KOMMENTÁR TARTALOM Szalai Ákos: Miért ne legyünk progresszívak? 3. ESSZÉ Lukácsi Tamás: Érvek a szavazás önkéntessége mellett 37

KÖZÖSSÉG

·

HAGYOMÁNY

·

SZABADSÁG

KOMMENTÁR TARTALOM 2009|3 Szalai Ákos: Miért ne legyünk progresszívak?

3

ÉLET ÉS LITERATÚRA Borbás Barnabás: Idegenségünk anatómiája – Závada Pál: Idegen testünk Papp István: A Magyar Közösség ábrázolása Závada Pál Idegen testünk című regényében Clara Royer: Barna hangok: Jóakaratúak

12 17 28

ESSZÉ Lukácsi Tamás: Érvek a szavazás önkéntessége mellett

37

MAGYAR ALAKOK Novák Attila: Magyar–zsidó szimbiózis: Vázsonyi Vilmos

42

MŰHELY Bódy Zsombor: A tb a világválságban 1930–1933 A Gömbös-kormány, a nyugdíjalap és a vizitdíj Hernádi Zsolt: Vissza a kályhához – Magyarország hosszútávú jövőképe 2025-ig

50 57

TOTÁLIS MÚLT Szécsényi András: „Hogy ki a magyar, azt mindig csak maguk a magyarok dönthetik el” – A Turul Szövetség a közgazdasági egyetemen 1941-ben

69

RE:CENSOR Böszörményi Nagy Gergely: Kramer kontra Kramer – The New Criterion

80

HONI FIGYELŐ Pesti Sándor: A Gyurcsány-korszak

85

MESSZELÁTÓ Békés Márton: Balfogás – Az Obama-koalíció progresszív hátországa 94

Kommentár • 2009|2 – Tartalom

SZEMLE Laczó Ferenc: Szolid építőkövek (a Magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948 c. kötetről) Viczián Zsófia: Kitakart múlt (Hantó Zsuzsa könyvéről) Vesztróczy Zsolt: Katyn´ (Paul Allen könyvéről) Hahner Péter: Rosszkedvű recenzió (Hobsbawm önéletrajzáról és Oliver Matuschek Zweig-életrajzáról)

103 107 112 117

Számunkat Móser Zoltán Házak, városok című sorozatából származó fényképekkel illusztráltuk. Köszönjük a művész segítségét.

Lapunk megjelenését a Biczi és Tuzson Ügyvédi Iroda, az E-On Hungária Zrt., a Nézőpont Intézet, Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenő közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztőbizottság: Ablonczy Balázs (főszerkesztő), Czibere Károly, Hatos Pál, Mike Károly, Ötvös István, L. Simon László Főmunkatárs: Pesti Sándor és Benkő Levente Csongor Olvasószerkesztő: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztőségi titkár: Zsumbera Árpád Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai előállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Előfizethető postán, kézbesítőnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974

Kommentár • 2009|3

Szalai Ákos MIÉRT NE LEGYÜNK PROGRESSZÍVAK? Kérdés: Mi a progresszív jövedelemadó, mi az ellentéte? Válasz: Haladó jövedelemadó, ellentéte a konzervatív. (Negyedéves közgazdászhallgató írásbeli vizsgája, 2008)

Minden politikai erő igyekszik szavakat kisajátítani a saját maga számára, olyan pozitív szavakat, amelyekkel – lévén, hogy aki őket támadja, ezeket az értékeket támadja – az ellenoldalt egyben meg is bélyegezheti. A hazai jobboldal ilyen szóként foglalta le a „nemzeti”, a „polgári” jelzőket. A magyar baloldal az elmúlt évtizedben két ilyen szót talált magának: a „köztársaság”-ot és a „progresszív”-ot. Mostani tárgyunk a progresszív szó jelentése lesz. Mielőtt valaki időmúlásra hivatkozna, hisz „a progresszió nagy magyar mestere épp most állt fel a miniszterelnöki székből”, kis türelmet kell kérnem: látni fogjuk, hogy a progresszió nem Gyurcsány Ferencnek és körének ideológiai-kommunikációs fegyvere volt csupán, az MSZP nem vetkőzi le, ha a párton belül változások lesznek; sőt a jobboldalon ugyanúgy vannak hívei. Ennek belátásához persze el kell fogadni az általam itt javasolt – és vélhetően a baloldal számára is felvállalható – definíciót. A progresszió azon politikai szavak körébe tartozik, amelyeknek több jelentésük van. Ugyanolyan szó ez, mint például a radikális. Van egy általános, igazából valós politikai tartalmat nem nagyon hordozó és egy konkrét politikai programhoz, ideológiához kötődő jelentése. Általánosabb értelemben radikális az, aki hajlíthatatlan, szélsőséges, olykor erőszakos is; hasonlóképp, általános jelentése szerint progresszív az, aki a haladás, a reform mellett elkötelezett – ellentéte a változást ellenző, a maradi. Bárki, bármilyen politikai ideológia, program mellett is legyen elkötelezve, lehet radikális vagy progresszív. (Kanada legnagyobb jobboldali pártját sokáig progresszív konzervatív pártnak hívták.) A progressziót kétségkívül ebben az értelemben szeretné kisajátítani a baloldal, hisz az egyszerűen politikai stílusként felfogott progresszió nem ad politikai programot. Progresszív az lesz, amit a magát progresszívnek valló politikus éppen csinálni akar. A progressziónak (és a radikalizmusnak) van azonban egy másik konkrétabb felfogása is. (Radikális az, aki az emberi jogokat kiterjesztetten, már-már az anarchiába hajlóan értelmezi, az „emberjogi érveléssel” szemben szinte soha semmiféle ellenérvet nem fogad el – történelmi példaként jól ismert a magyar polgári radikalizmus, Jászi Oszkárék mozgalma.) A progressziónak is van ilyen speciális jelentése, ami az amerikai baloldal egy adott időszakára utal. A szakaszolás ugyan kérdéses, mint minden történelmi időszaknál; de az biztos, hogy Theodore Roosevelt elnöksége (1901–1909) ide tartozik. Sokan már az 1890-es éveket is ide sorolják, és sokan egészen Woodrow Wilson elnökségének 1921-es végéig számolják a korszakot. 3


A progresszív időszakra tehető a társadalommérnökök első felbukkanása. Ők azok, akik tudományos és – mint majd látjuk – erőteljes ideológiai alapokon meg akarják szabni a társadalmi fejlődés (vagyis a progresszió általánosabb értelemben) menetét. A progresszív időszak az, amelyik szakít a korábbi laissez-faire politikával, amely egyre kevésbé hajlandó elfogadni azt a végeredményt, amely az adott alkotmányos kereteken belül a társadalom, a piaci önszerveződés végeredményeként előáll. Olyan közpolitikai célok bukkannak ekkor fel, amelyeket a mai progresszívak is büszkén vallanak magukról: a munkások védelme (a munkaadói túlkapásokkal szemben), a nők (politikai és gazdasági) egyenjogúságának felkarolása, a nagyvállalatokkal szembeni harc és végül az egészséges életmódért (az adott korszakban az alkoholizmus elleni) küzdelem. Ideológiai szinten olyan szép elveket vél felfedezni az utókor a progresszívak törekvései mögött, mint a szociáldarwinista nézetekkel szembeni küzdelmet, az imperializmus és a háború elutasítását. Persze nemcsak a célokban, hanem a konkrét szakpolitikai lépésekben is erős az átfedés a száz évvel ezelőtti és a mai progresszívak között: a munkaidő, a munkakörülmények szabályozása, a minimálbér bevezetése, a nők munkakörülményeinek, munkabérének speciális szabályozása, a nagyvállalatok piaci lépéseinek szabályozása (versenyszabályozás), a bankok megregulázása, korlátozása, vagy éppen az állami szabályozás az egészséges életmód érdekében (az adott korban: az alkohol betiltása). A szakpolitikai párhuzam különösen érdekes akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a baloldali hagyományon belül ezek viszonylag „gyenge eszközök”: a mai magyar baloldal éppen azért is tekinthető progresszívnek, mert nem az erősen beavatkozáspárti new deal politikáját hirdeti, sőt a jóléti államot nem felépíteni, hanem éppen visszabontani akarja. A baloldali eszköztárból már szinte csak ezek a kezdeti, a progresszív időszakban kialakult eszközök maradnak. De mehetünk tovább is a párhuzamok keresésében: az adott időszak jelentős alkotmányos változásokat hoz az Egyesült Államokban. Ebben az időszakban nyer jelentős tért az állami szabályozás, ekkor korlátozza a törvényhozás erőteljesen a bíróságok jogkörét. Rise of the regulatory state (a szabályozó állam felemelkedése) – ahogyan az időszakot az egyik legkiválóbb közgazdasági modellje leírja.1 Persze mindjárt az elején jelezni kell: míg abban a mai irodalom is egyetért, hogy a progresszívak milyen szakpolitikai, alkotmányos lépéseket tettek, abban már jelentős vita van, hogy mi is motiválta őket erre. Azok a szép elvek, amelyeket ma a progresszívaknak tulajdonítunk, sokak szerint egyszerűen a későbbi mitológiagyártás terméke. Az már elég régóta politikatudományi közhely, hogy a progresszívakat valójában nem ezek az elvek, hanem – más politikai erőkhöz hasonlóan – csak a szavazat maximálása érdekelte. Mindezt elsősorban a tömegesen érkező, zömében dél-, közép- és kelet-európai bevándorlók szavazatainak megszerzése révén gondolták elérni. Ezért a számukra, a szegényebbek fülének kedvesebb témákat karolták fel. A progresszív politika keményebb kritikusai2 azonban 1

Edward GLAESER – Andrei SHLEIFER: The Rise of the Regulatory State, Journal of Economic Literature 41. (2003), 401–425. 2 Az egyik legkeményebb kritikus Thomas LEONARD, lásd Retrospectives. Eugenics and Economics in the Progressive Era, Journal of Economic Perspectives 19. (2005/4.), 207–224; American Progressivism and the Rise of The Economist as Expert, Wodking paper, Princeton, 2006.

4

Szalai

Ákos:

Miért

ne

legyünk

progresszívak?

még tovább mennek: azt állítják, hogy a puszta szavazatszerzésen kívül igenis voltak társadalmi céljaik, csak azok egészen mások voltak, mint amit mai utódaik hirdetnek magukról. Ennek alapja konkrétan: az adott időszakban népszerű és tudományosnak tartott eugenika, vagyis kicsit leegyszerűsítve az a meggyőződés, hogy a kormányzat egyik legfontosabb feladata elősegíteni az erkölcsileg (nem fajilag!) jobb, magasabb rendű csoportok génállományának fennmaradását. Ezen értelmezés szerint a progresszívak pontosan tudták, hogy a lépéseik hátrányosak lehetnek sok szegény család, bevándorló számára, de a valódi céljaikat, vagyis az érdemtelenek megbüntetését jól szolgálták. Mielőtt továbblépünk, le kell szögeznem: nem vagyok amerikanista, a következőkben nem az a célom, hogy bizonyítsam vagy cáfoljam a progresszív politika kritikusainak ezen állítását. A célom a kritika felvillantásával egyszerűen az, hogy megértsük: milyen hatása is volt (és lesz mindig is) az akkori és a mai progresszív politikai lépéseknek. A kritika ezt annyiban segíti, hogy arra hivatkozik: a korszak vezető politikusai pontosan azért fogadták el az adott lépéseket, mert tisztán látták, hogy mik is lesznek azok következményei: pontosan azok, amiket a mai közgazdaságtan is nekik tulajdonít. Nem akarták elhitetni sem magukkal, sem másokkal, hogy a lépéseik az említett szép elveket szolgálnák. Szemben a mai progresszívakkal tudták, hogy az alkalmazott eszközök nem alkalmasak azok megvalósítására.

A kiszolgáltatottak védelme A progresszív politika időszakát sokan a „szociális törvénykezés” kezdetének tekintik. A gond ezzel a nézettel az, hogy a megtett lépések valójában nem járultak hozzá a munkások életszínvonalának emeléséhez. Ebben egyetért a klasszikus közgazdaságtani elmélet és a progresszív időszakkal szemben kritikus történelemtudományi irodalom. Kezdjük az előbbivel. A közgazdaságtan állításai szerint a megtett szabályozási lépések révén nem lehet a munkások egészének helyzetén javítani. Mindegyik említett intézkedés csökkenti a munkaerő iránti keresletet, vagyis kevesebben jutnak munkához, mint ezek nélkül jutnának. Emiatt valójában kettéválik a munkaerőpiac: akik továbbra is benn maradhatnak, akik továbbra is munkához jutnak, azok helyzete a munkaerőpiacon javul, viszont akik kiszorulnak, azoké természetesen romlik. A progresszív mozgalom kritikusainak állítása szerint ezzel a hatással maguk a korszak politikusai tökéletesen tisztában voltak. Tudták, hogy ha az alacsony bér megtiltása, vagy éppen a munkakörülmények emelése miatt nő a foglalkoztatás költsége, akkor azok a csoportok, akiknek a munkája nem ér annyit, akik nem termelnek akkora bevételt a munkáltatójuknak, amennyiben a foglalkoztatásuk (bérük plusz a szociális kiadások, például az elvárt munkakörülmények megteremtése) kerül, azok munkanélkülivé válnak majd. De éppen ez volt a szándékuk – legalábbis a kritikusok szerint. Eugenikai megfontolásaik miatt örömmel fogadták, hogy az „arra nem méltók” életkörülményei gyakorlatilag ellehetetlenülnek. 5


A női munkaerő védelme pedig szintén nem a nők egyenjogúságáról szólt.3 A kritikusok itt is eugenikai, illetve a meglehetősen konzervatív (puritán) vallási elveket vélnek felbukkanni: éppen azért emelték a nők foglalkoztatásának költségeit, mert így akarták távol tartani őket a munkavállalástól. Meggyőződésük volt, hogy a nők elsőszámú feladata a családanyai szerep. Ráadásul ha a nők kiszorulnak a munkaerőpiacról, akkor legalább csökken a nyomás, amit jelenlétük a férfiak (a „családfenntartók”) bérére gyakorol. A nők munkaerő-piaci védelme tehát igazából a klasszikus családeszmény mindkét elemét erősíti: a férfi családfői pozíciói erősödnek, hiszen magasabb bért kaphat, míg a nő rákényszerül a családanyai szerepre. Mielőtt továbblépünk, érdemes még egy látszólagos paradoxonra felhívni a figyelmet. Miközben a progresszív mozgalom elvileg a munkavállalók érdekvédelmét tűzi zászlajára, aközben a progresszívak mindig (ma is) nagy hívei a tudományos üzemszervezésnek, a tudományos menedzsmentnek – az adott időszakban ezt a taylorizmus jelentette. A munkásérdekek általános védelme és a taylori üzemszervezési elvek, amelyek a munkásokat gyakorlatilag nagyon pontosan irányított élő gépeknek tekinti, szociális intézkedéseket csak azért tesz, hogy az erőforrás ne használódjon el túl hamar, szintén nehezen hangolható össze. Az eugenikus illetve puritán elvekkel azonban jól összefér.

A nagyvállalatok elleni küzdelem A progresszív időszak talán legismertebb „hivatalos” célja a nagyvállalatok megfékezése volt. Ez a big business elleni küzdelem kezdete. A korábban is létező, a versenyellenes magatartást szankcionáló szabályokat, intézményrendszert ebben az időszakban erősítik meg, ekkor jön létre a Versenyhatóság (Federal Trade Commission). Ebben az időszakban alakul ki az az álláspont, amely mind a mai napig a világ minden részén a közgazdaságtani alapkurzusok (mikroökonómia kurzusok) egyik legfontosabb témája: a szabad piaccal szembeni pozitív várakozásaink csak akkor teljesülhetnek, ha a piacon nincsenek nagyvállalatok, trösztök, a piac nem monopolizálódik, nem válik oligopóliummá (néhány cég által uralttá), ha a piaci árat senki nem tudja befolyásolni. A kritikusok4 szerint a piacszabályozási politikák közgazdasági megalapozás elég gyenge, igazából csak az tudjuk megnevezni, hogy mely érdekcsoportok koalíciója húz 3

A nők egyenjogúsága az időszakban valóban fontos cél. Például ez az időszak a női választójog megteremtésének időszaka – az időszakot lezáró egyik alkotmánykiegészítés, a XIX., amely a nők szavazati jogát garantálja. Most csak a munkaerő-piaci egyenjogúságról, a munkaerő-piaci diszkrimináció elleni küzdelemről beszélek – állításom csak annyi: a megtett lépések (vagy éppen napjaink egyenlő bérezést követelő mozgalma) valójában nem szolgálja a nők munkaerő-piaci esélyeinek növelését. (Arról, hogy a kevésbé termelékeny csoportok egyenlő jutalmazása hogyan erősíti a munkaerő-piaci diszkriminációt, hogy az ilyen pozitív diszkriminációs, illetve egyenlőségelvű politikák hogyan rontják az elvileg kedvezményezett csoport helyzetét, kiváló közgazdasági elemzés Glen C. LOURY: Előítélet, megkülönböztetés, színvakság, Rajk László Szakkollégium, Budapest, 2005.) 4 Magyarul olvasható például Paul HEYNE – Peter BOETTKE – David PRYCHITKO: A közgazdasági gondolkodás alapjai, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004; MIKE Károly: A versenyjog helye a szabad gazdaság rendjében = Kapitalista elvárások, szerk. Szalai Ákos, Közjó és Kapitalizmus Intézet, [Budapest], 2009, 197–228.

6

Szalai

Ákos:

Miért

ne

legyünk

progresszívak?

ezekből hasznot. Mindenekelőtt ide tartoznak azok, akik a piaci versenyben elbuknak, akik a győztesek korlátozásától várják helyzetük stabilizálását. Ők azok, akik kiszorulnának, de ha a nagyokat korlátozzák, akkor mégiscsak a piacon maradhatnak. A másik fontos csoport a „szakértőké”, a társadalommérnökökké, akik számára a piacszabályozás teremt munkát. Ők azok, akik társadalomjobbító terveiket a piaci működés szabályozásában, a fúziók engedélyezésében, nagyvállalatok szétválasztásában vagy éppen egyes piaci lépések „társadalmi hatásainak” elemzésében élhetik ki. A harmadik csoport pedig a politikusoké. Az ő számukra – a szakértőkhöz hasonlóan – úgy merül fel a kérdés: ki irányítsa a gazdasági folyamatokat: a piac, az azon kétségkívül jelenlévő nagyvállalatok vagy mi? „Mi” alatt a 20. század elején az Egyesült Államokban egyértelműen a tagállamokat értik: a nagyvállalatok, a bankok mozgásterét bevallottan azért szűkítik, mert a helyi gazdaságot az államok akarják irányítani, nem akarják ezt a lehetőséget átengedni a nagyvállalatoknak, a New Yorkban székelő nagybankoknak, akik felett semmiféle felügyeletet nem gyakorolhatnak. Gondolom, ismerős az érvelés napjaink (mind bal-, mind jobboldalon jelenlévő) globalizációellenes mozgalmaitól. Igaz természetesen, hogy amennyiben a piacot nagy szereplők uralják, akkor nem teljesülhetnek az alapszintű tankönyvekben megjelenő, a versenyhez, az önszabályozó piachoz fűződő szép remények,5 csakhogy azokat a szép reményeket az állami beavatkozás sem tudja teljesíteni. Pontosabban erre nagyon kicsi, még a piaci versenynél is kisebb az esély.6 A piaci hatalom, amely a bigbusiness-ellenes mozgalom célkeresztjében áll, pontosan a piaci verseny következménye. Ha a politika (és a „szakértő”) nem avatkozik bele a folyamatokba, akkor a nagyság valamiféle piaci teljesítmény következménye. A versenyben a jobb teljesítmény választódik ki, a verseny – a fogyasztó – azt jutalmazza. A piaci hatalom fogalma, amelyre a társadalom mérnökei a progresszív korszak óta építenek, meglehetősen üres. A közgazdaságtan a mai napig nem állt elő kellően meggyőző elmélettel e téren:7 ehhez ugyanis szét kellene választani azt, hogy a piaci hatalomra milyen eszközökkel tör egy vállalat. Amennyiben jobb terméket gyárt, és emiatt kiszorulnak a versenytársai a piacról, 5 HEYNE–BOETTKE–PRYCHITKO: I. m. alapján azonban azt is tudni kell, hogy ezekkel a szép reményekkel nem is kell feltétlenül foglalkoznunk: a piaci eredmények úgy is éppen elég lenyűgözőek (különösen ha az állami beavatkozás esélyével vetjük össze), ha tudomásul vesszük, hogy a végtelenül sok kis, egyesével árelfogadó, egymással tökéletesen helyettesíthető terméket előállító termelő versenyének álmát már hivatkozási alapként sem használjuk. 6 Érdemes itt utalni arra, hogy az adott időszakban nemcsak a versenyhatóság jön létre, hanem például a központi bank (Federal Reserve Sysem – FED) is. A központi bank ötlete egy viszonylag jelentős, de gyorsan lezajló hitelpiaci válság (az 1890-es válság) nyomán már felmerült, de felállítására egy újabb gyorsan lezajló válság (az 1908-as) után kerül csak sor. Feladata az lett volna, hogy a válságok elkerülésében, illetve ha elkerülni nem is lehetséges, akkor legalább a válságok viszonylag gyors és fájdalommentes levezénylésében segédkezzen. Idézzük ennek kapcsán fel az osztrák közgazdászok (például Murray ROTHBARD: America’s Great Depression, Van Nostrand, Princeton, 1963) kritikáját: a szabályozó nemhogy javított, éppen rontott a helyzeten. A gyors lefolyású válságok után egy minden addiginál mélyebb és hosszabb válság következett. Ezt nemhogy nem enyhítette a szabályozó, hanem – az osztrák iskola magyarázata szerint – éppen annak hibás pénzpolitikája okozta azt. 7 Lásd Massimo MOTTA: Versenypolitika. Elmélet és gyakorlat, Gazdasági Versenyhivatal Versenykultúra Központ, Budapest, 2007.

7


abban semmiféle problémát nem láthatunk – sőt a közgazdaságtan ebben az ún. dinamikus hatékonyságot elősegítő hatást lát. Ezzel szemben, ha piaci hatalomra a versenytársakat korlátozva tesz szert, akkor az minden elmélet szerint üldözendő. De jelen pillanatban (száz évvel a progresszív politika, száz évvel a versenyszabályozás megjelenése után…) még mindig nem tudjuk egyértelműen szétválasztani e két mechanizmust. A progresszív politika ellenségesen tekintett (tekint ma is) minden nagyvállalatra. A közgazdaságilag képzettebb versenyszabályozók ugyan ma már büszkén hirdetik magukról, hogy önmagában a nagyságot nem tekintik problémának, csak ha ezzel a piaci erővel vissza is élnek. De azt még kevésbé tudjuk meghatározni, hogy mikor él vissza valaki a pozíciójával. Vannak, akik a klasszikus közgazdaságtani tankönyvek alapján abból indulnak ki, hogy a piaci erővel való visszaélés alapja az, hogy a monopólium túl magas árat szab meg, és ezzel sokan, akik alacsonyabb („költségalapú”) árak mellett még vásárolnának, ezt nem tehetik meg. Ezzel a modellel két fontos probléma van. Egyrészt ez a ki nem elégített kereslet a nagyvállalatnak sem érdeke – neki is az a jó, ha minden olyan fogyasztót megtalál, akik hajlandóak többet fizetni neki, mint amennyiben az áru, a szolgáltatás előállítása kerül.8 Másrészt az empirikus vizsgálatok szerint ez a probléma elenyészőnek tűnik.9 A piaci hatalommal való visszaélés érvét tehát nem építhetjük arra, hogy a nagyvállalat bizonyos fogyasztókat nem szolgál ki. Akkor viszont a visszaélés csak azokkal szemben valósulhat meg, akik szerződést kötöttek vele, akik fogyasztják a termékeiket: a fogyasztók, a kicsik számára előnytelen szerződések jönnek létre. Csakhogy amennyiben van szerződés, akkor meglehetősen nehéz arra hivatkozni, hogy az előnytelen volt. Ha a fogyasztó, a kisebb vállalat veszített azon, vagyis ha jobban járt volna, amennyiben meg sem köti, akkor miért kötötte meg? Itt az érvelés megbicsaklik – innentől már nem azt állítjuk, hogy a szerződés előnytelen volt, hanem azt, hogy lehetne előnyösebb is. Lehetne. Lehetne alacsonyabb a fizetendő ár, terhelhetné kevesebb kötelezettség a gyengébbet. És mennyivel legyen alacsonyabb az ár, mennyivel könnyítsünk a feltételeken? Egyáltalán: miért feladata a kormányzatnak kölcsönösen előnyös szerződések (azért kötötték meg…) passzusait felülírni? Közgazdaságilag, elméletileg megalapozott válaszaink nincsenek. Csak azt tudjuk, hogy a társadalmi mérnökök, a piac tervezői munkát találnak maguknak – és ők politikailag fontos csoport. Csak azt tudjuk, hogy a politikusok kiterjeszthetik a hatalmukat olyan területekre, amely korábban nem állt az ellenőrzésük alatt. Csak azt tudjuk, hogy a kicsik, a „megvédettek” örülnek, hogy rövidtávon10 több haszonhoz jutnak. Érdekeltek, támogatói tehát vannak a szabályozásnak, csak a védhető érvek hiányoznak… 8 Közgazdaságtani fogalmakkal: a nagyvállalatok ezért próbálnak meg árdiszkriminálni különböző fogyasz-

tói csoportok között, vagyis az alacsonyabb fizetési hajlandóságú csoportnak olcsóbban adni ugyanazt a terméket (lásd MOTTA: I. m.; MIKE: I. m.). Érdekes – vagy tán nem is annyira meglepő – módon ezt a mechanizmust sokszor éppen a versenyhatóságok próbálják üldözni. 9 Arnold C. HARBERGER: Monopoly and Resource Allocation, The American Economic Review 44/2. – Papers and Proceedings of the Sixty-sixth Annual Meeting of the American Economic Association 1954. május, 77–87 (hálózati verzió: http://people.bath.ac.uk/ecsjgs/Teaching/Industrial%20Organisation/Papers/ Harberger%20(1954)-AER.pdf). 10 Hosszabb távon már nem biztos. A szabályozás rövid- és a hosszabb távú hatásainak eltéréséről lásd SZALAI Ákos: THM? Többszáz százalék, Kommentár 2008/4., 3–12.

8

Szalai

Ákos:

Miért

ne

legyünk

progresszívak?

Bíróságok elleni támadás Mint a bevezetőben említettem, a progresszív politika fontos átrendeződést hozott az alkotmányos rendszerben, az intézményi erőviszonyok, a „politikacsinálás” terén is. Korábban sem voltak teljesen védtelenek ugyanis a munkavállalók a munkaadók túlkapásaival szemben, korábban sem tehettek meg mindent a nagyvállalatok a kisebb üzletfeleikkel szemben (például korábban sem kényszeríthették őket számukra hátrányos szerződések aláírására), ezek ellen ugyanis a bíróságokon lehetett védelmet keresni. A bíróságok pedig általános jogelvek alapján megítélték a konkrét eseteket. A progreszszív politika egyik fontos hatása az volt, hogy a bírósági utat, a magánjogi megoldásokat (az angolszász világban a common law-t), felváltotta a közvetlen állami szabályozás, a reguláció. Sokkal konkrétabb előírások születnek; ezeket nem a bírósági ítéletek tartalmazzák, hanem a politikusok maguk alkotják meg, foglalják törvényekbe. Ahogy a jog, a joggazdaságtan irodalma11 fogalmaz: ekkor kezdődik az a folyamat, amelyben a törvényeket már nem magánúton, hanem közösségi úton kényszerítik ki. Utóbbi azt jelenti, hogy, a jog kikényszerítése már nem azon múlik, hogy a károsult bírósághoz fordul-e, hanem maga az állam tart fenn olyan hatóságokat, amelyeknek (elvileg) hivatali kötelezettségük a törvény megszegőivel szemben fellépni.12 A bírósági út és a szabályozás, illetve a magán és a közösségi jogkikényszerítés közötti választás néhány viszonylag egyszerű elven dől el.13 A bírósági út veszélye az, hogy ekkor jelentős hatalomra tehetnek szert egyes gazdasági, társadalmi csoportok – kialakulhat valamiféle oligarchikus struktúra, amely torzíthatja a bírósági döntéseket. Ezt nem feltétlenül törvénytelen eszközökkel teszi, egyszerűen jobb ügyvédeket tud fizetni, könnyebben elviseli, ha a hosszas bizonyítási eljárás miatt egy-egy ügy elhúzódik. Ezzel szemben a szabályozás a központi hatalom túlzott növekedését, a lobbik befolyását, a rossz törvénykezés (közgazdasági nyelven: a kormányzati kudarcok) pedig végsősoron pedig a diktatúra veszélyét hordozza magában. Természetesen minél inkább védekezünk az egyik ellen, annál nagyobb a másik szélsőség veszélye. Éppen ezért minden ország a két alapvető intézményi megoldás valamilyen kombinációját működteti. A progresszív időszakban éppen a kormányzat, a szabályozók hatalmát erősítették. Úgy tűnik, a progresszív politika hívei ma is nagyobb veszélyt látnak az oligarchiák befolyásában, és a demokratikusan megválasztott politikusok (kis csúsztatással: a demokratikus hatalomgyakorlás) erősítésért szálnak síkra.14 11 Lásd pl. Richard A. POSNER: Economic Analysis of Law, Aspen, New York, 19975; Steven SHAVELL: Foundations of Economic Analysis of Law, Belknap Press of Harvard UP, Cambridge (Mass.) – London, 2004; SZALAI Ákos: A kapitalizmus gazdasági alkotmánya: a magánjog alapintézményei = Kapitalista elvárások, 105–196. 12 Például a korábban is létező versenytörvény (Sherman Act, 1890) még arra alapult, hogy az adott versenyellenes magatartás károsultjai bírósághoz forduljanak. A progresszív időszak állítja fel a Versenyhatóságot (Federal Trade Commission Act, 1914). 13 Lásd Edward GLAESER – Andrei SHLEIFER: The Rise of the Regulatory State, Journal of Economic Literature 41. (2003), 401–425. 14 Jó példa erre a mai magyar bíróságokkal szemben kritikus értelmiségiek érvelése (lásd pl. FLECK Zoltán: Jogállam és igazságszolgáltatás a változó világban. Gondolat, Budapest, 2008; Bíróságok mérlegen, I., szerk. Fleck Zol-

9


Ugyanakkor a politikusoknak túlzott hatalmat adó szabályozás-elvű megközelítés veszélyeire a jog-összehasonlító vizsgálatok15 egyértelműen felhívják a figyelmet. Ma, az erőteljes jogi konvergencia időszakában is erős kapcsolatot találhatunk a bíróságok jogköre, a kormányzati szabályozás részletezettsége és a gazdaság, a társadalom teljesítménye között. Jobb eredményeket érnek el azok az államok, ahol a döntések a bíróságok kezében maradtak – a politikusoknak (a részletes szabályozáson keresztül) kisebb a beleszólása a konkrét egyéni döntésekbe; ahol inkább általános jogelveket kimondó (generálklauzulákat tartalmazó) jogszabályok születnek csak, melyeket a bíróságok rugalmasabban alkalmazhatnak az adott ügy körülményeire. A bírósági út (a magánjogi megoldások) előnye nyilvánvaló: lényegesen rugalmasabb; ex post és nem ex ante akarja eldönteni a kérdéseket, vagyis nem kell előre mérlegelnie egy-egy lépés veszélyességét, csak annyi a feladat, hogy tudatosítsa: amennyiben másnak kárt okoznak, akkor a következményeket viselni kell. A magánjogi megoldás mind a mai napig szorosan összekapcsolódik a szerződések szabadságának elvével, míg a szabályozás pontosan ezt korlátozza. A szabályozás lényege ugyanis éppen az, hogy megakadályozzon bizonyos kölcsönösen előnyös megállapodásokat: ne vehessünk például olcsón az állam, a szabályozó által rossz minőségűnek nyilvánított termékeket; ne dolgozhassunk meghatározott munkaidőn túl, a megengedettnél rosszabb munkakörülmények között, akkor sem, ha ezt a magasabb fizetésért cserébe vállaljuk.

Összefoglalás A cikkben azokra az elemekre koncentráltam, amelyekben igen komoly átfedés van a klasszikus (száz évvel ezelőtti amerikai) progresszív mozgalom és a ma Magyarországon magukat progresszívnek nevező baloldali politikusok programja között: védjük a munkavállalókat a munkaadókkal szemben, lépjünk fel a big business ellen, korlátozzuk a bíróságok túlhatalmát. Állítom: méltán viselik a maiak e nevet. Igaz, a progresszív címke nyugodtan ráhúzható lenne sok más, jobboldali politikusra is, hiszen mára sokak számára politikai evidencia lett a száz évvel ezelőtt kitalált eszközök támogatása. Akik szerint a progresszív korszak Wilson elnökségének végéig tart, azok azért érvelnek így, mert ekkor fogadták el a XVIII. alkotmánykiegészítést (1919), amely az alkohol forgalmazását megtiltotta. Hadd zárjam soraimat ezzel, ugyanis az alkoholtilalom jól ismert története, a maffiaharcok időszaka is mutatja, hogy mi történik, ha jó progresszívként csak a magasztos elvekre figyelünk (legyen az az egészséges életmód, az esélyegyenlőség vagy épp a kicsik védelme), és elfelejtkezünk arról, hogy lépéseinket milyen következményei is lehetnek. És ezért, a következmények miatt ne legyünk progresszívak. tán, Pallas, Budapest, 2008; Bíróságok mérlegen, II. szerk. Fleck Zoltán, Pallas, Budapest, 2008) – követeléseik is nagyon hasonlóak az amerikai progresszív korszak követeléseihez: lásd pl. FLECK: I. m. véleményét, mely szerint a generálklauzulák (vagyis a bíróságok jelentős diszkrecionális értelmezései lehetősége) valamiféle demokráciadeficitet jelentenek. 15 Andrei SHLEIFER – Florencio LOPEZ-DE-SILANES – Rafael LA PORTA: The Economic Consequences of Legal Origins, Journal of Economic Literature 46. (2008), 285–332.

10


A moszkvai Tretyakov Képtár

11

Kommentár • 2009|3 – Élet és literatúra

Borbás Barnabás IDEGENSÉGÜNK ANATÓMIÁJA Závada Pál: Idegen testünk1 Megjelenése óta nevezték a magyar danse macabre-nak, de a legfontosabb kortárs regénynek is; Závada Pál Idegen testünk című (a pályaelhagyó szociológus írói munkásságában sorban a negyedik) regénye a tavalyi könyvhét előtt került boltokba, azóta számos vitacikk tárgya, irodalmi eszközei miatt pedig igazi szakfolyóirat-kedvenc lett. A negyvenes évek háborús időszakáról, a revízióról, antiszemitizmusról, németellenességről és a Magyar Testvéri Közösségről szóló történet terjedelmes, nehéz, vitára ösztönző olvasmányt rejt: történelmi regény, a sokszólamú narráció miatt viszont definiálják beszélgetésregényként, az eredeti kútfőkből és szakirodalomból egyaránt nyert szövegekből fércelt jellege miatt pedig „irodalmi anyagból szőtt olvasnivalóként” is, mely ráadásul napjainkban igen aktuális és provokatív kérdéseket hoz felszínre. Az olvasónak azonban nincs könnyű dolga, ami az aktualitáshoz és provokációhoz való hozzáférést illeti: a regényre nehezen felvehető, számtalan forrásból táplálkozó zsurnalizmus által bonyolított belső ritmus, néhány központi figura helyett tucatnyi kulcsszereplő interakciója jellemző. (A tájékozódás a hasonló nevek miatt sem könnyű: Weiner Janka és Jakab, a néhol János Johannka, Flammról magyarosító Flórián stb.) A történet azonban csak a sajátos narráció és a váltakozó idősíkok miatt tűnik bonyolultnak: fő szálon szinte végig 1940. szeptember 16-án, a fényképész Weiner Janka műtermében tartott vacsorán vehet részt az olvasó, közben folyamatosan megismerve a résztvevők múltját és sorsuk beteljesülését, valamint figyelemmel követhet egy komplett, az idősíkok közé fűzött családi levelezést is.

Kollektív felelősség és magyarságkép A könyv megjelenése óta zajlott vitákban kiemelt helyen szerepelt a váltakozó narrációk problémája. Bár az író elmondása szerint ez az elbeszélői pozíció mint regénypolitikai eszköz elsősorban irodalmi kérdés, a T/1-es személyű kórusok által előidézett kollektív Én nyelvi kivetülése mégis túlmutat egy egyszerű szóművészeti fogáson: a T/1 (vagyis a Mi) univerzalizáló és partikuláris hang egyben. Kérdés már csak az: micsoda is ez a bizonyos Mi? A „narrációk próbálgatása”? (Radnóti Sándor, Holmi) Egy „szájbarágós világnézeti sugallat”? (Körmendy Zsuzsanna, Magyar Nemzet) Irodalmi eszköz, amely egyben „politikai tett”? (Keresztesi József, Műút) A „nemzet hangjának artikulálása”? (Elek Tibor, Új Könyvpiac) 1

ZÁVADA Pál: Idegen testünk, Magvető, Budapest, 2008.

12

Borbás

Barnabás:

Idegenségünk

anatómiája

Valójában Závada munkásságában a T/1 említett használata nem újdonság, így már az erről szóló vita is lezajlott egyszer: a 2004-ben megjelent A fényképész utókorában ugyanúgy (bár kétségtelenül kevésbé hangsúlyos módon) regénypolitikai eszközként működött a tárgyalt narráció. Céljának megfejtéséhez magát az írót is segítségül hívhatjuk: „Maradjunk inkább annál az értelmezésnél, hogy valamilyen formában mindanynyian részesei vagyunk az olyan tetteknek, sőt szavaknak vagy gondolatoknak is, amelyeket legszívesebben letagadnánk. Még pedig közvetlenebb módon vagyunk részesek, mint hinnénk.”2 A megfogalmazásban tehát a kollektív bűnösség gondolata körvonalazódik, noha az ilyen kategóriákat Závada fejtegetései során igyekezett finomítani, mondván: „Ilyen közvetlen formában egy regény ne ítélkezzen.” Máshol szintén tőle így olvashatjuk: „Az Idegen testünk viszont regényként foglalkozik a magyar középosztály felelősségével, amit nem tett semmissé, hogy a második világháború után számtalan gaztettet követtek el ellene.”3 Megint máshol: „A magyar társadalom azóta sem tudott szembenézni azzal, milyen szerepe volt a holokausztban.”4 Az írói értelmezés tehát azon elemzők véleményével cseng egybe, akik a kollektív nemzeti hang artikulálását vélelmezték a T/1 személyű megfogalmazásoknál. Így az Idegen testünk olyan súlyos részeinél, mint amikor Felsőkazancson és Szilágycseresen vasgárdistákat „agyonlövünk” (174), amikor Gáborné Kulcsár Emmát „főbe lőjük” (295), a Magyar Testvéri Közösséget „fölszámoljuk” (370), illetve a nyilas Flamm Jánoson az ítéletet „végrehajtjuk” (380), akkor mi magyarok, mind „egy kicsit feszenghetünk is” (Závada megfogalmazása a HVG-beli interjúban). A felsorolt események, képek alapján és az írói értelmezések összefüggésében körvonalazódó kollektív bűnösség (mint mondanivaló) tézise azonban erősen vitatható (nem lehet egy kollektíva minden tagja bűnös, legfeljebb akik a hatalmat gyakorolják felette), de felvethető a „bűnös nemzet” gondolata is, noha – finoman szólva – túlhaladott. Ezen a ponton érdemes kiemelni, hogy a tragédiákra vonatkozó T/1 személyű megfogalmazás nem következetes a regény egészét tekintve, hiszen például Donáth Györgyöt, a Magyar Élet Pártjának egykori országgyűlési képviselőjét, a Magyar Közösség tagját mások „mondják ki bűnösnek és végzik majd ki” (365). A nemzeti önvizsgálat témaköréhez szorosan tartoznak, illetve jelentősen hozzáadnak a regényben megjelenő magyarságábrázolás időnként felvillanó pillanatképei. Ezeknél Závada vagy ismét erős kritikát fogalmaz meg, vagy (feltehetően a tanulságkeltés igényével) sztereotípiákat ábrázol. Utóbbiak a közül például a demoralizált magyaros mélabúnak ad hangsúlyt, mondván, hogy ritka pillanat, amikor „ábrázatunkat, bármi kevéssé magyaros is ez, mosolyra szoktatjuk” (38). Több ízben lefesti a tipikus revíziós gondolkodó mintaképét is: a románokkal szemben nacionalista eszméit hangoztató, és a szülőföldön való kötelező boldogulás eszméjét kényelmes fotelben, „szatmári szilva kortyolgatása közben” bontogató magyar képét (105, Vass Gerzson). Jellegzetes az 2 Závada Pál a magyar rasszizmusról (Interjú Závada Pál íróval), Népszava 2008. június 3 Interjú Závada Pállal, HVG 2008. november 22. 4 A zsidók a mi „idegen testünk” – interjú Závada Pállal, 168 Óra 2008. május 22.

13

7.


Urbán Vince haditudósító által elkeseredett kielégítetlensége miatt megfogalmazott „magyar baszdüh” ideája is, mellyel Kolozsvárra bevonuló magyar katonákat jellemzi (16). Mindennek alapján látható, hogy a történet (mint történelmi regény) egészére igaz, hogy a nemzeti önkép-vizsgálatban erőteljesen és vulgárisan kritikus, önbíráló, noha gyakran sztereotípiákra és vitathatóan univerzalizált felelősségekre épít.

Antiszemitizmus és zsidókérdés Érezhető írói törekvés, hogy a történet kulcsszereplőivel, vagyis a Weiner Janka társaságában megjelentekkel (a vendéglátót is számítva tizenöt ember) nézetrendszer és közéleti kötődés szerint minél nagyobb társadalmi lefedettséget mutasson; vagyis hogy a figurák által minél szélesebb keresztmetszetét adja a két világháború közötti magyar társadalomnak. Eme szándék már a Dávid Anna szerkesztőtől származó fülszövegben is világos: „Egy pesti fényképész-műteremben 1940 szeptemberében összegyűlnek […] legfontosabb alakjai – divatáru-boltos unokanővére, papnövendék öccse meg a régi társak, a katonadiplomata, a költőjelölt, az újságírók, a barátnők –, sváb, magyar, zsidó és félzsidó magyarok.” Noha a korabeli politikai spektrum bemutatása szempontjából az egyes figurák felépítése sikeres, sőt néhol (például Dohányos Lászlónál vagy Flórián ezredesnél) meglepő és érdekes adalékokat rejt, a regény egyik központi kérdését jelentő antiszemitizmus szempontjából elnagyolt. A tizenöt fős társaság tagjai közül a regénycselekmény utolsó percéig formálódó kép szerint pontosan hét szereplőről derül ki zsidó származás: Weiner Janka testvéreivel (Ottó és Jakab) együtt félig, Raposka Sári, Gáborné Kulcsár Emma és kis Palcsi egészen zsidó származásúak. Geiger Mártáról távol levő testvérén, a kolozsvári ügyvéd Geiger Ádámon keresztül derül ki zsidósága. Mindeközben a maradék nyolc szereplőből hathoz köthető antiszemita beszédmód: a Mein Kampfot idéző és zsidó felesége meddőségén gúnyolódó (148) Raposka Károly, a nyilas jövő elé néző, legtöbb zsidóellenes szózatot elkövető Flamm János (Johannka), a Magyar Közösségben zsidóellenes szövegeket fogalmazó (340) Flórián Imre alezredes, a ’45 után antiszemita röplapokat terjesztő (322) Urbán Vince újságíró, a „pászkarágózó” kávéházi bölcs Iharos Bálint, aki egyben a zsidómentes kommunista párt gondolatának terjesztője (325), és legkevésbé feltűnően Dohányos László, aki bár jelen színpadon nem nyilvánul meg a zsidósággal kapcsolatban, ám mint A fényképész utókorából visszatérő szereplőről tudjuk, hogy korábbi alakváltozatában igen antiszemita.5 A regény kulcsszínterét adó Weiner Janka-vacsorán tehát a tizenöt résztvevőből mindössze ketten maradnak érintetlenek a zsidókérdésében: a háború tekintetében a németek vereségét jósoló (és ezzel kapcsolatban a legitimista Lajos Ivánt is idéző), majd 5 A leginkább Erdei Ferencről mintázott figura például a frontról hazatérő Dusza Jánossal zajló párbeszédekor éppen a deportálások ügyét keni el az igazságra rájövő és emiatt felháborodott társának. Dohányost a regényben éppen aznap iktatják be miniszternek az ideiglenes kormányba Debrecenben, mikor apósát (a zsidó származású Gerle Károlyt) Pesten a nyilasok kivégzik. A fényképész utókorának történetszövése ezzel is érzékeltetni kívánja a népi ideológia közvetett felelősségét a zsidóság tragédiájában.

14

Borbás

Barnabás:

Idegenségünk

anatómiája

rövid időn belül a kommunista pártba lépő Futár Endre és felesége, Salamon Anikó. Mindenki más valamilyen úton antiszemitizmussal terhelt, vagy ezt kizáróan zsidó származású. Nem véletlen tehát, hogy amikor a társaság vitája, beszélgetése (a már említett társadalmi keresztmetszetadás-igényhez hasonlóan) a két világháború közötti kor vitáit és beszélgetéseit kívánja felidézni, túlzó marad, és az olvasót folyamatos, túlhangolt konfrontációkkal, aránytalanul sűrített antiszemita beszédmóddal szembesíti. Az aránytalanság nemcsak a már említett keresztmetszetadás szempontjából problematikus; amennyiben a vissza-visszatérő T/1 személyű narráció által tett súlyos megállapításokban a közös nemzeti felelősség artikulálásának szándékát látjuk, úgy feltételeznénk, hogy ehhez az író a nézetek problémaközpontú finomhangolásával is megágyaz, vagyis a kulcsszereplőknél nem csak (kis híján) a zsidó–antiszemita választást festi a regény színpadára. A magasröptű politikai eszmecseréknél sokszor tűnhet úgy, hogy a szereplők (és különböző ideológiákból konstruált személyiségük) pusztán ürügyül szolgálnak egy adott nézet megszólaltatására – a céllal merített történelmi és irodalmi forrásokból pedig bőven akad a regényben. Az elemzések során a legnagyobb hírnévre Móricz Zsigmond átemelt 1919-es antiszemita naplórészlete tett szert, amelyről először Körmendy Zsuzsanna kezdeményezett vitát.6 A magyar irodalomban halhatatlanná lett Móricz Zsigmond (néhány mondat kivételével amúgy teljesen átírt) gondolatait Závada a szerencsétlen, frusztrált, infantilis és feminin Flamm Johannkával mondatja ki. Értjük: az író a megőrizve megszüntető ars poetica által tisztítja meg Móriczot az antiszemitizmus terhétől. Ám ami az írói lelkivilágban fontos tett lehet, az olvasó számára ilyen többletet nem hordoz: csupán a kontextusból némiképp (más szövegrészekkel együtt) kilógó, néhány oldalon végigvitt vulgár-antiszemita esszenciát kap. Ellenben a magyar irodalom Móricz-képe vagy Móricz igazsága változatlan marad.

A Magyar Testvéri Közösség szerepe Történelmi szempontból a regény leginkább meglepő szála a Magyar Testvéri Közösség (vagy Magyar Közösség) és tagjainak megjelenítése a háború végén zajlott németellenes szervezkedéstől a hírhedt per ítélethirdetéséig. Ez a tudományban kevésbé tárgyalt témakör szintén a regény azon szálai közé tartozik, amelyek éppen csak követhetők, és ábrázolásuk célja is nehezen illeszthető pontosabb regénykoncepcióba. Ennek oka, hogy míg a történet meghatározó szálain az olvasó döntően nagyszabású kortörténeti keresztmetszeteket kap, és az író ismert, az aktuális köztudatban is élénk eseményeket (a kassai és kolozsvári bevonulás, a vészkorszak napjai stb.) és figurákat (az egyik szereplő, Urbán Vince egyenesen Teleki Pál családjának házitanítója) hoz testközelbe, addig a regény végére, az 1945–46-os események felvillantatásánál a látókör leszűkül, és részletesen látjuk a Magyar Közösség ügyének alakulását. 6

KÖRMENDY Zsuzsanna: Hívatlan vendégszöveg, Magyar Nemzet 2008. július 12.

15


A szervezet Závada regényébe történt beleszövése kettős célt szolgál: egyrészt bemutatja a kommunista tisztogatások működési mechanizmusát a lehallgatásoktól a letartóztatásokon át a koholt vádak útján történő ítéletekig (és kivégzésekig), másrészt érzékelhetően valamiféle bizonyítékot igyekszik felmutatni az antiszemitizmus 1945 utáni továbbélésére. Utóbbit hangsúlyozza, hogy a Magyar Közösség regénybeli tagjait legtöbbször antiszemita fogalmazványok diktálása vagy terjesztése közben látjuk: a Szent-Iványi Domokosról mintázott Flórián Imre ezredes az „oroszra támaszkodva” önző érdekből „teljhatalomra” törő zsidóságról beszél (340), Urbán Vince antiszemita röplapokat készít (322) Iharos Bálinttal együtt. Ugyanebből azonban az is tudható, hogy Szent-Iványi megrögzött németellenes volt, és annak a Magyar Függetlenségi Mozgalomnak a vezetője is ő lett, amely jelentős szerepet játszott a budapesti zsidóság megmentésében. Az Idegen testünk ugyan Flórián Imre személyében ezt a tevékenységet is pontosan ábrázolja, ám részleteiben is nagyobb teret hagy a 1946-os antiszemita memorandumok idézésének. Závada Pál Magyar Közösségről szóló véleményét nyilatkozatai alkalmával egyszer sem titkolta: „A Magyar Testvéri Közösség faji alapon álló, úgynevezett magyar érdekekért szervezkedő titkos társaság volt. Ezekre az ásatag és kártékony eszméket valló figurákra a hatalom kommunista nyomásra csapott le 1946 végén.”7 A mozgásterét és újjáalakulás utáni szervezetét tekintve szűk, a kisgazdák és a kommunisták szempontjából is marginális Magyar Közösség tehát az Idegen testünkben leginkább valamifajta magyarázat, mely szerint „a rasszista észjárás, amely a társadalmi működést végső soron faji elven magyarázza, mélyebb gyökereket vert hagyományunkban, mint sokan hittük”.8

7 A zsidók a mi „idegen testünk”. 8 Uo.

16


Papp István A MAGYAR KÖZÖSSÉG ÁBRÁZOLÁSA ZÁVADA PÁL IDEGEN TESTÜNK CÍMŰ REGÉNYÉBEN Závada Pálnak a 20. századi magyar történelmet feltérképező regényei sorában az Idegen testünk1 szinte kiapadhatatlan kincsesbányát jelent nem csupán az olvasók, az irodalomtörténészek, hanem a történészek számára is. Ennek okát a regényről napvilágot látott recenziók egyikében rendkívül pontosan fogalmazták meg: „A szerző nem történész és műve vállaltan nem szaktörténészi munka. Mindezek mellett a kimeríthetetlen képzelőerejű Závada gigantikus, akár több regényre is elegendő tényanyagot sűrített a közel négyszáz oldal terjedelmű művébe.”2 A továbbiakban arra teszek kísérletet, hogy a regény egyik – ha nem a – legfontosabb elemét, a Magyar Testvéri Közösség vagy röviden a Magyar Közösség ábrázolását vegyem górcső alá. Természetesen adódhat a kérdés: lehet-e egy szépirodalmi alkotást szaktörténészi mércével mérni, számonkérheti-e a historikus ugyanazt a szigorú filológiai pontosságot, a forrásokhoz való hűséget, amely a tudomány művelőjétől joggal elvárható? Bár magától értetődően tiszteletben tartom az írói alkotás, a történetmesélés szabadságát, két okból is fontosnak és indokoltnak érzem a szaktörténészi megközelítést. Először is a kötet fülszövegében azt olvashatjuk: „[Závada Pál] hőseinek sorsán keresztül próbálja megérteni, mit okoznak a szellem, a test és a lélek mélyén a XX. századi életbe vágó élmények és traumák. […] Az Idegen testünk talán a legmegrázóbb Závada-regény. Közelről érint, provokál.” Vagyis a szerző nyilvánvalóan vitát, szembenézést, reflexiót vár az általa bemutatott történelmi jelenségekkel kapcsolatban. Ebből adódóan nagyon lényeges, hogy mennyire pontosan és alaposan tudta feltenni a kérdéseit. Másodszor pedig több elemzésben is felbukkan az a fajta vélekedés, hogy a regény esetleges esztétikai hibái ellenére szemléletében, a történelem ábrázolásában hibátlan alkotás.3 Az előbb már idézett recenzió szerzői az alábbi módon fogalmazzák meg ezen vélekedésüket: „Závada Pál a tudós alaposságával dolgozta fel a művében megidézett kor politika- és eszmetörténetét.”4 Ezen előfeltevést osztva jogosnak érzem, hogy megvizsgáljam e feldolgozás alaposságát és hitelességét. 1 ZÁVADA Pál: Idegen testünk, Magvető, Budapest, 2 MÁK Szilvia – DINNYEI Béla: Janka estélye. A

2008. történelem Závada Pál Idegen testünk című regényében, Múltunk 2008/4., 311. A két szerző kitér a regényről megjelent legfontosabb kritikákra, így ezekre külön nem kívánok utalni. Egyúttal az eddigi legalaposabb és legszínvonalasabb feldolgozását nyújtották a műben felbukkanó történelmi eseményeknek, szereplőknek és jelenségeknek. 3 Ennek a véleményének adott hangot többek között KÁROLYI Csaba: „A legtisztességesebb szerzői viszony – melynek megléte számomra itt nem kérdés – sem mentség arra, ha valamit nem jól old meg esztétikai értelemben a regény, ami többek között azért keletkezett, hogy egyébként ezt a nagyon derék, a társadalmi-történelmi traumák tisztázására irányuló szándékát is magára vegye.” Idegen és mégse, Élet és Irodalom 2008. június 6., 27. 4 MÁK–DINNYEI: I. m., 305.

17


Az Idegen testünkben ábrázolt történeti és fiktív szereplők legnagyobb része között a Magyar Közösség jelenti az összekötő kapcsot, bár ezzel korántsem merültek ki a tudományos analízis lehetőségei. A Magyar Közösség történetének bemutatása rendkívül komoly és számos buktatóval járó vállalkozás. Először is azért, mert a közösség története mindmáig feltáratlan, megírásra vár. Bármilyen furcsának is tűnhet, de az eddigi legalaposabb munka, amely kísérletet tett a közösség és a megszüntetését célzó persorozat bemutatására, még 1969-ből származik. Ekkor jelent meg a Hadtörténeti Intézet munkatársának, Kis Andrásnak a könyve,5 amelyről joggal feltételezhető, hogy nem csupán a korabeli állambiztonsági szervek jóváhagyásával, hanem esetleg megrendelésére, de mindenképpen szándékaival egyezően készült. Ezt a tényt igazolja, hogy a könyv az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) átadott anyagban az állambiztonsági segédkönyvek között szerepel,6 vagyis a Belső Reakció Elhárításnak az egykori közösségi tagokkal foglalkozó tisztjei számára oktatási és tájékoztató célra szolgált. Másrészt a Magyar Közösségről létrehozott O-, vagyis objektum-dossziéban található egy 1970-ből származó jelentés, amely azt összegezte, hogy milyen visszhangot váltott ki a könyv a még élő közösségi tagok körében.7 Kis munkája ennek ellenére mégis érdemes arra, hogy kézbe vegyük, hiszen olyan források birtokában írta meg, melyek jelenleg nem állnak a kutatók rendelkezésére. Így például munkájában forrás megjelölése nélkül azt állítja, hogy 1947-ben 2450 személyi kartont találtak a Magyar Közösség irattárában.8 Bár teljesen logikus lenne, de ez a nyilvántartási rendszer nincs a közösségi perek vizsgálati anyagait őrző ÁBTL birtokában. A rendszerváltást követően, 1998-ban látott napvilágot az 1947-es eseményekben érintett két egykori kisgazda politikus, Cserenyey Géza és Csicsery-Rónay István összeállításában egy vaskos kötet.9 Ebben egy valamivel több mint 50 oldalas bevezető tanulmányt követően számos korabeli dokumentumot tettek közzé. A munkában szerkesztőként közreműködő Palasik Mária néhány évvel később megjelent monográfiájában külön fejezetben foglalkozott a Magyar Közösség-üggyel.10 Závada Pál elsősorban ezeket a kiadványokat használhatta regénye alapanyagául; a számos, csaknem szó szerinti idézet alapján nem nagy merészség mindezt feltételezni. Ezen munkák azonban közel sem fogták át és dolgozták fel a közösségre vonatkozó, roppant terjedelmes forrásanyagot, s elsősorban az 1947-es perek koncepciós voltának és a Független Kisgazdapárt szétzúzásának a bemutatására koncentráltak – egyébként teljes joggal. Azt viszont, hogy mi volt, 5 6 7

KIS András: A Magyar Közösségtől a Földalatti Fővezérségig, Zrínyi, Budapest, 1969. ÁBTL 4.1. A-788. Jelentés Kis András könyvének MK-vezetők körében kiváltott visszhangjáról, 1970. I. 30. ÁBTL 3.1.5. O-14820/1., 149–151. Érdekes, hogy bár a kötet a hivatalos politikai felfogásnak megfelelően a Horthyrendszer visszaállítására törekvő veszélyes összeesküvésként mutatta be az 1946–47-es eseményeket, a még élő közösségi tagok mégis úgy vélték, hogy inkább felhívta a figyelmet a fiatalok körében a lassan a feledés homályába merülő szervezetre. 8 KIS: I. m., 23. 9 CSICSERY-RÓNAY István – CSERENYEY Géza: Koncepciós per a Független Kisgazdapárt szétzúzására 1947, 1956-os Intézet, Budapest, 1998. 10 PALASIK Mária: A jogállamiság megteremtésének kísérlete és kudarca Magyarországon 1944–1949, Napvilág, Budapest, 2000, 194–251.

18

Papp

István:

A

Magyar

Közösség

Závada

regényében

mikor és milyen célból jött létre és hogyan működött a Magyar Közösség, eléggé elnagyoltan tárgyalják. A Csicsery-Rónay–Cserenyey-féle kötetben mindössze öt oldalt szenteltek a kérdésnek,11 s több esetben csupán szóbeli forrásokra, így például Arany Bálintné közléseire hivatkoztak. Ez elég sovány forrásanyagnak tűnik, még akkor is, ha utalnak öt dossziéra, amely jelenleg az ÁBTL-ben található. Ez elég csekély mennyiség annak tekintetében, hogy csupán a levéltár őrizetében lévő vizsgálati dossziék száma 127 darab, s ehhez még nem számítottuk hozzá az ügynöki megfigyelések anyagait tartalmazó operatív dossziékat. Vagyis ezek alapján aligha állítható, hogy a Magyar Közösség 1946 előtti története teljesen feldolgozott lenne. Ezt mindenképpen tekintetbe kell venni az e köteteket felhasználó szerzőknek, így Závada Pálnak is. A szakirodalom áttekintése után röviden szólnom kell a Magyar Közösség történetére vonatkozó forrásanyagról is. A kutató számára a legnagyobb problémát a korabeli, primer források hiánya jelenti. A közösség 1946-ot megelőző működésére vonatkozóan alig vannak megbízható írott forrásaink.12 Persze közvetett úton is lehet információkat szerezni, így például a közösség legális fedőszerveként működő Honszeretet Egyesületre vonatkozóan, illetve a korabeli sajtóanyag, többek között a Magyar Élet és a Magyar Út egyes számainak tanulmányozásával. Azonban számos esetben szinte lehetetlen eldönteni, hogy egy szerző véleménye mennyiben tekinthető a Magyar Közösség egésze vagy egy áramlata véleményének, vagy csupán egyéni állásfoglalásnak. Mint utaltam rá, bőségesen állnak rendelkezésre 1945 után keletkezett állambiztonsági források és népbírósági anyagok, de éppen a persorozat koncepciós mivolta, a vádlottakkal szembeni súlyos törvénysértések miatt nagy fenntartásokkal kezelendő ez az iratanyag. A várható ítéletektől való félelem elhallgatásra és a vádlott-társakra tett terhelő vallomásra egyaránt ösztönözhette az egykori közösségi tagokat, így ez a dossziésorozat, amely V-2000 jelzet alatt található az ÁBTL-ben, hemzseg az ellentmondásoktól. Ugyanennyire tekinthető megbízhatónak a közösség köréből beszervezett ügynökök jelentéseit tartalmazó számos munkadosszié. Mindezeken túl azt is érdemes számba venni, hogy 7 perben összesen 229 személyt ítéltek el,13 akik szorosabb-lazább szálakkal kötődtek a Magyar Közösséghez, ezen belül ahhoz a csoporthoz, amely Závada Pál regényének is a középpontjában áll. Vagyis rendkívül szövevényes perkomplexummal néz szembe a kutató. Fennmaradt néhány visszaemlékezés is, amely közül leggyakrabban a 12 év börtönre ítélt Arany Bálint és a Katonapolitikai Osztály munkatársaként a kihallgatásokban résztvevő Kornis Pál memoárját szokás idézni.14 Mindezt azért bocsátottam előre, hogy érzékeltessem: Závada Pál a Magyar Közösségre vonatkozó ismereteit a rendelkezésre álló források elég csekély hányadát feldolgozó munkákból meríthette, és ez óvatosságra inti az olvasót is. Nézzük ezek után, hogyan 11 CSICSERY-RÓNAY–CSERENYEY: I. m., 34–38. 12 Jómagam is szembesültem azzal, hogy milyen

nehezen és sok fáradsággal lehet kimutatni például a Magyar Közösség befolyását a Györffy István Kollégium 1944 előtti történetében. Lásd PAPP István: A Györffy István Kollégium Pártfogó Testülete, Századok 2007/1., 167–184. 13 Lásd PALASIK: I. m., 225. 14 ARANY Bálint: A koronatanú (Emlékirat 1945–1990), Püski, Budapest, 1990; KORNIS Pál: Tanúként jelentkezem, Zrínyi, Budapest, 1988.

19


sikerült a Magyar Közösség bemutatása, milyen erényeket és hiányosságokat fedezhetünk fel az Idegen testünkben. A követendő módszer eléggé kézenfekvő: a Magyar Közösségre vonatkozó szövegrészeket fogom értékelni, a könyvbeli sorrendnek megfelelően. Először a regény 96. oldalán bukkan fel a Magyar Közösség, és az alábbiakat tudhatjuk meg e csoportosulásról: 1925-ben alapított titkos társaságról van szó, amelyet székely gyökerű értelmiségiek hoztak létre. Kezdetben egy Rákosi Jenő nevű postatiszt vezette, nagyjából 3000 taggal rendelkeztek, fedőszervük a Honszeretet Egyesület volt. A tagok jövedelmük egy részét befizették a közösség céljaira. Az is kiderül, hogy a sejtszerűen felépülő szervezet élén a tíztagú vezértanács állt. Az apai nagyapáig magyar keresztnévvel rendelkezők kerülhetnek csak be, de nők nem. Sajnos az egyesület hivatásáról mindössze egy mondatot olvashatunk: „Minthogy azonban közösségünk alapvető célja – és erről sem fecseghetünk – épp az, hogy a mieinknek védelmet és támogatást nyújtsunk, ezért erős tilalom alá esik a tagok védettségét bármi módon is veszélyeztetnünk.” Hamarosan azért kiderül, hogy a közösség egyik célja tagjainak a politikai, gazdasági, közigazgatási élet vezető pozícióba való juttatása volt, ez tükröződik Vass Gerzson és Flórián Imre találkozásakor. Závada a Magyar Közösség leírását a Csicsery-Rónay–Cserenyey-féle dokumentumkötet 34–35. oldalairól veszi. A rendelkezésre álló források azonban számos tekintetben árnyalják a regényben található állításokat. Először is csupán az egyik lehetséges alapítási időpont 1925, vagy még pontosabban a ’20-as évek közepe. Kis András munkájában négy lehetséges alapítási időpontot adott meg: 1920-at, általában a ’20-as éveket, egy 1930 körüli időpontot és a harmincas évek elejét.15 Ez a felsorolás bizonyára elkerülte Závada Pál figyelmét. Ennél is tovább árnyalja a képet, ha kezünkbe vesszük a Magyar Közösségről szóló állambiztonsági dossziét. Ennek az ún. „objektum dosszié”-nak a nyitásáról szóló javaslatban az 1925-ös dátum szerepel, az alapítókról nem esik szó.16 Egy ügynöki jelentésben az található, hogy amikor az illető 1939-ben bekapcsolódott a közösség munkájába, az már hónapok óta létezett, de a fedőszervként szolgáló Honszeretet Egyesület „jóval előbb” megalakult.17 Egy 1959-es összefoglaló dokumentumban az állítják, hogy a „Magyar Testvéri Közösség az 1920-as ellenforradalom után a Hazaszeretet és a Bartha Miklós Társaság nevű nacionalista egyesületek jobbszárnyából keletkezett nacionalista-soviniszta egyesület.”18 A „Keleti” fedőnevet viselő ügynök 1968-ban azt írta, hogy a Magyar Közösség az 1930-as évek végén alakult meg, mint titkos szervezet.19 Az előbb már hivatkozott „Futó” korábbi véleményével szemben úgy emlékezett, hogy a Magyar Közösség a tanácsköztársaság bukása után, az ellenforradalom kezdeti időszakában jött lét15 16 17

KIS: I. m., 177 (8. jegyzet). Javaslat objektum dosszié nyitására, 1957. IV. 26. ÁBTL 3.1.5. O-14821/1., 27. „Futó” fedőnevű ügynök jelentése a II/2. g. alosztály számára, 1958. XII. 1. ÁBTL 3.1.5. O-14821/1., 43–45. 18 A BM Szabolcs-Szatmár Megyei Rendőrfőkapitányság Politikai Nyomozó Osztályának V. alosztálya öszszefoglaló jelentése az MK tagok tevékenységéről, 1959. V. 15. ÁBTL 3.1.5. O-14821/1., 46–49. 19 „Keleti” fedőnevű ügynök jelentése a BM III/III–3a. alosztály számára, 1968. I. 25. ÁBTL 3.1.5. O14821/1., 125–130.

20

Papp

István:

A

Magyar

Közösség

Závada

regényében

re.20 Az alapítás időpontja körüli kavalkádban végül az állambiztonság a következő módon vágott rendet: „A szervezet létrejöttének előzményei az 1920-as évek elejére nyúlnak vissza, de szervezeti formát csak később, 1930 körül kapott, amikor néhány nacionalista társaság radikális része Magyar Testvéri Közösség néven egyesült.”21 Az alapítás időpontjánál is izgalmasabb kérdés a tagság összetétele. Závada három dolgot állít ezzel kapcsolatban: a tagok erdélyi-székely származásúak, értelmiségiek és apai nagyapáig magyar vezetéknévvel rendelkezők voltak.22 Ezt az állítást akkor tudnánk teljes mértékben ellenőrizni, ha rendelkezésünkre állna a Magyar Közösség korabeli tagnévsora. Ez azonban jelenleg nem lelhető fel, van viszont egy, az 1960-as évek elején készített feljegyzés, amely az állambiztonság által akkor a Magyar Közösség tagjaként nyilvántartott személyeket sorolja fel.23 Ennek a közösségi névsornak az első kötetét felütve az alábbi neveket találjuk: Alföldi Imre 1916-ban, Balmazújvárosban született; Altai Ottó, eredeti neve Kneider, édesanyja neve Hennitz Marianna; Ambrus Sándor 1899-ben, Dunavecsén született női szabó; id. Antall József, aki 1896-ban, Orosziban látta meg a napvilágot; Babarczy Pál 1909-ben, Budapesten született szerszámkészítő; Baksa István hódmezővásárhelyi kályhafűtő; Balázs Károly, édesanyja Erbeszkorn Julianna; Bajnay László szatmárnémeti geodéta, édesanyja Kirsten Anna; vagy éppen Árvai Mihály, Kispesten született géplakatos. A példák sorát hosszasan lehetne folytatni, mindezeket csupán azért említem, mert a közösség számos erdélyi értelmiségi sarj mellett német származású, nem erdélyi és nem értelmiségi, sőt fizikai munkás tagot is magában foglalt. Ez önmagában még nem cáfolja azt az állítást, hogy a Magyar Közösség származási alapon vett fel tagokat, de mindenképpen magyarázatra szorul, hogy kivel és miért tettek kivételt. Ráadásul olyan sok a kivétel, hogy el kell gondolkoznunk azon, helyes-e a kiinduló állítás, nem kellene-e azt pontosítani. A szervezeti keretek bizonytalan volta és a tagság heterogenitása mellett igen fontos, sőt a legfontosabb kérdés az, milyen ideológiát vallott magáénak a Magyar Közösség, milyen eszmék jegyében kívánt politizálni. Závada a 179. és 184. oldal között, ha nem is összefüggően, de felvillantja Szabó Dezső politikai gondolkodásának egyes elemeit, Iharos Bálint személyén keresztül. Ez kétséget kizáróan helyes megállapítás, mivel minden bizonnyal Szabó Dezső volt a Magyar Közösség egyik szellemi forrása. Az már per20

„Futó” fedőnevű ügynök jelentése a BM III/III –3a. alosztály számára, 1968. IV. 25. ÁBTL 3.1.5. O14821/1., 139–141. 21 Jelentés a BM III/III-3a. alosztály részére a volt Magyar Testvéri Közösség elhárítási vonal felülvizsgálásáról, 1968. XI. 29. ÁBTL 3.1.5. O-14821/1., 164–176. 22 A felmenők nevére vonatkozó kitétel nem egyértelmű. Az író által forrásként használt dokumentumkötetben az áll, hogy „A szervezetnek csakis az lehetett tagja, akinek apja és apai nagyapja eredetileg is magyar nevű volt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a jelöltnek legalább 25%-ig »magyar származásúnak« kellett lennie, de néha még ezt sem követelték meg.” CSICSERY-RÓNAY–CSERENYEY: I. m., 34. Ezen logika szerint elég volt, ha a négy nagyszülő közül az apai nagyapa magyar nevet viselt, a másik három nem számított. Ebből adódóan viszont számos feltehetően anyai ágon német származású személy vált a Magyar Közösség tagjává. 23 A Magyar Közösség névsora, I. kötet A-Ö, II. kötet P-Zs, ÁBTL 4.1. A-953 és A-953/1. Emellett érdemes átböngészni a Magyar Közösség objektum-dossziéját is (O-14821/1), amelyben további, az előző névsorban nem szereplő közösségi tagok nevei tűnnek fel.

21


sze már más kérdés, hogy Szabó melyik korszakából és mit tartott magára nézve érvényesnek a közösség egy-egy tagja: így az antiszemitizmus különféle fokozatai, a németellenesség, a Horthy-rendszer bírálata, a parasztságra alapozott középosztály megújítása különböző arányban keveredtek a közösség tagjainak gondolkodásában. Ezzel eljutottunk ahhoz a problémához, hogy vajon milyen cél vagy eszme kötötte össze az egykori Magyar Közösség tagjait, akik rendkívül különböző életutakat jártak be. A fennmaradt tagnévsorok alapján a népi mozgalom, a Független Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt számos prominens tisztviselője és mezei tagja lépett be a közösségbe. Az ő döntésük elég nyilvánvalónak tűnhet; de mivel magyarázhatjuk az üldözött zsidóság mentésében jelentős szerepet játszó id. Antall József, Bereczky Albert református és Sztehlo Gábor evangélikus lelkipásztor Magyar Közösségben való tagságát? Vajon miért lépett be a Magyar Radikális Pártot vezető Csécsy Imre, Göncz Árpád, Kosáry Domokos, Magyar Bálint24 vagy éppen a vészkorszakot szerencsésen átvészelő Polgár Dénes újságíró? Úgy vélem, hogy döntésük nem magyarázható mással, mint a Magyar Testvéri Közösség heterogenitásával, vagyis azzal, hogy több, egymással párhuzamosan létező irányzat működött a szervezeten belül. Németbarátok és németellenesek, kemény antiszemiták és az üldözötteket mentők, a Horthy-rendszer konzervatív hívei és a népi mozgalom őszinte barátai. Vagyis Závada Pál egyik lehetséges értelmezését adta a Magyar Közösségnek, amely önmagában is megáll, de közel sem adja vissza e szervezet teljes látképét. Závada e rövid jellemzés után a 159–160. oldalakon tér vissza újból a Magyar Közösség történetére, amikor bemutatja Soos Géza, a regénybeli Cser Ambrus, a református ifjúsági mozgalomban is jelentős szerepet játszó külügyi tisztviselő alakját.25 Egy felvidéki táborozást idéz fel, amikor Cser-Soos felfedi Weiner Ottó előtt, hogy ő egy németellenes függetlenségi mozgalomhoz tartozik. Ez a Szentiványi Domokos által vezetett Magyar Függetlenségi Mozgalmat jelenti, de amely mozgalom a Magyar Közösség számos tagjának aktív részvételével működött. Az a kép, ahogyan Závada tábortűzzel köti össze Wiener beavatását, rendkívül találó. Egy 1957-es ügynöki jelentés felidézi Soos Géza alakját, amikor bibliai témájú előadást tartott középiskolások számára: „A gimnázium igazgatója egyik előadás után meg is jegyezte, hogy »Ma talán kevés volt a dogmatikus és annál több a politikus kérdés és azt hiszi, hogy ez így nem helyes.« Az előadó: Dr. Soos Géza szerényen mosolygott és valami olyat válaszolt, hogy a kettő összefügg és a nyolcadikos diákoknak mire az egyetemre kerülnek, már kell egy bizonyos meggyőződéssel rendelkezni.”26 A regényben ekkorra már feltűnik a színen néhány ember, akik a Magyar Közösséggel kapcsolatban állnak. A legfontosabb közülük Flórián Imre, aki Szentiványi Domokossal azonosítható, hiszen a regényben az olvasható, hogy Teleki Pál egyik bizalmasa, 24

A neves színháztörténész és színházigazgató 1936-tól 1938-ig a Magyar Élet című lap felelős szerkesztői tisztét töltötte be. Lásd BORBÁNDI Gyula: A magyar népi mozgalom, Püski, New York, 1983, 277. 25 Soosról személyéről legújabban lásd KISS Réka: Soos Géza, a kiemelkedő ifjúsági vezető és politikus = Reformátusok Budapesten. Tanulmányok a magyar főváros reformátusságáról, I., szerk. Kósa László, Argumentum – ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék, Budapest, 2006, 755–764. E tanulmány egyben tartalmazza a Soos közéleti és teológiai működésére vonatkozó irodalmat is. 26 „Harmath” jelentése a Magyar Közösségről, 1957. VI. 24. ÁBTL 3.1.5. O-14821/1., 28–34.

22

Papp

István:

A

Magyar

Közösség

Závada

regényében

az ún. Kiugrási Iroda tényleges vezetője, az 1947-es per egyik fő vádlottja volt. Az 56. oldalon találkozhatunk először Szent-Lőrinczy Ákossal, akiben Szent-Miklósy Istvánt örökítette meg Závada. Szent-Miklósynak később fontos szerep jutott az egész közösség lebuktatásában. Viszonylag hamar szerepet kap a regényben Geiger Márta, akit Mák Szilvia és Dinnyei Béla Dienes Valériával rokonít.27 Bár számos esetben azzal szembesülünk, hogy Závada a regény egy-egy karakterét több valóságos személyből gyúrta egybe, így nem lehet egy az egyben történő azonosítást elvégezni, ebben az esetben mégis jobban emlékezetet Geiger Márta alakja egy Bodolay Klára nevű gyors- és gépírónőre, aki 1922-ben született, számos tájékoztató anyagot gépelt Szentiványi Domokos számára, és az 1947-es per után a református egyetemes konventnél dolgozott.28 Aligha túlzás kijelenteni, hogy Závada Pál rokonszenvét Magyar Közösség vezetői alakjai közül leginkább a Cser Ambrus névvel szerepeltetett Soos Géza nyerte el. A tábortüzes jeleneten túl még három alkalommal bukkan fel a regény lapjain. Első ízben akkor, amikor Soos 1943-as svájci útjáról esik szó, amikor Ravasz László Visser’t Hofthoz, a nyugat-európai reformátusság és az ökumenikus mozgalom kiemelkedő vezetőjéhez írott levelét vitte (213–217). Závada nagyon pontosan utal a Soos és Ravasz közötti jelentős szemléleti különbségekre. Második alkalommal Soos Géza legkiemelkedőbb tettéről olvashatunk, az Auschwitz-jegyzőkönyv magyarra fordíttatásáról és az üldözöttek mentésében való felhasználásáról (245–248). Az ekkor közvetlen munkatársaként szereplő Weiner Ottóban nem nehéz felfedeznünk Éliás József református lelkipásztor személyét. Ő 1942-től vezette a református egyház Egyetemes Konventjének védnöksége alatt létrejött Jó Pásztor Bizottságot. Závada joggal állította pozitív példaként Cser Ambrus – Soos Géza tevékenységét, részletesen szól a háború utáni sorsáról is (301–313). Úgy vélem, hogy Soos életútját igen hűen térképezte fel Závada, ám egy – kétségkívül jelentős – ellentmondással nem tudott teljes mértékben megbirkózni. A Magyar Közösség regényben megjelenő tagjai, elsősorban Flórián Imre (Szentiványi Domokos) vagy éppen a később kemény és durva antiszemita röplapot szerkesztő Urbán Vince világszemlélete hogyan fért össze Soos Géza zsidómentő tevékenységével? Hiszen Soos maga is hangsúlyozta, hogy a közösség támogatásával végezte ezt a tevékenységét. Ennek az ellentmondásnak a tisztázása további kutatásokat igényel, ha egyáltalán lehetséges erre választ kapnunk a források rendkívül szűkös volta miatt. A Soos Géza iránti rokonszenvnek nyomát sem találjuk a Flórián-Szentiványi által vezetett ellenállási mozgalommal kapcsolatban. Bár abban kétségkívül igaza van Závadának, hogy a kiugrási kísérletet nem tudta levezényelni a Szentiványi által vezetett csoport, ennek ellenére leegyszerűsítő és igaztalan is a róluk adott jellemzés: „Hiszen ez a Flórián ezredes meg az ő függetlenségi frontba tömörült derék bajtársai nemes lelkű ködlovagok sajnos, akik lenyűgöző terveket tudnak ugyan szőni, s ha ki nem is bontják, de készenlétben tartják az ellenállás zászlaját, vagyis a gyakorlatban elkeserítően cse27 MÁK–DINNYEI: I. m., 304. 28 Lásd CSICSERY-RÓNAY–CSERENYEY:

I. m., 37; A Magyar Közösség névsora. A Magyar Közösség szervezkedésben az alant felsorolt nők ellen indult eljárás, ÁBTL 4.1. A-953/1., 263.

23


kély eredményre tudnak csak jutni. Javíthatatlan fantaszták, életüket is föláldozni kész, feddhetetlen jellemek, de hát még a körülöttük nyüzsgő náci spionokat sem veszik észre!” (278–279) Anélkül, hogy Závada találó megállapításainak értékét vitatnám, mégis szeretném felhívni egy fegyveres ellenálló csoportra, amely szorosan kötődött a Magyar Közösséghez. Ez a Mikó Zoltán vezérkari százados által létrehozott Görgey-zászlóalj volt, amely Kiss János altábornagy és társainak november végén történt letartóztatása után folytatta az üldözöttek mentését és később a Börzsöny területén a németek elleni fegyveres harcot is.29 Mikó a Magyar Közösségben belül a katonatiszt közösségi tagok kiképzőcsaládjához tartozott,30 később szovjet hadifogságba esett, és feltehetően a katyn´i vérengzésről való tudomása miatt 1945-ben kivégezték. Az ő sorsa is elég regényes, és árnyalja a Magyar Közösségről meglévő ismereteinket. Závada a Magyar Közösség 1945 utáni történetével jóval hosszabban és alaposabban foglalkozik, mint a háború vége előtti eseményekkel. Néhol szinte már-már a szakirodalom parafrázisával van dolgunk, ami erősíti a mű hitelességét, ám a szöveg néhol túlságosan szárazzá és unalmassá válik. Závada csaknem szó szerint, rövid kihagyásokkal ismertet egy 1946 nyarán megjelent röplapot, melyet a tényeknek megfelelően a Magyar Közösséghez köt. A regényben levélként olvasható röpirat szerzője Urbán Vince újságíró, a címzett pedig a kommunista, de nem mindenben a hivatalos pártálláspontot valló Weiner Jakab. A röplap eredeti szövege megtalálható a Magyar Közösség vizsgálati anyagában, Őszinte magyar szó a zsidósághoz címmel.31 A szöveg 1946. augusztus 1-jén jutott a politikai rendőrség birtokába, és hamar kiderítették, hogy az eszmei szerzőség a Weisshaus Aladár-féle kommunista csoportosulással szoros kapcsolatban álló Mélik Endréhez köthető. A mára már a feledés homályába merült Weisshaus-féle irányzat a Moszkvához kötődő magyar kommunista párttal szemben önálló, a hazai viszonyokat jól ismerő, szocialista mozgalom szervezését tűzte ki célul.32 Weisshaus ugyan zsidó származású volt, de pártjában akadtak olyanok, akik a moszkvai párttal való szembenállást úgy értelmezték, hogy fel kell lépni a mozgalomban lévő zsidó származású vezetők ellen. A politikai rendőrség is ehhez az – önmagát nemzeti kommunistának nevező – csoporthoz kötötte a röplap szerzőségét. Mindez újabb paradoxon az ellentmondásokban amúgy sem szerénykedő Magyar Közösség történetében. Szintén a Magyar Közösség-perrendszerének részét képezte a Pünkösti László vezérkari ezredes és társai ellen folytatott eljárás, amely a nyugati titkosszolgálatok szerepét volt hivatva bizonyítani. Závada Flamm Johanka háború utáni sorsát Pünkösti történetét hűen felhasználva rajzolta meg, ügyesen érzékeltetve, hogyan sétált be a meggondo29

Vö. BENKŐ Zoltán: Mikó Zoltán és a Görgey-zászlóalj = Magyarország 1944. Fejezetek az ellenállás történetéből, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994, 287–295. 30 Varga László műegyetemi tanár 1947. III. 8-i kihallgatási jegyzőkönyve, ÁBTL 3.1.9. V-2000/21. (A Magyar Közösségről: 93–100.) 31 Jelentés az „Őszinte magyar szó a zsidósághoz” című röpcédula tárgyában, 1946. VIII. 6. ÁBTL 3.1.9. (Mélik Endre és a Weisshaus-mozgalom ügye: 67–69.) Közölte UNGVÁRY Krisztián: Két röpirat – Politikai hangulatkeltés Magyarországon 1945–46-ban, 2000, 2002. május, 59–67. 32 Lásd GADANECZ Béla – GADANECZ Éva: A Weisshaus Aladár féle szocialista népmozgalom története (1927–1945), Múltunk 1993/2–3., 68–115; UŐK.: A weisshausisták tevékenysége és üldöztetése 1945 után, Múltunk 1995/3., 3–72.

24

Papp

István:

A

Magyar

Közösség

Závada

regényében

latlan katona az államvédelem által állított csapdába. Ha kezünkbe vesszük a Pünköstiper vizsgálati anyagát,33 amely a népbírósági ítéletét is tartalmazza, kiderül, hogy Závada Pál valami ok folytán nem akarta bemutatni a teljes történetét, vagy esetleg nem ismerte ezt a forrást. Pünköstit ugyanis nem csupán a szánalmas kémkedési ügy miatt végezték ki, hanem azért is, mert 1945. január 7-én Mosonszentjános határában kivégeztetett két munkaszolgálatost, mivel nem adták át a náluk lévő összes pénzt, hanem két ötvenpengőst ledobtak a hóba. Pünkösti az eljárás során az érvényben lévő statáriális rendelkezésre hivatkozott, ám érvelését a népbíróság teljes joggal elutasította. A könyv bőséges terjedelemben foglalkozik a Magyar Közösség háború utáni újjászervezésével (328–345), majd a legfontosabb perrel, amely az egész szervezet élén álló ún. Hetes Bizottság és a katonatisztekből álló Fővezérség ellen folyt (358–380). Számomra kissé meglepő módon Závada igen szűk terjedelemben hivatkozik a per elsőrendű vádlottjának, Donáth Györgynek az utolsó szó jogán elmondott beszédére (364– 366). A forrás alaposabb követése azért lett volna szerencsés, mivel e beszéd hamis legendák alapjává vált, és ennek alapján sokan máig mártírt látnak Donáthban, s ez a Magyar Közösség egészének megítélésére rányomja bélyegét.34 Závada utal rá, hogy az öt órán keresztül elmondott beszédben35 Donáth egyértelműen utalt a Magyar Kommunista Pártra, mint olyan szervezetre, amely a hatalom erőszakos megragadására tör. Az utólag bekövetkezett események teljes mértékben igazolták a szavait. Azonban a per koncepciós volta, bár az egyén tragikumát igazolja, Donáth Györgynek mint politikusnak vállalhatatlan és elfogadhatatlan nézeteit nem teszi semmissé. Ezt az ellentmondást, amely meghatározó volt az egész per egészére nézve, Závada Pá nem tudta érzékeltetni. Miben is áll ennek az ellenmondásnak a lényege? Donáth György – mint a Magyar Élet Pártjának politikusa, 1939-től országgyűlési képviselője, 1943-tól alelnöke – kiválóan alkalmasnak bizonyult annak bizonyítására, hogy a Magyar Közösség egy retrográd, a Horthy-rendszer visszaállítására törekvő, a faji gondolatot vállaló, antiszemita szervezet. Mint eddig láttunk, ezek a sommás állítások nem állják meg a helyüket, csupán a közösség egyik áramlatát jellemezték. Azonban Donáthtot teljes egészében. Szemléletének érzékeltetésére álljon itt néhány példa. 1941-ben, a harmadik zsidótörvény vitájakor, bár nem szólt hozzá, de amikor a zsidóság fogalmának meghatározásáról folyt a szó, így kiáltott be Bródy Ernő képviselő társára utalva: „Rá kell nézni Bródyra, nem kell tudomány.”36 Ezen alpári stílusú megszólalásnál is árulkodóbb, hogy 1939. november 30-i beszédében az alábbi módon értékelte Teleki szereplését a második zsidókérdéssel kapcsolatban: „Hiszen maga a miniszterelnök úr is kijelentette, hogy ő hajlandó lett volna esetleg, ha tisztán rajta múlott vol33

A Budapesti Népbíróság elsőfokú ítélete Pünkösti László ügyében, NB. XVII/1322/1947. ÁBTL 3.1.9. V-2000/68. (Pünkösti Lászlóról: 28–43.) 34 Erre lásd példaként TÖRÖK Bálint: Az akasztófa magasából. 100 éve született Donáth György, Magyar Szemle 2004/9-10., 74–87; CSURKA Dóra: Dr. Donáth György – Az utolsó szó jogán, Valóság 2004/6., 50–55. 35 Ennek szövegét lásd HUSZÁR Tibor: Bibó estéje. Levelek, dokumentumok a népi mozgalomról és a Magyar Közösség peréről, Corvina, Budapest, 2008, 50–162. 36 Idézi GYURGYÁK János: A zsidókérdés Magyarországon, Osiris, Budapest, 2001, 157.

25


na, a zsidókérdésben még erőteljesebb intézkedéseket is megtenni. Akkor nyugodtan megállapíthatjuk, hogy mi a magunk részéről, ha akkor itt ültünk volna a képviselőházban, többé-kevésbé szintén hajlandók lettünk volna radikálisabb törvényhozási rendelkezést is magunkévá tenni ezen a téren.”37 Ezen parlamenti naplókból származó, és még számos hasonló kitétellel bővíthető kijelentések mellett figyelemre méltó, hogy Donáth még per idejére, vagyis 1947-re sem jött tisztába azzal, hogy mennyire elfogadhatatlan nézeteket vall. Most nem is csupán a közjogi érvelésére gondolok, hanem arra, hogy a fajvédelem vádjával szemben az alábbi módon védekezett: „Vannak dolgok, amelyek annyira nyilvánvalók, hogy nem lehet róluk vitatkozni. Például, hogy a teremtésben fajok vannak, ez olyan tény, amelyről vitatkozni – ismétlem – nem lehet. Méltóztassék egymás mellé állítani egy svéd embert, egy négert és egy japánt, és akkor meg méltóztatik látni, hogy vannak-e fajok, vagy nincsenek.” Majd később: „A fajkutatás, a fajbiológia, az antropológia stb. ma már olyan tudományos magaslatot ért el, éppen ezeknek a kérdéseknek kutatása terén, hogy ezek a tudományok úgyszólván minden vitát kizárnak és ezek is bizonyos kategóriákat állítottak fel az európai fajok között.”38 Miért volt fontos Donáth György politikai nézeteivel külön foglalkozni? Ezt a nálam sokkal avatottabb kortárs, Bibó István az alábbi módon fogalmazta meg: „Ez nem jelenti azt, hogy akár azt a módot, ahogyan ennek az ügynek a sovány tényállását fasiszta öszszeesküvéssé dagasztották, akár azt a bánásmódot, melyben a vádlottak a vizsgálat és a per során részesültek, akár azokat az ítéleteket, amelyeket ellenük hoztak és felettük végrehajtottak, a legkisebb mértékben is helyeselném. De Donáth Györgynek ez az utolsó szó jogán elmondott állásfoglalása rendkívüli mértékben közrejátszott abban, hogy a per bíráinak a jó lelkiismeretnek azt a tudatát adja, hogy itt egy súlyosan, és nem csak az ő rendszerük, de az egész magyar nemzet számára veszélyes retrográd állásfoglalású emberrel és csoporttal állanak szemben.”39 Továbbgondolva Bibó véleményét sajnos azt kell mondanunk, hogy Závada éppen arra a finom megkülönböztetésre nem volt képes, amit az előbb olvashattunk. Bár érzékelte a Magyar Közösség egészének szövevényes és kusza történetét, de az eseményeket nem túlságosan ismerő olvasóban az a benyomás maradhat meg, hogy egy olyan csoportot ítéltek el 1947-ben, amely nagyjából-egészében megérdemelte a rá mért csapást. Bibó bár sokkal kevesebb forrást ismerhetett, mint Závada, mégis joggal érzett rá arra, hogy a Donáth-perben helytelen, elfogadhatatlan politikai nézeteket használtak ki egy ugyanolyan helytelen és elfogadhatatlan politikai tett véghezvitelére. A per veszélyessége éppen abban állt, hogy egy, a parlamentáris demokrácia viszonyai között feltehetően marginális ellenzéki szerepre kárhoztatott csoport felhasználásával a diktatórikus hatalomra törő Magyar Kommunista Párt legnagyobb legális politikai ellenfelét, a Független Kisgazdapártot verte szét. Ez sajnos csak nagyon szőrmentén jelenik meg a regény37 A felszólalás szövegét közli HUSZÁR: I. m., 178–179. 38 Mindkét idézet helye Uo., 61. 39 Bibó István levele Arany Bálinthoz a Magyar Közösség

ügyéről, 1978 = Bibó István (1911–1979). Életút dokumentumokban, szerk. Huszár Tibor, 1956-os Intézet – Osiris – Századvég, Budapest, 1995, 693.

26

Papp

István:

A

Magyar

Közösség

Závada

regényében

ben, s a legnagyobb jóakarat mellett is azt kell mondanom, hogy Závada komolyan hibázott, amikor ezt a tényt nem vette figyelembe. Mindezen méltató és kritikus megjegyzések után Lackó Miklós egy tanulmányának segítségével szeretném megvilágítani, hogy miben látom Závada Pál Idegen testünk című regényének erényeit és gyengeségeit. Lackó Illyés Gyula történelemszemléletét elemezve jutott arra a megállapításra, hogy írásaihoz nem lehet történetírói igénnyel közeledni. Ugyanis „Az ő történelmi írásai mindig hitelesek, amikor a paraszti élet múltjáról szólnak, vagy a nép történelmi tudatvilágát mutatják be, ahogyan az a különböző – élettapasztalatokból leszűrt, iskolában tanult, irodalmi, meseszerű – motívumokból összeszövődött; de tárgyszerűen gyakran pontatlanok vagy vitathatók, ha a nemzeti történelem konkrét eseményeit vagy áramlatait ábrázolják. Felfogásának próbaköve nem is itt van, hanem a népről és a nemzetről alkotott eszméiben. A történelmi leírás csak ezeknek az eszméknek a közvetlen támasztékául, mintegy szellemi segítőül szolgál.”40 Ez a hasonlat, ha a paraszti életet és a nép tudatvilága kifejezéseket Závada kedves témáival helyettesítjük, teljes mértékben tükrözi az Idegen testünk értékét a történettudomány nézőpontjából szemlélve.

Borostyánkő út

40 LACKÓ Miklós: A megrendítő rögeszme. Illyés Gyula két háború közötti tanulmányai = UŐ.: Sziget és külvilág. Válogatott tanulmányok, MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1996, 96.

27


Clara Royer BARNA HANGOK: JÓAKARATÚAK1 A Littell-jelenség 2006 nyárutóján Jérôme Garcin, a párizsi értelmiségi berkekben jól ismert szerkesztőújságíró Littell nagy címmel cikket jelentetett meg a baloldali értelmiség hetilapjában, a Nouvel Observateurben,2 melynek nyomán a francia közönség meglepetéssel fedezhette fel, hogy egy „fiatal amerikai” nemcsak 900 oldalas könyvet írt franciául, de ez a mű „Az irodalmi szezon nyitányának mesterműve”. Garcin, akit a regény megjelenését követő vita során azzal vádoltak, hogy végig sem olvasta a könyvet, ilyen, az olvasókat orientáló portrét fest Littellről: „38 éves, ifjonti hévtől kicsattanó, mint a német válogatott ereje teljében levő, győzelemre ítélt csatára. Fehér öltöny, szőke haj, kék szem és bal fülében karika. Csak a whisky és a szivarka oszlatja el a kitűnő sportoló képzetét a párizsi kávézóban, ahová egy italra betért. Tetten érhető ez az atletikus teljesítmény Jonathan Littell első regényében, a Jóakaratúakban is, melyet tétovázás, megállás nélkül négy hónap alatt írt meg, ráadásul egy olyan nyelven, ami nem is az anyanyelve, mégis: tökéletesen bírja.” A Newsweek neves riporterének és a kémregények mesterének, Robert Littellnek a fia érdekes egyvelege a nagyra törő, fiatal irodalmárnak és a már mindent látott férfinak. Pályafutása során számos városban élt, Moszkvától kezdve Isztambulon és Párizson át, míg végül letelepedett Barcelonában; az Action contre la Faim humanitárius szervezet keretében tevékenykedett Boszniában, az Észak-Kaukázusban, Afganisztánban, Kínában és Afrikában, megtapasztalta a háborút Szarajevóban és Mostarban, Groznijban, Kabulban és Ruandában „holttestekben botladozott” – tehát van miről írnia a sajtónak. De van mivel legyezgetni a franciák hiúságát is: 2006-ban már kétszer is folyamodott francia állampolgárságért – melyet azóta megkapott –, és franciául ír, pedig… amerikai. Amerikai, „de”, pontosítja Garcin, a nagy presztízsű párizsi Fénelon gimnáziumban érettségizett. Amikor Garcin azt írja, „Jonathan Littell francia akar lenni”, az tudatalatti (és némileg önelégült) védőbeszéd mellette. De hozzátartozik a teljes képhez, hogy Littell maga is lovat ad az amúgy is népszerű francia Amerika-ellenesség alá: „Az Egyesült Államok elképesztően híján van a bájnak” – mondta Garcinnek. A Gallimard kiadó mesteri marketingkampányát követően a Jóakaratúak hihetetlen példányszámokat produkált (ha olvasottságot esetleg nem is): a könyvet néhány hét alatt elkapkodták, 170 000 példány fogyott egy hónap alatt, és 700 000 a 2007. év végéig. 1

Jonathan LITTELL: Jóakaratúak, ford. Tótfalusi Ágnes, Magvető, Budapest, 2009. (Eredeti francia kiadása: Les Bienveillantes, Gallimard, Paris, 2006.) 2 Jérôme GARCIN: Littell est grand, Le Nouvel Observateur 2006. augusztus 24.

28

Clara

Royer:

Barna

hangok:

Jóakaratúak

Megkapta a Francia Akadémia legjobb regényért járó nagydíját, majd 2006. november 6-án Franciaország legrangosabb irodalmi elismerését, a Goncourt-díjat. Hirtelen mindenhová hívták Littellt; a televíziótól tartózkodott, ám a rádióban hallható, és találkozhatunk vele az Ecole Normale Supérieure-ön szervezett beszélgetésen, s olvasható számos interjúja. Az ember elbűvölő: szerényen és valódi szakmai hozzáértéssel beszél. A perverz mivoltáról gyorsan szárnyra kapó vádaknak ez a legjobb cáfolata.

Egy hóhér emlékiratai A Jóakaratúak egy francia-német egykori SS-tiszt 1970-es években íródott fiktív emlékirata. Neve Max Aue, családapa és egy Észak-Franciaországban működő csipkegyár igazgatója. Littell azért választotta ezt a nevet, mert tetszett neki a hangzása. De a név több dolgot is magában rejt: elég az angol homonimájára, az awe-ra gondolni, mely kifejezi az olvasóban keltett érzéseket, a félelemmel vegyes bámulatot. A szóvégi -e, amely a francia költészetben a nőnemet jelzi, célozhat a narrátor szexuális hajlamaira. Mert Max Aue nem személytelen, kettősségektől mentes lény. Gyermekként német apja magára hagyja francia anyjával, aki aztán újraházasodik Dél-Franciaországba, ahol is a fiúban kényszeres szerelem ébred féltestvére, nővére iránt. Amikor a gyerekeket rajtakapják, hogy nem éppen testvérekhez illő dolgokat művelnek, Maxot elküldik egy bentlakásos iskolába, Németországba. Az eredendő bűn és a kiűzetés a Paradicsomból örökre megpecsételi a személyiségét. A kollégiumban túlélési technikákat fejleszt ki, egy Mandelbrod nevezetű titokzatos és meglehetősen gyomorforgató személyiség védelmét élvezi, hidegsége és pragmatizmusa határozott, kulturális alapozottságú idealizmussal keveredik: Aue zenebolond, tehetséges latinban és görögben, francia-német kétnyelvű, rajong az irodalomért és hajlamos a filozofálásra. Mivel vérfertőző szexuális kapcsolatát megakadályozták, önromboló homoszexuális kapcsolataiban önmagát teszi az elvesztett nővé, a nővérévé. Opportunista lévén belép a Német Nemzetiszocialista Munkáspártba, hogy folytathassa jogi tanulmányait. Littell aprólékosan rekonstruálja azt a bürokratikus rendszert, amelyben Aue szocializálódik és ahol törvény szava az egyetlen. De a náci Németországban a jó németnek utódokat kell nemzenie. Aue szexuális hajlamai majdhogynem lelepleződnek, de Thomas barátjának segítségével, aki szintén jogász, és a regény során háromszor menti meg a főhőst, be tud lépni az SD-be (Sicherheitsdienst), amely az RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) egyik szerve. Thomas egyre magasabbra jut a pártban, nem így Aue, aki megfogadja barátja tanácsát, és részt vesz az oroszországi hadjáratban. A borzalmas jelenetek egymást követik: a katonák megőrülnek, szakadatlan a zsidók mészárlása, Auénak hasmenése van és hány. A tömegmészárlások közé egy-egy groteszk anekdota van csúsztatva, melyek egy-egy megölt zsidó történetét teszik megismerhetővé. Az idegösszeroppanás szélén álló Auét elküldik pihenni a Krím-félszigetre. Az elbeszélés ritmizálja az előléptetéseket, Aue találkozásait a Birodalom vezetőivel, oroszországi útját, a sztálingrádi csatába, majd Franciaországba, ahová lábadozni küldik, 29


majd onnan Magyarországra, tovább a lengyelországi haláltáborokba és Hitler bunkerébe. Amikor Aue titokban visszatér Franciaországba, hogy megkeresse anyját és mostohaapját, a történet horrorból rémálomba csap át: a hézagos narráció visszaadja a neurotikus és amnéziás Aue tudatállapotát, amellyel (nevelő)szüleinek kegyetlen meggyilkolását érzékeli. Berlinbe visszatérve egyre inkább belesüpped az őrületbe, mivel két, groteszk módon mindenütt jelenlevő rendőr állandóan zaklatja, és szüleinek meggyilkolásával vádolja. A regény végén Aue Hitler bunkerében kap még egy kitüntetést; majd megöli Thomast és elmenekül Franciaországba.

Rosszakaratú francia értelmiségiek? Franciaországban a fogadtatás közel sem egyöntetűen lelkes: óriási vita alakult ki a Jóakaratúak megjelenése után egyetemi oktatók, gondolkodók és újságírók között. Kétségkívül Claude Lanzmann hozzászólása3 a leginkább figyelemre méltó, mivel Littell őt, illetve Shoah (1985) című filmjét nevezte meg egyik legfőbb inspirációs forrásaként. Ez a 9 és fél órás dokumentumfilm megpróbált középutat kreálni a látható és a kimondhatatlan között. Lanzmann elismerte Littell munkájának kiválóságát ami a tényszerűséget illeti, melyben más is aligha találhatna kivetni valót. Littell öt évig gyűjtött anyagot, kutatott Ukrajnában, a Kaukázusban, Lengyelországban és Oroszországban levéltárakban, és talált ihletre Hannah Arendt, Christopher Browning, Götz Aly, Dietrich Pohl, Suzanne Heim, Ian Kershaw, Franz Neumann és Raul Hilberg munkáiban; ez utóbbiról így nyilatkozott: „Ez a szerző megkerülhetetlen a soát kutatva. Ő volt az első, aki megfogalmazta, aki egyedi, szinte strukturalista szemléletmóddal közelítette meg a soát, és bemutatta, hogyan volt a német bürokrácia teljes értékű cselekvője az eseményeknek.” (Libération 2007. augusztus 7.) Lanzmann filmje és az 1989-ben megtalált, a nácik által felakasztott, hóban fekvő Zoja Kozmogyemjanszkaja orosz partizánlányról készült fekete-fehér fotó indította Littellt a népirtó közigazgatásról szóló mű megírására. Nem, nem történeti tévedéseket vetettek Littell szemére. A francia Amerika-ellenes értelmiség volt elsősorban kritikus. Mások – többé-kevésbé éles – kritikái három területet érintettek: az esztétikát, az interpretációt és az etikát. És az a tény sem szólt mellette, hogy Littell egy nagy kémregényíró fia. Először is nem tudtak mit kezdeni a merev, anglicizmusokkal bőven tarkított, Proust előtti regényeket idéző stílussal. Littell nem jött zavarba ettől, hanem, Flaubert-re hivatkozva igenis helyénvalónak találta az anglicizmusok használatát: „Van Albert Thibaudet-nak egy rendkívüli munkája, amelyben kimutatja, hogy milyen nagy befolyással volt a Bovaryné alkotójának irodalmi nyelvezetére a normand tájnyelv. Kezdetben ezt hibaként értékelték, de utána már Flaubert-re jellemző sajátos szépségnek.” (Le Monde 2006. január 16.) Összességében itt két különböző nyelvszemlélet örökös szembenállásáról van szó, vagyis a nyelv mint klasszikus, állapotszerű, illetve mint állandóan 3

Claude Lanzmann juge les „Bienveillantes”, Le Nouvel Observateur 2006. szeptember 21.

30

Clara

Royer:

Barna

hangok:

Jóakaratúak

fejlődő, alakuló organizmusként való felfogása ütközik. Felemlítik még a kollázsszerű irodalmi technika túl gyakori használatát is.4 De leginkább Max Aue személyisége zavaró. Túl különleges – értelmiségi, vérfertőző –, mégis túl sok náci-klisével teleaggatott személy: a homoszexualitás, a zenerajongás és az intellektualitás Vercors A tenger csendje című műve óta közhellyé vált. Összetett személysége ellentmondásosnak tűnik Christopher Browning „hétköznapi gyilkosokról” szóló műve5 alapján, holott ezt a könyvet Littell egyik fő inspirációs forrásaként jelölte meg. De legfőképp túl beszédes, márpedig – Claude Lanzmann szerint – egy hóhér nem szószátyárkodik: „ezernyi fortélyt kellett kieszelnem, hogy a nácikból szavakat húzzak ki, és képeket kapjak el róluk. Pénzt ajánlottam nekik, hogy hajlandók legyenek találkozni velem, rejtett kamerával készítettem róluk filmet, hatalmas kockázatot vállalva ezzel” – írja Lanzmann a Shoah készüléséről. A visszatekintő elbeszélés szóáradata és 900 oldalas hossza – talán jogosan – valószerűtlennek hat. Olvasója mégis történeti tévedéseket keres a könyvben, hogy így kapja rajta az interpretáció hibáját. Édouard Husson francia történész, egy a Littell-jelenséget leleplező könyv társszerzője6 felrótta az írónak a zsidó népirtáshoz vezető döntések folyamatának leírását. Husson hiteltelennek tartotta, hogy egy olyan szürke eminenciás, mint Aue protektora, Mandelbrod indítsa el a soát. Antoine Vitkine író úgy gondolta, hogy „Littell a klasszikus elmélettel dolgozott, miszerint a nácik nem is hittek a mítoszaikban”,7 és ezzel csatlakozik a funkcionalista elmélethez, amikor Littell úgy véli, hogy a soá egy bürokratikus gépezet terméke volt. Ezek ellenére Littell azt állítja, hogy elsősorban Ian Kershaw műveire támaszkodott, melyek a népirtással kapcsolatos két iskola, a strukturalista és az intencionalista elméleteit egyesítik.8 Ennél szórakoztatóbb, amikor Max Auét Forrest Gumphoz hasonlítják, akinek életútját mindig fontos személyekkel való találkozások pettyezik, mint Robert Brasillach és Ernst Jünger író, Hans Frank, Lengyelország főkormányzója, D. Walther Bierkamp, Otto Ohlendorf Einsatzgruppeparancsnokok, Rudolf Höß, az auschwitzi tábor parancsnoka, Eichmann, Himmler, Mengele és végül: Hitler. Igaz, hogy Littell nem tartózkodik a name-dropping hiperbolikus használatától – de ez az irodalmi dagályosság nem öncélú. Az etikai megfontolások váltották ki a legnagyobb felháborodást. Littell a narrátor és a szerző örökös összemosásának áldozata, vagyis azzal vádolják, hogy úgy gondolkodik, ahogy az általa teremtett személy: „Ha tehát úgy kívánjuk megítélni a német háborús cselekedeteket mint bűntetteket, akkor egész Németországot kell számon kérni.”9 Edouard Husson és a filozófus Michel Terestchenko a narrátor borzalmak4

Guy Konopnicki a Marianne 2006. november 11-i; Sylvain Bourmeau a Les Inrockuptibles 2006. augusztus 22-i számában. 5 Vö. Christopher BROWNING: Ordinary Men. Reserve Police Battalion 101 and the Final Solution in Poland, Harper& Collins, New York, 1992. 6 Édouard HUSSON – Michel TERESTCHENKO: Les Complaisantes. Jonathan Littell et l’écriture du mal, François-Xavier de Guibert, Paris, 2007. 7 Antoine VITKINE – Josselin BORDAT: Un nazi bien trop subtil, Libération 2006. november 9. 8 Vö. Ian KERSHAW: The Nazi Dictatorship. Problems and Perspectives of Interpretation, Edward Arnold, Londres, 1985. 9 Les Bienveillantes, 545.

31


ban és obszcenitásokban való dagonyázását sokallta. Lanzmann szintúgy: túlzottnak tartotta Max Aue „hányingereit, hányásait, eposzi hasmenéseit, szexuális perverzióit és metafizikai reflexióit”, melyeket a szereplő-narrátor olyan erőteljes, „tolakodó pszichológiával” érzékeltet, hogy szinte kukkolóvá teszi az olvasót. Pierre-Emmanuel Dauzat esszéista és fordító is megbotránkozott a leskelődés olvasóra erőszakolásán és a „hóhér és áldozata emberi mivoltának közösségén való álságos és obszcén okoskodásán”.10 Ezek ellenére néhányan védelmükbe vették Littellt. Jorge Semprun, A nagy utazás írója kifejezte csodálatát; Pierre Nora történész, a „lieux de mémoire”11 fogalom bevezetője szerzőtársa lett Littellnek egy többszerzős tanulmányban.12 Ebben az esetben nemcsak a francia entellektüelek kizárólagosságra törekvéséről és a tudós soá-diskurzusra különösen kényes, szűk körének féltékenykedéséről van szó. Littell könyve egyazon versenypályára állítja a nemlétező hóhér és az áldozatok emlékezetét. Más országokban is hasonló zavart okozott a mű: Angliában Donald Morrison, a pekingi Tsinghua Egyetem tanára – kissé túlozva – „a francia kultúra haláláról” beszélt a Financial Timesban. Hasonló volt a helyzet Németországban, ahol 2008 márciusában látott napvilágot a könyv a Berlin Verlagnál, Die Wohlgesinnten címen. A művet itt is vegyes érzelmekkel fogadták: „Elgondolkodtató, milyen rögeszméik vannak a franciáknak a nácizmussal kapcsolatban”, vélte Peter Schöttler, a Jelenkori Történeti Intézet (IHTP-CNRS) történésze.13 A sajtó elítélte a regény „giccses” írásmódját – és ez a jelző elég sértő, mivel a náci esztétika sajátja is egyúttal.

Littell, Arendt: a gonosz banalitása vagy az emlékezetek konkurenciája? Max Aue szociopata? Allergiás az anyatejre, gyűlöli az édesanyját, mert hozzáment egy idegenhez, majd elválasztotta nővérétől. De hogy anyagyilkosságot követett-e el, az rejtély marad, mivel Aue amnéziás lesz. Márpedig elméje a sztálingrádi fejsérülést követően bomlik meg igazán, és ezután történik a gyilkosság. Thomas személye, aki Max egy pragmatikusabb alteregója, jelenti a viszonyítási pontot Max őrületének súlyosságában. Aue a Berlint elfoglaló szovjetek előli menekülése során öli meg őt, ugyanúgy, ahogy Bardamunek Céline Utazás az éjszaka mélyére című regényében, neki is idegeire megy a háború, hallucinációktól szenved, és Bardamunek is elpusztul alteregója, Robinson. A másik én halála kétértelmű utalás: egyrészről kitűnő alkalom, hogy Aue bebizonyítsa saját idealizmusa győzedelmét barátja pragmatizmusa felett, másrészről a legpragmatikusabb mód a Franciaországba való menekülésre. 10 Pierre-Emmanuel DAUZAT: Holocaustes ordinaire. Histoires d’usurpation, Bayard, Paris, 2007. 11 A terminust rendszerint az emlékezet helyei fordulattal adják vissza magyarul, vagy meghagyják

a francia kifejezést, hogy jelentésrétegei ne vesszenek el. (A Ford.) 12 Jonathan LITTELL – Richard MILLET – Pierre NORA – Florence MERCIER-LECA – Georges NIVAT – Daniel BOUGNOUX: Les Bienveillantes de Jonathan Littell, Le Débat 144. (2007. március–április). 13 Idézi Lorraine ROSSIGNOL: „Les Bienveillantes” malmenées, Le Monde 2009. április 3.

32

Clara

Royer:

Barna

hangok:

Jóakaratúak

Mégis, Littell Hannah Arendt a gonosz banalitásáról szóló elméletére céloz a regény egyik, Eichmannra vonatkozó passzusában, ahogy egyik interjújában is: „a gonosz kategóriája okozat, nem pedig ok. Nem léteznek eredendően rossz emberek […] Ami igaz az egyén gonoszságára, még inkább igaz a közösség gonoszságára; amikor a hóhér csupa olyan emberrel van körülvéve, akik azt jelzik neki, hogy amit tesz, az jó. […] Milgram híres kísérlete, ahol azt kérte az emberektől, hogy nyomják meg a gombot, ami fájdalmat okoz a másiknak, világosan bebizonyította, hogy mindenki képes a gonoszságra egy bizonyos kontextusban.”14 Littell hangsúlyozta Aue szerepét, mint tükörét, amely bemutat mindenféle nácit,15 így mutatja be az olvasóknak Eichmannt, Speert, a fiktív, hidakra specializálódott Wehrmacht-mérnök, Osnabrugge figuráját, akinek minden híd lerombolásakor az az érzése, hogy „egy gyermeket gyilkol meg”: „Már százszámra repítettem levegőbe. Borzalmas. A feleségem boldog, mert előléptetnek […] De nekem meghasad a szívem.”16 A helyzet iróniája, amint Annick Jauer megjegyezte, tükrözi az író reflexióját a náci kitérő abszolútum-kereséséről – amely egyúttal az emberiség közös keresése is.17 Littell tehát hisz a hóhér és az áldozat szerepének felcserélhetőségében, ezért adta saját születési dátumát a főszereplőnek (október 10.), és ki is mondatja vele, hogy sok soá-„témájú” művet olvasott. És pont ezzel védekezik Aue is visszaemlékezéseiben: mindenki hóhérrá válhat, a körülményektől függően. Littell számára a soá nem kizárólag a zsidóságot érintő téma: „A nácizmus az emberi természetben rejlő lehetőség, mindenkit érint. Nagyon furcsának találom, hogy ez a gondolat, amely korábban nagyon egyértelmű volt, ennyire kikopjon a közbeszédből. Görcsössé tette a németeket és a zsidókat is. Pedig nemcsak a németek állnak az egyik oldalon, hanem minden európai. És nemcsak a zsidók állnak a másik oldalon, hanem minden más kiirtásra ítélt csoport.”18 Művét kegyetlen „morális mesének” szánta, ahogy Aue mondja a prológusban. A műben Littell tulajdonképpen a gonoszságról elmélkedik, és nem szükségszerűen ad rá választ – és ebben mutatkozik meg igazán a regény iróniája. Nem véletlen, ha a Jóakaratúak cím Aiszkhülosz Oreszteiájára utal, melyben a bosszú istennőiből, az Erünniszekből békés Eumeniszek lesznek, ami ironikus eufemizmus és antifrázis egyszerre. Az intertextualitás – az eltűnt apa, újraházasodott, meggyilkolt anya és mostohaapa és az Auét állandóan követő két rendőr – a tragikus regiszter ironikus kezelése. Ez az, ami miatt Annick Jauer úgy véli, Mandelbrod fiktív alakja a Történelem és fordulópontjai allegóriája, annál is inkább, mert Mandelbrod a regény végén átáll az ellenség oldalára. A regény keltette etikai kérdések megoldhatatlanok: hogy az irodalomnak szem előtt kell-e tartania etikai szempontokat, folyamatosan napirenden lévő kérdés, és az iroda14 15

Jonathan LITTELL: Le phénomène Littell, Guy Duplat interjúja, La Libre Belgique 2006. szeptember 28. Lásd Daniel COHN-BENDIT – Jonathan LITTELL: „Les Bienveillantes”, l’Allemagne et sa mémoire. Propos recueillis à Berlin par Pierre Bocev et Cécile de Corbière, Le Figaro 2008. március 3. 16 Les Bienveillantes, 631. 17 Annick JAUER: Ironie et génocide dans Les Bienveillantes de Jonathan Littell, www.fabula.org/colloques/ document982.php. 18 Idézi Jauer, Uo.

33


lom úgy válaszolja meg, ahogy neki tetszik. Nem háborította-e fel a közönséget megjelenésekor Nabokov Lolitája, míg ma megvető mosollyal fogadják azt, aki azon puffog: a pedofil narrátor meséli el történetét. Littell hóhérja nem volt előzmények nélküli Franciaországban, gondoljunk csak Robert Merle Mesterségem a halál (1952) című regényére, amelyet felháborítónak tartottak megjelenésekor, vagy a közelmúltban megjelent Jean Hatzfeld-műre, A bozótvágó kések évszakára, amely szintén egyetemes példázat szándékozott lenni. És legalábbis hangsúlyozni lehet a szerzőnek a társadalmi emlékezetmunkáról feltett kérdését.

Littell a „jövendő könyv” és a giccs esztétikája között Nem véletlen, hogy a könyv nem hivalkodik bibliográfiájával: helyesebben érthető egy mű mondanivalója, ha irodalmi interpretációként szemléljük. Annick Jauer ezt teszi, amikor felhívja a figyelmet Littell Maurice Blanchot-utalásaira, melyek felbukkannak a regény közepén Max Aue szavaiban. Blanchot a „lehetetlen elbeszélés”, egy olyan mű teoretikusa, amely „megőrzi a rejtélyesség ironikus jellegét, és nem fedi fel magát, csupán az általa feltett kérdések révén”,19 közel jár a littelli írás forrásának kérdéseihez: „A könyv: kísérletezés. Az író kérdéseket tesz fel, és sötétben próbál előre haladni.”20 A regény giccses voltán sokan felháborodtak. Erről Littell így nyilatkozott: „Igen, a nácizmus a leggiccsesebb politikatörténeti jelenség. Kövér, bajszos polgárok, akik halálfejes lovaglónadrágba öltöznek, és fáklyával vonulnak fel – ez a giccs definíciója.”21 Ugyanez a giccs-írás tapasztalható Günter Grass A bádogdobjában – Oskar egész kispolgári családjának élete giccs, egészen a szülők groteszk haláláig (az apának a pártjelvény akad a torkán). A bádogdobban is megtalálható az emberi szenny motívuma, azonban több jelentéstartalommal, amikor a kristályéjszaka után Oskar megtalálja kedvenc játékboltját lerombolva és bepiszkítva. Littell az elfojtott homoszexuális ösztönöket is a nácizmus szimbólumaként összegzi: „Attól, hogy a történészek nem találnak írásos bizonyítékokat a gyilkosok szexuális hajlamaira vonatkozóan, nem jelenti, hogy nem léteztek. És pontosan tudjuk, hogy létezett ilyesmi a nácizmusban. […] A háború izgató. Nem csak a szadisták és az elmebetegek vesztik el az eszüket, amikor mindenki elveszti körülöttük.” A mű rengeteg zenei hivatkozása is az ironikus kétértelműséget táplálja, ami teljességre való törekvésre utal – de ez már lerágott csont. Lássunk-e benne olyasmit, mint Goethe alakja a A bádogdob lapjain vagy Kertész Imre életművében, melynek segítségével az író leleplezi a klasszikus európai eszmerendszert, amelyet tönkretett a totalitarizmus?

19 Les Bienveillantes, 431. 20 Interview de Jonathan Littell par Samuel Blumenfeld, 21 COHN-BENDIT–LITTELL: I. m.

Le Monde des Livres 2006. november 16.

34

Clara

Royer:

Barna

hangok:

Jóakaratúak

Tragédia katarzis nélkül? Már csak azt kell megtudnunk, hatásos-e a morális mese, a tragédia beteljesíti-e Arisztotelész szerinti hivatását, a katarzist. Ami engem illet, amint megjelent a Jóakaratúak, elolvastam. Először megigézett, hányingerrel küszködtem a mű első, mesteri oldalait olvasva. Majd bizonyos részei untattak, például szívesen átlapoztam volna a 10. században zsidó vallásra áttért hegyi népekről szóló, mintegy száz oldalra rúgó leírást. Olykor értetlenkedtem, hogy az abszurditás miért oly sótlan, ahogy erről az új, puhafedelű és egyúttal átdolgozott kiadás is tanúskodik. A regény egyetlen tényleg komikus mozzanata, amikor Aue megcsavarja Hitler orrát a bunkerben, ahol kitüntetést vesz át az utolsó napokban – ezt a részt átírta a szerző: az új kiadásban már megharapja Hitler orrát. Ez egy Batman–Pingvin parafrázis? Az első verzió comic reliefjének helye van, kiérdemelte az olvasó annyi borzalom után. Az új változat viszont az abszurdum újabb bizonyítéka lenne, s ezt Littell jól bele is vési az olvasó fejébe. Néha hiányzik a finomság, amit annyira élvezünk, amikor Günter Grasst olvassuk. Littell állítja, hogy nem horror-regényt akart írni. Szórakoztatja az olvasót a zenéről, irodalomról folyó beszélgetésekkel, az éttermi jelenetekkel, a történelmi személyekkel való találkozásokkal. Fontosságot tulajdonít a földnek, a napnak és a fáknak. A regény lélegzik. De a befogadóban nem ezek a hétköznapi momentumok ragadnak meg, hanem Aue vérfertőző fantáziái, az Ukrajnában felakasztott nők képei. Az is frusztráló, amikor Aue ismert helyeken jár: például Budapesten, amikor megérkezik az Astoriába, vagy amikor didaktikus előadást tart a magyar zsidók helyzetéről, akik élettelen báboknak hatnak csupán. Egy barátom kérdezte, hogy jó ajándék lesz-e a könyv édesanyja születésnapjára. Mondtam, hogy nem. Littell könyve nem ajándék. Ritka, hogy az ember ilyen nagy megkönnyebbüléssel fejez be egy művet. Ez a regény nem vonzó, és az is bizonyos, hogy nem mestermű, de az ember nem feltétlenül sajnálja, hogy elolvasta, még akkor sem, ha reméli, sosem kell újra kinyitnia. És ha elfogadjuk Littell tézisét, miszerint a hóhér mindanynyiunkban benne lakozik, az olvasás során összerakosgathatjuk feltett kérdéseinket. Littell igazi író. Teljes szabadságot is ad műve értelmezésére. A hóhérok nem beszélnek. De az áldozatok sem. Legalábbis nem úgy, ahogy várnánk. Máshogy beszélnek, úgy, ahogy Kertész és Paul Celan. Kell-e sajnálni, hogy Littell nem alkotott saját nyelvet, az SS-bürokráciáétól különbözőt? A semleges forma, a merev stílus a legjobb választás volt, hogy megírja a ki nem mondottat és a kimondhatatlant? Littell megelégszik azzal, hogy hagyja, olvasója sodródjon a barna – legyen az ing vagy ürülék – tengerben, és vonja le saját következtetéseit.

(Bartis Bori fordítása)

35


Rodostó

36

Kommentár • 2009|3 – Esszé

Lukácsi Tamás ÉRVEK A SZAVAZÁS ÖNKÉNTESSÉGE MELLETT „Ilyen nagy dolog a Szabadság?…” Márai Sándor: Mennyből az angyal

A választási rendszer reformja (kisebb parlament, listás és egyéni választókerületi mandátumok arányának újraelosztása stb.) népszerű téma a pártok körében, talán azért, mert az állam- és kormányzati forma érintése nélkül, pusztán a választási matematika segítségével átrajzolható vele a politikai élet térképe, megváltoztatható a pártrendszer és a kormányzati forma közötti egyensúly. Két egymást váltó nagy párt vetélkedését szeretnénk? Egyfordulós, többségi, egyéni választókerületi rendszerre van szükség. Legyen minél sokszínűbb a parlament? Bejutási küszöb nélküli, arányos listás választást érdemes bevezetni. Szükségtelen is bővebben fejtegetni, hogy jelenleg miért nincs esély kompromisszumra e téren. A magyar választási jognak van azonban egy olyan fogyatékossága, amely egy egyszerű technikai szabállyal kiküszöbölhető lenne; van egy olyan kötöttség benne, amelynek eltörlésével liberálisabb – és morálisabb – keretek között dönthetnénk az ország ügyeiről. Ezt a megoldást szeretném felvázolni, előbb azonban egy fogalmat kell tisztázni. Ha azt halljuk, hogy idiótának neveznek valakit, nem feltétlenül arra gondolunk, hogy éppen az antik görög politikai gondolkodás egyik kategóriájába sorolták be az illetőt. Pedig az „idióta” szó az ógörög idioszból ered, melynek eredeti jelentése: ’sajátos, egyéni, személyes’. Használták még ezt a szót különféle formáiban a magánvagyon, a magánérdek vagy a magánügy jelölésére is. Az idioszból képzett főnév, az idiótész az egyént mint magánembert jelöli a közösséggel vagy az állammal szemben. Az idiótész azonban – az újkori jelentéséhez hasonlóan – negatív árnyalatokat ölthet, és használták ’laikus’ vagy ’kontár’ értelemben is, Plutarkhosz pedig a „tudatlan tömeg” összefüggésben írja le. A közösséggel szemben meghatározott magánemberi minőség eme kedvezőtlen megítélése az antik polisz elméletéből következik. A polgári jogállás – vallási és gyakorlati okokból – az életet magát jelentette; ezért is volt a száműzetés hasonló súlyú a halálbüntetéshez. Aki viszont polgár volt, azt súlyos kötelezettségek terhelték a politikai közösséggel szemben. Emiatt a közügyek elhanyagolása olyan rossz hírbe hozta a polgárt, mint bármely más nyilvánvaló erkölcsi hiba, és végsősoron jogállásának elvesztéséhez vezetett: „Az állam nem engedte, hogy a férfi közönyös legyen az állam érdekei iránt; a bölcsésznek, a tudomány emberének nem állott jogában, hogy csak magának éljen. Kötelessége volt, hogy szavazzon a gyűléseken, hogy annak idejében tisztviselő legyen. … Arra, aki a pártokon kívül akart maradni és ma37


gát nyugodtnak akarta mutatni, a törvény szigorú büntetést szabott, ti. a polgári jog elvesztését.”1 A továbbiakban az idiótész kifejezést ebben az értelemben használom, azokra a polgárokra, akik közéleti jogaikkal nem élnek; akiknek van választójoguk, de nem mennek el szavazni. Megítélésem szerint éppen e téren, a jognak az idiótészekhez való viszonyulásában lelhetünk rá a magyar választási rendszer rejtett hibájára. Legújabb kori történelmünk egyik nemzeti traumája a 2004. december 5-i népszavazás. Világosan kell látni azonban, hogy a döntést nem azok hozták, akik nemmel szavaztak a határon túli magyarok kettős állampolgárságára, hanem azok, akik nem szavaztak. A mintegy nyolcmillió választópolgárból hárommillió tartotta elég fontosnak a kérdést ahhoz, hogy elfáradjon a szavazófülkékig. És bár „nem” választ csak az összes választójogosult 17,75%-a adott, az eredmény tekintetében ők a győztesek, hála annak az ötmilliónak (és az ő magatartásukat jutalmazó választási rendszernek), akik sem igent, sem nemet nem mondtak, hanem – paradox módon – éppenséggel ki akartak maradni a döntésből. Vagyis megállapítható, hogy e történelmi súlyú ügy kimenetele az antik értelemben vett idiótészeken múlott. A hiba tehát abban rejlik, hogy választási rendszerünk valamilyen formában jutalmazza a választástól távolmaradókat és nem teszi számukra lehetővé a következmények nélküli távolmaradást. Márpedig az idiótészek nem csak 2004-ben nyomták rá bélyegüket a döntésre, hanem minden szavazásnál jelen vannak – láthatatlanul és akaratuk ellenére. Ők azok, akik miatt meg kell ismételni – mindannyiunk adójából! – oly sok egyéni választókerületi fordulót. Ők azok, akik miatt még az igen szavazatok 80%-os győzelme esetén is szemrebbenés nélkül lehet arra hivatkozni, hogy az abszolút többség nem mondott igent. (Valóban, a 2008. márciusi népszavazáson „igen” választ csak a választójogosultak 41-42%-a adott.) És ők azok, akik miatt a NATO-hoz vagy az EU-hoz való csatlakozásunk esetében is lehet azzal érvelni, hogy még ezek a nemzeti konszenzust élvezőnek hitt ügyek is csak a kisebbség támogatását élvezik (a választójogosultak 41,5% és 38%-áét). Ráadásul van az idiótészeknek egy rejtett kategóriája; kérdés, hogy ők hány választást döntöttek már el vagy fognak még eldönteni. Azokra gondolok, akiknek eszük ágában sincsen szavazni, a közélet iránt egyáltalán nem érdeklődnek, maguktól soha nem jelennének meg az urnáknál, és megjelenésük oka kizárólag valamiféle „mozgósító kampány”, amely gépjárművekkel és gasztronómiai kísértésekkel dolgozik. Értetlenül és szomorúan állunk e látkép előtt. Egy olyan országban, ahol fél évszázada a függetlenségért és a politikai szabadságért – miniszterelnöktől az utcagyerekig – oly sokan adták életüket, a mai választójogosultak többsége, miután a függetlenség az ölébe hullott, ennyire nem becsüli meg a politikai szabadságot. Nem kívánom ezt a jelenséget tovább elemezni, de annyi talán még kijelenthető, hogy a problémának többek között van morális oldala is. Hatalmas hiba (és ráadásul minden bi1

Fustel de COULANGES: Az ókori község, ford. Bartal Antal, MTA, Budapest, 1883, 340 (hasonmás kiadása: Az antik városállam. Tanulmány a görög és római vallásról, jogról és intézményekről, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2003).

38

Lukácsi

Tamás:

Érvelés

a

szavazás

önkéntessége

mellett

zonnyal alkotmányellenes) lenne azonban moralizáló jellegű kényszerítő eszközökkel fellépni ellene.2 Ha hajlandóak vagyunk a római jogászok szemléletmódjából tanulni – akik utolérhetetlenek voltak abban, hogy erkölcsileg kifogásolható vadhajtásokat semleges, technikai szabályokkal nyesegessenek –, akkor a következő megoldást érdemes megfontolni. Néhány nyugat-európai országban – például Belgiumban, Luxemburgban, Liechtensteinben vagy Vorarlberg osztrák tartományban – létezik egy szabály, amelynek célja az idiótészi magatartás következményeinek elhárítása. Ezt nevezik kötelező szavazásnak (vote obligatoire), bár az elnevezés teljesen félrevezető, hiszen – hamarosan kifejtem, hogy miért – valójában ez a rendszer garantálja a szavazás önkéntes jellegét. A szabály lényege, hogy a választójogosultak körébe csak az tartozik bele, és a részvételi arány szempontjából csak azt kell figyelembe venni, aki önként kéri felvételét a választói nyilvántartásba. Az ily módon regisztrált választójogosultak számára viszont már kötelező a szavazás, melynek elmulasztása szankciókat von maga után. A büntetések bajnoka kétségkívül Luxemburg, ahol a visszaeső hiányzókra 500-tól 1000 euróig terjedő csekk vár. Belgiumban a következőképpen működik a gyakorlatban e rendszer. A választások előtt a helyi önkormányzat értesítést küld ki, amelyben elmagyarázza a szavazás menetét és azt, hogy a névjegyzékbe történő felvétel után a részvétel kötelező. A regisztráció érdekében egy űrlapot kell kitölteni és visszaküldeni a hivatalnak. A választási értesítőt postafordultával küldik ki azoknak, akik regisztráltatták magukat és ily módon választójogosulttá váltak. A szavazás és az urnák lezárása után a távol maradó választójogosultak listáját a rendőrségi törvényszéknek továbbítják, az esetleges igazolási kérelmekkel együtt. Első mulasztás esetén 25-től 50 euróig terjedő, visszaesés esetén 50-től 125 euróig terjedő büntetésre lehet számítani. Aki 15 év alatt legalább négyszer elmulasztja a szavazást, azt tíz évre törölhetik a névjegyzékből, és ezen időszak alatt közhivatalt sem vállalhat.3 A választási részvétel Belgiumban általában 90% körül alakul.4 E vázlatos ismertetés után térjünk vissza arra, hogy miért lenne helyesebb az „önkéntes szavazás” elnevezés. Mint a 2004. évi népszavazás esetében is láttuk, a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról végsősoron, az eredmény felől vizsgálva a dolgot, azok döntöttek, akiknek az volt az álláspontjuk, hogy nem akarnak dönteni. Tehát a jelenlegi magyar rendszer kötelező jellegű, mert akik szabadulni akarnak a döntési helyzetből, azok nem tehetik meg: a választási rendszer csapdájában vannak, hiszen mindenképpen befolyásolják a végeredményt, és távolmaradásuk szinte minden esetben jogi vagy politikai következményekkel jár. (Akár azért, mert a részvételi arány és a kérdésfeltevés együttes következménye az, hogy az ő „álláspontjuk” győzedelmeskedik, akár azért, mert hallgatásukat később politikai értelemben ki lehet használni.) Az önkéntes szavazás bevezetése mellett az szólna, hogy technikai szabályról van ugyan szó, de a ratio legis az egyéni és a közösségi morál egyik fogyatékossága. Egy ügyes jogtechni2 3

Például bármiféle értékítéleten alapuló cenzus, „magyarságvizsga” stb. bevezetésével. Természetesen igazolási kérelemre van lehetőség, és a betegek, mozgássérültek számára speciális rendelkezések könnyítik meg a szavazást. 4 Kérdés, hogy ebben mekkora szerepe van a szankciók nevelő erejének, és mekkora a polgárok öntudatának.

39


kai húzással el lehetne érni olyan célokat, melyeket puszta moralizálással nem lehet megvalósítani. Ki lehetne kényszeríteni, hogy aki a szavát adta arra, hogy részese lesz a politikai közösség következő nagy döntésének, az be is tartsa az ígéretét. Továbbá biztosítani lehetne, hogy az egész közösség sorsát befolyásoló ügyben a választ olyanok adják meg, akik hajlandók egyáltalán választ adni, vagyis akik készek legalább ennyi felelősséget vállalni a közösség iránt. Eközben viszont az állam semleges marad: nem akar senkit kizárni a választójogosultak köréből valamiféle – akár kisebbségi, akár többségi – értékrend alapján, hanem csak azt teszi lehetővé, hogy aki önmagát ki akarja zárni, az ténylegesen és további következmények nélkül kiléphessen a döntési helyzetből. Kifogástalan argumentum a maiori ad minuson alapul: akit képesnek tartanak arra, hogy politikai ügyekben döntsön, azt annak eldöntésére is képesnek tartják, hogy akar-e dönteni. Gyakorlati előnye még, hogy visszaszoríthatók vele a választás napján induló „mozgósító kampányok”, hiszen csak azt lehet az urnákhoz vinni, aki már hónapokkal előtte gondosan regisztrálta magát;5 a meggondolatlan regisztrációkat pedig a visszatartó erejű és hatású szankciók korlátozzák. Ráadásul az önkéntes szavazásban szimbolikus erő rejlik. Igazi republikánus pedagógiát alkalmaz azzal, hogy jelzi: a politikai szabadságnak mindig ára van, megléte nem magától értetődő. Jelen esetben annyi lenne ez a jelképes ár, hogy kitöltsünk egy űrlapot, megvegyünk egy bélyeget, és utána álljuk az adott szavunkat. Végezetül nem szabad elhallgatni, hogy az önkéntes szavazásban benne rejtőzhet egy enyhe rejtett „cenzus”, ugyanis hátrányos helyzetbe hozhatja azokat, akik (nem fogyatékosságuk miatt, hiszen erre speciális szabályoknak kell vonatkozniuk) képtelenek arra, hogy egy hivatalos értesítést elolvassanak, megértsenek és egy regisztrációs ívet kitöltsenek. Ezzel kapcsolatban a következő kérdést érdemes megfontolni: mennyit ártana a magyar demokrácia ügyének – az ingyenes és kötelező általános iskolai oktatás korában –, ha az ilyen emberek önhibájukból nem vennének részt komoly, adott esetben történelmi kérdések megválaszolásában? Ez az utolsó észrevétel átvezethetne egy másik területre, nevezetesen annak az igénynek a taglalására, hogy egy jól működő demokráciában, egy érett respublikában azok, akik nem idiótészek, lehetőleg ne legyenek idióták sem. Ezen a ponton azonban el kellene hagynunk a választási jogot, és át kellene lépnünk egy azzal meglepően szoros kapcsolatban levő, de sokkal jelentősebb, sokkal szélesebb területre: az oktatás és a nevelés témájára. Fején találta a szeget Newman, Arisztotelész nagy 19. századi kommentátora, amikor azt írta, hogy egy olyan alkotmányban, ahol a polgároknak felváltva jut osztályrészül a kormányzás és az engedelmesség (márpedig elvben minden alkotmány ilyen, melyben az aktív és a passzív választójog egybeesik), minden polgárnak olyan nevelést kellene kapnia, mint egy monarchiában a trónörökösnek. Ennek a rövid írásnak viszont más volt a célja, mint a trónörökös-képzés megvitatása. Arra kívánt csupán rámutatni egy konkrét példán keresztül, hogy milyen nagy dolog számunkra a szabadság. 5 Adott esetben a magára a regisztrációra irányuló „mozgósítás” jogszerűségének elbírálására viszont bőven van idő a választások előtt.

40


Finn emlék

41

Kommentár • 2009|3 – Magyar alakok

Novák Attila MAGYAR–ZSIDÓ SZIMBIÓZIS: VÁZSONYI VILMOS* A magyar zsidóság feszültségekkel terhes és mozgalmas történelme kevés esélyt nyújtott arra, hogy olyan zsidó politikusok születhessenek meg, akik nemcsak hogy a politikai élet viszonylag széles spektruma számára voltak elfogadhatóak, de integratív szerepet is be tudtak tölteni, egyszerre képviselve és közvetítve is a zsidóság világát. Akik úgy tudtak a nagyobb magyar politikai közösség tagjává válni, hogy nem tagadták meg azt a közösséget, amelyből származtak. A zsidóknak a politikai életbe való „belépése” viszonylag későn kezdődött meg; a törvényi akadályok lebomlása és a magyar politikai közösséghez való asszimiláció relatíve kései mivolta inkább a polgári radikalizmus és a baloldal felé tolta el a politizáló zsidókat, akik egyébként kisebbséget alkottak a magyarországi zsidóságban, amelynek tömegei inkább a kormánypártokat támogatták. Ám volt egy olyan politikus, aki egyszerre érezte és tudta magát magyarnak és (vallásilag) zsidónak, ráadásul egész életében kétfrontos harcot folytatott a szélsőbal és a szélsőjobboldal ellen, egyszerre volt ellenfele Jászi Oszkárnak, a radikális szociáldemokratáknak és a kommunistáknak, valamint a zsidóság recepcióját ellenző agrárius-jobboldali, később „ellenforradalmi” erőknek. Ez a fajta küzdelem persze a nagy sikerek ellenére meg is akadályozta azt, hogy tartósan az országos politika élvonalába emelkedjen, bár az I. világháború előtt közvetlenül igazságügy-miniszter lett, ám az idő elmosta választójogi reformterveit. Két szakaszt emelek ki ebből a gazdag életútból, de először róla – magáról. Vázsonyi Vilmos vidéki (mégpedig dunántúli) zsidó családban született, Weiszfeld Adolf és Engel Katica gyermekeként, akik Csabrendekről költöztek át Sümegre. Édesapja rabbicsaládból származott. Az összesen megszületett hat gyermek (Dávid, Paula, Mariska, Ibolya, Jakab Jenő és Vilmos) közül később többen is Vázsonyira magyarosítottak nevüket, sőt a – rosszindulatú pletykák szerint – egy időben, látva Vázsonyi Vilmos óriási politikai sikereit – az ország összes Weiszfeldje Vázsonyi akart lenni.1 A csa* A Hagar Országa című könyv bemutatójára rendezett konferencián (Együttélés: kisebbség és többség), 2009. április 24-én elhangzott előadás szerkesztett változata. A konferenciát az Antall József Alapítvány és az Európai Bizottság Magyarországi Képviselete szervezte. 1 A MOL Mikrofilmarchivumában (Hitközségi anyakönyvek, 3545.d. Csabrendek) nem akadtam Vázsonyi Vilmos nevére, ám családjából és rokonságából többeket megtaláltam. Így az 1860. augusztus 25-én született – még „Rendegen” (Csabrendek) – Weiszfeld Paulinát, ki „családi nevét 47308/VI-a 1914.sz.belügyminiszteri engedéllyel »Vázsonyi«-ra változtatta át.” Ugyanígy tett az 1864. július 24-én született Weiszfeld Jakab Jenő, aki 1894. március 15-én változtatta át nevét Vázsonyira. A rokon Weiszfeld Dávid Dezső pedig (sz. 1861. május 11.) 1898-ban változtatta a nevét Vázsonyira. A Vázsonyi-családfa áttekintésében még segítségemre volt a Vázsonyi János és Sándor által, 2004-ben készített és szerkesztett „Weiszfeld-Vázsonyi család családfája”. A megtekintésért köszönetet mondok Vázsonyi Sándornak. Szintén köszönet Vázsonyi Vilmos unokájának, Vázsonyi János fiának, a Párizsban élő Vázsonyi Vilmosnak a családdal kapcsolatos információkért.

42

Novák

Attila:

Magyar–zsidó

szimbiózis:

Vázsonyi

Vilmos

lád 1874-ben Budapestre költözött, a közvetlen ok a családegyesítés volt, az, hogy Dávid fiuk után akartak jönni. A felköltözés be is következett, ám Dávid 1878-ban meghalt. Természetesen közvetve a jobb gazdasági érvényesülés és a megélhetés is vonzotta a Weiszfeld családot Budapestre. Vázsonyi (akkor még Weiszfeld) Vilmos 1874 szeptemberében a Síp utcai iskola tanulója lett, majd a Széna téri gimnáziumot, később a Markó utcai királyi katolikus gimnáziumot látogatta. Következett az egyetem, ahol az Olvasó Kör aktív tagja lett, de – szembehelyezkedve a vezetőség Tisza-párti híveivel – barátaival a Kammon-kávéházban gyűltek össze. Aztán a jogi egyetemet látogatta, 1892-ben végzett, ettől kezdve ügyvédként dolgozott. Vidéki zsidó háttere, katolikus és zsidó oktatási környezete, jogi végzettsége és szemlélete egyedülálló látásmódot biztosított neki. Bár Vázsonyi már a véderő-vitában és a Kossuth Lajos állampolgárságáról szóló küzdelmekben is részt vett, igazából mégis a recepciós vitákban vonultatta fel először teljes jogi és politikai fegyvertárát. Korábban azzal a körrel szimpatizált, amelynek Ugron Gábor, Apponyi Albert és Polónyi Géza voltak a tagjai; Apponyival való barátsága élete végéig megmaradt, míg Polónyival már nem maradt ilyen felhőtlen a viszonya: zsidóellenes megjegyzéseivel, radikalizmusával nem tudott mit kezdeni. Vázsonyi hozzáállása a zsidó ügyekhez a magyar nemzeti közösséghez való odatartozás tudatában telt, a zsidóságot (magyar asszimilánsként) kizárólag vallásfelekezetnek tartotta, ugyanakkor ebbéli minőségében hűen ragaszkodott hozzá. Nem szerette azt, amit sajátos kifejezéssel „zsidó elkülönülésnek” hívhatunk, így 1887-ben tiltakozott a zsidó–magyar közművelődési egyesület ellen, s kijelentette: „Mi csak közművelődést ismerünk el a hazában: ez a magyar nemzeti közművelődés, amelyben minden hitfelekezet egyaránt egyesülhet a közös nagy és szent cél megvalósítására: kivívni a magyar Géniusz diadalát.”2 1890-ben cikket írt az Uj Század című folyóiratba, melyben elmondta, hogy Atzél Géza báró Batthyány-szobrot akart létesíteni, s a hazafias zsidóságra apellálva kért tőle támogatást, Vázsonyi azonban kijelentette: „Zsidó szempontokat nem ismerek és nálam ilyen vonatkozásban rossz helyen kopogtatott.”3 Mégis, a zsidó szempontok önállóan bukkantak fel a recepció ügyének tárgyalásánál. A magyarországi zsidóság recepciós küzdelme más kérdésekkel összefonódva jelent meg a magyar politikai közéletben, az egyházpolitikai reformokkal összefüggésben. Ennek alapját nemcsak az állam és a nem-katolikusok részéről jelentkezett szekularizációs és egyenjogúsítási igény indokolta, hanem az is, hogy a katolikus egyház már az 1868:LIII. tc. 12. paragrafusát is sérelmesnek tartotta, amely világosan kikötötte, hogy vegyesházasságok esetén a fiúknak az apjuk, a lányoknak az anyjuk vallását kell követniük. Az egyház ilyen esetben is ragaszkodott az összes gyermek katolikusságához (csak akkor adta össze a párt, ha a másvallású fél reverzálist adott), ami nagyon sok problémát okozott. Sokszor fordult elő az, hogy a törvény szerinti protestáns gyermeket a katolikus pap anyakönyvezte, ezeket nevezték „elkeresztelési” ügyeknek (sokszor állami bíró2 PAKOTS József: Vázsonyi élete és kora = VÁZSONYI Vilmos Beszédei és írásai, I., Országos Vázsonyi-Emlékbizottság,

Budapest, 1927, 9. Uo.

3

43


ságokon folytatódtak ezek az ügyek). S erről később (1890 februárjában) Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletet is alkotott, amely egyrészt orvosolni próbálta a kialakult helyzetet, ugyanakkor – mivel még inkább fokozta a katolikusok és az állam közötti feszültségeket – a magyar kultúrkampfot is felgyorsította. A recepciós igény pedig egyszerűen annak volt a következménye, hogy a magyar társadalomba egyre inkább integrálódó, ugyanakkor magyar nemzeti érzésű zsidóság a politikában is – minden téren – nem hasonló, hanem azonos jogokat követelt magának az élet minden területén. „Avantgárdja” már integráns része volt a társadalom különféle területeinek: szerkesztőségekben, ügyvédi irodákban, egyetemeken is dolgoztak magyar zsidók, s egyre inkább követelték maguknak a bebocsáttatást az állami szférába. A gazdaságilag rendkívül sikeres zsidó vállalkozók és a nem annyira sikeres, de törekvő zsidó tízezrek számára úgy tűnt, hogy vallásuk egyenjogúsítása egy hosszú folyamat végét jelenti. Bár a társadalmi és lelki távolság természetesen megvolt a társadalom zsidó és nem zsidó csoportjai között, úgy gondolták, hogy legalább a jog ne akadályozza meg azt, hogy felekezetként is ugyanolyannak tudják magukat, mint a társadalmi köztudat által nemzetalkotónak elismert bevett történelmi felekezetek. Természetesen ezzel a (kollektív) egyenjogúsodási és asszimilációs folyamattal együtt járt a magyar nemzeteszme kritikátlan átvétele és képviselete, a gyakran megfigyelhető türelmetlenség a hazai nemzetiségek iránt, s ez a neofita magyar nemzeti világlátás Vázsonyinál is érzékelhető volt. A politikus nemcsak nemzetiségi ügyekben volt türelmetlen, de még a katolikus egyházzal szemben is nemzeti szempontot akart érvényre juttatni, hiszen 1893-as híres teoretikus művében, amely a királyi főkegyúri jogról (placetum) s annak gyakorlásáról szól,4 amellett érvelt, hogy ezt gyakorolni kell a katolikus egyházzal szemben.5 Természetesen ez az álláspontja nem volt függetleníthető a katolikus egyház recepcióellenes és sokszor a zsidóságot sértő megnyilvánulásaitól, de mindenképpen ugyanabba a logikai sorba illeszkedik, amely a magyar nemzeteszme jegyében a nemzetiségeket tartotta volna kordában. Vázsonyi álláspontját jól mutatták azok az írások, melyek az Egyenlőség hasábjain jelentek meg. Gyakorlatilag az ő generációja tette modern lappá az újságot. Az újság az egyre nagyobb hatalomhoz jutó pesti hitközség szócsöve volt; Szabolcsi Miksa főszerkesztő 1886-ban vette meg a lapot az 1882-ben azt megalapító Bogdányi Mórtól. Emeljünk ki egyet Vázsonyi recepciós írásai közül. 1889. február 17-én jelent meg Viszonosság és szervezet című cikke, amely programszerűen tartalmazta a „haladó” neológ zsidó rétegek emancipatorikus igényeit.6 Jellemző módon cikkét még a régi családi nevén, Veiszfeld Vilmosként szignálta. Megállapítja, hogy a helyzet „szégyenteljes”, és hogy 4 5

VÁZSONYI Vilmos: A királyi placetum a magyar alkotmányban, Grill, Budapest, 1893. „A placetumot megalapozó első intézkedések már magukban hordják a kérdés helyes felfogását. Nálunk Magyarországon a placetum nem volt az egyház ellen irányozva, hanem éppen ellenkezőleg a nemzeti egyház sáncza akart lenni egy idegen tényező, a pápaság beavatkozásai ellen. A placetum nálunk mindenkor csak azt jelentette, hogy a magyar államban az alkotmányos törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmon kívül más, külföldön székelő, a nemzet akaratától független és ellenőrizhetetlen hatalom befolyást nem gyakorolhat…” Uo., 12. 6 Viszonosság és szervezet, Egyenlőség 1889. február 17., 1-3.

44

Novák

Attila:

Magyar–zsidó

szimbiózis:

Vázsonyi

Vilmos

ebből két út vezet kifelé. Az egyik az, ha a magyar kongresszusi zsidóság kérvénnyel fordul a törvényhozáshoz, kérve, hogy „a zsidó felekezetet is vétetnék be a bevett felekezetek sorába és reá is alkalmaztassanak a viszonosság elvei”. Míg a másik út módot adna arra, hogy a zsidóság érdekei általánosabb érdekek közé sorolódjanak be, ez pedig az 1868:LIII. tc. útmutatásának követése, mely kimondja, hogy intézkedései csak addig maradnak érvényben, míg a vallásfelekezetek egyenjogúságát nem szabályozza általános törvény. Ha ezt a második módot ragadjuk meg, ugy harczunk nem lesz pusztán a zsidóság harcza önmagáért, hanem harcz az egyenlőség nagy eszméjéért, melyben velünk lesz minden liberális és demokrata elem. A zsidóság akkor követ helyes magatartást, ha különös érdekeit nagy, általános érdekek szolgálatába bocsátja, s megmutatja ez által, hogy különös érdekeinek kielégítését magasabb, egyetemes érdekek követelik. Ügyünk szorosan egybe van kapcsolva a liberalismus és demokráczia ügyével, a ki e kettő diadaláért kűzd, az megszerzi egyszersmind nekünk is a diadalt. Ezt a szoros összefüggést nem tudom eléggé a zsidóság figyelmébe ajánlani. Ha közülünk többen rövidlátóan nem is vették észre, annál inkább felismerték elleneink, kik minden országban a „zsidópárt” elnevezést sütik a szabadelvű pártokra […]7

Ráadásul azért is lenne jó a zsidó „autonomia” az államnak, mert „a magyar állameszme uj, bevehetetlen várra találna!”8 S „Ez a szervezet lenne az igazi „zsidó–magyar közművelődési egyesület”, utalt vissza korábbi vitájára, melyben elutasította egy ilyen szervezet támogatását, bár az végül is létrejött.9 Ebből a cikkből is kitetszik a Vázsonyi által követett politika lényege, melyet későbbi pályáján is követni igyekezett: céljait összhangba akarta hozni általánosabb célokkal is, hogy elfogadhatóvá tegye a szélesebb társadalom számára is. Vázsonyinak a recepciós PR-kampányban írott másik cikkében10 sejlik fel a magyarság és zsidóság közösségéről alkotott világnézete. Vázsonyi itt azt állítja, hogy aki faji származásra akarja visszavezetni a nemzetet, az a magyar nemzet „létjogát” támadja meg, s igen szellemesen jegyzi meg, hogy „ha csak a fajmagyarok tartoznának a nemzethez, az egész nemzet igen kis zártkörű társaságra redukálódnék”.11 S nagy pátosszal vallotta azt, hogy a zsidóságot nem lehet a magyar nemzettől elválasztani.12 A zsidóságot kizárólag a hitelvekre és a morális meggyőződésre visszavezetni akaró álláspont persze nem volt tel7 Uo., 3. 8 Uo. 9 Uo. 10 Pax, Egyenlőség 1893. március 3., 1–4. 11 Uo., 2. 12 „Bevettségünk ügyét a klerikális-arisztokratikus

klikk egy időre elbuktathatja, de minket a nemzettől elszakítani nem fog. Hű fiai maradunk e hazának továbbra is, érte érzünk, gondolkodunk, dolgozunk és együttműködünk azokkal, a kik a haza népét ennek a klikknek tűrhetetlen igája alól fel akarják szabadítani. Ilyen érzéssel, ilyen gondolkozással, ilyen munkában felemelt fővel visszautasíthatjuk azt a rágalmat, hogy mi nem tartozunk a magyar nemzethez.” Uo., 4.

45


jesen jogos, hiszen aki tisztában volt a zsidó hagyomány alapelveivel – s Vázsonyi ezek közé tartozott –, annak tudnia kellett azt, hogy e tradíció külön népnek tartja a zsidóságot, bár ennek a kritériumai nem ugyanazok voltak, mint a 19. századi etnikai népés nemzetfogalomé. Vázsonyinak azonban (azonkívül, hogy hitt a magyar–zsidó sorsközösségben) politizáló s így a közéletet befolyásolni akaró szereplőként nem is volt más választása, mint az egyik magyar vallási alcsoportként hivatkozni a zsidóságra. Ha nem így tett volna, egész közjogi érvelése, amely a magyar nemzet primátusán és a különféle vallások (kivéve a keleti keresztények) egyenjogúságán és nemzeti alkotóelemként való mivoltán nyugodott, összeomlott volna. Vázsonyi gyakran írt arról, hogy a recepció nem más, mint az, hogy a zsidóság befogadást kér „a magyar nemzet kebelébe”, és hogy a recepció ellenségei a klérusból „állnak”, azokból, akik „nemzeti szempontból” bírálják ezt (ezek rövidlátóak), „és végre a magyar társadalom legnagyobb ellenségeiből, a Románia felé pislantó oláhokból, a Szerbia felé kacsingató szerbekből és a panszlavizmus eszközét képező tótokból. Ha ezeknek az elemeknek nem kell a receptió, csak hívek maradnak magukhoz és czéljaikhoz. Nekik nem kell egységes, egybeforrt magyar társadalom, tehát nem is kell a receptió, mert ez a társadalom egységének egyik értékes tényezője. Nekik az az érdekük, hogy a magyar társadalom szakadozott és gyenge legyen és hogy így avval könnyebben bánhassanak el, tehát csak természetes, ha nem akarják, hogy a receptió révén a magyar társadalom erőben növekedjék […]”13 Természetesem megannyi retorikai túlzás és fogás is található ezekben a sorokban, de Vázsonyi és társai argumentációjának az a pozitívuma, hogy úgy érveltek (sikeresen) a befogadás aktusa mellett, hogy a zsidóságot a nemzeti kohézió egyik elemeként jelölték meg, s utaltak arra, hogy a zsidók már érzelmileg-értelmileg azonosultak a többi magyar polgártárssal, ám ezt jogilag is el kell ismertetni. Vázsonyi tehát nem valamiféle elkülönült zsidó érdek nevében követelte a zsidóság jogainak kiterjesztését, bár ilyen érdek létezett. Hanem az motiválta, hogy a zsidóság minden szempontból azonos jogokat élvezzen, mint az ország többi bevett felekezete, így hite és véleménye szerint a magyar nemzet érdekeit szolgálta azzal, hogy egy értékes csoportját beemelni kívánja a hatalom és a jog sáncai közé.

* Egy másik, már későbbi példa azt mutatja, hogy Vázsonyi Vilmos mennyire ellene volt a baloldal baloldaláról érkező szociális demagógiának, melynek végső célja nem a társadalom reformálása, hanem gyökeres és radikális átalakítása volt, s ezzel szemben állt azzal az egész politikusi krédóval, amely a harmonikus érdekképviseletre és a szerves változásokra felesküdött Vázsonyinak akkor már sajátja volt. A történet 1910 és 1912 között játszódik, a politikus ekkor már városatya, parlamenti képviselő, pártvezér, egyszóval országosan ismert politikus. Ugyanakkor a politikai helyzet sokkal zavarosabb, mint korábban, pártalakulások, erőszakos cselekmények követik egymást, az ellenzék küzd a 13

A receptio nemzeti szempontból – A szebeni gyűlés alkalmával, Egyenlőség 1893. július 28., 1–2.

46

Novák

Attila:

Magyar–zsidó

szimbiózis:

Vázsonyi

Vilmos

kormány ellen, a kormány pedig sokszor erőszakot vet be ellenük a T. Házon belül és kívül. Vázsonyi már nemcsak jogász és újságíró, hanem 1906-tól a parlament tagja (Terézvárost képviseli), s ilyen minőségében is harcol a demokratikus választójogért, amely politikusi életének fő törekvése volt. Ám nemcsak a nagy színtereken zajlott a politika. Vázsonyi Vilmos valamikor 1910 őszén kérte felvételét a szabadkőműves Demokrácia-páholyba, majd 1912-ben, viharos körülmények között kérte a „fedezését”, azaz: távozott onnan.14 A távozás oka nem személyes konfliktus volt, hanem a magyar társadalom jövőjéről alkotott koncepcionális különbség, amely elválasztotta őt az egyre radikalizálódó Jászi-féle csoporttól. Ráadásul a szabadkőműves csaták csak külső keretét jelentették a városházán és az utcán zajló választójogi és véderő-politikai küzdelmeknek, ahol mind a két fél aktívan jelen volt. Jászi Oszkár egyébként 1906-ban vonult be a Demokrácia-páholyba, hogy aztán 1908-ban – társaival együtt – megalakítsa a radikális Martinovics-páholyt.15 Jászi és köre a szabadkőműves mozgalomnak nem csupán filantróp és a kapcsolati hálót biztosító hátteret kívánt adni, hanem az aktív politizálás színterének tekintette. A Társadalomtudományi Társaság 1906-os válságából is győztesen került ki. Azt is lehetne mondani, hogy amíg Jászi Oszkár csillaga feljövőben volt, az egyébként addig sikeres Vázsonyié stagnált. Jászi sok minden miatt nem kedvelte Vázsonyit, ennek a véleményének hol finoman, hol pedig kevésbé moderáltan adott hangot: az 1929-ben írott, a Habsburgmonarchia felbomlásáról szóló könyvében még Vázsonyinak az I. világháború alatti választójogi törvénytervezetét is a magyar szupremácia iránti igény forrásaként határozta meg, és nagyjából ezzel jellemezte Vázsonyi politikai pályáját.16 Természetesen abban igaza volt Jászinak, hogy Vázsonyi a magyar nemzetállamnak a magyarság számbeli és kulturális fölényén alapuló prioritását fontosnak tartotta, Jászi azonban emellett, hogy félreismerte Vázsonyit és a saját ideológiai szűrőjén keresztül látta (vagy inkább nem látta) őt, demokratikus várospolitikai törekvéseit sem értette meg. A félreértés oka nem pusztán a köztük fennálló ideológiai ellentét volt, hanem az is, hogy amíg Vázsonyi a procedurális fejlődésben, a magyar polgárság öntudatosodásában és a demokratikus kamarillapolitikában hitt és ennek megfelelően politizált, addig Jászi és köre a magyar társadalom súlyos problémáit a magyar uralkodó osztály, sőt a magyar polgárság egyes csoportjainak a bevonása nélkül, azok ellenére képzelte el. Ez az álláspont a kispolgári-plebejus, liberális-konzervatív Vázsonyi számára elfogadhatatlan volt. Az előbb említettek fényében nem csoda, hogy Vázsonyi Vilmos egyre jobban konfrontálódott a parlamenti obstrukciót követelő ellenzékkel a parlamentben és a városházán, ám még inkább a sajtóban. A fő problémát ezidőtájt az okozta, hogy megdrágult a hús Magyarországon, ami elsősorban a fővárosban éreztette a hatását. A főváros már régóta próbálkozott azzal, hogy csökkentse az árdrágulás mértékét, és hogy a városi kö14 15

MOL P 1106 426. tétel (Demokrácia Páholy iratai, Vázsonyi Vilmos). 1906-os belépésekor, egy levelében ezt írta: „Úgy mondják, hogy egy rész a szabadkőművesség újjászületését üdvözli bennünk, míg Gellériék remegnek.” Idézi LITVÁN György: Jászi Oszkár, Osiris, Budapest, 2003, 58. 16 Lásd JÁSZI Oszkár: A Habsburg-monarchia felbomlása, Gondolat, Budapest, 1983, 314, 440.

47


zönség részére elérhetővé tegyen bizonyos húsféleségeket és hentesárukat, ám eközben a kiskereskedők érdekei se sérüljenek. E szempontok együttes képviselete egyre inkább szembefordította Vázsonyit a szociáldemokratákkal és a radikális szabadkőművesekkel, akik kizárólag a szigorú értelemben vett munkavállalói érdekekkel foglalkoztak, amely mögött a marxizmus és a forradalmi munkásmozgalom előfeltevései húzódtak meg. Mindez meglehetősen távol állt Vázsonyi véleményétől, melyben a társadalom a különféle érdekcsoportok legális és konszenzuális viszonyaként jelent meg, ráadásul az általa képviselt kis- és középpolgárság jelentős szegmensei munkaadók voltak (valamint Vázsonyi választói), így a politikus ellenzett minden, a kárukra történő változtatást. Nem véletlen, hogy 1912. március 24-én a lakását is megtámadták a radikális szociáldemokraták által is tüzelt tüntetők (Jászi Oszkár nyíltan uszított ellene), akik Vázsonyi praktikus és pragmatikus, a mindenkori lehetőségeket és a közösség teherbíróképességét figyelembe vevő álláspontjában árulást láttak. Ennek a nyomai felfedezhetőek voltak még hosszú évtizedekkel később is, hiszen nem pusztán a szocialista korszak vette át Jászi és köre Vázsonyiról szóló sommás véleményét, de a rendszerváltás utáni történeti irodalom egy része is. Vázsonyit nem kell rehabilitálni a vádak alól, annyira abszurdak. Aki csak beleolvas a halála után megjelentetett kétkötetes beszéd- és írásgyűjteményébe, a napnál is világosabban láthatja, hogy kivel is áll szemben. Egy magyar polgár-politikussal, aki mindig szűkebb és tágabb közössége érdekeit nézte, ráadásul tette ezt egy olyan korban, amikor a pragmatikus politizálás esélyeit jelentősen csökkentette a zárt, ideologikus politika megjelenése, amely számára Magyarország nem hús-vér emberek közössége volt, hanem pusztán kísérleti terepét jelentette egy „magasabb” világnézeti cél megvalósításának. Végezetül hadd következzen egy politikusi és emberi krédó, Vázsonyi vallomása örökségéről. Vázsonyi Vilmos 1917-es igazságügy-miniszteri kinevezése után megjelent a Dohány utcai zsinagógában, majd erről később így beszélt: Megjelentem, nemcsak azért, hogy hálát adjak Istennek azért a nagy kegyért, amelyben részesített, hanem azért is, hogy hitvallást tegyek azok ellen, akik azt hírdették, hogy csak az ősi vallás megtagadásával lehet magas polcot elérni. S midőn ott álltam az imádkozó gyülekezetben, csupa visszaemlékezéssel telt el a lelkem, visszagondoltam a Síp-uccai zsidó iskolára, ahol tanultam, a templomi kórusra, melyben énekeltem, a templomudvarra, amelyben társaimmal játszadoztam, társaimra, akik ugyancsak szerény kispolgári családok köréből származtak, még nálam is sokkal szegényebbek voltak, – akikkel azóta labdázott a sors. És ott a templomban megint megfogadtam, hogy őket soha meg nem tagadom, a dolgozó szegényeké lett egész életem, egész szeretetem azoké, akikkel együtt játszottam e nagy város görbe uccáinak porában […]17

17

Idézi SASS Irén: Vázsonyi, előszó Andrássy Gyula, Menóra, Budapest, 1926, 57.

48


Brassó

49

Kommentár • 2009|3 – Műhely

Bódy Zsombor A TB A VILÁGVÁLSÁGBAN 1930–1933 A Gömbös-kormány, a nyugdíjalap és a vizitdíj A társadalombiztosítás intézménye – bár talán úgy tűnik, hogy története kizárólag válságból áll – időnként különösen válságos éveket is megél, amikor az egyik oldalról finanszírozása is nehezen megoldhatónak látszik, a másik oldalról pedig szolgáltatásaival szemben is általánossá válik az elégedetlenség, s a közvéleményben pedig egész működésével kapcsolatosan szinte kizárólagossá a kritika. Ilyen válságkorszakot élt meg a magyar társadalombiztosítás az 1920/30-as évek fordulóján, a nagy világválság idején. Ahhoz, hogy a tb nehézségeit és az ezekben az években körülötte zajló konfliktusokat megértsük, röviden érdemes felidézni a kötelező társadalombiztosítás kiépülésének addigi történetét. A világválság kis idővel egy átfogó társadalombiztosítási reform után érte el Magyarországot. 1891-be hozta létre egy törvény az ipar és kereskedelem alkalmazottai számára a – bizonyos jövedelemhatár alatt – kötelező betegbiztosítást. Az állandó válsággal – deficittel és a törvényben előírt szolgáltatások helyenkénti elmaradásával – küzdő intézményt azután 1907-ben reformálták, egyben bevezetve a kötelező balesetbiztosítás intézményét is a munkavállalók számára.1 A továbbra is finanszírozási gondokkal küzdő intézmény anyagi helyzetén azután az I. világháború segített átmenetileg, mert a hadiipari konjunktúra révén rendkívül emelkedő foglalkoztatottság miatt nőttek a befizetett járulékok, miközben a szolgáltatások potenciális igénybevevőinek egy igen jelentős része bevonult a hadseregbe. A járulékfizetők körét az is bővítette, hogy a háború folyamán munkások esetében eltörölték a biztosítási kötelezettség értékhatárát, immár a bér nagyságától függetlenül minden munkás után járulékot kellett fizetni. Az 1918–1920-as évek a társadalombiztosítás történetében is nagy megrázkódtatást és politikai szempontból is fordulópontot jelentettek. Egyrészt a baloldali kormányok rövid időszakában, elsősorban a tanácsköztársaság idején jelentősen megnövelték a társadalombiztosítás szolgáltatásait, amit azután a rákövetkező ellenforradalmi kormányok is csak kisebb részben mertek visszavenni. Így ismét különösen súlyossá vált a finanszírozás kérdése, mivel egyúttal a járulékköteles munkavállalók száma is jelentősen csökkent a gazdasági visszaesés következtében. Nem kevésbé jelentős azonban a tb intézménytörténetében a politikai fordulat sem. 1919-ig ugyanis az Országos Betegsegélyező és Balesetbiztosítási Munkáspénztár – röviden Országos Pénztár – autonóm intézményként működött, amelynek közgyűlését munkaadók és munkavállalók választották, ahogyan a befizetendő járulék is megoszlott a két fél között, azaz 1907 óta fele-fele arányban. Mivel azonban a munka1 A munkásbiztosítás első két törvényéről BÓDY Zsombor: A „szociális kérdés” kezelésének alternatívái a 19. század végén. Az 1891-es kötelező betegbiztosítási törvény keletkezése, Korall 2001. ősz–tél, 72–93; UŐ.: A „társadalom kora”. Munkásbiztosítás és munkaügy Magyarországon a 19. és a 20. század fordulóján, Aetas 2004/1., 5–29.

50

Bódy

Zsombor:

A

tb

a

világválságban

1930–1933

vállalói oldal képviselői fegyelmezetten eljártak az Országos Pénztár közgyűléseire és ott mindig egységesen szavaztak, amit a munkaadókról nem lehetett elmondani, így a tb vezetése gyakorlatilag a munkavállalókat képviselő szociáldemokrata szakszervezetisek és pártvezetők kezében volt. Mivel a magyar szociáldemokrácia 1919-ben szerepet vállalt a tanácsköztársasági kísérletben, a rákövetkező visszahatás idején az Országos Pénztár is az ellenforradalmi erők támadásának egyik célpontja lett. Hiszen a tanácskormány nem egy tagja korábban az Országos Pénztár választott vezetője vagy kinevezett tisztviselője volt, kezdve mindjárt a forradalmi kormányzótanács elnökén, Garbai Sándoron, aki megelőzően az Építőipari Szakszervezet vezetőjeként az Országos Pénztár elnöke volt. Az ellenforradalmi korszak kezdetén ezért – némi huzavona után – a tb autonómiáját felfüggesztették, s közvetlenül a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium irányítása alá helyezték.2 Ezt az állapotot azonban mindenki ideiglenesnek vélte, s a kormány többször ígéretet is tett az autonómia valamifajta visszaállításra. Ez az ígéret szerepelt az ún. Bethlen– Peyer-paktumban is, amelyet a szociáldemokrata párt kötött 1921 végén a kormánnyal, s amely hosszabb távon is megszabta azokat a kereteket, amelyek között a szociáldemokrácia beilleszkedett az ellenforradalmi rendszerbe. Hosszas előkészítés és politikai küzdelmek nyomán csak 1927-ben került sor az autonómia visszaállítására. Bár ezután ismét választott közgyűlés és a közgyűlés által választott vezetőség irányította a társadalombiztosítást, ám jelentősen megnőtt a kormányzat ellenőrző szerepe. Az intézmény élén ugyanis már nem választott elnök állt, mint korábban, hanem egy az államfő által kinevezett személy. A kormányzó a posztra Huszár Károlyt, a korai ellenforradalmi idők egyik, immár nyugdíjas miniszterelnökét jelölte. Hasonlóan fontos változás volt, hogy a tb tisztviselőkarát többé nem az intézmény választott vezetése nevezte ki, hanem a népjóléti és munkaügyi miniszter. A tisztviselőkar államosításával kívánták megelőzni, hogy a tb a szociáldemokrata párt kádereinek polgári foglalkozást nyújtó intézmény legyen, mint az 1918 előtti időkben. Ezenfelül jelentős kompetenciákkal ruházták fel a kormányt a társadalombiztosítási önkormányzatok által hozott döntések jóváhagyása és esetleges megsemmisítése tekintetében is. Az autonómia ilyen visszaállítása természetesen elfogadhatatlan volt a szociáldemokraták számára, akik minden lehetséges fórumon állandóan követelték a teljes, az 1907-ben kialakított konstrukciónak megfelelő autonómia visszaállítását. Ilyen értelmű, kormánynak szóló felterjesztéseket a tb önkormányzat közgyűlése is megszavazott. A társadalombiztosítás intézményeinek helyzetét rendező 1927-es törvény után a reform következő lépése a nyugdíjbiztosítás bevezetése volt 1928-ban. Ennek létrehozását jelentékeny politikai harc előzte meg. E harcot elsősorban a szakszervezetek és a parla2 Először az 3679/1919. népegészségügyi miniszteri rendelet augusztus 13-án visszahelyezte a munkaadókat a biztosítás választott testületeibe, ahol a tanácsköztársaság alatt nem tölthették be a funkciójukat. Az 5400/1919. M.E. rendelet, amely 1919. szeptember 30-án kelt, lényegében az önkormányzat összes jogkörét a minisztériumhoz vonta. Az 1919. november 28-án kelt 6250/1919. M.E. rendelet – összefüggésben azzal, hogy az antant nagyhatalmak nyomására a szociáldemokratákat is magában foglaló „nagykoalíciós” kormány alakult – visszaállította az önkormányzat jogkörét. Amikor az 1920. januári választások után a szociáldemokraták nemcsak a kormányból, de a nemzetgyűlésből is kimaradtak, az Országos Pénztár autonómiáját végleg felfüggesztették.

51


menti, valamint Budapest városházi szociáldemokrata frakciója folytatta a munkanélküliség elleni biztosítás bevezetése érdekében. A GyOSz és más munkaadói szerveztek a munkanélküliség elleni biztosítást elszántan ellenezték. A szociálpolitikai és társadalombiztosítási szakértők politikailag nagyon különböző – szociáldemokrata, keresztényszocialistaellenforradalmi vagy éppen oktobrista gyökerű – körei között, kevés kivétellel, konszenzus volt a tekintetben, hogy a munkanélküliség elleni biztosításra szükség van, s azt elvben Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter is támogatta. A témában törvénytervezetek is készültek, azokat szakértők véleményezték, az érdekeltekkel pedig a minisztérium hosszan tárgyalt róluk. Végül azonban a kormány egy hirtelen fordulattal ejtette a munkanélküliség elleni biztosítási javaslat tervét, gyorsan kidolgoztatta viszont a nyugdíj-biztosítási törvény tervezetét, és elfogadását 1928-ban a parlamentben keresztül is vitte. A kormány döntésében minden bizonnyal azoknak az előnyöknek a felmérése játszott szerepet, amelyeket a nyugdíjbiztosítás választott módon történő felállítása nyújtott. A nyugdíjbiztosítást ugyanis ún. tőkefedezeti rendszerben állították fel, tehát nem a befolyó járulékokból fizették a nyugdíjjáradékokat, hanem egy 1929. január 1-jével induló tízéves tőkegyűjtési időszakot terveztek, s a járulékokból összegyűlő tőke kamataiból kívánták fedezni az 1939 januárjával induló aggkori nyugdíjkifizetéseket (rokkantsági nyugdíjat már tíz évnél hamarabb is folyósítottak). Ez a megoldás heves bírálatot váltott ki a képviselőház ellenzéki oldalán mind a szociáldemokraták, mind a liberálisok részéről. Pontosabban nem maga a tőkefedezeti rendszer, mert annak előnyeit sok ellenzéki képviselői is belátta – bár nem mindenki –, hanem a tőke felhasználásának módja. Azzal vádolták a kormányt, hogy a kötelező nyugdíjbiztosításnak ez a módja lényegében bújtatott, kényszerű államkölcsön. Az I. világháborús hadikölcsönökkel szerzett tapasztalatok után senki, egyetlen képviselő sem lenne hajlandó állampapírokba fektetni, az ilyen embert gondnokság alá kellene helyezni – ironizáltak az ellenzék soraiból. A nyugdíjalap gyűjtése viszont azt jelenti, hogy a társadalom bizonyos rétegeit tulajdonképpen plusz adóteherrel sújtják, s az ebből összegyűlő alapot végül is a kormány fogja kezelni – hiszen a társadalombiztosítás autonómiája korlátozott –, s végsősoron nagyrészt a költségvetés finanszírozására felhasználni. A kormány, amely láthatólag szerette volna, ha ennek a kérdésnek a megvitatása kimarad a javaslat parlamenti tárgyalásaiból, azzal védekezett, a nyugdíjalap pénze közvetlenül semmiképp sem kerül a költségvetésbe, illetve hogy különböző csatornákon keresztül végül visszakerül a gazdaságba. A pénzügyminiszter továbbá hangsúlyozta, hogy egyrészt a népszövetségi kölcsönkötvényekbe, nemzeti banki részvényekbe való befektetés nem tekinthető rossznak, másrészt végsősoron az állam mégis sok magánvállalatnál komolyabban tudja garantálni a saját papírjait (s mégsem lehet az I. világháborús tapasztalatokat minden időkre általánosítani). Végül a kormány egy kis engedménnyel sikeresen túljutott a törvény e szakaszának tárgyalásán is. Az engedményt az jelentette, hogy 20%-ról 30%-ra emelték a nyugdíjalap tőkéjének szociális célokra, mindenekelőtt lakásépítésre – amelybe az egész két világháború közötti korban, ellentétben az 1914 előtti időkkel, nem fektetett be magántőke – fordítható részét.3 A nyugdíjtörvény-javaslat végül is e módosítással vált törvénnyé. 3

Az 1927. január hó 25-ére hirdetett Országgyűlés képviselőházának Naplója, XIII., Budapest, 1928, 186. és 187. ülés.

52

Bódy

Zsombor:

A

tb

a

világválságban

1930–1933

Az 1927–1928-as társadalombiztosítási reformok lényege tehát egyrészt az autonómia olyan visszaállítása volt, amely politikai szempontból ellenőrzést biztosított a kormánynak a társadalombiztosítás felett, hogy az ne válhasson ellenzéki politikai bázissá. Másrészt pedig a nyugdíjalap révén egy igen jelentős, végsősoron kormányzati ellenőrzés alatt álló, de a költségvetéstől független tőkelapot hoztak létre, ami egy relatíve tőkeszegény országban, ahol a külföldről történő tőkebevonás lehetősége is elég korlátozott volt illetve magas költségekkel járt, ésszerűséget nem nélkülöző lépés volt. A világgazdasági válság a társadalombiztosítás 1928-ban OTI névre átkeresztelt intézményét súlyos problémák elé állította. A munkanélküliség erőteljes növekedése miatt csökkent a befizetett járulékok összege, s ugyanakkor nőtt a tb szolgáltatásainak igénybe vétele, mert sok munkanélküli – munkanélküli segély hiányában – táppénzzel próbálta meg áthidalni az állásnélküliség időszakát. Ráadásul az állásban lévő munkavállalók után is egyre bizonytalanabbul folytak be a járulékok, mert számos munkaadó, az üzlet visszaesése miatt, a járulékok befizetésének elmulasztásával igyekezett vállalkozását jobb anyagi helyzetbe hozni. Ez az OTI betegbiztosítási üzletágában ismét jelentős hiány keletkezéséhez vezetett. A Népjóléti és Munkaügyi Minisztériumban 1930 őszén keresték a megoldás lehetőségeit. Ekkor elsősorban még arra gondoltak, hogy a járulékok be nem fizetését sújtó késedelmi kamat mérséklésével lehetne befizetésre ösztönözni a munkaadókat, illetve azzal, ha a befizetett összegeket nem a felhalmozódott kamattartozás, hanem a tőketartozás törlesztéseként könyvelnék. Sok munkaadónak már akkora hátraléka volt ugyanis, hogy befizetéseivel, ha azokat a kamattartozásra számolják el, nem lett volna képes törleszteni hátraléka egészét, és ez egyszerűen bármilyen befizetés – mint amúgy is hiába való igyekezet – elhagyására késztethette őket. Ilyen értelemben 1930 decemberére el is készült egy törvénytervezet. Utóbb azonban úgy tűnt, hogy ez nem lesz elég a betegbiztosítás deficitjének eliminálására, ezért 1931 tavaszán egy új törvénytervezetet készítettek, amely a késedelmi kamat mérséklésén kívül egy járulékamnesztia-rendelkezést is tartalmazott. Aki egy összegben befizette tőketartozását, annak elengedték volna a kamatokat. Ezen felül a tervezet csökkentette a betegbiztosítási szolgáltatásokat. A törvénytervezetet a kormány benyújtotta az országgyűlésnek, bizottsági megtárgyalására is sor került, ám a ház feloszlatása és az új választások miatt plenáris tárgyalása és így megszavazása elmaradt. Ezért 1931 második felében a Népjóléti és Munkaügyi Minisztériumban az OTI szanálásához szükséges lépések rendeleti bevezethetőségén kezdtek gondolkodni. Egyeztetéseket folytattak az igazságügy-minisztériummal arról a kérdésről, hogy vajon az 1931:XXVI. törvénycikk hatálya, amely a válság rendkívüli viszonyai közepette felhatalmazta a kormányt, hogy a gazdasági élet védelme érdekében rendeleti úton tehessen intézkedéseket különben a törvényhozás kompetenciájába tartozó kérdésekben is – a 33-as parlamenti bizottság jóváhagyásával –, kiterjed-e a társadalombiztosítás ügyeire is. Miután az igazságügy-minisztérium véleménye szerint volt lehetőség a törvény alapján az OTI ügyeinek rendeleti szabályozására, hozzáláttak egy szükségrendelet kidolgozásához, amely decemberben meg is jelent és 1932. január 1jén hatályba lépett; azonnal nagy felzúdulást váltva ki. 53


Míg munkaadói oldalról elégtelennek tartották a takarékossági intézkedéseket, különösen az OTI-adminisztráció költségeinek csökkentését, addig munkavállalói oldalról kifogásolták a betegbiztosítási szolgáltatások csökkentését. E kérdésben egyébként a rendelet előkészítése során az utolsó pillanatig vita folyt. A pénzügyminisztérium azt az álláspontot képviselte, hogy a rendeletnek jogot kell adnia a miniszternek a szolgáltatások mérséklésére, míg a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium azon az állásponton volt, hogy ezt a lehetőséget a rendelet csak 1934. január 1-jétől adja meg a miniszternek. Ez a határidő véleményük szerint szükséges a munkásság megnyugtatása végett, hogy lássák, a szolgáltatások csökkentése csak a végső eszköz, ha másként már nem lehet fedezni a hiányt. Ezzel szemben a pénzügyminisztérium véleménye az volt, hogy a szolgáltatások korlátozására azonnal szükség van, hiszen a hiány máris magas. A rendelet legfontosabb intézkedése azonban nem a kiadások mérséklése volt, hanem az, hogy lehetővé tette a betegbiztosítás hiányának finanszírozására a nyugdíjalapból történő kölcsönfelvételt, tehát az OTI két elkülönülten kezelt üzletága közötti transzfert. Ez azonban az OTI-val amúgy is elégedetlen közvéleményben, mindenekelőtt a munkaadók soraiban a nyugdíjbiztosítással szembeni ellenérzéseket erősítette fel. Ugyanis a kölcsönt, sokak véleménye szerint, a betegbiztosítás soha nem lesz képes viszszafizetni, még akkor sem, ha önmagában egyensúlyba jut. (Ez volt egyébként a pénzügyminisztérium véleménye is a rendelet előkészítése során.) Úgy vélték tehát, hogy a nyugdíj-biztosítási járulék fizetése a továbbiakban felesleges, hiszen az OTI nem lesz abban a helyzetben, hogy a törvény megszabta időben elkezdje a nyugdíjak folyósítását. Így tehát a jelenben vállalt teher a jövőben sem hozza meg gyümölcsét, mert nem indulhat el időben a munkásnyugdíjak kifizetése. Ennélfogva sokan úgy vélték, a nyugdíjjárulék fizetése teljesen értelmetlenné vált, és a nehéz gazdasági helyzetben indokolt a befizetések felfüggesztése, hogy gazdaságot fojtogató, igen magasnak vélt 12%-os járulékterhen enyhítsenek. 1932-ben valóságos mozgalom bontakozott ki a nyugdíj-biztosítási járulék fizetés eltörléséért, vagy legalább felfüggesztéséért. A társadalombiztosítás az év során a megszűnő Népjóléti és Munkaügyi Minisztériumtól a belügyminisztériumhoz került át, így ennek vált feladatává, hogy szembenézzen e kívánsággal, amelyet immár komoly, nagy súlyú szervezetek is képviseltek, sőt a Kereskedelmi Minisztérium is támogatott. Utóbbi 1932 folyamán kétszer is véleményt nyilvánított a nyugdíjjárulék felfüggesztése mellett, egyszer az OMKE (Országos Magyar Kereskedelmi Egyesület) ilyen irányú kérvényét pártolva, egyszer pedig, nagyon határozott formában, saját kezdeményezésére.4 Az OMKE-n és a Kereskedelmi Minisztériumon kívül hasonló igénnyel állt elő a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara is. Az Ipartestületek Országos Szövetsége 1932. október 19-én megismételte korábbi, az öregségi biztosítás felfüggesztésére és az autonómia visszaállítására vonatkozó igényeit. A nagyobb szervezeteken kívül számtalan vidéki ipartestület, különféle szakmai egyesület követelte 1932 őszén felterjesztésében, sőt a belügyminiszternek címzett táviratokban a nyugdíjjárulék fizetésének felfüggesztését és 4

MOL BM. K 150 Belügyminisztérium 2795 cs.

54

Bódy

Zsombor:

A

tb

a

világválságban

1930–1933

az önkormányzat visszaállítását. A Keresztes-Fischer Ferenc vezette belügyminisztérium, bár közvetve van nyoma némi ingadozásnak a döntés-előkészítés során, ellenállt a nyomásnak. A Kereskedelmi Minisztériumhoz intézett 1933. januári válaszuk nagyon határozottan elutasította a nyugdíjbiztosítás felfüggesztésének gondolatát. Felmérhetetlen erkölcsi és politikai kárt okozna a felfüggesztés – vélték, egyébként pedig leszögezték, hogy a nyugdíjjárulék fizetési hátraléka nem a válság miatt halmozódott föl, hanem a munkaadók erkölcstelen magatartása miatt, akik a bérekből levonják a járulék felét, de nem fizetik be az OTI-nak. A belügyminisztérium az OTI deficitjének megoldása érdekében másfajta lépésre szánta el magát. A Gömbös-kormány a betegbiztosítási szolgáltatások igénybevételét oly módon igyekezett csökkenteni, hogy bevezette a vizitdíjat. Az 1933. január elsejével hatályba lépett újabb szanálási rendelet szerint a biztosítottaknak az OTI-orvosok felkeresése előtt 20 fillérért igazolványt kellett kiváltaniuk, amelyben a munkaadó igazolta a munkaviszony meglétét, majd pedig a patikában minden beváltott receptért 30 fillért tartoztak fizetni.5 A biztosítási szolgáltatások igénybe vétele esetén tehát a beteget minimum 50 fillér költség terhelte, de ha például kétszer ment gyógyszertárba az OTI-tól kapott receptekkel, akkor már 80 fillérre nőtt a költség. Ez a rendelkezés általános felzúdulást váltott ki. Aminő mozgalom 1932-ben a nyugdíjbiztosítás felfüggesztését követelte, ugyanolyan alakult kis 1933-ban a „betegadót” bevezető rendelet eltörléséért. Sokszor ugyanazok a szervezetek tiltakoztak ellene, amelyek korábban a nyugdíjjárulék fizetésének felfüggesztését követelték. Legelőször a kisipart képviselő ipartestületek írtak a minisztériumnak felháborodott hangon, hangsúlyozva, hogy nem a maguk érdekében lépnek fel, hanem munkásaik nevében, akiknek nehéz helyzetét ismerik, és akiket méltánytalanul sújt ez a teher. A sokfelől írt vélemény szerint sok munkás nem fordult orvoshoz, vagy nem váltotta ki a receptet, amikor megtudta, hogy mibe kerül. Mire való az OTI, amely annyi járulékot beszed, ha nem teljesíti hivatását, és még a munkások sem látják hasznát? – vélték a méltatlankodók. Az ipartestületek után kereskedelmi és iparkamarák, illetve törvényhatóságok is írtak, kérve a rendelet visszavonását. Bár közülük néhány méltányolta a rendelet célját, a betegbiztosítás deficitjének csökkentését, ám helyesebbnek tartották volna – állandó toposz ez – a bürokrácia csökkentését és a szolgáltatások időtartamának rövidítését. A feliratok hangsúlyozták, hogy a munkások számára 50 fillér is nagy pénz, különösen ha állás nélkül vannak, és a jogosultság ellenőrzésének más útja is lehetne, mint a 20 filléres munkaadói igazolvány. Győr város jelentette, munkások fordultak szociálpolitikai osztályához, hogy 50 filléres segélyt kapjanak az OTI igénybevételéhez. Azonban nem folyósítottak nekik segélyt, mert azonnal több száz igénylővel kellett volna szembenézniük. Határozottan tiltakoztak a Magyar Gyógyszerész Egyesületből is. Mint írták, munkáskerületekben lévő patikákban egyharmaddal visszaesett az OTI-vényforgalom. A belügyminisztérium, bár egy belső feljegyzés szerint mérlegelte, hogy a rendelet folytán előálló anyagi előny arányban áll-e az általános felháborodással, végül kitartott eredeti álláspontja mellett. Elsősorban azért – ezzel érvelt egyes felterjesztésekre adott 5

185.640/1932 BM. rendelet.

55


válaszában is –, mert a rendelet célja nem egyszerűen az OTI bevételeinek növelése volt, hanem a biztosítási szolgáltatások igénybevételének csökkentése. A bevezetett intézkedések révén egyrészt távol tarthatták a jogosulatlan, nem biztosított személyeket, másrészt pedig megakadályozták, hogy a munkások munkanélküliség idején, munkanélküli segély hiányában folyamodjanak a táppénzhez. E kettős célt a rendelettel el is érték, így a minisztérium végül kitartott a „betegadó” fenntartása mellett.6 A társadalombiztosítás a világválság folyamán tehát – némi szolgáltatáskorlátozás mellett – helytállt. Nem adták fel sem a nyugdíjalap tőkegyűjtését, s ésszerű korlátozások árán a betegbiztosítás működőképességét is megőrizték. Kétségtelen, hogy ebben az OTI szoros kormányzati ellenőrzésének nagy szerepe volt. A válság alatt szinte mindenfelől megfogalmazódó munkaadói igényeket figyelembe véve az OTI autonómiájának korlátozása nem biztos hogy negatívan értékelendő a társadalombiztosítás hosszabb távú intézményi fejlődésének szempontjából. Hiszen a munkaadói igényekben gyakran kapcsolódott össze a biztosítási szolgáltatások korlátozása, a bürokrácia lefaragása és/vagy a nyugdíjbiztosítás felfüggesztése az autonómia bővítésének követelésével. Előfordult, hogy egyértelműen meg is fogalmazták: azért igénylik az autonómia kibővítését, hogy maguk oldhassák meg az OTI deficitjének kérdését. Minden jel arra vall, hogy munkaadói oldalon ezekben az években a kormányzati ellenőrzésben a saját biztosítással kapcsolatos törekvéseik akadályát látták. Okkal lehet feltételezni, hogy ebben az öszszefüggésben az erős kormányzati befolyás az OTI felett éppenséggel a társadalombiztosítás védelmét szolgálta a válság folyamán, amikor lehetetlenné tette, hogy a munkaadói érdekeltségek az OTI és közvetve a saját pénzügyi helyzetükön a biztosítási szolgáltatások visszafejlesztésével könnyítsenek. A nyugdíjalapból folyósított kölcsönt a betegbiztosítás valóban nem volt képes maga visszafizetni, de ez nem volt akadálya annak, hogy a nyugdíjak folyósítását a törvény előírta időpontban megkezdjék. A nyugdíjalap az 1930-as években, amellett, hogy a legnagyobb befektető volt a lakásépítésben, kölcsönöket folyósított önkormányzatoknak, s valóban átvett állampapírokat is. Tényleges gazdasági súlyának és tőke-elhelyezési gyakorlatának vizsgálatával azonban még adós a történetírás.

6

MOL K 150 Belügyminisztérium 2796. cs.

56


Hernádi Zsolt VISSZA A KÁLYHÁHOZ Magyarország hosszútávú jövőképe 2025-ig* 15 év múlva nem lesz hal az Északi-tengerben, írta tavaly a National Geographic. Viszont gyógyítható lesz az Alzheimer-kór, hivatkozott nemzetközi kutatásokra több orvosi szaklap. Víz alá kerülhet Bangkok másfél évtized múlva, riogatnak a meteorológusok prognózisai. Vagy ami még rosszabb: ha nem változtatunk az agrárium szerkezetén, nem lesz elegendő az élelmiszer a Föld lakosságának 15 év múlva. Ami pedig a magyar jövőt illeti: még az autónk is kínai lesz 15 év múlva, véli tudni a HVG, viszont nem lesz több muzeális értékű tokaji bor a pincéinkben. Felvezetésként a média válogatott előrejelzéseiből idéztem. Sok bizonytalanság van, amikor a jövőről beszélünk. Nézzük csak, hogy milyen gazdasági prognózisok voltak az elmúlt években – 2005–2006-ban: Rosszabbul élünk, mint 15 év múlva. Másfél évtized múlva a régió országaiból mi közelítjük meg leginkább az amerikai életszínvonalat az Economist Intelligence Unit előrejelzése szerint. A magyar GDP bővülése a következő 15 év alatt átlagosan 3,2 százalék lesz évente – ez egy 2006-os előrejelzés. Kína és India 2020-ban az Egyesült Államokkal fog versengeni a globális gazdasági elsőbbségért az amerikai hírszerzés elemzése szerint. Mi az igazság? Melyiket tudjuk ma már komolyan venni? Persze az ázsiai előretörésben nem kételkedünk, de ami a „gazdasági derűlátást” illeti, csupán három év telt el, és lám, komoly kétségeink vannak. Melyik elemző foglalkozott azzal, hogy 2008-ra összeomolhat a világgazdaság? Megengedhetjük-e magunknak, hogy bármifajta jóslatokba bocsátkozzunk Magyarország kilátásait tekintve másfél évtizedes távlatban? Szabad-e egyértelműen kijelenteni, hogy így lesz vagy úgy lesz; lehet-e bármiféle racionális alapja a gazdasági-társadalmi folyamatok elemzésének és abból messzemenő következtetések levonásának? Történelmi távlatokból talán logikusnak, egyértelműnek tűnhetnek 10-15 év eseményei. Arra a százötven évre, amíg itt voltak a törökök, úgy gondolunk, mint egy történelmi egységre, és a kort kutató történésznek kell lenni ahhoz, hogy ezen belül fejlődési periódusokat állapítsunk meg. A 20. század persze jóval mozgalmasabbnak tűnik, mert még közelebb vagyunk hozzá időben. Valójában azonban – és éppen most olyan történelmi pillanatban élünk, amikor ezt nem lehet nehéz belátni – tizenöt év alatt bármi és annak a fordítottja is megtörténhet egy országban. Az elmúlt tizenöt évet például én személyesen kétféleképpen * A Nézőpont Intézet Magyarország 2025 című előadássorozatán, 2009. április 21-én elhangzott előadás szerkesztett változata.

57


éltem át. Egyrészt tanúja voltam annak, hogy 15 évvel ezelőtti reményeink, amelyek a rendszerváltoztatás idején emelkedtek a magasba, s amelyek arról szóltak, hogy mostanra olyan életszínvonalon élünk majd, mint Nyugat-Európa országaiban, s hogy a várva várt szabadság jobbá tesz minket, nem silányabbá – nos, ezek a reményeink mostanra szétfoszlottak. 20 évvel ezelőtt, a rendszerváltoztatás hajnalán, friss pályakezdőként én hittem valamiben: hittem, hogy ez az ország meg fog változni, 10-15 év múlva pontosan olyan lesz, mint az a Nyugat-Európa, amelyhez tartozni szerettünk volna. Hittem abban, hogy tiszták lesznek a viszonyok, hogy a teljesítmény fog győzni; olyan etikai normákat fogunk betartani, amiket nagyon szerettünk, amikor kimentünk Németországba vagy a Benelux államokba. Ha e 15 évre visszatekintünk, megkérdezzük: mi valósult meg ebből? Hogyan zajlott le ez a rendszerváltozás? Hogyan zajlott le a politikai váltás? Mi valósult meg a terveinkből? Az EU-hoz való felzárkózásunk meglátásom szerint etikai problémákat is magában hordoz. Ha összevetjük azt az időszakot, ahonnan ki akartunk jönni, azzal az időszakkal, amibe belekerültünk; akkor azt kell hogy mondjuk, a legnagyobb problémát nem a gazdaság, hanem a morális, az etikai kérdéskör okozza. Tudjuk, hogy az a várva várt szabadság, amely politikai szabadságként megérkezett, nem érkezett meg az egyének szintjére akkor, amikor szabadon akartak élni. A remények, hogy szabadon tudunk rendelkezni a sorsunk felett; hogy morálisan úgy vezetik országunkat, és egy olyan országban fogunk élni, ahol azonos értékek és normák szerint fogunk gondolkodni, ezek nagyrészt vágyálmokká váltak. Hazánk elmúlt tizenöt évét sajnos számos szempontból nem értékelhetjük sikertörténetként. Viszont nem mondhatjuk azt, hogy ez azért van, mert ilyenek a geopolitikai adottságaink. Nem mondhatjuk azt, hogy ezt örököltük, mert hiszen vannak sikertörténetek. Ugyanakkor magam személyesen is részese lehettem egy tizenöt éves sikertörténetnek, a MOL sikertörténetének, amely egy szocialista, állami tulajdonú, kelet-európai ipari vállalatból mostanra nemzetközi szinten jegyzett, sőt – mint azt az elmúlt pár év történései mutatják – sokak számára kívánatos gyümölccsé érett, integrált olajipari vállalatcsoport lett. Amely megkerülhetetlen tényezője a régió gazdaságának, és becsléseink szerint önmagában a magyar GDP 3-4%-ának közvetve vagy közvetlenül „beszállítója”. Ugyanaz a tizenöt év tehát egy országnak a kárára, egy nagyvállalatnak a hasznára vált. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a MOL Közép-Európa szívéből fel tudott építeni nemcsak egy regionálisan jelentős vállalatot, hanem megkapta a jogot arra, hogy például Szlovákiában, Horvátországban stratégiai eszközöket vegyen át, és stratégiai eszközöket működtessen. Azért tartom fontosnak ezt kiemelni, mert volt és van, aki úgy próbálta ezt megtenni, hogy nem kapta meg hozzá a jogot, a felkérést. Ezt hívjuk mi ellenséges felvásárlási kísérletnek. Ilyen történt például az osztrák OMV és az orosz Szurgutnyeftegaz esetében is. Mindkét esetben úgy gondoltuk, hogy nincs hozzáadott értéke annak, ha ők belépnek erre a piacra. Az OMV esetében azt mondtuk, hogy egy lényegesen hatékonytalanabb vállalat, amelyik ráadásul olyan versenyhelyzetet fog teremteni, ami egyértelműen rossz lesz a fogyasztóknak; az EU később egyértelműen osztotta ezt az álláspontunkat. A mostani megkeresés, a Szurgutnyeftegazé némiképp más. 58

Hernádi

Zsolt:

Vissza

a

kályhához

Ő magát talán stratégiai befektetőnek tekintette, ám ennek jeleit nem tapasztaltuk közeledésükkor: nem fedték fel szándékukat, nem történtek egyeztetések, egymás kölcsönös érdekeinek feltérképezését és megértését szolgáló stratégiai megbeszélések. Pénzügyi befektetőként tekintünk rájuk, és úgy látjuk, nagyon nehéz is lenne megtalálni azokat a közös pontokat, ami a két vállalat működtetése, világa, illetve – ahogy mi hívjuk – kultúrája között van. Részvényesi, érintetti értékekről beszélünk. Mára ez a felelősség, amit a MOL megkapott, azt jelenti, hogy 3 országban a GDP közel 5%-át termeljük. Ezt a felelősséget nem lehet odadobni. Igaz ez Szlovákiára, Horvátországra és Magyarországra is. Az elmúlt időszakban talán minden eddiginél jobban átélhettük, hogy valamiféle fordulóponton van az ország. Pénzügyi válságnak indult, egy évvel ezelőtt még senki sem beszélt világméretű recesszióról. Egy évvel ezelőtt még arról lehetett hallani, hogy néhány bank becsődölt. Hogy miért történt ez? Az értékválság ebben biztosan szerepet játszott, de arról, hogy egy világméretű recesszió jön mögötte, egy szó sem esett. Az előrejelzések még egy évvel ezelőtt komoly növekedést prognosztizáltak. Hol vannak már ezek az idők? A világgazdaság helyzetét a 2008-as hitelválság következményei határozzák meg. Kiderült, hogy sokak várakozása ellenére a fejlődő világ sem tudja elkerülni a fejlett világból induló krízist, hiszen ők is oda szállítanak. Magyarország, mivel kis, nyitott gazdaság, szintén nem úszhatta meg. Ráadásul régiónkat a tőkepiacok az átlagosnál is kockázatosabbnak értékelik. Ugyanakkor a hazai pénzügyi, gazdasági helyzet évek óta tartó gyengesége, valamint a politikai instabilitás csak tovább súlyosbítja a válság hatásait. A két évtizede húzódó strukturális reformok hiányát ilyenkor halmozottan súlyosnak érzékeljük, és ismét megállapítjuk, hogy ez így nem mehet tovább. A válság pozitív hozadéka lehet, hogy végérvényesen kikényszerít egyes, fájdalmasnak vagy politikailag kockázatosnak tartott reformokat. Gazdasági válság idején a legrosszabb, amit tehetünk, amikor kívülről várjuk a segítséget. A kínaiak két szóval írják le a válságot: veszély és lehetőség. Gazdasági krízis idején, különösen ha deklaráltan válságkezelés folyik, mindig lehetőség van legalább néhány lapot tisztára cserélni, kihasználni a történelem adta lehetőséget, hogy sebességet váltsunk vagy élesebben kanyarodjunk a szokásosnál. A kérdés az, hogy elég elszántak és bátrak vagyunk-e hozzá. Végig kell gondolni mindazt, amit eddig csináltunk, mindazt, amit eddig teremtettünk. Meg kell kérdezni, hogy miért így csináltuk. Egy válság mindig lehetőséget ad arra, hogy tisztába tegyünk dolgokat, és mindig lehetőséget ad arra, hogy megkeressük az eredeti értékeket. Jól ismerjük a kifejezést: menjünk vissza a kályhához, s induljunk el onnan. Képzeljük el azt a szituációt, amikor egy szobában lekapcsolják a villanyt. Ilyenkor két tipikus reakciót figyelhetünk meg: egyrészről nem mer senki reagálni; másrészt vannak, akik éppen ellenkezőleg, fejjel rontanak a falnak. Megalapozott reakciónak az tekinthető, amikor megkeressük a kályhát, azt a pontot, ahonnan indultunk. Egy társadalom esetében meg kell keresni az eredeti értékeket; meg kell nézni, keresni, hogy mit 59


is akartunk elérni, honnan is indultunk el. Értékek terén sérült társadalomban vagy vállalatban nagyon nehéz lesz megtalálni a megoldást, a kifelé vezető utat; ilyen helyzetekben a válasz vagy a vakrepülés, vagy az, hogy leülök, várom, hogy valaki jöjjön és segítsen. Senki nem fog jönni és segíteni nekünk, legalábbis ingyen biztosan nem. Az, amit kérni fog, az mindig sokkal több lesz, mint amibe maga a válság került. Ezért aztán úgy érzem, ebben a pillanatban arról beszélni, hogy vajon milyen lesz Magyarország 15 év múlva, nem éppen könnyű feladat. Az igazi kérdés az, hogy lehetséges-e a közeljövőben egy olyan erőteljes fordulat ebben az országban, amely az embereket, az itt élőket fel tudja rázni, meg tudja mozgatni annyira, hogy partnerek lesznek a változásban. Magyarország ma több millió megfáradt, napról napra élő ember országa. Sokan belenyugodtak a trükkös adóelkerülés és a különböző kiskapuk megtalálása adta túlélésbe, és szintén sokan vannak, akik mindig jobban bíznak a segélyekben, a kívülről jövő, minimális segítségben, mint a saját, kreatív munkájukkal kereshető forintokban. Akik úgy érzik, hogy napról napra túlélésre vannak ítélve. Szembesülnünk kell azzal, hogy ez a mára kialakult válság már politikai válsággá is mélyült. Hiszen ha végignézzük a régió országain: vagy előrehozott választások előtt, vagy az után vannak; kormányválságot élnek át, de mindenképpen elmélyülő politikai válság közepette léteznek. Számomra az a kérdés, hogy Magyarországon és a régió országaiban kihasználjuk-e ezt a lehetőséget arra, hogy egy valóságos fordulat történjen, ami az itt élőket kisegíti ebből a helyzetből. Lesz-e olyan vezetése ennek az országnak, amelyik meg tudja mozgatni az embereket, és kihozza belőlük a változtatás iránti igényt, mely nem azt fogja sugallni, hogy ha egy picit változtatunk, minden megoldódik, hanem azt, hogy a legerősebb eszközünk, fegyverünk maga az ember. Ha hagyják az embert, hihetetlen dolgokat tud művelni. Ma Magyarországon nem nagyon látom ezt a fajta változtatás iránti igényt, legalábbis nem úgy látom, hogy komoly erőhöz és hatalomhoz juthatna. Ma Magyarországon leginkább fásult kiábrándultsággal lehet találkozni. Az ember úgy érzi, hogy megint el fognak venni tőlünk valamit, igen, megint valaki dönteni fog a fejünk felett. Számomra az egyetlen kérdés, hogy akarunke változtatni. Otthon mindenki megélt már kisebb-nagyobb válságokat; ha nem változtatunk, az eredmény mindenhol ugyanaz lesz, a válság csak tovább mélyül. Mindenki tudja, hogy az otthoni válságokból is csak úgy lehetett kilábalni, ha gyökeres változtatásokat vittünk végig. Mindenki tudja, hogy az a sajátos magyar álláspont, amely a segélyek növelésében, a munka nélkül szerzett jövedelmek megtartásában bizakodik, sehova nem vezet. Az nem kifelé hoz minket a válságból, hanem csak elmélyíti azt. Ahhoz azonban, hogy ebből a fásultságból felrázzuk az embereket, gyökeres változásokra is szükség van – és a gazdasági recesszió kétségkívül magában hordozhatja ennek az ígéretét, amennyiben valaki jól kezeli a válságot, hogy az emberek újból hinni tudjanak abban, hogy érdemes küzdeni, dolgozni, változtatni, és bizonyos erkölcsi magasságokba felemelkedni. Szlovákiát szokták említeni, mint a régió legnagyobb változást produkáló országát. Felmerül bennünk a kérdés, hogy Szlovákiában fájdalommentes volt-e a változás. 2002-ben a második Dzurinda-kormány egy hónappal a választás megnyerése után 60

Hernádi

Zsolt:

Vissza

a

kályhához

megvalósított egy olyan reformcsomagot, ami után néhány héttel Kelet-Szlovákiában a hadsereget kellett bevetni. Mára Szlovákia a válság által legkevésbé érintett ország a régióban. Politikailag és gazdaságilag egyetlen ország sem volt olyan mélyen, mint Szlovákia volt ’98 előtt. Kétség nem fért ahhoz, hogy nem tud csatlakozni az EU-hoz, hogy ki kell közösíteni minden nemzetközi fórumból. Viszont ami kirántotta a mélyből, az a változás, a változtatás iránti igény és elkötelezettség. Volt egy társadalom és egy politikai elit, amelyik változtatni akart. Magyarországon egyelőre nem érezni ezt a változtatás iránti elkötelezettséget. Az emberek elvesztették a hitüket abban, hogy a meghirdetett programok megvalósulnak. Amikor túl sokat mondjuk azt, hogy ezt az évet kell csak kibírni, és jövőre már minden rendben lesz, ezt egyszer, kétszer, háromszor elhisszük, de negyedszer már nem. Amikor az ember farkast kiált, és nem jön a farkas, az mindig nagyon komoly probléma a jövőre nézve. Minden emberi kultúra, minden gazdasági tevékenység alapja maga az emberi munka. Addig, amíg ebben az országban az emberi munka teljesen megbecsülés nélkül való, és a munkával szerzett jövedelemhez úgy viszonyulunk, hogy „Te megőrültél, hogy adózol?”, addig ebben a társadalomban a gazdasági fellendülésnek a legnagyobb akadálya a morális tényezőkben keresendő. A közösséget fel kell rázni, el kell velük hitetni, hogy ezt az országot csak teljes változással, kulturális, morális változással tudjuk kihozni a meglévő politikai és gazdasági válságból. Meg kell változni és meg kell változtatni. Azt a legkönnyebb kimondani, hogy ennek ez az egész mostani válságnak az okozója a kapitalizmus, maga a piacgazdaság. Mert ugye a mostanában annyit szidott kapitalizmus – vagy fogalmazzunk precízebben: a liberális piacgazdaság – egyébként egy jól kitalált és jól működő rendszer lenne, ha nem hiányoznának itt, Kelet-Közép-Európában az ehhez szükséges erkölcsi-etikai alapfeltételek. A mai napig nem találtak ki ennél jobban működő modellt. Az ember a saját maga kezdeményezésével értéket állít elő; bizonyos keretek között szabadon megteheti, és ezeket a kereteket betartják és betartatják. Ez egy jól működő rendszer, amelyben persze vannak diszfunkciók. Mikor kisebbek, mikor nagyobbak. A mostani egészen nagy, ekkora talán még nem is volt, de ettől még nem rossz maga a rendszer. Hogy itt, Közép-Európában miért érezzük azt, hogy a kapitalizmusnak csak a diszfunkciói vannak jelen, erre csak azt mondhatjuk, hogy ma nincsenek meg a tisztességes kapitalizmus erkölcsi és etikai alapfeltételei. Lehet azzal magyarázni, hogy a múltban, amit mi örököltünk, kiirtották belőlünk, de ez nem igaz. Erre nagyon jó hivatkozni, de senki nem kényszerített bennünket arra, hogy azokat az eszközöket használjuk, amelyeket egyébként egyénként, emberileg megvetünk. Miért van az, hogy az egyik vállalat sikeresen tud működni, a másik nem? Lehet azt mondani, hogy a MOL hihetetlenül jó eszközöket örökölt, nagyon jó az eszközparkja, így könnyű jó teljesítményt nyújtani. Ám a MOL sem nyújtott mindig jó teljesítményt. Kifejezetten rossz évei is voltak; bankárként emlékszem rá, a ’90-es évek elején eszünk ágában nem volt állami garancia nélkül finanszírozni a MOL-t, mert rossz vállalat volt. Még mindig sok rossz vállalat van a régióban, mert rosszul kezelik a rájuk bízott eszközöket. Hiányoznak az értékek, az értékalapú vezetés alapelemei. 61


Én teljes mértékben úgy ítélem meg, hogy ennek a régiónak az egyik legnagyobb problémája az erkölcsi, etikai alapfeltételek hiányossága. Ugyanis a piacgazdaság abból az alaphipotézisből indul ki, hogy betartjuk a szavunkat, hogy amiben megegyeztünk, az úgy lesz, hogy nem fogjuk egymást átverni. Tudomásul vesszük azt is, hogy nem keresünk olyan kibúvókat és kerülőutakat, melyekkel a többieknél nagyobb előny tudunk elérni. Hogy nemcsak magunknak követeljük meg a szabadságot, hanem másoknak is meghagyjuk azt. Hogy működik egy „ellensúly-rendszer”, amely a piacgazdaság hiányosságait állami közbeavatkozással kompenzálja. Ha a piacgazdaságban bármilyen diszfunkció keletkezik, akkor az állam akár jogszabályi, akár hatalmi, akár anyagi beavatkozásával korrigálja ezeket. Hogy mindenki a maga sikerére törekszik, és nem a másik kudarcára. Mindannyian érezzük, hogy ez a mi országunkban nem sikerült tökéletesen. Hazánk eltávolodott az etikai magasságoktól. Így nem véletlenül vált egyre inkább uralkodóvá az a nézet, hogy a piacgazdaság nem működőképes. Hogy védeni kell az embereket a piacgazdaság hatásaitól. A kérdés az: elhisszük-e, hogy tudnak működni ezek, hogy mi magunk tudjuk-e működtetni, és elhisszük az államnak, hogy képes kivonulni abból a szerepből, s nem pedig elvenni a teret, a levegőt az emberi szabadságtól; vagy pedig azt mondjuk, hogy ez csak így, gyámság alatt működik. A kérdés az, hogy elég-e, ha csak elhisszük, hogy szabadon működhet, vagy ez önmagunk áltatása. Emlékszem, az európai uniós csatlakozásunk idején nagy divat volt azt fejtegetni, hogy nem szabad azt mondani, Európába tartunk vagy csatlakozunk Európához, hiszen mi magunk is nagyon is szervesen Európa részei vagyunk. S nagy hiba lenne erősíteni magunkban a kisebbségi érzést ezzel kapcsolatban. Valójában azonban mi is éreztük, hogy ebben azért még mindig jó adag önáltatás van. Egy nagynevű, a 20. század sokféle viszontagságát megtapasztalt holland újságíró, Gert Maak írt egy nagyszerű könyvet Európáról, ebben találtam a következő idézetet: Egy fríz történetben egyszer egy ifjút azzal küld el az apja a világba, hogy vegyen a vállára egy evezőlapátot, és csak abban az országban álljon meg, ahol megkérdik tőle: „mi az a különös bot a válladon?” Utazásom során, ha kíváncsi voltam, hol ér véget Európa, én is ugyanezt a módszert alkalmaztam. Az emberek maguk határozzák meg, hogy hová tartoznak, és ezt világosan tudtunkra is adják: Valahányszor „európai” üdülésről, az „európai ruhák” minőségéről, vagy „Európában” élő családtagokról beszéltek, biztos lehettem benne, hogy immár átléptem Európa árnyszerű, külső határát.

Nos, tanulságos ez a saját hazánk viszonylatában is. No de térjünk vissza a piacgazdaság sajátosságaihoz. Az egyébként jól működő rendszerbe tehát mind etikai, mind ellátórendszer-beli (politikai) homokszemek kerülhetnek, amelyek súlyosan veszélyeztetik annak egészséges működését. Bár az emberi erkölcsök mintha csak elméletben léteznének, közben határozottan úgy érzem, hogy az ellá62

Hernádi

Zsolt:

Vissza

a

kályhához

tórendszerbeli (tb, nyugdíj, igazságügy stb.) hiányosságok és az etikai problémák között szoros összefüggés van. Hiszen érdemes-e becsületesen, keményen dolgozni, és tisztességre nevelni a gyerekeinket, ha azt éljük át a mindennapokban, hogy az ellátórendszer hiányosságai miatt ez súlyos veszteségekhez, személyes problémákhoz vezet? Érdemes-e becsületesnek lenni, ha a becstelent semmiféle retorzió nem éri?

* Visszatérve az eredeti kérdéshez: mi lesz ebben az országban 15 év múlva, mitől lesz érdemi változás, mitől fog megindulni bármi is, mitől fogjuk magunkat jobban érezni, mitől fogjuk azt érezni, hogy alapvető erkölcsi változás indult meg? Ahhoz, hogy érdemi változás álljon be a politikai élet, a gazdaság, az életszínvonal szintjén, azt kell valakinek elérnie, hogy úgy az állami ellátórendszerek, mint az emberi erkölcs területein érdemi, gyökeres és együttes változás történjen. Ezek nélkül semmilyen érdemi változás nem lesz. Még egy darabig elvegetálunk, lehet, hogy még egyszer-kétszer megmentenek minket így-úgy-amúgy, de semmi nem lesz jobb. Sőt. Még lehet rosszabb is, hiába gondoljuk néha, hogy nincs lejjebb. Számomra ez a helyzet kísértetiesen kezd hasonlítani Szlovákiához, amikor elérték a mélypontot. Van-e még tovább lefelé? Van-e még szabadságfokunk arról dönteni, hogy nem változtatunk? Szerintem nincs. Ezt a mélypontot Magyarország szerintem már megközelítette, talán el is érte. Lehet abban bízni, hogy az a segítség, amit kaptunk a Nemzetközi Valutaalaptól, az Európai Uniótól, az segít, valójában azonban semmiben nem segít. Ez a segítség pusztán arra volt jó, hogy egy olyan keretrendszert állított fel, hogy olyan támadás ne érje Magyarországot, ami végképp ellehetetlenítené az ország működését. De kijutni a válságból ez a pénz nem segít. Pillanatnyi segítség, de ez nem a válság megoldásának megfelelő forgatókönyve. Játsszunk el azonban a gondolattal, hogy gyökeres változások történnek. Bármilyen optimista igyekszem is lenni, azért határozottan támaszkodom ennek elképzelésében valamifajta transzcendentális tényezőre is, nevezzük Gondviselésnek, akinek a közreműködése feltétlenül szükségeltetik. De hát előfordult már a világtörténelemben, ahogy Rejtő Jenő írja, hogy néhány halász hitt egy legendában és feltámadás lett a vége… Szóval, játsszunk csak el a gondolattal, hogy van realitása a valódi válságkezelésnek – a felszíni válság felszínes kezelése helyett. Ennek az országnak egy gyökeres változtatás esetén minden adottsága megvan ahhoz, hogy jó legyen. De min tud alapulni egy változás? Magyarország 2025. évi helyzetét az fogja meghatározni, hogy a globális munkamegosztásban milyen szerepet tudunk magunknak biztosítani. Az egyik szcenárióban a mai Moldva a mi jövőképünk, ahol a mai balkáni országok a kedvező kimenetelt jelentik. A másik szcenárióban Szlovénia vagy Finnország nyomába eredhetünk, és nem is kell csodára várni, hogy ezt megvalósítsuk. Az ehhez szükséges teendőink ugyanis jól ismertek. Kétségtelen, hogy esetünkben hiányzik az a tőkeerős hátszél, ami a fejlett világnak óriási lendületet adott kétszáz évvel ezelőtt. A tudás felértékelődésével azonban bárki előtt új lehetőség nyílik meg arra, 63


hogy magas hozzáadott értékű tevékenységgel kapcsolódjon be a világgazdaságba. Évszázadokkal korábban a fizikai tőke birtoklása nem volt pótolható semmivel. A gyarmatosítási folyamat is a fizikai tőkejavakért zajlott. Velence példáján jól szemléltethető a történelmi távlatokban zajló súlypont-áthelyeződés. A város kiváló földrajzi adottságainak köszönhetően évszázadokig kereskedelemi nagyhatalom volt. Amikor azonban a kereskedelmi technológiák és útvonalak megváltoztak, akkor további néhány évszázadig a korábban felhalmozott tőkére alapozva banki nagyhatalom lett, aminek a szerepét mára a turizmus vette át. A fizikai javak jelentősége a város története során fokozatosan elolvadt. Nekünk az a szerencsénk, hogy egy tudásalapú gazdaságban a sikernek már nem feltétele a jelentős múltbeli fizikai tőkefelhalmozás. Az információtechnológia és kommunikációs forradalom elmosta a lokáció és a fizikai birtoklás jelentőségét. Az pedig csak rajtunk múlik, hogy a tudásba invesztálva képesek legyünk magas komplexitású problémák megoldására. A világ műhelyének lenni nagy presztízs volt pár évszázaddal korábban. 2025-ben már más szerepre kell törekedni. A globális verseny jelensége nem újkeletű, de 2025-ben még intenzívebb lesz. Ebben sikeresnek lenni csak megfelelő hozzáállással lehet, ami versenyzést, kooperációt, beilleszkedést, alkalmazkodást kíván. Amíg védegyletszerű adminisztratív védekezésben bízunk, addig nem tudunk előrelépni. Ahhoz, hogy a szükséges lépéseket megvalósítsuk, társadalmi tőkére (együttélésre, együttműködésre, bizalomra, tiszteletre, felelősségre, szabálykövetésre) és hatékony intézményrendszerre van szükség. Adóelkerülést megengedő rendszerben nem számíthatunk erős társadalmi összetartás kialakulására. Ráadásul a közpénzügyek tisztaságával kapcsolatos kételyek sokak számára morális alapot adnak az adóelkerülésre. A siker kulcsa a beruházás. Akár fizikai, akár humán tőkéről van szó, tevékenységspecifikus beruházásokra, elköteleződésre van szükség. Beruházni, elköteleződni pedig csak az fog, aki bízik saját jövőjében, bízik az őt körülvevő társadalom és intézményrendszer támogatásában. Társadalmi tőkét és hatékony intézményrendszert nem lehet egyik pillanatról a másikra megteremteni. Ha e tekintetben élenjáró, jól működő országok példáit vizsgáljuk, akkor többnyire azt láthatjuk, hogy hosszú évek szerves fejlődése által lettek azzá, amik. Az egyéni és állami szintű erőfeszítések, a kooperáció egyaránt fontosak voltak, de nincs egyértelmű recept. Az olasz nemzetállam létrejöttekor már eleve egy fejlett észak és egy elmaradott dél egyesült, és ez a helyzet évszázados erőfeszítések után sem tudott megváltozni. Ezzel szemben Finnország példája azt mutatja, hogy egy évszázad bőven elegendő lehet arra, hogy egy ország az ismeretlenségből az élvonalba kerüljön. Hasonlóan pozitív példák az ázsiai tigrisek. Ha nincs is egyértelmű recept a sikerhez, az biztos, hogy egy jól átgondolt, átfogó stratégia kitartó megvalósítása mindennek szükséges eleme. Magyarországon a privát szféra kezdeményezőkészségével, a tudás felhalmozásának és alkalmazásának szándékával az egyének szintjén nincs baj. Ahhoz, hogy a tenniakarás eredményre vezessen, az államnak csupán a megfelelő környezetet kell biztosítania: erős és hatékony (olcsó) állam; csak a szükséges mértékű bürokrácia; gyors, kiszámítható adminisztráció; ésszerűség az állam gazdasági szerepvállalásában; hosszútávú szemlélet; 64

Hernádi

Zsolt:

Vissza

a

kályhához

egyszerű adórendszer, kivételezések nélkül; széles adófizetői bázis; gazdasági feltételek; alacsony infláció; stabil adórendszer; minimális, megfelelő szerkezetű adóterhek. Olyan évtizedes, megoldatlan problémákhoz kell hozzányúlni, mint az oktatási rendszer, az egészségügy, a tb-finanszírozás, az adórendszer, az államháztartás stb. Az eladósodottság, a torz ösztönzést nyújtó adórendszer, a politikai instabilitás, a korrupció mind olyan tényezők, amelyek az egyéneket eltántorítják. Csak rajtunk múlik a válasz, hiszen az adottságaink megvannak. Közép-Európában egyetlenegy ország sem tudta a mikrogazdaságát az elmúlt 20 év első felében-kétharmadában olyan szintre fejleszteni, mint Magyarország. Itt voltak a legműködőképesebb vállalatok. Talán nem véletlen az, hogy Közép-Európában nincs még egy olyan ország, amelyik nem egy, hanem kettő, sőt három olyan vállalatot fel tud mutatni, amelyik önállóan, piacképesen tudott fennmaradni, eredményt tudott produkálni, és példaként szolgálni másoknak: ez a Richter, az OTP és a MOL. És talán nem véletlen az sem, hogy manapság pont ennél a három vállalatnál figyelik, hogy a működése fenntartható-e. Senki más ezt nem tudta produkálni. Lengyelországnak, Csehországnak, Szlovéniának nincs ilyen méretű, ilyen gazdasági hatékonyságú, ennyire elfogadott vállalata. Ennek az országnak nagyon jó geológiai adottsága van. Régen a fizikai, ma a gazdasági jelenlét számít. Mert az emberek rájöttek, hogy gazdasági jelenléttel ma már sokkal többet lehet elérni, mint fizikai kényszerrel. A 20. század végén világossá vált mindenki számára, hogy a biztonsági kérdések nagymértékben átrendeződtek. Hogy csak egy példát mondjak: 2001-ben tudtuk mindannyian, hogy az Al-Kaida veszélyes terrorszervezet, volt már sok robbantása, támadások amerikai követségek ellen; s amikor rátették a biztonsági térképre, akkor azt mondták, hogy minden valószínűség szerint az Al-Kaida következő célpontja valamelyik amerikai nagykövetség lesz valamelyik harmadik világbeli országban. 2001 szeptemberében megfordult a világ; ekkor máshová tették a pontot. Azt mondták, hogy az Al-Kaidánál már nem az a gond, hogy kockázatos, hanem a kockázat mibenléte változott meg. A 2000-es években átéltünk még néhány hasonló fordulatot. Az energetika szerepe teljesen átértékelődött. Akkor, amikor 2006-ban az ukránok csökkentették a gáznyomást, mindannyian azt gondoltuk, hogy egy átmeneti lépésről van szó, hogy ez egy ukrán–orosz vita, amely el fog simulni, igaz, volt egy kis hatása Magyarországon, ami megtakarításra intett, de nem éreztük nagy problémának. 2009. január 1-jén nekünk is új kockázati térképet kellett készítenünk. Megtörtént az, amiről azt hittük, hogy soha nem következhet be: fizikailag elzárták a gázcsapot. Hatalmas méretű gazdasági fenyegetést jelentett. 2009-ig azt mondtuk, hogy a diverzifikálás nagyon fontos dolog, hittünk benne; alapvetően azért, mert azt mondtuk, hogy akkor lesz piac, ha több gázforrás vagy energiaforrás versenyzik egymással, akkor van piac. 2009 januárjától a diverzifikálás már nemcsak piaci hatékonyságot jelent, ekkortól ennek a térségnek alapvető biztonsági, biztonságpolitikai kérdésévé vált az energetikai és forrásdiverzifikáció. Közép-Európának szembe kell néznie azzal, hogy tartósan a jelenlegi energia struktúrákat kell használnia. Ha pedig ez így van, akkor az a kérdés merül fel, hogy a jelenlegi infrastruktúra alkalmas-e arra, hogy Közép-Európa mind ellátásbiztonságát, mind 65


pedig stratégiai függetlenségét biztosítani tudja. Most direkt nem országokról beszélek, mert ezt a problémát egy ország nem tudja megoldani. Össze kell fognunk. És akkor nem beszéltünk még olyan projektekről, mint a Nabucco vagy a Déli folyosó, vagy nem beszéltünk arról, hogy össze kell kötni a vezetékrendszereket – ezek hatalmas költségtényezőt jelentenek, nem tudja megoldani egyetlen ország önmaga. Nem is szabad úgy gondolkodni, hogy ezt egy országnak kell megoldani. Az energetika mint ellátásbiztonsági kérdés, mint politikai biztonsági kérdés nem egy ország ügye csak. Itt lehet elkövetni a legnagyobb hibát, ha azt mondjuk, hogy ez az Európai Unió felelőssége. Az uniót nem különösebben érdekli a mi problémánk ebben a témában, ezt nagyon jól mutatja az elmúlt 5 évben a sok milliárd eurónyi pénz szétosztása. Magunknak kell megoldást találnunk erre. A MOL jelenleg olyan stratégiai eszközöket birtokol, amelyek az adott országok ellátásbiztonsága szempontjából meghatározóak. De ennél is továbbmegyek. Közép-Európában minden olyan kezdeményezést, ami földgázban vagy kőolajban diverzifikációt, azaz alternatív beszerzési útvonalakat jelentett, szinte kizárólag a MOL tervezőasztalainál indítottak el, vagy ha nem is mi indítottuk el, de a mi közreműködésünk jelezte Közép-Európában, hogy ebben részt kell venni. Mi indítottuk azt a kezdeményezést, hogy kapcsoljuk össze a közép-európai rendszereket. Nem lehet ezt a kérdést egy ország problémájaként vagy puszta üzleti témaként kezelni. Persze felmerül akkor a kérdés, hogy helyesen tette-e az állam, hogy kiszállt a MOL-ból. Azt felelem, hogy alapvetően igen, és tudom, hogy ezzel nagyon sokan nem értenek egyet. Az, hogy benne van-e az állam a vállalatban vagy nincs benne, bizonyos lépéseknél lehet jó, lehet rossz, viszont ami biztos: van egy negatív hatása, csökkenti a vállalat hatékonyságát. Mert minden menedzser igen egyszerűen fogja ezt fel: azokhoz igazodik, akik a döntést hozzák. Nálunk a döntéseket egy szétosztott részvényesi kör érdekeinek kell megfeleltetni. Azt, hogy mi mit teszünk, az azon múlik, hogy van-e szavahihetőségünk, bizonyítottunk-e már, és van-e olyan értékrendünk, amelyről elhiszik, hogy attól nem fogunk eltérni. Ekkor a befektetők ott tartják a pénzüket. Ha nem, elviszik. Önmagában az nem jelent megoldást, hogy ha állami tulajdon van, és az sem, ha az állam csak szabályozó eszközökkel avatkozik be. Téves az az elképzelés, ami a ’90-es években kialakult és szinte egyeduralkodóvá vált: hogy az állam szorítkozzon éjjeliőr-szerepre, az állam ne avatkozzon be semmilyen szinten a gazdaságba, hagyja a piacgazdaságot működni, a piacgazdaság úgyis kiveti magából, ami rossz. Én azt hiszem, hogy a mostani válság ezt a kérdést teljesen más megvilágításba helyezte. Mára már tudjuk, hogy az államnak igenis képviselni kell a saját és a társadalom érdekeit is. Amikor a saját vállalatom példáját hoztam, azt kívántam megvilágítani: igenis lehet tenni. Mi sem örököltünk jó eszközöket, ám ezekből sikerült jót formálnunk. Arról beszéltem, hogy ránk bíztak stratégiai eszközöket más államok, hisznek nekünk, mert ugyanazon értékrend mentén gondolkodnak, mint mi. Azt szeretném aláhúzni, hogy tudatosuljon mindenkiben: lehet jót tenni, lehet jól működtetni. Elterjedt tévhit, hogy a hatékony piacgazdaság gyenge államot igényel. Éppen ellenkezőleg: mivel a tulajdonosi döntéseket a magánszféra hozza meg, az államnak jogalko66

Hernádi

Zsolt:

Vissza

a

kályhához

tási és szabályozási tevékenységében nagyon erősnek kell lennie. A jó futballbíró nem az, aki gyenge és nincs tekintélye, hanem az, aki nagyon keményen kézben tartja a mecscset, anélkül, hogy a nézők észrevennék. A rendszerváltó évtized magyar állama gyenge volt. Alulfizetett, kontraszelektált bürokrácia, következmények nélküli tömeges adócsalás, a pénzügyi vagy környezetvédelmi szabályok teljes figyelmen kívül hagyása. Ez persze a termékfejlesztés helyett az ügyeskedésre buzdított sok vállalkozót. Ennek véget kellett venni. Nekünk egy olyan állam kell, amely hátralép, hagyja a gazdaságot, de kőkeményen beavatkozik, amikor az állampolgárok, a gazdaság érdekei úgy kívánják, amikor valaki le akar térni arról a morális ösvényről, amit mindannyian szeretnénk. Ma nem ez a helyzet. Ma nagyon sok dologban a negatív iránymutató maga az állam. Ezen változtatni kell, ezen nekünk kell tudnunk változtatni. A változtatás számomra a kulcsszó. Én a válságot nem úgy fogom fel, mint egy veszélyt. Rengeteget tanultam, és rengeteget köszönhetek annak, hogy 2007-ben az osztrák OMV „megtámadott”. Többek között azt köszönhetem, köszönhetjük, hogy 2009-re edzettek lettünk. Rengeteg olyan belső változást hajtottunk végre, amiről addig is tudtuk, hogy meg kellene lépni, csak halogattuk. Előtte azt mondtuk, hogy most ne foglalkozzunk vele, minden változtatás kényelmetlen. S mára hálás vagyok annak, hogy ezek bekövetkeztek, sokkal jobb lett a vállalat. Ezért azt tudom mindenkinek tanácsolni, hogy vissza a kályhához, vissza az értékekhez, és próbáljuk meg kikényszeríteni, hogy a társadalom többi része is ugyanezt csinálja: változtasson, de ami kiemelten fontos, hogy egy közös értékrend alapján és mentén tegye ezt. Az ember – a Teremtő szándékával feltehetően összhangban – rendkívül kreatív lény. Specializálódott a túlélésre és a megerősödésre. Ez valamennyiünk számára reményt adhat a jövőre vonatkozóan.

67


Monet kertje Givernyben

68

Kommentár • 2009|3 – Totális múlt

Szécsényi András „HOGY KI A MAGYAR, AZT MINDIG CSAK MAGUK A MAGYAROK DÖNTHETIK EL” A Turul Szövetség a közgazdasági egyetemen 1941-ben A két világháború közötti korszak kutatása sok tekintetben jelentős eredményeket hozott az elmúlt évtizedekben. Mégis van jó néhány olyan terület, amelynek vizsgálata nélkülözi nemcsak a – mára már elavult – szakirodalmat, de egyáltalán nem rendelkezik összefoglalásokkal, és résztanulmányokkal is alig. Az ilyen „fehér foltok” között említhetjük példának okáért a korszak pártjainak történetét, s ezek közé tartozik az ifjúsági mozgalmak, egyesületek kérdése is (a leventemozgalom és a cserkészet kivételével). Jóllehet a Horthy-korszak oktatástörténetét gazdag marxista és rendszerváltozást követő szakirodalmi termés jellemzi,1 ezek zöme alig vagy csak érintőlegesen foglalkozik az említett kérdésekkel, s ebben csupán az elmúlt másfél évtized mutat változást. Ennek oka a rájuk vonatkozó források szórtságában, valamint töredékességében keresendő, holott igen lényeges, hogy a Horthy-korszakban az egyesületek, benne az ifjúsági egyesületek ideológiája – nem utolsósorban a sajtó révén – kiemelten befolyásolta a közgondolkodást.

Röviden a bajtársi egyesületekről Az I. világháborút követően a keresztény-nemzeti színekben fellépő társadalmi és politikai erők között voltak az egyesületek sajátos fajtái, a bajtársi szövetségek. Körükben jelentős ideológiai sokféleség mutatható ki, két alaptípusukat különböztethetjük meg: felsőoktatási diákegyesületeket (szövetségeket), valamint katonai jellegű bajtársi egyesületeket (például Frontharcos Szövetség). Mindezek Horthy Miklós hatalomra kerüléséig (1920. március 1.) jelentős politikai-ideológiai felhajtóerővel bírtak. Működésüknek keretet adott az 1919. szeptemberében kelt 5084/1919. sz. kormányrendelet, amely visszaállította az 1918. október 30. előtti egyesülési és gyülekezési jogot. A bajtársi egyesületek közül a műegyetemen alapított Magyar Technikusok Hungária Bajtársi Egyesülete és az orvosi karokon működő Csaba Bajtársi Egyesület érdemel említést; mellettük 1919-ben, a jobboldali egyetemi zászlóaljak talaján és szervezésében hallgatók és tanárok alapították a Magyar Egyetemek és Főiskolák Országos Nemzeti Turul Szövetségét (1924-től: Turul Szövetség). Az említettek mellett természetesen egy sor egyéb ifjúsági szervezet volt, amelyek közül taglétszámánál fogva a katolikus Foederatio Emericana, a 1

Többségüket Jóború Magda illetve Kardos József, Karády Viktor, Ladányi Andor, Mann Miklós, Nagy Péter Tibor, Szabolcs Ottó, Ujváry Gábor írták.

69


Széchenyi Szövetség, a Protestáns Magyar Diákszövetség, valamint a területi egyesületek érdemelnek említést. Az egymás ellen küzdő szervezetek támogató erejét jelzi, hogy 1921 és 1930 között 138 bajtársi jellegű szervezet alakult.2 Mindamellett az egyik leghierarchikusabb és igen szigorú belső szabályok mentén működő Turul3 15-20 000 fős taglétszámával kiemelkedett a mezőnyből, de látható, hogy az egyetemre frissen bekerült hallgatók vagy az öregdiákok előtt számos alternatíva állt. Fontos körülmény, hogy az egyesületek alapszabályait a belügyminiszter és nem a kultuszminiszter hagyta jóvá 1941-ig, kivonva őket az egyetemi autonómia hatásköréből. Nem kívánjuk ehelyütt részletes bemutatását a Turulnak, annál is kevésbé, mert a szétszórt források mellett immár olvashatunk új, szakszerű tanulmányokat.4

A Turul eszmerendszeréről A szövetség alapszabálya szerint annak célja elsősorban az egyetemi szociális háló növelése és a diákság keresztényi és bajtársi szellemben való megszervezése.5 A Turul ideológiáját időbeli és térbeli képlékenység jellemezte. Alapja mindvégig a fajvédelem, ez keveredett a magyar társadalom elesettjeit segíteni szándékozó gondolatokkal, melyek között központi helyet foglalt el a baloldal által is követelt, de a Turulnál faji alapokon nyugvó földosztás. A turulisták ezen túl követelték a közigazgatás és a szellemi élet forradalmi átalakítását, és a teljes határrevíziót szerették volna elérni.6 Mindez az 1920-as évek végétől kiegészült a „törzsökös” parasztság mellett a munkássággal való összefogás igényével; felbukkanó elem volt a magyar birodalmi gondolat is.7 Összefoglalásként 1937-ben jelent meg a világnézeti irányelvekről szóló nagyhatású munka. Ez a Turul ideológiai gerincének ugyancsak a (közelebbről meg nem határozott) turáni faj védelmét nevezte meg, amelyből a zsidókat kirekesztették. Kitértek az államformára is: a demokrácia, a liberális államrendszer nem egyeztethető öszsze a fajisággal, létalapjukat elveszítették: csak a faji alapú jobboldaliság jelentheti a kiutat Magyarország számára.8 2

A statisztikát idézi KEREPESZKI Róbert: A zsidókérdés és az egyetemi bajtársi egyesületek a két világháború közötti Magyarországon = Tradíció és modernizáció Európában a XVIII–XX. században, szerk. Bodnár Erzsébet – Demeter Gábor, Hungarovox, Budapest, 2008, 224. 3 Vö. pl. Táborozási ügyrend a bajtársi élettel kapcsolatos egyéb határozatok, szabályok és tudnivalók, összeáll. Lendvay Béla, Turul, Budapest, 1929; A „Turul” Szövetség fegyelmi szabályzata Lissák György útmutatásai nyomán, s. a. r. Czipott László, Turul, Budapest, 1937. 4 KEREPESZKI: A zsidókérdés és az egyetemi bajtársi egyesületek…, 224–237; KEREPESZKI Róbert: Turul, Rubicon 2009/1–2.; KEREPESZKI Róbert: A Turul Szövetség = A magyar jobboldali hagyomány 1900–1948, szerk. Romsics Ignác, Osiris, Budapest, 2009; SZÉCSÉNYI András: A Turul Szövetség felépítése és szerepe a két világháború közötti ifjúsági mozgalomban = Fejezetek a tegnap világából. Tanulmányok, főszerk. Gergely Jenő, ELTE BTK, Budapest, 2009. 5 Alapszabályok, MOL P 1364 1. d. 1. t. Idézi SZÉCSÉNYI: I. m., 223. 6 SZÉCSÉNYI: I. m., 224. 7 KEREPESZKI: A Turul Szövetség, 356. 8 A Turul világnézeti irányelvei és bajtársi útmutató, szerk. Szendrődy Miklós – Kalotás Antal, Turul, Budapest, 1937, 6-39; Táborozási ügyrend…, 138.

70

Szécsényi

András:

„Hogy

ki

a

magyar…”

Bár a dualizmus végétől beszélhetünk értelmiségi antiszemitizmusról, a zsidókérdés eklatánsan az I. világháború derekától tört be a közbeszédbe.9 A háború után, a tanácsköztársaság kommunista-zsidó politikai összemosása miatt a zsidóellenes akciók csak felerősödtek, aminek példáját a főiskolákon-egyetemeken történt rendszeres zsidóellenes atrocitások jelentették.10 Az 1920-as numerus clausus, majd annak 1928-as módosítása idején is létezett szervezett zsidóverés, megfélemlítés, aminek nyomában a hazai sajtó előszeretettel számolt be az egyébként Európa-szerte ismert jelenségről. A fajvédelmi gondolatok vetése a gazdasági világválsággal, majd a ’30-as évek közepétől a szélsőjobboldali gondolatok térnyerésével érett be. Mindez nem állt ellentétben azzal, hogy a Turulban, különösen Hitler hatalomra jutásától fogva az antiszemita-fajvédő elem egyre inkább összekapcsolódott a németellenességgel.11 Nem nyerhetünk ugyanakkor teljes képet a Turulról, ha nem szólunk ún. népi ellenzékéről, amelynek hatását a korszakkal foglalkozó feldolgozások zöme figyelmen kívül hagyja. A falukutatók és a népi írók, valamint az előző évtized ekkorra kiöregedő diákvezéreinek szélsőséges és alapvetően sikertelen tevékenységének hatására a ’30-as évek elejétől nőtt azok száma, akik új útként a népiek hatékonyabb segítését tűzték ki célul. Ez akciókban és részben belső hatalomváltásban nyert teret, de sokkal jelentősebb, hogy ez a belső ellenzék más – demokrata alapállású – diákszervezetekkel keresett és sokszor talált közös utat. Ennek jegyében is, az 1934-es követtáboron az agár- és munkásrétegek hatékony megnyerése, beszervezése céljából megindította a Turul Mozgalmat: rendezvényeiken, faluszemináriumaikon megjelentek a szociális, kisebbségi stb. kérdések is a fajvédelmiek mellett. Tény az is, hogy közülük, illetve támogatóik közül számosan (a Komintern 1935. őszi Dimitrov-féle határozata nyomán) beépített kommunisták voltak,12 illetve jószándékú fiatalok, kiknek egy része később a Márciusi Frontban,13 a népi kollégiumi mozgalom létrehozásában és működtetésében,14 az 1944/45-ös ellenállásban, sőt a II. világháború utáni berendezkedés kiépítésében is részt vett. Mindennek nyomán a Turul irányításában 1935-re szakadás állt be. A Fitos Vilmos15 fémjelezte népi irányzat a 9 Lásd KEREPESZKI: A Turul Szövetség, 362–363; BIHARI Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán, Napvilág, Budapest, 2008, 201–222. 10 Lásd KEREPESZKI: A zsidókérdés és az egyetemi bajtársi egyesületek…, 224–237; PELLE János: A Turul és a többiek. Harcias diákok az egyetemeken a két világháború között, Élet és Tudomány 1999/22.; KEREPESZKI Róbert: A Turul, a diáktüntetések és a sajtó. (Források), RubicOnline 2009/1–2. (www.rubicon.hu/index.php?page=online_ plusz&id=25). 11 Vö. UNGVÁRY Krisztián: Antiszemitizmus és németellenesség – a kétfrontos harc = Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham professzor 80. születésnapjára, szerk. Karsai László – Molnár Judit, Balassi, Budapest, 2002, 731–750; KEREPESZKI: A Turul szövetség, 360–361. 12 Érzékletes képet adnak Béki Ernő és Pollner György visszaemlékezései, lásd PINTÉR István: Kutatási beszámoló. Emlékek, adatok az 1930-as évek haladó egyetemi ifjúsági mozgalmairól, Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpont, Budapest, 1978, 65–71, 90–104. 13 A debreceniekről összefoglalóan lásd TÓTH Pál Péter: Metszéspontok. A Turultól a Márciusi Frontig, Akadémiai, Budapest, 1983. 14 Vö. PAPP István: A népi kollégiumi mozgalom története 1944-ig. Népi tehetségek gondozása, vagy tudatos elitnevelési kísérlet? (Politikatörténeti Füzetek XXVI.), Napvilág, Budapest, 2008, 123–177. 15 PAPP István: „…Én, aki egész életemben a nép ügyéért harcoltam.” Egy középosztálybeli életút a század viharaiban: Fitos Vilmos (1913–2000), Hitel 2006/6., 72–77; FITOS Vilmos: A népi mozgalom teljessége = A népi mozgalom és a magyar társadalom, szerk. Sipos Levente – Tóth Pál Péter, Napvilág, Budapest, 1997, 162–173.

71


kiadványaiban és tevékenységében egyaránt megmutatkozó jelentős sikerei ellenére sem tudott áttörést elérni. A Turul antiszemitizmusa az évtized végére nemcsak megmaradt, de a propaganda a zsidótörvények hatására illetve a II. világháború alatt tovább radikalizálódott, ugyanakkor a belső ellenzék hangja a háború második felére egyre inkább lecsendesedett.

Az incidens Hogy kézzelfoghatóbbá tegyük mondanivalónkat, egy jellegzetes, konkrét akciót mutatunk be 1941-ből. Az alábbiakban közölt forrás érdekessége, hogy nem sajtótudósításról van szó, hanem egy egyetemi „zsidóverés” egyik elszenvedőjének visszaemlékezése, amely a maga durvaságában bemutatja a Turul Szövetség radikális ideológiájának hatását. Írója rácalmási ifj. Pajzs Gyula, a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Karának mezőgazdasági osztálya 18 éves, római katolikus vallású hallgatója,16 aki zsidó származása ellenére a nem sokkal korábban életbe lépett ún. harmadik zsidótörvény értelmében sem minősült izraelitának.17 A dokumentum rámutat arra az eddig nem vizsgált, de a forrásokban több ízben fel-felbukkanó tényre is, hogy a Turul helyi szervezkedései nemegyszer az elszenvedők részéről is preventív jellegű agresszivitást váltottak ki. Egyetemi verekedés: hogy láttam én?18 Mi volt a helyzet 1941 őszén, a második zsidótörvény után: Nekem két kikeresztelkedett zsidó nagyszülőm volt, apám gyermekkorában keresztelkedett ki, anyám régi magyar református családból származott. Így apám „árjapárja” folytán nem számított zsidónak, én meg mint félig zsidó származású nem számítottam annak. A turulisták nem fogadták el a második zsidótörvényt. Szerintük mindenki zsidónak számított, akinek egy nagyszülője zsidó volt. 16 Pajzs Gyula Budapesten született, 1924. február 13-én. Beiratkozott 1941. október 10-én. Teljesítette az 1941/42-es tanév I. félévét (félév lezárva 1942. február 28-án), lásd Szent István Egyetem Kosáry Domokos Könyvtár és Levéltár (SZIE KDKL), M. Kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Kar, Mezőgazdasági Osztály, Anyakönyvek (A), 1941–1942. 2/a 2., 426. 17 A Turul Szövetség 1941-ben megjelent Magyar Káté c. munkája egyértelmű: „Nem tekinthetők magyarnak a zsidók sem, tekintet nélkül arra, hogy megkeresztelkedtek-e, avagy sem. Hogy ki a magyar, azt mindig csak maguk a magyarok dönthetik el, tehát egyetlen asszimilált sem hivalkodhatik azzal, hogy magyar, ha még oly hangosan vallja is magát magyarnak, ha a magyarság annak nem tekinti.” Magyar Káté. Minden rangú, származású és műveltségű, bármely pártban, egyesületben, munkahelyen, hivatalban, felekezeten lévő magyarok számára, Turul Szövetség, Budapest, 1941; idézi KEREPESZKI: A Turul Szövetség, 360. 18 A visszaemlékezés a Holokauszt Emlékközpont Gyűjteményében (GYN 2008/361.) olvasható. Az incidens 1941. november 15-én történt.

72

Szécsényi

András:

„Hogy

ki

a

magyar…”

A mezőgazdasági egyetemen,19 abban az évfolyamban, amiben én is voltam, voltunk többé-kevésbé „flekkesek”: Ullman Erzsi, Bogyó Pista, Polgár Peti, azt hiszem, Munk Andris is, talán még egy-kettő, akikre már nem emlékezem, meg hát én. 1941. október végén, november elején a turulisták elkezdtek a mezőgazdasági egyetemen agitálni, hogy zárják ki az összes zsidó származású hallgatót, de legalább kötelezzék őket zsidó csillag hordására, ültessék őket külön stb. Én ez ellen tiltakoztam, egy Pünkösdi nevű – egyébként külsőre elég zsidós jellegű – nagypofájú turulistát a nyakánál fogva a harmadik emeleten félig kitartottam az ablakon. Erre persze én lettem a fő ellenség. Hét közepén közölték velünk, hogy hét végéig mindegyikünknek csillagot kell viselni, stb. Mivel aránylag gyenge testalkatom kiegyensúlyozására már középiskolás koromban megszoktam, hogy a legjobb védekezés a támadás, erre felkészülve én már egy ólmosbottal, egy gázpisztollyal és egy vadászkéssel felszerelve mentem be a hét utolsó oktatási napjára (péntek, vagy szombat volt). Nekem persze eszem ágában sem volt engedelmeskedni, hiszen a törvény szerint nem számítottam zsidónak. Bogyó Pistát és Polgár Petit20 is – bár mindkettő nem volt éppen rámenős típus – rábeszéltem, hogy ne hagyják magukat. Pénteken (szombaton?) bejött egy csapat turulista, más évfolyamokról is, hoztak magukkal zsidócsillag jelvényeket, ki akarták velük tűzetni. Szegény Ullmann Erzsit21 meg még néhányat egyből elzavartak.22 Erzsit még kikísértem. Bogyó Pistát, Polgár Petit meg engemet körülfogott vagy 30-40 [turulista] és lekísértek egy alagsori helyiségbe. Ott még egyszer felszólítottak minket, tűzzük ki a zsidócsillag-jelvényeket és takarodjunk az egyetemről. Erre az egyik turulista, (ahogy később megtudtam, Iklódi Szabó Tibor,23 akinek nagybátyja nyilas országgyűlési képviselő volt24) a tőlem jobbra álló Polgár Pistára ki akarta tűzni a jelvényt. Én Iklódit elrántottam, balkézzel, ujjaimmal csettintettem, odanézett, én jobb kézzel, a kabátom ujjából kicsúsztatott ólmosbottal fejbe vágtam. A feje tetején találtam el, az ólmosbot nyele végigfeküdt a fején le a nyakáig, kb. 8 cm hosszan szétnyílt a fejbőre. Persze ordítás stb. Minket hármunkat ott hagytak, az ajtót ránk zárták. Ki19

Helyesen: M. Kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági és Állatorvosi Kar, Mezőgazdasági Osztály. A „csúcsegyetemet” az 1934. évi X. tc. hozta létre, 1945-ben szétbontották. Lásd SZÉCSÉNYI András: A József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem alapításának parlamenti- és sajtóvisszhangja, Neveléstörténet 2006/7., 87–96. 20 Bogyó István Budapesten született 1923. június 4-én. Beiratkozott 1941. szeptemberében. Az 1941/42es tanévtől az 1944/45-ös tanév végéig tanult a karon. Polgár Péter Budapesten, 1923. július 27-én született. 1941. októberében iratkozott be a karra, és csupán egy félévet teljesített (1941/42. tanév I. félév). SZIE KDKL A 1941–1942. 2/a. 3., 376 és 431. 21 Br. Ullmann Erzsébet Budapesten született 1923. november 30-án. Beiratkozott 1941. októberében, csupán egy szemesztert teljesített (1941/42. tanév I. félév). SZIE KDKL A 1941–1942. 2/a. 4., 10. 22 A mondat a radikális diákszervezeteknek az egyetem kapujában történő igazoltatására, ez esetben a kar Esterházy utcai épületére utal. 23 Iklódy Szabó Tibor Balatonfüreden született 1922. június 11-én. Beiratkozott hallgató 1940. szeptemberétől a 1941/42. II. félévéig. SZIE KDKL A 1940. 2/a. 3., 291. 24 A képviselő kilétéről nincsenek információink.

73


mentek, hoztak Iklódinak mentőket. Én közben keresztbe az ajtó elé toltam egy asztalt. Kb. 10-20 percig nem történt semmi. Akkor hallottuk, jönnek vissza. Bogyó és Polgár behúzódtak az oldalra, én felálltam az asztal tetejére, mikor kezdték nyomni befelé az ajtót, onnan sikerült még néhánynak kezére, fejére ütni. De a túlerő benyomta az ajtót annyira, hogy az asztal alatt néhányan be tudtak bújni. Egy hátulról elkapta a lábszáramat, egy másik egy székkel hátulról fejbevágott. A fejemen gazdászkalap, ahogy divat volt: sok kis különféle jelvénnyel. Ezeknek tűi több helyen belefúródtak a fejbőrömbe. Egy másik elkapta az ólmosbotos kezemet, lerántottak az asztalról, felülről egy ráugrott a karomra, leszakadt az ólmosbotot karomhoz rögzítő bőrhurok, kicsavarták a kezemből. A saját ólmosbotommal úgy fejbe vágtak, hogy annak máig is megvan a koponyacsontban a helye. Egy ideig rám térdeltek, ütöttek, rúgtak, én a földön fekve persze már nem tudtam védekezni. Aztán felállítottak, megmotoztak, elvették a késemet és a gázpisztolyomat. Bogyó és Polgár megúszta néhány pofonnal. Aztán mindhármunkat közrefogtak és kilöktek az Esterházy utcai kapuig. Gyalog elmentem rendőrségre (valahol a Bástya utca környékén) jelentést tenni. El tudom képzelni, hogy az utcán feltűnést keltettem. Hátul vérzett a fejem, csurgott a viharkabátomra, az arcom kék-zöldre verve stb. A rendőrségen elmondtam, mi volt, meg hogy nem tudom, mi lett azzal, akit én telibe találtam. Felvettek egy jegyzőkönyvet. Az orvosi látlelet az én sérüléseimről vagy két oldal volt. Azt hiszem, ők adták a tippet, menjek el a XI. kerületi honvédségi kiegészítő parancsnokságra és jelentkezzek önkéntesként a frontra. Ha az általam leütött meghalna, inkább vonuljak be, még több esélyem marad, mintha bíróság elé kerülök halálos kimenetelű súlyos testi sértés miatt. Másnap a kiegészítő parancsnokságon egy nagyon rendes tiszt felvette jelentkezésemet és azt tanácsolta, várjunk néhány napig. Ha a leütött életben marad, úgy eldobja a jelentkezésemet, ha meghalna, rögtön behívat. Szerencsére nem lett nagyobb baja. Ausztriában találkoztam a nevével,25 vele nem. Akkor a mai Bartók Béla út 15-ben laktam, mellettünk a Szent Imre Kollégium, lakói többnyire jobboldaliak. A verekedés napján este valamilyen bál volt. Azért is átmentem, hogy lássák, engem nem olyan könnyű kiküszöbölni. A ruhatárban láttam, hogy véres a kalapom bélése. Visszafordultam, az utcán kitéptem, eldobtam, újra bementem. Persze rögtön megismertek. Összeröffentek. Gyorsan felkértem egy lányt táncolni. Két oldalról elkapták a karomat, felemeltek és kitettek az utcára. Az egyetemen fegyelmi folytán „eltanácsoltak”. Pestről okosabb volt elmennem.

Az eset ugyan nem hagyott mély nyomokat a közvéleményben, a sajtóorgánumok zöme meg sem emlékezett róla,26 mégis nyilvánosságot kapott. Ennek pontos okát nem tudni, mindenesetre tény, hogy az országgyűlés 1941. november 19-i ülésén Incze Antal, a 25

A szerző 1924-ben született Rácalmáson, de a gimnáziumot már Budapesten végezte. A háború után folytatta egyetemi tanulmányait, 1956-ban elhagyta Magyarországot, az ausztriai Welsben telepedett le Julius Pajzs néven. 26 Az országos napilapok közölték a parlament aznapi ülésének összefoglalóját, politikai orientáció szerint röviden kommentálták is. A Népszava kiemelte, hogy a verekedőket felbujtották: Népszava 1941. novem-

74

Szécsényi

András:

„Hogy

ki

a

magyar…”

Magyar Megújulás Pártjának képviselője interpellációt intézett Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszterhez az ügyben a következő szöveggel: „Van-e tudomása a miniszter úrnak arról, hogy a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem mezőgazdasági fakultásán a zsidó hallgatók ólmosbottal, késsel és pisztollyal felfegyverkezve járnak. 2. Hajlandó-e a miniszter úr ez ellen megfelelő intézkedéseket tenni?”27 A képviselő érvelése szerint semmi különös nincs abban, ha az egyetemi ifjúság „célszerűségi okokból” felszólítja az izraelita hallgatótársait a sárga csillag viselésére, sőt joga van hozzá a zsidótörvények szelleme értelmében. Incze szerint a zsidó hallgatók – jegyezzük meg ismét: Pajzs Gyula a szigorú törvények szerint sem minősült annak – szívesen viselnék a megkülönböztető jelzést, de Pajzs Gyula mégis tiltakozott, amelynek eredménye egy „magyar” hallgató brutális bántalmazása lett. Mondanivalója illusztrálására Incze képviselőtársainak bemutatta az ólmosbotot is, csupán arról hallgatott, hogy az eset során az izraelita hallgatókat érte elsősorban atrocitás, és éppen Pajzs Gyula sérült meg a legsúlyosabban. A megoldás szerinte a zsidóság szellemi táptalajának kiiktatása volna, és ezzel párhuzamosan teljes kizárásuk a felsőoktatásból, de amíg ez nem lehetséges, akkor a megkülönböztető jelvény viselésére való kötelezésük mindenképpen jogos kívánalom. Hóman kultuszminiszter válaszában utalt arra, hogy nincs „zsidóveszély”, mert még a zsidótörvények előtt, 1937-ben 6%-ra csökkent országos viszonylatban az izraelita hallgatók száma, jelenleg pedig 2-3% közötti az arányuk, a szóban forgó egyetem mezőgazdasági osztályán pedig 1%.28 Hóman helyeslőleg számolt be a gumibotot alkalmazó Pajzs Gyula eltiltásától (helyesebben a vizsgálat idejére hallgatói jogainak felfüggesztésétől), ugyanakkor megjegyezte, hogy – feltehetően valamely egyesülethez tartozó – a „turbulenciát előidéző fiatalok” is vétettek a szabályok ellen, ezért ellenük is fegyelmi eljárás indult. Így további intézkedésre nincs szükség. A későbbiekben Vajna Gábor nyilaskeresztes képviselő interpellált Bárdossy László miniszterelnökhöz Van-e tudomása a miniszterelnök úrnak a budapesti egyetemen történt zsidó verekedésekről? Hajlandó-e a miniszterelnök úr ennek az állapotnak véget vetni és a zsidókat az egyetemekről eltávolítani? címmel. Vajna megismételte Incze érveit, sőt argumentációjában párhuzamot talált az „ólmosbottal, gázpisztollyal és sakterkéssel” az ártatlan hallgatókra támadó zsidó, más állítólagos iskolai zsidótámadás, de még az 1919-es proletárdiktatúra között is. Szenvedélyes antiszemita szónoklatát az egyetemi numerus nullus és a zsidóság Magyarországról történő kitelepítésének követelésével zárta.29 A Ház Vajna interpellációját kiadta a kormányfőnek, további sorsára vonatkozóan nincsenek források. ber 20., 4; az Új Magyarságban sincsenek nevek, csak „zsidó szereplő”, akinek eltiltásával az egyetem „cselekedetét méltón megbélyegezte”: Új Magyarság 1941. november 20. 4. A Pesti Hírlap korrekt tudósítása Paizs [sic] Gyulát és Iklódy-Szabó [sic] Tibort ír: Pesti Hírlap 1941. november 20., 4. 27 Az 1939. évi július hó 10-ére hirdetett Országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház-Napló [a továbbiakban: KN], XI., Athenaeum, Budapest, 1941, 433. 28 KN XI., 435. A felsőfokú tanintézetek hallgatóinak száma a 1940/41. tanévben 17 328 fő; a 1941/42. tanévben 19 900 fő, a zsidók aránya ugyanekkor 2, 6 %; lásd ANDORKA Rudolf: Az egyetemi és főiskolai hallgatók társadalmi összetétele, 1898–1942, Statisztikai Közlemények 57. (1979/2.), 195; MANN Miklós – SZABOLCS Ottó: Az ellenforradalmi korszak felsőoktatási politikájának fő vonásai, Felsőoktatási Szemle 1970/3., 134–135. 29 KN XI., 438–439.

75


Az egyetemen természetesen vizsgálat indult. Sajnos a Rektori Tanács (amely pedig hét ízben is foglalkozott a verekedéssel) iratai elvesztek, de az iktatókönyvi bejegyzések és a tárgymutatók segítségével mégis tájékozódhatunk.30 Homályban marad ugyanakkor, hogy dr. Mándy György műegyetemi tanársegédnek – a későbbi neves agrobotanikus-ökológusnak31 – a zavargásban való részvételének december 3-i kivizsgálását mi indokolta. Részletesebben tájékoztatnak a rektori tanácsülési jegyzőkönyvek. Eszerint az egyetem Rektori Tanácsa már 1941. november 17-én kizárólag a verekedés kivizsgálása miatt ült össze. Imre Sándor rektor előadásából kiderül, Ihrig Károly, a Mezőgazdasági és Állatorvosi Kar dékánja értesítette őt, hogy az egyik állatorvos-professzornál előző hét csütörtökén bizonyos hallgatók bejelentették, „hogy a Turultól parancsot kaptak a zsidóknak külön jelvénnyel való megjelölésére”. Incidens nem történt egészen szombatig, amikor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium titkára telefonon üzente, hogy „Pajzs Gyula I. éves zsidó hallgató leüötte Iklódi-Szabó Tibor hallgatót”. Hóman Bálint miniszter az előadások haladéktalan szüneteltetését rendelte el a karon, és e célból kapuőrséget állított fel. A Rektori Tanács ezután Ihrig Károlyt és Fülei-Szántó Endrét, a Közgazdaságtudományi Kar dékánját, valamint Náray-Szabó Istvánt, a Gépész- és Vegyészmérnöki Kar dékánját egyaránt meghallgatta, utóbbi kettő pedig megerősítette a Turul Szövetség felhívását a zsidó hallgatók megjelölésére és az ennek nyomán hozzájuk beérkezett panaszokat, zsidóellenes atrocitásokat az általuk vezetett karokon. NáraySzabó professzor a Hungária Magyar Technikusok Egyesülete primusával, Fülei-Szántó dékán pedig a Szent István Bajtársi Egyesület magisterével rögtön érintkezésbe lépett. Az ülésen Ihrig a verekedésre vonatkozóan a következőket jelentette: Szabó Zoltán professzor növénytani óráját követően az épület alagsorában „egyes hallgatók, állítólag Turul Szövetség utasítására, a zsidó hallgatókat – tekintet nélkül arra, hogy az 1939:IV. tc. szerint zsidónak tekintendők-e vagy sem – arra kényszerítették, hogy őket megkülönböztető jelvényt tűzzenek ki és hogy egyesek ennek ellenszegültek”. Eközben Iklódy társaival Bogyó Istvánt sarokba szorította, és megkülönböztető jelvény kitűzésére kényszerítették. A jegyzőkönyvből kiderül, hogy Pajzs – akit Polgár Péterrel egyetemben egy aknamélyedésben szintén veréssel akartak jelvény kitűzésére bírni – nem az őt ütlegelőket bántalmazta ezután, hanem a legalább 2-3 napja magánál hordott gumibot segítségével a társát verő Iklódyt vágta fejbe, aki súlyos sérüléseket szenvedett. A továbbiakban megtudhatjuk, hogy a későbbiekben Iklódy és Pajzs egymásnak ellentmondó vallomást tettek. Utóbbi állítása szerint Iklódy, Felcser és Szekeres „már a növénytani tanterem ajtajától kezdve erőszakkal hurcolták őt és két társát az alagsorba és ott őket erőszakoskodások és ütések közepette kényszerítették a jelvény kitűzésére még mielőtt ő zsebéből a botot elővette”. Az esettől függetlenül a kar két másik zsidó származású hallgatójának állítása is a jelentésbe került, akiket szintén megkülönböztető jelvény kitűzésére köteleztek „és amikor ők tiltakoztak, részben eltanácsolták őket az előadások láto30

Műszaki Egyetem Levéltára [a továbbiakban: MEL], a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Rektori Hivatala [a továbbiakban: JNE RH], Iktatókönyv 1941. 11. 18. (2533. sz.); 11. 21. (2555. sz.); 12. 3. (2693. sz.); 12. 3. (2694. sz.); 12. 3. (2695. sz.); 12. 23. (2895. sz.); 1942. 1. 14. (96/1942. sz.). 31 Vö. Magyar életrajzi lexikon, http://mek.niif.hu/00300/00355/html/ABC09732/09946.htm.

76

Szécsényi

András:

„Hogy

ki

a

magyar…”

gatásától, részben pedig határidőt adtak, hogy nagyszülőkig bezárólag menő árja származásukat igazolják”. Feltehető, hogy a hallgató épp a hasonló atrocitásoktól tartva hordta magánál a fegyvert. Ám „Dr. Ihrig Károly szerint Pajzs Gyula nem azt ütötte meg, aki őt ütötte, tehát önvédelemről nem lehet szó. A botot már két hete vette.” A fegyelmi szabályzat értelmében így vétséget követett el, ezért javasolta ellene és a turulista hallgatók ellen egyaránt a fegyelmi eljárás megindítását, Pajzs esetében ezzel egyidejűleg tanulmányai felfüggesztését. A Mándy György tanársegéd elleni vád, miszerint „nem volt hajlandó addig a növénytani gyakorlatokat megkezdeni, amíg teremben zsidók vannak”, nem nyert kivizsgálást.32 A Rektori Tanács tehát a fentiek szellemében járt el, mikor Pajzsot – és csak őt – határozat útján a vizsgálat idejére eltiltotta tanulmányai folytatásától. Mócsy János egyetemi ny. r. tanár elnökletével vizsgálatot indítottak Iklódy, Felcser, Szekeres hallgatók ellen, és kivizsgálták Mándy szerepét is. A Rektori Tanács december 5-i ülésén tárgyalta az újabb fejleményeket, ahol meglepő módon, „tekintettel a politikai háttérre”, az ellenük felhozott vádpontok tárgyalását „nem tartják sürgősnek”. Határozat ekkor azonban még nem született.33 Erre az 1941. december 11-i ülésen került sor. Az üléselnök, Imre Sándor rektor, ismertette a december 5-i ülést követő vizsgálatokat: jelentette, hogy magához hívatta Iklódyt és Felcsert, továbbá a rendbontásban részt vett Kovachich György hallgatót, és „atyailag figyelmeztette őket, hogy eljárásuk helytelen és szabályellenes volt”. A hallgatók megígérték a rektornak, hogy a jövőben a hasonló cselekedetektől tartózkodni fognak. Dr. Fülei-Szántó Endre közgazdaságtudományi kari dékán, mivel a rektor jelentése szerint a meggyőzés sikeres volt, visszavonta az Iklódy, Felcser és Szekeres elleni fegyelmi eljárásra bocsátást. Ugyanakkor a Pajzs-ügyet függőben hagyta és ítélethozást tartott szükségesnek. A tanácsülésen határozat ugyan nem született létszámhiány miatt, de a tagok egyhangúlag helyeselték a döntést.34 A turulisták ügye tehát lekerült a napirendről. 1941. december 18-án az egyetemi fegyelmi bizottság is kivizsgálta Pajzs ügyét. Az ottani határozat értelmében a Rektori Tanács Pajzsot élőszó útján történő komoly figyelmeztetéssel megrovásban részesítette azzal a megjegyzéssel, hogy a későbbiekben kisebb vétség esetén is kizárják az egyetemről.35 Az említettek nyomán december 23-án, majd 1942. január 14-én Pajzs Gyulát az ismételt meghallgatáson jogerősen elítélték. Ezúttal többet elárul a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem nagytanácsülése, ahol igen későn, 1942. március 12-én egy ízben szerepelt bejegyzés: „Az elnök jelenti, hogy a rektori tanács határozatával ifj. Pajzs Gyula I. éves mezőgazdasági szakos hallgató ellen megindított fegyelmi eljárás során a Műegyetemi Fegyelmi Bizottság a nevezettet azért, mert a műegyetemi Felvételi, Tanulmányi, Tandíjmentes és Fegyelmi Szabályzat 158. §-ában foglalt határozott tilalom ellenére a műegyetem épületébe botot hozott magával s ezzel a mezőgazdasági osz32 MEL JNE RH, Rektori Tanács jegyzőkönyvei 1941–1942, 3. 1941. 11. 17., 1–8. 33 MEL JNE RH, Rektori Tanács jegyzőkönyvei 1941–1942, 3. 1941. 12. 5., 1–2. 34 MEL JNE RH, Rektori Tanács jegyzőkönyvei 1941–1942, 3. 1941. 12. 11., 17. 35 MEL JNE RH, Rektori Tanács jegyzőkönyvei 1941–1942, 3. 1942. 2. 12., 1–2.

77


tály helyiségeiben a múlt évi november hó 15-én történt rendbontás, illetőleg zavargás folytán támadt verekedés során egyik műegyetemi hallgatótársát megsebesítette, tehát a F.T.T.F.Sz. 175. §-a 2. pontjában megjelölt és a műegyetem hallgatósága tagjának megsértésében, valamint a műegyetemen való botrányokozásban súlyos fegyelmi vétséget követett el, a szabályzat 176. §-ának 3. pontja és a 185. §-a alapján az elítélthez a rektori tanács színe előtt élőszóval intézett ünnepélyes és komoly figyelmeztetés útján a rektor által foganatosítandó megrovásra ítélte. Minthogy a fegyelmi ítélet ellen a fellebbezésre meghatározott időig a fellebbezésre jogosultak közül senki sem fellebbezett, a fegyelmi ítélet jogerőssé vált és végrehajtatott.”36 A feljegyzésben immár nem szerepel a többi verekedő és a rendbontás oka sem. Az egyetemi anyakönyvek tudósítanak, hogy Iklódy, Felcser és Szekeres semmiféle megrovásban nem részesültek. Előbbi hallgató esetében még a fegyelmi eljárás említése is hiányzik.37 Amint Pajzs Gyula visszaemlékezéséből kiderül, az incidens befolyásolta saját sorsát. A már idézett anyakönyvi bejegyzéséből világos, hogy a félévi vizsgáit 1942. február 28-ig teljesítette, egyszersmind kilépését az egyetemről 1942. július 22-én bejelentette.38

* Amiért az egyébként jelentéktelen esetet bemutatásra érdemesnek találtuk az, hogy példaszerűen igazolja a Horthy-korszak társadalomtörténetének egy mozzanatát: a zsidótörvények után mindjobban felerősödő egyetemi radikalizmust és a konzervatív felsőoktatási intézmények tehetetlenségét.

36 MEL 37 SZIE 38 MEL

JNE RH, Nagytanácsülés jegyzőkönyve 1941 IX. 24-1942. VI. 19., 8. köt., 31–32. KDKL A 1940. 2/a. 3. 291. JNE RH, Nagytanácsülés jegyzőkönyve 1941 IX. 24-1942. VI. 19., 8. köt.

78


San Gimignano

79

Kommentár • 2009|3 – Re:censor

Böszörményi Nagy Gergely KRAMER KONTRA KRAMER The New Criterion A Kramer kontra Kramer című színes, hangalámondásos amerikai drámát 1980-ban öt díjjal – köztük a legjobb filmért járó elismeréssel – jutalmazta a Los Angeles-i Filmakadémia, amiért „a rohanó világ kiüresedő értékeit és újra megtalált esélyeit egy válás krónikáján keresztül mutatta be”.1 Két évvel később, 1982 tavaszán Hilton Kramer, a New York Times kulturális rovatának félelmetes hírű kritikusa benyújtotta felmondólevelét. Bár marasztalták, Kramer hajthatatlan maradt; mint azt kendőzetlenül megfogalmazta: mély összetűzésbe került önnön balközép, liberális identitásával, ahogyan világossá vált előtte a rohanó világ kulturális értékeinek kiüresedése. Kramer elvált – ahogy a New York Timestól, úgy egykori önmagától is. Az amerikai baloldal számos meghatározó, kiábrándult intellektusához hasonlóan új esélyre vágyott. S amit sokan máig csak keresnek, ő még abban az esztendőben megalapította.

* Kramer és társai, Kimball (Roger, az 1968-at követő évtizedek kisszámú konzervatív kultúrakritikusának egyike) és Lipman (Samuel, korának ismert zongoraművésze és zenekritikusa) The New Criterion címmel indította ambiciózus kísérletét 1982 nyarán. Újdonsága abban állt, hogy a konzervatív tábor a történelem távolába vesző, már-már elfogadott hiátusát próbálta ledolgozni a kortárs kultúra ismerete, értése és kritikája terén. Azzal ténnyel (ismerjük el, aligha csupán sztereotípiával) kívánt szembeszegülni, hogy a konzervatív írástudók jelentősebb hányada nem vagy csak meglehetős kedvtelenséggel követte és követi a művészeti ágak posztmodern alakulását, ahelyett, hogy azt szellemi, gondolati kihívásnak venné. Ha akár csak felszínes pillantást vetünk a rendszerváltást követő Magyarország kulturális életére, könnyedén belátható, hogy e problematika saját mikroklímánktól sem idegen jelenség. Így lehetséges, hogy az egyszerű szimbólumokra épülő, népi(eskedő) életműveken túl, a nem-baloldali, nem-liberális művészeti felfogás csak elvétve tudott versenyre kelni a kulturális elit baloldali, liberális vezéralakjaival. Pedig a modern és kortárs kultúra lehetőség, amelytől hiba volna távol maradni – hangzik a felismerés, ami Kramer fejében is megszületett. A folyóirat szellemi alapjainak lefektetésekor T. S. Eliot The Criterion című, 1922 és 1939 között megjelent periodikája előtt tisztelegtek, amely a maga idejében az európai gyökerű értelmiség intellektuális standardjainak megőrzését, a kulturális hanyatlás megelőzését tűzte ki céljául a keleti partvidéken. Egy másik, nem kevésbé jelentős iga1

Dale POLLOCK: Kramer vs. Kramer (a review), Variety 1979. november 28.

80

Böszörményi

Nagy

Gergely:

Kramer

kontra

Kramer

zodási pontnak a gondolkodó Russell Kirk iránymutatását választották, aki – Kimball sommás, ám bőséggel megtámogatható interpretációja szerint – „akkor lett igazán konzervatív, amikor felfedezte saját liberalizmusát”.2 A New Criterion ugyanis a nyugati értelmiség körében egykor még többségi konszenzust élvező, a baloldali társadalomkísérletek felé irányuló romantikus vonzalomtól mentes, szabad, individualista és demokratikus hagyományt; a régi liberalizmust kívánta zászlajára tűzni. Így került a kortárs kulturális életre jellemző határtalan relativizmus, a művészetben is hódító politikai korrektség a folyóirat kritikai céltáblájának legbelsőbb körébe. Az 1980-as évtized első fele minderre megfelelő kontextust teremtett. A megelőző évek enyhülését követően Moszkva éppen Kelet-, Washington pedig Nyugat-Európába telepítette kontinentális rakétáit, a két nagyhatalom között megszűnt minden érdemi kapcsolat, útjára indult a csillagháborús program és a kishidegháború. A détente, s vele a békés egymás mellett élés illúziójának leáldozni látszott. Az amerikai konzervatívok számára ebben a közegben különösen időszerűnek tűnt a kulturális öntudat megerősítése, s talán minden korábbinál nehezebben viselték, hogy az értelmiségi diskurzust meghatározó egyetemi és kulturális életet – mintha mi sem történt volna a köreikben ünnepelt, 1975-ös Helsinki Záróokmány parafálása óta – továbbra is a békeharc infantilizmusa, a valósággal szétköltözött baloldali argumentum uralta. Mi tagadás, két évtized távlatából valóban döbbenetes e kettősség. Az 1970-es években a high politics minden követ megmozgatott, hogy kéz a kézben járjon a populáris kultúrával, s az Egyesült Államok egymást követő elnökei (kényszerből vagy kedvtelésből, olykor sikerrel, máskor sikertelenül) mindannyian keresték a kultúra véleményvezéreinek kegyeit. Ronald Reagan más volt: ő nem a békét, hanem a háborút kívánta megnyerni. Így lehetséges, hogy regnálása során két párhuzamos valóság bontakozott ki a vezetési stílus és a közösségi kultúra szintjein. Az 1980-as évek a politikában jó és rossz bátor, optimista lelkületű elválasztásáról, míg a posztmodern irodalom, zene és képzőművészet területén a relativizmus és szabadosság másodvirágzásáról szóltak.3 A New Criterion célja ez utóbbi létszféra meghódítása volt. A „kihívó” mellett a szépet, a „provokatív” mellett az igazat, a dadaizmus mellett az esztétikumot is újra értéknek tekintve, szenvtelen őszinteséggel kísérelte meg álláspontját kialakítani. Szellemileg képes, szakmailag felkészült, politikailag potens módon állította pellengérre a kulturális elit bár népszerű, ám tartalmában felszínes, üzeneteiben olcsó alkotásait – ám sosem a mögöttük álló embert. Így közölt a lap kritikus olvasónaplót Susan Sontag korai, elkapatott feminizmusáról, tanulmányt Noam Chomsky alig titkolt külpolitikai anarchizmusának margójára, glosszát a Princeton Egyetemen hódító marxista műhely veszélyeiről, levelet a Velencei Biennálén győztes, ám annak hagyományaihoz méltatlanul gyér futurizmusról. Ám mielőtt folyóiratunk körül az együgyű reakció benyomását kelte2 The Best of The New Criterion – An interview with Roger Kimball, FrontPageMagazine 2007. június 21. (hálózati verzió: http://frontpagemagazine.com/readArticle.aspx?ARTID=27097). 3 Az 1970-es évtized New York-i közbeszédjéről lásd a Vanity Fair kritikusának kivételesen precíz visszaemlékezéseit: James WOLCOTT: Splendor in the Grit, Vanity Fair 2009. június.

81

Kommentár • 2009|3 – Re:censor

nénk, nem feledkezhetünk meg rendszeres kiállásáról a felvilágosult konzervatív ízlés választásai mellett. A szerzők készséggel adóztak Tom Wolfe nyelvi leleményének, Ansel Adams természetfotóinak, az észak-amerikai modern organikus építészetnek, vagy éppen Igor Sztravinszkij művészetének. A New Criterion mind a színes tematika, mind a publikálásra megnyert szerzők száma és renoméja, mind pedig a konzervatív érvelés minősége terén újat hozott a kulturális nyilvánosságába, melyet kisvártatva balközép, liberális ellenpontjai sem vitattak tőle. A folyóirat kihívóan egyszerű, mégis fájdalmasan eredeti ars poeticáját 2006 júniusában egy anekdotában foglalta össze hű olvasója, Norman Podhoretz. Ahogy a megalapításának 25. évfordulója alkalmából tartott díszvacsorán felemlegette: Kramert – még a Times kritikusaként – egy alkalommal Woody Allen mellé ültették, aki habozás nélkül nekiszegezte kérdését: „Nem érzi zavarban magát, amikor oly heveny intenzitással támadja egy-egy művész tevékenységét?” Nem – felelte Kramer magabiztosan –, hiszen neki kell zavarba jönnie, amiért gyatra munkát végzett.4 Hilton Kramer kísérlete, az igazi Kramer kontra Kramer ügy annak bizonyítéka, hogy mindig a meghasonlottak lesznek az ellen leghitelesebb kritikusai, mert ők valóban ismerik, amiről írnak és beszélnek. Kramer, Kimball és Lipman talán hitt abban, hogy szerepfelfogásukra egyszer nem lesz majd szükség. Másként alakult. Ahogy az amerikai baloldal sem vált sokkalta toleránsabbá az elmúlt húsz esztendőben, úgy a konzervatív közízlés is művelésre szorul a modern és kortárs kulturális ágak területén. A mai New Criterion ezért nem csupán folyóirat, szelleme immár tágabb határok között érvényesül. Működését a havonta megjelenő lapszám mellett négy további sarokkő fémjelzi. Először, a hasábjain rendszeresen helyet kapó, ún. különleges pamfletek (special pamphlets), melyek keretében adott, legtöbbször valamely tabudöntő téma köré szervezve fejtik ki gondolataikat a meghívott szerzők.5 Másodszor, a Kimball által igazgatott, így a New Criterion missziójához szorosan köthető könyvkiadó, az Encounter Books, amely a politikai ötletek vásárának egyik meghatározó konzervatív szereplője. Harmadszor, a 2000-ben életre hívott s évente odaítélt New Criterion-díj, amellyel epikus pályakezdők első jelentős műveit ismerik el, s kínálnak publikációs lehetőséget számukra az Ivan R. Dee kiadóháznál.6 Végül negyedszer, a folyóirat ArmaVirumque címmel, a keleti parti kritikai nyilvánosságban immár megkerülhetetlen weblogot is működtet honlapján.

* 4 5

Idézi Gary SHAPIRO: Twenty-Five Years of Arts and Ideas, The New York Sun 2006. szeptember 8. Néhány kiragadott példa a különleges pamfletek közelmúltbéli összeállításaiból: korrupt humanitarianizmus (az ENSZ, az EU, valamint a brit emberi jogi szervezetek humanitárius szerepvállalásait övező etikai és anyagi visszaélésekről); vallás, viselkedés és morál az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában; Amerika-ellenesség az amerikai értelmiségben. 6 A New York-i Encounter Books és a chicagói Ivan R. Dee egyaránt a minőségi könyvkiadás ismert márkái az Egyesült Államokban. Míg azonban előbbi az etikai és kritikai irodalomra helyezi főbb hangsúlyait – s kifejezetten konzervatív megközelítésben –, addig utóbbi fókuszába „a történelmet, a filozófiát, a színházat és a baseballt” sorolja, politikai alapvetések nélkül.

82

Böszörményi

Nagy

Gergely:

Kramer

kontra

Kramer

A kultúrharc létezése önmagában nem jó és nem előremutató. Nála csupán a béke lehetne rosszabb: bármiféle érték- és normarendszernek kizárólagos, fullasztó uralkodása. A kultúrharc tény, mely az emberi jellemből a civilizáció egy fokán engesztelhetetlenül következik. A kultúrharcot azonban gyakorta félreérti – más megközelítésben: vállalkozássá kelteti – megannyi túlhevült zsoldosa. Mint arról elfeledkeznek – más megközelítésben, amit figyelmen kívül hagynak: sosem az igazság nevében indítasz háborút, hiszen úgy azonnal elveszted az alázatot. Csupán az igényt és minőséget képviselheted, ám a végletekig, mert az visz közelebb az igazsághoz. A kultúrharc nem az igazságról, hanem a minőségről szól. 6500 példányban, 125 oldalon. Náluk.

Marosvásárhely

83


Kolozsvár

Torockó

84

Kommentár • 2009|3 – Honi figyelő

Pesti Sándor A GYURCSÁNY-KORSZAK Függetlenül attól, hogy miként ítéljük meg Gyurcsány Ferenc politikusi szerepét, tevékenysége hagyott olyan mély nyomokat a modernkori magyar politikatörténetben, melyek alapján kormányzásának négy és fél esztendejére – az időszak viszonylagos rövidsége ellenére is – jogosnak érzem a címben szereplő szókapcsolatot. Jelen cikk értelmezési keretében a Gyurcsány-korszak a névadó miniszterelnökségének lezárultáig tart, miközben egyrészt tisztában vagyok vele, hogy az új kormány felállása nem jelent egyértelmű cezúrát (erről később még szólok), másrészt jelen pillanatban nem tudhatjuk, miként alakul Gyurcsány Ferenc politikai jövője. Természetesen nem áltatom sem az olvasókat, sem magamat azzal, hogy megkísérlek egyfajta objektív képet adni a korszakról és annak névadójáról. Ehhez az élmények még túl frissek, és számos alapvető információnak nem vagyunk (nem vagyok) birtokában. Ráadásul abban is csak korlátozottan hiszek, hogy ezt majd a jövő történészei fogják elvégezni, nagyobb rálátással, több információ birtokában. Gondoljunk arra, hogy – például – Tisza István, Károlyi Mihály vagy Teleki Pál történelmi szerepét illetően ma sincs konszenzus – nemcsak a véleményformáló értelmiség és a politikusok körében, de a szakma képviselői között sem. Van azonban néhány kétségbevonhatatlan tény. A legtöbb makrogazdasági mutatót tekintve – költségvetési hiány, államadósság, GDP, állampapírok után fizetendő hozamfelár, munkanélküliség, globális versenyképesség – Magyarország Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején jelentősen rontott addigi pozícióján – akármilyen kontextusban vizsgáljuk is (visegrádi országok, az unióhoz újonnan csatlakozottak, az összes EU-tagállam, OECD-országok). Érdemben javítania pedig lényegében egyetlen fontos gazdasági-társadalmi mutatón sem sikerült. Ezért pedig a fő felelősség nyilvánvalóan a regnáló kormányt és mindenekelőtt annak fejét terheli. Ehhez járult az a komoly nemzetközi tekintélyvesztés, amit az első Gyurcsány-kormány költségvetési trükközései okoztak. Szintén tényként kell megállapítanunk, hogy az MSZP-nek a 2004-es EPválasztásokat követő mélypont után – elsősorban Gyurcsány Ferencnek és csapatának köszönhetően – alig másfél év alatt sikerült megfordítani az erőviszonyokat, és 2006 áprilisában viszonylag magabiztos választási győzelmet aratni. A választások után bejelentett megszorító intézkedéseket, majd az őszödi beszéd kiszivárgását követően azonban elkezdődött a miniszterelnök és az MSZP vesszőfutása, jelentősen és tartósan csökkent a népszerűségük. A 2008. márciusi népszavazást követően felbomlott a koalíció, és egyéves agónia után Gyurcsány először miniszterelnökként, majd egy kéthetes, tragikomédiába torkolló kormányfőkeresés végén pártelnökként is megbukott. Mára pedig az MSZP népszerűsége a rendszerváltás óta soha nem tapasztalt mélyponton van, ezt tá85


masztják alá a pécsi polgármester-választás, valamint az európai parlamenti választások eredményei is. Nagyjából eddig tartanak a tények, és ezután következnek az elemző részben szubjektív, saját értékrendjét, elő(zetes) ítéleteit is magukon viselő megállapításai. Nézetem szerint Gyurcsány Ferenc kiemelkedő intellektuális képességekkel, hatalmas energiákkal és munkabírással, jó szónoki és debatteri adottságokkal rendelkező politikus, aki miniszterelnökként elég jól átlátta, meglehetős alapossággal ismerte az egyes szakpolitikák részleteit, alapvető összefüggéseit. Mindezen tulajdonságai nyilván nagyban hozzájárultak az MSZP-n belüli gyors karrierjéhez, majd a párt 2006-os választási győzelméhez. A választásokat követően bevezetett – a kampányban ígértekkel kiáltó ellentétben álló – megszorító csomag, az őszödi beszéd ismertté válása, majd az állandósuló – és a rendkívüli kockázatokat hordozó egészségbiztosítási reformban kicsúcsosodó – koalíciós viták következtében azonban a választópolgárok közül egyre kevesebben tolerálták személyiségének már korábban is látható negatív vonásait. Rendkívül konfrontatív, már-már provokatív habitusát; nagyfokú, a kormányzati működést is szétziláló egzaltáltságát és exhibicionizmusát; céljai elérése érdekében lényegében semmilyen eszköztől vissza nem riadó gátlástalanságát; és mindenekelőtt a közéleti szerepvállalását, a nyolcvanas évek vége óta végigkísérő, jelentős mértékű és egyre halmozódó hitelességi deficitet. Igazuk van azoknak, akik szerint a Fidesz legalább olyan hiteltelen és populista kampányt folytatott 2006-ban, mint az MSZP. Mégis meggyőződésem, hogy a magyar társadalom jelentős része a Fidesz győzelme esetén is elengedhetetlen megszorításokat nem élte volna meg olyan ordító diszkrepanciaként, talán nem lett volna olyan elementáris a felháborodás, olyan nyilvánvaló a hiteltelenség, mint a Gyurcsány-kormány esetében. És nemcsak azért, mert egy esetleges Orbán-kormány joggal mondhatta volna, hogy ő jó állapotban adta át az országot, nem ő a felelős azért, hogy a helyzet idáig fajult. (Ráadásként nyilván előkerült volna az az ilyenkor nálunk szokásos álszent mentegetőzés is, miszerint ők nem feltételezték, hogy az ország, a költségvetés ennyire rossz állapotban van, hogy ennyi csontváz esik még ki a szekrényből.) S mellesleg fontosnak tartom a két politikus (Orbán és Gyurcsány) habitusa közti különbséget is. Külön nehézséget jelent egy olyan embernek elfogadtatni a társadalommal a megszorításokat, és küzdeni az adóelkerülés ellen, aki kétes körülmények között, pártállami és családi kapcsolatait kihasználva vált az ország egyik leggazdagabb emberévé, miközben hosszú éveken át élt a magyar gazdasági elit körében egyébként általánosnak számító szinte összes adóelkerülési módszerrel. Ráadásul mindezt még büszke öntudattal, provokatív módon vállalta is. Itt kell kitérni arra, hogy az utóbbi probléma jelenleg is súlyos teherként nehezedik az országot irányítókra, és ebből a szempontból valóban nem zárult le a Gyurcsánykorszak, ha úgy tetszik, joggal beszélhetünk Gyurcsány–Bajnai-korszakról. Az ország gazdasági és pénzügyeit irányító, egymáshoz a közös üzleti múlt révén ezer szállal kapcsolódó három gazdag üzletember – a miniszterelnök, a pénzügyminiszter és a jegybankelnök – Gyurcsányhoz hasonlóan különböző kreatív adóelkerülési módszerekkel, 86

Pesti

Sándor:

A

Gyurcsány-korszak

offshore cégeken keresztül az évek során milliárdokkal rövidítette meg a magyar költségvetést, egyikük ráadásul abból (is) élt, hogy a többi üzletembernek ezen technikák elsajátításához adott tanácsokat. Ilyen múlttal és ekkora vagyonnal nehéz hitelesen küzdeni az adóelkerülés, az offshore-világ ellen, és megmagyarázni a havi 30 ezer Ft-ból élő kisnyugdíjasnak vagy a nettó 100 ezer Ft-ot kereső gimnáziumi tanárnak, hogy miért elengedhetetlenül szükséges a l3. havi juttatásuk elvétele. (Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy – függetlenül a meggazdagodás módjától – önmagában véve is aggályosnak tartom, ha a gazdasági és a politikai elit perszonálisan összefonódik, tehát ha az ország leggazdagabb emberei közé tartozó személyek vezető politikai tisztségeket töltenek be. Ez a – különösen a kelet-közép európai régió országaiban megfigyelhető, de NyugatEurópában is terjedő – jelenség ugyanis egyrészt túlzott hatalomkoncentrációt okozva veszélyezteti a demokratikus politikai berendezkedést, másrészt az üzletemberi múlt az illető politikus esetében időzített bombaként működik, különböző káros összeférhetetlenségekhez vezet, zsarolhatóvá teszi, folyamatos magyarázkodásra kényszeríti a vezető posztot betöltő személyt.) Gyurcsány Ferenc kormányzása egyszerre volt a végsőkig centralizált, és a döntéshozatal hagyományos közigazgatási, szakmai és politikai szereplőit, testületeit, struktúráit minden elődjénél jobban negligáló, szétziláló. Mindez szorosan összefüggött már említett személyiségjegyeivel. Pedig a 2006 nyarán született új jogállási törvény számos eleme elősegíthette volna a kormányzat működési és szervezeti rendjének hatékonyabbá, átláthatóbbá és olcsóbbá válását. Ehhez képest a minisztériumok szervezeti struktúrája még átláthatatlanabbá vált, a miniszteri kabinetekbe, sőt a minisztériumok egyéb szervezeti egységeibe is jelentős számban vettek fel érdemi szakmai munkát nem végző politikai kinevezetteket, miközben egy csomó tevékenységet kiszerveztek, és hatalmas összegeket költöttek többnyire teljesen felesleges tanulmányokra, szakértői anyagokra. A közigazgatási államtitkári poszt megszüntetése – immáron lényegében mindenki által elismerten – elhibázottnak bizonyult, tovább csökkentette a minisztériumok munkájának szakmaiságát, szervezettségét, fegyelmezettségét. A döntően politikusokból verbuválódó államtitkári értekezlet messze nem töltötte be elődjének, a közigazgatási államtitkári értekezletnek a szakmai szűrőszerepét. De a döntés-előkészítés politikai testületei, az egyes szakkabinetek sem működtek az őket életre hívó kormányhatározatoknak és a szükségleteknek megfelelő módon, sőt volt közöttük olyan, amelyik lényegében egyáltalán nem funkcionált. A kormánykabinetet és a miniszterelnöki kabinetet hol megszüntették, hol meg újraalakították, elődeikhez képest eltérő funkciókkal. A Miniszterelnöki Hivatalnak mindezen okokból, továbbá az állandó koalíciós viták és a MEH-en belül is föl-föllángoló – egyes időszakokban a szervezeti struktúrák megkettőződéséhez is vezető – szakmai és politikai ellentétek következtében nem sikerült hosszú távon betöltenie legfontosabb funkcióját, az összkormányzati érdekek kormányzati döntéshozatal során történő érvényesítését. Az uniós pénzek lehívásáért, azok elosztásáért felelős kormányzati szervek rendkívül bonyolult és nehezen átlátható, folyamatosan változó szervezeti struktúrában működ87


tek, az egyes szervezeti egységek és az élükön álló személyek ráadásul gyakran egymással rivalizálva tevékenykedtek. Nyilván mindez rányomta bélyegét az uniós pénzek felhasználásának hatékonyságára is. A miniszterelnök többszöri próbálkozást követően sem tudott kialakítani egy, a kormányzati szervezetrendszerbe ágyazottan és hatékonyan működő agytrösztöt. Az első Gyurcsány-kormány idején 6, különböző szakterületet átfedő tanácsadó testületet hoztak létre, sajátos módon felerészben külső szakemberekkel, felerészben pedig parlamenti képviselőkkel. A második Gyurcsány-kormány megalakulásakor életre hívta az államreform-bizottságot 20 fölötti taglétszámmal, és az egyes szakterületeken kompetens, alájuk rendelt albizottságokkal. Ez 2007 nyarán megszűnt, innentől kezdve az újjáalakuló kormánykabinet feladata lett a stratégiai koncepcióalkotás is. Egyik testületnek sem sikerült azonban igazán kiforrnia magát, és érdemben segítenie a kormányzati stratégiaalkotást, sem globálisan, sem az egyes szakterületeken. A miniszterelnök legfőbb bizalmasai – Keszthelyi András, Gál J. Zoltán, Szigetvári Viktor – pedig inkább spin doctorként, kommunikációs tanácsadóként tevékenykedtek, mint szakpolitikai tanácsadóként. Persze ezen tevékenységi formákat korunk mediatizált tömegdemokráciáiban egyre nehezebb különválasztani, ezt bizonyítja, hogy Gyurcsány Ferenc kormánya minden elődjénél több pénzt, időt és energiát fordított a kormányzati kommunikációra. Tökélyre fejlesztette azt az Orbán-kormány által elkezdett és a Medgyessy-kormány által folytatott kommunikációs gyakorlatot, melynek lényege, hogy jelentős közpénzekből, közcélú információközlés ürügyén folytat kormány-, sőt pártpropagandát. Haladva a korral, új kommunikációs technikákat honosított meg (melyek közül külön kiemelendő a miniszterelnök szorgalmas blogírói tevékenysége), és – részben szintén korparancsként, részben a kormányfő exhibicionizmusából adódóan – a kommunikációs stratégiában hatalmas szerepet kapott a bulvármédia, vég nélkül sorolhatnánk Gyurcsány Ferenc meghökkentő – és sokakat megbotránkoztató – médiaprodukcióit. (Csak érdekességként említem, hogy az utóbbi években a nagy múltú demokráciák politikai vezetői között is terjedőben vannak a Gyurcsányhoz hasonló, extrém allűrökkel terhelt extrovertált figurák, lényegében politikai családoktól függetlenül. Egy Berlusconinak, Sarkozynek vagy éppen Boris Johnsonnak még 20 évvel ezelőtt sem lett volna semmi esélye jelenlegi pozíciója elnyerésére, különösen nem egy magát konzervatívnak nevező pártban.) Fontosnak tartom leszögezni, hogy meggyőződésem szerint Magyarország – minden gyermekbetegségével együtt – ma is működő parlamentáris demokrácia, ahol – néhány rendkívüli esettől eltekintve – érvényesülnek az alapvető emberi jogok. Ezért nem tartom szerencsésnek az olyan nyelvrontó, a – főleg jobboldali – fejeket összezavaró kifejezéseket, mint demokrácia nélküli többpártrendszer, féldemokrácia, legális de illegitim kormány stb. (még akkor is, ha tisztában vagyok ezek politikai, mozgósító, szavazatmaximalizáló funkciójával). Ezen szófordulatok egyaránt ártanak a magyar nyelvi és politikai kultúrának. Tudomásul kell venni, hogy ideális demokrácia nincs, és soha nem is lesz, még az évszázados hagyományokkal bíró demokráciákban is rengeteg felháborí88

Pesti

Sándor:

A

Gyurcsány-korszak

tó dolgot művelnek a mindenkori elitek. Mindezzel együtt nehéz lenne vitatni, hogy a rendszerváltás utáni magyar demokráciát veszélyeztető két legsúlyosabb jelenség, eseménysorozat a Gyurcsány-korszakhoz köthető, sőt a fő politikai felelősség ezekért a volt miniszterelnököt terheli. Gondolok itt egyrészt a köztársaság rendőrségének 2006. szeptember–októberi – és a forradalom ünnepén kulmináló – ámokfutására, másrészt a titkosszolgálatok politikai célokra történő sorozatos felhasználására. Az első Gyurcsány-kormány mindent a 2006-os választási győzelemnek alárendelő alibikormányzását követően a második Gyurcsány-kormány tevékenységét – és még inkább retorikáját – a mindent elöntő aufklerista reformláz uralta, egészen a népszavazási kudarcig. Nem megyek bele most abba az akadémikus és terméketlen vitába, hogy pontosan mit is tekinthetünk reformnak; ennek a fogalomnak éppúgy nem lehet konszenzusos, egzaktan lehatárolható definícióját adni, mint oly sok más, politikával kapcsolatos kifejezésnek. Mindenesetre azt leszögezhetjük, hogy a folyamatosan hangoztatott általános reformlózungokhoz, valamint a megszámlálhatatlan és követhetetlen mennyiségű, konkrétan meghirdetett reformprogramhoz képest meglepően kevés, átfogóbb változtatást eredményező javaslat öltötte végül konkrét – és végre is hajtott – jogszabály formáját. Ennek nyilván több oka van. Egy részüket eleve nem gondolta komolyan maga a miniszterelnök sem, más részük vagy a koalíciós társ, vagy a párton belüli ellenzők, vagy a társadalom ellenállásán bukott meg, egyes tervezett intézkedések megvalósításához pedig végül nem biztosítottak forrást. A korszak legjelentősebb mulasztása, hogy a folyamatos ígéretek és az időnként napvilágra kerülő különböző koncepciók ellenére sem valósult meg az adók érdemi csökkentése, illetve az összadóterhelésen belüli átcsoportosítás a munkára rakódó terhek csökkentése érdekében. A realizálódott változtatások között kétségkívül voltak pozitív, támogatandó intézkedések. Ezek közé sorolhatók a feketegazdaság elleni küzdelemmel kapcsolatos döntések (az APEH és a többi illetékes hatóság megerősítése, a vagyonosodási vizsgálatok, valamint a különböző ellenőrzési akciók és kampányok megszaporodása, egyes, adókat és járulékokat érintő jogszabályváltozások); a gyógyszer-gazdaságossági törvény nagy része (mindenekelőtt a gyógyszergyárak extraprofitjának megcsapolása); a potyautasok kiszűrése a társadalombiztosítás rendszeréből; a segélyezés visszaszorítására, a munkavállalás ösztönzésére irányuló rendelkezések; a rokkantnyugdíjasok, valamint a korengedményes és előnyugdíjba menők számának csökkentésére vonatkozó enyhe szigorítások; az Új Tudás Program egyes elemei (például a halmozottan hátrányos helyzetűek gyermekeinek bölcsődébe, óvodába járását ösztönző rendelkezés). Voltak aztán olyan intézkedések, amelyek elvileg támogathatóak voltak, a végrehajtásba azonban súlyos hibák, mulasztások csúsztak. Ennek volt klasszikus példája a kórházi ágyszámkapacitás racionalizálása vagy a felsőoktatási tandíj bevezetése. A változtatások harmadik csoportjába sorolom az általam egyértelműen negatívnak tartott intézkedéseket. Így a családi adókedvezmény megszüntetését és ezzel párhuzamosan a családi pótlék megduplázását; a kistelepülések elsorvasztására irányuló számtalan intézkedést; a megyék legyengítését célzó döntéseket; és a végül visszavont, hatalmas kockázatokat rejtő egészségbiztosítási reformot. (A közoktatást érintő számos doktriner 89


intézkedést csak azért nem említem, mert azok döntően az első Gyurcsány-kormány SZDSZ-es oktatási miniszterének nevéhez fűződnek.) A Gyurcsány Ferenc szívügyének tartott, végül meg nem valósult javaslatok közül nem tudni, mennyire gondolta komolyan a pártfinanszírozás reformját, a képviselői költségtérítések ügyének rendezését, illetőleg a képviselői és polgármesteri tisztség szétválasztását. Mindenesetre ezen, szerintem is nagyon fontos javaslatok megvalósulatlanságában tetten érhető az összes parlamenti párt felelőssége. Szintén az egész politikai elit tette magát nevetségessé azzal, hogy először teljes konszenzussal elfogadta, majd pár héttel később ugyanolyan egyetértésben visszavonta a napi standolást előíró, valamint az 250 000 Ft feletti pénzügyi tranzakciók készpénzben történő lebonyolítását megtiltó, egyaránt a feketegazdaság elleni küzdelmet szolgáló törvényjavaslatot. (Előbbit ráadásul 3 éven belül kétszer is megtette!) A kisebbik koalíciós párt mindvégig ambivalensen viszonyult Gyurcsány Ferenc személyéhez és politikájához. Egyrészt nyilvánvaló, hogy személye, értékrendje, programja sokkal közelebb állt az SZDSZ-hez, mint annak idején Horn Gyuláé, Medgyessynél pedig joggal érezték kompetensebb, energikusabb, rátermettebb miniszterelnöknek. Másrészt viszont, ebből adódóan az SZDSZ-nek egyre nehezebb volt fölmutatnia saját önálló arcát, ezért mind kétségbeesettebb kísérleteket tett annak igazolására, hogy hosszú távon is szükség van rá, mint önálló pártra. Ráadásul a második Gyurcsánykormány időszakában birtokolt egészségügyi tárca élére sikerült két, politikusnak teljességgel alkalmatlan személyt kiválasztania. A párt egyes meghatározó személyiségeinek Gyurcsány Ferenchez való viszonyát valószínűleg befolyásolta a miniszterelnök már említett habitusa, sajátos stílusa is, amely az idők során nyilván egyre több személyes sérelmet halmozott föl a felek között. Mindez vezetett azután a koalíció 2008. áprilisi, a számukra kudarccal végződött népszavazást és az egészségügyi miniszter leváltását követő felmondásához. Persze tudjuk, hogy a kormány(oka)t azóta is az SZDSZ tartja életben – olykor az MDF segítségével. Gyurcsány Ferenc és az SZDSZ politikai irányvonalának minden rokon vonása ellenére túlzásnak és leegyszerűsítésnek érzem a Gyurcsány-kormány politikájának jellemzésére a jobboldalon gyakran használt „neoliberális” jelzőt. Ha a miniszterelnöknek és szűkebb körének lett is volna erre affinitása, az MSZP vezetése, frakciója és a párttagság megakadályozta, hogy a Gyurcsány-kormányok klasszikus neoliberális politikát folytassanak. Ennek igazolására elég arra utalni, hogy a korszak folyamán a szociális-jóléti, családtámogatásra és nyugdíjra fordított GDP-arányos kiadások mindvégig felülmúlták mind az EU-átlagot, mind a visegrádi országok átlagát. A Gyurcsány-korszakban a baloldal – és különösen a miniszterelnök – minden eddiginél intenzívebben használta régi, jól bevált fegyverét, a szélsőségekkel, a rasszizmussal és antiszemitizmussal való riogatást, a félelemkeltést, illetve ezzel összefüggésben a szélső-, a radikális és a mérsékelt jobboldal összemosását. Ez a fegyver azonban egyre kevésbé hatásos. Egyrészt a holokauszt borzalmaitól távolodva, a magyarországi zsidóság fiatalabb generációiban már egyre kevésbé él zsigeri ellenszenv a jobboldal iránt, egyre többen viseltetnek – ha még nem is szimpátiával, de már – empátiával a mérsékelt jobb90

Pesti

Sándor:

A

Gyurcsány-korszak

oldal, a Fidesz iránt, a véleményformáló értelmiséget és az újságírókat is beleértve. Másrészt az elszaporodó erőszakos bűncselekmények és a bűnüldöző szervek tehetetlensége miatt egyre nagyobb népszerűségre tesznek szert a rendpárti, radikális politikai nézetek – jól mutatja ezt a Jobbik senki által nem várt mértékű sikere az EP-választásokon. Harmadrészt pedig Orbán Viktor diabolizálása sem működik már, az erre irányuló törekvések a baloldal immáron 1 millió fő alá süllyedt törzsszavazói bázisán túl lényegében hatástalanok. Gyurcsány Ferenc hatalomra kerülését követően hamarosan ráérzett a külpolitika ízére, és szürke külügyminiszterei asszisztálása mellett lényegében mindvégig ő irányította azt. Az első Gyurcsány-kormány időszakában még elkönyvelhetett bizonyos részsikereket. Ide sorolható mindenekelőtt a magyar–orosz viszony alakulása, melynek csúcspontjaként Vlagyimir Putyin 2006 februárjában – több mint 13 évvel Borisz Jelcin útját követően – hivatalos elnöki látogatást tett Magyarországon, és ünnepélyesen visszaszolgáltatta a sárospataki református kollégium könyvtára orosz csapatok által a háború idején elvitt könyveinek nagy részét. Vagy megemlíthetjük az Európai Unió 2005. decemberi, a 2007–2013-as költségvetésről döntő brüsszeli csúcsértekezletét, ahol a kormányfő határozottan képviselte a magyar érdekeket. Később azonban a külpolitika terén is egyre jobban kiütköztek a gyurcsányi politikára általában is jellemző kiszámíthatatlanság jegyei, ami párosult a magyar miniszterelnök részben a belpolitikai problémákkal és a gazdaság hanyatlásával, részben a kormány költségvetési trükközésével összefüggő, nemzetközi porondon is megfigyelhető tekintély- és hitelvesztésével. A magyar és az európai energiaellátás diverzifikációját illetően több elhamarkodott, egymásnak ellentmondó nyilatkozatot is tett a kormány és maga a miniszterelnök, a gázvezetékekkel kapcsolatban sem volt egyértelmű és világos álláspontja. A különböző uniós csúcsértekezleteken Gyurcsány Ferenc több, előkészítetlen, mindenféle támogatást nélkülöző bombasztikus javaslattal állt elő, amelyek tovább rongálták a saját és – ami a számunkra fontosabb – az ország tekintélyét. A prominens, baloldalhoz köthető diplomata, Simonyi András szerint is Gyurcsány idején jelentősen romlottak a magyar–amerikai kapcsolatok.* A Kaczynski-kormány időszakában pedig a magyar–lengyel viszony is történelmi mélyponton volt, elsősorban a magyar fél hibájából. A gazdaság és a kistelepülések mellett a Gyurcsány-korszak a nemzetpolitika területén okozta a legnagyobb károkat, melyek közül külön kiemelkedik a kormány és a két koalíciós párt 2004 őszén, az áttelepülés nélküli kettős állampolgárság megadása ellen folytatott, a magyar nemzetrészeket egymással szembeállító népszavazási kampánya. A határon túli magyarságot kiengesztelni hivatott, 2005 januárjában meghirdetett 5 pontos nemzetpolitikai csomag is csak felemás módon valósult meg. Az áttelepülő magyarok állampolgársághoz jutását egyszerűbbé, gyorsabbá és olcsóbbá tették ugyan, és elfogadta a parlament a nemzeti vízum bevezetéséről szóló törvényt is, de mind a mai napig várat magára a határon túli magyarok közjogi státusának alkotmányos rendezése, valamint az az alkotmánymódosítás, amely részletesebben és egyértelműbben fogalmaz1

Elhangzott a Magyar Külügyi Intézetben május 7-én. (Forrás: Magyar Nemzet 2009. május 8.)

91


za meg a Magyar Köztársaság elcsatolt területeken élő magyarságért viselt felelősségét. Hamar kihátrált továbbá a kormány az autonómiatörekvések ígért támogatása mögül is. A második Gyurcsány-kormány nemzetpolitikáját pedig a teljes passzivitás jellemzi, azaz lényegében megszűnt a nemzetpolitika mint önálló szakpolitika. A 2006-os választás után felszámolták, illetve radikálisan átalakították a magyarságpolitikát alakító, rendszerváltás után létrejött intézményi struktúrát. Megszüntették a politikai államtitkár által felügyelt Határon Túli Magyarok Hivatalát, és a nemzetpolitikáért a továbbiakban egy szakállamtitkár által vezetett, jelentősen lecsökkentett létszámú részleg felelt. A támogatásokat folyósító összes alapítványt felszámolták, és a támogatásokra szánt – évről évre csökkenő – pénzkeretet a Kiss Elemér által elnökölt Szülőföld Alapba koncentrálták. Megszűnt a kárpát-medencei összmagyarság intézményes egyeztető fóruma, a Magyar Állandó Értekezlet is. Az igazság kedvéért azért tegyük hozzá, hogy Szlovákiában és Ukrajnában – sőt az utóbbi időben már Erdélyben is – tapasztalható, egyre nagyobb aggodalomra okot adó fejleményekért legkevésbé a Gyurcsány-kormány okolható, ezekben a kérdésekben igen kevés mozgástere van a mindenkori magyar kormánynak. Ráadásul az is kiderült, hogy e téren az Európai Unióra sem számíthatunk.

* Úgy vélem, a Gyurcsány-korszak lezárultával a kommunizmus–antikommunizmus törésvonal mint a magyar politikát mindmáig a leginkább meghatározó törésvonal viszonylag gyorsan és jelentősen tompulni fog. Lehet, hogy túl optimista vagyok, de úgy gondolom, a posztkommunista erők számára „ez a harc volt a végső”. Egy 2010-től következő – legalább 4 éves – Fidesz-kormányzás valószínűleg végleg felszámolja a késő kádári „megalvadt struktúrákat”, kapcsolati hálókat, attitűdöket. (Ez egyben az MSZP számára is megteremti a lehetőségét annak, hogy 20 évvel a rendszerváltás után végre megszabaduljon kádárista gyökereitől, és modern európai szociáldemokrata párttá váljon.) Ez persze nem jelenti azt, hogy kitör a kanti „örök béke”, számos olyan, kulturális-ideológiai jellegű kérdés, probléma létezik a magyar társadalomban, melyek hosszú távon is komoly vitákat vetítenek előre, akár konzerválhatják is a ma meglévő mély megosztottságot. Gondoljunk például a globalizációhoz, a bevándorláshoz, az unióhoz, a nemzetállamisághoz, a határon túli magyarsághoz való viszonnyal, a melegjogokkal, az antiszemitizmussal, a könnyű drogok liberalizálásával és a Btk. legkülönbözőbb területeivel kapcsolatos vitákra. És – mindenekelőtt – a magyar jövő messze legsúlyosabb problémájára, a romaproblémára. Az – egyébként sokban rokon mentalitású – Gusztos Péterek és Vona Gáborok közötti harcnak már vajmi kevés köze van a kommunizmus–antikommunizmus törésvonalhoz.

92


Bécs

Varsó

93

Kommentár • 2009|3 – Messzelátó

Békés Márton BALFOGÁS Az Obama-koalíció progresszív hátországa „Erősen hajlok arra, hogy úgy véljem, manapság nem arra van szükségünk, hogy egy újabb nagy haladást tegyünk a javak elosztásának egyenlősége felé, hanem sokkal inkább azt kellene világosan megértenünk, mit is fejez ki az a régi bölcsesség: »mindenkinek a magáét«. Gondoljunk csak bele, az a legegyszerűbb, ha ész nélkül az abszolút egyenlőség megvalósítása után kiáltunk. Ugyanakkor az egyenlőség az emberi lendület halála volna és talán gazdaságunk végét is jelentené.” (Russel Kirk: Prospects for Conservatives, Gateway, Chicago, 1956, 163.)

Bevezetés A Barack Obamát 2008 végén megválasztó rétegek közös jellemzője – kis túlzással –, hogy gazdasági és kulturális értékeik ellentétesek a konzervatív nézetekkel és a jobboldali beállítottsággal. A 2008-as választással összehozott Obama-koalíció minden valószínűség szerint a Reagan-éra vége óta tartó lassú baloldali átrendeződés csúcsa lesz, amely folytatja és felerősíti a Clinton-korszak balliberális gazdasági és kulturális napirendjét. Politikailag ez azt jelenti, hogy a Nixon alatt összekovácsolt és Reagannel győzelemre juttatott konzervatív koalíció felbomlása után – amelyet már jelzett Clinton kétszeri megválasztása, majd növelt ifj. Bush vegyes megítélése a jobboldalon belül is – a progresszív, balliberális várakozások emberükre leltek.1 Talán Obama lesz a demokraták Reaganje, talán nem, az viszont biztos, hogy az őt megválasztók többségbe kerülése kulturális és politikai váltást, de elsősorban értékváltozást jelez. Mindez az amerikai kulturális és demográfiai folyamatok eredményeként is szemlélhető. Az amerikai jobboldal számára elszomorító ez a mérleg. Az amerikai választáskutatások fontos jellemzője, hogy igyekeznek megfejteni, melyik jelöltet milyen társadalmi csoportok támogattak. Ennek nemcsak akadémikus jelentősége van, hanem azért is fontos, mert ezáltal az egyes elnökök rendszerének értékeire és érdekeire vonatkozóan érvényes következtetéseket lehet levonni. Az amerikai elnök megválasztása ugyanis nagy legitimitást jelent, így lehetséges az, hogy a nem-választott elnökök cselekvési szabadsága mindig kisebb. (Erre jó példa, hogy a Kennedy halálát követően kormányzó addigi alelnöke, Johnson, majd a szintén nem választott, hanem Nixon lemondása után automatikusan elnöki pozícióba kerülő Ford – egyikük sem rendelkezvén választási felhatalmazással – kötöttebb és kevésbé legitim hivatalt mondhatott magáénak.) Az amerikai elnököknek azért is érdekükben áll az őket megválasztó csoportok folyamatos 1

Vö. Sean WILENTZ: The Reagan Coalition is Kaput, U.S. News&World Report 2008. december 1.

94

Békés

Márton:

Balfogás

megnyerése, a várakozásaiknak való megfelelés, mert ha nem így cselekednek, akkor az ún. félidei – azaz a kongresszus összetételét megújító – választásokkor csúnyán járhatnak. Ez következett be az első Clinton-adminisztráció idején 1994-ben, amikor a konzervatív– libertárius erők győztek, s ez tette „béna kacsává” Busht, amikor második ciklusa közepén, 2006-ban elveszítette a két házban addig élvezett jobboldali többséget. A választóknak tett ígéreteket tehát be kell váltani, ami nemcsak megalapozza a stabil támogatottságot, hanem az újrázást is lehetővé teszi. Ha megfejtjük az Obama-koalíció összetételét és leírjuk az új demokrata többség táborának elemeit, akkor könnyen következtethetünk arra is, hogy mit fog cselekedni – és miért – az általuk megválasztott kormányzat.

Politikai csoportpreferenciák Az amerikai választók preferenciáinak meghatározása esetében három tényező játszik fontos szerepet: a vallási-felekezeti, illetve kulturális-etnikai hovatartozás, értelemszerűen a politikai beállítottság (a kulturális, gazdasági és külügyi attitűdök együttese) és a társadalmi „termelésben” betöltött szerep. Az elsővel kapcsolatban régóta megállapított tény, hogy a kisegyházak és a toleránsmodernista felekezetek tagjai inkább baloldaliak/liberálisok, míg a tradicionális amerikai hívők konzervatívak. Ezzel kapcsolatban Seymour Martin Lipset egészen az amerikai függetlenségi harc idejére mutatott vissza, ahol a konzervatívabb politikusok (Washington, John Adams, Alexander Hamilton, föderalisták) a nagy, államok által elismert – angol episzkopális/anglikán, holland és angol-skót kálvinista, germán lutheránus – egyházakhoz tartoztak, míg a felvilágosodás eszméit követők (Franklin, Jefferson, Paine) vagy szabadelvű kisegyházak – presbiteriánus, metodista, baptista, nonkonformista – hívői, vagy deisták voltak.2 Ez a helyzet évszázadokon keresztül mit sem változott, de mára részben átalakult. A felekezet helyett ugyanis ma az számít inkább, hogy ki tartozik modern, progresszív, toleráns gyülekezethez, és ki a hagyományos, konzervatív, tradicionalista, esetleg megújult (evangelical) közösségekhez, illetve hogy az adott gyülekezet fehér, fekete vagy latin-e. Így a ’70-es évek közepén megjelenő evangéliumiak újjászületett keresztényei (new born, born again christians) jobbra húznak, akárcsak a tridenti ókatolikusok (Mel Gibson például), míg a melegházasságot engedélyező protestánsok és a modernista katolikusok liberális nézeteket vallanak. Az etnikai hovatartozás annyiban módosít ezen, hogy miután az egykori déli érdekeket védő Demokrata Párt a ’60-as évek legelejétől maradandóan begyűjtötte a feketék voksait, az afroamerikai közösségek – felekezeti hovatartozásra kevésbé tekintettel – szinte kizárólag a demokratákat támogatják, akárcsak a hagyományos katolikus egyházba tartozó spanyolajkúak, akik mexikói és dél-amerikai etnokulturális háttérrel rendelkeznek. Ezzel szemben a mormonok a Republikánus Párt legelkötelezettebb híveinek szá2

Seymour Martin LIPSET: Revolution and Counterrevolution: Change and Persistence in Social Structures, Transaction, New Brunswick, 1988, 308–310.

95


mítanak, amint a déli államok erősen vallásos részén (Bible Belt) lakó vidéki fehérek, a protestáns középnyugatiak, vagy a tradicionalista és evangéliumi gyülekezetek tagjai és a nem-szekuláris izraeliták. A társadalmi helyzetre nézve úgy áll a dolog, hogy egyre inkább az önfenntartó, adófizető, tulajdonos csoportok – azaz az aktív dolgozók – szavaznak jobbra, míg az inaktív, állami támogatásból vagy segélyekből élők balra. Ez utóbbiak közé tartoznak a spanyolajkú bevándorlók és leszármazottaik, a szegényebb feketék, valamint a nem tehetős nyugdíjasok. Az egymást is metsző törésvonalak óvatos becslésekre jogosítanak csak, ráadásul eközben létezik egy földrajzi és urbanisztikai elkülönülés is, amely szerint a keleti part inkább demokrata, amint a nagyvárosok is, míg a nyugati sáv, a Mélyközép, a déli államok és Alaszka republikánus, ahogyan többnyire a kisvárosok és farmok népe is.

Kék és piros – színes és fehér A fentiek alapján vonta le azt a GOP számára lehangoló következtetést Patrick J. Buchanan 2009 elején, hogy a „republikánusok a fehér amerikaiak pártja”, akik 1972-ben még a szavazatok 90%-át adták és kétharmaduk szavazott Nixonra ’72-ben, majd Reaganre ’84-ben. Mára azonban – folytatja – a demográfiai mutatók a feketéknek és még náluk is jobban a latinoknak kedveznek, s mivel ezek a csoportok inkább demokrata pártiak (hiszen kulturális, de még inkább gazdasági elvárásaik baloldaliak), nem nehéz kitalálni, mik lesznek ennek a következményei.3 (A spanyolajkúak 70%-a, az afroamerikaiak 90%-a adta voksát Obamára 2008-ban.) Emellett a paleokonzervatív elemző arra is figyelmeztet, hogy mivel az etnikai csoportok harmadik világbeli identitással rendelkező, bevándorló-hátterű, alacsonyan kvalifikált, nem-tulajdonos rétegek, ezért számukra az állami támogatás, a segélyezés, a megélhetés ingyenessé tétele elsődleges fontosságú, a demokraták szocdem–balliberális programja pedig pontosan ezt ígéri. Amint Buchanan megfogalmazta, nagyjából el lehet mondani: „a GOP felülreprezentált az adófizetők között, a demokraták pedig az adókból élők körében”. Az amerikai kulturális átrendeződés másik nagy tanulsága pedig úgy szól tőle, hogy az ellenkultúrán nevelődött értelmiség által tanított elsőszavazó főiskolások és egyetemisták szintén a liberális programmal fellépő, karizmatikus, haladó Obama mellé álltak. S való igaz: Obama összehasonlíthatatlanul jobban tudta mozgósítani a „mozgalomra”, „haladásra”, „reményre”, „változtatásra” vágyakozó fiatal értelmiségieket, mint McCain. Todd Chuck és Shelden Gawiser ki is mutatta, hogy az először szavazók, a feketék és a latinók elnöke lett Obama.4 Az Obamakoalíció tehát egészen más értékpreferenciákkal, védelmezésre váró érdekekkel és ennek megfelelő politikai orientációval rendelkezik, mint a ’30–40-es évek New Dealt ellenző 3 4

Patrick J. BUCHANAN: Is the GOP Still a National Party?, The Chronicles Magazine 2009. január 20. Todd CHUCK – Shelden GAWISER: How Barack Obama Won? A state-by-state Guide to the Historic 2008 Presidential Election, Random House, New York, 2009.

96

Békés

Márton:

Balfogás

jobboldala, Goldwater egykori támogatói, a ’68-at követő jobboldali reakció „csendes többsége” vagy a Reagan-(ellen)forradalmárok. A ’60-as évek eleje óta valóban megfigyelhető és egyre erősödő folyamat, hogy a feketék jogaiért küzdő demokraták elnyerték az afroamerikaiak szimpátiáját, majd a felzárkóztatásukra indított állami beruházások és társadalmi programok (például pozitív diszkrimináció) révén – amelyek ellentétben álltak a klasszikus amerikai kapitalizmussal és a mögötte álló mentális beállítódással – bebiztosították ezt. Nem véletlen, hogy a ’64-es jobboldali Goldwater-kampány a korábbi Konföderáció államainak WASP lakóit tudta csak meggyőzni, az 1968-as és ’72-es Nixon-koalíció, valamint a ’80-as évek Reagan-uniója pedig megtartotta a gazdaságilag aktív protestáns fehér társadalom túlnyomó többségének támogatását.5 Ugyanakkor a 20. század utolsó harmadára megszilárdult a demokraták szavazótábora is, ahol a feketék mellett a szociális ellátásra szorulók és a Johnson alatt liberalizált bevándorlásnak (1965) köszönhetően beáramló nemfehér külföldiek foglalnak helyet. Ennek volt kiváló példája a Clinton-adminisztráció mögött álló hátország, s e trendet hosszabbította meg Obama. 2000 óta a jobboldalon annyi történt, hogy a republikánusok végleg integrálták az evangéliumiak nagyjából 50 milliós tömbjét (akik 80–90%-ban szavaztak kétszer is Bushra), a demokraták mellől elpártolt konzervatív katolikusokat (akikre az USA egyetlen katolikus elnökének, Kennedynek a varázsa már nem hatott többé) és a fehér munkásosztályt. Ezzel szemben a másik oldalon sikerült tartani a színesbőrű csoportokat, a jóléti ellátásra várókat és elszedni a háború miatt a GOP-val szemben elégedetlen, mérsékelt vallásos rétegeket. Ha ez így megy tovább, akkor a korábban is jellemző trendek olyannyira meg fognak szilárdulni, hogy – kissé karikatúraszerűen jellemezve a helyzetet – a Republikánus Párt a fehér, magát angol nyelvű, konzervatív, piacpárti amerikai társadalomnak tartó réteg képviselője lesz, a Demokrata Pártot pedig a „szociáldemokrata” államra szoruló, kulturálisan liberális vagy még inkább elkülönülő színes csoportok fogják egyöntetűen támogatni. Egy biztos: Amerika kulturális és szociális megbomlása ma már a választási eredményekben is érezteti hatását.

Felekezetek és a 2008-as elnökválasztás Jobban megvizsgálva az Obamát megválasztók vallási hovatartozását, érdekes és egyben az egész Obama-koalíció politikai karakterét meghatározó következtetéseket vonhatunk le. John C. Green a konzervatív First Thingsben meggyőzően kimutatta, hogy a két nagy pártot eddig is támogató csoportok preferenciája 2008-ban nagyon megerősödött, s a demokratákra szavazók Clinton óta tartó trendje egyértelműen Obama javára vált.6 5

Lásd Kevin PHILIPS: The Emerging Republican Majority, Arlington House, New Rochelle, 1969; Paul FRYMER – John D. SKRENTNY: Coalition Building and the Politics of Electoral Capture During the Nixon Administration, Studies in American Political Development (Cambridge) 1998/1.; Jules WITCOVER – Jack W. GERMOND: Blue Smoke and Mirrors. How Reagan Won, and Why Carter Lost the Election of 1980, Viking, New York, 1981. 6 John C. GREEN: What Happened to the Values Voter? Believers and the 2008 Election, First Things 2009. március.

97


A választáskor a kékeket támogatták a fekete protestánsok (tízből kilencen), a spanyol és egyéb nem-fehér katolikusok, valamint azok a protestáns és katolikus gyülekezetek, ahol progresszív-liberális az uralkodó kulturális felfogás (modernizmus, nagyállampártiság, homoszexuálisok házasságának engedélyezése, pro-choice és bevándorlásbarát álláspont), illetve az egyházon kívüliek (agnosztikusok, ateisták, indifferensek, szinkretisták). Greent idézzük: „az Obama-szavazatok kemény magja a faji, etnikai és vallási kisebbségek erőteljes támogatásából származott”. Jegyezzük azonban meg, hogy a fekete evangéliumiak és a latin katolikusok egyáltalán nem osztják a modernista gyülekezetek és a nem-vallásosak kulturális engedékenységét mondjuk az azonos neműek házassága, az abortusz és az eutanázia esetében. Érdekes, hogy Obama támogatása a korábbiakhoz képest csökkent a modernisták és az óhitűek között álló centrista katolikusok, valamint a mainstream protestáns gyülekezetek körében (amiben a politikai kérdések mellett a bőrszínnek is komoly szerepe van, hiszen ezek nagyrészt fehér csoportok). Vagyis a demokraták számára úgy áll a mérleg, hogy minél inkább „színes” és progresszív egy gyülekezet, annál inkább fogják hívőik őket támogatni. A felmérések McCain és a republikánusok szempontjából azt mutatják, hogy sikerült megőrizniük a fehér evangéliumiak és a mormonok masszív támogatását, továbbá előrelépést könyvelhettek el, mivel a hagyománypárti fehér és centrista katolikusok is inkább őket választják, akárcsak a fehér bőrszínű protestáns fősodor. A helyzet persze megint nem ilyen egyszerű, az iraki háborúval kapcsolatos nézetek ugyanis jelentősen módosítják az előbbi általánosítást. Mivel a tradicionalista ókatolikusok – minden konzervativizmusuk és erős jobboldaliságuk mellett – ellenezték a háborút, ezért támogatásukat nem sikerült teljes egészében megszereznie McCainnek, míg a demokraták Bush-ellenes kampányukkal meg tudták nyerni maguknak a korábban vonakodó mérsékelt protestánsok egy részét. Az egyéni pártpreferencia szempontjából azonban minden azon múlik, ki hogyan súlyozza a dolgokat. Lehetséges például, hogy egy iraki háborút ellenző katolikus ebbéli averziói ellenére mégis fontosnak tartotta a republikánusok támogatását, mert azok elutasították az abortuszt, vagy egy adócsökkentésben reménykedő kétkezi munkás szintén így tett, noha nem hatották meg Sarah Palin hagyománypárti üzenetei. Ugyanakkor a demokraták több ingadozó republikánus államot megszereztek maguknak, mégpedig az Irakból való kivonulás ígéretével. A végeredmény nem más, mint hogy az amerikai kultúrának a jobboldal számára kedvezőtlen szekularizálódása, a demokraták javára szóló demográfiai trendek, valamint az iraki háború elutasítása Obamának segített 2008 őszén. Ezzel megerősödött az az összefüggés, hogy a bevándorlók, a színesbőrűek, az inaktívak, a progresszív-liberális hívek, a nem-vallásosak a demokratákat támogatják, míg a GOP a fehérek, a közép- és felsőbb osztályok, az adózók és tulajdonosok, valamint a konzervatív felekezetek tagjainak pártja. E kulturális összefüggéseken nem változtat az, sőt megerősíti a republikánusok „amerikaiságát”, hogy az alacsony adókban érdekelt munkások, a háborút ellenző ám right-wing katolikusok és az amerikaivá válni akarók (például másodgenerációs, asszimilálódó vallásos ázsiaiak) sem a progresszív-multikulturalista, hanem a hagyománypárti oldalt támogatják. 98

Békés

Márton:

Balfogás

Az Obama-koalíció elvárásai Míg a republikánusok nagy korszaka a Nixon- és a Reagan-koalíció idejére esett, amikor sikerült az üzleti életet, a fehér alsó- és középosztályt, a meggyőződéses jobboldaliakat és a hívőket összehozni, addig a demokraták Franklin Delano Roosevelt New Dealjére, Johnson Nagy Társadalmára és a Clinton-rezsim „szivárványtársadalmára” tekintenek sikeres példaként. Az Obama-koalíció most egyesíteni látszik ez utóbbiakat. Az új elnök mögé felsorakozott progresszív tábor speciális elvárásokat támaszt a gazdasági, kulturális és külpolitikai ügyekben, amelyeknek Obamának meg kell felelnie. Ez a megfelelés – nyilván a válságra való tekintettel is – a gazdaságpolitikával kezdődött. Obama gazdaságélénkítési programja (Stimulus) valódi keynesiánus megoldást jelent, költségvetési tervezete a következőket tartalmazza: a gazdagok adójának emelése, a cégek adókedvezményeinek szűkítése, nyugdíjtámogatás, szegények és idősek egészségügyi intézményeinek (Medicare, Medicaid) forrásellátása, a környezetvédelmi költségvetés növelése.7 Obama célja tehát a baloldali napirendnek megfelelően a vagyoni egyenlőtlenségek mérséklése, a vállalkozások helyett az állam szerepének növelése, továbbá az inaktívak, az adót nem fizetők és a bevándorlók (vagy ilyen etnokulturális háttérrel rendelkezők) szociális helyzetének javítása. Míg a republikánusok adócsökkentést, vállalkozásösztönzést és költekezésvisszafogást javasolnak, addig Obama – megfelelve a haladó hátország elvárásainak – állami beruházásokkal, jóléti programokkal, gazdasági kedvezménymegvonással, az adószint befagyasztásával és a zöld célok bőkezű szövetségi támogatásával próbálkozik. Mindez egyáltalán nem választható el attól az évezredforduló utáni, poszt-újbaloldali hullámtól, amely ezzel korreláló célokat fogalmaz meg, úgymint a kapitalizmus felváltása „valami mással”, az ökológiai hisztéria fokozása, a ’60-as évek trimondializmusának újrafogalmazása, multikulturális nyomásgyakorlás, vallási relativizmus stb. Obama 2009 elején megtett első lépései megfelelnek azoknak a céloknak, amit az alulképzett bevándorlók, a modernista-progresszív gyülekezetek „állampárti” tagjai, a nyugdíjasok és más inaktívak, valamint a liberális elkötelezettségű csoportok (zöldek, „alternatív életmódot követők”, baloldali–liberális elit) fogalmaznak meg magukban. Egy Clinton által üdvözölt programtervezet szintén ezeket a lépéseket javasolta egyébként megtenni, jelezve, hogy a Demokrata Párt progresszív-populista vonulata miként tért vissza 2009-re.8

Változó világ – változó Amerika? Fukuyama szerint „minél maradandóbb lesz a válság, annál valószínűbb, hogy az amerikai választók támogatni fogják a beavatkozó állam gondolatát”, ami politikailag általá7

Lásd Patrick J. BUCHANAN: Obama’s Choice: FDR or Reagan, The Chronicles Magazine 2009. január 8.; NAGY Gábor: Fordulat és reform, HVG 2009. március 7. 8 Change for America. A Progressive Blueprint for the 44th President, szerk. Mark Green – Michele Jolin, Basic Books, New York, 2009.

99


nos baloldali fordulatot hozhat.9 Hasonló megállapítást tett Berend T. Iván is, aki szerint Obama megválasztása azt jelzi, hogy Amerika visszafordult a ’70–80-as évek kulturális, gazdasági és politikai „ellenforradalmától”, és egy olyan új New Deal jön, amelyben az állam szerepével együtt a baloldali (progresszív, liberális) erők helyzetbe kerülésének esélye is nőni fog.10 Az amerikai baloldali fordulat megalapozása mélyebben, mentális-kulturális szinten is tart, hiszen az eredeti amerikai hagyomány (szorgalmas, takarékos, individualista WASP-ethosz) meggyengülni látszik, a vallás leértékelődik, növekednek az egalitárius várakozások, az állam szerepe pedig kiterjed.11 Ennek megfelelően a Demokrata Párt előnybe került, a haladáspárti, változásokat ígérő elnökjelölt (emlékezzünk csak: „We Can Change!”) pedig sikeresen használta ki a Reagan Revolution végén kezdődő, mára beköszöntő jobboldali apályt. Az Obamát megválasztók hasonulnak ehhez a trendhez, de sokkal valószínűbb, hogy az Államokban egy, a ’60-as évek óta zajló kulturális változás és egy jelentős demográfiai átrendeződés zajlik, mégpedig egyszerre, amelynek politikai vetülete éppen az Obama-koalíció összeállása lett. A sajtó által tálalt kép, vagyis hogy Obama megválasztása azért nagy jelentőségű, mert nem fehérbőrűként lett elnök, nem volt több ostoba szenzációkeltésnél. Ennél sokkal fontosabb és igazabb az, hogy az Obama-szavazók egy olyan elnököt kaptak, akinek nem volt világos programja, csak hangosabb-halkabb balliberális mellékzörejű hívószavai (Change, Hope, Progress, Movement), és aki potenciális választói szavazókedvét fel tudta kelteni azzal, hogy pont olyan, mint ők. Morton Keller (a 2007-es America’s Three Regimes – A New Political History koalíció-trend kutató szerzője) meg is állapította a következőket: „Obama győzelmével a koalíció-identitás egy teljesen új, bár szokatlan fordulatot vett. Három társadalmi csoport adja az Obama-tábor – vagy, amint ő hívta, a »mozgalom« – magját: afroamerikaiak, felsőoktatásban tanulók, vagy akik már diplomáztak és fiatalok, valamint a ’60-as években szocializálódott, progresszív Baby Boom-generáció tagjai.”12 Ez az összetétel nem véletlenül hasonlít kísértetiesen a Nagy Év, 1968 mozgalmának – amelyet szintén a movement kifejezéssel fogtak össze – csoportjaira. Úgy tűnik tehát, hogy Amerika életében lezárult egy jobboldali korszak, amely után a ’60-as évek öröksége tér ismét vissza, csak éppen egy nem teljesen behatárolható tartalmú posztmodern keretben. Az viszont ezzel ellentétben tökéletesen világos, hogy amit ez jelent, az pontosan olyan, mint Obama és ígéretei: valami „más”, valami multikulturális. Valami, ami teljes mértékben ellentéte annak a kulturális, gazdasági és politikai karakternek, amelyet az első telepesek, a nyugati határvidék úttörői és az amerikai életformát hordozó dolgos, szorgalmas, hívő, angolul beszélő, európai ősökkel rendelkező társadalom teremtett meg évszázadokon keresztül. 9

Francis FUKUYAMA: A New Era, American Interest 2009. január–február (ismerteti: Valóság 2009/2., 119–122). 10 Kulturális ellenforradalom zajlott. Beszélgetés Berend T. Ivánnal (Hovanyecz László interjúja), Európai Tükör 2009. január, 3–8. 11 Lásd Gary R. WEAVER – Adam MANDELSON: America’s Midlife Crisis. The Future of a Troubled Superpower, Intercultural Press, New York, 2008. 12 Morton KELLER: The Obama Coalition, George Mason University’s History News Network 2008. december 4. (http://hnn.us/articles/49007.html).

100

Békés

Márton:

Balfogás

A 20. század közepéhez képest a 21. század első évtizedének végére nagyon megváltozott Amerika, s e folyamat kulturális, generációs és demográfiai trendjeivel politikai értelemben Obamának használt. A Demokrata Párt pedig valóban olyan erő lett, amely „a városi indusztrializmustól átvezet az iparutáni metropoliszok világába, ahol a nők és férfiak teljesen egyenlőek, és ahol a fehér Amerikát felváltja egy többfajú és multietnikus ország”.13 A Huntington által megfogalmazott amerikai puritán modell14 a maga angolszász kultúrájával, önfenntartó életvitelével, vallásos elkötelezettségével most visszaszorulni látszik, a jelzett népesedési, kulturális és társadalmi-gazdasági folyamatok miatt. De egyáltalán nem biztos, hogy ha ez így marad, akkor Amerika egy évtized múlva hasonlítani fog arra az álomra, amit Washington nemzedéke teremtett neki. Ez pedig nagy veszteség volna.

Moszkva

13 John JUDIS – Ruy TEIXEIRA: The Emerging Democratic Majority, Lisa Drew Book – Scribner, New York, 14 Samuel P. HUNTINGTON: Kik vagyunk mi? Az amerikai identitás dilemmái, Európa, Budapest, 2005.

101

2002.


Naprágy

Szamarkand

102

Kommentár • 2009|3 – Szemle

Laczó Ferenc SZOLID ÉPÍTŐKÖVEK A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948. Szerkesztette Romsics Ignác, Osiris, Budapest, 2009, 576 oldal, 3980 Ft.

A 20. századi magyar történelem egyik legfőbb szaktekintélyének számító szerkesztő, Romsics Ignác által jegyzett bevezető után tizenhét alaposan kidolgozott, komoly tudományos apparátussal (átlagosan közel száz lábjegyzettel) ellátott, ugyanakkor közérthető stílusban és jellemzően kifejezetten olvasmányosan megírt esettanulmány sorakozik a kötetben, összesen félezernél is több oldalon. Ezen alapadatokból, valamint a cím kevéssé behatárolt témamegjelölési módjából kikövetkeztethető, hogy A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948 szokatlanul széleskörű (ráadásul többgenerációs1) történészi együttműködésnek az eredménye, melynek célja feltehetően nem kevesebb lehetett, mint a megjelölt korszakkal kapcsolatos kortárs ismeretek és önálló kutatási eredmények reprezentatív és tág tematikájú (bár néhány jelentős hiánytól sajnos így sem mentes) válogatásának megjelentetése, ezáltal pedig egy hosszú időre megkerülhetetlen kiadvány létrehozása. A megbízható és aktuális tudást relatíve könnyen, kutatói összegzések formájában hozzáférhetővé tevő alapkötettel kapcsolatos első benyomásunkat tovább erősíti az a tény, hogy a szerzők egy része nagyobb terjedelemben is megírt és korábban külön is napvilágot látott kutatási eredményeit kommunikálja itt tömören, áttekintő jelleggel,2 míg mások új szempontok alkalmazása révén mutatnak be általuk bizonyíthatóan extenzíven is ismert témákat, fontos új ismeretekkel egészítve ki korábbi meglátásaikat.3 A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948 kötetcím érzésem szerint azonban némileg félrevezető, mégpedig a megadott évszámok tekintetében. Bár egy-egy az I. világháború előtti és II. világháború utáni évekkel foglalkozó írás is helyet kap a keményfedelek között, a háborús évekről ellenben alig esik szó. Így a kötet csaknem egésze a két világháború közötti Magyarországot tárgyalja, annak is politikai jobboldalát – bár figyelembe véve, hogy a legdöntőbb belpolitikai ellentétek e korszakban jobboldalon belüliek vol1

Egy hatvan feletti és négy harminc alatti, komoly és jelentős újdonságokat tartalmazó kutatási eredményeket felmutató szerző is szerepel. 2 Ilyen esetnek tekinthető például Vonyó Józsefé, aki Gömbös nézeteit elemzi, Spannenberg Norberté, aki néhány évvel ezelőtt német nyelvű monográfiában mutatta be a két világháború közötti magyar katolicizmus történetét, vagy akár a revizionizmusról és az irredentizmusról monográfiákat jegyző Zeidler Miklósé. 3 Az e kötetben festett kép ilyen esetekben lehet apróbb vagy éppenséggel nagyobb felbontású, mint a korábban megalkotottak. Ablonczy Balázs például Teleki-monográfiájában is említett, de ott kevésbé kibontott Teleki–Bethlen összevetést végzi el – e kontrasztot hangsúlyozó tanulmány az apróbb, problémacentrikus felbontás esete. Békés Márton, Sigray Antal monográfusa a legitimistákról ír, részben felhasználva ottani elképzeléseit, ugyanakkor rekontextualizálva és kitágítva is azokat. Egry Gábor a II. világháború alatti erdélyiségről írt kötete témájának előtörténetét bontja itt ki, amikor a két világháború közötti erdélyi–magyar viszony meghatározó elképzeléseit tekinti át.

103


tak, ez már kevésbé jelentős szűkítés, mint a címben megadott közel öt évtized helyett részletesen feldolgozott kettő. Romsics Ignác bevezetője két évszázad jobboldaliságát tekinti át nemzetközi perspektívából, és végül, miközben egy négyosztatú modell hasznossága mellett érvel, amely a jobboldalt is kétfelé választja (a mérsékelt kontra szélsőséges elkülönítésének elve mentén), a történetileg megközelített problémahalmaz összetettsége okán eltekint egy általános érvényű jobboldal-definíció megfogalmazásától (29). Emellett Romsics a múlt elfogultságok és torzításoktól mentes birtokbavételének hagyományos pozitivista történetírói ideálját fogalmazza meg (33). Ennek fényében megkockáztatható, hogy A magyar jobboldai hagyomány, 1900–1948 leginkább annak kimagasló jelentőségű és minőségű dokumentuma, ahogyan és amilyen eredményekkel a Horthy-korszak értelmezése és értékelése a pozitivizmus jegyében szakszerűsödött. Közelmúltunk (félmúltunk?), a 20. század első felének történeti megközelítésének e szakszerűsödése együttjárt a (szükségszerűen sosem teljes) depolitizálási igények megfogalmazásával, ami azonban a politikatörténeti megközelítésmódot nem szorította háttérbe.4 Másképp fogalmazva, e kötet a kor évtizedekkel ezelőtt, még a rendszerváltás előtt kezdődő, de 1989 után új lendületet kapó újraértékelési kísérleteinek, az ekkoriban domináns, de eminensen plurális magyar jobboldali hagyományok újrafelfedezésének szigorúan szaktörténészi változatát nyújtja, mely próbálkozások eleinte a korábbi, olykor vaskos ideológiai torzításokat (melyek rendszerint a fasizmus fogalmának gyakori, de pontatlan használatára épültek) igyekeztek felülírni.5 Ennyiben az eredmények, a megszületett dolgozatok fényt vetnek arra is, hogy e politikatörténeti fókuszú, ugyanakkor aktuálpolitikai szándékokat kerülő megközelítésmóddal mire és hova jutott történetírásunk egyik fő vonulata e különös érdeklődésre számot tartó kor (amennyire lehetséges) konfliktusmentes módon való vizsgálatában. Különleges dokumentumértéket már csak azért is tulajdoníthatunk az itt szereplő írásoknak, mert Romsics Ignác, a kötet szerkesztője ezen újraértelmezési (depolitizáló, a politikatörténetet szakszerűsítő) vonulat egyik legfontosabb képviselője és több, e kötetben immár önálló kutatással szereplő fiatal történész mentora is egyben – ami korántsem jelenti, hogy itt egy szigorú értelemben vett iskola munkájáról lenne szó, a szerzők háttere ennél jóval sokrétűbb. A kötet a nagyon gazdag és tagolt jobboldali hagyomány egy időben és térben behatárolt szeletét mutatja be: „kizárólag a 20. század első felének magyarországi jobboldali irányzataival, meghatározó személyiségeivel és intézményeivel” foglalkozik (31). Ennek megfelelően A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948 írásai egymást kiegészítve térképezik fel a Horthy-korszak intézményrendszerének történetét (Püski Levente és Olasz 4

Erre kitér Trencsényi Balázs és Apor Péter is a magyar historiográfia rendszerváltozás utáni első évtizedbeli fejleményeit taglaló angol nyelvű írásban: Balázs TRENCSÉNYI – Péter APOR: Fine-tuning the Polyphonic Past: Hungarian Historical Writing in the 1990s = Sorin ANTOHI – Balázs TRENCSÉNYI – Péter APOR: Narratives Unbound. Historical Studies in Post-Communist Eastern Europe, CEU Press, Budapest, 2007, 38–39. Miközben utalnak a Horthy-korszakkal kapcsolatos komoly nézetkülönbségekre, egyúttal megfogalmazzák egy újfajta, államközpontú, mérsékelten neokonzervatív kánon létrejöttének (vitatható) tézisét is. 5 Itt említendő, hogy Gyurgyák János dolgozatának legfőbb célja épp a tisztázás: népi írókkal szemben megfogalmazott vádakat fontol és ítél meg.

104

Laczó

Ferenc:

Szolid

építőkövek

Lajos, 3–4. írás), a korabeli konzervativizmus változatait (Spannenberger Norbert, Ablonczy Balázs, Békés Márton, 6–8.), az 1930-as években egyre nagyobb teret nyerő szélsőjobboldalt és annak önmagában is határozottan tarka képét és állandó megosztottságait (Vonyó József, Paksa Rudolf, Ungváry Krisztián, 9–11.), valamint a szellemi élet egyes kiemelkedő jelenségeit (Ujváry Gábor, Romsics Gergely, Gyurgyák János, 13–15.). A kötet teret szentel továbbá tág értelemben vett vallástörténeti tanulmányoknak is,6 akárcsak nagyrészt szakrális referenciarendszerben mozgó, de alapvetően evilági formájú kultuszok, az irodalomtudományban idestova évtizedek óta bevett kultuszkutatásokhoz némiképp hasonló jellegű vizsgálatának is.7 A (külön nem jelölt) szekciós beosztás szempontjában csak Kerepeszki Róbert és Egry Gábor tanulmányait tartom határeseteknek.8 E tematikus blokkokon belül külön cikkek foglalkoznak kiemelkedően fontosnak ítélt személyekkel, jelenségekkel és fejleményekkel, aminek eredményeképpen például a korszak jobboldali politikai palettájának szereplői közül elemzésre kerül a legfontosabb személyek gondolkodása és tevékenysége. Olvashatunk megalapozott és precízen érvelő oldalakat Bethlen Istvánról, Teleki Pálról, Gömbös Gyuláról, Imrédy Béláról és Szálasi Ferencről is, bár Horthy Miklóst hasonló módon az elemzés középpontjába helyező írást éppenséggel nem találni.9 Ugyanakkor a témák le- és elhatárolása miatt viszonyok feltérképezésére, átfedések és kapcsolódások bemutatására, tipológiák alkotására, az egyes jelenségek tágabb kontextusba való ágyazására csak ritkán kerül sor. Mint üdvös kivételek, e tekintetben Ujváry Gábor Klebelsberget és Hómant egymás után bemutató és kultúrpolitikájukat összevető tanulmánya, valamint Paksa Rudolf az 1930-as évek sokszínű szélsőjobboldali mozgalmait elsősorban alapdokumentumaik szerint katalogizáló és egymáshoz képest pozicionáló írása érdemel említést. Bár a fentebb említett politikatörténeti és jórészt államközpontú fókusz a legtöbb írást kétségtelenül jellemzi, e téren is találunk jelentős kivételeket. Romsics Gergely például eszmetörténeti módszerrel közelít a korabeli történetíráshoz, mindvégig szigorúan analitikus módon taglalva a nemzeti történelem eltérő és versengő (ókonzervatív, szellemtörténeti és újkonzervatív, népiségtörténeti, német ihletettségű, de korántsem feltétlenül németpárti) változatait. A politikatörténet társadalomtörténeti beágyazására tett legkomolyabb kísérlet Ungváry Krisztián nevéhez fűződik, aki Imrédy reformjainak 6 Spannenbergernek a politikai katolicizmust elemző tanulmánya mellett – mely a keresztényszocializmus vereségének tézisét bontja ki, miközben az uralmi rendbe való beilleszkedés súlyos áráról ír – a kötet egyetlen eredetileg nem magyarul írott tanulmányát Nicolas Bauquet jegyzi, aki a „mindszentyzmus” politikaivallási jelenségét és ezáltal az 1945 utáni magyar politikai kultúrát és gyakorlatot boncolgatja. 7 Turbucz Dávid a Horthy-kultuszról, Zeidler Miklós az irredenta kultuszról ír (5. és 15. tanulmány). 8 A Kerepeszki által bemutatott Turul Szövetség egyidejűleg volt az értelmiségi fiatalok hivatalosan politikailag semleges, társadalmi és kulturális szervezete, valamint a szélsőjobbos politikai aktivitás kifejtésére is alkalmas eszköz. Egry imagológiai tanulmánya az erdélyi–magyar viszony ambivalenciáiról, a közelség és távolság paradoxairól szól, melyek esetében ugyancsak szorosan összefügg a kulturális és a politikai szint. 9 Olasz Lajos és Turbucz Dávid e kötetben szereplő tanulmányai két önmagában is jelentős részkérdést, a kormányzói jogkört és Horthy kultuszát elemzik. Érdemes megemlíteni, hogy Horthy Miklós életének legfontosabb feldolgozását Thomas Sakmyster amerikai történész írta, angolul. Magyar fordításban: Thomas SAKMYSTER: Admirális fehér lovon, ford. Romsics Gergely, Helikon, Budapest, 2001.

105


példáján szociálpolitika és antiszemitizmus nem szükségszerű, de erősen determinált összefüggésére világít rá, olyannyira, hogy az antiszemitizmus radikalizálódását is a szociálpolitika megoldatlanságaihoz köti, kijelentve, hogy éppen az antiszemita reformtervek megvalósítása ment a legkönnyebben (309). Egry Gábor gondolatébresztő, Erdélylyel foglalkozó imagológiai tanulmánya nemcsak a szekciós beosztásból lóg ki némiképp, de tartalmi illeszkedésének aktuálpolitikai legitimálási módja is megkülönbözteti a többi írástól. Konklúzióként kijelenti, hogy az általa elemzett jelenség eredetileg nem szűkíthető le jobboldali megnyilvánulásaira, azonban utóélete, a jelenkor kapcsolja azt a jobboldalhoz (533) – e kijelentés a kötetben található legexplicitebb utalás kortárs politikai-kulturális hagyományozódásra. Végezetül ejtsünk néhány szót a legfájóbbaknak érzett hiányokról. Közismert hogy a jobb–bal felosztás értelme a Horthy-korszakra megváltozott, mondhatni átideologizálódott, így nem lenne könnyű vállalkozás egy integratív elbeszélés kedvéért koherens módon egyidejűleg lehatárolni a jobboldal háború előtti és utáni történetét és megnyilvánulási formáit. Erre egyik esettanulmány sem vállalkozik, sőt a szerzők a jobboldaliság alapkategóriájának összetettségére és alkalmazási nehézségeire is ritkán reflektálnak: alighanem a jobboldaliság is kicsit olyan, mint az idő – pontosan értjük mi is az, egészen addig, amíg nem kell magyarázni. Meglepőbb viszont a Tisza István nevével fémjelezhető konzervatív liberális centrummal (melyről ifj. Bertényi Iván közöl értékes tanulmányt) szemben már a századfordulón fellépő jobb- és baloldali tömegmozgalmak közül az előbbinek elhanyagolása, ami által a kötet éppen a két világháború között hatalmi helyzetbe kerülő jobboldali illiberalizmus történeti forrásait hagyja megvilágítatlanul.10 Az I. világháborús évek kimaradása okán pedig a középosztály súlyos megosztottságának és a jobboldali (milyenségében és mértékében is differenciálandó, de öszszességében mégiscsak masszív) zsidóellenességnek kialakulása is homályban marad. Az ún. zsidókérdésben 1916–1920 körül bekövetkező nagy fordulatról nem esik szó, mint ahogy az antiszemitizmus sem kerül önálló bemutatásra, bár (a korszak egyik kulcsproblémájáról lévén szó) kétségtelenül így is sok helyütt tárgyalják.11 Ezen általam legfőbbnek érzett hiányok egyértelműen jelzik, hogy A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948 tematikai szerteágazósága és a legtöbb központi jelentőségű politikatörténeti téma tárgyalása ellenére sem nevezhető szintéziskísérletnek, „mindössze” gazdag anyagot bemutató és olvasásra érdemes tanulmánykötet, ami nem egy nagy, majdnem elfogadható magyarázatot nyújt, hanem sok konkrét és egészében igazolható elemzést tartalmaz, melyek e későbbiekben megalkotandó szintézishez nyújtanak szolid építőköveket.

10

E téren a szerzők rendszeresen utalnak a sajnálatosan fiatalon elhunyt Szabó Miklós lenyűgöző, bár retrospektivitásában némileg problematikus főművére: SZABÓ Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918), Új Mandátum, Budapest, 2003. 11 Bár találni néhány utalást Bihari Péter e fordulatot új fényben bemutató kutatására. Lásd BIHARI Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán, Napvilág, Budapest, 2008. A könyvről lásd Varga-Kuna Bálint A valós és a képzelt lövészárok címmel a Kommentár 2009/2. számában megjelent kritikus írását.

106


Viczián Zsófia KITAKART MÚLT Hantó Zsuzsa: Kitiltott családok. Magyar Ház Kiadó, Budapest, 2009, 464 oldal CD-melléklettel, 3900 Ft.

Ha bőven nem is, de mind nagyobb számban találhat történészi munkákat a könyvesboltok polcain az, aki a II. világháború utáni történelem jogtalanságai közül a kitelepítések és internálótáborok iránt érdeklődik. Fél évvel Széchenyi Kinga Megbélyegzettek című kötete után egy újabb összefoglalást vehetünk kezünkbe. A Hantó Zsuzsa nevével fémjelzett Kitiltott családok című könyv nemcsak az 1951-es budapesti kitelepítés körülményeit, sorstörténeteit kívánja összefoglalni, hanem jogtörténeti kérdéseket is érint, kitér a romániai deportálásokra és összegzi a hortobágyi kényszermunkatáborokról tudható adatokat is. Hantó ez utóbbi téma szakavatott kutatója, a Kitaszítottak című sorozat négy kötete jelzi eddigi munkájának eredményét és nagyságát. A kötet legfontosabb, a tudományos kutatás és a laikus érdeklődők számára is jelentős újdonsága, hogy levéltári forrásokon alapuló adatbázist tesz közzé. Ebben az 1951ben Budapestről kitelepítettek neve – olykor ehhez kapcsolva előneve, rangja –, foglalkozása, születési éve, eredeti budapesti lakóhelyének pontos címe és a kitiltás helye is szerepel. Ez a mintegy 11 ezer nevet tartalmazó lista a könyvhöz tartozó CD-n található, így a böngésző segítségével könnyen kereshetünk benne bármilyen fenti adat alapján. A szerző – főleg az érintett családok közlései alapján – az adatbázis néhány elemét korrigálta, de egyúttal kéri az olvasókat, hogy ők is segítsenek a pontosításban. A kötet másik nagy erénye a térbeli megjelenítés: nemcsak az egyes családi üldöztetés-történetek mellett találunk térképeket, hanem a szerző Hajdú Lajos segítségével a budapesti címeket – ahonnan elvitték a családokat – is kerületenként térképre vitte. A CD-n kerületi összesítésben láthatjuk a „célállomásként” feltüntetett településeket is, amelyek legtöbb esetben szinte a teljes kelet-magyarországi régióban szóródnak. Bár mindkét térképes megjelenítés érdekes, egymás mellé rendelésük kicsit fölöslegesnek tűnik, hisz abból, hogy éppen az I. vagy a V. kerületben lakókat mely megyék mely településeire telepítették ki, kevés releváns következtetést vonhatunk le (hacsak azt nem, hogy kerületi szinten ebben semmilyen szabályszerűség nem fedezhető fel). Informatívabb a Budapestről kitiltottak kényszerlakhelyeit összesítő térkép, ahol településenként és megyei összesítésben is láthatjuk, hova hányan kerültek – igaz, ezt az adatot úgy is megkaphatjuk, ha az adatbázis keresőjébe beírjuk a célállomásként feltüntetett falu nevét (sőt: a lista eredetileg is éppen e szerint a szempont szerint rendezi sorba a neveket). A könyv mellékleteként az olvasók egy nagyméretű térképet kézbe is vehetnek, ezen az 1950–1953 között a hortobágyi, nagykunsági és hajdúsági zárt táborokba elhurcolt 107


családok eredeti lakóhelyeit, illetve a táborokat tüntetik fel. Az adatok jól kirajzolják a határsávként számon tartott területet, e mellett csak nagyon elszórtan jelennek meg más települések az ország területén. A zárt táborokról a lemezen katonai térképeket és a visszaemlékezők rajzai alapján készített helyszínrajzokat is találhatunk, s e témában is rendelkezésre áll egy, az eredeti településeket és az elhurcolások céltáborait párba rendező adatbázis is. A térképek sorát a romániai kitelepítések helyszíneit bemutató összefoglalások zárják. E rendkívül adatgazdag könyvben helyet kapott a még Gyekiczky Tamás Vergődés a jog hálójában című pontos, de laikusok számára kissé szikár tanulmánya a kitelepítettek jogi diszkriminációjáról, a fellebbezések és kárpótlási kérelmek (sikertelen) sorsáról. A szerző komplexen, a társadalmi összefüggésrendszerbe helyezve vizsgálja a jogi eseteket, írása végén leszögezve: „az elemzett korszak iránt a legcsekélyebb szimpátiát sem érezzük” (222). A történészi blokkot Bank Barbarának és Bandi Istvánnak az 1949 és 1951 közti romániai kényszerlakhelyeket bemutató írása zárja. A téma szerepeltetését nemcsak az önkényes és erőszakos intézkedések párhuzamossága igazolja, hanem az is, hogy az érintettek között nagy számban szerepeltek magyar nemzetiségűek, az egykori középosztály és arisztokrácia képviselői. A kötet második, terjedelmében azonos felében a személyes elbeszélések, visszaemlékezések veszik át a szót. Van köztük kelet-magyarországi kitelepítés-történet a társadalmi reintegráció rögös útjával együtt, de olvashatunk ’56-os szereplésért való megtorlásról vagy ’60-as évekbeli letartóztatásról és bebörtönzésről is. Külön csoportot alkotnak a Zichy család különböző tagjainak sorstörténetei, ezeket egy rövid családtörténet vezeti be és vázlatos családi kastélytörténet zárja le. A visszaemlékezések között a Történeti Hivatalból származó vagy a családokban évtizedek óta őrizgetett hivatalos iratok másolatait böngészhetjük. Igazán érdekes dokumentum lehet az emlékezésekhez csatolt egy-egy korabeli alaprajz, vázlat vagy levél is, ami az üldöztetések mindennapjait hozza közel az olvasóhoz. A könyvet a témában egyedülállóan bőséges bibliográfián túl még egy rövid életrajzokat tartalmazó függelék zárja. Első ránézésre tehát elfogadhatjuk, hogy korrekt és bőséges történészi összefoglalás készült el egy kevéssé ismert és tárgyalt korról, és ebben megnyugodva sokan a polcra is teszik a könyvet: íme, ez kész, megvan. Pedig ha jobban elmélyülünk a kötet tanulmányozásában, kezdeti benyomásainkon túl észrevehetjük, hogy talán inkább egy védekező, magát erővel megmutatni akaró történet olykor eklektikus, olykor pontatlan, mégis megrázó dokumentumát tartjuk a kezünkben, mint egy érzelemmentes tudományos munkát.* A könyvnek minden szándéka ellenére sem sikerül tisztáznia, megértetnie a múltnak ezt a szeletét: inkább csak kitakarja, felfedi – és ez egyáltalán nem kevés. * A tudományosságon ejt csorbát, hogy olykor az idézetek pontatlanok (például 102. oldalon az Esterházyidézetben P. E. elvtárs helyett G. J. szerepel – vajon okkal-e?), illetve a lábjegyzetekben hivatkozott művek a bibliográfiában nem szerepelnek (pl. a 71. oldalon Glatz Ferenc, a 31. és 32. oldalon Bibó István). Meglehetősen esetlegesnek tűnik az is, hogy kinek a neve szerepel a kötet végén közölt életrajzok közt – valóban szükséges-e a magyar olvasónak például Kodály Zoltánról, Nagy Imréről vagy Rákosi Mátyásról ilyen szócikkeket elhelyezni? Ugyanitt az sem tisztázott, hogy miért tüntetik fel egyes személyeknél az eredeti nevüket.

108

Viczián

Zsófia:

Kitakart

múlt

A Kitiltott családok című kötetre egyszóval az eklektikusság jellemző. A leginkább szembeötlő ez a CD esetében: a fentebb ismertetett térképek és adatbázisok (illetve a vonatkozó hivatalos rendeletek, dokumentumok) mellé felkerült anyagok némelyikének szerepeltetése igencsak esetlegesnek tűnik. Hogy az ebesi kiállítás megnyitójáról és az ottani emlékmű avatásáról miért kerültek fel képek, érteni lehet, de mégiscsak jó lett volna jelezni, hogy a nem túl jó minőségű képeken látható egyének kicsodák. Hasznos lett volna azt is megoldani, hogy a kitelepítési emlékművekről készített képek nagyíthatóak legyenek, így el lehetne olvasni a lefotózott emléktáblák mindegyikének szövegét – melyek egyébként zömében (ha nem is teljes mértékben) a kitelepített németeknek állítanak emléket, akikkel a történetesen ez a kötet nem is foglalkozik. (Ebbe a körbe tartozik a címlapon megjelenített kétnyelvű emlékmű is.) A visszaemlékezésekben szereplő Bolza Mariette képeinek szerepeltetése is vitatható, de különösen kilóg a kötet eredeti tematikus köréből a dekoratív Zichy-kastélyok szerepeltetése, a Zichy Mihályról szóló kiállítási ismertető vagy a Zsindelyné Tüdős Kláráról készített kerámia kisplasztika művészettörténeti kommentálása. Mindezek a kritikák igazak akkor, ha a tudományosság szikár mércéjével vizsgáljuk a könyvet. Ha azonban az emlékezés és emlékeztetés szubjektívabb gondolkodásmódja mentén próbáljuk megérteni azt, minden a helyére kerül. Ha kimondatlanul is, a probléma jelen van: mi az oka annak például, hogy a kitelepítési emlékművek között egy sem található, amelyik a budapesti kitelepítés áldozataira emlékeztetne? Mintha ezt az értelmezést sejtetné a szerző is, amikor egy idézettel kezdi könyve bevezetőjét: „Az eltörölni kívánt múlt és a jelen világa jövőkép nélkül, ahogy Esterházy Péter nagyapja fogalmazott: »Hősi halál, Nincs. Kegyelet? Nincs. A fiam? Nincs. Nem vesszük fel az inventárba, tehát nincs. Nincs múlt, nincs történelem, nincs ország, nincs hagyomány. A kommunisták a jelen, a brutális most.«” (11) Egy ilyen kötetindításból egyértelmű, hogy a szerző Esterházy Péter Harmonia caelestis című regényét visszaemlékezésként olvassa, és az is, hogy az elhallgatás vélt vagy valós burkát kívánja áttörni munkájával. Indíttatása – mint ahogy e témában szinte minden műé – érzelmi indíttatás, ami a visszaemlékezői pozíciót teljessé, a történészit ugyanakkor kissé ingataggá teszi. Mintha mindig védőbeszédet olvasnánk – védekezést és tények (elborzasztó esetek és számok) demonstratív felmutatását – egy valóban meglévő általános értetlenség és társadalmi kibeszéletlenség ellenében. A bevezető így folytatódik: „A könyv első része e történelmet megtagadó kísérletet elemzi a háború befejezése és az 1953 közötti időszakból, levéltári források segítségével.” Valóban „történelmet megtagadó” kor volna ez, amely éppen a (történelmi) származást teszi meg az egyének megítélésének – és így táborba hurcolásának, kitelepítésének stb. – legfontosabb, mi több, sorsdöntő alapjául? Nem inkább a jelent tartja a szerző ilyennek? És valóban azonosítható a megjelölt 1945–53 közötti kor a tanácsköztársaságéval, amelyre a kötetben később teljes terjedelmében újra idézett (121–122) Esterházy-mondatok utalnak? Történészi szempontból nem, de a visszaemlékezés logikája szerint igen, hiszen sok családban az akkor elszenvedett üldöztetéseket a későbbiek előjeleként értelmezik. De Hantó Zsuzsa nemcsak a Harmonia caelestist, hanem számos más irodalmi művet is bevon, 109


részben az események tragikumát aláhúzandó, részben azért, hogy magyarázatokat találjon a megtörténtekre. Azt a problematikát például, hogy a kitelepítési végzések miért egy háborús törvényre hivatkoznak, Orwell híres regényén keresztül igyekszik megvilágítani (121). A kéziratos, családon belüli használatra íródott családtörténeteket idézi a „Zichy-blokk” beillesztése is, ahol jól érvényesül az ilyen családokat jellemző (Esterházy által szemléletesen megjelenített) évszázados léptékű látásmód és a családi elbeszélői közösség megléte. Mi tehát mégis az, ami a kötetet eklektikussága ellenére szerves egységbe szervezheti? A választ akkor könnyű megtalálni, ha jól értelmezzük a címet: kitiltott családok. A szerző véleményem szerint azt az állapotot kívánta különböző eszközökkel körüljárni, hogy mit jelenthet egy család számára a kitiltottság, elüldözöttség mint aktuális létállapot, illetve ennek milyen következményei voltak és vannak. Ebbe a megközelítésbe pedig belefér, hogy egy német kitelepített szoboralakja legyen a címlapon (még ha róluk nem is esik szó), hisz az ő helyzete ebből a szempontból ugyanolyan, mint a hortobágyi táborokba hurcoltaké, a Budapestről kitelepítetteké, a romániai kényszerlakhelyeseké, a csángóké, szlovákoké és még ki tudja hányféle jogsérelem áldozatáé, akiknek a történelme megírásra, megértésre vár.

Porvoo

110


Szigligeti-öböl

111


Vesztróczy Zsolt KATYN´ Paul Allen: Katyn´ – A sztálini vérengzés és a lengyel feltámadás ígérete. Mérték Kiadó, Budapest, 2009, 416 oldal, 3699 Ft.

Lengyelország II. világháború alatti német megszállásáról, az ellenállási mozgalomról, a hazánkba menekült lengyelekről, annak magyar vonatkozásairól számos kiadvány jelent meg mind a két ország történettudományának képviselői, mind az egykori szemtanúk részéről. A szovjet megszállás alá került Kelet-Lengyelország története itthon viszont fehér foltnak számít még ma is, aminek alaposabb bemutatásával a magyar történettudomány, egy-két rövidebb írástól vagy könyvrészlettől eltekintve (például Kovács István, Kapronczay Károly, Szokolai Katalin) mindmáig adós maradt. Bár erről a témáról az elmúlt két évtizedben született két memoár1 és egy kismonográfia,2 de az 1939-ben szovjet fennhatóság alá került lengyelek borzalmas sorsa továbbra is ismeretlen maradt minden ideológiai korlát eltűnése ellenére is. Szintén nem kapott kellő súlyt az ekkor szovjet fogságba esett tisztek kálváriája sem, akik először fogolytáborba, majd a következő tavasszal kivégzőosztag elé kerültek, noha erről a II. világháború alatti magyar sajtóban születtek beszámolók. Az ő megpróbáltatásaikat örökíti meg az amerikai Allen Paul új, Katyn´ című könyvében, a sorsukon keresztül pedig a szovjet fennhatóság alá került lengyelek életét is bemutatja. A szerző, Paul Allen amerikai származású, akinek nincsenek lengyel ősei. Angol irodalom és történelem szakos diplomát szerzett, majd 1986-ban a nemzetközi kapcsolatok szakot végezte el, ahol a kommunizmus történetével foglalkozott. Ez utóbbi során hallott Katyn´ról mint a sztálinizmus egyik be nem vallott bűnéről, ami érdeklődését felkeltetve e könyv megírására ösztönözte. A lengyelek számára az I. világháború vége országuk újjászületését hozta, mivel a háborús vereségnek köszönhetően az addig őket megszállva tartó nagyhatalmak közül Ausztria széthullott, Német- és Oroszország pedig elveszítette korábbi geopolitikai szerepét. Ez a nyugalmi helyzet Lengyelország számára alig két évtizednyi haladékot jelentett, mivel a harmincas évek végére ismét a német és orosz hatalmi törekvések ütközőpontjába került. Az ellenfeleik azonban ekkor már nem tradicionális monarchiák, hanem totális ideológiát képviselő modern államok, a náci Németország és a kommunista Szovjetunió voltak. 1939. augusztus 23-án, Moszkvában szovjet–német megnemtámadási szerződés született, melynek záradékában megegyeztek a térség, így Lengyelország felosztásáról is. Szep1

– Stanislaw WINCENZ: Beszélgetés a szovjet megszállókkal 1939–40, 1944–45, Felsőmagyarország, Miskolc, 2001; Slawomir RAWICZ: Hosszú menet. Út a szabadságba, Park, Budapest, 2002. 2 Leopold JERZEWSKI: Katyn, 1940, Babits, Szekszárd, 1990. ´

112

Vesztróczy

Zsolt:

K a t y n´

tember 17-én, a szerződésnek megfelelően a szovjet csapatok is átlépték a határt, és hátbatámadták a hősiesen harcoló lengyeleket, akik velük szemben a legtöbb esetben nem is tanúsítottak ellenállást, mivel élt bennük az a tévhit, hogy a Vörös Hadsereg a segítségükre jött. Ennek köszönhetően nem minősültek hadifogolynak, így nem vonatkoztak rájuk a genfi konvenció előírásai sem, igaz, ezt a szovjetek amúgy sem írták alá. A náci és a szovjet birodalom között húzódó új határ a brit diplomata, Curzon által még 1920-ban kijelölt vonal lett, ami nagyjából a Bug folyónál húzódott észak–déli irányban, és azóta sem változott. Ezzel párhuzamosan a frissen megszállt Bresztben közös, német–szovjet díszszemlére került sor, majd az NKVD és a Gestapo több konferenciát is szervezett a lengyel ellenállás elleni közös fellépés koordinálására. Közben Moszkva szerint Lengyelország összeomlásával a keleti részeken élő emberek hontalanok lettek, ezért automatikusan kiterjesztették rájuk a szovjet állampolgárságot annak minden „vívmány”-ával együtt. Hamarosan itt is megkezdődött a származásuk, vagyoni helyzetük vagy politikai nézeteik alapján a megbízhatatlannak minősített emberek letartóztatása és/vagy Szibériába történő kitelepítése. Ezzel párhuzamosan az addig használt lengyel pénzt is bevonták, amivel ember ezreit tették tönkre és hoztak anyagi értelemben függő helyzetbe. Októberben „választások”-at tartottak, a küldöttek pedig rövidesen megszavazták a Szovjetunióhoz való „csatlakozást”. A szeptemberi hadjárat idején szovjet fogságba esett tiszteket három nagy gyűjtőtáborba, Kozelszkbe, Sztarobelszkbe és Osztaskovba szállították. Jó részük tartalékosként mozgósított értelmiségi volt. Bár a körülmények nem voltak a legjobbak, a hangulat ennek ellenére optimista volt, a lengyel tisztek pedig büszke tartással viselték el a fogságot, mivel mindenkiben élt a gyors szabadulás és a szövetségesek mindent elsöprő támadásának reménye. Mivel a táborokban ott volt a korabeli lengyel értelmiség színe-java, a fogság ellenére is élénk szellemi élet folyt, a túlélők pedig rendkívül pozitívan emlékeztek vissza az itt eltöltött hónapokra. Bár a foglyokat alaposan kihallgatták az NKVD képviselői, és egész nap zúdult rájuk a bolsevik propaganda, mindez a lengyelekre nézve hatástalan maradt, néhány tiszt kivételével, akik zsidó származásuk miatt tartottak a német fennhatóságú területekre való visszatéréstől. A foglyok később, kellő ellenőrzés mellett a családtagjaiknak is írhattak, akiket 1940 tavaszától sokszor éppen e levelek alapján azonosítottak be, tartóztattak le és küldtek Szibériába. Közben 1940 tavaszán – máig tisztázatlan okokból – döntés született a fogságba esett mintegy 15 000 lengyel tiszt és 10 000 börtönben letartóztatott civil (hivatalnokok, bírák, csendőrök, földbirtokosok stb.) sorsáról. Őket Lavrentyij Berija 1940. március 5-i felterjesztése alapján halálra ítélték, az ügyek kivizsgálását és az ítéleteket pedig az NKVD különleges bírósága hozta meg – a vádlottak távollétében. Az ekkor született döntés egyébként testületi volt, hiszen Sztálin mellett több más politikai vezető, így Vorosilov, Molotov, Mikojan, Kalinyin és Kaganovics is jóváhagyta azt. A kivégzések április elejétől május közepéig tartottak, és naponta indultak az újabb és újabb szállítmányok. A foglyokat Osztaskovból Mjednojéba, Sztarobelszkből Harkovba, Kozelszkből pedig Gniezdovóba vitték, ahol kíméletlenül végeztek velük. 450 főt viszont szintén ismeretlen okokból a halálba induló transzportokból kiemelve egy másik táborba szállítottak, így ők életben maradtak. A dolog titokzatosságát az is növeli, hogy 113


a kiválasztottaknak csak egy nagyon kis része tartozott a Zygmunt Berling tábornok vezette lengyel kommunistabarát szárnyhoz, sokan pedig később Anders tábornok seregébe belépve Nyugatra távozhattak. Az elszállítandók nevét minden nap a délelőtt 10-ig telefonálták meg Moszkvából, akik a táborban megszokottnál sokkal jobb ellátást kaptak, az útravalójukat pedig vadonatúj csomagolópapírba rakták, ami addig ismeretlen dolognak számított a táborban. Ezt a színjátékot látva mindenki azt hitte, hogy az ősszel hazaküldött kadétokhoz hasonlóan ők is szabadok lesznek rövidesen, vagy pedig a németeknek adják majd át őket valamiféle fogolycsere-egyezmény keretében. Optimizmusukat az NKVD-tisztek ilyen értelmű megjegyzései is növelték, miközben az őrség gyakran díszsorfalat állva búcsúzatta az indulókat, vagy katonazenekar játszott nekik ez alkalomból. Az 1941. június 22. után megindult szovjet–lengyel közeledés eredményeként, júliusban Sikorski tábornok mint a londoni emigráns kormány feje szövetségi szerződést írt alá a szovjetekkel, ami többek között amnesztiát és egy lengyelekből álló hadsereg felállítását ígérte. Ennek vezetője az NKVD börtönéből kiengedett Anders tábornok lett, a hadsereg állományának kérdése pedig rögtön felszínre hozta a deportáltak és az elfogott tisztek kérdését. Az utóbbiak sorsát firtató kérdések elől a szovjet részről igyekeztek kitérni, vagy pedig mellébeszéltek, mint például Sztálin, aki egy ízben például az mondta Anders tábornoknak, hogy a foglyok Mandzsúriába szöktek. Az egyetlen konkrét, bár akkor még érthetetlen választ az ügyükben Berija adta 1941 októberében, egy tárgyalás során olyan megjegyzést téve erről, hogy „hibát követtünk el” velük kapcsolatban. A közel egy évig tartó huzavona során a lengyel hadsereg szervezését szovjet részről minden eszközzel igyekeztek akadályozni, de 1942 márciusa és szeptembere között így is 112 000 katonának és civilnek sikerült elhagynia a Szovjetunió területét. Az eltűnt tisztek sorsára 1943 áprilisában derült fény, amikor a németek megtalálták a tömegsírokat a katyñi erdőben, amiben jó propagandafogást láttak a szövetségesek egységének megbontására. Mivel a lengyelek az eset kapcsán, a németekhez hasonlóan, ám tőlük telesen függetlenül szintén a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét kérték, szovjet részről válaszul kollaborációval vádolták meg őket, és megszakították velük a diplomáciai kapcsolatot. A nemzetközi orvoscsoport vizsgálata egyértelműen bebizonyította, hogy a gyilkosságot 1940-ben követték el, nem pedig 1941 nyarán, mint azt szovjet részről állították. Az alig másfél hónapig tartó vizsgálatnak a front közeledése vetett véget, az ott talált bizonyítékokat pedig Krakkóba, majd Drezdába szállították, ahol azok 1945-ben megsemmisültek. Az igazságra végül 1990 áprilisában derült fény, amikor Mihail Gorbacsov nyilvánosan ismerte be ezt a gaztettet, és adott át Jaruzelski elnöknek ezzel kapcsolatos dokumentumokat. De a részletekkel kapcsolatosan az egykori szovjet belügyi levéltárak még ma is őrzik titkaikat. Maga a könyv 1939 augusztusától 2006 márciusáig terjedő időszakban, két síkon, a legfelső szintű diplomácia és a mindennapi élet szintjén tekinti át e rémtett történetét és annak utóéletét. 114

Vesztróczy

Zsolt:

K a t y n´

A szerző először makrotörténeti síkon, vagyis a nemzetközi kapcsolatok felől követi nyomon a II. világháború alatti szovjet–lengyel viszony alakulását, a Szovjetunióval való „szövetség” árnyoldalait, a kommunista diplomáciai és propagandagépezet működését. Itt részletesen kitér az angolszász hatalmak kétszínű magatartásának bemutatására is, melyek számára csak egyetlen szempont létezett, a náci Németország legyőzése, aminek mindent alárendeltek. Emiatt mindent elnéztek kommunista szövetségesüknek, holott a sorozatos jogsértések legfőbb áldozatai a legtöbbször éppen a velük szintén azonos oldalon álló, ám hadászati szempontból sokkal kisebb jelentőségű lengyelek voltak. Ők például diplomáciai téren az angolok részéről nemegyszer legalább akkora nyomásnak voltak kitéve, mint a szovjetekéről. A helyzet a világháború befejezése után sem sokat javult, mert az Egyesült Államokban működő szovjet lobbi sikerrel akadályozta meg az ügy magasabb kormányzati és diplomáciai szintekre való továbbvitelét. A szerző részben lengyel és orosz nyelvtudása hiánya, részben a még mindig zárt orosz archívumok miatt nem jutott hozzá számtalan levéltári forráshoz, az ezeken a nyelveken megjelent szakirodalomról nem is beszélve. Ezek helyett nyomtatásban megjelent diplomáciai forrásgyűjteményeket, és az egykori résztvevők (Winston Churchill, – – – – Wladyslaw Anders, Stanislaw Mikolajczyk, Joachim von Ribbentrop, Joseph Goebbels stb.) angolul kiadott emlékiratait használja, illetve a hidegháború éveiben, Nyugaton megjelent szakirodalmat. A háború utáni események és az amerikai szovjet befolyás bemutatásához már a volt képviselőkkel és kormánytisztviselőkkel készült interjúk jelentik a forrásanyagot. A szerző a diplomáciatörténeti eseményekkel párhuzamosan szerző mikrotörténeti síkon, vagyis három módos, középosztálybeli lengyel család, egy krakkói és két lembergi életén keresztül vizsgálja a nagypolitikai események hatását a mindennapokban. 1939 őszén mindhárom családfő – egy orvos, egy ügyvéd és egy hivatásos katonatiszt – a Kelet felől támadó szovjet erők kezébe került, a következő év tavaszán pedig ők is a tömegsírokban végezték, miközben családjuk évekig várta őket haza. Az egyik család a háborút a németek által megszállt Krakkóban vészelte át, miközben többen is a földalatti Honi Hadsereg katonájaként részt vettek az ellenállási mozgalomban. A másik kettő 1940 áprilisában beleesett abba a nagy kitelepítési hullámba, melynek során emberek ezreit deportálták Lembergből Kazahsztánba, ráadásul Hoffmann asszonynak még a beteg kislányát is ott kellett hagynia. Hosszas szenvedések után végül mindkét famíliának sikerült csatlakoznia Anders tábornok Iránba induló hadseregéhez, ahonnan a Közel-Keleten át a nyugati frontra kerültek. A háború után egyik család sem tért vissza a Szovjetunió részévé vált Lembergbe, hanem Nyugaton telepedtek le, csak Hoffmann asszony ment még haza a kislányát kimenekíteni. A szerző ezen a síkon részben az 1951–52-ben működő, éppen a tömeggyilkosságot kutató kongresszusi vizsgálóbizottság anyagára, részben a még élő szemtanúkkal folytatott interjúk anyagára támaszkodik. Munkája során mintegy 50 egykori résztvevővel, volt foglyokkal, deportáltakkal, azok közvetlen hozzátartozóival beszélt, akik készséggel álltak a rendelkezésére; az ennek során feltáruló emberi sorsok jól mutatják a lengyelek háború alatti életének mindennapjait. A félelem azonban sokszor megbénította a szem115


tanúkat: a németek által végzett feltárást megörökítő lengyel fényképész özvegye még 1990 után is elzárkózott a nyilatkozattól. A könyv elolvasása után is még meglehetősen sok a nyitott kérdés, amire jelenleg még nem lehet pontos választ adni. Valójában mikor döntött Sztálin a fogoly lengyel tisztek kivégzése mellett, és miért választotta ezt az alternatívát? Mennyit nyomott a latban a lengyel értelmiség elpusztításának kimondatlan szándéka, amit a nácik is előszeretettel gyakoroltak? Mekkora szerepet játszott az 1920-as háborúban elszenvedett szovjet vereség, ahol a Lemberg környéki frontszakaszon éppen Sztálin volt az egyik parancsnok? Pontosan hol és hogyan zajlottak a kivégzések, kik voltak az ítéletvégrehajtók, és mi lett később a sorsuk? Volt-e a kivégzések során valamiféle ellenállás vagy szerencsés megmenekülés? Milyen szempontok szerint választották ki azt a néhány száz embert, akik elkerülték a halált? Milyen szerepet játszottak ebben az őket kihallgató NKVD-tisztek? Összesen mennyi lengyel civilt és katonát végeztek ki a II. világháború idején ítélettel vagy anélkül a szovjet belügyi szervek? Mennyit deportáltak Szibériába, és ezt mennyien élték túl? Mi lett a sorsa azoknak a családtagoknak, akiket nem engedtek felszállni az utolsó, Iránba induló lengyel katonavonatra a dzsambüli állomáson, holott a férjeik vagy gyerekeik Anders tábornok seregéhez tartoztak, és a szerződés szerint joguk lett volna ehhez? A világháború során Szibériába került lengyelek közül az 1945–46-os kivándorlások során mennyinek sikerült visszatérnie az anyaországba? A könyv több szempontból is hiánypótló. Egyrészt végre magyarul is hozzáférhetővé teszi a katyn´i tömeggyilkosság részleteit, annak utóéletét, másrészt bemutatja a szovjet uralom alá került lengyelek életét. Ugyanakkor jól tükrözi a Szovjetunió megítélésének azt a ma is létező kétarcúságát, amely a világháború alatti tevékenységében kizárólag az 1941 és 1945 közötti, a nácik legyőzésében játszott szerepére tekint, miközben a német vagy angolszász szövetségben elkövetett bűnök, mint például Katyn´, a Kazahsztánba történő deportálások vagy az Anders-hadsereg megszervezésének körülményei szinte teljesen elsikkadnak, vagy egyszerű, köztörvényes cselekedetnek minősülve egyszerűen elévültként vannak nyilvánítva. Ebből a szempontból különösen érdekes egy amerikai szerző túllépése ezen az egysíkú logikán, ami önmagában még nem jelent gyökeres fordulatot, de jelzésértékű lehet a világháború alatti szovjet tevékenység árnyaltabb megítélésében külföldön és idehaza egyaránt.

116


Hahner Péter ROSSZKEDVŰ RECENZIÓ Oliver Matuschek: Stefan Zweig. Három élet – Egy életrajz. Fordította Haynal Katalin, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008, 484 oldal, 3200 Ft. Eric Hobsbawm: Mozgalmas évek. Egy huszadik századi életút. Fordította Baráth Katalin. L’Harmattan – Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2008, 459 oldal, 4000 Ft

Meglepően rosszkedvűen fejeztem be mindkét kötet – egy életrajz és egy önéletrajz – olvasását. Vajon miért? A fordításra egyik könyv esetében sem panaszkodhatok. A szerkesztés is viszonylag gondos volt, bár az Európa Könyvkiadó munkatársai beláthatnák végre, hogy a néhai királyné nevét vagy franciául, vagy magyarul kell leírni, és felhagyhatnának a felemás „Mária Antoinette” név használatával (289, 301). Némi szemrehányásra a L’Harmattan munkatársai is rászolgáltak, akik nem ismerik sem Remarque híres könyvének (Nyugaton a helyzet változatlan), sem Lewis Carroll meseregényének (Alice Tükörországban), sem Morgenstern Das Nasobem című versének (A nózibém) magyar címét (66, 77, 98), sőt még azt sem tudják, hogy „C. P. Cavafy” nevét (456) magyarul Konsztantinosz Petrosz Kavafisznak írjuk. A youtube korában pedig azt sem lett volna nehéz megállapítani, hogy a Brüder zur Sonne zur Freiheit… kezdetű német mozgalmi dal azonos azzal, amelyet hazánkban Fel vörösök, proletárok… címmel énekeltek (91). Ezek az apró tévedések azonban nem magyarázzák meg azt a mélységes elégedetlenséget, amely e két könyv elolvasása után elfogott. Talán az a rosszindulatú kérdés járt a fejemben, hogy miért éppen erről a két személyiségről adtak ki a magyar kiadók ilyen vaskos életrajzi műveket. Hiszen nincs modern, részletes életrajz magyar nyelven Thomas Mannról, Dickensről, Flaubert-ről, Hemingwayről, Gorkijról, Rousseau-ról, Szolzsenyicinről, Baudelaire-ről – és még hosszan sorolhatnám a Stefan Zweignél jóval jelentősebb írókat. S vajon a 20. század történészei közül egészen biztosan Eric Hobsbawm lenne az, akinek érdemes megismerkednünk a részletes önéletrajzával? A szerkesztőségek nyilván úgy vélekednek, hogy azokról érdemes életrajzokat kiadni, akiknek a neve jelent valamit a magyar olvasók számára, akik már némi ismertségre tettek szert. És miért ismertebb az átlagnál Stefan Zweig és Eric Hobsbawm? Nyilvánvalóan azért, mert a rendszerváltás előtt is kiadták a könyveiket hazánkban. „Haladó”, baloldali személyiségeknek tekintették őket, amit azzal bizonyítottak, hogy mindketten hivatalos látogatást tettek a Szovjetunióban: Zweig 1928-ban, Hobsbawm pedig 1954-ben. Ez utóbbi utazásra, ahogy az önéletrajzból megtudhatjuk, A. L. Morton és Christopher Hill történészek kísérték el Hobsbawmot. Aligha véletlen, hogy hazánkban az 1940-es évek második felétől jó negyedszázadon át egyetlen kortárs brit történész könyvét sem adták ki – eltekintve Mortontól (Az angol nép 117


története, 1947), Hilltől (Az angol forradalom évszázada, 1968) és Hobsbawmtól (A forradalmak kora, 1964). Rosszkedvemnek alighanem az lehet az egyik magyarázata, hogy húsz évvel a rendszerváltás után még mindig nagyobb eséllyel ismerkedhetünk meg azon személyiségek életével és munkásságával, akik valaha gesztusokat tettek a sztálinista Szovjetunió felé, mint azokéval, akik ilyesmire nem voltak hajlandóak. De azért ne legyünk igazságtalanok. Stefan Zweig kora egyik legnépszerűbb írója volt, Eric Hobsbawm könyveit pedig tucatnyi nyelvre fordították le, tanított a Londoni Egyetemen, a Stanfordon, a Brit Akadémia tagja és számtalan kitüntetés birtokosa. Zweig novelláit és életrajzi regényeit magam is nagy élvezettel olvastam valaha, s Hobsbawm művei komoly kutatásokon alapuló, elgondolkoztató és tanulságos olvasmányok. Vagyis el kell ismernünk: e két értelmiséginek mégsem a Szovjetunió felé tett gesztusok képezik kizárólagos érdemeit. Mégis meglehetősen elégedetlenül tettem le mind a két kötetet.

* Stefan Zweig életrajzának olvasása közben úgy éreztem, mintha a szerző, Oliver Matuschek nem vonta volna le a következtetéseket a kutatásaiból. Egyszer sem hangsúlyozza, egyik fejezetben sem hívja fel olvasói figyelmét arra, mekkora eltérés van az író nemzetközi „imázsa”, a nagy tudású, érzékeny, humanista művészember és a végtelenül elkényeztetett, szinte hisztérikusan önző és nagyképű személyiség között, akivel a könyvében megismerkedhetünk. A gazdag bécsi család gyermekének sohasem voltak anyagi gondjai, rendkívüli kényelemben élt, és ezért a jelek szerint képtelen volt elviselni a mindennapi élet apró bosszúságait, amelyeket mások észre sem vesznek. „Szívdobogás és torokszorító érzés” valamint „leküzdhetetlen undor” fogta el, „amikor valamilyen hivatali helyiségbe kellett belépnie” (212). A hatóságoknál csak embertársai társaságát tudta kevésbé elviselni. A bécsiek „együgyűsége és pletykálkodása Zweiget – ahogy ő maga mondta – az álmatlan éjszakákon és lidérces álmaiban is üldözte” (171). Zürichben sem érezte jobban magát: „Elviselhetetlen a svájciak kemény beszéde, bárdolatlansága, durvasága és tapintatlansága […] Iszonytatóan feltárult előttem ennek az országnak a kispolgáriassága, a pigmeusközeg […] a garasoskodó nacionalizmus” (182). Berlint profondément antipathique-nak, mélységesen ellenszenvesnek találta. „És milyen undorítóak az emberek – istenem, istenem!” (233—234) Szinte sajnáljuk a híres humanistát, hogy ennyit szenvedett embertársai létezésétől, ráadásul oly rettenetes helyeken, mint Bécs, Zürich és Berlin belvárosa. Stefan Zweig arisztokratikus megvetéssel idegenkedett a tömegszórakoztatás új eszközeitől, a mozitól, a rádiótól és a modern tánctól, „mivel valamennyi az átlagember legfőbb ideálját testesíti meg: szórakoztatnak, anélkül, hogy erőfeszítést követelnének […] A legújabb táncot a legotrombább cselédlány is megtanulhatja három óra alatt, a mozi az analfabétákat szórakoztatja, és egyetlen gramm műveltségre sincs szükség a rádió élvezetéhez.” (248) Talán úgy érezte, hogy a szórakozás kizárólag a műveltebb osztályok tagjait illeti meg, s az otromba cselédlányok ne is táncoljanak? Nem minden kor118

Hahner

Péter:

Rosszkedvű

recenzió

társa vélekedett így, Tóth Árpád verset írt a rádió varázsáról, Karinthy Frigyes rajongott a technikai újításokért, Stefan Zweig azonban a jelek szerint valamennyit gyűlölte. A politikában ügyetlenül csetlett-botlott. Az I. világháború kitörésekor soviniszta nézeteket hangoztatott, s megtagadta külföldi barátait (157). 1933 augusztusában pedig a klasszikus írók kéziratainak világhírű gyűjtője „a legnagyobb titoktartás mellett […] megvásárolta Adolf Hitler egyik beszédének tizenhárom oldalas kéziratát” (329). „1933-ban ezer birodalmi márkát utalt át az úgynevezett Hitler-adomány számlájára.” Matuschek szerint csak azért tett ilyet, mert „ideológiai kérdések miatt nem akarta felhívni magára a hatóságok figyelmét” (334). Aligha hihető azonban, hogy egy világszerte ünnepelt, népszerű író, aki ráadásul zsidó származású, efféle gesztusokkal elkerülhette volna, hogy a náci hatóságok felfigyeljenek rá. Szerelmi életéről a legvadabb híresztelések kaptak lábra. Aligha hihető, amit Benno Geiger állított róla, hogy Freud professzor írásos engedélyével felruházva a schönbrunni majomház (!) mellett rendszeresen exhibicionista módon viselkedett volna, s ezt a vádat Matuschek sem veszi komolyan (340—345). Annyi azonban megállapítható, hogy szexuális téren súlyos problémái lehettek. E szempontból meglepően gyerekes maradt, mintha Égő titok című novellájának kamaszkorú hőséhez hasonlóan ő sem tudott volna napirendre térni afelett, hogy a felnőtt embereknek is vannak vágyai. Izgatottan újságolta barátai körében történelmi életrajzai hőseinek szexuális problémáit, „a kisujjában volt a szereplők minden egyes fimózisa, luesze és gonorrhoeája, mintha akkoriban lett volna bőrgyógyász St. Germainben” (340). Ötvennégy éves korában pedig hagyta rajtakapni magát a dolgozószobájában huszonhét éves titkárnőjével. Elgondolkodtató, hogy csaknem negyvenévesen szánta el magát végre a házasságra. Feleségét megcsalta, de igen féltékeny volt rá, s válása után is elvárta, hogy az elhagyott asszony az ő nevét viselje. Mindkét élettársa leveleit felbontotta, hogy ellenőrizze, mit írtak barátainak (230, 411). 1930 szilveszterének éjjelén, amikor felfedezte, hogy a felnőtt mostohalányai barátaik társaságában beszélgetéssel és (horribile dictu!) gramofonzenével szórakoznak, „el tudta ugyan nyomni dühkitörését, de […] felváltva hol viaszfehér, hol izzó vörös lett az arcszíne” (309). Vagyis férfiként, férjként és családfőként is kicsinyes, önző zsarnokként viselkedett. Ahogy E. N. Cooper, egy menekültszervezet titkára lefordíthatatlan szójátékkal megállapította róla: „Mint oly sok művész úriember, ő is igen szeszélyes (temperamental), s ezt az állapotot egy idegspecialista egyszer úgy írta le, hogy 90%-ban indulati (temper) és csak 10%-ban szellemi (mental).” (381) Hisztérikus reakció volt emigrációja is, amelyre négy évvel az Anschluss előtt azért szánta el magát, mert 1934-ben egy névtelen feljelentés miatt négy rendőr udvariasan végigjárta salzburgi villáját. Stefan Zweig ezt a formális házkutatást „provokációnak” és „megalázónak” minősítette, s azonnal Angliába emigrált. Egészen bizonyos azonban, hogy ez volt a legnagyobb sérelem, amely az 1930-as évek Európájában érhette az embert? A vérig sértett író kényelmes vidéki házat vásárolt magának Angliában, Bath közelében, Franciaország elestének hírére azonban innen is elmenekült. Élettársával előbb New York-i szállodákban éltek, majd Dél-Amerikába költöztek, ahol hamarosan végeztek magukkal. 119


Matuschek könyvéből egyáltalán nem világos, hogy miért ivott mérget Stefan Zweig 1942-ben, brazíliai villájában. Öngyilkosságát az irodalomtörténészek úgy szokták bemutatni, mint egy érzékeny humanistának a II. világháború szörnyűségeire adott válaszát. A kötet olvasója azonban úgy látja majd, hogy Zweig számára az öngyilkosság nem a végső menedék volt, hanem a problémák megoldásának állandóan előrángatott módszere, egy gyenge és beteges személyiség hisztérikus reakciója a külvilág legkülönbözőbb eseményeire, amelyek megzavarhatják a nyugalmát. Már az I. világháború idején eljátszadozott az öngyilkosság gondolatával, s akkor is ezzel fenyegetőzött, amikor felvetődött, hogy felesége gyereket szülhet neki (252). A világháború kitörésekor már rendszeresen mérget hordott magával. Zweig élettársa azzal magyarázta az író halálvágyát, hogy „a háború […] valóságos tömeggyilkossággá növi ki magát, és láthatólag óriási teherként nehezedik a lelkére” (411). Az olvasó azonban joggal teszi fel a kérdést: vajon Stefan Zweignek kellett a legtöbbet szenvednie az 1940-es évek elején? A világháború ugyancsak messze zajlott, őt pedig egész Brazília tisztelte és ünnepelte. Vajon a világhírű, dúsgazdag és népszerű író semmilyen más módon nem tudta volna kifejezni háborúellenességét? Vagyona, tekintélye és befolyása latba vetésével nem támogathatta volna a fasizmus ellenfeleit, nem harcolhatott volna az embertelenség ellen, nem segíthette volna az üldözötteket? Ráadásul még az öngyilkosságot is képtelen volt önállóan végrehajtani, ehhez is női kíséretre volt szüksége: harmincas élettársát, egykori titkárnőjét rábeszélte, hogy vele együtt haljon meg. Bár a szerző tartózkodik az efféle sommás megállapításoktól, az olvasó valószínűleg úgy érzi majd, hogy egy önző ember értelmetlen halálával ért véget a történet. A könyvet mégis érdemes elolvasni, mert világossá válik, miért volt képtelen megérteni Stefan Zweig a korábbi századok hírességeit, akikről életrajzi regényeit írta, s miért érezzük néha kissé felületesnek a legnagyobb írói tehetséggel megkomponált novelláit is. Mindig elkényeztetett, mások által kiszolgált, gazdag széplélek maradt, akit kizárólag a mindennapi élet apró bosszúságai és az elfojtott szerelmi vágyak gyötörtek. Sakknovella című, híres elbeszélésének hőse a nácik börtönébe kerül, s attól szenved a legjobban, hogy nem kap olvasnivalót. Stefan Zweig tehát el sem tudta képzelni, milyen szörnyűségek várnak századunkban a totalitárius zsarnokságok bebörtönzött Winston Smith-jeire a „százegyes szobák” mélyén. Orwellel ellentétben ő nem ismerte fel, hogy milyen tökéletesen tönkre lehet tenni az embert, az ő novelláiban még az életképtelen Könyves Mendel is visszatér a koncentrációs táborból. Írói világában a beteljesületlen szerelmi vágy okozza a legnagyobb szenvedést, mint az Ámok vagy az Érzések zűrzavara szereplőinél. Számára a freudizmus mindenre választ adott, ezért hitte el alaposabb vizsgálat nélkül XVI. Lajos fimózisának teljesen alaptalan legendáját, s ezért magyarázta Marie Antoinette szexuális kielégületlenségével a francia forradalom kitörését a királyné életrajzában. Stuart Máriáról írott kötetében azt állította, hogy a skót királynőben vad és leküzdhetetlen szerelmi szenvedély ébredt Bothwell earlje iránt – mert valószínűleg el sem tudta képzelni, hogy a brutális és hatalomvágyó Bothwell egyszerűen elrabolta és megerőszakolta a kiszolgáltatott asszonyt, aki kénytelen volt belenyugodni sorsába. Ezért igazságtalan Fouchéval is a róla írott életrajzában, mert sohasem értette meg, milyen kegyetlen és 120

Hahner

Péter:

Rosszkedvű

recenzió

közönséges tud lenni a történelem, és milyen keményen kell harcolnia annak, akit nem óv a család, a vagyon és a hírnév.

* Eric Hobsbawm – ahogy ez önéletrajzából kiderül – ugyanúgy nem volt hajlandó levonni a 20. századi történelemből a legkeserűbb következtetéseket, mint Stefan Zweig, s ő is makacsul ragaszkodott bizonyos illúziókhoz. „Mind a mai napig rajtakapom magam azon, hogy a Szovjetunió emlékét és hagyományát elnézéssel és gyengédséggel kezelem” – írja (72). Ne tegyük fel most azt a kérdést, hogy miért is érdemelne elnézést és gyengédséget egy olyan rendszer, amelynek vezetői megalapították az első totalitárius diktatúrát, milliószámra pusztították el éhínséggel, s zárták táborokba honfitársaikat, megszervezték a világtörténelem legnagyobb kitelepítéseit, s negyvenöt éven át az uralmuk alatt tartották Európa felét. Hobsbawm művelt történész, pontosan ismeri a szovjet politikatörténetet. Önéletrajzában nem csak azt ismeri el, hogy a kommunista politika irracionális volt az 1930-as évek elején (89), de azt is, hogy „az 1917-es októberi forradalom […] hatására létrejött társadalmak többsége mára elsüllyedt a történelemben, és olyan anyagi és morális pusztítást hagytak maguk után, hogy ma már biztosan kijelenthető: ebben a kísérletben a bukás a kezdetektől bele volt kódolva” (151). Maga is érzi, mennyire abszurd, hogy kommunista történész létére Magyarországot és Szlovéniát leszámítva egyetlen kommunista országban sem adták ki tanulmányköteteit (228, 341). Sőt, történésztársaival együtt 1956-ban ő is megjelentetett egy tiltakozást a magyar forradalom leverése miatt. Mindezek dacára Hobsbawmot olyannyira áthatja a kommunista mozgalom iránti nosztalgia, hogy az érzelmei egymásnak ellentmondó nyilatkozatokra, a történelmi felelősség áthárítására, s nem egyszer valótlanságok hangoztatására késztetik őt. A 123. oldalon például így emlékszik vissza Cambridge-ben töltött diákéveire: „Jól ismertem viszont azokat az évfolyamtársaimat, akik a kommunista diákszervezet harcos tagjaiként lettek szovjet ügynökök […] Tudtuk, hogy folyik ilyesfajta tevékenység is, azt is tudtuk, hogy nem szabad ezzel a munkával kapcsolatos kérdéseket feltennünk. Tisztelettel néztünk azokra, akik részt vettek e politikai tevékenységben, és ha fölkérnek rá, a legtöbben mi is vállaltuk volna – én legalábbis bizonyosan.” Ne firtassuk, hogy nem árul-e el a szerző itt némi erkölcsi érzéketlenséget. Bécsi fiú volt, akire származása miatt a nácik koncentrációs tábora várt volna. Anglia befogadta őt, egyetemre járhatott, s mégis nyugodtan közli, hogy csak a felkérés hiánya miatt nem kémkedett azon távoli hatalom érdekében, amely minden kormány (s köztük a brit kormány) megdöntését tűzte ki célul. Mindehhez egyetlen mondatos magyarázatot fűz: „Az 1930-as években a lojalitás határvonalai nem az országok között, hanem az országokon átnyúlva húzódtak.” Ne kérdőjelezzük meg, hogy mindez valóban ilyen egyszerű lenne. Az viszont mégis meglepő, hogy szerzőnk efféle kijelentések után diszkriminációról, kirekesztésről panaszkodik, arról, hogy a hivatalos brit sajtó korlátozta a kommunisták szólásszabadságát, s hogy az 1950-es években mélységes gyanakvással kísérték tevékenységüket (209). 121


Hobsbawm vallomásának ismeretében – „Bármilyen utasítást kaptunk volna a párttól, mi teljesítettük volna” (159) – el kell ismernünk, hogy erre a gyanakvásra a hatóságoknak minden okuk megvolt. Hobsbawm jól ismeri a kommunizmus összes bűnét, könyvében mégis a felelősség elhárításának klasszikus módszereihez folyamodik. Az első ilyen eljárás a minimalizálás: nem is volt olyan szörnyű, ami történt. A keletnémet kommunista rendszer például Hobsbawm szerint „elviselhető maradt […] a másként gondolkodókat nem kínozták meg, hanem a konformizmusba hajszolták bele” (175). Már csak az a kérdés, miért lázadtak fel 1953-ban a berlini munkások, s miért haltak meg olyan sokan annál a bizonyos falnál. Az Oroszországba hurcolt hadifoglyokról írva Hobsbawm felidézi egyikük vallomását: „Nem bántak velünk rosszabbul, mint saját magukkal. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy ők fizikailag jóval keményebbek nálunk. Jobban bírják a hideget.” (204) Más emlékiratok ismeretében azonban némi kétség ébredhet bennünk az iránt, hogy a fogságban elpusztultak nagy számát pusztán az európaiak elpuhultságával indokolhatjuk meg. A második klasszikus módszer a bűnbakkeresés: ami megtörtént, azért mások voltak felelősek. A keletnémet kommunisták például szerzőnk szerint a Német Szövetségi Köztársaság „egyszerre fenyegető és egyszerre vonzó hatása miatt […] nem tiltakoztak, amikor pártjuk felszámolta a liberális demokráciát” (174). Más államokban talán tiltakoztak ilyenkor a helyi kommunisták? Nem a liberális demokrácia felszámolása lenne a kommunista politika lényege? A harmadik módszer a tudatlanságra vagy a távollétre való hivatkozás. A 218. oldalon a következőket olvashatjuk: „A szovjet táborok szörnyűségeiről akkoriban [az 1940-es évek második felében] a kommunistáknak fogalmuk sem volt.” Pedig Orwell és Koestler ekkoriban tette közzé világhírű regényeit, Párizsban pedig a francia kommunisták a törvényszék előtt próbálták visszautasítani a Viktor Kravcsenkó által közzétett adatokat a szovjet táborokról. Nem arról volt szó inkább, hogy a kommunisták nem voltak hajlandóak elhinni az egyre bővebben áradó információkat? Igaz, a 220. oldalon Hobsbawm váratlanul beismeri, hogy „elegendő információkkal rendelkeztünk a szovjet táborokról”. De akkor melyik állításának higgyünk? A felelősség áthárításának negyedik klasszikus módszere az egyenlősítés, annak hangsúlyozása, hogy a másik oldal is bűnös volt. A 206. oldalon azt olvashatjuk, hogy „1947ben a nyugati kormányokban dolgozó kommunista minisztereket kezdték kiszorítani hivatalaikból, és ugyanez történt a nem kommunista miniszterekkel a kommunista irányítás alatt álló országokban”. Már a tagmondatok sorrendje is jellegzetes: előbb Nyugaton kezdték kiszorítani őket, s csak ezt követték volna a hasonló intézkedések Keleten? És elmondhatjuk-e, hogy „ugyanaz” történt az olasz vagy francia kommunista miniszterekkel, mint Nagy Ferenccel vagy Jan Masarykkal? Hobsbawm gyakran ahhoz a módszerhez folyamodik, hogy felidéz egy világtörténelmi eseményt vagy személyiséget, megírja, hogyan vélekedtek róla akkoriban a kommunisták – majd elmulasztja közölni, hogy az újabb kutatások ismeretében manapság hogyan látják mindezt történész-kortársai. Felidézi, hogy az 1930-as évek elején mennyi122

Hahner

Péter:

Rosszkedvű

recenzió

re megigézte őt „a forradalmi Oroszország méhében érlelődő jövő” (64). Nem illett volna egyetlen szóval megemlíteni, hogy valójában mi érlelődött ott ekkoriban? Rajongással emlegeti Dimitrov nevét: „Hogy 1956-ban nem léptem ki a pártból, az nem utolsósorban azzal magyarázható, hogy a mozgalom ilyen embereket nevelt ki.” (165) Nem kellett volna olvasói figyelmét felhívnia arra a tényre is, hogy az a Dimitrov, aki a lipcsei perben oly bátran szembeszállt a nácikkal, rettegett Sztálintól, és szolgalelkűen hajbókolt előtte? Megemlíti, hogy a Rosenberg házaspár kivégzését „akkoriban nagyon sok kommunista személyes vereségként és személyes tragédiaként élte meg”, de elmulasztja hozzátenni, hogy az újabban feltárt dokumentumok a bűnösségüket bizonyították (212). Hobsbawm bizonyos megállapításai pedig egyszerűen tévesek. Nem igaz, hogy François Furet 1989-ben „minden tőle telhetőt elkövetett azért, hogy a francia forradalom kétszázadik évfordulóján intellektuális támadást intézzen a forradalom ellen” (371). Furet csak azt hangsúlyozta, hogy a francia forradalom korából kizárólag az emberi jogok meghirdetése méltó arra, hogy a 20. század végén megünnepeljék. Nem igaz, hogy „Magyarország volt […] Közép-Európának az az egyetlen területe, mely nem veszítette el zsidóságának jó részét” (171). A magyar történészek szerint hazánk zsidóságának 70%-át veszítette el. Nem igaz, hogy a marxizmus volt az, amely „a világ egyhatodán győzelemre segítette a proletárforradalmat” (161). A bolsevikokat a cári rendszer háborús vereségéből következő hatalmi vákuum segítette győzelemre, nem a marxista ideológia. Nem igaz, hogy Közép-Európa országaiban „a háború után az elnyomás ellen küzdő, üldözött kommunisták kerültek hatalomra” (227). Inkább azok a kommunisták, akik hűen kiszolgálták a sztálinista Szovjetuniót. Amikor pedig a 457. oldalon a szerző azt állítja, hogy „az általam ismert országokban maguk a kommunisták is a politikai humanitást megtestesítő kisebbséget alkottak” – akkor már csak arra lennénk kíváncsiak, miért nem kívánt első látogatása után visszatérni a Szovjetunióba, ahogy ezt a könyvében maga is beismeri (228). Az ellentmondások magyarázatát maga a szerző tárja elénk: „Én a kommunisták első nemzedékének utolsó hullámához tartozom, akik számára az októberi forradalom a politikai világegyetem centrális igazodási pontja volt.” (247) Nyilvánvalóan ezért idéz fel Hobsbawm mélységes egyetértéssel olyan kijelentéseket is önéletrajza végén, amelyeket a 19. század végén még ki lehetett mondani őszinte meggyőződéssel, a 21. század elején azonban már aligha. A 313. oldalon például ezt olvashatjuk: „A világ talán már megbánta, hogy amikor válaszút előtt állt a Rosa Luxemburg által feltett kérdés kapcsán: szocializmus vagy barbárság, akkor az utóbbit választotta.” Csakhogy mióta szegény Rosa Luxemburg feltette ezt a kérdést, történt egy és más, amelyek miatt ma már nehezebb olyan pontosan meghúzni azt a vonalat a szocializmus és a barbárság között. Tony Judt teljes joggal állapította meg Hobsbawmról, hogy korunk egyik legtehetségesebb történésze, „csak éppen valahogyan sikerült nyugodtan és zavartalanul átaludnia a korszak terrorját és gyalázatát”.1 1

Tony JUDT: Reappraisals. Reflections on the Forgotten Twentieth Century, Vintage Books, London, 2008, 126.

123


A fő probléma abból következik, hogy Hobsbawm kommunista nosztalgiája miatt képtelen volt levonni a 20. század történelmének egyik legfontosabb tanulságát: a kapitalizmus és a szocializmus egyáltalán nem szimmetrikus fogalmak, hasonló ontológiai státussal. Nem egymással összehasonlítható, alternatív társadalmi rendszereket jelölnek. Az előbbi a való világban előzetes eltervezés nélkül kialakult, zavaros és tökéletlen társadalmi-gazdasági rendszerre vonatkozik, az utóbbi pedig egy utópiára, a való világ képzeletbeli, harmonikus ellenpárjára. Ezt az utópiát pedig demokratikus eszközökkel még sehol sem sikerült létrehozni, mert téves történetfilozófián (a magántulajdon felszámolhatóságának eszméjén) és téves pszichológiai nézeteken (az emberi természet megváltoztathatóságán) alapul. Ahol viszont erőszakkal mégiscsak megpróbálják megvalósítani, ezt csak az egyenlőség, a szabadság és a bőség feláldozásának árán tehetik meg. Richard Pipes szellemes megfogalmazása szerint „a javak egyenlőségének kikényszerítéséhez […] a jogok egyenlőtlenségének intézményesítésére van szükség. A célok és eszközök közötti ellentmondás bele van kódolva a kommunizmusba.”2 Hobsbawm önéletrajzát feltétlenül érdemes elolvasni, ha azt akarjuk tanulmányozni, hogyan látja a 20. századot egy nyugati, kommunista „mandarin” (hogy megint Tony Judt szavaival éljünk). A Mozgalmas évek olvasói jobban megértik majd, miért fogalmazhatott meg a szerző A szélsőségek kora című könyvében olykor egészen elképesztő megállapításokat. E számtalan nyelvre lefordított műve magyar kiadásának (Pannonica, 1998) 14. oldalán például azt olvashatjuk, hogy „a Szovjetunió Hitler felett aratott győzelme annak a rendszernek az érdeme volt, melyet az októberi forradalom hívott életre […] E nélkül a nyugati világ ma valószínűleg különféle autoriter és fasiszta rendszerekből állna (az USA-t leszámítva) […]” Vagyis Sztálint tulajdonképpen akár a nyugati demokrácia megmentőjének is tekinthetjük? Az 1956-os magyar forradalom felszámolásáért Hobsbawm közvetve a magyar kormányt teszi felelőssé, mert azt állítja, hogy Magyarországon többpártrendszert „a szovjetek valószínűleg eltűrtek volna”, a Varsói Szerződés felrúgását azonban semmiképpen sem (378). Azért bizonyíték gyanánt megemlíthetett volna legalább egyetlen országot a Varsói Szerződés tagállamai közül, amelyben a szovjet eltűrték a (valódi) többpártrendszert. Ennél már csak az a megjegyzése a megdöbbentőbb és érzéketlenebb, mely szerint a Szovjetunió által annektált Észtország 1940ben „csatlakozhatott egy jóval demokratikusabb alkotmányhoz” (111). Ehhez már felesleges minden kommentár.

* A 20. század lassan egy évtizede lezárult, örökségének a feldolgozása azonban nem történt meg hazánkban (sem). Talán ennyi idő nem is elég ehhez. De azért nem ártana lassan felülvizsgálni, hogy valóban méltóak-e mindazon személyiségek a dicsőítésre, akiket az elmúlt évtizedek során annyit ünnepeltünk. Még mindig Ságvári Endrének állítanak emléktáblát egyes politikusaink, még mindig a Légy jó mindhalálig a kö2

Richard PIPES: A kommunizmus, ford. Szabó László Zsolt, Európa, Budapest, 2004, 179.

124

Hahner

Péter:

Rosszkedvű

recenzió

telező olvasmány az általános iskola nyolcadik osztályában, s még mindig vannak Veres Péterről elnevezett középiskolák. Stefan Zweig és Eric Hobsbawm életrajzai arra utalnak, hogy érdemes újra megismerkedni a 20. század hírességeinek tevékenységével újabb tapasztalataink tükrében, és mindenképpen tanulságos dolog részletes életrajzokat olvasni róluk.

Dresden

125


Kommentár 3/2009 Issue Contents Our introductory note is titled ’Progressive Politics’ by economist Ákos Szalai, who provides an in-depth critical analysis of mainly left-wing policies resurrecting several ideas that can be traced back to the ’Progressive Era’ in the United States. István Papp and Barnabás Borbás tackle the historic and social background of Pál Závada’s best selling novel Idegen testünk (Our Alien Body), which was published last year. Recalling Jonathan Littel’s novel, The Kindly Ones, Clara Royer writes about the interrelation between literature, ethics and morals. In his essay, Tamás Lukácsi argues that following the good example of some of the Benelux countries, voting should be made mandatory in Hungary as well. Attila Novák takes a closer look at the views of Vilmos Vázsonyi, one of the most insightful Hungarian Jewish politicians of the early 20th century. Zsombor Bódy analyzes Hungarian state policies during the great depression in terms of social security. He concludes that the introduction of fees levied on medical examinations and medicine prescriptions created a storm in a teacup already around that time. Zsolt Hernádi, MOL’s CEO takes account of the tasks awaiting Hungary in the upcoming 15 years. András Szécsényi provides an analysis of reactions of the Hungarian public and the official political stance formulated towards an anti-Semitic university incident in 1941. Márton Békés gives an outline of the ideological background of the Obama administration, while Sándor Pesti shares his views on the Hungarian administration led by prime minister Ferenc Gyurcsány between 2004 and 2009. The ’Review’ section presents The New Criterion, the renowned monthly review of the arts and intellectual life, Paul Allen’s book on Katyn, a publication on people deported from Budapest in the 1950s, a book on Hungarian conservative tradition and two biographies: the Hungarian translation of Eric Hobsbawn’s autobiography and Stefan Zweig’s biography. Our issue is illustrated by Zoltán Móser’s photographs. (Pleier Alexandra összeállítása. Készült a Tihanyi Alapítvány és a Kommentár közös programjának keretében.)

126


Számunk munkatársai BÉKÉS MÁRTON (1983, Szombathely) történész, az ELTE Bölcsészettudományi Karának doktorandusza BÓDY ZSOMBOR (1970, Budapest) történész, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója BORBÁS BARNABÁS (1987, Budapest) az ELTE Bölcsészettudományi Karának hallgatója, az IGEN szerkesztője BÖSZÖRMÉNYI NAGY GERGELY (1984, Budapest) a Nézőpont Intézet vezető elemzője HAHNER PÉTER (1954, Budapest) történész, a Pécsi Tudományegyetem oktatója HERNÁDI ZSOLT (1960) közgazdász, a MOL elnök-vezérigazgatója LACZÓ FERENC (1982, Budapest) történész, az Közép-Európai Egyetem doktorandusza LUKÁCSI TAMÁS (1975, Budapest) jogász NOVÁK ATTILA (1967, Budapest) történész, a Szombat szerkesztője PAPP ISTVÁN (1979, Mezőtúr) történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa PESTI SÁNDOR (1966, Mezőtúr) politológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának oktatója CLARA ROYER (1981, Párizs) irodalomtörténész, a CIRCE-Université Paris IV oktatója, a Budapest Collegium ösztöndíjasa SZALAI ÁKOS (1971, Budapest) közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója SZÉCSÉNYI ANDRÁS (1979, Budapest) történész, muzeológus, Holokauszt Emlékközpont munkatársa VESZTRÓCZY ZSOLT (1966, Budapest) történész, az OSZK munkatársa VICZIÁN ZSÓFIA (1979, Budapest) az ELTE Bölcsészettudományi Karának doktorandusza

KOMMENTÁR TARTALOM Szalai Ákos: Miért ne legyünk progresszívak? 3. ESSZÉ Lukácsi Tamás: Érvek a szavazás önkéntessége mellett 37

Recommend Documents