KONCZ ERZSÉBET TÜKÖRCUKOR

e-book

FELNŐTTEKNEK

KONCZ ERZSÉBET

TÜKÖRCUKOR A lélek tovább hasad

naplóregény

Kötelespéldány

all rights reserved 2005

Vigyázz, veszélyesen ő s z i n t e !

Vész-sikítás tör magának utat, ajtót, üveget… a végeredmény mindig ellentéte a vártnak. Tombol bennem a semmi. Úgy élek, ahogy a kedvem tartja – a kedvem borzalmas. Nincs kedvem. Fájó húsba vájó, vérző penge… szalad a testbe… Nem csoda, hogy mindig mindenki fáradt, ha minden elalvásnál meghalunk, és ébredésnél megszületünk, minden nap. Ez nagyon fárasztó. Ha ezt valahogy ki lehetne küszöbölni, lehet, hogy évtizedekkel tovább élnénk. De az meg mire jó? Hello. Megint én. Ha még nem untok. Ha igen, hát olvassatok mást! Most jutottam odáig, hogy ezt az írásom is bemásolom a gépembe, csak hogy elüssem valamivel az időmet. Ezzel egyébként is szeretek foglalkozni. Tudjátok, az illúzió, hogy csinálok valamit. Nosza hát!

Olvasok, aludni próbálok, nem megy, olvasok… újabb álmatlan éjszakát töltöttem el. Mintha sűrűsödnének. Hiába vagyok baromi fáradt, meg álmos, mégsem… Előbb arra gondoltam, két bögre (négy adag) kávé majd helyre tesz. Hát helyre is tett, viszont a másodikba krémport helyett capuccino port tettem, gondoltam, akármilyen rossz is az irish cream ízű, a mostani krémpornál nem lehet rosszabb, de tévedtem. Csak azért nem öntöttem ki, hogy elvegye az éhségem. Mellesleg emiatt kezdtem újra szedni a legelső bogyóm, a Rexetint, mivel rá van írva, hogy csökkenti az étvágyat, de baromira nem teszi. Csütörtökig szedem, akkor van dokilátogatási időpontom, aztán, ha addig semmi, kérek Zoloftot. Meg valami tisztességes altatót, végre. Hosszúnak ígérkezik a mai nap. Jobb esetben (ideális estben) egykor kelek. Úgy simán elmegy egy nap. Így még azt se tudom, mivel ütöm el az időmet egyig. Mondjuk végre kitakaríthatnám a szobám. Sportolhatnék is egy keveset. Meg még mittudomén. „Az értelmes ember nem unatkozik.” Hallottam már számtalanszor. Baromság! Mi van akkor, ha az értelmes ember inkább az unalmat választja, mint az elvégzendő teendőket? Ja, hogy akkor meg ne nyavalyogjon, hogy unatkozik? Miért ne? Egyébként nem tudom, miért írok most. Nem tudom, mi értelme van. Ugyanis előző könyvemet lezártam. Kezdjek egy újat? De ki lesz kíváncsi egy ugyanolyan jellegű olvasnivalóra? Talán a többi pszichiátriai beteg, akik (mint én) nem tudnak mást kézbevenni olvasás céljából. Magamból indulok ki. Érzem, nem lesz nekem jó ez a Rexetin, ha így folytatom kávézási szokásaim, márpedig nem áll szándékomban felhagyni vele. A kávéval. Mert ez az egyetlen dolog, ami helyettesíteni tudja az édességet. Mint a heroinistáknak a metadon. A kávé segítségével jöttem le az édességről. Mondhatni absztinens édességfüggő vagyok.

Most jött a hirtelen felismerés: lehet, hogy irodalom szakra kéne járnom valami egyetemre? Lehet, hogy azt bírnám. Á… nem jó. Mire mennék vele? Meg ahhoz is kell egy középfokú nyelvvizsga. Á… ejtve van ez is, hogy a rosseb egye meg! * Ahogy elnézem, egyre nehezebben kaparászom elő agyam legaljáról a mondatokat. Ideje lenne egy borozásnak, már csak az alkotás kedvéért is. Jó fél éve ott figyel a sarokban egy üveg pezsgő. Ami ott is marad. Legalábbis, ha rajtam múlik. Általam nem lesz elfogyasztva, az biztos. Nem szeretem a pezsgőt. Borozni meg ki a nyavalyatöréssel menjek??? * Hát jobb is, hogy kihúztam az előző pár oldalt, nem sok értelme volt. Egy tanulságot viszont levonhattam belőle: nem szabad írnom, ha nincs miről… Szünet… most muszáj ennem… mindjárt jövök. Visszajöttem. Ettem édesítőszeres tejfölös túrót. Igen nagyon jól esett a szervezetemnek. Szóval folytatom a begépelést:

Amit rendkívül sajnálok: elhagytam a kedvenc hosszú ujjú pólóm valószínű, a vonaton, bérletkeresés közben. Nyilván este tíz tájékán a vonat félhomályában a sötétkék pólóm nem nagyon tűnik ki az olajzöld ülésből. * Nem tudom, hogy ez a mai nap miért megy százszor nehezebben, mint szokott. Miért unatkozom sokkal erősebben, mint máskor. Pedig kiporszívóztam a szobám. Azt hittem, ezzel majd elmegy az idő. Mondjuk tegnap antidepire ittam, ami megmagyarázná, miért vagyok ennyire agyoncsapott. De ilyet csináltam már máskor is, és akkor nem volt ez. Társasághiányom van. * Négy óra. Éjjel. Már egy órája csiripelnek a madarak. Ők sem tudnak aludni? Kell valami löket, érzem, különben nem bírom ki. Kávé. Csak az a baj, hogy az éppen aktuális itthoni kávét akár kábítószernek is minősíthetnék, annyira üt. Na iszom egyet asszem. Hozzá meg bekapkodok egy pár szem C-vitamint. Mondjuk 150 milit. Nem. Inkább 200-at, csak bírjam ki a napot. * Csak tudnám, miért fáj ennyire, és mi fáj ennyire, amikor lenne minek örülnöm: a könyvem, meg mínusz három kiló. Mégis annyira fáj, és olyan hirtelen csapott le már megint, mint a gillotin. És tudnám, miért nem tudok írni, mikor ennyire fáj! Ezt tulajdonképpen tudom is. Befejeztem egy könyvet. A további írásnak nem nagyon látom értelmét. Inni akarok. Bepiálva mindig tudok írni.

* Azt te csak hiszed, hülye naiv kislány! Mostanában bepiálva se tudok. Miről írhatnék? A múltkori pár napos debreceni alkoholkúrámról? Jó volt. Már ami jó volt. Amikor a vekeri-tavi fesztiválon voltunk. Azon kívül meg akartam dögleni. Meg még miről írhattam volna? A marék altatóról, amitől segítséget vártam egy impulzívabb pillanatomban, de végül kevesebbet aludtam tőle, mint nélküle? Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. Írhatnék az időnként elöntő gyermeki rajongásról, ragaszkodásról, majd az ezt felváltó apatikus depiről, a fájdalomról, ami kettészakít. De minek? Ezekről már írtam, asszem. Jelen pillanatban macskaszőr tömi el szemem, orrom. A kis drágám ragaszkodóbb lett egy ideje. Azt mondják, ember és állata hasonlítanak egymásra. Tökéletesen igaz. Vajon melyikünk vette át kitől? A macskám tőlem, vagy fordítva? Magányos vagyok. iszonyú magányos. Pedig az előbb annyi mindenkinek elküldtem mailben egy képet, hogy aki megnézi a címlistát, azt hihetné, tele vagyok barátokkal. Fenét! Nem ártana valami hasznosat csinálni, ha már itthon ülök egész nap. Gondoltam, írok, legalább az illúzió meglegyen, hogy csinálok valamit. Mióta itthon vagyok, kétszer annyit eszem. Sajnos. Úgy tűnik, Debrecen jó hatással van rám evésügyileg. Ott elég volt napi két banán, vagy egy zsömi, meg persze az elmaradhatatlan vörösbor, este. Lehet, hogy ez a titka mindennek. Minden bizonnyal. * Oké, megpróbálok írni, ha másra nem vagyok képes, de még erre se, mert számtalanszor buzdít írásra grafomán késztetésem, mindig elvetem az ötletet, mert nem tudok mást, csak amit már belefoglaltam előző könyvembe. Ki lenne kíváncsi a folytatásra? Életem folytatására? Még én magam se. Na jó, egy-két hozzám közel álló személy. De ők könyv nélkül is részesei lehetnek. Ennyit erről. Na, közben elrohantam a szüleimmel bevásárolni, spontán. Folytatom.

Szakosodni kéne. Mondjuk könyvet írni az anorexiáról. Nem jó. Nem vagyok egy tipikusan anorex csaj. De még bulímiásnak se vagyok jó. Mostanában nem is zabálok. Mégkevésbé hányok. Hát akkor mi? Borderline-nak tökéletes szemléltetőeszköz. De ezt meg ki nem szarja le? Elizabeth Wurtzel ezt már megírta előttem. Szilágyi Cs. Tibor is. Most meg én. Megelőztem magam. Ennek legalább örülök. Nem tudom, észrevettétek-e, körbe-körbe forgok, nem jutok előrébb, visszajutottam ugyanoda: Ki a fene lesz kíváncsi a folytatásra? Körforgás az életem. „Eszeget a semmi, én meg élvezem, körbefog, körbeforog a félelem, rettegek, hogy mindezt elveszíthetem.” /Szilágyi Cs. Tibor: Harakiri/

A fenébe is, hogy kényszerítenem kell magam minden egyes következő mondatra! Hogy lesz ebből könyv?! Megmondom: SEHOGY! Élményhiányom van. Márpedig ma sem megyek sehova, mert az egy darab ezresem nem kéne elinnom a ZP-ben Supernem koncerten, ráadásul egyedül. Hátha megint spontán elmegyek Debrecenbe, és oda kell a zsé, márcsak vonatjegyre is. Na, jön ez, csak el kell kezdeni… gyorsan mégegy mondat, mégegy… á, halott próbálkozás ez. Mint minden más. Majdnem. Valaki mondja meg! Ja, most nem az ismert LGT számra gondoltam. Bár az se rossz. Hanem arra, hogy valaki magyarázza el nekem, mi a rohadt életet keresek én ezen a nyomorult világon?! Valaki szóljon hozzám, megnyugtató hangon! Még a végén magamnak fogok hangokat hallucinálni. Csak a rádiót nyomatom egész nap, csak, hogy az illúzió meglegyen: Nem vagyok egyedül. Különben, ha nem, akkor is. Így lettem kitalálva. Mellesleg miért érzem magam mostanában fizikailag betegnek, mikor nem is vagyok az? Vagy legyek teljesen beteg, úgy istenigazából, vagy sehogy, de ez a köztes állapot, határeset… ez gáz. Taccsra veri az embert. Engem. Mint egy zombi, úgy jövök-megyek a lakásban. Kezdek megint feloldódni a térben. A bőröm eggyé válik a levegővel, ezáltal elveszítem határaimat. Szétmállok. Vajon ez pszichotikus tünet? Egyszerre vagyok éhes és a jóllakottságtól rosszul. Ez meg mi? Tényleg rosszul vagyok basszus, mi a rohadt élet van? * Hogy mi a rohadt élet van? Honnan a rohadt életből tudjam? Csak azt tudom, hogy egy üveg bor után próbálok józanodni itthon, két nagy bögre kávéval. Illetve a másodikkal. Aminek most lett vége. Valaki megmondhatná már nekem, miért fáj mindig mindennek a vége. Miért rettegek már a dolgok elején a végétől?! És miért van az most, hogy nem tudom úgy leírni, amit akarok, amin járattam az agyam egész idefelé a vonaton, mert „egész úton hazafelé azon gondolkodám…” hogy mi a rossebet fogok ide írni, hogy a ’csába fogom elmagyarázni azt, ami annyira fáj! És persze, hogy nem sikerül! Elcseszett egy író vagyok! Akkor legalább azt tudnám, miért függök ennyire az emberektől, és miért tud rámszakadni a semmiből a végtelen magány. Előbb (maradék alkohollal az agyamban) brutális baromságokat irkáltam a Burára. Eggyel több szégyellnivaló. Mint az, hogy hazafelé a vonaton leült mellém egy csövesforma, elég szimpi volt, hozzám is szólt, megkérdezte, hogy miért csináltam ezeket a vágásokat a karomra. Csakhogy mindezt angolul tette, az én angoltudásom meg ott kimerül, hogy a „do you speak english” kérdésre rávágom, hogy „a little bit”, amiről azt se tudom, hogy helyes-e, mindenesetre megértik. Szóval angolul hogy magyaráztam volna el neki, amit még magyarul is nehéz? Csak ültünk egymással szemben, én a legnagyobb zavaromban csak egy kislány-mosolyt tudtam produkálni, ő meg csak kérdezgette, hogy „why? why?” Valaki magyarázza el neki, ha látja! Mit akartam még mondani? Ja igen. Hát azt, hogy persze, hogy elbarmoltam azt a pénzem, amit „jobb időkre” tartogattam, mert persze, hogy kellett egy üveg bor, aztán egy szendvics, ami mellesleg egész napi kajám, utána kávé. Hát persze. Kávé.

VILÁG ÖSSZES KOFFEINJE, IDE HOZZÁM!!! És még alkohol, még, még, még… most semmi nem elég, hogy kiüssön! Valaki tud még egy szakmát a művészeten kívül, ahol előny az alkoholizmus? Ha igen, megyek! Ja, ami még az előzőkhöz kapcsolódik: Engem mindig minden csöves (nem ironikusan használom a „csöves” szót. Én bírom őket.) megtalál, hogy adjak nekik aprót, vagy cigit. Miért??? Én meg a hülye empatikus agyammal adok is. Tényleg nem tudom, miért vonzom őket. Az egyik egyszer azt mondta, hogy lát valamit bennem. Vagy röntgenszeme volt, vagy csak az üveg boromból szeretett volna, mindenesetre a próféta szóljon belőle! Miiii ez??? Supermario aladdinosítva??? Tévét nézek. Ahogy végiggondolom a mai élménygyűjteményem, csak ennyit mondhatok: mai tapasztalatom: a világ nagyon elszaródott. Valami nagyon nem úgy működik, ahogy kéne. Semmi sincs rendjén. Milyen rövid volt most ez a tv-sziget. Vagy csak alkoholos állapotban megy olyan gyorsan az idő, hogy nem bírom követni? KÉREK EGY ROHADT LELKI FÁJDALOMCSILLAPÍTÓT, KÜLÖNBEN KETTÉSZAKADOK!!! Nemhiába iszom ennyi kávét. Mellesleg kéne mégegy bögrével. De azért mégiscsak este 11 van. Csak tudnám, mit fogok csinálni éjszaka. Nincs olvasnivalóm. A Harakirit háromszor olvastam el egyhuzamban. Vagy négyszer. Már ezt se tudom. Aludni lehet, hogy tudnék, de semmi ingerenciám hozzá. Egyáltalán semmihez. Az öngyilkossághoz talán. De ezt hagyjuk inkább máskorra. Jobban teszem, ha elmegyek zuhanyozni. Mellesleg a fejem már megint fáj. Pontosabban az arcom. A temérdek kávé teszi? * Lehet, hogy tegnap este nem négy kávéval kellett volna kezdenem a kijózanító akciómat, és akkor talán nem forgolódtam volna órákat az ágyamban álmatlanul. A változatosság kedvéért ijedten szomorú vagyok, némi csalódással fűszerezve. Majd kifejtem, ha akarom. Ebben a füzetemben még nincs is vérlenyomat. Nosza hát! * Miért gondolom mindig, hogy ez most más lesz? Miért lelkesedem be mindig túlságosan ennyire? Túl naiv voltam már megint. Mindig túl magasra emelkedem, ahonnan nagyon nagyot lehet esni, én meg esem is. A kérdés: Az aktuális szakadék most milyen mély? * Na! Valami témát adjatok már nekem!

* Éppen most döntöttem meg a rekordomat a tizenkettedik kávémmal. Nagyon éhes voltam, muszáj volt vedelni. A baj az, hogy nem laktam jól. Na mi van? Eddig tartott a Rexetin áldásos éhségcsökkentő hatása? Rám férne már egy Debrecen-kúra. * „Létem, ha végleg lemerült, Ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantú mezővé a sziklaCsípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt Hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít Káromkodásból katedrálist? Létem, ha végleg lemerült, Ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva A szerelmet a túlsó partra!” /Nagy László/ G. ajtaján olvastam ezt kimenet-bejövet, ha akartam, ha nem. Akartam, mert tetszett, tetszik. * Olvasom Moraviától az Unalom című könyvét, ami egyáltalán nem unalmas, viszont az a tény, hogy kitalált szereplőkről ír, és ez az egész nem egy megtörtént eset, ettől értelmét veszti az olvasás. Alig tudok a szöveg tartalmára odafigyelni. Nem tudom rögzíteni a figyelmem, mert az agyamban csak ez jár: Minek olvassam, ha ez nem igaz? „Az ember szájában naponta egy liter nyál termelődik.” Hallom a RádióCafé tudásmorzsáját. Hát erre az információra tényleg nagy szükségem volt így a kávéivás kellős közepén!  Most van még csak délelőtt egy óra. Illetve délután. Ilyenkor szoktam kelni. Nem tudom, mi a rohadt élet van, hogy ma is felébredtem fél tízkor. Nem szeretem ezt. Mivel fogom így eltölteni a napom? Írásra vagyok ítélve megint. Mondjuk ez jó. Baj akkor van, ha már ez se megy. Mint most.  “-Mi a különbség geológus és teológus között? -Ég és föld.” Most hallottam a tévében.

Az az igazság, hogy lenne mit papírra vetnem, de minek? Gondolom, unalmas. Változatosság kedvéért fáj. Elmondjam, mi? Majd máskor. Most asszem, 14 éves vagyok. De lehet, hogy három. Asszem, ez a kettő váltakozik most. Itt abbahagyom. Holnapra is kell valami elfoglaltság. Csak még valami, mielőtt bevágódom az ágyba olvasni: Miért fáj most megint ennyire, hogy legszívesebben kést szúrva a mellkasomba pusztítanám el, ami benne van???

* Valami más olvasnivaló után kell néznem, mert nem tudom kiverni a fejemből azt a tudatot, hogy ez az egész (mármint Moraviától az Unalom) csak kitaláció, fantáziaszülemény. Nem veszi be a szervezetem. Csak depressziós irodalmat tudok fogyasztani. Kezdjem el negyedszerre is a Harakirit? Ha már itt tartunk, tegnap az írójával álmodtam, és megkérdeztem tőle, miért halott, amikor nem is az, aztán hirtelen átváltozott a Bátyámmá, és azt mondta: Ez egy jó kérdés. Szóval könyv kéne, de már megint jókor jut eszembe, mert holnap csak délig lesz nyitva a könyvtár, és ha netán felébrednék korábban, akkor sem kapom össze magam annyira, hogy utcaképes legyek. Miért is írkálok ilyeneket? Tököm tudja! Már megint élmény-, és gondolathiányom van, ezáltal írni se tudok, ezért inkább olvasok. Majd visszajövök, ha lesz miért. Na pá! * Visszajöttem, bár nem volt miért, nincs rá elég indokom, ha csak nem elég indok rá, hogy unatkozom, és így akarom magam hasznossá tenni. Illetve csak próbálom. Nyaralni akarok. Mindegy, hol. Nem luxusszállodára gondolok. Elég lenne egy sátor, néhány jó barát, meg pár üveg vörösbor. Inni akarok és dohányozni. Jelenleg ez a legkedvesebb tevékenységem. Ha egyedül lennék itthon, még azt is megcsinálnám, hogy lemennék a CBA-ba egy üveg borért, és meginnám szépen lassan, egész este, egyedül, a Burára írogtva, meg a füzetembe… Rég volt az, amikor egyedül még nem ittam. Csak a pénzt sajnálom magamra. Másra nem, csak magamra. Kézzelfogható barátokat akarok! Tulajdonképpen felhívhatnám Bélát, hogy igyunk meg egy üveg bort, ha ráér, már csak azzal az ürüggyel is, hogy visszaadjam neki az oklevelét, ami nálam maradt, amikor megőrzésre tettem el a hátizsákomba. Vagy felhívhatnám Gabót, hogy hadd menjek el hozzá Debrecenbe, de ő meg mindig dolgozik, ha nem, akkor alszik, és nem akarom azzal zaklatni, hogy engem kelljen szórakoztatnia. Szóval azt akartam mondani ezekkel, hogy én soha nem kezdeményezek találkozót, annyira félek a visszautasítástól. Így csak itthon ülök, unalmamban iszogatva a kávékat, amivel olyan viszonyt sikerült kialakítanom, mint régen az édességekkel: minden egyes kávé mégegyet követel maga után. S z é t a k a r o m s z a g g a t n i a z a l k a r o m. *

Újra a szokásos: Nem bírom magam rávenni a sportolásra, egyszerűen nem látom értelmét. Semmit sem ér. A Rexetin pedig eddig tartott. Mármint a hatása. Vagyis négy nappal ezelőttig. Négy napja zabálok, ami azt jelenti, hogy nem egy tál müzlit eszem, hanem kettőt, de a faláskényszerem még etetne, többet, még többet… kitölti minden gondolatomat, agyam minden kis rejtett zugát, és lefoglalja minden energiámat. Éjfél van. Túl korán. Gondoltam, elütöm az időt azzal, hogy begépelem az írásom a füzetemből, aztán letettem erről, mert amit a könyvem (hú de jól hangzik) befejezése óta firkálgattam, nem tartom arra érdemesnek, hogy bevigyem a gépbe. De elszaródott most hirtelen minden! Vagyis csak a hangulatom. Totál fáradt vagyok mostanság. Biztos vashiány. Hát, amennyit (nem) eszem mostanában… Úgy vágyom valami vaskészítményre, mint máskor egy bögre kávéra. Mellesleg az se jönne rosszul. Várok, várok, várok… reggel az éjjelt, éjjel a reggelt, várom, hogy egyik óra menjen a másik után, állandóan siettetném az időt. Mire várok? A halálomra? Valószínűleg. Asszem, már tudom, hogyan leszek öngyilkos: h a l á l r a u n o m m a g a m. * Most hallottam, hogy evés nélkül akár egy hónapot is kibír az emberi szervezet. Hát a szervezet az lehet, csak az akaraterő nem. Asszem, be is rakok az arcomba egy kis sültalmát. Ennyit erről. * Újra itthon, két pohár vörösbor és pár szál cigi után. A bátyámmal voltunk a Hunniában. Na ezt a pár sort majd jól át kell írnom begépeléskor. Szóval ismét négy kávéval kezdtem kijózanító akciómat. Asszem, szavakkal nem tudom kifejezni most, amit érzek. De még lerajzolva sem. Festenem kéne. Mivel azt most nem fogok, megpróbálom elmagyarázni. Nincs bennem semmi konkrét érzelem, csak f á j. És szakadok el a valóságtól egyre inkább. Bámulom a tévét, kapcsolgatom ide-oda, csakhogy teljen az idő, minél később feküdjek le, hogy holnap minél később keljek. Közben vedelem a kávét, így este 11 tájékán, csakhogy enyhítsen kicsit ezen a brutális fájdalmon, meg csalódáson, ami már nem is tudom, hányadik, de nem múlik, hogy rohadna meg! * Mit lehet tenni, ha az ember nem alszik még éjjel fél háromkor sem? Olvasni? Írni? Felkelni és inni pár kávét? Ezt így mind, ebben a sorrendben? Melyik mellett döntsek? Eléggé ramatyul vannak a belsőségeim. Lehet, hogy az a második pohár bor tette, mert igencsak szappaníze volt neki. Ahogy ezt gépelem be, eszembe jutott egy baromság: Új könyvem címe: Hogyan foglaljuk el magunkat egész éjjel. Kézikönyv alvászavarban szenvedőknek. 

*

Na, hát nem túl sokat aludtam, most viszont reggel fél tizenkettőkor, ultrabrutálul bekávézva visszamászom az ágyamba olvasni. * Huhh… milyen kávét fogok én mindjárt inni, így éjjel három körül! Megtehetem. Senki nincs, akit zavarnék a mikró zúgásával, csipogásával. Megtehetem a szervezetemmel is, még nem figyelmeztetett: Hé csaj! Hagyd abba ezt az életmódot! Még csak most kezdem élvezni. Virrasztások, hajnali kávék, borozgatások… kurvajó! Majd abbahagyom az első szívinfarktusom után. * Franc! Miért ébredtem fel három óra alvás után hajnali hétkor??? Úgy tűnik, nem játszadozhatok büntetlenül a szervezetemmel. Úgy tűnik, visszaütött. De nekem akkor is szükségem van egy bögre kávéra. * Megint a szokásos menetrendszerinti “szerelmi csalódásomat” élem. Nem, nem vagyok szerelmes (dehogynem), és nem hagyott el senki, vagyis nem szó szerint, én mégis ezt élem át, amikor valaki már régen adta jelét, hogy szeret. Tudjátok, amiről már írtam. Mint ahogy arról is, hogy annyira szar, amikor nincs miről írnom. Asszem, mindenről meséltem már, amiket érzek, meg gondolok, már amik eszembe jutottak. Persze, volt egy időszak, ami kimaradt dokumentálás szempontjából. Szerencsésebb lennék, ha tudnék verseket írni. Akkor nem lennének ilyen holt idők. * Mivel gyógyítják a szerelmi bánat néven futó személyfüggőséget? (na ugye, megmondtam). Azt mondják, idővel. Baromság! Nekem abból tengernyi van, mégis betegebbnek érzem magam, mint bármikor. Olvasni próbálok. Csak próbálok. Nem tudok odafigyelni rá. Kényszeríteni kell figyelmemet, hogy a szövegre irányuljon. A film nem ilyen. Arra csak rá kell bambulni és belefolyik az agyamba. Leginkább most arra lenne szükségem. A belülről rágcsáló fájdalom nem hagy az olvasásra koncentrálni. Új módszert találtam a falcolásra. Helyesebben új ezközt hozzá: Gyógyszeres levél. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe?! Kurvajól esett! Egészen felvillanyozódtam ettől! Olyan érzés, mintha levegőhöz jutnék végre egy hosszú fulladás után. SZUPER! Fél öt van. Csodálatos a hajnal. Már vagy öt perce az ablakban lógok. Na nem szó szerint. Csak szívom magamba a hajnal illatát. Csodás! *

Újabb fájó reggel, fél egykor. Újabb harc az evéskényszer ellen, újabb kés a mellkasomban. Hogy lehet ezt kibírni? Nem bírom elviselni, hogy ha egy kicsit nem figyelek oda, egy szempillantás alatt elveszíthetek embereket. Emiatt minden percemet az tölti ki, hogy “rettegek, hogy mindezt elveszíthetem.” ANNYIRA SZERETNÉK ELTŰNNI A FÖLD SZÍNÉRŐL!!! * 13:40. Kábé ilyenkor kezdem a napom mindig. Most is. A kávéktól fájdalmasan lüktet a fejem. Mégsem áll szándékomban felhagyni vele, mert szeretem. A levelezőrendszerem többször nem működik, mint amikor igen, mégsem váltok mailcímet, mert szeretem. Érzelmeim aktuális célszemélyéről nagyon le kéne szakítanom magam, mert kicsit sem illünk össze, de képtelen vagyok rá. Mert szeretem. Valamit akartam. Asszem írni. De nem lényeges. Szomorú vagyok, mi más lennék?! Azonkívül egyre kisebb gyerek leszek, annak ellenére, hogy rohamosan öregszem. Egyre nagyobb a korkülönbség én és én között. Nyújtják ugyan a kezüket egymás megmentéséért, de túl nagy szakadék van közöttük. Közöttünk. * Hajnali négykor felismerve, hogy ebből nem most lesz alvás, felkeltem, és most forró kakaót kanalazgatok. A kávé tegnap soknak bizonyult, pedig nem ittam többet hatnál, ami nálam igen kevés. Éjjel megnéztem egy filmet a tv2-n. Kísértések. Ez volt a címe. Kissé rámjött a para az utolsó jelenetétől. Még mindig magam előtt látom: Egy cigány kislány dobálja magát rituálisan, valami tűz előtt, közben borzalmasan énekel, és az egészben van valami ördögien gonosz. Ezzel a szertartással ölt meg egy lányt, féltékenységből. De nem ez borított ki, hanem maga a látvány, a transzba esett, boszorkánykinézetű cigánylány a forgó szemével. Mindez éjjel egyedül a lakásban. Mondanom sem kell, azóta se aludtam semmit. Nem hagy nyugton egy rohadt szúnyog. Itt zümmög a fülembe. Bár mostanában nem esznek. Biztos nem szeretik a begyógyszerezett véremet. Ha belegondolok, azóta nem szeretnek a szúnyogok, amióta zabálom az antidepiket, meg hangulatstabilizálókat. Vajon ezek hogy hatnak a szúnyogokra? Drogos szúnyogok. Fáj a torkom. Asszem, mandulagyulladásom lesz. Iszom még egy kakaót és beveszek vele egy csomó C-vitamint. Hiába próbáltam a kávét kakaóval helyettesíteni. Két bögre kakaó után kellett az a kávé. Most már jobb. Még csak öt óra. Ahogy elnézem, ez a napom is hosszú lesz. Fáradok. * GYŰLÖLÖK SZERETNI ! ! !

* De csak azért, mert fájdalmas. * Na már megint azért görnyedek a füzetem fölött, hogy valamennyire hasznosnak érezzem magam. Na persze ahhoz firkálgatni is kéne bele valamit, nem? Dehogynem. Pár napja találtam a neten egy hirdetést, miszerint mail-ek továbbításával kellő mennyiségű zsét lehet szerezni, és ez meglehetősen reménycsillogtató hatással volt rám. Gondoltam, végre én fogom magamnak megkeresni a züllésemhez való pénzem. Hát igen. Keresni. Találni is kéne már. Szóval ebből az internetes reménykeltő melóból semmi sem lett, mivel több ponton is gyanús a dolog. Nagy valószínűséggel átverés az egész. Egy nagy kamu. Fájdalomcsillapítóként iszom a kávét. A szemem alatt most már álladóak a piros pöttyök a temérdek édesítőszertől. Hogy mi fáj? Még mindig ugyanaz. Lehet ez ellen valamit tenni? Úgy értem, lenevelhetjük erről magunkat szándékosan, vagy csak bízzam magam az időre? A társaság minden bizonnyal jót tenne. Jó vicc. Honnan akasszak le egyet? -Jó napot! Egy társaságot szeretnék. -Sajnos az kifogyott. Adhatok helyette magányt, bánatot, és csalódottságot. -Akkor azt kérek. -Becsomagoljam? -Nem. Itt fogyasztom. * Elhagytak. Bőgök. Minden értelmét vesztette. * Leültem netezni, miután kisebb kihagyásokkal egy órát járkáltam a szombámban, meg onnan ki-be, úgy, hogy közben szánt szándékkal verjem be a könyököm az ajtófélfába. Nézem Szilágyi Cs. Tibor honlapját. Talán jobban tenném, ha inkább élőkkel barátkoznék, nem? Közben azon járatom az agyam, hogy nem volt-e kevés mára a folyadékból. A vizet utálom. Igyak kávét? Vagy kakaót? Jelen pillanatban egy dolgot tudnék inni. Na mit? Mondanom sem kell. Nem kell valakinek egy szív? Nekem már nem. Túlságosan fáj ahhoz, hogy megtartsam. Jelentkezem donornak. Ha valaki végez lobotómiát, szóljon, megyek! Próbálgatom a határaim: Vajon hányszor kell még brutálisan bekávéznom éjszakára, mire rájövök, ettől nem fogom magam jobban érezni? És vajon mennyi kell ahhoz, hogy közelebb hozza a szívinfarktust? *

Ez a legszarabb: Amikor túl álmos vagyok az olvasáshoz, de az alváshoz meg túl éber. Mi van a kettő között? Ébren álmodás? Amúgy fél három van. Éjjel. “Vállad két éber sarka közt ha sisteregve átcsap tudom, több vagy mindannyiunknál benned vakít a bánat.” /Pilinszky/ Ez most csak beugrott az “éber” szó hatására. * Egész nap meredten figyelem a telefonom, a mailjeim, és a Bura fórumot. Életjelet várok. Nem tudom, meddig lehet viselni ezt a mérhetetlen fájdalmat. És mi van utána? Még mindig… Még mindig…

Még mindig…

* “végre egy kérdésre vár csak a válasz a titkod hadd legyek én végre ha a boldogtalanság fáraszt talán jóvá tehetném…” Ákosra nyiszálom a kezem. Látni szeretnéd? Tessék! Nos, mivel ez nyomtatásban nem fog látszani, ezért kommentálok: Itt vérfoltok láthatók. * Az éjjel megnyugtató csendességében újra a Harakirit olvasom. Olvasnám, ha végre békénhagyna ez az éjjelilepke. Mit akartam? Ahogy elnézem, agyamból is esnek ki a létfontosságú téglák. Egy Dormicumra lenne szükségem most azonnal, ugyanis fáradt vagyok veszettül, de nem tudnék aludni, mert pörgök, mint egy centrifuga.

Ajjajj… beindult a szobámban tartózkodó másik éjjelilepke is. Ez egy kicsit méretesebb az előzőnél. A hangja akár egy helikopteré is lehetne. * Asszem, most már tényleg meghibbantam! Zoli elhívott inni, aminek iszonyatosan meg is örültem, mert egy ilyen piálós bulira úgy vártam, mint a megváltásra. Volt kb. tíz percem, hogy elkészüljek, amit meg is tettem rekordidő alatt, ezekután felhívtam Zolit, hogy meggondoltam magam, és lemondtam az egészet. Hogy miért? Mert készülődés közben gondolkoztam, és olyanok jutottak eszmbe, amik lemondatták velem a régen várt piás bulit. Kifejtsem? Majd, ha akarom. * Hajnali fél tizenegy. Rohadt fáradt vagyok. Csak azért kukorékolok ilyen korán, mert le se feküdtem. Így könnyű. Anyukámnak segítettem elvinni Pestre egy bazinagy virágcsokrot hajnalban. Odafelé megcsípte az ujjam valami méhszerű (utána valószínűleg meghalt koffeinmérgezésben), de nem tudom, mi volt az konkrétan, mert nem láttam, csak a fejemet basztatta valami, odanyúltam, és akkorát csípett az ujjamba, hogy bennemaradt a fullánkja. Gondolhatjátok, milyen érzés volt. Aztán elkezdett a fájdalom felfelé kúszni a vénám mentén. Már olyan szépen elképzeltem, hogy esetleg belehalok, de nem lett semmi komoly. Nekem soha nincs semmi komoly fizikai bajom, bármennyire szeretném. Hazafelé meg feltartott két jehovista hittérítő, ennek köszönhetően öt perccel késtem le a vonatom, a következőre meg vártam másfél órát, baziéhesen, így nekiindultam hami után nézni, de mivel anyagi korlátaim szűkre voltak szabva (100 ft), csak három darab fornettire futotta. Nem mentem vele sokra. Na ennyi történt az alatt az idő alatt, amit alvással töltöttem volna el. Baromi éhes is vagyok, de basszus nem tudok enni, mert már egyetlen lenyelt falat sem kell ahhoz, hogy érezzem magamon a hízást, szó szerint, fizikailag. Iszonyú. * Valaki magyarázza el nekem, hogy az alvástól miért leszek még sokkal, de sokkal fáradtabb! * Egy újabb rekordom: Tizennégy kávé, azaz hét nagy bögrényi. Ezentúl már csak így fogom mérni. Egyszerűbb. Kéne még, de már erőszakot kell vennem magamon, hogy ne legyen belőle tizenhat adag. És még csak negyed hat van. Délután. * Sziasztok! Éjjel két óra, és én már másodszor ébredek fel. Az első éjfélkörül volt. Amikor eredetileg elaludni szerettem volna. Valami nem úgy működik, ahogy kéne. Ne kövessétek a kávés példámat, mert így jártok! *

Valami kellemes zeneszám megy éppen a kedvenc rádiómon. Nem tudom megmondani, mi az. Lehet, hogy ciki, de én a legtöbb számnak nem tudom az előadóját, meg a címét, mint ahogy még a leghíresebb színészeket sem tudom beazonosítani. Ez azért van, mert soha nem látom együtt a színészt és nevét, illetve nem hallom együtt a számot és címét. Szóval a zeneszámnál tartottam, amitől mindig szomorú leszek. Olyan szomorúan kellemes zene ez. Nem kellemesen szomorú, mert az egészen más. Levelezőrendszerem hibáinak repertoárja kiegészült azzal, hogy napokat késnek a mail-jeim. Kurvajó!  Pedig olyan jó érzés látni reggelente a kék háttérből sárga csíkkal kiemelt új villanyküldeményeket! * Hát most se sikerült betartanom azt az örök fogadalmam, miszerint nem hányok többet, de lecsúszott egy plussz adag müzli, nem hagyhattam, hogy zsírrá alakuljon. Ilyenkor kapom mindenkitől a “jótanácsot”, hogy sportoljam le, és nem alakul zsírrá. Na igen. De én csak EGY adag müzlit szándékozom lesportolni, ennélfogva, ha véletlenül többet eszem, attól meg kell szabadulnom. A sportolás még mindig fennáll. Ezt értse már meg valaki! Ha már sport, meséltem már, hogy maratont futottam egyszer? Csakhogy eldicsekedjek ezzel egy kicsit. Erre büszke vagyok. Elfelejtettem múltkor megemlíteni. Szóval jártam ilyen tömegmegmozdulós futásokra. Jó buli egy ilyen. Tényleg. Adnak pólót (nekem már nem férnek el a szekrényben), meg útközben banánt, innivalót…, és ami a legjobb (a célbaérésen kívül) a hivatásos bíztatók, akik zenélnek az út szélén, meg ökörködnek, meg a nemhivatásos, éppen arra járó buzdítók is sokat tudnak segíteni. Hihetetlen energiát adnak. A maraton után egyébként egy 24 órás fejfájást kaptam. Sokáig úgy gondoltam, hogy nem ez volt/lesz az egyetlen maraton az életemben, de ahogy elnézem magam, ettől egyre távolabb kerülök. Főleg, hogy itt van egy karnyújtásnyira a szobakerékpár. Mindegy. * Bakker! Most esett le! Most, hogy már megint a Harakirit olvasom, és a “ház-mintlélek” szimbólumról magyaráz benne. Szóval most jöttem rá, hogy nekem a szobám egy szó szerinti átjáró, és az életem is az. Jönnek-mennek. Mi van, ha ez összefügg? És ha ilyeneken múlik az egész, akkor mi értelme van a pszichoterápiának? * Ez kibaszás, vagy simán hülyeség? Ezt küldtem előbb sms formájában. Fogalmazhattam volna úgy is, hogy “Te most kibasztál velem, vagy csak hülye vagy?” de azért mégiscsak visszafogtam magam. Úgy érzem, meg vagyok bántva. Ha megbántanak, támadok, akár az állatok. Ja, találkozóm lett volna, ha még nem derült volna ki. Sejtem, hogy mi van. Nem fejteném ki, most itt. Egyébként mi értelme van mindennek? Úgy értem, felkelek, netezem, biciklizem, írok, filmet nézek, olvasok, lefekszem. Mire jó az egész?

“A DOHÁNYOSOK KORÁBBAN HALNAK”. Most láttam a kék Bond dobozán, (amit Gabónak vettem törlesztésül, mert szerintem már legalább két doboz cigijét elszívtam) na szóval ezen a feliraton nevetnem kell, komolyan! Akár ezt is írhatták volna: “ÖNGYILKOSOK! DOHÁNYOZZATOK!” Milyen morbid lenne, ha a dohánycégek a halnivágyókat céloznák meg, mint elsődleges vásárlókat? A dolog komolyabb oldalát nézve viszont szomorú a helyzetem, mert így nő az esély arra, hogy túléljem a szeretteimet. Úgy értem, majdnem minden ismerősöm dohányzik, és nekem nem kell az a fájdalom, hogy… nem vagyok képes befejezni érthetően a mondatot, úgyis tudjátok, mire gondolok. Egyszerre meghalni, úgy kollektíven, mindenkivel, akit szeretek, ez lenne az igazi. Akkor senkiben nem maradna fájdalom. * Hajnali hat felé, a tegnapi tizenakárhány kávé után, és a közelgő szív-, illete pánikroham előtt, én nem is tudom, miket írok. Ígérem, leszokom a kávé nem rendeltetésszerű használatáról, ígérem abbahagyom, de nem most. Bárhogy is fekszem, menekülnöm kell a helyzetből. Tegnap az éppen aktuális pszichiáteremmel azt próbáltuk kitalálni, hogy mi lenne az az erő, amiért nem hagynám el sorra a terapeutáimat egy dühroham után, megszakítva ezzel a terápiát. Szóval, hogy ne lépjek ki a helyzetből azonnal. Azt mondta, ha az ember fizet a kezelésért, jobban megbecsüli. Persze rögtön hozzátette, hogy ő nem kérhet pénzt, és nem is fog, mert sztk-s doki, de ez akkor is egy nagy baromság, mert akkor már azért is otthagynám, mert mi a fenéért fizetnék olyanért, amit utálok?! Egyértelműen érthető, nem? Túl világos van már az elalváshoz. Talán nekem is szükségem lenne egy olyan szemfedőre, amilyen a Lady Speed Stick reklámban van Laura Colt-nak, vagy kinek. Talán igen, talán nem. Régen nagy hülyeségnek tartottam. Amióta viszont reggel próbálok meg elaludni, szükségét érzem. Három órát aludtam csak, bakker! Mondom, többet nem kávézom be estére ilyen nagyon. Hogy szemléltessem kicsit étkezési szokásaim, leírnám Anyukám egyik megszólalását: Holnap eszünk valamit? Ő viccesnek szánta. Hát, nem is tudta, mennyire eltalálta a helyzetet. Vagy talán tudta. Napi egy kakaóscsiga, vagy müzli, vagy zöldségkonzerv. Eredmény: Egy ideje nem jön meg (nem az eredmény, de az se). Fogyás nulla. Ti értitek ezt? Mellesleg így hajnalok hajnalán iszonyú éhes vagyok. Egyetlen deci kávét sem tudnék leönteni a torkomon., de lehet, hogy mégis az lesz. Jobb, mint ha ennék. * Délután fél nyolc körül van, és én a Zöld Pardonban ülök, egyedül, három deci vörösbor mellett. Szívom a kék Bondot, amit Gabónak vettem hétfőn. Nemrég még a tesómmal boroztam a Hunniában, de túl korán le kellett lépnie, gondoltam, beugrom ide, úgyis Sugarloaf koncert lesz mindjárt, az nem olyan rossz.

Legaktuálisabb aggodalmam tárgya: Kedvencem telefonja üzenetrögzítőre van állítva. Mire következtessek paranoid gondolkodásra beprogramozott agyammal? Még legalább egy óra van koncertig. Mi a fenyőt csinálok itt addig? Iszom a vörösborom, és szívom a cigiket. Egyedül. Nem túl szívderítő. Költök magamra. Hosszas gondolkodás után így döntöttem. Elhatároztam, baromi őszinte leszek. Nem mintha eddig nem lettem volna, de most mégjobban. Szóval eddig nem szívesen borozgattam el a pénzem egyedül, mert arra gondoltam, hátha megint leruccanok Debrecenbe spontán, és oda kell a zsé, de hát nem várhatok mindig a bizonytalanra. Magányosabb vagyok bárkinél, most. Mindig. Ki mondja meg nekem, miért van söríze a boromnak? Csak a képzeletem játéka az egész? Mivelhogy azóta érzem, amióta a pincérsráctól kértem egy hamutálat, és mivel nem tudott adni, csak egy majdnem kiürült söröspoharat tett az asztalomra, hogy abba hamuzzak. Brutálisan szeretnék most valami ismerőst magam mellé. Kit? Na kit? Ki lehet találni. * Nincs jobb dolog a világon, mint részegen zuhanyozni! (Na jó, van, de ez annyira jól esett, hogy valahogy ki kellett fejeznem.) Folyatni magamra a forrónál is forróbb vizet, amitől izmaim olvadnak szét, a szívem dobban még egyet, utolsót, csontom előbukkan, vérem folyik… Ne tessenek semmilyen horrorisztikus dolgora gondolni, csupán a fogyókúrák következtében kirajzolódó medencecsontomról, és állandóan véresre kapart sebeimről beszélek. Az utolsó szívdobbanás pedig csak vágykép volt. De biztos ti is éreztétek már azt, amikor jólesően nagyokat dobban a szívetek a mellkasotokra zúduló forró víz miatt. Hajnali három múlt. Nem, ezt a bekezdést már nem olvasom el, nem írok tovább, leteszem a könyvet, nem veszem kézbe a füzetem, tollam, mobilt kikapcsolom, most már tényleg aludnom kéne, bármennyire is utálom. De ezt még ideírom: Ma felhívott valaki, gőzöm nincs, ki, csak egy csaj üvöltött bele a fülembe, én meg vissza, hogy “TESSÉK? NEM HALLOM!” Ugyanis koncerten voltam. Ennyi. Jó éjszakát! * Le kéne lépni jövő hétre, de nagyon. A baj az, hogy ha alkalmam nyílik valahova valakivel elmenni, nem élek a lehetőséggel. Így marad az unalom. De ha lenne mit csinálnom, ahhoz meg semmi kanalam. Például nem bírom magam rávenni, hogy levágjam a hajam, kitakarítsam az erkélyt, lemenjek a boltba. Mert nem ezekre vágyom. Hanem egy bizonyos (esetleg egy másik bizonyos) személy társaságában kellemesen eltölteni az időmet. Ha ez nincs, más se kell! Hülyeség, tudom. Hogy miért akarok jövő hétre lelépni sürgősen? Mert lesz a Sziget, és ha nem vagyok ott, akkor ne is halljak róla, mert csak fájdítja a szívem, márpedig holnaptól még a csapból is a Szigetet fogják folyatni. Milyen jó is lenne ottlenni! Ehetnék akármilyen

szemetet. Na nem szó szerint, nem kell megijedni, csupán a mostani étkezési szokásaimnak szeretnék végre eleget tenni, miszerint semmit nem kívánok jobban mint a kakóscsigát, pilótakekszet, meg kávét. Arra már rájöttem, hogy semmivel nem leszek egészségesebb, ha egészségesen táplálkozom. Akkor legalább olyanokat eszem, amiktől jobban érzem magam. Kakaóscsigát, pilótakekszet, kávét. Van most valami filmes magazin a rádióban. Erről az jut eszembe, amit egyszer hallottam szintén rádióban: Már nemtudomki rendszeresen megálmodta filmeinek témáit, de sosem írta le. Aztán egyszer volt neki egy nagyon intenzív, nagyon szuperül filmrevihető, fantasztikusan jó álma, hirtelen felébredve le is jegyezte az egészet. Amikor reggelt felkelt, csak ennyi volt a papíron: egy fiú és egy lány találkoznak. Na, nekem is volt valami hasonló, még Tündérhegyen, de nem írtam le, csak álmodtam valami nagyon filmeset, kerek történet volt jónagy csattanóval a végén. Felébredve félálomban még bevillant, hogy meg kéne filmesíteni, és abban a pillanatban kiszaladt a fejemből a megálmodott történet. Úgy folyt ki az agyamból, mintha vizet engedtem volna át a kezemen, szó szerint. Hát mit mondjak, sajnáltam. * Hogy a rosseb egye meg! Mondtam, vagyis gondoltam ma zuhanyozás közben, mikor az istennek nem sikerült rekonstruálnom, min járattam az agyam hazafelé a vonaton. Merthogy piálni voltam ma. Hálisten, emiatt sikerült kibírnom a napot evés nélkül. Egész napi fogyasztásom tárgyát képezte négy bögre kávé, egy üveg vörösbor, egy capuccinó, aztán itthon még két bögre kávé. Elég sokan szokták nekem mondani ilyenkor, hogy: Hát te annyit ehetsz, amennyit akarsz, amilyen vékony vagy! Tudjátok ti, hogy ez mekkora baromság??? Hát nem pont azért vagyok vékony (mellesleg nem is vagyok az), mert keveset eszem?! Szóval szerintük zabálhatok. Na persze! Aztán megcsinálom a Super Size Me 2-t. Csak én nem McDonald’s-kaján fogok élni egy hónapig, hanem palacsintán, kakaóscsigán, túrórudin, és pilótakekszen! És iszonyatosan jól fogom magam érezni ettől! Igen! Kábé két napig. Mert a harmadikon észreveszek magamon plusz két kilót, és attól kezdve minden egyes étkezést egy kiadós hányás követ majd. Kell ez? Francokat! Szóval ne mondja nekem senki, hogy annyit ehetek, amennyit akarok, mert baromság!!! Egyébként megfigyeltem, én csak a pár napos debreceni alkoholkúráim során tudtam fogyni, de akkor naponta egy kilót is. Ja igen, erről akartam szövegelni amúgy. Valaki megmondhatná, miért tud minden hirtelen ennyire elszaródni! Én már csak a reggelt várom, hogy ihassam a kávéimat! Még tizenegy óra addig. Már megint pörgök, mint egy centrifuga. Rohadt életbe! Most leginkább szállnék, kitárt karokkal, összevissza, lassan, és a vállammal meg a karommal érezném a kellemesen hűsítő levegőt. Ezzel szemben, asszem, olvasni fogok. Bármi jöhet, csak ne kelljen még aludnom. Akár egy kisgyerek. Anyaaa, nem akarooook aludniiii! Hát persze, az olyan szomorú. Azzal vége van már megint valaminek. Vége a napnak. Nem bírom elviselni a dolgok végét. Folyton rettegek tőle. Huhh, de fáradt vagyok! Az alkohol kifáraszt. Lehet, hogy ezért fogyok tőle?

Apukám talált nekem valami pszichiátert, állítólag fődoki az OPNI-nál. Félórát dumcsizott vele, ezután kész borderszakértő lett. Az elmondásából ítélve jófej doki lehet. Egy baj van csak. Illetve elég sok, de összegezve: Nem hiszek az egészben, mivel már párszor volt ilyen, hogy Apukám talált nekem dokit, elmentem, megnéztem, beszéltem az éppen aktuálissal, és közölte, hogy hát ő igen elfoglalt, és nem tud vállalni, de a kollégája… Köszönöm szépen! Én nem akarom mégegyszer elmesélni az elejéről az elmesélhetetlent, már megint szorongani az ismeretlentől, mégegyszer telefonálni a telefonfóbiámmal, ráadásul (kizárólag) szerdán reggel 11kor tudja fogadni a mobiljára érkező hívásokat, (amikor még javában aludnék), merthogy fődokikánk igen elfoglalt, fontos ember ám! Éjjeli fél három van. NEM AKAROK ALUDNI, A ROHADT ÉLETBE! NEM AKAROM AZ ELMÚLÁST! Lehet, hogy létre kéne hoznom egy jó kis alváshiányos állapotot, hogy akarjak aludni. Csak nem tudom, meddig tartana ez az akarás. Talán egyszeri alkalom lenne. Akkor majd legfeljebb alszom kétnaponta. Jó, nem? -Brutálisan fáradt vagyok! -Akkor miért nem alszol még mindig? -Mert sz e n v e d n i j ó ! Senki nincs itt, magammal beszélgettem képzeletben. Igen, szenvedni tényleg jó! Valljuk be. Egyébként egy XL-es méretű éjjelilepke tanyázik a függönyömön. Mit gondoltok, féljek tőle? Amúgy előbb már megpróbáltam aludni, de egész jó ürügyet találtam, hogy felkeljek: Ittam egy multivitaminos pezsitabit, ami mellesleg finom is (tesco gazdaságos meggy ízű), így egy kis vitamint is juttattam a szervezetembe, és reggel, mármint egykor, nem kell ezzel tömnöm a gyomron térfogatát, marad hely a kávéknak . Még gyorsan valami ürügyet alvás ellen! Valaki üssön le, mert én magamtól nem fogok aludni! Akár a rossz gyerek! Valószínűleg nem kellett volna éjfélkor benyomnom az arcomba két bögre kávét, és akkor talán már rég aludnék. Így viszont majdnem rosszul vagyok. Bedugult az orrom, gőzöm nincs, mitől, meg kezd fájni a fejem, és a mellkasom feszít belülről. Ennék is valami szilárdat végre már egyszer valahára. Na de most azért keltem fel ma már sokadszorra, hogy leírjak valamit. A kortárs szó fogalmán gondolkodom. Egyre többektől hallom, hogy nem szeretik. Nekem semmi bajom nincs vele. Azt mondták, hogy a szó jelentése: még él. És hogy ezzel az a bajuk, hogy még élőnek definiálni valakit, mégiscsak morbid. Tényleg az. De szerintem egyáltalán nem ez a szó jelentése, ugyanis van egy csomó (állítólag) kortárs író, akiknek semmi közük a mai korhoz, de még élnek. Aztán van a Harakiri írója, aki tavaly meghalt, de nála kortársabb nincs a világon. Szóval szerintem csak stílusbeli eltérés van kortárs, és nem kortárs között. Jajj de szeretném, ha valaki, vagy valami átsegítene engem a holnapon! *

Három bazinagy bögre kávéval a szervezetemben is egy kilóval kevesebbet mutat a mérleg! Mindjárt eldobom magam a gyönyörűségtől!  Ja, tegnap nem is meséltem, mi volt a borosüveggel. Természetesen nem volt nálunk bornyitó. Természetesen azzal próbáltuk kinyitni, ami éppen a rendelkezésünkre állt: toll, erős faág, kulcs, ilyesmik. Ez a kibontó manőver kivétel nélkül mindig sikeresen végződik. De mivel kivétel erősíti a szabályt, hát íme: Valami gyártási gebasz lehetett az üveggel, mert a parafadugó többszöri benyomására is visszaugrott, az üveg viszont nem jól viselte ezt a megerőltetést, és egyszerűen beroppant az alja, mi meg csak ledöbbent arccal néztük, hogy folyik bele a Dunába egy egész üveg borunk. Nem volt más út, újat kellett venni. Tanultam az esetből, mostantól rendszeresíteni fogok egy bornyitót a hátizsákomban. Sose lehet tudni. * Ki a fene gondolta volna, hogy még a depressziósok sem képesek megérteni, hogy ha teszek valami jókedvű megjegyzést, attól a hangulatom még nagyon rohadt tud lenni. Mint most. De ettől még mosolygósan, jópofán be tudok számolni arról, hogy oldschool meséket nézek. Kukori és kotkodát, Pom-pom: mágneskörmű szögkihúzót, ilyesmit. Mondom, hogy gyerek vagyok. Gyerekebb vagyok bárkinél, időnként. “Ámulni még, ameddig lehet, amíg a szíved jó ütemre dobban, megőrizni a táguló szemet, mellyel csodálkoztál gyermekkorodban.” /Áprily Lajos/ Ez egy ballagási szalagomon volt olvasható. Mindjárt bőgök rajta, ahogy vizualizálom, de komolyan. * Ma olyan színű a nyelvem, mint a csau-csauké. Csau-csau lennék? Mi van, ha egy skizo-kutya vagyok, aki egy 21 éves lánynak képzeli magát? 2:52. A Sziget főkapuján még ilyenkor is áramlanak be a “szigetelők”. Webkamerán nézem. Pedig megfogadtam, hogy nem fájdítom ilyenekkel a szívem. Úgy tűnik, szükségem van a fájdításra. Mindegy, mivel. Jövőre egyébként kimegyek dolgozni. Mint takarító. Tegnap vettem az ötletet, amikor a tv szigetben beszéltek egy csajjal, akinek csak az a dolga, hogy napi pár órában szemetet szed. Lesz ingyen hetijegyem, meg minden. Addig meg nagyokat slukkolok az éjszaka levegőjéből a konyhaablakban. * Következő életemben asszem nyitok egy eutanázia-központot, kizárólag öngyilkosoknak. Na ez most jónagy hülyeségnek hangzott, merthogy az eutanázia már önmagában öngyilkosság. De én arra gondoltam, hogy akik nem a

gyógyíthatatlan fizikai betegségük miatt akarják előrébb hozni a halálukat, hanem tipikus depi-öngyiknek. De végülis jöhetne bárki más halnivágyó. Mennyország Rt. Tankcsapda után szabadon. * Mikor menekülhetek meg már végre a munkavállalásomra vonatkozó kérdésektől? Soha? Mindig szar érzésem lesz ezektől, mert olyan, mintha lustaságból, vagy munkaundorból nem mennék el dolgozni, pedig… Ezt már többször, és hosszasan fejtegettem. És bárki bármit mond, NEM elég, ha én tudom az igazságot. Mindenkinek tudnia kell, mert én nem vagyok olyan erős, hogy ellensúlyozzam egy társadalom felfogását. Na, de jó! Most beszéltem meg egy talit. Megyünk vasárnap Római-partra. Borozgatás esedékes. Mi van ma? Csütörtök? * Csak tudnám, mi a rohadt életért nyírják minden egyes nap körülöttünk azt a foltokban növő gazt, és csapnak akkora zajt, hogy ha felébredek hajnali nyolckor, az istennek se tudjak visszaaludni! Azt se tudom, hogy egyik nap miért alszom tizenhárom órát, másik nap négyet, mindentől függetlenül. És ha már a kérdéseknél tartunk, azt is megmondhatná nekem valaki, hogy mi a fenével hozzam magam használható állapotba, három bögre hatástalan kávé után. Mindjárt fel kell gyalogolnom a vonatállomásra, bérletet venni. Kedvem annyi, mint egy döglött felmosórongynak, pedig muszáj, ha nem akarok vasárnap egy plusz százast kiadni vonatjegyre. Tudjátok, miért nincs matematikai Nobel-díj? Mert Nobel feleségének matematikus szeretője volt, és amikor tudomására jutott, meghagyta, hogy a matematikusokat zárják ki a rendeletből. Most hallottam. Ezt nektek matematikusok! * Nem kommentálom inkább egyenes adásban az éppen aktuális dührohamomat, mert azt gondolom, unalmas. Csak annyit, hogy direkt felzarándokoltam a vasútállomásra megvenni a bazidrága bérletem, mert vasárnap nem lesz nyitva az a rohadék pénztár, erre közli velem a nő, hogy diákigazolvány nélkül nem adhat ki diákbérletet. Basszameg! Mondtam neki. Különben meg mi a fene köze van hozzá? Ha nincs, hát nincs, engem büntet meg a kalauz, nem őt. Egyébként pedig van, de nem jutott eszembe magammal vinni, mivel nem most utazom. Úgyhogy rohadjon meg a MÁV ott, ahol van. Csak azért vagyok egyébként ilyen higgadt, mert már kidühöngtem magam a neten. Ha én most perceken belül nem jutok pilótakekszhez, komolyan megőrülök!

Na, vettem. De nem volt az a régi rendes, tisztességes, oldschool pilótakeksz, csak ez a vaníliás. Nem baj, megteszi. Nézzük csak, hány millió kalóriát tartalmaz: 515/100 gramm. Ez meg hány gramm? 180? Hát ez egy kicsit több kalesz, mint amennyit meg szoktam enni egy nap. De tudjátok mit? Most nem fog érdekelni! Most nem! Majd akkor, ha már megettem. Mi jön akkor? Öngerjesztett hányás? NEM! Abból tegnap volt az utolsó. Az éppen aktuális utolsó. Hmm… már a pilótakeksz sem a régi. Vajkrémes izé. Fejlógatás vécébe. Újabb utolsó  * Pilismarótra megyek éppen, Anyukámhoz. Este lemegyünk a Dunapartra egy üveg borral. Na mi ez? Anyukámmal se borozgattam még! Egyébként ahogy üldögélek itt a vonaton, meglehetősen sok, a szokottnál mindenesetre több hippiarc járkálgat be a mellettem lévő vécébe. Züllött, többnaposnak kinéző ruhákban, másnaposságra utaló jelekkel a nyúzott arcukon, színes karszalaggal a kezükön… Szigetre mennek. Jó nekik. Szeretnék én is így kinézni. Büszkén viselném karomon a nemzetközi jelzésként működő Szigetbelépőt. Ilyesmi célt szolgál egyébként a jópár vágott csík is a kezemen. Jó érzés sokkolni vele a járókelőket. Megmarkolni a kapaszkodót a BKV egyik járművén valami prűdebb kinézetű nőci előtt. Tulajdonképpen nekik szól az egész. Fiataloknak meg azért, mert ők nagyobb valószínűséggel értik meg. Bár beszéltem múltkor olyan húszéves sráccal, aki arcomba vágta, hogy ő ezt az egészet elítéli, de hozzátette, hogy én őt emiatt nehogy elítéljem. Szóval értitek. A lényeg, hogy meglegyen az egyensúly. * Te jó ég! Ezt a pár sort jobb, ha kihúzom inkább, amit tegnap éjjel kapartam papírra, tökrészegen, Pilismaróton. Ittunk a Dunaparton. Hárman voltunk négy üvegre. A két vörös még elment, kellett is, de a két fehérrel meggyűlt a bajom reggel. Már úgy, hogy este ittam, és reggel gyűlt meg vele a bajom. Hányás, fejfájás, rosszullét, ilyesmik. Ez valami szőlőt sose látott lötty lehetett. Sosem iszom többet fehérbort. * Elvállaltam egy netes állást, mondtam már? Olyan, mint a múltkori, ami szerintem kamu volt,ez viszont már nem tűnik annak. Mail-ben kapok majd egy csomó levelet, amiket tovább kell küldözgetnem. Na ez is egy hatalmas szorongásforrás nekem. Mi lesz, ha nem tudom megcsinálni, mert bonyolultabb a kelleténél? Egyébként csináltam direkt ennek a melónak egy freemail-es címet, amire naponta legalább hat kéretlen levelet kapok, ami arra bíztat, hogy fogyjak le, és vásároljak olcsón Viagrát. Kösszépen mindkettőt! Amúgy fogyogatok szépen lassan, legnagyobb örömömre! Ötvennégy vagyok. Nem éves! Akkor nagy baj lenne. Ha megérem az ötvennégyet, akkor valamit vagy nagyon elszúrtam, vagy kurvajól csináltam. * Próbálom olvasni a Nincs helyed a temetőben-t. Tizenötéves koromban már sikerült. Öregedtem tőle hat évet, ha nem többet. Még tetszett is a könyv, de most abba kell

hagynom, túlzottan kortársmániás lettem. Mást nem tudok fogyasztani. Még a Zabhegyező valamennyire stílusában olyasmi, de miután elolvastam az Otthon a világban-t, kiábrándultam J. D. Salingerből. Jobb dolgom híján álldogállok a konyhaablaknál, hullócsillagokat nézek, kívánok. Ma sem alszom, korán reggel találkozóm van. * Falling down * Nekem már sohasohasohasohasohaSOHA NEM LESZNEK BARÁTAIM. Már megint elhagytak. Az átvirrasztott éjszaka után találtam meg elektronikus postaládámban a megsemmisítő levelet. Mármint, hogy nem kíván találkozni velem az illető. Kedves, nem? Azóta bőgök. Elküldtem a jó fenébe két kilobájtban. Előbb meg fél órát kiabáltam Anyukámmal bőgve a telefonba, mert nem tudtam eldönteni, hogy elmenjek-e holnap hozzá, vagy ne. Kezdődik a kiborulásos időszakom, azt hiszem. * Már megint fejfájással ébredtem. És nem jött be az a rohadék netes meló sem. Valami piramisjáték, vagy mi. Efféle. Ráment nyavajás hatszát forint. Annyiból elvagyok egy este a Zöld Pardonban. Ráadásul ezt a hatszázat nem is egyszer kellene kifizetni. Jó, mi? Minden reményemnek annyi. Nézzük csak: Nem vagyok képes elvégezni semmiféle munkát, és minden barátom elhagy. Ezek után ne érezzem értéktelennek magam? A depresszió ezen tünetét eddig még nem észleltem magamon: Önmagam elhanyagolása. Nem látom értelmét, hogy rendbehozzam a külsőm. Ugyan kinek? Lát valaki? Francokat! VÉGE! Ez még a tegnapi. Még mindig. Vajon mikor, és mitől kezdődöt ez a “vége”-parám? Az esti mesék végén, a képernyőn megjelenő felirattól? Vége a délelőtti temérdek mogyorós capuccinóknak, és a 3-4 napos esti vörösborkúrának. Paracetamolkúra jön, ahogy elnézem. Az állandó bőgéstől állandó a fejfájásom. Van egy kényszerjátékom: Leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy valami jelentéktelen, apró dolgon változtassak, elkövetkezendő szerencsém reményében. Szóval úgy értem, hogy meg kell érintenem a plüsskutyát az ágyamon például, hogy az elképzeléseim szerint alakuljanak majd a dolgaim. A kényszert fenntartja, hogy működik a dolog, akármilyen őrültség is, tényleg működik. * Ismét Pilismaróton. Néhány pislákoló gyertya fényénél próbálok olvasni valami krimit. Mást nem találtam. Most nem rúgtam be annyira, mint múlt héten. A túróstészta tehet mindenről, amit az első és második pohár vörösborom között vágtam be az arcomba, megtévesztésig hasonlítva egy falásrohamra. Ugyanis nem volt

szándékomban enni, gyakorlott ivóhoz illően tudtam, az evés és ivás nincsenek jóban egymással. Legalábbis az én esetemben, de hát ott figyelt a túróstészta az asztalon, nem eléggé elzárva egy bulímiás csajtól, tőlem. Mit lehet hát várni? Gondolkodom, holnap meneküljek-e haza egyedül, busszal, vonattal, ezzel-azzal, procedúra, hercehurca, miegymás, vagy várjam ki a holnaputánt, amihez semmi kedvem, de akkor legalább Anyukámmal, kocsival. És gondolkozom, lemondjak-e egy vasárnapi találkozót, amit már múltvasárnap is elblicceltem, na de azt a helyzet hozta úgy, ezt meg a sors, hát na, ez van. * Minden bizonnyal bediliztem, különben miért menekültem volna haza tegnap pánikszerűen pilismaróti nyaralgatásomból? Ahol sétálhattam volna a hegyre, főzőcskézhettem volna a kertben bográcsos bablevest, ihattam volna vörösbort, nem kellett volna itthon ülnöm, meg egyéb jó dolgok. A túróstészta volt, mondom. Meg a gyerekfóbiám. * Lehetséges, hogy nem is szándékos lerázás céljából viselkednek velem így a pasik, hanem egyszerűen ilyenek, ilyen “pasiszerűek”, meg minden. Nem? Vagy csak ezt szeretném gondolni, mert jobb így nekem, ebben a hitben. Sose tudom, hogy a dolgokból mennyi részt vesz ki a paranoid gondolkodásom, és mennyit a valóság. * Na, szóval most már igazán illő lenne csinálnom is valamit, írni, úgy értem, mert már majdnem egy hete semmi, se kép, se hang. Mire vagytok kíváncsiak? Tudjátok mit? Inkább ne válaszoljatok, nem akarom hallani, tartok tőle. Jobb, ha nem tudom. Játszunk struccost, dugjuk homokba a fejünket, amit nem látunk, az nincs. Azt véve alapul, hogy ez egy napló, és ugyebár naplót írni a legkönnyebb… már ha történnek az ember életében közzétenni való dolgok… de nem történnek. Most mégis ki lenne kíváncsi a tegnapelőtti x-edik berúgásos akciómra, amit Zolival követtünk el? Egyébként láttunk sünit éjjel az egyik játszótéren, merthogy játszótereken ökörködtünk, mezítláb, részegen, szuper volt. Visszatérve a sünire, kézbe akartuk venni, de nem engedte, mert kimeresztette a tüskéit, de annyira nem, hogy ne lehetett volna megsimogatni. Amúgy, kicsit többet ittunk a szokásosnál, mert belépve a lakásba, Anyukám csak ennyit kérdezett: “Mit ittatok?” Gondolom, látszott rajtunk kellően. Vagy kicsit jobban. Már legalább három hete fel kéne hívnom a következő áldozatot, leendő pszichiáteremet, akit csak szerdán 11 körül lehet, most meg csütörtök van, fél egy. Tegnap Freud-i telefonálás-elfelejtés történt. Hát ez van. Telefonpara. Jajj de megnyugtató, hogy ki van kapcsolva a mobilja! Én hívtam, én igazán megtettem mindent, nem én tehetek róla. *

Éhségem, és álmosságom, mintha kissé összekuszálódott volna. Éjjel éhes vagyok, álmos viszont annál kevésbé. Nappal álmos és fáradt vagyok, de legalább éhes nem. Most az a napszak van, amikor éhes vagyok. Egy jó könyv kéne ide bele a kezembe, de agyszerkezetem kapacitása nem terjedt odáig nappal, hogy eszembe juttassa, augusztus huszadikán nemhogy könyvtár nincs nyitva, de még éjjelnappali se, szóval megint várhatok hétfőig egy jó könyvre. Asszem, keresek a neten ilyen e-book-ot, amilyen az enyém is, aztán rátapasztom szemeimet a monitorra. Pár sor, és megvan a huszonhárom oldal. Ezt már csak azért is ideírom. Még kettő… Már csak egy.. És mára vége. Jóccakát! * Régi pszichológusomnál voltam éjjel, az aktuális pszichiáterem átrendezett szobájában. Többen voltunk. Rettentő nehéz csonka fotelt próbáltam vonszolni a székem helyére, mondván, az kényelmesebb. Lógusom rossz néven veszi az elkényelmesedésemet. Mondom neki erre, kissé pimasz modorban, hogy akár a kávémat is kortyolgathatnám beszélgetés közben, amit visszafogottságomban az asztalon hagytam, mert azért már mégsem kávézgat az ember a pszichológusával kezelés alatt. Újabb felháborodás mindkettőnk részéről, én meg dühömben kimenekülök a helyzetből és a szobából egyaránt. Rendőrök jönnek utánam a régi sulim lovardájába, (vagy lovardám sulijába, mindegy). Egy ellopott kulcsot keresnek. Megszököm előlük, de rámtalálnak, ahogy Csengével ülünk egy patakban, ami egy százhalombattai kis sétálóutca helyén van. Nem tudom, hogy került oda. A lovardában vagyunk újra. Jópáran gyűltek körénk, köztük egy-két tündérhegyi arc. Már őket is gyanusítják a kulcsok ellopásával. Kipakoltatják a zsebeimet, amik mintha feneketlenek lennének, annyi mindent szedek elő belőlük. Többek között marékszámra kavicsot, amiket a patakban ülve sodort a zsebembe a víz valahogy. Aztán a gyógyszereim kerülnek elő, Tegretol egy csomó, meg valami nagy zöld, nem fű, de a rendőröknek nem tetszik. Gúnyosan mondják, biztosan drogozom, azért van ennyi gyógyszerem. Bennem meg megy fel a pumpa, ahogy szokott. Előszedek kulcsokat is, sokat. Ez aztán a gyanús. Mondom, ez itt a tesómé, múltkor nálam maradt, ez itt az enyém, ez a régi kocsikulcs, ez meg a mostani, (nincs is autóm). Próbálom menteni a menthetőt, mondom, gyerekkoromban gyűjtöttem a gyűrűket, persze kulcsokat akartam mondani. GYŰRŰKET??? Kérdeznek vissza. Én meg: ja, ja, kulcsokat. Hülyének néznek, amiért összekevertem a szavakat. Felébredek. Hálisten. Talán az éjjel fél háromkor, nagy adag tejjel bevett 400 milis Tegretol számlájára írható a brutál álom. Dobozból iszom a tejet, és üvegből a bort. Nem egyszerre, persze. Jut eszembe, ha a kukoricaolaj kukoricából van, akkor a babaolaj…? Régi vicc, nem én találtam ki, sajnos.

Van egy megállapodásom magammal: Délután öt előtt nem iszom meg a negyedik bögre kávémat. Ez persze csak mára vonatkozik. Muszáj valahogy féken tartanom magam, nagyon fogy a kávé. Szerintetek kibírom? Fél négy van. Nem bírtam  * Előbb láttam egy filmet, amiben egy családnak az volt a mindennapi játéka, hogy elmesélték, mi volt a csúcspont és mélypont aznap. Ez szimpi. Csúcspont-mélypont játék. Be kéne vezettetnem nekem is. De kivel? Viszont előbb csöngetett valaki kapucsengőn, én meg alig mertem felvenni, mivel éjjel kettő van, a lényeg, hogy nem szólt bele senki, most meg egészen furcsa hangok jönnek a lépcsőházból. Féljek? Félek. Zuhanyozni alig merek elmenni. * Ma is felébredtem 11-kor egyébként. Utálom ezt, túl korai. Mellesleg le kéne ugranom boltba tejért. Kedvem semmi. Nem mondom, honnan kéne még leugranom. Ja, el ne felejtsem megemlíteni: Fogytam fél kilót!!! A végén még tényleg anorex leszek. Bár a tegnapi falásrohamomat követő hányás “fényében” szemlélve a dolgot, kétlem. Apukám kérdezte tavaly ilyenkor: “Hugicka, nem vagy te egy kicsit túl vékony?” Pedig akkor másfél kilóval több voltam. Soha nem lehetek elég vékony! Majd, ha már remegni fogok, és összeesem a táplálékhiánytól, akkor talán. * Ha már úgyis olimpiafíling/fless/életérzés (kinek mi, részemről életérzés) van mindenhol, egy-két “sportágat” nem ártana felvenni a versenyszámok közé: fittyet hányás, baklövés kizárólag palimadaraknak, szőrszálhasogatás, véraláfutás, fedettpályás helyből távolnézés, női vásárlás időre, hangyaszedés boxkesztyűben, női gyorsSírás, férfi hóhányás… Ezek szintén nem az én agymenéseim, tegnap hallottam őket a Cafén. De jók, nem? Még egy pár: versenyhányás bulímiásoknak, Miss Anorexia-szépségverseny… * Minden eddiginél nagyobb evéskényszerrel bajlódom éppen. Hiába vedelem az agyonédesítőszerezett tejet. Szét fogom tépni ezt a kartondobozt itt, és megeszem. Bekapkodom a klaviatúra billentyűit, megeszem az egérlapot, spagettiként fogyasztom el Anyukám fonalait, fűszerként a szárazvirágot, lerágom a karomról a húst, tövigrágom a körmeimet, darabokat harapok ki a combomból, elfogyasztom a könyveimet, a hátizsákomat, a párnámat, takarómat, felrágom a padlóról a parkettát, megeszem a kilincseket, a vas úgyis kell a szervezetnek… bármi, csak múljon már az éhségem! *

Nincs jó megoldás. Erre a megállapításra bírtam jutni, miután reggel (vagyis hajnali) kilenckor (!) felébredtem, mert pisilnem kellett, az éjjel bevedelt temérdek édesítős tej miatt, amit éhségcsökkentő manőverként alkalmaztam. Szóval ha nem ehetek, mert hízlal, és nem ihatok, mert túl korán ébredek, akkor mit csináljak? D Ö G Ö L J

É H E N

* Nemrég egy szentimentálisabb pillanatomban megígértem valakinek, hogy meglátogatom a depressziós fiát a Thalassa házban, hátha nagyobb hajlandóságot mutatna a kommunikációra egy sorstárs kortárs, Thalassa házat megjárt egyeddel – velem. Mármint a fia. A hiba ott van, hogy nem nagyon (= egyáltalán nem) mennék vissza szívesen a helyszínre, tudjátok, ott is volt pár balhém. A másik hiba az interperszonális készségeimben, illetve azoknak hiányában keresendő, és találandó, kisebbfajta szociális fóbiának is betudhatjuk, magyarul: Félek, hogy nem fogok tudni megszólalni. Mindig ez van. Ha kettesben beszélek valakivel, úgy érzem, nekem kell szórakoztatnom, és ha nem vagyok jó beszélgetőpartner, félek, hogy butának, hülyének néz a másik. Nálam egyébként is mindig fulladásba merülnek a beszélgetések. Kivéve, ha iszom. Akkor sokkal könnyebb a kommunikáció. Na és el lehet képzelni engem, mint pocsék beszélgetőpartnert, meg egy depressziós, senkivel szóba nem álló srácot összerakva. Lehet nevetni. Csak az a gáz, hogy megígértem. Nem kéne linkeskednem. Különben is kíváncsi vagyok a srácra. Ajjajjj… mi lesz ebből… * Ma meg az volt, hogy szokásos, elvált szülők sétáltatására mentem a Tesco-ba, és hát eléggé borderline-osra sikeredett a dolog részemről, mert éppen sulikezdési akciókat nyomatott a Tesco, amikre számos szülő elcipelte kelleténél több csemetéjét. Innentől akár el is hallgathatnék, aki nyomonkövette elbeszéléseimet, tudja, mire lehet számítani tőlem, ha tízméteres körzetembe gyerek keveredik, hát még, ha egy egész rakás! Szóval kiborultam, elkezdtem kiabálni, hogy én kiirtom az összes kölyköt a Földről, és pofánrúgom, aki szembejön velem. De ne féljetek kismamák, és nagymamák, nem fogom megtenni soha. Én az a kutya vagyok, amelyik ugat, nem harap. Hát ennyit a bevásárlásról. Hazafelé meg kis híjján egy tömegkatasztrófa áldozataivá váltunk. Pillanatig tényleg azt hittem. Két egymást követő gépjármű úgy előzött meg minket, hogy közben jöttek szembe is, de nagyon közel, és egy hajszálon múlt, hogy átcsusszantak gond nélkül. Mai agyjáratásom: Ha minden nap megírok egy ilyen oldalt, egészen rövid idő alatt összejön egy újabb könyvre való adag. Ha mondjuk egy év alatt akarok végezni ezzel, elég, ha háromnaponta hozok össze egy oldalt. Tiszta lazsálás az egész. Nosza! Éjfél van, és mivel valami lusta könyvtárlátogató nem vitte vissza időben az általam kivenni szándékozott könyvet, most nincs olvasnivalóm. Van még egy, ami után áhítozom, azzal is ugyanez a helyzet. Holnap szerda. Szerdán a könyvtár zárva tart. Mondtam már, hogy az életem egy nagy várakozás?

0:45-kor lesz valami film, megnézem, csak teljen az idő, minél később feküdjek le. Sem enni, sem aludni nem vagyok hajlandó rendesen. Mondom, mint a rossz gyerek. Nem tudom, ma hány kávét ittam, de olyan módon fáj a fejem, fülem, torkom, ahogy a koffeintúladagoláskor szokott, ebből gondolom, hogy sokat. Holnapra is számíthatok egy koffeintúladagolásra. Valahogy ki kell váltanom az evést, amiből ma sokra sikeredett, így holnaptól fogyókúra ezerrel. Huhh…a torkomat meg a gyomromat valami szorongatja. Kávé? * Szóval, mint mondtam, szerda van, könyvtárra nem számíthatok, nézek valami televízió nyújtotta kulturális programot estére, éjjelre. Leginkább a magyar játékfilmeket fogyasztom mostanság, azokból is olyanokat, amiket az elmúlt években csináltak. Talán azért, mert ezek állnak legközelebb a saját valóságomhoz. Közelebb érzem azokat, amikben mondjuk olyanok a helyszínek, ahol én is szoktam lenni. Vagy amiknek a szereplőit meglátom néha a metrón, vagy a Hunniában. Egyébként mint mindig, ma is első utam a mérlegre vezetett, és megnyugodva láttam, hogy a tegnapi zabálásom nem hagyott nyomot maga után, még mindig 53 és fél kiló vagyok. Persze a sokadik bögre kávé után 54, de ez már csak így megy. Éjjel meg olvasgattam még egy indigógyerekekről szóló könyvet, amit már rég vissza akartam adni a bátyámnak, mert nálam van asszem két hónapja, és nem voltam képes belenézni, csak tegnap, legnagyobb unalmamban. A gyerekbölcsességeket olvastam benne, gondoltam, magamba szívok egy kis okosságot. Íme néhány. Ezt például egy nyolcéves srác mondta: “Ha valaki szeret, valahogy másképp ejti ki a neved. Az ő szájából valahogy olyan biztonságosan hangzik” Hát szerintem ez csak a mi képzeletünkön múlik. Na, ezt is egy nyolcéves mondta: “Amikor elárulsz magadról valami rosszat, attól félsz, hogy nem fognak többé szeretni. És aztán meglepődsz, mert nemcsak hogy szeretnek, hanem még jobban fognak szeretni.” Ez olyan hihetetlen, hogy pont egy gyerekektől való kiborulásom után jött olyanom, hogy ilyeneket olvassak. Mintha azt mondaná egy őrangyal, “szeresd őket, tessék, itt van hozzá egy kis segítség” Jó-jó, most gondolom, vannak páran, akik szerint ez őrültség, de akkor is mindig ijesztően pontos az időzítés. Egyszer, depresszióm igen mély pontján, éppen a metróról szálltam le, és nagyon bele voltam esve fájdalmas gondolataimba, azon járattam agyszerkezetem, hogyan bírjam ki aktuális kedvencem nélkül. Abban a pillanatban megláttam egy nagybetűkkel szedett főcímet egy pasi kezében lévő újságban: “VALAHOGY ÍGY.” Mire gondolhattam volna, ha nem arra, hogy ez nekem szólt?! Vagy ez csak egy skizo-tünet. És ha nem? Nem tudom, miben higgyek.

A lényeg, hogy mindjárt meglesz megint egy oldal, és még nincs vége a napnak! Egyébként alig használom mostanában a füzetem. Civilizálódom én is, gépre írok, EU-tagok vagyunk, vagy mik. Fujj. Szóval csak akkor fogok füzetbe írni, ha a nem vagyok gépközelben. Kérdés, hogy nem lesz-e ebből hátrányom, ugyanis, ha füzetbe írok, és utána gépelem be, legtöbbször átfogalmazom sokkal jobbra. Kis rézdrót-fát csinálok éppen, közben kezdek szétesni. Hamarosan ennivalóra lesz szükségem. Most. Jó móka ez, hogy megvárom az ájulásközeli állapotot. A ROHADÉK ÉLETBE, HOGY LEHETEK ENNYIRE SZENILIS, FELEDÉKENY BAROMÁLLAT, HOGY MÁR HARMADIK, VAGY NEGYEDIK HETE FELEJTEM EL FELHÍVNI A LEENDŐ DOKIM!!!!!!!!!!!!  * Egyébként éhes vagyok, ha érdekelne valakit. Előbb hánytam egy csomót, mert engedtem újabb utolsó faláskényszeremnek. Mindig este jön rám. Éhes vagyok. Olyannyira kifárasztott a hányás, hogy semmi erőm, ingerenciám nem maradt arra, hogy bevágódjak a zuhany alá, pedig így éjjel egy óra felé már illene. Egy jó film, vagy könyv feldobna, de mindkettőnek híján vagyok. Nyűglődöm. *  mára ennyi * Talán nagy örömmel töltene el egy szkenner, mert akkor ide tudnék tenni képeket is, amik elfoglalnak egy fél oldalt legalább. Mellesleg mutogathatnám a rajzaimat. Exhibicionizmusom időnként megvillantja magát. Krónikus élményhiányban szenvedek. Még valami? Mai napi ennivalóm: Két vastagabb szelet FEHÉR kenyér, vastagon megvajazva, megsózva. Hozzá cukormentes, C-vitaminos, porból készült almalötty. Desszert: Egy vékonyabb szelet fehér kenyér, vastagon megvajazva, megsózva. ISTENI!!! Semmi egészséges nincs benne, de nekem most ez esett jól! A többire meg nagy ívben… * ú r i s t e n, m i n d j á r t m e g ő r ü l ö k, h a m o s t r ö g t ö n n e m z a b á l h a t o k b e, d e n a g y o n s o k a t ! ! ! Kattogok, mint egy elvonásban lévő drogos, remegek valami ennivalóért, ÉDESSÉGÉRT, kávéért, DE NEM LEHET, A ROHADT ÉLETBE, NEM LEHET,

MERT AKKOR SOSE LESZEK SZÉP VÉKONY!!! Ha most egyedül lennék itthon, bezabálnék, mindent, ami jól esik, innék hozzá egy csomó kávét, agyoncukrozva, aztán hánynék egy gigantikusat. Amit tulajdonképpen utálok, de ha ez az ára… Önmagát fenntartó betegség ez. Mi a francért van az, hogy időnként aktivizálja magát a helyesírás ellenőrző, időnként nem, szabad akaratából. Én ugyan nem nyúltam hozzá. Az internet is bejön néha teljesen önállóan. Ki érti ezt… Na, csak összejön ez az oldal is végre. Most már csak azt mondjátok meg nekem, hogy mi a jóistent csináljak ezen az éjszakán is, mivel valami huligán még mindig nem méltóztatott visszaszolgáltatni a könyvtárba az általam olvasandó könyvet, a tévé ma sem nyújt számomra kellemes programot, a gépem előtt görnyedve töltöm az egész napom, szóval ebből már elég… mi marad? „Tanácsok alvászavarban szenvedőknek” most igen jól jönne! Az töltene el megelégedéssel, ha a lap aljára érnék még ma. Hajrá! * Nem értem a lap aljára, de talán majd ma… Tegnap amiatt aggódtam széjjel magam már megint, hogy ma délelőtt elmenjek-e Anyukámmal egy Avon kozmetikai összezörrenésre. Merthogy ha végre kimozdulhatnék, általában hosszas rágódás és aggódás után meggondolom magam, és lemondom. Viszont elmentem, de csak azért, mert az utolsó pillanatban már mégse mondhattam le, bunkóság lett volna. Szóval a lényeg: Volt ott egy könyvvásár mellékesen, és rábukkantam arra a könyvre mindössze 500 forintért, amit ki akarok venni a könyvtárból már mióta. Aztán találtam mégegyet, 700-ért, szintén jó olvasmány. Elakadtam. Olyan ez már, mint egy silány blog. Le kell beszélnem magam egy következő adag kávéról. Hogy csináljam? Ti hogy csinálnátok? „-Igyunk. -Beszélj rá! -Igyunk. -Jó.”

Régi vicc. De jó. Tulajdonképpen én most nem vagyok rosszul, egész kellemes ez a remegés, meg „mindjártelájulok” érzés, csak azt nem tudom, mitől jött rám, amikor ma ettem is. Szobabiciklizés végén kezdődött. Meg még azt nem tudom, hogy miért nem sikerül gépelni, eltalálni a megfelelő billentyűt. Ez most minden eddiginél nehezebben megy. Agyam ezen területére nyilván nem jut kellő mennyiségű vér. Akkor most álljak fejen? *

Ubiszezon van a fejemben. Szokásos pár napos ötletszünet. Agytekervényeim kitekeredtek. Neuronjaim kirakták a „szabadságra mentem” táblát. IQ-m szintje lefelé tart. Megunta a hegymászást. * Azért is bejezem ma ezt az oldalt! Így nem is tudom, hány nap után… Hol fent, hol lent, hogy a mai közhelyadag se maradjon el, ha valakinek hiányozna. Kétlem. Asszem, van bennem egy nagy adag bipoláris zavar. Különben tegnap miért lettem volna olyan, mint két pohár bor után, és utána miért csapott le a semmiből a depi? Ezek ismétlődnek egy ideje. A faszom tudja, talán csak simán bordertünet. Bocsánat, az nem tudja, mert nincs. Egy kis időt kérek, gondolkodnom kell… * A kellemesen pihentető korareggeli Nagy Semmit hirtelen kapucsengő szakítja ketté. Gondolom, postás. Én most ki nem megyek. Majd bedob egy cetlit, úgyis az a szokása, még csoda, hogy egyáltalán egyszer is megpróbálkozott annak kiderítésével, hogy itthon van-e a kedves lakó, én. Kapucsengő könyörtelen kettészakítása megint. Tudatom lassan helyére kúszik. Kitartó ez a postás. És megint. Ez nem postás. Felkelek, kimegyek, felveszem, beleszólok… senki. Na, szép! …Megint… Apukámat keresi valaki, pedig már nem is lakik itt. Lerendezem az ügyet, aztán fájdalmasan veszem tudomásul, amit az óra mutat: 11:30. Az én időszámításom szerinti k o r a r e g g e l. Ennyi szarakodás után már nem tudok visszaaludni. Fenébe! Most másfél órával többet kell kibírnom a napból! Mellesleg a net se működik. Bemondta az unalmast megint. Mindjárt én is bemondom. Elég rohadtul érzem magam, amiért pont most utasítottam el élből egy állásajánlatot. Nem olyan igazit, hanem Zoli hívott fel, hogy talált nekem egy melót: Fittnessterembe sportmúlttal rendelkező, MOSOLYGÓS női jegyzőt keresnek. Szép! Először azt hittem, Zoli csak hülyül, mint általában. Egyáltalán mit csinál egy jegyző? Mellesleg azt a jópár félmaratont, meg ilyen-olyan futást én nem nevezném sportmúltnak, ugyanis én szarok rá, hogy hogyan kell szabályosan, egészségesen sportolni, én csak úgy futottam, amatőr, laikus módon, és gondolom, nem hiába kell a sportmúlt, gondolom nem árt, ha tud valamit az ember. És az, hogy fittnessterembe…! Hogy körül legyek véve a rengeteg rózsaszínű, sznob plázacicával…! Mindezt mosolyogva tűrjem! Naneeeeeeee! Nekem már az is sok volt, amikor mosolyogva kellett müzliszeletet kóstoltatnom. Az első nap után otthon a földön fetrengve őrjöngtem, üvöltve bőgtem, és téptem magamon a ruhámat, hajamat, taknyom-nyálam egybefolyva ordítottam, hogy én nem vagyok képes mégegy napot ezzel foglalkozni. Megnézem, visszatért-e már az internet… Vissza. Hiába terveztem be mára egy isteni finom túrót egész napi kajám gyanánt, Anyukám ügyesen itthonhagyta a tegnapi krumplilevest, amit én eléggé sajnáltam volna kidobni, így hát meg kellett ennem, megváltoztatva a tervemet. Ilyen vagyok. Képes vagyok azon szétaggódni magam, hogy ki kell dobnom egy saját termesztésű összetevőkből készült Anya-féle levest. Aztán azon képes vagyok aggódni, hogy

emiatt a betervezett édesítőszeres tejfölös tehéntúrómat el kell halasztanom, emiatt csúszik egy napot az aktuális kedvenc ételem: májkrémes, sajtos, paprikás zsömi is. Aggaszt az az egy darab őszibarack is a hűtőben, amivel már pár napja nyúz Anyukám, hogy egyem már meg, mert megromlik. Nem szeretem az ilyen kötelező evéseket, mert akkor csak lesem, várom, hogy végre éhes legyek, hogy legalább jól essen, amit meg kell ennem, de ha várom, akkor sose leszek éhes. Csak akkor vagyok, ha nem akarom. Szétstresszelem magam emiatt. És most idegesítően tele van a hasam, ami már megint olyan terhes-forma. Hiába mutatott a mérleg ma reggel határozottan 53 kilót. Nem olyan megnyugtató telítettség ez. Kifejezetten idegesítő. És szomorú lettem, hogy nem azt ettem, amit szerettem volna, amire már tegnap óta készültem. Ezt csak azért osztottam meg veletek, hogy szemléltessem a hétköznapokkal való problémáimat egy kicsit. Aki nem érti, nyugodtan kinevethet. Úgyse számítok másra. Na, pár óra után meg lett az „eredménye” a fent említetteknek. Ki lehet találni, mi az. Bulímiások előnyben. * Éhes vagyok, éhes vagyok, éhes vagyok, éhes vagyok… egy pohár pezsitabi, három bögre kávé, és egy májkrémes, sajtos zsömi után. Minden bizonnyal pszichés az éhségem. És akkor? Mit kezdjek ezzel? Menjetek a fenébe, világ összes pszichiátere, semmit se tudtok! Csak ilyen „felismerésekre” rávezetni a kedves pácienst, amikre magától is rájön. De ezután mi van? Ezt megoldani. Ez lenne az igazi tudomány. EZ LENNE A DOLGOTOK!!! A leendő dokimat se lehet felhívni, ki van kapcsolva egyfolytában, vagy nem tudom, mert akárhányszor hívom, hülye zenét játszik a készüléke, aztán méghülyébb nyelven dumál valamit, vagy ami még jobb, helikopterhangot utánozva megszakad a híváskezdeményezés. A Tegretolom vészesen fogy, a Rexetin szart se ér… SEGÍTSETEK!!! Nemsokára a Hunniába megyek a tesómmal. Két pohár vörösbor segítene asszem, de maradok a kakaónál, mert ha megint innék, olyan érzésem lenne, hogy a tesómnak olyan érzése van, mintha azt hinné, alkesz lett a húga. Ugye érthető voltam? Mit is akarok…? Egy lelkileg sérült embereknek való lakóközösségben élni, ahol nem vagyok egyedül, csak ha én szeretném, de akkor igen. Valami ilyesmiért vágyom csoportterápiára, „ha nincs ló, jó a szamár is” alapon. Ááá… halott próbálkozás ez. Is. Éhes vagyok. * Megjöttem a tesózásból. Képes voltam egész nap azon aggódni, hogy borozzam, vagy kakaózzam-e, (borozzak/borozzam… ?… mindegy), végül erőt vettem magamon, és NEM boroztam, pedig jobban jártam volna, mert akkor nem ettem volna meg egy gesztenyés, és egy vaníliás micsodát, meg két agyoncukrozott kakaót. Ezt ellensúlyozva megint végiggyalogoltam fél Budapestet, de így is hízom holnapra három kilót legalább . Nick Traina-dalokat hallgatok. Enélkül nem is lenne teljes az egész. Mármint az, hogy éppen a Hullócsillagomat olvasom Danielle Steel-től, aki a bipoláris fia, Nick Traina történetét meséli el…

Egyértelműen a visszapillantóból szemlélem az életemet, amikor a szélvédőn át kéne. Engem meg már megint elhagytak. Lassan már fel se tűnik. Tegyünk még egy virágot Algernon sírjára. * Mi a szösszenet! Nem mentette el a gépem, amit éjjel firkantottam bele. Fenébe! Még szerencse, hogy csak egy mondat volt. De ahogy elnézem, most se hajlandó beadni a derekát. Tegnap óta csatákat vívok a szövegszerkesztőmmel. Előkapom a füzetem. Na de mit is akartam? Legújabb kávézási szokásaim ismertetni: Már kanállal eszem az instant kávét, és NEM szándékozom leszokni. Emellett éjjel fél ötkor fejeztem be a Hullócsillagomat. Szanaszét bőgtem magam rajta. Mit akartam még? Azt, hogy gőzerővel kell elkövetnem mindent annak érdekében, nehogy 30 éves koromnál tovább éljek, mert nem bírnám ki, ha a szüleim, vagy bárkim halálát meg kéne élnem. Szóval HAJRÁ KOFFEIN, ALKOHOL, NIKOTIN!!! Hogy miért nem leszek inkább öngyilkos? Nevessetek ki, de azért, mert akkor nem a Mennyországba kerülnék. Bár a Pokolban minden bizonnyal több lenne az ismerős. Az ismert viccet félretéve. Az öngyilkosoknak például külön hely van fenntartva, (legalábbis Dante szerint, de Pilinszky is azt mondta), ott legalább megértenének. Most lehet, hogy elárulom butasággal vegyített műveletlenségemet, de akkor is ideírom: Pilinszkytől A pokol hetedik köre című verse az egyetlen, amit megértettem. - Ez nem műveletlenség szerintem, valakik még azt sem értik… - Köszönöm, ezt a mondatot akartam kiprovokálni  Ismét képzeletbeli dialógomnak lehettetek szemtanúi, de valljuk be, nagy valószínűséggel ez így ahogy van elhangozhat, és el is fog, én azt mondom. Aztán itt van még egy téma, ami megvitatásra vár, jobb híján magammal, szóval, szerintetek az öngyilkosságnak számít, amit én csinálok? Az önpusztító életmód, hogy mindent megteszek halálom előrébbhozása céljából. Mert én tulajdonképpen reménykedem, hogy nem számít annak, ezért is nem nyírom ki magam ténylegesen, szó szerint, hagyományosan, de attól félek, öngyiloknak számít simán, mert a szándékon van a hangsúly, nem? Ezek szerint nekem is foglalt helyem van a Pokol hetedik körében? Megyek! Ma egyébként végigéltem a teljes érzelemskálát. Jól voltam, minden eddiginél jobban, mint két pohár bor után, aztán láttam egy baleset maradványait: Motorja mellett fekvő pali, letakarva fekete nejlonnal, keze, lába kilóg. Nagy erőfeszítésembe került, hogy visszafogjam kitörni készülő bőgőrohamomat. Utána állatkereskedésben kiskutyák, kiscicák elfeledtették az egészet, megint eufórikus jókedv, miután hirtelen vércukorzuhanás okozta kiborulás, ugyanis aznap még nem ettem semmit, és délután négy volt. Hazajövet pörgés megint, mint egy jobbfajta centrifuga, de már sikerült némiképp lejjebb nyugodnom. Le se tagadhatnám, hogy nem szedem rendesen a gyogyóbogyóimat.

Még valamit akartam… Olvasni. Ja igen! Megvan! Mármint, hogy mit akartam: Mostanában elég sokat fantáziálok arról, hogy brutálisan széjjelvagdalom a karom pengével. Merthogy rég csináltam már. Mindig akkor jön ilyenem, ha beférkőzik a tudatomba valamelyik régi sérelmem. Csak még érlelem magamban a dolgot. Megvárom az ideális pillanatot, és akkor felidézem az összes sérelmem, és kapni fog egy-egy vágást a kezemre minden osztálytárs, szobatárs, tanár, „barát”, rendőr, biztonságiőr, pszichiáter, pszichológus, terapeuta és ápoló, meg mindenki, aki megbántott, vagy elhagyott. Mindenkinek lesz egy csíkja a kezemen. * Nézegetem, nyújt-e ma számomra a televízió valami kulturális programot. 22:15. A bárányok hallgatnak. Pár éve, pár ismerősöm ajánlotta ezt nekem, merthogy van benne pszichológia. (Mondjuk miben nincs?) De asszem, nem fogom megnézni, még akkor sem, ha ezek után olyan csodálkozó kérdésekre számíthatok, mint a „NEM LÁTTAD A BÁRÁNYOK HALLGATNAK-OT???????????” Meg ehhez hasonlók. Volt már benne részem, igen sűrűn. Mivel nekem leginkább fiú ismerőseim voltak/vannak, leginkább fiús filmeket nézetnek velem, és ha lehet, inkább kihagyom. Úgyhogy IGEN, ÉN EGY OLYAN ELMARADOTT CSAJ VAGYOK, AKI NEM NÉZ TÖMEGFILMEKET! Sőt! Nem láttam a gyűrűkurát és a herripottert sem! Meg a sztárvárszt sem. Ennyi fenntartással olvasandó tovább. * Szemem nyúlik, orrom extrahosszú, egy mozdulat, és arcom hullámzik egyet, szemem összemegy, fejem megnyúlik… torz tükörbe nézek, játszom, mint egy kisgyerek. Volt minden ma is. Egy darab pizzaszelet egész napra, punnyadás a buszon, egy-két pohár bor, amitől csodát vártam, a megszokottat, de ma elmaradt. Hullócsillag, kívánság, amit nem ér elmondani, mert nem teljesül. Kiborulás, bőgés, olvasás éjjel, petróleumlámpánál. Éppen a szokásos csatámat vívom a kor technikai találmányaival. Jelen esetben a minirádiómmal, amin próbálok befogni valami hallgathatót, de Pilismaróton, hegyekkel körülvéve erre nem sok esélyem van. Valami jazz-izét találtam. Jobb híján… Én csak azt a fajta jazz-t szeretem, ami nem improvizálós, hanem normális dallama van neki. Ez nem az a fajta. Olyan érzésem van, mintha valamit elszúrtam volna. Azt hiszem, ősz van. * Na MOST mondja meg nekem valaki, hogy mi értelme van a folytatásnak! Ha olyan stílusú, jellegű, hangvételű hozzászólást olvasok egy netes fórumon, amilyen az én írásom, egyszerűen a hányingerrel kell megküzdenem a giccs ragacsosságától. Akkor meg minek kínozzalak titeket? Mellesleg a reményem is száll elfelé. Mostanában

szálldos. Vajon kinél mennyi a pár hét? És most se tudom, hogy csak aktuális paranoiám lépett működésbe, és a Valóságban minden rendben, vagy valóban megalapozott az aggodalmam, és tényleg a levegővel lett egyenértékű a kóstolóként megízlelt siker reménye. Ha már itt tartunk, ez a levegő-szimbólum hülyeség. Már csak, ha az ismert emlékkönyv-bejegyzést vesszük alapul: „Megpróbáltalak levegőnek nézni, de rájöttem, hogy levegő nélkül nem tudok élni.” Szép, nem? Tizenhároméves-, szó szerint halálosan szerelmes koromban volt ez nagy kedvencem. Beteg voltam akkor, nagyon. Eltartott pár évig. Aztán egy év szabadságra ment a személyiségzavarom, majd beütött újra. Vagy kiütött. Mindegy… Ezen a hétvégén is megvolt a teljes érzelemskála. Kitörő jókedv pia nélkül, kevésbé kitörő jókedv piával, kiborulás, bőgés, hirtelen hangulatsüllyedésből elkövetett hazamenekülés, majdnem, aztán mégis maradás, majd zabaroham hányás nélkül. Hát istenem, hangos vagyok, csak egyedül tudok hányni. Danielle Steel Hullócsillagomjában Nick Traina-nak vannak otthoni pszichiátriai ápolói. Én is szeretnék egy ilyet! Rájöttem, nem is barátot (mármint pasit) akarok, mert az bármikor elhagyhat, és attól csak rettegni lehet. Nekem egy szakképzett ápoló kell, aki MINDIG mellettem van, és törődik velem. Azért nem megyek lovagolni, mert nincs egy olyan lovarda, ahol foglalkoznának labilis emberekkel. Ugyanilyen okból nem tanulok meg vezetni, meg nem tanulok egyáltalán. A munkával is ez a helyzet. Mert nekem egy olyan hely kéne, ahol tudják, hogy milyen vagyok, elfogadják, megértik, és kezelik a váratlan helyzeteket. Meg a nem váratlanokat. Na most ilyen nincs! Mi a nagy helyzet? Egyértelmű. Mivel magamat megváltoztatni nem tudom, így a környezetemtől várom el, hogy rendezkedjen be, idomuljon hozzám. Most jöttem rá. Az önzés magasfoka. TUDOM, hogy tévúton járok, mégsem jövök le róla. Olyan ez, mint amikor valaki annyira csúnya, hogy nem tudom levenni róla a szemem. Elég egyetlen éjszakát Pilismaróton töltenem ahhoz, hogy felértékelődjenek itthon olyan hétköznapi dolgok, mint az arcmosás, a zuhany, fogmosás… Nem tudnék már végigcsinálni egy vízi-, vagy biciklitúrát, vagy bármi más nomád sátorozós nyaralást. Fiatalabb koromban imádtam ezeket. Megöregedtem. Evvan. Na. * RádióCafé 98.6. van barátod. Van gyilkosod. Ez a gyilkosos nincs benne a szlogenben, ezt most toldották hozzá egy műsorban. Nos, barátom kevésbé, gyilkosom annál inkább. Én magam. Elképesztő, hogy mennyire saját magam ellen vagyok. Mellesleg megint pörgök. Egyszerre tornázom, írok, és tévét nézek. Térdem közé kapom a comberősítőt, és mehet mindhárom egyidőben. Francba is! Le akarok ülni a gépem elé, és a billentyűket verve bepötyögni a mondanivalómat a word szövegszerkesztőjébe! De az nem hajlandó együttműködni velem. Ámbár (…tanár úr), így legalább firkálgathatok tévét nézve, és lejegyezhetem éppen aktuális agymenéseimet, amit éppen aktuális műsor provokált kifelé: Valami kortárs (akárki akármit mond, nekem tetszik ez a szó) színművésszel beszélgetnek. Amatőr borszakértő is a pasi, és ahogy elnézem, hajlik az alkoholizálás felé, ami nálam előny . Kicsit eljátszadoztam annak gondolatával, hogy borász legyek. Nem

leszek. Attól félek, hogy akkor túlságosan kifinomulna az ízlésem, és érzékenyebbé válnék az igénytelenebb borokra, ennélfogva többé nem innám meg az akciós, 300 forintos borokat, amiket amúgy előnyben részesítek. Előbb megnéztem volna valami szórakoztató idiótaságot a tévében, helyette viszont hánytam egyet egy gigantikus falásrohamot követően. Utána rejtélyes okból nem kapcsolódott be a készülék. Ez volt a bünti? Mindenesetre volt értelme, mert jobb híjján leültem a földre a tükör elé gondolkodni. Rájöttem erre-arra egy mániás rohamnak tűnő pár perc során. Ha nem váltom cselekvéssé, az csak azért lesz, mert lecsengett a mániás roham-szerű állapot. Ez olyan, mint a bipoláris betegség (mániás depresszió) hipomán szakasza: túlzott felhangoltság, hirtelen megnőtt önbizalom, pörgés, hiperaktivitás. Mondom, hogy kissé bipolár vagyok. Egy bipoláris bulimarexiás borderline. BBB. Na most ezért menjek el pszichiáterhez, hogy erőlködhessek ennek elmagyarázásával? Fenét! Hála az írásnak, megfogalmazásnak, verbalizálásnak, ezekre rájövök magamtól. Néztem előbb egy filmet. Csak néztem, nem láttam. Elkapcsoltam inkább, idegesített a sok zajhatás. Pedig a kedvenc műfajom volt: kortárs magyar játékfilm. Éjjel fél kettőkor illene már zuhanyozni menni, nem? Minél beljebb kerülök az éjszakába, annál nehezebben veszem rá magam. Asszem, ha egyedül vagyok, túlságosan szétengedem a lovaimat. Nem bírom őket összetartani. Lábam alól kicsúszott talaj vízzé válik, aminek hullámai fölöttem csapnak át, miközben elvesztett fonal-gyeplő kicsúszik ujjaim közül. Kihagytam valamit? * Voltam ma az áteremnél, a helyi tébésnél, de most először pszichoterápiáztunk, és az ott végigült ötven perc alatt legalább háromszor meggondoltam magam, hogy fogok-e járni hozzá hetente, vagy csak havonta bogyókért. És amikor végre megállapodtam a „járni fogok” periódusnál, azok után hívott fel Apukám, hogy közölje velem a jó hírt, miszerint végre el tudta érni az általa kiszemelt dokit. Hát ez jókor jött, tényleg ! Most aztán van bőség zavara! Határozottan bizonytalan vagyok. * Most nem tudom, hogy a vércukrom zuhan-e gyorsabban, vagy én. A vércukrom nyert. Ennem kell valamit. * Nos, megint irkálnom-firkálnom kell valamit eme csíkos (áltsulis tanárnőm szerint „vonalas”) papírra. De szerintem akkor is CSÍKOS! Szóval túl korán van még, éjjel fél négy, és mivel most olvasott könyvem nem köt le túlságosan, aludni meg még nem sikerült az elmúlt egy órában, „jobbnál jobb” variációk fészkelik be magukat agyamba, csecsemőkoromra vonatkozóan. Variációk egy csecsemőkorra:

Meséltem már a nagyon hülye, beazonosíthatatlan érzésemről? Nem tudom körülírni, hogy mi ez, lényeg, hogy elég kellemetlen (finoman szólva), és egy-kétéves koromig kínzott, aztán elmúlt, és mostanában visszatért. Nem tudom, mi a fasz ez. Szó szerint. Merthogy mi van, ha valami perverz pedofil állat megerőszakolt abban az időben, amire én nem emlékezhetek vissza? Az egyből magyarázatot adna a „születési” csípőficamomra. Vagy talán leszopattak. (Már bocsánat, szó szerint értem.) Ez meg megmagyarázná a kezdeti, sok évig tartó kajaundoromat, és a későbbi, máig is tartó bulímiámat, és talán (most lehet nevetni, cikis rész jön) a túlzott férfihormon szintemet. A szexundoromról nem is beszélve. Mindegyik dolog jelentősen meghatározza életem kimenetelét. Mondhatni megkeseríti. Szóval ezeken járatom az agyam, és közben nem tudom, higgyek-e neki, vagy ez megint csak a paranoid játszadozása, bosszúból, amiért mostanában nem nagyon etetem Tegretollal. Bár az úgysem arra való. Félek is, hogy holnap kiborulok. Tegnap egyébként éppen az álmaimról meséltem a pszichiáteremnek, a rendszeresen visszatérőkről, miszerint illetéktelenül betörnek a lakásunkba, ami soha nem biztonságos, valamint szanaszét törnek a fogaim. Ezt követő éjjel a lakásunk beomlott, és újabb törött fogakkal szerencsétlenkedtem. Álmomban, persze. Nem szeretek álmodni. Azt nem én irányítom, és így mindig rossz történik velem. Mellesleg kivétel nélkül félek is olyankor. Csak egy esetben nem: amikor halott vagyok. * Jahjjj istenem!!! Kérek egy társadalmat, ami nem azt magyarázza folyton, hogyan kell pozitívan gondolkodni, embereket, akiknek nem kell elmagyarázni harmincmilliomodszorra, hogy NEM VAGYOK KÉPES egészséges emberekkel teli intézménybe járni: tanulni, dolgozni. És ne kérdezze mindig mindenki, hogy „Nem gondoltál még a továbbtanulásra?” És ne mondják nekem azt sóhajtozva, hogy „De jó neked, amiért van időd unatkozni!” Egyszerűsítsük le ezt az utóbbit: Egy éhező etióp nagy valószínűséggel nem tudja elképzelni, hogy milyen rettenetes betegség a bulímia. Valószínűleg azt mondaná, „Jajj, de jó neki, hogy minden nap teletömheti magát! Ha én teletömhetném magam végre, nem hánynám ki! Milyen hülyék ezek a bulímiások!” Na persze. Azt már kevesen tudják, hogy ez halálos is lehet, és olyan ez, mint a drogfüggőség, nem lehet abbahagyni. Remélem, érthető voltam. Ha már a munkánál és a foglalkozásnál tartottunk az előbb, ahogy elnézem, hivatásos borderline leszek. De tényleg. Erről majd még később. * Hatalmas robaj szakítja ketté az éjszakát: Ledőlt a kőpadlóra egy cédékkel, számítógépdarabokkal rogyásig megpakolt szekrény tartalma. Ezt érdemes lenne lefényképezni, komolyan. Anyukám szavai ellenére én nekilátok valahogy felszámolni a dolgot, mondván, reggel kevesebb lesz hozzá az ingerenciám… és nem is tudom, hány év után először NEM szándékosan elvágom a kezem. Ennélfogva hagyom az egészet a fenébe, hadd zárja el a bejárati ajtót, a hűtőt, és bitorolja a fél előszobát a műszaki cikkek áradata. Nem ettől lesz nyugtalan álmom úgyse.

Amúgy, végre jó a gépem. Kössz Papi!!! Viszont nincs az a fajta betűtípus, amit néha-néha használok, és amit eddig azzal írtam, most átváltozott másmilyenre. Most valószínűleg megmutatkozik számítástechnikai analfabetizmusom, de még csak most ismerkedem a windows XP rejtelmeivel. Nézzétek el nekem. Kössz. * Ha merném, most itt helyben legyilkolnám magam. Minden út ide vezet. Elfáradtam. Kifáradtam. Belefáradtam. Hadd aludjak egyet! Egy utolsót. Egy végsőt. Olyan igazit, a föld alatt. Ez kell nekem már csak. Most semmire nem vágyom jobban. Elromlott a világ. * Nagymamámnál vagyunk, a régi házában szüleimmel, két unokatesómmal, anyjukkal, meg egy kislány. Egyre ingerültebb vagyok, mondom Nagymamámnak, kiborítanak a gyerekek, mire megpróbál meggyőzni az ellenkezőjéről, én meg kiborulok, és ordítom, hogy kiborítanak tényleg. Hirtelen karácsony lesz, ajándékok, nyüzsgés, rohangáló kislány, tízezerötszáz forintos gyöngyfűzött állatkák, aminek udvariasságból örülni kell, de nekem ez valamiért nem megy, de hát karácsony van, műmosoly, meg minden…. FASZ KIVAN A KARÁCSONNYAL!!! Ordítom bele a valóságba, közben fel is ébredek a „frankó” kis álmomból. Floxetszedős időszakomban ébredtem utoljára kiabálva, amit logikusan tulajdonítottam a Floxetnek. Ezek szerint agyamban nem működik jól valami már megint. * Hol tartottam? Rég vettem már elő digitális naplócskámat. Mindenesetre, aggodalmaim nem fogytak. Sőt! Legaktuálisabb megint a két doki közti parám. Mivel, ő fődokiságát végre el lehetett érni telefonon, megbeszéltem vele egy időpontot, de azt se tudom, miért, mert egészen enyhén sem volt szimpatikus. Ugyanis halvány lila gőze sem volt arról a fél óra beszélgetésről, amit Apukámmal követett el rólam, Tündérhegyről, Thalassa házról, meg a borderline betegségről, és ezzel határozottan mínusz huszonöt pontot ért el nálam. Szóval, hogy kicsit csökkentsek aggodalmaim számán, gondolatban megszabadítottam magam a fődokival való talitól, már kezdtem volna megnyugodni, mire egy Apukámmal való telefonbeszélgetés jelentősen elbizonytalanított ebben is. Három óra tíz van. Éccaka. Mellesleg éppen pár órája jöttem haza MUNKÁBÓL!!! Már ha nevezhetjük munkának a Barbara show-ban való statisztálást. Nézőközönség voltam, jó pénzért. Bár ez túlzás. Barbibaba-világban mesterséges emberek mesterséges szöveget szövegelnek, mesterséges taps, mesterséges mosoly vezényszóra… …egy hirtelen, véletlen összetalálkozás, megismerés, ami jót tesz az egómnak. Anorexia, aminek örülök. Kávéautomata, először majdnem, nem, aztán igen. Duma, duma, duma, vizuális ingerek, hanghatások, bepörgés, kifáradás, nem tudok leállni. Rivotrilt akarok, csak most, csak ilyenkor, hogy tudjam magam takarékra tenni.

Mindezek előtt még beújítottam csíkokból a karomra, hogy meglegyen az én szórakozásom is. Meglett . Naná, hogy rövidujjúban mentem el a forgatásra! Én voltam az egyetlen vágottkezű csaj. Ezzel tűnök ki, ha már mással nem. Most figyeltem csak meg, hogy mennyire nagy szerepet játszik az életemben az alliteráció: Tündérhegy - Thalassa ház Borderline – bipolár – bulimarexia Rexetin – Risperdal – Valami hiányzik. Rivotril. * Aktuális álmatlanság-akcióm 4:14-kor. Jim Morisson élete filmesítve. Ütött. Csakúgy, mint az előbb elfogyasztott két bögre kávém. Hirtelen nem tudtam, hallucinálok, vagy csak cseng a fülem, de úgy istenigazából. Mindegy. Este jövök… * Egy francokat! Nem jöttem, vagyis haza igen, csak írni nem, mert a blogomat fejlesztettem tovább. Ilyenem is van már, bizony. Asszem, rossz hatással van rám, ugyanis, ha oda írok, ide nem. Párhuzamosan meg nem fogom írni ezt is, azt is, mert kábé ugyanazt tartalmazza mindkettő. Vagy felvehetném a „hagyományos napló” stílust: „felkeltem, kávéztam, dolgoztam, hazajöttem, ezt csináltam, azt csináltam, ez történt ma, az történt ma…” Na ezt inkább nem. Szóval én most igazán nem akarom eltemetni két napja született webnaplócskámat, mégis azt hiszem, ritkábban fogom látogatni. Látogassátok helyettem is: http://zsike.freeblog.hu Egyébként barbibaba-világból jöttem ma is, tegnap is. Kemény volt. Egy átvirrasztott éjszaka utáni átstatisztált nap vége felé nem tudok „délután négyórai” arckifejezéssel tapsikolni, bocsánat. Nem védekezésből mondom, igazán nem. (Pedig dehogynem.) Egyébként tizenhárom órát tapsikoltam végig tegnap, a reflektorok pokol-hőségében. …Álmatlanság-áldozat… Az vagyok, de nem ezt akartam kifejezni vele, hanem azt, hogy ennyi áldozatot hoztam azért, hogy bemenjek. Ki hoz még ekkora áldozatot? A ROHADT ÉLETBE, KI FOGJA EZT NEKEM MEGBECSÜLNI??? Komolyan mondom, holnap kamerák előtt fogok befalcolni, és a véremet folyatni! Fáradt vagyok fáradt vagyok fáradt vagyok… agyam sterilizálódott, aludni tértek a nemrég még hemzsegő közölnivalóim. Szomorú. *

Extramegahiperszarul érzem magam. Jólesően szenvedek. Én akartam. Egy ideje nem szedem a hangulatstabilizáló Tegretolt, és kihagyogatom az antidepimet is, (amit egyébként is csak az éhségcsökkentő mellékhatás miatt kapkodok be, néha.) Hogy miért vonom meg magamtól a kémiai segítséget? Mert egyet tudnak csak a gyógyszerek: Egy egészen kicsikét világosítani a feketén, amiből, mint tudjuk, szürke lesz! Hát akkor már legyen inkább fekete! Az még mindig szebb szín. * Nincs nagyobb börtön, mint a saját fizikai valóságom. Bábból előbújó lepkeként szeretném széjjelrobbantani a testem, és kiszabadulni belőle, hogy végre szabad lehessek, és ne szorítsanak a határaim. Túl kicsire szabták őket. A szó konkrét értelmében nem férek a bőrömbe. Megfulladok. * Vége. Meghalt Fülöp. Fülöp a nyulam volt egy hétig tavasszal. Vagyis nem az enyém, én csak átmeneti otthont adtam neki, amíg technikai okokból nem érkezett meg a gazdájához. Átmenetileg gondoztam, etettem, simogattam, szerettem, ölbevettem, és együtt néztük az esti filmeket, kis kuckót rendeztem be neki a szobám egyik sarkában, mert a doboza kicsi volt, szerettem, amikor nyalogatta meleg nyelvecskéjével a hideg kezem…szerettem… Isten Veled kicsi Fülöp! Neked már jó! * SZÉGYELLD MAGAD! SZÉGYELLD MAGAD! SZÉGYELLD MAGAD!!! Nem bírom nem bírom nem bírom… szétestem… eddig bírtam Tegretol nélkül, egy hétig… teljes a pszichózis… SZÉGYELLEM MAGAM, A KURVA ÉLETBE!!! MI MÁST CSINÁLNÉK?! AMIKOR MINDENT ELBARMOLOK, ÉS MÉG MINDIG KEDVESEN TÜRELMESEK VELEM, PEDIG MEG SEM ÉRDEMLEM, ÉS ÉN TOVÁBBRA IS CSAK SZÉGYELLEM MAGAM!!! elegem van. minden, ami eddig jó hecc volt, most kiborít: pislákoló gyertyák, és petróleumlámpa mellett olvasni, amit még meggyújtanom sem sikerült, (vagyok annyira urbanizálódott), füstölt, mint állat, még annál is jobban… kiborulás, bőgés, ordibálás, szétesés… az írásom is átláthatatlan, de szarok rá, hadd tükrözze csak az elmeállapotomat, tyű, de utálom ezt a szót: e l m e… esik az eső, ez tehet mindenről, meg ez a tíz fok, a tegnapi huszonöt után, meg a véremből kiürülő Tegretol, nem tudtam eldönteni, hogy borozzam, vagy kávézzam  kultúrkocsmában lefolytatott hisztijelenet  borozás, majd kávézás, két bazi bögre + csokiskeksz + csoki  észbekapás: én barom, nekem ezt tilos!!! Holnapra hízom három kilót!!! Elő a comberősítőt!!! szégyellem magam szégyellem magam meg akarok dögleni… amikor elindultam otthonról, még fantasztikus voltam. meg akarok dögleni, én, a világ szégyene, szemete, gusztustalan, undorító, eltaposnivaló féreg vagyok…

Z U H A N O K Nem tudok olvasni, nem azért, mert egymás után alszanak ki a gyertyáim, meg a petróleumlámpát is percenként kell feljebb csavarni, hanem azért, mert nem tudok a szövegre koncentrálni, pedig ez jó könyv. Orwell: 1984. Szóval el fog romlani a szemem, látásom, homályosan fogom látni a világot, szemüveges leszek, vagy kontaktlencsém lesz, ahogy észrevettem, az úgy is népszerű a depressziósok, és érzelmileg labilisek körében (homo labilis). Szóval az egy dolog, hogy önpusztítok gőzerővel, és mindent megteszek, hogy minél egészségtelenebbül éljek, de a szemem mégse rontanám el, nekem valami halálos kór kell, rák, vagy mi a rák, vagy szívinfarktus inkább, mert szívrohamban meghalni mégiscsak elegánsabb, mint rákban, nem? (Elnézést minden érintettől.) Nem tudom, melyikre van nagyobb esélyem az állandóan elkapart anyajegyeim, az időnként belélegzett temérdek, tömény füst, a megszámlálhatatlan kávék aszpartammal, átvirrasztott éjszakák, valamint a koplalás, zabálás, hányás „fényében”. Szerintetek? Frusztrál a dolog, miszerint nem áll rendelkezésemre kedvenc kommunikációs csatornám, ami által megoszthatnám a világgal aktuális gondom-bajom, ezzel megteremtve magamnak azt az illúziót, hogy nem vagyok egyedül. Ez netfüggőség? Ugye nem. Szerintem nem az. Mellesleg nem is illúzió, mivelhogy tegnap is megkeresett valaki mail-ben a blogom miatt. Jelenlegi munkaköröm: táplálom az egómat. Két petróleumlámpa-csavarás között leírok egy mondatot: Kezdek megdögleni a szobát elárasztó füsttől. Ja, Pilismaróton vagyok, említenem se kell. De legalább idefelé jót szórakoztam: Tegnapi hipomán rohamomnak köszönhetően otthon magamra ragasztottam két piros-fehér postai címkét, jól látható „TERJEDELMES” felirattal. Így tehát combom és popóm büszkén hirdette nyolcvan kilométeren keresztül, hogy nagyobb az átlagosnál, annak ellenére, hogy ma reggel már csak ötvenegy kiló voltam.  Kezdek éhes lenni, és még csak éjjel kettő, semmi kedvem aludni, meg egyáltalán semmi kedvem, előbb is ezzel kezdődött, inkább kávéznék, és a tudat, hogy NEM LEHET, ez kiborít, kezdődik megint, HAZA AKAROK MENNI!!! Elképesztő a hullámvasút. Előbbi gondolatviharom, (amit egyébként máshová építettem be) annyira tetszik, hogy önbizalmam az egekbe szökkent. Jahjj istenem, már megint fantasztikus vagyok. Követni se tudom magam. „Szélsőségesen idealizált illetve leértékelő fantáziái vannak magáról és környezetéről.”  ez egy idézet volt az egyik zárójelentésemből. Zavaromban kirágnám a betonip-lemezből készült falat, egér módjára, a fogaim úgyis megvannak hozzá. Rámférne egy fogszabályzó. Én szeretnék is, de éppen nincs rá fölös százezrem. Ez van. illetve nincs. Szóval nem

csak azért szeretnék egy rakás fémet a számba, hogy kiegyenesítse a fogaimat, hanem csak úgy divatból is, mert az olyan „Lolitás”. Ezzel a petróleumlámpával viszont valami gebasz van. A két megmaradt gyertya meg mindjárt csonkig ég. A gyertyák csonkig égnek, Márai Sándor is megmondta. Erről a könyvről már kifejtettem az álláspontomat, ugye? Jut eszembe, én szó szerint is égethetem a gyertyát mindkét végén. Zolitól kaptam egyszer az ehhez való céleszközt: A két végéről égethető gyertyát  * Miért iszom még egy bögre kávét, amikor már rég nem kívánom? Kávékkal próbálom magam használható állapotba hozni… nem, nem dolgozni kell mennem… nem valami nehéz kötelező feladatom van… dehogynem… borozni megyek, ami mindig jól jön, és mindig van kedvem hozzá, de most valamiért nem sok, és hideg van, tizenöt fok, de nekem legyen huszonöt, mert azt szeretem, nyűglődöm… aggódom… A kávé ígér valamit: Jókedvet, nyugalmat, képesítést a kimozduláshoz, éppúgy, mint az alkohol. Még nem jöttem rá, hogy hazudik mindkettő. * Cserbenhagyott ma. Csaknem csúszott le egy üveggel (fejenként), ahogy szokott, pedig bíztam a csodában, kár, hogy a csoda nem bízik bennem… Ha a térdemre nézek, mindig eszembe jut: Volt már nektek igazi viaszosvászon nadrágotok? Nos, nekem van. Nem nagy ügy, leöntöttem véletlenül forró viasszal a legkedvencebb farmeromat. Ugye kijön belőle? Ugye kijön??? Most meg úgy érzem magam, ahogy mandulagyulladásaim alkalmával szoktam, torokfájással, mindennel, ami kell, illetve kell a ráknak, de tényleg nagyon ramatyul vagyok… mi a rossebet csináljak? Írtam a blogomat előbb, lehet, hogy rosszul tettem, ugyanis, mint már mondtam, káromra válik. Most zuhanyzom, aztán meglátom, mi lesz… …semmi, néhány Mebucain-on kívül. De most még ez sem esik jól. Az elalvással még mindig nem sikerült együttműködő viszonyt kialakítanom: 3:07. Nem zavarna annyira az ébrenlét, ha nem lennék ennyire ramatyul, fej-, torok-, és fülfájással. Mellesleg péntekre használható üzemmódba kéne hoznom magam (most kedd van), hogy végig tudjak tapsikolni megint jópár órát barbibabáéknál. Mégsincs erőm olvasni, mégis lekapcsolnám a lámpát, csak az a baj, hogy messze van, akár a reggel. Már megint elegem van. Már megint öngyilok hangulatom van. Kívül-belül rosszul vagyok. * Szükségem van a fájdalomra. Kicsit szünetel a torokfájásom, már rögtön pengével vagdosom a kezem. Tetszik! Becsíkozott karral állítok be statisztálni megint, ahol úgyis rövidujjúban leszek, amilyen meleg van bent. Tényleg tetszik 

* Tükörcukor. Nem tudom, mi ez, csak belemászott az agyamba. Tetszik ez a szó. * Távolodik a valóság azt hiszem, rángatózik az agyam, vagy gerincem, vagy nem tudom, micsoda, kicsiket rándul, meg-megrándul… meg-megrándul a hóhér kosara, Pilinszky szerint, na szóval olyan, mintha apró, pici áramütések érnék az agyamat. Évek óta van az a parám, hogy mi van, ha én nem is vagyok tudatában, mi folyik körülöttem, és valójában egy nagyon elmebeteg csaj vagyok, aki nem tud magáról, csak néha-néha bevillan a valóság, egyébként pedig álomvilágban él(ek). Szóval ez most úgy kapcsolódik ide, hogy mi van, ha elektrosokkot kapok, ezért érzem ezeket a kicsi agyrándulásokat… * Francba-francba, én nem akarom feladni aktuális sikerélményemet: A Fogyást, mert kifejezetten örömet okoz nekem, hogy alakom kezd kisgyerekformát ölteni, én kisgyerek vagyok, mondtam már, és nekem még legalább két kilót kell fogynom, mert még nem vagyok ötven. De mi az, hogy ötven? Ki hallott már ötvenkilós kisgyerekről? N e k e m f o g y n o m k e l l. Ebben valósítom meg önmagam. Ezt nem vehetik el tőlem!!! Nem engedem. Kezelhetetlen gyermekem, az anorexia. Albert Hofmann után szabadon. LSD - My problem child. Ezt írta ő. A nagy ő. Tyűűű,

most

szárnyra

kaptam az írás örömében, felpörögtem megint, NEMTUDOKLEÁLLNIII… és ha én nem tudom meg jövő szerdán terápián, hogy akkor ez most a bipoláris depi mániás része, vagy mi a lótusz, akkor olyan, de olyan fokon magával ragad a már most fennálló bizonytalanság ragacsos, veszélyes, színesen fekete őrültsége, hogy komolyan mondom, zártosztályon fogom végezni. Érthető voltam, kedves F. doktor? Tükröt nekem ide, de gyorsan, tükör kell nekem, anélkül nem tudom, ki vagyok, tükör, meg cukor, mert cukor nélkül meghalok… tükörcukor. ez vagyok. vércukorszintem a padló felé közelít. mély gödörbe hajít. Kínrímekkel játszadozom kínomban. * Mi az, hogy rosszabodó mandulagyulladásom ellenére a szervezetem határozottan elutasít minden olyat, amivel meggyógyulhatnék? Nem kívánom az almát, ha a vitaminos pezsitabikra gondolok, hánynom kell, ha az Algopirinre, szintén, és előbb ki kellett köpnöm a Mebucaint, mert szó szerint nem vette be a szervezetem. Viszont jó meleg pizzát, melegszenyát, kakaóscsigát, sajtos zsömit simán meg tudnék enni, kizárólag a hízástól való félelmem tart vissza. *

Komolyan már a fizikai betegségem vezet szuicid késztetéshez. Ami egy laikus szemében baromság, mert mi sem egyszerűbb, mint meggyógyulni egy mandulagyulladásból. Na persze! Ha az ember érzelmileg egészséges, és van idegrendszere elmenni a körzeti dokihoz, és elmagyarázni neki, hogy mi a faszért vártam ezzel napokat, és akkor mi fájt, most mi fáj, meg minden, ami így félig belegondolva is teljesíthetetlennek tűnik számomra. Ja, és így kell elmennem másfél nap múlva statisztálni, betegen, kialvatlanul, koránkelve, mellesleg brutálisan hosszú lesz a napom, majd egy mégdurvább koránkelés után egy méghosszabb nap, hajnali hazatérés utáni hajnali kelés, majd “délutáni mosollyal” való tapsikolás, mintha a világ tényleg csodaszép, rózsaszín virágos, napsütéses, boldogsággal teli lenne. Basszákmeg! Bocsánat, mostanában nem is voltam vulgáris, de a most kezdődő indulat kihozta. Aludni se tudok – éjjeli fél öt. Kibaszottul elegem van. És még egy teljes hetet kell kibírnom a terápia ötven percéig. Heti ötven perc az életem. A végétől való félelem megbénítja egész énem, létem. Képtelen életem élem, miért nem…? Mondtam már, miért nem. MERT NEM LEHET, A ROHADÉK ÉLETBE, NEM LEHET!!! * Jól van, nincs hari, csak volt, meg kill myself gondolatok erősen, de hari már nincs, remélem, részedről sincs, Péter. Kill myself dolgok még vannak, miért ne lennének, amikor arra vagyok determinálva, hogy a társadalmi normáktól merőben különböző álláspontjaimat ismertessem nagy erőfeszítéssel mindenkinek, és elhitessem velük, hogy nekem így jó. Amit persze, hogy nem hisznek el, mert persze, hogy nem jó. Már hogy lenne jó?! * A világhálót világpók szövi? 01:59. Másfél órát vergődtem a világ hálójában, élvezve a Google áldásait, és még így sem sikerült több információt összeszednem az euthymiáról, amiről azt se tudom, mi az. Gondolom, a disthymia (hangulatzavar) ellentéte, na meg egy női név, de mivel egy régi ambuláns lapomon szerepel: “jelenleg euthymiás”, így nem hiszem, hogy női névként van jelen eme szövegkörnyezetben. A hiperthymiára már ráakadtam, az olyan, mint a hipománia, vagy euphoria. Vagy ha így jobban tetszik: eufória. És arról sem tudtam meg többet, hogy milyen az az atípusos anorexia, mert a BNO10 kódok régen is csak angol nyelven voltak jelen a világhálón, de sebaj, annyit még nem sorvadt az angoltudásom, hogy egy betegségleírást ne tudjak kisilabizálni. A baj ott keresendő, és találandó, hogy a keresőprogramok sorra 404-es oldalakra vezetnek, vagyis error 404, page not found. Már csak azt szeretném tudni, hogy a fenébe fogok felkelni reggel tizenegykor. Korábban kellett volna lefeküdnöm? Na igen. Ha képes lennék elaludni!!! Hiába vagyok halálosan fáradt és ragadnak le a szemeim már tízkor, éjjel öt előtt nem jön az álom, mert kötelezően elvégzendő feladatnak érzem az alvást is.

Ígyhát írok valami ilyet: Levél. Olyan búcsú…féle. Nem fogom kinyírni magam, mégis olyan jó érzés búcsúlevelet fogalmazni, mert ezáltal közelebb kerülök az öngyilkossághoz. Nektek írom, rohadékok, akik bűnözőként kezeltek engem, mert nem fér a sorvadt agyatokba, mivel jár a borderline személyiségzavar, mert annak már nem néznétek utána, pedig ez lett volna a dolgotok, de odáig nem terjed a problémamegoldó képességetek… Nektek írom, nektek szól ez, jobb, ha tudjátok hogy 80%-ban TI VAGYTOK AZ OKA öngyilkosságomnak, mert nem kellett volna földre szorítanotok (túl sok akciófilmet néztek, az a meglátásom), lenyomni a fejem úgy, hogy ne kapjak levegőt, belemarkolni a hajamba baromi fájdalmasan, megbilincselve bevinni a rendőrségre, HAZUDNI (miszerint semmi komoly nem lesz a dologból, mert papírom van a betegségemről), igazságügyi orvosszakértői vizsgálat alá vetni (amikor tisztában kellett volna lennetek azzal, hogy ez az én esetemben veszélyes lehet, minthogy az is lett), úgy bánni velem a vizsgálat utáni balhémnál, ahogy… (ezt bonyolult lenne részletezni), várakoztatni hónapokig, bizonytalanságban hagyni: már fél (vagy talán háromnegyed, nem is tudom már) éve SEMMI előrelépés nincs az ügyemben, amikor tudnotok kéne, hogy ilyet egy borderline-nal végzetesen veszélyes megcsinálni. Nektek szól, rohadékok, hát most megtudjátok, mit műveltetek. Basszátok meg!!! Ennyit a személyeskedésről. A maradék húsz százalékot az élet élhetetlensége teszi ki. Nincs idegrendszerem részletezni, ezt már úgyis megtettem oldalakon keresztül. Aztán van itt még legalább 300% szuicidum, amit majd kifejtek, ha akarok, de most épp Doors megy. Mellesleg az áramütésszerű agyrándulásaim egyre kegyetlenebbül kínoznak. Én igazán benne lennék, ha engem is huszonhétévesen vinne el a szívroham, mint Jim Morissont, de addig még van hat évem. Ha nem is hatot, de egy kis időt még kérek, csak amíg meg nem jelennek a könyvesboltok polcain a Lélekhasadás, meg a Tükörcukor, aztán megyek! Rosszul vagyok. Ja, hogy egy levélnek szokott lenni valami elegáns lezárása? Ennek nincs! Legyen ez egy atípusos búcsúlevél. Sziasztok! * Nem is tudom… semmit se… döntésképtelenségben és bizonytalanságban csúcs vagyok, legalább ebben, mert éjjel szembesültem legújabb fogyatékosságommal, vagyis az eddigieknek legújabb nyúlványával, miszerint nem vagyok képes még a statisztaszerepre sem, pedig úgy örültem, hogy végre megtaláltam azt a “munkát”, amit tudok csinálni, anélkül, hogy kiborulnék, őrjöngenék az első nap után… hát nem kellett rá sokat várni. Megint itt a MUSZÁJ és a NEM BÍROM. Hát nem hiányoztak, vagy igen, legeslegmélyebb tudatalattimban talán hiányoztak, ezért hagyom abba mindig egy időre a Tegretolt is.

Szóval, nem mintha álmaim karrierje dőlt volna romba ezáltal, belegondoltok a helyzetembe, mégiscsak igazam van.

de azért ha

Ha mégegyszer valaki megkérdezi tőlem, mi leszek, ha nagy leszek, ezt fogom válaszolni: Gyümölcs a Jogobellában! Mert akkor gyorsan a friss Zott joghurtba kerülök! “Ha nagy leszek, kisfiú akarok lenni.” /J. Heller/ Vagyis esetemben kislány. Mekkora agy volt ez a Heller József!!! Tényleg ha az ember felnő, kicsi akar lenni megint. Megtaláltam életem célját! Vagy inkább halálomét. Irodalmi érettségi tétel akarok lenni! Ez már karrier a javából! Habár, (a valószínűségszámítás matekórán kimaradt az életemből, azt mégis meg tudom ítélni, hogy) ennek valószínűsége igen csekély, főleg, ha botránykönyvet szeretnék. Mondjuk “ebben a mai világban” már mi nem botrány? Vagy éppenséggel mit kell ahhoz tenni, hogy kimerítsük a botrány fogalmát? Botrány az, amit negatív hanggal fúj fel a média. Azon kívül tökmindegy. Csak részletesen ecsetelnem kell falcolási, és hányási szokásaimat, és máris botránykönyvvé tettem az írásom. Hullajó! “Shell. A hullám ereje.” Az én hullámnak nincs is ereje. A tiéteknek van? Vagy ez a reklám azt sugallja, hogy a Shell-től majd lesz? Feketehumorizálós kedvemben vagyok. Szóval érettségi tétel sem leszek, ez is kilőve, de talán nem is szeretném, mert én ne legyek senkinek se a példaképe! Vagyis dehogynem, dagadna a mellem tőle, jobban, mint egy implantátumtól, de én nem a követendő életformát élem, és asszem, egyik anyuka sem szeretné, ha kicsike, romlatlan, steril lelkű gyermeke ilyen agyszörnyszülötteket tanulna irodalomból, mint én. Ha már itt tartunk, most láttam egy filmet, bal alsó sarkában 12-es sárga karikával, ezzel szemben volt benne nemi erőszak nem is egyszer, valamint üvegszilánkkal való falcolás, hűtőszekrényhez bilincselve. Kell még valami? Volt egy rémálmom nemrég: Három áltsulis osztálytársam kritizált keményen, miszerint a poénjaimat fogjam vissza, mert egyáltalán nem viccesek, és mégis mit képzelek magamról, hogy én vagyok az atyaúristennő, amiért könyvet írtam/írok, és most már végre rekesszem be magam, mert ezek igazán nem számítanak semmit, és úgyse fogja elolvasni senki. Én meg természetesen irdatlanul bedühödtem. Így elmesélve semmiség az álom. Nekem a rémálmaim nem is a tényektől rémálmok, hanem az érzésektől, amiket közben átélek. Utálok álmodni. Félek tőle. Így alvás közben sem vagyok biztonságban az érzéseimtől. *

Szarok mindenre, szarul vagyok, brutálisan. Mandulagyulladásom is még a hatalmában tart, vagy én őt, ki tudja, azt se tudom, mit akarok ezzel mondani, megint túl sokan akarnak kijönni a túl kicsi ajtón, aminek következtében senki nem fér ki. Egyszer valahol olvastam a testi betegségek, a tudatalatti üzenetére való lefordítását. Mandulagyulladás = Nem tudjuk kifejezni magunkat; úgy érezzük, nem értenek meg minket; nem tudunk elmondani valami számunkra fontosat. Telitalálat! De energiám és önbizalmam akkor is drasztikus zuhanásba kezdett, versenyt zuhanunk. Ki fog nyerni? Nos akkor mesélek, olyan naplószerűen: Tegnap, vagy mikor már, (egybefolynak a napok is) gyilkosnál is gyilkosabb forróságban végigstatisztált, hosszúra nyúlt nap után borultam ki úgy istenigazából, nem mesélem el, éppen elég stresszes lesz a doki előtt, lényeg, hogy őrjöngésem közepette először összeütközésbe került (kerítettem) az öklöm az ajtóval, hogy szétrepedjen a bőröm, de csaknem repedt, hanem megdagadt és belilult az ujjam. Egészen undorító, tényleg. Aztán öngyilok helyettesítőként szétvertem húsklopfolóval a kezem. Folyt a vér rajta, még tetszett is, aztán kétszerakkorára dagadt, sajnos nem tört el. Nem tudom, miből vannak a csontjaim, de nekem még soha semmim nem tört el, csontom legalábbis, pedig igazán megteszek mindent, lóról esések, ilyesmik, komolyan mondom, ha leugranék a tizedikről, akkor sem lenne semmi bajom. Gumicsontjaim vannak, vagy mik. A kiborulásoknál tartottam, mert nem egy volt csupán, végigköhögött éjszaka utáni koránkeléses reggelen folytatódott… Majd folytatom én is elbeszélésemet, de most tévét akarok nézni, akármilyen sokan primitív, buta tevékenységnek tartják, én akkor is tévét nézek, és bekaphatja mindenki! (Egyébként nagyon tudom sajnálni azokat a kirakat-művelt embereket, akik nem képesek kiválogatni a tévéműsorok közül az értékeset, és emiatt egyáltalán nem néznek tévét, mert buta tevékenységnek tartják. Én speciel frankó, inspiráló filmeket nézek éjjelente.) …néztem, közben eszembe jutott valami fontos, reménykedtem, hogy nem felejtem el… úgy látszik, beszippantotta a képdoboz. Szóval azon a kiborulásos reggelen lemondtam sms-ben két napot, a két koránkelésest, de valami iszonyatos vívódás után. Remélem, nem küldenek el a jó búsba, mert az ilyen lemondásokat komolyabban veszik, mint kéne, pedig én aztán igazán nem hiányzom onnan, amilyen szenvedő pofát vágok egy ideje… Éhes vagyok. Evészavaros életemben először ÖRÜLÖK neki. Ezek szerint mandulagyulladásommal kezdjük elengedni egymást. table for two: I and my eating disorder    *

Újabb két statisztálós napot mondtam le az előbb. Nem bírnám ki. Kaméleon lettem, vagy valami más hüllő, mert akárhányszor rettenetes melegbe kerülök, vagy valami forrót iszom, átveszem a hőmérsékletét, és iszonyatosan nagy fokú rosszullét telepszik rám. Klimax? 21 évesen? Vagy pszichoszomatikus ürügy. Mellesleg még mindig elég szarul vagyok, mondhatni nagyon, és ebből megintcsak ugyanaz lenne, mint pénteken. Nekem ki kell magam aludnom, és ezt nem tudom máshogyan, csak ha délig, egyig alhatok. Ki fogja nekem ezt megérteni végre?!?!?!?! * MEG KELL ÖLNÖM MAGAM MEG KELL ÖLNÖM MAGAM, EGYSZERŰEN MEG KELL ÖLNÖM MAGAM, NEM BÍROM, NEM BÍROM, ENGEM SENKI SENKI SENKI SENKI SENKI SENKI SENKI SENKI SENKI NEM ÉRT MEG, SENKI, AZ ÉGVILÁGON SENKI, ÉS NEM BÍROM, NEM BÍROK AZ EMBEREKKEL, A KIBASZOTT TÁRSADALOMMAL, TÚL BONYOLULT NEKIK ELMAGYARÁZNI, NEM ÉRTIK, NEM ÉRTI SENKI…NEM BÍROM EZT TOVÁBB……………………………

Ha akkora vagyok, mint egy hangya, az indulat akkora bennem, mint az Eiffel-torony kétszer. Körömmel tépném magam ketté, hogy kiszabaduljon ez a mérhetetlen gyűlölet, harag, indulat, agresszió. Pár számmal kisebb testet kaptam a lelkemhez. Nem férek bele a testembe. Ki kell szabadítanom magam. KI KELL SZABADÍTANOM!

Komolyan, egészen teljesen komolyan fontolóra vettem, hogy bekapkodom az egész doboz Risperdalomat, meg a Tegretolokat, Rexetineket, egy bontatlan doboz Remeront, most már tökmindegy, hogy hízlal-e, ezen kívül maradt még két doboz Floxet, némi Seropram, Tolvon… a Fevarinokat már elajándékoztam egy Fevarinszedőnek. E g é s z e n k o m o l y a n g o n d o l o m. Ennyit rólam. Ennyi voltam. Sziasztok! * Sajnos nem. Sajnos folytatódom minden szindrómámmal együtt. Éppen bulímiámnak “hódolok”.    * Nincs ötlet. TEGRETOL VAN! Meg érzelmi kuss! Masszív szürke betonfalak. Masszív szürke pengék vagdossák rólam csapkodó érzelemnyúlványaimat. Kell ez? Érzelmi egyenruhába bújtatnak, pizsamába, mint a kórházakban, egyforma szürke borotvafej, mint a bevonuló katonáknak, Labiliséknél az érzelmi egyenlőség a divat, sivár, szürke írni-nemtudás… Vagy csak az egyhetes saját, magánhurrikánom tombolása hagyott maga után ilyen lepusztított tájképet bennem. Nem hinném. Az nem múlik el magától. Ez tutira a Tegretol. Abba kéne hagynom megint…

* Mondom… * “De a ott a borotvapenge; ha tehetik, el fogják küldeni a borotvapengét (…) A penge égető hűvösséggel fog belemarni, s még ujjaiba is, amellyekkel a pengét fogja, csontig belevág.” /Orwell:1984/ Csodálatos! Mit is akartam? Ja igen. Asszem, elment a kedvem a diákigazolványt érvényesítő matrica vásárlásától, miután láttam egy riportot, amiben a BKV-ellenőrök kis UVmasinával nézegetik szegény diákok igazolványát, hogy hamis-e a matrica, mert ha igen, kaphat akár egy, vagy két évet is, ami a megefelelő intézményben letöltendő. Kapják be! Közokirathamisító, akinek nincs pénze a tízezer forintos MÁV-bérletre? Menjenek a ‘csába!!! Egy ilyen kis műanyag kártyában van az ember fél élete. A másik fele meg másik kis műanyag kártyában. Ha elvész, az ember megszűnik létezni. Nemszemély lesz, legalábbis Orwell által megálmodott világban. Én meg már csak pár hétig lehetek plasztikdiák. * Rég elmúlt három. Álom sehol. Várom. A rég bezárt ajtókat tárom, próbálom… látom: Nem. Látod? Nem. Gáz dolog ez a versírás. VersSírás. Az a baj, hogy ha már leírtam valamit, még ha nem is tetszik, a papírra vetéssel életre kel, lélek költözik bele, megszületett, létrejött, látható, ott van teljes fizikai valóságában, így már nincs szívem elpusztítani. Ez olyan, mint az abortusz. Amivel egyébént tökéletesen egyetértek, de valószínűleg ezt is a gyerekfóbiám mozgatja. Ha belegondolok, az állatabortuszt ellenezném. Éjjeli fél négy. Aludni akarok. Fáradt vagyok. Szarul vagyok. Rohadtul. Oké, jól van, tényleg nem kéne itt szétvulgarizálnom az anyanyelvemet, csupán arról van szó, hogy a kezeletlen mandulagyulladásom szétbarmolta az ízlelőképességem. Nem vagyok már a régi: Nem érzem a kávé ízét, a kakaóét sem, ráadásul nem is esik olyan jól, pedig ezek szolgáltak kapaszkodóul a hirtelen hangulateséseimnél, és most ez kilőve. Mit akartam még? Pedig fontos volt. Fenyőbe! Ja, ezt mondtam már, hogy miért nem voltam hajlandó (= képes) elmenni a körzeti dokibácsihoz. Megmentettem a rendelőjét – magamtól.

* Na most az előbb leültem blogot írni, most meg ide, aztán máshova, semmi komoly, lényeges, esetleg érdekfeszítő, csak úgy. Magamat szórakoztatom, vagy nem… zuhanok… emelkedem… zuhanok… emelkedem… zuhanok… soha nem ültem vidámparkban hullámvasúton, szerintem már akkor tudtam, hogy nem fogom szeretni. Egyetlen dolog vígasztal jelen pillanatban (pillanatban, szó szerint): holnap úgyis megveszem a Harakirit, vagy a Prozac-országot, vagy a Sötét nappalok, fényes éjszakákat, és falni fogom őket, mint a bulímiás rohamaimkor az ennivalót, és jó lesz. Mindhárom könyvet betegek írták, ami nagyon bejön nekem. Hasonló a hasonlóhoz alapon. Még tele vagyok grafomán késztetéssel, de nincs már mivel kitöltenem, szóval lépek máshová, a világ hálójában vergődve talán, talán nem, mert újabban 13:00-kor is ébresztőre kelek, nehezen. Jóccakát vagy jó reggelt, kinek mi, 3:32-kor. Na pá! Mint egy szünetmentes tápegység, úgy érzem magam. Nem értek ám ezekhez a műszaki bigyókhoz, csakhát, ha az embernek egyszerre az apukája, és a tesója is informatikus, elcsíp egy-két szakszót, vagy Saxo-t… Szóval fél öt van, a nemrég említett fél négynek a folytatása, és az elalvási képtelenségemhez most nagymértékben hozzásegített egy gondolatvillám, miszerint kell lennie valahol egy vizitúráról rámmaradt kanálgép-villának, amiből frankón lehet karkötőt hajlítani. Ezért hirtelen fel kellett kelnem, hogy kávékészítés közben vad kutatásba kezdjek, de nem találtam sehol a villát, pedig van, volt, emlékszem, azzal ettem biciklitúrán mákosgubát, tisztán emlékszem… huhh, fáradt vagyok… alvás kell nekem… ha tudnék… ha lenne egy kapcsoló az agyamon… nincs, csak szünetmentes tápegység. Nekem inkább tünetmentes kell. Olyan nincs? Kényszergondolataim nem hagynak békén. Megpillantom a polcon ülő kis macskaisten-szobromat, és a fantázia erőszakosan átveszi az irányítást: földhözvágom, a szobrot, ami darabokra törik. Ránézek egy plüsskutyámra, és bevillan egy jelenet: ollóval támadok a játékra, azt visítva “megölöm, megölöm”. Számtalan ilyen van. Nem akarom ezeket gondolni, de erőszakosan benyomulnak a fejembe, nem tudom megállítani. Nem akarom én összetörni a szobromat, és “megölni” a plüsskutyát, mégis megteszem képzeletben újra meg újra, akaratom ellenére, irányíthatatlanul. Néhány OCD-s (kényszerbeteg) szerint ezek OCD tünetek. Egy-két skizofrén szerint skizo-tünetek. Akkor én mondjam azt, hogy bordertünet, vagy mi? 13 éves koromban egyébként kényszerbeteg voltam valóban, diagnosztizálatlanul, kezeletlenül, mert nem mentem pszichiáterhez. Akkor még magamnak se vallottam be. Mondták szakemberek tévében, hogy onnantól számít betegségnek, ha zavar és akadályoz minket a mindennapi életben. Hát engem akadályozott és zavart, bakker. Egy órát képes voltam azzal eltölteni, hogy újra és újra ellenőrizzem, nincs-e bogár az ágyamban. A bogárfóbiám mozgatta ezt az egészet. Egyébként a kezem is különválik tőlem időnként. Mintha nem az enyém lenne, ami tartja a könyvet olvasáskor, mintha műkezem lenne. Mintha azt olvastam volna, ez a deperszonalizáció.

Gondolataim iszonyatos sebességgel pörögnek, gyorsabban, mint ahogy kimondanám őket. Mindig bevillan valami új, fontos, de nem tudom követni, gyorsabb nálam, nem hagy pihenni, pedig nagyon fáradt vagyok. A torkom meg már megint fáj, pedig én el nem megyek dokihoz, nekem az nem kell, gyógyszer sem, szedek én eleget, valahogy nagyon igazságtalannak tartom, hogy fizetni kell a gyógyulásért… mert a Tegretol az más, az szintentartáshoz kell… merülök… egy kávé… szóval, ha használható állapotba akarom hozni magam egy torokgyulladásból… na ilyen esetekben érzem igazságtalannak… agyrém, hogy nem tudok befejezni egy mondatot sem! “…Podiebrád Katalin tudta, mi a csízió, para lett volna, ha van televízió…” /Belga/ Király ez a szám. Imádom szóval 1711-ben volt a szatmári kiegyezés. Ezt is csak ebből a dalszövegből tudom, merthogy iskolai tudásgyűjteményemet nem mondanám maradandónak. Kiegyeztünk. Kiegyeznék én is egy doboz Dormicumban, vagy 200 milivel több Tegretolban, az álmom viszont: Lítium, ami nem hízlal. “Egy cukorka, ami jó a fogaknak!” Tyűűű, de nem bírom ezt a reklámot sem! “…gyakran martam, mint egy kobra, de nem vertem nagy dobra, nem voltam tekintettel se nemre, se korra…” Ez nem tudom, kicsoda, micsoda, szoktam hallani, és tetszik. Egész jó zenéket adnak éjszaka közepén, normális emberi idő szerint reggel hét felé. Ha csak egy kicsit is becsukva tartom a szemem, lezuhanok alfába, komolyan. …kitárt karokkal pörgök a levegőben, asszem… Régi vágyam: Egy füves területen, mondjuk temetőben, napsütés közben zuhogó esőben kitárt karokkal forogni, arccal az ég felé, hadd áztassa az eső, hadd mossa tisztára az arcom, hadd ázzon rajtam a hófehér ingem… forognék boldogan az esőben, nevetve, mezítláb, szuper lenne. Egyszer úgyis kipróbálom. * Szokásos időpont: fél három. Egy órája szeretnék aludni. Tegnap hétig nem sikerült. Reggel meg már megint mandulagyulladásosnak éreztem magam. Összefüggésben van ez az egész a kialvatlansággal? Vagy a frankó kis életmódommal? Valami vészfék lehet ez, mivel betegen nem tudtam se borozni, se dohányozni, de még kávézni, és fogyókúrázni sem. Extramegahiperszarul érzem magam. Pedig befoghatnám a pofám, jól telt a napom: Anyukámmal mászkáltunk a körúton, Kenderkócba kísértem, kaptunk egymástól eztazt, édi mütyürkéket, ettünk kínaiban tofusalátát, találkoztam Apukámmal egy pillanatra, és még a Harakirit is megvettem végre. Jó, ezeknek örülök is, ezzel egyidejűleg vagyok padlón. Fizikailag is, mindenhogy. Válaszolnom illene már jópár ímélre, de képtelen vagyok rá. És még emiatt is szánalmasan szerencsétlennek érzem magam, hogy ilyeneken nyavalygok, de tényleg képtelen vagyok a kommunikáció ezen formájára is. Mellesleg megígértem Bandy bácsinak, hogy jelentkezem, és

beszélgetünk egy nagyot. Hát nem hívtam fel, és szerintem tuti azt hiszi, link vagyok, pedig nem… fenébe. Nem vagyok link! Csak képtelen a beszélgetésre!!! * Papírbohóckodás, amit művelek. Ugyan minek? Kinek? Netán valami igény? Érthetetlen? Vigyázat, ez még csak a kezdet! És a vég. Alfa és Omega. Szia. * Egy infantilis megállapítás: Ez itt éppen 51 oldal. Éppen 51 kiló vagyok. De jó! * Olyan izé. Semmilyen. Az idő tehet róla. Ősz van. Az eső engem is elmos, szépen lassan szétmállok, elfolyok, megsemmisülök… Egyébként is csak a szokásos van. Fél négy. Jelen esetben délután fél négy. De ez nem jelent semmit. Csak azt, hogy nem tudom, hogy fogok tudni elaludni egy délután kettőig tartó alvást követően. Kit érdekel?! Szóval egy olyan alvászavaron vagyok túl, amilyet álmodni se szeretnék. De jó kis képzavar. Jó egy fenét! Brutális volt. Nem az a fajta alvászavar volt ez, amikor nem tudok elaludni, és felkelek, olvasok, kávézom, mert azt még szeretem is, jó hecc. Ez olyan volt, amikor rettentően fáradt vagyok ahhoz, hogy felkeljek, olvassak, kávézzak, elaludjak… megfordulok, hátha jobb, de nem, csak fájnak az izmaim, mozgatnom, tekergetnem kell a lábaimat, magamat, hátha elmúlik a fájdalom, de nem, és nem hagy aludni sem. Amikor meg igen, ilyeneket álmodom: Levittem a szemetet, vagy valami ilyesmit cselekedtem, a lényeg, hogy szemeteszsákok voltak nálam, és felültem egy pingpongasztalra, valamit írtam, de a zsákok még nálam voltak. Rendőrök jöttek, kötekedtek, hogy ezeket ki kell dobni, mert szabályellenes, én meg hiába magyaráztam nekik, egyikük elhajította a zsákot, és tovább kötekedett velem, hogy ilyet tilos. Aztán le akart lökni valami szakadékba. Hallottam, hogy a társa is bíztatja erre, amitől először megijedtem, aztán rájöttem, hogy jó ötlet, mert úgy legalább megszökhetem előlük. Lelökött, csupa vér lett a fejem. Megállítottam egy arra járó autót, vigyen el valami emberibb helyre, kórházba, vagy nem is tudom, ahol igazságot szolgáltatnak... ennyi. Rémálom volt. Az ügyem óta rendőrségparám van. Mondtam már? Jut eszembe, tegnapelőtt is majdnem kinyírtam magam, gondolatban egy kicsivel továbbjutottam ezzel, egy hajszálnyival komolyabban gondoltam. Aztán mégse. Most pedig evészavaros bűntudat mardos, megettem ma egy második vajas zsömit  muszáj volt, nem bírtam volna ki nélküle  de most megőrjít a hízás-érzés  pedig már olyan közel voltam a célhoz, az ideiglenesen kitűzött 50 kilóhoz, már csak egy fölösleges kilóval kellett volna megküzdenem, de ezek után… nem tudom… elkeserít, de nagyon. Szétestem. Evés, alvás… honnan tudnám, hogyan kell ezekkel bánni?

Igazán nagy kár, hogy nem vagyok inkább drogos. Drogbeteg, úgy értem. A border, meg minden egyéb helyett. Annyi sikersztorit olvasok drogosokról: Elvonó után felkérték őket, hogy maradjanak ott lakni, dolgozni, segítőként… tökjó! Ezzel meg van oldva minden: lakás, meló… mi kell még? Nekem ki fog ilyet felajánlani? Ezekből nem lehet úgy rendbejönni, mint egy drogfüggőségből. Én soha nem leszek annyira önmagam, hogy bárkinek is hivatásból segítsek élni. Fordítva kéne, nekem kell egy segítő. Aki megakadályozza a bulímiás rohamaimat, meg az altatató túladagolását, mert nagyon kéne altató, de asszem, beszedném egyszerre mindet. A tele doboz Risperdalt azért nem, mert attól csak rosszul lennék, hányinger, meg minden, az altató meg pont jó, kellemes, könnyű halál lenne, attól csak elalszom, és kész. Nagy a csábítás. * Mondjam, mennyi az idő, és milyen napszak van? Minek? Keljek fel kávézni? Megszokásból? Nem kéne, mert este bevedeltem legalább egy liter forró tejet, ami itt kluttyog a hasamban. Éhes voltam. Most csak egy 7,5 milis Dormicumot szeretnék. … egy levéllel. Néha úgy érzem, sínen vagyok. Néha kisiklom. * Ilyen se történik minden nap, hogy fél hat felé lefekvéshez készülődöm. Az igazság az, hogy hajnali fél hat van. Nem terveztem be ezt a mostani álmatlanság-akciómat, csupán így alakult, sokáig tartott egy jó film, aztán kávé, hogy képes legyek zuhanyozni, de közbejött egy imél, meg mégegy kávé… Kettőkor jelenésem van a “mindenhatónál”. Mit sűrítsek bele 50 percbe? Az öngyilok késztetésem, a halálra aggódást minden kis lószaron, a rémálmokat, az alvászavart, a görcsös fogyókúrát, a zaba-hányás kombinációt, a megőrülök-érzést… mi van még? Még rengeteg minden van. * Nem vesz komolyan, ez egészen egyértelmű. Ő nem látja, ami itthon van, a majdnem mindennapi bőgést, őrjöngést… ő csak azt látja, amikor a rendelőjében magyarázom halálnyugodtan, mennyire szarul vagyok. Így hogy venne komolyan? Mégis hogy hitessem el vele? Nyírjam ki magam? Igen, ez az egyedüli megoldás. Ki kell nyírnom magam. Ha csak említem neki, az nem jó, mert fenyegetésnek könyveli el. Határozottan ki kell nyírnom magam. Kedves F. doktor, maga elvezetett a megoldáshoz. Köszönöm. * Egy rádióban elhangzott műsor alapján ráébredtem, én nem is vagyok alkoholista, hanem szociális ivó. *

Most már leírhatom, úgyis megvalósították, ami eredetileg az én ötletem volt, de ki tudja, talán velem párhuzamosan másé is, akinek több beleszólása van, meg nagyobb befolyása. A mazsolás túrórudira gondolok. Már két éve (2002 körül) megszületett agyacskámban, testvérével, a bocifoltos túrórudival együtt. Meg akartam valósítani, persze úgy, hogy valamicske hasznom is származzom az egészből, ingyen ötletet nem adok ám, csak úgy. Hát, nem sikerült, megelőztek. Még annak a csokidarabkás joghurtnak a reklámja is bosszantott nagyon, aminek így hangzott a szövege: “hogy ez miért nem nekem jutott eszembe!” azért bosszantott, mert NEKEM ESZEMBE JUTOTT, A FRANC ESSEN BELE!!! Én akkor már régen csokidarabos joghurtokat zabáltam! * Forr az agyam, mint amikor a boszorkányok kotyvasztanak valamit a hatalmas üstjükban, na pont így forr az agyam, meg a mellkasomban is valami, és nem hagyja, hogy pihenjek végre. Ezt olvastam: “Nárcisztikus személyiségzavar: Az ilyen típusú személyek rendszerint nagyratörő, grandiózus tervekkel foglalkoznak, saját önnön tökéletességük odaadó propagálói, állandó figyelmet követelve maguknak. E felszín alatt azonban bizonytalan az önkép, aminek megerősítése lényegében a többiek figyelmétől függ. (…) Állandó nehézségekkel küszködnek a saját magukról alkotott kép ideális és nagyzásos, illetve megtagadott és leértékelt alkotóelemeinek összeegyeztetési igyekezetében, és inkább a végletek között hányódnak. (…) Ha azonban olyan inzultus éri őket, amely áthatol ezen a nárcisztikus héjazaton, összetörnek, kicsinek, értéktelenek érzik magukat. (…) Másokkal kapcsolatban is hasonlóan viselkednek. (…) Annyira áhítják a dícséretet, hogy ha valaki a környezetükből ezt elfelejti kielégíteni, akárcsak egy alkalommal is, a bennük fellobbanó értéktelenség-érzést dühösen a másikra vetítik ki. (…) A nárcisztikus személy önértékelése kívülről vezérelt.” /dr. B. S.: Az önpusztító életmód/ Mi más. Pedig ezt a könyvet évekkel ezelőtt vettem. De nem is ez a lényeg most itt, HANEM az, hogy ez marhaság. Ez az egész úgy, ahogy van, a borderline tünetei. Vagy tévedek? És tévedne minden más, eddig általam összeolvasott cikk forrása is? Az eddigi terapeutáim is? Vagy nárcisztikus lennék mégis? Lehet benne valami, bár szerintem mindenki ilyen egy kicsit. Eddigi meglátásom szerint azok mondták a borderline tüneteit olvasva, hogy mindenki ilyen, akik NEM olyanok, hanem egészséges laikusok. Nos, ha szerintem mindenkire illik egy kicsit az előbb említett nárcisztikus zavar tünete (áhítják a dícséretet, ha nem kapják meg, összetörnek), akkor valószínűleg én nem szenvedek ebben a személyiségzavarban. A könyv tévedése még mindig fennáll. Egy másik példa a tévedésre: “Pszichopátia = személyiségzavar. (…) A neurózissal ellentétben ebben az állapotban nem található szorongás, és általában igaz, hogy a szokásos beszélgető terápiával e helyzeten nem lehet segíteni, inkább bizonyos pedagógiai-nevelő hozzáállás vezethet sikerre.”

Méghogy nem található szorongás??? Az öngyilok gondolatába kergetnek a szorongásaim!!! Na, itt van még egy, ha még nem volt elég: “Az önpusztító viselkedések hátterében előforduló leggyakoribb személyiségzavarnak a nárcisztikus zavart tekintik.” Én azt hittem, a borderline-t. És ezt hitte/hiszi minden más szakirodalom is. Ennyit erről. Egyébként agyszerkezetem kémiai forrongásainak köszönhetően olyanokat álmodom, amiket most már muszáj lejegyeznem, különben szerdán nem tudom elmondani a megfelelő személynek. Ezt például nem akartam megoszatni senkivel, mert semmi érdekes nincs benne, de ha már…: Metróaluljáróban voltam, mentem, rendkívül gyors mozgólépcső, metróra várakozás jónéhány tizenévessel, akik elvileg az osztálytársaim, de nem azok. A metró medrében víz van, hülye gyerekek ökörködnek benne, én félek tőle. Veszélyesen közel, a medernek háttal pad van. Leül rá egy idős pár, hanyattesnek, bele a vízbe, ki kéne őket menteni, de senki nem vállalkozik rá. Egyébként sötét van az aluljáróban. Egyedül én hívok segítséget. Megérkezik az osztályfőnök is, alaposan megdícsér.  nárcizmus? Gyakran álmodom metrósat. Vonatosat is. Iskolásat is: Általános iskolámban vagyok, kijövök, görkorcsolyával, de a lejtőn nem merek menni, félek, kapaszkodom. Találkozom egy régi osztálytársammal, akivel hirtelen nagyon jóban leszek, sír, vígasztalom. Van nálam egy Anyukámtól kapott lovas nyaklánc-szerű, bőrszíjon lóg, de meg kell restaurálni. Próbálom. A bőrszíj megtévesztésig hasonlít egy kakaóscsigára. Főleg, ahogy tekerem le. Odajön egy fiatalabb apa a kisfiával. El akarják venni tőlem a nyakláncomat, erőszakkal. Csípik, tépik, harapják a kezem, ami engem a legkevésbé sem érdekel, és foggal-körömmel ragaszkodom a láncomhoz. Sikerül megtartanom. Később kiderül, hogy alaposan megbosszulták: Itthon hallom a rádióban, hogy belecsempésztek a táskámba egy rendkívül veszélyes, agresszív mérges kígyót, és már látom is, ahogy döfködi a hátizsákomat belülről kifelé. (Pontosabban a sátram táskáját, de ez mindegy, asszem) kiszaladok az erkélyre, Marci cicám szalad befelé, csomóra van kötve a farka. Közben a kígyó kimászott, kirágta a táskámat. Próbálom agyoncsapni valamivel. Nehezen, de sikerül. Majdnem megnyugszom, mikor a rádióból hallom, a madárpók ennél sokkal veszélyesebb, és még azzal is meg kell küzdenem. Ijedten figyelem a rajtam lévő ruhát, nincs-e rajta madárpók. Megszólal a telefonom ébresztője, 13:00-kor. Még soha nem örültem ennyire ébresztőnek. Amúgy éppen pár perce estem el tizenhat rugótól. Ennyit kaptam volna egy filmbéli statisztaszerepért, csakhát, egy kosztümös filmben mégsem rohangálhat valaki csillogó piercinggel az orrában, kivenni pedig lehetetlen, mert akkor vérzik, mint állat. Legalább megoldódott a kérdés. Mondom, a szorongástól majdnem öngyilok lettem, amit ez okozott.

Elolvastam mégegy cikket a nárcisztikus személyiségzavarról. Hát ez tiszta gáz. Akkor most hol van a határ a borderline, és e között? És akkor most lehet, hogy a dokim szerint is ez vagyok? Na most emiatt aggódom magam halálra. Nem bírok el ennyi aggódást, valaki jöjjön értem fentről, és vigyen el! Komolyan a tudatlanságban van csak biztonság. A legvalószínűbb szerintem, hogy egy jópár személyiségzavarból van bennem. Ezt látom/érzem egyre inkább. Egyikből csapok át a másikba, aztán a következőbe, szélsőségből szélsőségbe, kényszerességből borderbe, abból nárcisztikusba, majd skizóba, dependensbe, antiszociálisba, paranoidba… komolyan, de tényleg egészen komolyan ezt érzem, egyre inkább. Brutálisan le vagyok törve. Még a diagnózisom se tud konkrét lenni. Csapkod a fekete őrültség, az öngyilok-kezével, karmaival mardos, még a végén magával ragad, megszerez magának egészen. * Mai álmom: Általános iskolai legjobb barátnőmmel, meg még valakivel mentünk keresztül egy tipikus lakótelepi házon, egyik bejáraton be, másikon ki, toltuk a biciklinket, és kifelé három fiatal, rosszarcú fiú meglepően segítőkész volt, megtartották nekünk az ajtót, amíg kiszenvedtük magunkat a biciklikkel. Aztán utánunk jöttek, akkor már kevésbé voltak szimpatikusak. Mondtam is az osztálytársamnak, lépjünk le, amíg lehet. Szerinte nincs mitől félnünk. Maradunk, de én aggódom ezerrel. Okkal. Mikor már a barátnőm is belátja a veszélyt, próbálunk elmenekülni, de a srácok nem engednek. Azt akarják, fizessünk. Sokat. Nézegetem a pénztárcám tartalmát, kiveszek belőle egy lepedő méretű vonatjegyet. Az egyik fiú gúnyos megjegyzést tesz, majd kikapja a kezemből és folytatja, amit én elkezdtem. Sok időt töltünk el így. Végre elengednek. Valami hivatalos helyre kell mennünk, valamit kiváltani. Nekem nincs kabátom. Közben valahonnan lesz. Aztán a barátnőm is hoz nekem egyet, kifordíthatósat, háromféle belseje van. Felveszem. Sietnünk kell, mindenki rám vár, de mikor végre elkészülök, a két barátnőm még csak akkor kezd el készülődni. Csalódott leszek ettől. Közben amiatt is aggódom, hogy rengeteg pénzemet vette el a három maffiacsávó. Megszólal az ébresztő. Egyik felén a félelemmel teli álom, másik felén a kialvatlanság, és fáradtság. Melyiknek kéne jobban örülnöm? Próbálok arra gondolni, hogy mindjárt kávézni fogok. Próbálok örülni neki. Erőltetem az örömöt. Nehéz. Azóta két bögre kávén túl vagyok. És szomorúsággal tölt el a beteges vágyakozásom az ízek iránt. Minden csak pillanatnyi. Minden csak a jelenben létezik. Ha megittam a kávét, vége, szomorú leszek. Csak a pillanat van. Szétesik minden, széttörik picike apró darabokra, mint egy tükör…cukor… Foggal-körömmel kapaszkodom a pillanatba, mindig az aktuálisba, mert sosincs folytatás. Meddig lehet betegségből fenntartani magunkat? Meddig lehet betegséből élni? Reggelire depresszió, ebédre szociális fóbia, vacsira szorongás… nyami-nyami. Éjszakára csalódás.

* Komolyan megőrjít Az Egyhetes Bizonytalanság. Aztán egy újabb egyhetes bizonytalanság, aztán… Szerdától szerdáig tart nálam a hét. Csak szerdán létezem kettőtől háromig. Kettő között a légüres tér van, telis-tele őrülettel. Nekem most már MEG KELL TUDNOM, mi a diagnózisom!!! Muszáj megtudnom, muszáj, muszáj… Egy tündérhegyi ápoló intelme jute eszembe, miszerint ne olvassak pszichológiai szakirodalmat, mert nem segíti a terápiámat. Ha a dokimnak előadnám a magamról és betegségeimről alkotott véleményemet, és az ebből fakadó halálos aggodalmamat, még tényleg megtiltaná nekem az örökös utánaolvasásokat. Ezt viszont nem teheti velem! Ezt nem veheti el tőlem! Nem veheti el tőlem a tájékozódás jogát! Ez az egy módom van a tanulásra! Doki szemszögéből nézve viszont (valószínűleg) erre az egydüli megoldás lenne: másféle tanulással helyettesíteni a tanulást, vagyis járjak iskolába. Önmaga farkába harapó kígyó ez az egész. Előadjam neki egyáltalán az egész agyjáratásomat? Elő kéne, mert nem akarom tévútra vezetni. Az a baj, hogy az egész terápia mechanizmusát előre látom. Így hogyan működhetnék közre manipulálás nélkül? Automatikus manipuláló vagyok, ha önmagamról kell véleményt kialakítani másokban, amely véleményre aztán égető szükségem van. Hát hogyne lenne, mikor abból állok, abból tartom fent magam. Abból tevődöm össze. Azokból születek meg, újra és újra, minden pillanatban újra kell születnem, mert minden pillanatban meghalok. Rendkívül elszomorított most ez is. Pontosabban az, hogy hogyan fogom megértetni ezeket egyszer bárkivel is. Leginkább a pszichiáteremmel kéne, minél hamarabb. Sürgős!!! Most másik aggodalmamról szövegelek egy kicsit: A napi egy müzli, vagy zsömi soknak bizonyul, legalábbis érzésem szerint. Éhes már egyáltalán nem vagyok, hála a jó égnek. Csak éjjel, de azt még bírom. Szóval legszívesebben egyáltalán nem ennék. Elég nekem a pár bögre kávé, de már azokat is lecsökkentettem, nem a koffeinadag miatt, hanem a térfogata miatt. Nem fér már annyi a gyomromba, mint régen. Így csak a látszat miatt eszem, hogy Anyukám ne ijedjen meg ennél is jobban, hogy a kicsi lánya „nagyon sovány”, és nem eszik. Pedig (ez egy tipikusan anorex duma) egyáltalán nem vagyok vékony! Kicsit sem! Én nem értem ezt az egészet! Vagyis dehogynem: Testképzavar. Na de…? Én nem tudtam, hogy ez ennyire ilyen. Én ezt nem tudtam!!! Tisztában voltam a testképzavarral, mint fogalommal, és ismertem a jelentését, de így átélve teljesen más!!! Láttam nyáron a Tabánban szép vékony hippiket, és olyan akartam lenni, mint ők, csak annyira vékony. A brutálisan soványakat csúnyának találtam. De már nem elég a hippivékonyság, már nem elég a szép karcsúság, én olyan sovány akarok lenni, hogy akik látnak az utcán, az legyen az első gondolatuk: „na ez tutira anorexiás!” Ilyen akarok lenni! És ennek eléréséhez nagyon sok a napi egy szendvics. Meg vagyok ijedve, hogy nem fogytam semmit az elmúlt pár napban. Nem tudtam mérni magam. De biztosan nem fogytam. Még annak is örülhetek, ha ugyanannyi maradtam (51) és nem híztam. Ja, és ha megemlíteném a dokinak az állandó étvágytalanságomat, még a

Rexetint se írná fel többet. Pedig én nem akarok éhes lenni. Enni mégkevésbé. De leginkább enni akarni nem akarok. Mostanság masszív szomorúság rakódott le rám. Emellett aggodalmaim rágcsálnak fájdalmasan. És felismeréseim is kergetnek a pokolba. Egyik régi pszichológusom mondta meg a tutit: Olyan vagyok, mint egy szekrény, amiből minden kint van. Talált! Valóban minden kint van belőlem. Képtelen vagyok rendszerezve berakni bármit is, és szükség esetén elővenni. Olyan vagyok, mint aki harakirit végzett magán, és az összes bele kifelé lóg. Milyen találó! Talán nem hiába az a kedvenc könyvem. A lényeg: ma is megvan egy oldal. Egy ideje naponta hozom össze őket. De rosszul mondtam az előbb, egyáltalán nem ez a lényeg. Az még keresés alatt van. Ezt nem intézhetem el annyival, hogy bepötyögöm a Google-be. Senki sem mondja meg nekem, mi a lényeg. Feltehetőleg több van. Rengeteg. Minden pillanatnak megvan a maga lényege. Ha nincs, az szomorú. * Ha nem látnám, hogy a monitorom jobb alsó sarka 3:03-at mutat, és nem látnám, hogy sötét van kint, akkor is tudnám, hogy éjszaka van  ÉHES VAGYOK! De nem szabad ennem, nem lehet, nem ehetek, nem szabad, tilos, tilos, tilos, tilos… egyre kövérebbnek érzem magam, komolyan egyre dagadtabb vagyok, és egészen biztos vagyok benne, hogy híztam. Reggel muszáj lesz a mérlegre állnom, különben úgy fogom érezni magam egész nap, mint egy pufók hurkás télikabát. Szabályosan szürkülök, ha arra gondolok, hogy most már el kéne kezdenem az elalvással való próbálkozást. Rohadék életbe! Ez is egy nehéz, kötelező feladat. Szürkülök, szürkülök, szürkülök… Eszembe jutott egy alvás alól kimentő izé, nyilván nem véletlenül. Szóval van ez a dolog, hogy az emberek szeretnek biztonságban borzongani, például otthon tévé előtt, vagy a vidámparkban… mi a rossebet akartam ezzel, vajon… szóval megnéztem ma a Pszicho-t, de valami feldolgozása volt az eredeti Hitchcock-félének, de azért nem volt rossz. És emlékszem, amikor ez a film műsoron volt mozikban, mennyire oda volt mindenki, hogy milyen brutális, meg minden. Most meg már egy átlagos esti híradó felülmúlja az egészet kriminalitás szempontjából. Ma, példának okáért, úgy sorolták egymás után az autóbaleseteket, mintha a közértben olvasná fel a vásárolnivalókat a cetliről. Amikor abbahagyta, csak ennyit kérdeztem: „még valami?” 3:24. Egy kávét, esetleg? Még valamit, igen, még valamit gyorsan, és meglesz egy nap alatt két oldal!!! Csak nappal fogom holdkórosként előadni az érdeklődő, ujjongva tapsoló nézőközönséget, halálos forróságban. Majdnem-téli hidegből. Értornának nem utolsó, végülis a szaunázók is ezt teszik, nyolcvan fokból bele a hóba egyenesen. Merülök, merülök… mint egy… merülőforraló? Nem. Mint egy telefon, amit rég töltöttek.

Franc! Nem kéne kiütnöm magam már az első nap. Nem fogom bírni, és az lesz, mint múltkor, aztán megint lemondom a többi napot. Kávézni szeretnék, az esne jól igazán, de mégis aludnom kell inkább.  Semmi, de semmi kedvem. Egyszerűen nincs hozzá kedvem. Viszont meglett a két oldal egy nap alatt. Pá! * Még nem dőltem ki, egész jól bírom a barbivilágban való kialvatlan műmosolyt. Csupán a második nap reggelén bőgtem el magam a fáradtságtól. Egyébként muszáj érdeklődést színlelnem és mosolyognom, mert szóvá tették „a közönség” haláltáborkinézetét, ami nyilvánvalóan nekem szólt: Visszanézve az egészet, leginkább az én ábrázatomon volt megtalálható az elegem-van-szarul-vagyok-hagyjatok-végre-békén kifejezés. Így hát mosolyogtam, és már szabályosan szégyelltem magam, amiért nagy érdeklődéssel figyelem azt, amitől lefordulok a székről. Lépcsőről, merthogy azon ülünk, de ez undorítóan mindegy. De azért néha-néha, elvétve hozzá lehet jutni érdekes információkhoz is. Bár, tegnap mintha már másodszor hallottam volna a tetoválás kezdetleges technikáját: Üveggel megvágták a bőrüket, amit bedörzsöltek hamuval. Erről egyből eszembe jutott a falcolás. Nekem ez a tetoválásom. Ha pedig a vágott sebben jól benne marad a vér, szépen meg fog látszani. Ez a titka. * Az anorexiával kapcsolatban akartam valamit írni. Groteszk a látszat, hogy éppen most nyomok az arcomba egy májkrémes sajtos zsömit. Csakhogy én ezen a szenyán kívül mást nem eszem, itt a lényeg. Most az jut eszembe, hogy középsulis időszakomban mindenki azt hitte, állandóan zabával tömöm magam, csak azért, mert az ebéd-szendvicsemet előttük fogyasztottam, ők meg hazajártak ebédelni. Én meg nem tudtam, ugyebár a távolság miatt. „A távolságot, mint üveggolyót megkapod” Ezzel az idézettel kaptunk szalagavatón az osztályfőnökünktől üveggolyókat ajándékba. Távolság eddig is volt bőven, több, mint elég, de azért kösszépen Tomi  Szóval amit mondani akartam, az az anorexia és az anyagi helyzet kapcsolata lenne: Sosem gondoltam volna, de még ehhez is pénz kell. Pontosabban ahhoz, hogy átszabassam az összes létező nadrágomat, mert már elhagyom őket járás közben. Nincs pénzem az anorexiára. Röhej! Most csak abban bízom, hogy ennek a zsöminek nem lesz “súlyos” következménye, amiért ötezerrel pörgök már megint, és amiért ilyenkor a szervezet gyorsabban égeti a kalóriákat. Jajj, ilyen mondatok után annyira egy közönséges plázacica-fittnessterem-libának érzem magam. Pedig ez csupán evészavar. És ha nem fogyok jövő hétre egy kilót, kétségbe fogok esni! *

Mai filozófiai fejtegetésem logikai következménye: minden annyira szomorú. * Kicsit játszadozni akartam az egészségemmel. Kipróbálni a halált. Gondoltam, nem eszem semmit ma, (úgyse tudnék rendes időben a statisztálás miatt), csak jól bekávézom, ami hullámvasutat játszik a vércukorral, és kicsikét ájuldozni akartam, több okból: a) A gyilkos forróságra fogtam volna, és talán rájöttek volna, hogy kibírhatatlan. b) Magamra akartam vonni a figyelmet. c) Miért ne? Hajrá önpusztítás! Aztán elvetettem az ötletet, vagyis későbbre halasztottam, gőzöm nincs, miért, még halvány lila se. De legközelebb tényleg. Ezt még el kell játszanom. * A filmre gondolok, amit tegnap éjjel láttam: Rengeteg. Rengeteg ember jön-megy, még nem tudom, kicsodák. Rengeteg élethelyzet, párbeszéd, egymástól teljesen különbözőek, összefüggéstelenek. Rengeteg ember jön-megy, most már tudom, kicsodák. Vége. Keresek valami összefüggést, találok is, de asszem, ez csak okoskodásszerű belemagyarázás részemről. Meg kéne néznem még egy párszor. * Próbálok visszaemlékezni az álmomra. Azt tudom, hogy ordítottam, teli torokból, tüdőből, megállás nélkül. Mozgalmas volt nagyon. És rossz. Ki is fárasztott. Szóval mit is akarok… az írásom formájával szemléltetni a világomat. Vagyis azon kapom magam, hogy össze-vissza, összefüggéstelenül írnám le ami éppen eszembe jut. Mégis egy ideje megpróbálom valami átláthatóbb formába önteni az egészet, megszerkezteni, meg ilyenek. De mi a francért??? Még mindig meg akarok felelni mindenkinek? Hogy lehetek ekkora barom??? Ráadásul el is felejtettem, amit most hirtelen, minden átmenet nélkül közölni szándékoztam, csak azért, hogy valahogy bevezessem. Mondtam ma már, hogy fáradt vagyok? Játszadozom megint a vércukorszintemmel. Ha már remegek, bedobok mégegy kávét. Édesítőszereset persze. Ha már nem jut eszembe, mit akartam mondani, mondok helyette mást: Azt hittem, most már jól kijövök a velem egyidősekkel, és ismét csalódnom kellett. Csalódás-, és aggódáskészletem kifogyhatatlan, önmagát újratöltő, önmagát megújító. *

Ha egy olyan, számomra ismeretlen ímélem érkezett, amit elolvastak mielőtt én elolvastam volna, akkor a) illetéktelenül bejutottak a postaládámba b) a levelezőrendszerem szokásos hibáinak repertoárja kiegészült egy ilyennel is c) teljesen paranoid lettem, amiért azt gondolom, hogy feltörték a postaládám * Fél lábbal a halálban, másik lábbal mindig is a mérlegen, anorex képeket nézegetek éjjel a neten, éhesen. Ez ösztönöz. Elértem a rég áhított 50 kilót, és még mindig nem vagyok elég vékony. Meg vagyok róla győződve, hogy ezt a nyolc kilót nem zsírból vesztettem, hanem izomból, és csontból. Egészen biztos. * Tisztára jó: Anélkül élem át a súlytalanságot, hogy kilövetném magam az űrbe. Legalábbis vashiányos szédüléseim segítenek hozzá ehhez az érzéshez. Azóta van, amióta nem nagyon eszem. De nem ezért ültem most le ide, hanem ezért: Asszem írtam arról, hogy egy jó ideig nem ismerték el a terapeutáim az evészavaromat, csak akkor, mikor már jól fejlett bulímiássá váltam, pedig akkor már talán két éve tartott, igaz, nem nyilvánult meg zabálásban és hányásban, “csak” az erre való iszonyatos késztetés volt bennem, és ez megőrjített. Ez az egész hozzáállás a dokik részéről olyan, mint amit nemrég láttam Frei Tamás Dossziéjában: súlyosan elhízottaknak egy bizonyos gyomorműtétet csak 130 kiló fölött végeznek el, és egy hölgynek még híznia kellett ezért egy csomót, hogy megcsináltathassa ezt a műtétet. Ami egyébként brutálisan drasztikus, de ez más tészta. Talán még írok róla. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy van egy elképzelésem arról, miért maradt két éven keresztül felismeretlenül az evészavarom. Mindjárt elmondom, de most kezdődik egy kortárs magyar film, megnézem. Megnéztem. Erről később. A feltevésem tehát ez: megvolt bennem önmagában a túlevéses zavar, ami elhízáshoz vezet. Ezzel egyidőben megvolt bennem az anorexiára való hajlam, ami nem engedte, hogy sokat egyek. Na, és ezek ketten kioltották egymást, feltűnéstelenítették, láthatatlanná tették egymást. (Mint ahogy a punnyadási vágy és a hízásparából adódó mozgáskényszer is kioltja egymást) Kompenzálta egyik a másikat. De ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy minden rendben van evésileg, mert egyszerre éreztem őrült vágyat az evésre, és a fogyásra. Csak a látszatot teremtette meg a két ellentétes evészavar, miszerint pont a megfelelő mennyiséget fogyasztottam, így a súlyom is megfelelő volt, ezáltal nem volt “bizonyíték” az evéssel való kínzó problémámra. Remélem, érthető voltam.

Az előbb látott filmről: Volt egy életérzése ennek is, ezért szeretem a magyar filmeket, de azért jobbra számítottam. Az egészet a balassa utcai pszichiátrián forgatták, felismertem, igaz, csak párszor voltam bent látogatni, de felismertem. Ami nem tetszett az az, hogy rossz fényt vet a film a pszichiátriai betegekre. Egy fiatal és egy kevésbé fiatal csajról szólt, de olyan tipikus bolondokat játszottak, tipikus elmegyógyintézetben, és ez rossz, mert azt a nézetet terjeszti, hogy a pszichés betegek bolondok. Mellesleg egyáltalán nem volt hiteles. Ez nem ilyen. Éhes vagyok, fáradt, álmos, kissé csalódott, türelmetlen és szomorú, és 1:52-kor fogalmam nincs, mivel töltsem el az éjszakám hátralévő részét. Tökhiába a fáradtság és álmosság. Ehhez kedv kell. Mondjam, még mi kell? Pilótakeksz tejjel. Mézes tejjel. De lehet capuccinó is. Szép álom! Különben is már az anorexia a hobbim, és talán három hete is van, hogy utoljára bulímiáztam. Nem mondom, hogy nem jön rám az evéskényszer… a titka abban rejlik, hogy nincs itthon olyan kaja, ami alkalmas az ilyen zaba-hányás akciókra, amiket pedig eddig használtam ilyen célra, kellően megutáltam. Ilyen például a temérdek kávékrémesítőpor tejjel, esetleg kakaóval, agyoncukrozva, valamint rengeteg kukoricapehely, hozzá tejet vedelve. Nos, ezeket már egy ideje nem bírnám a számba venni. Más meg nincs, csak amit “rendes” étkezéseinkre szánunk Anyukámmal, azt meg már mégse zabálom fel, de csak, mert leégne az ábrázatomról a bőr. Csak ez gátol. Önmagamat nem tudnám megfékezni, ha egyedül kéne. * Valami áltsulis osztálykirándulásra vittem a macskámat, nagyon aggódtam érte, közben iskolában is voltam, szintén általánosban, oda is elvittem Marcit, évvégi értékelésért mentem az asztalhoz, kezemben Marcival, nem figyelt rám a tanár, ami nem esett jól, nyilván. Megint kiránduláson vagyok, menetelünk libasorban, valami hülye gyerekjátékot játszunk, amiket mindig is utáltam. De még előtte, vagy utána, már nem tudom, egy nagyon sötét szabadtéri helyen (asszem a nemzeti lovardában) kerestem az öltözőt, valaki volt velem, egy kedves srác, szeretett engem, de másfelé akart menni, mint én, bele a sötétségbe, én mondtam neki, hogy ne arra menjünk, és nem is arra mentem, de ő igen, és egy pillanatra egyedül hagyott, én pedig kiabáltam, hogy miért hagyott egyedül, nem láttam semmit a sötétben. Aztán visszajött hozzám, elmentünk az öltözőhöz, akkor már tisztán láttam mindent, és nem értettem, hogy előbb miért nem voltam erre képes. Voltak ott mások is, általános iskolai osztálytársaim, meg még mások is. Mind velem egykorú, antipatikus csajok. Miközben vártunk, hogy bejussunk az öltözőbe, minden erőfeszítés nélkül felemelkedtem a levegőbe, aztán vissza, én irányítottam. Bent nem találtam az öltözőt, aztán valahogy meglett, de nem a megszokott helyén volt. Csurom vizes ruhában voltam, ez rendkívül dühített, mert tudtam, hogy nincs nálam váltás. Összevissza káromkodtam, bele akartam bokszolni a falba, de fáradt voltam ahhoz, hogy felemeljem a kezem. Ez tovább dühített. Körülöttem mindenki idegbeteg bolondnak nézett, ez is dühített. Talán volt még valami, talán nem, de rossz volt az egész, azt tudom, és megszólalt az ébresztő, ami megijesztett nagyon, és megfájdította a fejem. Ez is egy rémálom volt, de legalább lesz mit mesélni az áternek szerdán. Nem mintha nem lenne, de ez a hét a szokásostól eltérően érzelmi sivatag volt. Eddig. Aztán ki tudja. Kell egy kávé.

* Kéne bizony most 1:42.kor is. De muszáj takarékoskodnom vele, így teletöltöttem a gyomrom térfogatát többször is cukimentes meggylöttyel, ami irtózatosan finom, de mégsem kávé. Nem kedvez nekem ez a téli időszámítás sem, mert a nyári szerint már háromnegyed három lenne, aminek jobban örülnék, mert az idő mindig lassabban megy, mint kéne, legalábbis az én időm, és így méglassabban. Mellesleg márcsak a funkcióját tekintve sem egy jó üzlet nekem ez a téli időszámítás: Állítólag egy napi energiát takarítunk meg ezzel az egésszel, mert reggel így nem kell villanyt gyújtani. Tyű de frankó  ! Reggel, (az én reggelemen) amúgy sem kellett villanyt gyújtanom, viszont így este sokkal korábban sötétedik, már ötkor teljesen sötét van, így csak néhány órám van nappali világosságban, ezért sokkal több ideig kell lámpát égetnem. Kérem szépen, hol van itt a takarékosság? * Baromira nem álmodtam meg, ki volt ennek az egésznek a kitalálója, mármint az időszámítás váltogatásának, pedig mondták a híradóban, csak kiment a fejemből, és valami agykontrollos füzet szerint az álom előhozhatja a tudatban mélyen rejtőző cuccokat. A pszichiáterem is ezt a módszert alkalmazza, és szerintem szuper, mert olyanokat álmodom, amiket aztán lehet fejtegetni a javából! Na szóval, mint minden egyéb, ez az elfelejtett dolgok megálmodása sem úgy működik nálam, ahogy kéne, mert én azt álmodtam, hogy megkérdeztem Anyukámtól, nem emlékszik-e a kérdéses személy nevére. Ilyen máskor is volt, meg akartam álmodni, hova tettem egy kazettámat, mert sehol sem találtam, és nem a konkrét helyet álmodtam, hanem ismét megkérdeztem valakitől, nem látta-e. Most pedig csak úgy minden átmenet nélkül ideírom, mert most jutott eszembe, és ellenállhatatlan vágyat érzek a közlésére, hogy miért így tagolom a szövegem, ahogy, és miért nem rendes tisztességes bekezdések vannak, szó szerint is beljebb kezdve a sort. Hát mert ez is egy közlés magamról, miszerint ha én is szét vagyok szaggatva, legyen a szövegem is. * Komolyan mondom, nem tudok koncentrálni, NEM TUDOK KONCENTRÁLNIIIIIIII… BE VAGYOK PÖRÖGVEEEEEEEEEE… ÁÁÁÁÁÁÁÁ… örömömben egyébként, szóval nincs semmi baj… dehogynincs… az egész világ egy nagy baj… most jöttem dokitól, és ettől mindig bepörgök, mert lököm a szöveget nála, és beleélem magam, mint amikor ímélt írok, azt se szeretem, mert felpörget nagyon, utána kifáradok, aztán mélységes depresszióvá alakul… muszáj lenne szétvagdosnom a kezem pengével, mert az mindig lenyugtat, de már próbáltam pótolni a Tegretolos levéllel, az is jó, jól esik nagyon, és sokáig meglátszik, már remegek bakker, penge, penge, penge, penge… LEGYEN MÁR ELÉG!!! NA!!! Nem nem nem elég… SOHA SOHA SOHA SOHA SOHA NEM ELÉG!!! “RÉSZEG VAGYOK ÉS MINDIG SZOMJAZOM”

Ja, hogy miért van ez az egész? Megjelent a könyvem a MEK-ben, v é é é g r e e e ! ! !      ettől pörögtem be így, ja meg a dokinál való szövegeléstől is. Ha lököm a dumát, mindig bepörgök. Legalább gyorsabban égetem a kalóriát. ÉS EZ KIRÁLY!!! Rég írtam már egyébként, mindig van egy pár napos nihil, de most nem annyira zavar, most mártózgatok, fürdőzgetek, sütkérezem a Lélekhasadásban  hihihihihhhiiiiii… * Hát nem tudom, ki hogy van vele, de én elég kínosan beszélek a férfi pszichiáterem előtt a szexuális beállítódottságomról, problémáimról, meg miegyébről, pedig hát az anorexia és bulímia szorosan összefügg ezekkel a témákkal, mint tudjuk, ehhez még Freud-nak sem kell lenni. Hát persze, hogy tagadom a nőiségemet meg a szexualitást, hát persze, hogy szexundorom van, ezért nem akarom felnőtt nő látszatát kelteni, mindezt tudat alatt, de akkor is egyértelmű. Mellesleg felnőni sem szándékozom, én csak egy édes kicsi tizennégyéves akarok lenni, virágocskával a hajában, macival a kezében, álmosan tejbegrízt kanalazva. Ezzel szemben vén huszonegy vagyok. De baromira nem ezt akartam mondani. Hanem… kiteregetni a szennyest… lehet még ennél is jobban? … szóval hogy annakidején amikor még biológiai éretlenségemnek végefelé közeledtem, és mint minden kislány, eléggé nem volt kedvem elkezdeni menstruálni, arra gondoltam, létre kéne hoznom egy jó kis vashiányt, hátha a szervezetem erre vészriadót fújna, és nem pazarolná drága véremet holmi egészen felesleges menstruációkra… hát ha akkor tudtam volna, hogy nem álltam messze ezzel az elképzelésemmel a valóságtól, most nem pár hónapja, hanem jópár éve lennék anorexiás, merthogy nem vashiányosnak, hanem alultápláltnak kell lenni ehhez, ennyire egyszerű. Nem kipróbálandó! Mondom ezt azoknak a tizenéves kislányoknak, akik nagy valószínűséggel nem fogják figyelembe venni a feliratot: “FELNŐTTEKNEK” Ilyenek mindig vannak, lesznek is, nem lehetek rájuk tekintettel, nem mesekönyvet írok, ez a nagy rohadt valóság, pontosan ez a célom: tudatni a világgal az én nagy rohadt valóságomat mindenféle szépítgetés nélkül, nyersen, lemeztelenítve, úgy, ahogy megtalálható az agyamban. Tessék, nesze! * Ugye ezt mégsem gondolják komolyan, hogy a társasházakban való kiabálást vagy ajtócsapkodást elzárással vagy 150 ezer forintos bírsággal fogják büntetni? Mégis mit gondolnak, az ember jókedvében csapkodja a rohadék ajtókat? A kurva életbe!!! Basszákmeg, nekem ebből áll a betegségem, nem tudom féken tartani az indulataimat!!! Kibaszott jó  Elnézést a vulgaritásért, szóban fejezem ki az agressziómat… az elején. Itt akkor sincs igazság! Ez a világ lakhatatlan. Lakhatatlan világ. Ez milyen lenne címnek? Asszem marad a tükörcukor. Vagy mégse kéne ezt a címadást elsietni…

Első kritikám: “szörrrnyü.98 oldalt olvastam belöle.Kar volt a helyert meg a papirert, amire kinyomtattak.” “Drága” hozzászóló! 1. Lehetőleg ne 98 oldal után alkoss kritikát. 2. Ha mégis, akkor igyekezz legalább építő jellegűt hozzászólni, például, hogy konkrétan mi nem tetszett, miért nem tetszett, min változtatnál… stb. 3. Nem nyomtatták ki papírra. 4. Legalább annyira indulatos vagy, mint én, amiért nem bírtad magadban tartani negatív, destruktív kritikádat. 5. Nem rendelkezel stabil énképpel, amiért nem adtad meg az ímélcímedet, hogy válaszolhassak neked. (Majdnem válaszoltam ugyanoda, de azért az olvasóknak szánt rovatban nyilvános vitát mégsem folytatok.) Ennyit erről. Most magamról: Úgy érzem, megbuktam, mint író. Semminek nincs most már értelme. Senki sem vagyok. Miért nem nyírom ki magam? Halálra éheztetem magam, nincs mese. Popper doki is megmondta a frankót a Hogyan öljük meg magunkat című könyvében: “5. Esztétikusan kell megölnünk magunkat. Jó ízlésű ember nem csinál horrofilmet a halálából. (…) 6. Ezért az elegáns ember, aki ad az esztétikumra, a kezdetleges módszerek helyett: - Éhen hal. (Egyáltalán nem kell enni, 2-3 nap múlva már nem érezzük az éhséget. Kellemesen bágyadtak leszünk. Közben igyunk, de csak tiszta vizet, hogy ki ne száradjunk, mert nagyon kellemetlen és rossz szagú {acetonos} lesz a leheletünk. A végén egyre többet fogunk aludni, majd “szívgyengeségben” {általános keringési összeomlás} csöndesen és valószínűleg álmunkban elhalálozunk.)” Hát nem egy fenomén ez a Popper doki? Tisztában vagyok vele egyébként, hogy elijesztésnek szánta mindezt, kár lenne magyarázni, hogy miért. És még mielőtt valaki azt találná ki, hogy ez a könyv motivált az éhenhalásra, hát akkor közlöm, hogy egy fenét! Mellesleg nem olvastam még a könyvet, csak ezt a részét. A lényeget. 1000%-kal kevesebb önbizalommal dokumentálok minden egyes mondatot. BASSZUS, NEM AZ EGÓMAT AKAROM SORVASZTANI, HANEM A TESTEM!!! Pár nap. Pár rohadt napig tartott, amíg nem szuicidum vezérelte minden gondolatomat, amíg lélegzetet vehettem egy pillanatra, mert megoldódni látszottak az aggódást okozó ügyeim, és a véletlen nem szült újakat, sőt örültem a MEK-ben megjelenő könyvemnek, valódi, igazi, hamisítatlan SIKERÉLMÉNYT éreztem, végre voltam valaki . . . mindössze néhány napig, mielőtt újra elindult a lavina… hová meneküljek? Unalmas és elcsépelt már a meg akarok halni, a kinyírom magam, meg az öngyilkos leszek kifejezések, mégis esélyesnek látom előfordulásukat az elkövetkezendőkben. Ez halálosan komoly.

A szokottnál jóval sűrűbben kattintok a MEK-re. Éhezem valami elismerésre. Megyek, iszom egy kávét. Találtam valami jót: Anne Frank naplója. Iszom még egy kávét és olvasok. Mellesleg éjjeli négy körül van. Sebaj. 5:08. Nem tudok már koncentrálni. Vajon a fáradtságtól, vagy a két bögre brutális erősségű kávétól? Jól jönne még egy. De nem. Valamit le kéne írnom. Szépen lassan kicsúszik az agyamból, mialatt azon gondolkozom, gép előtt ülve fogalmazzam meg, vagy ágyban hasonfekve, füzetbe tollal. Már nem tudom… semmit se. A kávék kimosták az eszem. Éhes vagyok. Határozottan bizonytalan… * Szokásos éjszaka, 1:07, és nem tudok az olvasásra koncentrálni, amíg ki nem takarítom tudatomból a nyüzsgő, tomboló gondolataimat. Hol kezdjem? Az álmomnál? Az érdekes csak az volt benne, hogy úgy éreztem, mintha valaki állna az ágyam mellett, aki kedvesen ébresztget, de én nagyon nehezen reagáltam rá, mert álmos voltam még, és ez a valaki egyre csak keltegetett, mire végül felébredtem. Igazából. Szokásos korareggeli teendők (biológiai szükségletek, macskaetetés, stb.) elvégzése után első utam a MEK-be vezetett, mert egy pozitív kritikára mégjobban éheztem, mint egy bögre kávéra, de azt hiszem, abba a stílushibába estem most, hogy túlságosan elmerülök a részletek ismertetésében, és ebből a mondatból már úgyse jövök ki sehogy… a lényeg, hogy két darab pozitív kritika elolvasása után annyira bepörgős jókedvem lett, hogy önbizalmam az egekbe került megint, és el nem tudtam volna képzelni, hogy valaha lehetek még depressziós, és furcsa módon azt sem éreztem, hogy valaha is az voltam, vagyis örökkévalónak éreztem a boldogságomat. És teljes magabiztossággal mentem el a szüleimmel Tesco-ba, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy kiborulhatok, már csak azért sem, mert már egy jó ideje rendesen szedem az antidepimet is, meg a hangulatstabilizálót is, és ilyen csak akkor történik, ha nem szedem: kóstoltatás volt, én meg persze, hogy zabáltam sajtot, aztán fagyit, kétfélét, és rettenetes vágyat éreztem a Nesquick kakaó “megkóstolására” is, de már oda se mertem menni, mert rámjött a hízáspara, és ez volt mindennek az elindítója, amihez még betársult a rengeteg ember, a nyüzsgés, sürgés-forgás és ideoda rohangálás, aminek következménye az lett, hogy egy pár perces kétségbeesett, hangos életút-végiggondolás után elkezdtem püfölni az előttem tornyosuló akciós vécépapírhalmot, majd a kartondobozos olajokhoz fordultam, és lyukasra rugdostam a dobozokat. Ezekután még azzal a vehemenciával kimentem, közben beszóltam egy idős, látszólag prűd párnak, mert néztek, meg egy kisfiúnak, csak mert zavart, hogy lóbálja a szatyrát. Aztán lekuporodtam egy padra bőgni. A biztonságiőrök pedig ott futkároztak előttem, telefonálgattak egymásnak, és figyeltek befelé az áruházba, mint a megfeszült vadászkutya. Hirtelen rám is jött a menekülhetnék, de végül maradtam, kint túl hideg volt. És most nem tudom, mi van. Ha a könyvemre gondolok, egóm az egekben, és boldogság fog el. Ha viszont az életemben felmerülő mindennapi dolgokkal találom szembe magam, menekülnék a halálba, eltörpülök, és rohadt alak leszek hirtelen.

Félek, félek mindentől, félek a jövőmtől, félek a karácsonytól, születésnapoktól, minden ünneptől, amikor enni kell, félek minden társas érintkezéstől, minden helytől, ahol megkínálnak étellel, félek minden emberi kapcsolattól, mindenkitől, félek bárkivel is találkozni, félek nem találkozni, félek, hogy egyedül maradok, félek, hogy nem maradok egyedül, félek, hogy senki nem fog megismerni, és félek, hogy megismernek, és nem tudok megfelelni, mert teher, teher minden kapcsolattartás, és félek, hogy emiatt elhagynak, menekülök mindenkitől, és mindenki felé, félek, hogy nem szeretnek, és mégjobban félek attól, hogy szeretnek, és félek, hogy nem tudom viszonozni, és attól is, hogy túlzottan viszonzom, és félreértenek, félek ettől is. Még folytathatnám, de félek, hogy unalmas. Mindenesetre a mai oldal is megvan, és remélem, most már nyugodtan fogok tudni olvasni. * Fibernetéknél megint valami gebasz van (kicsi ellenreklám, de hát…) így nem tudom beszerezni a reggeli létfontosságú információimat (kitől kaptam levelet, kik írtak nekem a Burába, ÉS: hányan nézték eddig a könyvem, írtak-e újabb hozzászólást). Mellesleg tegnap óta nem vagyok egészen jól, ami a belsőségeimet illeti, még a kávét sem kívántam éjszaka. Most meg hányingerem lett egy korty teától. Mindezek ellenére most a kávétól remélek valamit, hátha életet önt belém, ahogy mindig szokott. Egyébként, hogy ismét magamról szövegeljek, mostanában nem jön spontán felpörgés. Utoljára szerdán pörögtem be (most vasárnap van), doki után, mert ott mindig nagy vehemenciával magyarázok. Mostanában depresszió van. És ultragörénynek érzem magam, amiért azon depressziózom, hogy válaszolnom illene pár ímélre, amikre képtelen vagyok, és amiatt is görénynek érzem magam, amiért ilyeneken nyavalygok, de nekem ezek tényleg nagyon megterhelő feladatok, és valóban depressziós vagyok tőlük. Asszem, már meséltem, miért nem tudok levelekre válaszolni: túlságosan beleélem magam, bepörgök, elfáradok, amiből mélységes apátia lesz. Vagy éppenséggel dühroham. És itt még nincs vége, mert ott van az a rendkívül feszítő jelenség, hogy az adott illető nagyon kedves, emiatt méginkább kötelességemnek érzem, hogy válaszoljak, mert nem lehetek akkora baromállat szemét bunkó stb. hogy nem viszonzom a kedvességét, és megint ugyanaz a fennállás: muszáj és nem bírom harcolnak egymással, aminek tudjuk, mi a vége mindig minden esetben. Úristen, ha nekem ezt egyszer valaki megértené! Szeretném kellemesen érezni magam. Igyak még egy kávét? Te jó ég! Ez tényleg kábítószerként működik! Soha nem fogom fel, hogy nem érzem tőle jobban magam, csak azt hiszem, de nem, mert hazudik a kávé, csakúgy, mint az alkohol, azt hazudják, jobb lesz, pedig nem lesz jobb soha semmitől, és mégis iszom mindkettőt rendületlenül, megszállottként, mert segít, de nem, de igen, mert ha elhiszem, akkor tulajdonképpen segít, mert az van, amit tudok. Ami persze nagy baromság, de bizonyos oldaláról nézve nagyon igaz. És most iszom még egy kávét. Internetem még mindig nem üzemel, így minden esetleges közlendőm ideterelődik, amit nem bánok. Nem utolsó sorban kellemesen megnyugtató ürügy, hogy miért nem válaszolok a levelekre. Jajj de szemét vagyok 

Említettem már, hogy 49 kiló vagyok? Persze ez csak a tegnapi négy szem Stadalax eredménye, tehát, nem a zsírállományom lett kevesebb, de akkor is gyönyörű látvány volt a mérleg mutatója. Na kedves Fibernet, visszatérhetnél már, kezdem unni saját magam társaságát. Naaa, léccciiii… így olvasni se fogok tudni éjjel, mert Anne Frank naplója is a neten van  Nem akarja az igazságot, és mivel így unatkozom, elmesélem, mi volt tegnap a tudatomban, amit tulajdonképpen nem akartam dokumentálni, mert azt gondolom, nem érdekel senkit. Szóval a pénteki kiborulásomhoz még az is hozzájárult, hogy Drága Nagymamámat szeretném meglátogatni, és ez is egy olyan dolog, amit nem tudok, de nem miatta, hanem az összes többi rokonom miatt, akikkel együtt lakik, bocsánatot kérek tőletek is ezért unokatesóim, nagybátyám, és felesége, de soha nem értenétek meg, soha nem is értettetek meg, és csak védem magam, bocsánat. Drága Mama, minden nap eszembe jutsz hidd el!!! Nagyon feszít ez is, hogy hogyan látogassam meg őt  Egyébként tegnap már majdnem rávettem magam a legközelebbi családi összejövésre, ami minden bizonnyal karácsonykor lesz, aztán eszembe jutott, hogy ott enni kell, márpedig KELL, mert egyszerre két nagybátyám is megsértődne, ha nem ennék egy falatot sem, mindenki más pedig megrökönyödne, hogy jajj de neveletlen ez a kislány! FENÉKET!!! Csak éppen az anorexiás időszakát éli. Még mindig jobb, mintha bulímiás lennék, ahogy eddig. Kedves Csaba és Gabi, csak gondoljatok bele: megszállottan zabálok fel mindent, aztán rohanok a vécére hányni, ahonnan minden kihallatszik… kell ez? Kell a francnak! Ti is elég sértődősek vagytok, és soha nem értenétek meg, NEM AZÉRT NEM ENNÉK A FŐZTÖTÖKBŐL, MERT A TIÉTEK, HANEM MERT HÍZÁSFÓBIÁM VAN!!! És régen sem azért nem ettem, hogy ezzel kritizáljalak titeket, hanem mert akkor még semmit nem ettem meg, semmit, mert egyszerűen nem szerettem enni gyerekkoromban, és ez nem a főztötök kritizálása volt, de nem ám!!! Ha már itt tartunk, Ildi nagynéném, tudom jól (egészen biztos forrásból), hogyan viszonyulsz a “nem dolgozom/nem tanulok” kérdésemhez, tudom, hogy önző, lusta, ingyenélőnek gondolsz engem, amely álláspontodat feltűnően átlátszó mézes-mázos kedvességgel próbáltad titkolni előttem. Ezek után miről beszéljünk? Hogyam értethetném meg mindegyikőtökkel a világomat, ami nem enged se dolgozni, se tanulni? Csak védem magam, ezért vonultam ki a családi köztudatból, ha jól láttam múltkor a Margithídon, sikeresen, ugye Kriszti unokatesóm, hogy meg sem ismertél fél percig. Csak úgy ideírom, mert valóban így van: minden nap eszembe juttok, hozzátok tartozom, nem tagadlak meg titeket, ti vagytok a családom, büszke Koncz vagyok, Különcz Koncz, de reménykedem, hogy képes leszek még találkozni veletek. Talán karácsonykor, csak ennem ne kelljen, és ne kérdezzétek, dolgozom-e, tanulok-e. Habár, kérdezzétek nyugodtan, én meg nyugodtan válaszolom, hogy statiszta és író vagyok  ! Jól hangzik! Sziasztok! * Egyek - ne egyek, anorexia – bulímia  mint az index topicjában is, meg a tudatomban, basszus, hogy mennyit el tudok ezeken szerencsétlenkedni… tegnap egy hónapos szünet után, amikor már megint azt hittem, abbahagytam a zabálás/hányás kombinációt, megint bezabáltam müzliből, aminek oka a következő: kezdtem érezni az anorexia egyéb negatív hatásait: gyomorfájás, hányinger… és ha hányingerem van, akkor ennem kell, mert attól mindig elmúlik, vagy legalábbis azt hiszem, és

elkezdtem csipegetni a müzliből a mazsolákat, hogy valami egészségeset eszegessek, de nem tudtam abbahagyni, ettem a müzlit is, egyre többet, és amikor már mindegy volt, töltöttem magamnak egy tekintélyes adagot, tejjel, rogyásig megpakolva cukorral, inkább a cukrot pazarlom hányásra, mint az édesítőt, és zabálásom kellős közepén jött haza Anyukám, szóval betervezett hányásnak annyi… ezt le se akartam írni, ajjajjj… amit le akartam, az ez: ma még semmit sem ettem, délután negyed hat van, és egyáltalán nem érzem, hogy ennem kéne, de mit mondok, ha Anyukám rákérdez? Mellesleg csak a vasiány miatt aggódom, mert az elég kellemetlen, hogy mindig álmos vagyok, mint ha le lennék szedálva, de ha ennék, nagyon rosszul érezném magam hízásparaügyileg. Lehet, hogy íratok fel vastabit. Ettem. Ez is kipipálva. Két kiskanál müzlit ugyan, de akkor is ettem. Különben is bőven megvan mára a kalóriaadagom, mert már a negyedik bögre kávémat ittam meg az előbb. Egy bögre kávét száz kalóriának számolok. Nincs benne cukor egy szem se, viszont krémpor egy csomó, és szerintem az nagyon hízlalhat. * Kötelességtudat  aggódás  depresszió… készletem kifogyhatatlan  egyiknek vége, jön a következő, több szálon. Itt van mellé még a megfelelni akarás is, félek, hogy nem fog tetszeni a könyvem, az első. Csalódást okozok. Szomorú vagyok. * Fasza!!! legeslegeslegutolsó pillanatban tudtam meg, hogy a dokim ma nem rendel, közbejött neki valami, valami fontos. Ugyan mi a kurva úristen lehet fontosabb egy potenciálisan öngyilkos betegnél!!! Jövő héten se rendel, ezt már mondta múltkor. Mellesleg további alkalmakra nem vagyok beírva, amit az asszisztens a terápiám befejezesének tudott be  és megkérdezte, jobban vagyok-e, használ-e a terápia, stb.  HÁT MÉG A SZAKMABELIEK SE TUDJÁK, HOGY EZ NEM ÍGY MŰKÖDIK???????????? AJÓKURVAÉLETBE!!! MÉG MINDIG AZT HISSZÜK, HOGY HA MOSOLYOG VALAKI, AKKOR MINDEN OKÉ???? OTT VAN FEKETÉN-FEHÉR AZ ORRA ELŐTT A DIAGNÓZISOM, AZ ISTEN ÁLDJA MEG!!! NEM TUDJA, HOGY EZ MILYEN??? Mosolyogtam, mert kedves volt. Rendkívül kedves. Nem tudhatta, hogy nem bírok ennyi kedvességgel. Azt mondta (mintha csak pótolni akarta volna az elmaradt terápiát) fel a fejjel, ne legyek szomorú, mert minden megoldódik, és fiatal vagyok, ez a legszebb női kor, és annyi vidámság van az életben, stb, stb. Tisztára egészséges duma. Inkább nem kezdtem el vele vitatkozni. Majdnem beírt engem csütörtökre 08:30-ra. Nem kezdtem el magyarázni. Azt mondta, telefonáljak holnap. Hát inkább erre se mondtam semmit. Fél perc alatt nem tudom, és nem is akarom megértetni vele a másfél könyvnyi életfelfogásomat. Tovább folytatva a sort: Tegnap délután óta nincs internetem. Azt hiszem, nem kell magyaráznom ezt tovább. Van egy erős és brutálisan aggasztó gyanúm, miszerint megvonták tőlünk, a befizetetlen csekkek miatt. Én nem tudtam az egészről, nem én intézem, én soha nem tudok a be(nem)fizetésekről, és ha netán rákérdezek, kizárólag csak megnyugtató választ kapok, függetlenül az igazságtartalmától. Frankó  Még valami: Van sejtésem, hogy ki a faszom nyomott bele egy csuromtaknyos papírzsepit és egy csikket a lépcsőházban lévő növényünkbe! Nos, “kedves” szomszéd, ez kibaszott egy okos húzás volt.

Most, hogy a pszichiátriai asszisztens kedvességét kicsit elviselhetőbbé tegyem, asszem ejtek mégegy vágást a karomra, amilyet tegnap este is, minden eddiginél nagyobbat. Holnap jól fog mutatni, ha statisztálni megyek. Ennyi csapás után legyen meg az én szórakozásom is! Egyébként tegnapi napomat le se jegyeztem. Minek? Nem tudtam. Csak annyi, hogy úgy vagyok, ahogy egy hét Tegretolmentes időszak után szoktam. Halálosan szarul. Sehova nem merek menni, mert attól félek, szétverek valamit. Veszélyes vagyok már megint. Egy nagyon kiborulásveszélyes hét áll előttem, pszichiáter nélkül, gyógyszereim fogyóban… újra és újra megújuló, soha ki nem fogyó aggódáskészlettel, dührohamokkal, minden eddiginél gyorsabban ingadozó hangulattal… segítség nélkül. Illetve segítséggel, mert a segítség azt hiszi, segít, de nem, nem tudja, hogy nem segít: a “fel a fejjel” típusú mondatok csak rontanak a helyzeten… Mindenféle módon el vagyok zárva a külvilágtól: Internet és feltöltőkártya hiányában vagyok… és hihetetlenül undorítóan rosszul  * Talán sikerült megszelidítenem az éhezést. Saját oldalamra állítottam. Kifejezett örömet okoz, de csak a végső, legkomolyabb éhséget szeretem. Többféle létezik. Amikor még éppenhogy megjelenik az éhség, még válogat, még tudjuk, mire vagyunk éhesek, nem kívánunk bármit, viszont az éhségünk tárgyát képező ételből bármilyen nagy mennyiséget is el tudnánk fogyasztani, vég nélkül, hiszen még nem életfenntartás céljából, hanem élvezetből eszünk. A legvégső éhségnél már egy korty víz is csillapítani tudja a gyomor ürességéből származó érzést (ami egyáltalán nem kínzó, legalábbis nekem), ilyenkor én nem is tudnék sokat enni, mert a brutálisan erős éhségérzet már egy falattól is elmúlik. Így most megdőlt az “olyan éhes vagyok, hogy meg tudnék enni egy egész lovat” jellegű/című teória, vagyis az említett mondat azt jelenti, hogy az illető alig éhes még. Kifilozofáltam magam. Szóval kevesebbet eszem, mint a zsidóüldözések korában lévő bujkáló, nélkülöző zsidó családok, és ettől nagyon nagy büszkeség és sikerélmény jön rám, bizony! Valahogy irtóra rosszul érezném magam morálisan, ha Anne Frank naplóját olvasva tömném arcomba a pizzaszeleteket. Kis statisztika: Meglett 70 oldal éjjeli 2:54-kor, reggel 11-kor kelek, és másfél napja nincs internetem. Brutál. * Internet hiányában nyilván csak megszokásból ültem ide a gépem elé a kávémmal. Gyanúm beigazolódott: valóban kikapcsolták a világháló-elérhetőségemet valami elkönyveléses hiba miatt. Nagyszerű . Öt napja szenvedek kommunikáció-, és információhiányban. Mellesleg tisztában vagyok vele, hogy ezeket a sorokat ki fogom törölni, mert senkit az égvilágon nem érdekel, szar egy író vagyok, lássuk be.

Visszajelzés nélkül (ami szintén neten van) egóm is rohamosan csökken, nem látom értelmét a további publikálásnak . Telefonomon 15 forint lézeng. Külvilágért nyúló karjaimat levágták rólam. A tegnapi barbaraShow felvételén olyan idegen voltam, mint még soha sehol. Vihorászó korombeliek között majdnem elhánytam magam. Sajnáltam, hogy sincs pokol-hőség, mert büszkén viseltem volna a karomon tátongó brutál-vágást, amit pár napja készítettem . Viszont az öngyilkosság-témánál kimenekültem a stúdióból, nem bírtam volna elviselni a sok fiatal hozzánemértő belepofázását, egy olyan dologról, amiről gőzük sincs, mert tapasztalatlanok, és a sivatag-lelkükkel olyan egyszerűek, mint egy síkidom. Minden eddiginél őszebb van odakint. Már ha csak kinézek az ablakon, fázom. Soha nem sajnáltam még ennyire a nyár elmúlását. Nekem még nem volt elég a parkokban földönülős borozásokból!!! Leírom, mielőtt elfelejtem, bár semmi érdekes nincs benne: Pszichiáteremnél várakoztam, hogy bejussak hozzá… kopogok… semmi. Kábé félóra múlva ki méltóztatik nézni az asszisztens, öregebb és nyúzottabb a szokottnál, azt mondja, üljek le, és várjak még, leül velem, és valaki odahoz egy újszülöttet, amitől én bepánikolok, és elszaladok. Erre a két asszisztens is kiborul, és hirtelen az egész egészségügyi intézmény engem kezd el utálni, én szokás szerint minden utambanállónak beszólok, és felrúgok mindent, vagyis csak próbálok, mert megint nincs hozzá erőm, a lábam nem jut el a célbavett tárgyig, próbálom ököllel, ugyanaz, nincs erőm, ettől szánalmasnak érzem magam… valami ételt osztó nővér, vagy mi indulatból rámönti a menzakaját, valami undorító főzeléket, én meg csak nevetek rajta, mondom “ez tetszik” és nevetek, mert úgy viselkedik, mint én, pedig ő nem is beteg, egyre csak nevetek, de közben tombol bennem a düh. Elmegyek letakarítani magamról a főzeléket, találok egy strandon lévő zuhanyzót, használatba veszem. Felébredek. Hajnali 7:45 van. Nem értem, hogy ébredhettem fel ennyire korán. Elmesélek egy tegnapi dialógot, ami egy statiszta csaj és köztem játszódott le (sokadszorra) és nagymértékben hozzájárult a kiborulásomhoz: Statiszta csaj: Te hova jársz suliba? (ezt harmadszor vagy negyedszer kérdezte meg, mindannyiszor válaszoltam is rá) Én: Nem járok. Én nem tudok suliba járni, dolgozni sem. -Miért? -nem vagyok rá képes, kiborulok, és akkor ilyeneket csinálok (mutatom neki a karomon tátongó vágást) -de miért? -érzelmileg beteg vagyok. -de miért? -kiborulok dolgoktól. -de miért? -ilyen vagyok. -de miért?

-hangulatingadozásaim vannak, ok nélkül. -ilyen nálam is van, reggel amikor felkelek, suli előtt rossz kedvem van, de ez csak felfogás kérdése. Megpróbálom leállítani, mondom neki, hagyjuk az egészet, mert ki fogok borulni. Melyikünk a dilisebb? * Hmmmm….  sokadik! Mi? na mi? “Ha nem akarok gondolkodni, kávézom. Ha csak gondolkodni akarok, szintén.” /Sz.Cs.T: Harakiri/ Én most az utóbbit akarom. Na de ez is egy hülyeség: honnan nézve az utóbbit? Ebből is volt már félreértésem. Szóval én most csak gondolkodni akarok. Más: Biztos forrásból megtudtam, a Harakiri írója mégsem önkezűleg vetett véget életének, hanem egyszerűen elaludt és nem ébredt fel többet, isten tudja, miért. Legszebb halál a világon. Remélem, én is így végzem harmincévesen. * Most még annyi elfoglaltságom sincs, mint tegnap, amikor is írtam másfél oldalt egyhuzamban, de így… nagy csapás ez az Internet nélküliség. Csak tudnám, miért írja automatikusan a gépem az Internet szót nagybetűvel. Nyilván sokat jelent neki. Mindegy. Egyébként sokkal szabadabb dolog azzal a tudattal írni, hogy ezeket úgyis kitörlöm, így leírhatok MINDENT. És ha mégis bennehagynám, számítok arra, hogy sokan egy unatkozó libának fognak tartani, amiért azon nyavalygok, hogy jajj-úristennincs-itthon-Internet-mit-fogok-most-tenni, ezért le se akartam ezt írni, mert félek az esetleges kritikától, de hát ha úgysincs semmi más dolgom, hát PROVOKÁLOK, és leírom!!! Mert most nincs ingerenciám megint elmagyarázni, hogy miért nem dolgozom hagyományos módon, és miért nem járok suliba, és most miért okoz nekem aktuálisan problémát, hogy el vagyok zárva a külvilágtól. Aki nem érti meg, bekaphatja!!! Hát senki se hallott még a szükségletpiramisról??? Bakker, mondom, hogy én a neten keresztül kommunikáltam mindenkivel, az volt az egyetlen szál a külvilág és köztem, az volt a köldökzsinórom, ami most nincs!!! Sokat idézek a Harakiriből, bocsánat érte: “Ezt a fáradtságot nem lehet legyőzni sem kávéval, sem energiaitallal, semmivel. Ez a skizo-para fáradtsága” Hát én ilyenkor mindig mindenkinek vas szedését javasoltam nagy erőkkel, de kezdem elhinni, hogy tényleg van valamilyen “skizo-para fáradtság”, mert hiába vedelem a vas pezsitabit, meg multivitamint, semmi nem segít, legszívesebben bezuhannék az ágyamba, és beburkolóznék fülig a paplan + két darab pokróc kombinációjú takarómba, mindezt 25 fokban, ami eddig elegendőnek bizonyult, de pár hete hosszúnadrágban, pulcsiban fagyoskodom, hiába a forró kávé is. Olyan

vagyok, mint amikor Risperdalt, vagy Tolvont szedtem. Iszonyat. Semmivel nem tudom magam felrázni. Zolikám, hiába csörgeted a telefonom, nem tudlak visszahívni ;-( * Rég jártam itt, be se kapcsoltam a gépem, nem volt oka, mármint a bekapcsolásnak. Az internettelenségnek viszont kettő is volt. Oka. Az egyikről írtam, asszem. A másik egy füstölő konnektor volt. Vagy erről is írtam? Most pástétomoskenyér-illatot hallucinálok, asszem. * “Ne fogyókúrázz, hanem sportolj, egyél gyümölcsöt, zöldséget… bla-bla-bla…” Ezt hallom mindenkitől. NEM NEM NEM!!! EZT ÍGY NEM LEHET!!! Még nem hangoztattam elég erőteljesen, hogy nekem nem vált be az egészséges életmód??? Még nem mondtam, hogy semmivel nem voltam tőle egészségesebb, se vékonyabb??? Hadd éljem ki magam most ebben! Most ez a játékom: az önpusztítás. Gyerek vagyok, most ez a gyerekjátékom. Amikor még rendszeresen füvet szívtam, akadtak olyan kiöregedett szívócimboráim, akik időközben jobb belátásra tértek, és felhagytak eme rituális drogozásfajtával, és én meg nagyon sajnáltam, mert csak akkor kezdtem élvezni, belemerülni a fűszívásba. Másfél-két évre rá teljesen magamtól hagytam abba én is. Egyszerűen nem kívántam már a hatását. Felváltotta az önpusztító életmód. Most ez a soros. Hadd játszam ki magam, talán majd ezzel is spontán felhagyok. De addig hadd élvezzem az örömeit! Hiába mond nekem bárki bármit, akkoris magamnak kell megszereznem a tapasztalatokat, saját bőrömön éreznem, különben nem hat. Ha csak elmesélik, abból nem lesz tapasztalat.  húdebölcsvagyok  És éhes! Szent ég!!! Mennyire mardos az éhség!!! De vajon kit érdekel?! * Úristen, mennyire meg akarok dögleni!!! De konkrétan. Sehova nem menekülhetek az étkezések elől. Soha sehova. Mindenhová követnek. Nem akarom a holnapi találkozót. Nem tudom bevállalni. Nem vagyok rá képes. NEM AKAROM!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ… mosolyognom kell, miközben sikítva menekülnék az ételek elől!!! És ez még csak ennyire sem egyszerű, de ezt nem írom ide, mert a füzetembe leírva nagyon nyavalygós plázaliba-nyafogásnak tűnik, pedig nem az, komolyan nem az. Konkrétan meg akarom ölni magam, ami viszont nem fajul tettlegességig, csak erős gondolat és vágyódás szintjén van, de ez bőven elég a rohadt érzéshez   

Különös viszonyulásom van az étkezéshez, ami összeférhetetlen mindenfajta társasági élettel  Most vagy iszom egy kávét, amit minden bizonnyal mégegy fog követni, és olvasom Anne Frankot, vagy vedelek tejet, és olvasom Anne Frankot. Melyik legyen? Jah, meg kell említenem: visszakapcsolták végre valahára az internetemet, tíz nap után! Juhay ! * Mit is akarok? Dohányozni? Írni? Várni? Inni? Háromnegyed eltöltendő órám van itt a Déliben, egy pohár vörösborral, egy doboz cigivel… nem is dohányzom. Viszont öt deci vörösbort tartalmazó vérrel teli agyammal elég sok gondolattal zsúfolódott tele a tudatom… mit is akartam? Még a Pótkulcsban kezdődött, amikor tesómmal meg hozzávaló barátnőjével boroztunk/tam, három deci, két deci, egy deci, meg mégegy, vagy kettő, valamikor ezek között egy doboz Pall Mall, villamosok: négyeshatos, amiről spontán leszálltam a szigeti bejárónál, mert sétálni akartam, aztán 61-es, vagy 18-as, ez mindegy, de a két deci vörösbor még kézben, emberek jönnek szembe, nézem, néznek… mit néznek? Felszállok, megállok egy ajtóval szemben, valami korrekt vékony csaj néz szembe velem, kezében egy pohárral, mögötte valami pali megnyomja az ajtónyitó gombot… a korrekt vékony boros csaj szertefoszlik… felszáll a pali. Még a Pótkulcsban mondta nekem a pultossrác: “Te olyan furcsán kérsz mindent. Most nem tudom, hogy szépen fogalmazol, vagy furcsán.” Válaszom erre: “Betegen, maradjunk annyiban, hogy betegen.” Bátyám csak ennyit mondott: “Nem csalódtam benned.” Hát mit mondjak, én se magamban. Már csak ezért is kértem még utoljára indulás előtt egy, meg mégegy deci bort műanyag pohárban, elvitelre. Még félóra a Déliben, egy rég bezárt újságos stand ládáin ülve, két deci bor mellett, amit nem tudok már meginni, jajj de ciki, nem kellett volna megvenni, a francba, berúgtam. * Ideírjam? Ideírom: Ilyen jót még életemben nem epiláltam! Nem tudtam abbahagyni. Egyáltalán nem fájt. Iszonyatjó volt! * Mivel is kezdjem? Egyáltalán van ennek értelme? Éjjel annyira tudtam, mit fogok ide bepötyögni. Mindig éjjel jön rám. Nem mindig, de mindegy. Most nyavalyogjak? Papírral helyettesítsem a pszichiáteremet? Pontosabban digitális papírral, de ez most annyira nem lényeg. Zárójelzárójelzárójel… kit érdekel? Kit érdekel, hogyan kéne? Nekem így jó. Nem jó, de ez se lényeg. Ott tartok, hogy érzelmi betegségemet semelyik diagnózisba nem tudom besorolni. Na jó, borderline egészen egyértelműen, de nem csak. Azt hittem, bipoláris, de az nem váltakozik egyik pillanatról a másikra, az öngyilkos vágytól, apatikus depressziótól a pörgős, önbizalommal teli feldobottságig. Vagy igen? Nem… most olvasom a Sötét nappalok, fényes éjszakákat Kevin Jacksontól, aki bipoláris, és ő hosszú átmenettel megy át a mániásból depressziósba, több héten, hónapon keresztül. Meg kell tudnom, meg kell tudnom…

* „Maga olyan, mint egy szekrény, amiből minden kint van.” Mondta ezt a volt pszichológusom, mint már szóltam erről, arról is, hogy tökéletesen eltalálta a dolgot. Minden kint van, amiben eltévedek, elsüllyedek, elveszek, nem merek semmit se berakni a szekrénybe rendszerezve, mert félek, hogy a kellő időben nem tudom majd elővenni. Vajon az iskolai vizsgákon való leblokkolásaimból maradt fent ez az egész? Vagy (amit valószínűbbnek tartok és a képbe is illene) valamit túl mélyre temettem, amire már nem is emlékszem, egy konkrét dolog, ami egyre inkább kirajzolódik, összeáll a kép. De ez csak bevezetésként kellett. Úgy jön ide, hogy valamit most muszáj leírnom így a vonaton ülve, felfüggesztve az olvasást, különben még ez is kint lenne a szekrényből, aminek káoszában elsüllyedek. Szóval a lényeg: A depresszió kút-szimbólumáról olvastam éjjel, meg az abból való kijutni akarásról. Nos, én olyan régóta élek a kútban, és annyira elszoktam a kinti világtól, hogy már szándékomban sem áll kimászni. És azt hiszem, sikerül(t) élhetően berendeznem a kutamat. Talán sötét? Francokat! A déli nap mindig merőlegesen süt! Azt hiszem, ez a déli nap az én kutam fölött van. Azt hiszem, sikerül(t) ehhez a naphoz alakítanom az életem. Talán szűkös a kutam? Fenét! Aki nem volt még a kút legalján eleget, nem is tudja, mennyi lehetőséget ad. Na, ennyivel is kevesebb gondolatviharba kell beleütköznöm. Most már talán fogok tudni olvasni. * Na igen, itthon, részegen, józanodva két kávéval, mi mással… Zolival. Holnap valahogy el kéne jutnom a dokimhoz. Most meg valami nagyon jó zenét adnak a Cafén. Na de kit érdekel, kedves olvasót nyilván nem. Brutálpörgéses nap után olyan fáradt vagyok, mint még soha. És most az az őrült gondolatom támadt, hogy pusztán a kaland kedvéért képes vagyok ennyire kialvatlanul, ilyen állapotban odaállítani az áterhez holnap reggel 14:00-kor. Miért ne? Úgyis olyan kényszermunkatáborkinézetem van, amilyet szerettem volna. Tökjó! 1:15. Hajrá! Kedves Jozi! Ha már így felhívtál több, mint két év után, ezzel kellőképpen elindítottad a közléskényszer-lavinámat, és mivel ímélcímedről nem tudok, telefonom pénzhiánya még mindig nem enged kommunikálni, így ide írok neked („neked” kisbetűvel, mert én ezeket mindig kisbetűvel írom.) Csak úgy meg kell kérdeznem: Milyen indíttatásból hívtál? Nem mintha ellenezném, csak kíváncsi vagyok, milyen szempontok vezéreltek. Mik késztettek e cselekedetre? Hmm? Telefonfóbiám miatt elfelejtettem pár dologra rákérdezni: Hogy vagy? Mit csinálsz? Megnősültél, lett két gyereked? Netán három??? Jujjj!!! Mi volt az elmúlt két évben? Hol vagy? Én éppen a Hunnia melletti Plus-ban voltam Zolival bort venni, és olyan spontán vettem meg egy télikabátot, mint egy liter tejet. Mindezt azután, hogy végigrohangáltuk fél Budapestet kabátért esőben, és már teljesen lemondtam róla.

Kösszépen a gratulációt, sokat jelent, tényleg, ezekből táplálkozik az egóm, szükségem van ilyenekre, egóm éhezik. A tali nem egy rossz ötlet, bár szerintem ebből ugyanúgy nem lesz semmi, mint két és fél éve, amikor egy spanglizást terveztünk be a „közeljövőben”. Én már nem is szívok amúgy. Szóval, ha megismernél minden szindrómámmal együtt, részemről okés. Ha megiszol velem egy üveg vörösbort (egyet-egyet), vagyok rá. Ne ijedj meg, jópár évvel lettem gyerekebb!!! Szia, a következő két évre! * Három óra, éjjel, persze, és irtózatos fáradtságom ellenére eszem ágában sincs aludni. Még a telefonomat se jószívvel kapcsolnám ki, így adva tudtára az engem hívóknak: „ÉN MÉG ILYENKOR IS ÉBREN VAGYOK! LÁTJÁTOK?” Nem mintha bárki is hívna ilyenkor. Szóval közlési ingerenciám idáig nőtte ki magát. És engem. Kényszert érzek arra, hogy kicsináljam a szervezetem. Tudom, hogy minden szempontból jót tenne az alvás, mégsem tudom magam rávenni. 500 milis C-vitamin, és tovább olvasok. * Mint egy önbeteljesítő jóslat, úgy működött a megállapodásom magammal, miszerint négykor leteszem a könyvet, alszom, és legfeljebb ha nem megy, majd olvasok tovább, esetleg kávézom. Így lett. Most úgy hirtelen önmagam legyilkolására érzek vágyat. Elfáradtam. Miközben őrült késztetésem hajt sajátmagamról közölni mindent, ugyanezt teljesíthetetlen, fárasztó feladatnak is érzem. Nagyon elcsépelt depressziós duma az elfáradtam, belefáradtam, nem bírom tovább, mégsem tudok most ezeknél jobban passzolót találni. Vajon a kiadóm embere honnan tudná, hogy miért nem jelentkezem? Azt mégsem írhatom meg neki előre, hogy „most leszek öngyilkos, légyszi add ki az írásaimat!” Vagy ha csak simán meghalok, azt honnan fogja tudni? Nem tudom, mint ahogy aludni sem, ébren maradni sem. Iszonyúan nehéz ez. * Mai kiborulás is kipipálva  Minden bizonnyal megőrültem. Különben miért gondolnám, hogy a házunk mellet parkoló autókból engem figyelnek kamerával? Mellesleg azért mindig más autó, hogy ne fogjak gyanút. Emellett betegesen félek, hogy értemjönnek a rendőrök, és elvisznek, mondjuk valamelyik szomszéd kihívja őket a sok kiabálás miatt, vagy bármi más miatt… Ma meg már háromszor kiborultam, először egyszerre próbáltam beszélgetni és kávét készíteni, és nem tudtam mindkettőre figyelni  kiabálás, csapkodás, aztán két reklámarc baszta fel az agyam, hogy hogyan lehetnek ennyire undorítóak  kiabálás, csapkodás, bőgés…

ezekután rájöttem, hogy nem tudok lemenni kiváltani a Tegretolomat, mert ha emberek közé mennék, szétvernék valamit  rendőrség, stb, stb… Most ezt visszaolvasva, azt hiszem, árad belőle a nyugalom, (már kivulgarizáltam magam a Burán), pedig nagyon kiborultam, őrjöngtem, bőgtem, csapkodtam, őrültnek érzem magam, és amikor ezekről beszélek a dokimnak, egy kurva szót nem szól, és ez is nagyon dühít. Nem vesz komolyan. Leginkább most azonnal beszélnék vele, mert a legközelebbi terápiáig ez már aktualitását veszti, és talán eszembe se jut, pedig kibaszott fontos, mert nem bírok ennyi indulattal, meg őrült gondolattal. De a jó kurva életbe, ma nem is rendel. Meg aztán a számát sem tudom, meg a telefonálási fóbiám… Most éppen bőgök, mert velem mindenki annyira kedves… a Burán is, meg Anyukám lemegy nekem Tegretolért. Egy rossz szavam nem lehet(ne). Mégis van. Ezért vagyok én egy bunkó paraszt baromállat faszfej hülye picsa.  Szóval rettenetesen szarul vagyok. Ingerlékeny, de brutál módon. Pedig semmi nem történt, nincs oka az idegességemnek. Elég hozzá a rádióban elhangzott szó, ami nem is jelent számomra semmit, csak egyszerűen kiborít, hogy milyen undorító a hangzása… elég a tévében látott arc, hogy mennyire idegesítően csúnya… emellett itt van még a pillanatonként változó hangulatom, pörgősből apatikusba, reménykedőből depressziósba, optimistából pesszimistába, nárcisztikusból önbizalomhiányosba, hiperaktívból halálosan fáradtba… Kiborulok, olyan módon, mint amikor egy hete nem szedem a Tegretolt, pedig már több, mint két hónapja minden nap beveszem. Rosszul vagyok, megőrültem, hogy az istennyilába tudassam ezt a pszichiáteremmel? Nem vesz komolyan. Nem is tudom neki elmondani hitelesen ezeket. Az írásaimat kéne a kezébe nyomnom rendszeresen, mert ebben aztán (majdnem) minden benne van, de nem tehetem asszem, nem kérhetem, hogy a terápián kívül is velem foglalkozzon… DE IGEN!!! FOGLALKOZZON!!! Mellesleg fogalmam nincs, milyen segítséget várok. Ami megoldást jelentene: kórház, antipszichotikum, egyiket se fogadnám el, mivelhogy az antipszichó hízlal, kórházba meg a következő okok miatt nem lennék hajlandó menni: enni kell; este le kell feküdni, reggel fel kell kelni; sokkal nagyobb az esélye a kiborulásnak, amit olyan módon állítanak le, amitől méginkább kiborulok; nem értenek meg, sem beteg, sem orvos, sem ápoló; magyarázni kell, elmesélni ötezernyolcszázhatvannegyedszerre, hogy mi az úristen bajom van, és nekem ehhez nincs idegrendszerem. Nem tudnám mégegyszer az elejéről kezdeni. És nem bírok ki még egy olyat, mint ami a Honvéd kórházban volt igazságügyi orvosszakértői vizsgálaton. Azért legalábbis kártérítés járna nekem. Egyedüli megoldásnak a Tegretoladagom emelését látom. Vagy egy olyan kórházat, amilyen a Soteria-ház lenne, ha egyszer az életben megvalósulna, de nem fog, én már látom, hogy nem fog. Ja, még valami: újra zabálok-hányok. Persze a brutálfogyókúra mellett, kábé heti egyszer, ami hivatalosan nem is számítható bulímiának, mert ahhoz heti két zabahányás „kell”. Jó, mi? Ez olyan, mint amikor egy lefejezéses gyilkosságnál az áldozat

csak akkor nyilvánítható halottnak, ha a feje legalább 30 centire eltávolodott a nyakától. Valami bennfentestől hallottam egyszer. Röhej. Szóval én sem vagyok bulímiás a heti egy hányásommal, mint ahogy az az ember se halott, akinek a feje 16 centire van a nyakától. Mindig is ellene voltam a definícióknak. * Én vagyok nagyon paranoiás vagy a világ? Vagy senkinek semmi baja? Így lenne rendjén? Így::: egyik weboldal se jön be a levelezőrendszeremen kívül. Mire következtessek? Őrzőangyalom vette kézbe nevelésem, hogy végre írjam meg az elmaradt íméleket. Kösszépen! Egyébként a házunk mellett parkoló autók eltűntek. Nyilván mégse engem figyeltek kamerával. Vagy pedig, amely variációra paranoid agyam készségesen rábólint, valahonnan megtudták, hogy gyanút fogtam, észrevettem, és ezért most lekoptak. Tudatában vagyok őrültségemnek. Van itt még egy pár (jópár) dolog, amit közlési kényszerem kidobni szándékozik magamból, de halott próbálkozás az egész. Nem tudok lépést tartani a gondolatviharaimmal. Úgy terjed, mint tavaly ilyenkor az atípusos tüdőgyulladás. Mármint a gondolataim. Minden egyes gondolat száz meg száz újabb gondolatra nyit ajtót, amik újabb százakra, és azok is újabb százakra, így hatványozódnak, terjednek, beszövik egy pillanat alatt az egész szervezetem, én meg csak nézem, látom kívülről, látom a rendszer bonyolultságát, így már meg sem kísérlem elmagyarázni a pszichiáteremnek, mi zajlik a fejemben. Ekkor szoktam bedühödni. Mi az, hogy nem érti, amit magyarázok???!!! * Internetem megint nem műxik, így azt sem tudom megnézni, milyen kulturális programban lehet ma részem a televízió által, repülőgépletevős kétmásodperces bombakikapcsolós, dumálós kisállatos, őrült tudósos klónozós, csernusos ordibálós bevállalós……….. Nem ironizálok, szerintem jófej a borostás pirospólós gumicsirkés srác, tényleg. Szerintem. De eredetileg nem is ezzel a céllal ültem ide. Ez csak spontán jött. Szóval, ha internet nincs, word még mindig van. Nesze neki: Sajnálom, hogy elsiettem. Akármilyen sokat is kellett rá várnom, és én vártam nagyon-nagyon türelmetlenül, most mégis azt sajnálom, hogy elsiettem. Az első könyvem kiadását. Mert most abból, meg ebből összehoznék egy frankó könyvecskét, egy tömöret, élvezhetőt, kihagyva belőle az unalmas részeket… talán ezt még most is megtehetem. De a legmegnyugtatóbbnak azt találnám, ha erre semmi szükség nem lenne, mert így lenne jó, ahogy van… két könyvecske külön, amit tulajdonképpen így is lehetne élvezni… *

Most, hogy megnéztem egy dokumentumfilmet az autizmusról, világossá vált előttem, ami eddig is derengett: Az összes létező pszichiátriai és mentális betegség ugyanabból a gyökérből ágazik egyetlen fává. Csak mindenkinél különbözően nyilvánul meg ugyanaz a valami. Ezeket a megnyilvánulásokat csoportokba összegezték, és elnevezték őket autizmusnak, skizofréniának, bipoláris kórnak, borderline személyiségzavarnak… stb. stb. Mindegyiknek alapja a különleges érzékenység, ami által túlságosan intenzív lesz a világ, ettől összetörik a lélek, mert nem bírja el az ingereket, amiket a hiperérzékeny antennákkal felfog – sokkal, de sokkal többet, mint az átlagember. A filmben egy szakértő csaj cáfolt rá (véleményem szerint helyesen) a nagykönyvben megírt és tanított elképzelésre, miszerint az autisták képtelenek bármiféle érzelemre és annak kimutatására. Namost, honnan a jó durva életből vesz ilyet bármilyen diplomával rendelkező tudós/orvos/atyaúristen??? Honnan az istennyilából tudná, hogy mi a jó lófarok zajlik egy autista gyerek (vagy bármilyen más mentális beteg) fejében??? Ez csak azért háborít fel engem ennyire, mert annakidején kicsi gyerekkoromban, egészen teljesen mást mutattam kifelé, mint ami lejátszódott a fejemben, és külső szemlélő számára értelmileg visszamaradott, fogyatékos gyerek voltam, DE a testem határán belül tökéletesen bonyolultan gondolkodtam, és tudatában voltam, hogy el kell játszanom azt, amit várnak tőlem, szóban forgó esetben a visszamaradottságot. Teljesen tudatosan játszottam szerepemet rokonaimnak, óvónőimnek, tanáraimnak, szüleim ismerőseinek… valamikor tizenhároméves korom körül jöttem rá, hogy egy nagy faszt fogok én itt játszadozni, inkább lázadok. Visszatérve a dokumentumfilmre (merthogy eléggé elkanyarodtam, de ki a rossebet érdekel) hálisten van még néhány olyan ember, akik nem A Nagykönyvnek hisznek, és eszerint kezelik a betegeket, HANEM saját tapasztalat alapján. Ez jó. Megnyugtató. De ki tudja, meddig éri meg. Lesz-e valami hatása, következménye, nem lesznek-e elnyomva a társadalmi rendszer által. Amíg olyanok vannak hatalmon, akik a hajléktalanok utcai koldulását 150 ezer forint bírsággal büntetik, addig ennek se lesz semmi esélye. * Csak úgy eszembe jutott, nem kéne-e címeket adni a kis bejegyzéseimnek, és összegezni őket tartalomjegyzékben, hogy áttekinthető legyen, meg minden. Aztán rájöttem, hogy taktikai okokból jobb, ha nem. Kedves olvasó olvasson csak végig  mindent! * Tavalyi irományom megalkotása közben szanaszét görcsöltem magam, hogy ellenőrizzem minden egyes szavam tökéletes helyességét. De miért??? Nem mindegy? Hát nem kurva mindegy??? Annyira nem érdekel. Ez a stílusom. Ez. * Identitáskeresés, eltévelyedés, miegymás… vagy mi: Szóval egyre inkább leesik a tantusz, miszerint valóban minden pasi szexorientált (aki nem, az szóljon, tegye fel a

kezét) és mindenféle szeretet-megnyilvánulását szexualitás vezérel. Ez halálosan lelombozó rám nézve, mivel nekem a szexen kívül minden kéne egy párkapcsolatból. Ez így szó szerint értendő. Szóval, ha ezekután szorosabb baráti kapcsolatba keverednék valakivel, és tegyük fel, átölelne/hozzábújnék/mellette aludnék, az neki egészen mást jelentene, mint nekem, és ez a gáz. Több kutatás eredményét végighalgattam/olvastam/néztem, és mindegyik lényege a következő volt: a nőket érzelem, a férfiakat szexualitás vezérli a fent említett szorosbaráti gesztusoknál (ölelés, összebújás, együttalvás, stb.) Következtetés: Ha tényleg minden palit szexualitás vezérel, és tényleg csak-és-kizárólag nőktől lehet érzelmi viszonzást várni… … semmiféle szexuális vonzalmat nem érzek nők iránt, ez pusztán filozófiai fejtegetéses gondolattal való játszadozás volt részemről. A nyelvtani helyességet pedig úgy értettem, hogy például a „szorosbaráti” szó helytelenségével is tisztában vagyok, de ennek kifejezési funkciója van, mint minden más írásmódomnak is. Még valami: Nem is lehetne címet adni a bekezdéseimnek, mivel egy-egy témát annyiszor, de annyiszor előveszek, hogy az már siralmas. Annyiszor veszem elő az aktuális témát, ahányszor éppen eszembe jut. Mai statisztika: megvan 2 oldal 1 nap alatt 3:17-kor. * Szükséges mennyiségű terápia híján digitális papírkámnak nyavalygok: Pillanatnyilag iszonyatosan fáradt vagyok (tehát nappal van), leginkább bemásznék az ágyamba, elsüllyednék a nehéz takaróim alatt (ha nem félnék a mozgáshiány okozta elhízástól), méginkább lennék kicsi cica, és szeretném, ha valaki ölbevenne és simogatna, betakarna a karjaival, mint én szoktam Marcikámat. Rettenetes szomorúság húz lefelé, ólom módjára, minden ok nélkül. Rajzolnom kéne, a francba is, de nincs erőm hozzá. Aggodalmaim közelítenek felém gigantikus lavinaként. Nem sorolom fel őket, ha nem baj. Elfáradtam, ennyit mára  * Az éjszakának azon pontján, amit már inkább reggelnek hívnak (csütörtökön hajnali hatkor), ilyenekkel töltöttem fel blogomat: Nnnna, pontosan most van az, hogy feladom kétórás elalvási próbálkozásomat, és két bögre kávéval vígasztalódom, meg aztán leülök ide leírni, amit le kell: Semmi különös, esetleg figyelemre méltó, semmi ilyesmi, csak már két hete hiszem azt, hogy a házunk mellett parkoló autókból engem figyelnek kamerával, és amikor ezt megemlítem a dokimnak, továbbra is csak ül, mint egy buddha, hiába mesélem neki, hogy már egy reklámarc is kiborít és dührohamot kapok és emiatt nem tudok már emberek közé menni, pontosabban, ha Anyukám nincs, most nem lenne kiváltva a létfontosságú gyógyszerem, de a dokim szerint akkor sincs semmi bajom, vagy hát nem tudom, mert visszajelzést nem kapok tőle, pedig én már az elején megmondtam, hogy nem hiszek az egész pszichoterápiásdiban, és kizárólag visszajelzésért

megyek… ma meg azt mondta, nem haladunk, nekem meg halvány lila gőzöm nincs, mi a jó lótúrótól kéne nekem haladnom, mikor én még mindig ott tartok, hogy valahogyan végre elmagyarázzam neki a hatezernyolcszázkilencvenkilenc tünetem egyikének töredékét legalább, de hiába magyarázom, visszapattan róla, ennyi erővel akár teniszezni is járhatnék terápia helyett… szóval a tököm kivan, ha fiú lennék, mondhatnám, de még durvábbat is, faszom kivan, mert tényleg!!! Mellesleg összevesztem (összeveszítettem magam) a lakófórumomon egy-két taggal, de mondhatni, mindenkivel, mert mindenkit elküldtem a jó kurva anyjába, szó szerint, mert dühös lettem, de úgy istenigazából. Szegénykéim. Szeretem őket. De még bocsánatot kérni sincs ingerenciám visszanézni oda. Be tudok dühödni egy szemvillanás alatt. Ettől félek. Pozitívum (mert ilyen is akad): ma, (vagyis szerdán, mert ez nekem még ma, mert még nem aludtam) bekarcsúsítottam kézzel azt a kabátot, amit egy hete vettem egy közértben Z-vel, olyan spontán, mint egy liter tejet, mert vörösborért mentünk be, miután a fél Budapestet végigrohangáltuk télikabátért, és már teljesen lemondtam róla, de fáztam, mint állat (mert tíz kiló már nem melegít), szóval bementünk borért és voltak ott kabátnak látszó tárgyak becsomagolva, én meg mondtam csak úgy viccből, hogy: “mi ez? Kabát? Mindjárt megveszem.” És megvettem, mert hirtelen tetszett, aztán azóta se, de ma átalakítottam kicsit, illetve elkezdtem, mert még be kéne festeni sötétebbre, és megrövidíteni az alját, mert hosszabb, mint rövidebb, és akkor már tuti lesz. Különben csak háromezer volt, és majdnem bőr. Hetvenesévekbeli. Frankó, szerintem. Most asszem, így kellemesen bekávézva visszamászom az ágyamba Prozac-országot olvasni. Aztán jó éjszakát! Talán nyolckörül elaludtam, kábé háromig fel sem ébredtem, ezekután pedig ezt találtam az elektronikus postaládámban: Hugicka DKB (Drága Kicsi Bogaram) ! Borzasztó nehezen kezdtem írni Neked, bár nagyon régen tervezem. Egyik okom, hogy eddig nem, - saját, az utóbbi időkben kialakult személyiségzavarom, ami egyfajta autizmussal is jár a külvilág felé - , a másik, hogy nem tudtam, hogy nem okozok-e nagyobb bajt, hogy segíteni próbálok a szegényes kis eszközeimmel. Először arra gondoltam, hogy regisztrálom magam a búrán, de azért nem tettem, mert ahogy én is minden írásod el tudom olvasni, amit oda írsz, mások is elolvassák. Na nem azokkal van bajom, akik használják, hanem azokkal, akik félismeretek alapján ítélkezni mernek – sajnos ilyen is van. Javasolni kellene a búra fenntartóinak, hogy csak az olvashassa, aki regisztrálja magát. Állapotodat – illetve annak romlását – napról napra, óráról órára követem, és próbálok valamilyen segítséget keresni, találni, mert félek, hogy elveszítlek, ha még nem késő… Annyi ismeretet már összeszedtem, hogy valami magyarázatot találjak az állapotodra, legalábbis a romlásra, … a kezdetekre nem tudom. A betegséged biokémiája, ha nem eszel, és már nincs zsírtartaléka a szervezetednek, akkor a működéshez szükséges energiát onnan vonja el, ahonnan tudja, végső esetben az idegszálakat szigetelő zsírrétegből, ami ezután zárlatokat okoz az agyban skizo tüneteket kiváltva. Hosszabb távon maradandó agykárosodás is lehet. Ha “szakemberekkel” beszélek, mindenki azt mondja az állapotodra, hogy nagyon

sürgősen kórházba kéne menned, bár ezzel legalább annyira szkeptikus vagyok, mint Te, bár mindenki Rigó Péterről beszél a Lipóton, mint végső megoldásról, mert jó szakembernek, emberséges orvosnak tartják. A biokémiáról Bandó barátomtól tudok, aki most étteremtulajdonos, de valamikor gyógypedagógus volt és a felesége ma is pszichológus. Ők a lányukat hozták vissza körülbelül olyan állapotból, ahol Te most tartasz: extra adag Béres-cseppel, B-vitaminnal, Polivitaplex-szel, és leállítottak minden pszicho-készítményt. Mondtam Bandónak az elhízási mizériád, de azt mondta, hogy szerencsére gyorsan javult a lánya állapota, és mikor elkezdett egy kis súlyt magára szedni, már el tudta magát fogadni úgy is. Ha érdekel, megkérdezem pontosan, hogy milyen adagolásban, mit adtak a lányuknak, aki ma már jobban van, és képes már tanulni is. Lehet, hogy emellett egy jó lógusra is szükség lenne, áterre nem biztos… Tudom, hogy sokat szenvedsz, emiatt nekem is sok-sok álmatlan éjszakám van, de nehogy emiatt furdalásod legyen, mert én olyan vagyok genetikailag, hogy ha nem emiatt, akkor másért. Most ennyit sikerült itt összehordanom, talán egy kis reményt adva Neked. Sok puszi. Apuc. Válaszom erre: Szija Papi! Nem tudom, hogy köszönjem meg, hogy segíteni akarsz, egyáltalán nem szegényesek az eszközeid, sőt, annyira nem szegényesek, hogy megijedek a gyors javulás kilátásától, merthogy ha arra gondolok, hogy nekem a gyógyítás végén képesnek KELL lennem iskolába járni, vagy bárhová járni, ahova reggel kell, vagy egyáltalán rendszeresen, akkor iszonyatosan megijedek, mert én erre vagyok képtelen, nem pedig a tanulásra magára, mármint nem az agyilag tanulásra vagyok képtelen, hanem arra, hogy bárhová is járjak rendszeresen és reggel. És boltba meg emberek közé menni is “csak” azért félek, mert extrém módon ingerlékeny vagyok, és dührohamot kapok bármitől. EGYETLEN esélyem a leszázalékolás, csak és kizárólag ebben látom a reményt, ezzel tudnám túlélni ezt az egész rohadt életet, mert ezzel együtt írhatnék, rajzolhatnék (elkezdtem újra rajzolni) és tarthatnám fent azt a napirendet, amit kialakítottam magamnak, és amit a világért sem adnék fel, mert csakis ezzel a napirenddel vagyok képes jobban érezni magam (éjjel netezem, nézek jó filmet, olvasok, olvasok, olvasok, írok, írok, írok, nappal alszom). Hülyén hangzik, hogy “jobban érezni magam” mert hát baromira szarul bírok lenni, mint ahogy a Burán is írom mindig, de nekem ez a napirend nagyon sokat jelent, és többek között ezért sem mennék kórházba, mert ennek a feladása brutális méretű dühvé és depresszióvá változik, mint ahogy változott minden egyes nap, amikor reggel iskolába kellett mennem. Szóval a leszázalékolásban látom az egyedüli reményemet. Ezt most muszáj ideírnom annak ellenére, hogy rosszul fog Neked esni, amit nagyon nem akarok, de ha meg nem mondanám el, az se jó: Nem akarok meggyógyulni. Én akkor érzem jól magam, ha nem érzem jól magam. Néha pár napig nincsenek olyan gondolataim, hogy jó lenne megdögleni, és ilyenkor szabályosan megijedek, hogy elveszítettem még ezt is, megijedek, hogy meggyógyultam, és szó szerint hiányzik a depresszió. Annyira hozzámnőtt, hogy már eszem ágában sincs leválasztani magamról, mert fáj a leválasztás, a betegség már a sziámi ikrem, és hozzám tartozik, nem akarom, hogy elvegyék tőlem, mert én már eszerint rendeztem be az életem, és semmiképpen nem akarom megváltoztatni. Ezzel vagyok teljes, ezért tudok írni,

enélkül nem tudnék írni, így legalább ÍRÓ lehetek, amit soha nem gondoltam volna, és már a végefelé járok a második könyvemnek, és ha ezt nem tudnám csinálni, az lenne a vég. A fogyásban örömömet lelem ;-( Nagyon nagy igazság van abban, amiket mondtak Neked a szakemberek. És forr az agyamban a düh, amiért ezt a mostani áterem nem tudja, mikor annyira nyilvánvaló. Annyit meg tudok ígérni, hogy nem fogyok tovább, de csak és kizárólag Miattad, mert én még szeretnék fogyni, mert végre kezdek tetszeni magamnak, és annyira jó érzés, hogy egyre inkább egyenes vonalakból állok, hiába mondják, hogy csúnya a csontsoványság, szerintem nagyonis szép, és én kizárólag magamnak akarok tetszeni, és már kezdek. De megígérem, hogy tovább nem fogyok, de hízni semmiképpen nem szeretnék. Pszichológushoz se járnék semmiképpen, mert éppen a hetekben ábrándultam ki a pszichológusokból úgy általában, az alapján, amiket egy-két burás írt, amiket mondtak nekik a lógusok: “Magának csak személyiségzavara van, mert a pszichotikus zavar az hosszabb.” Mmmmiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii??????????????????????????? Ekkora baromságot se hallottam még szakembertől!!!!!!!!!!!!! Esküszöm, és ezt baromi komolyan mondom, még én is képzettebb vagyok egynémely lógusnál szakmailag. A lógusok nem ismerik kellőképpen a betegségeket. Ebben az idézett mondatban egyszerre két szakmai hiba is van. És amikor a Nap utcába jártam, ott is lógusom volt, nem áterem, és ott is voltam ilyen állapotban, mint most, és én hiába mondtam neki, hogy pszichotikus vagyok, őszerinte nem voltam, csak azért borultam ki, mert tudat alatt meg akartam mutatni neki, hogy hogy vagyok. És amikor mondtam neki, hogy félek, hogy szétverek valakit az utcán, mert annyira idegesít, azt mondta, hogy szerinte nem áll fent ennek a veszélye, és inkább beszéljünk arról, miért van ez a félelmem, hogy szétverek valakit. Miközben én teljességgel képtelennek éreztem magam arra, hogy csak elpszichoterápiázgassunk, de ezt ő nem volt hajlandó megérteni. Normális szerinted? Szóval én ezek miatt nem megyek lógushoz. Nem értenek hozzá(m). A gyógyszereimmel sem szeretnék felhagyni, és helyettesíteni vitaminokkal meg Béres-cseppel, már csak azért se, mert a B-vitamin meg a Béres-csepp nagyon nagy éhséget okoz, és nem akarok megint annyira bulimiás lenni, mint voltam. Hálisten, mostanában nem vagyok annyira, sőt. Mellesleg a bulimia veszélyesebb, mint az anorexia. Vitamint iszom Plussz formájában, meg zöldségkonzerv formájában, és a vasat is nyomatom orrba-szájba (Plussz, dió, müzli, alma) de ennél többet nem szeretnék. Ennyit tudtam hirtelen, de gondolkozom még, hogyan lehetne megoldani úgy, hogy neked is, meg nekem is jó legyen. Köszi, hogy írtál nekem. Puszi, vigyázz magadra!!!!! Hugic

NEM AKAROM, HOGY MEGMENTSETEK!!! NEM VEHETITEK EL TŐLEM A BETEGSÉGEMET, EZ AZ EGYEDÜLI SZÓRAKOZÁSOM, NEKEM ERRE SZÜKSÉGEM VAN, NEM VEHETITEK EL TŐLEM!!! NEM AKAROM, HOGY MEGMENTSETEK!!! Én az öngyilkosságnak ezt a formáját választottam, ezt a végtelennek tűnő, lelassított formáját, mert amellett, hogy szórakoztat, és örömömet lelem benne, így legalább áltathatom magam azzal, hogy ez azért mégsem öngyilkolás. Tündöklő reménycsillagom egyre közeledni látom: talán engem is elvisz harmincévesen a szívroham, vagy a rák, talán, talán… én annyira bízom benne… ez nekem erőt ad, hogy már csak szűk tíz évet kell végigvegetálnom valahogy, ezt a reményt ne vegyétek el tőlem, kérlek titeket! Érdekes, misztikus jelenség, hogy éppen ma talál vissza hozzám egypár, életemből eltűnt személy, pont ebben az idegösszeroppanásban, mintha még utoljára felhívnának… szép álom… Emellett Anyukám is felhívott, hogy minden rendben van-e, mert velem álmodott. Persze, mondom, minden rendben, és elkezdek bőgni, hogy tegnap mindenkivel összevesztem a Burán, nem aludtam egész éjjel, és Papi meg akar menteni, és én most mit csináljak, mert nem akarok hízni, de így ő is szenved, mert félt engem, de ne féltsen, és a pszichiáterem nem hisz nekem, pedig kórházban a helyem, de az se jó, mert tudjuk, miért… és jajjdeelvagyokkeseredve… Körülbelül úgy érzem magam, mint ha egész nap bőgtem volna, pedig csak hozzávetőlegesen ha tíz percet bőghettem. Szóval ott tartottam, hogy nem akarok meggyógyulni, ezért kár is a gőzért, kár az újabb és mégújabb pszichiáterekért, kár mindenért, kár lenne tovább hazudnom magamnak. Egyszerűen nem vagyok hajlandó elengedni a szindrómáimat, mert kellenek nekem. Minden eddigi terapeutámtól csak visszajelzéseket próbáltam mohón, éhesen kicsikarni, több-kevesebb sikerrel. Azt akarom, hogy hivatalos papírokon legyek dokumentálva. Én olyan vagyok, mint egy hagyma, újabb és újabb rétegeket hámozok le magamról, így leszek egyre őszintébb magamhoz, és mégőszintébb, de rémesen sokkoló a felismerés: Minél jobban ismerem magam, annál kevésbé. Még valami kis adalék: Az újjonnan felfedezett skizo-tüneteim mindig is jelenvoltak, csak abban a tudatban voltam, hogy ez teljesen normális, hétköznapi jelenség. De minden tünetemmel ez a nagy helyzet. Mindig is voltak, csak mostanság adom át magam teljes súlyommal a zuhanásnak. Minek fékezzem a magam a levegőben szabadesés közben? Halott próbálkozás úgyis. Mindig is ilyen voltam, és NEM AKAROM MAGAM KICSERÉLNI. Az „enni fogok” című ígéretem következménye: ennek a rohadék vécécsészének már minden apró mikrorepedését ismerem. Eszementül fárasztó dolog ez a hányás, senkinek sem kívánom. Drága Burás Barátaim! Elmondhatatlanul hálás vagyok Nektek, amiért szeretve próbáltok visszaterelgetni eltévelygéseimből! Köszönöm köszönöm köszönöm köszönöm köszönöm köszönöm…

Hjajjj, csak bírnék ennyi érzelemmel…túl kis lélekkel rendelkezem, nem férnek bele az érzelmeim. Egy XXXXXXXL-es lelket szeretnék. Úgy érzem, elnyálasodott kifejezés ez a „lélek”, de mit használjak helyette? * Szendvicset eszem éppen. De mit csinálok???!!! Hát most fogunk piálni! Hirtelen lerakom szendvicsem falatnyi maradékát, és elrohanok keresni valami hányásra alkalmas helyet, de előtte még víz kell, sok, érdeklődöm az áltsulis osztálytársaimtól, honnan szedtek vizet, nem tudják, hát ez jó, nem baj, keresek egy vécét, találok, de velem jön egy csaj, basszus, mindent hallani fog, mindegy, nem mindegy, nem hányhatok, nincs rá időm, sietnem kell, azt se tudom, hova, nem hányhatok, így csak pisilek, ha már itt vagyok, benyit egy fazon, hiába mondom a kopogás után, hogy foglalt, benyit, mélyen az arcomba néz, én meg megijedek, nagyon, kirohanok, és mondom a csajnak, elmegyek a legközelebbi bevásárlóközpont postájára, ott akarok hányni. Hogy miért pont posta…? …egyértelmű. De miért pont hányni…? Mindegy, ez sem sikerül. Újabb álom… Százhalombatta ismert helyszínei… posta előtti placc (már megint), a posta helyén van valami iskolai feladatom, pecsételnem kell vagy mi, nem sikerül, félrehív egy osztálytársam elpanaszolni búját-baját, én meg aggódom, hogy most őmiatta fognak lebaszni engem, hogy nem dolgozom… már nem is kell, lejárt az idő, újabb feladat, kint a placcon a többiekkel gyakorolni valami megkoreografált hülyeséget… nem sikerül, eltévesztem, bedühödöm és elviharzom – engedély nélkül… közben felrúgok minden állványt, összetörök jónéhány ablakot, leköpöm az utamba állókat, és beszólok nekik. Nehezen megy a járás, pedig sietnék. Pedig csak álmomban szoktam nehezen menni – gondolom magamban. Sietnék, sietnék, hogy minél hamarabb eltakarodjak a helyszínről, de nem megy. Nehezen rakom egyik lábam a másik után. A járókelőket hallgatom körülöttem: Te hallottál erről a Koncz Erzsébetről? Bejelentés érkezett rá. Már megint? Kurvajó, gondolom, még jó, hogy nem ismernek, itt megyek el mellettük. Jeges az út is, még nehezebben megy a járás. Végre végre hazaérek, végre! Felébredek. * Péntek este van, és már egy ideje azon parázom, hogyan fogom közölni azt a temérdek mondanivalómat a pszichiáteremmel – szerdán. * Olyan intenzív álmaim vannak mostanában, mint amikor hirtelen egy hétre abbahagytam az antidepim szedését: Tesómmal megyünk Balázs show forgatásra nézőközönségként. Valami félreeső kis zugban találunk már csak helyet, nem is látszunk ki onnan. Valamiről lemaradhattunk, mert rajtunk kívül mindenki fehér lepedőkbe burkolózva fekszik. Csak mi lógunk ki a környezetből fekete öltözékünkkel. Ez így leírva nem látszik intenzívnek, pedig az volt.

* Most olyan, mint amikor túl sok minden van a kezemben, és valamit le kell tennem, különben eluralkodik a káosz. Most voltam áternél, asszem talán sikerült neki elmondanom a mai napi információáradat-adagot. Megemeltettem a Tegretolomat, ő meg a terápiás időmet… én eredetileg fel akartam hagyni vele. A terápiával, úgy értem. * Úgy látom, megszűnt a szerda esti hatvanasévekbeli filmek vetítése az m2-n. Szerettem, egy ideje mégse néztem. Már egy jó ideje érzem azt, mintha a külvilág érzékelné a hiperérzékeny adó-vevőantennáim rezgését. Észrevette, hogy nincs igényem rá, ezért abbamaradt. Tisztában vagyok vele, hogy ez pszichotikus gondolat. És mi van, ha nem az? * Előbb a fórumon valami gigantikus félregépelést követtem el véletlenül, amitől most ég a fejem ezerrel. „rábaszélni” Méghozzá egy csajnak címezve. Pedig nem lehet rólam állítani, hogy nimfomán lennék, se leszbikus, se biszexuális. Sőt, teljességgel tagadom a szexualitást, mint ahogy ezt már kifejtettem. „A tagadás a lényegem” Igen? NEM!!! * Tegnapi álmom: helyszín Százhalombatta, egy játszótér, sulival vagyunk ott, vegyesen általános-, és középiskolai osztálytársaimmal. Egy áltsulis osztálytárscsaj elhív valahova, ezt már nem tudom, de mire visszamegyünk odajönnek elénk a középsulis osztályom sráctagjai. Először, mintha kifejezetten kedvesek lenének. Hirtelen nagyon sok lány áll sorban egymás mellett, némelyikük zokog, mint a túszok az esti híradóban. Kiderül, hogy a srácok meg akarnak erőszakolni minket. Pár csajt elvisznek autóval. Közben történnek mozgalmas intenzív dolgok, amikre már nem tudok visszaemlékezni. Meg akarok szökni tőlük. Nem lehet. Azért megpróbálom. Sikerül. Ott vannak még mindig az előző helyszínen a tanárok. Egyikük kioktat, hogy reméli, ebből tanultam, bla, bla, bla… A zihálástól nehezen megpróbálom nekik elmagyarázni, hogy azok a csávók ott erőszakolnak csajokat, és utánuk kéne menni kocsival, mert nagy gáz van. Csurom sár vagyok, azt hiszem, vagy valami ilyesmi, nem tudom pontosan… Valaki csenget, igazából, a valóságban… fél tízkor. Fúrógép hangja… fémekkel babrálás hangja… beugrik egy visszatérő álmom: Betörnek hozzánk. Egy pillanat töredéke alatt kiszökik az álom a szememből, és az ajtóhoz rohanok hallgatózni. Zárat cserélnek a szomszédban, vagy mi, valami ilyesmi. Biztos valami szerszámot akartak kérni, emiatt csöngettek. Fél tízkor. Visszamászom az ágyamba a három darab takaróm alá süllyedve, de nem tudok megnyugodni, fantáziámban még mindig betörnek hozzánk.

* Egyébként kihagytam pár brutális kiborulást dokumentálás szempontjából. * Mindig eszembe jut, ha rágom a szám, vajon hány kalóriát tömhetek magamba ezzel a szorongásból adódó rossz szokásommal? * Valaki magyarázza el nekem, hogyan kell elaludni! Éjjeli négy van. Nem elég a fáradtság, a rohadt életbe! Annyira tudom gyűlölni a női egészségmagazinokban fellelhető alváshigiéniás „jótanácsokat”: „a hálóhelyiségünkben ne legyen több 18 foknál.” Meg van ez őrülve??? 24 fok van, és megfagyok!!! „Sportoljunk! A kocogóknak sosincs alvásproblémájuk.” Kösszépen, maratont futottam. „Alakítsunk ki lefekvés előtti rituálékat!” Egy jó kis kényszerneurózist, esetleg? „Ne vacsorázzunk sokat.” Na most erre inkább nem mondanék semmit, a 16-os testtömegindexemmel… Még valami? Egy marék Dormicumot, talán! Komolyan… nem is tudom, mármint megfelelően kifejező jelzővel ellátni az állapotot, ezt a mostanit, és minden éjszakait: alváshoz túl ébren, virrasztáshoz túl fáradtan. * Ismét valami iszonyatot álmodtam. Veszekedtem, kiabáltam, bőgtem, hadakoztam, ütöttem-vágtam… már nem emlékszem, csak arra, hogy mozgalmas volt, és r o s s z. Aztán meg ez: Két srácismerősömmel töltöttem az időmet valamilyen kocsmaszerűségben, nem figyeltem az órát, mert kényelmesen éreztem magam, biztonságban, gondoltam, tökmindegy, ha lekésem a vonatom, hát lekésem, most semmi baj nem érhet… de hirtelen féltizenegy lett, és bevillant a tudatomba, hogy tíz percem van az utolsó vonatom indulásáig, amit egészen lehetetlen elérnem. Kapkodás, meg minden, amit utálok, mert túl stresszes, és én mondtam, hogy talán metróval, de nem, ők jobbat tudtak… rohantunk… én meg azon szórakoztam, hogy nem kell emelnem a lábam, magamtól „repülök”, kíváncsi voltam, vajon meddig visz egy-egy lendület… sokáig… veszélyes autóutakon rohangáltunk át, számomra

teljesen ismeretlen helyeken, mondtam, hogy talán metróval jobb lett volna… de nem, szerintük nem… hatalmas fű, hatalmas árkok, amiken túl kellett jutnunk, illegálisan… temető, azt mondták, valami nagy fejes temetője, illegalitás, mármint részünkről, bent találtuk magunkat egy házban, az is a nagy fejesé, titokban voltunk ott, a két srác el akarta lopni az autóját, hogy azzal vigyenek ki a vonathoz, mert azzal tutira odaérek… hát nem jött össze, belépett a nagy fejes tulajdonos… kész passz, lebuktunk, amitől annyira féltem, és tiszta ideg voltam… rendőrség, meg minden, elindult a lavina: az őrületem lavinája, hadakozás, őrjöngés, bőgés, mondtam: én ezt nem akartam, nem tudtam, nem érek haza… kérdezte a rendőrcsaj, mikor kell kelnem reggel hétkörül, hogy dolgozni menjek? Mondtam, én nem tudok dolgozni, beteg vagyok, és már bőgtem… rettenet. Gyűlölöm, gyűlölöm ezt, hogy még alvás közben sem lehet nyugtom!!! Képes vagyok sosem látott emberek iránt is gyűlöletet érezni, sugárzik belőlem a gyűlölet feléjük, mint egy radiátorból a forróság. Gyűlölöm ezt is. Hirtelen mindennek annyira elszállt az értelme. Az evés már nem jelent élvezetet számomra. A koplalás szintén nem. Internetezni nincs idegrendszerem, se türelmem. Ez utóbbi az olvasáshoz is szükségszerű. Ha már itt tartunk, olvasni jó… de minek? Az nem a valóság. Ha olvasok, egy egészen másik világba repülök, és ott, abban a világban érzem jól magam, nem itt ebben… hát akkor meg mi értelme van? Egyáltalán mi értelme bármit is csinálni? Miért válasszam a nehezebb utat? Ez a kérdés még annak fényében is fennáll, ha tisztában vagyok azzal, hogy minél nagyobb a befektetett energiám, annál nagyobb a végén a sikerélményem, ezáltal az önbizalmam. De minek? Ez az egész nem megy sec-perc alatt, ezekhez brutálhosszú fáradtságos évek kellenek, hát akkor meg minek??? Ahogy elnézem ezt az egészet, kábé akkorra válhatnék kifejlett személyiséggé, amikor már úgyis meghalok. Mármint nem én, hanem egy teljesen egészséges személyiségre gondoltam. Szóval mai következtetésem: semminek semmi értelme. És lerohadok ettől is most, hogy teljesen fölöslegesen verem a billentyűket… a kérdés a szokásos: ugyan ki a lótusz lesz erre kíváncsi? Ez már rég nem napló. Rendszeresen kihagyom belőle a mindennapok történéseit: a kiborulásaimat. Amikor idejöttem, nem kaptam az élethez egy térképet, használati utasítást. Eltévedtem saját képzeletem útvesztőjében. * Ilyenkor reggel (kettő körül) amikor eltalál egy-egy szeretetbomba, ímél formájában, a görcsös viszonozni-akarásomtól leginkább az itt heverő pár tollat döfném a halántékomba, egészen komolyan mondom. Mert nekem most azonnal tudatnom kell velük, hogy KÖSZÖNÖM KÖSZÖNÖM KÖSZÖNÖM KÖSZÖNÖM KÖSZÖNÖM…. Mi a francot tegyek??? Képtelen vagyok bármire is… semmi nem elég. Nem tudok annyi szeretetet adni, amennyivel viszonozhatnám. Darabokra szaggat a kín. Pörgök, bepörögtem agyilag, nem tudom lelassítani, nem tudom a figyelmemet rögzíteni, nem tudok koncentrálni, odafigyelni, pedig csak arra kéne, hogy megnézzem, mit fogok nézni éjszaka…

Hatalmas vágásokat szeretnék a szememre, hogy folyjon belőle a vér… * Holdárnyék fénye éget, Napba nézek, élek, félek… Most úgy érzem, hogy ha valaki a fejemhez szegezne egy pisztolyt és fejbelőne vele, ezt konkrétan szeretetteljes megnyilvánulásként értelmezném. Ami így kívülről tökéletesen és egyértelműen beteg gondolat, látom. De én ezt a fejbelövős dolgot csak ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a lábunk már olyan hideg, hogy a hideg vizet érezzük melegnek, és a meleg vizet elviselhetetlennek, mint ahogy a valódi szeretetmegnyilvánulásokat én is képtelen vagyok feldolgozni. Ugye érthető? Tegnap éjjel félálomban valami eszembe jutott. Nem volt erőm leírni…  * Sokszor már én is megijedek magamtól tükörbe nézve, milyen sok kontúrvonalam lett hirtelen: mennyire kilátszanak a csontjaim, de akkor is a combom még nem elég vékony, nem elég szép, pedig Zoli is szörnyülködött tegnapelőtt, hogy milyen piszkafa lábam van… Én csak azt tudom, hogy végre nem gyűlölöm annyira a testem, nem nézek ki terhesnek, mint azelőtt, és fizikailag sokkal jobban érzem magam, ami hülyeség, mert éppen hogy rosszabbul vagyok fizikailag, mert semmi erőm, kedvem semmihez. És mégis jobb, hogy egyre egyenesebb vonalak alkotják a külsőm. Most mit mondjak a tegnapelőtti ivászatról? (Hirtelen váltogatom a témáimat, és akkor mi van? Ki nem szarja le?) Szóval megkértem Zolit, hogy jöjjön el velem a “fizetésemért”, azért az egy-két ezer forintért, amit a statisztálásokért a kezembe nyomnak, aztán pedig igyunk meg két üveg vörösbort valahol. Így is lett. Csakhogy hideg van/volt, ezért nem tudtunk szokásosan hippimódra piálni, parkban ülve… beültünk egy nagyon frankó beülőhelyre. Egyszerűen lenyűgözött, mennyire hatvanasévekbeli, és hogy még mindig nem jutott eszébe senkinek felújítani, HÁLISTENNEK, mert azt nem szabad, azt a helyet vétek lenne felújítani, mert ha valami ennyire megőrizte a hatvanas évek stílusát, azt hagyni kell… szóval csúcsszuper a hely, még az árakat illetően is, egy a baj: valami extramegahipervacak minőségű vörösbort tettek elénk, amitől másnap a vonaton kellett hánynom. Amúgy soha nem leszek másnapos, csak ha tablettásat iszom (meg ha házibort, erről később). Jó, oké, meg kell említenem, hogy megittunk fejenként legalább másfél üvegnyi bort, de ilyen is már előfordult, és rákövetkező nap akkor sem voltam rosszul. Megemlíthetnék még egy jópár megemlíteni való dolgot, hogy miért szúrtam el mindent, és miért éreztem magam ultragörénynek, és hogyan meg miért borultam ki, és végül hogy végződött az egész… de minek? Ez már nem napló, mint mondtam. De lehet, hogy mégis az.

Akkor inkább folytatom egy álmommal: Egy kicsi erdőféleségben sétáltam, érzésem szerint Százhalombattán, de a Déli-pályaudvar tulajdonságjegyei is megtalálhatóak voltak (vonatok), és akkor megláttam egy kétségbeesett kisgyereket a vonaton rohanni, és kiabálni segítségért. Utána valami alak, nagyon ijesztő volt, de csak számomra, kinézetre nem, viszont pisztoly volt nála, és rámcélzott. Mit tehettem mást, mint hogy megijedek, és elkezdek visszafelé rohanni az emberek irányába, ki az erdőből, közben segítségért kiabáltam, de túl halk volt a hangom, senki nem hallotta meg, pedig akkor már nem voltam messze az emberektől. Folyamatosan kiabáltam, közben az a pisztolyos alak jött velem párhuzamosan a vonaton, akkor már látszott az arca, lány volt. Egy beteg, zaklatott, zilált lelkű lány. Senki nem hallotta meg a kiabálásomat. Amikor mégis, akkor nem vettek komolyan. Valahogy mégis kiderült mindenki számára a veszély, és együtt az egész tömeg lebukott a lépcsőre, mert féltek, hogy a csaj eltalál valakit. Engem meglőtt az ujjamon, fájt veszettül, de semmi nem látszott. Azt hiszem, ennyi volt, vagy még valami, de arra nem emlékszem. Most iszom egy kávét. Valamiért már a kávé sem tudja megszüntetni ezt a mérhetetlenül szomorúságos, masszívan szürke, nihil fájdalmat. Abban reménykedem, hogy tavasszal minden jobb lesz. Jön a jó idő, nem lesz már ennyire kibírhatatlanul hideg, és egyszerűen MINDEN megváltozik. Vagy ez nem így működik? Iszom mégegyet, hátha talán. Hát nem. Mi lett/lesz belőlem? Pár napja ez a parám. Félek, igazuk lett a tanáraimnak, akik, mint egy mantrát mondogatták: belőled semmi sem lesz. Hát, kösszépen, hogy belémoltottátok!!! Basszátokmeg. Jól esik azzal áltatnom magam, hogy író vagyok és statiszta. Jól hangzik. Néha el is hiszem. A felismerés a legfájdalmasabb dolog a világon. Persze, nem. Mindig az aktuális a legfájdalmasabb. De akkor is. Hát már mégis hogy lennék író, mikor egyetlenegy lapoznivaló, papírillatú, könyvformájú cuccot nem sikerült létrehoznom, és hogy lennék statiszta, amikor sorra mondom le a jobbnál jobb munkákat?! Igen, nem lett volna rossz spagettipántos fekete ruciban, kifogástalan külsővel jelen lenni a tv2 szilveszteri műsorán, kisminkelve, gyönyörűen. Eleget tenni kissé sznob igényeimnek. Nem ez lett volna rossz. Hanem: Két ilyen nap egymást követően, reggel kilenctől este tízig, vagy akármeddig (ismerve alvási szokásaimat, biológiai órámat), két éjszakát végigvirrasztva, bizonytalan mennyiségű kávéval, vagy annak hiányával, brutális téli hideggel, egy szál semmiben, (mármint úgy értem, nem beburkolózva a legkényelmesebb, védelmet adó ruháimba…) ezekután otthon éjjeli kiborulás, bőgés, őrjöngés (szó szerinti őrjöngés)… amit kivétel nélkül mindig a következő nap lemondása követ… hát ezt nem. Kössz, de nem. Gyűlölöm magam. Minden eddiginél jobban gyűlölöm. G y ű l ö l ö m. December tizenötödike, és karácsonyi hangulatomnak kéne lennie??? Valóban? Ugyan miért? Tavaly télen nagyon hirtelen megváltoztam ezügyben. Semmi, de semmi nem történt, mégis egyik napról a másikra megutáltam a telet, a hóval és karácsonnyal együtt. Sőt, az összes ünnepet, ami csak létezik. Idegfeszülten, lélegzetfisszafojtva vártam, hogy túléljem a névnapom. A “mikulásomnak”

megmondtam, hogy ne hozzon semmiféle élelmiszert. (Egy jópár éve úgyis csokimikulások helyett müzliszeletet kértem, de most még azt se.) A születésnapomtól előre rettegek  torta. A karácsony a kényszerajándékozás és a nagy családi zabálások ünnepe (sajnos). A szilveszter a petárdázások ünnepe. Miért kéne szeretnem? Kényszerajándékozni utálok. Az evéstől pánikszerűen tartózkodom. A petárdázást gyűlölöm. Van még valami? Ajándékozni egyébként szeretek, de akkor és annak, amikor és akinek én gondolom. Nem pedig kötelességszerűen. Hányok az egésztől. És rettegek, nehogy valahol valakinél ennem kelljen. A nagy havazásokat is imádtam még tavaly. Az olyanokat, amikor leáll a forgalom. Egyik napról a másikra megutáltam. Fogalmam nincs, mitől. Megöregedtem. Megváltoztam. Gyerekebb lettem. Az ízlésem is megváltozott radikálisan. Mondom, egy éve. * Már úgy érzem magam, mint azok a végletekig legyengült kilencvenéves nénikék, akik csak ülnek a sötét szobájukban, és nem állnak másból, mint csontból és bőrből, meg a temérdek, rájuk aggatott bő ruhákból, hogy ne fázzanak… na pont ilyennek érzem magam. * Azon vettem észre magam, hogy kimondottan szeretném, ha javíthatatlan esetnek nyilvánítanának a pszichiáterek. Hogy ez mire jó, nem tudom. De mindig is így éreztem, most jöttem csak rá. Egyébként mindjárt jelenésem van az aktuálisnál, és tegnap még egy nagy kiborulásos mozgalmas filozofálásom közepette úgy voltam, bármit is mond, otthagyom, nem járok hozzá többet, csak havonta a bogyóimért, és megemeltetem a Tegretolom megint, mert nem elég 600 mili, nekem 800 kell, mert 600 semmit nem ér úgy tűnik… szóval így reggel már máshogy szemlélem a dolgokat, mégpedig talán mégsem hagyom ott, de csak azért, hogy ő mondja ki, menthetetlen vagyok, ő vessen véget ennek az egésznek, ne én. Mint a párkapcsolati szakításoknál, ne gonosztevő, hanem áldozat legyek. Röhej. Én nem is így szakítottam. Mindig én voltam a gonosztevő. * Olyan érzésem van, mintha megbántottam volna Anyukámat az előbb a “milyen jó lehet Máté Péter lányának lenni” hangzatú kijelentésemmel, pedig ez csak a sznobizmusom táplálta büszkeségvágyam meggondolatlan megnyilvánulása volt… utána annyira szívesen mondtam volna, hogy eszem ágában nincs mások gyereke lenni, hogy büszke vagyok én a saját szüleimre, de nem mondtam, mert félek a rámzúduló érzelmektől, meg Anyukámra zúduló érzelmektől, ennek elkerülésére inkább csendben maradtam… én barom. Egyébként állatólag magunknak választunk szülőket még születésünk előtt. Ha ez így van, valamit tudhattam.

Valamiről még szólnék, de inkább később. Most egyébként rosszul vagyok az előbb elfogyasztott két bögre extrasűrű kakaótól (édesítő, sok-sok kávékrémpor, némi kávé, sok kakaópor), tök rosszul vagyok. Nem is ez a baj, hanem a hízáspara. Én hülye! A négy szem Stadalax pedig csak holnapra fog működésbe lépni. Pedig ma reggel már 47 voltam. Holnap reggel leszek vagy 4849… Nem hagytam ott a dokimat egyébként. Könnyen meggyőzhető vagyok sajnos. Még kétszázzal megemeltettem a Tegretoladagom, de azt mondta, nincs értelme, úgyse hat, attól persze még megpróbálhatom, de legfeljebb leszedál, de ugyanúgy kiborulós leszek. Nagyszerű . Attól még megpróbálom, hátha, végülis az ismertetőjében ez áll: terápiás dózistartomány: 400-1600 mg/nap, én meg még csak 800-nál tartok. Nosza! Magamnak kell kézbevennem a gyógyszerelésemet, amúgy is. Az evéskényszeremre is magamnak találtam meg a gyógyírt: Rexetint. Antidepresszáns lévén az éhségemet csökkenti. Depressziósnak depressziós vagyok, ugyanúgy, most kissé mélyebben, de ez most csak a tél miatt van. Huhhh de rosszul vagyok, kiütött a kakaó. Káó. * Karácsony bazmeg, karácsony, hűdekurvajó, ünnepelünk, ugyan mi a jó kurva úristent??? Azt, hogy telezabálhatjuk magunkat, és három nap alatt hízunk három kilót? kösszépen, nem kell. Nem kell halászlé, tudom, hogy finom, nem kell mondani nekem, tudom én magamtól, nem kell bejgli, kösszépen, “nem is szereted? Pedig finom. Egyet sem? naaa” Rohadt életbe, már hogy ne szeretném, éppen ezért nem kell, esetleg egy szelet, nem, mégsem, nem, nem, nem. NEM!!! Ott kísért a bejgli, finom, nagyon finom, csak egy szelet, naaa, mákos hmmm, diós, hmmm, NEM!!! NEM BÍROM, NEM BÍROM, már megint elbasztam mások karácsonyát, meg akarok dögleni, én ezt nem bírom, sohasohasohasohasohasoha nem lesz ember, aki megérti az én viszonyulásomat az étkezésekhez. Csak döglenék már meg. Sötét szobámban ülök, ki sem akarok már jönni, nem kérek ajándékot, nem érdemlem meg. Hajszál híján kitöröm az erkélyajtó üvegét szándékosan, de mégsem. Morbid dolog szenteste befalcolni? A mélyen vallásosok szerint biztos. Harmadik pohár vörösborom kortyolgatom. Lehet, hogy negyedik, vagy sokadik, mert lassabban fogy. Ha már… akkor most a háziborról: Már egy egészen kicsi kóstolásnyi adagtól is rosszul leszek, szabályosan, és brutálisan, bármilyen házi készítésű bortól, és ez nehéz ügy, mert ha például valaki megkínál a háziborából, amire nyilván mérhetetlenül büszke, akkor mit mondok neki? Bocs, de rosszul leszek tőle. ? Gyűlölök minden ünnepet. Boldog karácsonyt. *

Hiába bámultam tudatosan a karácsonyfát három napon keresztül, mégsem sikerült magamba szívnom semmi ünnepi hangulatot. Most fényt próbálok magamba szívni, abban a pár órában, amíg nappali világosságban lehet részem, ablakközelben álldogállok… hiába. Kétségbeesetten iszom a kávékat, hátha. A Tegretolemelés nem jött be, 800 militől csak punnyadt lettem, és depressziósabb. Kiborulások, balhék mindennap ugyanúgy. Most a 600 mili Tegretol mellett dupla adag Rexetinnel próbálkozom, talán hamarabb kitavaszodik. * Nem jó. Nem jött be ez sem. A cél a közérzetem javítása lenne, amíg még a sötét tél rontja, de ahhoz, hogy ne legyek rosszul az antidepiemeléstől, fokozatosabban kéne emelnem, viszont az meg mire hatni kezdene, addigra kitavaszodik, amikor amúgy is minden jobbra fordul. Szóval marad az eredeti felállás, mert így csak rontja a közérzetem az egész. Most csak várom a tavaszt. * Zuhanok, ezt már mondtam, tudom, de azóta is, egyre gyorsabban zuhanok, és… Álmatlanság vagy rémálom, ez az éjjeli repertoárom… most éppen kettőötvenhétkor halaszthatatlan írnivalóm akadt, gondoltam, jó lesz füzetbe lekaparni, majd nappal beírom gépbe, de nem jó, mert mi van, ha éjjel meghalok, szóval most azonnal be kell írnom a gépembe… nesze. Vagy nosza. Mindegy. Most már végképp nem értem agyam kémiáját. Azt hittem, tegnap az antidepim hirtelen emelésétől lettem brutálpunnyadt, de ezek szerint nem, mert ma a régi adagomat vettem be, és nem voltam kevésbé punnyadtabb, mint tegnap. Mi a rosseb van? Egyébként mégis emelni fogom, mert ez így kibírhatatlan állapot. Legfeljebb majd lassan, felezgetve az elfelezhetetlen tablettákat. A tömény, sűrű depresszió szürkesége úgy kötötte bele magát a lényem egészébe, mint valami gigantikus cementpolip. És nem mozdul, nem mozdul, én meg csak várhatom, hogy végre kisüssön a nap a homlokomban, nem tud, mert a cementpolip nem engedi. * Karácsony óta (pontosan pár napja) rettenetesen kegyetlen elvonásom van, süteményelvonásom, nem tudom, mitől, mert ha még ettem volna, és azért, de nem, csak simán a karácsony, a reflexszerű bejgli-, és szaloncukorevés, és ezeknek hiánya váltotta ki. Elviselhetetlen. nembíromkinembíromkinembíromki Negyvenhét kiló vagyok amúgy. És semmivel sem vékonyabb, mint ötvennyolc kilósan.

Szükségét érzem egy bögre forró kávénak, szerintem már csak reflexből iszom, megszokássá vált nálam: ha gép előtt ülök, kávézom, a helyzet viszont a következő: egy 100 grammos nesskávé négy napra elegendő nálunk. Meg kéne próbálnom visszafogni magam kávéügyileg, csak a gazdaságosság miatt. * Nem tudom, mi marad ebből szerdára, csütörtök van, lesz, ha felébredek, de még el sem aludtam, magyarán szólva éjjeli kettőötvenhárom. Tegnap is pont ilyenkor ültem ide bepötyögni sürgős mondandómat, most is. Most is sürgős. Valamiért rámjött a meghaláspara, na nem a haláltól való félelem konkrétan, hanem az esetleges elhalálozásomkor fellépő információk hiányának parája… ezt a hülyeséget részemről… szóval, amiről tegnap is szóltam, arról beszélek. Amiből pedig nem sok marad szerdára, az az, hogy már pár napja próbálom összegezni, miről akarok majd szövegelni a dokinak, pontosan a gyógyszereimmel való kísérletezgetéseimről: három heti emeltszintű (akár az érettségi) Tegretolszedés után jöttem rá, attól voltam annyira szedált és depressziós, ezért aztán visszatértem a 400 milis adaghoz, de akkor még ez meg az meg amaz… rohadtul bonyolult ez. Most a helyzet a régi: extrém hangulatkilengések. Előbb már úgy éreztem, én vagyok a király(nő), kiválasztott, szuperintelligens, meg nem értett, felfedezetlen zseni, Pilinszky reinkarnációja, vagy valaki másé. Három hetes, mindennapi intenzív halálvágy után. Mi következik? Van választásom: a mérleg egyik serpenyőjében Tegretol depresszióval, punnyadtsággal, halálvággyal, a másik serpenyőjében kevesebb Tegretol hangulatingadozással, mániás rohamokkal, dühkitörésekkel, életképtelenséggel… a határok persze itt is összemosódhatnak, és mosódnak is. Halálvágy és dühkitörés mindkét serpenyőbe jut. Szóval kedves F. doktor, én ezt elő nem adom szerdán, nem vagyok erre képes, tessék csak olvasni!!! Mellesleg halott dolog ez az öngyilkosság  Ezzel csak a testemet irtom ki, pedig nem is azzal van a bajom, hanem magával a LÉTtel. A test elpusztítása ehhez nem elég. A lélek megmarad, aztán ki tudja, milyen formába kerül. Valami más módszert kell kitalálni. Hajrá. Ha már ittvagyok, írok az álmaimról. Nem a körúti, gangos, földszinti, galériás minigarzonra gondolok, hanem arra, amit a “rém” előtaggal szoktunk jellemezni, és éjszaka fordul elő, de legalábbis alvás közben. Ez azonban nem rém volt. De nem is élveztem. Lassan úszik be a kép, két ló rohan, talán ülnek az egyiken, a másikon is talán, egy-egy nő, se nyereg, se kantár, semmi. A lovak rohannak eszeveszettül. Az egyik nő én vagyok. (Ezen most elcsodálkoztam. Én nem vagyok nő. Furcsa is magamat nőként említeni, kislány létemre. Sosem éreztem magam nőnek. Én kislány vagyok.) A lovam lassul, botladozik. Egy áltsulis osztálytársam tűnik fel, akivel egyébként a valóságban együttjártunk lovagolni. Nyakoncsíp minket az egyik ló barátságosan, és repül velünk, vágtázik, ugrat, repül, mi meg visítozunk egy-egy nagyobbnak látszó ugrásnál, de semmi vész. Megérkezünk. Bútorok között szállunk le. A karom csupa sérülés, fáj is. Lassan bekúszik a tudatomba, hogy abbahagytam a túrát, merthogy ez az volt, de én feladtam, túl fáradt vagyok hozzá. Még ez előtt asszem, biciklizünk sokan, furcsán viselkedik a biciklim. Megállunk pihenni, fáradt vagyok, alig tudok menni, csak négykézláb sikerül, a többiek nevetnek rajtam, nem gúnyosan, de én annak veszem, és rosszul esik. Be akarok menni a közeli művelődési házba, hogy ott igyak, szomjas vagyok… azt hiszem, nem sikerült.

Már megint valami lovarda, a régi lovas sulim mintájára, lovagolni kéne, kötelező jelleggel, én kicsit örülök, de mégsem, félek, nem tudom, mitől, de félek. Szorongás felsőfokon. Ezt oktatnom kéne, komolyan. Feladom. Lemondom a lovaglást, otthagyom a sulit. Ez visszatérő álmom egyébként. Mai napom tanulsága: Nem iszom többet kakaót, mert kibírhatatlan evéskényszerem lesz utána. Viszont most már egy oldal megírása után némileg elégedettebben mászom vissza az ágyamba olvasni legújabb könyvem (Ördögi Roy: Cápakaka), Jézuska küldte a tesómmal. Na pá! * Még valami álmom eszembe jutott éjjel, de amiatt már nem akartam visszakapcsolni a gépem, szóval iskolában voltam, festeni kellett, én festettem is, lófejet. Kicsit odébbáltam, közben valami “jószándékú” tönkrevágta a képemet, átfestette egyszínűre. A tanárnő meg persze nem vágta a szituációt, nézeteltérés, igazság hiánya, ami rendkívüli módon sértette a hiperérzékeny igazságérzetemet. A ló amúgy a szexualitásunkat jelképezi az álomban, ezt mondta egyszer egy előadáson valami hozzáértő. De akkor is így van vajon, ha én szakmailag tekintek a lovakra? Szerintem ezt sokminden befolyásolja. * Most pedig írok a macskaalom problematikájáról. (Aztán még egy ehhez kapcsolódó problémáról.) Kissé lehet, hogy bizarr lesz a nem-macskatartóknak. Szóval régen volt az a fajta macskaalom, ami használata után szépen egybeállt egy kis pogácsává, amit könnyedén ki lehetett dobni az erre alkalmas kis lapátkával, így nem kellett az egész doboz almot kiszórni a szemétbe --- gazdaságosság! Csakhogy, ez a gyártóknak nemigen jöhetett be, gondolom én, különben nem fejlesztették volna ki az ezzel szöges ellentétben álló, leginkább a homok tulajdonságait hordozó macskaalmot, ami nem áll össze kis pogácsaalakú cuccá, így használat után a fél doboz katyvaszt ki kell dobni --- gyorsabban fogy --- a kedves vevő többet vesz! Köszönöm szépen. A másik: Attól, hogy nekem macskám van, akit imádok, és nem hagyom itt éjszakára egyedül, velem alszik, adok neki a kajámból, puszit adunk egymásnak, stb., NEM jelenti azt, hogy macskabuzi vagyok!!! Szóval nem kollektíve a macskákért vagyok oda, hanem az én Drága Egyetlenemért. Ha a Drága Egyetlenem kutya lenne, leguán, vagy rénszarvas, akkor is odáig lennék érte. Ennyit akartam. Még jövök. * Kíváncsi vagyok, a paprikabotrány után mikor robban ki a kakaóbotrány. Merthogy egy ideje hányingerem lesz a kakaó után. Anyukám is rosszul lesz tőle, és másoktól is ezt hallotta. Szóval? Aflatoxin, esetleg maflatoxin?

* nehéznehéznehéznehéznehéznehéznehéznehéznehéz… erőt kérek szépen, egy kis erőt szeretnék, semmi mást, most, csak hogy elbírjak ennyi szeretetet. Nem bírom el, valaki segítsen! Adnék én, adnék, mindent, amit tudok, ha tudok, de nem. Nincs bennem annyi, amennyit ti adtok nekem, így a mérleg felborul. Mit adjak? Mondjátok! Néma vagy? Adom a szám. Vaknak a szemem. Adom a kezem, és kérj vele, csak ne maradjak adós! * F. doktor, azt kell mondjam (mert úgy érzem), hiába minden. Ez az egész sokkal, de még annál is sokkal bonyolultabb. A pszichológia tudománya túl kevés ehhez. Ez csak felszín, a francba is! Nem a viselkedésemben keresendő a kijavítandó hiba, hanem az érzelmeimben, a rohadt életbe. Azokkal van baj. Azokat kéne kicserélni. Halott próbálkozás. Átlátok a rendszeren. Kevés. * Ide nekem egy bödön arzént! Kifejezhetetlen a gyűlölet, amit magam iránt érzek. Nyugodtabb lennék, ha kihányhatnám a két szelet sajtot, és két bögre forró, édesítős, krémporos tejet, ami ráadásul nem is esett jól, és jelentősen megcsappant így a kávékrémpor, de éhes voltam, nagyon, valamit tennem kellett ellene. Nem tudok hangtalanul hányni, ez van. Már csak a Stadalaxban bízom. Valami új szót kéne találni az öngyűlölet kifejezésének fokozására. Nyelvészek, hajrá. Az erőteljes halálvágyra is valamit, ha kérhetném. Kössz. * Mostanában olyan tisztázzunk le mindent hangulatom van, lelki bélrendszertisztítás (mi más, evészavaros fejjel gondolkozva), szóval valamikor kicsi gyerekkoromban Anyukámmal, és Tesómmal mentünk valahova, busszal, mentünk volna, ha nem késsük le nagy veszekedések kellős közepén, és én dühből Anyukámra fogtam az egészet, hogy miatta késtük le (ezt mondjuk nem értheti senki, ahhoz ismerni kell fizikai valóját), viszont rettenetes rosszul esett neki, megbántottam, és nem kértem bocsánatot (a bocsánatról még később, talán valamit). De nem gondoltam komolyan, amit mondtam akkor. Ez most nem olyan késői megbánás, hanem ott, az akkori jelenben sem gondoltam komolyan, csupán verbalizálnom kellett egy bűnbakot, ami elcipeli jó messzire az éppen fennálló traumát, miszerint lekéstük a buszt, nem megyünk sehová. Azt hiszem, azóta megbocsátott nekem, de én magamnak nem. Mami, bocsánat, ne haragudj, nem akartalak megbántani. * Amikor a legszarabbul vagyok, nem írok, de most mégis, mert eszembe jutott egy kurvajó hasonlat, amivel talán, talán elmagyarázhatom állapotom szintjét: Volt egy lányismerősöm, rákos volt, először csak egy helyen, kivették, semmi gáz, megint egy helyen, kivették, semmi gáz, még gyógyultnak is nyilvánították. Aztán egyszer csak az egész testében elterjedt a daganatos betegség, rengeteg, még annál is több tumor, mindenhol, az egész testében, amit már nem tudtak kivenni, mert az egész lányt azért

már mégse cserélhették ki. Helyzet a következő: velem tökéletesen ugyanez van! Csak nem a szervezetem rákosodott el, hanem az érzelemrendszerem, meg a hangulatrendszerem, ezáltal a viselkedésfelépítésem is, meg az egész lelki berendezésem. NEM CSERÉLHETNEK KI!!! ELKÉSTEK A TŰZOLTÓK, A HÁZ MÁR LEÉGETT, NEM MENTHETŐ MEG!!! Érthető voltam? * Azon gondolkozom, hogyan zárjam le ezt az egészet, hogy ne legyen olyan befejezetlen, mint az előző, meg azon, hogy kinek írom egyáltalán ezt a szart, de leginkább azon, hogy MINEK. Csak úgy mondom, rosszul vagyok, mert ma egy csokin kívül nem ettem mást, meg hát a hat kávé, szigorúan cukormentesen, de teletömve krémporral, kalóriaérzékenységemet végsőkig fejlesztve a kávékrémpor a tilalmi listán lenne, ha nem szólna közbe Depresszió Úr, és nem ugatná le Anorexia Kisasszonyt, így, eme kompromisszum eredménye a kábé száz kalóriát tartalmazó, édesítős, krémporos bögrényi kávé, legfőbb eledelem. De kurvára nem ezt a mondatot kezdtem el, hanem fizikai és lelki rosszullétem tárgyát, és okát, miszerint a pirosmogyorós miatt már nem vállaltam be a betervezett kakaóscsigát, aminek következtében éhes maradtam, mert hát a csoki az csoki, a csiga meg csiga, a térfogatára gondolok. Ellensúlyozva a hézagot, bögrényi kávékkal töltöttem ki az űrt. Gyomrocskám kellőképpen helytelenítette a dolgot. Holnap kárpótolom tejfölös mazsolás édesítős tehéntúróval. Egyébként, hogy ne tűnjek olyan pesszimistának, mint amilyen vagyok, íme a mai pozitívum: Ötvenforintos capuccinót ittam ma, finomat, tisztességes kétdecis pohárban. IMÁDOK KÓRHÁZAKBAN AUTOMATÁS CAPUCCINÓKAT INNI  !!! Nagymamámat látogattam megfelé. A nagymamák bölcsek. Tudhatják azt, amit mások nem. Éppen ezért meg kéne fogadnom intelmeit: éljek egészségesen (hát ez már eleve bukta), olvassak vidám könyveket. Erről szólnék most, ezen borultam ki, ugyan nem látványosan, csak saját fizkiai valóságom határain belül. Szóval, el tudjátok képzelni, mennyire hányadék hangulat és életérzés kerít hatalmába az egészséges könyvektől?!?!?! Nem hiába olvasom láncban a Harakirit, a Prozac-országot, meg a Zabhegyezőt, és társait!!! Jól esnek a beteg könyvek!!! Ezeket veszi be lelki szervezetem, csak ezeket. Ezeken diétáztatom szellememet. Az egészséges írásoktól hányok. Ha jól gondolom, a mai adag is megvan, terjedelemben és tartalomban egyaránt. Úgy értem, kiverbalizáltam magamból a kiverbalizálni valót. Csak még annyit, hogy… … nem, mégse. Nem kérek tűzoltót, a ház már leégett. * Ezen a hirtelen jött szép tavaszi napon, január ötödikén, némileg jobb a kedvem  Eddig tartott    Mérte valaki stopperrel? *

Ha tegnap is voltam áternél és holnap is megyek, az azt jelenti, hogy kedd van. Nem túl jó az elosztás, ami nem zavar különösképpen, csak két nap alatt nem mindig álmodom össze ötvenpercnyi megbeszélnivalót, így most azon agyalok, miről fogok szövegelni. Leginkább a bűntudat-szégyen kombinációról az állandó “nyavalygásaimért”, mikor semmi okom rá, mindenem megvan, már ami a lakást, ételt és támogató családot illeti, nekem meg mindezek mellett van pofám nyomorultul érezni magam, közben meg a csapból is a Cunamit nyomatják… szóval a társadalom annyira nem fogadja el a pszichiátriai betegséget, mint létező, valódi, igazi betegséget, hogy időnként már én sem. Ilyenkor meg kell magam nyugtatnom (mármint meggyőznöm), hogy éppen ettől betegség, hogy nem kell ok ahhoz, hogy nyomorultul érezzem magam. Lerágott csont. Lerágott csont lesz az ujjaimból is, ha ezt sokáig folytatom: megszállottan rágom őket, mintha teljesítménybért kapnék érte. Legújabb (és egyben legrégibb) falcolási módszerem. Egészen más feladatot tölt be, mint a pengével való vágás. Az arra jó, hogy lássa mindenki, lázadás, megdöbbentés, PolgárPukkk. Ez az ujjbőr-rágás viszont fáj minden egyes kézmosáskor, és azt követően percekig. Már a leszokniakarás fázisában járok, de képtelenség abbahagyni, mint minden mást. Egyébként érik egy brutális falc, csak az a baj, hogy ilyenkor mindig benyomakodik a tudatomba egy külső kényszergondolat: Ha szétvagdosom a kezem, valami nagy érzelmi tragédiát kapok büntetésül, meghal valakim. Na emiatt nem merek mostanában vagdosgatni. * Csak-csak sikerült összeálmodnom valami kiveséznivalót az utolsó pillanatban: Zoli nálunk ébredve magyarázza Anyukámnak, hogy ne haragudjon, de spanglizás közben meggyulladt a haja, meg az ágynemű egy kicsit, és nézem, tényleg eléggé megégett a haja, az ágy össze van hányva, ja igen, ivászat is volt, nyilván. Újabb helyszín: egy vékonyfalú, üres ház, mint egy pavilon. Anyukám dühös lesz a félig üres piás üvegek miatt. Szerinte alkoholista vagyok. Mondom, nem vagyok, nem is iszom sűrűn, mostanában el se járok itthonról. Azt mondja: már hogy ne járnál el itthonról?! Szóval nem hisz nekem, ettől bepipulok, de nagyon. Mondom neki, ha nem hisz nekem, összevagdalom a kezem. Elő is veszem a pengém, erre sírni kezd. Mégse vagdosok, csak éppenhogy. Új helyszín: iskolában vagyok, matekóra jön. Mondom egy osztálytársamnak, hogy ha most tényleg matek jön, én öngyilkos leszek. Pakolom össze a cuccom, hogy lelépjek, mondom, úgyis itthagyom a sulit, nincs értelme maradni. Odajön a tanár, mondom neki ugyanezt. Utcán mászkálok összevissza. * Szóval, F. doktor, mivel éppen most értem haza terápiáról, és nem bírom magamban tartani öt napon keresztül a sürgős közölnivalómat, tessék: Folyamatosan elbeszélünk egymás mellett. Nem veszi észre? Maga arról beszél, hogy nem érzi át a nehézségeimet, én arról, hogy nem hisz nekem. Ma átárezte  én csalódott lettem ettől a kijelentéstől, mert nem érezhette át, ezeket csak olyanok érezhetik, mint én, borderline-bipoláris-bulimarexiások! NEKEM NEM AZ KELL, HOGY ÉREZZE,

HANEM AZ, HOGY HIGGYE EL!!! A KURVA ÉLETBE!!! HIGGYE EL!!! NE ÉREZZE, HANEM HIGGYE EL!!! ÉREZNI NEM IS ÉREZHETI, CSAK HIGGYE EL!!! Nem tudom, miért keveri ezt a két fogalmat, maga ennek a szakértője, nem én !!!        Reménytelen a helyzetem a társadalommal szemben. Magának is mindent kétszer kell mondanom? Nem magyaráztam még elégszer, hogy miért járok terápiára, ha nem hiszek benne? Nem taglaltam az okát hosszasan? Nem beszéltem még arról sem, hogy miért jó nekem a Rexetin, meg Tegretol? Nem mondtam, hogy milyen vagyok nélkülük? Hát nem mondtam? Nem, a f@szt nem!!!  Miért kell ezeket újra és újra és újra és újra és újra és újra és újra elmondanom? Nem figyel rám? Érik egy “elegem van a terápiákból” című életérzés. MindenmindenmindenmindenmindenmindenMINDEN összeomlott. Mindennek vége. Nem értek szót az emberekkel. Senki nem tudja, hogy ez sokkal bonyolultabb, minthogy kifejezések lennének rá. Az egész rendszer vázlata csak a fejemben játszódik le, még nem találtak ki ezekre szavakat, mondatokat, nem tudom elmagyarázni, és senki nem érti, senki SENKíííí !!!! Ma ismét eljutottam oda, hogy nem fogok többet emberekkel találkozni. Nem értenek meg. Éppen aktuálisan csalódtam egyvalakiben = csalódtam az egész társadalomban. Én tudom, hogy ez hibás felfogás, a francba is, de mit kezdjek ezzel az ismerettel? Iszonyatosan sürgős segítségre lenne szükségem, nem tudom, hogy vészelem át ezt. Ágynak esem, mintha influenzás lennék, vagy nem tudom. Azt se tudom, mi segítene. Basszameg, az, ha hinnének nekem!!! Mindennek vége, komolyan, minden összeomlott, semmi sem az, ami. SEGÍTSÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉG!!!!!!!!!! Ha nem lenne a két “akadály”, most helyben gyilkolnám le magam, halálosan komolyan mondom. Kössz Doki  Tíz darab vágás, jó mélyek, a karom külső részén. Mindegyik a magáé Doki! Most már jobban érzem magam. Megtettem, amit meg kellett. Hjajjj… örüljön, hogy nem nyírtam ki magam. Tényleg… az vajon a maga lelkén száradna? * Az emberi kontaktus legeslegelhidegültebb formájának elviselésképtelensége részemről: Másfél hete nem merem megnézni az íméljeimet, mert félek a felém irányuló érzelemkinyilvánításoktól. Pedig még csak nem is szerelmeslevélről van szó, vagy utálatkinyilvánításról, hanem egyszerű, hétköznapi “hogyvagy?akkorjóvan” típusú udvariassági formalevelekről beszélek. Engem egy sterilboxba kéne zárni, immunrendszer híján. Érzelmi immunrendszeremnek annyi. Lelécelt. Nem fejlődött ki, vagy mittomén. És F. doki tudomást sem vesz a vészhelyzetről. Tisztában van egyáltalán azzal, hogy 46-47 kiló vagyok? Amikor utoljára kérdezte, még 50 voltam. Jó rég volt. Egyáltalán semmiről nincs fogalma velem kapcsolatban, hiába magyarázom neki. Most már annyira sincs értelme tudatni vele a tüneteimet, mint eddig. Nem fogom elmondani, hogy tegnap megint egy hónap anorexiázás után jól bebulímiáztam, mint egy megszállott,

habzsoltam kifelé a müzliből a mazsolákat, ott se voltam, elszálltam valahova, nem is voltam magamnál, csak a mazsolák léteztek, meg egy száj, hozzá tartozó gyomorral, amit meg kell tölteni, amilyen gyorsan csak lehet, közben Lelkiismeret csesztet erősen a hátam mögött: HAGYD ABBA! EZT NEM SZABAD! ELÉÉÉG!!! UGYE NEM AKARSZ HÁNYNI?! NEM, NEM AKARSZ HÁNYNI! HÁNYNI NEM JÓ DOLOG, UNDORÍTÓ, FÁRASZTÓ! HAGYD ABBA!!! Kész, feladom, kellemes hányást. Elképesztő, milyen gúnyos időnként ez a Lelkiismeret. Na, visszatérve: Nem fogom elmondani neki az egyre inkább visszatérő szociális fóbiámat se. Semmit! Csessze meg! Ha egyáltalán elmegyek hozzá. Bakker, előbb, zuhanyzás közben egészen jól voltam, mint akinek semmi depressziója nincs, most pedig teljes a poshadt, gennyes, lélekrák, és merő bizonyossággal állítom, hogy otthagyom hétfőn F. dokit, és menjen a ‘csába! G y ű l ö l ö m m a g a m * Óóó istenem, én csak szeretnék egy pszichiátert, aki miután elolvasta mindkét könyvemet, keres meg engem, hogy elvállalna szívesen, ((na már megint beképzelt vagyok)) és nem akar megváltoztatni, csak megbeszélhetem vele heti kétszer az éppen aktuális aggodalmaimat, és elküldi a jó fenébe a testképzavarom, (mert én annyira szeretnék vékony lenni, de ennek nem az a módja, hogy tovább sorvasztom a testem, hanem, hogy tudatára ébredjek a 46 kilómnak.) és engedi, hogy tovább szedjem a Rexetint és Tegretolt, de azért saját tudása szerint javaslatokat tesz nekem, hogy mit kéne szednem, én pedig nyugodtan visszautasíthatnám, ha az adott gyógyszer hízlal, éhesít, vagy bambásít. Ezt szeretném. * nemnemnemnemnemnembírom én ezt már * Most írtam F. dokinak egy levelet. Nem ímélt, mert a címét nem kötötte az orromra. Hagyományos, kézzel írt (és vérrel aláírt) levelet. A véremmel írtam alá, csak úgy őrültségből. Azért kellett a levél, mert nem tudok elmenni hozá holnap, annyira tartok a kiborulástól, és akkor szétverek valamit, vagy hazarohanok, és akkor nincs pofám visszamenni, és nem lenne még gyógyszerező dokim se. Egyébként az ő rendelőjében úgyis olyan könnyű lenne szétverni bármit, mert minden olyan kibaszott műanyag. Szóval miután egy fél napot szenvedtem Anyukámnak, hogy mitévő legyek dokiügyben, azt találtuk ki, hogy leírom a mondanivalómat, és Anyukám elmegy hozzá. Így legalább nem csinálok balhét. Drága Mami, köszönöm!!! * Úgy érzem magam, mintha az előbb az izmaimat és az agyamat is kihánytam volna, pedig csak egy pohárnyi mák volt, ugyanannyi kakaóporral és lekvárral. *

Nem csoda, hogy mindig fáradt vagyok, ha minden elalvásnál meghalok, és ébredésnél megszületek. Ha ezt valahogy ki lehetne küszöbölni… Nem akarok évtizedekkel tovább élni. Én amúgy nem tanultam meg megszületni, császármetszéssel vettek ki. Lehet, hogy ezért nem tudok felkelni sem. Hurrá  megint egy összefüggés. És? * Ez az én pancser formám. Vagyis… nem is pancser, még jól is jött, így van miről szövegelnem. Már tisztára olyan leszek, mint egy optimista. Pedig alapjáraton totál pesszimista vagyok. És egyik sem. Realista. Igen. Ezt mondtam régebben mindig. Pedig mindhárom hülyeség. Nem is hülyeség… mindhárom igaz rám. Csak szélsőségesen jelennek meg, váltják egymást. Na most akkor végre, amiről szó van: Ismét egy sikertelen lépésem a szocializálódás felé. Valószínűleg elkövettem az egyik legalapvetőbb hibát: Tökéletes akartam lenni, ezért túl beképzeltnek tűnhettem. Pedig csak meg akartam magam ismertetni az előző könyvem által. Rohadtélet! Ha egyszer is elkezdek félénken tapogatózni a mimózacsápjaimmal, rögtön jön valaki, és leharapja őket. Hol az úristenben van az a rohadék középút??? Egyébként örülhetek, hogy még ebben az életemben terelődöm az ideális személyiség magamraöltése felé. És nem kell rá várnom a következő életemig… lehet, hogy cserébe emiatt kell minden másra várnom, úgymint emberekre, vonatra, lakásra, leszázalékolásra, rendőrségi ügyem eredményére, orvosi eredményekre, mindenre. Micsoda összefüggések, bakker! A fájdalom akkor sem múlik. * Most az anorexiáról mégegyszer: Az anorexiásoknak nincs betegségbelátásuk. Merthogy ez nem is betegség. Vagy igen? Nem. Csupán életstílus (Egy fenét!). Ha a hajamat is hordhatom, ahogy akarom, akkor egy olyan meghatározó fontosságú vizuális, esztétikai tényezőt, mint a saját alakzatom, miért ne formálhatnám kedvemre?! Naná, hogy ez veszélyesebb, mint egy hajvágás… szóval mégis betegség? Igen, a testképzavar miatt. 46 kilósan is 59 vagyok. Amiatt a kib*szott testképzavar miatt!!! * Gépemnél ülök, mellettem erkélyajtó, fejemet fény-éhesen kifelé irányítanám, de nincs értelme kinézni: zuhog a hó. Szétolvadok a fagytól. Kép vagyok, amit a tél higítós szivacsa mos lefelé. Elmosódott kép. Undorító. Agyonhasznált mosogatórongy vagyok. Gyűlölöm. * Valaki gyorsan mondja meg nekem, mi a jó a télben! Karácsony, bejgli, szaloncukor, havazás nem érnek! Ezek mind, mind negatívumok!

* Járkálok a szobámban és gondolkozom, hogy talán nem kéne túl hosszúra nyújtanom magam, illetve ezt az irományt, nehogy túl unalmas legyek, de inkább a türelmetlenségem ennek a működtetője. De honnen szedjek elő egy befejezést, hogy teljes legyen az egész, és bezáruljon a kör? Az én köröm se zárult még be. (Köröm. Mi van, ha innen származik a köröm szó? Az én köröm az ujjam végén. Kis torzítással végülis kör alakú. Mindegy) Szóval… ez van. Minek magyarázzam tovább? Nem történt semmi, amivel bezárulhatna a kör: Nem léptem a gyógyulás útjára, nem költöztem új lakásba, nem változtattam meg hirtelen, gyökeresen és radikálisan a nézeteimet, nem tértem meg, nem mentem át spirituális megtisztuláson, nem tettem semmit a társadalom érdekében, a társadalom sem tett semmit az én érdekemben, és még csak öngyilkos se lettem. (((Vagy talán mégis átmentem valamiféle megvilágosodásfélén. Igazán nem akarok nyálas-dagályos közhelyes frázisokat bevetni, mint eszközt (szóval most valami nyálas dagályos közhelyes frázis következik!), eddig is hallottam/olvastam olyanokat, mint “Nem az anyagi javakra kell hajtani, mert azokat itt fogjuk hagyni egyszer, hanem a szellemünket kell fejlesztenünk, mert CSAK azt vihetjük magunkkal…” stb, stb… amiket én mindig kissé elvakultan vallásos szövegnek vettem… most mégis megszállottan igyekszem megszabadulni minden fölösleges “kacatomtól”, és újabbakat NEM beszerezni, merthogy::: a kézzelfogható dolgokat csak béreljük, amíg itt lakunk ezen a büntetőbolygón. Mellesleg NEM vagyok vallásos. ))) Most akkor le lehetne vonni a következtetést, tanulságot, vagy nevezzük bárminek: CÉL  a kiteljesedés(nek kellene lennie). Na persze  2005. február 15. Huszonkettő. Ugye még nem kell felnőnöm?

Borító:

ISBN 963 9583 34 0

Az e-book a szerző által korrektúrázott, s szerkesztett kéziratból készült. A kiadó a „CyberGood 1.0.7” nyelvhelyességi szoftvert használta az ellenőrzések során.

w w w . c y b e r b o o k s . h u 2005