővel és Vivienne Westtvooddal, a híres divattervezővel! A taxi elhaladt egy metróállomás előtt, ahonnan csak úgy zúdult kifelé a tömeg. Julia az órájára nézett, ami 4:15-öt mutatott. Átállította 10:15-re. Ráfordultak a Highgate Roadra, és Julia tudta, közelednek. Valentinára pillantott, aki most egyenes derékkal ült és kifelé bámult. A taxi felkapaszkodott egy meredek utcán. Swain's Lane. – Ez olyasmi, mint a Szerelmesek útja? – kérdezte Valentina. – Inkább a disznóké, kisasszony – mondta a sofőr. – Hajdanán errefelé terelték a sertéseket. Valentina elpirult. Julia elővette a rúzsát, és tükör nélkül kirúzsozta magát, majd odakínálta Valentinának, aki utánozta őt. Egymásra néztek. Julia kinyújtotta a kezét, és letörölt egy picike fölösleget Valentina szája sarkáról. A rádióból mintha rejtjeles üzenet szólt volna: Tamworth egy, Burton Albion Dahenham és Redbridge egy; Barnet null, Woking null; Exeter City null, Hereford United egy; Aldershot kettő... – Focieredmények, kisasszony – válaszolta a sofőr Julia kérdésére.

91

Felértek a dombtetőre, és egy keskeny utcán mentek tovább, amelynek az egyik oldalán park volt, a másikon téglaházak. Az épületegyüttes közepén jókora templom állt, a taxi félúton állt meg közte meg az utána következő, jellegtelen homlokzatú ház között. – Itt volnánk. A Vautravers-ház. – A sofőr elvette Juliától a pénzt. A lány megdöbbent a csaknem 120 dolláros számlán. Tíz százalék borravalót adott. – Én köszönöm – mondta a sofőr. Valentina kinyitotta a taxi ajtaját, és hideg, nyirkos szél csapta meg. – Nem látom – kiáltotta Julia. Balra a templom állt, a stukkós épületen pedig 72-es szám. Köztük egy keskeny, aszfaltozott ösvény vezetett le meredeken a homályba. Magas kőfal árnyékolta, amely a templomkertet vette körül. Ám Valentina nem látott semmiféle házat, amely az övék lehetett volna. – Errefelé lesz – mondta a taxisofőr. – Segítsek? – Egyszerre felkapott egy csomó csomagot, és lefelé indult az ösvényen. Julia és Valentina követték, apró táskájukat húzva. Az ösvény a stukkós ház mögé vezetett, ahol csak egy magas kőfalat láttak, a tetején tüskékkel. Sűrű lombú nyírfák tornyosultak fölébe. Valentina nedves földszagot érzett, és nyomban elfogta a honvágy. Julia kinyitotta a súlyos, fából készült kaput nagy kulcsával. A kapu némán nyílt ki, Julia pedig eltűnt a fal mögött. A sofőr takaros halomba rakta a csomagokat; Valentina csak álldogált mellettük az úton, nem akarózott bemennie. A sofőr kíváncsian nézte. Élénkzöld kardigánt és barna kockás nadrágot viselt. – Jól van, kisasszony? – kérdezte. – Igen, remekül – felelte Valentina, holott kissé émelygett. – Gyere már, Egérke! – kiáltotta Julia. Fojtott hangja távolról szólt. – Amerikaiak? – kérdezte a sofőr. – A nagynénénk ránk hagyott egy lakást a végrendeletében – mondta Valentina. Aztán ostobának érezte magát. Ugyan mit érdekelné ez a sofőrt? – Ó – mondta a sofőr. A válasz szemlátomást kielégítette a kíváncsiságát. Valentina kis hálát érzett, most már nem fogja megkérdezni, hogy ikrek-e. Talán úgy érzi majd, hogy az túlságosan

92

személyeskedő volna. Vagy talán már észrevette. Valentina akkor volt boldog, ha az emberek nem vették észre. – Egérke! A sofőr Valentinára mosolygott. – Na, menjen már! – Valentina visszamosolygott a sofőrre, és kerekes táskájával belépett a kapun. Julia a bejárat előtt állt, kezét a kilincsen tartotta. Megvárta, amíg Valentina átvág a házkapuhoz vezető út kockaköveit borító, nedves mohán. Valentina a tekintélyt parancsoló Vautravers-házra nézett, a sötét ablakokra meg a míves kovácsoltvas rácsokra, és megborzongott. Az eső nem eredt el teljesen, de mégis volt valami a levegőben. Valentina hallotta, hogyan cuppog mögötte a sofőr a sárban. Julia kinyitotta a kaput. Beléptek az előcsarnokba. Ellentétben a kintiekkel, ez meleg volt, takaros és majdnem üres. A falak színe rózsaszínes-szürke volt, Valentinának egy agyvelő jutott róla az eszébe. Jobbra, a zárt tölgyfa ajtón parányi, kézzel írt kártyán ennyi állt: Fanshaw. Előttük egy asztalkán három üres kosár sorakozott; az asztalnak támasztva egy esernyő. Balra lépcső, amely a fejük fölé kanyarodott. Valentina arra gondolt, biztos van itt valahol egy üvegecske, rajta egy cédulával: IGYÁL MEG; de csalódnia kellett. – Ezeket most már itt hagyhatja – mondta a sofőrnek Julia. – Köszönjük – tette hozzá Valentina. – Akkor hát sok szerencsét – mondta a sofőr, és már ott sem volt. Valentina ezt kissé szomorúan vette tudomásul. – Gyere már! – mondta Julia. Úgy repült fel a lépcsőn, mintha nem hatna rá a gravitáció. Valentina higgadtan követte. A következő szinten egy kifakult keleti szőnyeget találtak. A lépcső folytatódott, de az ikrek megálltak. Az ajtón lévő kártya halványzöld volt, és a rajta álló NOBLIN szót szemlátomást valódi írógéppel írták. Julia bedugta a zárba a kulcsot. Egyszer-kétszer ideoda kellett forgatnia, mielőtt kinyílt volna az ajtó. Visszanézett Valentinára. Valentina megfogta Julia kezét, és együtt léptek be új otthonukba.

93

Az előszoba tele volt esernyőkkel és tükrökkel. Az ikrek tizennyolc tükörben pillanthatták meg magukat, és a tükörképek is tükrözték egymást a végtelenségig. Ettől mindketten megdöbbentek; mozdulatlanul álltak, nem tudták, melyik tükörkép melyiküké. Aztán Julia elfordította a fejét, és vele együtt a tükörképek fele is így tett; ezzel kissé csökkent a hatás. – Hátborzongató – mondta Julia, hogy megtörje a csendet. – Aha – felelte Valentina. Maga elé tartotta a kezét, mint a vakok, és elindult a nagy, sötét szobába. Elspeth a fiókjában szunyókált. Hangok riasztották fel. Amikor Julia belépett Valentina mögött az utca felőli szobába, úgy érezte, mintha víz alatt volna, mintha a szoba egy tó fenekén helyezkedne el. Csak testes árnyakat látott; Valentina a félhomályban mozgó, karcsú árnyék volt. Julia zajt hallott (Valentina megbotlott egy könyvkupacban), aztán amikor Valentina elhúzta a hatalmas ablakokon a függönyt, a szobába hirtelen betört a fény: hidegen, szürkén, és látszódtak benne a szemcsék. A szobában már régóta gyűlt a por. – Nézd, Julia! Bagoly! A madár a mennyezetről lógott le egy hiányzó lámpa helyén, ez utóbbira csak egy kis lyuk és a kilógó kábelek emlékeztettek. A bagoly kiterjesztett szárnnyal függött, karmai behajlítva, mintha valami apró préda megragadására készülne. Julia felnyúlt, óvatosan megérintette a madár egyik lábát, amitől az lassan forogni kezdett. – Uhukopter – mondta, Valentina pedig nevetett. Elspeth az ajtóban állt, az ikreket nézte. Jaj, de hiányoztatok! Újra látni akartalak benneteket, és most itt vagytok. Mohón és rossz előérzettél ölelte át magát. Ahogyan Edie megjósolta, az összes bútor súlyos volt, díszes és régi. A pamlagokat rózsaszín bársony borította sok gombbal, faragott lábuk állatokét utánozta. A szobában állt egy kisebb hangversenyzongora (az ikrek egyáltalán nem voltak muzikálisak), alatta egy hatalmas, puha, krizantémmintás perzsaszőnyeg, amely valaha mélyvörös lehetett, de már rózsaszínűre fakult. A szobában mintha minden megfakult volna. Julia arra gondolt, talán a színek

94

összegyűltek valahol másutt, talán valamelyik szekrényben, és csak ki kell nyitniuk a szekrényajtót, hogy a színek szépen visszaáramoljanak a tárgyakba. Csipkerózsikára gondolt meg a palotára, amely száz éven át állt mozdulatlanul, tele szoborrá dermedt udvaroncokkal. Edie és Jack az új dolgokat szerették. Julia végighúzta az ujját a zongorán, csillogó fekete csíkot hagyva a fénytelen porban. Valentina tüsszentett. Mindkét lány az ajtó felé pillantott, mintha attól tartanának, hogy rajtakapják őket, amint megzavarják a lakás csendjét. Elspeth előrelépett, meg akart szólalni, aztán rájött, hogy a lányok nem látják. Mindenütt könyvek voltak: faltól falig könyvespolcok, könyvkupacok az asztalokon, a padlón. Valentina letérdelt, hogy megigazítsa azt a kupacot, amelyet ledöntött, a bestiáriumokból és füvészkönyvekből rakott kis halmot. – Nézd csak, Julia, egy mantikór! Az ikrek visszamentek az előszobába. Elspeth követte őket. Átvágtak a meglehetősen kopár ebédlőn, amelyben csupán egy nagy asztal állt székekkel meg egy jókora tálaló; a sarokban kis, párnás ottomán árválkodott. Sápatag nappali fény áradt be a nagy franciaablakokon, amelyek egy parányi erkélyre vezettek. Innen lehetett látni a repkény borította fal fölé magasodó templomot. Azután következett a szalon, amelyet Elspeth dolgozószobának használt. A hatalmas, díszes íróasztal mellett ronda retró irodaszék állt. Az asztalon levitézlett számítógép, több halom papír, további könyvek, egy hitelkártya-leolvasó, egy finom, aranyozott teáscsésze, az alján régen elpárolgott tea maradványa, a peremén barackszínű rúzsnyom. A falakat itt is könyvespolcok borították, telezsúfolva kézikönyvekkel meg a teljes Oxford Lexikon köteteivel. Két polc állt üresen, oda nem illőn és portalanul. A szoba zsúfolásig tele volt kilapított kartondobozokkal, pukkanósfóliával, kartotéktartókkal, és volt ott egy kis, kitömött hermelin is, amely egy könyvtári katalógustartó tetején, egy ágról figyelte a lányokat. A szobát szemlátomást rendbe rakták, bár rendezettnek bajosan lehetett volna nevezni. Valentina leült az íróasztalhoz, és kihúzta a

95

középső fiókot. Számlatömbök voltak benne, cukorka, gemkapocs, befőttes gumi és névjegyek. Elspeth Noblin Ritka és antikvár könyvek vétele és eladása enoblin@bookisb. uk. com – Gondolod, hogy ezek a könyvek mind az övéi voltak, vagy csak el akarta adni őket? Lehet, hogy boltja is volt? – kérdezte Valentina. – Szerintem ez volt a bolt – felelte Julia. – Egyik átvételi elismervényen sincs cím. Valószínűleg innen küldözgette a könyveket. No és a végrendeletben sem szerepel más, csak a lakás. – Bárcsak mami többet tudna! Olyan süket dolog, hogy nem beszéltek egymással. – Valentina felállt, szemrevételezte a hermelint. Az közönyösen nézett vissza rá. – Szerinted hogy hívhatták? – kérdezte Valentina. Szomorú, hogy nem tudjuk, gondolta. Margaret, gondolta Elspeth. Margaret volt a neve. – Úgy néz ki, mint George Bush. – Julia közben visszafelé indult az ebédlőn át, Valentina követte. A szoba túlsó végén lengőajtó vezetett a konyhába. A konyha régimódi volt, berendezése amerikai szemmel játékkonyhának tűnt. Minden kicsi volt, praktikus és fehér. Egyedül a mosogatógép látszott újnak. Valentina kinyitott egy szekrényt, mosógépet talált mögötte. Meglepődtek a kinyitható ruhaszárítón. – Gondolom, ezen kell teregetni – csukta össze a fura szerkentyűt Julia. Itt másmilyenek voltak a konnektorok. Minden konyhafelszerelés rafináltan különös és idegen volt. Az ikrek nyugtalankodva néztek össze. Valentina kinyitotta a csapot, a víz hörögve tört elő. Kis tétovázás után kezét a rozsdaszínű sugár alá tartotta. Időbe telt, amíg a víz felmelegedett.

96

Elspeth megdöbbent, mennyire elcsodálkoznak az ikrek a hétköznapi holmikon. Figyelte amerikai akcentusukat. Idegenek, erre nem számítottam. A konyha mögött volt egy kis hálószoba, dugig tele dobozokkal és poros bútorral. Parányi, egyszerű fürdőszoba tartozott hozzá. Az ikrek rájöttek, hogy valamikor ez lehetett a cselédszoba. Itt volt a hátsó ajtó és a vészkijárat meg a majdnem üres kamra. – Mmm – mondta Julia. – Rizs. Visszamentek a hallba („Ó, ha annyi százasom lenne, ahányszor átmegyünk itt”, mondta Valentina) és a hálószobákba. Kettő volt, köztük egy csodálatos márvány fürdőszoba. Mindkét hálószobában kandalló, elegáns, beépített könyvespolcok, ablakfülkés ablakok. Az egyik, amelyik nyilvánvalóan Elspeth-é volt, a kertre és a Highgate temetőre nézett. – Nézd, Julia! – Valentina ámulva állt az ablaknál. A Vautravers-ház hátsó kertje kicsi és egyszerű volt. Amíg az előkert valóságos dzsungel volt bozótos bokraival, fáival és a sosem nyírt fűvel, ez a kis hátsó kert szinte keletiesen hatott lejtős, kavicsos ösvényeivel, kőpadjával és visszafogott növényzetével. – Nem hiszem el, hogy ilyen zöld januárban – mondta Julia. Otthon, Lake Forestben tizenöt centis hó borított mindent. A kertet a temetőtől elválasztó téglafalból zöld kapu nyílt. – Kíváncsi volnék, átjár-e valaki – mondta Valentina. Az ajtó körül takarosan le volt nyírva a repkény. – Én át fogok menni – mondta Julia. – Ott fogunk piknikezni. – Mmm. A falon túl tágasan és kaotikusan terült el előttük a Highgate temető. Minthogy a ház dombon állt, akár a temető közepéig is elláthattak volna, ha nincs beültetve fákkal a terület: most ugyan nem nőtt rajtuk lomb, de sűrű ágacskáik csipkeként fedték el a tájat. A lányok csak egy nagy kriptát és pár kisebb sírt láttak. Épp emberek csoportja tartott feléjük az egyik ösvényen, aztán megálltak, nyilván az egyik sírról beszélgettek. Aztán folytatták útjukat feléjük, és eltűntek a fal mögött. Több száz varjú röppent fel egyszerre. A lányok még a csukott ablakon át is hallották a

97

szárnysuhogást. A nap ismét előbújt, és a temető sötétszürkéből sárga és halványzöld pettyessé változott. A sírkövek kifehéredtek, a peremük ezüstösen csillogott; mint megannyi apró fogacska lebegtek a repkény között. – Tündérország – mondta Valentina. Korábban nyugtalanította a temető gondolata. Elképzelte a rossz szagokat, a vandalizmust, a hátborzongató érzéseket. Ehelyett a temető zöldellt, csupa mohos kő és halk lombsuhogás volt. A csoport most egy másik ösvényen indult el, és távolodott tőlük. – Nyilván turisták meg az idegenvezető – mondta Julia. – Nekünk is el kellene mennünk. Nézzük meg. – Oké. – Julia megfordult, szemügyre vette Elspeth hálószobáját. Ott állt a hatalmas, fészekszerű ágy számtalan párnával, zsenília ágytakaróval, cifra, faragott és festett fejlappal. – Én arra szavazok, hogy aludjunk itt. Valentina végignézett a szobán. Tényleg vonzóbb volt a másik hálószobánál; nagyobb, meghittebb, szebb. – Biztos, hogy a temetőre néző szoba kell nekünk? Kicsit ijesztő... ha mondjuk ez egy film lenne, az összes zombi vagy micsoda kimászna éjjel, felkapaszkodnának a repkényen, aztán a hajunknál fogva megragadnának, és zombivá változtatnának minket. No és ez volt Elspeth néni hálószobája. Mi van, ha itt halt meg? Úgy értem, nem gondolod, hogy kihívjuk magunk ellen a sorsot? Julia érezte, hogy egyre türelmetlenebbé válik. A legszívesebben azt mondta volna: Ne légy hülye, Valentina, de tudta, hogy így nem lehet megnyugtatni Egérkét, amikor ostobaságokat beszél. – Hé, Egérke – duruzsolta. – Tudod, hogy a kórházban halt meg, nem itt. Ezt mondta az ügyvéd maminak, emlékszel? – I-iiigen – felelte Valentina. Julia leült az ágyra, és hívogatón paskolta meg az ágytakarót. Valentina odament és leült mellé. Hátradőltek a puha ágyon, vékony fehér lábuk az ágy oldalánál kalimpált. Julia sóhajtott. A szemhéja le akart csukódni csak egy másodpercre, csak még egy percre, csak még egy percre...

98

– Biztos az időeltolódástól – mondta Valentina, de Julia nem hallotta. Egy pillanat múlva már Valentina is aludt. Elspeth odament az ágyhoz. Hát itt vagytok, felnőtt hölgyek. Milyen fura is, ti itt. Bárcsak korábban jöttetek volna... Nem jöttem rá, hogy ilyen egyszerű lett volna. Már késő, ahogyan minden más is. Elspeth az ikrek fölé hajolt, és egészen könnyedén megérintette őket. A nyakában lógott az olvasószemüvege, súrolta Valentina vállát, ahogy Elspeth a lány fölé hajolt. Látta, hogy a Julia jobb fülénél lévő apró anyajegy pontos mása jelenik meg Valentina bal fülén. Elspeth a lányok mellkasára tette a fejét, hallgatta a szívverésüket. Valentina szíve nyugtalanítóan halk volt, suttogás dübögés helyett. Elspeth leült Julia mellé az ágyra, megérintette a lány haját: az alig mozdult, mintha csak egy csöppnyi fuvallat szállt volna be a csukott ablakon. Olyan, és mégsem olyan. Elspeth Juliában és Valentinában azt a furcsaságot, azt az azonosságot látta, amely mindig zavarba ejtette az embereket benne és Edie-ben. Azokra a dolgokra gondolt, amelyeket Edie írt neki az ikrekről. Zavar-e, Valentina, hogy Julia mindig dirigál neked? Vannak-e bármelyikőtöknek barátai? Szeretői? Nem vagytok már kicsit nagylányok ahhoz, hogy egyformán öltözzetek? Elspeth nevetett. Mint valami aggódó anyuka. Magában ujjongott. Itt vannak! Szerette volna valamiképpen köszönteni az ikreket, elénekelni egy dalocskát, bonyolult pantomimmel kifejezni, mennyire örül, hogy megjöttek, és enyhítik túlvilági élete unalmát. Ehelyett finoman homlokon csókolta mindkét lányt, és macskamód a párnára gömbölyödött, hogy vigyázza az álmukat. Majdnem egy órával később Valentina megmozdult. Álmodott valamit, és felébredt. Kislány volt, és Edie hangját hallotta, amint szólongatja, hogy keljen fel, mert havazik, és korán el kell indulniuk az iskolába. – Mami?! Valentina gyorsan felült, és egy idegen szobában találta magát. Beletelt egy kis időbe, amíg rájött, hol van. Julia még aludt. Valentina szerette volna felhívni az anyját, de a mobiljukkal nem lehetett tengerentúli hívásokat kezdeményezni. Az ágy mellett talált egy telefonkészüléket, de amikor felvette a kagylót, nem adott

99

vonalat. Senki nem tud felhívni minket, és mi sem tudunk felhívni senkit. Valentina kicsit egyedül érezte magát, mégis örömtelin és felszabadultan, így a hosszú együttlét után. Ha most elmennék, mielőtt Julia felébred, senki sem találna meg. Egyszerűen eltűnnék. Óvatosan lecsúszott az ágyról. Elspeth néni hálószobájából egy gardróbszoba nyílt, amolyan átjárható gardrób, beépített szekrénnyel és egészalakos tükörrel. Valentina magára pillantott a tükörben: mint mindig, most is inkább látszott Juliának, mint önmagának. Kihúzta a szekrény egyik fiókját, egy vibrátort talált, hát zavartan becsukta a fiókot. Elspeth kissé rossz előérzettel állt az ajtóban. Nézte, amint Valentina felpróbál egy piros magas talpú cipőt. Csak egy picikét volt nagyobb a lábánál, talán fél számmal. Juliára jobb lesz. Valentina levett a vállfájáról egy szürke perzsabundát, és felpróbálta. Egérke, báránybőrben, gondolta Elspeth. Valentina visszaakasztotta a bundát, és visszatért a hálószobába. Elspeth hagyta, hogy átmenjen rajta. Valentina megborzongott, és erőteljesen megdörzsölte a karját. Julia felébredt, arcát Valentina felé fordította. – Egérke – mondta rekedtesen. – Itt vagyok. – Valentina visszafeküdt az ágyba. – Fázol? – Kettejükre húzta az ágyterítőt, és Julia hajába túrt. – Nem – mondta Julia. Becsukta a szemét. – Olyan furát álmodtam. Valentina várt, de Julia nem folytatta. Idővel mégis megszólalt. – Szóval? – ...Igen. – Egymásra mosolyogtak, a zsenílián átszűrt fényben az arcuk színe olyan volt, akár a sütőtöké. Elspeth nézte az ágyterítő alatt egybeolvadó lányokat. Nem aggódott komolyan, hogy elutasítják az örökséget, de most szinte beleszédült az örömbe, mert megértette, hogy itt maradnak. Gondold csak el, mi minden fog történni veled – velünk! Kalandok, nagy evések... Könyveket vesznek majd le a polcokról és nyitnak ki. Szól majd a zene, és lehet, hogy bulit is tartanak. Elspeth néhányszor végigperdült a szobán. Közben piros gyapjúblúza és barna kordbársony nadrágja

100

átváltozott rajta azzá a palackzöld, vállpánt nélküli estélyi ruhává, amelyet egy nyári bálon viselt egyszer Oxfordban. Magában dúdolgatva kitáncolt a hálószoba ajtaján az előszobába, feltáncolt a falra és a mennyezetre is, á la Fred Astaire. Ezt mindig is meg akartam tenni. Hi-hi. – Hallottál valamit? – kérdezte Valentina. – Tessék? Nem – felelte Julia. – Mintha egerek lettek volna. – Zombik – kacagtak. Julia leszállt az ágyról, nyújtózkodott. – Hozzuk fel a poggyászt – mondta. Elspeth követte őket az ajtóhoz, és szinte ugrándozott örömében, amikor látta, amint az ikrek becipelik a holmijukat a lakásába, ujjongott az újszerűségtől, ahogy a ruháikat az övéi mellé akasztották, ahogy samponos flakonokat helyeztek el a fürdőszobában, és áram alá helyezték a laptopjaikat. Némi vita után Valentina varrógépét a vendéghálószobában helyezték el, ott állt porfogóként hónapokon át. Elspeth örvendezve nézte az ikreket. Gyönyörűek vagytok, gondolta, és csodálkozott rajta, hogy csodálkozik. Az enyémek vagytok. Valami szeretetfélét érzett ezek iránt a lányok, ezek iránt az idegenek iránt. – Nos, megvolnánk – mondta Julia, miután kiürítették bőröndjeiket, és nagy műgonddal helyet kerestek minden egyes pólónak és hajkefének. – Úgy – helyeselt Valentina. – Azt hiszem.

101

Másnap reggel Julia és Valentina felkeresték Xavier Roche ügyvéd urat. Valójában Elspeth ügyvédje volt; az ikrek megörökölték Elspeth többi holmijával együtt. Roche ügyvéd úr hosszú hónapokon át küldözgetett nekik aláírni való papírokat éppúgy, mint utasításokat, kulcsokat és száraz, figyelmeztető hangvételű e-maileket. A taxi egy hampsteadi Tudor-utánzat stílusú irodaház előtt tette ki a lányokat. A Roche, Elderidge, Potts & Lefley ügyvédi iroda egy utazási iroda fölött helyezkedett el. Az ikrek megmásztak a keskeny lépcsőt, és egy kis váróban találták magukat, ahol mindössze egy ajtó, egy csupasz íróasztal, egy forgószék, két kényelmetlen karosszék, egy asztalka meg a Times egy példánya árválkodott. Az ikrek tíz perce ültek már a karosszékekben idegesen, de nem történt semmi. Végül Julia felállt, és kinyitotta az ajtót. Intett Valentinának. A következő szobában is állt íróasztal, de ott egy csinos, idősebb titkárnő meg egy hatalmas, bézs színű számítógép is helyet foglalt. Az iroda stílusa olyan volt, amit Elspeth tréfásan korai Thatchernek nevezett volna. Az ikrek furcsán szerénynek találták; jól tükrözte a britek hajlamát arra, hogy bizonyos dolgokat egyszerre láttassanak fontosnak és kopottnak, drágának és

102

túlzottan szerénynek. A titkárnő átkísérte őket egy hasonlóan berendezett, de több könyvet tartalmazó szobába, és azt mondta: – Kérem, foglaljanak helyet. Mr. Roche azonnal jön. A megérkező Mr. Roche meghökkentő, sőt dickensi figura volt, ám nem úgy, ahogyan az ikrek elképzelték. Öregember volt. Igen kis termete a kortól még inkább összement; bottal közlekedett, lassan, így amíg átvágott a szőnyegen, hogy gyengéden kezet szorítson az ikrekkel, a lányoknak bőven jutott idejük szemügyre venni a kopaszságát elfedni hivatott, keresztben fésült haját, bozontos szemöldökét, jól szabott, de túlzottan bő öltönyét. – A Poole kisasszonyok – mondta komoly hangon. – Nagy örömömre szolgál, hogy mindkettőjüket megismerhetem. – Az öregnek sötét szeme és nagy orra volt. Úgy fest, mint mami süteménytartó törpéje, gondolta Julia. Elspeth is Mr. Manónak hívta néha az öreget, persze csak a háta mögött. – Üljünk ide az asztalhoz, jó? – tett még egy lépést. Valentina kihúzta Mr. Roche-nak a széket, aztán az ikrek állva várták, amíg elhelyezkedett. – Sokkal kellemesebb és kevésbé hivatalos, mint az íróasztalnál, nem gondolják? Constance majd hoz nekünk teát. Jaj, köszönöm, drágám. És most meséljenek nekem a kalandjaikról. Mit csináltak, amióta megérkeztek? – Főként aludtunk – felelte Julia. – Kimerültünk a hosszú repülőúttól. – És Robert Fanshaw felkereste önöket? – Hm, nem. De hát csak tegnap érkeztünk – mondta Julia. – No igen, gondolom, ma átmegy. Alig várja, hogy megismerje önöket. – Mr. Roche mosolyogva nézett egyikükről a másikukra. – Döbbenetesen hasonlítanak az édesanyjuk családjára. Ha nem tudnám, azt hinném, Edie-vel és Elspeth-tel ülök itt, húsz évvel ezelőtt. – Teát töltött mindenkinek. – Szóval már akkor ismerte őket? – kérdezte Valentina. Mr. Roche annyira vénnek látszott, hogy azt is elhitte volna neki, hogy Viktória királynőt is ismerte. Mr. Roche mosolygott.

103

– Drága gyermekem, édesapám volt az önök dédapjának az ügyvédje. A nagyapjukat a térdemen lovagoltattam pici korában, és amikor az édesanyjuk meg a nagynénjük kisgyermek volt, a szőnyegen játszadoztak az építőkockákkal, amíg a szüleikkel beszélgettem, úgy, ahogyan most önökkel. – Az ikrek visszamosolyogtak Mr. Roche-ra. – Sajnálatos, hogy Elspeth immár nem lehet velünk, hogy üdvözölje önöket. De elárulhatom, hogy fölöttébb nagy izgalommal várta, hogy idejöjjenek lakni, és igazán tisztességesen gondoskodott önökről. Remélem, a végrendelet feltételei világosak? – Egy éven át a lakásban kell élnünk, mielőtt eladnánk – mondta Julia. – Mami és apu nem látogathatnak meg minket – mondta Valentina. – Nem, nem – mondta Mr. Roche. – Nagyon remélem, hogy a szüleik meglátogatják önöket; Elspeth nem így értette. Csak azt kötötte ki, hogy nem lehetnek a lakásban. – De miért nem? – kérdezte Valentina. – Ah! – Mr. Roche sajnálkozó arcot vágott. Széttárta bütykös kezét, félrebillentette a fejét. – Elspeth gyakran ment a maga feje után. Megkérdezték az édesanyjukat? Nem, úgy gondolom, nem kívánta megbeszélni önökkel. – Beszéd közben Mr. Roche figyelte az ikreket. Julia úgy vélte, valamiféle reakcióra vár tőlük. – Az emberek sokszor furcsák a végakaratukat illetően. Mindenféle különös dolgokat íratnak bele a végrendeletükbe, néha indokolatlanul. Várt, hogy az ikrek mondjanak valamit. A lányok fészkelődtek a helyükön, zavarba jöttek az öreg átható tekintetétől. Végül Julia szólalt meg. – Ó? De Mr. Roche csak lefelé fordította a tekintetét, és egy dossziéért nyúlt. – Nos, akkor hadd mutassam meg önöknek – mondta –, hogyan van befektetve a pénzük. – A következő fél órát az ikrek zavarba ejtőnek, de izgalmasnak találták. Kerestek már pénzt

104

bébiszitterkedéssel, és egy nyarat egy wisconsini cserkészlánytáborban dolgoztak, de sosem képzelték, hogy olyan summa van a birtokukban, amilyenről Mr. Roche beszélt. – Összesen mennyi? – kérdezte Julia. – Nagyjából két és fél millió font, ha a lakás értékét is beleszámítjuk. Julia Valentinára nézett. – Annyiból akár örökké is megélhetünk – mondta. Valentina elkomorodott. Mr. Roche picit megcsóválta a fejét. – De nem Londonban. Meg fognak lepődni az árakon. – Dolgozhatunk itt? – kérdezte Valentina. – Nincs hozzá megfelelő vízumuk, de kérvényezhetjük. Miféle munkára gondol? – Még nem tudom. De azt tervezzük, hogy továbbtanulunk – mondta Valentina. – Ami azt illeti, már végeztünk a tanulással – mondta Julia. Mr. Roche az egyik lányról a másikra nézett. – Áh – mondta. – Kíváncsiak voltunk – folytatta Julia. – Miért hagyott mindent ránk Elspeth néni? Úgy értem, nagyon hálásak vagyunk meg minden, de nem értjük, miért nem látogatott meg minket soha, amikor aztán mégis ránk hagyott mindent. Mr. Roche egy pillanatig hallgatott. – Elspeth nem volt kimondottan... anyatípus, de erősen élt benne a családi érzés. – Aztán még hozzátette: – Attól tartok, valóban nem tudnám megmondani, miért, de ez van. Nem tudná vagy nem akarná?, tűnődtek az ikrek. – Van még kérdésük? – Nem egészen értjük, hogyan működik a lakásban a fűtés – mondta Valentina. – Tegnap este eléggé hideg volt. – Ebben Robert segíthet; nagyon gyakorlatias fickó – mondta Mr. Roche. – Adják át neki az üdvözletemet, és szóljanak neki, hogy hívjon fel, mert egy-két dolgot meg kellene beszélnünk. – Búcsút mondott a lányoknak. Julia még visszafordult; látta, hogy az

105

öreg mindkét kezével a botjára támaszkodik és elgondolkodva néz utánuk. Visszatértükkor a Vautravers-ház csendesen és komoran fogadta őket. Az előcsarnokban Julia megszólalt. – Talán be kellene kopognunk hozzá. – Kihez? – Ehhez a Robert Fanshaw-hoz. Megkérdezhetnénk a fűtést. Valentina vállat vont. Julia bekopogott; alig hallhatóan, mintha televízió szólt volna a lakásban. Julia várt, újra kopogtatott, hangosabban, de senki sem nyitott ajtót. – Mindegy – mondta, és felmentek.

106

Martin letette a telefont az ágyra. Az ágy sziget volt. Az ágyat a szenny tengere vette körül. Martin négy órán át kuporgott az ágyon. Szerencsére vele volt a túlélőcsomag: a telefon, némi kenyér és sajt meg az agyonolvasott Plinius-kötet. Martin igencsak szerette volna elhagyni az ágyat. Pisilnie kellett, és remélte, hogy aznap még tud dolgozni egy keveset. A számítógépe a dolgozószobában várta. De Martin valahogy érezte, tudta, hogy az éjjel förtelmes baleset történt. A hálószoba padlója csupa kosz lett. Baktériumok, szar, hányadék: valaki behatolt a lakásba, és a padlót összekente ezzel a szörnyű váladékkal. Miért?, tűnődött Martin. Miért történik ez mindig? Lehetséges ez? Nem, nem igaz. De mit csináljak? Mintha hangosan kérdezte volna, jött a válasz: Számolj visszafelé ezertől, római számokkal. Közben érintsd meg a fejtámlát. Persze! Martin úgy is tett, de DCCXXIII-nál elakadt, és újra kellett kezdenie. Számolás közben az agya egy másik részével elgondolkodott, miért kell ezt tennie. Belezavarodott, újrakezdte. Megszólalt a telefon. Martin nem vett róla tudomást, igyekezett a számolásra koncentrálni. Még három csörgés, aztán az üzenetrögzítő felvette. Halló, ez Martin és Marijke Wells lakása. Kérem, hagyjon üzenetet. Csipogás. Szünet. „Martin? Gyerünk már, vedd fel, tudom, hogy ott vagy. Mindig ott vagy.” Robert hangja. „Martin.” Kattanás. Martin rájött, hogy ismét eltévesztette a

107

számolást. Elhajította messzire a telefont. A készülék a falnak csapódott, csörögni kezdett. Martin megrémült. Most új telefont kell szereznie. A készülék a földön hevert, bepiszkolódott. A szobába rézsút behatolt a délutáni fény. És ő megint nem tudott kimenekülni egész nap az ágyból. Megint hagyta eluralkodni magán az őrületet. De támadt egy ötlete. Igen: egyszerűen elmozdítja az ágyat. Az ágy nagy volt, antik fabútor. Martin a lábdeszkába kapaszkodott, és lökdösni kezdte az ágyat, hogy meginduljon a fürdőszoba felé. Az ágy centimétereket mozdult, apró fakerekei csikorogtak a padlón. Martin centiméterről centiméterre lovagolt keresztül az ágyon ülve a hálószobán, végül kilépett a fürdőszobaszőnyegre, szabad volt. Pár perccel később, mihelyt Martin befejezte a pisilést, és elkezdte a kézmosást, hallotta, hogy Robert jön át a lakáson, és az ő nevét kiáltozza. Megvárta, amíg Robert a hálószobába ér, csak akkor szólalt meg. – Itt vagyok. Zajt hallott, és úgy gondolta, Robert tolta vissza az ágyat a rendes helyére. Robert állt az ajtó előtt. – Jól vagy ott benn? – Remekül. Azt hiszem, összetörtem a telefont. Ki tudnád húzni? Robert elment, és visszatért, kezében a telefonnal. – Nincs ennek semmi baja, Martin. – Nem... a földön volt. – Szóval bepiszkolódott? – Igen. El tudnád vinni? Rendelek újat. – Martin, nem lenne elég, ha megtisztítanám neked? Ez a harmadik telefon, mennyi idő alatt is? Egy hónap? Éppen most hallottam egy riportot a Radio Fouron arról, hogy a brit vasúti töltések tele vannak régi számítógépekkel és mobilokkal. Kár lenne eldobni egy tökéletesen működő telefont. Martin nem felelt. Elkezdte mosni a kezét. Mindig sokat kellett várnia, amíg a víz kellően forró lett. Karbolsavas szappant használt. Csípett.

108

– Kijössz lassan? – kérdezte Robert. – Eltart még egy darabig. – Segíthetek valamiben? – Csak vidd el a telefont. – Rendben. Martin várt. Robert még állt egy kicsit az ajtó túloldalán, aztán távozott. Martin hallotta, ahogy becsapódik a bejárati ajtó. Sajnálom. A mondat ismétlődni kezdett a fejében, amíg be nem helyettesítette egy másik, titkos mondattal. A víz immár kellőképpen meleg volt. Hosszúnak ígérkezett a délután. Robert visszament a lakásába, és felhívta Marijkét a munkahelyén. Az asszony kérte, hogy csak vészhelyzetben tegyen így, de sosem vette fel a mobilját, és nem is hívta vissza Robertet. A VPRO-nál, az egyik kisebb holland rádióállomásnál dolgozott. Robert sosem járt Hollandiában. Amikor elképzelte, Vermeer festményei és Az amerikai barát jutottak eszébe. Fura, hollandnak hangzó beszéd: egy hang, nem Marijkéé. Robert Marijkét kérte, a hang pedig elment szólni az asszonynak. Robert a nappaliban állt, a telefont a füléhez szorítva fülelt a rádióállomás zajaira. Fojtott hangokat hallott: „Nee, ik denk van nie...” „Vertel hem dat bet onmogelijk is, hij wil altijd het onderste uit de kan hebben...” Robert elképzelte, ahogy a telefon, mint valami eltévedt rovar, üldögél Marijke íróasztalán. Elképzelte Marijkét, ahogy a készülékhez tart, az asszony nem szép, enyhén ráncos arcát, fáradt, zöld szemét, túlságosan vörösre rúzsozott, a sarkánál mindig feszes, soha nem egészen mosolygó száját. Robert abban a narancssárga blúzban képzelte el, amelyet minden télen napokon keresztül viselt. Marijke ujjai sosem pihentek, mindig fogtak egy cigarettát vagy tollat, képzeletbeli szöszt szedtek le valakinek a gallérjáról, játszottak puha hajával. Szüntelen matatásával megőrjítette Robertet. Most felvette a kagylót. – Halló? – mondta Marijke rekedt hangon. Robert mindig mondogatta Martinnak, hogy a felesége vagyonokat kereshetne telefonszexszel. A régi munkahelyén, a BBC-nél Marijke a délutáni

109

közlekedési híreket olvasta be; néha férfiak jelentek meg a rádióállomás portáján, és Marijkét keresték. A VPRO-nál egy nagyon népszerű műsor háziasszonya volt, amelyben többnyire humanitárius katasztrófákról, a globális felmelegedésről és állatokkal történt rettenetesen szomorú dolgokról volt szó. – Marijke, Robert vagyok. Robert érezte, ahogy a telefonvonalon végigfut az asszony feszélyezettsége. Marijke csak némi szünet után szólalt meg. – Robert, szia. Hogy vagy? – Én jól. A férjed nincs jól. – Mit akarsz tőlem? Én itt vagyok, ő ott. – Hogy gyere haza, és vedd kezelésbe. – Nem, Robert, azt nem. – Marijke befogta a telefont, mondott valakinek valamit, aztán visszatért Roberthez. – Egyáltalán nem megyek vissza. Ő még arra sem képes, hogy lemenjen a postájáért, így hát nem hiszem, hogy egyhamar találkoznánk. – Legalább hívd fel. – Miért? – Beszéld rá, hogy vegye be az orvosságát. Vidítsd fel. A pokolba, nem tudom. Egyáltalán nem akarsz segíteni neki, hogy összeszedje magát? – Nem. Megtettem már. Ez nem vicc, Robert. Martin reménytelen. Robert az ablakon át a Vautravers-ház kaotikus előkertjét nézte, amely távolodva egyre inkább lejtett, és most úgy festett, mint valami üres, ferde színpad. Miközben Marijke közölte, hogy nem érdekli Martin jövője, az ikrek kinyitották Vautravers-ház bejárati ajtaját, és a kapu felé indultak. Egyforma babakék kabátot és kalapot, levendulakék muffot viseltek. Az egyikük a csuklójához erősített muffot lóbálta; a másik mutatott valamit az egyik fán, a két lányból kitört a nevetés. – Robert? Ott vagy még? Az egyik iker picikét a másik előtt haladt; Robert úgy látta, mintha kétfejű, négylábú, kétkarú lény volnának. Kimentek a kapun. Robert becsukta a szemét, és szemhéja belső sötétjén

110

mintha fantomképet látott volna: a sötétben csillogó sziluett-lányt. Robert el volt bűvölve. Az ikrek olyanok voltak, mint valami régi Elspeth, egy korábbi változat, amelyhez eddig nem volt szerencséje. Olyan fiatalok. És furák. Istenem, úgy néznek ki, mintha tizenkét évesek volnának. – Robert? Robert szeme kinyílt; az ikrek elmentek. – Sajnálom, Marijke. Mit mondtál? – Mennem kell. Határidőm van. – Há-át... jó. Ne haragudj, amiért zavartalak. – Robert, valami baj van? Robert meggondolta a dolgot, mielőtt megszólalt. – Az imént valami csodálatosat láttam. – Ó – mondta Marijke. – Mi volt az? Hol vagy? – Most először hallatszott a hangjában érdeklődés. – Megjöttek Elspeth ikrei. Most mentek át az előkerten. Egy kissé... meglepőek. – Nem tudtam, hogy Elspeth-nek gyerekei voltak. – Edie és Jack gyerekei. – A híres Edie. – Marijke felsóhajtott. – Soha nem hittem teljesen Edie létezésében; úgy véltem, csak Elspeth találta ki az egészet. Robert mosolygott. – Én pedig Jack létezésében kételkedtem. A legendás vőlegény, aki Amerikába szökött a démoni ikertestvérrel. Úgy látszik, mégis valóságosak. Marijke befogta a telefont. Amikor újra beleszólt, csak ennyit mondott: – Tényleg mennem kell, Robert. – Szünet. – Hasonlítanak Elspeth-re? – Ha hazajössz, a saját szemeddel láthatod. Marijke nevetett. – Felhívom Martint, de nem megyek Londonba. Sosem volt egészen az otthonom, tudod, Robert. – Marijke huszonhat évig élt Londonban. Huszonöt évig élt Martinnal. Robert el nem tudta

111

képzelni, hogyan csinálta. Maga előtt látta az asszonyt más hollandokkal, magas, keménykötésű emberekkel, akik öt nyelvet beszélnek, és utcai árusoktól veszik a heringet. Londonban Marijke mindig aggodalmasnak látszott, mintha egyfolytában hiányozna neki valami. Robert nem tudta, vajon a saját városába hazatérve visszakapta-e az asszony, amire vágyott. – Vár téged, Marijke. – Csend, kis recsegés a vonalban. Robert megenyhült. – Meglehetősen hasonlítanak Elspeth-re. Bár még szőkébbek. Nem is olyan szenvedélyesek, mint Elspeth, gondolom. Akár a kiscicák. – Kiscicák? Micsoda képtelenség. Nos, a kiscicák jót fognak tenni azzal a hellyel. Nektek, búbánatos férfiaknak nem árt néhány kiscica. Mennem kell, Robert. De köszönöm a hívást. – Akkor ég áldjon, Marijke. – Szia. Marijke a munkaállomásán állt, a keze a készüléken. Most múlt három óra, és még volt néhány perc szabadideje, bármit mondott is Robertnek. Most kell megtennie. Martin telefonja azonosította a hívót, így hát csak a mobiljáról hívhatta. Egy kis bűntudatot érzett. Amikor eljött, egy évvel ezelőtt, egy-két hetente telefonált. Most két hónapot is hagyott elszaladni telefonálás nélkül. A füléhez tartotta a telefont, számolta a csörgéseket. Martin mindig a hetedik után vette fel; és itt is van. – Halló? – Martin hangja olyan volt, mint akit megzavartak; Marijke kíváncsi volt rá, mivel foglalatoskodott épp a férje, amikor megszólalt a telefon, de jobbnak vélte nem megkérdezni. – Halló, Martin. – Marijke... – Az asszony a füléhez szorította a telefont. Mindig nagyon szerette, ahogyan Martin a nevét mondta. Most elszomorította. Marijke lekuporodott a füléhez szorított telefonnal az íróasztala mellé, úgy, hogy amikor felnézett, csak a munkaállomás falait és a hangszigetelő álmennyezet kazettáit látta. – Marijke, hogy vagy? – Martin hangja ugyanolyan volt, mint amikor az asszony a legutóbb beszélt vele. – Jól. Előléptettek. Most már asszisztensem is van.

112

– Nagyszerű, ez remek. – Szünet. – Férfi vagy nő? Marijke nevetett. – Nő. Ans a neve. – Hmm, oké, hát ez pompás. Nem szeretném, ha levenne a lábadról valami ifjú Adonisz, akinek – itt Martin elmélyítette a hangját – me-sés a ki-ej-té-se. – Ne félj, nincs itt senki, csak mi, rádióbuzik. A fiataloknak fontosabb, hogy egymással csevegjenek, semhogy törődnének a magamfajtával. – Marijke fura örömet érzett, amiért Martin úgy képzeli, ostromolják a lovagok. Hallotta, hogy Martin rágyújt, aztán lágyan kifújja a füstöt. – Abbahagytam a dohányzást – mondta a férjének. – Csak nem? Mihez kezdesz a kezeddel? Szegény kezed megbolondul, ha nem foglalja le egy cigi. – Martin hangja simogató volt, de Marijke érezte, hogy a férje erőlteti a könnyedséget. – Mikor hagytad abba? – Hat napja, tizenkét órája és – Marijke az órájára pillantott – tizenhárom perce. – Hát ez csodás! Irigyellek. – Az irigyellek után mindketten hallgattak. Marijke új téma után kutatott az elméjében. – Min dolgozol? Az asszírokon? – Martin néha dolgozott a British Museumnak, és amikor legutóbb beszéltek, éppen arámi feliratokat fordított. – Mmm, azt befejeztem. Egy véletlenül felfedezett kincset, néhány verset sóztak rám, a szerzőjük állítólag egy Augustus császár korabeli Marcella nevű hölgy. Ha valódiak volnának, eléggé izgalmas lenne; abból a korszakból női szerzőnek nemigen maradt fenn munkája. De valami nem egészen stimmel. Azt hiszem, Charlest sajnos megtévesztették. – Honnan tudod, hogy nem valódiak? Charles nyilván ellenőriztette őket. – Tárgyként rendben vannak. Csakhogy a nyelv nem stimmel, több apró jel utal rá. Olyan, mintha elhatároznád, hogy írsz néhány új Shakespeare-szonettet; és bár mai angolságod bájos és elbűvölő,

113

mégis fura kis hibákat vétenél az archaikus nyelvi fordulatoknál, a díszítéseknél, amelyek az akkori írónál természetesen jöttek. Szerintem a szerzőjük egy huszadik századi francia férfi, aki kiválóan ismeri a tizenkilencedik századi latint. – No de nem másolatok másolatairól van szó? Talán a hibák másolás közben... – Nos, a herculaneumi könyvtárban találták őket, tudod, ezért feltételezték, hogy valódiak. Fel kell ma hívnom Charlest. Dühöngeni fog... Marijke főnöke jelent meg a munkaállomás ajtajában, zavartan nézett körül, és meglátta a földön ülő Marijkét. Az felnézett Bernardra, és hangtalanul mondta: Martin. Bernard az égre emelte a szemét, és az asszony fölé hajolt, amitől pár szál ősz haja úgy nézett ki, mint egy áramütést szenvedett képregényfiguráé. Az órájára mutatott. Marijke felállt. – Mennem kell, Martin. Dolgozom. Martin kizökkent – Marijkével beszélni annyira vigasztaló, normális és jó volt, már szinte el is felejtette, milyen; olyan beszélgetés, amilyet naponta folytattak azelőtt, nem is gondolt rá, hogy hamarosan véget ér. És mikor telefonál újra? Martin megrémült. – Marijke... Az asszony várt. Bárcsak Bernard ne nézné! Szabad kezével kis kört írt le. Igen, tudom. Egy pillanat, és jövök. Bernard figyelmeztetően húzta össze bozontos szemöldökét, és visszament az irodájába. – Hívj megint minél előbb, Marijke. – Jó. – Marijke akarta. Tudta, hogy nem teszi meg. – Groetjes, szerelmem. – Doeg! Ik hou van je... – Mindketten hallgattak. Marijke tette le hamarabb. Martin a dolgozószobájában állt, kezében a telefonnal. Érzelmek tömege töltötte el. Felhívott. Azt mondta, „szerelmem”. Több kérdést kellett volna feltennem, túlságosan sokat beszéltem a munkámról. Azt mondta, nemsokára hív. Mi az a nemsokára? De nem mondta, hogy hívni fog, amíg nem kértem, hogy hívjon. De ma hívott, tehát máskor is hívni fog.

114

Mikor? Kérdéseket kell összeírnom, hogy feltegyem neki. Abbahagyta a dohányzást, ez ámulatos. Talán nekem is meg kéne tennem. Együtt csinálhatnánk, amikor a legközelebb hív, elmesélhetném neki. De mikor hív? Martin újabb cigarettát rázott ki a csomagból, és rágyújtott. Felhívott. Egy perccel ezelőtt még beszélgettünk. A mobilt az arcához szorította. Meleg volt. Szeretetet érzett a kis telefon iránt, elhozta neki Marijke hangját. Egyik kezében a cigarettával, a másikban a telefonnal Martin kiment a konyhába. Onnan ismét visszament a dolgozószobába. Felhívott. Megígérte, hogy ismét felhív. Felhívott. Mikor hív újra? Talán abba kéne hagynom a dohányzást... Marijke összecsukta és zsebre vágta a telefonját. Befejezte az anyagot, átküldte e-mailen Bernardnak. Hallotta a főnök számítógépének ping hangját, ami azt jelentette, hogy az anyag megtette az íróasztalaik közti hatméteres távot. Valaki azt mondta: – Tizenöt perc múlva adásban vagy. Marijke bólintott, és elindult a stúdió felé, de útközben beugrott a mosdóba, a falnak támaszkodott, és sírt. Martin nem változik. Már bánta, hogy felhívta. A telefonban túlságosan is könnyű volt arra a Martinra emlékezni, aki egykor volt. Marijke megmosta az arcát, és szaladt a stúdióba, ahol a technikus bosszúsan fogadta. Hónapok fognak eltelni, amíg újra felhívja Martint.

115

Robert már egy éve elképzelte az ikrek érkezését. Gondolatban hosszú beszélgetéseket folytatott velük: mesélt nekik Londonról, a temetőről, Elspeth-ről; csevegett éttermekről, a disszertációjáról, mindenféléről. Amikor egyre közeledett az érkezésük napja, Robert elkezdte listázni az érdekesnek ígérkező dolgokat... Ott van Dick Whittington macskája. (London egykori polgármestere a macskája eladásából gazdagodott meg kölyökkorában. Később a derék állatnak szobrot is emeltek.) Arról nyilván tudni akarnak... Elviszem őket a Postmans Parkba, ahol hétköznapi hősök emléktáblái láthatók, a Hunterian Museumba, ahol a régi orvosi műszereken kívül Freud egyik műfogát is megnézhetik, a John Soane építészeti múzeumba. Alkonyatkor felülünk a London Szeme óriáskerékre. Mindezt megtették Elspeth-tel. Végignézzük Dennis Severs házának tíz különböző kort idéző tíz szobáját karácsonykor. És ott a Lelencmúzeum, az első brit nyilvános művészeti gyűjtemény, amely az elhagyott kisdedek egykori kórházában nyílt meg. Képzeletében Robert az ikrek idegenvezetője volt Londonban, a nélkülözhetetlen serpájuk, a bennszülött tolmácsuk. Természetesen hozzá jönnek majd aprócseprő gondjaikkal és kérdéseikkel; ő pedig atyai jótanácsokat ad, és segíti londoni beavatásukat. Robert várta az ikreket. Már elképzelte, milyen sziporkázóan szellemesek, micsoda várakozásaik és reményeik lehetnek: ezért most, amikor Julia és Valentina tényleg megérkeztek, Robert már szinte félt tőlük.

116

Eredetileg arra gondolt, hogy egyszerűen felmegy, bekopog az ajtajukon, és bemutatkozik. De lépteik zaja meg a nevetésük megbénította. Nézte őket, ahogy jöttek-mentek az előkerten át, egyforma ruhában, bevásárlószatyrokat, virágot vagy egy csúf lámpát cipelve. Minek nekik lámpa? Elspeth-nek annyi lámpája van. Naponta egyszer vagy kétszer kopogtak az ajtaján. Robert mindig megdermedt, félbehagyta a munkát az íróasztalánál vagy vacsora közben; hallotta, ahogy az ikrek halkan beszélgetnek egymással az előcsarnokban. Csak nyisd ki az ajtót, mondta magának. Ne légy ilyen béna. Ikerségük habozásra késztette; fenségesnek és sérthetetlennek látszottak együtt. Robert minden reggel látta, ahogy a csúszós ösvényen a kapuhoz navigálnak. Annyira önelégültnek látszottak, mégis, mintha támaszt találtak volna egymásban: Robert visszautasítva érezte magát, holott egyetlen szót sem beszélt egyikükkel sem. Egy ragyogó, hideg reggel Robert az előkertre néző ablakánál állt, kávéval a kezében, kabátban és kalapban, és várt. Aztán meghallotta az ikreket lefelé csörtetni a lépcsőn. Végignézte, ahogy átmennek az udvaron, ki a kapun. Akkor kezdte el követni őket. A Pond Square-en át, Highgate Village-en keresztül és végig a Jackson's Lane-en a Highgate metrómegállóhoz vezették. Robert lemaradt, hagyta eltűnni őket, aztán megrémült, hogy jöhet a szerelvény, és elviheti őket. Rohant lefelé a mozgólépcsőn. Délelőtt fél tizenegyre járt, az állomás majdnem üres volt. Robert az ikreket a dél felé tartó szerelvények peronján pillantotta meg, és úgy helyezkedett, hogy majd egy kocsiba szállhasson velük. Az ikrek a középső ajtónál ültek. Robert a túloldalon, úgy hétméternyire tőlük. Az egyik iker a metró zsebtérképét tanulmányozta. A másik hátradőlve nézegette a reklámokat. – Nézd – mondta a testvérének –, fejenként egy fontért elrepülhetnénk Erdélybe. Robertet meglepte a lány lágy, amerikai akcentusa, amely annyira más volt, mint Elspeth magabiztos Oxbridge beszéde.

117

Robert kerülte, hogy az ikrekre nézzen. Eszébe jutott a mamája hajdani macskája, Miau. Valahányszor állatorvoshoz vitték, a macska Robert karja alá dugta a fejét, és elbújt. Szemlátomást azt hitte, ha ő nem látja az állatorvost, az állatorvos sem látja őt. Robert nem nézett az ikrekre, hogy azok ne lássák őt. Az ikrek az Embankment megállónál átszálltak a District vonalra. Végül a Sloane Square állomáson szálltak ki, és megmegállva haladtak Belgravia felé, gyakran belemélyedve a térképbe. Robert sosem jött Londonnak erre a részére, így hát ő is hamar eltévedt. Lemaradt, de szemmel tartotta az ikreket, természetellenesnek, ostobának és elsősorban nagyon feltűnőnek érezve magát. Mindkét nembeli csinos, gazdag fiatalok haladtak el mellette, kifürkészhetetlen tartalmú bevásárlószatyrokat cipelve, a fülükre erősített mobillal. A szájukból aprócska ködök szálltak fel, ahogy elhúztak Robert mellett, mintegy magukban beszélve, akár a szövegtanuló színészek. Az ikrek hozzájuk képest bizonytalannak és gyerekesnek látszottak. Egy mellékutcába fordultak be, és hirtelen izgalomba jöttek, ugrándoztak, a nyakukat nyújtogatva nézték az üzleteket. – Itt van! – mondta az egyik. Bementek egy parányi kalaposboltba, a Philip Treacyhez, és órákon át kalapokat próbáltak. Robert az utca túloldaláról leste őket. Az ikrek felváltva vették fel a kalapokat, és forgolódtak, nyilván egy tükör előtt. A boltoslány mosolygott rájuk, és mutatott nekik egy hatalmas, zöldcitrom színű spirált. Az egyik iker feltette, és mindhárman elégedettnek látszottak. Robert sajnálta, hogy nem dohányzik, mert az indokolta volna, miért álldogál az utcán, látszólag céltalanul. Talán ihatnék egy sört. Úgy néz ki, egész délután itt lesznek. Az ikrek ujjongva nézegettek egy narancsszínű műanyag korongot, amely Robertet a középkori festmények tányérszerű glóriáira emlékeztette. Álruha kellene. Talán szakáll. Vagy űrruha. Az ikrek csomag nélkül jöttek ki az üzletből. Robert nyomon követte őket Knightsbridge-en át, látta, amint kirakatokat nézegettek, palacsintát ettek, megbámultak másokat.

118

A délután közepén eltűntek a metróban. Robert elengedte őket, és bement a Brit Könyvtárba. Betette a holmiját egy szekrénybe, és felment a Klasszikafilológia 1. sz. olvasóterembe. A terem zsúfolt volt, végül egy horgas orrú, Christopher Wrenről szóló könyvekbe merülő nő meg egy bozontos, szemlátomást a II. Jakab korabeli házvezetést tanulmányozó fiatalember között talált helyet. Robert nem kért ki könyvet; még azokat sem, amelyeket korábban már előrendelt. Mindkét tenyerét az asztallapra tette, és becsukta a szemét. Rosszul vagyok. Egy pillanatra arra gondolt, talán influenza bujkál benne. Határozott hasadást érzett magában – tele volt egymásnak ellentmondó érzelmekkel, köztük volt szégyenkezés, ujjongás, a teljesítmény öröme, zavar, önutálat és erős vágy, hogy másnap is kövesse az ikreket. Kinyitotta a szemét, és próbálta összeszedni magát. Nem kémkedhetsz így utánuk. Előbb-utóbb észreveszik. Robert elképzelte, amint Elspeth korholja: „Ne légy gyáva, édesem. Csak nyisd ki az ajtót, amikor a legközelebb bekopognak.” Aztán arra gondolt, hogy Elspeth kinevetné. Elspeth sosem értette meg a bátortalanságot. Ne nevess rajtam, Elspeth, mondta gondolatban Robert. Ne tedd! Az asztalán kigyulladt a hívólámpa. Robert rájött, hogy valószínűleg valaki másnak a helyén ül. Körülnézett, aztán felállt, és elhagyta az olvasótermet. Metróval ment haza. Ahogy átvágott az előkerten a Vautravers-házhoz, fényt látott a középső szint ablakaiban, és a szíve összeszorult az örömtől. Aztán eszébe jutott, hogy csak az ikrek azok. A mai nap kivétel volt. Holnap bekopogok, és tisztességesen bemutatkozom nekik. Másnap délelőtt követte az ikreket a Baker Streetre, és húsz fontot fizetett, hogy tisztes távolból figyelhesse a Madame Tussaud-nál az ikreket, amint Justin Timberlake és a királyi család viaszfiguráin szórakoznak. A következő nap jött a Tower, aztán egy bábelőadás következett az Embankmenten. Robert csüggedni kezdett. Soha nem csináltok semmi érdekeset? Összefolytak a napok és a Neal's Yard, a Harrods, a Buckingham-palota, a Portobello Road, a westminsteri apátság és a Leicester Square. Robert érezte az ikrek

119

elszántságát: körbejárták London legismertebb helyeit, hogy megkeressék azt az átjárót, amelyik a mélyben megbúvó valódi városba vezet. Személyes Londont próbáltak teremteni maguknak a különböző útikönyvekből. Robert Islingtonban született. Sosem élt másutt, csak Londonban. Számára London térképe érzelmi kötődések hálózata volt. Az utcanevek barátnőket idéztek fel, iskolatársakat, unalmas délutánokat, amikor iskolát került, és lényegében nem csinált semmit; ritka kirándulásokat az apjával kétes hírű vendéglőkbe vagy az állatkertbe, bulikat kelet-londoni raktárépületekben. Robert azt kezdte játszani, hogy ő és az ikrek iskolai kirándulásokon vesznek részt, hogy mindhárman valami egzotikus iskola fura egyenruhát viselő tanulói, és éppen turizmust tanulnak. Már nem is gondolt arra, hogy mit művel, nem aggódott, hogy rajtakapják. Az ikrek hanyagsága megrémítette. Teljesen hiányzott belőlük az álcázásnak az a képessége, amelynek meg kell lennie minden fiatal nőben. Az emberek folyton megbámulták őket, ők meg szemlátomást tudomásul vették, nem csináltak belőle nagy ügyet, mintha természetes volna, hogy állandó figyelem tárgyai. Az ikrek vezették, Robert pedig követte őket. Közben időnként elment a temetőbe. Amikor Jessica rákérdezett, azt felelte, otthon dolgozik a disszertációján. Az asszony furcsán nézett rá; később Robert észrevette, hogy az üzenetrögzítőjén gyűltek az üzenetek, és rájött: Jessica azt hiszi, hogy kerüli őt. Aztán az ikrek több napon keresztül otthon maradtak. Az egyikük néha el-elszaladt kis időre. Robert aggódott. Fel kéne mennem megnézni őket. Immár úgy érezte, jól ismeri őket, bár még sosem beszélt velük. Hiányoztak neki. Szidta magát, amiért belemerült az életükbe. Mégis habozott belekezdeni. Azon kapta magát, hogy napokig ül csendben a lakásában, figyel, vár, aggódik.

120

Valentina rosszul érezte magát aznap reggel, így hát Julia elment a Tesco Expressbe csirkelevesért, sós Ritz kekszért és kóláért, mert az ikrek ezt tartották a tökéletes diétának betegség esetére. Alig ment el Julia, Valentina kikászálódott az ágyból, hányt a vécében, visszabújt az ágyba, összegömbölyödve feküdt az oldalán, és vacogott a láztól. A szőnyeget bámulta, tekintetével követte az arany és kék mintákat. Kezdett elaludni. Valaki fölé hajolt, közelről nézte. Nem érintette meg; csak Valentina úgy érezte, hogy van ott valaki, és ez a személy aggódik érte. Valentina kinyitotta a szemét. Mintha valami sötétet, valami meghatározhatatlant látott volna. Az ágy lába felé mozgott. Valentina hallotta, hogy Julia belép a lakás ajtaján, és teljesen felébredt. Az ágy lábánál nem volt semmi. Kisvártatva bejött Julia egy tálcával. Letette a tálcát, és adott Valentinának egy pohár kólát. Valentina a pohár falához koccantotta a jégkockákat, a poharat az arcához szorította. Kortyintott egy kis kólát, aztán ivott egy nagyobb kortyot. – Volt valami furcsa a szobában – mondta. – Hogy érted? – kérdezte Julia. Valentina megpróbálta leírni. – Mint valami paca a levegőben. Aggódott értem.

121

– Kedves tőle – mondta Julia. – Én is aggódom érted. Kérsz levest? – Azt hiszem. Kaphatnék csak levet, tészta és minden más nélkül? – Ahogy akarod. – Julia visszament a konyhába. Valentina körülnézett a hálószobában. Olyan volt, amilyen minden reggel. Odakinn sütött a nap, a bútorok melegnek és ártatlannak látszottak. Biztosan álmodtam. De azért különös. Julia visszatért egy bögre levessel. Pontosan úgy tette a kezét a húga homlokára, ahogyan Edie szokta. – Tűzforró vagy, Egérke. – Valentina ivott egy kicsit a levesből. Julia leült az ágy lábánál. – Orvost kell keresnünk. – Csak influenza. – Egérke... tudod, hogy nem maradhatsz orvos nélkül. Mami kifeküdne. Mi van, ha asztmás rohamod lesz? – Igen... felhívhatjuk mamit? – Az előző nap telefonáltak haza, de semmiféle szabály nem tiltotta, hogy egy héten kétszer telefonáljanak. – Otthon még csak hajnali négy óra – mondta Julia. – Később felhívjuk. – Oké. – Valentina odanyújtotta a bögrét. Julia a tálcára tette. – Azt hiszem, alszom egy kicsit. – Jó. – Julia összehúzta a függönyöket, fogta a tálcát, és kiment. Valentina újra összegömbölyödött, elégedetten. Becsukta a szemét. Valaki odaült mellé, és simogatta a fejét. Valentina mosolyogva aludt el.

122

Valentina nem szerette a londoni metrót. Sötét volt, gyors és koszos; zsúfolt volt. Nem szerette, ha odapréselték más emberekhez, ha a tarkóján érezte mások leheletét, hogy egy rúdba kellett kapaszkodnia, hogy izzadt férfiaknak dőlt. De Valentina főként nem szeretett a föld alatt lenni. És hogy a londoni metrót ráadásul földalattinak hívták, még rontott a helyzeten. Amikor csak lehetett, inkább buszra szállt. Próbálta titkolni Julia előtt, hogy fél a metrótól, de testvére megsejtette. És valahányszor készültek valahová, Julia kiterítette az ebédlőasztalra a metró térképét, és olyan bonyolult útvonalakat tervezett, amelyeknél legalább háromszor kellett átszállni. Valentina soha nem mondott semmit. Julia mellett gyalogolt, utazott a véget nem érő mozgólépcsőkön a feneketlen földalatti állomásokra. Ma este a Royal Albert Hallba mentek egy cirkuszműsorra. Az Archway megállónál kezdték. A Warren Streetnél az ikreknek át kellett szállniuk a Northern vonalról a Victoria vonalra, és egyszerre csak egy hosszú, fehér csempés

123

folyosón haladtak egy csomó más emberrel együtt. Valentina fogta Julia kezét. Gondolatban ellenőrizte a retikülje cipzárját, mert zsebtolvajokra gondolt. Valentina kíváncsi lett volna, vajon mindenki meg tudná-e mondani róluk, hogy amerikaiak. A tömeg úgy mozgott, mint a szirup. Valentina észrevett egy férfit, aki előttük ment. Meglehetősen magas volt, fülig érő, hullámos barna hajjal. Fehér, legombolt gallérú ingjét barna kordnadrágjába tűrte, a kezében vastag, papírkötéses könyv. Gengsztercipőjéhez nem vett zoknit. Egy labrador vagy egy lajhár hosszú, laza lépteivel haladt. A teste ernyedtnek és sápadtnak látszott. Valentina kíváncsi volt, mit olvashat. Az ikrek követték a férfit egy felvonóba. A férfi előttük haladt alagutakon át, és az ikrek mögötte álltak a liftben. A férfi újabb alagutakon haladt végig, az ikrek mögötte álltak a mozgólépcsőn, az egyiken, ami olyan hosszú volt, hogy Valentina úgy érezte, mintha a világ ferdére billent volna, ő pedig valami újfajta, fura gravitáció hatása alatt lenne. Végre megtalálták a Victoria vonal peronját. Valentina próbálta elolvasni a könyv címét. Tozás-ra végződött. Kafka? Túlságosan vastag. A férfinak kicsi, aranykeretes szemüvege volt és kedves arca, erős állkapcsa és hosszú, keskeny orra, amelyet igyekezett a könyvébe dugni. A barna szeme rövidlátó volt, hosszú pillákkal. Jött a szerelvény. Zsúfolásig tömve volt, az ajtók úgy nyíltak és csukódtak, hogy senki sem szállt se le, se fel. A férfi felpillantott, és tovább olvasott. Julia valami balesetről beszélt, amelyet aznap reggel látott, amikor is egy gyalogost, egy idősebb asszonyt ütött el egy moped. Valentina igyekezett nem odafigyelni. Julia tudta, hogy a testvére fél átmenni az úttesten. Valentina mindig makacsul megvárta a zöldet, akkor is, ha autó sem volt a közelben, akkor is, ha Julia átszaladt, és a túloldalról integetett neki. – Hagyd abba – mondta Juliának. – Ha nem hallgatsz el, örökre otthon maradok, és egyedül cipelheted haza az összes ennivalót.

124

Julia szemlátomást meglepődött, és Valentina legnagyobb megkönnyebbülésére elhallgatott. A következő szerelvény egy perc múlva érkezett. Kevésbé volt zsúfolt, és az ikrek befurakodtak. Julia megindult a kocsi belseje felé, de Valentina továbbra is az ajtó melletti rúdba kapaszkodott. Ahogy a szerelvény megindult, Valentina felnézett, és azt látta, hogy a férfi, akit figyelt, ott áll szorosan mellette. A férfi elkapta Valentina tekintetét, mire a lány elfordította a fejét. A férfinak fűszaga volt, mintha füvet nyírt volna korábban, izzadságszaga és még valami, amit Valentina nem tudott beazonosítani. Papír? Sár? Mindenesetre jó szag volt, bármi is volt, és Valentina úgy szívta be, mintha vitaminok lennének benne. Valakinek a bevásárlószatyra súrolta a lány lábát. Valentina ismét felnézett. A férfi még mindig őt bámulta. A lány elpirult, de farkasszemet nézett a férfival. – Nem nagyon kedveli a földalattit, igaz? – mondta a férfi. – Nem – felelte Valentina. – Én sem – mondta a férfi. A hangja kellemes és mély volt. – Túlságosan közvetlen kapcsolatokra kényszeríti az embert. Valentina bólintott. Nézte a férfi beszélő száját. A száj széles volt, a felsőajak kicsit nyúlszerű, kivillantva a kissé kiálló fogsort, amelyre ráfért volna a szabályozás. Valentina arra az évre gondolt, amelyet Juliával együtt dr. Weissmannál töltöttek, aki rendbe tette a fogsorukat. Vajon milyen lenne most, ha békén hagyták volna? – Maga Julia vagy Valentina? – kérdezte a férfi. – Valentina – felelte a lány, és nyomban meg is rémült a merészségétől. De honnan tudja ez az ember a nevüket? A metró az állomásra érve fékezni kezdett, és Valentina egyensúlyát vesztette. A férfi elkapta a lány könyökét, és egyenesen tartotta őt, amíg a szerelvény meg nem állt. Victoria megálló, mondta a földalatti testetlen női hangja. – Egérke! Ez a mi állomásunk, Egérke. Itt kell átszállnunk. – Julia hangja átrepült a kettejük között lévő ember-sorfal fölött, amikor az ajtó kinyílt. Valentina elfordította a fejét, hogy a férfira nézzen.

125

– Le kell szállnom – mondta a férfinak. Volt abban valami megnyugtató, ahogy a férfi Valentinára nézett, mintha már órák óta együtt utaznának a metrón. – Hová mennek? – kérdezte a férfi. Julia feléjük tolakodott, Valentina kilépett a kocsiból. – A cirkuszba – felelte Valentina, amint Julia éppen kiszállt mellé. A férfi mosolygott; az ajtók bezárultak; a szerelvény továbbindult. Valentina egy pillanatig nézett utána. A férfi felemelte a kezét, habozott, majd integetett. – Ki volt az? – kérdezte Julia. Megfogta Valentina kezét, és a tömeggel együtt a District vonal felé indultak. – Nem tudom – felelte Valentina. – Helyes pasas volt – mondta Julia. Valentina bólintott. Tudta a nevünket, Julia. Senkit sem ismerünk itt. Honnan tudta a nevünket? Robert nézte az elillanó Valentinát és Juliát. Leszállt a következő megállónál, Pimlicónál, elsétált a Tate Galériához, és hosszan üldögélt a bejárati lépcsőjén, a Temzét bámulva, mélységesen felindultan. Mitől félsz ennyire?, kérdezte magától, de nem tudott válaszolni.

126

Késő éjszaka volt, pontosabban hajnali kettő, és az ikrek aludtak. Hűvös este volt. Az ikrek még mindig nem jöttek rá, hogyan működik a fűtés – aznap egyáltalán nem akart bekapcsolni, pedig a korábbinál is hidegebb volt. Hozzá voltak szokva túlfűtött amerikai házukhoz; egész este felváltva fogdosták a radiátorokat, és nem értették, miért langyosak. Most jó néhány pokrócot magukra terítettek, úgy aludtak. Az egyik fiókban találtak egy meleg vizes palackot, azt a lábuk alá tették. Valentina az oldalán feküdt, magzatpózba gömbölyödve. A hüvelykujja ugyan nem volt a szájában, de a szája közelében mozgott, mintha épp az előbb szopta volna, ám az ujj elunta, és odébb vándorolt volna. Julia körülölelte Valentinát, teste a húga testéhez simult, a karja Valentina combján pihent. Az ikrek mindig így szoktak aludni, mintegy in utero helyzetük visszhangjaként. Az arckifejezésük különböző volt: Valentina éberen aludt, a homlokát ráncolva, a szemét összeszorítva. Julia álmában meg-megrándult. A szeme ideoda mozgott tojáshéj-vékony szemhéja alatt. Álmában Julia a strandon járt, otthon, Lake Forestben. A strandon gyerekek voltak. Sikongattak örömükben, apró hullámok csaptak át a fejük felett. Julia érezte a bőrén a tó vizét, és álmában összerándult. Álmában eleredt az eső. A gyerekek visszaszaladtak a szüleikhez, akik

127

összekapkodták a játékokat meg a napvédő folyadékot. Szakadt az eső. Julia emlékezni próbált, Hol az autó? – most már futott... Julia arcába víz ömlött. A kezét az orcájához kapta, de még aludt. Valentina felébredt, felült, és Juliára nézett. Vékony sugárban csorogott a víz a plafonból a takarókra, éppen ott, ahol Julia keble volt. – Huh, Julia, ébresztő! Julia horkanva ébredt fel. Beletelt egy percbe is, amíg felfogta a helyzetet. Mire kikászálódott az ágyból, Valentina már kiszaladt a konyhába, és behozott egy hatalmas fazekat. A csurgó víz alá tette, az meg belefolyt. Az ágy csuromvizessé vált. A mennyezet az ágy fölött nedvesen mállott. Az ikrek csak álltak és bámulták, hogyan gyűlik a fazékban a víz. Kis vakolatdarabkák is potyogtak bele, mint apró túrómorzsák. Valentina leült az ágy melletti karosszékbe. – Mit gondolsz? – kérdezte. Bokszer-alsónadrágot és spagettipántos felsőt viselt, a karja meg a combja csupa libabőr. – Nem esik. – Félrehajtotta a fejét, a mennyezetet nézte. – Talán valaki fürdeni készült, és nyitva hagyta a csapot? – Akkor itt miért nem ázik be? – Julia bement a fürdőszobába, és felgyújtotta a villanyt. Szemügyre vette a plafont. – Teljesen száraz – mondta Valentinának. Összenéztek, a víz meg csak csorgott a fazékba. – Huh – mondta Julia. – Nem tudom. – Felvette a köntösét, ezt a régi, pink selyemvacakot, amelyet egy Oxfam jótékonysági boltban vett. – Felmegyek megnézni, mi van. – Jövök én is. – Nem, maradj itt, hátha megtelik a fazék – ami jó ötlet volt, mert a víz valóban vészesen közeledett a fazék pereméhez. Julia kisétált a lakásból, fel a lépcsőn. Korábban sosem járt odafenn. A lépcsőházban kötegekben álltak az újságok, főként a Guardian és a Telegraph. Az ajtó résnyire nyitva. Julia kopogott. Nem felelt senki.

128

– Halló? – kiáltotta. Csupán olyan zajt hallott, mintha smirgliznének valamit, ritmikusan sercegő hangot. Valaki, egy férfi, közben halkan motyogott. Julia idegesen állt az ajtó előtt. Semmit sem tudott a szomszédokról. Sajnálta, hogy nem vitte magával Valentinát. Mi van, ha ezek sátánisták, gyermekmolesztálók vagy olyasfélék, akik láncfűrésszel darabolják fel a kíváncsi fiatal nőket? Egyáltalán: van Nagy-Britanniában láncfűrész, vagy ezt a szerszámot csak Amerikában használják a sorozatgyilkosok? Julia a kilincsre tette a kezét, habozott. Elképzelte, ahogy a víz elönti az egész lakást, Elspeth néni bútorai lebegnek a vízen, Valentina egyik szobából a másikba úszik, hogy ezt-azt kimentsen. Kinyitotta az ajtót, belépett, és menet közben kiáltotta: – Halló! A lakás nagyon sötét volt, és Julia nyomban nekiment az előszobában az egymásra halmozott dobozoknak. Sok-sok nyomasztóan összezsúfolt tárgyat érzett. Valahol, egy másik szobában látszott némi fény, de az is csak homályos tükröződés volt. Meztelen talpa alatt ragacsosnak és csúszósnak érezte a padlót. Az előszobában ösvények voltak, mindkét oldalukat dobozok sora övezte. Fölértek a plafonig, legalább három méter magasra. Julia kíváncsi lett volna, vajon megesett-e már, hogy ledőltek, és agyoncsaptak valakit. Talán a cuccok halmai alatt emberek hevernek eltemetve? A dobozokat tapogatva navigált, mint a vak. Főtt hús és pirított hagyma szagát érezte. Dohány édeskés illatát. Hipó alapú tisztítószer erős, összetett szagát. Rothadó gyümölcs; citrom? Szappan. Julia próbálta rendszerezni a szagokat. Viszketett tőlük az orra. Édes Istenem, csak ne tüsszentsek, gondolta, és tüsszentett. A motyogás és a smirglizés nyomban abbamaradt. Julia mozdulatlanul állt. A zajok újrakezdődtek, Julia számára egy örökkévalóság után. A szíve kalapált, és hátrafordult megnézni, nyitva hagyta-e az ajtót, de az ajtó eltűnt. Kenyémorzsák, gondolta Julia. Vagy madzag kellett volna. Sosem fogok innen kitalálni. A dobozok eltűntek az ujjai elől, kinyújtotta a kezét, és egy csukott ajtót érintett. Ha ez az ő lakásuk volna, ez lenne az elülső

129

hálószoba. A zaj most hangosabb volt. Julia végiglopakodott a folyosón. Végül a hátsó hálószoba ajtajában állt, és benézett. A férfi háttal volt neki. Behajlított térddel guggolt, csak a lába és a súrolókefe érintette a padlót, amelyet sikált. Úgy nézett ki, mintha egy hangyászt próbálna utánozni. Csak farmernadrágot viselt, semmi mást. A mennyezeti lámpa fénye erős volt, túlságosan erős a kis szobához, az ágy pedig hatalmas. Rengeteg ruhadarab, könyv és szemét szanaszét. A falra tűzve térképek és fényképek. A férfi súrolás közben valamit szavalt idegen nyelven. Gyönyörű hangja volt, és Julia tudta, bármit is mond, szomorú és erőszakos. Vajon vallási fanatikussal van dolga? A padló sötétlett a víztől. A férfi a vödörbe nyúlt, és víztől csurogva, habosan vette elő újra a súrolókefét. Julia nézte őt. Egy idő után megértette, hogy a férfi újra meg újra csak a padló egyetlen darabkáját sikálja. A padló többi része száraz maradt. Julia csüggedni kezdett. Mondani akart valamit, de nem tudta, hogyan kezdje. Aztán rászólt magára, hogy úgy viselkedik, mint Egérke, ebből merített bátorságot. – Elnézést – szólalt meg halkan. A férfi keze éppen a vödörben volt, és úgy megijedt, hogy összerándult, felborította a vödröt, a víz pedig szétáradt a padlón. – Jaj! – mondta Julia. – Jaj, sajnálom, nagyon sajnálom! Hadd se... – Átszaladt a szétterjedő vízen, be a fürdőszobába, és villámgyorsan törölközőkkel tért vissza. A férfi a padlón kuporgott, és hitetlenkedve, szinte dermedten bámulta őt. Julia igyekezett megállítani az árvizet, a törölközőkből készített textilgátat, homokzsákot. Visszaszáguldott a fürdőszobába, újabb halom törölközőt hozott, közben bocsánatkérést motyogott. Martint annyira megdöbbentette Julia energiája és szüntelen bűnbánata, hogy csak bámulta őt. A lány pink köntöse kibomlott, a haja kócos volt. Nagyjából úgy nézett ki, mint egy kislány, aki hálóingben keringőzik. Teljesen kilátszott a lába, és Martin elbűvölőnek tartotta, ahogy a lány behajózott a lakásába ebben a régi köntösben és bugyiban, és bár nem tudta, mit csinál ott, pusztán attól, hogy látta őt, megkönnyebbült. Elmúlt mindent elsöprő nyugtalansága. Martin a nadrágjába törölte a kezét. Julia

130

végzett a padló felszárításával, összeszedte az összes törölközőt, és bedobta őket a fürdőkádba. Elégedetten tért vissza a hálószobába, ahol Martint a földön kuporogva találta, amint két karjával eltakarta a felsőtestét, és felnézett Juliára. – Hm, hello – mondta Martin. Kezet nyújtott, Julia megragadta a felé nyújtott kezet, és elkezdte felhúzni a férfit. Észrevette, hogy vérzik a keze. Martin kézfogásra számított, ezért meglepődött, hogy állva találja magát. Julia viszont azon lepődött meg, hogy Martin milyen fürge. Karcsú, középkorú férfi állt előtte, elferdült szarukeretes szemüvegben. Julia eléggé bütykösnek találta a férfit, mert a térde, a könyöke és az ujjcsontjai igencsak kidudorodtak. Egyáltalán nem volt szőrös. Julia azt is észrevette, hogy a férfi mellkasa kissé beesett. Julia elpirult, és feljebb nézett. A férfinak őszülő haja volt. Kedves embernek látszott. – Martin Wells vagyok – mondta. – Én pedig Julia Poole – felelte Julia. – Odalenn lakom. – Ó, persze. És... magányos? – Nem, tudja, a víz... Az ágyunk éppen ez alatt van, és folyni kezdett a plafonból a víz, és, tudja, felébresztett minket. Martin elpirult. – Rettenetesen sajnálom. Majd hívok valakit, hogy rendbe tegye. Meg fogom csináltatni. Julia elfordította a tekintetét, a vödröt, a súrolókefét és a vizes padlót nézte. Aztán ismét Martinra tekintett, értetlenül. – Mit csinál? – kérdezte. – Takarítok – felelte Martin. – Felmosom a padlót. – Vérzik a keze – mondta Julia. Martin a kezére pillantott. Tenyere több helyen felhasadt attól, hogy órákon át vízben volt. Keze fényesen vöröslött. Julia a hálószobát nézte, a falak mellett felhalmozott dobozokat. – Mi van a dobozokban? – kérdezte. – Dolgok – felelte Martin. Julia nem tapintatoskodott tovább. – Így él? – Igen.

131

– Maga is egy olyan állandóan mosakodó ember. Mint Howard Hughes. Martin nem tudta, mit válaszoljon, hát egyszerűen kimondta: – Igen. – Király. – Hm, nem, egyáltalán nem. – Martin a fürdőszobába ment, a gyógyszeres szekrénykéből elővett egy tubus krémet, kezdte a kezébe dörzsölni. – Ez betegség. – Krémes kezével megigazította a szemüvegét. Julia úgy érezte, tapintatlan volt. – Elnézést. – Semmi baj. A félszeg csendben nem néztek egymásra. Julia kezdett ideges lenni. Igazam volt – elmebeteg. – Vissza kell mennem – mondta. – Valentina nyilván aggódik. Martin bólintott. – Bocsánatot kérek a mennyezet miatt. Holnap az első dolgom lesz felhívni valakit. Magam is lemennék... – Igen? – De sosem hagyom el a lakást. Julia csalódottságot érzett, bár pár perce még szabadulni akart a férfitól. – Egyáltalán nem? – Ez is... része a betegségemnek. – Martin mosolygott. – Ne nézzen így. Szívesen látom, bármikor meglátogathat. – Kivezette Juliát a dobozok útvesztőjén át. Amikor a bejárati ajtóhoz értek, hagyta, hogy Julia kinyissa az ajtót, és kilépjen a folyosóra. – Remélem, újra eljön. Teázni? Talán holnap? Julia állt a jól megvilágított folyosón, és Martinra sandított, aki hátrébb húzódott az ajtótól, be a sötét előszobába. – Oké – mondta. – Persze. – És szívesen látom a testvérét is. Juliában egy picit fellobbant a birtoklási vágy. Ha Martin találkozna Valentinával, valószínűleg őt kedvelné jobban. Ez mindenkinél így volt. – Hm, majd meglátjuk, ráér-e.

132

Martin mosolygott. – Akkor viszlát, holnap. Négykor? – Oké. Örülök, hogy megismertem – mondta Julia, és leszaladt a lépcsőn. Valentina éppen kiürítette a fazekat, amikor Julia visszaért. A plafon még csöpögött, és az ágynemű csuromvizes volt. Az ikrek együtt mérték fel a kárt. – Szóval, mi történt? – kérdezte Valentina. Julia elmesélte, de nehezen tudta leírni Martint. Valentina elszörnyedt, amikor Julia közölte, hogy meghívta őket teára. – De rémes alak lehet – mondta Valentina. – Soha nem hagyja el a lakását? – Nemtom. Szuperudvarias volt. Úgy értem, igen, nyilvánvalóan őrült, de kedvesen különc, angol módra, érted? – Az ikrek kezdték leszedni az ágyról a takarókat. A fürdőszobába vitték, és megpróbálták kicsavarni őket. – Lehet, hogy ezeknek annyi. – Nem, ez csak vakolat. Ki kell jönnie. Talán áztassuk be őket? – Valentina bedugaszolta a kádat, és meleg vizet engedett. – Mindenesetre én elígérkeztem teázni, és jöhetsz, ha akarsz. Szerintem legalábbis meg kéne ismerned. A szomszédunk. Valentina vállat vont. Lehúzták az ágyat, de a fazekat ott hagyták a közepén, hadd csöpögjön bele a víz. Lefeküdtek a másik hálószobában (amely meglehetősen hűvös volt), és mindketten a tatarozás meg a teázás miatt aggódva aludtak el.

133

Az ikrek terhesnek találták a szüzességet, mindketten a maguk módján. Julia kísérletezett egy kicsit. Középiskolás korában hagyta, hogy a fiúk megcsókolják és/vagy fogdossák autókban, barátnői szüleinek hálószobáiban, amikor a szülők nem voltak otthon, egyszer a Haditengerészeti Móló vécéjében és többször Jack és Edie csöppet sem mutatós tanyaházának küszöbén, miközben azt szerette volna, ha az otthonuk egy nagy, Viktória korabeli ház lenne tornáccal, ahol hintaszékben ülhetne a fiúval, és fagylaltot ehetnének, amelyet egymás ajkáról nyalogatnának le, miközben Valentina lesné őket az elsötétített nappaliból. De tornác nem volt, és a csókok éppen olyan érdektelenek voltak, mint a ház. Julia emlékezett arra is, hogy többször elhárította a fiúk közeledését: egyszer a strandon, egyszer a West Park melegedőjében korcsolyázás után, egyszer meg a gimnázium egyik zeneszobájában. Emlékezett minden egyes fiú reakciójára, a zavar és a düh különböző árnyalataira. „Hát akkor mér' jöttél be ide?”, kérdezte a zeneszobában a fiú, és Juliának nem volt rá válasza. Mit akart? Mit képzelt ezekről a fiúkról, hogy mit tehetnének vele? És miért állította le őket mindig, amikor megtehették volna? Valentina kapósabb volt, és nem tudott olyan ügyesen nemet mondani. Tizenéves korukban Valentinát választották a csendes

134

fiúk és azok is, akik leendő rocksztárnak hitték magukat. Amíg Julia olyan fiúkat választott, akiket nem érdekelt, és üldözte őket, Valentina álmodozón nem vett róluk tudomást, és elrabolta a szívüket. Valentina mindig meglepődött, amikor az algebraórákon mögötte ülő fiú szerelmet vallott neki, amikor éppen levette a biciklijéről a láncot, vagy az iskolai újság szerkesztője meghívta az iskolai buliba. – Hagyd, hogy ők jöjjenek hozzád – mondta Valentina, amikor Julia panaszkodott neki a különbségről. Ám Julia türelmetlen volt, és zavarta, hogy keresztülnéznek rajta. Ezek a dolgok végzetesek a románcra nézve, kivált ha az ember közelében ott van a közönyösebb hasonmása. Valentinát érdekelte a szex, ám azok a fiúk, akikkel kipróbálhatta volna, nem érdekelték. Amikor egy-egy fiúra összpontosította a figyelmét, az adott srácot mindig éretlennek, unalmasnak, abszurdnak találta. Megszokta a Juliával való élet mélységes intimitását, és nem tudta, hogy a remény és a vad illúzió aprócska felhője szükséges minden kapcsolat indulásához. Valentina olyan volt, mint holmi hosszú házasság veteránja, aki elfelejtett flörtölni. A fiúk, akik tisztes távolból követték a Lake Forest-i középiskola folyosóin, elvesztették lelkesedésüket, amikor csupán udvarias csodálkozást tapasztaltak. És így az ikrek szüzek maradtak. Julia és Valentina végignézték, ahogy középiskolás és egyetemi társaik egymás után eltűnnek a szex felnőtt világában, amíg azon nem kapták magukat, hogy már csak ők ketten maradtak beavatatlanok. – Milyen volt? – kérdezték minden egyes barátnőjüktől. A válaszok homályosak voltak. A szex olyan, mint egy „belső poén”: az embernek részt kell benne vennie, hogy megértse. Az ikrek aggódtak szüzességük miatt egyénileg, és aggódtak közösen is. De a legalapvetőbb probléma az volt, amiről nem beszélhettek: a szex olyasmi volt, amit nem csinálhattak együtt. Valakinek el kell kezdenie, aztán a másik követheti. És mindkettőjüknek más-más fiút kell választaniuk, és ezek a fiúk, ezek a potenciális barátok kettesben akarnak majd lenni az

135

egyikükkel vagy a másikukkal; fontosak akarnak lenni Julia vagy Valentina életében. Minden egyes barát feszítővas lesz, és hamarosan szakadék támad; lesznek a napnak olyan órái, amikor Julia még azt sem fogja tudni, hol van Valentina, Valentina viszont el akar majd mondani valamit Juliának, de helyette csak a fiúja lesz ott, ő várja majd, mit mesél, bár csak Julia értené meg. Kényes kérdés volt ez, a magánviláguk. Tökéletes hűséget követelt, így hát szüzek maradtak, és vártak.

136

Julia a következő délután pontosan négykor megjelent Martin ajtajában; Valentinán erőt vett a félszegség, ezért nem volt hajlandó menni. Aznap reggel jelentkezett náluk egy ember, hogy a plafont jött rendbe hozni, ezért Julia úgy érezte, be kell tartania az ígéretét. Julia farmert és fehér blúzt viselt. Amikor Martin ajtót nyitott, a lány döbbenten látta, hogy a férfin öltöny van nyakkendővel. Viszont a kezén lévő orvosi gumikesztyűtől úgy festett, mint holmi tévés komornyik. – Fáradjon be – mondta Martin. A lakáson át a konyhába vezette a lányt. A konyha meglepően barátságos volt, bár az ablakokat újságpapírral ragasztották le. – Mindig itt étkezünk – mondta Martin. – Az ebédlőt elfoglalták a dobozok. – Ezt úgy mondta, mintha maga sem tudná, hogyan történhetett mindez. – Van családja? – Juliának eszébe sem jutott, hogy bárki feleségül menne egy ilyen őrült alakhoz. – Igen, feleségem és fiam. A feleségem Amszterdamban van, a fiam Oxfordban. – Ó! A kedves felesége szabadságon van? – Azt hiszem, így is mondhatjuk. Nem igazán tudom, mikor jön vissza, így hát megpróbálok magam boldogulni. Itt minden kissé rögtönzött pillanatnyilag. – Martin három személyre terített a

137

konyhaasztalon. Julia a hátsó ajtóval szemben ült le, ha menekülni kéne. – Valentina nem tudott jönni. Nem érzi jól magát – mondta Julia; és ez lényegében igaz is volt. – Sajnálatos. Majd máskor – mondta Martin. Elégedett volt magával; rövid idő alatt sikerült összehoznia egy igen elfogadható délutáni teázást. Volt halpástétomos szendvics, uborkás, zsázsával; no meg lekváros piskóta. Marijke édesanyjának a porcelánjával terített, ott állt az asztalon kis kancsóban a tej, tálkában a kockacukor. Martin úgy vélte, Marijke sem csinálta volna másként. – Milyen teát kér? – kérdezte. – Earl Grey van? Martin megnyomta az elektromos vízmelegítő gombját, és a teáskannába dobta a teafíltert. – Valójában nem így kell, de az ember ellustul. – Miért, hogyan kell? – Jaj, az ember felmelegíti a kannát, valódi tealevelet használ... de az ízén nem érezni a különbséget, és sok teát iszom, így kissé egyszerűsítettem a szertartást. – Anyukánk is teafíltert használ – nyugtatta meg Julia. – Akkor bizonyára helyes – állapította meg komolyan Martin. A víz felforrt (Martin már felforralt néhány kannányi vizet Julia érkezése előtt, hogy megbizonyosodjon a vízforraló működőképességéről), és Martin elkészítette a teát. Kisvártatva mindketten ültek, teáztak, szendvicseztek. Martint jó érzés töltötte el. Észre sem vette eddig, mennyire hiányzott, hogy együtt étkezzen egy másik emberi lénnyel. Julia a férfira pillantott, és látta, hogy ragyog. Lehet, hogy bolond, de jókedvű. – Szóval, hm, mennyi ideje él itt? – kérdezte Julia. – Húszegynéhány éve. Amikor összeházasodtunk, Amszterdamban éltünk, aztán St. John's Woodban. Ezt a lakást Theo születése előtt vettük. – És mindig... idebenn maradt? Martin a fejét rázta.

138

– Ez újabb fejlemény. Régen a British Museumban dolgoztam, ókori és klasszikus nyelvekből fordítottam. De most itthonról dolgozom. Julia mosolygott. – Szóval idehozzák magának a rosette-i követ meg mindent? – Az ikrek az előző héten jártak a British Museumban. Julia Valentinára gondolt, ahogy majdnem könnyezve hajolt a lindowi tőzeglápban talált, első századbeli fiatal férfi természetesen mumifikálódott teste fölé. – Nem, nem. Ritkán van szükségem valóságos tárgyakra. Fényképeket vagy rajzokat készítenek – azokat használom. Sokkal egyszerűbb, amióta mindent digitalizálnak. Szerintem eljön a nap, amikor a tárgyat elhúzzák a számítógép előtt, az pedig gregorián ének formájában eldalolja a fordítást. De addig még szükség van néhány hozzám hasonló ember munkájára. – Martin szünetet tartott, aztán félszegen hozzátette: – Szereti a keresztrejtvényeket? – Nem vagyunk valami jók benne. Mami mindig megfejti, ami a New York Timesban van. Megpróbált minket is megtanítani rá, de nekünk csak hétfőn sikerül. – Elspeth nénjük zseniálisan értett hozzá. A születésnapjára külön rejtvényeket készítettem neki. Julia Elspeth-ről szeretett volna érdeklődni, de megértette, hogy Martin gyakorlatilag azt kéri, hogy a keresztrejtvényeiről kérdezzen, hát megtette. – Keresztrejtvényeket készít? – Bizony. Méghozzá a Guardiannek. – Martin ezt úgy mondta, mintha most vallotta volna be, hogy titokban szuperhős. Julia igyekezett áhítatos tiszteletet kifejező képet vágni. – Hűha! Nem is gondoltunk rá, hogy valaki készíti őket. Úgy képzeltük, csak úgy megjelennek az újságban. – Alulértékelt művészeti ág. – Kérdezd már magáról; kisajátítod a beszélgetést. – Maga mivel foglalkozik? – Még nem tudjuk. Nem döntöttünk. Martin belekortyolt a teába, és kérdőn nézett Juliára. – Gyakran beszél magáról többes szám első személyben?

139

Julia elkomorodott. – Nem – úgy értem, én meg Valentina. Nem találtunk még semmi olyat, amit mindketten hivatásszerűen szeretnénk csinálni. – Mindkettőjüknek ugyanazt kell? – Igen! – Julia elhallgatott, és emlékeztette magát, hogy idegen emberrel beszél, nem Egérkével. – Úgy értem, olyasmit szeretnénk, amit együtt csinálhatunk. Tehát lehet két, kissé különböző, de egymáshoz illeszkedő munka is. – És melyikük mit szeret? – Nos, Valentina a ruhákat szereti. Vesz egy ruhát, szétszedi, és valami mást készít belőle, tudja, például fogja a maga öltönyét, szétvágja a hátát, és varr belőle egy fűzőt, egy turnűrt vagy ilyesmit. Mintha Alexander McQueen rabszolgája lenne. – Julia Valentina terítékére pillantott, és felmerült benne, vajon mit csinálhat most az ikertestvére; Martin elképzelte magát fűzőben, és elmosolyodott. – És magácska? – Hm. Én nem. Én szeretek kideríteni dolgokat. Azt hiszem. – Miközben ezt mondta, Julia a tányérja szegélyét nézte. A szegélyre kék hajnalkák voltak festve. Miért érzem magam úgy, mint egy lyuk peremén? – Még egy kis teát? – kérdezte Martin. Julia bólintott. Martin töltött. – Magácska még nagyon fiatal, igaz? A fiam sem tudja még, mit akar. Matematikát tanul, de nincs meg benne hozzá a szenvedély. Azt hiszem, végül pénzügyes lesz, aki csak azon gondolkozik, hogy melyik egzotikus helyre menjen nyaralni legközelebb. Minden, amit kedvel, némiképp veszélyes. – Például? – Jaj... motorozás. Azt hiszem, hegyet is mászik, de ezt senki nem erősíti meg, bár nem is tagadja. Jobb is, ha nem tudom. – Aggódik érte? Martin nevetett. Hónapok óta nem érezte magát ilyen vidámnak. – Drága gyermekem, én mindenért aggódom. De igaza van, Theóért különösen. A szülők már csak ilyenek. Attól a pillanattól

140

kezdve, hogy Theo megfogant, aggódom érte. Nem hinném, hogy ez különösképpen jót tett neki, de nem tehetek róla. Juliának eszébe jutott a padlót súroló Martin. Mint a kutya, amely újra meg újra ugyanazt a helyet nyalogatja. – Szóval mindent megmos? Martin hátradőlt, összefonta a karját. – Jó megfigyelő. Igen, úgy van. – Juliára nézett, az meg vissza a férfira. Mindketten valamiféle felismerést éreztek. Bolond, de megértem őt, gondolta Julia. De talán nem teljesen őrült. Olyan világos őrület ez, mint az álom. – Szóval szeret kideríteni dolgokat – mondta Martin. – Miféle dolgokat? Julia megkísérelte szavakba önteni. – Hát – mindenféléket. Azokra a dolgokra vagyok kíváncsi, amelyeket az embereknek nem szabadna látniuk... például, elmentünk a British Museumba, de jobban élveztem volna, ha bemehettem volna az összes irodába és raktárba, szeretek benézni fiókokba, és... felfedezni dolgokat. És az emberekről is mindent tudni szeretnék. Úgy értem, tudom, hogy udvariatlanság, de tudni szeretném, miért van itt ez a rengeteg doboz, és mi van bennük, és miért van beragasztva az összes ablak, és mióta tart, és mit érez, amikor megmos mindent, és miért nem tesz valamit ez ellen? – Julia Martinra nézett, és azt gondolta: Most el fog küldeni. Kínos csendben ültek hosszúnak tetsző időn át. Aztán Martin elmosolyodott. – Magácska nagyon... amerikai, nem igaz? – Így mondják szépen azt, hogy „nagyon tapintatlan”? Igen, nagyon tapintatlan vagyok. Sajnálom. – Nem, ne mentegetőzzön. Az az én dolgom. Még egy kis teát? – Köszönöm, nem. Ha túlságosan sok bennem a koffein, teljesen elveszítem az önuralmam. Talán már meg is történt – mondta Julia. Martin töltött magának még egy csésze teát. – Valóban tudni akarja mindazt, amit kérdezett? – kérdezte. – Mert ha válaszolok az összes kérdésére, elveszítem minden titokzatosságom, és nem látogat meg többé.

141

– De meglátogatom. – Te vagy a legkülönösebb alak, akivel valaha is találkoztam. Akkor sem szabadulhatnál tőlem, ha akarnál. Martin kinyitotta a száját, habozott, aztán megkérdezte: – Dohányzik? – Igen – felelte Julia. Martin arca felderült. Felállt az asztaltól, és egy csomag cigarettával meg egy öngyújtóval jött vissza. Kirázott a csomagból egy cigarettát, és odakínálta Juliának. A lány elvette, a szájába tette, hagyta, hogy a férfi tüzet adjon, és rögtön heves köhögő roham tört rá. Martin felugrott, hozott Juliának egy pohár vizet. – Mi a csoda volt ez? – kérdezte Julia, amikor végre meg tudott szólalni. – Gauloises. Filter nélküli – elnézést. Nem akartam megölni. Julia átadta Martinnak az égő cigarettát. – Tessék, én majd csak a kilehelt füstjét szívom. Martin nagyot szippantott, és kifújta a füstöt. Julia arra gondolt, hogy még soha, senkinek az arcán nem látott ilyen nyers gyönyört. Ekkor megértette, hogy ez a férfi hogyan volt képes meghódítani és feleségül venni egy lányt: Csak így nézett rá. Julia azt kívánta, bárcsak rá nézne így valaki. Aztán összezavarodott. – Aki kíváncsi, hamar megöregszik – mondta Martin. Megint szippantott egyet. – Tudom. De úgy érzem, szétrobban a fejem, ha nem tudom meg – bármiről is legyen szó. – Magácskából jó kutató válna. Julia izgatottan nézte, ahogy a férfi szájából kis felhőcskékben gomolygott a füst beszéd közben. Azt hittem, apu kemény dohányos, de ez a pasi határozottan más kategóriába tartozik. – Nem tudok olyan sokáig megülni. Most akarom megtudni, aztán jöhet a következő. – Akkor újságíró. Julia elgondolkodott. – Talán. No és Valentina? – Julia észrevette, hogy a dohányzáshoz Martin levette a gumikesztyűjét. A kesztyű gyűrötten hevert a teáscsésze meg a csészealj mellett.

142

– Nem gondolja, hogy boldogabbak lehetnének, ha mindketten a saját érdeklődésüket követnék? – De együtt vagyunk – mindig együtt csináltunk mindent. – Hmm. Juliának az a kellemetlen érzése támadt, hogy valaki járt idefenn már előtte, és elárulta Martinnak Egérke véleményét a dolgokról. – Tessék? – kérdezte bűntudatosan. – Kár, hogy nem találkozott Elspeth-tel. Ő érdekes dolgokat mesélt volna arról, milyen ikernek lenni. Julia csupa fül lett. – Például? – Kér süteményt? – kérdezte Martin. Julia a fejét rázta. – Azt hiszem, én eszem egy kicsit – mondta Martin. Óvatosan levágott egy szelet piskótát, tányérra tette, aztán rá sem hederített, csak cigarettázott tovább. – Elspeth úgy vélte, az ikerkapcsolatnak is van határa, már ami azt illeti, hogy meddig mehet el az ember önnön személyisége feladásában. Úgy érezte, ő meg a magácska édesanyja túllépték ezt a határt. – Hogyan? Martin csóválta a fejét. – Nem mondta el nekem. Robertet kell megkérdeznie; ha Elspeth valakinek elmondta, az csak ő lehet. – Robert Fanshaw? Még nem találkoztunk vele. – Hmm. Azt hittem, rögtön felkereste magácskáékat, hogy bemutatkozzon. Különös. – Bekopogtunk hozzá, de sosem volt otthon. Talán elutazott – mondta Julia. – Ma reggel találkoztunk. Ő intézkedett, hogy megjavítsák a plafonjukat. – Martin mosolygott. – Alaposan leteremtett, amiért kényelmetlenséget okoztam maguknak. – Martin elnyomta a cigarettát, és gondosan felhúzta a gumikesztyűt. – Huh. Hogyhogy... úgy értem, milyen ember? Martin evett egy kis süteményt. Julia várt, amíg a férfi rágott és nyelt.

143

– Nos, nagyon ragaszkodott Elspeth-hez. Azt hiszem, a halálától kissé kiakadt. De jó ember, igen türelmes a bajaimmal szemben. – Olyan sok – hm, a mennyezetünk állandóan be fog ázni? Martin zavarba jött. – Az mindössze egyszer fordult elő korábban. Nagyon fogok igyekezni, hogy többet ne forduljon elő. – Maga dönti el? – Van egy kis mozgásterem. Általában. Julia szédült a cigarettafüsttől. – Használhatom a mosdót? – Persze – mondta Martin. A cselédszobára mutatott. – Van ott. – Julia kissé bizonytalanul felállt, és a dobozokkal teli szobán át bement a csöppnyi fürdőszobába. A kádban további dobozokat látott. Mintha az ember raktárban lakna. Pisilt, megmosta az arcát, jobban lett. Amikor visszaért a szobába, megkérdezte: – Szóval, mi van a dobozokban? Úgy értem, úgy néz ki, mintha most költözött volna be. Martin türelmesen nézte a lányt. – Rendben van, Miss Pandora Poole. Különleges kegyként kinyithat egy dobozt. – Bármelyiket? – Talán. Nem mindig emlékszem, mi van bennük, szóval, nemigen számít, melyiket. Mindketten felálltak. Mint húsvétkor. Vagy karácsonykor. – Van ötlete? – Nincs – mondta Martin. – A legtöbb nem valami izgalmas. – Az ebédlőbe mentek. Julia nézte a tornyosuló dobozokat. Martin megkérdezte: – Nem választana a felsőkből? Hogy ne kelljen egy egész sort átrakni. Julia rámutatott egy dobozra, Martin óvatosan levette a torony tetejéről, és átadta a lánynak. A doboz ragasztószalaggal volt körültekerve, így hát Martin elment, és hozott egy sniccert. Julia a földre tette a dobozt, és belevágott. Amikor kinyitotta, Martin úgy hőkölt hátra, mintha a doboz robbanni készülne.

144

A doboz tele volt nejlonnal. Julia először azt hitte, nincs is benne más, de amikor belenyúlt, rájött, hogy több tárgy is található benne, egyenként nejlonba csomagolva és leragasztva. Felnézett Martinra. A férfi az ajtóban állt, idegesen tördelve gumikesztyűs ujjait. – Hagyjam abba? – kérdezte Julia. – Ne. Csomagoljon ki valamit. Julia benyúlt a dobozba, és kivett egy apró nejloncsomagot. Lassan kicsomagolta. Egy fülbevaló volt, egyetlen gyöngyszem, míves ezüstfoglalatban. Odanyújtotta Martinnak. A férfi előrehajolt, hogy megnézze. – Ah – mondta. – Marijkéé. Bizonyára szeretné visszakapni. – Nem vette el Juliától. – Gondolja, hogy a párja is itt van? – kérdezte Julia. Martin bólintott. Julia addig turkált a dobozban, amíg talált egy hasonló csomagocskát. Amikor a kezében volt a fülbevaló mindkét darabja, Julia felállt. Odament Martinhoz, odanyújtotta a kezét. Martin odatartotta kesztyűs markát, és Julia beletette a fülbevalót. Aztán a lány visszarakta a dobozba az összes nejlont, a dobozt pedig feltette a rakás tetejére. Nem akarta tudni, mi más van még a dobozban. Visszamentek a konyhába, és feszengve álltak a székek mellett. Martin óvatosan Valentina csészéjébe tette a fülbevalót. – Egy holmi néha... túlságosan sokat jelent... ezért el kell különíteni, és el kell rakni. – Martin vállat vont. – Szóval, ami a dobozokban van: érzelem. Tárgyak formájában. – Juliára nézett. – Ezt akarta tudni? – Igen. – Teljesen értelmes rendszernek látszott. – Köszönöm. – Más kérdés? Julia lesütötte a szemét. – Sajnálom. Nem akartam – kedves volt magától, hogy... – Elhallgatott, mert kis híján sírva fakadt. – Hé, semmi baj, kislány. – Martin Julia álla alá tette a hüvelykujját, és felemelte a lány fejét. – Nem történt semmi baj. – Julia pislogott rá. – Ne vágjon ilyen tragikus képet.

145

– Egy pillanatig úgy éreztem ott magam, mintha valóban Pandora volnék. – Semmi vész. De most hazaküldöm, azt hiszem. – Jöhetek máskor is? – Úgy látszott, Julia ezt sürgősen tudni akarta. – Igen – felelte Martin. – Nagy örömömre szolgálna. Tudja, nagyon hasonlít a nagynénjéhez. Kérem, látogasson meg máskor is. Bármikor – tette hozzá. – Oké – mondta Julia. – Jövök. Köszönöm. – Kibotorkáltak a dobozok között Martin lakásának ajtajáig. Martin nézte, ahogy Julia egyre kisebb lesz, majd teljesen eltűnik lefelé a lépcsőn. Mielőtt eltűnt, megállt és visszaintett. Martin hallotta, ahogy Julia ajtaja nyílik és csukódik, hallotta, amint a lány azt kiáltja, Egérke!, és a válaszkiáltást is. „Jaj, Istenem”, mondta magában Martin, aztán megfordult, és becsukta az ajtót.

146

Barátságtalan, február közepi szombat este volt. Verte az eső az ablakokat; Elspeth remélte, hogy egy kicsit legalább le is mossa őket. Julia és Valentina a tévé előtt vacsoráztak. Vitaminhiányuk lesz, gondolta Elspeth. Soha nem esznek zöldséget. Ma csirkeleveskonzerv, mogyorókrémes pirítós és félzsíros tej volt a menü. Az ikrek sokat nézték a televíziót (Julia azt mondta viccesen, hogy valamiképpen meg kell tanulniuk a nyelvet), de ma este egy bizonyos műsor miatt ültek a készülék elé. Mint kiderült, ez a Ki vagy, Doki? című sorozat egyik epizódja volt. Elspeth a lányok fölött lebegett, hason fekve, állát összefont karján nyugtatva. Nincs semmi más a tévében? A science fiction műfajában sznob volt, és a Ki vagy, Doki? egyetlen epizódját sem látta a nyolcvanas évek eleje óta. Mindegy, ez is jobb, mint a semmi. Figyelte, ahogy Julia és Valentina nézték a tévét. Lassan kortyolgatták a levesüket bögréből, és lelkesen bámulták az adást. Elspeth véletlenül a képernyőre pillantott, és látta, ahogy a Doktor kijön a Tardis nevű időgépből, és beszáll egy működésképtelen űrhajóba. Ez David Tennant! Elspeth átlibbent a televízióhoz, és leült félméternyire a készüléktől. A Doktor és társai korábban egy tizennyolcadik századi francia kandallót találtak az űrhajón. Tűz

147

égett benne. Tüzet akarok, gondolta Elspeth. Azzal kísérletezett, hogy a tűzhely fölött melegedjen, amikor az ikrek nagy ritkán főztek valamit. A Doktor leguggolt a tűzhöz, és egy kislánnyal beszélgetett, aki 1727-ben Párizsban volt a kandalló túloldalán. Szomorú az, ha az ember halott, mégis tetszik neki David Tennant? Nagyon furcsa ez a film. Mint kiderült, a kislányból lett később Madame de Pompadour. Az űrhajóból jött emberszabású robotok megpróbálták ellopni az agyát. – Cyber-steampunk vagy steam-cyberpunk? – kérdezte Julia. Elspeth ezt nem értette. – Nézd a haját – mondta Valentina. – Szerinted mi is meg tudnánk csinálni? – Paróka – mondta Julia. A Doktor éppen olvasott Madame de Pompadour gondolataiban. Két kezét a nő fejére tette, tenyere eltakarta az arcot, ujjai finoman szétnyitva a fülön. Micsoda hosszú ujjak, ámult Elspeth. Kis kezét David Tennant kezére tette. A képernyő finom meleg volt. Elspeth beledugta a kezét, de csak egykét centiméternyire. – Te jó ég, ez ijesztő – mondta Valentina. Egy női kéz sötét sziluettje látszott a Doktor kezén. A Doktor elengedte Madame de Pompadour fejét, de a fekete kéz ott maradt, ahol volt. Elspeth elvette a kezét; a képernyő fekete maradt. „Ezt hogy csináltad?”, kérdezte a Doktor. Elspeth azt hitte, hozzá beszél; aztán látta, hogy Madame de Pompadour válaszol. Biztosan kiégettem a képernyőt. Mi lenne, ha az arcommal próbálkoznék? Egész lényével belebújt a tévébe, és a képernyőn át nézett ki. Csodálatos volt a televízióban, egészen meleg és kellemesen körülhatárolt. Elspeth csupán egy-két másodperce lehetett odabenn, amikor az ikrek azt látták, hogy a képernyő elsötétül. A tévé kimúlt. – A fenébe – mondta Julia. – Pedig viszonylag új készüléknek látszott. – Felállt, nyomogatni kezdte a gombokat, de hiába. – Talán még garanciális – mondta Valentina. – Vajon hol vehette? John Lewisnál, jutott Elspeth eszébe. De azt hiszem, a garancia már lejárt. Kilibbent a televízióból, megállt előtte, és reménykedett, hogy

148

a készülék életre kel. Eléggé izgalmas volt – láttak! No igen, látták a kezemet. Várta, hogy a képernyő újra kivilágosodjon, de makacsul sötét maradt. Gondolkodjunk csak! Rövidzárlatot okoztam egy elektromos készülékben. Elektromos volnék? Egyáltalán, miből vagyok? Lenézett a kezére, amelyet ő kéznek látott. Elspeth átlibegett a sarokban lévő állólámpához. A lámpa nem volt felgyújtva. Elspeth átdugta az ujjait a foglalaton, és megérintette a villanykörte tövét. Az halványan világítani kezdett. Hát ez pompás. Az ikrekre pillantott, látják-e, de nem látták. – Talán a fenti pasi megengedi, hogy nézzük nála a tévét – mondta Valentina. Vonakodott ugyan a Martinnal való találkozástól, de legalább annyira szerette volna látni az epizód folytatását. – Nem biztos, hogy van tévéje – mondta Julia. – Nehéz lenne megmondani, azzal a sok felhalmozott cuccal. – Álltak egymásra nézve, határozatlanul. – Talán van itt valahol egy Scrabble-készlet. – Valentina felállt, Julia követte, és kimentek a szobából. Elspeth még fogta a villanykörtét, és határozottan elkedvetlenedett. A vendégháló szekrényében van, gondolta. Elengedte a körtét, a fény eltűnt. Hallotta, hogy az ikrek felforgatják a dolgozószobáját. Komolyabban kell vennem a dolgot. Bárcsak több kísértethistóriát olvastam volna! Bizonyára sok ötletet kaptam volna Le Fanutől meg másoktól. Talán a Wikipedián van fent valami. Vajon be tudom-e kapcsolni a számítógépet? Nem, valószínűleg csak tönkretenném. Elspeth visszamászott a működésképtelen televízióba, amely még mindig meleg volt. Mi bajom? Határozottan hülyének érzem magam, azt hiszem, a halál elvitte az intelligenciahányadosom felét. Azelőtt képes voltam gondolkodni. Most csak lebegek összevissza, és véletlenszerű kísérleteket hajtok végre a létezés természetével kapcsolatban. És elmerültem az önsajnálatban. Amikor a tévé teljesen kihűlt, Elspeth otthagyta, és átvándorolt a vendégszobába. A szekrény egy picikét nyitva volt. A Scrabble a legfelső polcon volt, a Monopoly doboza és egy régi, a kártyaeredmények rögzítésére való tábla alatt. Elspeth fellibbent a

149

polcra, a játékok mögé. Tolni kezdte. Eredménytelenül; a dobozok túlságosan nehezek voltak neki. A francba! A dolgozószobába ment, megnézni, mit csinálnak az ikrek. Együtt ültek a földön, és a The Face magazin egyik régi számát nézegették. Elspeth mérges lett. Ostoba libák. Itt ültök egy mesés olvasnivalókkal telizsúfolt lakásban, és miről olvastok? Morrissey-ről, holmi popcsillagról. – Ne – mondta Valentina. – Mit ne? – kérdezte Julia. – Ne haragudj rám. Nem én tehetek a tévéről. – Nem haragszom rád. – Julia letette a magazint, Valentinára nézett. – Unatkozom, de nem haragszom. – Huh. Csak úgy éreztem... tényleg mérges vagy rám. – Hát nem. – Oké. Folytatták az olvasást. Elspeth pár lépésnyire kuporgott tőlük, és nézte őket. Valentina felemelte a kezét, és zavartan tekintett körbe. Minthogy semmit sem látott, újra lenézett. Julia lapozott. Akkor jó, gondolta Elspeth. Mi ketten jutunk valamire, te meg én. – Olyan hideg van itt – mondta Valentina. – Feküdjünk le. Julia eltette a magazint, és lekapcsolta a villanyt. Elspeth ült egyedül a sötétben, hallgatta, ahogy az ikrek fogat mosnak. Amikor a lakás elcsendesedett, az íróasztalához ment, ujjait az íróasztali lámpa izzójához érintette. A körte világítani kezdett.

150

Martin napokon át zajt hallott a tetőtérben. Valami szökdécselt, kaparászott, karmolászott a mennyezete és a tető közti térben. Martin hívta Robertet. Robert hívta a kártevőirtót, akit Kevinnek hívtak. Hétfőn reggel Kevin meg is érkezett. Hatalmas ember volt, legalább százharminc kilós, magas is, testes is. Egy szót sem szólt, amikor Martin és Robert végigvezették a dobozokkal telezsúfolt, elsötétített szobákon. Martin nem tudta, hogy egy ilyen hatalmas ember hogyan préseli majd át magát a gardrób plafonján lévő kis ajtón, amely a tetőtérbe vezet. Kevin lenyitotta a létrát, zseblámpát vett elő, és halk nyögéssel átpréselte magát a lyukon. Robert és Martin hallották a bakancsát, amint födémgerendáról födémgerendára lépked. Martin kissé émelyegve bámult fel a lyukra. Bármi előugorhat belőle. Bármi lett légyen az, talán bolhás; Kevin esetleg lehozza a bakancsán a bolhákat. Eléggé régen odafent van már. Martin nagyon nyugtalan lett. – Nem kell itt ácsorognod – mondta Robert. – Menj, szívj el inkább egy cigit az íróasztalodnál. Majd én megvárom. – Martin a fejét rázta. A lépések odafentről a ház külső falai felől hangzottak. – Jártál már fenn? – kérdezte Robert. – Amikor ideköltöztünk, Marijke felment. Még mielőtt te beköltöztél, volt egy kis gond a tetővel. De nincs fent más, csak a

151

deszkák meg a szigetelés. – Martin azon tűnődött, vajon rávehetnée Kevint, hogy húzza le a bakancsát, mielőtt lelép a létráról, de sejtette, hogy nem. A lépések közeledtek; Kevin jelent meg a nyílásban, és leereszkedett a létrán. Martin meredten bámulta a bakancsát. – Látott valamit? – kérdezte Robert. – Nincs odafenn semmi – mondta Kevin. – A tetőtér teljesen üres. – Hmm – mondta Robert. – Biztosan a tetőn vannak, nem a tetőtérben. – Meglehet. Robert kikísérte Kevint, aztán visszatért. Martin a gardróbszoba padlóját sikálta. – Nos? – kérdezte Robert. – Súlyos téma – felelte Martin. – Ezt a nagyapám szokta volt mondani. – Miért nem mutatkoztál be Elspeth lányainak? – kérdezte Martin. – Hat hete itt vannak. Robert az ajtófélfának támaszkodott, elgondolkodott. – Nem tudom. Meglehetősen sok dolgom volt. De azért a mennyezetet megcsináltattam. – Nézte a súroló Martint, és megjegyezte. – Kevesebb vizet használhatnál, mert eláztatod a gardróbjukat, és tönkreteszed Elspeth cipőit. – Elragadóak. Legalábbis az egyikük. A másikkal még nem találkoztam. Egészen Elspeth-szerű. – Milyen szempontból? – Az a lehengerlő őszinteség. Elspeth persze jobban tudott élni vele; Julia néha nem egészen őrzi meg az önuralmát. De tényleg bájos lány. Nincs mitől félned. Robert halkan felhorkant, amit Martin – helyesen – úgy értelmezett: Légy szíves, szállj le rólam! – Ezek a hangok, amelyeket hallasz, biztosan állati zajok? Egy nagy tölgy nyúlik a tető fölé. Talán kertészt kellene hívnunk, hogy metssze meg. Ártani nem árthat.

152

– Jól van. – Martin szentül hitte, hogy valami befészkelte magát a padlástérbe, de nem látta értelmét, hogy ezt hangoztassa, miután a kártevőirtó megállapította, hogy nem talált semmit. Martin tudta, hogy kétféle valóság van: az igazi és a megélt. Korábban próbálta már elmagyarázni, de Robert nem értette, és mindig gyógyszerezésről kezdett beszélni komoly hangon, szinte atyáskodóan. Martin abbahagyta a súrolást, aztán becsukta a szemét, és arra koncentrált, mit érez a padlóval kapcsolatban. A megtisztítása iránti vágya kielégült. Felállt, összeszedte a vödröt meg a súrolókefét. – Hogy állsz a disszertációddal? – kérdezte Roberttől. – Jól. Ma a Királyi Orvosi Társasághoz megyek. Segítséget nyújtok dr. Jelliffe-nek a Highgate temetőben nyugvó orvosokról készülő tanulmányához. – Micsoda élvezet! – sóhajtotta vágyakozva Martin. A világból talán ez hiányzott neki a legjobban: valódi könyvtárban kutatni. Robert mondani akart valamit, de meggondolta magát. Martin hozzátette: – Add át üdvözletemet a doktornak. És az ég szerelmére, mutatkozz be az ikreknek. Robert mosolygott, és gunyorosan nézett Martinra. – Oké. Már megyek is. – Kilépett Martin lakásából, lement a lépcsőn. Az első emeleti folyosón megállt az ajtóval szemben, bámulta a kis kártyát, rajta Elspeth nevét. Felemelte a kezét, hogy kopogtasson, aztán nem tette, inkább lement a lépcsőn, be a saját lakásába.

153

Szürke, hideg nap volt. Bármikor eleredhetett az eső. Julia és Valentina a Primrose Hillre mentek. Jól felöltöztek a hideg ellen, és a felfelé kaptatástól kipirult az arcuk is. Julia korábban vett egy Szupermini brit szlengszótárt egy Oxfam jótékonysági boltban. Menet közben néha bele-belenézett. – Bubble and squeak – mondta Julia. Valentina töprengett. – Az valami ennivaló. Marhasült vesés pitével? – Nem, a marhasült vesés pitével marhasült vesés pitével. – Akkor valami ragu. – Apróra vágott káposzta és krumpli együtt pirítva – mondta Julia. – Oké, itt egy nagyon jó: codswallop. – Marhaság. – Nagyon jó, ötös Egérkének. Most te kérdezz. – Julia átadta Valentinának a könyvet. Az ikrek a dombtetőre értek. Előttük terült el London. Az ikrek nem tudták, de Winston Churchill gyakran állt ott, ahol most éppen ők, a második világháború stratégiáján töprengve. Az ikreket kiábrándította a látvány. Chicago drámai volt. Ha az ember felment a John Hancock Center tetejére, kissé elszédült, és óriási épületekből álló várost látott a hatalmas víz partján. A Primrose Hill tetejéről az ikrek a februárban színtelen Regent's Parkot látták és köröskörül parányi épületeket a távolban. – Kurva hideg van itt – ugrándozott Julia dideregve.

154

Valentina elkomorodott. – Ne mondd azt, hogy „kurva”; csúnya. – Oké. Átkozottul hideg van itt. Kutya hideg van. A mindenségit, de hideg van itt. – Julia táncolni kezdett. Körbe-körbe futott, időnként ugrándozott közben, aztán oldalt vetődött. Valentina karba tett kézzel állt, nézte a viháncoló Juliát. Julia néha nekiment Valentinának – Gyere, Egérke! – ragadta meg Julia Valentina kesztyűs kezét. Körbetáncoltak egy ideig, amíg Valentina ki nem fulladt. Két kézzel a térdére támaszkodva, kétrét görnyedve lihegett. – Jól vagy? – kérdezte Julia. Valentina megrázta a fejét, és leesett a kalapja. Julia visszatette. Pár perc múlva Valentina újra normálisan lélegzett. Julia úgy érezte, ő képes lenne tízszer fel-le futni a domboldalon ahhoz, hogy úgy kifulladjon, ahogy Valentina pár percnyi tánctól. – Most már jól vagy? – Igen. – Lefelé indultak. A szél szinte nyomban elállt. Valentina érezte, hogy a tüdejéből múlik a görcs. – Valahogy szereznünk kell egy orvost. – Igen. Egy ideig némán mentek, és ugyanarra gondoltak: Megígértük maminak, hogy amint megérkezünk, rögtön szerzünk orvost, nem várjuk meg, amíg Valentina rosszul lesz. De csak hat hete vagyunk itt, szóval még mindig majdnem „rögtön” van. No és van egy kórház mindjárt a Highgate Hill lábánál, tehát ha bármi baj volna, bemehetnénk az ügyeletre. De még mindig nincs biztosításunk, szóval, végül meg kell mondanunk maminak és apunak. De hogyan lehetnénk a Nemzeti Egészségügy bejelentett biztosítottjai? Talán az ügyvéd, aki Elspeth néni végrendeletét készítette, elmagyarázhatná. – Fel kell hívnunk Mr. Roche-t – mondták egyszerre, és elnevették magukat. – Már jobban vagyok – mondta Valentina. Aztán ismét érezte azt, amit az utóbbi időben gyakorta: hogy figyelik. Néha elmúlt; fenn a dombon nem érezte. Körülnézett, de magukban voltak az utcán, kivéve egy fiatal nőt, aki alvó csecsemőjét tolta a babakocsiban. A házak egyhangú, keskeny homlokzata, befüggönyözött ablakai kizárták őket. Az ikrek lementek néhány

155

lépcsőn a Regent's Canal melletti útra; a csatorna békés volt, mindkét partján széles sétány. A házak fura perspektívában magasodtak föléjük, mintha átlátszó utca alatt mennének. Néha lelepottyant egy-egy hideg, kövér esőcsepp. Valentina folyton hátranézett. Egy tinédzser fiú jött biciklin; úgy hajtott el mellettük, hogy rájuk sem pillantott. Valaki tartotta velük a lépést a fenti utcán. Valentina hallotta a csikorduló lépteket, ahogy mentek. Julia észrevette Valentina nyugtalanságát. – Mi az? – Tudod te azt. Julia ugyanazt akarta mondani, amit már napok óta ismételgetett: Bolond vagy, Egérke. De egyszerre csak ő is meghallotta a lépéseket. Felnézett. Nem volt ott semmi, csak a fal, a korlát meg a házak. Megállt, és megtorpant Valentina is. A lépések folytatódtak, egy, kettő, három, négy, aztán csend. A víz felerősítette a lépéseket; most a csend azt hangosította fel, ahogy a csatorna vize a kőfalakat nyaldosta. Az ikrek vártak, vártak a lépések is. Az ikrek megfordultak, és visszamentek arra, amerről jöttek. A lépések továbbhaladtak, távolodtak tőlük, haboztak, aztán folytatódtak, egyre halkabban, egyre messzebb. Az ikrek a lépcsőhöz értek. Felmentek az utcára. A távolban egy férfit láttak hosszú felöltőben, amint elsiet. Valentina komoran nézte. – Haza akarsz menni? – kérdezte Julia. Igen, de nem úgy, ahogy te gondolod. – Nem – mondta Valentina. A lakásban még erősebben érezte, hogy figyelik. – Menjünk el a Victoria és Albert Múzeumba, nézzük meg Caroline királyné ruháit. – Oké – felelte Julia. Megálltak, és amíg Julia fellapozta az útikönyvet, Valentina körülnézett, de bármi is volt az, már eltűnt. Elspeth úgy érezte, áttörés küszöbén áll. Komolyan elgondolkodott a kísértésen. Az esztétikája és a gyakorlati oldala egyensúlyban van. Hosszasan kínlódtam, hogy olyasmiket csináljak, amit élő emberek szoktak, tárgyakat próbáltam mozgatni, meg ilyesmi. De én olyasmiket tudok, amiket ők nem: tudok repülni, falakon áthatolni, kiégetni

156

a tévét. Nem kifejezetten anyag vagyok, tehát energiának kell lennem. Elspeth sajnálta, hogy nem szentelt nagyobb figyelmet a fizikának. A reáltudományokból jobbára csak annyit ismert, amennyit tévés vetélkedőkből és keresztrejtvényekből megtudhatott. Ha energia vagyok, akkor mi van? Nem értette, ha Valentina szemlátomást érzékeli őt, akkor Julia miért nem. De Elspeth megkettőzte erőfeszítéseit: követte Valentinát a lakásban, lámpákat gyújtott és oltott. Valentina a régi vezetékekre panaszkodott Juliának, és aggódott, hogy le fog égni a ház. Amikor az ikrek nem voltak otthon, Elspeth gyakorlatokat végzett: árnyékot próbált vetni, egy Tesco-számlát megpróbált pár centiméternyivel odébb fújni az ebédlőasztalon. (Egyik sem sikerült.) Impozáns élőképeket talált ki: Lerángatom a polcokról az összes könyvet, betöröm az összes ablakot, eljátszom a „Maple Leaf Rag”-et a zongorán. De ahhoz is gyenge volt, hogy egyetlen billentyűt leüssön. Végigsétált a billentyűzeten, teljes erejéből trappolt sárga Doc Martens bakancsában. A billentyűk félmilliméternyit lejjebb mentek; Elspeth hallani vélte a húrok susogását, de valójában nem történt semmi. Az ajtókkal több sikert ért el; ha a zsanérok jól meg voltak olajozva, képes volt egy ajtót becsukni úgy, hogy nekidőlt, és teljes erejéből nyomta. Tehát gyakorolt. Ha életemben ilyen keményen edzettem volna, fel tudtam volna emelni egy MINI Coopert. Az eredmények fokozatosan, de vitathatatlanul jelentkeztek. Az volt a leghatásosabb, amikor Elspeth egyszerűen csak mereven bámulta Valentinát. Valentina ezt nem szerette. Úgy tetszett, átveszi Elspeth érzelmi állapotait. De amikor Elspeth derűt és mosolyt próbált sugározni, Valentina nyugtalan lett. Körülnézett, felállt, járkált, abbahagyta az olvasást, átvitte a teáját egy másik szobába. Elspeth néha követte, néha hagyta elmenekülni. Elspeth Juliát is próbálta mereven nézni, a tisztesség kedvéért, de Julia megközelíthetetlen maradt. Egy nap Elspeth reggelinél érte őket az ebédlőben. Amikor a szobába lépett, Valentina éppen ott tartott, hogy: – Nem tudom, olyan, mint egy kísértet, csak, tudod, egy jelenvaló lény. Mintha ott lenne valaki. – Valentina körülnézett a

157

szobában, amelyet beragyogott a reggeli napfény. – Most itt van. Egy perce még nem volt itt. Julia engedelmesen félrebiccentette a fejét, mozdulatlanul ült, próbálta érezni a kísértetet. Aztán megrázta a fejét. – Semmi – mondta. Csinálj valamit, gondolta Elspeth. Izgalomba jött, mert Valentina a kísértet szót használta. Elspeth Julia széke mögé ment, fölé hajolt, átkarolta Julia vállát, és két kezét Julia szíve fölé tette. Julia felsikkantott, és felkiáltott. – Jesszusom! Elspeth elengedte, Julia pedig remegve görnyedt össze. – Mi az? – kérdezte ijedten Valentina. – Egyszerre szuperhideg lett itt benn. Nem érezted? Valentina a fejét rázta. – A kísértet. – Elspeth végigfuttatta az ujjait Valentina karján. Nem merte Valentinát úgy megölelni, mint Juliát; nem tudta, Valentina szíve bírná-e. Valentina megdörzsölte a karját. – Olyan huzat van itt. Mindketten koncentráltak, vártak. Most vagy soha. Elspeth végigtekintett a szobán, nem lát-e valamit, ami eléggé könnyű ahhoz, hogy elmozdítsa. Sikerült Valentina kanalát icipicit a teáscsészéhez koccintania. Az ikrek csak ültek, és nézték, egymásra pillantottak, majd ismét a kanálra. Elspeth meggyújtotta a falikarok villanykörtéit. A szobában világos volt, az ikrek ezt nem látták, hát visszament kanalat zörgetni. – Nos? – kérdezte Valentina. – Nem tudom – mondta Julia. – Te mit gondolsz? Járj a kedvében. – Itt valami történik. – Kísértetek? Valentina vállat vont. Elspeth-et öröm járta át: A küszöbön állunk. – Örül – mondta Valentina. – Honnan tudod? – kérdezte Julia.

158

– Mert egyszerre csak boldognak éreztem magam, csakhogy nem vagyok boldog. Mintha az érzés kívülről jött volna belém. – Legalább nem rosszindulatú kísértet. Tudod, mint a Poltergeistben, amikor a temető fölé építették a házat – mondta Julia. Kétkedve nézett Valentinára. – Gondolod, hogy a temetőből valami? – Valentina elképzelt valami homályos, nyálkás hullát, amint átmászik a temető falán, fel a házfalon, be a lakásukba. – Brrr. – Felállt, készen a menekülésre. – Kezd a dolog hátborzongató lenni – mondta Julia. – Gyerünk! – Julia látta, hogy Egérke kezd kikészülni; okosabb tehát mozogni, elmenni valahová. – Elmegyünk, kísértet – mondta Valentina. – Kérlek, ne kövess minket, utálom, amikor utánunk jössz. Miről beszélsz? Sosem hagyom el a lakást. Elspeth nézte, ahogy az ikrek felöltöznek, aztán elkísérte őket az ajtóig. – Viszlát, kísértet – mondta Valentina ellenséges hangon, és Elspeth arcába vágta az ajtót. A kísértet próbálta nem személyes sértésnek tekinteni.

159

Másnap éjjel havazott. Valentina és Julia óvatosan mentek végig a South Grove-tól a Vautravers-házig vezető jeges úton. A hó csupán néhány centiméteres volt, csakhogy az ikrek sima talpú bőrcipőt viseltek, az út pedig olyan szögben lejtett, hogy nem szegecses cipőben már-már extrém sportnak számított rajta a járás. Arról beszélgettek, vajon az utat nekik vagy a szomszédoknak kellene-e megtisztítani. A Szent Mihály-templom fala árnyékot vetett az útra. Fölöttük szikrázott az éjszakai égbolt: a telihold meg a hó csillogó tündérországgá varázsolta Highgate Village-t. Julia cigarettázott. A narancsszínben izzó cigarettavég pár ujjnyira volt csak a lány árnyékba borult arcától, a járásától ugrált, aztán lefelé ívelt, amikor Julia kivette a szájából, és a láthatatlan füstöt a feje fölé fújta. Valentina bosszankodott; Juliának cigarettaszaga lesz az ágyban, reggelre pedig a lehelete bűzleni fog. De nem szólt semmit. Valentina úgy okoskodott, ha hallgat, Julia nem fog állandóan rágyújtani, csak azért, hogy őt bosszantsa. Éppen ekkor Julia túlságosan letüdőzte a füstöt, és egy pillanatra meg kellett állnia köhögni. Valentina is megállt, s Julia köhögő alakja mögé tekintett, ekkor látott meg egy apró, fehér valamit, amint átszalad a repkényen, egyenesen fel a templomfalra. Akkora volt, mint egy mókus, és Valentina azon tűnődött, vajon vannak-e Londonban fehér mókusok. Aztán a kísértetre gondolt, és összeszorult a torka.

160

A valami a fal teteje felé kapaszkodott, aztán ott maradt lógva, mintha tudná, hogy figyelik. Julia abbahagyta a köhögést, és felegyenesedett. – Nézd – mutatta suttogva Valentina. A fehérség felhúzódzkodott a fal tetejére, és ahogy ott állt, a sziluettjéből az ikrek világosan látták, hogy macska, kismacska: cica. Nyújtózkodott, aztán leült a falra. Lenézett rájuk, mintegy megvetően, alantas helyzetük miatt. A fal úgy négy és fél méter magas lehetett, a cica tehát kicsinek és oda nem illőnek látszott. – Ejha! – mondta Julia. – A macskák ezt is tudják? Akár egy majom. Valentinának eszébe jutott egy fehér tigris, amelyet egyszer egy cirkuszban láttak. Olyan gyengéden tette a mancsát a gazdája vállára, mintha csak táncolni akart volna vele. A tigris kötélen is végigment, jó három és félméternyire a földtől. – Ez a Halállal Dacoló Cica – mondta Valentina. – Gondolod, hogy a temetőben él? – Ez a Halál Cicája – mondta Julia. – Szia, Halál Cicája! – Hívni próbálta a kis állatot, cic-cic-cic, de az vállat vont, és eltűnt a fal mögött. Hallották, hogyan csörtet a repkényben a túloldalon. Amikor hazaértek, Valentina egy csorba csészében tejet és a csészealjon tonhalat tett ki az ebédlő erkélyére. Julia a másnapi reggelinél vette észre. – Minek az? – A Halál Cicájának. Azt akarom, hogy idejöjjön hozzánk. Julia az égre emelte a szemét. – Valószínűleg legfeljebb mosómedve jön rá. Vagy róka. – Nem hinném, hogy azok úgy másznak. – A mosómedvék bemásznak bárhova – rágcsálta a vajas pirítósát Julia. A tonhal meg a tej ott állt egész nap, csak néhány kíváncsi madarat vonzott oda. Valentina többször benézett az ebédlőbe, hogy járt-e az erkélyen valami, de a csésze meg a csészealj még vacsoraidőben is érintetlen volt. – Idevonzza a hangyákat, ha sokáig ott hagyod – mondta Julia.

161

– Tél van. A hangyák téli álmot alszanak – felelte Valentina. Később kiöntötte a tejet a mosogatóba, a csészét elmosta, és friss tejet töltött bele; a tonhallal is így tett. Visszatette az erkélyre a csészét meg a csészealjat, és lefeküdt. Másnap reggel Valentina kinyitotta a franciaablakot, és megnézte a csészét meg a csészealjat. Elégedetten látta, hogy valami járt ott: a tonhal eltűnt, a csészében pedig csak a tej fele maradt. Eltüntette az edényt, mielőtt Julia kiért. Este ismét megtöltötte, és az erkélyre tette őket, leoltotta a lámpákat, leült a földre az ebédlőben, és várt. Hallotta, ahogy Julia járkál a lakásban. Először csak járkált: levetkőzött, lefekvéshez készülődött: megmosta az arcát, a fogát. Aztán végigjárta a lakást, Valentinát kereste. – Egérke! – Valentina léptei hallatszottak a folyosón, ahogy a lakás elülső része felé közeledett. – Egérke? – Valentina némán ült, mintha bújócskáznának. Julia megint végigment a folyosón, az ebédlő előtt állt. Meleg, meleg. – Egérke? Hol vagy? – Kinyitotta az ajtót, és meglátta Valentinát a holdfény sugarában ülni a franciaablak mellett. Forró. – Mit csinálsz? – Pszt. A cicát várom – suttogta Valentina. – Ó! Várhatom én is? – Valentina nem értette, hogyan képes Julia hangosabban suttogni az ő normál beszédhangjánál. – Oké – felelte Valentina –, de teljes csöndben kell maradnod. Az ikrek ültek egymás mellett a földön. Egyiküknek sem volt órája. Múlt az idő. Julia elnyúlt a padlón, és elaludt. A szobában hideg volt, a földön még inkább. Julián bugyi volt és egy hosszú ujjú Wilco póló, amelyet Luke Brennertől csórt el, attól a sráctól, akibe középiskolás korában bele volt esve. Valentina arra gondolt, hoz párnát és takarót Juliának, aki szemlátomást kényelmetlenül feküdt. Valentina teljesen fel volt öltözve, ám a keze-lába meg az orra hideg volt. Fontolóra vette, hogy főz magának egy teát. Felállt, és kiment a szobából. Amikor Valentina visszatért a teával, a párnával és a takaróval, Julia ébren volt. Az ajkára tette az ujját, amikor Valentina belépett.

162

Zizegő hang hallatszott, mintha száraz levelek közt motozna valami. Valentina hangtalanul ült le a párnára. A teát zaj nélkül tette le maga mellé. Julia az ikertestvérére nézett, akinek ragyogott a szeme a sötétben. Valentina aznap nem mosott hajat, simán és kissé sötéten lógott az arca körül. Valentina mélyeket lélegzett, a csészére meg a csészealjra koncentrált. Julia imádta, amikor Valentina nagyon akart valamit. A nesz közeledett, majd csönd lett. Az ikrek nem moccantak. Minden elnémult, és a fehér cica ekkor leugrott a falról az erkélyre. Kicsi volt és sovány. Az ikrek látták a bordáit. Hatalmas füle akár a denevéré. A szőre csapzott és rövid. Mégsem volt szánalomra méltó; inkább elszántnak látszott. Nem volt benne semmi természetfölötti. Céltudatosan nyomban a csészealjhoz szaladt, hogy bekapja a tonhalat. Az ikrek látták, hogy evés közben hullámzik az oldala. Valentinának az a medúza jutott az eszébe, amelyet a floridai tengerparton dobott a partra egyszer a víz. A cica olyan sovány volt, hogy Valentina úgy érezte, a belső szerveit is látja. Nőstény cica volt. Teljesen elbűvölte Valentinát. A cica befejezte a falatozást, leült és tisztálkodott. Egy kis ideig rájuk nézett (vagy feléjük; Valentina nem tudta, vajon a cica látja-e őket, mivel a hold odébb vándorolt, és árnyékban voltak). Aztán leugrott az erkélyről, és elcsörtetett. Julia nyújtotta a tenyerét, és Valentina belecsapta a sajátját. – Ez tényleg király volt, Egérke. Továbbra is etetni akarod? Valentina mosolygott. – Örökbe akarom fogadni. Egykettőre nyakörvet fog viselni, és az ölemben fog ülni. – De nem gondolod, hogy kicsit... vad? Mi van, ha nem macskahomokba piszkít? Valentina csúnyán nézett Juliára. – Cica. Megtanulja. A jelenet a következő éjszakákon megismétlődött. Valentina elment a Sainsbury's-be, macskaeledelt és homoktálat vásárolt. Minden éjjel várta a Halál Cicáját. Általában eléggé távol ült a

163

franciaablaktól, és csak nézte. Öt éjszaka után egy kicsit nyitva hagyta az ablakot, és megpróbálta becsalogatni a cicát, de az megrémült, és Valentinának mindent elölről kellett kezdenie. A cica tényleg vad volt, nem lehetett becsalogatni. – Azt hittem, mostanra már az öledben fog ülni – gúnyolódott Julia. – Próbáld meg te – vágott vissza Valentina. Julia gondolkodott egy kicsit, és aznap éjjel megjelent az ebédlőben egy gombolyag fonallal, amit Elspeth varródobozából hozott. Megvárta, amíg a cica befejezi az étkezést, aztán kigurította a gombolyagot az erkélyre. A cica gyanakodva nézte. Julia egy picit megrántotta a fonalat. A cica határozatlanul nyújtotta egyik mancsát a gombolyag felé. Kisvártatva vadul kezdte kergetni a gombolyagot, ugrándozott az erkélyen, várva a fonal újabb rándulását. De mihelyt Julia behúzta a szobába a gombolyagot, a cica felnézett, meglátta Juliát, és visszaiszkolt a repkénybe. – Szép próbálkozás – mondta Valentina. Titokban örült, hogy Julia sem járt sikerrel, bár most már annyira akarta a cicát, hogy ez szinte nem is számított. Végül nem Valentina, de nem is Julia csábította be a Halál Cicáját. Egy csütörtök éjjel, február vége felé Valentina elkészítette a cica vacsoráját, és tálcával a kezében jött be az ebédlőbe, amikor apró lábak futását, a repkény susogását hallotta. A franciaablak kissé nyitva volt, hideg áradt be a szobába. Odakinn az erkélyen a cica ugrándozott, szökdécselt. A fonal rángott és gurult, láthatatlan kéz mozgatta: most a fehér cica éppen nem érte el, most mintha a cica kinyújtott mancsa pöccentette volna az erkély másik végébe. Valentina mozdulatlanul állt. A fonal bependerült a két ajtószárny közti nyílásba. Ott táncolt csábítóan. A cica habozott. Összeszedte magát, ugrott. A lendülettől berepült a szobába. Az ajtó becsukódott mögötte. Valentina meg a cica egymásra meredtek, egyformán megdöbbenve. Egyszerre tértek magukhoz. Valentina letette a tálcát a földre. A cica szaladgálni kezdett ide-oda, a padlón

164

csúszkálva kereste a menekülés útját. Valentina becsukta az ebédlő ajtaját, és háttal nekidőlt. – Ki van itt? – kérdezte. Normálisan akart beszélni, de a hangja elcsuklott. – Ki az? – A fonal mozdulatlanul feküdt a padlón. A szobában semmi nem mozdult, csak a cica, amelyik lapos kúszásban az ottomán alá bújt. Valentina a testével figyelte, azaz inkább érezte a szobát, próbálta kideríteni, van-e ott valami. De reszketett, és semmit sem érzett a hidegen és a cica rémületén kívül. Aztán valami nyomni kezdte az ajtót, amelynek támaszkodott. Valentina elgyengült. – Egérke? – Csak Julia volt az. Valentina kifújta a levegőt, és résnyire nyitotta az ajtót. – Gyere be gyorsan – mondta. Julia besurrant az arasznyira nyitott ajtón, és becsukta. – Megfogtad? – ragyogott fel Julia arca. – Nem – felelte Valentina. – A kísértet fogta meg. – Arra számított, hogy Julia kigúnyolja, de Julia Valentinára nézett, és látta, hogy reszket. Julia felkattintotta a villanyt, a csillár halvány fénye betöltötte az ebédlőt. – Gyere ide! – mondta Julia. Kihúzta az ebédlőasztal mellett álló egyik nyurga széket, és Valentina leült. Julia körülnézett a szobában. – Tehát, ha a kísértet megfogta, hol van? – Az ottomán alatt. Julia négykézlábra ereszkedett az ottomán előtt, és óvatosan felemelte a szélét. Egy pici állatot látott, amelynek villogó, zöld szeme volt, vicsorgott és sziszegett. – A tiéd – mondta Julia. Valentina elmosolyodott. – Tedd a tonhalat az ottomán közelébe, talán kijön enni. Julia megtette. – Hé – kérdezte –, hogy csinálta a kísértet? – Úgy döntött, egyelőre nem vesz róla tudomást, hogy nem hisz a kísértetekben. Juliának tetszett az olyan kísértet gondolata, aki hasznosítja magát.

165

– A kísértet ugyanazt tette, amit te, csakhogy a cica nem látta a kísértetet, ezért beugrott egyenesen a szobába, a kísértet pedig becsukta az ajtót. – Ez azt jelenti, hogy a kísértet figyel minket? – Julia akaratlanul is megborzongott. – Mert másként honnan tudná a kísértet, hogy akartad a cicát? Itt hagytad a fonalat, vagy a varródobozban volt? – Nem, itt volt. – Hmm. – Julia összekulcsolta a kezét a háta mögött, és járkálni kezdett. Valentina arra a Sherlock Holmes-filmre gondolt, amelyet gyerekkorukban láttak a Channel Nine műsorán. Valentina szinte várta, hogy Julia azt mondja: Alapvető dolog, kedves Watsonom; de testvére csak leült a földre, és komoran nézte az ottománt. – Gondolod, hogy a kísértet még itt van? Valentina körülnézett. Nem sok olyan hely volt, ahová a kísértet elbújhatott, az ebédlő eléggé csupasz volt. – Azt hiszem – mondta. – De a kísértet többnyire csak egy érzés, legalábbis ma estig az volt. Soha nem láttam. És ebben a pillanatban nem érzem. Elspeth az ebédlőasztalon állt. Kék sifon koktélruhát, tűsarkú cipőt és neccharisnyát viselt. Elspeth élvezte, hogy sétálhat a sima asztallapon, anélkül, hogy megkarcolná. Rettenetesen elégedett volt, amiért sikerült megfognia a cicát, és amiért Valentina látta ezt. Tehát ez az. Sikerült! Most már hinniük kell bennem. A Halál Cicája dühösen lapult az ottomán alatt. Tudta, hogy tonhal van a közelben, de senkinek nem akarta megadni az elégtételt, hogy lássa, amint megeszi. Egy idő múlva Julia elunta az ottomán bámulását, és elment lefeküdni. Valentina az ebédlőben helyezte el az almot, azt remélve, hogy a cica nem fog mindent összepisilni. – Cic-cic – mondta, tudva, hogy a cica hallja. Félórányi tökéletes csönd után a cica előjött, körülnézett, körbejárta a szobát, hogy kiutat találjon. Elspeth leugrott az asztalról, és leült az ottománra. Megvárta, amíg a cica megnyugszik, meg is cirógatta, amíg a kis állat ette a halat. A cica nem vette észre.

166

Csípős március eleji vasárnap volt, Jessica a temető keleti kapuja előtt állt, nézte a nyugati oldalon lévő főkapu előtt gyülekező látogatókat. Nem látszott ígéretes társaságnak: egy amerikai pár ijesztő edzőcipőben, imponáló fényképezőgépekkel; egy csendes, idősebb, kopaszodó férfi látcsővel; három fiatal japán buggyos farmernadrágban és baseballsapkában; egy nő egy meglehetősen áramvonalas babakocsival meg egy zömök fickó hatalmas hátizsákkal, aki energiától duzzadva járkált fel-alá. Egy fekete furgon húzott el a Swain's Lane-en. Az oldalán aranyozott, cirkuszi plakátra illő betűkkel csak ennyi: VAKMERŐSÉG. Valóban az, gondolta Jessica. Az órájára nézett. Háromnegyed három volt. Hátranézett Kate-re, a kerekded, kellemes amerikai önkéntesre, aki néhány sírtulajdonossal fecsegett a keleti temetőfal javításáról. Amikor Jessica újra a turistákra nézett, látta, hogy a csoporthoz csatlakozott két, tetőtől talpig fehérbe öltözött lány. A lányok külön álltak a többiektől, egymás kezét fogták. Fehér, kapucnis, szőrmével szegélyezett dzsekit viseltek, fehér miniszoknyát, macskanadrágot és csizmát. Fehér kötött sapkájuk

167

színe majdnem megegyezett a hajukéval. Háttal álltak Jessicának, aki anélkül, hogy látta volna az arcukat, tudta, hogy ikrek. Milyen édesek. Eltűnődött, vajon tisztában vannak-e azzal, hogy a temető ösvényei sárosak, és elmúltak-e már tizenhat évesek. Julia és Valentina a kapu előtt toporgott, reszkettek a hidegtől. Julia el sem tudta képzelni, hol lehetnek az emberek; a kapun belül csönd honolt. A kapuőr bódéján túl tágas udvart látott, meg egy azt körülölelő, félkör alakú oszlopcsarnokot. Hallotta, hogy valaki rádió-adóvevőt használ, de senkit sem látott. Az út túloldalán terült el a temető másik fele, ahol Karl Marx sírja volt. Az a rész nyitottabbnak tűnt, jobban hasonlított tisztességes amerikai temetőre. Az útikönyv szerint a temető nyugati része volt az érdekesebb, de azt csak vezetővel lehetett látogatni. Az ikrek ablakai mindenesetre a nyugati részre néztek. Jessica átvágott a Swain's Lane-en, a kis csoport felé tartott, és kinyitotta a súlyos kaput. Tetőtől talpig ibolya- és mályvaszínben volt, a kalapját pedig Valentina nyomban mohón megkívánta: széles karimájú filckalap volt, a szalagjába tűzött lebegő, fekete tollal. Valentina és Julia első pillantásra királyi vérnek gondolták, hercegnőnek, aki azért jött aznap délután a temetőbe, hogy átvágjon egy szalagot, vagy meglátogassa ott nyugvó szerettei egyikét, és csak ott maradt kisegíteni. Még akkor sem vált tarthatatlanná ez az elképzelés, amikor Jessica megszólalt. – Fáradjanak be, kedveseim. Mindenki elolvasta a figyelmeztetést? Helyes. Kérem, hagyják az összes poggyászukat az irodában. Rettenetesen sajnálom, de nyolc éven aluli gyermek nem látogathatja a nyugati temetőt. Fényképezni csak személyes célból szabad. Erre, kérem, szíveskedjenek lecsücsülni a háborús emlékmű előtt az udvar túloldalán, rögtön ott leszünk. – Az ikrek engedelmesen leültek, és vártak. Robert kijött az irodából a jegyeket tartalmazó dobozzal, de még mindig a keresztrejtvényen gondolkodott, mert James az imént éppen kérdezett tőle valamit. Odament Jessicához, együtt vágtak át az udvaron. Megpillantotta az ikreket, és görcsbe rándult

168

a gyomra. Az érzés ijedtségre emlékeztette; aztán rájött, hogy bűntudat. – Ne kérj tőlük belépti díjat – mondta Jessicának. – Aztán miért ne? – Sírtulajdonosok. – Csak nem... ó! – nézte meg a lányokat jobban Jessica. – Értem. – Mentek tovább. – Nem lesz semmi probléma? Kérjem meg Kate-et, hogy ő vezesse a csoportot? – Ne csacsiskodj. Előbb-utóbb úgyis találkoznom kell velük. Az ikrek nézték a csoporthoz érkezőket. Julia oldalba bökte Valentinát. – Ez nem az a pasas, akivel beszéltél a metrón? – súgta. Valentina bólintott. Nézte, ahogy Robert tépkedi a jegyeket, Jessica pedig beszed személyenként öt fontot. Az ikrek a padsor végén ültek. Amikor Jessica elvette a pénzt az amerikai házaspártól, becsukta a dobozt, és a lányokra kacsintott. Julia odanyújtott tíz fontot, de Jessica a fejét rázta, és mosolygott. Az amerikai asszony bosszús pillantást vetett feléjük. Julia megszorította Valentina kezét. – Isten hozta önöket a Highgate temetőben – mondta Jessica. – Robert lesz a vezetőjük. Ő az egyik legképzettebb idegenvezetőnk, a Viktória-korral foglalkozó történész, aki könyvet ír erről a temetőről. Minden munkát önkéntesként végzünk, és össze kell szednünk évi háromszázötvenezer fontot, csupán a temető fenntartási költségeire. – Jessica elbűvölte a hallgatóságát, és megmutatta a zöld ládát. – Amikor távoznak, egy önkéntes áll majd a kapunál ezzel a zöld ládikával, és hálásan fogadunk minden segítséget. Robert a fészkelődő turistákat nézte. Jessica kellemes kirándulást kívánt nekik, és visszament az irodába. Izgalom fogta el. Miért? Az iroda ablakából nézte, ahogy Robert felsorakoztatta csoportját az Oszlopcsarnok lépcsője előtt. Két lépcsőnyit felment, beszélt a turistákhoz, lenézett rájuk, gesztikulált. Ahol a turisták álltak, onnan csak zöldet láthattak, meg a lépcsőt. Azok a lányok

169

elképesztően hasonlítanak Elspeth-re. Milyen döbbenetes is az élet. Remélem, Roberttel nem lesz baj. Egy kicsit sápadt volt. Robert próbált tiszta fejjel gondolkodni. Úgy érezte, mintha látná magát, mintha két Robertté vált volna, az egyik az, aki higgadtan vezeti a csoportot, a másik néma az idegességtől, azon töri a fejét, hogy mit mondjon az ikreknek. Ördög és pokol! Nem vagy már tizenhét éves. Nem kell szólnod hozzájuk. Majd megszólítanak ők. Várj. – A tizenkilencedik század elején – kezdte Robert – London temetői döbbenetesen zsúfoltak voltak. Évszázadokon át az volt a szokás, hogy a templomkertbe temetkeztek. Az emberek a városba tódultak: elkezdődött az ipari forradalom, a gyáraknak pedig munkásokra volt szükségük. Nem maradt hely a temetkezésre, ám az emberek továbbra is meghaltak. 1800-ban London lakossága megközelítette az egymilliót. A század közepére jócskán meghaladta a kétmilliót. A templomkertek nem tudtak lépést tartani a halottak nagy számával. Ráadásul a templomkertek egészségügyi szempontból is veszélyt jelentettek. Megfertőzték a talajvizet, tífusz- és kolerajárványokat okoztak. Mivel nem volt hely új sírok számára, a tetemeket ki kellett ásni, hogy a friss halottakat eltemethessék. Ha önök olvastak Dickenst, tudják, miről beszélek: a földből kikandikáló könyökök, hullarablók, akik eladták a holttesteket az orvosi egyetemeknek. Teljes zűrzavar uralkodott. 1832-ben a parlament törvényt fogadott el a magán-, azaz üzleti célból létesített temetőkről. A következő kilenc évben hét temetőt nyitottak meg, gyűrű alakban az akkori városmag körül. Ezt nevezzük a Pompás Hetesnek: Kensal Green, West Norwood, Highgate, Nunhead, Brompton, Abney Park és Tower Hamlets. A Highgate 1839-ben nyílt, és hamarosan London legkívánatosabb temetőjévé vált. Jöjjenek fel a lépcsőn, és meglátják, miért. Az ikrek a csoport végén haladtak, így felfelé menet csupán a többiek lábait látták. Mire felértek, a csoport körülfogta Robertet. Nagy, megdőlt sírkövek sűrűn elhelyezkedő tömegét látták, amelyeket mindenfelől szorosan körülvettek a fák meg a többi zöld. Valentinának nagyon erős déja vu érzése volt. Már jártam itt! –

170

de nem igazán; talán álmodtam? Egy varjú szállt el nem sokkal a fejük fölött, az udvar felé, és a kápolna tetejének csúcsára ült. Valentina kíváncsi lett volna, milyen lehet szemtelenül szárnyalni a temetőn át; hogy mit gondolhat az egészről a varjú. Olyan különös, az embereket beletenni a földbe, és köveket állítani fölébük. Elcsodálkozott, vajon miért engedik az emberek, hogy együtt tegyék őket a földbe. – Az Oszlopcsarnok tetején állunk – folytatta Robert. – Ha a kápolnák felé néznek, arra, ahol bejöttek: két kápolna volt, anglikán és nem anglikán protestáns, együtt, egy épületben, ami egészen egyedülálló. A temető területe tizenhét hold, ebből kettő a nem anglikán protestánsoké, más szóval a disszentereké – vagyis a baptistáké, a presbiteriánusoké, illetve a John Glas skót lelkész és mások alapította protestáns szektáké. 1854-re a Highgate annyira népszerű lett, hogy terjeszkednie kellett, így hát a Londoni Temető Társaság vett további húszholdnyi területet a Swain's Lane túloldalán, hogy létrehozza a keleti temetőt. Ez gondot okozott. Miután a szertartást elvégezték az anglikán kápolnában, hogyan vihették volna át a koporsót a keleti oldalra anélkül, hogy elhagyják a megszentelt földet? A Swaine's Lane-t nem szentelhették meg, ezért tipikus Viktória korabeli találékonysággal alagutat ástak az út alatt. A szertartás végén a koporsót pneumatikus felvonó szállította le az alagútba. A koporsóvivők várták, átvitték, azután a keleti oldalon újra felemelkedett, mintegy meghatóan utalva a feltámadásra. Úgy tűnik, mintha nagyon meg lenne elégedve magával, gondolta Julia, mintha csak ő találta volna ki az egészet. Nyűgös volt, fázott, a nyirkosság a csontjaiba bújt. Valentinára pillantott, aki ujjongó elragadtatással bámulta idegenvezetőjüket. Robert tekintete végigfutott a csoporton. A legtöbbjük készenlétben tartotta a fényképezőgépét, alig várta már, hogy továbbmenjenek, hogy kattintgathassanak. Látta, hogy Valentina őt bámulja, és ahhoz a sírhoz fordult, amelyik a legközelebb állt hozzájuk. – Ez itt James William Selby, az egykori híres kocsis sírja. Szeretett gyorsan hajtani akármilyen időjárási viszonyok közepette. Az ostora és a kürtje jelzik a foglalkozását, a lefelé fordított patkók

171

pedig azt, hogy elhagyta a szerencséje. 1888-ban fogadott, hogy nyolc óránál rövidebb idő alatt hajt Londonból Brightonba. Hét óra ötven perc alatt sikerült neki, hét pár lóval. Ezer fontot nyert, de öt hónapra rá meghalt. Úgy véljük, a nyereményéből telt erre a nagyon impozáns síremlékre. Óvatosan az úton, ma eléggé csúszós. Robert megfordult, és felfelé indult. Hallotta, ahogy a háta mögött kaptatnak a turisták. A főút köves volt, saras és csupa gyökér meg lyuk. Hallotta, hogy kattognak a fényképezőgépek, mint holmi digitális rovarok. Háborgott a gyomra. Mi lenne, ha szépen megállítanám őket a Comfort's Cornernél, és hánynék egyet a bokrok közt? Rendíthetetlenül továbbcsinálta. Megmutatta nekik a gótikus stílusú sírt az üresen álló kőszékkel, amely azt jelezte, hogy a tulajdonosa eltávozott, és többé vissza sem tér. Elvezette őket Sir Loftus Otway hatalmas családi kriptájához, amelynek egykor üvegfalai voltak. – Lenézhetnek a sírba, és láthatják a koporsókat. Ezt nem a kukkolók kedvéért tették; Viktória korában irtóztak a gondolattól is, hogy kétméteres mélységben legyenek a föld alatt, ebben a temetőben meglehetősen sok a föld fölötti sír... – Mesélt nekik a Highgate Temető Barátairól meg arról, hogyan mentették meg a temetőt. – Az első világháború előtt itt huszonnyolc kertész dolgozott. Minden takaros volt, tágas és derűs. De az összes egészséges férfi harcolni ment, és azóta semmi nem a régi. A növényzet elburjánzott, elfogyott az új sírok számára a terület, nem kaptak pénzt... 1975-ben a nyugati részt lezárták, és gyakorlatilag átengedték a sátánistáknak, az őrülteknek, a vandáloknak. Johnny Rotten... – Ő kicsoda? – tudakolta az egyik ifjú japán. – A Sex Pistols frontembere, a közelben lakott, a Finchley Parkban. Szóval, bizonyára észrevették, hogy ez a temető meglehetősen flancos környéken helyezkedik el, a lakókat pedig nyugtalanította, hogy a sírokat meggyalázzák, és egyfolytában kétes alakok lebzselnek itt. Többen összefogtak, és ötven fontért megvették a Highgate temetőt. Aztán hozzáláttak, hogy rendbe

172

tegyék. És feltalálták azt, amit „szabályozott elhanyagoltságnak” nevezünk, és pontosan azt jelenti, amit mondtam: nem próbálják újra takarossá tenni, és utánozni, amit Viktória korában csináltak. Úgy intézik, hogy az ember lássa, mit tett a temetővel az idő meg a természet, de ezt nem engedik veszélyesen elfajulni. Bizonyos értelemben véve ez múzeum, ugyanakkor működő keresztény temető is. – Robert az órájára pillantott. Tovább kell őket vinnie; Jessica éppen tegnap tartott előadást neki arról, hogy a csoportokat idejében illik visszavinni. – Erre. Gyorsabb tempóban vitte őket a Comfort's Cornerhez, aztán mesélni kezdte Elizabeth Siddal Rossetti történetét. Ahogy mindig, Robertnek most is úrrá kellett lennie azon a vágyán, hogy mindent elmondjon a turistáknak, amit tudott; akkor napokig maradhatnának, amíg csak össze nem rogynak a kimerültségtől meg az éhségtől, miközben ő csak beszél és beszél és beszél. Elsősorban látni akarják a temetőt. Ne untasd őket részletekkel. Elvitte őket az egyik kedvenc sírjához, amelyen a féldombormű siratóasszonyt ábrázolt, aki ott virrasztott egész éjjel a koporsó mellett. – A modern orvoslás előtti időkben nehezen tudták megállapítani, mikor halt meg valaki igazán. Az ember azt hinné, a halál eléggé nyilvánvaló, de sok híres eset fordult elő, amikor a hulla egyszerre csak felült, és élt tovább, ezért Viktória korában sokakat kilelt a hideg a gondolattól, hogy élve eltemethetik őket. Gyakorlatiasak lévén, megoldást kerestek a problémára. A viktoriánusok feltaláltak egy csengettyűrendszert, amelyhez olyan zsinórokat erősítettek, amelyek a földön át a koporsóba értek, tehát ha az ember a föld alatt magához tért, addig kolompolhatott, amíg nem jött valaki, hogy kiássa. Nincs olyan feljegyzés, amelyben arról írnak, hogy ezek a szerkentyűk bárkit is megmentettek volna. Az emberek mindenféle feltételeket írtak bele a végrendeletükbe, például kérték, hogy vágják le a fejüket, hogy biztosan ne éledhessenek fel. – És a vámpírok? – Mi van velük?

173

– Azt hallottam, vámpírok vannak itt, a temetőben. – Dehogy. Akadt egy csapat hírnévre vágyó hülye, akik azt állították, hogy láttak egy vámpírt. Bár egyesek szerint Bram Stokert az ihlette a Drakula megírására, hogy látta egy sír kihantolását a Highgate-ben. Valentina és Julia a csoport végére maradtak. Határozottan eltért egymástól a véleményük. Julia szerette volna otthagyni a csoportot, egyedül indulni felfedezőútra. Nem állhatta az előadásokat, sem a tanárokat, Robert idegesítette. Csak szónokolsz. Tovább! Valentina nagyon odafigyelt Robert szavaira, mert lekötötte a gondolat, amióta csak Jessica bemutatta a férfit: Te vagy Elspeth Robert Fanshaw-ja. Onnan ismersz minket. Nyugtalanította, hogy a férfi már láthatta őket, anélkül, hogy ők tudták volna. Meg kell mondanom Juliának. Valentina Juliára pillantott. Nem, inkább várok vele. Nincs olyan hangulatban. Robert megfordult, továbbvezette a csoportot felfelé, és megállt az Egyiptomi Sugárút elején. Robert megvárta az amerikai házaspárt, akik állandóan lemaradtak, mert mindent le akartak fényképezni. Nem fog sikerülni, emberek, itt 52 000 sír van. – Váó! – mondta az egyik japán. Úgy elnyújtotta, hogy szinte így hangzott: vááááááóóó. Robert kedvelte az Egyiptomi Sugárút drámaiságát; úgy festett, mint az Aida díszlete. – Túl azon, hogy keresztény temetkezési hely, a Highgate temető üzleti vállalkozás is volt. Hogy még kívánatosabb legyen a kiemelkedő viktoriánus halottak számára, az kellett, ami minden flancos helyen: látványosság. Az 1830-as évek vége felé, amikor a Highgate megnyílt, nagyon divatos volt minden, ami egyiptomi, ezért épült az Egyiptomi Sugárút. A bejárat alapja egy luxori sír. Eredetileg színes volt, és maga a sugárút sem volt ilyen sötét és búbánatos. Az égboltra nyílt, és a most fölé hajló fák még nem nőttek itt... A sugárút kriptáiban nyolc-tíz halott fér el. Polcok vannak bennük a koporsók számára. Nézzék a lefelé fordított fáklyákat; a kulcslyukak is fejjel lefelé helyezkednek el. Az ajtók alján lévő lyukakon át távoztak el a gázok. – Gázok? – kérdezte a csendes, látcsöves férfi.

174

– A bomló testek gázokat termelnek. Régebben gyertyákat tettek be melléjük, hogy elégessék. Éjjelente eléggé hátborzongató lehetett. – Végigmentek az Egyiptomi Sugárúton, és megálltak a túlsó végénél. Az ikrek a karjukat dörzsölgették a hideg ellen, pedig erősen sütött a nap. Robert rájuk pillantott, és szinte mellbe vágta Elspeth emléke, aki egykor majdnem pontosan a helyükön állt, és felfelé fordította az arcát, hogy süsse a nap. Jaj, te... Félbeszakította a gondolatot. Mindenki azt várta, hogy folytassa a túravezetést. Ne nézz rájuk. Ne gondolj őrá. Robert egy pillanatig maga elé meredt, és összeszedte magát. – A Libanoni Körben állunk. Ez volt a legnépszerűbb pontja a temetőnek. Arról a hatalmas libanoni cédrusról kapta a nevét, amelyet ott látnak a kripták fölött. A fa mintegy háromszáz éves most, de már akkor is impozáns volt, amikor a Highgate temetőt létrehozták. A terület eredetileg a londoni püspök birtokának része volt, és a fa körül körben kezdték el kiásni a Libanoni Kör kriptáinak helyét. Ott fent, ahol most a fa áll, az az eredeti talajszint. Képzeljék el, hogyan mozgattak meg annyi földet 1830as eszközökkel. Először a belső kör készült el, és akkora sikere volt, hogy húsz évre rá el kellett kezdeni a külső kört. Láthatják, hogyan változott az építészeti ízlés egyiptomiból gótikussá. Robert körülvezette a csoportot a Körben. Csak nem akar könnyebben menni. Az órájára nézett, és úgy döntött, kihagy néhány sírt. – Ez Mabel Veronica Batten és szerelmese, Radclyffe Hall kriptája... Itt kolumbárium van. A név a latin columba szóból ered, amelynek a jelentése „galamb”, és eredetileg a galambdúcot nevezték így... Kérem, kövessenek... Helyes. Ez George Wombwell sírja, aki hatalmas menazsériájáról volt híres. Úgy kezdte, hogy egy matróztól vásárolt két boa constrictort... Robert átugrotta Mrs. Henry Woodot, a Carpenter család ál-egyiptomi sírját és Adam Wortht, a turistákat körbevezette a Kör tetején, hogy megcsodálhassák a Szent Mihály látványát. Aztán beterelte őket a Teraszos Katakombák és a hatalmas Beér családi sírbolt közé. Az ikrek rájöttek, hogy ezt a monumentális mauzóleumot látják a

175

hálószobájuk ablakából. Kissé hátráltak, hogy átlássanak a Katakombák fölött, de Martin lakását ugyan látták, az övék mégsem bukkant elő. – Julius Beer német zsidó volt, aki pénztelenül érkezett Londonba, és a tőzsdén szerezte a vagyonát... – Valentinának eszébe jutott, hogy gyakorlatilag sosem gondolt a halálra. Otthon, Lake Forestben a temető takaros és tágas volt. Jack szülei ott nyugodtak szerény sírjukban, egymáshoz illő, rózsaszín gránitkövek alatt. Az ikrek egyetlen nagyszülőjüket sem ismerték. Nem ismerünk senkit, aki meghalt volna. Nehéz elképzelni, hogy nem vagyok itt, vagy Julia nincs itt... Beléhasított valami. Magány vagy honvágy, maga sem tudta. Valentina nézte Robertet. A férfi nem vett tudomást a lányról; mintha szándékosan a látcsöves férfira koncentrált volna. Ő ismerte Elspeth-et. A szeretője volt. Tudna nekünk róla mesélni. – ...Julius Beer nem tudott magának helyet szorítani a viktoriánus társadalomban, mert nemcsak hogy külföldi volt és zsidó, hanem a vagyonát is szerezte, nem pedig örökölte. Ezért állíttatta ezt a hatalmas kriptát, amelyet nem lehet nem észrevenni. A Beer-mauzóleum elzárja a kilátást, ha az ember a Teraszos Katakombák tetején sétál, márpedig a Viktória korabeli hölgyek szívesen tették ezt vasárnap délután. – Valentina a zöld ajtóra gondolt a házuk hátsó kertjében. Elképzelte magát és Juliát krinolinban, amint sok száz bomló tetem fölött sétálgatnak, amelyek a sötéten fenyegető Teraszos Katakombákban hevernek. A viktoriánusok aztán tudták, hogyan kell mulatni! Robert messzire vezette őket, túl a disszenterek területén; megmutatta Thomas Sawyer sírját, amelyet Oroszlán, a kőkutya őrzött türelmesen; kihagyta Sir Rowland Hillt, aki a 19. században bevezette a postai reformot, amelynek értelmében az Egyesült Királyságon belül bármely levél kézbesítése egy pennybe került, a távolságtól függetlenül. A Noblin család kriptájához sem fűzött megjegyzést. Vagy húsz méterrel odébb Robert megfordult, hogy mondjon valamit a csoportnak, és látta, hogy Julia és Valentina lemaradt. A Noblin-kripta előtt álltak egymásba karolva,

176

beszélgettek. Robert leállította a csoportot Thomas Charles Druce előtt, és visszakocogott az ikrekért. – Hello – nyögte ki nagy nehezen. A lányok megdermedtek, mint nyúl a reflektorfényben. Aztán Valentina mégis megszólalt. – Maga Robert Fanshaw, igaz? Micsoda?, gondolta Julia. Robert gyomra felkavarodott. – Igen. Az vagyok. – Robert és Valentina úgy néztek egymásra, hogy azt Julia nem tudta értelmezni. – A séta után majd beszélünk, jó? – mondta Robert, és visszament az ikrekkel a csoporthoz. Dadogott valamit Thomas Charles Druce exhumálásáról – annak idején híres ügy volt, a menye azt állította róla, hogy csak ólom van a koporsójában, mert Druce nem is létezett –, kihagyta a méreggel meggyilkolt Eliza Barrow-t és a modern kutyakiállítások atyját, Charles Cruftot. Némiképp visszazökkent eredeti formájába, amikor a Temetkezési Társaság megalapítójának, Stephan Gearynek, valamint a Highgate első halottjának, Elizabeth Jacksonnak a sírját megmutatta, majd lefelé terelte a csoportot a Cuttings ösvényen. Jessica a kapunál várta őket a zöld ládikával. Robert hozzá fordult. – Csak visszaszaladok az ikrekkel, hogy megmutassam nekik a családi kriptát. – Félig-meddig reménykedett, hogy Jessica megtiltja, de az csak mosolyogva intett, hogy mehetnek. – Ne maradjatok sokáig! – mondta Jessica. – Tudod, hogy ma kevesen vagyunk. Amint Robert Valentina és Julia felé indult, azt látta, hogy az ikreket mintegy keretbe foglalja az Oszlopcsarnok fölötti boltív, akárha két fehér szobor verné vissza a fényt a félhomályban. Robert ekkor úgy érezte, elkerülhetetlen, hogy itt találkozzanak. – Jöjjenek hát – mondta. Az ikrek követték, éberen és kíváncsian. Robert magán érezte a tekintetüket, ahogy vezette őket fel a lépcsőn, végig a csapásokon. Az ikreken nyugtalanság lett úrrá; az idegenvezetés alatt Robert Fanshaw beszédes volt, tetszeni vágyott; most szó nélkül vezette őket keresztül a temetőn.

177

Magának a temetőnek a neszei töltötték ki a csendet: az ikrek csizmájának csuszamlása az ösvényen, a szél susogása vagy harsogása a fák közt. Madarak, közlekedési zajok. Robert mögött csapkodott a kabátja, és Valentinának eszébe jutott a távolodó alak, akit a csatorna partján látott. Félni kezdett. Senki sem tudja, hogy itt vagyunk. Aztán eszébe jutott a kapunál álló hercegnő, és megnyugodott. A Noblin-kriptához értek – Szóval – mondta Robert, aki úgy érezte magát, mintha ő lenne a Highgate temető idegenvezetőjének abszurd paródiája –, ez az önök családi kriptája. Az önöké, bármikor idejöhetnek és felkereshetik, amikor a temető nyitva van. Kiállítunk önöknek sírtulajdonosi belépőt. Elspeth íróasztalának fiókjában van egy kulcs. – Kulcs? Mihez? – kérdezte Julia. – Ehhez az ajtóhoz. Van kulcsuk a hátsó kertünk és a temető közti ajtóhoz is, bár arra kért minket a temető vezetése, hogy ne használjuk. – Most bemegy ide? – Nem. – Robert szíve kalapált. – Csodálkoztunk magán – mondta Valentina. – Nem értettük, hogy... miért nem látjuk. Azt hittük, talán elutazott, vagy ilyesmi... – Martin mondta, hogy nem utazott el – szólt közbe Julia. – Így hát nem értettük, mert Mr. Roche azt mondta, segíteni fog nekünk... – Valentina felnézett Robertre, de az lesütötte a szemét, és csak nagy sokára válaszolt. – Sajnálom – mondta. Képtelen volt az ikrekre nézni, azok pedig sajnálták őt, bár maguk sem tudták, miért. Julia ámulva nézte ezt a néma és riadt férfit, aki annyira bőbeszédű volt, annyira többet akart elmesélni a temetőről, mint amennyire bárki kíváncsi lehetett. A haja az arcába hullt; a testtartása szánalmas volt. Csak nagyon szégyenlős... fél tőlünk, gondolta Valentina. És mert Valentina maga is szégyenlős volt – mivel egész életét extrovertált ikertestvérével élte, aki szüntelenül gúnyolta a félénkségéért –, mivel sosem találkozott még normálisnak látszó emberrel, akiről hirtelen kiderült, hogy

178

szélsőségesen gátlásos, mivel mélységesen bensőséges élmény volt számára Robert félelmének megfigyelése, mivel felbátorította Julia jelenléte: Valentina fogta hát magát, közelebb lépett Roberthez, és a karjára tette a kezét. Robert a szemüvegkerete fölött pillantott rá. – Semmi baj – mondta. Robert pedig úgy érezte – anélkül, hogy képes lett volna magának megfogalmazni –, hogy ezzel visszakapott valamit, amit korábban elvesztett. – Köszönöm – felelte Robert. Halkan mondta, de olyan szenvedéllyel, hogy Valentina nyomban beleszeretett a férfiba, bár az érzést nem tudta megnevezni, és semmihez sem tudta hasonlítani. Sokáig álltak volna így, ám Julia megszólalt. – Huh, talán vissza kéne mennünk. – Igen, megígértem Jessicának, hogy nem maradunk sokáig – felelte Robert. Valentina úgy érezte, mintha megállt volna a világ. De most ismét beindult; egymás mellett ballagtak vissza, végig az Oszlopcsarnok Soron. Julia a disszertációjáról kérdezte Robertet, és a válasz alatt eljutottak a temető kapujáig. Amikor elhaladtak az iroda ajtaja előtt, Jessica épp kilépett; Robert gyanította, hogy bizonyára leste őket. Jessica megfogta az ikrek kezét. – Elspeth-et mindannyian nagyon szerettük. Örülünk, hogy végre megismerhettük önöket. Remélem, gyakran jönnek majd ide látogatóba. – Úgy lesz – mondta Julia. Tetszett neki az ötlet, hogy bekukucskálhat a kulisszák mögé, hogy kiderítheti, mi történik a temetőben a turisták távozása után. Valentina Jessica szemébe nézett, és mosolygott. Robert valamivel Jessica mögött állt, és nézte őket. – Viszlát – mondta Valentina, amikor Juliával együtt kiléptek a kapun. Valentina arca olyasmit mutatott Robertnek, ami rossz előérzettél töltötte el – a lány arca Robert érzéseit tükrözte. Robert megértette, de nem akarta tudni. – Viszlát, kedveseim – mondta Jessica. Elfordította a zárban a kulcsot, és nézte, amint az ikrek átkelnek a Swaine's Lane-en. Mi ez

179

a gondterheltség?, kérdezte magától. Bűbájosak. Robert eltűnt az irodában. Amikor Jessica belépett, már az aprópénzt válogatta szét nejlonzacskókba. – Jól vagy? – kérdezte Jessica. – Jól – felelte Robert, és nem nézett Jessicára. Éppen tovább akarta faggatni, amikor a rádió-adóvevőből felhangzott Kate kérése: vigyenek még jegyeket a keleti kapuhoz. Jessica felkapott egy jegytömböt, és magára hagyta Robertet a hangulatával. A vasárnap további részében összemosódtak az idegenvezetők és a turisták, a jegyszámlálás és a számlaadás; mire Jessicának ismét eszébe jutott Robert, már a nyugati kapunál álltak, és éppen zártak. Phil és néhány fiatalabb idegenvezető felfelé tartott a dombra, hogy bedobjanak egy sört a kapuőr bódéjában. – Jössz te is? – kérdezte Roberttől Phil. – Nem – felelte Robert. Vágyott egy italra, de nem kívánt beszélni senkivel. El akart gondolkodni a délutánon, újra akarta élni, hogy másként végződjön, hogy másféle következtetésre jusson. – Nem, azt hiszem, valami bujkál bennem. – Megfordult, és elindult. A többieket meghökkentette hirtelen távozása. – Mi bántja? – kérdezte Jessicától Kate. Jessica csóválta a fejét. – A mi Robertünknél sosem lehet tudni – válaszolta. – Valószínűleg csak Elspeth. – Mindenki egyetértett, hogy igen, bizonyára Elspeth. Felmentek a dombra a kapuőr bódéjába, pletykáltak egy kicsit Robertről, aztán amikor már nem találták érdekesnek, inkább az aznapi vezetéseken történt furcsaságokról meséltek, és megpróbálták túllicitálni egymást, hogy ki tud több titokzatos temetői történetet. Kate hazafuvarozta Jessicát, és megállapodtak abban, hogy Robertnek kétségtelenül valami baja van, és az egésznek csakis Elspeth lehet az oka. Miután ezt megállapították, áttértek a hétfői temetésekre. Robert hazament, fogott egy poharat, egy palack whiskyt és a zöld ajtó kulcsát, aztán visszatért a temetőbe. Nem merészkedett beljebb, hanem leült, a hátát a falnak támasztotta, és töltött magának egy pohár whiskyt. Csak ült, szórakozottan bámulta a

180

Julius Beer-kripta tetejét, és ivott alkonyatig. Aztán kissé bizonytalan lábakon visszatért a lakásába, és lefeküdt aludni.

181

Teltek a napok, és nemigen történt semmi. Julia és Valentina szelídíteni próbálták a Cicát, étellel és kis alufólia-labdacsokkal kedveskedtek neki, a nappaliban ülve beszéltek hozzá, miközben a kis állat kétkedve nézte őket egy szék alól. Elspeth játszott vele, amikor az ikrek nem voltak otthon, vagy aludtak, örült, hogy valakivel elütheti az időt, még ha az a valaki csak egy dühös fehér cica volt is. A Cica fokozatosan szelídebb lett, és a lakás többi helyiségébe is beengedték. Néha hagyta, hogy simogassák. Elspeth nagy bosszúságára lekaparta A világítótorony című Virginia Woolfregény Hogarth Press-kiadásának borítóját és a pamlag hátulját. Valentina örült Cica fejlődésének, és alig várta a közeljövőt, amelyet – Juliának így írta le – „teljes cica-boldogság” fog jellemezni. Az ikrek sosem találkoztak Roberttel, bár néha hallották zuhanyozni vagy tévézni. A lakásában kuksolt odalenn, a „Highgate temető mint természetvédelmi rezervátum” fejezettel bíbelődött. Minden délután kiment a temetőbe, és jegyzetelt, amíg Jessica és Molly próbálták ismertetni vele a flórát és a faunát. Rávették a sétákra a természetben, olyan szerény vadvirágokat mutattak neki, amelyek hónapokig nem virágzanak, megtanították a latin nevükre, szörnyülködtek a mindent elözönlő fajokon, felidézték az igen-igen régi diadalokat a temetői tájkép alakításában,

182

és felkiáltottak, ha valamilyen ritka pókot pillantottak meg. Molly és Jessica sugárzó mosollyal jutalmazták Robertet minden egyes intelligens kérdéséért. Így Robert nem gondolt az ikrekre, és a teljes kimerültségtől jobban aludt. Julia meglátogatta Martint, aki udvariasan arra kérte, jöjjön vissza néhány nap múlva, mert elmaradt a munkájában. Mihelyt a lány távozott, azon nyomban továbbsikálta a fürdőszoba kövét színtiszta hipóval, fogkefével. Közelgett Marijke születésnapja, és Martin aggódott, vajon fel tudja-e hívni az asszonyt, és hogyan küldhetne neki ajándékot. A problémák napokig teljesen lekötötték, de nem talált megoldást. Még egy kis takarítás talán segít. Elspeth már egy ideje felhagyott az ikrek kísértésével (egyelőre), és távol maradt tőlük. Semmi értelme nem volt meggyőzni őket a létezéséről, ha nem kedvelték, és nyilvánvalónak tűnt, hogy az ikrek szkeptikusok (Julia) vagy ellenségesek vele szemben (Valentina). Elspeth tehát egyedül maradt, fejlesztette különleges képességeit, és várt. Így Valentina egyszeriben szabadnak érezte magát. Robert immár nem követte az ikreket, és Valentina többé nem érezte úgy, hogy figyelik az utcán; kezdett megnyugodni, és újra élvezte a kirándulásaikat. Az ikrek igen ritkán vettek bármit is, amikor vásárolni mentek. A lakásuk tele volt Elspeth holmijával, amelyet úgy használtak, mintha egyszerre lenne régészeti lelet és bűvészcilinder; bármire volt is szükségük, valahonnan csak előkerült. Úgy alkották meg az életüket Elspeth életéből, mintha kincskereső gyűjtők lennének a lerombolt Trója romjai fölött. Ma a Harvey Nicholsnál jártak. Az eladó-kisasszonyok kiszúrták, hogy nem-vásárlók, így a kiszolgálás lassú volt, ám az ikrek így is tökéletesen elégedetten parádéztak egész délután Pradában és Stella McCartney-ban. A gardróbszobában Valentina kifordította a ruhákat, elmélyült a szabásvonalakban és kelmékben. Julia leste, és örült, hogy Valentina örül. Valentina fejében egy ideje kialakulóban volt egy terv (valójában nem is terv, inkább vágy), és

183

amikor később odafenn ültek a kávézóban, és teáztak, azt mondta Juliának: – A Central Saint Martins College-be akarok menni tanulni. – Tanulni? Miért? – Divattervező akarok lenni. – Valentina igyekezett magabiztosan mosolyogni, mintha kedves ajándékkal lepné meg Juliát. – Oda járt Alexander McQueen is. Tudod, a brit divat fenegyereke... – Hm. És én addig mit csináljak? – Nem tudom. – Valentina szünetet tartott. Nem érdekel, gondolta. Csinálj, amit akarsz. Nem tudta, szüksége van-e Julia beleegyezésére ahhoz, hogy pénzt vegyen ki a számlájukról. Meg kellene kérdeznie Mr. Roche-t. Valentina nem óhajtott erről vitatkozni, hát azt mondta: – Lehetnél talán a menedzserem? Julia lebiggyesztette az ajkát. – Unalmasan hangzik. – Akkor ne legyél. Némán ültek, egymással ellenkező irányba bámultak. A kávézó plafonja magas volt, a sok kicsi asztalnál sok kismama ült babakocsival, körülöttük megnyugtatóan zörgött az evőeszköz meg a porcelán, hallatszott a női kacagás és csevegés. Valentina úgy érezte, mintha végre nővére elé vetette volna a kesztyűt; elképzelte, hogy súlyos páncélkesztyű hever kettejük között a teázás kellékeivel együtt. Mindig meghátrálok, de most nem. – Egyszer majd dolgoznunk kell – mondta. – És amikor idejöttünk azt ígérted, újra tanulni fogunk. Julia haragosan nézett a húgára, de nem válaszolt. A pincér hozta a számlát, Julia fizetett. – Nézzük meg a Művészeti Egyetemet a hálón, amint hazaérünk – javasolta Valentina. – Talán akad valami, amit szeretnél. Julia vállat vont. Némán mentek végig az üzleten, ki a Knightsbridge-re. Valentina úgy gondolta, a földalattinak ott kell lennie rögtön balra, de Julia jobbra fordult, és nagyon gyorsan kezdett menni. Elhaladtak a Hyde Park Corner megálló előtt.

184

– Itt a metró – mondta Valentina, de Julia nem vett róla tudomást. Eljutottak a Mayfair kerületbe, és cikcakkban haladtak tovább, ötletszerűen, elöl Julia, a nyomában loholva Valentina. Valentina tudta, hogy addig mennek majd, amíg Julia hajlandó nem lesz ismét szóba állni vele; és közben teljesen eltévednek. Az emberek éppen hazatérőben voltak a munkából, az utcák zsúfoltak voltak. Valentina látott ismerős üzleteket, tereket, utcaneveket, de nem rendelkezett belső London-térképpel, nem volt képes tájékozódni a környezetében; ez Julia dolga volt. Valentina nem vette a fáradságot, hogy odafigyeljen. Valentina kezdett megijedni. Arra gondolt, ha elindulna valamerre, biztosan találna metróállomást; London közepén jártak, köröskörül kellett lennie megállóknak. Itt kéne hagynom őt, és haza kellene mennem. Valentina ezt sosem tette, sosem hagyta faképnél Juliát veszekedés közben. Szorongás fogta el a gondolattól, hogy egyedül üljön metróra – Julia nélkül még sosem tette. Aztán meglátta a közlekedési társaság jól ismert, vörös, fehér és kék jelét: OXFORD CIRCUS.

Az ikrek átkeltek a Regent Streeten, és nyomban magával sodorta őket a metróállomásra igyekvő emberek tömege. A zsúfoltságban különböző áramlatok alakultak ki, pár percig ár ellen haladtak. Juliát meglepte, mennyire nyugodt mindenki, mintha ezt tennék minden este fél hétkor; talán így is volt. Valentina a háta mögött haladt, és Julia hallotta, hogy a húga nehezen lélegzik. Hátranyújtotta a kezét, Valentina megragadta. – Semmi baj, Egérke – mondta Julia. Az emberáradat most abban az irányban áramlott, amerre menni akartak. Most már nem lökdöstek és taszigálták őket annyira. Valentina úgy érezte, megfullad. Nem kapott levegőt; mindenfelől emberek szorongatták. Már eszében sem volt a metróállomásra menni. Csak ki akart kerülni a tömegből. Könyökök és hátizsákok böködték. Hallotta a tőle néhány lépésnyire elhaladó buszokat és autókat. Az emberek hangot adtak önmaguknak és másoknak a bosszúságukról, de Valentina mindent elfojtva hallott.

185

A metró bejáratánál a tömeg meglódult, Juliát előrelökték, Valentinát hátra. Julia érezte, hogy kicsúszik a markából Valentina keze. – Egérke! Valentina lába alól kicsúszott a talaj, és oldalvást a mögötte furakodókra zuhant. – Hoppá! Elesett! Lépjenek hátrébb, kérem! – kiáltotta derűsen egy férfi. Valentina úgy érezte magát, mintha pogózók szorítanák a színpadhoz egy rock-koncerten. Kezek nyúltak felé; talpra állították. – Jól van, kedves? – kérdezte valaki. Valentina rázta a fejét, nem volt képes válaszolni. Hallotta, hogy Julia a nevét kiáltozza, de nem látta őt. Valentina próbálta visszafojtani a lélegzetét. A torka összeszorult; igyekezett nagyon lassan venni a levegőt. Közben ment, a tömeg tolta előre. Julia a tömegen kívül állt, teljes pánikban. – Valentina! – Semmi válasz. Újra belevetette magát a tömegbe, de csak a körülötte lévőket látta. Jajistenem. Fehér-szőke haj villant fel, arrafelé tört utat. – Vigyázat! – Valentina meglátta Juliát, és a torkához emelte a kezét. Nem kapok levegőt. Julia megragadta a húgát, és megpróbálta könyökkel félrelökdösni az előttük lévőket. – Asztmás rohama van; engedjenek ki! – A tömeg próbált szétnyílni. Senki sem látta, mi történik. Az ikrek végre kijutottak az Oxford Street járdájára. Valentina levegőért kapkodva dőlt egy olcsó cipőket árusító bolt kirakatának. Julia átkutatta Valentina retiküljét. – Hol az inhalálód? Valentina a fejét rázta. Nem tudom. Aggódó arcok vették körül őket. – Tessék, használd az enyémet. – Egy tinédzser srác, akinek félig eltakarta az arcát hosszú haja, egyik kezében gördeszkát szorongatott, a másikkal Valentina felé nyújtott egy inhalálót. Valentina elvette, szippantott belőle. Kissé kinyílt a torka. Biccentett a srácnak, aki változatlanul kinyújtva tartotta szabad karját, mintha arra számítana, hogy el kell kapnia a lányt. Julia

186

figyelte Valentina lélegzését, úgy próbálta mélyebb sóhajtásokra bírni, hogy ő maga is nagy levegőket vett, akarta, hogy Valentina lélegezzen. Valentina még néhányat szippantott a készülékből, kezét a szegycsontján nyugtatva, végre lélegezve. – Köszönöm – mondta kicsit később, és visszaadta a srácnak az inhalálót. – Szívesen, bármikor. Az őket figyelő kis tömeg szétoszlott. Valentina el akart bújni. A hidegből is elege lett. – Fogok egy taxit – mondta Julia, és elvonult. Mintha órák teltek volna el addig, mire Valentina végre meghallotta a hangját: – Egérke! Gyere! –, és végre bebújhatott a taxi melegébe. Valentina lehuppant az ülésre, az ölébe öntötte a táskája tartalmát, és addig kutatott, amíg meg nem találta az inhalálóját. Úgy szorította a markában, mint valami fegyvert. Ismét hatalmába kerítette a csüggedés. Ez őrület. Nem tölthetem az egész életem Egérkeként. Valentina Juliára pillantott, aki közönyösen nézte az ablakon át a lassan haladó forgalmat. Azt hiszed, szükségem van rád. Azt hiszed, nem vagyok képes téged elhagyni. Valentina nézte az idegen épületeket. London végtelen volt, könyörtelen. Ha meghaltam volna abban a tömegben...? Elképzelte Juliát, amint felhívja a szüleiket. Julia a húgára nézett. – Jól vagy? – Aha. – Kerítenünk kell neked egy orvost. – Aha. Némán utaztak a Vautravers-házig. – Meg akarod nézni azt az internetes oldalt? – kérdezte Julia, amint a lakásba értek. – Nem – mondta Valentina. – Nem számít.

187

Valentinát és Juliát csodálkozásra késztette egy üres polc Elspeth dolgozószobájában. Minthogy a szoba zsúfolásig tele volt mindenféle elképzelhető könyvvel, csecsebecsével, írószerrel és egyéb hasznos és haszontalan holmival, alig akadt benne szabad hely – ezért aztán az érintetlen, tökéletesen üres polc maga volt a rejtély. Egykor kellett ott lennie valaminek. De minek? És ki távolította el? A polc harminc centi mély és negyvenhat centi magas volt. Alulról a harmadik polc volt az Elspeth íróasztala melletti könyvszekrényben. Ellentétben a dolgozószoba többi tárgyával, ezt a polcot nemrégiben kissé portalanították. Az íróasztalnak volt ezen kívül egy zárt fiókja, amelyhez az ikrek nem találtak kulcsot. A könyvespolc korábbi tartalma immár Robert lakásában pihent, a többi holmival együtt, amelyet elhozott Elspeth lakásából, dobozokban, az ágya mellett. Nem nyúlt semmihez, kivéve Elspeth kiskabátját és cipőjét, amelyet a saját íróasztala fiókjába tett. Néha kihúzta a fiókot, megsimogatta a kabátkát meg a cipőt, aztán ismét becsukta a fiókot, és dolgozott tovább. A dobozokat úgy helyezte el, hogy ha belép az ajtón, az ágya túloldalán sorakozzanak, így akár napokig nem nézett rájuk. Az is megfordult a fejében, hogy a másik hálószobában helyezi el őket, de ez barátságtalannak látszott. Egyszer kénytelen lesz felderíteni,

188

mi van bennük. Mielőtt Elspeth meghalt, Robert azt hitte, szeretné majd elolvasni az asszony naplóit. Azt gondolta, mindent tudni akar, ismerni kívánja Elspeth összes titkát. Mégis hosszú időn át halogatta, hogy a naplókhoz nyúljon, hogy átvigye őket a saját lakásába. Most itt voltak, és még mindig nem nyitotta ki őket. Megvoltak a maga emlékei, és nem akarta, hogy változzanak vagy valótlannak bizonyuljanak. Történészként tudta, hogy minden értékes dokumentumnak felforgató hatása lehet. A dobozok tehát időzített bombákként sorakoztak hálószobája padlóján, és Robert mindent megtett, hogy ne kelljen róluk tudomást vennie.

189

Március 12. volt, szürke, lehangoló szombat; Marijke ötvennegyedik születésnapja. Martin hatkor ébredt, feküdt az ágyban, gondolatai csapongtak a boldog várakozás (Marijke kétségtelenül várja a telefonhívását, és fel fogja venni) és az asszony születésnapjára készített meglepetés aggodalmas mérlegelése között (ijesztően bonyolult keresztrejtvény volt, amelyben minden egyes meghatározás első és utolsó betűje az asszony teljes nevének sokszoros anagrammája volt, a megfejtés pedig John Donne „Búcsúzás: megtiltva bánatot” című versének egyik sora). A keresztrejtvényt és a Marijkének szánt ajándékot már korábban átadta Robertnek, hogy expressz küldje el. Martin úgy döntött, kettőig vár a telefonálással. Amszterdamban az három óra; Marijke már túl lesz az ebéden és nyugodt szombat délutáni hangulatban fog várni. Felkelt, és hozzálátott reggeli teendőihez, miközben úgy érezte magát, mint az egyke, aki arra vár karácsony reggelén, hogy felébredjenek a szülei. Marijke későn, zavaros fejjel ébredt, a spalettán át halványan szűrődött be a napfény a párnájára. Születésnapom van. Lang zal ze leven, hieperderpiep, hoera. Aznapra nem voltak tervei, csupán estére: kávé és sütemény barátokkal. Tudta, hogy Martin hívni fogja, és remélte, hogy Theo is – Theo néha megfeledkezett az anyja születésnapjáról: szemlátomást szándékosan alakította ki a

190

feledékenység védőfalát. Marijke mindig felhívta Theót, hogy emlékeztesse Martin születésnapjára; lehet, hogy ugyanezt tette most miatta Martin is? Martinról álmodott, igen aangename álom volt a régi gezellig lakásukról St. John's Woodban. Ő mosogatott, Martin pedig odajött a háta mögé, és megcsókolta a tarkóját. Emlék vagy álom? Elképzelte Martin kezét a vállán, ajkát a tarkóján. Mmm. Marijke uralkodott erotikus képzeletén, amióta elhagyta Martint. Általában gyorsan ki tudta rekeszteni a férfit, ha megpróbált beszivárogni, de ma reggel, mintegy születésnapi ajándékként, hagyta kibontakozni az álom-emléket. A csomag dél körül érkezett meg. Marijke a konyhaasztalra tette, és percekig kereste a trapéz pengéjű kést, mert a csomagot majdnem teljesen beborította a ragasztószalag és a TÖRÉKENY feliratok. Mintha elmebetegtől jött volna. De ő az én elmebetegem, csak az enyém. Átvágta a műanyag csomagolást, és kivett egy vastag borítékot meg egy rózsaszín dobozt. A rózsaszín dobozban egy pár égszínkék bőrkesztyű volt. Marijke felhúzta. Tökéletesen illett a kezére, leheletkönnyű volt. Kesztyűs kezét végighúzta karja láthatatlan szőrszálain. A kesztyű elrejtette ujjainak bütykeit, a kor okozta barna foltokat a kezén. Mintha új kezet kapott volna. A boríték egy keresztrejtvényt rejtett, a megfejtés egy másik, kisebb borítékban volt. Marijke rögtön a kisebbet nyitotta ki; nem volt tehetsége a keresztrejtvényfejtéshez, és Martin tudta ezt. Az asszony sosem lett volna képes megfejteni a remekműveket, amelyeket a férje neki készített minden évben, és mindketten annak tekintették ezeket a születésnapi keresztrejtvényeket, amik voltak: a rajongás kifejezésének, a bonyolult és feltűnő kardigánok megfelelőjének, amelyeket Marijke kötött Martinnak minden születésnapjára. A borítékban Donne versének két stanzája volt: Két lelkünk csakis úgy lehet, ahogy körzőn kettős a szár, tiéd a pontba-rögzitett, mégis mozog ha párja jár.

191

S ámbár e szár középen ül, mégis ha párja útra kél, hajlik felé, utána dűl, feláll, mikor az visszatér.1 Marijke mosolygott. Kinyitotta a levelet, és picike csomag pottyant kék kesztyűs kezébe. Le kellett vennie a kesztyűt, hogy kinyissa. Először üresnek hitte – megrázta, és nem jött ki belőle semmi. Belenyúlt az ujjával, és két egymásba kapcsolt, apró fémdarabot és gyöngyöt talált. A tenyerébe öntötte. Ó! A fülbevalóm. Marijke az ablakhoz vitte. Elképzelte Martint, amint napokig vadászik a dobozokban, előbányászik több rétegnyi, nejlonba csomagolt holmit, csak hogy megtalálja az ő fülbevalóját. Lieve Martin. A markába szorította a fülbevalót, becsukta a szemét, és megengedte magának, hogy Martin hiányozzon neki. Ez a távolság... Felemelte a fejét, körbetekintett egyszobás lakásában. A tizenhetedik században egy béristálló szénapadlásaként szolgált. Magas mennyezete volt, súlyos gerendái, fehérre meszelt falai. Az egyik sarkot futonja foglalta el, a ruhái egy másik sarokban lógtak, függöny mögött. Volt egy asztala két székkel, egy parányi konyhája, egy, a kis görbe utcára néző ablaka, egy vázája fréziával az ablakpárkányon. Egy kényelmes karosszéke olvasólámpával. Több mint egy éve ez a szoba volt a kikötője, az erődje, a menedéke, diadalmas, felfedezhetetlen sánca házassági bújócskájában. Ahogy ott állt, kezében a fülbevalóval, Marijke magányosnak látta meghitt szobáját. Lakosztály. Külön osztályon lakni. Megrázta a fejét, hogy másféle gondolatai támadjanak, és kinyitotta Martin levelét. Lieve Marijke! Boldog születésnapot, szívem úrnője. Bárcsak láthatnálak ma; bárcsak megölelhetnélek. De minthogy ez nem lehetséges, pótkezet küldök neked, hogy 1

Károlyi Amy fordítása

192

húzd önnön kezedre, hogy zsebre dugd, amikor átvágsz a városodon, hogy melegítsen, hogy emlékeztessen a kék égre (itt is szürke). Szerető férjed: Martin Tökéletes, gondolta Marijke. Csendéletként rendezte el az asztalán a kesztyűt, a fülbevalót, a keresztrejtvényt és a levelet. Szinte kár, hogy fel fog hívni, és tönkreteszi az egészet. Martin a dolgozószobájában állt, kezében a telefonnal, és várta, mikor mutat a számítógép órája két órát. Öltönyt viselt nyakkendővel. Visszatartotta a lélegzetét. Amikor a kijelző pontosan 14:00:00-t mutatott, kifújta a levegőt, és megnyomta a gyorshívó l-es gombját. – Halló, Martin. – Marijke. Boldog születésnapot! – Köszönöm. Köszönöm. – Theo hívott már? Marijke nevetett. – Szerintem még fel sem ébredt, hmm? Hogy vagy? Mi újság? – Jól vagyok. Minden rendben. – Martin rágyújtott. A kérdések listájára pillantott, amely az íróasztalán feküdt. – És te? Még mindig nem dohányzol? – Nem, nem dohányzom. Döbbenetes érzés, ki kéne próbálnod. Érzem a dolgok szagát. Azelőtt már el is felejtettem, milyenek a szagok, a vízé, a fréziáé. Annyi csodálatos illat van. A kesztyű, amit küldtél... olyan a szaga, akár az első téli napé. – Tetszik? – Jaj, tökéletes. El sem hiszem, hogy megtaláltad a fülbevalómat. – Az amerikaiaknak van erre egy új szavuk: újraajándékozás. Kissé szánalmas, hogy a tulajdon fülbevalódat küldtem el a születésnapodra, de minthogy megtaláltam... – Martinnak eszébe jutott Julia, amint a tenyerébe tette a fülbevalót. Marijke arra az

193

alkalomra gondolt, amikor a fülbevalót eredetileg kapta Martintól, és ez Theo születése volt. – Nem, annyira megörültem... és a levél meg a keresztrejtvény... – Már megfejtetted? – ugratta a feleségét Martin. – Ja, nekiültem, és megfejtettem, húsz perc alatt. – Mindketten nevettek. Elégedett szünet következett. – Mit fogsz csinálni a születésnapodon? – kérdezte végül Martin. – Mmm, kávé és torta Emmával és Lisével. Róluk már meséltem. – Igen, helyes. És vacsora? – Nem... Itthon eszem. – Egyedül? – Martin ihletet kapott. – Az nem jó, Figyelj csak... hadd hívjalak meg vacsorázni. Marijke elkomorodott. – Martin... – Nem, figyelj, elmondom, hogyan fogjuk csinálni. Válassz egy éttermet, valami jó helyet. Foglalj magadnak helyet, vegyél fel valami szépet, vidd magaddal a mobilodat. Majd beszélgetünk telefonon, közben szépen megvacsorázol, majdnem olyan lesz, mintha együtt lennénk. – Martin, az olyan éttermekben tilos a mobil. És nagyon feltűnőnek fogom magam érezni, ha csak úgy étkezem egyedül. – Enni fogok én is. Együtt fogunk vacsorázni. Csak két különböző városban. – Jaj, Martin... – Marijke elgyengült. – Milyen nyelven? – Amelyiket óhajtod. Holland? Français? – Nem, nem. Valami szokatlant, amit kevesen értenek... – Pali? – Akkor igen rövid vacsora lenne. Martin nevetett. – Döntsd el, és tudasd velem. Mikor vacsorázzunk? – Fél nyolckor ottani idő szerint?

194

– Oké, ott leszek. – Martin úgy gondolta, nem árt figyelmeztetnie a feleségét. – Ne felejtsd el feltölteni a mobilodat. – Tudom. – Tot ziens. – Tot straks. Martin a helyére tette a kagylót. Egy helyben állt az egész beszélgetés alatt, a telefon és az íróasztal fölé hajolva. Most felegyenesedett, és mosolyogva megfordult – a keze a szívére lebbent. – Ó! Julia állt az ajtóban, sötét alak a félhomályban. – Elnézést, nem akartam megijeszteni. Martin lehajtotta a fejét, és lecsukta a szemét, szinte úgy, mintha szárny alá dugná a fejét; várta, hogy a szívdobogása csendesedjen. – Semmi baj. Régen itt van? – A lányra nézett. Julia beljebb lépett, és ismét önmagának látszott. – Nem. Nem nagyon régen. A felesége volt az? – Igen. – Tetszett neki a kesztyű? Martin bólintott. – Jöjjön a konyhába, főzök teát. Igen, nagyon tetszett neki a kesztyű. Köszönöm, hogy kiválasztotta. – Követte a lányt a dobozok sorai között az ebédlőn át a konyhába. – Hm, Valentina választotta. Neki van érzéke a ruhákhoz. – Julia leült az asztalhoz, és nézte, ahogy Martin előszedi a teázás kellékeit. Nyakkendőt kötött ahhoz, hogy telefonon beszéljen a feleségével. Maga sem tudta, miért, de ez kissé elcsüggesztette Juliát. – Olyanok, mint egy öreg házaspár, magácska meg Valentina. Mindenen megosztoztak, a tehetségeken meg a házimunkákon is. – Martin a lányra pillantott, amíg vizet töltött az elektromos vízforralóba. Valami változást vett észre. Mi nem stimmel? Valami nem stimmel. – Megütötte valaki? – Julia arccsontja fölött ütés nyoma látszott. Julia megérintette az ütésnyomot. – Van jege?

195

Martin a hűtőhöz ment, és addig kotorászott benne, amíg talált egy zacskó lejárt mirelit zöldborsót. – Tessék. – Julia az arcára szorította a zacskót. Martin visszatért a teafőzéshez. Egyikük sem szólt, amíg a férfi ki nem töltötte a teát. – Csokis kekszet? – javasolta Martin. – Kérek szépen. – Akar róla beszélni? – Nem. – Julia a teáscsészét nézte, arckifejezését elrejtette a borsó. – Nem szándékosan tette. – Akkor is. – Mióta házasok a feleségével? – kérdezte Julia. – Huszonöt éve. – Mikor ment el? – Egy éve, két hónapja és hat napja. – Visszajön? – Nem. Nem jön vissza. Julia az asztalra könyökölt, fejét a borsóra hajtotta, úgy sandított a férfira. – Szóval...? – Egy pillanat. – Martin bement a dolgozószobába, magához vette a cigarettát meg az öngyújtót. Mire visszaért a konyhába, kitalálta a választ. – Én megyek Amszterdamba. – Rágyújtott, és elmosolyodott, mert elképzelte, hogy meglepődne Marijke. – Pompás. Mikor? – kérdezte Julia. – Jaj, hm, hamarosan. Amikor képes leszek elhagyni ezt a házat. Talán egy vagy két hét múlva. – Ó! – mondta csalódottan Julia. – Vagyis sohanapján? – Soha ne mondd, hogy soha. – Tudja, végeztem egy kis kutatást. A kényszerbetegségre vannak gyógyszerek. És van viselkedésterápia is. – Tudom, Julia – mondta gyengéden Martin. – De...? – A betegséghez tartozik a betegség kezelésének elutasítása is.

196

– Ó! – Két kézzel fogta meg a borsót, próbálta szétnyomni a nagyobb csomókat. Martin úgy látta, mintha az ütés helye sötétebb, de a duzzanat kisebb lett volna. A borsó zörgése idegesítette Martint. – Ez nem a magácska problémája, kedvesem. Egyszer csak eljutok Amszterdamba. Julia halovány mosollyal jutalmazta. – Aha. Oké. – Kortyolta a teát, az arcához szorította a borsót. – Nem lesz semmi baj? – Tessék? Jaj, dehogy, csak egy kicsit fáj. – Gyakran előfordul ilyesmi? – Kiskorunk óta nem. Akkor ütöttünk, meg haraptunk, meg köpködtünk, meg téptük egymás haját, de kinőttük. – Biztonságos visszamennie a lakásba? – kérdezte Martin. Julia nevetett. – Persze. Valentina az ikertestvérem, nem holmi őrült szörnyeteg. Egyébként eléggé félénk, általában. – Mmm. A félénk emberek néha meglepik az embert. – Hát most meglepett. Martin cigarettázott, és Marijkére gondolt. Mit fog felvenni? Elképzelte, amint kiszáll a taxiból, bemegy az étterembe, virágok, fehér abrosz. Julia Valentinára gondolt, aki bezárkózott a gardróbszobába. Julia állt az ajtó előtt, hallotta, hogy Valentina sír, várt. Talán vissza kellene mennem. Felállt. – Megnézem, hogy van. – Vigye magával ezt – nyújtotta oda Martin a csokis kekszes dobozt. – Békepipának. – Kösz. Kölcsönkérhetem a borsót? Nincs jégkockánk. – Természetesen. – Felállt, mosolygott, és vezette Juliát kifelé a dobozok között. Borsó, korsó, orsó... Mondj már valamit. – Valahogy azt hittem, az amerikaiak imádják a jeget, az a sok jeges üdítő, meg minden. Nincsenek apró gleccserek a frizsiderjükben? – Nem, elpárologtak... Tudja, félig angolok vagyunk. Talán nem egészen átlagos amerikaiak, érti?

197

– Biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem átlagosak – mondta Martin. Julia mosolygott, és lement. Borsó, korsó, orsó... Martin az órájára nézett. Három órát és huszonnyolc percet kell eltöltenem valamivel vacsora előtt. Éppen elegendő egy jó zuhanyozáshoz. Marijke egy hosszú asztalnál ült a Sluizer étteremben, a mobilja az asztalkendő alatt. Elmagyarázta kínos helyzetét a főpincérnek, aki szívélyesen átkísérte egy általában magánrendezvényekre használt különterembe. Meggyújtott több gyertyát, elvitte a fölösleges terítékeket, így az asszony egyedül birtokolhatta a húsz ülőhelyes helyiséget. Átlapozta az étlapot, bár itt mindig ugyanazt rendelte. A telefonja éppen akkor szólalt meg, amikor a pincér hozott neki egy pohár bort. – Martin? – Hello, Marijke. Hol vagy? – A Sluizerben. Egy különteremben. – Mi van rajtad? – kérdezte a férfi. Marijke lenézett; nadrágot viselt szürke garbóval. – Az a hátul mélyen kivágott piros ruha, tűsarkú szandál és a fülbevalóm. – A fülbevalót tényleg viselte. – Mit vacsorázol? – Mmm, arra gondoltam, hogy előételnek báránykebabot, főfogásnak pácolt szarvasgerincet. És hozzá finom Merlot-t iszom. – Jó, tartalmas menü. Hová képzeled magad? – A Fahéj Klubba. – Az nem az az indiai étterem, amelyik egy könyvtárban van? – Pontosan. – Sosem jártam ott. – Én sem, kísérletezem. – Telefonálás közben Martin mirelit ételes dobozokat nyitott ki, a mobilját a vállával szorította a füléhez. Csirke rikka masala és saag aloo. A Fahéj Klub nem szállított házhoz. – És te szokásodhoz híven tengeri sügért eszel? – Azt bizony. – Jött a pincér, felvette az asszony rendelését. Marijke visszaadta neki az étlapot, és a tükörképét nézte az étterem üvegablakán. A gyertyák halvány fényében szinte fiatalnak látszott. A tükörképére mosolygott.

198

– Theo hívott? – kérdezte Martin. – Hogyne, igen. Amikor éppen indultam, szóval, nem beszéltünk hosszan. – Hogy van? – Jól. Lehet, hogy szünidőben eljön látogatóba. Azt hiszem, új barátnője van – mondta Marijke. – Ó, ez már valami. Mesélt róla? – A neve Amrita. Egyetemista, Bangladeshből. A családjának konyharuhagyára van, vagy ilyesmi. Theo szerint gyönyörű és zseniális. És állítólag főzni is tud. – Szóval Theo szerelmes. És miben zseni az a lány? – Martin megnyomta a mikró gombjait, az étel forogni kezdett. – Matekban. Theo elmagyarázta, de félek, nem fogtam fel. Jobb, ha tőle kérdezed meg. Martin hirtelen könnyűnek érezte magát, ideiglenesen nem aggódott. – Nagyszerű. Akkor tudnak majd beszélgetni a munkájukról. – Marijkével egy orosz nyelvtanfolyamon ismerkedtek meg; mindig nagy élvezettel tárgyalták meg egymással a fordítási nehézségeket, hogy hogyan olvad bele az egyik nyelv a másikba. – Féltem, hogy egy óvónőnél fog kikötni, egy olyan ijesztően vidám nőnél. – Mmm, még ne házasítsd ki. – Jó, tudom. – Martin töltött magának még egy kis bort. – Ez a gond azzal, ha az ember közvetítők útján, azaz másodkézből éli az életét; jóval gyorsabb a valós életnél. Pár percen belül már a gyerekek nevéről fogunk vitatkozni. Marijke nevetett. – Én már mindet kiválasztottam. Jason, Alex és Daniel a fiúk, Rachel, Marion és Louise a lányok. – Hat gyerek? – Miért ne? Nem nekünk kell felnevelnünk őket. – Marijke étele megérkezett. Martin kivette a magáét a mikróból. Meglehetősen színtelen volt, Martin ezért azt kívánta, bárcsak valóban a Fahéj Klubban volna, nem csupán a képzeletében. Aztán arra gondolt: Csacsiság. Bárcsak együtt ennénk, bárhol.

199

– Milyen a hal? – kérdezte. – Finom. Mint mindig. Amikor az asztalt leszedték, és Marijke a konyakját kortyolgatta, egyszerre csak azt mondta: – Diz-me caisas porcas. (Mondj nekem disznóságokat!) – Portugálul? Kedves úrnőm, ahhoz szükségem lesz egy-két szótárra. – Bement a dolgozószobájába, fogta a portugál-angol szótárt, majd besétált a hálószobájukba. Levette a cipőjét, és bebújt az ágyba. Martin egy kicsit gondolkodott, és átfutotta ihletért a szótárt. – Oké, kezdem. Estamos a sair do restauranté. Estamos num taxi a descer a Vijzelstraat. Somos dois estranhos que partilham um taxi. Sentados tao afastados um do outro quanto possível, cada um olhando pela suajanela. Vai ser urna longa viagem. Olbo de relance para ti. Reparo nas tuas belas pernas, collants de seda e saltos altos. O vestido subiu-te até as coxas, terá sido quando esntraste no taxi, ou talvez a tenhas puxado para cima deliberadamente? Hmm, é difícil dizer... (- Kijövünk az étteremből. Taxiban ülünk, a Vijzelstraaton haladunk. Idegenek vagyunk, de egy taxiba szállunk. Olyan messze ülünk egymástól, amilyen messze csak lehet, mindketten kinézünk az ablakon. Rád pillantok. Észreveszem a gyönyörű lábad, a selyemharisnyád, a tűsarkú cipőd. A ruhád felcsúszott a combodon, talán akkor, amikor beszálltál a taxiba, de az is lehet, hogy szándékosan húztad fel? Hmm, nehéz megmondani...) Marijke ült egymagában a hosszú asztalnál, a kezében konyakkal, a mobillal a fülén, gondolatai a múltban kalandoztak és egy taxiban, amely Amszterdam utcáin kanyargott. Akarlak. Azt akarom, hogy együtt legyünk, ahogy régen. – Marijke? Sírsz? – Nem. Nem, folytasd... – Beszélj, ameddig csak tudsz, amíg le nem merül a telefon, amíg megvirrad, amíg újra láthatlak, szerelmem.

200

Másnap furán enyhe idő volt, az a fajta langymeleg, amely az embereket arra indítja, hogy megjegyezzék: „Globális felmelegedés”; és közben szomorúan mosolyogjanak. Robert korán ébredt a templomi harangok szavára, és azt gondolta: A mai nap tökéletes egy piknikhez a Postman's Parkban. Összeszedte a bátorságát, felment, és meghívta az ikreket. Délre összerakott szendvicseket, palackozott vizet, almát meg egy üveg Pinot Blanc-t egy vénséges, Jessicától és Jamestől kölcsönzött piknikkosárba. Úgy gondolta, busszal mennek, részben tekintettel Valentina metrófóbiájára, részben pedig azért, mert hasznosnak vélte, ha az ikrek megismerik a buszjáratokat. Mire a park szerény kapujához értek, mindhárman megéheztek, az ikrek pedig teljesen elveszettnek tűntek. Robert becipelte a piknikkosarat a parkba, és letette egy padra. – Voilà – mondta. – A Postman's Park. Nem mondta el az ikreknek, mire számítsanak; ők olyasmire gondoltak, amilyen a St. James' vagy a Regent's Park, és most csak álltak és zavartan bámultak. A park kevéske helyet foglalt csak el egy templom és néhány jelentéktelen épület között. Takaros volt, árnyas és néptelen. Akadt egy kicsiny szökőkút, néhány fa meg bokor, a park egyik végében holmi alacsony pajtaszerűség és nekidőlve néhány vénséges, fedőlap stílusú sírkő. – Ez temető? – kérdezte Julia.

201

– Egy régi sírkert, igen. Valentina fura képet vágott, de nem szólt semmit. A park meglehetősen szürke volt, és nem értette, miért akarta Robert annyira idehozni őket. – Miért hívják Postman's Parknak? Nem látok egyetlen postást sem. Sőt, semmiféle postai dolgozót – mondta Julia. – A közelben volt a régi posta. A postások ide jártak elfogyasztani az ebédjüket. Valentina a templomfal feliratát betűzgette. AZ ALDERSGATEEN KÍVÜLI SZENT BOTULF KERÜLET CÉHES ÉS ŐRTEMPLOMA. Robertre nézett, aki mosolyogva megvonta a vállát. A lány pár lépést tett a park végében álló pajta felé. – Melegszik – mondta Robert. Julia ott volt, és Valentina gyorsan odament hozzá. A pajta tetejét gyönyörű fehér cserepek borították, rajtuk feliratok kék betűkkel: Elizabeth Boxall, 17éves Bethnel Green-i hajadon, aki belehalt sérüléseibe, amikor megpróbált Megmenteni egy Gyermeket egy elszabadult lótól, 1888. június 20. Frederick Alfred Croft, Felügyelő. 31 évesen Megmentett egy Elmebajos Nőt az öngyilkosságtól a Woolwich Arsenal állomáson. De őt Magát elütötte a Vonat. 1878. jan. 11. Az ikrek ide-oda járkáltak, olvasgatták a feliratokat. Sok száz volt belőlük. David Selves, 12 éves fiú Woolwich-ból, aki fuldokló barátját próbálta kimenteni, és azt a karjában tartva fulladt meg 1886. szeptember 12-én. – Maga beteg, tudja? – mondta Robertnek Julia. A férfi kissé megbántódott. – Olyan hétköznapi emberek emléktáblái, akik feláldozták magukat másokért. Szerintem ez gyönyörű. – Valentinához fordult, aki bólintott.

202

– Szép – mondta. Nem értette, miért ilyen aljas Julia. Ez olyasmi volt, amit általában mindketten érdekesnek találtak. A cserepeken volt valami igen különös; a történeteket végletesen lerövidítették, csak utaltak a szörnyűségekre, ugyanakkor az emléktáblákat virágokkal, falevelekkel, koronákkal és szigonyokkal díszítették. A díszítés elárulta a szavakat: vízbe fulladt, megégett, agyontaposták, összeomlott. Sarah Smith, a Prince's Színház Pantomim Művésznője belehalt rettenetes sérüléseibe, amikor gyúlékony ruhájában megpróbálta eloltani a társát nyaldosó lángokat. 1863. január 24. Valentinára ránehezedtek ezek a hétköznapi katasztrófák. Visszament, és leült a padra. A biztonság kedvéért elővette inhalátorát, és szippantott kettőt. Julia és Robert nézték. – Asztmás? – kérdezte Robert. – Az. De szerintem most éppen egy pánikrohamot próbál megelőzni. – Julia elkomorodott. – Miért hozott ide minket? – Ez volt Elspeth egyik kedvenc helye. Ha ő mutatná meg a várost, ide hozta volna magukat. – Elindultak Valentina felé. – Együnk? – Robert kicsomagolta a szendvicseket, kiosztotta az ikreknek az enni- meg az innivalót. Egymás mellett ültek a padon, és némán falatoztak. – Jól van? – kérdezte Valentinát Robert. Valentina Juliára pillantott, úgy felelt. – Pompásan. Köszönjük, hogy hozott harapnivalót, ez finom. – Mondj valami kedveset, Julia. – Az, tényleg jó. Mit eszünk? – Garnélás-majonézes szendvicset. Az ikrek belekukkantottak a szendvicsbe. – Rákíze van. – Maguknál ráksalátás szendvicsnek mondanák. Bár sosem értettem, hol van benne a saláta. Julia mosolygott. – Próbáltunk britül tanulni. Nincs benne semmi logika.

203

– Járt Amerikában? – kérdezte Valentina. – Igen – felelte Robert. – Néhány éve Elspeth-tel New Yorkban jártunk. Meg a Grand Canyonban. Az ikrek meghökkentek. – Miért nem látogattak meg minket? – kérdezte Julia. – Beszéltünk róla. De végül Elspeth úgy határozott, hogy nem. Bizonyos dolgokat sosem árult el nekem. Talán ha tudta volna, hogy meghal...? – Robert vállat vont. – Nemigen mesélt a múltjáról. Az ikrek összenéztek, és némán megegyeztek, hogy Valentina lesz az, aki megkérdezi. – De a papírjai magánál vannak, igaz? Szóval most már mindent tud, nem igaz? – Valentina letette a szendvicsét, próbált fesztelenül viselkedni. – A papírjai nálam vannak. Nem olvastam őket. – Micsoda? Hogy tudta megállni, hogy elolvassa őket? – Julia képtelen volt uralkodni a felháborodásán. Pszt, Julia. Majd én. – Nem kíváncsi? – Félek – mondta Robert. – Ó! – Valentina Juliára pillantott, aki késznek látszott hazarohanni, és végigolvasni Elspeth iratait, akár tetszik Robertnek, akár nem. – Nos, azon tűnődtünk, hm, nem lenne-e kifogása ellene, hogy mi elolvassuk a papírjait. Úgy értem, a lakásában élünk, a holmija között, és nem ismerjük őt, és tudja, érdekelne minket. Elspeth. Robert már azelőtt rázta a fejét, hogy Valentina befejezte a mondatot. – Sajnálom. Tudom, hogy rokonai, és normális körülmények között örömmel odaadnék mindent. De Elspeth azt mondta nekem, hogy nem kaphatják meg. Sajnálom. – De meghalt – mondta Julia. Csendben ültek. Valentina Robert mellett ült, és úgy, hogy Julia ne lássa, lenyúlt, és megfogta a férfi kezét. Robert a lány ujjai közé fonta az ujjait.

204

– Oké – mondta Valentina. – Vegyük úgy, mintha nem szóltunk volna semmit. Sajnáljuk. Julia az égre emelte a szemét. Az arcán lévő duzzanat mára kisebb lett; sminkkel takarta el. Valentinának már az is rossz érzést okozott, ha ránézett. Nem tudta, vajon Robert észrevette-e. – Nem én döntöttem így – mondta Robert. – És mivel nem tudom, mi áll bennük, nem tudom megmondani, miért jobb, ha nem olvassák el a papírjait. De Elspeth-nek nagyon fontosak voltak, és nem gondolom, hogy ennyire hajthatatlan lett volna, ha ez nem lenne fontos. – Jól van, jól van – mondta Julia. – Mindegy. Felhők jelentek meg a park fölötti égbolt-darabkán, és cseppekben eleredt az eső. – Talán össze kellene csomagolnunk – mondta Robert. A piknikből kudarc lett, egyáltalán nem olyan városi idill, amilyennek reggel képzelte. Egymás után kisorjáztak a parkból, egyikük szomorúbban, mint a másik. De a buszon Valentina Robert mellett ült, Julia pedig előttük, Robert pedig a kezét nyújtotta Valentinának. A lány a férfi kezébe tette a kezét, meghökkent és elégedett csendben utaztak vissza Highgate-ig.

205

Martin azt álmodta, hogy a földalattin van. A Circle-line egyik vonatán, ahol minden ülés középre néz. Először ő volt az egyetlen utas, de kisvártatva többen is felszálltak, és ő a térdét nézte a hozzá szorított férfi ágyéka helyett. Nem tudta, melyik állomáson kell leszállnia; mivel azonban a körbefutó Circle-line-on utazott, gondolta, addig megy körbe-körbe, amíg eszébe nem jut, hova akart eljutni. Martin különös hangokat hallott a vele szemben lévő ülések felől – roppanó, reccsenő, rágó hangokat, amelyek egyre erősödtek, ahogy a kocsi ment tovább. Martin ideges lett – a hangok valósággal rágták az idegeit, akár a fogak. Valami a lábához gurult. Lenézett. Egy dió volt. A szerelvény megállt a Monument megállóban, és eléggé sokan leszálltak. Immár látta a szemben lévő ülést. Két fiatal nő ült egymás mellett. Fehér papucsot és fehér ápolónői zubbonyt viseltek, és mindkettőnek bevásárlótáska volt az ölében. Mindkét nőnek kiguvadó szeme és kiálló felső fogsora volt. Gyanakodva néztek, készen arra, hogy táskájukat megvédjék a tolvajoktól.

206

Mindkét nő benyúlt a táskájába lapátkezével, diókat markoltak ki, és hatalmas fogaikkal szétroppantották őket. – Miafenétbámulsz? – mondta Martinnak az egyik. Martin hallotta, hogyan gurulnak szerteszét a diók. Mintha senki más nem vette volna észre. Martin megrázta a fejét, képtelen volt megszólalni. A legnagyobb rémületére a két nő felállt, és kétfelől leültek mellé. Az, amelyik az előbb is szólt hozzá, most a füléhez hajolt. – Mókusok vagyunk emberi alakban – suttogta. – És te is az vagy.

207

– Szereznünk kell neked egy orvost – mondta Julia. Valentina bólintott, és zihált. Csakhogy ezt mondani könnyebb volt, mint megtenni. Az ikrek áldott tudatlanságban éltek a brit egészségügyi ellátás bonyodalmait illetően. Robert próbálta nem túlzottan csüggedten elmagyarázni a dolgot. – Nem lehet csak úgy odamenni, és azt várni, hogy ellássák az embert – mondta Valentinának, amikor az ikrek lecsaptak rá a lakása előtt. A kezében tartott levelekkel hadonászva próbált nagyobb hangsúlyt adni a szavainak. – Ki kell deríteni, melyik általános orvos fogad új betegeket, fel kell hívni, és időpontot kell kérni a bejelentkezéshez. Aztán az ember kitölt egy csomó nyomtatványt, és előadja a kórtörténetét. És csak akkor, csakis akkor kap olyan időpontot, amikor megvizsgálják. Valentina mondani kezdett valamit, de köhögés lett belőle. Julia úgy fenyegette meg az ujjával Robertet, mintha ő maga találta volna ki a brit egészségügyi rendszert. – Szó sem lehet róla – mondta. – Egérkének most azonnal kell orvos. – Akkor menjenek a Whittington Kórházba, a baleseti és sürgősségi osztályra. Végül is ezt tették. Robert velük ment.

208

A Whittington Kórház hatalmas épülete a Highgate Hill tövében állt, a Waterlow Park túloldalán. Gyalog mentek. A tavaszi szél nyirkos és makacs volt, mire odaértek, Valentina légzése mély, gyomorszorító, görcsös zihálássá változott. Néhány kérdés és némi várakozás után Valentinát elvitte egy fiatal pakisztáni ápolónő. Julia és Robert hallották a nővér halk, biztató szavait, amíg sietve bekísérte Valentinát a kétszárnyú ajtón, amely elzárta a várót a baleseti és sürgősségi osztálytól. Leültek kitölteni a nyomtatványokat egy középkorú, kutyaképű fehér férfival, aki a felvételi pultnál ült. – Allergiák? – Tetraciklin, penész, szója – mondta Julia. – Betegségek? – Nos – mondta Julia –, a szervei az ellentétes oldalon helyezkednek el. – A felvételis, aki eddig szemlátomást halálosan unta őket, most Juliára nézett, és kíváncsian húzta fel a szemöldökét. – Tükörikrek vagyunk, és az ő belseje nagyjából fordítva van. A szíve például itt – tette a kezét a szegycsontjától kicsit jobbra a mellkasára Julia –, és a mája, a veséje meg mindene nagyjából fordítva helyezkedik el az enyémhez képest. – A férfi belegondolt, és villámgyorsan gépelni kezdett. – Ezt nem tudtam – mondta Robert. – Hát most tudja – felelte bosszúsan Julia. – Nem mintha bármit is számítana, ha nem Valentina orvosa. – Úgy értem, nem tudtam, hogy tükörikrek. Azt hittem, egypetéjűek. Szóval, hogy is mondja, a tükörikrek... nem ellentétesebbek? Julia vállat vont. – Eléggé szimmetrikusak vagyunk, így aztán az arcunkon nem nagyon látszik. Jobban észrevehető, ha a hajunk választékát nézik, az anyajegyeinket. A röntgenképen igazán feltűnő, mert ő annyira az ellentétem. Aszimmetrikus kéthegyű mitrális billentyű előreesése van – tette hozzá a felvételisnek. – Az mit jelent? – kérdezte Robert.

209

– Az a billentyű nem fejlődött ki rendesen – felelte Julia. – Azért vagyok olyan ideges, amikor így lélegzik. Megerőltetheti a szívét, és akkor nagy bajban vagyunk. – Nem hiszem el, hogy majdnem három hónapja tartózkodnak Londonban anélkül, hogy orvost szereztek volna! – Robert egyszeriben nagyon aggódni kezdett, és élesen fogalmazott. – Szándékunkban állt – feleselt Julia –, csak azért halogattuk, mert nem tudtuk, hogyan kell. Igenis gondoltunk rá. – Julia tudta, hogy ez nem kielégítő érv, és ettől bosszús lett. Befejezte a papírok kitöltését, és visszamentek a helyükre a váróban. A diagnózis hörghurut volt. Taxival mentek haza a dombra, Valentina Julia karjába bújt, köhögött. A Vautravers-házban beléptek az előcsarnokba, és az ikrek felfelé indultak. Robert követni akarta őket. – Nem – mondta Julia. – Megvagyunk. Köszönjük. – Gyorsan elfordult. – De Valentinának... – próbálkozott Robert. – Én gondoskodom róla. Az az én dolgom. – Julia nézte, amint Valentina lassan, minden egyes fokon megállva felmegy a lépcsőn. – Kiválthatnám a receptet – ajánlotta Robert. Julia megfontolta. Az hasznos lenne; a gyógyszertár több buszmegállónyira volt. – Oké. Tessék. – Úgy adta oda a receptet, mintha ő tenne szívességet Robertnek, nem fordítva. Robert kiment a kapun, küldetése volt. Én gondoskodom Valentináról. Nem te!, gondolta Julia. Követte Valentinát a lakásba. A forróvizes palackot előbb töltötte meg, mint ahogy levette a kabátját, és egyenesen a hálószobába ment, ahol Valentina lassan vetkőzött. – Hol van Robert? – kérdezte Valentina, mintha nem hallotta volna a másik kettő beszélgetését. – Elment a patikába – mondta Julia. Valentina szó nélkül ágyba bújt. Julia odaadta neki a forróvizes palackot, bekapcsolta a párologtatót, előkerítette a könyvet, amelyet Valentina éppen olvasott, teát főzött; mindezt céltudatosan és meglehetős örömmel tette, még dúdolgatott is, miközben a

210

kényeztető kis feladatokat végezte. Amikor a hálószobába ért a teával, a Cica összegömbölyödve feküdt Valentina fejénél, és Valentina már félálomban volt. A Cica az egyik mancsát oltalmazón Valentina vállára tette, és gyanakodva nézett Juliára. Te is?, gondolta Julia. Mindannyiunknak az a célja, hogy az egyetlen legyünk neki. Letette a teás tálcát az éjjeliszekrényre. Julia ekkor elgondolkodott: Ha én lennék beteg vajon ugyanígy rohanna a betegágyamhoz mindenki? A gondolat felbosszantotta. Sosem volt beteg, mi értelme hát ezen rágódni? Valentina hörögve lélegzett. Julia az ablakfülkébe fészkelte be magát a teájával, ezzel az egész idő alatt ott lévő Elspeth-et arra késztette, hogy felálljon, az ágyhoz menjen, és aggodalmasan harapdálja a hüvelykujját. Nyugtalan nap volt ez mindenkinek: embernek, macskának és kísértetnek egyaránt. Edie az ebédlőasztalnál ült, kávézott, a könyökénél a telefonnal; nem nézett a készülékre, csak a közelében tartotta, mert tudta, hogy nemsokára megszólal. Jack csámborgott be, kezében a vasárnapi Timesszal. Kezdte szétszedni a maga meg a felesége részét. Edie odanyújtotta a kezét, és Jack beletette a gazdasági oldalakat. Edie kinyitotta, ujját végighúzta a tőzsdei táblázatokon, és közben halkan ciccegett. Megcsörrent a telefon. Edie kortyintott a kávéból, mintha nem lenne sürgős a dolog, megvárta a három csörgést. Jack végigment a folyosón, hogy a hálószobában vegye fel. – Mami? – Szia, Julia – mondta Edie. – Valentina? – kérdezte Jack. – Szia, apa – mondta Valentina. Próbált normális hangon beszélni, de az erőlködéstől köhögési roham tört rá. – Jaj, Istenem – mondta Edie. – Ez nem hangzik jól. – Csak bronchitis – mondta Julia. – Jártunk orvosnál. – Ma már jobban vagyok – mondta Valentina. Letette a telefonját, és bement a fürdőszobába köhögni. Julia nézte, amint a

211

mosdóra könyököl, és a kezét a szája elé teszi, hogy elnyomja a köhögés zaját. – Adtak antibiotikumot? Szeded azt a váladékképződéscsökkentőt, amit dr. Brooks írt fel? – Edie és Julia kényelmesen és részletesen nekiláttak megbeszélni mindent Valentina bronchitiséről. Aztán Valentina is visszajött a telefonhoz. – Megismerkedtünk Robert Fanshaw-val – mondta, főként azért, hogy változtasson a témán. – Végre – mondta Jack. – Hol volt eddig? – Segít, hogy felvételt nyerjünk az egészségügyi ellátásba – mondta Julia. – Ó – mondta Edie. – És milyen? – Melankolikus – felelte Julia. – Furcsa és különös. Ha velünk egyidős lenne, nyilván a gótikus divatot követné, tudod, sok-sok testékszer meg tetoválás. – Nem – tiltakozott Valentina. – Kedves. Szégyenlős, és látszik rajta, hogy nagyon hiányzik neki Elspeth. Kis kerek szemüvege van, mint John Lennonnak. – Többet is mondott volna, de le kellett tennie a telefont, hogy köhöghessen. – Valentina bele van esve – tájékoztatta a szülőket Julia. Valentina elhúzta az ujját a nyaka előtt. Ne, Julia! – Kissé öreg hozzá. Velünk egyidős lehet? – tudakolta Jack. – Azt hiszem, fiatalabb. A harmincas évei közepén járhat. Valentina visszajött a telefonhoz. – Nem vagyok beleesve. De kedves. Aha, gondolta Edie, de több esze volt, semhogy hangosan kimondta volna. Beszélgettek az időjárásról, a filmekről, a politikáról. – Most bogarat ültettél a fülükbe – mondta mérgesen Valentina, miután letették a kagylót. – Miért kellett azt mondanod? – Hogy ne a betegségeddel foglalkozzanak – felelte Julia. – Akkor sem igaz. Julia csak nevetett. Edie és Jack egyszerre tették le, és a folyosón találkoztak.

212

– Ne vágj ilyen aggodalmas képet – mondta Jack. – Azt mondja, semmiség. Edie felhorkant. – Az ember éppen ilyenkor aggódik a legjobban. Jack átkarolta a feleségét. – Rémes volt a hangja. – Talán oda kéne mennünk. Nem mennénk be a lakásba, csak Londonba. Bérelhetnénk lakást a közelben... – Edie belebújt az urába. Élvezte, hogy olyan hatalmas, ő pedig olyan picinek érzi magát mellette. Nagyon megnyugtató volt. Jack simogatta az asszony fejét. – Te hogy érezted volna magad, ha anyukád követett volna az óceánon át, és beköltözött volna tőlünk egy saroknyira? – Az más volt. – Megoldják. Hagyjuk békén őket. Edie csóválta a fejét, de Jackre mosolygott. Ez az, csak mosolyogj, és légy az én Edie-m, ez elég nekem. Megcsókolta az asszony feje búbját. – Minden rendben lesz. Robert és Jessica délután a Highgate temető fenti irodájában teáztak. Jessica jelentőségteljes tekintettel nézett Robertre, aki pedig megacélozta a lelkét a várható Prédikáció ellen. Robert arra számított, hogy Jessica arról tart majd kiselőadást, hogy ne hagyja a turistákat vég nélkül videózni, vagy ne vezesse őket zsebre dugott kézzel, mert az nem eléggé méltóságteljes, ám Jessica ezúttal meglepte őt. – Nem gondolod – mondta Jessica –, hogy kissé fiatal hozzád? – Kissé? – Nevetségesen fiatal hozzád? – Lehet – felelte Robert. – Mennyire fiatal a túlságosan fiatal? – Nem is annyira az évei száma miatt, mert ismertem sokakat, akik huszonegy évesen nagyon is érettek voltak – de ők mindketten nagyon fiatalnak látszanak. Mintha tizenhat éves kislányok lennének. – Annak is van bizonyos vonzereje, Jessica.

213

Jessica legyintett. – Tudod, miről beszélek. Különös, hogy őt választod Elspeth után, aki olyan drága, kiegyensúlyozott lány volt, nem holmi szeleburdi – Valentina nem illik hozzád. – Egyesek szerint én voltam túlzottan fiatal Elspeth-hez. – Ezt én mondtam? – Szerintem igen. Ugyanebben az irodában, úgy emlékszem. – Biztosan nem. – Kilenc évvel vagyok fiatalabb Elspeth-nél. Bár lassan utolérem. – Igen... – Te is fiatalabb vagy Jamesnél. – James kilencvennégy. Én júliusban leszek nyolcvanhat. – Nem tudom, társadalmilag miért elfogadottabb, hogy a férfi legyen idősebb. – Szerintem a férfiak alakították így. – Ó! Nem emlékszem, hogy mesélted volna valaha, hogyan ismerkedtetek meg Jamesszel. Jessica habozott a válasz előtt. Nagyon merész dolog lehet, gondolta Robert. Jessica olyan arcot vág mintha a melltartó méretéről érdeklődtem volna. – A háború alatt ismerkedtünk meg. James asszisztense voltam a Bletchley Parkban. – Ugratsz? Nem tudtam. Kódfejtők voltatok? – Tulajdonképpen, amit végeztünk... inkább adminisztratív munka volt. – Jessica összeszorította a száját, mintha máris a szükségesnél többet mondott volna. – Azt hittem, jogásznak tanultatok. – Az ember sok mindent tehet egy hosszú élet alatt. Például sokat teniszeztem, és felneveltem három gyereket. Van idő mindenféle kalandra. – És megmentetted a temetőt. – Nem egyedül, ahogy te is jól tudod. Molly és Catherine, Edward... sok drága embertől kaptunk segítséget. Persze soha nem elegendő a segítség az összes apróságra, amit el kellene végezni.

214

Erről jut eszembe, elvinnéd ezeket hazafelé, és bedobnád Anthony meg Lacey-ék levélládájába, hogy ne kelljen rájuk bélyeget venni? – Persze. Jessica sóhajtott. – Be kell vallanom, kissé kimerültnek érzem magam, ha arra a rengeteg levélre gondolok, amelyeket meg kell írnom. – Az asztalra tette a teáscsészéjét, és Robert felé nyújtotta a két kezét. – Gyere, segíts az öregasszonynak felállni. A délutánt Robert a keleti temető kapujánál, a Lord Strathcona mauzóleumában kialakított kis irodában töltötte, jegyeket árult, és nézte, ahogy a kertészek nyírták a fákat. Csendes nap volt, Robertnek volt ideje elgondolkodni, igaza van-e Jessicának. Valentina talán túlságosan fiatal hozzá. Talán jobb lenne, ha békén hagyná, és tovább gyászolná Elspeth-et. Nem mintha felhagyott volna vele; Elspeth-re gondolni mindig éles fájdalmat jelentett. Ám Robertnek el kellett ismernie, hogy nem gondol Elspeth-re olyan gyakran, mint azelőtt, és hogy az ikrek érkezése egybeesett azzal, hogy immár az ébrenlét nem minden percében érzékelte Elspeth hiányát. Szégyellte magát, mintha olyan őrző lett volna, aki átengedte az őrtornyát az ellenségnek. De Elspeth nem akarná, hogy egész további életemben őt gyászoljam. Nem igaz? Erről lényegében nem beszéltek, ám helytelennek érezte azt is, hogy Elspeth emlékének szentelje magát, de azt is, ha Valentina foglalná el ábrándjaiban azt a helyet, amelyet korábban Elspeth. Állandó bűntudatban élt. Nagyon zavaró volt, de kicsit élvezetes is. Kora reggel Robert Valentinát a hátsó kertben üldögélve találta egy termosz teával. A zöld ajtón átjött, és nem sejtette, hogy a lány ott van, amíg az rá nem köszönt. – Jó reggelt! – Jóságos ég! – mondta Robert, miután hátralépett, és kis híján bokáját törte egy sírkövön. – Bocsánat, jó reggelt. Valentina az alacsony kőpadon ült, kockás köntösben. Mezítláb. – Jaj... elnézést kérek!

215

– Nem fázik? – Meleg napnak ígérkezett, de a hajnal még hűvös volt. – De, már igen. Kihűlt a teám. – Miért nem jön be? A lány felnézett az első emeleti ablakokra. – Julia még alszik. Valentina óvatosan lépegetett a nyirkos mohán, és Robert kitárta előtte ajtaját. Amikor a lány bement a karja alatt, úgy érezte, mintha madarat fogott volna. – Kér egy kardigánt vagy valami meleget? – Nem, talán egy kis teát... Robert feltette a kannát. Aztán elment átöltözni, hogy megszabaduljon saras ruhájától. Amikor visszajött, Valentina az íróasztalánál állt. – Kik ezek a nők? Robert íróasztala fölött a fal tele volt képeslapokkal, újságkivágásokkal, az Internetről kinyomtatott és könyvekből kimásolt képekkel, csupa nővel. Sugár alakban spricceltek szét a fal közepétől, akár a napkitörés; itt-ott csoportokat alkottak, mintha csillagrendszerek lennének az asszonyok galaktikájában. – Ó! Nos, az Eleanor Marx, Karl lánya. Az ott Mrs. Henry Wood. Ez meg Catherine Dickens... – Valamennyien a Highgate-ben vannak eltemetve? – Pontosan. – Férfi nincs? – A férfiak ott vannak. – A másik falon újabb galaktika helyezkedett el. – Inkább a nőket nézem, ha elakadok; a férfiak így együtt eléggé morcosak. Valentina felgyújtotta az íróasztali lámpát, hogy jobban lásson. A kanna fütyült, Robert pedig kisietett a szobából, és Valentina teájával tért vissza. A lány azt mondta: – Láttuk a festményt a Tate-ben. – A fal közepén lévő képeslapra mutatott. – Ő kicsoda? – Ez Millais Ophelia című festménye. A modell Elizabeth Siddal. – Robert érezte, hogy elpirul, amint Valentina felé fordul.

216

– Sok képe van róla – mondta Valentina. – Ő volt Dante Gabriel Rossetti múzsája. Újra meg újra lefestette. Ő volt a preraffaeliták szemében a nőideál. Kicsit a megszállottja vagyok. – Miért? – Hogy miért? Azt hiszem, nem volt különösebben vonzó személyiség; inkább mohó és beteges. Talán azért, mert csodaszép volt, és fiatalon halt meg. – Robert mosolygott. – Ne nézzen rám ilyen aggodalmasan. Csak nagyon kicsit rajongok érte. – Szemlátomást bukik a halott lányokra – mondta Valentina. Viccelt, Robert mégis védekezett. – Nem azért, mert halottak. Bár az elérhetetlenség mindig vonzó. – Ó! – Hogy értheti ezt? Robert helyet csinált a papírkötegek között, és leült az íróasztalára. Valentinának a forgószéket kínálta fel, és a lány 360 fokos kört írt le, meztelen lábát maga elé nyújtva, óvatosan egyensúlyozva a teát. Annyira gyerekesnek látszott, hogy Robertnek szinte fájt ránéznie. Azt hiszem, pillanatnyilag egyáltalán nem a halott lányok jelentik számomra a legnagyobb problémát. – Nem sok bútora van – mondta Valentina. – Nem. Ez a lakás túlságosan nagy nekem. És valójában túlzottan drága is. – Akkor miért lakik mégis itt? – Elspeth tehet róla. Valentina a férfira mosolygott, és ismét körbefordult. – Nálam is ez a helyzet. – Kinyújtotta az egyik meztelen lábát, hogy fékezzen vele, majd az ellenkező irányban fordult egyet. – Azért költözött ide, mert ő itt volt? – Az előkertben találkoztunk. Azért nézelődtem, mert láttam egy „Kiadó” táblát, én pedig a temetővel határos házban kerestem lakást, mert olyan kis ajtóra vágytam, tudja, a kert falán... Szóval, éppen kezdtem felírni az ingatlanügynök nevét, amikor Elspeth kiugrott a kapun, hogy nála van a kulcs, és nem szeretném-e megnézni a lakást. Persze azt mondtam: Igen, kérem, mert kíváncsi

217

voltam rá. Ő pedig körbevezetett. És nyomban kiderült, hogy a lakás túlságosan nagy, de semmi sem érhet fel egy vonzó nővel egy üres lakásban... – Robert belemerült a történetbe, ebben a pillanatban meg is feledkezett Valentináról. – Szóval, végül beköltöztem. Bár be kell vallanom, olyan ostoba voltam, hogy évekig nem jöttem rá, hogy ő csípett fel engem, nem fordítva. Nagyon fiatal voltam. – Ez mikor történt? Robert számolt. – Majdnem tizenhárom éve. – Ó! – Akkor mi nyolcévesek voltunk. Valentinának hirtelen eszébe jutott valami. – Miért nem éltek együtt? Úgy értem, ezek hatalmas lakások. Szerintem vicces, hogy két szingli két ekkora lakásban éljen. Ráadásul magának nincs is sok cucca. – Nincs. Tényleg nincs. – Robert Valentina térdét nézte. – Elspeth nem akarta. Egyszer együtt élt valakivel, és nem szerette a dolgot. Szerintem már másként érzett a vége felé, amikor állandóan én gondoskodtam róla. Azt hiszem, rájött, hogy működőképes lett volna az együttélésünk. Én eléggé önálló vagyok, az volt ő is. Szeretett egyedül lenni, abban a tudatban, hogy a közelében vagyok, ha kellek. – Mami is ilyen. – Tényleg? – Azt hiszem, apa sem érti, tudja, mami néha olyan, mintha csak vendégségben volna, teljesen magába zárkózik, aztán meg igazán jó fej, és valahogy jobban velünk van, tudja? – Valentina felnézett a férfira. – Elspeth is ilyen volt? Robert előbb magában értelmezte a hallottakat. – Igen – mondta aztán. – Néha nagyon messze járt, akkor is, ha ott volt. – Elspeth-nek arra a fura szokására gondolt, hogy szeretkezés után mintha teljesen megfeledkezett volna róla, pedig ott feküdt rajta, izzadságban úszva. – Aha. Teljesen. Elspeth szeretett dirigálni mindenkinek? Nálunk mindig, mindenben mamié a végső szó.

218

– Hmm. Azt hiszem, szeretett dirigálni, de én szeretem, ha dirigálnak. A mi családunkban rengeteg nagynéném volt, egész gyerekkoromban nők dirigáltak nekem. – A lányra mosolygott. – Úgy látom, Julia dirigál magának. – De én ezt nem szeretem. – Valentina elhúzta a száját. – Nem akarok dirigálni senkinek, de azt sem szeretem, ha nekem dirigálnak. – Ez teljesen normális. – Hány óra? – kérdezte Valentina. Felült, csészéjét az íróasztalra tette, egyszeriben ideges lett. Robert az órájára nézett. – Fél nyolc – mondta. – Hét harminc? Mennem kell. – Felállt. – Várjon – mondta Robert. – Mi baj? – Lecsúszott az íróasztalról, megállt a lánnyal szemben. – Julia ki fog borulni, ha felébred, és nem talál otthon. Robert habozott. Vissza fog jönni. Engedd el. Élesen hasított belé a magány már akkor, amikor Valentina kifelé indult. Követte a lányt a lakás hátsó ajtajáig. Valentina a kilincsre tette a kezét. Mindketten zavarban voltak. – Velem vacsorázna valamelyik este? – kérdezte Robert. – Igen. – Most szombaton? – Oké. – A lány megállt a küszöbön. Robert úgy vélte, esetleg megcsókolhatná, hát így tett. A csók meglepte, mert olyan régen nem csókolt senkit Elspeth-en kívül. Valentinát is meglepte, mert ő jóformán soha, senkit nem csókolt így – számára a csók mindig inkább elméleti volt, semmint gyakorlati. Utána egy kicsit úgy maradt, a szeme csukva, a feje félrehajtva. Össze fogja törni a szívem, gondolta Robert, én pedig hagyni fogom. Valentina kiment, és fellépkedett a lépcsőn. Robert hallotta az ajtajuk csapódását. Robert csak állt, próbálta elrendezni magában a történteket, nem sikerült, hát maradt a szédült zavarodottság. Készített magának egy italt, és lefeküdt.

219

Szombat este Robert öltönyben jelent meg az ikrek ajtaja előtt. Valentina kisurrant, és csak ennyit mondott: – Menjünk. Robert látta az előszoba tükreiben Juliát, amint elhagyatottan áll a félhomályban. Inteni akart neki, de Valentina már lefelé sietett a lépcsőn, ő pedig követte. Amikor Robert felpillantott, Julia éppen kidugta a fejét az ajtón. Csúnyán nézett a férfira, és becsukta az ajtót. Robert már előre megrendelte a minitaxit. – Andrew Edmunds, a Sohóban – mondta a sofőrnek. Átszáguldottak Highgate Village-en, Kentish Townon. Robert figyelmesebben megnézte Valentinát, és látta, hogy Elspeth holmiját viseli, fekete bársonyruhát és fehér kasmír vállkendőt, amelyek más, évekkel korábbi estéket idéztek fel a férfiban. Még a cipő is Elspeth-é volt. Mit akar ezzel? Ekkor rájött, hogy Valentina valószínűleg nem hozott magával ünneplőruhát Amerikából. Kissé bosszúsan arra gondolt, hogy Elspeth több mint elegendő pénzt hagyott az ikrekre ahhoz, hogy új ruhákat vegyenek. Valentina idősebbnek látszott Elspeth ruhájában: mintha csak Elspeth darabkáit öltötte volna magára. A lány kinézett az ablakon. – Sosem tudom, hol vagyunk. Robert is kinézett. – Camden Town. Valentina sóhajtott. – Minden olyan egyforma. És olyan sok. – Nem kedveled Londont? A lány a fejét rázta. – Kedvelni akarom. De mégsem otthon. Robertnek eddig eszébe sem jutott, hogy a lány nem marad, ha letelt az egy év; most hirtelen sürgető késztetést érzett, hogy meggyőzze Valentinát London kívánatosságáról. – El nem tudnám képzelni, hogy bárhol másutt éljek. No de én itt nőttem fel. Azt hiszem, ha elmennék, kissé csonkának érezném magam. Ide köt minden emlékem. – Hát ez az. Én pontosan ezt érzem Chicagóval kapcsolatban.

220

Robertet megmosolyogtatta a lány komolysága. – Nem vagy túlságosan fiatal ahhoz, hogy ennyire nosztalgikus légy? Én régimódi, vén történész vagyok, jogom van a megcsontosodottsághoz. De rád még várnak a kalandok. – Hány éves vagy? – kérdezte Valentina. – Harminchét leszek két hét múlva – felelte Robert. Észrevette, hogy a lány nem tiltakozott, amikor öregnek írta le magát. Valentina elmosolyodott. – Ezt meg kell ünnepelnünk. Robert először azt hitte, a lány kettejükre gondol; aztán rájött, hogy önmagára és Juliára. Elképzelte Julia reakcióját, így hát azt mondta: – Azt hiszem, a temetőben lesz torta és tea; gyere el inkább oda, és ismerkedj meg a többiekkel. – Oké. – Valentina mosolygott. – Sosem voltam még temetőben tartott születésnapon. – Jaj, hát nem lesz nagy ünnepség, csak a szokásosnál kicsit flancosabb teázás. Nem lesznek ajándékok, semmi ilyesmi. Születésnapi történeteket kezdtek mesélni. – Akkor mentünk először cirkuszba... – A kórházban kötöttem ki, gyomormosás lett a vége... – Julia nagyon mérges volt... – Apám beállított aznap délelőtt, és addig sosem találkoztam vele... – Micsoda? Robert elhallgatott, mérlegelte, elmesélje-e a lánynak ezt a történetet kapcsolatuknak ennyire az elején. Állandóan megfeledkezett róla, hogy alig ismerik egymást. – Hm, nos. A szüleim valójában nem voltak házasok. Apámnak tulajdonképpen másik családja volt, Birminghamben. Ők voltak az igazi családja – ma is ők azok –, és nem tudnak anyámról meg rólam. Apámmal nem is találkoztam az ötödik születésnapomig. Megjelent egy Lamborghinivel, és elvitt minket egész napos kirándulásra Brightonba. Akkor láttam először a tengert.

221

– Ez félelmetes. Hogyan várhatott ennyi ideig, úgy, hogy nem is látott? – Teljesen el volt foglalva magával, és nem szerette a gyerekeket. Ami mókás, mert van öt féltestvérem. Anyám azt mondja, azért jött el megnézni engem, mert ő végül pénzt kért apámtól. Ezután néha-néha felbukkant, hozott valami használhatatlan ajándékot... Egészen szórakoztató, és teljesen megbízhatatlan. Gyerekkoromban attól féltem, hogy elvesz anyámtól, és soha többé nem látom anyámat. Valentina nézte Robertet. Viccel? Mert ha igen, nem látszik rajta. A taxi megállt az étterem előtt. Valentina tágas, elegáns és csendes helyre számított, de parányi, zsúfolt helyiségben találta magát, ahol a gerendák már megfeketedtek az időtől, és alacsony volt a mennyezet. Hatalmába kerítette az a ritka érzés, hogy nagy. Ez az igazi London, ahol a londoniak étkeznek. Érzelmek kavarogtak benne: diadal, amiért végre nem turista; elégedettség, amiért ő itt van, Julia pedig nincs; és az, hogy mennyire képtelen Roberttel társalogni. Mit mondhat az ember olyan férfinak, aki attól félt, hogy az apja elrabolja? Julia mit mondana? Miután beszorították őket egy asztalkához egy hangos, City-beli társaság és egy könyvkiadónak gazsuláló irodalmi ügynök közé, Valentina megszólalt. – Miért tette volna? Robert az étlap fölött nézett a lányra. – Tessék? – Hm, apád. Azt mondtad...? – Ja, igen. Most már tudom, hogy sosem tette volna meg, de mindig ezzel viccelődött, hogy milyen nagyszerű lenne, csak ő meg én, meg hogy elvinne északra... Olyan volt számomra, mint valami gonosz manó. Tulajdonképpen féltem tőle, egészen tizenéves koromig. Valentina kikerekedett szemmel bámult a férfira, aztán az étlap tanulmányozásában keresett menedéket, mert válaszolni nem tudott. Teljesen higgadtan mesélte. Szerintem az embernek mindegy, milyen a családja, nem csodálkozik rajta. Most nagyon is átérezte, hogy igen fiatal és fölöttébb amerikai.

222

Túlságosan messzire mentem, állapította meg Robert. – Kérsz egy pohár bort? – kérdezte. – Mit ennél? Akadozva beszélgetni kezdtek; jó irányba terelte a csevegést, hogy mindketten Monty Python-rajongók, aztán jöttek az anekdoták a temetőről, Valentina cicájának bohóságai, az édesköményleves kiértékelése. A vacsora végére már újra fesztelenül viselkedtek egymással, de legalábbis nem érződött az elején tapasztalt feszültség. Hosszú este volt, egyedül a lakásban. Julia fejében megfordult, hogy felmegy Martinhoz, de dühös volt, amiért egyedül hagyták, és eltökélte, hogy olyan pocsék estéje lesz, amilyen még nem volt. Hálás volt, hogy a televízió még mindig nem működött. Julia melegített egy kis paradicsomlevest, leült az ebédlőben, evett, és a Szerencsés flótás egy régi példányát olvasta, amelyet Elspeth dolgozószobájában talált. Elspeth vele szemben ült, és nézte. Nehogy ráöntsd a levest, dedikált első kiadás. Elspeth rájött, hogy részletesebb útmutatást kellett volna hagynia az ikreknek. Egyáltalán nem akartak ők tönkretenni semmit, de őrjítően lazán bántak a dolgokkal: a fürdőkádban olvasták a Tristram Shandy meg a Villette ritka példányait, Daniel Defoe-értekezéseket dugtak a retiküljükbe, hogy a földalattin olvassák. Elspeth szerette volna elvenni a könyvet Juliától. De mit izgat? Könyv, ő pedig olvassa, inkább örülnöm kéne. Nem kéne izgatnia annak sem, hogy Valentina az én ruhámat viseli, és Roberttel vacsorázik... de izgat, nagyon is izgat. Julia megette a levest, becsukta a könyvet, leszedett, elmosogatott. Játszott a Cicával, amíg a Cica rá nem unt, és el nem vonult a gardróbszobába szunyókálni. Aztán Julia lefeküdt a nappaliban a kanapéra, és a plafont bámulta, amíg végül nem bírta tovább, és bekapcsolta a számítógépét. Azzal múlatta az időt, hogy e-maileket írt néhány régóta hanyagolt középiskolai barátjának. Elspeth visszavonult a fiókjába duzzogni. Tízkor Julia megfürdött. Fél tizenegykor arra gondolt, hogy Valentina most már biztosan perceken belül megjön. Éjfélig háromszor hívta Valentina mobilját, és egyre idegesebb lett. Elspeth nézte a fel-alá járkáló Juliát, és

223

megérezte... mit? Baj. Veszély. Túlságosan sok volt ez, mintha valami ijesztő variációban megismétlődne a múlt. Elspeth elképzelte az összes helyet, ahová Robert vihette Valentinát, a kedvenc bárokat, a kedvelt útvonalakat... Gyere haza, gyere ide, ahol szemmel tarthatlak. Julia lefeküdt, de ébren feküdt, füstölgött magában. Elspeth az ablakban ült. Vártak. – Van kedved sétálni egyet a South Banken? – kérdezte Valentinától Robert. Már kifizette a számlát, kifelé indultak az étteremből. Valentina habozott. A cipőjén elmélkedett. Hegyes orrú, tűsarkú és fél számmal nagyobb a lábánál. – Persze – mondta. Taxival mentek a Westminster hídig. Az utcák furcsán üresek voltak. Lépteik hangosan koppantak a köveken, a folyó túlsó partjáról nevetés hallatszott. Valentina sosem járt még éjjel a Westminsterben. Sokkal szebb tömeg nélkül. Robert átvezette a lányt a hídon, aztán néhány lépcsőn lefelé. Egymás mellett álltak a korlátnál a Temze partján, a Parlamentet nézve. A narancsvörös hold alacsonyan lebegett a Big Ben fölött. Robert átkarolta a lány vállát. Valentina megmerevedett. Így álltak néhány percig, mindketten azon tűnődve, mire gondolhat a másik. Aztán Robert megszólalt. – Menjünk? Biztosan fázol. – Igen, egy kicsit – felelte a lány. Felmentek a lépcsőn. Valentinának megkönnyebbülést jelentett, hogy mennek. Nem tudta, mi következik; azt sejtette, hogy a férfi meg fogja csókolni, de vajon többet is vár ennél? Azt képzeli, hogy vele megy? Megérti-e, hogy ez mennyire lehetetlen? Hány óra? Julia ki fog borulni, ha nem ér haza hamarosan. Már úgyis dühös, de teljesen kifog borulni... Valentina próbálta megnézni Robert óráját, úgy, hogy a férfi ne vegye észre. Aztán eszébe jutott, hol vannak, és a Big Ben felé fordult. Majdnem éjfél volt. Végigsétáltak a Waterloo híd, aztán a Blackfrairs híd előtt. Valentinának égett a lába. A férfi egy kiállításról beszélt neki, amelyet a Tate Modern Galériában látott.

224

A lány vágyakozva nézett minden egyes padra, amelynél elhaladtak. Már a London híd közelében jártak, amikor megkérdezte: – Nem ülhetnénk le? – Jaj – kapott észbe a férfi. – Szörnyen sajnálom... Megfeledkeztem a cipődről. Valentina leereszkedett a padra, és kibújt a cipőből. Mozgatta a lábujjait, körözött a bokájával. Robert lehajolt, és felvette a cipőt. Ült a lány mellett, a két kezében egy-egy cipővel. A cipő meleg és kissé nyirkos volt. – Szegény lábad – mondta. – Nem az én cipőm – mondta a lány. – Tudom. – Letette Elspeth cipőjét a padra. – Nosza! – nyújtotta a kezét. – Add ide a lábad. A lány kételkedő arccal engedelmeskedett. A férfi segített a lánynak hátradőlni a könyökére, és az ölébe vette a lábát. – Le tudod venni a harisnyád? – Ne nézz ide – mondta a lány. A férfi masszírozni kezdte a lány lábát. Eleinte a lány nézte a férfit, de aztán hátraengedte a fejét, és a férfi nem látott mást, csak a hosszú nyakat meg a hegyes állacskát. A férfi a lány lábára összpontosított, és úgy érezte, a megrontás újabb fokára hágott azzal, hogy nyilvános helyen masszírozza egy fiatal lány lábát. Vajon őrizetbe veszik-e ezért az embert? De nem gondolkodott tovább. A világ leszűkült a padjukra, a lány lábára, az ő kezére. Valentina felemelte a fejét. Kába volt és teljesen ellazult. Robert lehajolt, és megcsókolta a lány lábát. – Tessék – mondta. – Jóságos ég – mondta a lány. – Nem hiszem, hogy menni tudok. – Majd viszlek – felelte a férfi, és úgy is tett. Majdnem hajnali kettő volt, amikor Julia és Elspeth lépéseket hallottak a lépcsőn. Julia kiugrott az ágyból, de maga sem tudta, Valentina elé menjen-e, vagy várja benn. Elspeth kirepült az előszobába, látta, ahogy lassan nyílik az ajtót; látta, hogy Robert a karjában hozza Valentinát; látta, hogy gyengéden leteszi a földre a

225

lány meztelen talpát, a lány kissé meginog, mindkét kezében egyegy cipővel, és Elspeth úgy tudta, mintha csak látta volna, hogy mi történt a férfi meg a lány közt. Valentina csak állt, befelé lesett a sötét lakásba. Robert felé fordult, és búcsút intett. A férfi mosolyogva meghajolt, odaadta a lánynak a harisnyáját, és lement. Valentina belépett a lakásba, és becsukta az ajtót. Hangtalanul jutott el a fürdőszobába. Elspeth az előszobában maradt. Nem volt kedve végighallgatni az ikrek közti veszekedést. Ezt magam is átéltem már. Szerette volna elhagyni a lakást, egyedül lenni, rendezni az érzéseit. Szerette volna felkeresni Robertet, és kérdőre vonni őt. De mit kérdeznék tőle? Mit mondanék? Elspeth egy erős italra vágyott, egy jó nagy bőgésre a fürdőkádban. Addig gyalogolni, amíg eléggé fáradt nem lesz az alváshoz. Mindezek helyett belibbent a dolgozószobájába, és az előkertet nézte a holdfényben. Engedj el, kérte azt az akármit, ami itt tartotta. Meg akarok halni, kérlek; igazán meghalni, és elmenni. Várt, de nem jött válasz. Kérlek, Istenem vagy bárki, könyörgöm, engedj elmenni! Kinézett a kertre, fel az égre. Nem történt semmi. Akkor megértette, hogy nem hallgatja meg senki. Bármi is történjék vele, az immár kizárólag rajta múlik. Valentina a kezében a harisnyával és a cipővel lopakodott be a hálószobába. Julia pizsamában ült az ágyon, kalimpált. Megfordult, amikor Valentina belépett. – Tudod, hány óra? – Nem. – Majdnem hajnali kettő. – Ó! Julia leugrott az ágyról. A cipővel védekezhetek, ha meg akar ütni, gondolta Valentina. Álltak egymással szemben, mindketten vonakodtak kimondani a következő szót, amely elindítja a veszekedést. Egyszerűen le kéne feküdnünk, gondolta Julia. De nem tudta megállni, hogy meg ne szólaljon. – Csak ennyit tudsz mondani? „Ó”? – Utánozta Valentina megjátszott ártatlanságát. Ó, ó, ó!

226

Valentina vállat vont. – Nem állok kijárási tilalom alatt. És nem vagy az anyám. És ha az anyám lennél is, huszonegy éves vagyok. – Szóval, mit tudsz velem kezdeni, Julia? – Lehetnél annyira udvarias, hogy közöld velem, mikor jössz haza, hogy ne aggódjak. – Több vagyok anyádnál. Nem léphetsz le egyedül. – Az nem az én bajom. Tudtad, hol vagyok és kivel. – Nem vagyok a tulajdonod. – Vacsorázni mentél. A vacsora nem tart éjjel kettőig! – Mit műveltél hét órán át? – Randevúm volt, és semmi közöd hozzá! – Szállj le rólam! – De igenis van hozzá közöm! Hogy képzeled? – Nincsenek titkaink egymás előtt. – Nem gondolod, hogy ideje mindkettőnknek önálló életet élnie? – Jóságos ég hagyj már békén, Julia. – Hiszen azt tesszük! Önálló életet élünk együtt... – Valentina! – Nem úgy értettem! – Áthajította a szobán a cipőt, amely ártalmatlanul pottyant a szőnyegre. – Tudod, hogy értettem... a magam életét akarom. Magánéletet! Elegem van belőle, hogy fél ember vagyok. – Sírva fakadt. Julia egy lépést tett felé, mire Valentina felsikoltott. – Ne nyúlj hozzám! Ne... – és kiszaladt a szobából. Julia leeresztett karral, lecsukott szemmel állt. Holnapra észhez tér. Mintha ez mégsem történt volna. Visszabújt az ágyba, fülelt, hallja-e valahol a lakásban Valentinát. Végül elaludt, és azt álmodta, hogy fenn van Martin lakásában, és egyedül kószál a dobozrakások között. Valentina a vendéghálószobában feküdt le. Az ágynemű nyirkos volt, és furcsán tapasztaltnak érezte magát attól, hogy az alsóneműjében feküdt le. Nem emlékszem, aludtam-e valaha is egyedül. Azonban túlságosan izgatott volt az alváshoz. A Juliával történt összecsapás járt a fejében; a Roberttel töltött este mintha hetekkel korábban lett volna, a valódi csata homályos és kellemes

227

közjátékaként. Józannak és diadalmasnak érezte magát: Én győztem, gondolta. Pontosan azt mondtam, amit akartam. Juliának nem volt igaza. Tudta, hogy nekem van igazam. Mostantól másként lesz. Reggel az ikrek zavartan találkoztak a konyhában. Rántottát készítettek pirítóssal, együtt reggeliztek az ebédlő hideg fényében, nemigen szóltak. A dolgok visszatértek a normális medrükbe, mégis minden más lett.

228

– Szörnyen nézel ki – mondta néhány nappal később Martinnak Julia. – Veszek neked valami vitamint. – Most úgy beszélsz, mint Marijke. – És az jó vagy rossz? – Martin dolgozószobájában ültek. Késő délután volt; Valentina a temetőbe ment Roberttel, így aztán Julia feljött, mint valami kóbor állatka, hangosan panaszolva, hogy magára hagyták, és azt remélve, hogy Martin majd nézi vele a tévét. Csakhogy Martin dolgozott, így aztán Julia csak téblábolt körülötte, unatkozott, de közben reménykedett. Martin elmosolyodott, és megfordult a székkel, hogy a lányra nézzen. A számítógép képernyőjének csekélyke fényében a férfi túlviláginak tetszett; Julia gyönyörűnek látta, bár tudta, hogy ez a veszteség szépsége. A férfi arca kékes volt, a keze pedig bámulatos vérnarancs színű az íróasztali lámpa meleg fényében. – Kedves. Jó, hogy valaki aggódik értem egy kicsit. De azért ne vidd túlzásba. Julia fejében kezdett körvonalazódni egy terv. – Nem fogom. De ha hozok vitamint, azért beveszed? Martin visszafordult a képernyő felé. Éppen egy keresztrejtvény rácsán dolgozott. Klikkelt, és három kocka fekete lett. – Talán. Általában elfelejtem bevenni a pirulákat. – Én emlékeztethetlek rá. Lehetne ez a dolgom.

229

– Azt hiszem, még mindig egyszerűbb, mint gyümölcsöt meg zöldséget enni. – Oké, holnap elmegyek a patikába – mondta Julia. Habozott. – Egész éjjel dolgozni fogsz? – Igen, már tegnap el kellett volna kezdenem, de eltértem a tárgytól. Holnaputánra kell. – Martin bejegyzett valamit a rejtvény kézzel írt vázlatába. – Ha tévézni akarsz, csak tessék. – Nem, egyedül nincs hozzá kedvem. Lemegyek olvasni. – Nos, sajnálom, hogy nem vagyok elég szórakoztató társaság, de ezt be kell fejeznem, különben a szerkesztőm megjelenik az ajtómban egy bunkósbottal. – Oké. – Mire leért a lakásba, Juliának kész volt a terve. – Nem teheted – mondta Valentina, amikor Julia elmesélte neki. – Nem adhatsz be neki gyógyszert úgy, hogy nem árulod el neki. – Miért ne? Azt állítja, a kezelés elutasítása is a betegség része, így hát belecsempészem a gyógyszert. Örülni fog, amikor végre hat, és ki tud menni. – És a mellékhatások? Mi van, ha allergiás? És különben is, hogy szerzel kényszerbetegség elleni gyógyszert? – Egyszerűen elmegyünk az orvoshoz, és úgy teszünk, mintha kényszerbetegségünk lenne. Olvastam róla, nem nehéz eljátszani. Arra gondoltam, azt mondom a dokinak, hogy rettenetesen félek a kígyóktól. Esetleg teljesen kiszedem a szemöldököm is. – Mi az, hogy elmegyünk? Én nem megyek veled. – Valentina úgy markolta meg a széke karfáját, mintha attól félne, hogy Julia kirángatja a helyéről. Julia vállat vont. – Oké, rendben. Egyedül megyek. Bonyolultabb volt, mint hitte, de Julia végül szerzett Anafranilreceptet. Áttette a kapszulákat egy vitaminos üvegcsébe, és egy este, vacsora után megjelent Martin dolgozószobájában. – Nézd, nem felejtettem el – mondta, és megrázta az üvegcsét. A férfi valamilyen fényképek fölé hajolt, éppen belemerült egy másik nyelvbe.

230

– Bocsánat, tessék? Ó, szia, Julia. Mi az? Nagyon kedves, köszönöm. Nézd, ide teszem a számítógép mellé, hogy ne felejtsem el bevenni. – Nem – mondta Julia. – Magamnál tartom, és gondoskodom róla, hogy bevedd. Nem ebben állapodtunk meg? – Megállapodtunk? – csodálkozott Martin. A lány a konyhába ment egy pohár vízért. Odaadta Martinnak az orvossággal együtt. A férfi egy pillanatig a tenyerén tartott kapszulára meredt, aztán kérdőn pillantott fel a lányra, de nem szólt semmit. – Nem veszed be? – kérdezte idegesen a lány. A kapszulára rá volt írva: ANAFRANIL 25 MG; Julia arra számított, hogy a rövidlátó Martin nem veszi észre. – Hmm? Ó, igen. – Martin a szájába tette a pirulát, és lenyelte a vízzel. – Parancsára, kedves nővér. Julia kacagott. – Máris jobban nézel ki. – Kacéran megcsörgette az orvosságos üvegcsét, és lement. Valentina Elspeth dolgozószobájának padlóján ült, és a számítógépét leste. – Meg fogod ölni – mondta Valentina. – Dehogyis! Miről beszélsz? – Ezt nézd meg! – Valentina a számítógépet Julia felé fordította, aki közben leült mellé a földre. – Nézd csak a mellékhatásokat! Julia olvasta. A látásélesség romlása, székrekedés, hányinger, hányás, allergiás reakciók, szívdobogás... Hosszú lista volt. Julia Valentinára nézett. – Sokat vagyok odafenn. Gyakrabban látom, mintha egy orvoshoz járna. Csak szemmel kell tartanom, és kész. – És ha szívinfarktust kap? – Nem valószínű. – És ha rohamai lesznek? Neked nem fogja bevallani, ha egyszeriben impotens lesz vagy székrekedéses. – Csak egy kis adagot adtam neki. Valentina kilépett a programból, és kikapcsolta a gépet. Felállt. – Hülye vagy – mondta Juliának. – Nem dönthetsz mások helyett. És rémesen nézel ki szemöldök nélkül.

231

– Te még nem is találkoztál vele – mondta Julia, de Valentina már kiment a szobából. Julia hallotta, hogy a húga átsétál a lakáson, kimegy az ajtón, le a lépcsőn. – Nagyszerű – mondta Julia. – Csak maradj ilyen. Majd meglátod.

232

Robert születésnapján tiszta és balzsamos volt a hajnal. Robert előző este rendes időben feküdt le, így aztán furamód vidáman és várakozással tele kelt ki az ágyból. – Dadadadadada-blablablabla születésnap...– Énekelt a zuhany alatt, és lágy tojást reggelizett pirítóssal. A délelőttöt azzal az élvezettel töltötte, hogy átírta disszertációjának Stephen Gearyről, a Highgate temető építészéről írt fejezetét. Dél előtt nem sokkal érkezett a temetőbe, és az irattárban bogarászott Jamesszel, amíg kettőkor el nem jött az idegenvezetés ideje. Mintha az összes ismerős síremlék úgy köszöntötte volna: Végül te is halott leszel, de nem ma. Amikor a vezetés után visszaért, a földszinti irodában csupán Nigel tartózkodott egy fiatal párral, akik a kisbabájuk temetését jöttek megbeszélni. Robert sietve visszavonult és felment az emeletre. Valentina szerényen meghúzódott az egyik irodai széken. Jessica telefonált; Felicity teát főzött, és halkan beszélgetett George-dzsal, a kőfaragóval egy síremlékről, amelyet George tervezett; James lekiabált Jessicának az irattárból; Edward fénymásolt, Phil pedig éppen kicsomagolta a tortát. Thomas és Matthew is bejöttek, eléggé zavartan, az iroda pedig egyszeriben zsúfolttá vált, hiszen a sírásók ritkán jöttek be, és mindketten igen magasak voltak. – Nézd – mutatta Phil. – Az Egyiptomi Sugárutat csináltattam meg marcipánból.

233

– Ejha! – mondta Robert. – Ez igazán... gusztustalan. – Az – mondta Phil. – A szürke marcipán sugárút igazán rút. Felicity elnevette magát, amikor meglátta a tortát. Aztán mindenki elcsendesedett, mert eszükbe jutott a gyászoló fiatal házaspár Nigel irodájában. – Pompás – suttogta Felicity, és kis, rózsaszín gyertyákat tűzdelt a tortába. Jessica letette a telefont. – Viselkedjetek – mondta az egész társaságnak. Valentinára kacsintott, és lement. Roberten kívül Valentina eddig csak Jessicával és Felicityvel találkozott. Amikor Robert belépett, a lányra mosolygott, és ettől Valentina magabiztosnak érezte magát. Meglepetten hallgatta Robert szócsatáját Phillel, tréfálkozását önnön halandóságáról Thomasszal és Matthew-val. Mintha zoológus lennék, és a természetes környezetében figyelném meg a ritka állatokat. Itt Robert egyáltalán nem látszott félénknek. Magához szólította a sarokban ülő Valentinát, és sorra bemutatta mindenkinek, az egyik kezével finoman érintve a lány hátát. Valentina izgatott volt, hogy Robert barátai egy pár egyik tagjaként látják, még akkor is, ha tudatában volt, mennyivel jobban zavarná, ha Julia párjaként ismernék meg Roberté helyett. James lejött az irattárból, és óvatosan leült Jessica íróasztalához. Jessica is visszajött az irodába, a nyomában Nigellel. – Ó... – hökkent meg Nigel. – Mit ünneplünk? – Április húszadikai bulit tartunk, Nigel – mondta Felicity. – Nem hoztad el a jelmezed? – Robert születésnapja van – árulta el James. – Hát persze – mondta bűntudatosan Nigel. – Attól tartok, máshol jár az eszem. – Mindent megbeszéltetek? – kérdezte James. – Igen – felelte Nigel. – Hétfőn tizenegykor lesz a temetés. – Az iroda elcsendesedett; senki sem szerette, amikor kisbabákat kellett eltemetniük. Mindig esik, amikor kisbabát temetünk, gondolta Robert. Aztán meg arra gondolt, hogy ez így nem lehet igaz. Mindenesetre hozok magammal esernyőt.

234

– Jóságos ég – lepődött meg Nigel a torta láttán. – Ez meg micsoda? – Hé – kiáltott rá Phil –, ne légy tiszteletlen a tortával! – Lefényképezte a tortát a telefonjával. – Az archívumnak. Felicity meggyújtotta a gyertyákat. Mindenki Robert köré gyűlt, akin zavart elégedettség látszott, amikor a „Happy Birthday”-t énekelték neki. Valentina is énekelt, és úgy érezte, mintha évek óta ismerné ezeket az embereket: Philt a bőr esőkabátjával és a tetoválásaival; George-ot a feltűrt ingujjával meg a baritonjával, aki grafittal összemaszatolt kezében egy síremlék tervét tartotta; Edwardot, aki egy régi fekete-fehér film férfi főszereplőjére emlékeztette Valentinát, olyan méltóságteljesen festett öltönyében a nyakkendőjével, ahogy a kezét maga előtt összekulcsolva énekelt, mintha templomban volna; Thomast és Matthew-t a magas szárú bakancsukban, derekukon a széles övvel, ahogy mosolyogva daloltak; Nigelt a szomorú képével, aki úgy nótázott, mintha az éneklés igen komoly és következményekkel járó feladat lenne; a kedves és tiszta hangú Felicityt; Jessicát és Jamest: hangjuk levegős volt, mint a kelleténél erősebben fújt fuvola – mind együtt trillázták, Happy birthday, happy birthday to you. A dal végén Robert behunyta a szemét, és azt kívánta, csak még egyszer boldog legyek, és egy híján elfújta az összes gyertyát. A társaság kissé elégedetlenül felmordult, ekkor Robert újabb levegőt vett, és elfújta az utolsó gyertyát is. Taps, nevetés. Robert felvágta a tortát, és Valentinának adta az első szeletet. A lány az egyik kezében tartotta a papírtányért, a másikban a műanyag villát, úgy nézte, hogyan osztja a szeleteket Robert. Felicity teát töltött a temető szedett-vedett csészéibe és poharaiba. Robert megkóstolta a tortát; a szürke marcipánnak pontosan olyan íze volt, mint bármely más színűnek. Valentinára pillantott, és azt látta, hogy a lány komolyan és némán figyeli őt az ünnepi eszem-iszom közepette. Valentina hirtelen elmosolyodott, és Robert egyszeriben vidám lett: mintha eloszlott volna a múlt, és már csak a jövőről szólna minden. Robert odament Valentinához, és egymás mellett állva ették a tortát, együtt

235

boldogan és némán, a zsizsegő születésnapi parti közepette. Minden rendben lesz, gondolta a férfi. Jessica nézte őket. Annyira hasonlít Elspeth-re, gondolta. Egészen megrendítő. A házaspárra gondolt, akikkel az imént találkozott, a fiatal szülőkre. Úgy bújtak egymáshoz, amikor kiléptek a temető kapuján, mintha egy erős széllökésnek feszültek volna, amelyet nem érzékel rajtuk kívül senki. Robert és Valentina egyáltalán nem értek egymáshoz, Jessicát mégis erre az összebújásra emlékeztették. Robert meglehetősen boldognak látszik. Jessica sóhajtott, ivott egy kis teát. Talán minden rendben lesz.

236

Elspeth a porral dolgozott. Nem is értette, hogyan nem jött rá hamarabb a por kommunikatív erejére. A por könnyű volt, könnyedén mozgatni tudta; ideális médiuma volt az üzeneteknek. Amikor az ikrek a lakásba érkeztek, Julia szórakozottan végighúzta az ujját a zongorát borító porban, fénylő csíkot hagyva. Elspeth-et ez zavarta, szorgalmasan kezdte visszarakni a port, hogy eltüntesse Julia hanyag cselekedetének nyomát, ekkor jött rá, hogy véletlenül rábukkant a tabula rasára. A por megafon, amely képes felerősíteni kétségbeesett segélykiáltásait. Annyira izgatott lett, hogy nyomban a fiókba vonult átgondolni a lehetőségeket. Mit mondjon most, amikor végre lehetősége nyílik rá: „Segítség, halott vagyok.” Nem, ezen nem tudnak változtatni. Jobb nem szánalmasnak látszani. De megijeszteni sem akarom őket. Azt akarom, hogy tudják: én vagyok, nem holmi trükk. Robertre gondolt. Írhatna neki; Robert tudná, hogy ő van itt. Másnap vasárnap reggel volt. Esett, és a nappalit egyenletes, halvány fény töltötte be. Elspeth a zongora fölött lebegett. Ha láthatta volna is valaki, csak egy arcot meg egy jobb kezet figyelhetett volna meg. Az ikrek az ebédlőben a kávé meg a lekváros pirítós maradványait fogyasztották. Elspeth hallotta kedvesen kapkodó beszélgetésüket, amint arról vitatkoztak, miféle szórakozással

237

töltsék a napot. Elspeth kirekesztette őket a tudatából, és csak az előtte lévő poros felületre összpontosított. Elspeth óvatosan megérintette az ujja hegyével a zongorát. Valahol olvasta egyszer, hogy a házi por nagy része lehámlott emberi bőrsejtekből áll. Így hát talán a régi testem darabkáival írok. A por engedett, a lágy részecskék utat nyitottak ott, ahol az ujja fényes ösvényt vágott. Elspeth ujjongott, hogy ilyen könnyen megy; gondosan írt, hogy Robert felismerje az írását. Majdnem egy óra alatt sikerült néhány sort írnia. Mire végzett, az ikrek elmentek. Elspeth ott lebegett a műve fölött, megcsodálta cikornyás aláírását, pontos helyesírását. Nagy erőfeszítéssel felkapcsolta az állólámpát, amellyel régen a kottát világította meg. Nem létezik, hogy ne vegyék észre, hetvenkedett, és diadalmasan körberepülte a lakást, ajtókon átsüvítve, mennyezetet súrolva. Sikerült egy kockacukrot pottyantania a Cica fejére, amelyik egy félig az asztal alá tolt széken aludt összegömbölyödve. Micsoda dicsőséges reggel! Robert a napot, amely éppenséggel május elseje volt, a keleti temető kapujánál töltötte, ahonnan rengeteg, nagyrészt kínai látogatót irányított Karl Marx sírjához. Este az íróasztalánál ült kimerülten. A számítógépre meredt, és próbált rájönni, mi zavarja annyira a III. fejezetben. A hangnemével volt baj; bohókás, szinte vidám fejezetet írt a koleráról meg a tífuszról. Ez nem lesz jó. El sem tudta képzelni, mi járhatott a fejében, amikor ennyire mulatságosnak tartotta a járványokat. Éppen megjelölte pirossal a kényes részeket, amikor ütni kezdték az ajtaját. Mindkét iker ott állt az ajtóban, nagyon komoly képpel. – Gyere fel – mondta Valentina. – Mi baj? – Mutatnunk kell valamit. Julia követte Valentinát és Robertet felfelé. Tisztában volt vele, hogy reményt érez. A lakás fényárban úszott. Az ikrek a zongorához kísérték Robertet, aki hátrahőkölt. Elspeth kézírását látta:

238

ÜDVÖZÖLLEK, VALENTINA ÉS JULIA! ITT VAGYOK. SZERETETTEL: ELSPETH és: ROBERT – 1992. JÚNIUS 22. – E

Robert egyszeriben megmerevedett, semmire sem tudott gondolni. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az írást, de Valentina elkapta a csuklóját. – Mit jelent? A dátum? – kérdezte Julia. – Olyasmit... amiről csak ő meg én tudunk. – Felkapcsolta a lámpát – mondta Valentina. – Mi történt azon a napon? – kérdezte Julia. – Olyan az írása, mint mamié – mondta Valentina. – Mi történt... – Az a kettőnk dolga, oké? Elspeth-é meg az enyém. – Robert hangja élesen csengett. Az ikrek összenéztek, és karba tett kézzel leültek a pamlagra. Robert újra meg újra elolvasta az üzenetet. Az első napra gondolt: az előkertben állt, éppen felírta az ingatlanügynök telefonszámát, amely ott állt a „Kiadó” táblán. Elspeth lenézett rá az ablakából. Integetett, ő meg visszaintegetett; Elspeth eltűnt, és szinte rögtön ott termett mellette – futva jöhetett le a lépcsőn; a haja csattal hátrafogva. Az az olcsó gumipapucs volt rajta... Hogy is hívják? A gumi csattogott a lépcsőfokokon, amint Elspeth felment előtte a lakásba. Teljesen üres volt akkor, az ő mostani lakása. Elspeth körbevezette, de közben más dolgokról beszélgettek. Mit mondtak egymásnak? Robert nem emlékezett. Csak arra, ahogy követte a nőt, ahogy a napozóruhából kilátszott a kulcscsontja, ahogy a törékeny csigolyái beleolvadtak a gerincébe, a cipzárra, a karcsú derékra és a bő szoknyára. Azon a nyáron Elspeth kissé lebarnult. Később felmentek Elspeth lakásába, gyömbéres sört ittak ebben a szobában, és még később Elspeth hálószobájába mentek, és ő lehúzta azt a cipzárt, a ruha pedig úgy hullt le az asszonyról, akár a kagylóhéj. A teste meleg volt, ahol

239

Robert megérintette. Később Robert kibérelte a lakást, de azon a délutánon elfeledte, miért van ott, feledett mindent, kivéve Elspeth meztelen lábát, a csatból állandóan kiszabaduló haját, sminkeletlen arcát, kezének mozgását. Széthullok, Elspeth. Nem bírom – nem tudom, mit érezzek. Bámulta az írást. Irántam nem érez így, gondolta Valentina. Julia várt. Kíváncsi lett volna, vajon ott van-e velük a szobában Elspeth. A Cica felugrott a kanapéra, és elhelyezkedett az egyik karfáján. Mancsait a mellkasa alá húzva figyelte őket, szemlátomást nem volt hatással rá semmiféle jelen lévő kísértet. Robert végül megszólalt. – Elspeth? Egymás után mindhárman a testük mélyére hatoló, múló hidegséget éreztek. – Írsz nekünk valamit? – kérdezte Robert. Az ikrek felálltak, és mindhárman a zongora tetejét figyelték. Elspeth látta, hogy Robert azon kínlódik, hogy összebékítse a múltat a jelennel, hogy izgatott és zavart. Valentina a férfit nézte, Julia pedig Valentinát. Hát ez a helyzet, gondolta Elspeth. Mindannyiunknak nehéz. Körbejárta a szobát, mindent megmozdított, amit csak tudott. Ajtók nyikorogtak, függönyök lebbentek. Robert akkor fordította el a tekintetét a zongoráról, amikor Elspeth néhányszor ki-be kapcsolta az asztali lámpát. – Gyere ide, kedvesem – mondta Robert, és Elspeth odalibbent mellé, hirtelen boldogan. A férfi érezte a közelségét, mintegy hideg jelenlétként. Hogy nem értettem eddig? Elspeth itt volt, és én egyedül hagytam. Robert a temetői látogatásaira gondolt, önmagára, ahogy órákig ül a Noblin-kripta lépcsőjén, és céltalanul fecseg; aztán a folyóparton töltött este jutott az eszébe Valentinával, és ostobának érezte magát, még a gyomra is felfordult. De nem igazán hittem, hogy ott van? Vagy mégis? Megrázta a fejét. Abbahagyta, amikor rájött, mit tesz. – Mondd el nekünk, milyen... Milyen ez az egész?... Hogy vagy? – Robert olyan dolgokat szeretett volna mondani, amilyeneket nem lehetett az ikrek jelenlétében. Elspeth elhelyezkedett a zongora

240

fölött, és fontolgatta a kérdést. Hogy vagyok? Nos, halott vagyok. Hm, próbálok pozitívan állni a dologhoz. Hmm... Kis spirált rajzolt a porba, amíg gondolkodott. Robert visszaemlékezett a számtalan papírlapra, amelyeket Elspeth spirálokkal firkált tele telefonálás közben. Itt vagy, igazán itt. Valentina és Julia bámészkodva nézték, ahogy megjelenik a fényes spirál. Olyanok vagyunk, mint a birkák jézus születésénél, gondolta Julia. Valentina azon tűnődött, vajon Elspeth állandóan figyelte-e őket. Mit tud rólunk? Vajon szeret minket? Az egész nagyon kényelmetlennek tetszett. Valentina próbált visszaemlékezni, vajon bármelyikük mondott-e valami rosszat Elspeth-ről. Amikor az ikrek kicsik voltak, azzal ijesztgették egymást, hogy Isten figyeli őket a nap minden percében. Soha nem lehetsz eléggé jó... Nézte Robert arcát. A férfi elfelejtette őt. Azt várta, hogy Elspeth újra írjon. Betűk kezdtek megjelenni: MAGÁNYOS. LAKÁSBAN REKEDT. ÖRÜLÖK V-NEK & J-NEK. HIÁNYZOL. – Szeretnél valamit? – kérdezte Julia. KÖNYVET OLVASNI. JÁTSZANI. ODAFIGYELÉST. – Azt, hogy odafigyeljünk rád? IGEN. BESZÉLJETEK HOZZÁM. JÁTSSZATOK VELEM! Elspeth olyan gyorsan írt, amilyen gyorsan csak tudott. Az írása szabálytalan és elnagyolt volt, és látta, hogy a zongora felülete nem elegendő a korlátlan társalgáshoz. Ebben a pillanatban a Cica felugrott a zongora billentyűzetére egy akkorddal, onnan a zongora tetejére, és portörlőként semmisítette meg Elspeth művét. – Huh – mondta Valentina, felmarkolva az állatkát –, rossz kislány. – A pamlagra dobta a Cicát. A Cica a zongora alá vonult duzzogni. A fél zongoráról így eltűnt a por. Elspeth a kottatartó szélére írta: R – SZEÁNSZ – OUIJA? – Persze, Viktória korában ouija-táblát használtak. Meg automatikus írást, amikor a szellem megszállta a médiumokat, és rajtuk keresztül beszélt. Úgy értem, a médiumok ezt mímelték. De csalók voltak, Elspeth.

241

TALÁN. – Rendben, oké. Meg akarod próbálni? OUIJA? – El kell készítenem a táblát. – Robert az ikrekhez fordult. – Van egy nagy papírotok? Szükségünk lesz jegyzetfüzetre, golyóstollra és egy vizespohárra, ez lesz az írótábla. Julia kiment a konyhába, és egy pohárral meg egy tollal tért vissza. Valentina hozta a jegyzetfüzetet és néhány ív papírt a számítógép nyomtatójából. Összeragasztotta őket. Robert leírta az ábécé betűit három sorba. A papír felső sarkaiba az IGEN, illetve a NEM szavakat írta. A papírt a kávézóasztalra tette, a lefelé fordított szájú poharat pedig a papír közepére. A pohár túl nehéz, gondolta Elspeth. Meg tudta mozgatni, mintha egy kisebb földrengés rázta volna meg a poharat, de egyujjnyival sem volt képes odébb tolni. – Olyasmi kéne, aminek szinte nincs súlya – mondta Robert. – Talán egy kupak? – Julia visszaszaladt a konyhába, és egy kék színű műanyag karikával tért vissza, amit a tejesüveg kupakjáról szedett le. – Igen, ez nagyszerű lesz – mondta Robert. Oda tette, ahol a pohár állt, a gyűrű pedig úgy kezdett szaladni a papíron, mintha örülne, hogy kikerült a szemétből; mint egy boldog vízipók, gondolta Julia. Könnyű volt Elspeth-et a szobába képzelni, amikor a zongorára írt; amikor a műanyag gyűrűt mozgatta, mintha a tárgy kelt volna életre, mozgott volna saját akaratából. Julia és Valentina leültek a földre a kávézóasztal mellé. Robert a pamlagon helyezkedett el, és a tábla fölé hajolt. A műanyag gyűrű várakozva állt meg, mintha figyelne. A Cica odajött, és ugrani készült. Vigyétek ki innen azt az állatot, gondolta Elspeth. Mintha hangosan mondta volna ki, Valentina felállt, kirakta a Cicát az ebédlőbe, és becsukta az ajtót. Amikor újra letelepedett, Valentina megkérdezte: – Hogy érted, hogy a lakásban rekedtél? Egész idő alatt itt voltál? – Nem azt kérdezte, hogy: Állandóan figyelsz-e minket? Pedig ezt akarta kérdezni.

242

A műanyag bigyó lassan vándorolt végig a betűkön. Senki sem nyúlt hozzá; magától mozgott, rövid, egyenes vonalon. IGEN MINDIG ITT NEM TUDOK KIMENNI. Amint megállt a gyűrű egy betűn, Robert leírta a jegyzetfüzetbe. Arra gondolt, írásjeleket is kellett volna rajzolnia a táblára. – Mi a helyzet a mennyországgal? – kérdezte Julia. – Vagyis, tudod, az egésszel, amivel a templomban tömik a fejünket? NINCS BIZONYÍTÉK SE PRO SE KONTRA CSAK VÁROK ITT – Huh – mondta Julia. – Örökké? Változik valami? ERŐSÖDÖM – Ez történik mindenkivel, aki meghal? NEM TUDOM ITT CSAK ÉN VAGYOK Elspeth kérdezni is szeretett volna, nem csak válaszolni nekik. HOGY VAN EDIE, betűzte, mielőtt Julia bármit kérdezhetett volna. Az ikrek összenéztek. – Jól – felelte Valentina. – Szomorú volt, amiért azt mondtad, hogy nem látogathat meg minket itt – tette hozzá Julia. A műanyag karika céltalanul pörgött a papíron. Végül Elspeth azt betűzte: NE MONDJÁTOK EL EDIE-NEK – Mit ne mondjunk? – kérdezte Robert. NE MONDJÁTOK EL HOGY KÍSÉRTET VAGYOK NE MONDJÁTOK EL SENKINEK

– Senki sem hinné el nekünk – mondta Valentina. – Ismered mamit, azt hinné, tökre hazudunk. És azt gondolná, tudod, hogy ez szemétség. IGEN SZEMÉTSÉG BESZÉLTEK FRANCIÁUL – Igen – felelte Julia. LATINUL – Jaj, dehogy. VENI HUC CRAS R UT TECTUM EX COLO COLLOQUAR Robert elmosolyodott. – Nem tisztességes titkolózni – mondta Julia. Sokévnyi titkuk van már, gondolta Valentina. Hányinger kerülgette. Robert megsimogatta a fejét. Valentina bizalmatlanul nézett a férfira.

243

Juliába és Elspeth-be egyaránt belehasított a féltékenység, és ezt mindketten más-más okból találták különösnek. FÁRADT, betűzte Elspeth. . – Oké – mondta Robert. JÓ ÉJT – Jó éjt, kedvesem! – Jó éjt, Elspeth néni! Robert és az ikrek felálltak. Zavarban voltak; semmi mondanivalójuk nem volt egymásnak, amíg egy szobában voltak Elspeth-tel. Legszívesebben mind a hárman elmentek volna valahova máshová, hogy hangosan csodálkozzanak az egészen, azon, hogy mennyire különös és izgalmas és furcsa, és mit kezdjenek vele. – Nos, akkor jó éjt – mondta Robert, és lement a saját lakásába. – Jó éjt – felelték az ikrek, amint elment. Robert becsukta az ajtaját, és döbbenten meredt a plafonra. Aztán nevetni kezdett, és nem tudta abbahagyni. Az ikrek hallották. Ültek a kis kávézóasztalnál, ide-oda pöccintve az írótáblát, hallgatva. Elspeth egy darabig az előszoba padlóján feküdt, hallgatta Robert nevetését, aggódott a férfiért. Amikor Robert elcsendesedett, Elspeth visszament a nappaliba. Mindkét iker feje búbját megérintette. Jó éjt, jó éjt. Elspeth az elégedettség elragadtatásában gömbölyödött össze a fiókjában. A következő reggel is nyirkos volt és szürke. Robert feküdt az ágyban, hallgatta az ikrek járkálását a fenti lakásban. Félt, hogy otthon maradnak, annyira reménytelen volt az idő. Hallotta, hogy a cicájuk kedvére rohangál a lakásban. Hogyan lehetséges, hogy egy állat, ami akkora, mint egy túlfejlett kísérleti patkány, olyan hangot keltsen, mint egy lovashadsereg? Robert kikászálódott az ágyból. Kávét főzött, lezuhanyozott. Mire felöltözött, és megitta a kávét, az ikrek az ajtajánál álltak. – Akarsz velünk jönni Churchill második világháborús hadműveleti központjába? – kérdezte Valentina.

244

– Hm... szívesen mennék, de inkább dolgoznom kellene... Rettenetesen elmaradtam a disszertációmmal. Jessica már meg is vádolt, hogy feladtam. – No, gyere már! – Julia percekig győzködte, bár tisztában volt vele: nyilvánvaló, hogy nem őszinte. Valentina könyörögve nézett a férfira. Robert gyengéden sürgette távozásra őket, végül nélküle indultak el. Robert a nappali ablakából nézte, amint hatalmas, skót kockás esernyőjükkel kiügyeskedték magukat a kapun. Várt, amíg úgy vélte, most már biztosan a földalattin ülnek. Aztán papírt és ceruzát vett magához, és előszedte íróasztala kis fiókjából Elspeth lakáskulcsát. Felment, és behatolt a lakásba. Az előszobában azon törte a fejét, hogyan tovább. Úgy gondolta, az ebédlőasztalnál lesz a legkellemesebb az ouija-táblával, a műanyag gyűrűvel, a papírral meg a ceruzával ülni. – Elspeth? – Halkan szólította. Talán alszik. Vajon a halottak alszanak-e? – Elspeth, arra gondoltam, megpróbálkozhatnék az automatikus írással, mert neked nagy munka mozgatni a karikát az írótáblán. Akarod kipróbálni? Igen hosszúnak érezte az időt, amíg ott ült, a kezével a papír fölött, várakozva. Elálmodozott arról, hány lágy tojást fogyasztott el ugyanennél az asztalnál, ugyanezen a széken ülve. Amikor először reggeliztek együtt, Elspeth megkérdezte: – Hogy kéred a tojást? – Lágyan – felelte ő. Megmutatta az asszonynak, hogyan készítse el, mert Elspeth rántottát evett. És attól fogva minden reggelinél tökéletes lágy tojást kapott kis kék tojástartóban. Hol lehet az a tojástartó? Robert már-már felállt, hogy utánanézzen, amikor a keze jéghideg lett, és félrebillent. Körülnézett, nem látott semmit. Felvette a ceruzát, ismét felkészült az írásra. Ezúttal a ceruza hegyét a papírhoz érintette. A hideg fokozatosan hatolt a kezébe. A ceruza mozogni kezdett a papíron. Körök, hurkok, a szeizmográf tüskés vonalaihoz hasonló valamik töltötték be a papírt. Robert néha úgy érezte, az ujjai szorítják a ceruzát, anélkül, hogy ő akarná. Néha úgy tetszett,

245

mintha a ceruza a maga akaratából mozogna. Robert a papír fölé hajolt, nézte. Az értelmetlen vonalak kisebbek, feszesebbek lettek. Robertnek a kisiskolás kora jutott az eszébe, amikor durva papíron, vastag ceruzával gyakorolta a betűket. Ujjai fájtak a hidegtől. MIRE GONDOLSZ? Elengedte a ceruzát, az tehetetlenül hullt az asztalra. – Lágy tojásokra – mondta halkan Robert. A ceruza néhányszor megfordult a tengelye körül, mintha mulatna, vagy éppen bosszankodna, amiért magára hagyták. Robert a bal kezével vette fel, hogy a jobbnak legyen ideje felmelegedni. HAHA. HIÁNYZOL. – Te is nekem. Az nem kifejezés. Egyszerűen... ez őrület, Elspeth. Nem értettem. Azok az álmaim rólad, amikor éltél, és én nem vettem rólad tudomást... egyszer a múlt héten például a Sainsbury's-ben kerestelek, te salátává változtál, és fogalmam sem volt... és most kiderül, hogy lényegében ez a helyzet... úgy értem, nem vagy saláta, de itt vagy, és én nem jöttem rá. NEM A TE HIBÁD – Folyton arra gondolok, hogy cserben hagytalak. MEGHALTAM. NEM A TE HIBÁD. – Belül tudom, hogy... Az ikrek a konyhában ültek a linóleumon, fülüket az ebédlő ajtajához tapasztva. Julia saras-vizes nyomaikra pillantott. Remélem, nem jön be ide, mert itt nincs hová bújnunk. Valentina már bánta, hogy nem mentek valóban a múzeumba. Nem akarta hallani, mit óhajt mondani Robert Elspeth-nek. Juliára nézett, aki igen kényelmetlen helyzetben terült el, hogy minél jobban halljon. Julián látszott az elragadtatás; imádott kémkedni az emberek után. Elspeth az asztalon ült, nézte Robert arcát. Mintha a férfi megvakult volna; fogalma sem volt, hol a nő, ezért felfelé tekintett, miközben hozzá beszélt. – ... így nemigen tudok boldogulni, minden kissé értelmetlen. És most itt vagy, de nem egészen. – Robert szünetet tartott, hátha Elspeth válaszol. Amikor nem tette, folytatta. – Talán át tudnék menni hozzád. Ha meghalnék...

246

NEM. – Miért nem? HA TE IS A LAKÁSODBAN REKEDSZ? – Ó! NEM BÍRNÁM KI, HA MEGHALNÁL. Robert bólintott. – Beszéljünk másról. Egyszerre vették észre a sóhajtozást. BESZÉLJ TOVÁBB, írta Elspeth, és Robert arról kezdett mesélni, amit Jessica mondott neki az előző nap, egy mulatságos történetet, még abból az időből, amikor az asszony joghallgató volt. Elspeth a konyhaajtóhoz ment, átdugta rajta a fejét. Először nem látott semmit. Aztán lenézett, és megpillantotta az ikreket. Elspeth nevetett, és visszalibbent Roberthez. KÉMEK, írta. GYERE VISSZA MÁSKOR. HONNAN TUDJAM, MIKOR JÖJJEK?, írta Robert. ÉN MINDIG ITT VAGYOK, felelte Elspeth. – Mennem kell, kedves. Majdnem dél van, megígértem Jessicának, hogy segítek megírni a hírlevelet. SZERETLEK. Robert kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán inkább leírta: ÉN IS TÉGED. MINDÖRÖKKÉ. Elspeth végighúzta az ujjait az íráson. Szerette volna eltenni a papírt, aztán azt gondolta: Minek, csak egy tárgy. Robert felvette a jegyzetfüzetet, a széket visszatette a helyére. Állt az előszobában, nem akarta otthagyni Elspeth-et. Hideghullám futott át rajta. Felkavarodott tőle a gyomra. Megvárta, amíg elmúlik, aztán elment. Elspeth visszament a konyhába, azt hitte, ott találja az ikreket. Csak egy kis sarat látott a padlón. A hátsó ajtó ablakához ment, és látta, hogy Valentina és Julia lefelé osonnak hangtalanul a tűzlépcsőn. Amikor leértek, átszaladtak a mohán, és eltűntek az oldalkertben. Okosabbak, mint amilyennek látszanak. Maga sem tudta, ez baj-e; vegyes érzelmek kavarogtak benne – büszkeség és riadtság, nosztalgia és csüggedés. Bárcsak elküldhetném őket valahová, amíg Roberttel incselkedem! Sóhajtott. Milyen rossz anya lettem volna.

247

Mi lehet természetesebb, mint az az igény, hogy tudjanak az emberről? Ez az intimitás teljessége, a szerelmi bájital, ez a tudás. Robert átadta magát neki. Ő meg Elspeth – valahányszor az ikrek nem voltak otthon – mindennap órákat töltöttek egymásba merülve, papírral és ceruzával újraélve az egykor hétköznapinak tetsző, de immár becses napok töredékeit, együtt csiszolgatták tovább a közös emlékeket. – Emlékszel, amikor eltörted a nagylábujjad? A GREEN PARKBAN. – Azelőtt sosem láttalak sírni. FÁJT. TE IS SÍRTÁL VOLNA. – Gondolom. A KEDVES TAXISOFŐR. – Igen. És aztán az összes fagylaltot megettük. ÉS BERÚGTUNK. A MÁSNAPOSSÁG ROSSZABB VOLT A CSONTTÖRÉSNÉL.

– Te jó ég, azt el is felejtettem. És: – Mi hiányzik a legjobban? ÉRINTÉS. TESTEK. IVÁS, A FORRÓSÁG A TORKOMBAN. ANYAG. TÉNYLEG FELEMELNI A KEZEM VAGY A LÁBAM, ELFORDÍTANI A FEJEM. A SZAGOK. NEM EMLÉKSZEM AZ ILLATODRA.

– Megőriztem néhány ruhadarabod, de az illat elhalványult. MESÉLJ AZ ILLATODRÓL! – Ó! Nézzük csak... MINDEN RÉSZNEK MÁS A SZAGA. – Igen... a kezemnek ceruza- és kenőcsszaga van, az az uborkás krém, amelyet te vettél nekem annak idején... Pepperonit ebédeltem... Hmm... Nem tudom, tudja-e az ember, hogy milyen a saját szaga. Valahogy úgy, ahogy a saját arcunkat sem látjuk, nem gondolod? ÉN NEM LÁTOM MAGAM A TÜKÖRBEN. – Ó! Akkor nagyon... magányos lehetsz. IGEN.

248

– Bárcsak láthatnálak! A BAL OLDALADON VAGYOK FÖLÉD HAJOLOK. – Hmm. Nem. Talán egy másik színképtartományban vagy. Ultraibolya? Infravörös? KELLENE NEKED EGY KÍSÉRTETLÁTÓ SZEMÜVEG. – Jó ötlet! Szabadalmaztatnánk, és az emberek látnák az összes kísértetet a buszon, a Sainsbury's-ben... HORDHATNÁD A TEMETŐBEN. OTT SOK A SZELLEM, MI? – Nem tudom. Úgy értem, te sem vagy a temetőben, pedig arra számítottam. JÖNNEK AZ IKREK. – Jaj nekem! Akkor holnap. És: MIT FOGUNK TENNI? NEM ÉLHETSZ ÍGY. – Hogy érted ezt? Boldog vagyok. Mármint ahhoz képest. VALENTINA SZERELMES BELÉD. Robert letette a ceruzát. Felállt, és körbejárta az ebédlőt, úgy ölelte át magát, mintha fázna. Végül ismét leült. – Te mit kívánsz? Mit tegyek? NEM TUDOM. Robert ismét felállt. – Nem tudom, mit mondjak, Elspeth. – Fogta a jegyzetfüzetet meg a ceruzát, és lement. Mondd, hogy szeretsz, gondolta Elspeth. Robert csak két nap múlva jelent meg újra az ebédlőben, jegyzetfüzettel a kezében. – Gondolkodtam – mondta, és leült írásra kész ceruzával, várva Elspeth-et. Elspeth már ott volt, de nem jelezte. Az egyik magas támlájú széken ült Roberttel szemben, karba font kézzel, összehúzott szemmel. Végül Robert megszólalt. – Elspeth, próbáltam magamban tisztázni a dolgokat. Valentinával kapcsolatban. És... nagyon összezavarodtam. Csend. Robert szinte hallotta, ahogy csikorognak az idegei. Párás, sötét, esős nap volt, az ebédlő szörnyen szomorúnak látszott.

249

– Jól van. Akkor csak ülök itt, és magamban beszélek. – Szünetet tartott. Elspeth várt. – Elspeth, mire számítottál, mi fog történni? Majdnem másfél éve meghaltál. Egy éven át... csak gyászoltalak, azt kívántam, bárcsak meghalnék, komolyan gondoltam rá, hogy megölöm magam, és amikor egy kicsit könnyebb lett, megérkeztek az ikrek. És ha visszaemlékszel, céloztál rá, pontosabban nem egyszer kijelentetted, hogy az ikreket önmagad pótlékaként küldöd ide. És amikor elkezdtem rájuk, pontosabban Valentinára ilyen szemmel nézni, újra megjelentél – nos, nem jelentél meg, de tudomásunkra hoztad, hogy itt vagy, és bár ez egyszerűen csodálatos, nagyon úgy fest, hogy zsákutcába jutottunk. Elspeth ekkor olyasmit érzett Roberttel kapcsolatban, amit életében soha. Elfog hagyni, gondolta. Már nem szeret. A férfi hangjában volt valami. – Elspeth, ha eljuthatnék hozzád, és visszahozhatnálak – ha tudnám, hová menjek és hogyan –, vagy csak ott lehetnék én is veled, megtenném. Elspeth odaállt a férfi mellé, tartott attól, amit mondani készül, de nem akarta félbeszakítani. – De mindketten átmeneti állapotban vagyunk, nem igaz? Én itt vagyok a testem fogságában; te is itt vagy, fogságban... de testetlenül; se tested, se hangod... Amikor lemegyek, és elolvasom azokat a teleírt papírokat, azt hiszem, megőrülök. A nő megragadta a férfi kezét, és ideges kis vonalat rajzolt a ceruzával. Amikor átvette az irányítást, ezt írta: AZT AKAROD, HOGY TESTEM LEGYEN?

– Azt szoktam meg – mondta a férfi. – Sajnálom. Elspeth felemelkedett, majd a mennyezetről nézett le Robertre; kissé belegabalyodott a csillárba. Végighúzta a kezét a kis kristályokon, Robert pedig felnézett. Mintha felhő volnék, ő pedig esőt várna. – Ha azt akarod, hogy mondjak le Valentináról, megteszem. Azt akarom?, tűnődött Elspeth. Miért akarja, hogy én döntsem el?

250

Megérintette a csillár finom, lángnyelv alakú villanykörtéi közül az egyiknek a tövét. Az felragyogott, és szétrobbant. Robert elfordította az arcát, a szeme elé kapta a kezét. Így ült, Elspeth úgy érezte, sokáig. Aztán csendesen megkérdezte: – Miért tetted ezt? – Felvette a ceruzát, és óvatosan a papír fölé tartotta, kerülve a szétrobbant körte darabkáit. BOCS BOCS BOCS. VÉLETLEN VOLT – ELGONDOLKODTAM. – Haragszol rám? SÉRTŐDÖTT ÉS ZAVARODOTT VAGYOK. NEM MÉRGES. – Várj meg itt, Elspeth. Eltakarítom az üveget. Közben mindketten gondolkodhatunk. – Kiment a konyhába, lapátot és seprűt kerített. Miután az összes szilánkot eltakarította, és új körtét csavart be, ismét leült, a papírra meredt. Olyan levertnek látszik, gondolta Elspeth. Nem jó neki, hogy itt üldögél a sötétben, és a halott úrnővel levelezik. Ha ez mese volna, jönne a királylány, és megmentené őt. Az a legkevesebb, hogy elengedem. MINDEN RENDBEN, ÍRTA. HA VALENTINA BOLDOGGÁ TESZ, CSAK RAJTA.

– Elspeth... NE FELEJTS EL ENGEM. – Elspeth, figyelj rám... De Elspeth már elhagyta a szobát, és nem jött vissza beszélni vele se aznap, se hosszú napokig.

251

Kora hajnal volt, és Valentina, ahogy az gyakran megesett, előbb ébredt Juliánál. Óvatosan kibontakozott Julia karjából, és felült az ágyban. A függöny nem volt teljesen összehúzva; halvány szórt fény áradt be a szobába. Valami megmozdult. Valentina még nem volt egészen ébren, csak a szeme sarkából látta. Azt hitte, a Cica az, ám a Cica mellette aludt az ágyon. Valentina jobban megnézte, és ahogy az a valami kibontakozott abból a pontból, ahol eredetileg elhelyezkedett az ablaknál, Valentina rájött, hogy Elspeth-et látja. Mintha nagyon messziről nézné; Elspeth halvány és elmosódott körvonalú volt. Éppúgy fest, mint mami, gondolta Valentina, de abban, ahogy a kísértet visszanézett rá, volt valami ismeretlen és idegen. Elspeth szája mozgott, mintha beszélne, és az ágy felé közeledett. Eddig a pillanatig Valentina nem félt, de most hirtelen megrémült. A félelemtől teljesen felébredt: Elspeth eltűnt. Valentina hideg érintést érzett az orcáján, aztán semmit. Lecsúszott az ágyról, aztán kirohant a lakásból, le a főlépcsőn, majd lihegve állt meg pizsamájában a levélszekrények mellett. Robert talán csak egy órája aludt, ezért némi időbe telt, amíg meghallotta az ajtaján a kopogást. Első gondolata az volt, hogy ég a ház. Alsónadrágban ment az ajtóhoz, hunyorogva lesett ki. – Bejöhetek? – kérdezte Valentina. – Ó! Egy pillanat. – Robert visszament a hálószobába, felvette a nadrágját meg az előző napi ingét, visszament az ajtóhoz és kitárta. – Jó reggelt – mondta, aztán amikor jobban megnézte a lányt: – Mi baj? – Láttam Elspeth-et – felelte a lány, és sírni kezdett. Robert átkarolta Valentina vállát.

253

– Sss – csitította a feje búbja fölött. Aztán amikor a lány kissé megnyugodott, folytatta. – Én hetek óta próbálom látni. Hogy nézett ki? – Ahogy mami. – Akkor miért sírsz? – Még sosem láttam kísértetet. Úgy értem, tudod, hiszen halott. – Igen. Tudom. – Robert a konyhába vezette a lányt. Valentina leült, Robert teát főzött. Valentina papír zsebkendőbe fújta az orrát. Robert megkérdezte: – Volt olyan érzésed, hogy meg akar jelenni neked? Vagy pontosan mi történt? Valentina a fejét rázta. – Azt hiszem, amikor megláttam, az ablakban ült, és kinézett. Nem úgy láttam, mintha igyekezett volna megmutatni magát nekem. Amikor észrevette, hogy nézem, elindult felém, akkor megrémültem, ő pedig eltűnt. – Valentina szünetet tartott. – Azt hiszem, igazából még nem voltam teljesen ébren. – Ó! – mondta Robert. – Szóval álmodtad őt? – Nem... nem hinném. De talán ez olyan... tudod, amikor az ember emlékezni próbál valamire, és nem tud rágondolni, és amikor már nem próbál rágondolni, egyszer csak eszébe jut. – Igen? – Talán azért láttam, mert elfelejtettem, hogy nem vagyok képes őt látni. Robert nevetett. – Ezt ki kell próbálnom. Persze az utóbbi időben nem beszél velem, tehát nem képzelem, hogy megjelenik. Hogy nézett ki? Haragudott rád? – Haragudni? Nem, mondani próbált nekem valamit, de nem úgy nézett ki, mint aki mérges, vagy ilyesmi. A víz felforrt, és Robert belétöltötte a teáskannába. – Te meg Julia nem szoktatok beszélni vele? – kérdezte. – Néha. De nem akar válaszolni a kérdésekre, amelyeket felteszünk neki. Robert mosolygott, és megterített a teázáshoz.

254

– Talán ha hagyjátok Elspeth-et kérdezni, végül megtudjátok, amire kíváncsiak vagytok. – Leült Valentinával szemben. – Talán. Jobb lenne, ha te mondanád el. – Mit? – Bármi legyen az... nem tudjuk biztosan, de valami nagy titok van mami és Elspeth körül. Úgy értem, ikrek voltak, és aztán soha többé nem álltak szóba egymással. Mi lehetett az oka? – Nem tudnám megmondani. – Nem tudod, vagy nem akarod? – kérdezte bosszúsan Valentina. – Nem tudom. Nem tudom, miért váltak szét Elspeth és Edie útjai. Jóval azelőtt történt, hogy megismertem Elspeth-et, ő pedig alig említette édesanyádat. – Robert teát töltött. Valentina nézte a bögréjéből felszálló gőzt. – Miért akarjátok tudni? – kérdezte Robert. – Édesanyád nem akarja elárulni nektek, Elspeth pedig kínosan ügyelt rá, hogy ne maradjon utána semmi, ami gondot okozhat. Persze feltéve, hogy egyáltalán van titok. – Mami fél, hogy rájövünk. – És ez nem épp elég ok arra, hogy ne firtassátok? – Ezt a kelleténél hevesebben mondta. Valentina összerezzent. – Nézd – folytatta immár higgadtabban Robert –, van úgy, hogy amikor kiderül valami, az ember rájön, hogy sokkal jobb lett volna nem tudni. Valentina a homlokát ráncolta. – Honnan tudhatod? Mellesleg történész vagy. Állandóan azzal foglalkozol, hogy minél többet tudj meg mindenféle emberekről. – Valentina, egy dolog a viktoriánusokat kutatni, más dolog, amikor az ember a saját családja csontvázait akarja kiásni. A lány nem válaszolt. – Nézd, elmondok neked egy tanulságos történetet. – Robert ivott egy kis teát, és kétségei támadtak. Tényleg el akarom ezt mondani neki? De a lány várakozón nézett rá. Hát folytatta. – Amikor tizenöt éves voltam, édesanyámnak egyszeriben sok pénze lett. „Kitől kaptad ezt a pénzt, anyu?”, kérdeztem. Jaj, meghalt Pru

255

nagy-nagynéném, ő hagyta rám”, felelte. Nos, nénikékben igazán bővelkedő családból származom, de erről a néniről sosem hallottam; anyám családja visszavezethető volt a keresztesekig, de soha senkinek nem volt semmije. De anyám ezt állította, és kitartott mellette. Aztán úgy két héttel később láttam a tévében, amikor a kormány egyik új miniszterével beszélgettek – és az apám volt az. Más volt a neve, de ő volt az. „Anyu”, mondtam, „gyere csak, ezt nézd!” Ültünk együtt, és néztük, ahogy apám nyilatkozik, igen behízelgően és tiszteletre méltóan. Valentina tudta, mi jön. – Szóval a pénzt apád küldte? – Igen. A pályafutása egy olyan pontjára ért, amikor anyám könnyen tönkretehette volna, ha a pletykalapokhoz fordul. „A miniszter kettős élete” lett volna a főcím, gondolom. Szóval, fizetett, és soha többé nem láttam. Csak a tévében, természetesen. Valentina megértett valamit, amit félt megkérdezni. – Szóval ezért nem dolgozol? – Iiii-gen – mondta Robert. – Bár ha befejezem a disszertációmat, tanítani szeretnék, azt hiszem. – Sóhajtott. – Inkább maradtam volna szegény, és találkoztam volna néha apámmal. – Azt hittem, nem szereted. – Nos, nemigen törődött a gyerekekkel, én meg akkoriban lettem olyan korú, hogy kezdhettük volna megérteni egymást... de úgyis csak tettetés volt. – Ó! – Valentina úgy érezte, mondania kell valamit. – Sajnálom. Robert a lányra mosolygott. – Napról napra egyre inkább angollá válsz. Nem kell sajnálnod. – Julia lépteit hallották a fejük fölötti konyhában. – Fel kell menned? – Nemsokára. – Akkor hát kérsz reggelit? – Persze.

256

Robert tojást, szalonnát, vajat és egyebeket vett ki a frigóból. – Hogyan kéred a tojást? – Tükörtojást lehet? Amíg a szalonnás tojás sült, Robert megterített, lekvárt és narancslét tett az asztalra, pirítóst sütött. Valentina nézte, csodálta a férfi ügyességét, és élvezte a helyzet újszerűségét, hogy egy férfi szolgálja fel neki a reggelit, aki úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy pizsamában van. Robert a tányérra csúsztatta a tojást, és leült. Enni kezdtek. Odafenn Julia átcsörtetett a konyhán. – Valaki nem boldog – mondta Robert. – Nem érdekel. – Na persze – mondta Robert. – Bárcsak elmehetnék! – sóhajtotta Valentina. De csak most jöttél. – Akkor miért nem mégy el? – kérdezte Robert. Valentina érezte, hogy a férfi – micsoda? – megsértődött, és gyorsan válaszolt. – Nem rád értettem... Juliára. Azt hiszi, a tulajdona vagyok. Tisztára olyan, mint valami diktátor. Robert habozott, aztán megszólalt. – Az év leteltével eladhatjátok a lakást, és azt teheted, ami akarsz. Valentina a fejét rázta. – Julia nem fogja eladni. Julia semmi olyat nem fog tenni, ami lehetővé tenné a függetlenségemet. A foglya vagyok. – Elmehetsz Xavier Roche-hoz, és kérheted a hagyaték megosztását. Elegendő pénz van a bankban ahhoz, hogy Julia megtarthassa a lakást, te pedig készpénzben vedd fel a részed – mondta Robert. Valentina felderült. – Ezt is megtehetem? – Benne áll a végrendeletben. Nem olvastad? – Olvastuk – bizonytalankodott Valentina –, de nemigen figyeltem oda az apró betűs részekre.

257

– Elspeth azt mondta, megbánta, hogy kikötötte: mindkettőtöknek itt kell élnie egy évig. Főleg miattad aggódott. – Mikor mondta ezt? – kérdezte Valentina. – A múlt héten. – Azzal elkésett. – Igen – mondta Robert. – Gondolom, az, hogy végignézi, hogyan szakadtok el egymástól Juliával, nagyon is emlékezteti arra, ami vele meg Edie-vel történt; bármi is volt az. Valentina megette a tojást, és megtörölte a száját. – Bárcsak elmondta volna nekünk! – Szerintem ő elmondta volna – állította Robert –, inkább édesanyátok nem akarja, hogy megtudjátok. – Te mit tennél a helyemben? Robert mosolyogva nézett végig a pizsamás lányon. – Mindenfélét – mondta. – Soroljam? – Ne... tudod, hogy értem. – Valentina elpirult. Robert sóhajtott. – Összebarátkoznék Elspeth-tel. – Ó! – Elgondolkodott. – Félek tőle. – Csak mert hideg fuvallatként ismered. Életében csodálatos volt. – Miért nem beszél veled Elspeth? – Tessék? – Azt mondtad, egy ideje nem... – Valóban ezt mondtam. – Robert felállt, hogy leszedjen. – Csak egy kis félreértés. El fog múlni. – Elspeth... inkább Juliára hasonlított, vagy rám? Robert a fejét rázta. – Önmaga volt. Merész volt, mint Julia, de tartózkodó is, mint te. Nagyon okos volt, és azt szerette, ha minden az ő kedve szerint történik. De általában úgy alakította a dolgokat, hogy élvezzem, bármiről legyen is szó, és így sikerült mindenre rávennie. – A hideg ráz a tudattól, hogy figyel minket, és nem tudjuk, hogy ott van. – Talán ha ezt elmondanád neki, megértőbb lenne veled.

258

– Mit mondott neked? – kérdezte Valentina. Robert szemlátomást meglepődött. – Nem kell vakságot fogadnom. Valentina elvörösödött, de nem válaszolt. – Annyit sikerült megtudnom – mondta Robert –, hogy Elspeth és Edie megállapodtak, hogy Elspeth-nek nem lesz hozzátok semmi köze. Elspeth szemlátomást úgy érzi, ő betartotta a megállapodást. – Visszatette a frigóba a vajat meg a narancslét. – De azt hiszem, most szeretne egy kicsit megismerni titeket. Ha már itt vagytok. – Megnyitotta a mosogató csapját. – Ha ettől jobb, valószínűleg kevesebbet lebeg fölöttetek, mint képzeled. Ha kiraktok neki néhány könyvet úgy, hogy hozzájuk férjen, vagy bekapcsolva hagyjátok neki a tévét, biztos vagyok benne, hogy békén hagy titeket. – A tévé rossz – emlékeztette Valentina. – Oldjuk meg a kérdést, jó? – Robert a mosogatónál állt, háttal Valentinának. Kibámult az ablakon, és Elspeth-re gondolt. Hülyére unhatod magad. Senkivel nem tudsz beszélni, nincs mit olvasnod. Próbálta elképzelni, mit érezhetett Elspeth, amikor Valentina rémülten elmenekült előle. Valentinához fordult. – Nincs ellene kifogásod, ha később felmegyek beszélni vele? Valentina vállat vont. – Persze, nyugodtan. De miért kérded? Állandóan a mi lakásunkban vagy, és beszélgetsz vele. – Nem tudtam, hogy ennyire nyilvánvaló. – Én sem fogadtam vakságot. – Valentina mosolygott. – Talált. Valentina felállt, és odament Roberthez. – Köszönöm a reggelit. – Robert keze a mosogatószeres vízben volt, és Valentina éppen akkor nyomott puszit a férfi arcára, amikor az felé fordult. – Huh – mondta. – Csináljuk rendesen. – Minden egyes csók egy egy kis tanóra volt. Robert éhezte őket, bár elbizonytalanodott, vajon továbbjutnak-e valaha is a bonyolultabb tantárgyakig. A keze

259

vizes volt, mégis a lány pizsamája alá csúsztatta, és megfogta a keblét. – Jólesik – suttogta a lány. – Lehet még jobb is – csábította a férfi. – Mmm. Ne... még ne. – A lány zavartan lépett hátra. Robert elmosolyodott. – Fel kell mennem – mondta Valentina. – Oké. – Beszélni fogok Elspeth-tel. – Az jó – mondta a férfi. – És kedves leszek Juliához. – Az is jó. – Később találkozunk. – Igen. Amikor Valentina visszaért a lakásukba, Juliát az ebédlőasztalnál találta, teljesen felöltözve, újságot olvasva, egy csésze kávéval, égő cigarettával. – Szia – mondta Valentina. – Szia – felelte Julia, fel sem nézve. – Örülnék, ha nem cigarettáznál a lakásban. – Én meg örülnék, ha nem lógnál meg Roberttel dugni, amíg én alszom, de téged ez sem tart vissza, mi? – Julia nem nézett fel az újságból. – Én nem... mi nem... különben sincs hozzá semmi közöd. Julia Valentinára nézett. – Nem érdekel. Csuromvíz a pizsamád. – Mélyet szippantott a cigarettából, a füstöt Valentina felé fújta. Valentina elment zuhanyozni. Mire felöltözött, Julia elhagyta a lakást. Valentina összeszedett egy halom papírt, tollakat és ceruzákat. Kiterítette a Robert készítette ouija-táblát a kávézóasztalra, és a műanyag karikát gondosan a közepére tette. – Elspeth? – kérdezte. – Itt vagy? A gyűrű mozogni kezdett. JÓ REGGELT, írta. Elspeth Valentina szeme láttára materializálódott, a tábla fölött lebegett, és erősen

260

koncentrálva tologatta a kis műanyag gyűrűt. Elspeth lenézett a lányra, és mosolygott. Valentina visszamosolygott Elspeth-re. – Mesélj nekem – kérte. MIRŐL? – Mesélj magadról és mamiról, amikor kicsik voltatok... Elspeth egy pillanatra félrebiccentette a fejét, és gondolkodott. Ujját a műanyag karikába tette, és néhányszor megforgatta azt. Aztán letérdelt az asztal mellé, és lassan betűzni kezdte: EGYSZER VOLT, HOL NEM VOLT, VOLT EGYSZER KÉT NŐVÉR, EDIE ÉS ELSPETH...

261

Martinnak fájt a foga. Már napok óta érezte. De most gyorsvonatként robogott be a szájába a fájdalom, úgy, hogy másra nem is bírt gondolni. Állt a fürdőszobatükör előtt, és úgy próbálta megnézni a fájó fogat, hogy hátrahajtotta a fejét, kinyitotta a száját, a szemét lefelé meresztette, de ezzel csupán annyit ért el, hogy sikerült hátraesnie, és bevernie a sípcsontját a kádba. Feladta hát, és bevett pár szem kodeint, amit még Marijkének írtak fel a gerincsérvére. Aztán visszafeküdt. Délelőtt megszólalt a telefonja. Minthogy a telefon vele volt az ágyban, a feje közelében, Martin úgy érezte, mintha a foga csörögne; gyötrelmesen fájt. Marijke hívta. – Halló, tengerész, milyen a tenger? – Marijke hangja egész vidám volt. – Még mindig sós – felelte Martin. – Hogy vagy? – Felült, a szemüvegét kereste. – Mi baj? – kérdezte Marijke. – Álmos a hangod. – Jaj... fáj a fogam. – Martin kissé szégyellte magát, amiért azt akarta, hogy Marijke sajnálja.

262

– Jaj, ne! – Marijke a lakásában ült, kellemes szombat délelőttjét a kényelmes fotelban töltötte, az ölében egy detektívregény, a keze ügyében némi rágcsálnivaló. Nagylelkű hangulatában döntött úgy, hogy felhívja Martint. A férfi fogfájása most hozzá lopódzott a telefonvonalon át, a figyelmét követelte. – Csináltál már vele valamit? Melyik fogról van szó? – Az egyik felső őrlőfogam. Jobb oldalon. Olyan, mintha valaki rugdosná az arcom. Egyikük sem szólt, mert nem volt kézenfekvő megoldás. Még ha Martin képes is lett volna fogorvoshoz menni, akkor se lett volna kihez: dr. Prescott otthagyta az állami egészségügyet, kizárólag magánrendelést folytatott; a folyamat során Martint törölte a betegei listájáról. Ez különben nem számított, mert dr. Prescott nem ment házhoz. Végül Marijke megszólalt. – Talán fel kellene hívnod Robertet. – Miért? – Talán ő... nem, mindegy. Martin az arcára szorította a kezét. A foga még könyörtelenebbül lüktetett. – Okos fiú, de nem hinném, hogy sokat ért a fogászathoz. – Martin kikászálódott az ágyból, bement a fürdőszobába. Valami megváltozott – de nem jött rá, hogy micsoda, hiszen a foga lüktetett és Marijkével beszélt, miközben a kodeinkapszulákat kereste... Ah, itt van. Lenyelt kettőt, és visszament az ágyba. Amint bebújt, rájött, hogy az imént végigment a padlón mezítláb, és erre nem is gondolt. Hmm. Nem érzett aggodalmat; semmiféle kényszeres cselekvésre nem volt késztetése. Újra Marijkére figyelt. – Akkor mit fogsz tenni? – kérdezte az asszony. – Talán alszom. – Hívjam fel én Robertet? – Rendben van. Mondd meg neki, hogy jöjjön fel egy fogóval. – Uh – mondta Marijke. – Aludj. Később Martin kodeinködben ült a konyhaasztalnál, és langyos zabkását próbált enni. Hallotta, hogyan botorkál keresztül a sötét lakáson Robert, a nevét kiáltozva.

263

– Itt vagyok, a konyhában – nyögte ki nagy nehezen Martin. – Hé – mondta gyengéden Robert, amint a konyhába ért. – Marijke mondta, hogy nehézséged támadt a fogtündérrel. – Mmm – felelte Martin. – Figyelj! Ha találnék fogorvost... el tudnád hagyni a lakást? Martin nagyon lassan megrázta a fejét. – Ebben teljesen biztos vagy? – Sajnálom... – Semmi baj. Telefonálok párat. Hamarosan visszajövök, remélem. Múlt az idő, és Robert nem jött vissza. Martin az asztalra hajtotta a fejét, elszenderedett. Amikor felébredt, Julia ült az asztalnál, és az előző napi Telegraphot olvasta. Már elmosogatott. – Robert küldött – mondta a férfinak. – Mennyi az idő? – kérdezte Martin. – Négy felé jár – felelte Julia. – Tehetek érted valamit? Teát? – Igen, kérnék – mondta Martin. Julia visszahozta a zacskó mirelit zöldborsót. Martin hálásan szorította az arcára. A lány felállt, hozzálátott a teafőzéshez. – Megjött Robert – mondta Julia. Martin felült, végighúzta a kezét a haján, amitől az teljesen felállt, és arcának meglepett kifejezést kölcsönzött. – Martin – mondta Robert –, elhoztam Sebastiant. Robert barátja, Sebastian Morrow temetkezési vállalkozó állt a konyhaajtóban. Martin mindig igen közönyösnek találta Sebastiant; a férfi most is bizonytalannak és kelletlennek látszott, bár pompásan festett csodaszép sötétkék öltönyében; ragyogott a cipője, és vészjósló bőrtáskát tartott a kezében. – De nekem fogorvosra van szükségem – mondta Martin –, nem temetkezési vállalkozóra. Egyelőre. – Mielőtt temetkezési vállalkozó lett – mondta Robert –, fogorvosnak tanult a Barts Orvosi Egyetemen.

264

Julia felállt a helyéről, és a hátsó ajtó közelében karba fonta a kezét. Csak Robert képes temetkezési vállalkozót hozni egy foghúzáshoz. – Miért hagytál fel vele? – kérdezte Martin. – A halottak nem harapnak – felelte Sebastian. Felemelte a táskát. – Szabad? – Kérlek – mondta Martin. Robert tiszta törölközőt terített az asztalra, Sebastian pedig kirakosgatta a szerszámait: injekciós tűt a novokainhoz, egy üveg alkoholt, vatta- és gézpárnákat. Robert kivett a szekrényből egy poharat meg egy tálat, Sebastian pedig makulátlan fehér köpenyt öltött. Kezet mosott, gumikesztyűt húzott. Amíg Robert érkezését várta, Martin szívből kívánta, hogy kínjai véget érjenek. De most, látva Sebastian készülődését, Martin elviselhetetlen félelmet érzett. – Várj! – ragadta meg Sebastian csuklóját. – Előbb... meg kell tennem valamit. – Martin – mondta Robert nem várhatunk órákig, amíg te... – Martin – termett hirtelen Martin mellett Julia –, majd én megteszem helyetted, oké? Maradj a helyeden, és mondd meg nekem, mit tegyek, jó? – Julia Martin fölé hajolt, és várakozón tartotta a fülét a férfi szájához. Martin habozott. Jó az, ha ő teszi helyettem? Próbált konzultálni a belső hangjával, ami választ adott az ilyen kérdésekre. A hang néma maradt. Végül súgott valamit Juliának, az meg bólintott. – Hangosan? – kérdezte Julia. – Nem, de úgy állj, hogy lássalak. – Hadd helyezzelek kényelembe – kérte Sebastian. Roberttel úgy helyezték el Martint, hogy hátradőljön, és a feje az asztalon fekvő, törölközővel letakart telefonkönyveken pihenjen. Julia is odaállt egy zseblámpával, és Martin arcába világított. Számolni kezdett, némán mozgott az ajka. Martin mereven bámulta Julia száját, és imádkozott. – Nyisd ki, kérlek – mondta Sebastian. – Te jó ég! Martin Julia kezét szorította, amíg a novokain hatására várt; a lány másik keze remegett, így aztán a zseblámpa fénye táncolt

265

Martin arcán. Martinnak az az átszellemült benyomása támadt, hogy kiemelik belőle a fájdalmat. – Kitartás, kérlek – mondta Sebastian. – Mindjárt megvagyok. – A következő néhány perc eléggé véresre sikerült. Martin behunyta a szemét. Tompa reccsenés hallatszott, aztán valami kapirgálás következett. – Akkor hát ennyi – mondta kissé meglepetten Sebastian. Martin szegfűszegolaj és alkohol illatát érezte. Sebastian vattát nyomott a kihúzott fog helyére. – Finoman harapj rá, kérlek. – Martin kinyitotta a szemét. – Készen vagyunk – jelentette sugárzó képpel Sebastian. Martin felült. A fog a tálban pihent, barnásszürke volt, véres gyökerű és sokkal kisebb, mint Martin képzelte. Julia még mindig számolt, Martin a keze felemelésével jelezte, hogy abbahagyhatja. – Nyolcszázhuszonkettő – mondta a lány. – Csak ennyi? – próbálta tőle megkérdezni Martin, de az arca el volt zsibbadva, nem tudott érthetően beszélni. A fájdalom elmúlt, űrt hagyva maga után annak a másfajta fájdalomnak, amely majd az érzéstelenítés elmúlásával jön. – Zseni vagy – motyogta Sebastiannek Martin. – Szó sincs róla – felelte Sebastian, de szemlátomást megkönnyebbült. – Fogat húzni bárki tud. De örülök, hogy egy darabban jött ki, nagyon törékenynek látszik. – Rendes körülmények között meg lehetett volna menteni? – kérdezte Robert. – Nem... de ezt már azelőtt is tudtuk volna, mielőtt kivesszük, nem csak utána. – Sebastian kezdte elmosni a műszereit. Julia segített. Sebastian elcsomagolta a holmiját, és kezet rázott Martinnal, aki fizetni próbált neki. – Erről szó sem lehet, örülök, hogy segíthettem. Néhány napig ne dohányozz, és jegeld, kérlek. Most rohannom kell... éppen nyakig benne voltam valamiben, amikor Robert felhívott. Robert kikísérte Sebastiant. Amikor visszajött, Martin megkérdezte:

266

– Mit csinált, amikor felhívtad? – Martin elképzelte Sebastiant, amint egy acélasztalon fekvő, élettelen test fölé hajol azokkal a csillogó műszerekkel... – A Wolseley-ban teázott egy igen bájos hölggyel. A hölgy az én lakásomban várakozott, amíg Sebastian a fogaddal foglalkozott. Ezért is tartott ilyen sokáig, amíg ide tudtam őt hozni. Ezért, meg mert nehéz volt beszereznünk a novokaint. Erről jut eszembe, valahogy szereznünk kell neked antibiotikumot. Martin megérintette az arcát. – Köszönöm. Mindkettőtöknek. Mindhármatoknak. – Felnézett Robertre. – Küldenem kell neki egy üveg whiskyt. Egyet pedig neked. – Martin féloldalasan Juliára mosolygott. – Neked is? A lány visszamosolygott a férfira. – Nem, köszi. Olyan az íze, mint az orvosságé. – Erről jut eszembe – mondta Martin –, nővérke, be kell vennem a vitaminomat. Julia zavarba jött. – Még nem jött el az ideje. – Tudom, de fáradt vagyok, korán lefekszem. Légy szíves... – Oké – mondta Julia. Elment a pirulákért. – Ez meg mi? – kérdezte Robert. – Jaj – legyintett Martin –, Anafranillal töm. Úgy tesz, mintha vitamin lenne, én meg úgy teszek, mintha elhinném. Robert nevetett. – A következő életemben szeretnék csinos lányként újjászületni. Ez annyira jellemző – Marijke kedvéért nem tetted meg, nem hallgattál rám se, bárhogy könyörögtem, de Julia hatására mintabeteg lettél. – Robert vizet töltött az elektromos vízforralóba, és bekapcsolta. – Tudsz enni? – Gondolom, kellene. – Martin nézte Robertet, aki teázáshoz terített. – De valójában Marijke miatt veszem be. – Valóban? Mondtad neki? – Még nem. Arra gondoltam, egy szép napon meglepem. – Martin újra megérintette az arcát; érezte, hogy felduzzadt. Lassan felállt, kivette a frizsiderből a zöldborsót. Robert elvette tőle a

267

zacskót, és törölközőbe tekerte. Martin az arcára szorította, közben Marijkéra gondolt. Szerette volna felhívni, hogy elmondja, minden rendben, de nem akarta Robert előtt. Martin összeráncolta a homlokát. – Sebastian azt mondta, ne dohányozzak? Julia lépett a konyhába, Robertre pillantott. Még mindig itt vagy? – Nem dohányozhatsz, és nem használhatsz szívószálat, mert az eltávolítás helyének be kell hegesednie – mondta Robert –, és ezt a szívás veszélyeztetné. – Jaj – mondta Martin olyan gyászosan, hogy Robert és Julia elnevették magukat. – Valentina mivel foglalatoskodik? – kérdezte Robert, mire Julia úgy tett a kezével, mintha láthatatlan papírra írna. – Tényleg? – mondta Robert. – Szerinted zavarná, ha benéznék hozzá? – Nem tudom – mondta Julia. – Azt hiszem, én zavartam. De csak menj. Majd én elkészítem a teát. – Csak hívj, ha kell valami – mondta Martinnak Robert. – Már jól vagyok – felelte Martin. – Még egyszer köszönöm; csodálatos volt. – Hát nem? – mosolygott Robert, és önmagával elégedetten távozott. Julia teát főzött, aztán végigkutatta a szekrényeket meg a frizsidert vacsorának valóért. Felmutatott egy csirkehúsleveskonzervet metélttel. – Igen, kérem – mondta Martin. Korgott a gyomra. – A húgod szeret írogatni? – kérdezte. Julia habozott. Elspeth azt mondta, ne árulják el senkinek, és nem is tették. Már többször kísértést érzett, hogy elmondja Martinnak, de valami mindig visszatartotta; félt, hogy a férfi hazugnak fogja tartani. – Aha – felelte. – Csak, tudod, e-mail, nem igazi írás. – Adott Martinnak egy bögre teát, és kinyitotta a konzerv levest. Martin az asztalra tette a bebugyolált borsót, két kézzel felvette a bögrét, várta, hogy kihűljön a tea. A novokain hatása múlni kezdett. Ki nem állhatta, hogy az érzéstelenítéstől a szája olyan lett, mintha

268

nem az övé volna, ám a fáj/nem fáj közti átmeneti állapot is aggasztotta. Julia megmelegítette a levest, megmikrózta a krumplit, megterített, csendben járt-kelt Martin konyhájában, közben hol arra gondolt, hogy Robert és Valentina odalenn vannak Elspethtel; hol Sebastian vékony, kesztyűs kezére, amint megragadja a fogót, hogy kihúzza a fogat; hol meg Martin rémült arcára, ahogy Sebastian kérésére kinyitotta a száját, és hogy hogyan csillapodott Martin rettegése, amíg az ő száját nézte, ahogy számolt. Számok... Miért számok? Mi megnyugtató van a számokban? Megfordult, hogy Martinra nézzen. A férfi roggyantan ült, a feje félrehajtva, és a semmibe meredt. Szomorúnak látszik. Vagy csak egyszerűen így néz ki, amikor nem csinál valami mást az arcával. Julia felszolgálta az ételt Martinnak és magának. Nem kellett aggódnia, hogy Valentina netán vele óhajtana vacsorázni, ott volt neki Robert. Martin óvatosan evett, igyekezett nem megharapni magát. Az étkezés után Julia kiszámolta a piruláit, Martin lenyelte őket, és szokásos félmosolyával nézett a lányra. – Köszönöm, kedves nővér. – Szívesen – mondta a lány, és kezdett leszedni. Amikor egy perc múlva a férfira nézett, Martin már visszasüllyedt a korábbi szomorú állapotába. – Mi baj, Martin? – Jaj... tudom, hogy csacsiság, de aggódom, amiért nem tudok dohányozni. Tudom, hogy abba kéne hagynom, de nem ez a megfelelő pillanat... vagyis, folyton abbahagyom, de éppen mára nem terveztem. Julia mosolygott. – Amikor apunak kihúzták a bölcsességfogát, mami cigizett helyette. – Nem értem. Hogy lehet... Julia csettintett. – Hol a cigarettád? – A hálószobában. Julia a kék cigarettásdobozzal meg az öngyújtóval jött vissza, a székét odahúzta közvetlenül Martin mellé, és rágyújtott.

269

– Oké, és most így... – Julia megszívta, de nem tüdőzte le. Martin kinyitotta a száját, Julia pedig belefújta a füstöt. – Jó így? – kérdezte. Martin bólintott, és az orrán jött ki a füst. – Jó. Julia Martin vállára tette a kezét. Egymáshoz simultak. A lány elfordította a fejét, ajkát a cigarettához érintette; a cigaretta vége felizzott. Martin szeme félig csukva, szája félig nyitva volt. Julia félrebillentette a fejét, és amikor csak centiméterekre volt a férfi arcától, nagyon lassan kifújta a füstöt; Martin belégzésének a hangja Valentina asztmás zihálására emlékeztette. Martin kifújta a füstöt, aztán elnevette magát. – Mi az? – kérdezte Julia. – Szörnyen használhatatlan vagyok, nem igaz? Még cigarettázni sem vagyok képes egyedül. – Ne csacsiskodj – mondta Julia. Megérintette a férfi állát. – Mókuspofa. Martin felhúzta a szemöldökét. A lány ismét szippantott a cigarettából. A férfi mohón hajolt a lány felé. Amikor Robert lement, az ikrek ajtaját nyitva találta. Kopogott, és bement. Valahol a lakásban nyitva lehetett egy ablak, és a nyirkos hűvösség már az előszobában érezhető volt. Valentina a nappali pamlagán ült, körülötte papírdarabok. Az ouija-tábla meg a műanyag karika a kávézóasztalon. Az esti fényben aranylott minden; az összes kopott rózsaszín meg lila bársony színe élénkebb lett, Valentinát úgy fogta körül halványzöld ruhája, akár virágot a levelei; haja glóriaként sugárzott feje felett. Minden beleolvadt az aranyló fénybe: Robert olyannak látta, mint valami festményt, egyetlen egybefüggő felületet. Valentina a pamlag túlsó végében ült, az egyik lábát maga alá húzva. Úgy nézte a pamlag másik végét, mintha ülne valaki vele szemben. Robert állt az ajtóban, és próbálta, kívánta és remélte látni azt a másik valakit. De nem volt képes rá.

270

Valentina a férfi felé fordult. Robert eddig nem vette észre, milyen fáradt a lány; a szeme vörös volt, alatta sötét karikák. – Látod? – kérdezte a lány. – Nem – mondta a férfi. – Meséld el... hogy néz ki? Valentina mosolygott. – Megváltozott, amikor beléptél... – Valentina enyhén megrázta a fejét. – Ezt miért ne mondjam el? Szóval, kék selyemruhát visel. Derékban szűk, a szoknyája A-vonalú; a haja rövid, egy icipicit göndör, ettől hatalmas a szeme; hihetetlenül sápadt, kivéve a kezét és a füle szélét... A rúzsa sötét... Mit mondjak még neki? – Hallod is őt? – Nem, csak rámutat a dolgokra... Robert addig ereszkedett lefelé, amíg végül a földön ült, a szétszórt papírok között. Könyökével a kávézóasztalra támaszkodott. Ahol ült, onnan úgy látta, mintha csöppnyi zavar lenne a levegőben ott, ahol Elspeth-nek kellett volna lennie: talán mint amikor az ember teljesen tiszta üvegen néz át; talán mint amikor az ember látni próbálja a zenét. Robert a fejét rázta. – Akarom, de nem megy. A karika mozogni kezdett. Valentina leírta az üzenetet. TALÁN HAMAROSAN.

– Igen – mondta Robert. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Elspeth ismét a kegyeibe fogadta. A földön heverő papírokra pillantott. – Miről beszélgettetek? – Családi dolgokról – mondta Valentina. – Elspeth arról mesélt, amikor ő meg mami kicsik voltak, és a Pilgrim's Lane-en lévő házban laktak. – Anyukád nem mesélt erről? – Nem sokat. A bentlakásos iskoláról, a Cheltenhamről sokat beszélt. Tudod, a rémes társadalmi hierarchiáról meg az unalmas iskolai egyenruhákról. Julia mindig azt mondja, hogy inkább a Roxfortra kellett volna járniuk. JOBB VOLT OTT, MINT OTTHON. – Miért, Elspeth? – kérdezte Valentina. De Elspeth nem részletezte. Valentina nézte, ahogy Elspeth nézi Robertet. Elspeth

271

egy kicsit hátradőlt, így úgy tetszett, mintha Roberttel éppen egymás szemébe néznének. Aztán Robert Valentinához fordult, és azt mondta: – A nagyszüleid rettenetesen szigorúak voltak. A bentlakásos iskola szinte megváltás volt; Elspeth sokat mesélt az iskolai színielőadásokról, meg arról, hogy mennyire szerették megtréfálni a többieket – tudod, olyan iker-trükkökkel. – Te meg mami egyformán öltöztetek? – kérdezte Valentina. AZ ISKOLÁBAN MINDENKI EGYFORMÁN ÖLTÖZKÖDÖTT. EGYÉBKÉNT NEM CSAK KISKORUNKBAN. Valentinát zavarta, hogy Elspeth csakis Robertre összpontosított; amióta a férfi bejött a szobába, Elspeth jóformán le sem vette róla a szemét. Megszokta, hogy láthatatlan, elfelejti, hogy én látom. Valahányszor Julia távol járt, Valentina és Elspeth hosszú napokon át és minden délután együtt ültek, akadozó kérdésekkel és válaszokkal beszélgettek. Valentinát ámulatba ejtette, mennyire más történeteket mesélt Elspeth, mint az ő mamájuk. Elspeth gyerekkorában az események rendre sötét fordulatokat vettek: egy tóparti piknik az egyik iskolatársnő vízbe fulladásával végződött; a szomszéd fiút, akivel jóban voltak, elmegyógyintézetbe vitték. Elspeth és Edie minden történetben csapatot alkottak; semmi sem utalt törésre, nem jelezte előre a szakadást; mindig együtt voltak, okosabbak és gyorsabbak voltak sok vetélytársuknál. Ezektől a történetektől Valentinának egyre jobban hiányzott Julia – nem a mostani, a zsarnoki, fojtogató, hanem a gyerekkori Julia, Valentina oltalmazója és másik énje. Minden egyes történet izgalmasságát fokozta a karika fáradságos munkája. Elspeth történeteit a szükség a tömörítés csodáivá tette. Valentinát a Postman's Park cserepeire emlékeztették. Robert felvett néhány lapot. – Szabad? Valentina Elspeth-re nézett, aki vállat vont. TE MÁR HALLOTTAD, betűzte a karika. Valentina beszúrt a szövegbe néhány írásjelet. KILENCÉVESEK VOLTUNK. EGY NAP HAZAFELÉ EGY BOLT ELŐTT TÁBLÁT

272

LÁTTUNK: „ELADÓ KISKUTYÁK”. IZGATOTTAN BEMENTÜNK, A PULTNÁL ÖREGEMBER. TRAFIKOS. A BOLTON ÁT AZ UDVARI PAJTÁBA VITT MINKET. BEAGLE-KÖLYKÖK VOLTAK BENT. SOKÁIG JÁTSZOTTUNK VELÜK. AMIKOR MENNI AKARTUNK, KIDERÜLT: RÁNK ZÁRTA AZ AJTÓT. Itt ért véget a lap. Robert

emlékezett, hogy Elspeth évekkel korábban mesélte neki; a Pond Streeten sétáltak, ahol egykor a trafik volt. Valentina megtalálta a következő oldalt, és odaadta Robertnek. KIABÁLTUNK, DE NEM JÖTT SENKI. AZ ANYAKUTYA UGATOTT. BESÖTÉTEDETT. A FICKÓ KINYITOTTA AZ AJTÓT. NEKIROHANTUNK, LEDÖNTÖTTÜK A LÁBÁRÓL ÉS HAZASZALADTUNK.

Mint valami mese, gondolta Valentina. Mennyi igaz belőle? Korábban élvezte a dolgot, de most kezdett rossz előérzete támadni. Elspeth emlékezett a hideg, csúf pajtára, a kölyökkutyák izgalmára, amikor ő meg Edie kiabáltak; Valentinára nézett, és azt gondolta: Miért mondom el ezt neki? Fáradt, és teljesen összezavartam. MESÉLJ NEKÜNK VALAMIT, V, betűzte Elspeth, és olyan kedvesen mosolygott, ahogyan csak tudott. – Én? – Valentinának semmi sem jutott eszébe. Olyan fáradt vagyok. Szerette volna, ha Robert elmegy, és ő folytathatja a bizalmas beszélgetést Elspeth-tel. Vagy lemenni Roberttel, hogy a férfi csókolja őt, és elbújhasson Elspeth elől. Vagy elszöknék, és itt hagynám őket egymásnak. – Julia mit csinál? – kérdezte Roberttől. – Martint ápolja, gondolom – felelte a férfi, és beszámolt nekik Martin fájós fogáról meg Sebastian fogorvosi hőstettéről. Valentinába beléhasított a féltékenység; Julia mást babusgat. Aztán azt gondolta: Nem, nem bánom. Tényleg. Oldalra dőlt, a válla a pamlag háttámlájánál, a feje lecsüngött. – Ettél valamit? – kérdezte Robert. – Nem. – A reggelire emlékezett, de az régen volt. – Nem mentünk vásárolni. – Felnézett a férfira. A szeme hatalmas volt, az arca beesett.

273

– Kicsit éhesnek látszol – mondta Robert. Inkább kiéhezettnek. Mióta ülsz itt? Felállt. – Elspeth, azt hiszem, Valentinának vacsoráznia kell. – A lány felé nyújtotta két kezét. Valentina megfogta, felállt. Szédült. Elspeth nézte, ahogy elindulnak. Az ajtóban Valentina visszafordult, és azt mondta: – Rögtön jövök, Elspeth. Csak ennem kell valamit. – Becsukódott mögöttük az ajtó. Elspeth felkelt a pamlagról, a nyitott ablakhoz libbent. Várt. Egy kis idő múlva Robert és Valentina végigmentek az ösvényen, ki a kapun. Tudhattam volna, mondta magának Elspeth. Valentina annyira hozzászokott, hogy gondoskodnak róla. Lassan sötétedett. Örülnöm kellene nekik. Elspeth nézte az ég elmélyülő színét. Kigyúltak az utcai lámpák. De azért kellemes nap volt – majdnem olyan, mint régen. Már teljesen besötétedett, amikor Julia belépett. Ahogy végigment a lakáson, sorra gyújtotta fel a lámpákat, és azt kiáltozta: – Egérke? Amikor a nappaliba ért, a zongora melletti állólámpát gyújtotta meg, és becsukta az ablakot. Összeszedte a papírokat, átlapozta őket, bele-beleolvasott. Elspeth figyelte, eltűnődött. Fura, amikor az ember beszélgetése így le van írva. Olyan, mintha bárki kihallgathatna, mintha lehallgatnák a telefont. De miért ne? Miért mondom el Valentinának, és Juliának miért nem? Nem szabad különbséget tennem köztük. Julián látszott, mintha érezné, hogy Elspeth figyeli. – Elspeth? Hol van Valentina? Elspeth az ouija-tábla fölé hajolt. VACSORA R-TEL, írta. – Ó! – Julia leült a pamlagra, elhagyatottnak látszott. HOGY VAN MARTIN FOGA Julia felderült. – Sokkal jobban van. Le akart feküdni, hát lejöttem. ÜGYESEN GONDOSKODSZ MINDENKIRŐL – Igyekszem. – Julia csóválta a fejét. – Azt hiszem, Valentina gyűlöl érte. A HÁLA UNALMAS

274

– Szerintem nem fenyeget az a veszély, hogy hálás lesz. A helyzet egyszerű: Valentina rosszul van, én meg gondoskodom róla. HA ELENGEDED JOBBAN FOG SZERETNI – Tudom. Nem vagyok képes rá. Elspeth-et meglepte, hogy Julia szemébe könny szökött. Mozdulatlan csendben ültek együtt. Pár perc múlva Julia kiment a szobából. Elspeth hallotta, hogy kifújja az orrát. Amikor Julia visszajött, megkérdezte: – Miért áll ezen az oldalon az, hogy „fejsérülés”? – Odafordította a lapokat, hogy Elspeth lássa őket. MEGKÉRDEZTE HOGYAN HALT MEG APÁNK – Ó! Sosem találkoztunk vele, vagy de? NEM CSAK NAGYANYÁTOKKAL – De rá sem emlékszünk. MEGHALT AMIKOR KICSIK VOLTATOK – Milyenek voltak? Mami sosem beszél róluk. APA NEHÉZ EMBER VOLT ANYA SZELÍD Julia habozott. Néhány spirált rajzolt a papírra, amíg a következő kérdést fontolgatta. Elspeth figyelte, és azt gondolta: Ez elképesztő; a spirálfirkálás genetikusan öröklődik? – Elspeth? Mi történt veled és mamival? TITOK – Ugyan már, Elspeth... SAJNÁLOM NEM JÓ ÉJT – Elspeth...? De Elspeth már nem volt ott. Julia vállat vont és ágyba bújt, csalódottan, de izgatottan. Mire Valentina hazaért, Julia már aludt, számokról és fogakról álmodott. Martin az ágyban feküdt, a telefont a nem feldagadt arcához szorította, és hallgatta a sötétben a csengőhangot. Marijke a hetedikre vette fel, Martint elöntötte a hála. – Martin? – Halló, szerelmem. Elmeséljem a fogam történetét?

275

– Úgy aggódtam. Olyan a hangod, mintha tele lenne a szád rágógumival. – Nincs, de azt hiszem, az arcom a nyolcszorosára dagadt. Nem fogod kitalálni, kit hozott Robert, hogy kihúzza a fogam... Marijke hátradőlt az ágyban, és hallgatta. Nagyon meg lehetett rémülve; ott kellett volna lennem. Még jó, hogy Robert ismer egy temetkezési vállalkozó fogorvost... Mindkettőjüket jó érzéssel töltötte el a másik hangja. Feküdtek a sötétben, együtt, két, egymástól távol eső városban, mindketten azt gondolták: Ezúttal szerencsénk volt. És még jobban a fülükhöz szorították a telefont, és mindketten azon tűnődtek, meddig tarthat még ez a különélés.

276

Többféle érzés kerítheti hatalmába az embert, ha eltéved. Az egyik a pánik: Valentinánál általában ez volt az első. A másik, amikor az ember átadja magát az elveszettségnek: amikor hagyja, hogy másként tapasztalja meg a világot, pusztán amiatt az egyszerű tény miatt, hogy nem ott van, ahol lennie kellene. Julia szerette ezt az érzést, így hát keresni kezdte. London tökéletes hely, ha az ember el akar tévedni. A kanyargós utcáknak néhány sarkonként megváltozott a nevük, szétváltak és összeolvadtak, zsákutcákba torkolltak, hirtelen terekké tágultak. Julia azt kezdte játszani, hogy felszállt a földalattira, majd érdekes nevű állomásokon – Tooting Broadway, Ruislip Gardens, Pudding Mill Lane – hirtelen kiszállt. A föld feletti valóság rendszerint kiábrándította. A földalatti térképén szereplő nevek olyanok voltak, mintha Lúdanyó meséiben szerepeltek volna: aprót és barátságos városképet sejtettek. A valóságos helyek többnyire lehangolóak voltak: grillcsirke-büfék, italboltok és fogadóirodák szeszélyes tömege. A Julia fejében élő London-térkép furcsaságokkal gyarapodott: az Albert Memorial szarvasmarháival és elefántjával; a Bloomsbury különös kis boltjával, ahol csak kardokat és sétabotokat árusítanak; a St. Mary-le-Bow templom kriptájában lévő étteremmel. Járt a Hunterian Múzeumban, egy egész délutánt töltött az emberi

277

szerveket tároló üvegek, különböző fertőtlenítőszerek meg a dodómadár csontvázának tanulmányozásával. Mindennap London látványosságaival, párbeszédfoszlányokkal és a másnapi kalandok terveivel tért haza. Valahányszor belépett a lakásba, Valentinát a pamlagon ülve találta, papírdarabok között, amint le nem veszi a szemét az ouija-táblán mozgó karikáról. Julia ilyenkor beszámolt Valentinának és Elspeth-nek a napjáról. Valentina pedig megosztotta Juliával Elspeth néhány történetét. Mindkettőjüket kellemesen meglepte, hogy a külön töltött napok beszédtémával szolgáltak a vacsoránál, bár gyakran megjelent Robert, és elragadta Valentinát, többnyire éppen akkor, amikor Julia vele szerette volna tölteni az egész estét. Julia minden reggel kérlelte Valentinát, hogy tartson vele. Valentina többnyire majdnem hagyta magát rábeszélni, de a végén mindig talált valami ürügyet, hogy maradhasson. – Csak menj – mondta ilyenkor Valentina. – Nem vagyok beteg. Csak fáradt. – És tényleg fáradtnak látszott. Mintha mindennap fogyott volna az életereje. – Egy kis napfényre lenne szükséged, Egérke – mondogatta Julia. – Majd holnap – felelte mindig Valentina. Martin a lakása ajtajánál állt. Kinyújtotta kesztyűs kezét, megfogta a kilincset. Kalapált a szíve, mozdulatlanul állt, próbálta csillapítani izgalmát. Számtalanszor voltál a folyosón. Biztonságos. Soha nem történt veled semmi rossz a folyosón. Nincs ott senki, semmi, csak régi újságok. Mély lélegzetet vett, lassan fújta ki, és kinyitotta az ajtót. Késő délután volt, a lépcsőházat bevilágította a napfény. Sugárzó porszemcsék lebegtek a mozdulatlan levegőben. Martin kisandított. Látod, egészen kellemes. Megszemlélte a küszöböt, az újságokat, a követ. Elképzelte magát, amint előrelép, lábát a szőnyegre teszi, és a lakásán kívül áll, több mint egy év után először. Rajta. Ez csak a folyosó. Robert és Julia mindig itt állnak. Marijke is itt volt. Marijke azt akarja, hogy hagyd el a lakást. Racionális lény vagy; tudod,

278

hogy biztonságos. Ha elhagyod a lakást, láthatod Marijkét. Martin fiatalkori önmagára gondolt, amikor először állt műugródeszkán, rémülten. A többiek kicsúfolták, amikor megfordult, és lemászott. Nincs itt senki. Nem tudja meg senki, ha nem vagy képes megtenni. De ha megteszed, elmondhatod Juliának. Megpróbálta elképzelni Julia arcát, de csak a szájára emlékezett, ahogyan számolt, amikor kihúzták a fogát. Martin izzadt, zsebkendőt vett elő, megtörölte a homlokát. Csak lépd át a küszöböt. Egyre nehezebben kapott levegőt. Martin becsukta a szemét. Ez egyszerűen hülyeség. Remegni kezdett. Hátralépett, becsukta az ajtót, zihált. Majd holnap. Holnap újra megpróbálom.

279

Valentina és Elspeth a Halál Cicájával játszottak. A következőképpen: Valentina az előszoba földjén ült, a lakás bejárata közelében. Nála volt egy pingponglabdákkal teli vödör, amelyet a spájzban talált. („Miért, Elspeth?”, kérdezte akkor. Elspeth csak vállat vont.) Elspeth az előszoba másik végén állt. A Cicának persze fogalma sem volt, hogy Elspeth ott van, így aztán amikor Valentina elgurított egy pingponglabdát, a Cica magabiztosan utána nyargalt, csakhogy a labdát Elspeth az utolsó pillanatban elterelte, méghozzá valami váratlan irányba. A Cica kisvártatva rettenetes izgalomba jött, vadul kapkodott a kis fehér labdák után, amelyeknek mintha önálló elképzelésük lett volna, hogy merre menjenek, egyszerre csak felrepültek a levegőbe, vagy egyszerűen visszagurultak. Elspeth hagyta, hogy a Cica átszaladjon rajta, élvezte, ahogy a szőr hozzáér fantombőréhez és csontjához. Lefeküdt a földre, és átengedte magán a labdákat meg az őket üldöző Cicát. Valentina látta, hogy Elspeth kinyújtja a két kezét, ahogy a Cica közeledik felé, mintha meg akarná ragadni. Elspeth elfelejtette, hogy anyagtalan. A Cica keresztülszaladt a két kezén; Elspeth valami lágyat és sikamlóst érzett a kisujján; mintha a két keze megtelt volna valamivel, és úgy küzdött vele, mintha halat próbálna megfogni. Az a valami vonaglott, és harapni próbált. Elspeth megfogta a Cicát.

280

De ugyanebben a pillanatban Valentina azt látta, hogy a Cica összerogy, és mozdulatlanul fekszik. Odarohant. A Cica nem élt. – Elspeth! – Valentina a földre vetette magát, megragadta a Cica testét. – Mit műveltél? Tedd vissza! Elspeth még mindig szorongatta a Cicát, amely dobálta magát, és karmolt. Valentina nem látta a Cica kísértetét, de azt igen, hogy Elspeth küszködik valamivel. – Tedd vissza! Azonnal! Elspeth fogta a ficánkoló Cicát, és amennyire tudta, visszadugta élettelen testébe. Olyan volt, mintha élő angolnát próbált volna selyemharisnyába gyömöszölni: az Elspeth kezében lévő Cica dobálta magát rémületében, a Valentina kezében lévő Cica mozdulatlan volt és törékeny. Elspeth félt, hogy kárt tesz a Cicában, ahogy megpróbálja visszailleszteni a testébe. Aztán rájött, hogy a Cica megdöglött, és döglött is marad, ha ő nem elég határozott. A fejénél kezdte, aztán jöhetett a többi. Úgy érezte, mintha egy régi, távolságmérős fényképezőgépet használna, amely két képből próbál egyet összehozni. Elspeth intett Valentinának, hogy tegye a Cica testét a földre. Elspeth azt érezte, hogy a Cica kísértete valóságos a kezében: bármiből is volt a Cica, olyan volt, akár Elspeth szellemlénye, fizikai értelemben érzékelte. A Cica volt az első dolog, amit Elspeth a halála óta érintett, amely együtt létezett vele, nem egy másik világban. Olyan magányos vagyok, gondolta, miközben próbálta visszatuszkolni a Cicát az élettelen testébe. Bárcsak megtarthatnám! A Cica már nem küzdött, mintha megértette volna, mit akar Elspeth. Elspeth kis, nyomkodó mozdulatokat tett az ujjaival, próbálta bezárni a testébe a Cicát; arra emlékeztette, amikor az anyja összenyomkodta a pitetészta két szélét, hogy ne jöjjön ki a töltelék. A Cica kísértete hirtelen eltűnt. Beszívódott a testbe. A kis fehér macskatest megrándult – a Cica felkelt, ugrott egyet, és teljesen összeszedte magát. Körülnézett, mint a gyermek, akit édességlopáson kaptak, aztán mosakodni kezdett.

281

Elspeth és Valentina ültek a földön, bámulták a Cicát, aztán egymást. Valentina kiment. Az ouija-táblával meg a karikával jött vissza. – Mi történt? – kérdezte Elspeth-et. FENNAKADT ÉS KIJÖTT – Mi akadt fenn? A LELKE – Min? Elspeth eltartotta a kisujját, mint az előkelő hölgyek teázás közben. Valentina némán ült, gondolkodott. – Meg tudnád csinálni még egyszer? INKÁBB NE – Igen, de ha akarnád, szerinted meg tudnád tenni szándékosan? REMÉLEM NEM – Igen, de Elspeth... Elspeth felállt – vagyis inkább már ment is kifelé a helyiségből, anélkül, hogy közben felállt volna. Amikor Valentina követte őt a konyhába, eltűnt. A Cica hangosan nyávogott, és Valentina lábához dörgölődzött. – Nem látszol megviseltnek. Kéred a vacsorádat? – Valentina fogta a tálkát, kinyitotta a dobozt, beleöntötte az eledelt a tálkába, és letette a megszokott helyére a földön. A Cica úgy várt, ahogyan a rakománykultusz bennszülött hívői várnak a fehér emberek szállítóhajóira, aztán a szokásos lelkesedéssel esett neki az ennivalónak. Valentina leült a földre, úgy nézte. Elspeth a konyha közepén állt láthatatlanul, figyelte Valentinát meg a Cicát. Mi jár a fejedben, Valentina? Valentina csodákon töprengett. A Cica, ahogy ette a vacsoráját, teljesen hétköznapinak látszott: ez csoda volt. Soha nem fogod megtudni, hogy tíz perce halott voltál. Mintha észre sem vetted volna. Fájt, Cica? Nehéz volt visszajutnod a testedbe? Féltél? Hallotta, ahogy nyílik a bejárati ajtó; Julia megérkezett. – Egérke? Hol vagy?

282

Ne mondd el Juliának, gondolta Elspeth. Szégyellte, hogy megölte a Cicát, még ha csak ideiglenesen is. – A konyhában – kiáltotta Valentina. Julia ledobta a Sainsbury's-szatyrokat a kezéből a pultra, és kezdett kipakolni. – Mi van? – kérdezte. – Semmi különös. Nálad? Julia hosszú és unalmas előadásba fogott egy nőről a szupermarket pénztáránál álló sorban, egy picike öregasszonyról, aki szemlátomást csak tündérsütin és Lipton teán élt. – Borzasztó – mondta Valentina, és próbált visszaemlékezni, milyen is a tündérsüti. – Olyan, mint a muffin, csak fel van cicomázva – mondta Julia. – Hát az nem is olyan rémes. – Valentina feltápászkodott a földről, segített elrakni a frissen vásároltakat. Az ikrek félig-meddig barátságos csendben dolgoztak. A Cica végzett a vacsorájával, és eloldalgott. Elspeth a sarokban állt, nem akadályozta az ikreket a mozgásban, karba font kézzel, töprengve. Ez rendkívüli volt. A megoldás kulcsa – valamihez – de mihez? Ezen gondolkoznia kell. Elspeth magukra hagyta az ikreket a konyhában, és megkereste a Cicát, amely éppen aludni készült a pamlagon a besütő napfény foltjában. Elspeth odagömbölyödött mellé, nézte, hogyan csukódik le a kis állat szeme, lassul a lélegzése. Bájos, hétköznapi látvány volt, cseppet sem állt összhangban Elspeth viharos gondolataival. Valentina jött be a szobába. – Elspeth? – suttogta. De Elspeth nem válaszolt, nem jelezte, hogy ott van. Valentina elindult, és benézett minden egyes helyiségbe, mintha bújócskáznának. Elspeth láthatatlan árnyként követte.

283

Szép májusi délután volt, Robert az íróasztalnál ült, és írni próbált. Disszertációja Mrs. Henry (Ellen) Wood írónőről szóló fejezetén dolgozott. Mrs. Woodot hihetetlenül unalmasnak találta. Átrágta magát a hölgy legnépszerűbb, East Lynne című regényén, elmerült életének részleteiben, és rájött, hogy egyáltalán nem érdekli. Amikor turistákat vezetett, mindig kihagyta Mrs. Wood sírját. A hölgy nemcsak az ábécében, de földrajzilag is a menazsériás George Wombwell és Adam Worth, a bűnözés Napóleonja közé esett – Robert úgy érezte, nem méltó erre a különleges, mondhatni kiváló társaságra. Rágta a tollát, megpróbálta eldönteni, vajon kihagyhatja-e az írónőt a disszertációjából. Talán nem. Talán kihozhatna valamit a halálából, de még az is unalmas volt: hörghurutban halt meg. Átkozott perszóna! Megkönnyebbült, amikor Valentina érkezése megzavarta. – Gyere ki – mondta a lány. – Tavasz van. Mihelyt a szabadban voltak, természetesen a temető felé vették az irányt. Amikor a Swain's Lane-en ballagtak, hallották, ahogy egy magányos tubajátékos skálázik a Waterlow Parkban. A hangszer gyászosan szólt. Minthogy a Swain's Lane-t kétfelől magas falak fogták közre, mindig árnyékban jártak, hiába ragyogott fölöttük a kék és felhőtlen ég. Olyanok vagyunk, mint valami kétszemélyes temetési

284

menet, gondolta Valentina. Örült, amikor a temető kapujához értek, és napfényben várakoztak a beeresztésre. Nigel nyitott kaput. – Ma nem vártunk titeket. – Nem – mondta Robert –, de olyan csodálatos az idő, gondoltuk, vadvirágot szedünk. Jessica jött ki az irodából. – Vigyetek gereblyét is – mondta. – És semmi bumbucolás, ha kérhetem. – Na persze. – Robert és Valentina felszerelkeztek egy rádióadóvevővel, két gereblyével meg egy nagy szemeteszsákkal, és felmentek a temetőbe. – Nos – mondta Robert, amint ráfordultak a Dickens Útra –, sajnálom. Nem akartalak dolgoztatni. – Semmi baj – mondta Valentina. – Általában úgysem veszik semmi hasznom. Szívesen gereblyézek. Honnan került ide ez a sok üres vizespalack? – Szerintem bedobálják a fal fölött – mondta Robert. Egy darabig barátságos csendben gereblyéztek, megtisztították az utat, jókora zsáknyi ennivalós csomagolópapírt meg kávéspoharat szedtek össze. Valentinának tetszett a gereblyézés. Eddig sosem csinálta. Eltűnődött, vajon miféle munkákat élvezne még. Élelmiszert kiszolgálni? Tévében reklámozni? Ki tudja? Kipróbálhatnék sokféle munkát egy-egy héten át. Éppen elképzelte magát a British Museum ruhatárosaként, amikor Robert magához intette. – Nézd! – suttogta. A lány két kis rókát látott fejtől-lábig egymáshoz bújva aludni egy avarkupacon. Robert a lány mögött állt, átkarolta. Valentina teste megfeszült. Robert elengedte. Leballagtak az ösvényen, hadd aludjanak a rókák, és folytatták a gereblyézést. Egy idő múlva Valentina megkérdezte: – Mi az a bumbucolás? – Azt hiszem, jó régi szó. Jessica és James megtanult néhány amerikai kifejezést a háború alatt. – De mit jelent?

285

– Nos, jelentheti azt is, hogy az ember lusta, csak ellötyögi az időt. De azt is, hogy az ember valami egészen mással tölti az idejét. Valentina elpirult. – Jessica azt hitte, hogy...? – Hát... nem kifejezetten úgy festettünk, mintha szemétszedéssel óhajtanánk tölteni a délutánt. – Robert belenézett a zsákba. – Szerintem abbahagyhatjuk. Sétáljunk egyet! Hagyjuk itt a gereblyéket, majd visszajövünk értük. – Kézen fogta a lányt, és a Rét – a temető napfényben fürdő, ápolt sírokkal teli része – felé vezette. – Olyan jó a napon. Azt hiszem, minden nap szürke volt, amióta csak megjöttünk – mondta Valentina. – Az nem lehet. – Nem... talán csak úgy érzem. Mintha a szürkeség beszívódna az épületekbe vagy ilyesmi. – Hmm. – Robert kissé elszontyolodott. Nem tudod megszerettetni vele Londont. De magadat sem, ha már itt tartunk. Sétáltak tovább. Számos síron láttak frissen ültetett virágokat, úgy festettek, mint egy-egy sűrű kertecske. – Valentina? – mondta Robert. – Áruld el nekem! Miért van az, hogy valahányszor megérintelek, elhúzódsz? – Hogy érted ezt? – kérdezte a lány. – Dehogy. – Jó, nem mindig. De az imént is, amikor a rókákat láttuk. – Lehet. – Elhagyták a Rétet, visszatértek az ösvényre. Valentina megszólalt. – Egyszerűen csak... illetlennek tűnt. Tiszteletlennek. – Mert temetőben vagyunk? – kérdezte Robert. – Nem tudom... ha halott volnék, azt szeretném, ha rendszeresen szeretkeznének a sírkövemen. A boldogabb időkre emlékeztetne. – De megtennéd-e más sírján? Elspeth-én? – Nem. Hacsak nem Elspeth-tel lennék. De úgy menne. Talán ha mindketten halottak volnánk – mondta. – Nem tudom, a halottak szeretkeznek-e. – Talán attól függ, a mennyben vagy a pokolban végezik-e. Valentina nevetett.

286

– Ez még mindig nem válasz a kérdésemre. Robert megcsípte a lány popsiját, az meg sikkantott. – Olyan unalmas, „Fiúknak – lányokról” típusú szex lenne a pokolban, a vad, pajzán szex meg a mennyben – kockáztatta meg Robert. – Ez valahogy a feje tetejére van állítva. – Ebből is kitetszik az amerikai puritanizmusod; miért ne állhatna a mennyország a legnagyobb gyönyörökből? Evés, ivás, szeretkezés: ha mindez olyan rossz, miért kell mégis megtennünk, hogy életben maradjunk, és szaporítsuk a fajunkat? Nem, szerintem a mennyben állandó bacchanália van. A pokolban pedig szüntelenül aggódnak a nemi úton terjedő betegségek meg a korai magömlés miatt. Ha nem vigyázol – sandított Valentina finom arcélére Robert –, a végén még egy külön, körülkerített részre kerülsz, ahol a szüzeket tartják. – Az a mennyben vagy a pokolban van? Robert megrázta a fejét. – Tényleg nem tudom. Ne akard kipróbálni. – Akkor jobb, ha igyekszem. – Örülnék neki. – Robert megállt. Annál a fordulónál voltak, amely Rossettiékhez vezetett. Valentina is megtorpant pár lépéssel odébb, amikor észrevette, hogy Robert nem követi. Egy pillanatig farkasszemet nézett a férfival, aztán zavartan lesütötte a szemét. – Csak nem képzeled... hogy itt? – Valentina hangját alig lehetett hallani. – Nem – mondta Robert. – Ahogy az imént mondtad, az tiszteletlenség lenne. És Jessica elvitetne a rendőrökkel, ha valaha megtudná. Jóságos ég, még azt sem szereti, ha a látogatók sortot viselnek. – Szerintem csak kirúgna. – Az még rosszabb lenne. Mi a csudát kezdenék magammal? Nincs rendes állásom. – Elindult, a lány tartotta vele a lépést. – Valentina, nem szereted, amikor így beszélek veled? A lány nem felelt.

287

– Kiváltod belőlem, aztán megsértődsz. Én nem... senki sem bánt velem így... legalábbis hatodikos korom óta. Szerintem a gondot a korkülönbség okozza. – Sóhajtott. – Bár akkoriban a legtöbb lány alig várta, hogy megbúbolják. Szép idők voltak. Valentina a fejét rázta. – Nem a búbolásról van szó. – Habozott, részint a szokatlan szleng miatt, részint amiatt, amire Robert célzott. – Hanem Juliáról. Robert őszintén meglepődött. – Mi köze lehet ehhez Juliának? – Mindig együtt csináltunk mindent – felelte Valentina –, minden fontosat... – De állandóan mondogatod nekem, hogy mennyire szeretnél önállóan tenni ezt-azt. – Sajnálom – mondta a lány. – Csak félek. – Oké. Ez érthető. – Nem, ez butaság – mondta Valentina. – Bárcsak el tudnám őt hagyni! – Nem vagytok házasok. Azt teheted, amit akarsz. – Nem érted. – Valóban nem. – Némán sétáltak tovább, aztán Robert megszólalt. – Várj! El kell hoznom a gereblyéket. – Visszaszaladt az úton, Valentina pedig ott maradt a napfény foltjában. Szép itt, gondolta a lány. Ha én lennék Elspeth, inkább volnék itt, mint a lakásban. Robert újra megjelent, a kezében a gereblyékkel meg a zsákkal. Szeretem ezt a férfit? Azt hiszem. Akkor miért ne...? De lehetetlen volt. Valentina sóhajtott. El kell szakadnom Juliától. Robert lassított, ahogy a lányhoz közeledett. – Teázzunk egyet az irodában? – Persze – felelte a lány, és kölcsönösen nem értve egymást ballagtak vissza az épülethez. Julia szórakozni akart a gyönyörű időben, de Valentina nélkül nem volt kedve elmenni sehová, Valentina viszont eltűnt

288

Roberttel. Így hát felballagott, azzal a szándékkal, hogy megosztja levertségét Martinnal. – Hello, kedvesem – mondta a férfi, amikor a lány megjelent a zsúfolt, elsötétített dolgozószobában. – Egy perc, és végzek ezzel. Főznél addig egy teát? Julia kivonult a konyhába, és hozzálátott a teafőzéshez. Általában szívesen terített, forralt vizet, végezte a teakészítés megnyugtató mozdulatait, de ma nem volt hozzá türelme. Mindent ötletszerűen tálcára tett, és bevitte az egészet Martin dolgozószobájába. – Köszönöm, Julia. Tegyük ide, az íróasztalra, és húzzunk ide neked egy széket. Így ni, így kényelmes. A lány lehuppant a székre. – Soha nem unod, hogy a sötétben üldögélsz? – Nem – felelte kedvesen a férfi. – Miért ragasztottad be újsággal az ablakokat? – A lakberendezőnk tanácsolta – mosolygott Martin. – Aha, képzelem. Martin teát töltött. – Kissé ingerültnek látszik, Miss Poole. – Jaj... Valentina elment valahová Roberttel. A férfi a lány kezébe adta a teáscsészét. – És ez miért gond? – Jár vele. Martin felhúzta a szemöldökét. – Tényleg? Robert kissé idős egy ilyen korú lányhoz. – Ha nem lennél nős, te járnál velem? – kérdezte Julia. Martint úgy meghökkentette a kérdés, hogy nem felelt. – Gondolom, ez azt jelenti, hogy nem, igaz? – mondta Julia. – Julia... A lány letette a teáscsészét, a férfihoz hajolt, és megcsókolta. Miután megtette, Martin mozdulatlanul, igen zavartan ült. – Ezt nem kellett volna – mondta végül. – Házasember vagyok. Julia felállt, és megkerülte Martin egyik kisebb dobozrakását. – Marijke Amszterdamban van.

289

– Attól függetlenül ő a feleségem. – A férfi megtörölte a száját a zsebkendőjével. Julia ismét körbejárta a dobozokat. – De elhagyott. Martin a doboztornyokra, az ablakokra mutatott. – Nem szeretett így élni. És nem hibáztatom érte. Julia bólintott. Úgy érezte, udvariatlanság volna túlságosan hevesen helyeselni. A szavak önkéntelenül szaladtak ki Martin száján: – Nagyon vonzó vagy, Julia. – A lány mozdulatlanul állt, és kétkedve nézett a férfira. – De Marijkét szeretem, senki más nem kell. Julia megint elkezdte körbejárni a dobozokat. – Milyen... pontosan milyen érzés? – Martin nem felelt, és a lány tisztázni próbálta a dolgot. – Sosem voltam még szerelmes. Fiúba. Martin felállt, végighúzta az arcán a kezét. A szeme fáradt volt, és heves késztetést érzett arra, hogy megborotválkozzon. Nem kényszert, csak rendezetlennek érezte magát, és tudta, hogy kissé már borostás. A számítógépre pillantott; majdnem négy óra volt. Ideje volt, ideje lett volna borotválkoznia, ha Marijke hazajött volna munka után. De várhat még egy kicsit. Nem fog válaszolni, gondolta megkönnyebbülten Julia. De Martin felelt. – Olyan, mintha egy részem levált volna, és Amszterdamba utazott volna, ahol ez a rész – vagyis ő – vár rám. Ismered a fantomvégtag-szindrómát? – Julia bólintott. – Fájdalom van ott, ahol neki kellene lenni. Ez táplálja a másik fájdalmat, azt a valamit, amitől mosakodnom meg számolnom meg minden mást tennem kell. Tehát a hiánya akadályoz abban, hogy megtaláljam őt. Érted? – És nem éreznéd magad jobban, ha megtalálnád őt? – De, biztosan. Igen. Persze, nagyon boldog lennék. – Martin arcán megjelent az aggodalom, mintha attól tartott volna, hogy Julia kipenderíti a lakásból. – Szóval? – Julia, nem érted.

290

– Nem válaszoltál a kérdésemre. Arról kérdeztelek, milyen szerelmesnek lenni. Te pedig arról beszéltél, milyen volt, amikor a feleséged elment. Martin újra leült. Mennyire fiatal még! Amikor mi voltunk ilyen fiatalok, mi találtuk fel a világot, nem mondhatott nekünk senki semmit. Julia ökölbe szorított kézzel állt, mintha ki akarná verni Martinból a választ. – Szerelmesnek lenni... nyugtalanító – mondta Martin. – Az ember tetszeni akar, aggódik, hogy ő olyannak fog látni, amilyen valójában vagyok. De akarom, hogy ismerjen. Vagyis... az ember meztelen, jajgat a sötétben, semmi méltósága... Azt akartam, hogy lásson, és szeressen, annak ellenére, hogy pontosan tudja, ki vagyok, és én is tudtam róla. Amióta elhagyott, hiányosak az ismereteim. Tehát egész nap elképzelem, hogy éppen mit csinál, mit mond és kinek, hogy néz ki. Megpróbálom kitölteni a hiányzó órákat, és egyre nehezebb, ahogy felhalmozódnak egész idő alatt, amióta elment. El kell képzelnem. Valójában nem tudom. Most már nem ismerem. – A mellkasára csuklott a feje, utolsó szavait már alig lehetett hallani. Azt érzi a felesége iránt, amit én Valentina iránt, gondolta Julia. Ez megijesztette. Amit Valentina iránt érzett, az beteges volt, bizonytalan és önkéntelen. Julia hirtelen meggyűlölte Marijkét. Miért hagyta itt, hogy üljön a székében, és rázkódjék a válla? Az apjára gondolt. Ő is így érez mami iránt? Nem tudta elképzelni az apját egyedül. Odament, ahol Martin ült csukott szemmel, lehajtott fejjel. Mögé állt, fölé hajolt, átkarolta a vállát, arcát a férfi tarkójához szorította. Martin megdermedt, aztán lassan keresztbe tette a karját, és kezeit Julia két kezére tette. Theóra gondolt, próbált visszaemlékezni az utolsó alkalomra, amikor Theo megölelte. – Sajnálom – súgta Julia. – Ne, ne – felelte Martin. Julia elengedte a férfit. Martin felállt, kiment a dolgozószobából. Julia hallotta, ahogy több szobányira tőle kifújja az orrát. Aztán a férfi visszajött, a maga furcsa, oldalazó módján belépett a szobába, és visszaült a helyére. Julia mosolygott.

291

– Amikor kimentél, nem is csináltad. – Tényleg? Jaj nekem! – Martin egy pillanatra megijedt, de az érzés elhalványult. Ezt helyre kell hoznom, gondolta, de nem érezte a kényszert. Julia megperdült, a férfira nézett. – Mostanában jobban nézel ki. Nem olyan szörnyen, mint azelőtt. – Tényleg? – Komolyan. Addig nem mennék el, hogy azt mondjam, normálisnak látszol, de nem ugrálsz fel tíz másodpercenként megmosni valamit. – Biztosan a vitaminoktól van. – Sosem lehessen tudni – mondta Julia. Martin hangjában volt valami elgondolkodtató. – Megpróbáltam kimenni a lépcsőházba – mondta Martin. – Martin, ez óriási! Megmutatod? – Hm, még nem jött össze. De gyakoroltam. – Akkor még több vitaminra van szükséged. – Igen, azt hiszem, ez jó ötlet. Julia ismét leült. – Tehát ha képes leszel kimenni, elutazol Amszterdamba? – Igen. – És akkor többet nem is látlak? – Akkor eljöhetsz Amszterdamba, és meglátogathatsz minket. – Mesélni kezdett a lánynak Amszterdamról. Julia hallgatta, és azt gondolta: Megtörténhet. Izgatott volt, de aggódott is: ha Martin jobban lesz, vajon unalmassá is válik? Félbeszakította a férfit. – Megengeded, hogy leszedjem az ablakokról az újságpapírt? Martin hosszasan latolgatta a választ. Nem szólalt meg a belső hang, hogy megtiltsa, de habozott. – Talán csak néhány ablakról? Csak... hogy kipróbáljuk. Julia felugrott, körbefutotta a doboztornyot, amely útjában állt az ablak felé. Tépkedni kezdte lefelé a papírt meg a ragasztószalagot. Fény áradt a szobába. Martin pislogva nézte a

292

fákat meg az eget. Jóságos ég megint tavasz van. Julia köhögött a belélegzett portól. Amikor köhögése csillapodott, megkérdezte: – Nos? Martin bólintott. – Nagyon szép. – Lehet még? – Még több ablakot? – Martin elbizonytalanodott. – Hadd szokjak hozzá... a napfényhez... előbb. Talán néhány nap múlva. – Martin pár lépésnyire megközelítette az ablakot. – Milyen csodálatos idő van! – mondta. Kalapált a szíve. Mintha rázúdult volna az egész világ. Julia mondott valamit, de ő nem hallotta. – Martin? – Jajistenem! Julia megragadta a férfi vállát, és a széke felé lódította. A férfiról szakadt a víz; zihált. – Martin? – A férfi feltartotta a kezét, hogy megelőzze a kérdéseket, és azonnal leült. Pár perc múlva megszólalt. – Csak egy pánikroham. – Ült tovább, csukott szemmel, magába fordulva. – Mit tehetek? – kérdezte Julia. – Semmit – mondta a férfi. – Üldögélj itt velem. A lány ült és várt a férfival. Martin kisvártatva sóhajtott, és megszólalt. – Nos, ez izgalmas volt, nemde? – Zsebkendőjével megtörölgette az arcát. – Sajnálom. – Bármit is tett a lány ezen a napon, semmi nem sikerült. – Kérlek, ne. Gyere, fogjuk a székünket, üljünk a napra. – De...? – Jó lesz. Távol maradunk az ablaktól. – Odébb tették a székeket. – Folyton azt hiszem, értem, de mégsem – mondta Julia. – Magam se értem, te miért értenéd? – mondta Martin. – Ez az őrültség, vagy nem? Aztán beüt a mennykő, és a dolgoknak többé semmi értelme. Pontosabban van értelmük, de nem olyan értelmük, amit bárki más megérthet. – De hát javult az állapotod – mondta majdnem sírva a lány.

293

– Jaj, sokat javult. Hidd el. – Martin kinyújtotta a lábát, hagyta, hogy az egész testét elborítsa a napfény. Nemsokára nyár lesz. A nyári Amszterdamra gondolt, ahogy a keskeny, csatornaparti házak fürdenek az északi napfényben, ahogy a lebarnult, fürge Marijke kacag az ő holland akcentusán; régen történt, de ismét jön a nyár. Odanyújtotta a kezét Juliának. A lány megfogta a férfi kezét, és ültek egymás mellett a fényben, biztonságos távolból nézve a tavaszi napot.

294

Valentina magával hozta Londonba a varrógépét, de azóta, hogy az első nap berendezkedtek, egy ujjal sem nyúlt hozzá. A vendégszobában árválkodott, és szemrehányóan kínálta magát, ha a lány véletlenül ránézett. Álmaiban kezdett feltünedezni a varrógép, panaszosan és elhanyagoltan, mint valami háziállat, amelynek elfelejtettek enni adni. Valentina a vendéghálóban nézte a gépet. Ha ezt akarom csinálni, csinálnom kell. Divattervezői képzéseket keresett az Interneten; kellett csinálnia egy portfoliót, hogy felvételizhessen. Valentina hetek óta nem beszélt Juliával a továbbtanulásról. Jelentkezni fogok, és ha felvesznek, egyszerűen elkezdek járni. Apa fizetni fogja az iskolát. Julia nem tehet ellene semmit. Valentina levette a gépről a védőhuzatot. Behozott egy széket az ebédlőből; megkereste a kelmékkel teli bőröndjét, és a tartalmát az ágyra borította. Miközben egyenként a kezébe vette a textildarabokat, széthajtogatta, majd újra összehajtogatta őket, Edie-re gondolt. Juliának – vele ellentétben – nem volt türelme a varráshoz, ezért soha nem is tanult meg varrni. Valentina szalagokat bogozott ki, színek szerint sorba rendezte a cérnákat. Megtalálta az orsókkal teli dobozát meg a jó ollóját. Immár minden ott sorakozott rendesen az ágyon, és a lány azon törte a fejét, mihez kezdjen.

295

Volt ott két befejezetlen blúz, amelyeket még a Chicagóból való elindulás előtt kezdett varrni. Azokat befejezhetné. Nem, gondolta. Valami újat szeretnék készíteni. És nem kettőt; csak egyet. Otthon volt próbababája, de azt nehézkes lett volna Londonba szállíttatni. Elővette a centiméterét, és felírta a saját méreteit. Furcsa, Fogytam. A kelméket kupacokba rakta: igen, nem, talán. A talán halomban volt egy darab fekete bársony. Nyolcadikos korában vette, amikor egy rövid ideig a gótikus divattal flörtölt. Julia utált feketét hordani, így aztán a bársony felhasználatlanul megmaradt Valentina kelmegyűjteményében. Most kiterítette. Több mint három és fél méter? Annyi elegendő egy ruhára. Éppen a ruhát rajzolta, amikor megjelent Elspeth. – Jaj, szia – mondta Valentina. Azt hinné az ember, észrevette, hogy csukva az ajtó, tehát egyedül szeretnék lenni. Elspeth írást mímelt, úgyhogy Valentina tiszta oldalra lapozott a rajzfüzetben. CSINÁLNI AKARSZ VALAMIT? – Aha. – Valentina megmutatta a vázlatot. – Miniruha uszállyal. SOKAT VAGY ROBERTTEL. Valentina vállat vont. NÉZHETLEK? – Csak tessék. – Valentina összedörzsölte a kezét, hogy felmelegítse, és folytatta a rajzolást. Elspeth összegömbölyödött az ágyon, és eltűnt. Órák teltek el. Valentina szabásmintát próbált készíteni, meglehetősen idegesen. Éppen a szabásminta-készítés volt azoknak a dolgoknak az egyike, amelyeket meg akart tanulni a képzésen. Ült a földön, előtte a papír, és tudta, hogy valami nem stimmel, de nem tudta, mi az. Olyan buta vagyok. Talán szét kellene szednem Elspeth egyik ruháját, hogy rájöjjek, mi hiányzik. Julia lépteit hallotta az előszobában. – Egérke? – Valentina olyan csendben maradt, hogy levegőt is alig vett. – Egérke? – Nyílt az ajtó. – Szóval itt vagy. Király. Mit csinálsz? – Julia egész nap távol volt, Hackney-ben kóborolt.

296

Teljesen bőrig ázott. Valentina csak ekkor vette észre, hogy esik; eddig nem tudatosult benne. – Miért nem vittél esernyőt? – kérdezte Valentina. – Vittem. De úgy szakad, hogy így is megáztam. – Julia eltűnt, majd pizsamában, a fejét törölközőbe csavarva jött vissza. – Mit fogsz varrni? – Ezt. – Valentina kelletlenül mutatta meg a rajzot. Julia alaposan szemügyre vette. – Feketéből? – Aha. – Hát... az más. Valentina nem felelt. Kinyújtotta a kezét, és Julia visszaadta a rajzfüzetet. – Hol fogjuk ezt viselni? – kérdezte Julia. – Úgy fest, mint Lolita Halloween jelmeze. – Kísérlet – válaszolta Valentina. – Különben sincs hozzá elegendő anyagod. Kereshetnénk egy textilboltot. Megvarrhatnád pinkből. Az király lenne. – Egy ruhához van elég anyagom. És pinkből nem nézne ki jól. – Valentina úgy tett, mintha a szabásmintát javítgatná. Nem nézett Juliára. – Mi értelme egy ruhát varrni? – A portfoliómhoz lesz – felelte halkan Valentina. – Miféle portfoliódhoz? – Az egyetemi felvételihez. Az iparművészetire. – De nem mész egyetemre. Megegyeztünk, hogy nem. – Julia megkerülte a szabásmintát, és leguggolt, hogy Valentina arcába nézzen. – Úgy értem, mi értelme lenne? Van pénzünk. – Mi nem egyeztünk meg semmiben – mondta Valentina. – Csak te akarod rám erőszakolni az elhatározásod. – Kezdte feltekerni a szabásmintát, elrakosgatni a ceruzáit, a rajzfüzetét. – De hát sok mindent csinálsz nélkülem. Már alig látlak, sehová nem jössz el velem, viszont minden este eljárogatsz Roberttel. Egész nap Elspeth-tel beszélgetsz. Tisztára, mintha gyűlölnél. Valentina végre Juliára nézett.

297

– Mert így is van. Gyűlöllek. – Nem – mondta Julia. – Nem tudsz. – Tudod, mi vagy te? A börtönőröm. – Valentina felállt. Julia továbbra is a padlón térdelt. – Engedj végre el, Julia. Az év végén megkérjük Mr. Roche-t, hogy ossza meg a hagyatékot. Itt lakhatsz továbbra is, ha akarsz. Én csak egy kis pénzt kérek, nem sokat, éppen csak annyit, hogy megéljek... Azt tehetsz, amit akarsz. Én tanulni fogok, dolgozni fogok, bármit, nem érdekel. Egyszerűen csinálni akarok valamit, önálló életet élni, felnőni. – De nem tudsz – mondta Julia. Felállt, közben a törölköző esetlenül lebomlott a fejéről. Szánalmasan fiatalnak látszott a vizes hajával, a babakék pizsamájában. – Valentina, még magadról sem tudsz gondoskodni! Úgy értem, amint először komolyan rosszul leszel, és nem leszek melletted, hogy gondodat viseljem, meg fogsz halni. – Akkor jól van – mondta Valentina. – Inkább meghalok, mint hogy veled éljem le az életem. – Akkor jól van – felelte Julia. Az ajtóhoz ment, közben törte a fejét, hogy mit mondjon még. Semmi sem jutott az eszébe. – Csinálj, amit akarsz – Julia átvágott a szobán, és becsapta maga mögött az ajtót. Valentina csak bámulta az ajtót. És most? Hirtelen észrevette, hogy Elspeth ismét megjelent, még mindig ott ül az ágyon, döbbent arckifejezéssel. – Menj innen – mondta Elspeth-nek Valentina. – Kérlek, hagyj magamra. Elspeth engedelmesen felállt, és átlebegett a csukott ajtón. Valentina csak állt, de közben sebesen járt az esze. Végül levette a fekete bársonyt az ágyról. Belemászott a különböző kelmék képezte halomba, és magára borította a fekete bársonyt. El fogok tűnni, gondolta. Hallotta, hogy egyre csak ömlik odakinn az eső. Valentina sokáig sírt. A bársony alatt meleg és biztonságos volt; ahogy kezdett elszenderedni, arra gondolt: Tudom, tudom, mit teszek... és az ébrenlét meg az álom között kirajzolódott a teljes terv.

298

Másnap reggel Valentina látta, ahogy Elspeth olvas. Valentina lerakott fél tucat nyitott, papírkötésű könyvet a nappali szőnyegére. Elspeth elolvasta az első nyitott oldalait, aztán továbbhaladt a következőhöz, majd így tovább. Régi kedvenceket (Middlemarch, Emma, és John Irvingtől a Garp szerint a világ) vegyített kísértethistóriákkal (A csavar fordul egyet meg M. R. James és Poe írásai), abban a reményben, hogy kap néhány ötletet a kísértéshez. A művelet eléggé sajátságosan nézett ki. Amikor Elspeth elolvasta az összes nyitott oldalt, visszament az első könyvhöz, és kínkeservesen lapozott egyet. Aztán továbbhaladt a többihez, és mindegyiknél lapozott és olvasott. Valentina csak részeket látott Elspeth-ből; a fejét, a vállát és a két karját, de a kabátkája valahol a bordái alatt a semmibe veszett. Fordítva lebegett a könyvek fölött; ha látszott volna a teste, úgy nézett volna ki, mintha lefelé lógna a plafonról. Ha lett volna vére, mind a fejébe szállt volna. Ám így szemlátomást kényelmesen érezte magát. – Lapozzak neked? Elspeth felnézett a könyvből, és megrázta a fejét. A muszkliját mutatta: Edzésre van szükségem. Valentina a pink pamlagon feküdt Wilkie Collins The Woman in White című klasszikus krimijének viharvert Penguin-kiadásával. Nehezen tudott csak Fosco grófra és Marianre koncentrálni úgy,

299

hogy tőle alig néhány lépésnyire ott lapozgatott Elspeth. Letette a könyvet, és felült. – Hol van Julia? Elspeth a mennyezetre mutatott. – Ó! – mondta Valentina, felállt, és kiment a szobából. Az ouija-táblával meg a karikával tért vissza. Valentina az ajkára tette az ujját. Elspeth csodálkozva nézett rá. Nekem nem kell mondanod, hogy legyek néma. Valentina mellé lebbent. – Tudod, mi történt a Cicával? – kérdezte Valentina. Elspeth elfordult. Nem akarok beszélni róla. Valentinának nem mondott semmit. De Valentina makacskodott. – Meg tudnád ugyanazt tenni velem is? Hogy kivedd... a lelkem... és aztán visszatedd? NEM, betűzte Elspeth. – Nem tudnád, vagy nem akarod? NEM NEM NEM. Elspeth a fejét rázta. Micsoda átkozott idióta ötlet, szerette volna mondani. Ám ezt írta helyette: MIÉRT. – Csak. Miért kell tudnod, hogy miért? Elspeth azon tűnődött, vajon ilyen lehet-e, amikor az embernek tinédzser lánya van: oktondi követelések, méghozzá úgy előadva, mintha teljesen jogosak volnának. MI VAN HA NEM TUDLAK VISSZATENNI, írta. – Gyakorolhatnál a Cicán. KESERVES LENNE NEKI Valentina elpirult. – De a Cica pompásan érezte magát. És nem hinném, hogy velem ne sikerülne, tehát nem kellene újra eltenned láb alól a Cicát. SEJTELHALÁS AGYKÁROSODÁS HONNAN TUDJUK HOGY A CICA JÓL VAN

– Ugyan már, Elspeth. Legalább fontold meg. Elspeth csak bámult Valentinára. Aztán azt írta: FELEJTSD EL, és eltűnt. Valentina gondolkodott. Szellő borzolta a szőnyegen heverő kötetek lapjait. A lány nem tudta, vajon Elspeth-e az, vagy csak a szél. Hogy bosszantsa nagynénjét, a könyveket lapjukkal lefelé fordította. Nem gondolta, hogy Elspeth egyet fog vele érteni.

300

De bedobta az ötletet, és tudta, ki fogja találni, hogyan teljesülhetne az óhaja. Julia nem bírt magával. A folyosón ült, a hátát Martin ajtajának támasztva, az egyik lábát maga elé húzta, a másikat kinyújtotta a lépcsőn. Ismét esős délelőtt volt, és a fény mintha mindent külön porréteggel vont volna be. Julia hallotta, ahogy Martin a lakásban zsörtölődik. A lány be akart menni, háborgatni akarta a férfit, de egy darabig még várt. Testhelyzetet változtatott, most mindkét talpát az újsághalomnak támasztotta, amelyet Martin a folyosón tartott. A halom nem volt egészen stabil. Julia elképzelte, hogy leborul, és maga alá temeti őt. Megfulladna. Martin sosem találna rá – nem tudná kinyitni a lakása ajtaját. Nem, ez nem stimmel. Az ajtó befelé nyílik. Valentina azt hinné, elszökött; sajnálkozna. Kísértet leszek, akkor újra szeretni fog. Itt fog ülni egész nap az ouija-táblával, és remekül érezzük majd magunkat. Robert feljönne megnézni kettejüket, őt is elsodorná az újságlavina; betörne a feje, és meghalna. Julia meglökte az egyik újságrakást. Oldalra dőlt, egy másik halomra. Ez nem látszott eléggé jó megoldásnak. Unatkozom, állapította meg Julia. Nem volt szórakoztató egyedül unatkozni. Julia körülnézett, de nem látott semmi olyat, amit érdemes lett volna nézni, amin érdemes lett volna gondolkodni. Lemenni se lett volna értelme; Valentina nem volt hajlandó beszélni vele. Martin énekelni kezdett. Julia érezte, hogy a férfi élvezi az éneklést. Nem ismerte a dalt. Julia arra gondolt, talán valami reklámfilm zenéje lehet. Belerúgott az újságokba, de nem dőltek le. Talán el kéne mennem dolgozni, gondolta. Akkor is unatkoznék, de legalább lenne okom elhagyni a házat. Pirítós illatát érezte, és egyszerre mérhetetlenül elszomorodott. Nagyot rúgott az újságokba, és azok most engedelmesen ráborultak a lábára meg a hasára. Kissé olyan érzés volt, mintha homokkal borítva feküdne a tengerparton, csak az újság nem volt olyan puha; a sarkai csiklandozták a lányt. Így ült pár percig, élvezni próbálta az élményt. Semmi, gondolta. Nincs értelme. Julia kimászott az újságok alól, átlépett rajtuk, és benyitott.

301

Követte Martin hangját a konyhába, ahol a férfi éppen – igen! – pirítóst készült enni. Másnap reggel Valentina és Elspeth együtt ültek az ouijatáblánál. Elspeth már elgondolkodott a dolgon. NEM ÉRTELEK, betűzte. – El akarom hagyni Juliát – mondta Valentina. Az ötlete annyira úrrá lett rajta, hogy másra már nem is nagyon tudott gondolni. AKKOR HAGYD EL – Nem enged el. CSACSISÁG – Amikor mami meg te... NEM VOLT MÁS VÁLASZTÁSUNK – Miért nem? Elspeth céltalanul pörgette a karikát, aztán abbahagyta. – Ha Julia halottnak hisz, el fog engedni. JULIA ÖSSZETÖRNE HA MEGHALNÁL EDIE ÉS JACK IS Valentina a szüleire nem gondolt. Elkomorodott, de azt mondta: – Nézd, Elspeth, tökéletes lesz. Meghalok, Juliának muszáj lesz nélkülem élnie tovább, túl fog jutni a dolgon. Te meg visszateszel a testembe, én pedig boldogan élek, és legalább a saját életemet élhetem. Szabad leszek. Elspeth ujjait a gyűrűn tartotta, és Valentinát nézte. A lány előbb bosszúsnak, aztán komolynak látta az arckifejezését. GONDOLJUK VÉGIG LOGISZTIKAILAG, betűzte Elspeth. NAPOKIG TESTEN KÍVÜL LESZEL – TEMETÉS LESZ – TEST ROTHADNI KEZD – AZTÁN TEST TEMETŐBE – MI KÖZBEN MI ITT – LEHET – MI VAN HA A TE KÍSÉRTETED MÁSHOL KÖT KI – HOGY KERÜL ÖSSZE MEGINT A TEST ÉS A LÉLEK – TEST SZÖRNYŰ LESZ – MAGYARUL MEG VAGY HÚZATVA

– Majd Robert segít nekünk. NEM FOG – De igen, ha én kérem. Elspeth szörnyű izgalomba jött. Katasztrófa, ez az. A kígyó, az alma, a nő; ez maga az istenverte kísértés. Csak rosszul végződhet. Mondj

302

nemet neki. Nélküled nem tudja megtenni. Ha visszautasítod, kitalál valami értelmesebb módszert, hogy megbirkózzon Juliával. Nem, nem, nem. Elspeth arra eszmélt, hogy Valentina nagyon türelmesen ül, mint a jó tanuló, úgy várja a válaszát. Mondj egyértelműen nemet neki. Elspeth a karikára tette az ujját. HADD GONDOLKOZZAM RAJTA, betűzte.

303

Valentina a hátsó kertben teázott. Nyirkos-szürke májusi reggel volt, és a lány a szokásosnál is korábban ébredt. A kőpadot, amelyen ült, zuzmó borította, és a nedvesség áthatolt a köntösén, Elspeth egyik régi, steppelt darabján. A lány kibújt a papucsából, és úgy húzta fel a lábát, hogy az álla a térdén nyugodott. Elspeth az ablakban ült, és Valentinát nézte. Valentina hallotta a szarkák rikoltozását a temetőben. Kettő a fal tetejére szállt, onnan nézték őt. Egyik lábukról a másikra álltak. Valentina visszanézett rájuk, és megpróbált visszaemlékezni a mondókára, amelyet Edie tanított nekik: Egy a bánatért, Kettő az örömért, Három a lagziért, Négy a gyermekért, Öt a betegségért, Hat a halálért. Kettő az örömért, gondolta. Az jó. De alig mosolyodott el, még három szarka telepedett az első kettő mellé, és egy pillanat múlva egy különösen nagy, hangoskodó szarka szállt le középre, amitől a többiek nyugtalanul járkálni kezdtek a fal tetején. Valentina elfordította a tekintetét, majd az ablakra nézett. Julia lenne az? Sötét

304

alak állt az ablak keretében, mögötte a sötét szoba. Az alak úgy festett, mint valami lyuk a valóságon. Valentina felállt, a szeme fölé emelte a tenyerét, hogy jobban lássa. Elspeth? Nem, nincs ott semmi. Mégis nyugtalanító volt az a sötétlő valami a sötétben... Nem, semmi. Elspeth nem volna ennyire... különös. Valentina megitta az utolsó korty teát, összeszedte a csészét, a csészealjat meg a kanalat, és visszament a házba.

305

A Halál Cicája Valentina párnáján aludt. Délután volt, ferdén sütött be a nap a hálószoba ablakán, végig a szőnyegen, fel az ágy oldalán, de a Cicát nem egészen érte el. A Cica majdnem olyan fehér volt, hogy beleolvadt a párnahuzatba, mint a Fehér alapon fehér négyzet, gondolta Elspeth. Elspeth a napfényben állt, hagyta, hogy átsugározzon rajta, nézte az alvó Cicát. Kellesz, Elspeth lehangolt volt. Sosem tartotta magát olyasvalakinek, aki megölne egy csodaszép, szundikáló fehér cicát. Szemlátomást mégis éppen ilyen. Ne félj, Cica. Azonnal visszateszlek. Elspeth bizonytalanul kinyújtotta az egyik kezét a Cica felé; az nem mozdult. Elspeth bedugta az ujjait a kis állat hasának puha szőrébe. Hogy is csináltam múltkor? Becsúsztatta az ujjait a Cicába, amely egyet-kettőt nyávogott, mintegy tiltakozva, de nem ébredt fel. Elspeth akadálytalanul hatolt át forró véren, szerveken, csontokon, izmokon. Azt az anyagtalan kis csomót kereste; az ujjainak fel kellett ismerniük a Cica lelkét, mert az ugyanolyan anyagból volt, mint maga Elspeth. Vajon állandó helye van a testben? Vagy vándorol? A legutóbb úgy éreztem, mintha beleakadt volna az ujjamba. Olyan csúszós volt, mint az avokádó kipottyanó magja. A Cica nyögött, és még jobban összegömbölyödött. Sajnálom, Cica. Sajnálom. Elspeth feljebb nyúlt, a tüdőbe, és a Cica felébredt.

306

Elspeth visszarántotta a kezét. Nem lát téged. De a Cica nyugtalan volt; felpúposította a hátát, óvakodva nézett körül. Az ágy végébe ment, fülelt. A lakásban csend honolt; Julia és Valentina nem voltak otthon. Elspeth hallotta, ahogy Robert porszívózik a konyhájában. A Cica körbejárt, majd letelepedett az ágy lábánál, két mellső mancsát egymásra tette, arra az állát, a szeme félig lecsukva. Elspeth mellette ült, és várt. Pár perc múlva a Cica becsukta a szemét. Elspeth nézte, hogyan emelkedik és süllyed az oldala. A farka vége megmoccant. Finoman. Elspeth megsimogatta a Cica fejét; ezt szerette a kis állat, amikor Valentina tette. Most csak bosszúsan rándított egyet a fülén. A Cica ismét elaludt. Elspeth gyors, gereblyéző mozdulattal nyúlt bele a kis, fehér testbe, ahogyan a Cica ütött volna meg valami játékszert. Fogott valamit – a Cica teste összeesett, mint a piskótatészta a sütőben –, és Elspeth kezében ott volt a dühösen karmoló, harapó Cica. Vajon begyógyul a seb, ha megkarmol? Elspeth elképzelte szellembőrét cafatokban, és az ágyra dobta a Cicát. Egymásra bámultak. A Cica hangosan sziszegett. Elspeth meghökkent. Ha én hallom őt...? – Jól van, Cica – mondta, és odanyújtotta a kezét. A Cica hátrált, sziszegett. Megfordult, leugrott az ágy széléről, és eltűnt. Elspeth éppen idejében repült el az ágy fölött ahhoz, hogy lássa a fehér párát szétoszlani az éjjeliszekrénynél. És most? Most hogy tudom visszatenni? Elspeth Valentinára gondolt, és elkeseredett. Összegömbölyödött a Cica élettelen teste mellett. Gyere vissza, Cica. Csak gyakoroltam... Jaj nekem! A Cica teljesen döglöttnek látszott. A szeme félig nyitva volt, és látszott a pislogóhártyája. Úgy festett, mint valami macskaszerű földönkívüli. Apró, rózsaszínű nyelve kilógott, a feje furcsa pózban lógott a mancsára. Sajnálom, Cica. Rettenetesen sajnálom. Hol lehet? Egyáltalán, a lakásban van még? Lehet, hogy a Cica a hátsó kertben mászkál, vagy aprócska, fehér felhőként űzi a temetőben a verebek meg a pici békák kísérteteit. Esetleg

307

kísértetmacskává változik, amelyik a South Grove kukáiban garázdálkodik. Elspeth megsimogatta a Cicát. Mintha még a szőre is elveszítette volna az elevenségét. Elspeth beledugta az ujjait a Cica oldalába, és megdöbbentette a változás: élet volt odabenn, ám azoknak a valamiknek az élete, amelyek lebontják a testet. A mikroorganizmusok, amelyek minden halott dolgot felemésztenek, már elszabadultak a Cicában. Elspeth kihúzta a kezét, felült. Ez nem fog összejönni, Valentina. Úgy semmiképpen, ahogyan elképzelted. Mire a tested túljut a temetésen, már javában tartani fog a bomlás. A rothadástól fogsz meghalni. Attól, hogy halott vagy. Elspeth hagyta, hogy vékonyan szétterjedjen a levegőben. Szégyellte, hogy egy ostoba ötlet kedvéért megölte a Cicát. Több eszem lehetett volna. Szegény Cica. Elspeth bebújt a fiókjába, és összegömbölyödött. Förtelmes szörnyetegnek érezte és szidta magát, azon törte a fejét, vajon mit gondolnak majd a kegyetlenségéről. A válasz erre az volt, hogy semmit, mert Valentinán kívül senkinek nem lehetett sejtelme sem arról, hogy Elspeth mit tett.

308

A Cicát Julia találta meg. A Cica volt az első halottja; csak Valentinára gondolt; azt kívánta, hogy ne legyen igaz, hogy a Cica valamiképpen ébredjen fel, hogy Valentina sose jöjjön rá. De Valentina csupán levertséget mutatott. – Ó! – csak ennyit mondott, amikor Julia közölte vele a hírt. Julia talált egy csatos fadobozt a cselédszobában. Egykor ezüst evőeszközt tartottak benne, most csupán üres tér volt a belseje, halványzöld bársonnyal bélelve. Az ezüstöt még Elspeth és Edie szülei kapták nászajándékba. Az 1996-os rabláskor eltűnt. Juliában egy pillanatra felvillant a gondolat, miért tart meg valaki egy üres dobozt, amely ilyen tökéletesen elvesztette a célját. Bevitte a hálószobába, letette a Cica teteme mellé. Valentina kinyitotta a dobozt. – Nem hiszem, hogy belefér – mondta. – Talán ha villa alakúbb lenne. Várj, szerintem ez kivehető – mondta Julia. Az ősrégi ragasztó engedett, ahogy Julia kicibálta a

309

doboz belsejét. Ettől erős dohszag szabadult ki. Valentina elfintorodott, és a blúzát az orra elé húzta. – Macskamentát teszünk bele. És Cicát beletekerjük valami szépbe. – Julia a gardróbszobába ment, majd Elspeth kék selyemsáljával tért vissza. Valentina bólintott. Julia az ágyra terítette a sálat. Valentina felemelte, és a kelmére tette a Cicát. Megcsókolta az állatka feje búbját. A Cica teste már kissé megmerevedett. Valentina ráhajtotta a sálat, és a kis tetemet behelyezte a dobozba. A Cica a dobozban élettelenebbnek látszott, mint az ágyon; a selyem alatti halmocska reménytelenül mozdulatlan és szánalomra méltó volt. Valentina rácsukta a doboz fedelét. Az ikrek lementek, és némán álltak Robert ajtaja előtt. A dobozt Valentina tartotta. Amikor Robert ajtót nyitott, azt mondta: – Gondolkodtam, és azt hiszem, a hátsó kertben kéne eltemetnünk. – Miért? – kérdezte Julia. – A fal túloldalán egy egész temető van. Csacsiság, hogy van egy családi kriptánk, és nem tehetjük oda. – Az ikrek beléptek Robert lakásába, de úgy álltak meg az előszobában, mintha máris menni akarnának. A férfi becsukta az ajtót. – Számos jó oka van, amiért nem. Először is, nincs megfelelő koporsótok a föld fölötti temetéshez, így az eredmény igen csúnya lenne. Aztán, a Highgate temetőben tilos állatokat eltemetni, mivel felszentelt keresztény temető. – Keresztény állatokat is tilos? – kérdezte Julia. – És ha megfelelő koporsót szerzek? – kérdezte Valentina. – A kertfal mellé temetjük – mondta Robert –, és megkérem George-ot, hogy faragjon neki egy kis sírkövet. Csak félméternyire lesz a temetőtől, és bármikor felkereshetitek. – Oké – mondta Valentina. Eltompultnak érezte magát. Beszélnie kellett volna Elspeth-tel, de Elspeth nem volt sehol. Hármasban mentek ki a hátsó kertbe. Robert ásót és kesztyűt kerített. A Valentinával való megbeszélés után ásni kezdte a gödröt. Bár a doboz nem volt nagy, majdnem egy méter mélyre leásott. Mire a gödör már kellően nagy lett, már másként értékelte a

310

sírásók munkáját a temetőben; Thomas és Matthew tíz perc alatt kiásták volna ezt a sírt, nekem meg hólyagos a kezem, és csuromvizes vagyok. A dobozt óvatosan a gödör fenekére helyezte. – Nem kellene... mondanunk valamit? – kérdezte Julia. – Imádságra gondolsz? – kérdezte Robert. Juliáról Valentinára nézett. – Ég veled... Cica... – mondta Valentina. Szeretlek. Sajnálom... sírni kezdett. Robert és Julia összenéztek, bizonytalanul, mindketten hajlandók lettek volna megengedni a másiknak, hogy ő vigasztalja Valentinát. Julia kézmozdulata azt fejezte ki: Gyerünk, csináld te. Robert odalépett Valentinához, magához ölelte a lányt; Valentina ekkor már zokogott. Julia elfordult. Odament a házhoz, felment a tűzlépcsőn. Amikor lenézett, azt látta, hogy Valentina Roberthez simul. Robert Juliát nézte. Robert úgy néz ki, mintha kényelmetlenül érezné magát. Mintha kapott volna egy olyan ajándékot, amelyre nem vágyott, de úgy kell tennie, mintha tetszene. Julia bement a lakásba, ott hagyta őket kettesben. Két napig mindenki került mindenkit. Elspeth a fiókjában maradt, és szemrehányásokat tett magának; Robert a temetőben tanulmányozta a temetésekről szóló iratokat; Julia korán kelt, és elment anélkül, hogy elárulta volna, hová; Valentina a lakásban maradt, megpróbált dolgozni a halotti ruháján. Nehezére esett koncentrálni, és továbbra sem jött rá, hogyan kellene kitalálni a szabásmintát. Robert segített az ikreknek új televíziót rendelni, amely a Cica temetése utáni napon érkezett meg. Valentina otthagyta a ruhát a Régiségek roadshow-ja meg egy, az iszlámról szóló dokumentumfilm kedvéért. Martin nem tudta, hogy baj történt, boldogan dolgozott a keresztrejtvényein, és gyakorolta a folyosón állást. Immár tíz percig képes volt odakinn állni incidens nélkül; az is megfordult már a fejében, hogy lemegy a lépcsőn. Valentina éppen a vacsoráját fogyasztotta és az EastEnderst nézte, amikor Elspeth végre előjött. Pár lépésnyire ült a televíziótól, Valentina számára láthatatlanul, és törte a fejét, mit mondjon. A műsor véget ért. Valentina kikapcsolta a tévét, kezdett

311

leszedni. Elspeth követte a lányt a konyhába, majd a hálószobába, gyötrődve. – Elspeth? – mondta Valentina. – Tudom, hogy itt vagy. Elspeth megérintette Valentina kézfejét. Valentina a nappaliba ment, és leült az ouija-táblához. – Mi történt, Elspeth? SZÖRNYŰ TÉVEDÉS NAGYON SAJNÁLOM – Nem akartam, hogy tényleg megöld, tudod? TUDOM VISSZA AKARTAM TENNI NEM AKARTA ELFUTOTT – Most itt van? NEM LÁTOM ŐT – Ha látnád, megtennéd, hogy szólsz nekem? IDŐBE TELHET ELŐSZÖR OLYAN MINT A FELHŐ – Oké. SAJNÁLOM – Én is. Én tehetek róla, Elspeth, nem kellett volna ötletet adnom. EMBER S EGÉR LEGSZEBB TERVE2 – Az. – Valentina felállt. – Elspeth, fáradt vagyok. Most le kell feküdnöm. JÓ ÉJT – Jó éjt. – Valentina kiment a szobából. Aztán Elspeth hallotta, hogy fogat mos. Ennyit erről, gondolta Elspeth. Talán ennyi az egész. Másnap reggel Julia a hátsó kertben találta Valentinát. A padon ült a napfényben, a Cica kis sírdombját bámulta. – Hm, szia – mondta Julia. – Szia. – Arra gondoltam, elmennék a Liberty áruházba. Akarsz velem jönni? Valentina éppen nemet akart mondani, amikor eszébe jutott, hogy Julia igazából nem is kedveli a Liberty's-t; valószínűleg csak a kedvemben szeretne járni. Valentinának eszébe jutott a Liberty's 2

Robert Burns: Egy egérhez című verséből (Lévay József fordítása).

312

harmadik emeletén lévő maradékkelme-osztály; órákon át válogathatna elmerülten. Egy kis változatosságot jelentene a tévéhez képest. – Oké – mondta. – Persze. Nemigen beszélgettek az úton. Valentina tetőtől talpig feketét viselt; Elspeth ruhaneműit, Julia képtelen lett volna hozzá hasonlóan felöltözni, így rózsaszín kapucnis dzsekit, rövid szoknyát és harisnyanadrágot vett. A rózsaszín meg a fekete jól mutat együtt; gondolta. Passzolni fogunk egymáshoz anélkül, hogy egyformák volnánk. Ültek egymás mellett, amíg a Northern metróvonalon robogott a kocsi, erőteljesen érzékelték egymás jelenlétét, de képtelenek voltak beszélgetni. Amikor a Libertybe értek, Valentina bevetette magát a textilosztályra. Julia követte, kissé lemaradva, és törte a fejét, mit mondjon, amikor Valentina hajlandó lesz beszélni. Ebédidőben kijöttek az áruházból, bementek egy Pret szendvicsbárba; megfeleztek egy szalonnás, salátás, paradicsomos szendvicset meg egy adag sült krumplit. Julia ivott egy kólát, Valentina teázott. Mivel az ebéd alatt is kitartott a csend, Julia egyre idegesebb lett. Végül megkérdezte. – Ez után mihez volna kedved? Valentina vállat vont. – Nem tudom. Hazamenni, gondolom. – Ugyan már! – nyafogta Julia. – Olyan szép napunk van. Ne menjünk még haza! – Oké. – Valentina hangján érződött, nemigen érdekli, mit csinál. – Sétáljunk? – Oké. Az utcán Julia dél felé indult. Valentina észrevette, hogy a nővére most már térkép nélkül is tud tájékozódni. Kisvártatva a St James Parkban kószáltak. – Nézzük meg a kacsákat – mondta Valentina; leültek hát egy padra, és egy ideig nézték a kacsákat. – Miért haragszol rám ennyire? – kérdezte Julia.

313

– Tudod. – Nem... nem értem. Mindig együtt voltunk, és boldogok voltunk. Úgy értem, nem is gondoltunk rá, tudod? Egyszerűen ez volt. Ugyanazt akartuk, és sosem akartunk elválni... emlékszel? Valentina a fejét rázta. – Ezt csak te gondoltad. Te élted meg így a helyzetünket. Sosem vetted észre, de mindig az történt, amit te akartál. Azokat a dolgokat, amiket én szerettem volna, valahogy sosem sikerült összehoznunk. Például az egyetemet. Én maradtam volna a Cornellen vagy az Illinois-n. Már végeztünk volna. Lehetne munkánk. De te nem szereted, ha én bármit nélküled teszek, így aztán otthagytad az egyetemet, és engem magaddal rángattál. Te semmit sem akarsz kezdeni az életeddel, legalábbis amennyire én tudom, ezért nekem sem szabad önálló életet élnem. Mi tehát a szándékod, Julia? Nem lóghatsz örökké rajtam. – De nekünk együtt kell lennünk. Úgy értem, gondolj csak mamira és Elspeth-re. Nem akartak különválni. Valami igazán nagynak kellett történnie, és szétmentek, de nem tették volna, ha nem muszáj, és nem örültek neki. – Újra összejöhettek volna – mondta Valentina –, de nem tették. Robert és Elspeth Amerikában jártak, de nem mentek Chicagóba, mert Elspeth nem akart. Robert szerint mami mondta Elspeth-nek, hogy ne próbáljon érintkezni velünk. – De az a lényeg, hogy nem akartak külön élni. – Kit érdekelnek? – mondta Valentina. – Én tanulni akarok. Én járni akarok egy férfival, én férjhez akarok menni, gyerekeket akarok. Divattervező akarok lenni, a saját lakásomban akarok élni egyedül, egy egész szendvicset akarok megenni egyedül. Nem feltétlenül ebben a sorrendben – tette hozzá. – Annyi szendvicset eszel, amennyit csak akarsz – felelte Julia. Viccnek szánta, de Valentina felállt, és sietve távozott. Julia utána kiáltott. Amikor látta, hogy Valentina nem áll meg, Julia követte őt. Hová megy?, aggódott Julia. Nincs térképe, tíz másodpercen belül totálisan eltéved. Valentina elhagyta a parkot, habozott, jobbra fordult, és elindult a Mailen. Julia futott, hogy utolérje. Látta, hogy Valentina

314

hátrapillant, majd továbbsiet. Amikor Valentina a Trafalgar Squarere ért, megállt és váltott pár szót az egyik hajléktalannal, aki újságot árult; az mutogatott, magyarázott, és mintha valamit fel is írt volna a lánynak. A földalattit próbálja megtalálni, gondolta Julia. Várt, hogy Valentina rájöjjön a helyes megoldásra. Majd utolérem a szerelvényen. Akkor nem tud elmenekülni. Valentina körülnézett, nem látta Juliát, és rossz irányba indult. Miért nem mész a Charing Crossra? Julia követte a húgát végig a Cockspur Streeten, majd a Haymarketen. Szinte láthatatlan, így talpig feketében. Juliának sikerült lefaragnia a kettejük közötti távolságból, így szerencsére látta eltűnni Valentinát a Piccadilly Circus földalatti-megállójában. Julia utána rohant. Látta, ahogy Valentina rácsapja elektronikus Oyster bérletét a kapukorlátban lévő leolvasóra, bemegy, és szalad a lépcsőhöz. Julia követte; ő mozgólépcsőn ment, így előbb ért le Valentinánál. Valentina egyetlen szó nélkül ment el Julia mellett. Julia pár lépéssel lemaradva követte, elkeseredetten. Valentina a Piccadilly vonal nyugat felé tartó szerelvényének platformjára igyekezett. Hová a pokolba megy? Julia megállt néhány lépésnyire a húgától, és megszólalt. – Valentina. Ez nem a jó oldal. Innen a Heathrow repülőtérre megy a szerelvény. – Valentina nem vett tudomást Juliáról. A repülőtérre megy? Nincs nála az útlevele. Pénz sem sok. Jött a vonat. Valentina felszállt. Julia a nyomában. Amikor már záródtak az ajtók, Valentina átfurakodott a tömegen, és kiugrott a kocsiból. Julia látta, hogy ott áll a peronon, és elégedett arccal nézi az elhúzó szerelvényt. Robert hat után nem sokkal ért haza a temetőből. Kevert magának egy italt, és kiment a hátsó kertbe azzal a szándékkal, hogy leül a fal túloldalán a temetőben, és lazít, amikor meglátta, hogy Julia üldögél a padon. Sírt. – Mi baj? – kérdezte, bár tudta, hogy nem kellett volna. – Valentina eltűnt – felelte Julia. Elbeszélte a nap eseményeit. – Nem tudom – mondta Robert. – Attól, hogy megszökött előled, még nem biztos, hogy el is tűnt.

315

Julia elfordította a fejét. – Akkor hol van? – Nem tudom, de este biztosan haza fog jönni. Julián látszott, hogy kételkedik, de azt felelte: – Aha. Biztosan. Robert odakínálta neki a poharát. – Kérsz egy kicsit? – Nem, kösz. – Akkor tehetek érted valamit? – Nem. De kösz. – Julia felment a lakásba, Robert egyedül maradt az aggodalmaival a kertben. Tizenegykor Julia lement, és bekopogott Robert ajtaján. – Van hír? – kérdezte a férfi. – Nincs. – Julia csak toporgott az előszobában. – Mit tegyünk? Hívjuk a rendőrséget? – Nem tudom – felelte a férfi. – Talán... Megszólalt a telefon. Robert sietett felvenni. – Halló? ... Hála istennek, már aggódtunk... Hol vagy? ... West Dulwich? Hogy kerültél oda? ... Mindegy, várj, hozom a térképet... Minitaxival megyek érted, várj a kijáratnál, oké? ... Nem, rendben van, csak maradj ott. Igen, nem aggódunk. Viszlát hamarosan. – Letette, Juliához fordult. – A vasútállomáson van Dél-Londonban. – Veled mehetek? – Jobb lenne, ha nem jönnél – mondta Robert. Fogta a tárcáját meg a kulcsait; kilépett a lépcsőházba. – Sajnálom, Julia. A hangja teljesen... kimerült volt. – Oké – mondta Julia. Megfordult, és felment. Robert elindult a minitaxi-állomásra. Highgate-től West Dulwichig igencsak hosszú volt az út, Robertnek volt ideje gondolkodni. Talán fel kellene hívnom a szüleiket. Nem tudom megoldani a problémáikat, Elspeth sem segít. Felhívhatnám Edie-t és Jacket, megkérhetném, hogy jöjjenek ide... és mit tegyenek? Vegyék kezelésbe őket... Nem vagyok a gyámjuk... Döntőbíróra volna szükségük...

316

Amikor a taxi végre megállt a vasútállomásnál, Robert kiszállt, és csak állt a járdán. Valentina mintha az árnyakból öltött volna testet; Robert csak a fejét látta maga felé lebegni, aztán rájött, hogy a lány feketében van. Egyikük sem beszélt. A lány beszállt a taxiba, mellé a férfi. Alig volt forgalom. A sofőr hindiül beszélt valakivel a mobilján. Kínos csendben suhantak mérföldeken át. Amikor a taxi áthaladt a Temze fölött, Robert megszólalt. – Jól vagy? – Döntésre jutottam – mondta higgadtan Valentina. – De szükségem lesz a segítségedre. Robertnek rossz előérzete volt. Később azt gondolta, meg kellett volna állítania a taxit, egyedül kellett volna hazaküldenie a kocsival a lányt; akkor és ott kellett volna elhagynia, és addig kellett volna futnia Dél-London utcáin, amíg meg nem áll a szíve. Azonban csak ennyit mondott: – Ó? Nagyon halkan, hogy a sofőr ne hallja, Valentina elkezdte mesélni neki, hogyan támasztotta fel Elspeth a Cicát. Robert alig bírta visszafogni magát, amíg hallgatta. – Nem értem – mondta. – A Cica kimúlt. – Az máskor történt – Elspeth gyakorolt. A Cicának nem tetszett, és elszaladt, így aztán Elspeth nem tudta visszatenni a testébe. – Mi a csudának gyakorol Elspeth? Mit gyakorol? – Ezt akartam elmondani neked. Volt egy tervünk... – Ahogy a lány elmesélte a tervet lágy, amerikai kiejtésével, szinte suttogva a minitaxi hátsó ülésén, Robert elszörnyedt. Elhúzódott Valentinától. – Megőrültél – mondta. A lány a férfi térdére tette apró kezét. – Először Elspeth is ezt mondta. De aztán gondolkodott rajta, és kitalálta, hogyan tudnánk megoldani. Beszélned kellene vele. – Igen, feltétlenül beszélni fogok vele. – Elvette a térdéről a lány kezét, de megbánta, így hát a kezében tartotta. – Hm,

317

Valentina. Nem lenne szabad... nem kéne hagynod, hogy Elspeth parancsoljon. – Miért? – Elspeth... okos. Az ötleteiben más ötletek bújnak meg. – Elspeth mindig nagyon kedves hozzám. Robert csóválta a fejét. – Elspeth nem kedves. Még életében sem volt az... szellemes volt és gyönyörű és fantasztikusan eredeti... bizonyos dolgokban, de amióta halott, mintha elveszítette volna bizonyos alapvető tulajdonságát... az együttérzést, az empátiát, valami emberit... nem hiszem, hogy bíznod kéne benne, Valentina. – De te bízol benne. – Csak mert bolond vagyok. Az út további részét némán tették meg hazáig. Robert a maga ágyát ajánlotta fel Valentinának, hogy aludjon ott, mert a lány nem volt hajlandó felmenni. Megvárta, amíg Valentina elaludt, aztán felment, és bekopogott az ikrek ajtaján. Julia rögtön ajtót nyitott. – Gyere be! – mondta. A férfi megállt az előszobában; nem akart bemenni, megkockáztatni egy hosszabb beszélgetést. – A lakásomban van, alszik – mondta. – Oké. – Julia – mondta a férfi –, észrevettél-e már Valentinán... öngyilkossági hajlamot? – Nem gondolja komolyan – vágta rá gyorsan Julia. Robert indulni készült. – Szerintem megpróbálhatja. Csak... légy óvatos! – Lement. Amikor a saját ajtajához ért, hallotta, ahogy Julia becsukja az ajtót. Robert bement a lakásába, a telefonhoz sietett. Lake Forestben mindjárt este hét óra. Elképzelte a Poole házaspárt, amint együtt vacsoráznak, kellemes hangulatban, hiszen nem tudják, hogy a lányuk a halálát és a feltámadását tervezi. Felvette a kagylót, tárcsázni akart, amikor rájött, hogy nem tudja a telefonszámot.

318

Kérdezze meg Juliától? Inkább nem; majd holnap megtudakolja Roche-tól. Robert szinte egész éjjel fennmaradt, focimeccsek döntő pillanatait meg amerikai népzenét nézett a tévében, lenémítva. Aztán egyszer csak ülve elaludt. Amikor felébredt, Valentina már nem volt ott. Felment, és azt látta, hogy az ikrek együtt reggeliznek, látszólag békében. Valentina főzött neki is kávét. – Mit csináltok ma? – kérdezte Robert. – Nem sokat – mondta Valentina. – Elmehetnétek a szupermarketbe. – Bőven van ennivalónk – mondta Julia. – Vagy várost nézni. – Beszélni akarsz Elspeth-tel? – kérdezte Valentina. – Hogy találtad ki? – kérdezte bűbájosan a férfi. Valentina zavarba jött, de nem szólt semmit. Reggeli után Julia felment Martinhoz, Valentina pedig levitte a teáját a hátsó kertbe. Robert az ebédlőben állt, és megszólalt: – Elspeth, gyere ide. Az arcán érezte az asszony hideg érintését. Leült az asztalhoz a készenlétben tartott ceruzával, és kérdezni kezdett. – Elspeth, mit forgatsz a fejedben? ÉN? – Te meg Valentina. Elmesélte nekem a terveteket. AZ AZ Ő TERVE. – Valentina képtelen lenne megtervezni a szabadulását akár csak egy papírzacskóból is. Elspeth, nagyon jól tudod, hogy nem jönne össze. Kezdjük ott, hogy a holttestek tele vannak vegyületekkel. KÉRD MEG SEBASTIANT HOGY NE BALZSAMOZZA BE. – Nem, természetes vegyületekre gondolok. A különböző mirigyek mindenféle undorító anyagokat bocsátanak ki, hogy lebontsák a testet. Gázok, baktériumok... A TESTET HIDEGEN KELL TARTANI. SZINTE FAGYASZTVA.

319

– Elspeth, mindez mellékes. Erre semmi szükség. Hat hónap múlva Valentina viheti a hagyaték felét, és elmehet. Ha nem akarja látni Juliát, nem lesz neki kötelező. ÉS HA ADDIG MEGÖLI MAGÁT? – Nem fogja megölni magát. – Ezt nagyobb meggyőződéssel mondta, mint hitte. FIGYELTED MOSTANÁBAN? FANATIKUS. – Felhívom a szüleit. Ők haza tudják vinni. MÁR MONDTAM V-NEK. NEM AKAR MENNI – Miért nem? Egyébként is, muszáj neki döntenie? Edie és Jack elvihetik kórházba, ha kell; ehhez nekem nincs jogom. NEKIK SINCS – Elspeth, én nem fogok neked segíteni ebben, nélkülem pedig nem fog menni. HA MEGTESSZÜK, SEGÍTENED KELL, KÜLÖNBEN HALOTT MARAD

Ettől Robert elnémult. Letette a ceruzát, felállt, járkálni kezdett az ebédlőasztal körül. Elspeth az asztalon ült, nézte a köröző férfit. Te sosem változol, gondolta szeretettel. Végül Robert csak leült ismét. – Neked mi a jó ebből? – kérdezte. – Féltékeny vagy rá? NEM – Tényleg meg fogod ölni? MÁR MOST MEGTEHETNÉM FELHAJTÁS NÉLKÜL, ÉS NEM TUDNÁ SENKI

– Igaz – Robert tudta, hogy van egy kérdés, amelyet fel kellene tennie, a kérdés, amely leleplezi a belső ellentmondást az egész nevetséges tervben, de nem akart rá gondolni. – Ez egyszerűen... helytelen, Elspeth. LEHET. DE Ő NAGYON ELSZÁNT – Nem fogja megölni magát. ÉS HA MÉGIS? Robert a fejét rázta. Elspeth okoskodása mindig ugyanoda futott vissza. Csak ki tud lépni ebből a körből, és képes más megoldást találni? – Ne csináljuk ezt – kérlelte Elspeth-et. – ígérjük meg mindketten, hogy nem tesszük, és Valentinának újra kell gondolnia.

320

ÉS HA MEGÖLI MAGÁT? Robert nem szólt egy szót sem. LEGALÁBB HADD MAGYARÁZZAM EL, HOGYAN LEHETNE MEGTENNI.

Ahogy Robert egymás után írta tele a lapokat Elspeth gondos kézírásával, elborította a csüggedés. Nem fogom megtenni, gondolta. Ám kezdett úgy festeni, hogy mégis megteszi.

321

Vasárnap délután, miután bezárták a temetőt, Jessica és Robert meg James a Bates házaspár hátsó kertjére néző teraszon ültek. Eszelős napjuk volt: a fenséges júniusi idő turistafalkákat vonzott a temetőbe, miközben az idegenvezetők zöme szabadságon volt; Robertnek és Philnek ki kellett tessékelniük két szokatlanul nagydarab és ellenséges filmest a keleti temetőből; Manchesterből sírtulajdonosok érkeztek, akiknek sejtelmük sem volt róla, hogy hol lehet a nagyanyjuk sírja. A Bates házaspár és Robert most skót whiskyvel lazított. – Talán ki kellene tennünk még egy táblát a kapunál – mondta James. – A tájékozatlan sírtulajdonosokat arra kérjük, hogy a hivatali idő alatt jelentkezzenek, amikor munkatársaink képesek teljesíteni fölöttébb időigényes óhajaikat. – Segíteni akarunk nekik – mondta Jessica. – De előre be kell jelentkezniük. Ezek az emberek, akik egyszerre csak megjelennek a temető küszöbén, hogy keressünk meg nekik sírokat, amíg várakoznak: elviselhetetlenek. – Azt hiszik, hogy már digitalizáltuk az adatokat – mondta Robert. Jessica felnevetett.

322

– Talán majd tíz év múlva. Evelyn és Paul olyan gyorsan írják be a temetési adatokat, amilyen gyorsan csak repkedni képesek az ujjaik, de százhatvankilencezer tételnél... – Tudom. – Robert és Phil ma hősiesen teljesítettek – mondta Jamesnek Jessica. – Túl a nemkívánatos filmesek legyőzésén mindketten négy csoportot vezettek. – Jóságos ég! Hol a többi idegenvezető? – Brigitte az édesanyját látogatja meg Hamburgban, Marion és Dean szabadságon vannak Romániában, Sebastian túlórázik a ravatalozóban amiatt a rettenetes Little Wapping-i buszbaleset miatt, Anika pedig elkapta a kislányától az influenzát. – Csak hárman voltunk. Molly egész nap a keleti temető kapujánál, szegényke! – Robert kiürítette a poharát, Jessica újratöltötte. – Nos – mondta James –, azt hiszem, ez az alapvető probléma azzal, ha egy temetőt önkéntesek üzemeltetnek. Az ember nem mondhatja azt az embereinek, hogy nem mehetnek szabadságra, mert kevés az idegenvezető. – Nem – felelte Jessica. – De szeretném, ha a temetőt előre rangsorolnák... – Azt teszik, te is tudod – mondta Robert. – A világ túlsó végéről is bejárnak, hétről hétre. – Igen, tudom. Csak kimerült vagyok, ennyi az egész. Rettenetesen hosszú nap volt. Robert kinyújtotta a lábát. – Ha úgy vesszük, ha mindennap négy csoportot vezetnék, fittebb lennék. – Úgy nézel ki, mint aki túlságosan is sokat tartózkodik zárt helyen. – Jessica alaposan szemügyre vette Robertet. – Több Dvitaminra volna szükséged. Mindig fáradtnak látszol. – Talán kellene vennem egy laptopot. Akkor ülhetnék a Réten a sírkövek között, és írhatnék a napon.

323

„Oly' sokszor láttuk őt, sietve caplatott, Kopogása verte a hajnali harmatot, Hogy a réten lássa a felkelő napot.”3 Jessica mosolygott. – Milyen romantikus! Bájos laptop-hirdetés lenne. – Hogy állsz a disszertációddal? – kérdezte James. – Tűrhetően. Bár az utóbbi időben kissé másfelé terelődött a figyelmem. – Nincs határidőd? Azt hittem, már türelmetlenkedik a bizottság – mondta James. – Az a baj, hogy minél többet kutatok, annál többet szeretnék beleírni. Néha azt hiszem, a disszertációm akkora lesz, mint maga a Highgate temető, sírról sírra, évről évre, minden egyes fűszál, minden páfrány... – De Robert, erre nincs szükség! – Jessica szinte meghökkentette, annyira sürgetően szólt közbe. – Csupán annyi kell, hogy megírd, mi történt, és ez miért volt annyira fontos: nem szükséges az egészet újrateremtened papíron. Történész vagy: a történelem válogat. – Tudom. Úgy lesz. De nehéz abbahagyni az anyaggyűjtést. Jessica összeszorította a száját, és elfordította a fejét. – Segíthetünk valamiben? – kérdezte James. – Milyen hosszú a kéziratod? Robert habozott, mielőtt válaszolt. – Ezernégyszázharminckét oldal. – Csodálatos – mondta James –, akkor csak át kell rostálni. – Nem – felelte Robert. – Mert még csak az első világháborúig jutottam el. – Ó! – mondta James. Robert Jessicára nézett. Az asszony a kertjén legeltette a szemét, igyekezett uralkodni magán. 3

Thomas Gray Elégia egy falusi temetőben című verséből. (Gálvölgyi Judit fordítása).

324

– A temetőnek sok története van – mondta nekik Robert –, nem csak egy. A szociális, a vallási és a közegészségügyi aspektusok. Aztán az eltemetett emberek életrajza – A Londoni Temetkezési Társaság felemelkedése és bukása. Ott a vandalizmus, aztán a Baráti Társaság megalakulása meg az azóta végzett összes munka. Mindennek össze kell állnia. Aztán ott vannak a természetfölötti dolgok, amelyekről sokan beszélnek... – Azt a sok ostobaságot csak nem írod bele! – húzta ki magát, és fordult Robert felé Jessica. – Nem tényként. De a modern történeti feljegyzéseknek része a... – Igen ízléstelen része. – Kis része. De ennek a sok őrültségnek köszönhető a Baráti Társaság létrejötte. És nem kívánnám cenzúrázni az eseményeket, csak azért, mert nem helyeseljük őket. Jessica sóhajtott. – De „a történelmet a győztesek írják”. És a Highgate temetői csatában kétségtelenül a Baráti Társaság a győztes. Tehát van némi beleszólásunk a történelmünkbe. Robert nem jött rá, honnan származik az idézet; azt hitte, Michel Foucault. Egy pillanatig kognitív disszonanciával küzdött, de James kedvesen elárulta: – Winston Churchill. – Ó, persze – mondta Robert. De én marxista vagyok, gondolta. Ezt nem próbálta elmagyarázni, mivel Jessica mindig kissé sajnálkozó magatartást tanúsított Karl Marxszal szemben (főként a jelenlétével szemben a Highgate temetőben). Robert nem tudta, képes lenne-e ebben a pillanatban érvelni a marxizmus új, tudományos irányzatai mellett. Inkább gyorsan más irányba terelte a beszélgetést. – Az emlékezet természetén tűnődtem. Az emlékműveken... A Bates házaspár összenézett, de nem szólt semmit. Robert rájött, hogy maga sem tudja, mit akart mondani.

325

– A digitalizálás folyamata – mondta végül. – És a sírkövek megtisztítása, hogy olvashatók legyenek a feliratok. És George a műhelyben, amikor neveket farag új sírkövekre... – Igen? – mondta James. – Miért csináljuk? – kérdezte Robert. – A családokért – felelte Jessica. – A halottaknak mindegy. – Meg a történészekért – tette hozzá mosolyogva James. – És mi van, ha a halottak tudják? – kérdezte Robert. – Ha mind ott vannak, vagy valahol...? – Nos... – Jessica nézte a férfit. Valami baja van. Tiszta ideg. – Robert, jól vagy? Nem szeretnék akadékoskodni, de aggódom miattad. Robert lesütötte a szemét. – Minden rendben az ikrekkel? – kérdezte James. – Ne válaszolj, ha tapintatlanok lennénk, de mintha átléptél volna egy kényes pontot... Robert látta, hogy a Bates házaspár aggodalmasan néz rá. – Az ikrek kezdenek szétesni. Ha jól értem, Valentina el akarja hagyni Juliát, Julia pedig azt szeretné, ha Valentina szakítana velem. De valójában nem ez a probléma. Érezte, hogy belül tiltakozik a kitárulkozás ellen; nem akarta, hogy a Bates házaspárnak rossz véleménye legyen róla, és tudta, hogy nem fognak hinni neki. Szétrobban a fejem, ha nem mondom el valakinek. Talán megfogják érteni, akkor is, ha nem hiszik el, hogy igaz. A terasz fölött állt a levegő. Robert egy varjat hallott rikoltani a távolban. Aztán a madár elhallgatott, ők hárman pedig csak ültek tovább némán, várakozva. – Azt kezdem hinni, hogy van valamiféle létezés a halál után – mondta Robert. – Azt hiszem, egyesek képesek itt maradni... vagy valahogy itt ragadnak... – Mély levegőt vett. – Beszéltem Elspethtel. A lakásában van, és nem tud elmenni. – Jaj, Robert! – Jessica hangja rettenetesen szomorú volt. Robert tudta, hogy Jessica miatta szomorú, amiért elveszítette a józan eszét, nem Elspeth sorsa aggasztja. – Az ikrek is beszélnek vele – mondta Robert.

326

– Hmm – mondta James. – Szerinted beszélne velünk is? Hogyan kommunikálsz vele? – Automatikus írással és ouija-táblával, amikor elfáradunk. Elspeth nagyon hideg, ezért igen nehéz sokáig írni. – Látod őt? – Valentina látja. Julia meg én nem. Nem tudom, miért. – Bármit megadnék, hogy lássam. – Ez nemigen van rád kedvező hatással – állapította meg Jessica. Olyan arcot vágott, mint aki jóval többet is mondana. – Valóban nem. – Talán el kellene küldenünk szabadságra – mondta az asszony. – A környezetváltozás segíthetne. És egy kis vitamin. Talán nem kifejezetten a temetőre van most szükséged. – Még egy kis whiskyt? – kérdezte James. – Igen, kérnék. – Később Robert eltűnődött, nem ittak-e mindhárman többet a kelleténél. Odatartotta a poharát. James töltött neki egy kis vizet és jókora adag whiskyt. – De Elspeth nincs a temetőben. A temetőben sosem találkoztam másokkal, mint rókákkal, turistákkal és időnként a munkásokkal. – Az jó – mondta James. – Szörnyű lenne, ha kiderülne, hogy mindenki mindig ott van, ha esik, ha fúj. Bár úgy gondolom, az utóélet eléggé unalmas lehet, ha csupán abból áll, hogy az ember mindörökké bolyong a házban, és semmit sem csinál. – Úgy néz ki, hogy pontosan így kezdődött. De az utóbbi időben Elspeth nagyon is... aktív. Tegnap néztem, amint Valentina dámajátékot játszott vele. Elspeth nyert. Jessica csóválta a fejét. – Feltéve, hogy igaz, amit mondasz, és értsd meg, kérlek, hogy fölöttébb valószínűtlennek vélem... mi jó sülhet ki ebből? Robert vállat vont. – Téged nehéz helyzetbe hoz – állapította meg James. – Ez a helyzet sosem jó a férfiaknak. – Miféle példát tudsz erre felhozni?, gondolta Robert, és kérdőn nézett Jamesre. – Az irodalomban. És a mítoszokban. Eurüdiké, a Vidám kisértet, aztán Edith Whartonnak az a szép verse...

327

– A „Pomegranate Seed” – segítette ki Jessica. – Köszönöm, igen. A szerelmesek meg a férjek mind rosszul járnak. – Kértem, hogy öljön meg, hogy vele lehessek. Nem volt hajlandó. – Még szép! – háborgott Jessica. – Ez így nem megy – mondta James. – Hadd segítsünk. Elviszünk nyaralni. – Ki vigyáz addig a temetőre? – mosolygott Robert. – Kit érdekel? – felelte Jessica. Hogy képes ezen viccelődni? – Nigel és Edward majd beosztják a munkát. Hová menjünk? Párizsba? Koppenhágába? Sosem jártunk Reykjavíkban, és állítólag ilyenkor csodálatos. – Menjünk valami meleg, napsütéses helyre – mondta James. Estére befelhősödött. Fáradtnak érezte magát, és már a gondolattól is fájt a háta, hogy a Highgate High Streetnél messzebbre utazzon. Odatartotta a poharát, és Jessica töltött neki. – Spanyolországba – mondta Jessica. Egymásra mosolyogtak Jamesszel. – Vagy esetleg Amalfi partvidékére? – Elképzelhető – mondta Robert. – Bármelyik. Fantasztikusan hangzik. – Miért ne?, gondolta. Egyszerűen elmegyek. Ők meg tisztázzák hármuk között. Az ikrek megbékélnek egymással, és boldogan élnek tovább Elspeth-tel... Sóhajtott. Tudta, hogy nem megy sehová. De olyan egyszerűnek hangzott. – Beszéljünk róla. – Ennünk kell valamit – mondta Jessica. – Érzem, hogy a gyomrom lassan a hátamhoz tapad. – Rendelek valamit a Lighthouse-tól, jó? – mondta Robert. – Királyrák? – Felállt, kissé imbolyogva, és bement telefonálni. Jessica és James némán ültek, füleltek, hogyan megy át Robert a házukon. Hallották, ahogy felveszi a telefont, és mély hangján rákot rendel. – El kellene mondanunk valakinek? – kérdezte James. – Felhívhatnánk Anthonyt... Jessica a szeme elé tette a kezét. Olyan fáradt vagyok.

328

– Nem tudom. Mit tesz az ember, ha szeretett fiatal barátját kísértet látogatja? – Nem gondolod, hogy azért mondta el, hogy tegyünk valamit? – Hogy segítsünk elhatározásra jutnia? James habozott. – Öngyilkosságot emlegetett. – Nem, azt hiszem, Elspeth-et próbálta rávenni, hogy megölje. – Jessica felhorkant. – Egyáltalán nem tetszik ez nekem. – Nem. Gondolod, hogy eljön velünk? James sóhajtott. – Szerinted boldogulunk vele, ha egy külföldi szállodában kap idegösszeroppanást? – Tennünk kell valamit. Újra megjelent Robert. – Lesétálok a dombról a kajáért. – Abszolút vidámnak és normálisnak tűnt. James pénzt akart adni, de Robert köszönte, mondta, hogy van nála. Ahogy elindult, szinte józannak látszott. Párizs. Róma. Saskatchewan. Robert halkan hümmögött, amint kiért az utcára, és elindult az Archway Roadon. Gyorsított; az este egyre hűvösebb lett. Adelaide. Kairó. Peking. Mindegy, hová megyek, ő még mindig ott lesz a lakásba zárva, újjászületést tervezve. Ettől elnevette magát. Ez pompás; megyek az utcán, és úgy vihorászok, mint Péter Lorre. Meg kellett állnia, az újságosbódénak dőlt; a hasát fogta a nevetéstől. Cancún, Buenos Aires, Patagónia. Az utca túloldalán földalattira szállhatnék, és egy órán belül a Heathrow repülőtéren lehetnék. Senki sem tudná. Kiegyenesedett, zihált, becsukta a szemét. Istenem, rosszul vagyok. Így állt, csukott szemmel, a gyomrát fogva néhány percig. Robert kinyitotta a szemét. A világ félrebillent, majd kiegyenesedett. Elindult lefelé a dombról, nagyon lassan. Ez nem lesz jó. El kell hoznom a kaját. James és Jessica aggódni fog. A mellette elhaladók megbámulták. Az a baj... hogy túlságosan nagy bennem a felelősségérzet. Elspeth tudja, hogy meg fogom tenni, mert ha nem... ha nem... Kis híján elment a halétterem mellett, de a megszokás segített: bement, és kifizette az ételt. Ahogy felfelé kapaszkodott a dombra,

329

szöget ütött a fejébe valami. El kell olvasnom azokat a naplókat. Elspeth nekem adta őket, és el kell őket olvasnom. Ismételgetni kezdte: – A naplók, a naplók. Mire a Bates-házba ért, az étel már kihűlt, Jessica és James pedig levest ettek a konyhában. Jessica lefektette Robertet a vendéghálószobában. Reggel másnaposan kászálódott ki az ágyból, és úgy érezte, elfelejtett valamit. Jessica itatott vele egy pocsék ízű, banánból, paradicsomból, vodkából, tejből és Tabasco-szószból álló kotyvalékot. Aztán tojást sütött neki, és nézte, ahogy eszik. James már elment a temetőbe. – James meg én tegnap este megbeszéltük, hogy gondoskodnunk kell rólad – mondta Jessica. – Volna kedved hozzánk költözni? Rengeteg szobánk van. – Mosolygott. Robert szíve nagyot ugrott örömében. Ez volt a menekülési lehetőség, amelyet keresett; a nyelve hegyén volt már az igen, amikor arra gondolt: Várjunk csak. Ha maradok, nem tudok éjjelente a temetőbe menni. – Végiggondolhatom? – mondta. – Természetesen – felelte Jessica. – Mi itt leszünk. Robert megköszönte, és olyan hangulatban távozott, mint a hajótörött, aki hagyta elúszni a mentőcsónakot. Robertnek végül másnap reggel jutott eszébe az elhatározása, hogy elolvassa a naplókat. Remegve halmozta a dobozokat az ágyra, és kezdte őket átnézni. Tégy úgy, mintha kutatómunka volna, mondta magának. Nem harap. A naplók 1971-ben kezdődtek: Elspeth és Edie tizenkét évesek voltak. Robert megkönnyebbülten látta, hogy a sorozat hirtelen véget ért 1983-ban, jóval azelőtt, hogy ő belépett a képbe: nem szeretett volna önmagáról olvasni. A naplókat iskolai pletykák, olvasmányélmények és fiúkról való elmélkedések kotyvaléka képezte; az írás egyes részei kódoltnak látszottak. A szerző hosszú beszélgetéseket és vitákat folytatott önmagával; Robert hirtelen rájött, hogy Elspeth meg az ikertestvére együtt írták a naplót. A

330

szöveg átmeneteit meglepően nehezen lehetett észrevenni. Robertet határozottan nyugtalanította. Jelképek voltak a margókon, amelyek csak ünnepnapokon jelentek meg, és valami közük lehetett Elspeth és Edie szüleihez; szökést terveztek, de nem lett belőle semmi. De Robert tudta, hogy Elspeth gyermekkora nem volt boldog: nem érték igazi meglepetések, csak vészjósló szomorúságot érzett hétköznapi lányos dolgokkal, necclabdával, iskolai előadásokkal meg hasonlókkal vegyesen. A későbbi kötetek az egyetemi életet részletezték, a bulikat, az ikrek első lakását. Megjelent a színen Jack, először csak mint a számos szabad fiatalember egyike, aztán mint az az ember, aki körül minden forog. Egyke lévén, Robertet kíváncsivá tették azok, akiknek testvére volt. Elspeth és Edie ritkán írtak egyes szám első személyben; szinte mindig „mi” mentünk moziba, vagy „mi” vizsgáztunk. Robert csak olvasott, és kíváncsi volt, vajon mit kutat Elspeth ifjúkorában. A bomba az utolsó naplóban várt rá; Elspeth egy borítékot dugott a borító belsejébe. Az állt rajta: „Nagy, sötét, szörnyű titkok”. A felirat alatt egy koponya és két keresztbe tett csont ügyetlen rajza. A koponya mosolygott. Ó, Elspeth! Nem akarom tudni. Robert fogta a borítékot, és arra gondolt, elégeti. Aztán felnyitotta. Drága Robert! Remélem, nem leszel nagyon mérges. Azt mondtad, reméled, nem találsz rémes titkokat a papírjaim között – attól tartok, akad néhány. A „rémes” nem a megfelelő szó, helyesebb lenne a „kínos”. De mindegy is, drágám, csupa régi meglepetés – jóval azelőtt történtek, hogy megismertelek. A nevem Edwina Noblin. Személyiséget cseréltem az ikertestvéremmel, Elspeth-tel 1983-ban. Főként ő volt ludas a dologban, de nem tehetném meg nem történtté, csak ha őt is nagyon boldogtalanná tenném. És kétségtelenül hibás vagyok én is.

331

Mint tudod, Elspeth Jack Poole menyasszonya volt. Az eljegyzés és az esküvő között Jack egyre hevesebben flörtölt velem. Elspeth elhatározta, hogy próbára teszi. Sok történetet meséltem neked arról, amikor Elspeth meg én eljátszottuk egymás szerepét. De sosem láttál minket együtt – annyira egyformák voltunk, olyan tökéletes pár. És bensőségesen ismertük egymást. Kiskorunkban nemigen tettünk különbséget magunk közt; ha Elspeth megsérült, én sírtam. Elspeth elkezdett engem játszani Jacknek. Jack nem tudott különbséget tenni, és beleszeretett „Edie”-be. Felbontotta az eljegyzését Elspeth-tel, és megkérte „Edie”-t, hogy szökjön meg vele, ő utazzon Amerikába Elspeth helyett. Mit tehetett? Sértődött és dühös volt. De a helyzetet ő teremtette. Hozzám fordult. Elhatároztuk, hogy ő lesz Edie, én leszek Elspeth, és az élet megy tovább. Sajnos, a dolog nem volt ilyen egyszerű. Lefeküdtem Jackkel (egyetlenegyszer – részegek voltunk, egy bulin – ostoba hiba volt, szerelmem, csak gondatlanság és alkohol), és terhes lettem. Szóval, végül én mentem Amerikába. Én éltem Jackkel majdnem egy évig bár Elspeth-et vette feleségül. Megszültem az ikreket, mániákusan tornáztam utána, hogy visszanyerjem a régi súlyomat, főztem, vezettem a háztartást, és majdnem megőrültem az unalomtól, a dühtől meg attól az érzéstől, hogy egy ostoba komédia tart fogva. Amikor az ikrek négy hónaposak voltak, Londonba hoztam őket, „meglátogatni a nagyanyjukat”. Aztán Elspeth (most Edie) utazott vissza Lake Forestbe pár hónappal később az ikrekkel. Azóta sem láttam őket. Gyakran álmodom róluk. Elspeth szerint nagyon hasonlítanak ránk. Mire visszatértem Londonba, nagyon nem kedveltem Jacket, és undorított Elspeth makacskodása, hogy csináljuk végig a terhességet (én abortuszt akartam). Őrült helyzet volt. Az ember fiatalon és ostobán kerül csak ilyen bajba. Nem tudom, mi történt volna, ha Jack rájön. Hogyan volt képes nem észrevenni a sok apró különbséget Elspeth teste meg az enyém közt, fel nem foghatom. Talán tudta, de sosem mondta? Elhatároztuk, hogy többé nem engedjük, hogy Jack együtt lásson minket. Még ma sem hiszem el, hogy sikerült megúsznunk. Elspeth néha küldött leveleket és fényképeket az ikrekről. Én nem válaszoltam neki egészen a múlt évig ahogy mondtam neked. Azt hiszem, az

332

élete Jackkel kiábrándító volt. A levelei tele vannak vágyakozással London, a régi barátok és énutánam. Mielőtt összeházasodtak, biztattam, hagyja ott Jacket, vagy mondjon el neki mindent. Nem volt könnyű neki. Ha találkozol vele, biztosan rájössz majd, ezt hogy értem. Szóval így lettem Elspeth. Nem hiszem, hogy ez túlságosan megváltoztatta az életem menetét. Sajnálom, hogy sosem ismerhettem meg az ikreket. Nagyon nehéz volt odaadnom őket neki. Sosem felejtem el, ahogy álltam a Heathrown, és láttam őt eltűnni velük a kapuban. Napokig sírtam. És szerettem volna látni még egyszer Elspeth-et. Csak a félelem meg a büszkeség tartott minket távol egymástól a végén. Robert, ez az egy titkom volt előtted. Remélem, nem leszel túlságosan rossz véleménnyel rólam. Remélem, amikor találkozol az ikrekkel, megtalálod bennük egy kis részemet, és ez a boldog időkre fog emlékeztetni. A te szerető Elspeth-ed (Edie-d) Ui. Tényleg rád hagytam volna mindent, ha akartad volna. De tudtam, hogy nem akarod. Szeretlek, e A levél egy héttel az asszony halála előtt íródott. Robert ült az ágyon, kezében a levéllel, próbálta felfogni. Akkor hát minden hazugság volt? Nem, persze, hogy nem. De hát még a nevét sem tudta. Ki volt az, akit szerettem? Mindent visszarámolt a dobozokba, aztán az egészet bevitte a hátsó kis cselédszobába; becsukta az ajtót, és próbált nem gondolni a levélre, de az állandóan rátört, bármit is csinált. A következő néhány napban Robert gyakran ivott, és a lakásában maradt, egyedül.

333

Valentina és Elspeth hosszú órákon át csiszolgatták a tervüket. Mindennek természetesnek, normálisnak kell tűnnie. Elspeth kitalálta, hogyan vegyen fel Valentina némi pénzt a Juliával közös számlájukról; ez egy-két évre elegendő lehet, ha Valentina takarékos, és a pénz hiányát csak a temetés után fedezik fel. Valentina talált a lakásban néhány új anatómiakönyvet, és a vendégszobában kinyitotta őket Elspeth-nek. Szinte játéknak tetszett, ahogy a potenciális nehézségeket vették számításba, Robert kifogásainak elhárítását, Julia megijesztésének elkerülését. Mi lesz, ha...? kezdi az egyikük, és mint két detektív, addig rágódnak a problémán, amíg meg nem oldják. Titkos tréfáik voltak, egyezményes nyelvük. Mindez elképesztően élvezetes lett volna, ha egy pikniket vagy egy meglepetés-partit terveztek volna, vagy bármi mást, csak nem Valentina halálát. Elspeth csak ámult, mennyire élvezi Valentina a részleteket, mennyire képes másokra tekintet nélkül fájdalmat okozni. De én sem vagyok jobb. Segítek neki megtenni. Nem tenné, ha tudná, hogy... És ha nem sikerül? És ha sikerül? Elspeth figyelte Valentinát, és vitatkozott magával. Nem szabad megtennünk, gondolta, szörnyen helytelen. De Robert minden este jött, és elvitte Valentinát vacsorázni, sétálni. Mindig későn jöttek haza, és sokáig sutyorogtak a lépcsőházban. Elspeth megkeményítette a szívét.

334

Robert azt álmodta, hogy a feltámadás napját ünneplik a Highgate temetőben. A lépcső tetején állt, James Selby, a kocsis sírja mellett. Selby a sírján ült, nem véve tudomást arról, hogy vaskos vaslánc megy keresztül a mellkasán sírkőtől sírkőig. Pipázott, és az egyik csizmás lábával türelmetlenül dobogott. A távolban harsonák hangzottak fel. Robert megfordult, és azt látta, hogy a temetőbe vezető út fölött vörös kelméből készült sátortető fut végig, magát az utat pedig fehér selyem borítja. Megint tél volt, és a selyem majdnem olyan fehér volt, mint a sírokat ellepő hó. Robert átlátott a fák közt, és megállapította, hogy az összes út és ösvény vörösbe és fehérbe borult. Robert észrevette, hogy halad. Aggódva pillantott le, attól tartott, hogy sáros cipőjével bemocskolja a fehér selymet, de nem hagyott nyomokat. A Comfort's Cornerhez ért, ahol bankettra terített asztalokat látott. Étel nem volt, csupán tányérok, evőeszközök, üres borospoharak és üres székek. A harsonák elhallgattak, és Robert hallotta a fák recsegését a szélben. Hangokat hallott, de nem tudta megállapítani, honnan jönnek.

335

Ülj le, mondta valaki, de nem hang volt valójában, inkább gondolat csupán, amely kívülről érkezett a fejébe. Leült az asztalcsoport szélén lévő helyek egyikére, és várt. A kísértetek lassan érkeztek, bizonytalan léptekkel botorkáltak a selyemösvényeken. Összegyűltek az asztalok körül, áttetszően, halotti öltözéküket, szemfedelüket vagy az ünneplőruhájukat viselve. A levegőt megtöltötte a szellemek hada. Több mint százhatvankilencezer embert földeltek el ebben a temetőben. Robert kíváncsi volt, vajon elférnek-e mind az asztaloknál. A kísértetek megborzongtak a reggeli fényben. Olyanok, mint a medúzák. Elégedetlenség futott végig a holtak seregén: a szellemek éhesek voltak; étel pedig nem volt. Mintha Elizabeth Siddalt látta volna, ezért fel akart állni, hogy odamenjen beszélni vele, de egy vállára tett kéz ott tartotta a helyén. A kísértetek száma immár hatalmasra nőtt. Megszaporodtak az asztalok is. Közvetlenül a háta mögött megszólalt egy jól ismert, régen hallani vágyott hang. – Robert – mondta Elspeth –, mit keresel te itt? – Nem tudom. Téged kereslek? – Robert meg akart fordulni, de ismét megakadályozták. – Nem. Ne tedd. Nem akarom. Ne itt. – Elspeth-et valamilyen erő szorította Roberthez. Robert kínosan, bezárva érezte magát. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha valami rettenetes szörny állna mögötte, az tartaná fogva undorító kezével. Robert olyan hangosan kiáltotta Elspeth nevét, hogy felébresztette az ikreket a hálószobájukban; olyan hangosan, hogy maga Elspeth órákon át feküdt a férfi ágya fölött a padlón az egyre növekvő, szürke fényben, várva, hogy Robert újra szólítsa.

336

Megszólalt a telefon. Edie kinyújtotta a kezét, és a füléhez emelte, de nem szólt bele rögtön. Az oldalán feküdt az ágyban, összegömbölyödve; majdnem reggel kilenc volt. Jack elment már dolgozni. – Mami? Edie felült. Hátrasimította az ujjaival a haját, mintha Valentina látná. – Halló? – A hangja olyan volt, mintha órák óta ébren lett volna. – Valentina? – Szia. – Jól vagy? Hol van Julia? – Odafönn. Martinnál lóg. Edie érezte, hogy csökken az adrenalinszintje. Jól van. Mindketten jól vannak. – Hiányzott a hívásotok vasárnap. Hol voltatok? – Jaj... sajnálom. Egyszerűen... azt sem tudjuk, milyen nap van, tudod? – Ó! – mondta Edie. Beléhasított a fájdalom, hogy az ikrek ennyire elhanyagolják. – Hát akkor most mi történt? – Semmi... Csak kedvem támadt telefonálni. – Mmm, édes vagy. Szóval, mi van arrafelé? – Szinte semmi. Olyan esős, hűvös itt az idő. – Mintha rosszkedvű lennél – mondta Edie.

337

– Hát... nemtom. Jól vagyok. – Valentina a hátsó kertben ült, reszketett a szemerkélő esőben. Nem akarta, hogy Elspeth hallja ezt a beszélgetést, de egyszeriben szörnyű hideg lett ahhoz képest, hogy június volt, és a lány alig bírt magán uralkodni, hogy ne vacogjon a foga. – Hát te meg apa? – A szokásos. Apát előléptették, úgyhogy tegnap este kicsit megünnepeltük. – Edie madárhangokat hallott a telefonban. – Hol vagy? – A hátsó kertben. – Ó! Voltatok az utóbbi időben valami érdekes helyen Juliával? – Julia mostanra megjegyezte szinte az egész várost. Térkép nélkül tud közlekedni. – Ez imponáló... – Valamit nem mond el nekem, gondolta Edie. No de hát ez amúgy is elkerülhetetlen: Eltávolodnak, és hamarosan alig tudsz majd róluk bármit is. Megteremtik a saját világukat, és te már nem tartozol bele. Valentina kérdezett valamit a ruháról, amelyet varrni próbált; Edie azt mondta neki, küldje el e-mailben a rajzát, aztán eszébe jutott, hogy az ikreknek nincs szkennere. – Nem baj. Nem érdekes – mondta Valentina. – Nem számít. – Biztosan nincs semmi bajod? – kérdezte Edie. Olyan furcsa a hangja. – Nincs. Most mennem kell, mami. Szeretlek. – Ha folytatom a beszélgetést, elsírom magam. – Oké, édesem. Én is szeretlek. – Viszlát. – Viszlát. Valentina az apja munkahelyi számát hívta, de a hangposta jelentkezett. Majd hívom később, gondolta, és nem hagyott üzenetet.

338

Majdnem hajnalodott. Jessica a temető irattárának ablakánál állt, és az udvaron át nézte az Oszlopcsarnokot. A szobában sötét volt. Majdnem egész éjjel ébren hánykolódott a levél miatt, amelyet a temető egyik alelnökének írt. Végül hagyott egy cédulát Jamesnek, és idejött, hogy rendbe tegye az ügyet, és bár tele volt a feje olyan kifejezésekkel, amelyek meggyőzhették volna az alelnököt kérésének logikus voltáról, nem tudta kellően rendszerezni az érveit. Jessica az ablakpárkányra támaszkodott, két keze összekulcsolva, könyöke a párkányon. Az Oszlopcsarnok fölötti fák és sírok sötétek és homályosak voltak a bizonytalan fényben. Az udvar üres színpadra emlékeztetett. Mennyi munka, gondolta. Senki nem fogja fel, hogyan dolgoztunk. Az udvar minden egyes kövét a saját kezünkkel raktuk le... Az udvar hirtelen fénybe borult. Rókák, gondolta, és jobbrabalra nézett, merre vannak. Működésbe hozták a mozgásérzékelőket. De egy férfi ballagott át az udvaron. Szemlátomást nem ijedt meg a fénytől, nem sietett, nem változtatott irányt. Jessica a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lássa. Robert volt az. Átkozott kölyök. Megmondtam neki, hogy ne használja azt az ajtót! Jessica teljes erejéből kopogott az ablakon, nem törődve a fájdalommal, amelyet a hideg üveg okozott gyulladásos ízületeinek

339

– kellőképpen dühös volt, hogy észre se vegye; csak később csodálkozott, ugyan mitől duzzadt és fájó a keze. Robert csak ment, észre se vette. Jessica felkapta a kulcsait meg a zseblámpáját, lement a lépcsőn, át az irodán, ki az udvarra. Megállt, nem egészen a kápolna boltíve alatt, és a férfi nevét kiáltotta. Robert megállt. Most nekem annyi. Jessica gyorsan közeledett felé. El fog esni, ha így siet, gondolta Robert. Jessica elfelejtette meggyújtani a zseblámpát, és úgy tartotta magánál, mintha fegyver volna, nem pedig fényforrás. Robert összeszedte magát, és elindult az asszony felé, hogy lerövidítse a távolságot. Úgy találkoztak az Oszlopcsarnok lépcsőinél, mintha megkoreografálták volna. Jessica még alig kapott levegőt. Robert várt. – Mi az ördögöt keresel itt? – kérdezte végül Jessica. – Igazán tudhatnád. Megbeszéltük, és mégis itt vagy... Vérlázító módon sétálsz hajnalok hajnalán a temetőben... ahol semmi jogod sincs lenni! Bíztam benned, Robert. Csalódást okoztál. – Csak állt egy helyben, kalap nélkül, és füstölgött, dühösen nézett fel a férfira, a haja égnek állt; abban a ruhában volt, amit kertészkedéshez szokott viselni. Robert meghökkenve látta, hogy az öreg nő arcán könny csillan meg. Teljesen kiborult tőle. – Vannak szabályaink! Jogi és biztonsági okokból! – Jessica most már kiabált. – Csak azért, mert van kulcsod, még nincs jogod éjjel idejönni! Behatolók támadhatnak meg, vagy beleeshetsz egy gödörbe. Megbotolhatsz egy gyökérben, és agyrázkódást szenvedhetsz – még rádiód sincs! Bármi megtörténhet: rád dőlhet egy síremlék, bármi! Gondolj bele, milyen magasra emelnék a biztosításunk díját – és a hírverés, ha megsérülnél, vagy meghalnál! Átkozottul önző vagy, Robert! Farkasszemet néztek. Robert gyengéden megszólalt. – Nem beszélhetnénk meg ezt az irodában? A halottakat is felébreszted. Jessica ettől teljesen elveszítette a maradék önuralmát is. Miért nem képes komolyan venni? Majd megmutatom neki, hogy ez nem tréfa! – Nem, nem megyünk az irodába megbeszélni! Kérem a kulcsodat – nyújtotta a kezét, amelyben már ott volt a saját kulcsa –, és a főbejáraton mész ki. – Robert nem mozdult. – Most rögtön!

340

Robert az asszony kezébe ejtette a kulcsát, a kapu felé fordult. Jessica úgy követte, ahogyan rabot a börtönőr. A kapuhoz értek; Jessica kinyitotta; Robert kitárta a súlyos kaput, kisurrant, majd ismét becsukta a kaput. A rácson keresztül néztek egymásra. – És most? – kérdezte Robert. – Menj! – mondta csendesen az asszony. Robert lehajtotta a fejét, és elindult, majd fel a Swain's Lane-en. Jessica nézett utána. És most? Az asszony szíve hevesen dobogott. Senki sem látta, csak én – nem kell megtudniuk. Addig nézett a férfi után, amíg az el nem tűnt az úton. Jessica késztetést érzett, hogy utána menjen, hogy azt mondja – mit is? Sajnálom? Nem, semmiképpen. Veszélybe sodort minket, meggondolatlanul, gondatlanul... Állt a kapunál, és elárasztották az érzelmek, de nem tudta értelmezni őket – düh, megbántódás, szerető aggodalom, felháborodás. Egyáltalán nem látott tisztán. Most rögtön beszélnem kell vele, gondolta, aztán meg: De elküldtem. Bezárta a kaput, és lassan visszaballagott az irodájába. Alig múlt hajnali öt. Talán James már felébredt. Jessica felvette a telefont, aztán letette. A székéből nézte, ahogy a szoba fénybe borul. Igazam volt, gondolta. Tökéletesen igazam volt. Amikor reggel lett, felállt, teát főzött. Szórakozott volt és fáradt, melléöntötte a tejet, és azt gondolta: Ez ómen. Vagy metafora. A fejét csóválta. Mitévők legyünk most?

341

Martin elakadt. Egész délután dolgozott egy bonyolult keresztrejtvényen Carl von Linné, a híres svéd botanikus háromszázadik születésnapjára, de nem talált jó kérdéseket, és az egész valahogy nehézkes volt, nem elegáns. Martin felállt, nyújtózkodott. Valaki kopogott. – Igen? – fordult az ajtó felé. – Ó, Julia! Gyere be. – Nem – mondta a lány a szobába lépve. – Valentina vagyok. Julia testvére. – Ó! – örvendezett Martin. – Végre! Annyira örülök, hogy megismerhetem. Köszönöm, hogy eljött. Kér teát? – Nem, én... nem maradhatok. Csak azért jöttem, hogy elmondjak valamit... tudja, a vitaminok, amelyeket Julia bead magának... – Igen? A lány mély lélegzetet vett. – Valójában... nem vitaminok. Hanem egy Anafranil nevű gyógyszer. – Tudom, drágám – mondta gyengéden Martin. – De köszönöm, hogy feljött elmondani. – Tudta? – csodálkozott Valentina. – Rá van írva minden egyes kapszulára. És korábban már szedtem Anafranilt, szóval, tudom, hogy néz ki.

342

Valentina mosolygott. – Julia tud róla, hogy tudja? Martin visszamosolygott a lányra. – Nem vagyok teljesen biztos benne. Mindenesetre azt hiszem, talán jobb, ha ez a beszélgetés kettőnk között marad. – Ó, nem állt szándékomban... – Akkor én sem teszem. A lány indulni készült, Martin megkérdezte: – Biztosan nem akar maradni? – Nem... nem tudok. – Akkor jöjjön vissza, amikor csak akar. – Oké – mondta Valentina. – Köszönöm. Martin hallotta a lány távolodó lépteit a dobozrakások útvesztőjében, amíg el nem tűnt.

343

Robert később úgy vélte, olyan volt, mintha balettot nézne. – Készen állsz? – kérdezte. Elspeth nem akarta, hogy Valentina igent mondjon. Meg akart torpanni ennél a megelőző pillanatnál, mielőtt megtörténne, bármi is fog történni, a kísértés előtt, a katasztrófa előtt, mielőtt Elspethnek meg kell tennie, amit nem akart megtenni. Robert nézte Valentinát. A lány mozdulatlanul állt. Robert nem tudta eldönteni, kinyissa-e az ablakot; az időjárás még mindig hideg volt az évszakhoz képest, hiába volt június, de ki tudhatta, meddig fog a test ott feküdni, amíg Julia rátalál. Gyorsan sötétedett; a temetőben már rikoltoztak a varjak. Julia odafenn volt. Valentina becsukta a szemét. Az ágy lábánál állt, az egyik kezével az ágy korlátját markolta, a másik kezében az inhalátorát szorongatta. Kinyitotta a szemét. Robert csupán néhány lépésnyire állt tőle. Elspeth az ablakban ült, a térdére könyökölt, fejét a tenyerébe támasztva és kissé félrebillentve, az arcán méla szomorúság. Valentina nézte Elspeth-et, és átvillant rajta a kétely. Robert habozott, aztán a lányhoz lépett. Valentina átkarolta a férfi derekát, arcát a mellkasához szorította. Kíváncsi lett volna, hogy az inggomb belenyomódik-e majd az arcába, és ottmarad-e a lenyomat, miután meghalt. A férfi nem csókolta meg. A lány arra gondolt, talán azért, mert ott van Elspeth.

344

– Készen – mondta a lány. Hátralépett, a hálószobaszőnyeg közepére, és szippantott egyet az inhalátorból. Máris mennyire anyagtalannak látszik, gondolta Elspeth, árnyék csupán a félhomályban. Robert az ajtóhoz hátrált. Egyáltalán nem tudta megfogalmazni az érzéseit: várta, hogy történjen valami. Nem hitte el, hogy meg fog történni; nem akarta, hogy megtörténjen. Elspeth, ne... Valentina becsukta a szemét, aztán kinyitotta, és Robertre nézett, aki nagyon távolinak tűnt; Valentina a szüleire gondolt, ahogyan nézték, amikor ő meg Julia bemennek a biztonsági vonalon túlra az O'Hare repülőtéren, amikor elhagyták Chicagót. Fagyos hideg járta át a testét. Elspeth járta át, egyszerűen belelépett; Valentinának az jutott erről az eszébe, amikor az ember a régimódi sztereoszkópba néz, és megpróbálja összehozni a képeket. A hidegtől fogok meghalni. Úgy érezte, megragadják, eltávolítják, elragadják. – Ó! Aztán semmi. Majd ott lebegett a teste közelében, amely élettelenül hevert a földön. Ah... Elspeth a test mellett térdelt, felnézett a lányra.. – Gyere ide, édes – mondta Elspeth. Úgy beszél, mint mami. Hátborzongató. Valentina megpróbált odamenni Elspeth-hez, de nem tudott mozdulni. Elspeth megértette, és odament a lányhoz, a kezébe vette. Valentina most csupán valami apróság volt, elfért Elspeth markában, mint egy egér. Utoljára még azt gondolta: Olyan, mint elaludni... Robert látta, ahogy Valentinából elszáll az erő. A térde megroggyant, a feje lecsuklott. Megtántorodott, és hangos puffanással elterült a földön. Aztán a szobában nem hallatszott más, csak Robert lélegzése. A férfi nem ment oda a lányhoz, mert nem tudta, mi történik, láthatatlan dolgoknak kellett történniük, és ő nem tudta, mi a következő lépés. A szőnyegen heverő lány továbbra is tökéletesen mozdulatlan maradt. Végül Robert megtette a rövid utat, és letérdelt Valentina mellé. Nem volt vér. Robert nem tudta, eltört-e a lánynak valamije; nagyon úgy festett,

345

de a férfi nem nyúlhatott hozzá; a test épp úgy feküdt, ahogy földet ért, és a férfi tudta, hogy nem érintheti meg. Elspeth lenézett a Valentinát néző férfira. Érezte a markának börtönében Valentinát: nehéz volt és füstszerű. Tedd vissza, most rögtön. Tedd vissza, amíg van még némi esélye, hogy rendbe jöjjön... Azt akarta, hogy Robert mozdítsa meg Valentinát, egyenesítse ki a végtagjait, tegye a mellére a két kezét. Valentina feje hátrafeszült, a jobb oldalán hevert, a két karja a teste elé nyújtva, a lába rendesen összeszorítva. A szeme fennakadt, a szája nyitva volt, kilátszottak apró fogai. Valentina testhelyzete helytelennek, sértőnek látszott. Elspeth meg akarta érinteni, de tele volt a keze. Most mi legyen? Ha elengedem, egyszerűen szétoszlik? Bárcsak volna egy kis dobozom! – A fiókjára gondolt. Beteszem oda. Magával viszi Valentinát a fiókba. Együtt maradhatnak, együtt várakozhatnak. Robert felállt. Elhagyta a szobát. El akarta felejteni, amit látott, mielőtt kilép a lakásból. Kezét a kilincsre téve megállt. – Elspeth? – kérdezte. Válaszul egy pillanatig hideg érintést érzett az arcán. – Nem fogok neked megbocsátani. – Csend. Robert a háta mögé képzelte a nőt, ellenállt a kísérésnek, hogy hátranézzen. Kinyitotta az ajtót, lement, a konyhában whiskyzett, amíg be nem sötétedett, és várta, hogy Julia hazatérjen, és megtalálja a testet, fülelt, hogy mikor hallja meg fájdalmának kiáltásait. Julia egy óra múlva jött le. A lakásban sehol sem égett a villany. Julia ment végig a szobákon, kattintgatta fel a lámpákat. – Egérke? – kiáltozta. Biztosan elment. – Egérke? – Talán odalenn van. A lakás hideg volt, és furcsán üresnek tetszett, mintha az összes bútor helyét valami optikai csalódás foglalta volna el. Ahogy Julia ment végig a szobákon, végighúzta az ujjait az ebédlőasztalon, könnyedén megérintette a pamlag támláját, a könyvek gerincét, megbizonyosodva róla, hogy minden valódi. – Elspeth? Hová tűnt mindenki? A hálószobájukhoz ért, felgyújtotta a villanyt. Meglátta Valentinát torz testhelyzetben a padlón, mintha megfagyott volna

346

holmi fájdalmas tánc közben. Julia lassan mozgott; odament Valentinához, és leült mellé. Megérintette Valentina ajkát, orcáját. Meglátta Valentina kezében az inhalátort, és gondolkodás nélkül a saját mellkasára tette a kezét. Egérke? Valentina mintha Julia feje fölé nézett volna; a szeme fennakadt, és a feje hátracsuklott, mintha valami rendkívül érdekes történt volna közvetlenül a feje fölött. – Egérke? Valentina nem felelt. Julia nyüszíteni kezdett. Hideget érzett az arcán, és vadul odacsapott. – Baszd meg, Elspeth! Tűnj el! Hol van? Hol van? – És zokogni kezdett. Elspeth a földön ült Juliával. Nézte, ahogy Julia a karjába ölelte Valentinát, és siratja. Sosem akartam, Julia. A saját ikertestvérére gondolt, a telefonhívásra, amelyet előbb-utóbb valakinek le kell vele bonyolítania. Juliát nézve Elspeth tudta, hogy soha többé nem hozható helyre semmi. Az én bűnöm, csakis az enyém. Sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom. Elspeth és Valentina együtt maradtak a fiókban. Eközben Valentina testét a mentősök halottnak nyilvánították, aztán az orvos, akinél a kórházban járt, megállapította, hogy természetes halállal halt meg, majd Sebastian elvitte a lakásból a testet, Julia végig sírt, Robert pedig felhívta Edie-t és Jacket. Órákig nyugalom volt, fény, sötét. Robert hosszasan beszélgetett Sebastiannel, aminek kölcsönös feszültség lett az eredménye. – Azt értem, hogy nem akarod, hogy bebalzsamozzam – mondta Sebastian. – Azt is értem, miért nem akarod, hogy halotti maszkot készítsek róla; rendben van. De mi az ördögért kéne heparininjekciót adnom neki? – Mert az véralvadásgátló. – Tudom. De csak nem akarod mélyhűtőben megőrizni!

347

– Nem egészen. De szeretnénk, ha a koporsót telerakatnád jéggel. – Robert! – Tedd meg nekem ezeket a szívességeket, Sebastian. És kérlek, tartsd annyira hidegen, amennyire csak lehet. – Miért, Robert? Nem tetszik ez nekem. – Nincs szó semmi olyasmiről... Sebastian bizalmatlanul nézett Robertre. – Sajnálom, Robert. De vagy elárulod világosan, hogy mit forgatsz a fejedben, vagy keress ehhez valaki mást. – Nem fogsz hinni nekem – mondta Robert –; őrültségnek hangzik. Őrültség. – Sebastian hallgatott. Robert mély lélegzetet vett, és próbálta rendezni a gondolatait. – Hiszel a kísértetekben? – Ha tudni akarod – mondta halkan Sebastian –, éppenséggel hiszek. Volt néhány... érdekes élményem. De emlékezetem szerint te nem... hiszel a kísértetekben. – Kénytelen voltam megváltoztatni a véleményem. – Robert mesélt Sebastiannek Elspeth-ről. Az egész tervet nem említette; azt mondta, Elspeth megfogta Valentina szellemét, amikor a lány meghalt, és most vissza fogja tenni Valentinába, hogy felélessze. Sebastiannek számos kifogása volt. („Miért nem élesztette fel őt rögtön?”, ez volt a legfélelmetesebb, és Robert csak annyit tudott felelni rá, hogy fogalma sincs.) Végül Sebastian megígérte, mindent megtesz, hogy Valentinát hidegen tartsa; azt is megígérte, hogy a családnak nem mond semmit, ha nem sikerül a dolog. Ám Robert még így sem tudhatta, Sebastian nem hívja-e fel Jessicát vagy a rendőrséget, mihelyt távozott. Másnap délelőtt Edie és Jack megérkezett. Robert az ablakánál állva nézte őket, amint közeledtek az elülső úton a ház felé. Eltűntek az épületben, és Robert hallotta, ahogy mennek fel a lépcsőn. Elspeth tiltása, miszerint Jack és Edie nem léphetnek a lakásába, most már nem volt helyénvaló. Robert kíváncsi lett volna, mit csinál éppen Elspeth; ami saját magát illeti, szerette volna leinni magát annyira, hogy eszét veszítse, hogy

348

meghaljon; bármire jobban vágyott, mint találkozni Valentina szüleivel. Megígérte nekik, hogy elkíséri őket a ravatalozóba. A taxiban alig beszéltek. Robert nem bírt Edie-re nézni. Elviselhetetlenül olyan volt, mint Elspeth; az egyetlen jelentősebb különbség az elamerikaiasodott beszéde volt. Julia teljesen kába volt. Ült az apja mellett, a fejét Jack vállára hajtotta. Edie halkan sírni kezdett. Jack átkarolta Edie-t, és sebzetten nézett Robertre. Robert a lehajtható ülésen ült, hármukkal szemben. Az út végéig nem vette le a szemét Jack cipőjéről. Amikor a ravatalozóba értek, Sebastian már várta őket. Bevitte Edie-t és Jacket, hogy megnézzék Valentina holttestét. Robert és Julia Sebastian irodájában maradtak. – Hogy vagy? – kérdezte a lánytól Robert. – Istenien – felelte Julia, és nem nézett a férfira. Sebastian visszajött Edie-vel és Jackkel. Kezdte óvatosan előadni az eljárásokat és a lehetőségeket, az elföldelés és a hamvasztás költségeit, hogy milyen aláírásokra és igazolásokra lesz szükség. Robert mindezt – szándéka szerint – rezzenéstelen arccal hallgatta. Arról megfeledkezett, hogy Valentina szüleinek önálló elképzelése lehet a lányuk maradványaival kapcsolatban, és hogy Sebastiant törvény kötelezi, hogy ismertesse az összes lehetőséget. Robert szíve hevesen kalapált. Mi lesz, ha el akarják hamvasztatni? – Szeretnénk hazavinni – mondta Edie. – Jack családjának van egy sírhelye a Lake Forest temetőben. Mindjárt a Michigan-tónál. Arra gondoltunk, ott szeretnénk eltemetni. Sebastian bólintott, és magyarázni kezdte, hogyan szállítható repülőn a holttest. Hát ennyi volt, gondolta Robert. Megpróbáltam, de kudarcot vallottam. A dolgok kicsúsztak a kezéből. Különös, de Julia mentette meg a helyzetet. – Nem! – mondta. Mindenki felé fordult. – Azt akarom, hogy itt maradjon. – De Julia... – mondta Edie. – Nem te döntőd el, hogy... – mondta ugyanakkor Jack. Julia a fejét rázta.

349

– Azt akarta, hogy a Highgate temetőben temessék el. – Julia Robertre nézett. – Ő maga mondta. – Így igaz – helyeselt Robert. – Könyörgök – mondta Julia. És végül úgy döntöttek, hogy Valentinát a Noblin család kriptájában helyezik örök nyugalomra, ahogyan kérte. A fiókban Elspeth körbefogta Valentinát, lágy és alaktalan valamivé nyomta össze, vigyázott, szét ne bomoljon, a közelében tartotta. Itt vagyunk, akár az erszényes állatok kölykei az erszényben, várjuk a fejleményeket. Kíváncsi lett volna, mit tud Valentina, mire emlékszik. Olyan volt, mint amikor az ember csecsemővel van együtt, és nem sejti, mire gondolhat az a kicsike jószág, hogy tud-e gondolkodni egyáltalán. Elspeth nem emlékezett utóélete első napjaira. A dolgok fokozatosan követték egymást; az ébredésnek nem volt pillanata, hirtelen feleszmélés. Magához ölelte Valentinát, dalocskákat dúdolt neki, semmiségekről fecsegett. Valentina olyan volt, mint valami zümmögés, mint a létezés apró nesze, de semmiféle szó vagy gondolat nem jutott át belőle Elspeth-be. Elspeth-nek eszébe jutottak az ikrek, amikor kicsik voltak. Sosem aludtak vagy szoptak egyszerre, kiszívták az energiáját meg a tejét; már akkor is elválaszthatatlanok, ugyanakkor egyedi személyiségek voltak. Hát most sikerült eléggé alaposan leválasztanod magad a testvéredről, Valentina. A fiókban nemigen történt semmi. Múltak a napok. Közeledett – bár az idő nem sokat jelentett a kísérteteknek, de közeledett – Valentina temetésének napja. Ideje volt, hogy történjen valami.

350

A temetés napján reggel nyolckor Robert ott állt Martin ajtajában, amelyet elborítottak az újságok. Próbálta halomba rakni őket, amikor megjelent Martin. – Gyere be. – A lakáson keresztül a konyhába mentek. Robert leült az asztalhoz, Martin bekapcsolta az elektromos vízforralót. Robert arra gondolt, Martin szinte üdítően normálisnak és háziasnak látszik ahhoz viszonyítva, ami odalenn történik. Tudod, hogy bajban vagy, amikor Martin az egyetlen működőképes ember a környéken. – A temetés ma egykor van. – Tudom. – Eljössz? Nincs semmi baj, ha nem, tudod, de azt hiszem, Julia értékelné. – Nem tudom. Majd letelefonálok, ha képes vagyok elmenni. – Vegyem ezt „nemnek”? Martin vállat vont. Két doboz teát mutatott fel. Robert az Earl Greyt választotta. Martin mindkét csészébe egy-egy teafiltert tett. – Hogy van Julia? – Megérkeztek a szülei. Elspeth előadása alapján az ember azt hinné, három fejük van, és a szemük lángot lövell, de a kezükbe vették Juliát, és hárman együtt, nem is tudom, olyan levertek. Tulajdonképpen egyikük sem hiszi el igazán – úgy járkálnak a

351

lakásban, mintha arra számítanának, hogy az előszobában Valentinába ütköznek. Julia gyakorlatilag katatón állapotban van. – Ah. – Martin kitöltötte a vizet. Robert a gőzbe bámult. – A lakásban szálltak meg? – Nem, szállodában. – Szóval Julia egyedül van a lakásban? – Igen. A szülei rá akarták venni, hogy menjen velük a szállodába, de ő a lakásában akart maradni. Nem tudom, miért. – Nem lenne szabad egyedül lennie. – Hát ezért jöttem fel hozzád, hogy beszéljünk. Szeretném, ha ma este felhívnád ide Juliát, és itt tartanád, amíg nem szólok, hogy elengedheted. Martin szkeptikus arccal nézett Robertre. – Miért? Robert úgy érezte, sikerült ártatlan benyomást keltenie. – Juliának nem lenne szabad egyedül maradnia. – Az biztos. De nem kellene inkább a szüleivel lennie? – Ha kell, felhívhatod őket is. – Viccelsz. Elvárnád tőlem, hogy ide hívjam Edie-t és Jacket? Megnézted te ezt a lakást? – Én igen, de nem tudtam, hogy te is. – Robert taktikát változtatott. – Nézd, Martin, élet-halál kérdése: segítened kell eltávolítanom Juliát a lakásából néhány órára. Edie-re és Jackre nem számíthatok. – Mit akarsz? – Nem hinnéd el, ha elmondanám. – Próbáld meg azért. – Amolyan... szeánszról van szó. – Kapcsolatba próbálsz lépni Valentinával? Vagy Elspeth-tel? – Olyasmi. Martin csüggedten csóválta a fejét. – Ennek biztosan most van itt az ideje? Nem várhat? – Egyáltalán nem. – Julia miért nem lehet ott? – Nem mondhatom el. És te sem mondhatod el neki.

352

– Nem. Nem csinálom. – Miért? Martin felállt, járkálni kezdett a konyhában. Robert már sajnálta, hogy nem ő kezdett járkálni, de most már nem volt rá módja. Nagyon furcsán nézett volna ki. – Juliát nem fogja bántani, ha nem tud róla – mondta Robert. – Nézd: kössünk üzletet. Ha itt tartod ma este Juliát, olyasmit adok neked, amit mindennél jobban szeretnél megkapni. Martin leült. – Mi az? – kérdezte gyanakodva. – Marijke amszterdami címe. Martin felhúzta a szemöldökét. Felállt, és kiment a konyhából. Robert hallotta, hogy bemegy a dolgozószobájába. Egy ideig nem jött vissza. Amikor visszatért, a kezében égő cigaretta volt, a másikban Amszterdam térképe. – Azt hittem, leszoktál – mondta Robert. – Fél óra múlva újra leszokom. – Martin kiterítette a térképet az asztalon. Robert látta, hogy tele van jelekkel, megjegyzésekkel, radírozásokkal. Martin egy pici piros körre mutatott a Jordaan városrészben. – Itt. Robert erőltette a szemét, hogy elolvassa a parányi betűket. – Meleg, de nem tűz. – Egymásra néztek. Robert mosolygott. – Hogy sikerült kiválasztanod azt a pontot? – Ismerem Marijkét. Igyekszik nagyon keveset elárulni, de emlékszem dolgokra. A közelben laktunk, a Tweede Leliedwarsstraaton. – Megadom az e-mail címét. – Marijke nem e-mailezik. – De igen. Több mint egy éve. – Egy éve? – Megadom a címét, az e-mail címét és egy fényképet a lakásáról. – Képet küldött neked a lakásáról? – Nem is egyet. Említette már, hogy van egy macskája? Martin vágyakozó arcot vágott.

353

– Tényleg? – Kis szürke macska, Yvette a neve. Marijke párnáján alszik. Martin némán ült, cigarettázott, nézte a térképet. – Rendben van, nyertél. Mit kell tennem? Robert elmagyarázta. Igazán egyszerű volt; lényegében ez volt az egyetlen egyszerű dolog azon a napon. Amikor Jack felébredt, Edie hálóingben állt a kis szállodai szoba franciaablakánál, és a kék eget bámulta a Covent Garden palatetői felett. A férfi csak feküdt, és nézte az asszonyt, nem szívesen tört volna be a gondolataiba. Végül felkelt, kiment a fürdőszobába. Döbbenetes, ahogy az élet megy tovább. Itt pisilek, zuhanyozom és borotválkozom, mint mindennap, mintha vakáción volnánk. Miért nem látogattuk meg őket hamarabb? Letörölte a nyakáról a borotvahab utolsó maradékát is, és visszament a szobába. Edie még mindig az ablaknál állt. Most már lehajtott fejjel. Jack odament hozzá, megállt mögötte, átkarolta az asszony csupasz vállát. Edie egy kicsit hátrafordult. – Mennyi az idő? – kérdezte. – Negyed kilenc. – Felhívhatjuk Juliát. – Biztos vagyok benne, hogy már órák óta ébren van. – Én is. És álltak ugyanúgy tovább, Jack a felesége vállára nehezedett. – Felhívom – mondta Edie. A mobilja itt nem működött, így hát a szállodai készülékkel bajlódott, félretárcsázott, majd újratárcsázott. – Julia? – Csak hallani akartam a hangod. – Szia, mami. – Jaj, Istenem! Nem tudom, mit tegyek, mami. – Arra gondoltunk, mehetnénk korábban is. – Nem bírom ki ebben a szobában. – Hamarosan jöttök? – Egyedül vagyok, és nem tudom, mihez kezdjek. – Igen, igen, felöltözünk, és taxiba ülünk. Amint tudunk, ott leszünk. – Edie csöppet sem a helyzethez illő örömöt érzett.

354

Szüksége van rám. Edie mosolyogva tette le a kagylót. Sietve a bőröndjéhez lépett, és öltözködni kezdett a temetésre. Jack a szekrényhez ment, nézte benne a magányosan függő, sötét öltönyét. Egy pillanatra mindent elfelejtett; beleveszett a szekrény sötétjében lógó sötét gyapjúba. Aztán észbe kapott, és az öltönyért nyúlt. Öregnek érzem magam. Az öltöny súlyos volt, mintha puha fémmel lett volna bélelve. Jack nézte, amint Edie sürgött-forgott, fésülködött, betette a fülbevalóját. Nem akarok utcára menni. Jack ült az ágyon, kezében egy pár zoknival. Edie látta, hogy mozdulatlanul ül, és rászólt: – Siess, vár minket – és ez a sürgető, egyes számban kimondott ige végleg megpecsételte Valentina halálának tényét. Julia lent várta őket az előcsarnokban. A szüleit leste a keskeny ólomüveg ablakon át, ahogy belépnek a kapun és végigballagnak az előkerten. Napfényes júniusi nap volt, ebben a megvilágításban dimenzión kívülinek és távolinak látszottak. Egy képre emlékeztették Juliát az egyik mesekönyvükből. Egy kislány medvét vezet. Julia kinyitotta a kaput, betört a szél, Robert postáját a földre fújta. Julia ott hagyta. Edie megölelte Juliát. – Még nem öltöztél fel? Julia lepillantott a tréningruhájára. – Nem akartalak fent várni titeket. A lakás most teljesen kikészít. – Gyere át hozzánk a szállodába – mondta Edie. Julia a fejét rázta. – Itt kell maradnom. Valentina itt van. Itt kell lennie. Jack lehajolt Juliához, aki átkarolta a férfi nyakát. – Gyertek! – mondta a lány. Felmentek, elöl Julia. A lakásba érve először haboztak. – Ettél? – kérdezte Jack. Farkaséhes volt, de bűntudatot érzett, amiért reggelire gondolt. – Nem – felelte bizonytalanul Julia. – Föltehetőleg van itthon ennivaló. Egyél, amit akarsz. Én felöltözöm.

355

Edie követte Juliát. Az előző nap, amikor megérkeztek, Edie eltompult volt a gyásztól, „másnapos” az időeltolódástól. Julia teljesen lekötötte a figyelmét. Edie csak ezen a reggelen vette észre magát a lakást. Egyszeriben érzékelte Elspeth jelenlétét a berendezésben, tárgyakban, a falfestékben, az ablakon beeső fény szögében, a levegőben. Mintha a gyerekkoruk lett volna megőrizve egy múzeumban. Edie beleborzongott. A hálószoba ajtajában állt, amikor Julia levette a tréningruháját. Juliának már ki volt készítve az ibolyakék ruhája, a fehér harisnyája meg a fekete lakkcipője. Ugyanaz az öltözék, amelyben Valentinát készültek eltemetni. – Ne! – mondta Edie. – Mit ne? – Ne vedd fel ugyanazt, amit ő visel. Nem. Azt szeretném, ha mást vennél fel, kérlek. – De... – Kérlek, Julia. Ez sok nekem. Julia Edie-re pillantott, és megadta magát. Fehérneműben bement a gardróbszobába, egymás után vette le a ruhákat a fogasról, és dobta őket az ágyra. Elspeth hallotta Edie és Julia beszélgetését. Kijött a fiókjából, és lassan elindult a hálószoba felé. Valentinát a két keze között fogta. Az előző nap Elspeth távol tartotta magát mindenkitől. Egész éjjel alkudozott magával, zavarodottan, mentegetőzve. Soha többé nem fogom látni őt. Meg fog zavarodni. Nem akarom őt látni. Én tehetek róla. Itt van, és látnom kell. Ha tudná, sosem bocsátaná meg nekem. Gyáva, gyáva. Gyilkos. Valentina mintha átvette volna a hangulatát, levert lett, pici, szomorú, érzékelő felhőcske Elspeth sötét gondolataiba burkolva. Elspeth most kissé letörten osont a hálószoba felé. Edie és Julia az ágy két oldalán álltak, a ruhákat nézegették. Ó... szóval itt vagy. Elspeth megállt az ajtóban leselkedni. Valentina felélénkült, mintha dobogó szív lett volna. Jaj, te. Mi történt? Hogy történhetett ez veled? Utoljára 1984-ben látta az ikertestvérét, amikor egymás karjában zokogtak a Heathrow repülőtéren, mellettük ikerkocsiban a két baba. És most itt vagyunk huszonegy évvel később... Annyira más lettél. Idősebb, de van valami más is; keményebb.

356

Mi ez? Mi történt? Elspeth nézte a testvérét, és azt gondolta: Jack nem viselte gondodat; magadnak kellett vigyáznod magadra. Senki sem szeretett úgy, ahogyan én. Ha együtt lettünk volna... Jaj, Elspeth. Körülsettenkedett a szobában. Julia egyenesen rá nézett, és mozdulatlanná merevedve bámult felé. Látsz engem, Julia? Vagy Valentinát? Elspeth leült az ablakfülkébe, és igyekezett láthatatlanná válni. Valentina rángatózott és lüktetett a markában. Julia odament, ahol Elspeth ült, és a kezét Valentina felé nyújtotta. Valentina elcsendesedett, amint Julia megérintette. Julia becsukta a szemét. – Egérke? – Mit művelsz? – kérdezte Edie. Julia az egyik kezét előrenyújtva állt az ablaknál. – Julia? – Itt van! – mondta Julia, és zokogni kezdett. – Tessék? Nem, Julia... no, gyere ide. – Edie Juliához lépett, átölelte. Jack jelent meg az ajtóban. Elspeth megdöbbent; a férfi sokkal öregebb lett, lágyabb; megszelídült. Edie Julia válla fölött nézett Jackre, és alig észrevehetően megrázta a fejét. Jack visszavonult. Elspeth hallotta, amint átment a lakáson, majd le a lépcsőn. Cigarettázni ment, gondolta. Nézte Juliát és Edie-t. Julia már nem sírt. Átölelve tartották egymást, és kissé dülöngéltek. Elspeth irigyelte őket. Aztán elszégyellte magát. Ő az anyjuk. Nem számít. Már késő bármit is rendbe hozni. Az egykor fontosnak vélt dolgok most hülyeségnek tűntek. Azt hittük, nagyon okosak vagyunk. Ostobák voltunk. Mindent összekutyultunk. Elspeth azon törte a fejét, vajon helyre tudná-e hozni a dolgokat. Ha Valentina visszatérne; ha az ikrek hazamennének? Elintézné, hogy Valentina Juliával menjen. Mindent feláldozna. Ez a töméntelen szomorúság semmiért. Felállt, elhagyta a szobát. Valamiféle vágyakozást érzett; aztán rájött, hogy a vágyakozás Valentináé, aki szeretett volna Juliával és Edie-vel maradni. Sajnálom. Nem tudom tovább nézni őket. Velem kell jönnöd. Elspeth a dolgozószoba ablakához ment, és vakon kibámult, a melléhez szorítva vonagló lányát. Robert a kopogtatásra ajtót nyitott. Juliára számított. De Jack állt ott.

357

– Remélem, nem zavarom. Kitettek a lakásból, és arra gondoltam, talán... Nem akar egyedül lenni, értette meg Robert. – Persze, hogyne. Jöjjön be! – Robert eddig az íróasztalnál ült, monumentális kéziratát bámulta. Bármi jobb volt, mint egyedül lenni. Jacket a konyhába vezette. – Megkínálhatom valamivel? Tea? Kávé? Jameson's? – Igen. Az utóbbi. Robert kitett két poharat meg a whiskys üveget. – Vízzel? Jéggel? – Igen és nem, köszönöm. – Robert vizet engedett egy üvegkancsóba, és Jack elé tette. Leültek egymással szemben. A konyha furcsán derűsnek, naposnak és üresnek látszott. Jack azon tűnődött, vajon ebben a házban van-e valakinek ennivalója. Robert látta, hogy vendége az üres szekrényt nézi. – Nemigen volt étvágyam. De készíthetek pirítóst, ha kér. – Kérek. Odafenn nincs ennivaló. Julia is nyúzottnak látszik. Robert nem felelt, hanem felállt, nekilátott a pirítóskészítésnek. Kinyitotta a frizsidert, kirakott egy üveg narancslekvárt meg egy üveg Marmite-ot, ezt a jellegzetes, élesztőből készült, húskivonatra emlékeztető brit csemegét. Aztán leült az asztalhoz. Jack hátradőlt. A fémből és műanyagból készült kisszékek az ötvenes évek divatját idézték. Robert nem lepődött volna meg, ha a szék megadja magát Jack súlya alatt. Újra felállt, evőeszközt hozott. – Nem tudom, feltehetek-e egy személyes kérdést – kockáztatta meg Jack. Robert semmire nem kötelező hangot hallatott, és leült. – Maga volt Elspeth...? – Fiúja? Pasija? Hogy hívják itt a szeretőt, aki nem házastárs? – Igen. – Én Elspeth-é voltam. Teremtmény, ezt a szót keresed. – A pirítós olyan lendülettel ugrott ki, hogy mindkettőjüket meglepte. Robert három szeletet Jack tányérjára tett, egyet a magáéra. Odanyújtotta a tányért Jacknek. Hallgattak, amíg mindketten lekvárt kentek a kenyerükre. Egyikük sem szólalt meg, amíg Jack nem végzett a pirítósaival. Robert odanyújtotta neki a negyedik,

358

érintetlen darabot is. Nagyon közönyösnek látszik, gondolta Jack. Mindjárt hányok, gondolta Robert. Jack töltött magának néhány ujjnyi whiskyt, majd felvizezte. Újrakezdte. – Magának elmesélte Elspeth, hogy mi történt közte és Edie között? Robert a fejét rázta. Hát erre nem számítottam, cimborám. – Amíg élt, nem. Rám hagyta az összes személyes papírját, és akadtak köztük naplók is. Meg egy nekem szóló levél, amely megmagyarázott bizonyos dolgokat. – Ó! Nem hiszem, hogy megengedné, hogy bármelyikbe belenézzek. Talán a levélbe? – Hm, látta Elspeth végrendeletét. Különösen fontosnak vélte, hogy se maga, se a testvére ne lássák semmiféle papírját. – Aha. – Jack megette az utolsó pirítóst is. Robert nézte őt. Jack megszólalt. – Valójában csak egyetlen kérdésre szeretnék választ kapni. Minden egyebet tudok. – Akkor mi lenne az? – Miért tették? Robert nem szólt semmit. – Szeretném megérteni a célját – mondta Jack – ennek az egész ostoba játéknak, amelyet ennyi éven át játszottunk. Mert, amennyire én tudom, senki nem vette be, de nem tudni, miért, mindenki úgy tett, mintha nem tudna semmiről. – Miről? – Nem tud a cseréről? – De igen, csakhogy Elspeth szerint maga nem tud róla. – De hát tudta, hogy tudom. Úgy értem, a terhesség igazán megváltoztatta a testét – úgy látom, Edie volt az egyetlen, aki nem jött rá... Talán ez valami érthetetlen dolog volt, amit Elspeth művelt Edie-vel? Nézze, tudom, hogy nem mondhat el nekem semmit – mondta Jack. – De mi van, ha én mondom el magának, hogy szerintem mi a helyzet? Maga pedig, tudja, csak egy icipicit felvonja a szemöldökét, ha olyasmit hall, aminek értelme van. Ezt lehet?

359

– Rendben. – Oké. – Jack kortyolt a whiskyből. – Nem szoktam ebben a napszakban inni. Általában. – Nem. Én sem. – Mostanáig. Robert magának is töltött. Azt hitte, a szagtól felfordul a gyomra, de nem. Óvatosan ivott. Imádom a reggeli napalm szagát! – Szóval – kezdte Jack –, 1983-at írunk. Edie és Elspeth Noblin együtt élnek egy kis hammersmith-i lakásban, bohém mocsokban és az anyjuknak jó sokba kerülve. Az ikrek nemrégiben jöttek Oxfordból, én pedig annak a banknak a londoni leányvállalatánál dolgozom, ahol ma is. A menyasszonyom az a nő, akit mindketten Edie-ként ismerünk, ám akkor még Elspeth-ként ismerték. A most aktuális nevükön fogom őket említeni, hogy össze ne zavarodjunk. – Oké. – Elspeth – a maga Elspeth-je – egyáltalán nem kedvelt engem. Nem volt aktívan ellenséges, csak azt a brit szokást gyakorolta, tudja, amikor valaki nem akarja ismerni az embert, hát rettenetesen hideg vele. Nem hiszem, hogy személyes ellenszenvről volt szó, de tudta, hová vezetnek a dolgok; hogy Amerikába fogom vinni az ikertestvérét. Nem tudom, az ikerkérdés mekkora hatással volt a maga kapcsolatára Elspeth-tel...? – Nem nagy hatással. Edie távozott. Elspeth igen ritkán említette. Ám Julia és Valentina sok mindenre rávilágított. – Robert nem tudta, Julia mennyit árult el a szüleinek a Valentinával való ügyeiről. – Nos, valami lényegeset az ikrekről: soha senki nem tudja pótolni a hiányzó ikertestvért. Úgy értem, Edie meg én szeretjük Valentinát... de Julia... nem tudom, hogyan fogja... – Jack lesütötte a szemét. Robert nehezen kapott levegőt. – Szóval. Az ikrek – Edie és Elspeth – kezdtek furcsán viselkedni. Az ember sosem látta őket együtt. Nagyon hasonlítottak, de nem annyira, mint hitték. Amikor egymás szerepében tetszelegtek, mindig ott volt az a plusz, a színjáték. Úgy értem, az embernek nem kell erőlködnie, hogy önmaga legyen, de amikor az egyik Noblin nővér a másikat játszotta, mindig érezni lehetett az erőlködést.

360

Szóval, Edie elkezdte játszani Elspeth-et – azaz, a menyasszonyom úgy tett, mintha a testvére lenne –, és kikezdett velem, amit a maga Elspeth-je sosem tett volna, mert őszintén nem állhatott a maga személytelen módján. – Miért tette? Jack a fejét rázta. – A feleségemnek mindig önbizalomhiánya volt. Kettejük közül ő volt a gyengébb, ám az évek során felvett valamit a testvére személyiségéből. Azt hiszem, próbára akart tenni, hogy lássa, mit csinálok. – És mit csinált? – Dühös lettem. Nagy hibát követtem el. Belementem a játékba. – Ó! – Tényleg. Szóval, satöbbi, satöbbi... A dolgok bonyolulttá váltak. Kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy aki az oltár előtt mellettem állt, Edie volt. Az én Edie-m, érti? A cserére akkor került sor, amikor felszálltunk a Chicagóba induló gépre. Robert elképzelte Elspeth-et Jack mellett a repülőgépen. – Elspeth rettenetesen félt a repüléstől. – Mindketten féltek. Ezért nem jöttünk ide meglátogatni Edievel a lányokat, bár most már ez őrültségnek látszik. De nem innen jött az ötlet. – Robert várta, hogy Jack ezt bővebben kifejtse. Ám Jack így folytatta: – Kérem – a válasznak ott kell lennie Elspeth irataiban. Mi másért kötötte volna ki ilyen mereven, hogy az ikreket távol tartsa tőlünk? – De hát nem értem – mondta Robert. – Mit remél, mire fog rájönni? Elspeth viselős volt, maga volt az apa – számukra egyértelmű volt a maguk csak kettejüket magában foglaló világában, hogy ha személyiséget cserélnek, minden rendben lesz. – Sosem feküdtem le Elspeth-tel – mondta Jack. Szétrobban az agyam, gondolta Robert. – Maradjon itt – mondta. Felállt, a cselédszobába ment, megkereste az utolsó naplókat tartalmazó dobozt Elspeth levelével, és a konyhába vitte. Elővette a naplót, és addig lapozgatta, amíg megtalálta a bejegyzést. – Április elseje, bolondok napja, 1983 –

361

mondta, és odaadta a naplót Jacknek. – Egy bulin Knightsbridgeben. Részegek voltak. Azt hiszem, valamiképpen Edie-t akarták megtréfálni. Jack kartávolságnyira tartotta a naplót. – Nem említi a nevem. – A naplót együtt írták – mondta Robert. Jackhez hajolt, és az első bejegyzést követőre mutatott. – Ez Edie válasza. Menj a fenébe! Nem lehet semmi, ami az enyém?, olvasta Jack. Zavartan nézett fel. – Helyre akarták hozni – mondta Robert –, de nem tudták, mivel jár. Nem tudom elképzelni, hogy meg akarták bántani magát. – Nem – mondta Jack. – Csak véletlenül én voltam ott. – Letette a naplót az asztalra, becsukta a szemét, összeszorította a száját. Nem tudta, hogy tényleg ő az ikrek apja, gondolta Robert. Jaj, Istenem! Valentinára gondolt, tehetetlen dühöt érzett. Robert képtelen volt megszólalni. Végül a többi naplóra mutatott. – Tessék, elolvashatja mindet. – Nem, köszönöm – mondta Jack. – Megtudtam, amit tudnom kellett. – Jack felállt, bizonytalanul és kissé kábán. Egymásra néztek, aztán elfordították a fejüket, nem tudva, hogyan tovább. – Találkozunk a Lauderdale-háznál – mondta Robert. – Igen. Hm... köszönöm. – Jack nehézkesen kiballagott. Robert hallotta, ahogyan lassan lépdel felfelé a lépcsőn. Egy ajtó nyílt, majd csukódott. Robert fogta a tárcáját meg a kulcsait, és indult virágot venni. Valentina temetését a Lauderdale-házban rendezték, ebben a tizenhatodik századi uradalomban, ahol egykor Nell Gwyn, az első híres angol színésznő élt, és amely most művészeti galériának, házasságkötő teremnek és kávéháznak adott otthont. A temetési szertartásra a nagy, fenti teremben került sor, ahol máskor a rajzmeg a jógaórákat tartották. A terem falait csak félig borította lambéria, félig befejezetlen maradt, mintha az ácsok tízóraija több évtizede tartott volna. A koporsó lábakon állt a terem elejében, fehér rózsákkal borítva. A többi helyet összecsukható székek

362

töltötték meg. Julia az első sorban ült a szüleivel, és kinézett az ablakon. Eszébe jutott egy történet, amit valaki egyszer mesélt, hogy Nell Gwyn kilógatta a kisbabáját a Lauderdale-ház egyik ablakán. Julia nem emlékezett már, hogy ez miért történt, és melyik ablakról volt szó. A koporsó fehér volt, egyszerű acélzsanérokkal. Sebastian járkált a teremben, vizes kancsót és üres poharakat helyezett el a pódiumon, majd egy frissen érkezett koszorút a koporsó elején. Julia úgy vélte, a férfi a maga szuperhatékonyságával és természetfölötti higgadtságával olyan, mint egy komornyik. Sosem láttam komornyikot. Sebastian Juliára nézett, mintha tudná, hogy a lány rá gondol, sőt, higgadtan rá is mosolygott. Sírni fogok, és ha elkezdem, nem fogom tudni abbahagyni. Julia szeretett volna eltűnni. Sebastian egy doboz papír zsebkendőt tett a pódium mellé. Állandóan ezt csinálja, ez a munkája. Julia sosem gondolt a halálra úgy, mint olyasmire, ami megtörténhet vele vagy azokkal, akiket ismert. Az összes hallott a temetőben: csak sírkövek, nevek és évszámok. Szerető anya. Hűséges férj. Elspeth csak amolyan szalonbűvészmutatvány volt; Julia számára sosem volt egészen valóságos. Valentina abban a ládában van. Ez nem lehetett igaz. Azt akarom, hogy kísértsen, gondolta Julia. Kísérts engem, Egérke. Gyere, ölelj meg. Együtt fogunk ülni, és az ouija-tábla segítségével leírjuk az összes titkunkat. Vagy ha ez nem megy neked, csak nézz rám. Csak ennyi kell. Hol vagy? Itt nem. De azt sem érzem, hogy elmentél. A fantom-végtagom vagy, Egérke. Kereslek. Felejtelek. Ostobán érzem magam, Egérke. Kísérts, gyere vissza, bárhol is vagy. Légy velem. Félek. Julia az anyjára nézett. Edie mereven ült, a kézcsontjai kifehéredtek, úgy markolta kis retiküljét. Ő is fél. Az apja lefolyt a székről, dohány és alkohol édeskés szaga áradt belőle. Julia nekidőlt. Jack megfogta a lánya kezét. Egymás után jöttek be az emberek, és elfoglalták a helyüket az összecsukható székeken. Julia nézte őket, de a legtöbbjük ismeretlen volt. Voltak ott a temetőből. Jessica és James a Poole család mögött ültek. Jessica megpaskolta Julia vállát.

363

– Szervusz, drágám. – Kis, fekete, harang alakú kalapot viselt fátyollal, amely mintha hálóba fogott csillagokból állt volna. Egérke megőrülne ezért a kalapért. – Hello! – Julia nem tudott mást hozzátenni, ezért mosolygott, majd visszafordult a koporsó felé. Jobban viselném, ha hátul ülhetnék. A szertartásvezető hölgy a terem elülső felében állt csiptetős írómappával, és nézte, hogyan foglalják el a helyüket az emberek. Valami vörös drapéria volt a vállára kanyarítva. Julia nem tudta, mi fog történni. Nem vallásos szertartást kértek. Robert mindent a Humanista Társaságon keresztül intézett. Juliát is megkérdezte, akar-e beszélni. Most a sokszorosan összehajtogatott és átírt beszéd ott lapult a lány táskájában. A beszéd teljesen rossz volt; oda nem illő és valahogy nem is igaz. Martin elolvasta, és segített a fogalmazásban, de a beszéd mégsem azt fejezte ki, amit Julia mondani akart. Nem számít, mondta magának Julia. Valentina úgysem fogja hallani. A vörös leples nő beszélt. Üdvözölte a megjelenteket, és vigasztalónak szánt nem vallásos dolgokat mondott. Felkérte azokat, akik ismerték Valentinát, hogy beszéljenek róla. Robert felment a pódiumra. Végignézett a félig üres termen. A Poole család néhány lépésnyire ült tőle, sztoikus nyugalommal néztek rá. Valentina, bocsáss meg nekem. Robert megköszörülte a torkát, megigazította a szemüvegét. Amikor végre megszólalt, a hangja először túlságosan halk, aztán túlzottan hangos volt. Robert bárhol inkább lett volna, mint itt, bármi mást inkább tett volna. – Ez Arthur William Edgar O'Shaughnessy verse – mondta. A kezében nem remegett a papír. Lám, új kertet kerítettem Új Szerelmem köré: Helyén hagytam a holt rózsát, Az újat meg fölé. Miért vártam, hogy jön a Nyár, S volt szívem ostoba? Régi Szerelmem arra járt, S kertem kifosztotta.

364

Arcán a megfáradt mosoly Épp úgy, ahogyan rég; Körülhordta tekintetét, S hideg lett, mint a jég. Amihez nyúlt, mind elpusztult, Mind megölte a dér; Minden fehér rózsa lehullt, S a vörös lett fehér.4 Volt még egy versszak, de azt Robert nem olvasta fel. Ránézett az összecsukható székeken ülő emberekre, és folytatni akarta, de meggondolta magát, és gyorsan leült. Az embereket zavarba ejtették Robert szavai, a teremben némi sutyorgás támadt. Ez egyáltalán nem volt ide illő, gondolta Jessica. Elspeth-et vádolja valamiért. Valentináról kellett volna beszélnie. Edie és Jack előrenéztek, a fehér koporsót bámulták. Jack azon törte a fejét, vajon mi a csudát akarhatott mondani Robert ezzel a verssel. Julia dühös volt, de megpróbálta elfojtani magában; a pódiumhoz ment. Mintha a végtagjait távirányítóval mozgatták volna. Elővette a beszédét, aztán úgy kezdett beszélni, hogy rá sem nézett. – Messze vagyunk az otthonunktól... Köszönöm, hogy eljöttek, bár nem régen ismernek minket. – Mit akartam még mondani? – Valentina az ikertestvérem volt. Egyikünknek sem jutott eszébe sohasem, hogy valaha is el kell válnunk. Erre az esetre nem volt tervünk. Azt gondoltuk, örökké együtt leszünk. Kicsi korunkban mami és apa elvittek minket a Lincoln Park állatkertjébe, amely, ha nem tudnák, egy nagy állatkert Chicago közepén. Az ember a felhőkarcolókat is látja, miközben megnézi az emukat, a zsiráfokat meg a többit. És ott láttuk azt a tigrist. Egymagában, abban a műtájban – azt hiszem, azt akarták, hogy azt higgye, Kínában van, vagy ahonnan származott. Valentina beleszeretett abba a tigrisbe. Csak állt ott, egy örökkévalóságig, 4

Gálvölgyi Judit fordítása.

365

bámulta az állatot, az meg odajött, és Valentinára nézett. Álltak, nézték egymást, végül az állat mintha fejet hajtott volna, és elsétált. És Valentina azt mondta nekem: „Amikor meghalok, ez a tigris leszek”. Ezért úgy sejtem, most tigris, de remélhetőleg nem állatkertben, mert valójában utálta az állatkerteket. – Julia mély lélegzetet vett. Most nem fogok sírni. – Viszont amikor ez történt, nyolcévesek voltunk, és az utóbbi időben másként vélekedtünk a halál utáni életről. – Jaj, ne, gondolta Robert. Julia folytatta. – Nem tudom, Valentina pontosan mit gondolt a halálról. Amióta ideköltöztünk, mintha izgatta volna valahogy, de valószínűleg azért, mert a temető mellett lakunk, és huszonegy évesek vagyunk, és nem úgy festett, mintha a halálnak bármi köze lehetne hozzánk. – Julia mindeddig egy, a terem hátuljában elhelyezett virágcsokornak beszélt, de most az anyjára nézett. – Mindenesetre nem hinném, hogy Valentina nagyon bánná. Nem mintha meg akart volna halni, de nagy hatással volt rá a temető szépsége, és ha ennek meg kellett történnie, úgy hiszem, örült volna, hogy ott van. – Mit mondjak még? Szeretlek, nem tudom, hogyan éljek tovább nélküled, a részem voltál, elmentél, megakarok halni én is. Vagy nem? – Mindenesetre köszönöm. Köszönöm, hogy eljöttek. Julia a vendégek suttogása közepette ült le. Sebastian elkapta Robert tekintetét. Robert pontosan tudta, hogy Sebastian szerint a beszédek meglehetősen szokatlanok voltak. A vörös leples nő mondott még ezt-azt, mindenkit arra szólított fel, hogy a Waterlow Parkon át menjenek a temetőbe, és újra megköszönte, hogy eljöttek. A koporsóvivők felemelték a koporsót, és kivitték a teremből. Az emberek azt várták, hogy a Poole család kövesse; amikor nem tették, némán jeleket adtak egymásnak, majd mindenki felállt, és kettesével-hármasával távoztak. A Poole család ülve maradt, amíg ki nem ürült a terem. Robert a lépcsőházban várta őket. Végül Sebastian a karját nyújtotta Edie-nek. Nem volt biztos benne, hogy az asszony végig kibírja a temetést. – Kér egy kis vizet? – Nem. Nem. – Jack és Julia felálltak. Edie felnézett hármukra. Nem vagyok képes megmozdulni. Julia anyja fölé hajolt, és odasúgta:

366

– Itt maradhatsz. Veled maradok. Edie a fejét rázta. Szeretett volna kirekeszteni mindent, megállítani az időt. Még mindig a versre gondolt, a kifosztott kertre; elképzelte magát egyedül egy ilyen kertben, ahol elpusztult az összes virág, és közeledik az éjszaka; ott van eltemetve Valentina és Elspeth, és Edie úgy vélte, ha tökéletesen némán ül, ha mindenki békén hagyja, meghallhatja, ahogy a holtak szólnak hozzá. Rabul ejtette a látomás, nem tudta lerázni. Jack gyengéden felhúzta Edie-t a székről; szinte magába ölelte. Edie sírni kezdett. Sebastian inkább kiment Roberthez a lépcsőházba. Együtt hallgatták Edie zokogását. Julia kijött a teremből, elhaladt mellettük, és úgy ment le, hogy tudomást sem vett róluk. Mi az ördögöt tettünk? Edie sírása mint az oldószer mosta el Robert közönyét, elmosta a szilárd elhatározását, hogy átvészeli ezt a napot, és elmosta a férfi önmagáról alkotott képét, hogy rendes ember. Szörnyeteg volt. Most már tudta. Csak annyit tehetett, hogy végigviszi a tervet, csakhogy a terv a maga önzésében egyszerre volt megfontolatlan és szörnyűséges. – Nem – mondta Robert. – Tessék? – kérdezte Sebastian. – Semmi – mondta Robert. Jessicának erős déjù vu érzése támadt. Újra ott álltak a Noblin kriptánál. Tél helyett nyár volt; a ravatalnál Nigel állt, mellette a sírásók, és Robert kábultan bámult Philre és Sebastianre. Pap nem volt, a Humanista Társaságtól jött nő beszélt valamit. Valentina koporsóját a kripta kövére tették, hogy aztán becsúsztassák az Elspeth-é alatti résbe. A Poole család összebújt, Julia meg az apja a szó szoros értelmében támogatták Edie-t. Sebastian ügyesen kerített néhány széket. A család lerogyott rájuk, közben le sem vették a szemüket a kripta ajtajáról. Szegény drágám. Olyan fiatal volt. Jessica Robert felé fordította a tekintetét, akivel a temetőbeli hajnali találkozás óta nem beszélt.

367

– Azt hiszem, el fog ájulni – súgta Jamesnek. Robert nagyon sápadt volt, és erősen izzadt. James bólintott. Úgy karolt Jessicába, mintha az asszonyt kellett volna támogatnia. A szertartás véget ért. Nigel bezárta a kripta ajtaját. Az emberek kezdtek elszivárogni. Kávé, enni- és innivaló várta őket a Lauderdale-házban. Jack Poole Nigellel beszélgetett; Julia és Edie némán várakoztak. Robert egyedül indult lefelé. Jessica utánaszólt. Robert megfordult, és habozott. Aztán visszament az asszonyhoz. – Sajnáljuk, Robert – mondta Jessica. Robert a fejét rázta. – Én tehetek róla – mondta nekik. – Nem – felelte James. – Egyáltalán nem. Előfordul ilyesmi. Szörnyű tragédia. – Én tehetek róla – mondta Robert. – Ne hibáztasd magad, kedvesem – mondta Jessica. Kezdte zavarban érezni magát. Volt abban valami, ahogyan Robert nézett rájuk. Azt hittem, elment az esze, de most azt hiszem, talán valóban megtette. Az a vers. Jóságos ég! – Le kell mennünk – mondta. Lassan, együtt ballagtak az Egyiptomi Sugárúton túl, az Oszlopcsarnok felé. A Lauderdale-házban főként azok társalogtak, akik alig ismerték Valentinát. Jack visszament a Vautravers-házba, hogy Edie le tudjon feküdni. Julia zavarodottan és némán ült a Highgate temető néhány ifjabb barátjának kis körében; Phil teát és szendvicseket vitt neki, és ott toporgott a közelében, ha netán kérne valamit. Végre odament Robert. – Kísérjelek vissza a házba.? – kérdezte. – De Sebastian is elvihet kocsival, ha neked úgy jobb. – Oké – mondta a lány. Robert nézte, és úgy vélte, okosabb autóval vinni. Julia kikapcsolt; a tekintete üres volt, és szemlátomást fel sem fogta a kérdést. Robert segített neki megszabadulni a barátoktól. Némán mentek ki az utcára, és várták, hogy Sebastian értük jöjjön.

368

– Mennyi ideig tartott, amíg Elspeth-ből kísértet lett? – kérdezte halkan Julia, és nem nézett a férfira. – Azt hiszem, rögtön kísértetté változott. Azt mondja, egy darabig amolyan ködszerűség volt. – Úgy gondoltam, hogy Valentina ott volt ma reggel. A hálószobában. – Julia megrázta a fejét. – Őt éreztem. – Elspeth vele volt? – kérdezte Robert. – Nem tudom. Nem látom Elspeth-et. – Én sem. – Megjött a kocsijuk. Némán hajtottak fel a dombra. A délután csak nem akart véget érni. Robert az íróasztalánál ült, eszébe sem jutott elmozdulni. Inni szeretett volna, de félt, hogy berúg, és a dolgok félresikerülnek, hát csak ült csendben, és nem csinált semmit. Edie az ikrek ágyában aludt. Jack az ablakfülkében ült, majdnem teljesen összehúzott függönynél, hallgatta a felesége halk horkolását, és Az öreg halász és a tenger első amerikai kiadásának egyik példányát olvasta. Julia nem bírt odabenn maradni. Kiült a hátsó kertbe, felhúzott lábbal, állát a térdére támasztva, két lábát átkarolva. Martin azt gyakorolta, hogy az ablak közelében áll. Meglátta Juliát; habozott, aztán kopogott az ablakon, és intett a lánynak. Az felugrott, és a tűzlépcsőhöz szaladt. A férfi hallotta gyors lépteit, és éppen akkor nyitotta ki a hátsó ajtót, amikor a lány odaért. Julia szó nélkül bement, és leült az egyik konyhai székére. – Ettél? – kérdezte a férfi. A lány a fejét rázta. Martin nekilátott sajtos szendvicset készíteni. Töltött egy pohár tejet, a lány elé tette. Begyújtotta a tűzhelyt, és betette a szendvicset, hogy a sajt megolvadjon. – Használod a tűzhelyt – mondta Julia. – Úgy gondoltam, oké. Visszaköttettem a gázt. – Nagyszerű. – A lány mosolygott. – Sokkal jobban vagy. – A vitaminoktól. – Martin a zsebéből előkotorta a cigarettát meg az öngyújtót, és rágyújtott. Leült a másik székre. – Hogy vagy? Sajnálom, hogy nem mentem el a testvéred temetésére. – Tőled nem is vártam.

369

– Robert megkért rá. Kimentem a folyosóra, de képtelen voltam továbbmenni. – Hm, oké. – Julia elképzelte Martint, újságokkal körülvéve, amint megpróbál lemenni, de kudarcot vall. Martin egész nap törte a fejét, hogyan vehetné rá Juliát, hogy maradjon vele aznap éjjel. Eltervezett különböző beszélgetéseket, de most csak ennyit bökött ki: – Mit csinálsz ma este? – Mamival és apával vacsorázom, valószínűleg a Café Rougeban. Aztán nem tudom. Azt hiszem, ők visszamennek a szállodába. – Nem kellene velük menned? Julia makacsul rázta a fejét. Nem vagyok gyerek. – Nem akarsz feljönni, és velem lenni? – kérdezte Martin. – Szerintem nem kéne egyedül lenned. Juliának eszébe jutott, hogy Elspeth ott bujkál a lakásban. – De, az jó lenne. – Kortyolgatta a tejet. Egyikük sem szólt, amíg a tűzhely órája meg nem szólalt; Martin óvatosan kivette a sajtos melegszendvicset a tányérra, aztán Julia elé tette. A lány nézte a tejet meg a szendvicset, és arra gondolt, milyen különös, hogy a változatosság kedvéért most róla gondoskodik valaki. Martin elnyomta a cigarettáját, hogy a lány egyen. Amikor Julia elfogyasztotta a szendvicset, Martin leszedett, és megkérdezte: – Játsszunk Scrabble-t? – Veled? Nem, megalázó lenne. – Akkor kártyázzunk? Julia habozott. – Úgy érzem, semmit sem illene játszanom, amikor ő... tudod. Nem kéne. Martin megkínálta cigarettával. Julia vett egy szálat, a férfi tüzet adott. – Azt hiszem – mondta –, a játékot azért találták ki, hogy meg ne őrüljünk attól, hogy bizonyos dolgokon rágódunk. De van egy másik ötletem: tartsunk zártkörű megemlékezést, minthogy a másikon nem voltam ott. Mesélnél nekem Valentináról?

370

A férfi először azt hitte, a lány nem fog válaszolni. Julia a homlokát ráncolva meredt a cigarettája végére. De aztán akadozva mesélni kezdett Martinnak Valentináról; a férfi úgy csalta elő a lányból a történeteket, amíg a szavakból összeállt az a Valentina, aki mostantól Julia emlékeiben él. Julia órákon át mesélt Valentináról, a délutánból este lett, Martin pedig gyászolta a lányt, akivel csupán egyetlenegyszer találkozott, futólag, alig néhány délutánnal ezelőtt. Mivel Jessica elvette az övét, Robert Elspeth kulcsát vette magához. A hátsó kert falán lévő ajtó kulcsa azóta lógott a spájzban, amióta csak megismerkedtek. A Noblin-kripta kulcsát Robert már egy hete elemelte Elspeth íróasztalából. A két kulcs, no meg az ikrek lakásának kulcsa együtt bújt meg a felöltője zsebében. Robert az ablakánál állt, az előkertet nézte, várta, hogy besötétedjen. Julia meg a szülei végigmentek az úton, ki a kapun, vacsorázni. Most, gondolta Robert, ha nem teszem meg most, egyáltalán nem leszek képes megtenni. A hátsó ajtón ment ki, nem zárta be maga után. Bár Martin ablakait itt még újságpapír borította, Robert mégis felnézett, amint átvágott a hátsó kerten. Különös. Bizonyos helyeken leszedte az újságpapírt. Martin dolgozószobájában lámpa égett, az összes többiben sötét volt. Robert átsurrant a zöld ajtón, ezt is nyitva hagyta. A legrövidebb út a Noblin-kriptához az volt, ha átvágott a Libanoni Körön és az Egyiptomi Sugárúton. Zseblámpát használt, hogy gyorsabban haladjon. Félhold világított az égen, de a fák árnyaitól odalenn koromsötét volt. Robert kikapcsolta a zseblámpát, fülelt. Akkor nem félt. Tisztában volt vele: élvezi, hogy a temetőben van. Csak a szokásos éjszakai hangok hallatszottak: csekély forgalom a dombon fel és le, rovarok neszezése, amit elfojt az éjszaka hűvöse. Robert a Sugárútról felfelé tartott a Noblinkriptához.

371

A kulcs nem egykönnyen fordult. Meg kellett volna olajoznom a zárat. Végül sikerült, és kinyitotta az ajtót. Belépett a kis helyiségbe, orvosi gumikesztyűt húzott, és majdnem egészen behúzta maga mögött az ajtót, ha mégis arra járna valaki. Bár ők jobban félnének tőlem, mint én tőlük. Letérdelt Valentina koporsója mellé. A szűk helyen úgy érezte magát, mint egy óriási betolakodó, mint amikor Alice akkorára nő, hogy kilóg a karja dr. Nyuszi Alajos házának kéményén. A koporsót betolták a helyére, így aztán Robert addig húzta-rángatta, amíg hozzá nem fért. Ezt nem lehet tisztelettel csinálni, gondolta, amikor kivette a zsebéből a csavarhúzót, és kezdte lecsavarozni a tetőt. Egy örökkévalóságig tartott. Robert izzadságban úszott, mire sikerült felfeszítenie a tetőt. A koporsó ekkor olyan hangot adott, mintha egy hatalmas uborkás üveget nyitott volna ki. Valentina teste fehér selyembe tekerve feküdt. Kényelmesen fekszik. Robert két kézzel nyúlt a koporsóba, és kiemelte Valentinát; szinte semmi súlya nem volt. Enyhén nyirkos volt a nejlontasakos jégtől, amelyet Sebastian alácsempészett. A test rugalmas, bár igen hideg volt. Sebastian betartotta az ígéretét: Valentinán nem érződött rothadás szaga. Robert nem tudta, hová tegye. Sután állt, megfordult, és letette a földre. Kiszedte a koporsóból a jeget, a bokrok közé szórta, majd a csavarokat betette a koporsóba, és visszarakta a tetőt. Az üres koporsót visszatolta a helyére. Robert összeszedte csavarhúzóját, zseblámpáját, körülnézett, hagyott-e a látogatása más nyomot, de ilyet nem talált. Levette a felöltőjét, és a földre terítette. Valentina testét ráfektette, és belecsavarta a kabátba. Immár rejtve volt. Robert rájött, hogy a kulcsok a kabátzsebében vannak, kihalászta, és az ingzsebébe tette őket. Aztán felvette Valentinát. Magához szorítva vitte, a lány feje a vállán pihent. Egyik kezével a lány élettelen testét ölelte, miközben a másikkal kinyitotta az ajtót, és óvatosan kilépett, nehogy a terhét odaüsse valamihez. Bezárta az ajtót, kikapcsolta a zseblámpát, és elindult visszafelé a sötétben. Ez meglepően könnyen ment. A hullarablást mindig nagyobb erőfeszítést igénylő feladatnak képzeltem. Persze az is lenne, ha ásni is kellene. És régen

372

vittek magukkal lámpásokat meg ásókat meg ilyesmiket is. Robertnek kacagni lett volna kedve. Vagy fütyörészni. Nem vagyok eszemen. Innom kell egyet, mihelyt hazaértem. Ráfordult az Egyiptomi Sugárútra. A sötétben érezte, hogy Valentina minden egyes lépésnél zöttyen egyet. Lassított, és még szorosabban ölelte. Elérte a Kört, és felment a lépcsőn. Odafenn mintha lélegezni hallott volna valakit. Megállt, visszafojtotta a lélegzetét, nem hallott semmit. Végre a Katakombáknál járt. A zöld ajtóhoz ért, gyengéden meglökte. A kert üres volt. Martin dolgozószobájában ugyanaz a lámpa égett, mintha semmi idő sem telt volna el, semmi sem történt volna. Az ikrek hálószobájában fény égett; a függöny össze volt húzva. Robert belépett a kertbe, bezárta az ajtót, átfutott a terepen. És máris a lakásában volt. Ömlött róla a víz. Mi az ördögöt művelek? Valentinát a konyhaasztalra fektette, a frizsiderhez ment, kivett egy üveg vodkát. Meg akarta húzni, de habozott, aztán elővett a szekrényből egy poharat, töltött egy kis vodkát, lehajtotta, és közben a tükörképét nézte a konyhaablakban. Látta maga mögött Valentina bebugyolált testét, amint úgy fekszik ott, mint valami múmia a múzeumban. Töltött még egy vodkát, megitta a felét. Bezárta a hátsó ajtót. Gyere, kedvesem. Robert óvatosan az ágyára fektette Valentinát. Először keresztben tette le, így a fejtámlával párhuzamosan feküdt, és a túloldalon kiállt a lába. Kicsomagolta a testet, és a felöltőt a hálószobai székre dobta. A lány kis fekete cipői mintha a padló fölött lebegtek volna, mintha Valentina lába nem is tartotta volna őket. Robert elkomorodott. Ez nem jó. Gyengéden a karjába vette a testet, és úgy helyezte el, ahogy általában aludni szokás. Megigazította a lány ruháját, két karját kényelmesen a teste mellé fektette, masszírozta az ujjait. Valentina feje úgy feküdt a párnán, mintha a nyakában már nem volna csont. Robert a kezébe fogta a lány arcát, és úgy állította be a fejét, hogy elégedettnek látszódjék, ne megtörtnek. Megcirógatta a lány szemöldökét.

373

A szoba hideg volt – akkor júniusban minden éjszaka hideg volt. Aznap reggel Robert telehordta a hálószobát virágokkal. A boltban habozott: liliom vagy rózsa? A rózsaszín rózsát választotta, mert a liliom illatától mindig felfordult a gyomra, és egyszer Valentina mintha mondott volna valami kissé elismerőt a rózsaszín rózsákról. Most tele voltak rózsával a vázák, a régi konzervdobozok, a réges-régen Elspeth-től kölcsönkért fazekak. Rózsák voltak az ágy mindkét oldalán, az ablakpárkányokon és a radiátorburkolatokon. A rózsák színe olyan volt, akár a balettcipőké vagy az idős hölgyek köntöséé. A hálószoba hidegében szinte vacogtak, nem nyíltak ki, illatot sem árasztottak. Robert egy szatyor gyertyát is vett egy utcai árustól Hackney-ben. Mindegyiken egy-egy szent képe volt. Az árusnő elmagyarázta, hogy a mécseseket addig kell égetni, amíg maguktól ki nem alszanak, és akkor az embernek megadatik, amiért imádkozott. Robert remélte, hogy ez igaz. A gyertyák ott égtek a rózsák mellett. Robert Valentina mellett ült az ágyon, nézte a lányt. Döbbenetesen tökéletesnek látta. Próbált visszaemlékezni, mit is mondott Valentina a Cica újjászületéséről. Valentina szeme alatt sötét karikák voltak, egyes helyeken eléggé kékes, másutt túlságosan piros volt, nem olyan, mint az orvosi egyetem vagy a rendőrségi boncterem hullái, amelyek felpuffadtak, váladékoztak, elszíneződtek és bűzlöttek. A hullaházi tetemek aktív létezést mutattak; igyekeztek minél előbb átváltozni felismerhetetlen lényekké, amelyeket már nem lehet összetéveszteni emberekkel. Valentina lényegében még mindig Valentina volt, és Robert hálás volt ezért. Nem tudta, beszéljen-e hozzá. Természetellenesnek tetszett, hogy egy szobában legyen vele, és ne mondjon semmit. A lány haja összekócolódott. Figyelemelterelésül Robert fésülni kezdte. Nagyon finoman, nehogy a fejbőréhez érjen, kezdte a gubancokat kibontani. A lány haja olyan volt, akár a fogselyem, maroknyi síkos fehérség. A fésű beletúrt, elválasztott, kisimított. Robert keze eleinte remegett, de aztán belemerült a mozdulatok ismétlődésébe és Valentina fénylő hajának szépségébe. Ez majdnem minden, amit

374

akarok. Itt ülni örökké, és fésülni a haját. A haj enyhe ellenállása a fésűnek olyan volt, akár a lélegzés, és Robert öntudatlanul önnön lélegzése ütemére fésülte Valentinát, mintha így tudná a saját tüdeje lélegzését közvetíteni a lány hajának, mintha a lány haja átvenné a lánytól a lélegzés feladatát. Végül csak leállította magát. A lány haja tökéletes lett, a további fésülés csak zavart okozott volna. Robert némán ült, és fülelt. Odakinn feltámadt a szél. A közelben kutya ugatott. De Valentina néma maradt. Robert az órájára nézett. Még csak 11:22 volt. A telefon megcsörrent. Egyszer. Julia fáradt volt. Vacsora közben Edie és Jack a temetésről beszélgettek; arról a Londonról, amelyet huszonkét évvel korábban ismertek; felajánlották, hogy itt maradnak Juliával Londonban, hogy hazaviszik Lake Forestbe; rájöttek, hogy pillanatnyilag nincs abban az állapotban, hogy képes lenne dönteni, aztán olyan mohón bámultak rá, mintha nyomban el akarnák ragadni, még mielőtt megette volna a sztékburgonyáját. Valentináról óvatosan beszéltek; mindnyájuknak nehezére esett múlt időben beszélni róla, ezért mindent körülírtak inkább. Mire Julia betessékelte őket a taxiba, és visszagyalogolt a Vautravers-házba, a legszívesebben négykézláb mászott volna fel a lépcsőn. De Martin megkért, hogy menjek fel, és maradjak nála. Amikor Julia belépett Martin dolgozószobájába, a férfi a számítógépnél ült, ám a képernyő sötét volt; Martin összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel ült, mintha imádkozna. – Martin? A férfi megrázta magát. – Hát itt vagy. Kezdtem elálmosodni. – Én is. Csak jó éjszakát akartam kívánni. Lefekszem. – Jaj, még ne! – Martin nyújtotta a kezét, a lány megadta magát, odament hozzá. – Gondolkodtam; lehet, hogy holnap elutazom. – Elutazol? – Julia nem tudta megemészteni. – Hogy tudsz elutazni? Bárcsak... Nem tudnál várni? Martin sóhajtott.

375

– Nem tudom. Ha várok, vajon képes leszek-e megtenni egyáltalán? Ám lehet, hogy holnap még korai. Nem akarlak felizgatni. Julia lehajolt, és átkarolta a férfi nyakát. Ösztönösen tette, és Martin úgy reagált rá, ahogyan gyakran tette, amikor Theo kicsi volt: Juliát az ölébe húzta. A lány feje a férfi vállán pihent. Sokáig ültek így. Martin már azt hitte, hogy a lány elaludt, amikor Julia megszólalt. – Hiányozni fogsz. – Te is nekem – mondta a férfi. Megsimogatta a lány haját. – De ne fogd fel ilyen tragikusan; bizonyára nem maradok el sokáig. Vagy te is eljöhetsz meglátogatni. – Más lesz. Minden más lesz – mondta a lány. – Mit fogsz csinálni? – Nem tudom. Mihez kezdenek magukkal az emberek? – Gyere velem! – mondta a férfi. Julia elmosolyodott. – Ez csacsiság. Marijkéhez mész. Nincs szükséged rám. – Nincs? A lány felemelte az arcát, és a férfi megcsókolta őt. A csók egyre szenvedélyesebb lett; a férfi szakította meg, zihálva, és elvette a lány kezét az övcsatjáról. – Semmi értelme – mondta. – Sajnálom. – Nem... vagyis, ha képes lennék rá... Julia, az Anafranil... az egyik mellékhatása... – Ó... – Azért nem szerettem szedni. – Akár egy erényöv. – A lány nevetni kezdett. – Te kis csibész. – Tehát Marijkének nem kell aggódnia miattam. – Általában véve nem, nem kell – mondta komolyan Martin. – De Julia, nem vagy olyan vénembernek való, amilyen én vagyok. Olyan szerető kell neked, amilyen harminc évvel ezelőtt voltam. – De Martin...

376

– Majd rájössz – mondta a férfi. Fel akart állni, és a lány lecsúszott az öléből. – Addig is gyere, hadd énekeljek neked altatódalt. – Kézen fogta a lányt, és bevezette a hálószobájába. – Jaj, várj; hadd nézzek meg valamit. – Elővette a mobilját, a gyorshívón megnyomta a kettest, egyszer hagyta kicsörögni, majd letette. 11:22 volt. A lány kíváncsian nézte. – Mit csinálsz? – A jó szerencséért – mondta a férfi. – Gyere. Robert ellenőrizte, hogy a kulcsok még a zsebében vannak-e. Kettőt a komódra tett, az ikrek lakásának kulcsát magánál tartotta. Felemelte Valentinát az ágyról. Megpillantotta kettejüket a tükörben, mintha egy horrorfilmből látott volna jelenetet: alulról gyertyalángok lobogtak, az ő arca sötétben, Valentina feje hátrabukva, a torka szinte felkínálkozón, keze-lába élettelenül lógva. Én vagyok a szörnyeteg. Érezte a helyzet abszurditását meg a mélységes, kimondhatatlan szégyenérzetet. Olyan halkan ment végig a lakáson, ahogyan csak tudott. Valentina lába a falnak ütközött; Robert összerezzent, aztán eltűnődött, vajon érezni fogja-e a lány, miután visszatért a testébe. Ujjnyira nyitotta lakása bejárati ajtaját, és fülelt. Hallotta a forgalom zaját, ablakok reccsenését. Kilépett Valentinával az ajtón, felment a lépcsőn. Az ikrek ajtaja előtt máshová kellett tennie a testet; Valentina úgy lógott a vállán, mint a tisztítóból elhozott öltöny, amíg ő a kulccsal babrált. A sikertelen próbálkozások után rájött, hogy az ajtó nincs is bezárva. Bevitte Valentinát a sötét nappaliba. A szeme hozzászokott a sötéthez, és a testet óvatosan a pamlagra fektette. Halkan szólalt meg: – Elspeth? Valentina? Nem jött válasz. Ült, és nézte Valentinát az órája meg a hold fényénél, várt. Elspeth ott volt. Elspeth érezte, hogy Valentina vadul vonaglik a kezében. Menekülni próbál? Elspeth félt szétnyitni a kezét, félt, hogy Valentina eloszlik, hogy küzdeni próbál, hogy verdesni fog.

377

Nyugalom, édes. Hadd gondolkodjak. Nem halogathatta tovább a döntést. Robert Valentina mellkasát figyelte. Várta, hogy lélegezzen. Elspeth a test mellett térdelt. Az hűvös volt, tökéletesen nyugodt, csábító. Érezte, hogy Valentina megnyugszik. Érezte, hogy Robert ott ül a közelében, mohón, boldogtalanul, rémülten. Nézte az ernyedten várakozó testet. Elspeth meghozta a döntést, és szétnyitotta a kezét. Fehér pára gyűlt össze Valentina teste fölött. Elspeth nézte, hogyan lebeg, kíváncsi volt, hogy mit fog tenni. Robert nem látott semmit, de egyszerre csak hideg lett. Tudta, hogy a kísértetek ott vannak. Lélegezz, Valentina. Nem történt semmi. Egy idő múlva Robert változást vett észre a testen. Valami jelen volt. Nagyon halk hangok hallatszottak, gurgulázva, folyékonyan; Robert úgy érezte, mintha valami távoli közelebb jönne. A halott kinyitotta a száját, és szaggatottan, asztmásan levegőt vett, sokáig benn tartotta, aztán kiengedte, és ismét beszívta a levegőt, rettenetesen reszelősen. Oldalra billent, Robert elkapta; a test megrándult, a lélegzés abbamaradt. Aztán újabb gyötrelmes lélegzetvétel. Robert leszorította Valentina két kezét a felsőteste mellé. Letérdelt mellé, a testével tartotta. A pamlag csúszós volt, a férfi meg akarta akadályozni, hogy a lány lecsússzon róla. Mintha elektromos áram futott volna végig a testen; a végtagok összerándultak; a fej vadul előre, majd hátrarándult, egyszer. A lány felkiáltott: – Ah-ah-ah! – Pszt, csitt – mondta Robert, mintha csecsemőhöz szólna, de a lány hánykolódott, és kinyitotta a szemét. Robert hátrahőkölt tekintetének ürességétől. Még csak nem is állati tekintet volt, hanem az agykárosodásé; messze a semmibe nézett Robert mellett. A szem újra becsukódott. A légzés csillapodott. Robert a lány mellére tette a kezét. A szív dobogott. A férfi félt. – Elspeth? – suttogta a szobának Robert. Nem jött válasz. – Most elvihetem? – Semmi.

378

Reszelős hang szólította a nevén a sötétben. – Itt vagyok, Valentina. – A lány nem szólt semmit. A férfi megigazította a haját. – Most leviszlek. – A lány szeme csukva maradt, alig észrevehetően bólintott, ahogyan a túlságosan álmos gyermekek szokták. Robert felemelte őt a pamlagról; a lány megpróbálta átölelni a férfi nyakát, de nem ment. Robert kivitte a lépcsőházba. Immár élő súly volt, sűrű és eleven. A saját lakásában Robert visszafektette a testet az ágyra. Az sóhajtott, kinyitotta a szemét, a férfira nézett. Robert fölötte állt. Szinte normálisnak látta Valentinát: kimerült volt és ernyedt. De valahogy más volt az arckifejezése. Robert nem tudott rájönni, mi az. A lány tenyérrel felfelé felemelte a kezét, a keze reszketett az erőlködéstől. A férfi a kezébe vette a kezet; nagyon hideg volt. A lány picikét meghúzta a férfi kezét: Feküdj mellém. – Egy pillanat, Valentina. Robert elővette a mobilját, és gyorshívta Martint. Hagyta a készüléket egyszer kicsörögni, aztán letette. Aztán Robert a telefont és a szemüvegét az éjjeliszekrényre tette. Levette a cipőjét, megkerülte az ágyat, leült Valentina mellé. A lány felnézett rá, és mosolygott, szégyenlősen, féloldalasan, a mosoly más és más időben és helyen jelent meg az arcán. Milyen hétköznapinak látszott: az ibolyakék ruha, a fehér harisnya. Egyes helyeken felgyülemlett a vér, ott a bőre élénkpiros volt; most az egész teste rózsaszínűvé vált. A férfi ujjaival megérintette a lány arcát. Rugalmas volt, lágy. – Milyen volt? Magányos. Hideg. Őrülten frusztráló. – Hiányoztál. – A hang rekedt volt; úgy beszélt, akár a hasbeszélő bábuja, rossz tempóban, magasan, reszelősen, rossz hangsúllyal. – Te is nekem. A lány újra a kezét nyújtotta. A férfi lefeküdt mellé, és a lány felé fordította az arcát. Robert átkarolta Valentinát. Az remegett. A férfi észrevette, hogy sír. Annyira normális hangok voltak, a karjában a zokogó lány annyira kézzelfogható volt, hogy könnyen

379

feledni tudta a könnyek okát, természetesnek tetszett, hogy vigasztalja. Már nem gondolkodott, és megcsókolta Valentina fülét. A lány sokáig sírt. Csuklott; a férfi papír zsebkendőt adott neki. A lány kifújta az orrát, megtörölte a szemét. A zsebkendőt a földre dobta. – Akkor oké? – Mmm-hmm. A lány próbálta kigombolni a férfi ingét, de az ujjai nem mozogtak még megfelelően. A férfi megfogta a kis kezet. – Biztos vagy benne? A lány bólintott. – Várnunk kéne... – Kérlek... – Valentina...? A lány mintha kis, nyávogó hangot hallatott volna. Robert maga gombolta ki az ingét. Aztán levetkőztette Valentinát. Az segíteni próbált, de szemlátomást gyenge volt hozzá; hagyta, hogy a férfi húzza le a cipzárt, vegye le róla az ibolyakék ruhát, hámozza le róla a bugyit, és szedje le óvatosan a fehér csipke melltartót. A lány testén nyomot hagytak a ruha ráncai, a csipke meg a gumi. Mozdulatlanul, félig behunyt szemmel feküdt, várta, amíg a férfi is levetkőzik. Az egyik gyertya csöpögött. – Fázol? – Aha. – A férfi óvatosan kivette a lány alól a takarót, és kettejükre húzta. – Mmm – mondta a lány –, meleg. – A férfit meglepte, hogy milyen hideg a teste. Végighúzta a kezét a combján; mintha csak a Sainsbury's hűtőpultjában matatott volna. Robert nem volt biztos benne, hogy szájon tudja csókolni Valentinát. Rossz szagú volt a szája, mint a romlott étel, mint a döglött sündisznó, amelyet a temető fűtőrendszerében talált. Inkább a keblét csókolta. A lány testének egyes részei elevenebbek voltak másoknál, mintha a lelke még nem oszlott volna szét egyenletesen az egész testében. Valentina keble jelenvalóbbnak tetszett Robertnek, tőle kevésbé különállónak, mint például a keze; a lány keze úgy mozgott, akár a rosszul összeszerelt roboté. Robert

380

a két keze közé fogta, hogy életre melengesse, de szemlátomást ez sem segített. Valami nem stimmel, gondolta Robert. Magához húzta a lányt. Az olyan kicsi és könnyű volt, hogy Robertet Elspeth-re emlékeztette a betegsége utolsó napjaiban; mintha alig lett volna ott, mintha bármikor visszalibbenhetett volna oda, ahol – bárhol is – addig volt. – Hogy érzed magad? – próbálkozott újra Robert. – Fázom – mondta a lány. – Fáradt vagyok. – Nem akarsz egy kicsit aludni? – Nem... – Ülök melletted, vigyázok rád, hogy minden rendben legyen. – Cirógatta a lány nyakát, arcát. A lány szeme kérdőn nézett rá. Valami más lett. A hangja. A szeme. A lány megadta magát, bólintott. Robert kibújt az ágyból, elfújta a gyertyákat. Ennyit a kívánságokról. Felgyújtotta a lámpát az előszobában, az ajtót nyitva hagyta, hogy addig is lássa a lányt. Aztán újra bemászott az ágyba. A lány vacogott. A férfi szorosan hozzásimult, és nézte, ahogy a kioltott gyertyák füstje szétoszlik a kintről beszűrődő keskeny fénysávban. – Szeretlek, Robert – suttogta a lány. A férfi emlékezetének folyosóin ajtók nyíltak ki, és szinte már tudta... – Én is szeretlek... – mondta. A lány ügyetlen kezével megérintette a férfi arcát, miközben nézte őt; kinyújtotta a mutatóujját, és nagy koncentrációval és gyengédséggel hozzáérintette az ujja hegyét a férfi orra fölötti bemélyedéshez, majd végighúzta az ujját, le az ajkán, az állán. – ... Elspeth. A nő elmosolyodott, becsukta a szemét, ellazult. Robert feküdt vele a sötétben, a tulajdon ágyában, és megértette végre, hogy micsoda szörnyűséget tettek. Martin a hátát a párnának támasztva cigarettázott. Julia szorosan hozzábújva feküdt. – Énekelj – parancsolta. Martin elnyomta a cigarettát az éjjeliszekrényen lévő hamutartóban.

381

– Slaap kindje, slaap; Daar buiten loopt een schaap; Een schaap met witte voetjes; Die drinkt zijn melk zo zoetjes; Slaap kindje slaap – énekelte. – Mit jelent? – kérdezte Julia. – Mmm... Aludj, baba, aludj; odakinn egy kis fehér bárány jár, kis fehér lába van, és édes tejet iszik... – Kedves – mondta Julia, aztán elaludt.

382

Julia akkor ébredt, amikor még nem is hajnalodott. Martin elfordult tőle, összegömbölyödve aludt. A lány halkan felkelt, a fürdőszobába ment, felöltözött. Kisurrant a lakásból, lement, levetkőzött, hálóingbe bújt. Befeküdt a saját ágyába, és a plafont bámulta. Egy idő múlva aztán felkelt, lezuhanyozott. Reggel Elspeth Robert ágyában ébredt. Nyújtotta a kezét, de a férfi nem volt ott. Csak egy cédula: Elmentem reggelit venni. Sietek. R Elspeth feküdt az ágyban, élvezte a takaró puha érintését, Robert illatát a párnán, ami a gyertyák meg a rózsák illatával keveredett, a kismadarak csivitelését és önnön egész testi valóját. Mindene fájt, de ez nem izgatta. Hasogattak az ízületei, a vére lomhán keringett. A lélegzéshez erőfeszítésre volt szüksége, mintha a tüdejét félig megszilárdult zselé töltötte volna meg. No és? Élek! Igyekezett felülni, belegabalyodott az ágyneműbe. Tudta, mit kellene tennie a végtagjainak, de azok nem engedelmeskedtek. Elspeth nevetni kezdett. A hang bántó volt, sőt, mintha víz alól jött volna, így inkább elhallgatott. Sikerült felállnia, és megtennie néhány lépést az ágy szélébe kapaszkodva. Amikor az ágy lábdeszkájához ért, imbolyogva megállt, és megnézte magát a tükörben. Ó! Ó... Ott volt Valentina. Mit vártál? Elképzelte odafenn Valentinát, amint magányos és fázik. Sajnálom. Nagyon sajnálom... Maga sem tudta, mit érez. A diadal és a lelkiismeret-furdalás megfejthetetlen keverékét. Nézte a tükörképét, amely nem ő volt;

383

tökéletesen impozáns jelmez volt, amelyet a jövőben a testeként fog viselni. Ez a test fiatal volt, ám a tartása és a mozdulatai olyanok voltak, akár egy vénasszonyéi: görbe hát, akadozó, óvatos gesztusok. Tudok-e így élni? A szívére tette a kezét, oda, ahol a szívének kellett volna lennie, aztán észbe kapott, és a kezét jobbra húzta, kitapintotta a lassú szívverést. Jaj, Valentina. Elspeth elengedte az ágyat. Bebotorkált a fürdőszobába, fürödni akart. Beérve lassan leereszkedett a kőre, megfogta a csapokat, és nagy erőfeszítéssel kinyitotta őket. Mint az első napok, amikor kísértet lettem. Megfogok erősödni. Csak gyakorolnom kell. Víz csordult a kádba. Elspeth nem volt képes elérni a dugót, így a víz le is folyt a lefolyón. Végül elzárta a csapokat, és csak ült a hideg kövön, várta, hogy Robert visszajöjjön. Reggeli után Martin becsomagolta a bőröndjét. Nem sok holmit tett bele; úgy gondolta, hogy vagy kidobja Marijke, és akkor hamarosan visszajön, vagy el sem jut odáig, akkor meg miért terhelje magát több ruhaneművel? Talán Marijke engedi, hogy maradjon, és akkor egyikük sem jön vissza soha többé. Talán Marijkének akadt valakije, és Martin tudta, hogy akkor inkább a Prinsengrachtba ugrik, semhogy hazajöjjön, egyedül. A bőröndje könnyű volt. Végigment a lakáson, leoltotta a lámpákat, kikapcsolta a számítógépet. A lakás idegen volt neki; Martin úgy érezte, évek óta nem látta, mintha csak álmodta volna ezt az ismeretlen lakást, ezt az elveszett ikertestvért, amelyikben ott voltak az ő tárgyainak klónjai. Ott voltak a napfény foltjai, ahol Julia letépte az újságpapírt az ablakokról. Martin kinyújtotta a kezét, és tele lett napfénnyel a tenyere. Amikor eljött az indulás ideje, állt az ajtónál, az egyik keze a kilincsen, a másikban bőröndjének fogantyúja. Tökéletesen rendben. Csak a lépcsőház. Jártál már ott. Soha nem történt ott semmi szörnyűség. Nem kell számolnod. Martinnak eszébe jutott, hogy azért nem ártana, kesztyűt venni magához. Visszament, talált egy csomag orvosi

384

gumikesztyűt, zsebre vágta. Aztán kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra. Tessék. Kijöttem a lakásból. Martin összeszedte magát. A mellkasa kicsit szorított, de oké. Bezárta az ajtót. Még mindig rendben. Botorkálni kezdett lefelé a lépcsőn a bőrönddel. Amikor az első emeletre ért, megcsókolta az ujjai hegyét, és megérintette az ajtót Elspeth névjegye fölött. Aztán továbbment. A földszinten bekopogott Robert ajtaján. Hallotta, hogy Robert az ajtóhoz jön és megáll, lélegzik. – Én vagyok – mondta halkan Martin. Az ajtó ujjnyira nyílt, és Martin látta Robert szemét, ahogy őt nézi. Ettől idegesebb lett. Az ajtó kinyílt, és Robert némán intett, hogy jöjjön be. Martin úgy tett, maga után húzva a bőröndjét is. Robert becsukta az ajtót. Martint megdöbbentette Robert külseje. A változás leírhatatlan volt, de szélsőséges, mintha Robert hónapok óta beteg lett volna: a szeme alatt sötét karika; a tartása görnyedt, mintha fájdalmai lennének. – Jól vagy? – kérdezte Martin. – Remekül – mondta Robert. Mosolygott. Eléggé groteszk látványt nyújtott. Robert megköszörülte a torkát. – Láttam egy-két csodát az utóbbi napokban, de talán ez a legdöbbenetesebb. Hová mész? – Amszterdamba – felelte Martin. – Biztosan jól vagy? – Minden rendben – mondta Robert. – Marijke tudja, hogy mész? – Nem – válaszolta Martin. – De ha emlékszel még rá, meghívott. – Szeretném látni az arcát, amikor megérti, hogy taxiba, vonatra, buszra merészkedtél a kedvéért. El fog ájulni. – Ismét mosolygott. Martin valahogy sürgősen el akart menni. De előbb kérdeznie kellett valamit. – Robert, tudsz olyan okot, amiért jobb lenne, ha nem mennék?... Van neki... Talán akadt...? – Nem – mondta határozottan Robert. – Nem hiszem, hogy volna neki. Vagy van. – Hát akkor... – Szünet.

385

– Komoly ügy. Martin kezet nyújtott. Robert kezet fogott vele, aztán rájött, hogy hibázott, amikor Martin hátrahőkölt. – A címe? – kérdezte Martin. – Bocs. Itt van. – Robert egy nagy borítékot adott át Martinnak. Martin kinyitotta, elolvasta a címet. – De közel jártam hozzá, igaz? – Mindössze kétutcányira. Döbbenetes. Martin úgy érezte, Robert alig várja, hogy távozzon. – Mennem kell. De – kösz. – Hm – semmiség. Martin megfordult, de még megkérdezte: – Sikerült? – Micsoda? – A szeánsz. Amely élet-halál kérdése volt. – Martin nem egészen érintette a kilincset, Juliára gondolt. – Kicsit félresiklottak a dolgok, ám az eredmény... érdekes volt – mondta Robert. – Egyébként hogyan tudtad Juliát odafenn tartani? – Ragasztószalaggal és karizmával. – Martin kinyitotta az ajtót, kilépett a lépcsőházba. – Hívj fel minket néha! – mondta Robert. – Számolj be, hogy megy sorod. – Immár természetesebben mosolygott, amikor becsukta az ajtót. Martin az órájára pillantott, látta, hogy igyekeznie kell. Ez aztán fölösleges habozás nélkül átlendítette a lépcsőházon, ki a kapun. A kerti út felénél megfordult és hátranézett. Julia a szalon ablakából nézte őt. Integetett neki; a lány visszaintett. Lejjebb fordította a tekintetét, a földszinti szalonra, és valakit – Juliát? – látott ülni a félhomályos helyiségben. Nos, Julia nem lehet. Milyen különös. Megcsóválta a fejét, felnézett Juliára, és mosolygott. A lány nézte, amint Martin megfordul, kilép a kapun, könnyedén fogva a bőröndjét. Vajon mit látott?, tűnődött Julia. Elspeth látta Martint eltűnni a kapu mögött. Ég veled, barátom. Hallotta, hogy Robert belép a szobába. Ott állt mögötte.

386

– Ott megy – mondta csendesen Robert. – Tiszteletet ébreszt, komolyan. Halálra lehet rémülve. – Eléggé nyugodtnak látszott. Julia titokban gyógyszerezte. – Ó! Remélem, elegendő szer marad a szervezetében, amíg eljut Marijkéhez. – Martin eljött a temetésedre – mondta Robert. – Tényleg? Nagyon kedves volt tőle. Es hősies. – Nagyon hősies. – Robert! Miért csak „érdekes”? – kérdezte a nő. – Tessék? – Azt mondtad Martinnak, hogy az eredmény „érdekes” volt. Jobban örülnél, ha Valentina lenne itt, nem én? – Nem vagyok képes igazolni magamban Valentina feláldozását azért, hogy itt légy. Elspeth némi erőlködéssel szembefordult a férfival. – Szerinted pontosan mi történt tegnap éjjel? – Robert a nő mellett állt, de nem ért hozzá. Lenézett rá, habozott, mielőtt felelt volna. – Nem láttam semmit, amíg te be nem bújtál... Valentina testébe. Csak annyit tudok, hogy te itt vagy, ő nincs itt. Mit kellene gondolnom? – Nem volt képes rá. Nem volt eléggé erős. Vissza tudtam volna tenni néhány perccel a halála után – vagy ha nagyon erős kísértet lett volna, mint én. Hónapokba telt, amíg eljutottam odáig, hogy meg tudjak mozdítani egy fogkefét, nemhogy egy testet. – A tenyerét a mellkasára tette. – Eleinte mindent erőlködve, nagy akarással kell tenni. Olyan tüdővel kell lélegezni, amelyik nem tudja, hogyan kell lélegezni. Mozgatni kell a vért. Be kell zárnia magát az embernek a testbe, a testté kell válnia. Valentina csak amolyan kis ködfelhő volt. Lebegett a test fölött, és aztán... eloszlott. És akkor azt gondoltam: Jól van, akkor birtokomba veszem én. – De szerinted Valentina tudta? Szerinted úgy döntött, hogy nem tér vissza? – Nem tudom. Erre a fázisra nem valami tisztán emlékszem.

387

– Hiszen akkor ámítás volt az egész. Nem sikerülhetett volna, Valentina sosem tudott volna visszajönni... miért nem mondtad meg neki? – Honnan tudtam volna? Nem voltunk tudósok; menet közben találtunk ki mindent. Úgyis megölte volna magát. – Nem... talán megszökött volna. Csak Juliát akarta itt hagyni... nem akart meghalni. – Szerelmes volt beléd – mondta Elspeth. – Ideális akart lenni számodra, te viszont egy kísértetbe voltál szerelmes. Most a kísérteted él, és Valentinából lett kísértet. – Szünetet tartott. – Tehát mit akarsz tenni? – Nem tudom. Nem tudok... Elspeth, pillanatnyilag csak megvetni vagyok képes magam, amiért részese voltam ennek. – El akarsz hagyni az új kísértetedért? A férfi elfordult a nőtől. Nagyon halkan beszéltek, nehogy Julia meghallja őket, és ettől a férfi még jobban iszonyodott a nőtől; ez a suttogva lefolytatott vita a félhomályos szalonban egyszeriben fájón abszurddá vált a férfi számára. – Azt mondtad, szeretnéd, ha visszajönnék... akartad, hogy visszajöjjek... A férfi nem tudott válaszolni. Julia Robert ajtaja előtt állt. Tudom, hogy odabenn vagy. Az ajtó mögött csend volt. A lány nem kopogott. A kis kártyát nézte a felirattal: FANSHAW. Mit nézett Martin? Próbált valami elfogadható ürügyet találni, hogy miért áll Robert ajtaja előtt. Nem jutott eszébe semmi. Végül bekopogott. A szalonban Elspeth és Robert némán fülelt. Végül Elspeth felnézett a férfira. Az lehajolt, és a nő a fülébe súgta: – Kimegyek a hátsó ajtón. Nézd meg, mit akar. Robert segített a nőnek levenni a cipőjét, a hátsó ajtóhoz támogatta. A nő leült a tűzlépcsőre, zihálva vette a levegőt, a cipője a kezében. Robert nagyon lassan ment. Állt egy percig az ajtónál, elfordította a kulcsot, és ajtót nyitott. Julia állt ott. Fáradtnak és

388

elgyötörtnek látszott, a ruhája csálén lógott rajta, félregombolva, két kezét úgy kulcsolta össze, mint valami vezeklő. – Szia, Julia. – Sajnálom, Julia. Megöltem a testvéred. – Szia. – Tényleg totálkárosnak látszol, Robert. – Jól vagy? – Nem akartam megölni. Ő akarta. – Bejöhetek? – Mit rejtegetsz? – Hm, hogyne, persze. – A dolog persze nem egészen úgy sült el, ahogy ő képzelte. Julia belépett Robert előszobájába. Tett néhány lépést, aztán megfordult. – Körülnézhetek? – Miért? A lány nem felelt, hanem beszaladt a nappaliba, egy percig állt ott, körülnézett, beviharzott a szalonba, át az ebédlőn, keresztül a hallon a férfi hálószobájába. Megállt zihálva, nézte a rózsákat meg a gyertyákat, az elhasznált gyufaszálakat, a feltúrt ágyat. Bement a fürdőszobába, és egy fésűvel jött ki. Ezüstös hajszálak lebegtek körülötte, mint valami mélytengeri lény irizáló csápjai. – Ez Valentináé. – Igen. – Hol van? – Julia... – Tudom, de... valami nem stimmel. – Julia megfordult, tekintetével kutatta a magyarázatot, mi az, ami nem stimmel. – Nem érzem halottnak. Robert bólintott. – Tudom. – Itt van. – Nem – mondta a férfi. – Julia... tudom, hogy lehetetlen elhinni, de elment. – Nem – felelte a lány. Újra körüljárta a lakást. Robert követte. – Kérsz reggelit? – kérdezte. – Van itthon tojás meg narancslé. – Julia nem vett tudomást a férfiról, úgy körözött a lakásban, mintha ettől választ kapna a kérdésére. Az ebédlőben a férfi felé fordult.

389

– Te tehetsz róla. Te ölted meg. – Robert annyira így érezte maga is, hogy képtelen volt válaszolni. Vigyázban állt, készen elfogadni az ítéletet. – Te... ha te nem... Megölted Elspeth-et, aztán megölted Valentinát. Robert rájött, hogy a lány csak bántani akarja. – Elspeth leukémiában halt meg. Valentinának asztmája volt. – Milyen finoman kerüli ki a nyelv a témát. Mennyire értelmetlen. – De... nem tudom. Miért halt meg? – Nem tudom, Julia. A lány csak bámult a férfira, mintha várna tőle még valamit. Hirtelen kiszaladt a szobából. Robert hallotta, amint becsapja a bejárati ajtót, és felnyargal a lépcsőn. Ez kibírhatatlan. A temetőbe szeretett volna menni, kigyalogolni magából az érzést, hogy mindez túlságosan valóságos, túlságosan rossz. De Elspeth ott ült a tűzlépcsőn. Érte ment. Amikor kinyitotta a hátsó ajtót, a nő a legalsó lépcsőn hevert nyomorultul összegömbölyödve, mintha csontja sem volna. A férfi szó nélkül felnyalábolta. Amikor végre lefektette az ágyára, leült mellé, és elfordította a fejét. – El kell mennünk innen – mondta. – Persze – felelte megkönnyebbülten Elspeth. – Oda megyünk, ahová csak akarod. A férfi kiment a szobából. A nő hallotta, hogy tárcsáz. Hová megyünk? – James? Átmehetek? Hozok valakit... Majd elmagyarázom, ha ott leszünk... Nem, a helyzet kissé szokatlan... Igen. Köszönöm, rögtön ott leszünk. Martin számtalanszor elképzelte ezt az utazást. A fejében egyes részek egészen megfoghatók és részletesek, mások homályosak voltak. A repülés szóba se jöhetett. Tudta, hogy nem bírna beszíjazva ülni tízezer méteres magasságban; szétrobbanna a szíve. A vonat mellett döntött. Először rá kellett vennie magát, hogy beüljön a minitaxiba. A sofőr türelmesen várt, végül kinyitotta neki az ajtót, és hagyta, hogy

390

Martin többször be- és kiszálljon, mielőtt végleg beült, és engedte becsukni az ajtót. Martin egy ideig csukott szemmel utazott, de idővel kellő biztonságban érezte magát ahhoz, hogy kinyissa a szemét. Íme, a világ. Nézd az új épületeket és autókat; mennyi ismeretlen autó! Látta az autók képeit a hirdetésekben: most itt voltak. Egy fekete Prius bevágott a taxi elé, és a következő lámpánál kölcsönös anyázásra került sor. Martin újra becsukta a szemét. A Waterloo állomás rögtön lenyűgözte. Teljesen felújították, amióta utoljára látta. Egy órája volt még. Nagyon lassan vágott át az állomás nyílt terén, egyenesen előrenézett, számolta a lépteit. Körötte áramlottak az emberek. A félelme ellenére Martin képes volt felfedezni magában az izgalom apró magvát, az élvezetet, hogy ismét kilépett a világba. Marijkére gondolt, hogy mit fog szólni, amikor meglátja, milyen büszke lesz rá. Nézd, drágám. Eljöttem hozzád. Martin megborzongott a pályaudvar hűvös, halott levegőjétől. Öntudatlanul becsukta a szemét, és előretolta az arcát, mint aki csókra vár. Néhányan furcsán néztek rá. Mozdulatlanul állt a menetrendet mutató tábla előtt, és elképzelte Marijke ölelését. Első osztályú jegyet váltott az Eurostarra, csak oda, a biztonság kedvéért. A többi utastól elkülönülve várta a szerelvényt. Végre felszállhatott, és elfoglalhatta a helyét a kocsi végében. A vonat csendesebb és tisztább volt az emlékezetében élő vonatoknál. Martin lehajtotta a fejét, összekulcsolta a kezét, és magában számolni kezdett. Több órás út volt. Örült, hogy a vonatnak nem kell kompon átkelnie. Nem fog sem a levegőben repülni, sem a tengeren hajózni. Neki csak egy helyben kell ülnie, át kell szállnia Brüsszelben, és aztán beülni még egy taxiba. Ez kivitelezhető. Jessica kinyitotta a bejárati ajtót. Robert állt ott a karjában valamivel, ami először sebesült gyermeknek látszott; Robert a karjai alá nyúlva tartotta, hogy össze ne rogyjon. Bár jó idő volt, az alak feje kendőbe volt csavarva. Robert feje a kis alak fölé hajolt, és amikor felemelte, Jessica mélységes szomorúságot látott a férfi arcán. – Robert? Mi történt? Ki ez?

391

– Sajnálom, Jessica. Nem tudtam kitalálni mást. Arra gondoltam, talán ti segíthettek. Az alak odafordította az arcát. Jessica meglátta. Julia? Nem. – Edie? – Jessica – mondta az alak, és megpróbált kiegyenesedni, a saját lábára állni. Volt benne valami, ami Jessicát az újszülött csikóra emlékeztette, amely alig áll a lábán, és máris száguldana. – Elspeth az, Jessica – mondta Robert. Jessica hirtelen megkapaszkodott az ajtófélfában. Azoknak a ritka pillanatoknak az egyikét élte át, amikor megváltozik az ember világfelfogása, és elhisz addig lehetetlennek hitt dolgokat is, ha meg nem is érti őket. – Robert – kiáltott fel –, mit tettél? A házból James kiáltott ki. – Jessica, jól vagy? Jessica várt, aztán visszaszólt. – Igen, James. – Gyanakodva és félve nézte őket. – Jobb, ha elmegyünk – mondta Robert. – Sajnálom. Nem kellett volna... – De hogy lehetséges ez? – Nem tudom – mondta Robert. Végre felfogta, mekkora hibát követett el. – Jessica, nagyon sajnálom. Majd visszajövök, amikor jobban átgondoltam. Csak... kérlek szépen, ne említsd Juliának vagy a szüleinek. Azt hiszem, jobb, ha nem tudják. – Felnyalábolta Elspeth-et, és indulni akart. – Várj, Robert... – mondta Jessica. De a férfi már ment, Elspeth a nyakát karolta. James jött az ajtóhoz, de addigra azok már az úttestre értek, és a sövény eltakarta őket. – Mi történt? – kérdezte James. – Gyere be – mondta Jessica. – El kell mondanom neked valamit. Martin ült a vonaton, és körülötte áramlott a világ. Odakinn minden csendes: a háztetők és a kémények, a falfirkák, az irodatornyok és a

392

biciklisták; nemsokára jönnek a birkák és az a hatalmas égbolt, amelyik vidéken megnyílik mindig... Hajdan azt hittem, kétféle valóság van, belső és külső, de ez talán túlságosan sovány; nem vagyok egészen ugyanaz az ember, aki tegnap este voltam, és amikor Marijkéhez érek, nem az a férfi leszek, akihez feleségül ment, de még az sem, akit elhagyott... Hogy fogjuk megismerni egymást, miután mindez megtörtént? Hogyan tudjuk újra összekötni a valóságainkat, amelyek távolodnak tőlünk, még akkor is, amikor feléjük utazunk? Martin megmarkolta a vitaminos üvegcsét, amelyet Julia csúsztatott a zsebébe. Minden olyan törékeny és olyan dicsőséges. Becsukta a szemét. Közeledik... itt a jövő... és újra itt van... A brüsszeli vasútállomáson vett egy sonkás szendvicset meg egy napszemüveget; ideges volt, és ez a pluszvédelem kissé megnyugtatta. Megnézte magát egy kirakatban. Bond... James Bond. A Thalys vonat zsúfoltabb volt, mint az Eurostar, de senki nem ült Martin mellett. Még három óra. Enni kezdte a szendvicsét. A taxi Marijke ajtaja előtt tette ki Martint. Martin állt a ferde utcácskában, és próbált visszaemlékezni, járt-e ott valaha. Úgy döntött, hogy nem. Fellépett a kapuhoz, és megnyomta Marijke csengőjének gombját. Az asszony nem volt otthon. Martin megrémült. Arra nem gondolt, mi lesz, ha Marijke nincs otthon. Pontosan elképzelte, hogy kell történnie; arról nem volt szó, hogy bármennyi ideig az utcán kell maradnia. Próbálta a kilincset. Érezte, hogy vadul kalapál a szíve. Nem. Ne légy ostoba – csak lélegezz... Leült a bőröndre, és lélegzett. Marijke befordult a biciklijén az utcába; szórakozottan kereste a kulcsot a táskájában, így először észre sem vette az ajtaja előtt ziháló férfit. Amikor közelebb ért, a férfi felállt. – Marijke. – Martin... oh, goh... je bent hier! – A bicikli akadályozta, ezért gyorsan a falnak támasztotta, és a férfihoz fordult. – Eljöttél hozzám – mondta. – Igen – felelte Martin, és kitárta a karját. – Igen.

393

Csókolóztak. Ott, a napon, mindenki szeme láttára, aki véletlenül az utcán járt, Martin átölelte Marijkét, és az évek lehulltak. Ismét megtalálta Őt. – Gyere be – mondta Marijke. – Persze – felelte Martin. – De később ugye újra elmegyünk? – Igen – mosolygott Marijke. – Persze.

394

Edie és Jack két hétig maradtak Londonban. Mindennap megjelentek a Vautravers-házban reggeli előtt, felvették Juliát, és elmentek vele látogatóba régi barátokhoz, megmutatták, milyen London Edie gyerekkori szemével nézve, milyen volt Jacknek a bankban töltött első napokban, egymásra találásuk idején. Julia hálás volt az elfoglaltságért, bár a tempó erőltetettnek tetszett, és voltak pillanatok, amikor azon kapta az apját, hogy zavartan néz az anyjára, mintha nem egészen ugyanazokra a történetekre emlékeznének. Az egyik nap, amikor Edie és Jack megérkezett, Robert kiment, és útjukat állta az előkertben. – Edie – mondta –, beszélnem kell magával. Csak egy pillanatra. – Felmegyek – mondta Jack. Edie követte Robertet a lakásába. A lakás elhagyatott érzést nyújtott; kevés volt benne a bútor, és ugyan eléggé takarosnak látszott, Edie érezte, hogy elvittek belőle dolgokat. – Elköltözik? – kérdezte az asszony. – Igen, lassan – mondta Robert. – Valahogy nem bírok egyedül lenni. A lakáson át a cselédszobába vezette az asszonyt. Ez a szoba majdnem teljesen kopár volt, kivéve néhány dobozt, tele pénztárkönyvekkel, fényképekkel és más papírokkal.

395

– Elspeth rám hagyta ezeket – mondta a férfi. – Kéri őket? Edie nem mozdult. Védekezőn karba font kézzel állt, nézte a dobozokat. – Olvasta őket? – kérdezte. – Némelyiket – felelte a férfi. – Arra gondoltam, magának többet jelentenek. – Nekem nem kellenek – mondta Edie. A férfira nézett. – Elégetné nekem őket? – Égessem el őket? – Ha rajtam múlna, nagy máglyát raknék, és mindent elégetnék. A bútorokat is. Elspeth még a gyerekkori ágyunkat is megtartotta; nem tudtam elhinni, amikor beléptem a hálószobájába, és megláttam. – Nagyon csinos ágy – mondta Robert. – Mindig kedveltem. – Szóval, elégeti őket? – Igen. – Köszönöm. – Edie elmosolyodott. Robert még sosem látta mosolyogni; a hatás fájdalmasan Elspeth-szerű volt. Edie megfordult, és Robert követte őt visszafelé, a lakáson át. Az ajtóban megkérdezte: – Julia itt marad? – Igen – mondta Edie. – Azt hittük, talán haza akar jönni, de nem hajlandó. Úgy érzi, mintha magára hagyná Valentinát, ha elhagyja a lakást. – Edie elkomorodott. – Nagyon babonás lett. – Ez érthető – mondta Robert. Edie egy kicsit hallgatott. – Köszönöm még egyszer; igazán kedves volt. Látom én, miért kedvelte magát Elspeth is, Valentina is. Robert rázta a fejét. – Sajnálom... – Rendben – mondta Edie. – Minden rendben lesz. Később, miután a Poole család útjára indult, Robert kicipelte a dobozokat a hátsó kertbe, és egyenként elégetett mindent, ami bennük volt. Másnap reggel Edie látta a megperzselt részt a mohán, és örült.

396

Július közepének egyik borús napján Jack és Edie a Chicagóba tartó repülőgépen várták a felszállást. Edie két italt is bedobott, mielőtt beszálltak, de nem sokat segített. Szakadt a víz a hátán, a hónalján, a homlokán. Jack odanyújtotta a kezét, és Edie megszorította. – Nyugi – mondta a férfi. – Olyan ostoba vagyok. – Edie csóválta a fejét. Jack vállalta a kiszámított kockázatot. – Te ugyan nem, szerelmem, Elspeth. A gép megindult. Az asszonyt annyira meglepte, hogy a saját nevét hallja, hogy csak bámult az urára szájtátva. Szinte félni is elfelejtett, miközben a repülő a levegőbe emelkedett, és London elmaradt alattuk. – Mióta tudod? – kérdezte, amikor a gép ráállt a repülési sebességre. – Évek óta – mondta a férfi. – Azt hittem, elhagynál, ha... – Soha – mondta a férfi. – Sajnálom – suttogta az asszony. – Annyira sajnálom. – Sírni kezdett, csúnyán, csuklással tarkítva, fékezhetetlenül, ahogy sosem engedte meg magának – egy egész élet felgyülemlett sírhatnékjával. Jack nézte, és azon tűnődött, mi lesz ebből. A légi utaskísérő odasietett egy csomag papír zsebkendővel. – Jaj, Istenem, bohócot csinálok magamból – mondta végül Edie. – Semmi vész – mondta Jack. – A gép tele van amerikaiakkal. Senkit nem érdekel. Mind a filmet nézik. – Felhúzta a kettejük közti kartámlát, az asszony odabújt hozzá, üresnek és furcsán elégedettnek érezve magát.

397

Julia későn és zavartan ébredt rossz álmaiból. Edie és Jack két nappal korábban, nem túl nagy kedvvel, de visszautaztak Lake Forestbe. Julia örült, hogy elmentek, de a lakás most túlságosan csendes volt; mintha Julia lett volna az egyetlen élőlény a Vautravers-házban. Vasárnap lévén, felvette az előző nap (meg az azt megelőző nap, sőt az azt is megelőző nap) viselt ruháját, és lement a sarkon, a buszmegálló közelében lévő boltba megvenni az Observert. Mire visszaért, egy nagy motorkerékpár állta el a házba vezető utat. Julia bosszúsan kerülte meg. Úgy ment a kapuhoz és be a házba, hogy nem tudta, hogy figyelik. Teát készített, kinyitott egy doboz csokoládés kekszet. Tejet öntött a teába, mindent tálcára tett a cigarettájával együtt, és bevitte az ebédlőbe. A Cica kísértete összegömbölyödve feküdt az újságon, az egyik szeme nyitva, a másik csukva. Julia letette a tálcát az asztalra, felkapta az újságot mellőle, és szétszedte részeire. A Cica szemrehányóan nézett, és nyalogatni kezdte a lenti részeit, egyik lábát a levegőbe nyújtva. Kicsit úgy nézett ki ilyenkor, mint egy csellista, de Julia nem látta a Cicát, így nem tett rá tréfás megjegyzést. Julia kiterítette az újságot, és bekapott egy kekszet. Félig-meddig átfutott a fején, hol lehet Elspeth, mit csinálhat; Julia hetek óta nem látta semmi jelét, túl azon, hogy néha hideg foltot érzékelt a levegőben, vagy pislogtak a villanykörték. Miután végigolvasta az

398

újság egy-egy részét, Julia nem vette a fáradságot, hogy összehajtsa: Egérke nem volt itt; Egérke nem fogja elolvasni az újságot, de neheztelni sem fog Julia önzéséért. Julia rágyújtott. A Cica fintorgott, és leugrott az asztalról. Julia valamivel később végzett az Observerrel, és már a negyedik, cigarettát szívta, amikor zajt hallott. A zaj annyira léptekre hasonlított, hogy hátrahajtotta a fejét, és a mennyezetre nézett, ahonnan a hangok jöttek. Martin? Martin visszajött volna? Julia elnyomta a cigarettát a tea maradékában, és gondolkodás nélkül kiszaladt a lépcsőházba, fel az emeletre. Martin lakásának ajtaja tárva-nyitva állt. Julia szíve gyorsabban vert. Bement a lakásba. Megállt, némán fülelt. A lakásban csend volt. Julia hallotta odakinn dalolni a madarakat. A dobozok és műanyag ládák változatlanul ott porosodtak a félhomályban. Julia fontolgatta, hogy kiáltson-e, de úgy vélte, talán mégsem Martin az. Csak állt bizonytalankodva, az első éjszakára emlékezve, amikor Martin felébresztette őket az árvízzel, és itt találta a férfit, amint súrolta a padlót. Olyan régen történt; akkor tél volt. Most nyár. Julia lassan, némán ment végig Martin szobáin. Mindenütt csend. Az ablakok zömét még mindig újságpapír borította. Néhány ablakról hiányzott a papír, és beáradt rajtuk a nappali világosság; az újságpapírdarabok még ott hevertek, ahová egykor Julia dobta őket. Julia átlopakodott a szalonon és az ebédlőn. A konyhában valaki egy söröskupakot meg egy sörnyitót hagyott az asztalon. Julia nem emlékezett olyasmire, hogy Martin bármikor is ivott volna reggel, de azt sem tudta, délelőtt van-e még, hiszen későn ébredt. Végigment a folyosón, és benézett Martin dolgozószobájába. Magas, csontos fiatalember állt Martin íróasztalánál, és egy papírdarabot tartott a fény felé, azt olvasta. A kép Juliát egy Vermeer-festményre emlékeztette. A fiatalember háttal állt Juliának. Farmert viselt, fekete pólót és motoroscsizmát. A haja kicsit hosszú és eléggé sötét volt. Olvasás közben sóhajtott, és a hajába túrt. Ha Julia valaha is találkozott volna Marijkével, az a sóhaj, az a mozdulat elárulta volna neki, kit lát. De így fogalma sem

399

volt, amíg a fiatalember meg nem fordult, és Julia meg nem látta az arcát. – Ó! – mondta Julia. A fiatalember meghökkent. Egymásra meredtek, aztán Julia folytatta. – Sajnálom – és a fiatalember vele egyszerre: – Te meg ki vagy? – Julia Poole vagyok. Egy emelettel lejjebb lakom. Lépéseket hallottam... – A fiatalember kíváncsian nézte a lányt. Julia rájött, mit láthat: egy mosdatlan, túlzottan sovány, kócos lányt, koszos ruhában. – És te ki vagy? – Theo Wells. Martin és Marijke fia. Két hete nem hallottam apáról. Sem anyáról. Általában igen sűrűn... kommunikálnak. Nem veszik fel a telefonjukat. És most idejöttem, apa pedig eltűnt. Tudod-e, milyen különös, hogy nincs itt? Egyszerűen... nem értem. Julia mosolygott. – Amszterdamba ment, megkeresni a mamádat. Theo csóválta a fejét. – Önként kisétált a lakásból? Buszra vagy vonatra szállt? Nem. Amikor utoljára találkoztunk, alig tudtam rávenni, hogy kijöjjön a fürdőszobából. – Javult az állapota. Gyógyszert szedett, és fokozatosan jobban lett. Elment Marijkéhez. Theo leült Martin íróasztalához. Julia nem tudta túltenni magát a tényen, hogy mennyire hasonlított Martinra: fiatalabb volt, kevésbé görnyedt, lendületesebb mozgású, mégis tisztára Martin arca és keze. Fura dolgok a gének. Julia mindig is így gondolta. Kíváncsi lett volna, vajon másban, a kevésbé konvencionális dolgokban is hasonlít-e a srác Martinra. – Nem akart antidepresszánsokat szedni – mondta Martin. – Tartott a mellékhatásoktól. Megpróbáltuk rábeszélni. Mindig visszautasította. – Theo végigsimította az arcát, és Julia kíváncsi lett volna, vajon ő meg Valentina ugyanígy hatottak-e az emberekre, hogy nem tudtak az egyikükre nézni anélkül, hogy a másikukra is gondoltak volna. Ez az, amit Egérke annyira gyűlölt. A rétegződés, az összefonódás. Amikor valaki rá nézett, és engem látott. Julia Theóra nézett, és Martint látta. Ez izgatta.

400

– Nem tudta. Rászedtem. – Nem tudta megállapítani, hogy Theo ezt helyeselte-e, vagy sem, mert a fiú a gondolataiba merült. – A te motorod áll kinn? – kérdezte. – Hmm? Igen. – Elviszel egy körre? Theo mosolygott. – Hány éves vagy? – Elég idős a motorozáshoz. – Julia elpirult. – Azt hiszi, talán tizenkét éves vagyok. – Annyi, mint te. – Theo felhúzta a szemöldökét. – Komolyan – bizonygatta Julia. – Akkor bizonyítsd be. – Maradj itt – parancsolt a fiúra Julia. – El ne menj nélkülem! – Nyugalom, magammal kéne vinnem néhány dolgot. Ha megtalálom őket – nézett a dobozokra Theo. Julia leviharzott. Letépte magáról a ruhát, lezuhanyozott, majd zavartan tépelődött Elspeth gardróbszobájában. Mit venne fel Valentina? Nem, ezt felejtsd el. Mit vegyek fel? Farmert húzott, hozzá Elspeth csokoládébarna, magas sarkú szarvasbőr csizmáját és rózsaszín pólót. Kirúzsozta a száját, megszárította a haját, és felment. Theo egy dobozhalom mellett térdelt. – Ez nem vezet sehova – mondta. – Valószínűleg – helyeselt Julia. Theo megfordult, a lányra nézett. – Nos – mondta. – Volna kedved motorozni egyet? Van egy tartalék sisakom. – Hát persze – felelte Julia. – Volna.

401

Valentina először szinte semmi volt, és nem tudott jóformán semmit. Fázott. Céltalanul mozgott a lakásban, szinte megtelt a várakozással. A lakásban nagyon lassan múlt az idő. Valentina először oda se figyelt, de ahogy múltak a hónapok, kezdte megérteni, hogy halott, hogy Elspeth valamiképpen elment, hogy immár mindörökre össze van zárva Juliával. Amikor kezdte felfogni, mi történhetett vele, az idő annyira lelassult Valentina számára, mintha a lakás levegője üveggé vált volna. Most a Cica volt az állandó társa. Napokat töltöttek együtt egyegy fénypászmát követve, a szőnyegen heverészve; este tévét néztek Juliával, az ablakban ültek éjjel, amíg Julia aludt, kibámultak a holdfényben úszó temetőre. Mint valami véget nem érő álom, ahol semmi sem történik, de az ember tud repülni. Julia szemlátomást kereste őt, várt; néha bizonytalanul a nevét mondta, vagy Valentina irányába nézett, ilyenkor Valentina átlibbent egy másik szobába: nem akarta, hogy Julia tudja, ő ott van. Valentina szégyellte magát. Elmúlt a nyár, megjött az ősz. Egy hideg őszi estén Valentina Robertet látta közeledni az előkerten át. A kertben egy ELADÓ tábla állt; Martin és Marijke piacra dobták a lakásukat. Julia odafenn segített Theónak kicsomagolni, majd újra becsomagolni a dobozokat a költözéshez.

402

Robert beosont a lakásba. A kis gépelt kártya Elspeth nevével még mindig kinn volt az ajtón, ettől görcsös szomorúság futott át a férfin. Már odalenn levette sáros cipőjét, és hangtalanul ment át az előszobából a nappaliba. Felgyújtotta a zongora mellett a lámpát, és körülnézett. – Valentina? A lány az ablaknál állt. Várta, mit fog tenni a férfi. – Valentina... sajnálom. Nem tudtam. A lány hónapok óta vágyott rá, hogy lássa a férfit. Most megérkezett, ő pedig csalódást érzett. Robert a szoba közepén állt, a feje félrebillentve, mintha fülelne, a keze üresen az oldala mellett. Nem mozdult semmi. Sem hideg jelenlét, csak hiány. – Valentina? A lány azon tűnődött, vajon a férfi annak idején szerette-e. A férfi várt. Végül, nem kapva biztatást, sarkon fordult, és kilopakodott a lakásból. A lány nézte, amíg ki nem ment a kapun, sötéten a sötétbe. Hová mész, Robert? Ki fog ott várni, amikor odaérsz?

403

Julia a Long Acre-ön nézegette a kirakatokat. Napfényes januári szombat volt, és úgy ébredt, hogy emberek közé vágyott; az vitte az üzletekhez, hogy esetleg ajándékot vásárol Theónak, vagy valami helyes ruhát magának a hétvégére, amikor Theóhoz utazik látogatóba. Julia épp csak magára kapta az előző napi farmert és pulcsit, és felvette Elspeth egyik kabátját. Extrasoványnak érezte magát, mintha alig töltené ki a ruháját. Úgy ment, mint valami szőrös holdjáró csizmában botladozó asztronauta. Betévedt egy picike üzletbe a Neal's Yardban, amelyik tele volt rózsaszín cuccokkal: magas szárú tornacipőkkel, tollboákkal, nejlon miniszoknyákkal. Egérke imádná, gondolta. Julia elképzelte magát és Valentinát bolyhos angórapulcsiban és zöld Day-Glo neccharisnyában. Maga elé tartotta a pulóvert a tükör előtt, és visszarettent a tükörképétől; a tükörben lévő lány úgy nézett ki, mint az influenzás Valentina. Julia elfordult, és visszatette a helyére a pulóvert anélkül, hogy felpróbálta volna. A járdán megállt egy percre, eszébe jutott, hogy néhány utcával odébb elment egy gyorsbüfé előtt, és próbálta felidézni, merről jött. Egy lány sietett el mellette. Volt valami, talán a lány illatában, amely levendulaszappanból, izzadságból és babahintőporból állt össze, amitől Julia felfigyelt rá. A lány gyorsan haladt, kikerülte a turistákat. Habozás nélkül ment, ösztönösen elkerülve a hajléktalan

404

újságárusokat meg a szórólapozókat. Sötétbarna hajának göndör tincsei minden lépésnél rugóztak. Élénkvörös ruhát és kis szőrmebundát viselt. Julia követni kezdte. Ahogy követte lányt, egyre izgatottabbá vált. Sherlock Holmes mondja, hogy egy hátat nem lehet álcázni. Vagy talán Péter Wimsey. Mindenesetre hátulról az a lány úgy néz ki, mint Egérke. Bár nem úgy megy. Valentina sosem volt képes ilyen határozottan mozogni tömegben. A lány bement a Stanfords térképüzletbe, Julia követte. – Legyen szíves! Kelet-Sussex-térképet keresek. – A lány zengő althangon szólalt meg, kifejezetten oxfordi vagy cambridge-i kiejtéssel beszélt. – Autóstérképet vagy a Térképészeti Hivatal térképét szeretné? – kérdezte az eladó. – A Térképészeti Hivatalét, azt hiszem. Julia egy Ausztráliáról szóló könyvekkel teli asztalnál toporgott, amíg a lány követte az eladót lefelé. Pár perccel később a lány egy papírtasakkal jött fel, és Julia jól megnézte az arcát. Olyan volt, mint Valentina, és mégsem. Rendkívül hasonlított rá, és egyáltalán nem: a vonásai olyanok voltak, mint Valentináé, az arckifejezése teljesen más. Erős sminket, sötét rúzst és szemfestéket viselt. A szeme barna volt, az arca viszont olyan határozottságról árulkodott, amilyet Valentina sosem ért volna el. Sugárzott belőle a magabiztosság. A lány keze már az ajtón volt; menni készült, de Julia nem bírta elengedni. – Bocsánat – mondta neki Julia. Az megállt, megfordult, és rájött, hogy Julia hozzá szólt. Julia észrevette, hogy a lány viselős. Találkozott a tekintetük: a lány meglepődött? Megijedt? Vagy csak meghökkent, amiért egy idegen elkapta a karját? – Igen? – mondta a lány. Julia szinte falta a szemével a lány arcát. Szerette volna lemosni a sminket, levetkőztetni a lányt, hogy lássa, ott vannak-e rajta az ismerős anyajegyek, oltási hegek. – Ez fáj! – mondta hangosan a lány. Nem Valentina hangja volt. A bolt elnémult körülöttük. Julia súlyos lépteket hallott a háta mögött. Elengedte a lány karját.

405

A lány kinyitotta az ajtót, kiment az utcára, és elsietett. Julia követte az utcára, és látta, ahogy eltűnik a tömegben. Elspeth uralkodott magán, hogy ne fusson. Zihált, megpróbált lassítani. Nem nézett vissza. Éppen ott volt egy Starbucks; bement, és leült egy asztalhoz. Amikor a szívdobogása csillapodott, bement a mosdóba, megmosta az arcát, aztán rendbe hozta a sminkjét. Alaposan szemügyre vette a tükörképét. Nem ment át a vizsgán. Megváltozott, de nem eléggé; Julia meglátta a változás alatt az ikertestvérét. Julia tudta? Ha tudta, miért nem vette őt üldözőbe; miért látszott olyan bizonytalannak? Elspeth felidézte Julia arcát; olyan vékony, olyan fáradt. A mosdó fölé hajolt, rátámaszkodott, lehajtotta a fejét. Az álla a mellkasához ért, és a hasa vörös ballonként gömbölyödött a két karja között. Elspeth sírni kezdett, és nem volt képes abbahagyni. A kis szőrmebunda is nedves volt a könnyeitől. Amikor végre kijött a mosdóból, már három nő állt odakinn sorban, és mindhárman nagyon csúnyán néztek rá. Elspeth úgy döntött, kihagyja a többi tennivalóját. Lement a földalattiba, és húsz perccel később kiszállt a King's Cross St. Pancras megállónál. Már a parányi lakás ajtajában állt, és a kulcsot kereste, amikor Robert ajtót nyitott. – Hol voltál? – kérdezte. – Már kezdtem aggódni. – El kell hagynunk Londont, Robert. Láttam Juliát. – Ő látott téged? Elspeth elmesélte. – Nem hinném, hogy rájött. De zavarodott volt, és megijesztett. El kell mennünk. Szutykos konyhájukban ültek. Elspeth két könyökét az asztalra támasztva tartotta a fejét, Robert járkálni kezdett. A konyha olyan kicsi volt, hogy mindkét irányban csak pár lépést tudott megtenni. Ez idegesítette a nőt. Juliára emlékeztette. – Kérlek, ne csináld ezt. Robert leült. – Hová mehetünk? – Amerikába. Ausztráliába. Párizsba.

406

– Érvényes útleveled sincs, Elspeth. Nem ülhetünk nemzetközi gépre. – Kelet-Sussexbe. – Miért pont Sussexbe? – kérdezte Robert. – Szép hely. Lewes-ban lakhatnánk, minden vasárnap délután sétálhatnánk a dombokon. Miért ne? – Nem ismerünk ott senkit. – Pontosan. Robert felállt, és ismét járkálni kezdett, elfeledve, hogy Elspeth az imént kérte, hogy ne tegye. – Talán be kellene vallanunk az egészet. Akkor élhetnénk az én lakásomban, és a dolgok idővel visszatérnének a normális kerékvágásba. Elspeth csak bámult a férfira. Neked teljesen elment az eszed. – Vagyis mégsem – helyesbített rögtön Robert. – Vehetnénk egy kis házat. Befejezhetnéd a disszertációdat. – Hogy a pokolba fejezzem be a disszertációmat, amikor nem mehetek a temetőbe? – ordított Robert. – Miért nem mehetsz a temetőbe? – kérdezte higgadtan Elspeth. Érezte, hogy a baba rúg. – Jessica látott téged – felelte a férfi. – Mégis mit mondjak neki? Elspeth elkomorodott. – Mondj neki el az igazságból annyit, amennyit lehet. Majd eldönti, mit hisz el, mit nem. Nincs értelme hazudoznunk, csak hagyj ki néhány dolgot. Robert lenézett a nő arcára, a kölcsön vett arcára. Szóval ez te a módszered, gondolta. Eddig nem jöttem rá. – Mióta tervezed, hogy Sussexba költözöl? – kérdezte. – Ó, kicsi korom óta – felelte a nő. – A szüleink többször elvittek minket Glyndebourne-be, az operafesztiválra és Lewes-nál szálltunk le a vonatról a többi kiöltözött emberrel együtt. Mindig is azon a vidéken akartam élni. Tulajdonképpen az operaházban akartam lakni, de nem hiszem, hogy az kivitelezhető.

407

– Nem is tudom – mondta bosszúsan Robert. – Ha vissza tudtál jönni a halálból, akkor valószínűleg bárhol képes vagy élni, ahol csak akarsz. – Nos, a te lakásodban nem lakhatunk – mondta Elspeth. – Nem. – Helyes – mondta Elspeth. – Akkor nem nézhetjük meg legalább Kelet-Sussexet? Egy ingatlanügynökkel? – Jó – felelte Robert. Felmarkolta a kulcsait és a kabátját. – Hová mész? – El. – Miközben felvette a kabátját, a nőre nézett: talán még sohasem látta ennyire csalódottnak. – A könyvtárba – folytatta megenyhülve. – Rendeltem néhány könyvet. – De hazajössz? – kérdezte a nő, mintha nem lenne biztos benne. – Aha. Ahogy ment a napfényben a Euston Roadon, Robert azt gondolta: Beszélnem kell Jessicával. Amikor belépett a könyvtárba: Nem tudom elképzelni, hogy elhagyjam Londont. A holmiját betette egy szekrénybe, és felment. Mit tegyek? Miközben arra várt, hogy aktiválják az íróasztali lámpáját, eszébe jutott a válasz, és hangosan felnevetett, annyira kézenfekvő volt. Robert és Jessica az asszony irodájában ültek, zárt ajtók mögött. A munkaidő már letelt; a temető dolgozói mind hazamentek. Robert a legjobb tudása szerint elmondott az asszonynak mindent. Megpróbált elébe tárni minden bizonyítékot; önmagát sem kímélte. Jessica rezzenéstelen arccal hallgatta. Ült a fogyatkozó fényben, ujjai hegyét összeérintve, előredőlve, komoly szemmel nézve a férfit. Végül az elhallgatott. Jessica kinyújtotta a kezét, meghúzta íróasztali lámpája kis láncát, apró, sárga fényfoltot hozva létre, amely nem érte el egyiküket sem. A férfi várta, hogy az asszony megszólaljon. – Szegény Robert – mondta Jessica. – Mindez igen szerencsétlen. De talán mégis elmondhatod, hogy megkaptad, amit kívántál.

408

– Ez a legkomiszabb büntetés – mondta Robert. – Visszacsinálnék mindent, ha tudnám. – Igen – mondta az asszony. – De nem tudod. – Nem, nem tudom. – A férfi sóhajtott. – Mennem kell. Holnap elutazunk. Még csomagolnom kell. Felálltak. – Visszajössz? – kérdezte az asszony. – Remélem. – A férfi felkapcsolta a mennyezeti lámpát, és lassan követte az asszonyt lefelé a lépcsőn. Amikor a temető kapujában álltak, az asszony megszólalt. – Isten veled, Robert. A férfi két csókot adott az asszony orcájára, kiment a kapun, és elballagott. Ott megy, gondolta az asszony. Jessica nézte, amíg Robert el nem tűnt a szeme elől. Aztán bezárta a kaput, és állt a sötét udvaron, hallgatta a szelet, és csak ámult az emberi dőreségen.

409

A tavasz első napja volt. Valentina az ablakban ült, a Highgate temetőt nézte. A reggeli napfény ferdén sütött be az ablakon, áthatolt Valentinán, megszakítás nélkül érte el a kopott, kék szőnyeget. Madarak köröztek a rügyeiket bontó fák fölött; Valentina hallotta, ahogy egy autó fékez a Szent Mihály parkolójának salakján. A külvilág ma ragyogó volt, tiszta és hangos. Valentina hagyta, hogy a nap melengesse. A Cica felugrott az ölébe, ő pedig simogatta az állatka fehér fejét, amely azt leste, hogy raknak fészket a galambok Julius Beér mauzóleumának tetején. Julia aludt. Mostanában szétvetett végtagokkal aludt, mintha az ágy minél nagyobb felületét akarná betakarni. A szája nyitva volt. Valentina felállt, még a kezében a Cicával, és odament az ágyhoz. Nézte Juliát. Aztán az ujját Julia szájába tette. Julia nem ébredt fel. Valentina visszament az ablakfülkéhez, és ismét leült. Julia egy óra múlva ébredt fel. Valentina eltűnt; Julia egyedül zuhanyozott, öltözött fel és itta meg a kávéját. Zavarónak találta az épület csendjét. Robert elköltözött; a fenti lakás még nem kelt el (talán mert még mindig félig tele volt dobozokkal). Talán szereznem kellene egy kutyát. Hogyan szerez az ember kutyát Londonban? Az angolok olyan fanatikus állatbarátok, elképzelhető, hogy az ember nem mehet csak úgy oda, hogy kiválasszon egyet. Talán jóváhagyásra van szükség. Julia elképzelte, mit gondolnának róla a kutyák örökbeadását intéző

410

emberek, ha látnák, hogy úgy él a nagy, néma Vautravers-házban mint holmi árva. Talán lehetnék én is olyan nő, akinek száz macskája van. Mindenütt nyüzsöghetnének. Beengedhetném őket Martin lakásába, az lenne a macska-Disney World. Megőrülnének a boldogságtól. Julia az ebédlőasztalnál ült a kávésbögréjével. Az asztal tele volt szórva papírral és tollakkal; a papírokon Valentina írása. A kutyaörökbeadók látnák, hogy Julia elmebeteg. Kezdte összeszedni a papírokat. Kivonult velük a konyhába, kidobta őket a szemétbe. Amikor Julia visszatért az ebédlőbe, Valentina a franciaablaknál állt, a vállán a Cicával. Julia sóhajtott. – Nem hagyhatom szanaszét – mondta. – Ijesztően néz ki. Valentina nem vett erről tudomást, hanem azt mutatta, amit a pincéreknek szoktak, amikor a számlát kérték: úgy tett, mintha írna a tenyerébe. – Jó – mondta Julia. – Oké. – Ivott egy kortyot a már hideg kávéból, csak hogy mutassa Egérkének, nem ugrik rögtön. Valentina türelmesen állt a széke mellett, és Julia leült, maga elé húzott egy darab papírt, felvett egy tollat, és a papír fölé tartotta. – Kezdheted – mondta. Valentina előrehajolt, és a Cica az asztalra ugrott, megállt a papíron. Valentina félretolta, és a kezét Juliáéba dugta. KITALÁLTAM. – Mit találtál ki? HOGYAN TÁVOZZAK. – Ó! – Julia rezignáltan nézett fel Valentinára. – Nos, oké. Hogyan? TEST KELL. NYISD KI A SZÁD, MENJ KI. – Menjek ki, és nyissam ki a szám? Valentina a fejét rázta. NYISD KI, CSUKD BE A SZÁD, AZTÁN MENJ KI. Julia kinyitotta a száját, mintha fogorvosnál lenne, becsukta, összeszorította az ajkait, aztán a franciaablakra mutatott. – Így? – Valentina bólintott. – Most? – Valentina ismét bólintott. – Hadd vegyek cipőt.

411

Valentina felvette a Halál Cicáját, és az előszobában várta Juliát. Mintha látta volna tükörképének az árnyékát a tükörben, de ebben nem volt biztos. Julia megjelent Elspeth egyik kedvenc kardigánjában, a babakék kasmíron kagylóból voltak a gombok. Valentina egy hosszú percig nézte őt, aztán Juliához hajolt, és szájon csókolta. Julia úgy érezte, mintha ez lett volna az összes csók kísértete, amelyet valaha is Egérkétől kapott. Elmosolyodott; könny szökött a szemébe. – Most? – ismételte Julia, és Valentina bólintott. Julia nagyra nyitotta a száját, és becsukta a szemét. Mintha sűrű füst töltötte volna meg a száját; kinyitotta a szemét, igyekezett nem öklendezni. Hogy fogok lélegezni? A szájában lévő valami tömörebbé vált. Julia a torkában érezte, köhögött, levegő után kapkodott. Mintha egy marék szőr lett volna, nagy szőrgombóc. Becsukta a száját. Julia kínlódott, hogy levegőt kapjon, aztán érezte, hogy az a valami kisebb és súlyosabb lesz, helyet hagy maga körül, a nyelve és a szájpadlása között. Fémes íze volt, picikét, de állandóan mozgott, mint az izgatott gyerek, aki próbál nyugton maradni. Julia körülnézett az előszobában. Valentina és a Cica eltűntek. Gyertek, ti ketten, menjünk. Julia kilépett a küszöbön át a lépcsőházba. Valentina és a Cica még mindig a szájában voltak. Julia lerohant a lépcsőn, ki Vautravers bejáratán; a különös valami még ott mocorgott a nyelvén. Az épület fala mellett a hátsó kertbe futott, a falban lévő ajtóhoz, matatott a kulccsal. Sikerült kinyitnia az ajtót, belépett a temetőbe, és kinyitotta a száját. Valentina kirepült a levegőbe. Egy pillanatig ott függött, szétterült a délelőtti szellőben, mint a locsolócső permetében a szivárvány. A Halál Cicája összekeveredett vele, és Julia szeme láttára váltak szét, öltöttek újra alakot. Valentina érezte, hogy a szellő viszi, kiterjeszti, különválasztja a Cicától. Eleinte nem látott, nem hallott, de aztán igen. Julia összekulcsolta a melle előtt a karját, az arcára reményvesztett kis mosoly ült ki, és felnézett Valentinára. – Ég veled, Valentina! – mondta Julia. Könnyek peregtek le az arcán. – Ég veled, Cica!

412

Ég veled, ég veled, Julia! A Cica kiugrott Valentina kezéből, leugrott a Katakombák tetejéről, és elszaladt, be a temetőbe. Valentina megfordult, és követte. Érzékei úgy nyíltak ki, mint ablakok és ajtók. Minden beszélt, énekelt hozzá, a fű, a fák, a kövek, a rovarok, a nyulak, a rókák: mind megállt, és abbahagyta, amivel éppen foglalkozott, úgy nézte az elszálló kísértetet; mind hozzá kiáltottak, mintha hosszú ideig lett volna távol az otthonától, és tanúi lennének győzelmes bevonulásának. Sírköveken és bokrokon repült keresztül, élvezve hűvösségüket és sűrűségüket. A Cica a Libanoni Cédrus alatt várta, Valentina utolérte őt. Együtt repültek az Egyiptomi Sugárút fölött, és érkeztek le a főútra. Ha voltak is ott más kísértetek, Valentina nem látta őket; a természet köszöntötte őt; a sírokon lévő angyalok egyszerűen csak kövek voltak. Valentina átlátott a dolgokon, és beléjük látott. Látta a mély sírokat a bennük egymásra rakott koporsókkal; látta a koporsókban a hullákat, vágyakozó testtartásukkal és esdeklő mozdulataikkal, a régen csonttá és porrá lett testeket. Valentina szinte eksztatikus, zsigeri vágyat érzett, hogy meglelje a saját testét. Most gyorsabban repültek; kő és zöld mosódott össze mellettük, és most, végre itt a kis kőből rakott menedék, rajta a NOBLIN felirat, a kis vasajtó, amely Valentinának nem jelentett akadályt, odabenn a néma kis tér, Elspeth koporsója, Elspeth holtteste, Elspeth szüleinek és nagyszüleinek koporsói és hullái. Látta a saját koporsóját, és mielőtt hozzáért volna, tudta, hogy üres. Akkor tehát igaz. Látta, hogy a Halál Cicája mohón dörzsöli pofácskáját a fehér ládához. Valentina rátette a kezét Elspeth koporsójának lakkozott fájára, ahogyan egykor Robert. Most mi legyen? Felkapta a Cicát, és kiment. Bizonytalanul állt az úton. Egy kislány jött felé. Dúdolt magában, és a léptei ütemére lóbálta a sapkáját. Levendulakék ruhácskája a tizenkilencedik század végének divatját követte. – Szia! – mondta udvariasan Valentinának. – Jössz? – Hová? – kérdezte Valentina. – Gyűlnek a varjak – mondta a kislány. – Repülni fogunk.

413

– Miért van szükségetek varjakra? – kérdezte Valentina. – Magatoktól nem tudtok repülni? – Ez más. Még nem csináltad? – Új vagyok – mondta Valentina. – Ó! – A kislány továbbindult, Valentina vele ment. – Szavamra, nem vagy te amerikai? Hol szerezted a macskádat? Itt senkinek nincs macskája... amikor éltem, volt egy Maisie nevű cicám, de ő nincs itt... – Valentina követte a kislányt a temető nem anglikán protestánsok számára fenntartott részébe, ahol sok kísértet várakozott, kis csoportokban csevegve. Ezen a részen a közelmúltban vágták ki a fákat; szabadon nyílt az égre, a sírkövek között csak tönkök maradtak. Kísértetek pillantottak Valentinára, majd elfordultak. Nem tudta, illene-e bemutatkoznia. A kislány odébbállt. Most visszajött, magával hozva egy rendkívül kövér férfit, aki olyan öltözéket viselt, mintha rókavadászatra indulna. – A papám – mondta a kislány. – Szívesen látunk, szavamra – mondta Valentinának a férfi. – Van kedved velünk tartani? Valentina habozott; félt a magasságtól. De miért ne?, gondolta. Halott vagyok. Immár semmi sem bánthat. Azt tehetem, amit akarok. – Igen – mondta. – Szeretnék. – Pompás – mondta a férfi. Felemelte a karját, és egy hatalmas varjú huppant le eléjük károgva, peckesen. Mintha taxit hívnánk, gondolta Valentina. Kisvártatva varjak százai keringtek fölöttük. Minden kísértet akkorára zsugorodott, hogy megfelelő nagyságú legyen, és felugrott egy-egy varjú hátára. Valentina utánozta őket. Egyik éteri karjával a varjú nyakát karolta, a másikkal a Cicát, két térdével a varjú testébe kapaszkodott. A hatalmas varjúsereg egyszerre emelkedett a Highgate temető fölé, velük a kísértetek, sötét ruhájuk és halotti leplük úgy verdesett a szélben, mint a madarak szárnya. Elrepültek a Waterlow Park fölött, fordultak egyet, és elszálltak a Heath fölött, egyre tovább, amíg a Temzéhez értek, onnan a folyót követték kelet felé, túl a Parlamenten és a Westminster-hídon, túl a rakparton, a Londonhídon, a Toweren, tovább, tovább. Valentina szorosan ölelte a

414

varját. A Cica a fülébe dorombolt. Olyan boldog vagyok, gondolta meglepetten. A nap akadálytalanul sütött át a kísérteteken, és a varjak árnyékától elsötétült a folyó. Miután Valentina eltűnt a szeme elől, Julia egy kis ideig állt a nyitott ajtóban, hallgatta a madarakat. Aztán becsukta a zöld ajtót. Visszament a lakásába, főzött magának még egy kávét. Leült az ablakba, nézte a temetőben hajladozó fákat, ahogy zöld leveleik közül ki-kivillant a sírkövek fehérje. Hallgatta a ház csendjét, a frizsider duruzsolását, figyelte a régi rádiós órán a számok változását. Feltétlenül szerzek egy kutyát, gondolta. Délután takarított, és vacsora után telefonon beszélt Theóval. Julia elégedetten és egyedül feküdt le, és álomtalanul aludt. Amolyan eleven nap volt: a ház körül a földek élénkzölden virítottak, és Sussex ege úgy kéklett, hogy a szem is belefájdult. Elspeth kora este levitte sétálni a babát. Hasfájós fiúcska volt, és a séta néha akkor is megnyugtatta, amikor semmi más. Most nyugodtan szuszogott a kendőbe kötve, az anyja mellén. Elspeth a hosszú úthoz ért, amely kicsinyke otthonukhoz vezetett. Most már sötét volt, de a holdtölte fényében látta maga előtt az árnyékát az úton. A nyári rovarok éneke mindenfelől körülvette, a csillogó kórus takaróként borult a földekre. Hetek óta figyelte Robertet. Hosszú, rossz időszak következett azután, hogy ide költöztek. Robert nem tudott hozzászokni a térhez, a csendhez; hiányzott neki a temető, és minden adandó alkalommal vonatra szállt, hogy Londonba utazzon. Ritkán szólt Elspeth-hez; mintha visszavonult volna a maga láthatatlan Londonjába, és ott élt volna a nő nélkül. A hatalmas kézirat érintetlenül állt az asztalon. Aztán megszületett a baba, Elspeth pedig a tisztán fizikai világban találta magát: az alvás illékony kincs lett, a szoptatás bonyolultabb, mint ahogyan emlékezett rá. A baba sírt, ő is sírt, de Robert legalább felébredt, és végre észrevette őt. Szinte meglepődött a babán, mintha egész idő alatt azt hitte volna, Elspeth csak viccel azzal, hogy viselős. És Elspeth meglepetésére a

415

baba képes volt arra, amire ő nem: Robert újra hozzálátott, hogy befejezze a disszertációját. Hónapokon át dolgozott, tökéletesen koncentrált a baba okozta káosz kellős közepén. Elspeth lábujjhegyen járt körülötte, hogy meg ne törje a varázst, de a férfi azt mondta, nem kell. Azt mondta, a lárma fura módon segíti. – Mintha a kézirat azt akarná, hogy be legyen fejezve – mondta, és a nyomtató minden éjjel kattogott, egyre több új lapot bocsátva ki. Ma este Elspeth szünetet, elakadást érzett: a világ új rendhez igazodott. Valami készülőben volt; a kézirat már majdnem elkészült. Elspeth gyalogolt a babával a sötétben az édes illatot árasztó földek között, és örvendezett. Itt vagyok, élek. A kezét a baba fejére tette, hűvös kezével kitapintotta puha fejecskéjét. Elfogta a mindig jelenlévő megbánás, és az élettelen Valentinára gondolt a hálószoba padlóján. Elspeth-nek nem volt sem válasza, sem védelme ez ellen a kép ellen. Élénken felragyogott az emlékezetében, aztán elhalványult. Ment tovább. A ház olyan volt, mint egy töklámpás, ablakaiban narancsvörös fény izzott. Az összes lámpa fel volt gyújtva. Elspeth átvágott a kerten, a hátsó ajtóhoz ért, be a konyhába. A rovarok neszei elhalkultak. A ház nagyon néma volt. – Robert? – mondta, vigyázva, hogy ne legyen túlságosan hangos. Bement a nappaliba. Senki. Robert íróasztalán takaros papírtorony állt. A Highgate temető története. Az összes dosszié és jegyzet eltüntetve. Az egészben volt valami végleges. Elspeth elmosolyodott. – Robert? A férfi nem volt a házban. Aznap éjjel nem tért vissza. Múltak a napok, és a nő végül megértette, hogy a férfi nem tér vissza soha többé.

416

Nem tudtam volna megírni ezt a könyvet Jean Pateman, a Highgate Temető Baráti Társasága elnökének rendkívüli nagylelkűsége nélkül. Túl azon, hogy tanított a temetőről, és megengedte, hogy ott idegenvezető legyek, nagyszerű barátnőm és ihletőm volt. Igen hálás vagyok a Highgate temető személyzetének: Hilary Deeble-Rogersnek, Richard Quirknek, Simon Moore-Martinnak, Pawel Ksytának, Aneta Gomulnickának, Victor Hermannak és Neil Luxtonnak segítségükért a temetési szokásokat és gyakorlatot illetően, és amiért derűsen és türelmesen válaszoltak számtalan kérdésemre. Különösen lekötelezett dr. Tony Jelliffe és John Pateman, akiknek kutatásai és tudós útmutatása rendkívül fontos volt ennél a munkánál. Köszönet Christina Nolannek, Susan Nortonnak, Alan Petersnek, Eddie Daley-nek, Tracy Chevalier-nek, Stuart Thorburnnek, Ian Kellynek, Mary Openshaw-nak, Justin Bickersteth-nek, Greg és Becky Howardnak, Jean Ettingernek, Judy Robertsnek, Rowan Daviesnek, Ken Carternak, Bob Trimmernek, Christian Gilson-nak, Steve Hanafinnek, Matthew Pridhamnek, Samantha Perrinnek, Alex Mahlernak, Judith Yuillenak és a Highgate temető valamennyi régi és jelenlegi barátjának és idegenvezetőjének, akik voltak szívesek megengedni, hogy velük

menjek csoportjaikkal, és zaklassam őket, miközben könyvelnek. Megtiszteltetés volt velük dolgozni. Hálám és szeretetem Joseph Regalnek vakmerőségéért, lelkierejéért és a hagyományostól eltérő gondolkodásáért, valamint rendkívül sokat segítő szerkesztői munkájáért. Köszönet Lauren Schott Personnak, Markus Hoffmann-nak és Howard Sandersnek kiváló tanácsaikért és útmutatásukért az irodalomban és az életben. Köszönet Barbara Marshallnak és Michael Strongnak. És köszönet Caspian Dennisnek és Abner Steinnek a barátságért és a nagyszerű ügynöki munkáért. Köszönet Dan Franklinnek a bölcs szerkesztésért és a nem konvencionális gondolkodásért, és amerikanizmusaim kijavításáért (franciaablak; honnan tudtam volna?). Köszönet Rachel Cugnoninak, Suzanne Deannek, Chloe Johnson-Hillnek, Alex Bowlernak, Liz Foley-nak, Roger Bratchellnek és Jason Arthur-nak a Random House UK-nál; Marion Garnernak és Louise Dennysnek a Random House Canadánál. Dank und Liebe Hans Jürgen Balmesnak, Isabel Kupskinak és Brigitte Jakobeitnek az S. Fischer Verlagnál. Köszönet Nan Grahamnek mélyreható szerkesztéséért és könnyű kezű változtatásaiért; alig várom a következő közös munkát. Köszönöm, Susan Moldow, Paul Whitlatch, Rex Bonomelli és Katie Monaghan a Scribnernél. Hálás vagyok a Ragdale Foundationnek és a Corporation of Yaddónak a szállásokért, ahol dolgozhattam és a British Librarynek a kutatásban nyújtott segítségért. Köszönet a Highgate Scientific and Literary Institutionnak is a könyvtárukban töltött termékeny délutánért. Köszönet Lisa Ann Gurrnak, Ethan Lavannek és a kis Gurr Lavaneknek, Jonathannek és Natáliának szívélyes vendéglátásukért. Külön köszönet Lisa Ann Gurrnak, amiért felhasználhattam a kísértetfák történetét, és amiért kölcsönvehettem A Halál Cicáját. (Sajnálom, hogy meg kellett ölnöm.)

Hálás köszönetem Hayley Campbellnek, Neil Gaimannek, Antonia Rose Logue-nak és David Drew-nak a balettnál töltött szívderítő délutánokért. Köszönet Noan D. Fredericknek a latin fordításért és a segítségéért a fordítással kapcsolatos dolgokban. Köszönet Ana Rita Piresnek Martin és Marijke fantázia-taxizásának portugál fordításáért. Hálás köszönet Bert Mencónak a holland nyelvvel és minden Hollandiával kapcsolatos segítségért. Köszönet John Padournak a nélkülözhetetlen rajzokért a képzeletbeli Vautravers-ház lakásainak beosztásáról, amelyek sok melléfogástól megkíméltek. Köszönet Janet Lefley-nek az írás és a beszélgetés hosszú napjaiért a Kopi's-nál; köszönet Jesse Thomasnak, Mary Drabiknak, Catalina Simonnak, Jesus Mendesnek és Jesus Reyesnek azért a sok orosz teáért és rokonszenvért. Köszönet az ihletért, a tanácsokért, a kutatásban nyújtott segítségért és/vagy a kézirat elolvasásáért: Lyn Rosen, William Frederick, Jonelle Niffenegger, Riva Lehrer, Bert Menco, Danea Rush, Benjamin Chandler, Robert Vladova és Christopher Schneberger. Köszönet Patrícia Niffeneggernek segítségéért a varrással kapcsolatos kérdésekben és Beth Niffeneggernek, valamint Lawrence Niffeneggernek a támogatásukért. Köszönet Sharon Britten-Dittmernek a barátságáért és a káosz megfékezéséért. És köszönet April Sharidannek csendes erejéért és józan eszéért, megdöbbentő íráskészségéért és művészetéért, és amiért segített létrehoznom a magam művészetét.

A Highgate temetőben minden idegenvezetés után áll valaki a míves kapunál egy zöld adománygyűjtő ládikával, és a látogatók távozáskor gyakran beledobálják fölösleges aprópénzüket. A pénz segít a temető fenntartásában és megőrzésében, amely 2009-ben mintegy napi 1000 font sterlingbe került. Pompás, régi temetőket fenntartani ugyanis sajnos sokba kerül. Amennyiben szeretnék segíteni a Highgate Temető Barátait munkájuk folytatásában, kérem, fontolják meg az adományozást. Ezt megtehetik bárhol éljenek is, amennyiben felkeresik a PayPal.com Send Money oldalt, és beütik a temető PayPal címét: [email protected]. Köszönöm Audrey Niffenegger

Kiadta az Athenaeum Kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó: Az Athenaeum Kiadó ügyvezetője 1086 Budapest, Dankó utca 4-8. Telefon: 1-235-5020 www.athenaeum.hu [email protected] Szerkesztette: Vincze Orsolya Műszaki vezető: Rácz Julianna Borítóterv: Weiler Péter Tördelés: Malum Stúdió Készült a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.-ben, 2010-ben Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató

Audrey Niffenegger író és grafikus, 1963-ban született Michigan államban, az Egyesült Államokban. A chicagói Northwestern Universityn alkalmazott grafikát tanult. Első regénye Az időutazó felesége (Athenaeum, 2009) rögtön a legelismertebb és legnépszerűbb írók közé emelte. Évekig dolgozott a londoni Highgate temetőben idegenvezetőként. Jelenleg is Chicagóban él, a Columbia College professzora.