KOMMENTÁR TARTALOM Rimaszombat Párizs Pápa A. Tóth Sándor rajzai elé 3

kommentar2009-2-kesz.qxd

KÖZÖSSÉG

2009.04.17.

·

11:43

Page 1

HAGYOMÁNY

·

SZABADSÁG

KOMMENTÁR TARTALOM 2009|2 Rimaszombat–Párizs–Pápa – A. Tóth Sándor rajzai elé

3

MAGYAR ALAKOK Schlett István: Mi a konzervativizmus mint politikai pozíció – adott helyen, adott időben?

5

MŰHELY Lánczi András: Bölcsesség és tudás között: a kreativitás politikája a posztkommunista világban Török Attila: Üzleti etikai aktivizmus, a piac korlátai és a jó társadalom

21 41

ESSZÉ Balázs Zoltán: Az Egy, a Sok és a Néhány – Bevezetés a politikai numerológiába Békés Márton: A konspiráció kísértete járja be…

53 63

TOTÁLIS MÚLT K. Németh András: Ellenforradalom és vörösterror – Tamási 1919

71

MESSZELÁTÓ Fejérdy Gergely: A tizenkettedik francia EU-elnökség

87

RE:CENSOR Böszörményi Nagy Gergely: A vállalkozás – Monocle

99

SZEMLE Megadja Gábor: A hagyomány és a kultúra védelmében: a Neuwaldegg Intézet Kósa László: A mecenatúra időszerűsége (a Semsey-emlékkönyvről)

103 105


2009.04.17.

11:43

Page 2

Kommentár • 2009|2 – Tartalom

Varga-Kuna Bálint: A valós és a képzelt lövészárok (Bihari Péter könyvéről) 109 Csunderlik Péter: Kocsi-út az éjszakában (Romsics Ignác könyvéről) 112 Paksa Rudolf: Emberközpontú pártatlanság avagy a konzervatív Angyal Dávid élete és művei 118

Számunkat A. Tóth Sándor báb- és képzőművész munkáival illusztráltuk. Köszönjük Tóth Gábor Sándor segítségét.

Lapunk megjelenését a Biczi és Tuzson Ügyvédi Iroda, az E-On Hungária Zrt., Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenő közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztőbizottság: Ablonczy Balázs (főszerkesztő), Czibere Károly, Hatos Pál, Mike Károly, Ötvös István, L. Simon László Főmunkatárs: Pesti Sándor és Benkő Levente Csongor Olvasószerkesztő: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztőségi titkár: Zsumbera Árpád Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai előállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Előfizethető postán, kézbesítőnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974


2009.04.17.

11:43

Page 3

Kommentár • 2009|2

RIMASZOMBAT–PÁRIZS–PÁPA A. Tóth Sándor rajzai elé A szülői ház kötelez. A. Tóth Sándor mint a szobrász Ferenczy István távoli és az építész Schulek Frigyes közelebbi rokona már otthon, Rimaszombaton is képző-, ipar- és építőművészetnek elkötelezett légkörben nevelkedett: abba az Egyesült Protestáns Főgimnáziumba járt, amelynek épületét édesapja tervezte, édesanyja pedig művészeti órákat adott a város ifjainak. A Tóth Sándor érettségi után átszökött Magyarországra és beiratkozott a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára, ahol Glatz Oszkár és Rudnay Gyula tanítványa lett. A főiskola elvégzése után házitanítóskodott, majd bejárta Nyugat-Európát, egy évet töltött Nagy-Britanniában. Hazaútján megállt Párizsban néhány napra – ebből csaknem hároméves tartózkodás lett. Itt bontakozott ki az az expresszionista stílus, amelynek komoly hasznát vette, amikor Blattner Gézával, Kolozsváry Zsigmonddal, Fried Tivadarral és másokkal együtt működtette és színpadra álmodta az Arc-en-ciel (Szivárvány) bábszínházat, amelynek merészen újító előadásait már 1929-ben elismeréssel fogadta az UNIMA (a bábművészek nemzetközi szövetsége) II. kongresszusa. 1937-ben a társulat Az ember tragédiáját mutatta be a párizsi világkiállításon, kirobbanó sikerrel. Erős vonásokkal rajzolt, végletekig leegyszerűsített figurái, fanyar-groteszk bábjai új formanyelvet jeleztek a magyar bábjátékban. A korszakról készült képek bolondozó, vidám társaságot mutatnak, akik a boulogne-i erdő tisztásán vagy a szűkös színházteremben bohóckodnak és vidám grimaszokat vágnak a felvevőgép lencséjébe. Köztük van néha André Kertész – ha épp nem ő áll a masina mögött – vagy felesége, Klein Róza, aki Rogi André néven futott be mostanság újrafelfedezett karriert a francia fotográfiában. A. Tóth Sándor 1931-ben hazatért, és Pápán, a református gimnáziumban kapott állást, s haláláig itt tanított – még ha az iskolát időközben el is vették az egyháztól. Kapcsolatban maradt párizsi barátaival, részt vett a nemzetközi bábéletben, egyik megteremtője lett a honi cserkészbábozásnak, úgy is, mint a gimnázium cserkészcsapatának parancsnoka. A már harmincéves kora előtt „Sanyi bának” nevezett művészt hamarosan elkezdték érdekelni a népieket is feszítő problémák: a parasztság szociális helyzete, az egyke és a tragikus birtokviszonyok. Ő tervezett a borítót például a Kovács Imre, Benda Kálmán és mások részvételével megszületett Elsüllyedt falu a Dunántúlon című könyvnek, amely Teleki Pál hathatós mentorálásának köszönhetően újólag az ormánsági magyarság helyzetére hívta fel a figyelmet. Városa ugyan megbecsülte, több tárlat is született képeiből, munkásságának kései szemlélője mégsem tud szabadulni a tudattól, hogy más sors várt volna rá, ha nem vidéki középiskolai tanárként kénytelen élni, hanem Budapesten használják tehetségét. A Türr István, majd a Petőfi Gimnázium tanára lett, s a hatvanas évektől újrainduló külföld-járásai során – jobbára a maga költségén – visszailleszkedett a nemzetközi bábéletbe. A szikár művész állandó szereplője lett az UNIMA kongresszusainak, és hajdani 3


2009.04.17.

11:43

Page 4


barátaival, Blattner Gézával vagy André Kertésszel is újra tudta szőni kapcsolatait. 1980. október 2-án halt meg Zalaegerszegen. Élete annak az európai magyarságnak a példázata, amely a húszas–harmincas évek legmodernebb áramlataiból töltekezve, saját művészetében maradandót alkotva lehetett volna jelen az európai szellemi életben, ha a két háború közötti Magyarország áporodottsága, majd a háború és az államszocializmus évei el nem szigetelik hosszú időre az inspiráció forrásától. Pápa városa megbecsüli az egykori ábrázológeometria-tanárt. A. Tóth Sándor újranyitott életmű-kiállítása – némi budapesti, XII. kerületi kitérőt követően – március 15. óta a várkastélyban látható, a Fő tér 1. alatt, keddtől szombatig 9 és 12 illetve 14 és 17 óra között, vasárnap délután pedig 14 és 17 óra között.

Önarckép kézzel (Párizs, 1929)

4


2009.04.17.

11:43

Page 5

Kommentár • 2009|2 – Magyar alakok

Schlett István MI A KONZERVATIVIZMUS MINT POLITIKAI POZÍCIÓ – ADOTT HELYEN, ADOTT IDŐBEN? Ha a magyar történelem két utóbbi századában a politika szférájára vonatkoztatva teszszük fel a konzervatív hagyományra vonatkozó kérdést, nagy nehézségekbe ütközünk. A történelmi emlékezet, de a történettudomány is bizonytalan válaszokat ad nemcsak arra a kérdésre, hogy mi a konzervativizmus, de arra is, hogy kik voltak és mit akartak a „konzervatívok”. Ami nem csoda, hiszen a konzervatív jelzőt olyan politikai irányzatok megnevezésére használják, amelyek közös tulajdonságai nehezen körvonalazhatók. Arról nem is beszélve, hogy e „konzervatívok” egyike-másika magát nem tartotta konzervatívnak, sőt éles politikai harcban állt olyanokkal, akiket konzervatívnak nevezett. A történettudomány természetesen szembesül a „konzervativizmusok” különbözőségének problémájával. Kérdés ugyanakkor, hogy a megkülönböztetés tartalmas módját találja-e meg, amikor ismételten az „új” jelzővel – vagy valamilyen más, például a „liberál-”, „szociál-” jelző hozzákapcsolásával – különbözteti meg az egyik „konzervativizmust” a másiktól. Így „új” konzervativizmusnak nevezi azt az irányzatot, amely a 19. század harmincas–negyvenes éveiben formálódik, megkülönböztetve a „régi” – a harmincas évek előtt keletkezett, de a politikai palettán még jelen lévő – konzervativizmustól, majd ismételten „új konzervativizmusról” beszél a 19. század kilencvenes éveiben formálódó új szellemi-politikai irányzatok, az „agrárizmus” és a politikai katolicizmus kapcsán, megkülönböztetve a „régitől”. A 20. század első, majd a második, harmadik évtizede politikai tagoltságának leírása kapcsán újabb jelzőt keres a „konzervativizmus” mellé. A „liberálist” találja meg, hogy érzékeltesse: a Tisza István vagy a Bethlen István féle „konzervativizmus” mégiscsak különbözik más, velük szemben álló konzervativizmusoktól. (Itt jegyezzük meg, hogy az 1945 utáni, a rendszerváltásig tartó periódus idején e nyelvi nehézségek nem vetődtek fel. A „konzervatív” helyébe – szinonimaként értelmezve – a „reakciós”, az „ellenforradalmi”, nemegyszer a „fasiszta” lépett, a „haladó” vagy egyszerűen a „kommunista” ellenfogalmaként. A „konzervatív” ebben a szóhasználatban természetesen elveszítette azon jelentését, ami például a „liberálistól” különítette el e politikai pozíciót; a „reakciós”, az „ellenforradalmi”, a „fasiszta” egyaránt magában foglalta a „liberálist” és a „konzervatívot”.) A történettudomány szóhasználata szerint is többfajta konzervativizmus létezik tehát. Van „régi” és „új” a 19. század harmincas–negyvenes éveiben, van „új” – és ha „új” van, értelemszerűen kell legyen „régi” is – a 19–20. század fordulóján, van „liberál-, illetve szociál-konzervativizmus” az I. világháborút megelőző évtizedben, illetve a 20. század húszas–harmincas éveiben – és ha van ilyen, értelemszerűen létezik olyan konzervativizmus is, amelyik nem „liberál-” illetve „szociál-”. De mi különbözteti meg az egyiket a másiktól, illetve – és ez látszik a nehezebb kérdésnek – mi 5


2009.04.17.

11:43

Page 6


az, ami mégis egy kategória alá rendezi a különbözőket, elválasztva eme pártcsoportot más pártcsaládoktól? Mi tehát a konzervativizmus mint politikai pozíció leírására alkalmazható szakszó? Milyen tulajdonságok megléte illetve hiánya alapján nevezhetünk konzervatívnak egy pártot? Mikor „jogos” és mikor „jogtalan”, mikor értelmező erejű a konzervatív jelző egy-egy politikai irányzat meghatározása, elkülönítése, megnevezése a politikai tagoltság leírása során? Mi az, ami elválasztotta e pártokat más, mondjuk a „liberális” vagy a „szocialista” pártoktól? De akár ekként is feltehetjük a kérdést: használható-e egyáltalán ez a szó – és persze ellenfogalmai – a politikai irányzatok, politikai pozíciók leírására, öszszekapcsolására és elkülönítésére a változó időben? A továbbiakban e kérdés megválaszolásához szeretnék néhány adalékkal hozzájárulni, ismételten hangsúlyozva, hogy a 19–20. század magyar politikai gondolkodásának történeti áttekintésében a „konzervativizmust” a politika és a politikai gondolkodás jelenségeként, nem pedig a politikai filozófia – netán pszichológia – kategóriájaként fogom vizsgálni. Kísérletet sem teszek a „mi a konzervativizmus általában?” kérdésének megválaszolására; a fogalmat a mindenkori magyar politikai tagoltság egyik elemét alkotó politikai irányzatának megkülönböztető jellegzetességeként törekszem megragadni és értelmezni. Azon jegyek megmutatására törekszem, amelyek az adott politikai pártot, irányzatot elkülönítették riválisaitól. Azaz: a konkrét, az adott politikai térben valóságosan létező, politikai irányzatként tevékenykedő „konzervativizmusokat” kísérlem meg leírni, abból kiindulva, hogy az egyes korszakokban milyen program, milyen pártpolitikai tevékenység, milyen politikai törekvés jelent meg „konzervatívként” a politikai diskurzusban, akár mint önmeghatározás, akár mint stigmatizáció, akár mint a politikai tagoltság leírása során a pártok, irányzatok, pozíciók megkülönböztetését szolgáló megnevezés. Miként Koselleck mondaná: „ellenfogalomként” értelmezem tehát a politikai nyelvben használatos „konzervatívot”, és nem szándékozom megítélni, hogy jogosan vagy jogtalanul használták-e a jelzőt a korabeli politikusok, illetve az utókor. Az általam választott megközelítési mód tehát nem az „igazi” konzervativizmus definíciójára épül, és nem is vezet el a megfogalmazásához. A politikai gondolkodás történetét vizsgáló politológusként egyszerűen nincs válaszom arra a kérdésre, hogy mi, illetve milyen természetű tulajdonságok által meghatározott elemekből tevődik össze a konzervativizmus tértől és időtől függetlenül létező „lényege”. Vizsgálódásom nem a konzervativizmusra irányul. És nemcsak azért nem, mert nem tudok megnyugtató választ adni magamnak erre a kérdésre – éppen úgy egyébként, mint a mi az „igazi” liberalizmus, mi az „igazi” szocializmus kérdésére –, hanem azért sem, mert az általam kutatott probléma, a politikai cselekvés egyik szerkezeti elemeként felfogott, a politikai gyakorlatban megjelenő gondolati tevékenységként értelmezett politikai gondolkodás mibenlétének és történetének vizsgálatához nem is szükséges egy ilyen definíció. Hiszen e vizsgálati módszer alapfeltevése éppen az, hogy a történelem mint folyamat korszakokból áll, amelyeket – többek között – meghatároz az is, hogy a politikai gondolkodás történetének melyik paradigmáján belül zajlik a politikai gondolkodás, milyen témákról, milyen tudáskészlet alapján és milyen nyelven folyik a politikai diskurzus. Továbbá azt is 6


S

C H L E T T

I

2009.04.17.

S T V Á N

:

M

I

A

11:43

Page 7

K O N Z E R V A T I V I Z M U S

M I N T

P O L I T I K A I

P O Z Í C I Ó

… ?

feltételezem, hogy a politikai cselekvés – és ekként a politikai gondolkodás – helyhez kötött tevékenység, hiszen egy-egy politikai pozíció nemcsak politikai eszmékből, értékválasztásokból, hanem a politikai helyzetből, problémákból is következik, amelyeket a politikai cselekvés tartalmát meghatározó politikai keretek, az adott állam, ország politikai rendszere alakítanak ki. Egy ilyen típusú vizsgálat értelemszerűen nem vezethet el a „politikai konzervativizmus” tértől és időtől független tartalmának meghatározásához. A politikai tagoltság változásainak értelmezéséhez, leírásához azonban talán segítséget nyújthat; azáltal például, hogy nem kényszerít rá a történeti megismerésre egy olyan fogalmi rendszert, amelynek érvényessége csupán egy-egy korszakra, egy-egy konkrét szituációra vonatkoztatva mutatható ki.1 E nézőpont és módszer alapján a megválaszolandó kérdés így hangzik: mi a konzervativizmus az adott politikai térben (adott helyen, adott időben) mint politikai irányzat, mint gondolkodásmód, politikai stílus, módszer, attitűd, illetve mint program, cél, eljárás, eszközhasználat, egyszóval: mint politikai pozíció? Az ekként körülhatárolt probléma a fogalomhasználat vizsgálatának három dimenzióját jelöli ki: 1) mint önmeghatározás (kik vagyunk, mit akarunk mi, a konzervatívok); 2) mint ellenségkép, mint stigmatizáció (kik, és mit akarnak ők, a konzervatívok); 3) mint a politikai tagoltság leírására szolgáló megnevezés (kik voltak, mit akartak, hogyan cselekedtek – esetleg: kik most, mit akarnak, hogyan cselekednek – azok, akik a politikai tagoltság többi szereplőjéhez – liberálisok, szocialisták, kommunisták, fasiszták, „progresszívek”, „reakciósok”, „keresztények”, „nemzetiek”, „fajvédők”, „népiek”, „urbánusok”, netán „reformerek”, „populisták” stb. – képest más politikai pozíciót képviselnek). Lássuk tehát – természetesen csak jelzésszerűen – a 19–20. században létezett „magyar” konzervativizmusokat. 1. Első példánkat a 19. század harmincas éveinek legelejéről vesszük. 1830-ban adta ki Széchenyi István a Hitel című munkáját, amelyet a korabeli közvélemény is, az utókor is a liberális mozgalom magyarországi nyitányának tekint. A terjedelmes könyvre csakhamar terjedelmes válasz született: 1831-ben jelent meg a rendi ellenzék egyik vezérének, a nagyműveltségű Dessewffy Józsefnek Hitel-kritikája, a Taglalat. A bírálat a „feudális szisztéma” egészét megtámadó liberalizmus ellen irányul, kritika alá véve társadalom- és történelemszemléletét, antropológiáját, politika- és jogfelfogását, jövőképét, és persze a társadalmi, gazdasági és politikai változásokat ajánló reformjavaslatainak döntő többségét. Dessewffy nem a változatlanság mellett érvel. Maga mondja: „én is azok közül vagyok, kik […] több fogyatkozást, több hibákat látnak, több javításokat kívánnak”. És valóban, „javítások” sorát ajánlja. A „felvilágosult rendiség” gondolatmenetét követve a 18. század kilencvenes éveiben megszületett reformjavasla1 A politikai gondolkodás-történet módszertanára vonatkozó elképzeléseim részletes kifejtéséhez lásd SCHLETT István: A politikai gondolkodás története Magyarországon, I., Rejtjel, Budapest, 2004, Bevezetés. [A főszövegbeni, zárójeles oldalszám-utalások erre a könyvre vonatkoznak.]

7


2009.04.17.

11:43

Page 8


tokat eleveníti föl, beleértve a parasztok országgyűlési képviseletét, a jobbágyi terhek megváltásának lehetőségét stb. Azonban szembeszáll a liberális Széchenyi rendszerkritikájával és rendszerváltoztató javaslataival; csak „az ország szisztémájának akár elrontása, akár gyengítése nélkül” végrehajtható reformokat tart lehetségesnek. Konzerválni is akar tehát: magát a szisztémát. A fogalmat is használva írja például: csak az „ősök, a jelen élők és az utódok” egységét alkotó „familiák conservatiója” tarthatja fenn a nemzetet, védheti meg az ország rendjét egyfelől a népnek a királyi széket fenyegető „zendülései”, másfelől az államhatalomnak a népet fenyegető „sarcoltathatása” ellen. A több szempontból is sajátos helyzetben lévő, Szekfű által a „túlérett rendiség” eszmei alapzatán állónak nevezett rendi „konzervativizmus” tehát két irányban is meghatározza politikai pozícióját. Egyfelől a nemzeti függetlenség és az alkotmányosság követelését programjába ugyancsak felvevő – de természetesen átértelmező – liberális mozgalom, másfelől az „idegen”, antinacionalista, birodalmi és ugyanakkor az alkotmányosság minden formájával szemben álló „udvari párt” abszolutizmusa ellen. Ez a „konzervativizmus” tehát nemcsak a liberalizmus, hanem az abszolutizmus és az „idegen”, a „künnlakó” uralkodó ellenében is pozicionálja magát, jelezve, hogy az „udvar” és az „ország”, a birodalom és a náció szembenállása nem szűnt meg, az „ország pártja” változatlanul szemben áll az „udvar pártjával”. Fogalmazhatunk így is: ez a „konzervativizmus” élesen elkülöníti magát egy másik, az aulikus „konzervativizmustól”, amelyet éppúgy „radikálisnak” és „rendszerellenesnek” tekint, mint a liberalizmust. A rendi nacionalizmus konzervativizmusa nem a „trón, a kard és az oltár” egységéről, hanem éppen ellenkezőleg: osztott hatalomról, a törvények uralmáról, autonómiáról, szabadságjogokról és effélékről beszél, csak másként, mint a liberálisok. E fogalmak tartalmát a rendiség paradigmájának megfelelően határozza meg és fordítja szembe mind az „udvari párttal”, mind a liberális mozgalommal. A politikai tagoltság háromosztatúságát a liberálisok is érzékelik. Széchenyi már politikai szerepvállalásának kezdetén két, egymással éppen harcban álló „párt”, a „támadó” (azaz az udvar) és a „védekező” (a rendi ellenzék) ellenében határozza meg saját pozícióját. „Az udvari párttal máris összevesztem – írja naplójába 1827-ben –, most következnek honfitársaim.” 1836-ban a liberális ifj. Balogh János is három pártról beszél: „egyik minden honfitársnak, másik kirekesztőleg csak a nemesi kiváltságúaknak, 3-ik a két első rövidségével, csak a kormánynak s oligarchiának szolgál.” Kétfajta konzervativizmust különbözet meg tehát ő is, mint amely szemben áll a „a minden honfitárs” pártjaként definiált liberális párttal. (450) 2. Ugyanennek az évtizednek a végén egy újabb „konzervativizmus” is megjelenik a magyar politikai gondolkodásban, a „fiatal konzervatívok” álláspontja, amelyet ők maguk a „fontolva haladás” pozíciójaként határoznak meg, liberális ellenfeleik viszont „szabadság-ellenesnek” neveznek, vagy nemes egyszerűséggel – miként Kossuth teszi a haladás, a szabadság- és a nemzetellenességet összefoglalva – „pecsovicsként” bélyegeznek meg. 8


S

C H L E T T

I

2009.04.17.

S T V Á N

:

M

I

A

11:43

Page 9


M I N T

P O L I T I K A I

P O Z Í C I Ó

… ?

Mi talán egy harmadik út megtalálására irányuló kísérletnek nevezhetjük, amely – ezen irányzat vezető személyisége, Dessewffy Aurél szóhasználatát követve – a „józan haladás” lehetőségét keresik egyfelől az abszolutizmus elveit követő „udvari párt”, másfelől a liberális „mozgalmi párt” egyre fenyegetőbb konfliktusából következő forradalom és ellenforradalom alternatívájaként. Ez a „konzervativizmus” a „közép”, a „közvetítés” politikája kíván lenni, amely megteremti a „jó rend” és a „szabadság” szövetségét. Miként egyik publicisztikájában írja: „minden lehetséges haladásink közt legsürgetőbb a jó rendnek haladása, mint szövetségese, nem ellentéte a szabadságnak”. És kijelenti: azért lépett az „újságírói térre” – tehát a politikai nyilvánosság színterére –, hogy ezen elvet a közvélemény legalább egy részében elfogadtassa. Másként fogalmazva: egy új – immáron a negyedik – párt létrehozására tesz kísérletet. Szövegeit olvasva, politikai tevékenységét vizsgálva egyértelműnek látszik, hogy esetében nem csupán frázisról van szó. Magát ugyan „kormányemberként” határozza meg, ám a szónak abban az értelmében, hogy elítél „minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetlenítenek”. Ám elhatárolódik az „udvari párttól” és a „veszteglők”, az „alkotmányt petrificálni [megkövesíteni], a békés haladásunk kifejlésének kerekeit megakasztani” akarók pártjától is (633–634). S miközben bírálja a „mozgalmi párt” radikalizmusát, összefogást ajánl a mérsékelt liberálisoknak, jelezve azonban a pozícióik közötti különbséget is. A meghivatkozott példa számára a korabeli angol párttagoltság, ahol a toryk és a whigek versengenek a kormányzati hatalomért, ám az igazán mély ellentét nem közöttük, hanem a mérsékeltek és a radikálisok között húzódik. A minta más szempontból is Anglia. Az angol és francia fejlődés összehasonlításának eredményeként ad konkrét tartalmat a „fontolva haladás” programjának. A „túlságokat” követő Franciaország a negatív példa, hiszen egyik krízisből a másikba esik. Anglia a pozitív példa: politikai szerkezete miatt „a polgári szabadság s anyagi jólét, hatalom s dicsőség hallatlan fokára emelkedett”. A „magyar tory” e siker legfőbb okát abban látja, hogy Anglia „keresztül minden reformon, híven megőrzötte a nemzeti bölcsesség, igazgató főelv gyanánt a fekvő birtok szentségét s befolyását (mellynek semmi köze a pénzaristokratiához) […]. Külviszonyait nagyszerű traditiók után nagyszerűen viszi, […] szerencsésen átél megrázó crisiseket, folyton s biztosan gyarapodik, s a bámuló emberiségnek a rend és szabadság szövetségét lélekemelő látványban mutatja. A súlyerő, melly […] az egyensúlyt ismét helyreállítja, s a mérleget a kényuraság s a demokratia felé billenéstől egyiránt megóvja, nem egyéb, mint a fekvő birtoknak túlnyomó befolyása.” A „fontolva haladás” tehát az egyensúlyban tartott reform és a tradíció, feltétele pedig az egyensúlynak a whig (a mérsékelt liberális) és a tory (a mérsékelt konzervatív) pártok versengéséből és együttműködéséből következő fenntartása, a „kényúrság” és a demokrácia közötti középút megtalálása, és persze a mindezt lehetővé tevő „fekvő birtok” „túlnyomó befolyásának” biztosítása. A „magyar tory” tehát megkülönbözteti magát a „magyar whigtől”, ugyanakkor azonban ismer a két pártot összekötő közös tulajdonságot is: mindkettő szemben áll a „túlságokkal”, így az abszolutizmussal, az udvarpártisággal – illetve a radikalizmussal, a „vesztegléssel” vagy éppen a „rohanással”. 9


2009.04.17.

11:43

Page 10


A „fontolva haladás” programja körül azonban nem szerveződött jelentős politikai mozgalom. A politikai tér sajátosságai következtében az 1846-ban formálisan megalakult Konzervatív Párt a „konzervatívok” különböző csoportjait egyesítette és képviselte. A kormányzat politikájával való azonosulás tompította a reformszándékot, s így voltaképpen az „udvar pártjaként” funkcionált. Kossuth – és a liberális ellenzék – nem minden ok nélkül látott e pártban a nemzeti és liberális ellenzékkel szemben álló, az „idegenszerű” és „abszolutista”, „haladás-ellenes” kormányzatot támogató politikai erőt. Az Ellenzéki Nyilatkozat azt is megmutatta, hogy a válasz sem a konzervatív–liberális törésvonal mentén született meg: az ellenzék mindenekelőtt az udvari párt ellenfeleként definiálva magát tett kísérletet a különböző motivációkból származó „ellenzékiségek” öszszefogására. Úgy látszik, hogy az a „közép”, amit előbb a „konzervatív” Dessewffy Aurél, majd a negyvenes évek közepétől a „liberális” Széchenyi keresett, ezen évek Magyarországában nem létezett.2 3. A következő példánk a 19. század ötvenes és hatvanas éveinek fordulójáról származik. Bemutatása ismét egy Dessewffy – de most Emil, aki József fia, Aurél fivére volt – szövegeire támaszkodik. Ha csak egyetlen szóval lehetne megkülönböztetni felfogását apja és testvére konzervativizmusától, akkor talán „radikális konzervativizmusnak” neveznénk. Az újdonság azonban nem valamiféle értékváltásból, mondjuk a de Bonald-féle „ellenforradalmi” konzervativizmushoz való visszafordulásból, hanem a politikai szituációból következett. Dessewffy Emil ugyanúgy „középen” áll, mint fivére, csak éppen e „közepet” most az Új Ausztria neoabszolutista, illetve Kossuth függetlenségi radikalizmusa között keresi. A „radikalizmus” a módszerre vonatkozik: a birodalmi és a nemzeti, a stabilitást és a haladás szempontjait egyesítő alkotmányosság létrehozásának érdekében „államcsínyt” javasol az uralkodónak. A szituáció: a Habsburg-birodalom Itáliában elszenvedett súlyos veresége, a birodalom külső és belső helyzetének megrendülése. Dessewffy Emil a megalázó békekötésről értesülve saját állítása szerint két nap alatt foglalta írásba a birodalom államberendezkedésének gyökeres átalakítását célzó terjedelmes memorandumát. A memorandum mintegy igazolta a rendőrminiszter korábbi gyanúját, hogy a „fönnálló rendszerre” nézve a konzervatív párt nagyobb veszélyt jelent a „vasmarokkal összezúzható” radikálisoknál, illetve az „álmodozó teoretikus alkotmánypártnál”, a liberálisoknál. És talán nemcsak „tekintélyük és sűrű, az egész birodalmat behálózó öszszeköttetéseik miatt” – miként Kempen vélte –, hanem azért is, mert kész programjuk volt. Meglátásuk szerint Ausztria a felbomlás előtt áll, s a birodalom megmentésének egyetlen esélyét a rendszerrel való „teljes és becsületes szakítás” politikája adhatja meg. „Teljes rendszerváltás, azaz átmenet az abszolutizmusról a históriai alkotmányosságra az egész birodalomban” – ahogy ezt Dessewffy Emil megfogalmazta. A „teljes rendszerváltás” nem az 1848 előtti állapotok visszaállítását jelentette, több szempontból sem. Az 1848-ban illetve utána végbement átalakulást tudomásul vette. Az 2

Részletesebb bemutatását lásd Uo., 622–663.

10


S

C H L E T T

I

2009.04.17.

S T V Á N

:

M

I

A

11:43

Page 11


M I N T

P O L I T I K A I

P O Z Í C I Ó

… ?

„anyagi felvirágzás akadályainak elhárításaként” elfogadta a jobbágyi viszonyok, a belső vámvonalak megszüntetését, tudomásul vette az alattvalók törvény előtti egyenlőségét, a vallás- és gondolatszabadságot, a közteherviselést stb. „Az egészen új és epochális országlási rendszer” terve egyfelől a birodalom kiterjedt autonómiával rendelkező országok alkotta föderációvá történő átalakítását, másfelől egy új típusú alkotmányos rendszer kiépítését tartalmazta. Egyik területen sem tartózkodott a radikális változtatásoktól. A magyar és a cseh királyságok újraszervezése esetében ugyan a históriai jog jelentette számára a kiindulópontot, de más esetekben nem ragaszkodott ehhez. A kormányzati hatékonyság szempontjait követve néhány új, történelmileg soha nem létezett „ország” megszervezését tanácsolja az osztrák birodalom egyéb tartományaiból. Javaslataival nemcsak az Új Ausztria „rémálmával” fordul szembe, hanem a magyar liberalizmus elképzeléseivel is. A rend és a haladás, a nagyhatalmi lét és a nemzeti szabadság együttes megvalósítását a liberális alkotmányosságtól távol álló politikai rendszerben gondolta el, és a haladást is másként képzelte el, mint a reformkori illetve a korabeli liberálisok. A Dessewffy által megtervezett alkotmányos berendezkedés nem parlamentáris rendszer a liberális felfogás értelmében. Az általa javasolt birodalmi kormány, birodalmi parlament ellentmond a nemzeti önrendelkezés liberális felfogásának, a dinasztia széleskörű jogai, a „fekvő birtok” túlsúlyát biztosító, az arisztokrácia politikai befolyásának intézményi garanciái nyilvánvalóan szemben álltak a népképviselet elvével stb. De hát Dessewffy soha nem volt a liberalizmus híve, és programját nem csupán a neoabszolutizmus, hanem a liberalizmus ellen is irányozta. A „szükséges változások” kereteit – miként írja – az „igazi” konzervativizmus elvei alapján jelöli ki. Megőrizné a „történelmi alkotmányt”, és csak „olynemű fejlesztését és bővítését” tartja lehetségesnek, „aminőt az idők körülményei parancsolnak”. Olyanokat tehát, amelyek alkalmasak arra, hogy védelmet adjanak a „merev konzervativizmussal” és a „hebehurgya szabadelvűséggel” szemben. A „helyesen felfogott konzervativizmus” kell adja a mércét: „nem restaurálni túlhaladott előjogokat, de megóvni azon befolyást, mely a conservativ elemeket, különösen a nagy földbirtokot megilleti, tehát nem adni engedményeket a theoretikus szabadelvűségnek, és nem nyitni tért a demagógiának”. Láttuk: tervezete valóban nem tett engedményt sem a nemzeti, sem a társadalmi „demagógiának”. Említettük már: az eszközválasztás radikális volt. Államcsínyt javasol a felülről megkezdett, de kudarcba fulladt, illetve egy lehetséges, alulról indított forradalom ellen. E tervezetből valójában kevés valósult meg. Az uralkodó előbb túl radikálisnak találta a változtatást, később pedig partnert nem talált hozzá. A magyar liberálisok sem fogadták el a konzervatívok egyesülési ajánlatát. A „középre” – valójában a senki földjére – szorult konzervatívok nem gyakorolhattak döntő befolyást az eseményekre. Erőfeszítéseik ellenére sem sikerült nemzeti egységet teremteni programjuk köré; a liberális párt legfeljebb taktikai együttműködésre mutatott hajlandóságot a konzervatívokkal. Az 1861. évi, majd az 1865-ben összehívott képviselőházban a konzervatívok törpe minoritást alkottak, és végül be kellett olvadjanak a liberálisok által dominált nemzeti egységbe. A kiegyezés tehát nem a konzervatívok javaslata alapján történt meg. A neoabszolutista birodalom nem föderációvá, hanem „dualizmussá”, két állam szövetségévé ala11


2009.04.17.

11:43

Page 12


kult át; a társadalmi-politikai folyamatokat pedig – ha tetszik – a „theoretikus szabadelvűség” dominálta évtizedeken át.3 4. Negyedik példánk az 1870-es évek közepéről származik, és a kormányzati pozícióba került, mérsékelt és nemzeti liberalizmus első jelentősebb politikai-kormányzati válságához, a politikai tagoltság részleges átalakulásához kapcsolódik. Az eddigiekhez képest érdekessége lehet az is, hogy ebben az esetben nem egy Dessewffy – és nem is a régi nagybirtokos családok körébe tartozó személy –, hanem – ha lehet így fogalmazni – egy politikai szakértő, netán egy politológus vállalja magára az ideológiateremtés, a programalkotás terhét. További újdonság, hogy a „magyar konzervativizmus” meghirdetőjeként olyanvalaki jelentkezik, aki három évvel korábban még a szabadságról jelentet meg egy terjedelmes – és színvonalas – értekezést, és két évvel korábban írt tanulmányában lelkesen tesz hitet Deák és a deáki alkotás – a kiegyezés, a liberális alkotmányosság elveinek megfelelő magyar állam kiépítése – mellett.4 Természetesen Asbóth Jánosról és a Magyar conservativ politica című politikai röpiratról van szó. Úgy véljük, ezen konzervativizmus tartalmi jegyeinek meghatározásához is a kontextus megértésén keresztül juthatunk el. A konzervatív zászlóbontást, a programadást ugyanazok a változások motiválták, amelyek az újradefiniálás kényszerével szembesítették a magyar politika minden szereplőjét. A hetvenes évek elejének európai eseményei – köztük a német egység bismarcki útjának sikere, az 1873. évi gazdasági válság –, illetve a magyar gazdaságot súlyosan érintő kihívások, az államcsőd réme, a Deák-párt és a Deák-párti kormányok növekvő tehetetlensége politikai válsághoz vezettek. A válsághangulat olyanokra is hatást gyakorolt, mint az elkötelezetten liberális Eötvös vagy maga Deák Ferenc; legalábbis egy időre a liberalizmus problémamegoldó-képessége vált kérdésessé a liberálisok körében is. Asbóth János 1875-ben konzervatívként definiálta magát és szándéka szerint egy konzervatív párt programját alkotta meg. Konzervatív párt azonban nem alakult. A röpirat címzettjei ugyanis felemás módon reagáltak. Tisza Kálmán Balközép-pártja a Deák-párt liberálisaival fuzionált, létrehozva a Szabadelvű Pártot. A volt Deák-párt „konzervatívjai” pedig – élükön Sennyey Pállal – a Szabadelvű Pártba ugyan nem léptek be, az önálló pártalakításra is rászánták magukat, ám – a politikai ellenfeleik, a liberálisok kaján biztatása ellenére – sem vállalták el a Konzervatív Párt nevet. Megelégedtek a „Jobboldali ellenzék” meghatározással; talán azért, mert – miként egyik ellenfelük fogalmazta volt – a kormány ellen intézett kritikájuk tartalma túlságosan is sovány volt egy „elvpárt” létesítéséhez. Mi – némely történésszel szemben – nem akarjuk eldönteni, hogy Asbóth – és Sennyey – konzervatív volt-e valójában vagy sem. A bevezetőben is jeleztük, hogy kitérünk az „igazi” konzervativizmus mibenlétére irányuló kérdések elől. Azt szeretnénk 3 Részletesebb bemutatása SCHLETT István: A politikai gondolkodás története Magyarországon, II., (megjelenés alatt). 4 ASBÓTH János: A szabadság, Ráth Mór kiadása, Pest, 1872; UŐ.: Három nemzedék, 1873 (legújabb kiadása:

Kortárs, Budapest, 2008).

12


S

C H L E T T

I

2009.04.17.

S T V Á N

:

M

I

A

11:43

Page 13


M I N T

P O L I T I K A I

P O Z Í C I Ó

… ?

bemutatni, hogy Asbóth maga mit értett konzervativizmuson, illetve – mert az önmeghatározásnak alighanem egyik legfontosabb elemét ez adja – mit értett liberalizmuson, amivel szemben saját pozícióját meghatározta. Úgy véljük, liberalizmus-kritikája elemzésével juthatunk el a „magyar konzervativizmus” tartalmának, jellegzetességeinek bemutatásához. Feltűnő, hogy a liberalizmus mindig jelzős szerkezetekben jelenik meg kritikájában. Nos, mi akkor a liberalizmus ellenfogalmaként megalkotott konzervativizmus? Mindenekelőtt gyakorlatias. De hát liberálisként is gyakorlatias volt! Három évvel korábban is leszögezte: a „gyakorló politikus” liberálisként sem lehet radikális politikai gyakorlatában. Feltéve a kérdést: „Mindazzal szemben, amit a szabadságról mondtam […] vajon minő állást kell foglaljon a gyakorló politikus” – ekként válaszol: „Ugyanazt az állást, melyet a gyakorlat emberének átalán [értsd: általában] és mindenkor el kell foglalni szemben az elmélettel. […] A jó elmélet mindig radikális; a jó gyakorlat mindig konzervatív.” A helyes politikának ekkor azt véli, amelynek elmélete liberális, és gyakorlata konzervatív – értve ez utóbbin az olyan gyakorlatot, amely a múlton alapul, organikusan következik belőle. A nem „konzervatív” – tehát hibás – gyakorlatot ekkor „radikálisnak” nevezi, olyannak, amely „nem a cselekvésnek, hanem az elmélkedésnek módszerével” cselekszik. Egyszóval: ekkor egy gyakorlatias liberalizmus mellett tör lándzsát; ugyanúgy, miként Deák is. Nem csoda, hogy ekkor Deák a példaképe, miként ezt az 1873-ban megjelentett Három nemzedék című tanulmányában leírja. 1875-ben a „gyakorlatias” politikát már „magyar konzervativizmusnak” nevezi, szembeállítva a liberalizmussal, amelynek jellegzetességeit ekkor így sorolja: doktriner, absztrakt, „gyámoltalan ideológok, lelketlen izgatók és hiu szájhősök által importált idegen eszméken” alapuló politika, amelynek eredménye az anarchia és az önkény, az egyéni szabadság és a valódi jogegyenlőség hiánya, hevenyészett elvtörvények, amelyek az életbe zűrzavart, destrukciót és keserű bajt okoznak stb. Ugyanakkor – hivatkozva 1872-es írására – a liberalizmust és a konzervativizmust mint két módszert különíti el egymástól, elismerve, hogy „mind a két iránynak […] megvan időkhöz és viszonyokhoz mérten a maga természetes jogosultsága, hogy az ország viszonyai kívánhatnak bizonyos korban szabadelvű, máskor pedig konzervatív politikát”. Konzervativizmusának tartalmáról árulkodik az is, hogy mintáért Angliához, az angol torykhoz fordul; személy szerint Disraelire hivatkozik. Asbóth liberalizmus-kritikája éles, azonban nem vezet el – hogy az ő szavát használjuk – egy „gyakorlatias” politikai alternatíva megfogalmazásához. A Sennyey-féle „Jobboldali ellenzék” nem véletlenül, és nem csupán a szóhoz tapadó negatív jelentéstartalmak miatt nem veszi fel a „konzervatív” nevet. Konkrét követeléseik ugyanis nem húznak politikailag értelmezhető, határozott törésvonalat a „liberálisokkal” szemben, akik a parlamenti viták során nem is mulasztják el ismételten feltenni a kérdést: valójában miben is különbözik a „konzervatívok” álláspontja a Szabadelvű Párt álláspontjától és politikai gyakorlatától? A liberális kormányzópárt tevékenységének „gyakorlatias” kritikája a politikai gyakorlatban nem bizonyult elégséges alapnak a politikai tagoltság átalakításához, és egy, a 13


2009.04.17.

11:43

Page 14


Szabadelvű Párttal szemben politikai alternatívát képviselő konzervatív politikai álláspont megfogalmazásához. A „jobboldali ellenzék” nemcsak nevében nem vált „konzervatívvá” – azaz antiliberálissá –, hanem politikai gyakorlatában sem. Változó összetételű és változó tartalmú programmal rendelkező parlamenti pártként létezett, megkapva gonosz nyelvű ellenfeleitől a „habarék párt” nevet. Nem indokolatlanul. Hisz maga a pártvezér, Apponyi Albert írja emlékiratában, hogy konzervatív irányultságú próbálkozásaira nemcsak a magyar társadalom, hanem saját pártjának többsége is elutasítóan reagált, s így jutott el az „ellenzéki ösztön” hatására is oda, hogy a párt a közjogi törésvonal mentén határozza meg pozícióját.5 5. Ötödik példánk a századforduló éveiből származik, és egy olyan mozgalomhoz kapcsolódik, amely pártpolitikai értelemben nem szervezi meg önmagát. Az ún. „agráriusokról” beszélünk. A konzervativizmusok között való tárgyalását mégis lehetségesnek tartjuk; ha másért nem, azért, mert politikai ellenfeleik konzervatívként (értsd: feudális, klerikális) bélyegezték meg őket, illetve a történeti irodalom a konzervativizmus egy új megjelenési formájaként – tehát ismét „újkonzervatívként” –, a „szociál-konzervatívok” közé sorolva tárgyalja ezt az irányzatot. Az agráriusok maguk saját pozíciójukat egyfelől az ágazati érdekek konfliktusai mentén határozzák meg, szemben a „merkantilizmussal” – azaz az ipari-pénzügyi érdekcsoportokkal. Másfelől a sajátosan értelmezett ideológiai törésvonalak mentén: „harmadik útként” a „manchesterizmussá züllött” liberalizmus és a forradalmi szociáldemokráciaként értelmezett szocializmus között. Az agrárizmus a „társadalmi harmónia” jelszavát állítja a társadalom felbomlásához vezető „rideg osztálypolitika” – értsd: az ipari tőke érdekeit szolgáló kapitalizmus – és egy másik „osztályuralom”, a szabadságot megsemmisítő, a haladást megfojtó, despotikus szocializmus ellenében. A kulturális törésvonalakat tekintve is a harmadik utat keresik a maradiság, a kulturálatlanság és a „gyökértelen”, a nagyvárosokhoz kötött modernizmus, a „dekadencia” között. Ha létezik egyáltalán politikai programjuk, az hangsúlyosan nem pártprogram. Vezető személyiségeik bő két évtizeden keresztül utasítják vissza a pártalapításra vonatkozó felhívásokat. Mondhatnánk: részben azért, mert többségük talál magának pártot a létező pártok között, s nem tartja szükségesnek egy új párt – agrárpárt, konzervatív párt stb. – létrehozását. Részben talán taktikai megfontolásokból – hatékonyabbnak találván a meglévő pártokra kifejtett nyomásgyakorlást a pártpolitikai tevékenységnél. De úgy tűnik, a legfontosabb ok társadalom- és politikafelfogásukból következik. Abból ugyanis, hogy a „társadalmi harmóniát” a társadalom, mindenekelőtt az agrárnépesség megszervezésével kívánják megteremteni. A „szervezett társadalom” programja viszont az elitpolitizálás határait átlépő szervezetek létrehozását jelenti. „Demokratikus”, amennyiben kiterjed a „politikai névtelenek” tömegeire, gazdasági célokat is magában foglal – példa lehet rá a szövetkezeti mozgalom –, kulturális feladatokat is magára vállal – népnevelés, iskolán kívüli oktatás, tudományos társaság, folyóirat-alapítás – és így tovább. 5

Részletesebben lásd SCHLETT: A politikai gondolkodás története Magyarországon, II.

14


S

C H L E T T

I

2009.04.17.

S T V Á N

:

M

I

A

11:43

Page 15


M I N T

P O L I T I K A I

P O Z Í C I Ó

… ?

E politikafelfogás nem illeszthető be a korszak elitista, honorácior-típusú pártpolititikájába. De különbözik a korszak új jelenségétől, a politika „totalizációját” magával hozó mozgalmi politizálástól is. Károlyi Sándor és köre a szociáldemokrácia által megtestesített tömegpolitika módszerét és eszközét, a mozgósítást, a tömegpártot is elveti. Saját szavaikkal szólva „pozitív alkotásokra” törekednek a „meddő politizálással” szemben: hitel- és fogyasztási szövetkezeteket létesítenek, szociálpolitikai intézkedéseket szorgalmaznak, szakmai tanfolyamokat indítanak – azaz: „organizálják a föld népét, az iparosok ezreit”.6 Amennyiben valóban konzervativizmusról van szó, bizonyosan nem illeszthető be a „konzervativizmusok” addigi sorába. És – talán – a későbbiek közé sem. Legfeljebb arról beszélhetünk, hogy e „konzervativizmus” néhány eleme be fog épülni a pártpolitikai értelemben konzervatívnak nevezhető olyan mozgalmak gondolatvilágába, mint a 20. század egyes agrárpártjai vagy a keresztényszocialista, kereszténydemokrata mozgalmak. A korabeli politikai áramlatok részéről azonban ezt a „konzervativizmust” éles kritikák övezik. Nemcsak a szocialisták, a polgári radikálisok, nem is csupán a „merkantilisták”, hanem a „mérsékelt liberálisok” is „reakciósként”, a „feudalizmus”, esetenként a „klerikalizmus” képviselőiként utasítják el őket. Többek között Tisza István is. Több írásában bírálja a „reakciós dugárut” rejtő „demagógiájukat”, és éppúgy a liberalizmus – és a magyar nemzet – ellenségeként határozza meg az „agrárizmust”, mint a szocializmust, a radikalizmust.7 6. Hatodik példánk egy olyan konzervativizmus, amelynek képviselői magukat bizonyosan nem tartották konzervatívnak, sőt éppenséggel a konzervativizmus ellenfeleként léptek fel. És legádázabb ellenfelei sem konzervatívnak, hanem „nem progresszívnek”, „reakciósnak” „feudálisnak”, „junkernek” vagy – miként Ady tette volt e csoport meghatározó személyiségével – „vad geszti bolondnak” nevezték. Az utókor azonban mégis a konzervatívok közé sorolja; az önmeghatározás és az utólagos megítélés ellentmondását a „liberál” jelző hozzáillesztésével oldva fel. A „besorolást” ismét nem vitatjuk. Nézzük meg inkább, miféle „konzervativizmust” testesített meg Tisza István, ha tényleg konzervatív volt. Szövegeit olvasva azonban elháríthatatlan a kérdés: a liberalizmuson vagy a konzervativizmuson belül keressük-e Tisza István helyét? A radikalizmus, a szocializmus, a „progresszió” elleni harca, a választójog kiterjesztésének ellenzése, a parlamentarizmus fenntartásáért folytatott küzdelme, az „osztálypolitizálás” – beleértve az agrárizmust –, a „felekezeti politizálás” – beleértve a politikai katolicizmust – elutasítása és effélék a konzervativizmusra utaló jegyek volnának? Aki nem akar „sötétbe ugrani”, a demokratikus jogok kiterjesztésében a fokozatossághoz ragaszkodik, aki meg akarja őrizni a parlament kitüntetett helyét a politikai rendszerben, aki fenn akarja tartani a stabilitás, a 6

Részletesebb bemutatása SCHLETT István: A „munkáskérdés” és a szocializmus a magyar politikai gondolkodásban. 18481906, Kossuth, Budapest, 1987, 216–247. 7 Bővebben lásd SCHLETT: A politikai gondolkodás története Magyarországon, II.

15


2009.04.17.

11:43

Page 16


biztonság feltételének tekintett dualista rendszert stb., az konzervatív lett volna a dualizmus korszakában? De fordítsuk meg kérdéseink irányát. Ha Tisza István – és csoportja – konzervatív volt, akkor kik voltak a liberálisok 1867 után, és persze a 20. század első évtizedében? Legfőbb kritikusaik, a szocialisták, a polgári radikálisok – önmeghatározásuk, illetve ellenfeleik ábrázolása szerint – bizonyosan nem. Esetükben inkább az lehet a vizsgálandó kérdés, hogyan, mikor és mi által váltak a „progresszió” önmagukat szocialistaként definiáló élharcosai „liberálissá” az utókor számára. Mindannyian tudjuk, hogy nem olyan régen, és hogy a „liberális” szó jelentésének alapvető megváltozása révén változhatott meg besorolásuk. És persze azt is, hogy Tisza István is csak nemrégen lett „konzervatívvá” azok számára is, akik e jelzőt stigmatizációként használják, és azok számára is, akik az őskeresés során jutottak vissza az „értékkonzervatívként” tisztelt Tisza Istvánhoz. Megítélésem szerint Tisza István politikai pozíciójának leírásához akkor juthatunk közelebb, ha nem azt keressük, hogy milyen volt az általa képviselt konzervativizmus, hanem ha azt kérdezzük: milyen sajátosságokat mutat fel liberalizmusa a liberalizmus más variánsaihoz képest. Mert nemcsak különböző konzervativizmusok, hanem különböző liberalizmusok is voltak és vannak. Az „elitizmus” – vélem például Müller nyomán – a liberalizmushoz is kapcsolódhat, megkülönböztetve egymástól az „elitista” és a „demokratikus” liberalizmust. Miként nemcsak „szabadversenyes” liberalizmus létezett, hanem „beavatkozó” is – lásd például a „jóléti társadalmakat”.8 Az „elitista” liberalizmus kétségtelenül különbözik a „demokratikus” liberalizmustól, ám – legalábbis ha a politikai tagoltság leírására szolgáló szavainknak valamiféle tartós jelentést tulajdonítunk – nem abban, hogy az előbbi „konzervatív” volna. Attól tartok, hogy a „liberális” és a „konzervatív” kombinációi nem hozhatnak létre a politikai tagoltság leírására alkalmas kategóriát vagy kategóriákat – feltéve persze, hogy valóban a leírásra, nem pedig érzelmi-politikai elkötelezettségünk, rokon- vagy ellenszenvünk kifejezésére használjuk e szavakat. 7. Utolsó példánk 1934-ből származik. Az elemzés Szekfű Gyula Három nemzedékének új kiadásához csatolt terjedelmes Ötödik könyvén alapul. Ez a konzervativizmus a szerző meghatározása alapján a „reformkonzervativizmus”. Az „ötödik könyvben” – amely zárófejezetének címe: Magyarabb magyarság felé – egyfelől a Trianon után kialakult „neobarokk” társadalom és politika bírálatát végzi el, másfelől pedig programot ad: a „reformkonzervativizmus” – másik szóhasználata szerint a „kereszténydemokrácia” – programját. Nézzük előbb a kritikát. Szekfű szerint a „neobarokk társadalom” politikai gyakorlata nem oldotta meg a magyar társadalom alapvető problémáit. Éppen ellenkezőleg: „A nagy szervezkedés, párt és társaságalapítás eredménye sem volt valamiféle szélesebb nemzeti egység kialakulása, hanem épp ellenkezőleg, a szétszakadozottság, a bomlás 8 Lásd Johann Baptist MÜLLER: Liberalismus und Demokratie. Studien zum Verhaltnis von Politik und Wirtschaft im Liberalismus, Klett-Cotta, Stuttgart, 1978.

16


S

C H L E T T

I

2009.04.17.

S T V Á N

:

M

I

A

11:43

Page 17


M I N T

P O L I T I K A I

P O Z Í C I Ó

… ?

szinte intézményes állandósága.” Az ok: a politikusok a „harmadik nemzedék” tagjai maradtak, akik nem tudták levetkezni „a nemzetről és államról táplált formalisztikus nézeteiket”, csupán „antiliberális frazeológiát erőltettek magukra”. „[…] a harmadik nemzedék üres liberális retorikája nemhogy megszűnt volna, egyszerűen irányt változtatva, diametriálisan antiliberálissá válva tovább uralkodott a lelkeken.” A szegény emberekkel szembeni ressentiment, a dzsentri életforma, a tekintélytisztelet, az úri gondolkodásmódnak nemzeti mintaképként való feltüntetésén stb. alapuló neobarokk szemlélet, valamint azon szelekciós mechanizmus, amelynek következtében a külsődleges alkalmazkodás vált az előmenetel feltételévé, „a múltjukhoz nem ragaszkodó elemekből alakult vezető réteget” teremtett, amely „a folytonos változás, új és új alakulás bizonytalanságában tántorog és aligha alkalmas azon reformmunka elvégzésére, mely az ősi értékekből indul ki, és konzervatív, szerves átalakulásra törekszik”. Végkövetkeztetése lesújtó: „Az egész neobarokk gondolkodás mindenre inkább képes, semhogy megindult folyamatokat erélyes marokkal megállásra kényszerítené, vagy pedig a nemzeti evolúciót veszélyeztető bajoknál mély vágással, operációval hozzon létre nyugalmi állapotot. A Széchenyi féle reform-konzervativizmusból a reform szót kiejtette szótárából, s mivel az, amit a neobarokk mindenképpen konzerválni akart, a harmadik nemzedék beteg öröksége volt, innen az a krízises helyzet, […] melyben van állami és társadalmi életünk. Gyökeres változtatások megtételére alkalmas időket szalasztattunk el.” Szekfűnek nemcsak a kritikája, hanem javaslata is „radikális” a szó ’gyökeres’, ’mélyreható’ értelmében, noha eszközválasztásban nem. Valóban gyökeres reformokat ajánl, mintegy versenyt futva az idővel, bepótolandó az elszalasztott lehetőséget. Kiindulópontja: a nemzeti gondolkodás egységének megteremtése, egy olyan korszakban – ne felejtsük el, 1934-ben vagyunk – jelenik meg feladatként, amikor „az új nacionalizmus mindenütt nyájként egybetereli a nemzettagokat s belőlük erőszakkal is egységes nemzettestet ver össze”. Ő azonban a nemzeti egységet nem ezen a módon, sőt éppenséggel ezen „új nacionalizmus” ellenében kívánja megteremteni. Ennek útja: azon antinómiák „eloszlatása”, amelyek az ember és ember közti érzelmi, anyagi, akaratbeli különbségeket fenntartják. A nemzeti egység politikája „nem kevesebbet foglal magában, mint szellemi, gazdasági és társadalmi életünk sok tekintetben gyökeres reformját”. Lássunk mutatóban néhány példát az antinómiák „eloszlatását” célzó reformokra. A nagybirtokos és a mezőgazdasági munkás közti antinómiát az agrárproletariátus helyzetének alapvető megváltozása oszlathatja el, ha másként nem történhet meg, akár egy radikális birtokreform eszközével. A kérdés – írja – nem az, hogy gazdasági értelemben a nagybirtok vagy a kisbirtok hatékonyabb-e. A magántulajdon szentsége sem lehet akadály; a Quadragesimo Annóra hivatkozva mondja: mivel a tulajdonnak szociális kötelezettségei vannak, a közjó érdekében szabad a tulajdont korlátozni, jogszerű tehát az aktív birtokpolitika. „A vallásban gyökerező etika arra is módot ad az államnak – összegzi véleményét –, hogy olyan nagyfontosságú javakat, melyek magánkézen a közjót veszélyeztető, nagy gazdasági hatalmat képviselnek, köztulajdonba vehessen át.” A zsidóság–magyarság antinómiáját is hasonló értékrend alapján oszlatná el. Először is a problémát átértelmezi. Kivonva a fajelmélet értelmezési keretéből, a „zsidókérdést” 17


2009.04.17.

11:43

Page 18


egyfelől a „budapesti”, „nagyvárosi” és a helyesen felfogott nemzeti kultúra, másfelől a társadalom „kapitalista” és „nemkapitalista” szektorai között kialakult ellentét kérdéseként tárgyalja. Az előbbi ellentét feloldását – tudva-tudatlan megismételve Kemény Zsigmond érvelését – egy megújult, az európai, a népi és a nemzeti kultúra szintézisét adó kultúra megteremtésében látja (példái: Babits, Móricz, Bartók, Kodály stb.), az utóbbi esetében az állami beavatkozást ajánlja, a nagybirtok – mezőgazdasági munkás ellentét megoldására irányuló javaslatához hasonlóan. „Akárcsak a latifundiumok, a kapitalista termelés eszközei is azon nagyfontosságú javak közé tartoznak, melyek bizonyos esetekben magánkézen túlságosan nagy, a közjót esetleg veszélyeztető hatalmat képviselnek.” De – figyelmeztet azonnal – a beavatkozásnak vannak korlátai. „[…] dőreség volna bármely állam részéről, hogy saját kapitalizmusát megsemmisítse”. Nagy óvatosságot ajánl a „szellemi irányok raja” által képviselt megoldásokkal szemben, már csak azért is, mert nem lehet előre megmondani, mivé alakul a kapitalizmus. Éppen ezért nem szabad állami eszközökkel irányítani a kapitalizmus átalakulásának folyamatát. A gazdaság államosítása helyett a nagyvonalú szociális politikát ajánlja. A szűkebb – etnikai, vallási – értelemben vett „zsidókérdést” csak egyetlen vonatkozásában tekinti politikai feladatnak: a bevándorlás korlátozásában. A többit a társadalmi folyamatokra bízná: egyfelől a cionizmusra, másfelől az asszimilációra. Ő nemcsak lehetségesnek, hanem kívánatosnak is tartja az utóbbit, a nemzeti egységet a magyar műveltségre és kultúrára, a politikai jogok kiterjesztésére, a szolidaritásra, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére alapozott „nagy-magyar koncepció” szerves részeként. Egyszóval: a „magyarabb magyarság” programja társadalmi, kulturális és politikai program egyszersmind. Magában foglalja a parasztsággal és munkássággal való szolidaritást, e rétegek „nemzetbe emelését”, a demokratikus gondolkodás uralkodóvá válását, a parasztromantika, a „Volksgemeinschaft”, a neonacionalizmus, a fajelmélet, a „kis-magyar” út elutasítását. A „nagy-magyar” programot tehát, ami az antinómiák megszüntetését a humánum, a demokrácia, a nemzeti hagyomány és a keresztény etika alapján végzi el. Javaslatai: a választójog kiterjesztése, egy új középosztály kialakulásának elősegítése és anyagi megerősítése, a nemzeti szellem kialakítása a nép és a történet, a hagyomány alapján, valamint a magyar hagyomány és a külföldi gyökerű kultúrintézmények közötti ellentét eltüntetése. Egyszóval: „Múlt és a jelen, nép és történet, hagyomány és változás, magaskultúra és népkultúra […] szintézisének megteremtése.” Saját összefoglalását idézve: „A nagymagyar út mélybe hatoló reformoknak, de egyúttal konzervativizmusnak az útja: mélyen beleágyazva a nemzeti hagyományokba és állandó, öntudatos kapcsolatban a múlt értékeivel. Ezek között elsősorban nemzeti klasszicizmusunk gondolatvilágából kell az új utat megépítenünk.” A követendő minta pedig a liberalizmus első nemzedékének tevékenysége: „A reformkonzervativizmusnak, vagy akár a konzervatív reformoknak sehol sem találjuk oly nemes kifejeződését és megvalósításait, mint amelyek nálunk a múlt század harmincas éveitől 67-ig érlelődtek és megszülettek.”9 9

Az idézetek az ötödik kiadásból valók (Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1938).

18


S

C H L E T T

I

2009.04.17.

S T V Á N

:

M

I

A

11:43

Page 19


M I N T

P O L I T I K A I

P O Z Í C I Ó

… ?

Legalábbis érdekes, hogy a „reformkonzervativizmus” a liberalizmus egyik változatában találja meg a követendő mintát. Igazolva mintegy Lothar Gall immáron négy évtizede megfogalmazott tételét, miszerint a kormányzó liberalizmus válságát követően a liberalizmus reneszánsza (ő a jóléti társadalmak liberális demokráciáira gondol) részben a szociáldemokrácia, részben a konzervativizmus liberális „penetrációja” révén történt meg, kezdődve a 20. század közbülső harmadában.10

* Hét konzervativizmust – pontosabban hatot, mert Tisza István elitista liberalizmusát kivettük a sorból – kíséreltünk meg jelzésszerűen bemutatni. Hat konzervativizmust azon konzervativizmusok sorából, amelyek jelentősebb szerepet játszottak a magyar politikában és a politikai gondolkodásban, és valamilyen nézőpontból tekintve konzervatív politikai irányzatként jelölhetünk meg. Láthattuk, az önmeghatározásuk igen nagymértékben, az ellenfeleik által róluk megrajzolt kép jelentős mértékben különbözött. A történelmi emlékezetben, a történettudományban használt megnevezések pedig változékonyak és bizonytalanok. Abban persze nincs semmi meglepő, hogy a három nézőpont eltérő jelentéseket eredményez. Aligha volna lehetséges, hogy egy politikai pozíció megjelölése során az önkép, az ellenségkép, illetve a közvetlen politikai konfliktusokban nem érintett, ebben az értelemben a kívülállónak tekinthető történész által a politikai tagoltság leírására alkotott definícó teljesen egybeessék. A kérdés inkább az, hogy található-e egyáltalán közös elem a különböző aspektusokból származó meghatározásokban. Továbbá: ha igen, el lehet-e jutni a közös sajátosságok összegzésével a konzervativizmus „lényegéhez”, meg lehet-e mondani, hogy mi is valójában a konzervativizmus mint politikai pozíció? Talán igen, de attól tartok, az eredmény végtelenül lapos, semmitmondó lesz. Éppen úgy egyébként, mint a többi ún. nagy ideológia, a liberalizmus illetve a szocializmus esetében. De nemcsak ezért nem teszek kísérletet efféle következtetések levonására, hanem azért sem, mert a politikai gondolkodás-történet mint nézőpont és mint módszer erre nem ad lehetőséget. Összegzésként tehát nem mondhatok többet: konzervatív pártok, konzervatív politikai irányzatok léteztek Magyarország történetében, és e konzervativizmusok nem csupán más politikai irányzatoktól, de egymástól is igen jelentős mértékben különböztek. Olyannyira, hogy kontinuitás alig-alig mutatható ki közöttük, és meglehetősen ritka jelenség volt akár csak az is, hogy az egyik konzervativizmus egy korábban volt konzervativizmust ősének tartsa, de legalább annak nevezze. Ebből viszont nem az következik, hogy valójában nem is létezett, nem is létezhet Magyarországon konzervativizmus mint politikai pozíció. Láttuk, lehetséges volt mint önmeghatározás, lehetséges volt mint stigmatizáció. Voltak önképük szerint is konzervatív pártok, és voltak olyan politikai irányzatok, amelyeket ellenfeleik konzervatívnak neveztek. A „konzervatív” jelentést hordozott mindkét esetben; csak éppen mást a használat 10

Liberalismus, szerk. és bev. Lothar Gall, Kiepenhauer &Witsch, Köln, 1976, Einleitung.

19


2009.04.17.

11:43

Page 20


módja szerint, és mást a változó időben. Mondhatnánk, a „konzervativizmust” mindkét dimenzióban több ízben is újrafogalmazták. Beleértve a tradíciót is: hol ilyen, hol olyan politikai pozíció jelent meg „konzervatív” hagyományként. És ebben – vélem – nincs semmi meglepő. A politikai cselekvéshez kötődő gondolkodás – én ezt a gondolkodásmódot nevezem politikai gondolkodásnak – értelemszerűen ugyanis a mindenkori jelenhez kötődik és a jövőre, nem pedig a múltra irányul.11 Azt viszont természetesen nem akarom kizárni, hogy lehetséges olyan nézőpont és olyan módszer is, amely a „mi a konzervativizmus?” kérdését a konkrét jelenségektől elszakítottan vizsgálja. Miért ne volna lehetséges e fogalomnak a politikai filozófia, a politikai tanok története, esetleg a politikai pszichológia kérdésfeltevései alapján történő vizsgálata? Miért ne volna lehetséges a „konzervatív” elkülönítése a „nem-konzervatívtól” mint a „jó társadalomra” vonatkozó állítás, mint a hagyományokhoz való viszony, mint emberkép, mint a politikai valósághoz való sajátos viszony, attitűd, esetleg valamiféle sajátos mentalitás? Vagy mint a racionalizmussal szembeállított spontaneitás, a „konstruktív renddel” szembeállított „spontán rend” választása, és így tovább. Bizonyára lehetséges, már csak azért is, mert példák sokaságát találhatjuk rá. A politikai tanok története értelmében felfogott eszmetörténet is használhatja rendező elvként a konzervatív–liberális–szocialista meghatározásokat, hiszen miért ne volna összeállítható az egyes irányzatokra jellemző „szerzők és művek családfája”.12 Csak éppen attól tartok, hogy az így megalkotott definícióink alkalmatlannak bizonyulnak egy-egy valóban létezett – létező – politikai pozíció leírására (és persze megalkotására). Továbbá alkalmatlanok lesznek a politikai irányzatok osztályozására a szó mindkét értelmében. Arra is, hogy ezek alapján elvégezzük az egy-egy korszakban, egyegy országban létező politikai pozíciók elkülönítését és leírását, és persze arra is, hogy leosztályozzuk, minősítsük, elhelyezzük őket valamiféle értékskálán.

11

A problémához lásd SCHLETT István: A magyar történelem a huszadik századi politikai gondolkodásban, Századvég 2001. tavasz, 39–65. 12 Vö. François FURET: Gondoljuk újra a francia forradalmat, Tanulmány Kiadó, Pécs, 1994, 167.

20


2009.04.17.

11:43

Page 21

Kommentár • 2009|2 – Műhely

Lánczi András BÖLCSESSÉG ÉS TUDÁS KÖZÖTT: A KREATIVITÁS POLITIKÁJA A POSZTKOMMUNISTA VILÁGBAN Tilo Schabert „Boston Politics” című műve napjainkban* Különbözőek-e a hatalomépítés módszerei a különböző kormányformák esetén? Vagy Tilo Schabertnek van igaza, aki Boston Politics című művében1 amellett érvel, hogy a politikának vannak „fejedelmi alakjai”, akik „minden korban és mindenhol” megjelentek, és „kiemelkednek a többi politikus közül”? Schabert szerint a „fejedelmek” nagyobb alkotókészséggel, kreativitással rendelkeznek, mint a többi politikus, és valójában maga a kreativitás az, ami kormányoz, nem a kormányzat. Előadásomban Schabert központi téziseit vizsgálom a posztkommunista világ kontextusában, felhasználva a klasszikus distinkciót a politikai bölcsesség és gyakorlati politikai tudás között. A szerző elemzi Plutarkhosz nézeteit az államférfiakról, Machiavelli fejedelmének jellemzőit, valamint a kormányzásnak a posztkommunista világban jellemző sajátos körülményeit, különös tekintettel az orosz demokráciára, melyet az a paradoxon jellemez, hogy a kormányzat fő célja annak biztosítása, hogy ne kelljen kormányoznia.

A probléma meghatározása A kormányzás természetét leginkább a politikai realisták és utópisták közötti évszázados vitán keresztül érthetjük meg. Ennek a vitának számos vetülete van: a politikai tudás ismeretelméleti dilemmái, a filozófusok és a történészek disputái, a liberálisok és konzervatívok politikai csatározásai. Ami a politikai tudás mibenlétét illeti, a téma első rendszeres tárgyalását Platónnál és Arisztotelésznél találjuk. Mi a különbség a politikai filozófia (vagy bölcsesség) és a gyakorlati tudás között? Az, hogy az előbbi tárgya az általános (univerzális), utóbbié pedig a partikuláris (egyedi)? Ha igen, miként tudjuk összekötni a kettőt? Mert ha nem sikerül összekötnünk e kettőt, kénytelenek leszünk beismerni, hogy a politikai filozófia mint politikai bölcsesség teljesen haszontalan; s így a történészek, akik vizsgálódásukat a partikulárisra szűkítik, győztesként kerülnek ki a filozófusokkal folytatott örök vitából.2 A liberálisok és konzervatívok közötti politikai összecsapások mögött * Az American Political Science Associaton 2008. évi közgyűlésén (2008. augusztus 28–31.) elhangzott előadás szerkesztett változata. 1 Tilo SCHABERT: Boston Politics. The Creativity of Power, Walter de Gruyter, Berlin – New York, 1989. 2 Ennek a felfogásnak jó illusztrációját adja Robert Kagan alábbi megjegyzése: „Édesapámtól tanultam meg, hogy Strauss követőivel az az alapvető probléma, hogy ahistorikusak. Az emberiség nagy gondolko-

21


2009.04.17.

11:43

Page 22


pedig nagy vonalakban az alábbi dilemma húzódik meg: lehetséges-e a kormányzást és a kormányzatot intézményekhez és normákhoz hasonló racionális eszközökkel korlátozni, behatárolni, vagy pedig – ahogy azt a konzervatív realisták gyakran állítják – a hatalomgyakorlás szabályai az ember ellentmondásos természetéből vezethetők le, s ezért valójában nem lehet őket megváltoztatni? Ez a realista felfogás hosszú múltra tekinthet vissza: az antikvitás nagy történetíróitól – különösen Thuküdidésztől és Liviustól – kezdve, az elgondolásnak markáns fogalmi rendszert adó Machiavellin és a részben Machiavelli eszméit továbbfejlesztő Thomas Hobbeson át egészen Carl Schmittig és másokig. Egy másik hagyomány a politikai utópistáké: Platóné, Locke-é, Rousseau-é és John Rawlsé, akik szerint a politikai hatalom megszelídíthető, kordában tartható, vagyis igazolható intézmények és normák segítségével meg lehet változtatni a politika karakterét. A kommunizmus formális bukása óta mindannyian posztkommunista világban élünk,3 s erről a pontról körültekintve talán jobban megérthetjük a kormányzás lényegét. A kommunista kísérlet kudarca azonban szemmel láthatóan nem hiteltelenítette a modern gnoszticizmus különböző képviselőit. Épp ellenkezőleg: a posztkommunista világ intellektuális főárama a gnoszticizmus különböző formáiból táplálkozik, melynek egy olyan poszt-posztmodern gondolkodásmód a következménye, amelynek jellemzői a történelmi determinizmus (vagyis a „haladásba” vetett hit és az ebből származó kulturális önmegvetés), a „szubsztancializmus” és „esszencializmus” minden formájával szembeni ellenségesség, és az ebből következő korlátlan relativizmus, valamint a hittel szembeni tudományos arrogancia. A kormányzást mint intézmények és folyamatok együttesét láttatja, figyelmen kívül hagyva azokat a hús-vér embereket, akik ezeket az intézményeket és folyamatokat működtetik. A hatalom valódi struktúráját és működését tehát elhomályosítja egy demokrácia-ideológia, amely az egyes létező demokráciatípusokat egy ideálitipikus demokrácia variánsainak tekinti, s a demokrácia és az autoriter rendszerek közötti különbséget hallgatólagosan abszolútnak tételezi. Ez a kép azonban nagyon is elnagyolt, mert nélkülözi a politikai realizmust, különös tekintettel a kreatív politikusok kérdésére. Tilo Schabert Boston Politics című, meghatározó munkájában és másutt amellett érvel, hogy minden politikai rendszerben felbukkannak ún. „fejedelmek”, vagyis olyan politikusok, akik „egy személyben testesítik meg az államférfiúi tehetség jellemzőit, vagy, antik kifejezéssel élve, az állambölcsességet”.4 A fejedelem-típusú politikusok „minden dóinak bűvöletében élnek, s azt hiszik, hogy ezek a nagy gondolkodók mintegy párbeszédben állnak egymással, átnyúlva a történelem évszázadain. Ennek megfelelően Strauss követői lebecsülték azoknak a történelmi körülményeknek a jelentőségét, amelyek között a nagy gondolkodók tevékenykedtek. Édesapám történész volt, és tulajdonképpen nemcsak Strauss követőivel szemben alakított ki bennem szkepticizmust, de általában a politikai filozófiával mint olyannal szemben is, s ez a szkepticizmus azóta is megmaradt bennem. Bár be kell ismernem, ez a szkepticimzus részben abból is származhat, hogy a politikai filozófiát gyakran nehezen tudom követni. […] Nem vagyok Strauss követője. Legalábbis azt hiszem, hogy nem.” The Weekly Standard 11/20. (2006. június 2.) 3 Sakwa szerint a kommunizmus bukása után bizonyos értelemben mindanniyan posztkommunista világban élünk, lásd Richard SAKWA: Postcommunism, Open UP, London, 1999, 3. 4 Tilo SCHABERT: A Classical Prince. The Style of Francois Mitterand = Philosophy, Literature, and Politics. Essays Honoring Ellis Sandoz, szerk. Barry Cooper – Charles R. Embry, University of Missouri Press, Columbia–London, 2005.

22


2009.04.17.

Lánczi

11:43

András:

Page 23

Bölcsesség

és

tudás

között

korban és minden országban” megtalálhatók, s kétségkívül „kiemelkednek a többi politikus közül”. A fejedelmek – bár nem utánozzák egymást és gyakran nem is tudnak egymásról, mégis – számos közös tulajdonsággal rendelkeznek, melyek közül a legfontosabb az, hogy „olyan általános formát hoznak létre, melyet a saját kormányzási tevékenységük konstituál, valósít meg” („they prouduce, in a general enactment of forms, the form that is enacted by their own conduct of government”). Vagyis a fejedelem létrehozó és alkotó, olyan művész, akinek művét nem lehet lemásolni vagy reprodukálni – a fejedelem maga az a forma, amely a kormányzás végtelen számú variációját hozza létre. Tilo Schabert szerint „a kormányzás kreativitás”, sőt maga „a kreativitás kormányoz, nem a kormányzat”. Schabert ezzel szembemegy a kormányzás manapság bevett megközelítésével, amely az intézményekre fókuszál, és a „jó kormányzás” (good governance) szabályrendszerének követésén alapuló kormányzás gyakorlatát támogatja. Az általános felfogással szemben azt feltételezem, hogy a közelmúltban a kreativitás és ezen keresztül a politikai aktorok szerepe egyre hangsúlyosabbá vált, elsősorban a hatalom legitimációja modern felfogásának köszönhetően. A modern világban a hatalom gyakorlásához nélkülözhetetlen a legitimáció: mai posztkommunista világunk ezért kénytelen szembesülni azzal, hogy a kormányzás feltételei és a kormányzás céljai elszakadnak egymástól – és éppen ez az alapvető különbség a kormányzás klasszikus és modern gyakorlata között. A klasszikus korban a kormányzás feltételei és céljai egybeestek, manapság viszont akár abszurd mértékben is eltávolodhatnak egymástól: egy ország hosszú hónapokig is elműködik kormányzás nélkül (Belgium 2007-ben), másutt pedig a kormányzás a kormányzástól független célokat szolgál – vagyis a kormányzás pusztán ürügy az egyéni és csoportérdekek előmozdítására (mint például Oroszországban). Ez a fajta elszakadás azért lehetséges, mert a modernitásban bekövetkezett a politikai bölcsesség és a gyakorlati tudás elszakadása, amelynek lehetőségéről már a politeia első filozófusai is írtak. A következőkben a kormányzás mibenlétének megértéséhez kívánok hozzájárulni a politikai bölcsesség és (gyakorlati) politikai tudás összehasonlításával, segítségül híva a kreativitás fogalmát a kommunizmus formális bukása utáni időszak kontextusában. Azt szándékozom bemutatni, hogy a posztkommunista világban minden eddiginél döntőbb befolyásra tett szert a gnoszticizmus, ami arra utalhat, hogy a formális vagy illiberális demokráciákban az autoriter folyamatok és kormányzás anélkül virágozhatnak, hogy nyíltan meg kellene kérdőjelezniük a demokrácia eszméjét. A demokrácia olyan ideológiává vált, amely az összes korábbi gnosztikus mozgalmat magába sűríti, mint arra Eric Voegelin felhívta a figyelmet. Arra is rá kívánok mutatni, hogy a logika és a retorika elszakadása annak a jele, hogy a retorika és a logika a politikai bölcsesség és a praktikus bölcsesség közötti természetes különbséget – melyet már Arisztotelész is megfigyelt – antagonizmussá változtatta.5 Ennek eredményeképpen a politikum realista megközelí5 Stephen Toulmin így ír az értelemről alkotott rivális elképzelésekről: „Az elméleti érvelések absztrakt fo-

galmak mentén való elemzése, az univerzális törvényeken alapuló magyarázatokhoz való ragaszkodás – formális, általános, időtlen, kontextusfüggetlen és értéksemleges érvek segítségével – manapság a logika tárgykörébe van utalva. A partikuláris tárgyakról vagy eseményekről szóló faktuális narratívákkal – szubsztantív, időbeli, lokális, szituációfüggő és erkölcsileg érzékeny gondolkodás formájában – legfeljebb a retorika

23


2009.04.17.

11:43

Page 24


tését a perifériára szorították a normatív vagy utópisztikus megközelítések, melyek a politikait összetévesztik az emberi létezés általános értelemben vett társadalmi jellemzőivel. A realista megközelítés a szerzésvágyra mint az ember politikai cselekvésének fő mozgatórúgójára összpontosít; a normatív és az utópista felfogás pedig a lehetségesre és az intézményekre, amelyek minden személyest maguk alá gyűrhetnek. A kérdés azonban továbbra is az, hogy ki kormányoz, nem pedig az, hogy mi kormányoz.

A cselekvés és a létrehozás között Ha meg akarjuk érteni, hogy a politikai tudás és a politikai bölcsesség miért váltak a kormányzásról való gondolkodás ellentétes fogalmaivá, akkor különbséget kell tennünk a cselekvés és a létrehozás között. Az antikvitás felfogásában az államférfi egyesítette a politikai bölcsességet és gyakorlati politikai tudást. A Párhuzamos életrajzokban Plutarkhosz nem egy város vagy birodalom helyes kormányzásának módját akarta bemutatni.6 Ő abból indult ki, hogy a városokat és birodalmakat nagy emberek irányítják, és hogy a nagyság forrása az erkölcsi és intellektuális erények elsajátítása és gyakorlása. Azt is tudta, hogy az embert sokkal inkább a tettei, mintsem a szavai teszik naggyá. Meggyőződése volt továbbá, hogy a cselekedeteket és következményeiket a politikai cselekedetek politikai hatásossága alapján lehet megítélni. Emberek kormányoznak, nem pedig istenek vagy intézmények. Plutarkhosz párhuzamba állította Periklészt, aki „olyan nép vezére volt, amely jólétének és nagyságának legmagasabb fokán hatalma virágkorát élvezte”, és Fabiust, aki „hazája ügyeinek vezetését a legszégyenletesebb és legsiralmasabb körülmények közt vette át, nem a biztos jólétet tartotta fenn az országban, hanem nehéz bajokból vezette jobb viszonyok közé hazáját” (Periklész és Fabius Maximus összehasonlítása, 1. fejezet). Plutarkhosz nem az államformák különbözőségére és hasonlóságára építette a párhuzamait – a politikai hatásosság ugyanis nem az államformától, hanem az embertől, az államférfi személyes tulajdonságaitól függ. Az antikvitástól eltérően a politikai nagyság és gyengeség kontúrjai ma elmosódtak, elhomályosítják őket az alkotmányhoz, emberi jogokhoz, hatalmi ágak közötti egyensúlyhoz hasonló intézmények és a látszólag személytelen és rutinjellegű folyamatok, eljárások. A kormányzás modern felfogásában szemmel láthatóan minimális a cselekvő egyének szerepe, és a főszerepet a politikai mechanizmusok játsszák. Plutarkhosz a kormányformák arisztotelészi kategorizációját követve kifejti, hogy az államformák felsőbbrendűsége nem a hatalmat gyakorló személyek számától függ, hanem a kormányzás minőségétől. Éppen ezért Plutarkhosz csak a türannoszok és a törvényeket tisztelő államférfoglalkozhat.” (Return to Reason, Harvard UP, Cambridge [Mass.], 2001, 24.) Ez a különbségtétel kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük a politikatudomány természetét, és bizonytalan pozícióját a modern társadalomtudományok között. A politikai tudásra vonatkoztatva Toulmin velős meghatározása tulajdonképpen a politikai bölcsesség és praktikus politikai tudás közötti klasszikus distinkciót fogalmazza újra. 6 PLUTARKHOSZ: Párhuzamos életrajzok, ford. Máthé Elek, Magyar Helikon, 1978. (A Plutarkhosz-idézetek végig innen.)

24


2009.04.17.

Lánczi

11:43

András:

Page 25

Bölcsesség

és

tudás

között

fiak között tesz különbséget.7 Kevés figyelmet szentel a népnek, amely könnyen válik „szeszélyessé”, „erőszakossá” és „harciassá”, de legfőbb jellemzője mégis az, hogy „Úgy kíséri a nép leghívebben vezetőjét, féke ha túlontúl nem laza, mégse szoros” (Szolón és Publicola összehasonlítása, 2. fejezet). Plutarkhosz kormányzásról alkotott véleménye végsősoron a bölcsesség fogalmán nyugszik. Arisztotelésztől tudjuk, hogy a „léleknek szám szerint öt olyan megnyilvánulási formája van, amelyekben igenléssel vagy tagadással igazságot fejezhet ki; ezek: mesterség (tekhné), tudomány (episztémé), okosság (phronészisz), bölcsesség (szófia), ész (nusz)”.8 Mivel Arisztotelész szemléltetni akarja, mit ért az egyes intellektuális erényeken, a praktikus tudást a következőképpen illusztrálja: „Periklészt és a hozzá hasonló férfiakat éppen azért tartjuk okosaknak, mert a maguk és embertársaik javát fel tudták ismerni; ilyen értelemben okosnak általában a családfőt és az államférfiút mondjuk” (1140b). Ebben az összefüggésben tehát a kormányzás az igazgatás egy formája. Plutarkhosz szerint a nemes cselekedet „bátorságról, bölcsességről és jólelkűségről tanúskodik” (Periklész és Fabius Maximus összehasonlítása, 2. fejezet). Éppen ezért nem mondhatjuk, hogy az államügyek intézésében Plutarkhosz a tekhnét részesítette volna előnyben, sokkal inkább a phronésziszt, vagyis a gyakorlati tudást (okosságot). Arisztotelész világosan elkülöníti a gyakorlati tudást és a mesterséget, amikor azt írja, hogy „az okosság valamiféle erény, nem pedig mesterség”, bár közös vonása e kettőnek, hogy „egyaránt azzal foglalkoz[nak], ami másképp is lehet, mint ahogy van”. A mesterség definíciója a „cselekvésen” és a „létrehozáson” alapul, mert „a létrehozás és cselekvés mást jelent”, és „a mesterség”, akárcsak az építészet, „és az igaz gondolkodással párosult létrehozó lelki alkat egymással azonosak. Minden mesterség valaminek a létrejöttére irányul, akár valaminek az elkészítésében nyilvánul, akár pedig annak vizsgálatában, hogy miképp jöhet létre olyasmi, aminek a létezése éppúgy lehetséges, mint a nemlétezése, s aminek kiindulópontja a létrehozásban, nem pedig a létrehozott műben van; mert a mesterség nem arra vonatkozik, ami a szükségszerűség folytán van meg vagy jön létre, sem pedig olyan dolgokra, amelyek természeti okokra vezethetők vissza; mert ezeknek a kezdőpontja önmagukban van. Minthogy pedig a létrehozás és a cselekvést mást jelent, a mesterséget szükségképpen a létrehozás, nem pedig a cselekvés körébe kell utalnunk.” Vagyis az alkotás olyasvalami létrehozását jelenti, ami eddig nem létezett, és nem is volt szükségszerű, hogy létrejöjjön a jövőben. 7 Legyen elég itt példaként Lüszandrosz és Sulla összehasonlítására utalnunk. Plutarkhosz szerint: „Mindkettőjük közös tulajdonsága, hogy hatalomra jutásukat saját nagyságuknak köszönhették”, ugyanakkor különböztek abban a tekintetben, hogy: „Lüszandrosz […] minden tisztségét polgártársai beleegyezésével nyerte el, és amikor egészséges viszonyok voltak az államban, erőszakkal és az állampolgárok akarata ellenére, a törvények megkerülésével nem szerzett magának semmi hatalmat”. Később pedig ezt olvashatjuk: „Lüszandrosz megkísérelte az alkotmány megváltoztatását, de sokkal szelídebb és törvényesebb eszközökkel, nem a fegyverek erejével, és nem is úgy, hogy mindent felforgat, ahogy Sulla tette” (Lüszandrosz és Sulla összehasonlítása, 2. fejezet). Plutarkhosz számos más helyen is különbséget tesz a törvényeket tisztelő és azokat áthágó államférfi között. Fontos azonban észrevenni, hogy az államférfi megítélését végsősoron a „nagyság” dönti el, minden más szempont és tulajdonság másodlagos. 8 ARISZTOTELÉSZ: Nikomakhoszi etika, ford. Szabó Miklós, Európa, Budapest, 1997, VI. könyv, 1139b. (Az Arisztotelész-idézetek végig ebből a kiadásból valók.)

25


2009.04.17.

11:43

Page 26


A politikai fő kérdése azonban a cselekvés, hiszen „az államkormányzás művészete és az okosság tulajdonképpen ugyanabból a lelki alkatból fakad, de lényegük azért mégsem ugyanaz. Az államra vonatkozó okosság egyik ága, azaz a vezető ágazat: a törvényhozó okosság; a másikat, amely az egyes esetekre vonatkozik, közös névvel egyszerűen államkormányzás művészetének nevezzük; ez utóbbi ismét cselekvésben és megfontolásban nyilvánul, mert a népgyűlési határozat, mint a végső mozzanat, cselekvés útján valósítható meg. S éppen ezért csak ezekről az emberekről szokták mondani, hogy »politikával foglalkoznak«, mert csupán az ő cselekvésük olyan természetű, mint a kézműveseké.” Vagyis Arisztotelész látszólag kizárja a kreativitást a politikából, hiszen az cselekvés és megfontolás dolga. De az idézet utolsó mondata mégis összeköti a cselekvést és a létrehozást. Miért is kapcsolódik össze e kettő? Azért, mert a gyakorlati tudás „a végső egyedi esetre vonatkozik”, amint azt Arisztotelész többször hangsúlyozza (1141b–1142a). A politikus egyénként cselekszik, de a gyakorlati tudással összhangban, amely nemcsak az univerzálissal foglalkozik, „hanem az egyes eseteket is ismernie kell, mert hiszen cselekvéssel függ össze, és a cselekvés mindig egyes esetekben történik”. De hogyan köthetjük össze az univerzálist a partikulárissal? Csakis az ésszerű cselekvés által, vagyis a politikusnak „a kézművesekhez hasonlóan” kell eljárnia. A cselekvők cselekvése valójában nem más, mint alkotás: olyan dolgokat hoznak létre, amelyek korábban nem léteztek. A cselekvés és az alkotás közötti különbség tehát nem abszolút jellegű, bár a kettejük közti kapcsolat számos különböző formát ölthet. A klasszikus megoldás az ésszerű cselekvés volt. A modern korban többek között Hegel adott új megoldást erre a dilemmára, aki szerint a cselekvés és a létrehozás közötti természetes distinkciót a „történelem” képes meghaladni, amennyiben egyesíti a gondolkodást és a cselekvést, a cselekvést és a létrehozást, valamint azt, ami van, és aminek lenni kellene. Hegel javaslata napjainkig domináns hatást fejt ki.

„A kreativitás kormányoz, nem a kormányzat” A politikai cselekvés egyik alapvető kérdése, hogy Machiavelli vajon a fejedelem ideáltípusát rajzolta-e meg,9 vagy portréjában túlzásokba esett, s ez utóbbi esetben tanai mérséklésre, enyhítésre szorulnak, amint azt Harvey C. Mansfield javasolta Machiavelliről szóló könyvében: „A liberális alkotmányosság felől visszatekintve úgy tűnik, hogy Machiavelli túl messzire ment. Az állításai minden bizonnyal helytállóak, következtetési azonban eltúlzottnak tűnnek, s ezért nem tudjuk őt teljesen komolyan venni. Szeretnénk azt hinni, hogy a szélsőségektől megtisztítva Machiavelli éleslátó megállapításai ma is érvényesek, hogy az esecuzione eszméje beépíthető a modern liberális alkotmányosságba anélkül, hogy az uno solo zsarnokságának fenyegető rémképével kellene szembenéznünk.”10 De mi a helyzet akkor, ha Machiavelli tanításának lényege, eredetisége éppen ebben a „szélsőségességben” rejlik? Ha megpróbáljuk lehántani a szélsőségeket Machia9 Niccolò MACHIAVELLI: A fejedelem, ford. Juhász Vilmos, Kossuth, Budapest, 1991. 10 Harvey C. MANSFIELD: Machiavelli’s Virtue, The University of Chicago Press, Chicago–London, 1996, 314.

26


2009.04.17.

Lánczi

11:43

András:

Page 27

Bölcsesség

és

tudás

között

velli nézeteiről, marad-e egyáltalán valami eredeti a tanításából? Mansfield a jelek szerint úgy véli, hogy Machiavelli túlzásainak az alkotmányosság lehet az ellenszere. Ha ez így van, akkor a modern fejedelmek hatalmának alkotmányos korlátai vannak, ami jelentősen csökkenti kreativitásuk hatókörét. De mi a helyzet akkor, ha az alkotmányos keretek valójában csak kevéssé korlátozzák a modern vezetők cselekvési hatókörét? Lehetséges – leszámítva az élethosszig tartó uralkodást –, hogy a modern vezetők csupán módszereikben, eszközeikben különböznek a régiektől, de cselekedeteikben nagyon is hasonlítanak a régebbi korok uno solo módon kormányzó vezetőihez? Lehetséges, hogy a modern vezetők – a rendelkezésükre álló korlátozott időszakban – képesek ugyanazt megtenni, mint amit a régebbi korok – életük végéig uralkodó – fejedelmei? Arra szeretnék itt rámutatni, hogy a demokratikus institucionalizmus világméretű elterjedésének korában az alkotmányosság és az uno solo vagy fejedelmi kormányzás közötti határvonal nagyon is rugalmas, sőt talán csak látszólagos. Tilo Schabert a Boston Politicsban az univerzális politikai tudást és a partikuláritások gyakorlati tudását ötvözve igen élesen világított rá a kormányformák és a politika művészetének problematikus szembenállására. Ha Schabertnek igaza van, akkor nemcsak a fejedelem klasszikus fogalmát kell rehabilitálnunk, de a politikai rendszerek klasszikus arisztotelészi tipológiáját is, amely kétségkívül realisztikusabb a „legjobb kormányforma” meghatározásának kérdése tekintetében. Vagy legalábbis újra számításba kell vennünk a köztársaságok és a fejedelemségek Machiavelli által hangoztatott különbözőségét. Ha a fejedelem a kormányzás örök típusa, úgy nem hagyhatjuk figyelmen kívül Carl Schmitt decizionizmusát sem – mindig van valaki, aki dönt, a döntés aktusa maga a kormányzás. Mindezek fényében nem értek egyet azokkal, akik a liberális demokrácia és az egyéb kormányzási formák között éles ellentétet látnak – a politikában a határok sohasem élesek. Mitől fejedelem a fejedelem Machiavelli szerint? A kulcs a hatalom, a képesség arra, hogy a fejedelem akaratát véghezvigye. Ennek a képességnek erényekkel kell párosulnia, amelyeket Machiavelli a klasszikus római erényekkel azonosít, melyek a politikában és a háborúban mutatkoznak meg. Ezért a Machiavelli-féle értelemben vett erényesség a praktikus tudás legértékesebb része, amit az emberi cselekedetek megfigyelésén keresztül tanulmányozhatunk. De az erény önmagában mit sem ér: „az erény nem lehet öncél; az erény célja a szerzés (acquisition)”.11 A szerzés a szükségszerűségből következik: „a szükségszerűség a szerzés szükségszerűségét jelenti; így azok az emberek, aki tisztában vannak a szükségszerűséggel, kénytelenek átadni magukat a szerzésnek”.12 De pontosan mi a szükségszerűség? Machiavelli szerint az ember természetes vágya a szerzésvágy. Ennek következtében a szükségszerűség „természetes” és „normális” („Necessità naturale ed ordinaria”).13 A szükségszerűség nem korlátozható egy konkrét dologra, az valójában a hatalom megőrzésének természetes feltétele. Machiavelli „szükségszerűsége” tehát determinisztikus célokat szolgál, vagyis a „szükségszerűség” ezen fogalma a ké11 Uo., 13. 12 Uo., 15. 13

MACHIAVELLI: I. m., 20.

27


2009.04.17.

11:43

Page 28


sőbbi gondolkodók önfenntartásról (self-preservation) szóló alapvető tanításainak fontos előzménye. A lehetséges és a helyénvaló közötti áthághatatlan szakadék felismerése arra vezette Machiavellit, hogy a hatalom minimálfeltételeit tanulmányozza.14 Eric Voegelin szerint „aki jóságra törekszik, elvész azok sokasága között, akik nem jók. Ezért a fejedelemnek törekednie kell a jóra, de ezt a törekvését nemegyszer fel kell adni, ahogyan azt a szükségszerűség (necessità) diktálja”.15 Az egyén és a sokaság közötti feszültség dilemmája tehát az, hogy a sokaság képtelen megkülönböztetni a jót a rossztól. Ezt a dilemmát kétféleképpen lehet kezelni. Egyrészt lehetséges, hogy a fejedelem a szükségszerűségtől hajtva átlép a törvényesség határain, és a nyers erőhöz folyamodik; ez brutális, de elkerülhetetlen lépés, amennyiben a fejedelem meg akarja őrizni hatalmát, hiszen egy fejedelem sikerességének ez a mércéje. Másrészt viszont a fejedelem alkotó, létrehozó, teremtő személy (creator), képes arra, hogy „államot alkosson”, s ami még ennél is több, új rendet teremtsen, alkosson meg. Az az elképzelés, hogy minden ember kreatív, alkotásra képes, a modernitás sajátja; sőt a demokrácia-ideológia egyik fontos eleme.16 A régi görögök szerint csak a költők a valódi alkotók, vagyis csak a költők tudnak valami teljesen újat létrehozni, a művészek pusztán utánozzák a valóságot. A rómaiaknak saját szavuk volt az alkotásra (creatio), de ennek a szónak nem volt politikai jelentése egészen Ciceróig, aki elsőként játszott el az alkotó államférfi gondolatával. Machiavelli ebben az értelemben a modernitás előfutárának tekinthető, hiszen ő adott politikai jelentést az alkotás fogalmának: a politikus lehet alkotó, sőt bizonyos körülmények között alkotóvá kell válnia. Az idő folyama felemeli és a mélybe taszítja az egyént, ezért a legégetőbb szükség az, hogy olyan körülményeket teremtsünk, amelyek segítségével elérhetjük a kívánt célunkat, vagy legalábbis megpróbálhatjuk irányítani, befolyásolni a sorsunkat. Ennek következtében egy olyan világban, ahol a hagyományok már nem érvényesek többé, az alkotás nemcsak lehetséges, hanem kifejezetten szükséges. A modern élet minden aspektusát, de különösen a politikát jellemzi minden ellentmondásossága ellenére az a tény, hogy ha az ember el akarja érni kívánt célját, kénytelen az intézményekre támaszkodni, amelyek azonban – saját belső logikájuknak köszönhetően – könnyen lélektelen bürokráciákká silányulhatnak, illetve korrumpálódhatnak. De az intézmények önmagukban tehetetlenek: mindig az alkotás, a létrehozás az, ami életet lehel beléjük. A kormányzást hasonlíthatjuk az orvos, a pásztor vagy hajóskapitány tevékenységéhez, de ezekkel a metaforákkal nem tudjuk jól megragadni a kormányzás mint tevékenység mibenlétét. A kormányzás alkotás nélkül üres, az intézményi és alkotmányos keretek pedig nem tudják megváltoztatni a kormányzás, az államférfiúi tevékenység jellegét. Még az olyan alkotmányos rendszerekben, mint a demokráciák, sem létezik olyan általános államférfiúi minta, amit követni, 14

„Mert egészen másképpen élünk, mint ahogy élnünk kellene, és aki elhanyagolja a valóságot a látszat kedvéért, az inkább a maga pusztulásának lesz okozója, mint a diadalának.” Uo., 64. 15 The Collected Works of Eric Voegelin, XXII. History of Political Ideas Vol. IV. Renaissance and Reformation, University of Missouri Press, Columbia–London, 1998, 78. 16 Richard Florida például amellett érvel, hogy a kreativitás tekintetében mindannyian egyenlőnek teremtettünk – csak fel kell fedeznünk magunkban ezt az adottságot. Lásd Richard FLORIDA: The Rise of the Creative Class, Basic Books, New York, 2002.

28


2009.04.17.

Lánczi

11:43

András:

Page 29

Bölcsesség

és

tudás

között

utánozni lehetne. A vezető mindig magányos, és ha meg akarja őrizni a pozícióját és hatalmát, vagyis szerezni (acquire) akar, nincs más választása, mint alkotni.

A politikai tudás problémája: univerzális kontra partikuláris A politikai tudás egyik legrégebbi problémája az, hogy hogyan hidalhatjuk át a szakadékot az univerzális és a partikuláris között. A politikai realizmusból az következne, hogy a politikáról való összes tudásunk kimerül a múltban történt politikai események leírásában (ebben az értelmezésben a történelem nem más, mint a politika múlt időben). Ezért bármiféle általánosításra törekedni haszontalan vállalkozás, bár „természetes tendencia, hogy a politikai viták univerzális fogalmakban is kifejezésre jutnak”, hiszen „az athéni, aki az athéni demokrácia védelmében szólal fel, alighanem a demokrácia mint olyan melletti érveket is felhoz”.17 Ráadásul aligha vitatható, hogy a modern politikatudomány továbbra sem kíván foglalkozni a legjobb politikai rend (best political order) kérdésével. Strauss szavai mai is érvényesek: „A klasszikus politikai filozófia és napjaink politikatudománya között a legszembetűnőbb különbség az, hogy az utóbbit teljesen hidegen hagyja az a kérdés, amely az előbbit leginkább foglalkoztatta; vagyis a legjobb politikai rend (best political order) kérdése”.18 Az antik gondolkodók a politikai bölcsesség és a praktikus bölcsesség közötti különbség tanulmányozását tekintették céljuknak; a modern gondolkodók azonban – különösen a 20. század vége óta – úgy vélik, hogy már megtalálták a legjobb politikai rendszert (ami azonos a modern demokráciával), ezért joggal negligálhatják a „legjobb politikai rend” hagyományos dilemmáit. És ugyanezért nincs szükség többé politikai bölcsességre sem. A modern politikatudósok alapvető tévedése abban áll, ahogyan a politikai tudást megközelítik. Mivel maximálisan elégedettek a demokráciával mint politikai rendszerrel, úgy vélik, hogy minden mást nyugodtan rábízhatunk a gyakorlati tudással felvértezett menedzserekre (manager). A dolgokat nem megítélni, hanem irányítani, igazgatni kell – nem mellesleg ez volt Lenin véleménye is. A demokrácia ráadásul olyan ideológiává fejlődött, amely megjutalmazza a hozzá hűségeseket és eliminálja a renegátokat. Pedig ha a demokrácia valóban a legjobb kormányforma, akkor annak kritikusait becsben kellene tartani, nem pedig üldözni. A lehető legjobb politikai rendet nem lehet megvalósítani, mert éppen az ez iránti állandó törekvésünk az, ami megment minket saját magunktól és az optimális politikai rendszer megvalósulásától – ez persze egy egyedi tapasztalat, a nyugati tapasztalat általánosítása, ami nem biztos hogy helytálló. Egy politikai rendszer akkor jó, ha biztosítja a szabadságot az egyén számára, így empirikus alapon nem eldönthető, hogy a demokrácia vagy valamely más rendszer tekintendő-e a legjobbnak. Ha realisztikusan tekintünk a politikára, el kell ismernünk, hogy a szerzés és megőrzés természetes emberi impulzusát nem lehet megváltoztatni a kormányforma megváltoztatásával. Machiavelli fejedelme így 17

Leo STRAUSS: On Classical Political Philosophy = UŐ.: The Rebirth of Classical Political Rationalism, válogatta és bev. Thomas L. Pangle, The University of Chicago Press, Chicago–London, 1989, 55. 18 Uo., 50.

29


2009.04.17.

11:43

Page 30


minden alkalmas vezető archetípusa, és a demokratikus ideológia valójában elszakít minket a valóságtól, így nem vagyunk képesek felismerni azt a tényt, hogy az intézményeket személyek irányítják. A demokrácia sohasem a „nép” műve, hanem az elitnek nevezett néhány egyéné. Éppen ezért merül fel jogosan a legitimáció kérdése a világ összes – régi és új – demokráciáját illetően. Az államférfi politikáról való tudása a személyes tapasztalatainak, sikereinek és kudarcainak, valamint a másoktól olvasottaknak és hallottaknak a keveréke. A politika alkotója (the maker or actor of politics) azonban nem törekszik arra, hogy saját tapasztalatát általánosítsa – egyetlen célja az, hogy sikeres legyen, megvalósítsa terveit, valamint hogy támogatást és igazolást keressen a tetteihez. Ebben az értelemben egyetértek Tilo Schabert alábbi soraival: „A politikatudomány ugyanannyira objektív, »empirikus«, »kemény« és kísérleti tudomány tud lenni, mint a természettudományok. Szoros értelemben véve a politikatudomány még inkább kísérleti jellegű, mint a természettudományok, hiszen – Vico szavaival élve – »a politikai világot minden bizonnyal az emberek hozták létre, s ezért annak alapelveit az emberi elme konstruktív életében találhatjuk meg«.”19 Schabert makacs realista, éppen ezért ellen tud állni mindenfajta ideológia csábításának, beleértve a demokrácia ideológiáját is. Egy politikai vezetőnek még egy demokráciában is tisztában kell lennie a hatalom alapvető természetével, ellenkező esetben elveszti pozícióját és önbecsülését egyaránt. A politikai vezető „necessitàja” az önfenntartás, függetlenül hatalomgyakorlásának céljától. Egy döntés sohasem lehet demokratikus, legfeljebb névlegesen, hiszen az alkotás mindig egyéni aktus – elsőként az ötletnek kell megszületnie, s csak ezután következhet a végrehajtás. Ritka az olyan eset, amikor ugyanaz az ötlet két vagy több elmében is megszületik, de még ha történik is ilyesmi, csak az egyik elmét tekintjük elsőnek – s hogy melyiket, azt gyakran a hatalom dönti el. „Az erő – jog” hobbesi eszméjének érvényességét talán lehetséges korlátozni, de tény, hogy a hatalom kiépítése lényegét tekintve ezen a gondolaton alapszik, amely egyébként egészen Platón Államáig nyúlik vissza. A kérdés komolyságát bizonyítja a Voegelin és Arendt közötti nevezetes vita is. Arendt ezt mondja Voegelinnek írt válaszában: „Voegelin professzor és én alapvetően egyetértünk. Az én kifogásom a történelem- és politikatudományok jelenlegi állapotával kapcsolatban az, hogy azok egyre kevésbé képesek a megkülönböztetésre.”20 A megkülönböztetés hiánya – amint arra Carl Schmitt rámutatott A politika fogalmáról című művében – annak a jele, hogy a valóságot egy olyan módszerre vagy kormányformára próbáljuk redukálni, amely nem vesz tudomást a politika olyan természetes jellemzőiről, mint például a végrehajtás természete. Az önlegitimáció modern igénye miatt a dolgok természetét úgy próbáljuk kontrollálni, hogy a politikai entitásokat elválasztjuk egymástól – például a hatalmi ágak elválasztásakor. Ez persze hiábavaló törekvés, hiszen a cselekvést valójában nem lehet elválasztani a saját természetétől. A politikatudomány természetes vonása, hogy általánosításokra törekszik; s ezek az általánosítások relevánsak és 19 SCHABERT: A Classical Prince, 235. 20 Hannah ARENDT: Essays in Understanding 1930-1954,

Schocken Books, New York, 1994, 407.

30


2009.04.17.

Lánczi

11:43

András:

Page 31

Bölcsesség

és

tudás

között

hatékonyak is lehetnek akkor, ha az alkotókészség (kreativitás) segítségével meg tudjuk őrizni a cselekvés és a gondolkodás közötti szüntelen interakciót. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy maga a kreativitás is politizált, a politikai gyakorlat (political practice) részét képezi.

A hatalom modern feltételei, avagy Platón, a menedzser A modernitásban a kormányzást egyre inkább mint menedzsmentet, igazgatást fogjuk fel, azt feltételezve, hogy az eljárási szabályok egyértelműen kijelölik a hatalomgyakorlás határait. A kormányzás feltételeinek (vagyis a hatalom kiépítésének) és a kormányzás céljainak gondos megkülönböztetésével Tilo Schabert kiválóan mutat rá a modern hatalomgyakorlás titkára – vagyis arra, hogy a modern kormányzatnak egyrészt állandó legitimációs kihívással kell szembenéznie ahhoz, hogy a „demokrácia mint ideológia” látszatát fenntartsa, ugyanakkor viszont a hatalmi elit gyakorlatilag bármit megtehet. Még ha személyes nézőpontból a hatalomépítés (power building) is a kormányzás lényege, szükséges megvizsgálnunk a hatalomgyakorlás és -építés mindenkori aktuális feltételeit is. Az ilyen természetű vizsgálódás kiindulópontja pedig tértől és időtől függetlenül nem lehet más, mint a káosz. (A káosz) A káosz fogalma joggal játszik központi szerepet Schabert érvelésében, mely szerint maga az „alkotóerő kormányoz” (creativity governs). Kultúránkban azonban a káosznak két jelentősen eltérő felfogásával találkozhatunk. A görög auktorok szerint a káosz a rendet megelőző állapot, míg a rend keresztény felfogásában – legalábbis amenynyiben a létezés az isteni teremtés eredménye (creatio ex Deo) – a kreáció kizárólag a mindentudó Isten privilégiuma. A régi görögök „tátongó űr”-jét Ovidius így jellemzi: […] chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz; csak tunya súly: egymásra sodort, s még össze nem illő magvai nem jól összetapadt elemek tömegének.21

A káosz élettelen tömegéből születő istenek a rend első szimbólumai, bár hajlamosak az emberekre jellemző szeszélyes és rendetlen viselkedésre. El kell ismerni azt is, hogy a creatio ex nihilo keresztény eszméje igen közel áll a görög teremtésképhez. Akármit is mondjunk az első okról, a káosz a létezésnek csak az első, induló szakasza, s abban a pillanatban, ahogy az ember megjelent a föld színén, létezése a rend percepciójától függött. A rend szimbólumainak kialakításával párhuzamosan azonban az ember folyamatosan küzd a káosszal, mert maga az ember az, aki a káoszt létrehozza, majd utólag rácsodálkozik annak létezésére. Az alkotás-teremtés folyamatai természetes törvényeket követnek, kivéve az embert, aki magának vindikálja az alkotás képességét, és saját magát 21

OVIDIUS: Átváltozások, I. 7, ford. Devecseri Gábor, Magyar Helikon, Budapest, 1975.

31


2009.04.17.

11:43

Page 32


tekinti az alkotónak-teremtőnek. Az ember az, aki törvényeket alkot, amelyeket aztán egyenértékűnek tekint a természet törvényeivel. A valóság ezzel szemben az, hogy az ember a saját tökéletlen törvényeit sem tudja betartani, ezért saját utópianizmusának áldozatául esik. Az is következik ebből, hogy a kormányzás, amely a partikuláris dolgokkal foglalkozik, szükségszerűen az ember alkotta káosz környezetében valósul meg. És nem is minden szándékosság nélkül, amint Tilo Schabert írja: „Ha valaki következetesen alkalmazza ezeket a módszereket (ld. 7. lábjegyzet), akkor egy kaotikus de erőteljes uralmat hoz létre, melynek ő lesz egyetlen irányítója.”22 A káoszra tehát szükség van a hatalom megalapozásához és megőrzéséhez. A kérdés az, hogy a hatalom liberális felfogása – mely szerint a hatalom szerződésen és a tárgyalásos érdekegyeztetésen alapszik – vajon legyűrheti-e a hatalom realitását. A liberálisok alighanem tévesen ítélik meg a saját módszereiket, ugyanis nem tesznek különbséget a hatalom feltételei és céljai között. E kettőt ugyanis sohasem azonosíthatjuk, hacsak nem hisszük azt, hogy a hatalom legitimációja tökéletesen racionalizálható. A modern kor egyik jellegzetes tendenciája éppen a hatalom céljainak és feltételeinek dichotómiája. A tapasztalat azt mutatja, hogy minél inkább depolitizált – vagyis racionalizált – a politika, annál nagyobb erőfeszítést igényel a hatalom megőrzéséhez szükséges feltételek megteremtése. Egy liberális vagy plurális társadalomban nemcsak a végrehajtó hatalom birtokosai mesterkednek a káosz előidézésén, hanem az összes olyan politikai szereplő, aki részt vesz a demokratikus politikacsinálásban (policy-making), szemben az intézmények racionális működésével. Minél univerzálisabb igénnyel lép fel valaki, annál nagyobb káosszal kell szembenéznie; és minél nagyobb a káosz, a modern végrehajtó hatalom annál több szabályát vagy elemét kell alkalmaznia. A modern végrehajtó hatalom (modern executive) alapja a végrehajtó hatalom elkülönítése vagy felszabadítása „a törvénynek való egyértelmű alávetettségből és az igazságossággal való kapcsolatból”.23 John Rawls javaslata, hogy az igazságosság fogalmát a méltányosságéval (fairness) cseréljük fel, nem más, mint a modernitás ezen jellemzőjének intellektuális kifejeződése. A modern végrehajtó hatalom egyre inkább belebonyolódik a hatalom feltételeinek (conditions of power) legitimálásába, ezzel párhuzamosan pedig a posztkommunista világban a végrehajtó hatalom politikai céljainak sohasem látott megsokszorozódását tapasztaljuk. Schabert megfogalmazásában: „A kormányzatok gyakorlatilag bizottságok kormányzataivá váltak, és szinte minden ügy külön bizottságot generál.” A politikai és a szakpolitizálás egyensúlya (the balance of the political and public policy), úgy tűnik, határozottan eltolódott az utóbbi javára: ennek egyértelmű jele a különböző bizottságok mértéktelen elszaporodása. (A politikai cselekvés hatóköre) Fontos meghatározni a politikus cselekvésének hatókörét: e tekintetben ugyanis jelentős a különbség az antik államférfiak és a modern politikusok között. Az ókorban a politikai cselekvés fókuszában inkább a külpolitika és a háborúk álltak, a modern politikusnak ezzel szemben olyan közpolitikai kérdésekkel is foglalkoznia kell, 22 SCHABERT: Boston Politics, 42. 23 MANSFIELD: I. m., 302.

32


2009.04.17.

Lánczi

11:43

András:

Page 33

Bölcsesség

és

tudás

között

mint az oktatás vagy az egészségügy. A római állam kötelessége csupán annyi volt, hogy beszedje az adókat, hadsereget állítson, fenntartsa a közrendet, és igazságot szolgáltasson jómódú és szabad polgárai számára. Ahogyan J. E. Lendon írja: „ A római állam nem foglalkozott az olyan, manapság természetesnek vett szociális szolgáltatások nyújtásával, mint az alapvető élelmiszerbiztonság, lakhatás vagy a közoktatás.”24 Egy másik jelentős különbség az, hogy az antikvitás államférfiai a „népre” kaotikus masszaként tekintettek. Nem állt szándékukban megváltoztatni a nép karakterét, sőt egy ilyen törekvést valószínűleg esztelenségnek tartottak volna: az antikvitás államférfiai saját maguk jobbításán fáradoztak. Érdemes ismét Plutarkhoszhoz fordulnunk: „Amiként a vadásznak a kutya a fontos, és nem, ami a kutyától származik; a lovasnak is a ló, és nem a ló ivadéka – mert ugyan mi lenne, ha a ló öszvért ellenék? –, éppen így az államférfinak is azt kell néznie, hogy milyen ember, aki uralkodik, nem pedig azt, hogy kitől származik” (Lüszandrosz és Sulla összehasonlítása, 2. fejezet). A politikus az, aki képes meghaladni önmagát, nem pedig a nép, amely szeszélyes és kiszámíthatatlan. Vagyis a hatókört a politikus tökéletesíthetősége jelenti, nem pedig az ember mint olyan tökéletesíthetősége. Machiavelli nagy figyelmet szentelt a nép tulajdonságainak – hálátlanság, állhatatlanság, színlelés, képmutatás, kockázatkerülés, haszonlesés és engedetlenség –, de eszébe sem jutott, hogy a nép ezen jellemvonásain változtatni kellene vagy lehetne. Machiavelli számára a nép karaktere megváltoztathatatlan adottság volt, szilárdabb valóság, mint bármely erény. Valójában Machiavelli az, aki felfedezi a népet a politika számára. Ugyanakkor azt vallja, hogy a politikusnak tudnia kell kezelni a nép viselkedését és hajlamait – a fejedelem egyetlen szükségszerű feladata Machiavelli szerint nem az, hogy saját jellemét tökéletesítse, hanem hogy megtanulja kiszámítani vagy megjósolni a nép viselkedését avégett, hogy a hatalmát megőrizze. A hatalom ma is az, ami mindig is volt. Az ártatlan és jóravaló ember rousseau-i fogalmának előtérbe kerülésével megnyílt az út az emberek megjavítása felé az oktatás és a jobb intézmények létrehozása révén. Ez a megközelítés Machiavelli realista emberképének szöges ellentéte: a nép a jó, míg a politikusok a rosszak erkölcsi szempontból. A bizalmunkat eszerint az intézményekbe vethetjük (különösen az írott alkotmányokba), pedig hogyan is lehetnének tökéletesíthetők az intézmények, az ember produktumai, ha maga az ember nem az. Ezeknek az eszméknek köszönhetően a kormányzás hatóköre az államférfiakról az intézményekre helyeződött át, s ezzel a cselekvés mint olyan relevanciája is csökkent, pontosabban rejtetté vált; a kormányzás mechanizmusa és eljárásai pedig előtérbe kerültek, azt sugallva, hogy a kormányzás intellektuális magját az intézmények működésében találjuk. A modern politika titka valójában az, hogy hogyan rejtsük el a hatalomgyakorlás valódi feltételeit (conditions of power), mert ha az emberek tisztában lennének ezzel, akkor teljesen elutasítanák a politikát, mit sem tudva arról, hogy az általuk elutasított állapotban valószínűleg sokkal jobban járnak, mintha a hatalom a maga pőre valóságában mutatkozna meg. (A médiumok, avagy egy virtuális világ megalkotása) A politikai cselekvés hatókörének egy másik fontos tényezőjét, legalábbis az utóbbi néhány évtizedben, a tömegmédia és a politikai 24

J[ohn] E. LENDON: Empire of Honour. The Art of Government in the Roman World, Clarendon Press, Oxford, 1997, 2.

33


2009.04.17.

11:43

Page 34


marketing jelenti. A médiumok sikeres felhasználása része minden sikeres politikus kreatív arzenáljának. A modern média legszembetűnőbb vonása nem az, hogy manipulatív vagy propagandacélok minden eddiginél hatékonyabb eszköze, hanem az, hogy egy újfajta intimitást hoz létre azzal, ahogyan a politikus arcát mindenki számára közel hozza, bemutatja. A régi idők politikusai kifejezetten távolságot tartottak a néptől, s még ha egy-egy politikus esetleg kereste is a nép közelségét, ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy az emberek túlnyomó többsége sohasem látta az államot irányító politikusok arcát. Vagyis manapság már nem elég az, hogy a politikus kövesse a királytükrök25 előírásait. Napjaink államférfiának gondosan kontrollálnia kell arckifejezését és egész testbeszédét, vigyázva arra, nehogy metakommunikációja elárulja, s a hatalom mindenki számára láthatóvá váljon a maga pőre nyerseségében. S itt nem elég pusztán a televízióra gondolnunk, hanem mindazon eszközökre, amelyek a politika virtuális valóságát konstruálják. Számításba kell vennünk a blogokat, a fényképezőgépeket, a képrögzítő funkcióval rendelkező egyéb készülékeket – napjaink politikusának a magánélete annyira összezsugorodott, hogy a legjobban talán akkor jár el, ha meg sem próbálja elrejteni azt, hanem annak valódi elemeiből tudatosan egy virtuális valóságot kreál, a magánéletének egy képét hozza létre (vö. Sarkozy francia elnök magánéletével). Így a kreativitás és a virtualitás kéz a kézben járnak, és a posztkommunista valóságot legjobban a politikus által tudatosan alkotott képekkel (image) írhatjuk le. (Feminizmus) Schabert már korán felismerte a feminizmus problematikáját, különös tekintettel a pozitív diszkrimináció kérdésére,26 de a ’80-as évek elteltével a kérdés jelentősége csak egyre fokozódott. Kevin White, Boston polgármestere még ügyesen ki tudta forgatni a társadalmi nem (gender) kérdését, amikor azt mondta: „Ami engem illet, a nőkről valójában nem női fogalmakban gondolkodom.”27 Napjainkban a feminizmus különböző válfajai azon a feltevésen alapulnak, hogy az összes társadalmi és politikai intézmény társadalmi konstrukció, ebből fakadóan pedig esetleges, hiszen minden intézményt lehetséges volna másként konstruálni. Ez nem más, mint színtiszta gnoszticizmus; a lényeg itt valójában nem az, hogy a férfiak vagy a nők kormányoznak-e, hanem a politikai tudás feminista konstrukciójának az az alapfeltevése, hogy a tudást lehet „nemiesíteni” (genderized).28 Ez a politikai bölcsesség és a praktikus bölcsességtudás mesterséges, téves szembeállítását erősíti, mintha a bölcsesség, amely az emberi tapasztaláson és gondolkodáson alapul, szinte semmit sem érne. Mintha az újonnan konstruált politikai tudás relativizálhatná és helyettesíthetné a bölcsességet, amely a legátfogóbb és legegyetemesebb tudás kifejeződése.

* 25 A királytükör „kora középkori irodalmi műfaj. […] Rendeltetése, hogy mintegy tükröt tartva a király elé

bemutassa a jó uralkodó mintaképét”. (Magyar Katolikus Lexikon – A Ford. megjegyzése.) 26 Vö. SCHABERT: Boston Politics, 228. 27 Idézi Schabert: Uo., 229. 28 Ebben a felfogásban a tudásnak

nem létezik „semleges”, a társadalmi nemektől független fogalma.

(A Ford.)

34


2009.04.17.

Lánczi

11:43

András:

Page 35

Bölcsesség

és

tudás

között

Mindezt egybevetve úgy tűnik, egyet kell értenünk James Burnhammel, aki már a 20. század közepén rámutatott a következőkre: „ Egyszerűen fogalmazva, a menedzser-forradalom (managerial revolution) elméletének fő állítása a következő […] Jelenleg egy nagy átalakulás tanúi vagyunk, mely a közeljövőben valószínűleg lezárul, s melynek eredményeképpen társadalmunk merőben új gazdasági, társadalmi és politikai intézmények mentén fog szerveződni, s merőben új társadalmi hiedelmek és ideológiák fogják jellemezni. Az új társadalomszerkezetben egy új társadalmi csoport vagy osztály – a menedzserek – fogják betölteni az uralkodó osztály szerepét.”29 Burnham jó érzékkel vette észre, hogy a küszöbön álló változások egyre fontosabbá teszik majd a mind összetettebb gazdasági és társadalmi ügyek igazgatását; az viszont elkerülte a figyelmét, hogy a hatalom gyakorlásához ma is a régi, jól bevált módszerekre van szükség – természetesen kreatív módon, az új körülményekhez alkalmazkodva. Burnham alapvetően jól látja az irányítás-uralom természetét is, vagyis azt, hogy nélkülözhetetlenek a valódi vezetők, határozottan téved azonban akkor, amikor Platónból menedzsert csinál. Ez nem más, mint újabb kísérlet a politikai bölcsesség elvetésére az egyre gyarapodó praktikus politikai tudás nevében. Sajnos Burnham tetszetős, de részben félrevezető tanai befolyásosnak bizonyultak a posztkommunista világban. A posztkommunista világ részben az olyan politikusok alkotókészségének, kreativitásának a terméke, mint Ronald Reagan, Margaret Thatcher vagy Mihail Gorbacsov, részben azonban a társadalmi mérnökösködésé (social engineering), amely az igazságosság jelszavát már régen a méltányosságéra cserélte. El kell ismerni ugyanakkor, hogy ebben a versenyben Platón alighanem bukásra van ítélve, hacsak nem vagyunk képesek igazolni az eszméit azzal, hogy a gyakorlatban megvalósítjuk a tantételeit – Platónnak azonban sajnos nem voltak tantételei. Dialógusai lezáratlanok: így tudta megőrizni az értelem egységét (unity of reason) a politikai bölcsesség és a praktikus politikai tudás között. A posztkommunista gondolkodás fontos eleme a logika és a retorika közötti szakadék megőrzése (lásd az 5. jegyzetet); a modern egalitariánus hatalomgyakorlás feltételeit ugyanis csak úgy lehet fenntartani egy posztkommunista országban, ha az igazságot (retorika) szigorúan elválasztjuk azoktól a formális demokratikus keretektől (logika), amelyeket a demokrácia ideológiája előír.

Kormányzás egy posztkommunista világban Hogyan jellemezhetjük a posztkommunista világ rendjét? Milyen szimbólumai vannak ennek az új világnak? Egyáltalán mennyiben új ez a világ? Schabert kijelentése, mely szerint „Egy emberi közösség vagy a kormányzata által létezik, vagy nem létezik”,30 nem oldja meg azt a problémát, amelyet ő a creatio continua paradoxonának nevez. Ebben az értelemben a posztkommunista világ nyilván nem tekinthető újnak. De nem új abban az értelemben sem, hogy valamiféle új kezdet lenne – rá is vonatkozik ugyanis a „prakti29 30

James BURNHAM: The Managerial Revolution [1941], Indiana UP, 1973, 74. SCHABERT: Boston Politics, 266.

35


2009.04.17.

11:43

Page 36


kus paradoxon”, miszerint „az intézmények a folytonosság hordozói”.31 A posztkommunista rendszerváltásoknak azonban az a sajátossága, hogy a folytonosság hordozói nem az intézmények, hanem maguk a politikusok voltak. Az intézmények – beleértve az alkotmányt is – megváltoztak, de a kommunista politikusok a színen maradtak, új szimbólumok és képek felhasználásával; s amint arra megnyílt a lehetőség, az új rendszer kreatív hordozóivá váltak. Ez azért volt lehetséges, mert az emberek egyszerűen nem tudták, miről szól valójában a kormányzás és mi a politikus valódi szerepe az intézmények működtetésében. Általánosságban az emberek elégedetlenek voltak a kommunista rendszerekkel, mert azok nem úgy működtek, mint a nyugati rendszerek. Miután a posztkommunista vezetők nyugati szimbólumokat és képeket vezettek be rendszerváltás, demokratizálás és nyugatosodás címén, úgy tűnhetett, hogy most már csak egy tisztán pragmatikus kérdést kell megoldani: csupán új intézményekre van szükség. Az ideológiailag szigorúan ellenőrzött társadalmak egy posztkommunista ideológiai amalgám hatása alá kerültek, melyben mindazon elemek megtalálhatók, amelyeket Voegelin a gnoszticizmus különböző formáiként azonosított: „Gnosztikus mozgalmaknak tekintjük a következőket: a progresszivizmust, a pozitivizmust, a marxizmust, a pszichoanalízist, a fasizmust és a nemzetiszocializmust.”32 A fenti mozgalmak mindegyikének megadatott a politikai vagy intellektuális lehetősége arra, hogy megvalósítsa a maga vízióját, vagy legalábbis jelentős hatást fejtsen ki. A kéz a kézben haladó progresszivizmus és pozitivizmus domináns szerepet játszott a 19. században, a másik négy gnosztikus mozgalom ideje pedig a 20. században jött el. Utolsóként a kommunizmus lépett színre, s megpróbálta megvalósítani a maga politikai rendszerét, mintegy felváltva a „rend történelmét”33 a „történelem rendjével”. „A történelem rendjének” tételezését egy olyan történelmi determinizmus támasztotta alá, amely progresszivizmussal, valamint a metafizikával és a rendet transzcendens gyökerűnek tekintő elképzelésekkel szembeni nyílt ellenségességgel párosult. Az ateizmus ebben az összefüggésben nem más, mint az egy spirituális létezőből eredő kozmikus rend tagadása. A kommunisták szemében a kormányzás tisztán önkényes dolog, amely csoportérdekeket szolgál, s mind a feltételrendszerét, mind a céljait tetszés szerint lehet módosítani. A kommunista felfogásban a politikai kérdések különböző szintű megértését egy olyan átfogó ideológia fogja össze, amelyet Voegelin szavaival találóan így jellemezhetünk: „Azt a valóságot, amelyet az egyén tudatos létezése tapasztalt meg és szimbolizált, fölváltották a spekuláció második valóságával.”34 A kommunisták tulajdonképpen azzal kísérleteztek, hogy a kormányzás fókuszába az ember állatias részét helyezzék, és egy földi paradicsomot valósítsanak meg, kielégítve az összes létező emberi szükségletet. A politikai tudás problematikáját tehát ez a második valóság oldotta meg, amelyet egy olyan totális ideológia hozott létre, melynek 31 Uo., 224. 32 Eric VOEGELIN: Science, Politics and Gnosticism, Henry Regnery Company, Chicago, 1968, 83. 33 Az angol eredetiben szereplő „the history of order”, vagyis a „rend történelme” itt a „politikai

rendszerek történelmét” jelenti. (A Ford.) 34 Eric VOEGELIN: Order and History, V. = Search of Order. The Collected Works of Eric Voegelin, University of Missouri Press, Columbia–London, 2000, 65.

36


2009.04.17.

Lánczi

11:43

András:

Page 37

Bölcsesség

és

tudás

között

célja a hatalom koncentrálása volt azon beavatottak körében, akik úgymond megértették a történelem titkát. A politikai bölcsesség és a praktikus tudás dichotómiájára a modern ember válasza tehát nem más, mint a – magát részben a történelemből levezető – ideológia. Ha Tilo Schabert megállapításai helytállóak, akkor az alkotóerőnek, amely közvetítő a politikai bölcsesség és a praktikus tudás között, a kommunizmus keretei között is működnie kellett. És működött is: a kezdeti időszakban a kommunisták nem tartózkodtak attól, hogy a hatalmat a maga meztelen valóságában megmutassák. Később azonban rájöttek, hogy a hatalom és a politika pőreségét el kell rejteni: ez volt az ún. „reformkommunizmus” korszaka néhány kommunista országban, így Lengyelországban és Magyarországon is. Másrészt, de ezzel összefüggésben, a kommunisták – szembesülve a hatalom természetével vagy realitásával – sikerrel sajátították el a kormányzáshoz szükséges kreativitást: elsőként a hatalmat szerezték meg, ezt követően pedig megtanulták a hatalom gyakorlásának Machiavelli-féle leckéit. A posztkommunisták – vagyis azok a politikusok, akik a minap még kommunisták voltak – teljesen tisztában vannak azzal, hogy a kormányzás alkotókészséget, kreativitást igényel: a végrehajtást (execution) jól ismerik és univerzális technikaként alkalmazzák, beleértve a „modern végrehajtó hatalom hét elemének”35 mindegyikét, s lelkes gyakorlói mindazon elveknek, amelyeket Schabert a „bostoni önkormányzati vezetők tükrében” lefektetett.36 Egy posztkommunista világban maguk a posztkommunisták birtokolják a valódi hatalmat, ugyanis gondosan megőrizték hatalmuknak azokat a feltételeit, amelyeket még a technikai vagy intézményi politikai rendszerváltást megelőzően alakítottak ki. Megőrizték hálózataikat, beleértve a titkosszolgálatokat, a gazdasági szférát, a kultúra pozícióit és a civil társadalom egyes elemeit. Mivel a posztkommunista társadalmakban a legitimitás legfőbb alapja a szimbolikus felzárkózás a nyugati civilizációhoz és a kapitalista gazdasági fejlődésbe való bekapcsolódás, ezekben az országokban a privatizáció volt az egyik legfontosabb politikai kér35

MANSFIELD (I. m.) külön fejezetet szentelt ennek a kérdésnek Machiavelli és a modern vezető címmel, ahol rámutatott a végrehajtás központi jelentőségére Machiavelli műveiben, és a következőket írta: „A modern végrehajtó tevékenység hét eleme Machiavellire vezethető vissza: a büntetés politikai célú használata; a háború és a külügyek primátusa a béke és a belügyek fölött, ami általában a rendkívüli helyzetek gyakoribb deklarálására ad lehetőséget; az indirekt kormányzás, amikor a vezető kormányzási tevékenységét úgy tünteti fel, mintha azt valaki más megbízásából, felhatalmazására végezné; a rendszerek mint egészek közti különbségek előfordulása, az olyan kormányzási technikák felfedezése vagy kifejlesztése által, amelyek minden rendszerben alkalmazhatók; a döntésképesség fontossága, mert a jó kormányzás egyik legfontosabb tulajdonsága a gyorsaság; a titoktartás és meglepetés fontossága; és az egy személyben felelős vezető fontossága, a »magányos vezetőé«, aki a siker dicsőségét és a kudarc felelősségét egyaránt személyesen viseli.” 36 Tilo Schabert a hatalom kreativitásának technikáját úgy foglalta össze, hogy példákat hozott fel a fejedelem típusú vezető gyakorlati intézkedéseinek eszköztárából: divide et impera; előzd meg minden olyan esernyőszervezet létrejöttét, amely a te hatalmi körödbe eső ügyekkel foglalkozna; az autoritás határait ne húzd meg élesen; a felelősségi körök határait tartsd elmosódva; a beosztottjaidnak adj egymással átfedő feladatokat; gerjessz versenyt köztük; egy-egy projektbe vonj be több igazgatási szervet is; időről időre váltogasd, hogy mennyi befolyást adsz az egyes munkatársaidnak; szabályos időközönként alakítsd át az egész kormányzati apparátust; rotáld a beosztottjaidat; alakíts ki kétszintű kormányzatot egy látható és egy láthatatlan szinttel úgy, hogy a kormányzati pozíciókat névleges és valódi funkciókkal ruházod fel; végül pedig szerezz gyakorlatot abban, hogy a formális kormányzati rendszer helyett a személyes kapcsolatok hálóján keresztül kormányozz.

37


2009.04.17.

11:43

Page 38


dés, s a hatalom középpontjához közel álló személyek valóságos versenyt folytattak azért, hogy minél nagyobb szeletet hasítsanak ki maguknak az államból a privatizáció címén, vagyis a kormányzás eszköztárát arra használták, hogy magukat megszabadítsák a kormányzás kényszerétől. A legvilágosabban ezt Oroszország példáján láthatjuk. Ivan Krastev találóan jegyzi meg: „Az irányított demokrácia olyan rendszer, amely megszabadítja az elitet a kormányzás kínos terhétől, és lehetővé teszi számára, hogy a saját személyes gyarapodásán munkálkodhasson.”37 „Irányított demokráciá”-n Krastev a tipikus posztkommunista kormányzási módot érti – vagyis a kommunista elit képességét saját hatalmának megőrzésére és felhasználására a Machiavelli által oly ékesszólóan leírt hatalmi technikák segítségével. Krastev megfigyelése újabb bizonyíték arra, hogy valójában az alkotóerő, a kreativitás az, ami kormányoz. A posztkommunista országok csak annyiban térnek el az általánostól, hogy itt a hatalomgyakorlás mechanizmusai kevésbé rejtettek, és a hatalomgyakorlás feltételeleinek megteremtése fontosabb, mint a hatalomgyakorlás tulajdonképpeni céljai. A posztkommunisták számára a legkínosabb kérdés saját legitimációjuk forrása. Fontos megfigyelni, hogy a (poszt)kommunisták hogyan változtatták saját hatalmuk legitimációjának fókuszát. Kezdetben – és bizonyos mértékben később is – a legitimáció alapja a kommunista ideológiának megfelelően a földi jólét biztosításának ígérete volt; ezt követően, a kommunizmus szimbólumaiból való kiábrándulás után pedig a „pragmatizmus” és a „kormányzási szakértelem”, amellyel a (poszt)kommunista vezetők saját bevallásuk szerint rendelkeznek. Vagyis a kommunisták jócskán merítettek a kormányzás menedzseri felfogásából, de a rendszerváltozás következményeképpen a pozitivista pragmatizmus, a történelmi determinizmus és az érdekkonfliktusok liberális menedzselésének egyfajta kombinációját is magukévá tették. Már maga a rendszerváltás kifejezés is jól tükrözi, hogy a kommunizmus bukása elsősorban intézményi értelemben valósult meg. A rendszerváltás ugyanis nem jelent szakítást az előző rendszerrel. A posztkommunista világban egy új ideológia alakult ki, melynek fő elemei a demokrácia mint civil vallás (civil religion), a pozitivizmus és a progresszivizmus. Kreativitásuk alapjait a nemzetközi érdekek (a belső leszámolás elkerülése érdekében), a forradalmi képzelőerő kimerítése és a hatalmuk feltételeinek gondos megőrzése jelentik. Mára egyértelművé vált, hogy a posztkommunisták a privatizáció fő haszonélvezői, ők irányítják és uralják a médiát, a hatalmuk kulturális hátterét, valamint a posztkommunista világ virtuális valóságát, amelyben a szimbólumok és képek egy második valóságot teremtenek, amely ugyanolyan homályos, mint amilyen homályos a politika mindig is volt az átlagember számára. Ráadásul, mivel sikerült fenntartaniuk saját hatalmuk feltételeit, a posztkommunistáknak arra is lehetőségük nyílt, hogy ők értelmezzék a saját kommunista múltjukat. Ők birtokolják tehát a múltat, és ez alkotóerejük és legitimitásuk legfőbb forrása – másként nem történhetnének meg azok a dolgok, amelyek megtörténnek. Politikai tudásuknak már semmi köze sincs az igazság kereséséhez: egyszerűen kihasználják a politikai bölcsesség és a praktikus tudás közötti szakadékot, amelyet abszolutizálnak, már37

Ivan KRASTEV: Democracy’s Doubles, Journal of Democracy 17. (2006. április), 59.

38


2009.04.17.

Lánczi

11:43

András:

Page 39

Bölcsesség

és

tudás

között

már ellentétpárként ábrázolva a politikai bölcsességet és a praktikus tudást, mindezt a semlegességre törekvő modern politikatudomány csendes asszisztenciája mellett. Ezzel egy virtuális valóságot teremtenek, amelyben a politikus mint olyan többé nem fontos, egyetlen szerepe az, hogy szakértőként minden körülmények között képes legyen igazgatni a dolgokat: ezzel tulajdonképpen elvágják a hatalom és az erkölcs közötti utolsó összekötő szálat is. S a háttérben Machiavelli ismét mosolyog.

Konklúzió A politikatudomány egyik legrégebbi problémája, hogy a megismerő hogyan tudja áthidalni a bölcsesség és a tudás (vagyis az univerzális és a partikuláris) közötti szakadékot. A dilemmának már maga Arisztotelész is rendszeres tárgyalását adta: megközelítésében a politikai bölcsesség és a praktikus tudás esszenciájuk szerint különböznek – személy szerint ezt a meglátást csak annyiban tudom osztani, amennyiben nem tekintjük másnak, mint ismeretelméleti felismerésnek. A modernitás körülményei között az arisztotelészi ismeretelméleti distinkció radikálisabb formát öltött: a politikai bölcsességre és a praktikus tudásra ma sokan úgy tekintenek, mintha más-más valósághoz tartoznának, mintha a megismerő képes lenne arra, hogy kívül helyezze magát a politikán. A modern tudomány a politikai bölcsesség és a praktikus tudás közti kapcsolatot szembenállássá változtatta, azt állítva, hogy a megismerő kívül tudja magát helyezni a politikán, és úgymond objektív pozíciót tud felvenni azáltal, hogy eltávolítja magát a megfigyelt valóságtól. Ezzel a lépéssel a modern politikatudomány elválasztotta egymástól a politikai valóságot és a politikai tudást – ettől kezdve a politikai cselekvés teljesen önkényes lehet, a politikai körülmények játékszere. Amit a politikusok tudnak, az nem több annál, mint amit tesznek; ez egy olyan éntudat, amely a modern tudományosság egyetlen kritériumának sem felel meg. Másrészt viszont a modern politikatudomány egy olyan tudományos megközelítést dolgozott ki, amely a partikuláris dolgokra összpontosít, és kizárólag a politika és a politikai viselkedés azon elemeivel foglalkozik, amelyek kiszámíthatóak – vagyis az intézményekkel és a politikai aktorok viselkedésével. Ezzel a modern politikatudomány apologetikussá vált. A modern politikatudomány jellemzően távolról elkerüli a politika legfontosabb elemének, magának a hatalomnak a kérdését: az azzal való foglalkozás ugyanis átfogó és univerzális megközelítést igényelne. A posztbehaviorista politikatudomány, felismerve a probléma komolyságát, visszatért a politika eredeti kérdéseihez, de modern tudományelméleti elkötelezettségei miatt vizsgálódásának végpontjaként előbb-utóbb mindig a normatív-ideológiai sztenderdhez jut. Maga a klasszikus politikai filozófia is ideologikussá lett – így válhatott Platón menedzserré – a politikai tudás természetének félreértéséből fakadóan. Az ideológia valójában nem más, mint a politikai valóság elrejtésének egy módja. Ezért vált a demokrácia tanulmányozása elkerülhetetlen módon univerzális ideológiává.38 A posztkommuniz38

Amartya SEN: Democracy as Universal Value, Journal of Democracy 10/3. (1999).

39


2009.04.17.

11:43

Page 40


musnak megvan a maga univerzalista ideológiája, amely egyrészt magában foglalja mindazon jól ismert modern feltevéseket a tudás természetéről, amelyek Voegelin a gnosziticizmus alá sorolt; másrészt pedig olyan, újszerű elemeket, mint a „démosz” változó fogalmát (lásd az EU törekvését, hogy megtalálja a maga démoszát), az elmozdulást a politikai felől a szakpolitikák irányába, vagy a politikai konstruktivizmus feminista felfogásait. Ebből az intellektuális és politikai patthelyzetből a kiutat csak a valósághoz való viszszatérés és a logikára és retorikára kettéhasított értelem újraegyesítése jelentheti. A politikai bölcsesség és a praktikus tudás közötti különbség relatív, nem szubsztantív. Sajnos a modern politikatudomány nagyrészt a politika második valóságával foglalkozik. Vissza kell térnünk a politika valóban releváns kérdéseihez: ezek a hatalom és a hatalom feltételei – nem pedig az igazságosság; a politikus maga – nem pedig az intézmények; és az, amit a politikusok tesznek – nem pedig az, amit tenniük kellene. Csak így kapcsolódhat újra össze a politikai bölcsesség és a praktikus tudás, s szerezheti vissza a tudományok királynőjének címét.

(Halm Tamás fordítása)

Teleki Pál (a bal alsó sarokban Teleki saját rajzával, Bloomendaal, 1937)

40


2009.04.17.

11:43

Page 41


Török Attila ÜZLETI ETIKAI AKTIVIZMUS, A PIAC KORLÁTAI ÉS A JÓ TÁRSADALOM Gazdasági hatékonyság és a piac határai A gazdaság a tökéletes verseny mellett hatékony. Samuelson ekképpen fogalmaz: „a tökéletesen kompetitív piacok figyelemre méltó hatékonysági jellemzőkkel rendelkeznek: […] a tökéletes verseny allokációs hatékonyságot mutat, a legnagyobb mérvű kielégülést sajtolva ki a társadalom korlátozott erőforrásaiból”.1 Ez természetesen nem új felfedezés. Már Adam Smith is irt erről: „a piac szélesítése gyakran közérdek, ám a piac szűkítése mindig ellentétes közérdekkel és csupán arra jó, hogy az eladók hasznát természetes szintje fölé emelje, hogy így vessenek ki polgártársaikra, saját hasznuk érdekében, valamiféle képtelen adót” (A nemzetek gazdagsága, I. fejezet). Ennek ellenére mindig is bőven voltak a tökéletes versenyt és az ennek eredményeképpen megvalósuló hatékonyságot akadályozó tényezők. Ezek egy része afféle „feudális csökevényként” csupán a piacgazdaság tökéletlensége miatt maradhatott fenn. A céh-kiváltságokat, a föld szabad forgalmának korlátait, a kereskedelmi privilégiumokat a kapitalista fejlődés azonban fokozatosat kiiktatta. Egy sor ilyen, a gazdasági hatékonyságot korlátozó tényezőnél azonban nem így áll a helyzet. A modern, demokratikus jogállam dönt úgy, hogy kerüljenek ki a piacgazdaság hatóköréből és maradjanak is azon kívül. Olykor ez a piac működésének kudarcaival kapcsolatos óvatossággal magyarázható. A piaci monopolhelyzet, a méretgazdaságossági megfontolások és az információs aszimmetria mind korlátozza a tökéletes versenyt. Ilyenkor indokolt lehet, hogy versenykorlátozó állami szabályozás védje a fogyasztót. Ez a nagyobb fogyasztói jólét érdekében történik, gazdaságilag racionális. Más esetekben viszont nem a nagyobb „materiális” fogyasztói jólét érdekében történik mindez. A piacot korlátozó közhatalmi szándék hátterében ilyenkor általában a „Jóról” – a jó életről, a jó társadalomról – alkotott közfelfogás áll. E közfelfogás szerint az ilyen társadalomban az anyagi jóléti értékek mellett az igazságosság, a szabadság, az emberi méltóság, az egyenlőség „metaökonomikus” értékei is szerephez jutnak, emellett különleges védelmet élveznek a „vitális”, azaz az élettel kapcsolatos értékek.2 Többféle ilyen, a piac határait érintő korlátozás ismerhető föl: – Törvényen kívül helyezés. A törvényen kívül helyezett „javaknak” a forgalma, akár ellenszolgáltatás mellett, akár anélkül történik, büntetőjogilag üldözött. Jóllehet ezek a „dol1

Paul A. SAMUELSON – William D. NORDHAUS: Közgazdaságtan II. Mikrookonómia, Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1992, 712. 2 Scheler írt erről először részletesen: Max SCHELER: A formalizmus az etikában és a materiális értéketika, Gondolat, Budapest, 1979.

41


2009.04.17.

11:43

Page 42


gok” vagy „tevékenységek” (éppen a korlátozás miatt nem árukról és szolgáltatásokról van szó) egyébként piacképesek lennének, azaz rendelkeznek a piacforgalomban történő részvétel ismérveivel, társadalmilag teljes mértékben elutasítottak.3 (Ilyen dolog vagy tevékenység jellemzően a kábítószer, a védett állat, helytől és időtől függően az alkohol, a szavazati jog, rabszolgai vagy házastársi minőségben a személy.) – Áruknak és szolgáltatásoknak a legális piac határain kívül helyezése. Ezek forgalma bizonyos feltételek mellett, ellenszolgáltatás nélkül nem ütközik büntetőjogi tilalomba. Piaci, „beárazott” tranzakció tárgyai azonban nem lehetnek. Térítésmentes, közhatalmi felügyelet melletti átruházásuk, tulajdonképpen ajándékozásuk azonban nem tiltott (béranyai szolgáltatások, újszülöttek, emberi szervek).4 – Legális tranzakciók a piacon, ám különleges állami szabályozás vonatkozik reájuk. Jellegzetesen ide sorolhatók a pénzügyi és idegenforgalmi szolgáltatások – ám ezeknél a különleges szabályozás elsősorban fogyasztóvédelmi indíttatású. Ugyancsak nem a gazdasági racionalitás által indokolt a minimálbér állami szabályozása. A legkevésbé képzett, legkiszolgáltatottabb munkavállalók javadalmazását a közhatalmi akarat téríti el a munkaerőpiac által meghatározandó szinttől. – Állami monopólium létrehozása, más tulajdonformák kizárása meghatározott tevékenység végzéséből. Példa erre – Magyarországon – a vasúti szolgáltatás.5 – Állami kvázi-monopóliumok létrehozása, jogszabályi kényszer a monopólium kínálta szolgáltatás igénybevételére. Erre a legjobb példa az állami egészségbiztosításnak a legtöbb országban, így Magyarországon is fennálló rendszere.6 A monopólium fenntartását az emberi egészségnek és általában az életnek az értékhierarchiában elfoglalt egészen különös helye magyarázza. Nem mindegy, hogy az egészséggel vagy – például – a szépséggel, netán a jóllakottsággal kapcsolatos szükségletről van szó. Márpedig e rendszer nyújtja – vélhetően – a legerősebb garanciákat arra, hogy az egészségügyi ellátásnak valamilyen szintje mindenki számára elérhető legyen: a „jó társadalomban” nem lehetnek teljesen elnyomorodott, elhanyagolt egészségű emberek. A fundamentalista közgazdász mindazonáltal egyformán versenyellenesnek és hatékonyságrombolónak tartja az állami egészségbiztosítást és – a fenti példánál maradva – tartaná annak az esetleges állami szépségbiztosítást vagy jóllakottság-biztosítást. (A feltevés nem takar képtelenséget. Elméletben semmi akadálya annak, hogy meghatározott, a társadalombiztosítási járulék mintájára kötelezően kivetett szépség-, illetve jóllakottság-biztosítási járulék fizetése fejében a biztosított SZB- illetve JB-igazolványt kapjon, melynek tulajdonosaként jo3

Reismann – Mengerre hivatkozva – például ekképpen definiálja a gazdasági javakat, az árut: „Olyan dolgok, amelyek elismerten alkalmasak emberi szükségletek kielégítésére, melyek előállítása vagy élvezhetővé tétele munkát és erőfeszítést igényel, és amelyek fölött elegendő mértékben rendelkezünk annak érdekében, hogy szükségletek kielégítésére igénybe vegyük őket.” (George REISMANN: Capitalism – A Treatise on Economics, James Books, Ottawa [Illinois], 1998, 123, 40.) 4 Vö. Margaret Jane RADIN: Contested Commodities, Harvard UP, Cambridge (Mass.), 1996. 5 „Országos vasúti pályahálózat működtetését olyan gazdasági társaság végezheti, amelynek egyedüli tagja (részvényese) a Magyar Állam” (2005. évi CLXXXIII. törvény 14. § [1]). 6 „A társadalombiztosítás a Magyar Köztársaság állampolgárait […] felölelő társadalmi kockázatközösség, amelyben törvényben megállapított szabályok szerint a részvétel kötelező” (1997. évi LXXX. törvény 2. § [1]).

42


2009.04.17.

Török

11:43

Attila:

Page 43

Üzleti

etikai

aktivizmus…

gosult lenne térítésmentesen a szépségét illetve jóllakottságát biztosító áruk és szolgáltatások igénybevételére. Megfordulhatna az Állami Esztétikai Szolgálat kozmetikai és fodrászműhelyeiben, betérhetne az Állami Táplálkozási Szolgálat éttermeibe. Ez utóbbiak például bizonyára nem a legelőkelőbb éttermek minőségi színvonalán működnének. Igaz, létrehozásukkal egy füst alatt a hajléktalanok ingyenkonyháit is meg lehetne szüntetni.) – A fogyasztói preferencia közhatalmi befolyásolása. Megfigyelhető a dohány- és alkoholkereskedelem esetében, többek között ezek reklámozásának tilalmán és a különféle, prohibitívnek, legalábbis elrettentőnek vagy lebeszélőnek szánt forgalmi adókon keresztül. A fenti felsorolás aligha teljeskörű. Ennek ellenére szemlélteti, hogy a közhatalom – élve a versenykorlátozó, a piac határait szűkítő jogalkotás fegyverével – meglehetős gyakorisággal kísérli meg a „jó társadalom”, a „jó élet” eszményével kapcsolatos felfogásának érvényre juttatását, akár a materiális jóléti megfontolások ellenében is. A felsorolt, tiltott tranzakcióknak materiális károsultja nincsen. Ha létrejöhetnének, a „kifejezésre juttatott egyéni preferenciákat” tükröznék.

Üzleti etikai aktivizmus és gazdasági hatékonyság Nem csupán közhatalmi akarat korlátozza azonban a tökéletes versenyt. Civil szervezetek és a velük rokonszenvező támogatók, az üzleti etikai aktivizmus harci alakulatai növekvő számban ügyködnek azon, hogy akadályokat gördítsenek a piacgazdaság hatékony működése elé. Más megfogalmazásban: hogy annak működését nem-gazdasági (gazdaságon túli, metaökonomikus) értékek érvényesítésével tegyék kevésbé „értékmentessé” – ám egyúttal kevésbé hatékonnyá is. A globalizáció egyenlőségellenessége, a környezetszennyezés, a gyermekmunka, a harmadik világban fizetett éhbérek, a szegény országokban élő fogyasztók alulinformáltságának kihasználása, az állatkísérletek, az állati szőrmék kereskedelme, az afrikai olajkitermelést kísérő emberjogi sérelmek ellen fellépő tüntetők a „racionális döntések elméletének” határain kívül állnak. Nem saját jólétük növelése, hanem valamilyen – nevezzük így – anyagi jólétükön túlmutató etikai megfontolás vezérli őket. Nem anyagi érdekek, hanem – olykor a látszat ellenére – alapvetően mégis erkölcsi értékek érvényesítésének szándéka készteti őket cselekvésre. Nicolai Hartmann szemléletes megfogalmazásában: valamilyen értékre szólítanak fel, azt megvalósítandó cselekszenek.7 Furcsa ellentmondás ez. Az anyagi szükségletek kielégítésében meghatározó szerephez jutnak a gazdasági társaságok, különösen a modern világgazdaság színtereit domináló multinacionális nagyvállalatok. A gazdaságon túli, nem-fogyasztói szükségletek adott esetben viszont éppen hogy ezeknek a hatalmas erőt képviselő szervezeteknek az ellenében elégíthetők csak ki. Ugyanez áll bizonyos gazdaságon túli értékek megvalósítására is. Er7

Vö. Nicolai HARTMAN: Lételméleti vizsgálódások, Gondolat, Budapest, 1972.

43


2009.04.17.

11:43

Page 44


re utalnak a fogyasztói bojkottok és a multinacionális vállalatok elleni tüntetések, és ez a gondolat fűti a globalizációellenes megmozdulásokat is. Ezeknek a megmozdulásoknak az elméleti háttere az „üzleti etika”, ezen belül a vállalati társadalmi felelősség (Corporate Social Responsibility – CSR), illetve az ezt finomító és pontosító „stakeholder-kapitalizmus”. Az üzleti döntéshozóknak olykor már nem csupán a sikeres vállalati gazdálkodásra, a gondjukra bízott erőforrások hatékony működtetésére és a legalitási normákra, hanem a filozófiai értelemben vett „jó élet”, a „miként éljünk?” etikai dimenziójú kérdéseire is tekintettel kell lenniük. Megállapítható: paradigmaváltással állunk szemben. A sikeresen, jelentős „allokációs hatékonysággal” működő vállalatok által bőségesen előállított, anyagi szükségleteket kielégítő javak és szolgáltatások csak a klasszikus „hedonisták” számára hozzák el a „jó életet”. A jóléti társadalomban sokakat az egyéni fogyasztás növelése már nem elégít ki. Ők olyan ügyek felkarolásával próbálkoznak, melyek nem egyéni materiális, fogyasztói érdekeiket, hanem értékmegvalósító törekvéseiket szolgálják. Ők állnak a fentiekben vázolt paradigmaváltás hátterében, ők a „posztmateriális értékek” által megszólított generáció.8 Ezeknek az értékeknek a megvalósítását ráadásul nem a közösségi, közhatalmi döntések alakításától, az anyagi értékteremtés szabályainak módosításától, a piac határainak újraszabályozásától várják. Ehelyett magát az anyagi értéket teremtő vállalatot próbálják meg átalakítani úgy, hogy ne csupán eszközeit hatékonyan működtető, hanem társadalmi és környezeti felelősségtől áthatott szervezet legyen. A gazdaság szereplőire elsősorban a „jó élet” anyagi feltételeinek megteremtéséért viselt felelősség nehezedik. Emellett tevékenységük során alkalmazkodniuk kell a jogszabályi környezet korlátaihoz. A közhatalom „skizoid”: egyfelől ezeknek az anyagi feltételeknek a megteremtésén munkálkodik, őrködve a verseny szabadsága fölött. Másfelől viszont korlátozza ezt a versenyt – ügyelve a „jó élet”, a „jó társadalom” követelményére. A vállalati társadalmi felelősség elméletének térhódításával ez megváltozik: eszerint a vállalat több mindenért, így részben a „jó élet” metaökonomikus tényezőiért is felelősséggel tartozna. Az elmélet tehát skizoid tudatállapotot kényszerít a vállalatra is. Egyik énje a a „jó élet” anyagi feltételeit szolgáló hatékonyságé, a másik a „jó élet” gazdaságon túli elemeit szolgáló társadalmi felelősségé. A vállalat társadalmi felelősségének fogalma Howard R. Bowen 1953-ban megjelent könyvére vezethető vissza. Ő írta le először, hogy a vállalat vezetőjének felelőssége túlmutat az általa irányított társaság nyereségességén. (Szavai – „olyan [üzlet]politikát folytatni, olyan döntéseket hozni, olyat cselekedni, amely kívánatos a társadalom értékeinek és céljainak szempotjából”9 – ma már nagyon elnagyoltnak tűnnek, akkor azon8

A Ronald Inglehart által több fejlett országban végzett értékorientációs felmérések alapján leírt jelenség lényege: ezek az országok az elmúlt évtizedekben nagyot léptek előre polgáraik anyagi szükségleteinek kielégítésében. Ezzel párhuzamosan előtérbe kerültek az olyan nem-materiális szükségletek, mint a személyes szabadság, az informáltság, az önmegvalósítás. (Ronald INGLEHART: The Silent Revolution. Changing Values and Political Styles, Princeton UP, Princeton, 1977; UŐ.: Culture Shift in Advanced Industrial Society, Princeton UP, Princeton, 1990.) 9 Howard R. BOWEN: Social Responsibilities of the Businessman, Harper, New York, 1953.

44


2009.04.17.

Török

11:43

Attila:

Page 45

Üzleti

etikai

aktivizmus…

ban felettébb újszerű volt ez a gondolat.) Az azóta eltelt több mint fél évszázadban e témában hatalmas irodalom keletkezett, az elmélet az üzleti etika „mainstream”-jébe sorolódott. A sok támogató és a nem kevés ellenvélemény ismertetését már többen is elvégezték, így Magyarországon is.10 Az először Bowen által papírra vetett alapgondolat az 1980-as évektől jelentős mértékben finomodott. Amikor R. Edward Freeman az évtized közepén a vállalatnak a stakeholderekkel szemben viselt különleges felelősségéről tette közzé elméletét,11 megfogalmazása nagyrészt nélkülözte a normatív elemeket. Inkább csak azt hangsúlyozta, hogy a stakeholderek érdekeit figyelembe vévő vállalat javuló és hosszabb távon is kiegyensúlyozott üzleti eredményekre számíthat. Az elmélet később nem kerülhette el, hogy fokozatosan ne töltődjék föl morális tartalommal. Az eredetileg inkább instrumentális következtetés – ha a vállalat sikeres akar lenni, figyelembe kell vennie etikai szempontokat – a nem csak laikus közbeszédben is lassan átalakult normatívvá: „a vállalatnak etikusan kell tevékenykednie”. Ezek az egyébként cseppet sem ellentmondásmentes, gyakran jószándéktól áthatott, ám az empirikus bizonyítás próbáját több tekintetben ki nem álló elméletek praxist is teremtettek. Tucatjával jelentek meg a CSR-tanácsadásra szakosodott cégek. Az esetenként még a tudományos igényű publikációkban is elnagyolt, az empirikus bizonyítás akadályait nem átugró, inkább verbális bűvészmutatványokkal elkerülő elméletek a gyakorlati alkalmazásban természetesen tovább vulgarizálódtak. A velük kereskedő hazai – és gyakran nem csak hazai – tanácsadó cégek „kedvcsináló” felvezetőire például mind a mai napig jellemzőek a leírt érték-fogalmak axiológiai vonatkozásainak teljes nem-ismeretére utaló kitételek.

Módszertan, elmélet és a szingularitás Az üzleti etikai aktivizmus mozgalmai immár több mint három évtizede hallatnak magukról.12 A vállalati társadalmi felelősség gondolatának fejlődése pedig már több mint fél évszázada nyomon követhető. Bizonyos tehát, hogy megérett az idő a számvetésre: csakugyan közelítünk-e a „jó társadalom” eszményéhez, ha civiltársadalmi, üzleti etikai aktivista nyomásra „felelőssé javul” a vállalat? Mi indokolja, hogy a vállalat saját lényegével ellentétes pályára állva kísérelje meg önmagát a közjó szolgálatába állítani? Üzleti lehetőségeket kínáló áltudomány vagy a „jó társadalom” eszméjének megvalósulásáért folyó mindennapos küzdelem új, második „normandiai frontja”-e a felelős vállalatot követelő üzleti etikai aktivizmus? A válaszadáshoz persze nem kerülhető meg a kérdés: vajon a „vállalati társadalmi felelősségnek” létezik-e valamilyen kvantifikálható, legalább valamennyire egzakt mutatószáma? 10 Legutóbb BARTUS Gábor: Szükségünk van-e jóléti vállalatokra?, Kommentár 2008/5., 26–40. 11 R. Edward FREEMAN: Strategic Management. A Stakeholder Approach, Pitman, Boston, 1984. 12 Az első, komoly nemzetközi figyelmet élvező bojkottot 1977-ben a Nestlé ellen kezdeményezték.

A bojkott előzményei 1974-ig nyúlnak vissza. A bojkott a cég csecsemőtápszereinek a fejlődő országokban történő, az újszülöttek egészségét, sőt életét is súlyosan veszélyeztető módon történő forgalmazását volt hivatott megfékezni.

45


2009.04.17.

11:43

Page 46


A gyakorlat kétféle mutatószámmal operál. A reputációs index illetve a tartalomelemzés a két legelfogadottabb kísérlet a kvantifikálhatatlan kvantifikálására. Az első az egy-egy vállalattal kapcsolatban élő közvélekedés megragadására tesz kísérletet, mely vélekedést a közvélemény-kutatásokban ismert technikák segítségével rögzíti. A második a vállalatok a társadalmi felelősségvállalással kapcsolatos dokumentumainak tartalomelemzésében véli felfedezni a megoldást. A korlátok mindkét módszer esetében jóval nyilvánvalóbbak, mint az előnyök. A reputációs index – a megkérdezettek által érdemlegesen megítélhető vállalatok viszonylag csekély száma miatt – szükségképpen korlátozott terjedelmű összehasonlító táblázatokat eredményez. A módszer lényege nyilvánvalóan a gyarló emberi megítélésben rejlik. Ez egyben előnye is: kísérletet sem tesz egy alapvetően szubjektív ismérv objektivizálására. A tartalomelemzés objektívebb és sokkal nagyobb számú szereplő összehasonlítására ad módot. Hátránya, hogy nem magát a tényleges vállalati praxist, sokkal inkább az ezzel kapcsolatos kommunikációt minősíti. Nem azt, hogy milyen egy vállalat, hanem azt, hogy milyennek szeretne látszani, s mivel tölti meg saját „kommunikációs terét”. Figyelemre méltó, hogy a vállalati társadalmi felelősség problematikája – éppen a felvázolt módszertani hiányosságok miatt – sajátos, leginkább az univerzum „fekete lyukaira” emlékeztető tulajdonságokkal rendelkezik. Róla is elmondható, hogy a reá vonatkozó, véglegesnek mondott igazságokat ajánló elemzéseket, érveket és érvrendszereket, bármenynyi legyen is belőlük, magukba rántva emészti el – a kitöréssel felérő megoldás minden reménye nélkül. Ilyen „szingularitás” a felelős vállalat és a piaci verseny összefüggéseinek kérdése és ezzel összefüggésben a társadalmi felelősségvállalás két, jól elkülönülő minőségének a problémája. (E két minőség: a jobb piaci teljesítmény érdekében, elsősorban az „etikus fogyasztó” rokonszenvének megnyerése céljából vállalt, intenzíven „kommunikált”, illetve az erre nem tekintő, akár a vállalat pénzügyi teljesítményének romlását is megkockáztató társadalmi felelősségvállalás.) Ezt a közgazdasági „szingularitást” óvatosan messzire elkerülve azonban nem folytatható vizsgálódásunk. Bemutattuk, hogy a közhatalom gyakran él a verseny korlátozásának eszközével, akár a hatékonyság romlásának árán is. Az is könnyen belátható, hogy az „értékelvű” (etikus) fogyasztók és civilszervezetté erősödő mozgalmaik olyan tényezővé lettek, melyeket a piaci pozíciója felett őrködő nagyvállalat már nem hagyhat figyelmen kívül. A nagyvállalat tehát átfókuszálja kommunikációját. Erőfeszítéseket tesz, hogy a kommunikációs teret olyan üzenetekkel töltse meg, amelyek segítségére vannak az etikus fogyasztó megnyerésében, illetve az üzleti etikai aktivizmus fékentartásában. Ez még Milton Friedman szerint is megfelel a racionális és a részvénytulajdonosi érdek szerinti vállalatvezetés követelményeinek.13 Ennek megfelelően azonban nem a „jó társadalom” érdekében vállalt, valamiféle „morális dimenziót” is feltételező áldozatról van szó. A vállalati etikai intézményrendszerrel, ennek az alkalmazotti magatartást és a vállalatról alkotott képet is alakítani hivatott dokumentumaival és mindennek a kommuniká13

Vö. Milton FRIEDMAN: The Social Responsibility of Business is to Increase its Profits, The New York Times Magazine 1970. szeptember 13.

46


2009.04.17.

Török

11:43

Attila:

Page 47

Üzleti

etikai

aktivizmus…

ciójával kapcsolatos ismeretek pedig egyszerűen a hatékony vállalatvezetés korszerű eszköztárába sorolandók – már ha egyáltalán… Némi szkepszis ugyanis itt sem indokolatlan: a társadalmi felelősségi teljesítmény – melynek mérhetőségéről már szóltunk – és a pénzügyi teljesítmény összefüggése inkább csak valószínűsíthető, semmint empirikusan megnyugtató módon bizonyítottnak tekinthető. Több mint mítosz, ám kevesebb mint ismételten kimutatható, erős korreláció. Margolis és Welsh tanulmányában14 például 109 olyan, 1970 és 2002 között készült elemzésről számol be, melyekben a vállalati társadalmi felelősségi teljesítmény és a vállalati pénzügyi teljesítmény (a CSP és a CFP mint független, illetve függő változó) korrelációjának meghatározására tettek kísérletet. Ebből 54 esetében pozitív, 7 esetében negatív, 48 esetében pedig igen gyenge korrelációt mutattak ki. Húsz esetben pedig az eredmény értelmezhetetlensége volt a végső következtetés. Ezekben az esetekben a szerzők a módszertani nehézségekre, így elsősorban a független változó mérésének és a véletlenszerű korreláció kiszűrésének problematikájára hivatkoztak. A jelenlegi, a felelős cselekvés látszatának kommunikációjára korlátozódó gyakorlat meghaladására egyelőre kevés jel utal. Ennek morális imperatívuszát ugyan többen is megfogalmazták, ám a jellemzően normatív megközelítésben kifejtett érvek ereje nem igazán meggyőző. („Erkölcsöt prédikálni könnyű, azt megalapozni nehéz.”)15 Majd ötven évvel ezelőtt Peter Drucker már kifejtette, hogy „a magánvállakozás nem magánügy, a részvénytulajdonosok, a vállalatvezetők és a munkavállalók magánügye. Autonóm intézmény, de egyben közösségi aktíva is, amelyik üzletvitelét, erkölcseit és hatását tekintve egyaránt közösségi. A nagyvállalatokkal szemben elvárás, […] hogy emberi értékek és nemzeti érdekek előmozdításán is munkálkodjék.”16 Ez azonban csak kívánság, ha imperatívuszként értelmezzük is, hiszen az ezt megalapozó okfejtések hiányoznak. Thomas Donaldson például – miután figyelemre méltó alapossággal járja körbe a felelős vállalati cselekvés problematikáját – végső érvként csupán annyit hoz föl: „A nyilvánvaló igazság az, hogy a stakeholder-elmélet legnyilvánvalóbb alternatívája erkölcsileg tarthatatlan.”17 Edward R. Freemant méltán elismert, a téma egyik élő klasszikusaként tartják számon. Legalábbis gyanús, hogy – szerzőtársaival együtt, jobb érvek hiányában – még ő sem tudja elkerülni, hogy bele ne sétáljon a körkörös érvelés csapdájába. Ekképpen fogalmaz: „azt állítjuk, hogy a moralitást diskurzuson kívül helyező és a pénzzel kapcsolatos menedzseri felelősséget csökkentő minden nézet táptalaja az etikátlan viselkedésnek.”18 A gyanú arra utal, hogy a normatív érvelés lehetetlensége bánik el minden szerzővel, aki e szingularitás közelébe merészkedik. Ebben a fekete lyukban egy nyilvánvaló antinómia rántja 14 Joshua D. MARGOLIS – James P. WELSH: Misery Loves Companies. Rethinking Social Initiatives by Business, Administrative Science Quarterly 48/2. (2003. június), 274. 15 Arthur SCHOPENHAUER: Über die Grundlage der Moral, Meiner Verlag für Philosophie, Hamburg, 2007. 16 Peter DRUCKER: Meeting the Challange of Disruptive Change, Harvard Business Review 1962. március–április. 17 Thomas DONALDSON – Lee E. PRESTON: The Stakeholder Theory of the Corporation. Concepts, Evidence and Implications, The Academy of Management Review 20/1. (1999. január), 88. 18 R. Edward FREEMAN – Andrew C. WICKS – Bidhan PARMAR: Stakeholder Theory and „The Corporate Objective Revisited”, Organization Science 2004. május–június, 367.

47


2009.04.17.

11:43

Page 48


magával az elméleti próbálkozásokat, akár még a legtekintélyesebb szerzők tollából származókat is. Ennek lényege a piaci verseny követelményei és a piaci teljesítményt nem javító, nem instrumentális, „valódi” etikus vállalati cselekvés között feszülő ellentét. A mindennapok gyakorlatában természetesen a kétféle cselekvés elkülönítése nem mentes módszertani problémáktól. Valódi etikus cselekedetnek tekinthető mindazonáltal például az a jótékonykodás, amellyel kapcsolatos közlések nem kapnak széles nyilvánosságot. Ugyanilyen minden olyan, termékbiztonsággal illetve környezetkárosítással kapcsolatos önkorlátozó lépés, amely biztonsági kockázattal kapcsolatban a vállalat információs monopóliumot élvez. A vállalat ugyanis végsősoron csak egyetlen célfüggvény szerint vezérelhető: ez pedig a bármilyen módon értelmezett üzleti teljesítmény. A vezérlésbe beépíthetők természetesen korlátozó tényezők, így akár a „valódi” etikus cselekvéssel összefüggőek. Ekkor a vállalati működés célfüggvényének függő változója a maximális nyereség, meghatározott „valódi” etikai követelmények egyidejű teljesítése mellett. (Ez lehet a vállalattól származó jóléti – filantróp – transzfereknek egy adott szintje, „önmegtartóztatás” bizonyos piaci pozíciók elfoglalását illetően, a jogszabályi követelményeket meghaladó termékbiztonsági és környezetvédelmi előírások önkéntes alkalmazása – és így tovább.) Könnyen belátható, hogy az egyoldalúan vállalt, a piaci versenytársakra nem tekintő „önkorlátozás” olyan versenyhátrányt eredményez, amelyet a tényleges piaci verseny feltételei közé szorított vállalat legföljebb egy-egy látványos gesztus erejéig vállalhat. A maximális piaci és etikai teljesítmény céljának egyidejű követése logikailag természetesen értelmezhetetlen. Ám talán nem is indokolt, hogy a gazdasági társaság „fülétfarkát” behúzva, társadalmi teljesítményét bizonygatva sündörögjön el profitérdekeltségtől. Hiszen mégiscsak alapvetően és elsődlegesen arra jött létre, hogy társadalmi szükségleteket hatékony erőforrás-allokáció mellett elégítsen ki. A nyereség az előállított javaknak a felhasznált erőforrások fölötti többletértékével azonosítható. Tudjuk, hogy napjaink Magyarországán, kiváltképpen a nem exportőr nagyvállalatok és különösen a közületi megrendelésekre dolgozó cégek esetében az absztrakciós készséget ugyancsak próbára tévő erőfeszítés igazi piaci versenyt elképzelni. Ilyen versenyt feltételezve azonban a piaci teljesítményben, így a nyereségességben is felfedezhetők a megvalósult társadalmi felelősség elemei.

Ment-e általa a világ elébb? A közvetlenül a vállalatokat megcélzó (tehát nem kollektív önkorlátozásra felszólító), jótékonykodásra és a jogszabályi előírásokat meghaladó környezetvédelmi és társadalmi teljesítményre ösztökélő eszmefuttatásokat tanulmányozva komoly aggályok fogalmazódnak meg. – Vajon nem a „jó társadalommal” kapcsolatban viselt közhatalmi tehetetlenségnek a beismerése, sőt elfogadása áll ezek mögött a törekvések mögött? Márpedig ha erről van 48


2009.04.17.

Török

11:43

Attila:

Page 49

Üzleti

etikai

aktivizmus…

szó, ez egyben a parlamentáris demokrácia kudarcának a beismerése is. Annak, hogy a közhatalom alapvetően korrupt, az üzleti érdekek befolyása alatt áll. Azzal összefonódva nem is tudná, de nem is akarja a piac határait jelző jogszabályi korlátokat úgy felállítani, hogy a „jó társadalom” gazdaságin túli értékei komoly, azaz ne csak látszatvédelmet élvezzenek. E közhatalmi tehetetlenség azonban nem törvényszerű. A légiközlekedés biztonságát bemutató statisztikák például e mutató folyamatos javulásáról és – legalábbis a fejlett világban – a biztonsági követelmények eredményes kikényszerítéséről szólnak. Ami ezt kikényszeríti, az a közhatalom, amitől kikényszeríti, az pedig megannyi, egyébként nyereségérdekelt magánvállalat.19 A szigorú, rendkívül részletes, alapos és következetesen alkalmazott szabályozás – nem függetlenül a technikai fejlődéstől – elérte, hogy a gyártók és az üzemeltetők a légiközlekedés biztonságát érintő kérdésekben nem „optimalizálnak”, azaz nem maguk határoznak arról, milyen biztonsági szinten működve tesznek kísérletet üzleti eredményük maximalizálására. Ehelyett a magas biztonsági szintet megcélzó szigorú közhatalmi szabályozás keretei között folyik az üzleti verseny. Megér egy gondolatkísérletet mindazonáltal annak felvázolása, milyen is lenne a légiközlekedés, ha a szigorú közhatalmi szabályozás helyett az üzleti etikai aktivizmus és a légitársaságok „önkéntes” felelősségvállalása lenne a biztonsági erőfeszítések mozgatója. Ebben az esetben – könnyen belátható módon – a tényleges cselekvés kisebb, a fogyasztók meggyőzését szolgáló kommunikációs erőfeszítések nagyobb hangsúlyt kapnának. A kiszivárgó hírek szerint felelőtlen társaságok elleni üzleti etikai, civilszervezetek kezdeményezte bojkottfelhívások bizonyára eltántorítanának néhány utast, de a társaság működésének felfüggesztését is kilátásba helyező légügyi hatóság elrettentő ereje minden bizonnyal nagyobb ennél. – Mindez csupán pótcselekvés. A dohányzás vagy akár a nagyüzemi állattartás és a szőrmekereskedelem esetében például a „nem kellően felvilágosult” többség választói dominanciája miatt a közhatalom tehetetlen. Nem érvényesítheti a felvilágosultak új ethoszát, nem tilthat, legfeljebb korlátozhat. A társadalmi felelősség jelmezébe bújt, posztmateriális értékfelfogású aktivizmus ezért pótcselekvésként üzleti etikai össztüzet zúdít – például – a dohányiparra. Ettől pedig aligha várható el, hogy ez az ipar a kinyilvánított többségi népakarat és az ezt tükröző legalitási normák ellenében számolja föl önmagát. A végeredmény: a dohányipar farizeus, megtévesztő kommunikációs zsonglőrmutatványokra kényszerül. Az általa okozott károk igazi felelőse azonban nem saját maga, hanem az a demokratikus politikai közösség, amelyik – megannyi pró és kontra mérlegelését követően – nem taszítja a piac határain kívülre a bizonyítottan ártalmas tevékenységet. Képzeljük el ismét egy gondolatkísérlet erejéig, hogy az egészségügyi rendszer teljesen piaci alapon működik, kötelező egészségbiztosítás, sőt korlátozott ellátási kötelezettség nélkül. Ebben a rendszerben nyilván a ma a dohányiparra nehezedőhöz hasonló üzleti etikai 19 1970 és 2004 között például mintegy tizedére, 263,8-ról 23,29-re csökkent az egymillió felszállásra ju-

tó halálesetek száma. (Forrás: AirDisasterCom.)

49


2009.04.17.

11:43

Page 50


nyomással kellene megküzdeniük az egészségügyi szolgáltatóknak is. Ezeknek a vállalkozásoknak az alapvető társadalmi küldetése: szolgáltatásokat nyújtani a közhatalom által kialakított szabályozási feltételek között, esetünkben tehát a fizetőképes kereslet alapján. Nyilván lennének közöttük olyanok, amelyek megtagadnák ez ellátást a nem fizetőképes betegektől. Ezeket a szolgáltatókat valószínűleg etikátlan és társadalmi felelősség nélküli, megvetésre méltó piaci szereplőként feszítenék keresztre a társadalmi felelősség aktivistái. Bizonyos tekintetben érthető módon, hiszen az ellátatlan betegek felesleges szenvedésének ténye és látványa teljes mértékben ellentétes a „jó társadalomról” alkotott elképzelésünkkel. Még akkor is, ha esetenként ezek a betegek az „öngondoskodás hiánya” (ugye ismerős?) miatt kerülnek ebbe a helyzetbe. Más tekintetben viszont teljesen indokolatlanul tennék ugyanezt, hiszen a kipécézett egészségügyi szolgáltató a „nagyobb rendszer” általános szabályaival teljes összhangban, saját fenntartható működésének követelményei szerint jár el. Ez az eset azonban – éppen a közhatalom egykori intervenciójának, amelyik az egészséggel kapcsolatos szükségleteket jelentős részben a piac határain kívülre helyezte – legalábbis szűkebb térségünkben, némi leegyszerűsítéssel élve, csak hipotetikus. Azt is könnyű elképzelni, hogy ebben a (hipotetikus) esetben a szolgáltatók nem jelentéktelen kommunikációs erőfeszítéseket tennének annak érdekében, hogy a közvéleményt meggyőzzék „humanitárius érzékenységükről”, azaz társadalmi felelősségükről. Közzétennének valamilyen dokumentumot, esetleg „Értékeink” vagy „Társadalmi szerepvállalásunk” lenne a címe. Ebben valamilyen utalás lenne ingyenes kezelések igénybevételére, s ennek alapján csakugyan lennének ilyen kezelések. Sokkal kevesebb, mint ahány elutasított beteg, ám a kommunikációs teret az ezeket bemutató híradások töltenék meg. A végeredmény alighanem – a közhatalmi szabályozás hiányossága miatt – meglehetősen sok felesleges szenvedés, ám még annál is több kommunikációs erőfeszítés lenne. A kommunikációs tér kitöltésének céljából elvégzett ingyenes kezelések feltehetően csak a probléma igen gyenge tüneti kezelését jelentenék, ám a reájuk alapozott társadalmi felelősségi „üzenetek” jól szolgálnák a közvélemény dezorientálását. Igazi megoldást csakis a teljes politikai közösség döntése hozhatna. E döntés lényege: nem vagyunk hajlandók együtt élni azzal a „rosszal”, amit az egyébként általában orvosolható emberi szenvedés jelent, és ezért hatékonysági áldozatra is készek vagyunk. A helyzetnek azonban nyertesei is lennének: azok a „kommunikátorok”, akik a legrátermettebben győznék meg a közvéleményt egy-egy szolgáltatónak a kötelezőt jócskán meghaladó „társadalmi felelősségéről”. – Az üzleti etikai aktivizmus a piaci működés megítélésének jogi dimenzióját (legális – nem legális) etikai dimenzióval (etikus–etikátlan, felelős–felelőtlen) bővíti. Ez figyelmen kívül hagyja az egymással ellentétes célok egyidejű maximalizálásának paradigmatikus lehetetlenségét. „Az üzleti eredmény maximalizálása a legalitás határain” belül értelmes céltételezés. „Az üzleti eredmény maximalizálása a legalitás határain belül és maximális (vagy akár nagyfokú) társadalmi felelősségi teljesítmény mellett” viszont már nem az. Mennyire tekinthető tudományos megalapozottságúnak egy olyan 50


2009.04.17.

Török

11:43

Attila:

Page 51

Üzleti

etikai

aktivizmus…

megközelítés, amelynek az egyik alapvetése ellentmond alapvető logikai és rendszerelméleti igazságoknak? Ezek az aggályok azt sejtetik, hogy a vállalati működésnek a „jó társadalom” metaökonomikus céljai szerinti áthangolására nem kínál igazi megoldást az üzleti etikai aktivizmus és az ezzel összefüggésben teret nyerő vállalati társadalmi felelősségvállalási mozgalom. Abban, hogy a jellemzően pótcselekvésből igazi cselekvés legyen, kiemelkedő szerep hárul a közhatalomra. Ám nem csak arra. Jut is, marad is a civiltársadalmi szereplőknek. Ők azok, akik aktivizmusukkal az etikus cselekvésre, legalábbis annak a látszatára ösztönözték és ösztönzik a gazdasági társaságokat. A fentiekben kifejtettek alapján úgy véljük, hogy aktivizmusukat némiképpen „új célokra” kellene irányítaniuk. Két ilyen cél körvonalazódik. Az egyik a vállalatok által megtöltött „kommunikációs tér” minőségbiztosítása. Ennek eredményeképpen egy-egy vállalat fedezetlen, társadalmikörnyezeti felelősségvállalással kapcsolatos kijelentése hamarabb lelepleződne. Ez óvatosságra intené a vállalati kommunikátorokat. A másik cél az ágazati jellegű önkorlátozó megállapodások tényleges hatásának szakszerű és folyamatos értékelése, a nem jóhiszemű kezdeményezések „leleplezése”. Egy-egy ilyen megállapodás azokban az esetekben is segíthet a „jó társadalom” eszményéhez való közelítésben, amikor valamilyen okból a közhatalmi megoldás nem lehetséges. Ám ezekről a megállapodásokról is elmondható, hogy csak abban az esetben hatásosak, ha a bennük meghatározott kötelezettségvállalások számonkérhetőek és csakugyan számon is kérik őket. Emellett az is lényeges, hogy a különféle piacvédő, versenycsökkentő, „pszeudo-etikai” megállapodások ne élvezhessék a társadalmi felelősségvállalás védernyőjét. E két cél az általános aktivizmus vállalatjavító szándékainál jóval körülhatároltabb és szerényebb. Cserébe viszont elkerüli az „etikus vállalat” általában megfogalmazott követelményének fenyegető szingularitását. Az a véleményünk, hogy a „jó társadalomért” elsősorban a közhatalom felelős. Másodsorban az aktivizmus is, ám eredményes csak akkor lehet, ha tevékenységét a „kevesebb: több” szellemében szervezi.

51


2009.04.17.

11:43

Page 52


Becsületbeli ügy - segédek (Párizs, 1930)

52


2009.04.17.

11:43

Page 53

Kommentár • 2009|2 – E

S S Z É

Balázs Zoltán AZ EGY, A SOK ÉS A NÉHÁNY * Bevezetés a politikai numerológiába Sir Isaiah Berlinnek a szabadság két fogalmáról írott esszéjének utolsó fejezete a következő címet viseli: „Az Egy és a Sok” (így, nagybetűvel). Berlin az „Egy”-hez társítja azt a politikai és morális gondolkodást, amely egyetlen célt, értéket vagy értékrendező elvet ismer vagy akar ismerni az emberi célok, értékek és az értékek rendezésére vonatkozó elvek közül. Van, aki csak a szabadságot tekinti elfogadható közcélnak, mások mást állítanak be így; van, aki elismeri ugyan, hogy többféle cél és érték létezik, s ezek egymással ütközhetnek is, ámde létezik, mert léteznie kell egy olyan elvnek, amely csalhatatlan biztonsággal megmondja, hogy ezeket az ütközéseket hogyan kell kezelni. Berlin érvelésében ezek az értelmezési lehetőségek összecsúsznak, de a fő mondanivaló eléggé érthető: a szerzőnek alapvetően a monisztikus (egy-elvű) gondolkodásmóddal van baja, jelentkezzék bármilyen formában is. Vele szemben a pluralisztikus (sok-elvű) gondolkodásmódot védelmezi. Voltaképpen az egész esszének is adhatta volna ezt a fejezetcímet. A „pozitív” és a „negatív” szabadság sok tekintetben homályos és vitatható fogalmai helyett a „monisztikus” és „pluralisztikus” politika- és erkölcsfelfogás megkülönböztetése talán adekvátabb vezérfonal lehetett volna. A magam részéről erről az ellentétről szeretnék néhány gondolatot és megfigyelést közrebocsátani.

1. A számok hatalma Először is a számokról. Kultúr- és történelmi antropológusok, néprajzosok és filozófusok egyik hagyományos kedvence az egyes számokhoz fűződő különféle képzetek, hiedelmek, jelentések kutatása, egymással való összefüggésbe hozása. Ezek áttekintésére itt még madártávlatból sincs itt mód. Néhány példát azért megemlítek, elsősorban a társadalmi-politikai képzeletvilágunkból, főleg azért, mert a modern, felvilágosult nyugati ember talán hajlamos úgy vélni, hogy ez a téma valóban csak a fölsorolt tudományágak képviselőit érdekelheti, hiszen a számok hatalma, misztikája éppen úgy elvesztette varázsát a modern demokráciákban, mint az állam vagy általában a hatalom. Valójában sok minden megmaradt. Az Egyhez fűződő fontos politikai-társadalmi képzetekről részletesebben is szólok, hiszen az Egy nem egyszerűen egyike a számoknak, mégha történetesen az elseje is, hanem legalább ennyire fontos tulajdonsága, hogy valamilyen sajátos* Ez az esszé a BCE Széchenyi István Szakkollégiuma Kiváló Tanár díjának átvétele alkalmából tartott előadás bővített változata.

53


2009.04.17.

11:43

Page 54


S S Z É

ságánál fogva egyedül áll szemben a Sokkal, ahogy Berlin ezt ki is használta. Az Egyről tehát majd lentebb. A Kettő logikája minden dichotomikus elmélet alapvető formáját megadja. Klasszikus példája a temporális és spirituális hatalom elválasztása és szembeállítása, amely régebbi kiadásokban állam és egyház ellentéteként, olykor a hatalom és a tekintély megkülönböztetéseként, frissebb kiadásban magánszféra és közszféra elválasztásaként is jelentkezik. A marxista ihletésű történelemszemlélet közismerten antagonisztikus dualizmusként írja le a történelmet, az eredeti változatban még hűen a hegeli filozófiára jellemző hármas tagoláshoz, vagyis a marxizmusból mint a hegeli filozófia alváltozatából egyszerűen nem hiányozhat a kommunizmus mint harmadik, az előző kettőt megszüntetve-megőrző tag. A modernebb baloldali ideológiák már megelégszenek azzal a szerényebb igényű állítással, hogy a társadalom két részre szakad (vagy inkább: kettészakad), részben elitre és népre, részben szegényekre és gazdagokra; illetve ragaszkodnak ahhoz a marxizmusnál is régebbi baloldali hagyományhoz, amely progresszió és reakció, múlt és jövő között tételez kibékíthetetlen ellentétet. A közgazdasági diskurzusban makacsul tartja magát a piac és állam kettőse; a gender studies irányzata az egykori osztályharc-hit virulenciájával tételezi a nemi kettősséget a történelem meghatározó mozgatórugójának. S akkor nem is szóltunk még a bal–jobb, a kormány–ellenzék, a kelet–nyugat, az észak–dél, a centrum–periféria, a barát–ellenség, végsősoron pedig a mi–ők kettőseiről. A Hármas szám közel hasonló erővel nyűgözi le az elméletalkotókat és -alkalmazókat. Arisztotelész három jó és három korcs alkotmányformát különböztetett meg, amelyek idővel alkotmányos elvekké váltak (demokrácia, arisztokrácia, monarchia). Közismert funkcionális tagolás az oratores, miles, labores középkori hármasa. A hatalmi ágak tagolásának Bibó által egyébként jó okkal kritizált hármas stilizálása is erősen tartja magát, csakúgy, mint a Hayek által bevezetett liberalizmus–konzervatizmus–szocializmus háromszöge, amelynek számos európai politikai rendszer pártstruktúrája többé-kevésbé csakugyan megfelel. Idetartozik továbbá a szabadság/egyenlőség/testvériség, s az ennek a mintáját követő többi modern jelszóhármas is. Emlékezetes a „világok” és „utak” felosztásának hármasszabálya, ahol persze mindig kitüntetett szerepet kap a harmadik (világ, út). Egyes keleti társadalmak belső tagozódása a Négyes számot követi, csakúgy, mint Platón társadalmi erénytana, igaz, ott a negyedik nem elkülönült, hanem a többit átfogó erényként szerepel. A Négy további misztériuma, hogy a demokráciák választási ciklusai főszabályként ehhez igazodnak. Ezzel a rejtéllyel kezdődik a számok és az idő kapcsolatrendszere. A további számokhoz ugyanis inkább (bár nem kizárólag) az időszámítással összefüggő elvek, képzetek kötődnek: ilyen az ötös szám a történelem tagolásában, a tizennyolc, a huszonegy és a huszonnégy a felnőtté válás politikai tagolásában, a száz ismét a történelmi időszámításban. Nyilván van még számos további példa is, de itt ennyi talán elég annak alátámasztásához, hogy a számok bizony velünk vannak, a modern politikai gondolkodás sem képes megszabadulni tőlük – de persze miért is tenné? Lehet, hogy a számok mögött mélyebb összefüggések rejlenek, amelyeken érdemes el-eltűnődni. 54


B

2009.04.17.

A L Á Z S

Z

11:43

O L T Á N

:

A

Page 55

Z

E

G Y

,

A

S

O K

É S

A

N

É H Á N Y

2. Az Egy és a Sok Ahogy írtam, az Egynek egyszerre két alapvető jelentése van. Az egyik jelentése természetesen maga a szám, vagyis az, hogy az Egy nem Kettő, Három vagy Száz, mint ahogy a Kettő sem Egy, Három vagy Száz. Igaz, az Egy ebben a tekintetben sem egészen ugyanolyan, mint a többi szám, mivel ahhoz, hogy az egy Egy legyen, ontológiailag szüksége van a Kettőre, vagyis az összes többi számra (hiszen ha már megvan a Kettő, akkor az öszszes többi szám is megvan).1 Ez az összes többi szám viszont külön-külön nem függ az Egy meglététől, mert együtt és egyszerre keletkeznek akkor, amikor az Egy megszületik mint szám. Ebből adódik az Egy másik jelentése, vagyis hogy az nem egyszerűen a számok közül az első, hanem maga a Szám, amely a Számtalannal, más néven a Sokkal áll szemben (s persze ezzel máris egy kettősségnél vagyunk). Ám ahogy mondtam, az Egyet a Sok teszi számmá, ahogy a Sokat az Egy Sokká, így tehát a Sok mindig csak ideiglenesen számtalan, mert valójában már tartalmazza azt a számot, amelyet csak ki kell mondani. A Sok végsősoron arra van ítélve, hogy megszámláltasson és így megszűnjön. Ha nem így történne, vagyis ha az Egy és a Sok fennmaradna egyfajta örök feszültségben, valójában mindkettőjük megszűnne, hiszen ebben az esetben a valódi „győztes” az Egy és a Sok volna, azaz a Kettő… Hellén hasonlattal: az Egy Kronoszként falja föl önmaga gyermekeit és egyúttal nemzőjét, a számokat. Modern hasonlattal: az Egy fekete lyukként nyeli el a számokat, azok mintegy belehullnak, s jóllehet maga is anyag, mégis az anyag valamiféle önmaga általi megszűnése. Ám ez a folyamat – persze szigorúan logikai folyamatról van szó – nem az Egy számként való megszűnéséhez vezet, hiszen ahogy az anyag sem semmisül meg, s ahogy Kronosz is visszaadja majd lenyelt gyermekeit, úgy a számok is megmaradnak. Egészen pontosan a végső győztes maga a Szám, amelyben az Egy és az összes többi szám egyformán részesül. A Szám viszont maga is Egy, vagy legalábbis az Egy valamilyen szinonimája, ezért az Egy kitüntetett jelentősége mindörökre fennmarad. S hogy ennek mi köze van a politikai gondolkodáshoz? Carl Schmitt szerint a teológiai, végsősoron a görög metafizika szülte alapfogalmak és ismeretek mindmáig meghatározó befolyást gyakoroltak a politika világának értelmezéseire. A Politikai teológia [I] és a Politikai teológia II ezt hivatott alátámasztani.2 Így az egyistenhitből fakadó monarchikus politikai felfogás a korai felvilágosodástól kezdve egyre feltartóztathatatlabbul monisztikus politikai doktrínákat szült, míg a trinitológiai dogmákból is eredeztethető, föntebb néhány példával jelzett hatalommegosztó politikai felfogásokból nem nagyon születtek hasonlóan átütő erejű politikai doktrínák. Hobbes Leviatánja abszolút szuverén; Rousseau egyszer és mindenkorra leszögezi, hogy a politikai főhatalom egy és oszthatatlan; Fichte az abszolút államról értekezik, a hatalommegosztás tanát inkonzisz1 „Ha tehát adva az Egy, vele szükségképpen a Szám is adva van.” (PLATÓN: Parmenidész, 144a = PLATÓN Összes művei, II., Európa, Budapest, 1984, 844.) Ugyanakkor: „a »Mások« nincsenek teljességgel megfosztva sem az Egytől, hanem valahogyan részesednek benne” (Parmenidész, 157b, Uo., 873). 2 Carl SCHMITT: Politikai teológia, ELTE ÁJK, Budapest, 1992; Politikai teológia II, Attraktor, Máriabesnyő–Gödöllő, 2006.

55


2009.04.17.

11:43

Page 56


S S Z É

tensnek nyilvánítva. Mindezek a jól ismert tanok egytől egyig az Egynek a Sok fölött aratott ontológiai győzelmének hirdetői. Lássuk, hogyan. Minden politikai közösség egyénekből (polgárok, alattvalók) áll. Amíg közöttük a vérségi, családi, rokoni kapcsolatok dominálnak, végsősoron mint politikai közösség nem is létezik. Mi a politikai kötelék lényege? Ez a kérdés a politikai filozófia hagyományosan legnehezebb kérdéseinek egyike, hiszen még a 20. század elején is a felfedezés erejével hat Schmitt tézise, mely szerint a politika megelőzi az államot, éspedig azáltal, hogy az állam már föltételezi egy ősibb, primordiálisabb viszony meglétét. Csak éppen az nem világos – még Schmittnél sem –, hogy pontosan miben áll ez a viszony. Én itt azt állítom, hogy a politikai köteléknek legalábbis egyik fontos ismérve, hogy az egyik ember a másikra mint egy (másik) számra tekintsen.3 Demokráciákban ezt különben eléggé természetesnek is tartjuk, hiszen az alapelv az, hogy a többség – vagyis egy szám – dönt a közösség sorsáról, a többség pedig az egy polgár – egy szavazat (értsd: egy, azaz nem kettő, három stb. szavazat) logikája alapján alakul ki. De nem demokratikus vagy ókori demokratikus rendszerekben is politikai teremtőereje volt a számolásnak, gondoljunk Kleiszthenész, Lükurgosz kalkulatív államszervezési elveire, a római politikai és hadszervezet alapjául szolgáló százas számra, valamint a zsidó nép különleges viszonyára a népszámlálás gondolatához (csak isteni parancsra volt szabadott a népet számba venni, egyéni kezdeményezésre nem – Dávid ilyen tettéért büntetés járt –; Jézus születését pedig az augustusi népszámlálás blaszfémiájához köti a Szentírás, amelyben talán nem túlzás az ószövetségi választott nép elvetése keresztény doktrínájának egyik jelképét is látni). Technikailag egy nép vagy egy hadsereg számbavétele persze nem a sorban történő számlálással történik, hanem a csoportosítás segédeszközével, ami már föltételez valamiféle előzetes ismeretet a sokaságról, vagyis a Sok számszerű értékéről. A Sok-at így technikailag nem az Egy mint szám győzi le, hanem a Szám mint Egy. Az Egy a végeredményben jelenik meg, vagyis akkor, amikor a Sok megszámláltatott és valamilyen számban kifejeztetett, majd ennek a számnak név adatott. Ez a név lehet egy nép, egy nemzet, egy állam neve, a lényeg éppen az, hogy bármilyen tartalom asszociáltassék is a névhez, itt valójában a forma a lényeg. A név legmélyebb jelentése az, hogy Egy. Az Egy ezen a ponton utal vissza önmagára mint számra. A politikai gondolkodásban is kitüntetett szerepet kapott a politikai közösség mint test képzete,4 mondanom sem kell, hogy teológiai (egészen pontosan egyháztani) alapokon, amelynek egyfajta non plus ultrája a hobbesi Leviatán mint a politikai közösség megszemélyesítője. Mert ez itt a lényeg: voltaképpen akkor és azáltal, amikor és ami által létrejön a politikai közösség, azaz az Egy, kapja meg minden egyes polgár vagy alattvaló a maga valódi számát, 3 Ezzel persze ellentmondok Schmittnek, aki az egyetemes köztársaság eszméjét deklarálta nem-politikainak, hiszen ahhoz képest nincs többé ellenség; ezzel szemben a szám(olás) logikája egyetemes közösséget eredményez. „[…] a politika a sokak manipulálása a kevesek által, a nagy szám manipulálása a kis szám, és a valóságé a képek és szavak által.” (Paul VALÉRY: Füzetek, Európa, Budapest, 1997, 336.) 4 Lásd Ernst H. KANTOROWICZ: The King’s Two Bodies. A study in medieval political theology, Princeton UP, Princeton, 1957.

56


B

2009.04.17.

A L Á Z S

Z

11:43

O L T Á N

:

A

Page 57

Z

E

G Y

,

A

S

O K

É S

A

N

É H Á N Y

válik alkotóelemévé immár nem a Soknak, hanem az Egynek, mintegy külön-külön visszatükrözve az egészet mint Egyet. Politikai személyiségünk forrása az az Egy, amely belőlünk épül föl ugyan, de mindannyiunkban ugyanaz.5 Mindannyiunk valódi száma tehát az Egy, de csak annyiban, amennyiben az egészet, az Egyet tükrözzük. Ez persze nyugtalanítóan hangzik, ahogy a Sötétség délben Rubasovját is nyugtalanítani kezdte utolsó óráiban az a gondolat, hogy az Egy definíciója talán mégsem az ’egymillió osztva egymillióval’, azaz az Egy nem egyenlő eggyel. A sok szám föllázad az Egy egyeduralma ellen, amit annál is inkább tehet, mert, mint láttuk, az Egy mint szám csak a többi szám által keletkezhet, és mint a számok egyike egyenrangú a többiek mindegyikével. Ez az egalitárius liberális világkép gyökere és igazolása. Nincs kitüntetett szám, hiszen minden szám egyformán Szám, és egyik sem különböztetheti meg magát a többitől azon az alapon, hogy ő valamilyen szám.6 A Sok mellett teszi le a voksát Berlin is, amikor így ír: A pluralizmus […] igazabb és emberibb eszménynek látszik számomra, mint azoknak a céljai, akik az osztályok, népek vagy akár az emberiség „pozitív” önrendelkezésének eszményét a nagy, fegyelmezett autoritariánus rendszerekben látják megvalósulni. Igazabb, mert legalább elismeri azt a tényt, hogy az emberi célok sokfélék, hogy nem mindegyikük mérhető össze, és hogy e célok örökös versengésben vannak egymással.7

Igen, ez az örökös versengés a célok között, azaz közöttünk (hiszen Kant szerint az emberiség a „célok birodalma”) egyúttal a legerősebb lázadás az Egy zsarnoksága ellen, a számok létért való küzdelmének egyetlen igazán hatásos igazolása. Ami persze kudarcra van ítélve. A számok mindegyike részesül a Számban, hogy az legyen, ami. Nincs liberális demokrácia liberális demokraták nélkül, a liberális demokraták alkotta politikai közösségnek pedig, sajnos, Neve van. Ezt Berlin maga is sejti, mert noha a szabadságot a célok illetve értékek egyikének állítja be, s korlátozhatónak is mondja, mégis, a negatív szabadság nála az összes többi érték fundamentuma, olyan érték, amelynek ontológiai jelentősége van. A negatív szabadság nála az Egy funkcióját tölti be. Másképpen: nála is van Egy, s ez a negatív szabadság. Ráadásul a célok birodalma egyszerűen véges. Megszámlálható. Az egyből adódik a százezer és az egymillió is. Rubasovnak nemcsak az egy definíciója miatt volt jó oka 5 Ahogy Fichte emlékezetes módon megfogalmazta: „az állam belülről átjárja a polgárt” (Johann Gottlieb FICHTE: A jelenlegi kor alapvonásai = UŐ.: Válogatott filozófiai írások, Gondolat, Budapest, 1981, 648, Fichte kiemelése). Platón ideális poliszának és ideális polgárának „belső rendje” éppen így tükörképei egymásnak. 6 Vö.: „Az egalitárius eljárás esetében […] a releváns tények osztály nyitott osztály: az összes lehetséges megkülönböztetést igazoló tény relevánssá válik. Azonban […] az egalitárius kiválasztási eljárás elfogadása akkor nem kifogásolható, ha egyetlen tény sem áll fönn, amely bármiféle megkülönböztetést igazolna. […] Amíg nem hivatkoztak ilyen különbségre, addig bármiféle leszűkítés vagy rangsorolás alaptalan, tehát a közösség minden tagjának elveit és preferenciáit egyenlő súllyal kell számbavenni.” KIS János: Vannak-e emberi jogaink? Magyar Füzetek Könyvei, Párizs, 1987, 43. 7 Isaiah BERLIN: A szabadság két fogalma = UŐ.: Négy esszé a szabadságról, Európa, Budapest, 1990, 441.

57


2009.04.17.

11:43

Page 58


S S Z É

nyugtalankodni, hanem az egymillió definíciója is ok lett volna ugyanerre. Az egymillió már nem Sok, hanem Valamennyi.8 S ha valamennyi, azzal már lehet valamit kezdeni, annak szabályai, törvényszerűségei vannak, annak rendezett viszonya van az összes többi számhoz. Ahogy Berlin írja, ez a harmóniába vetett hit, az a meggyőződés, hogy van a számok között egy tökéletes, csak meg kell találni. Persze mindegyik szám tökéletes a maga módján, itt tehát nyugodtan maradhatunk a „Valamennyi” kifejezésnél. És a Valamennyin mindig lehet uralkodni, éppen ez minden népszámlálás és népszámláló mozgatója. A megszámlált nép leigázott nép. Ezért nem védekezés az Eggyel szemben semmilyen Szám, legyen az a Három vagy a Négy vagy bármelyik más. Mindegyikük mögött misztériumok és nevek sejlenek föl, amelyek egytől egyig az Egy trónjára áhítoznak. S mihelyst ráülnek, nyomban az Egy arcát veszik föl. Meg lehet próbálkozni az Egy becsapásával is. A szabad mozgás, az állandó változás, a népesség növekedése, csökkenése, a be- és kivándorlás mindenekelőtt a Sok menekülése az Egy igája elől. A Másságba vetett hit lényege nem maga a Másság, hiszen minden Másság – ahogy a főnévi forma is mutatja – csupán egy másik Egy, azaz zsarnok, hanem a Sok állandó keletkezése, a Sok örök rohanása a megszámláltatás elől. Ám amikor kiderül, hogy ez a gyakorlati-politikai, egyébként távolról sem sikertelen módszer önmagában nem tudja elűzni a kétségbeesést, akkor szokott fölmerülni végső mentsvárként a Sok és az Egy közötti örök feszültség föltételezése. Ha a Sok nem is győzhet az Egy fölött, de vele legalábbis egyenrangú politikai elv, hiszen az Egy soha nem jöhet létre, nincs értelme, létezése a Sok nélkül. Következésképpen a létezés mélyén az Egy és a Sok mint két őserő küzd egymással, hol az egyik, hol a másik kerekedvén fölül. Leszámítva azt, hogy ezt a gondolatmenetet legföljebb Richard Rorty találhatná vigasztalónak, aki már a liberalizmuson is túl van, a nagyobb baj az, hogy – erre szintén utaltam már – a gondolatmenet elkerülhetetlenül a Kettő győzelmébe torkollik. A Kettő mint nevető Harmadik – nos, ez nem éppen a filozófiai idill példája. Sokkal inkább a filozófiai rémületé, hiszen a lehetetlennel határosnak látszik összeegyeztetni az Egy és a Sok egymással vívott örök harcának tézisét azzal a ténnyel, hogy ebből a párharcból tulajdonképpen a Harc, azaz a Kettő mint Egy kerül ki győztesen. Madách közismert öszszefoglalásában: „A cél halál, az élet küzdelem / S az ember célja e küzdés maga” (Az ember tragédiája, XIII. szín). A filozófus hiába igyekszik az Egy diadalát megakadályozni azzal, hogy a Sokat legyőzhetetlennek, bár soha-nem-győzőnek tételezi, az Egy rettenetes képe még a Kettő, azaz a Harc, sőt a Halál mögött is földereng. Hegel Állama, filozófiai nevén Szintézise ugyanúgy Egy, mint Marx Kommunizmusa, csak az utóbbi valósággá vált, s pontosan ezt a rémületet tette gyakorlattá. A Harc nem érhet véget, a forradalom nem fejeződhet be, az Egynek, a Pártnak (az Egypártnak) örök küzdelmet kell 8 A magyar nyelvben a „valamennyi” (ritkábban „valahány”) tulajdonképpen három jelentéssel bír. Az egyik jelentése az ’összes’ („Valamennyien eljöttek” – azaz mindenki ott volt!). A másik indetermináltságra utal, ezt fejtem majd ki a „Néhány” kapcsán („Valamennyien eljöttek” – értsd, nem mindenki volt ott!). A harmadik jelentése determináltságot fejez ki, s tulajdonképpen az előző két jelentés egyfajta keveredéseként is értelmezhető, azaz egy meghatározatlan, de meghatározható, vagy legalábbis megbecsülhető számra utal. („Voltunk valamennyien, de nem elegen.”) Itt csak ez utóbbi jelentést használom.

58


B

2009.04.17.

A L Á Z S

Z

11:43

O L T Á N

:

A

Page 59

Z

E

G Y

,

A

S

O K

É S

A

N

É H Á N Y

vívnia a Sok, a Hydra ellen, vagy mint a népmesei királyfinak a sokfejű sárkány ellen. Új és új ellenfelekkel találja magát szembe, ha másutt nem, hát saját soraiban. S ezért valójában nem a Párt mint a Sok ellenfele az érdekes. A valódi, rejtett bálvány nem más, mint a párt Harca, amely zsarnokibb akárhány klasszikus, a történelemből jól ismert abszolútumnál, pontosan azért, mert a maga monizmusát, Egy-voltát a Kettővel maszkírozza, s így arra is képes, hogy a hatalom mozdulatlanságát és tehetetlenségét történelemformálónak látszó dinamikaként tüntesse föl.

3. A Néhány Az Egy és a Sok különös filozófiai viszonyában ezek szerint alighanem az Egy a domináns fél. Amitől Berlin egyébként teljes joggal – tart. Mindaz, amit a szerinte a pozitív szabadsággal operáló elméletekkel és értékrendekkel szemben felhoz mint gyanút, megalapozott. Kilátástalan volna tehát minden védekezés az Eggyel szemben? Úgy gondolom, nem. Vegyük szemügyre a Néhány tulajdonságait. A Sokról megállapítottuk, hogy az ugyan ontológiailag konstitutív szerepet játszik az Egy létrejöttében, de maga mindig egy virtuális, vagy inkább potenciális Szám, azaz Valamennyi, amely legföljebb aktuálisan még nem létezik. A Néhány első pillantásra még védtelenebbnek tűnik az Eggyel szemben, hiszen még elvileg sem utal a Végtelenre, amire a Sok, s amivel az legalább az örök versenyfutás illúzióját tudja kelteni (bár a matematika fél kézzel is el tud bánni a Végtelennel, egy egyszerű jellel jelölve, s így jól mutatva, hogy a Sokat még megszámlálni sem szükséges ahhoz, hogy Nevén nevezzük). A Néhány azonban végképp kiszolgáltatottan, mezítelenül áll a könyörtelen számlálás előtt, amely ezt vagy azt a Számot egy pillanat alatt máris rásüti, mint valami szégyenbélyeget. Ám az Egy mégis meghökken. A bélyeg, a Szám ott van, látszik, csak éppen más sem látszik, mint maga a Szám. Az, amit megszámoltak, köddé vált. A Néhány odébbállt. A Néhány nem lehet Három vagy Öt vagy Tíz, ahogyan a Sokról igenis kiderülhet, hogy Ezer vagy Millió. A Néhány ugyanis nem Szám. A Néhány először is nem Egy. Az Egy minden Szám mögött ott van, s végsősoron a Sok mögött is, a Néhány háta mögé azonban nem tud elbújni, mert az azonnal az Egy mögött terem. Kétségtelen, hogy ez a bújócska-viszony az Eggyel a Néhány szám-szerűségét bizonyítja, azaz a Néhánynak van valami titokzatos köze a Számhoz, de ennél fontosabb a nem-számszerűsége. A Néhány megmártózik a Számban, de nem valamelyikben, hanem egyszerre többen is, így kétségbeesésbe kergeti az Egyet, amely ádázul vadászik rá, de mindhiába. A Néhány a görög mitológia Próteusza, amely nevében viseli az Egy fogalmát, ámde csak afféle fintorként a krónoszi–zeuszi vérvonal monisztikus, megmérhető, uralható világával szemben. A Néhány nem függ a Számtól, nem születik tőle, s tőle sem születnek számok. A Néhány nem fogható meg, nincs Neve, ahogy Próteusz is csak annyit jelent, mint Első vagy Egy, ám olyan Egy, amely után nem jön semmiféle Kettő. Senki sem tudja, hány alakja van Próteusznak. S ha valaki mégis meg 59


2009.04.17.

11:43

Page 60


S S Z É

tudná fogni, azaz meg tudná nevezni, akkor tőle mindent megtudhatna a jövőről, s ezzel együtt természetesen a múltról is. Ám a Néhány valódi neve csak Isten előtt ismeretes, Aki előtt ezer év annyi, mint egyetlen nap, s egyetlen nap annyi, mint ezer év. „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” – olvassuk az Írásban, amely finoman szólva bizonytalanságban hagy minket a Szám felől (ahol talán a „sok” és a „kevés” együtt fejezik ki a „néhány”-at, vagyis a Számtalan Számot). A Néhány ezek szerint olyan „szám,” amely – szemben a Sokkal – valódi ellenfele az Egynek. Mindebből már adódik is, hogy a Néhány értelemszerűen nem is Sok. A Sok eltéphetetlenül kötődik az Egyhez, együtt és egymástól születnek. Mivel a Néhány nem megszámlálható, nincsenek törvényei, sem determinisztikusak, sem sztochasztikusak, mint a Soknak. A Néhány nem vizsgálható a Sokhoz hasonlóan tudományos eszközökkel, vele kapcsolatban nem az az érdekes, hogy voltaképpen mennyi is, hiszen lehet, hogy kettő, de az is lehet, hogy három, attól függően, hogy honnan és mikor nézzük, de még attól is, hogy ki nézi éppen. Ettől még a Néhány éppúgy valóságos, mint ahogy a fény is az, noha olykor hullám, olykor részecske, mint azt a kvantumfizikából tudjuk. De mit lehet kezdeni a Néhánnyal a politikai numerológiában, ha az éppen kivezet belőle? Nos, ha van kvantumfizika, miért ne lehetne a Néhánynak is filozófiája? Vagy ha tetszik, posztnumerológiája? Nézzük meg például, milyen az, amikor a Néhány Kettőnek tűnik. Vannak politikai dualitások, dichotómiák, amelyekben éppen az a legfontosabb, hogy Dualitások, azaz kettősök. Elvont szinten ilyen a Bal és a Jobb, egy adott ország politikai világában ilyen lehet az Egyik meg a Másik Párt, mondjuk a magassarkúak és az alacsonysarkúak pártja. A két fél olykor valódi politikai tartalmat hordoz, olykor nem; de mindig küzd egymással, s ez a küzdelem olykor szórakoztató, olykor nem az. Mindenesetre a kettősség logikája szigorú értelemben veendő, nincs és nem is lehet harmadik, ahogy a sakk definíciójához is hozzátartozik, hogy azt ketten játsszák. Persze gyakran előfordul, hogy a két fél olyan szoros küzdelmet vív, hogy szinte egybefonódnak, s így lesznek ketten Egy, ahogy az Ember is férfi és nő együtt. Minden angolban van valamennyi tory meg whig, minden franciában van valamennyi royalista meg republikánus, s akármilyen ádáz csatákat vívnak is ezek a pártok egymással, nyugodtan gondolható, hogy a végeredmény afféle organikus egész, amilyenről George Edward Moore értéketikája szól. A politikaikag felnőtt angol gentleman, a francia meg bonapartista, legalábbis a lelke mélyén. Maradjunk is a nemzetkarakterológiánál, ami a politikai irodalomnak a 18. századtól talán mindmáig a legszórakoztatóbb és legnépszerűbb része. Nevezhetjük akár nemzetportré-festészetnek is, amelynek éppúgy megvannak a maga zsenijei, mint tömegtermelői. S bár a „nagy” nemzetek egyes szerzői is kedvvel művelték, gondoljunk egy olyan, több szempontból is vegyes társaságra mint Keyserling gróf, Verne Gyula és Fjodor Dosztojevszkij; jellegzetesen inkább a kis nemzetek politikai irodalmának állt mindig is a fókuszában ez a téma, hiszen a „kik vagyunk?” kérdése náluk sürgetőbb, egzisztenciális téttel jár. Széchenyi István, Rónay Jácint, Ady Endre, Fülep Lajos, Babits Mihály, Szekfű Gyula, Bibó István, Németh László, Hamvas Béla, Szűcs Jenő – jól ismert lista a magyar eszmetörténetből. Többségük azonban vagy feloldha60


B

2009.04.17.

A L Á Z S

Z

11:43

O L T Á N

:

A

Page 61

Z

E

G Y

,

A

S

O K

É S

A

N

É H Á N Y

tatlan dichotómiaként (Kelet–Nyugat, hamis realista – túlfeszült lényeglátó) vagy egyetlen típusként (a „közép-európai,” a „bujdosó”) fogta fel a lehetséges választ (Hamvasnál „öt géniusz” van, ám nála is probléma a harmonikus egység hiánya). Ám mi van akkor, ha a nemzeti jellem csak a lehető legerőltetettebb, absztrakt vagy éppen semmitmondó keretben mutatkozik koherens egésznek, vagy éppen nagyon is kettősnek látszik, de anélkül, hogy ez a kettősség skizofréniás tünetekhez vezetne? Van a hős amerikai, az igazi patrióta, akiben az egykori szabadságharcosok és a vadnyugati pionírok hagyománya fut össze, ő egyúttal a közösségből kilépő, az örök eltávolodó – a helyi kontextusban: ellovagló – eszménye; de van az örökifjú, idealista amerikai is, aki a Változás és az Újrakezdés prófétája, a nagy közösségépítő és -összefogó. A két eszmény olykor elnökjelöltek harcában jelentkezik, mint legutóbb is, de miért kellene kétféle amerikairól beszélnünk? Hiszen lehet, hogy van harmadik és negyedik is, csak ezek most éppen nem fontosak. S miért kellene minden magyarnak vagy kurucnak, vagy labancnak; vagy dzsentrinek, vagy parasztnak; vagy turáninak vagy európainak lennie? S miért kéne ezekből eszményi elegyet gyúrni? Miért ne lehetnének ezek a kettősök fontosak olykor, de nem azok máskor? Amikor a Néhány a Kettő háta mögé bújik, az a Kettő többé nem dualitás, nem harc és nem belehullás az Egybe. Nem fontos, hogy a kettő éppen kettő. Ma enynyi, holnap annyi. S ez azért lehetséges, mert az ember maga sem szereti sem Egynek, sem Soknak látni magát. Nem feltétlenül törekszünk egyetlen Identitásra, de visszariadunk az identitások sokaságától is. Identitásainkkal leginkább találkozni szoktunk, mint a jó ismerősökkel, mondhatni, olykor-olykor összefutunk velük. Többnyire olyankor, amikor nem is keressük őket. Nem tartjuk őket számon, talán éppen azért, mert a számontartás olyan, mint a népszámlálás, a számok közösségének, a politikai társulásnak a megalapítása és fenntartása. Aligha szeretne bárki is politikai viszonyban lenni önmagával, így menekül az Egy és a Sok, menekül a Szám elől. Feltétlenül tudnom kell, hogy Animus és Anima hogyan küzd bennem? S hogy mivé tesz? Hol ilyenné, hol olyanná. Okvetlenül el kell döntenem, hogy melankolikus, flegmatikus, szangvinikus vagy kolerikus típus vagyok-e? Hol ilyen, hol olyan, hol inkább ez, hol inkább az. Van-e épeszű ember, aki valaha is komolyan megpróbálkozott volna azzal, hogy megszámolja a barátait? Annyit tudunk csupán, hogy egynél többen vannak, de sokan nem lehetnek. Éveinket számon tartjuk, életünk korszakait azonban nemigen. Életrajzunkban felsorolunk bizonyos dátumokat, de fontos döntéseinket nem, és nem is szívesen tennénk. Nemcsak az intimitás védelme miatt: azért sem, mert a számontartásuk gondolatában van valami riasztó. Kétségtelen, hogy a szám misztériuma a politika titka is. Ahol a számok vannak, ahol az Egy és a Sok föllép, ott van a politika is és megfordítva. A politikai társulás nem barátok kapcsolatrendszere, nem is laza identitások elvileg korlátlanul bővíthető konföderációja. S az embernek olykor egyéni életében is egész valóját föl kell tennie valamilyen kockára, amikor valamilyen erkölcsi, politikai, egzisztenciális döntést muszáj meghoznia, amivel (történjék a döntés bármilyen titokban is) egyúttal a történelmet, közössége sorsát is megváltoztatja. Ilyenkor nincs menekvés az Egy logikája elől, legföl61


2009.04.17.

11:43

Page 62


S S Z É

jebb a Sok felé, vagyis a döntés örök halogatása felé, aminek a végén mindig kiderül, hogy a halogató nem jutott messzebb a tizenkilences számnál, azaz az egy híján húsznál. Való igaz, hogy a politika elméletében és gyakorlatában a számok egyformán megkerülhetetlenek; elég példát soroltam föl ehhez. De éppen itt és ezért válik fontossá, hogy a Néhány bár nem Szám, mégis a számok mögé szeret bújni. Köze van hozzájuk. Mintha ő mozgatná őket, persze dróton. A Néhány olykor egyenesen a szám paródiája, afféle örök bohóc, a franciakártya számnélküli Jolly Jokere. A komoly játékban, mint a bridzs, nincs is helye: de a politika nem bridzs, mint ahogy nem is sakk, akármennyire is szeretné a tudós játékszabályokba szorítani. A politikában mindannyian érzékelünk valami komolytalant, amely éppen ezért fölszabadító és izgató. Nem biztos, hogy erről írni, értekezni, filozofálni lehet, de nem is kell. Elég, ha megsejtjük, hogy a számok talán nem az Egy s nem is a Sok, azaz nem maga a Szám hozza mozgásba. Soha nem elégszünk meg azzal, hogy a valóságban valami egy, kettő, három vagy tizenöt. Arra is kíváncsiak vagyunk, hogy miért éppen annyi. Erre a kérdésünkre a tudomány és a politika persze mindig csak egy másik számmal tud válaszolni. S így a kérdés újra nyitott, egészen addig, amíg el nem jutunk – Platón szerint szükségképpen – az Egyhez, egyúttal pedig az Egy lehetetlenségéhez. A Szám megsemmisül, s vele együtt a valóság is. S a végsőkig feszített politika tényleg a halálba vezet. A valóság azonban túléli a Szám halálát. Nem találjunk meg sem az Egy, sem a Kettő, sem a Száz titkát, mégpedig azért nem, mert nincsenek mögöttük miértek. A számoknak nincsenek titkaik, éppen ez a titkuk. Megsemmisültek, mégis minden marad a régiben. Az ember körülnéz, majd tesz néhány lépést, megragad néhány dolgot, s összefog néhány társával. S most már tudja, hogy megszámolhatja ugyan a lépéseit, a dolgait, a barátait, de számai immár maguk is csupán dolgok. A számok vannak, de az összes szám együttvéve is csupán néhány dolog mindabból, amit még Teljességnek sem nevezhetünk.

62


2009.04.17.

11:43

Page 63


S S Z É

Békés Márton A KONSPIRÁCIÓ KÍSÉRTETE JÁRJA BE… „A világ bajait legkönnyebb vizsgálat nélkül hagyni, és az okot vagy okokat olyan szálakban találni, amelyeket titkos kezek éjjel-nappal szőnek. […] Az összeesküvés feltárója […] azzal vigasztalódik, hogy értelmezése az egyedül helyes, kézenfekvő, könnyű. Mindenesetre könnyebb, mint gondolkodni.” Molnár Tamás*

A rendszerváltás utáni magyar értelmiségi diskurzus több résztvevője is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a hidegháború utáni amerikai expanzió és a globalizációnak nevezett komplex folyamat hogyan függ össze. Ám sajnos a realista, következtetéseiben és nyelvi megfogalmazásában is óvatos elemzések helyét hamar átvették a bizarr nászban egyesülő bal- és jobboldali konspirációs elméletek. Figyeljük meg: ahogyan nő a globális krízisek hőfoka (az unipoláris processzus válsága, új nagyhatalmi központok megerősödése, a közel-keleti válság eszkalációja, a hitelpiaci válság „továbbgyűrűzése” stb.) és általuk a nemzetközi rendszerre gyakorolt nyomás, valamint hangosodik a hazai belpolitikai összecsapások elmét és ideget egyaránt fárasztó csatazaja (ez főként a balliberális éra elmúlt hat évében erősödött fel, ezen belül is különösképpen 2006 őszétől vált még nehezebben elviselhetővé), úgy válik egyre virulensebbé és következtetéseiben könyörtelenné a világesemények mögött valamilyen összeesküvést gyanítók tábora. Nyilván e kettős nyomás hatására megfigyelhető egyesek fél évtizeden belüli radikalizálódása, tételeik már-már monomániás ismételgetése és főként a magukat a jobboldal táborába sorolók részéről egyfajta összeesküvés-paranoia, amely a kiindulópontjaikban is eleve hibát vétők (Drábik János) mellett mára azokat is elérte (Bogár László), akiken az évezredfordulóig nem látszottak elhatalmasodni a globális válság megközelítésének ilyenolyan bántalmai.1 Úgy véljük, hogy utóbbiak táborához csatlakozott Pokol Béla is, aki legújabb könyvében módszertani hibái mellett következtetései hamisságát, irreális voltát is feltárta előttünk. Érdekes és feltűnő, továbbá rendkívül sajnálatos, hogy a magyar jobboldal egyes szegmenseiben mennyire hódít a nyugati globkrit és méregzöld mozgalmak újbaloldali eredőjű globalizáció- és Amerika-narratívája. E „jobboldali marxizmus”, vagy inkább a globalizáció folyamatával kapcsolatban megfogalmazott bal- és „jobboldali” vélekedése* Az összeesküvés mint a történelem megmagyarázása (1993) = Századvégi mérleg. Válogatott írások, Kairosz, Budapest, 1999,

272, 276. Ezzel kapcsolatban érdemes összevetni Bogár László két kötetét (Magyarország és a globalizáció, Osiris, Budapest, 2003 és Hálózatok világuralma, Argumentum, Budapest, 2008), amelyek közül az első egy nagyszabású kísérlet volt a modernitás – szellemében és nyelvében is – eredeti megközelítésére és kritikájára (a kötet több vitatható pontja mellett), míg utóbbi inkább az öntörvényű fantáziában és az eredeti gondolat radikális, de nem reális továbbgondolásában jár az élen. 1

63


2009.04.17.

11:43

Page 64


S S Z É

ket egyaránt tartalmazó, stílusában és ellentmondást nem tűrő hangnemében, valamint következtetéseiben egyre radikalizálódó véleményegyüttes legnagyobb tétje, hogy vajon elterjed-e a mainstream jobboldalon s ráakaszkodik-e a fejlődő magyar konzervativizmusra. Mert ha így lesz, akkor az a nehezen feloldható helyzet áll elő, hogy az eredendően realista, mérsékelt és ténytisztelő konzervativizmus egy marxista töredékelméletektől, irreális elméletgyártástól és egyfajta ezoterikus világmagyarázattól befolyásolt ideologikus torzulat lesz. Jó példa erre, hogy nagy szimpátiát keltenek olyan gondolatok, amelyek lényegüket tekintve valami eleve gonoszat látnak az Egyesült Államokban, a piacgazdaságban, az olajiparban, a technika fejlődésében stb., és minderre orvosságként Hamvastól vett idézeteket ajánlanak. Ez a terjedőben lévő, de remélhetőleg megállítható szellemi áramlat az elbizonytalanodásból származik, amely a fentebb jelzett világfolyamatok terméke.2 Képviselői úgy vélik, hogy a planetáris méretekben terjedő „közrossz” főként a neoliberális kapitalizmus térhódításában, a háborúkban és a „gazdaságkor” (Czakó Gábor) eluralkodásában, valamint „a tőke szocietális létrontó hatásában” (Bogár László) ragadható meg, amely mind-mind az amerikai titkos hatalmi elit mesterkedésének eredménye. A titkos összeesküvés nyilván megfejtőkért és leleplezőkért kiált, akik tévedhetetlenül nyilatkoztatják ki, hogy az elmúlt negyedszázad két világszerkezet-alakító folyamata – ti. a globalizáció és az amerikai unipoláris (gazdasági, katonai) terjeszkedés – nem egymástól elkülöníthető valamik, hanem éppen egy azonos titkos törekvés láthatóvá váló részei. Ez az elméletgyártás nem arra összpontosít, hogy reális eszközökkel elemezze az előállott nemzetközi szituációt, vagy hogy igyekezzék a piacgazdaság morális alapjait megvetni, hanem konvergálva a nyugati új- és posztbaloldallal, kifejezetten Amerika- és már-már Nyugat-ellenes érzelmeknek ad hangot, ezoterikus magyarázgatásokba bonyolódik (egyfajta szinkretizmust alkotva az iszlám, a hinduizmus és egy sajátos katolicizmus szelektív felhasználásával), a klímahisztériával kokettál, nem átallva felelőtlenül pánikot kelteni (lásd Hetesi Zsolt populáris próféciáit), és irreális konspirációkeresővé válik. Pokol Béla 2005-ben megjelent kötetében3 már kifejtette, hogy Luhman és Polányi Károly társadalom- és gazdaságelméletét veszi alapul a globális folyamatok elemzésekor, de ezek teoretikus megállapításaival korrigálva Marx néhány tézisét is fenntartja, miközben kritikusan viszonyul az előbbiekhez is. A szerző így vallott erről: „A ’89-es rendszerváltással megvalósított többpártrendszer és piaci szervezés tapasztalatai azonban egy idő után arra ösztönöztek, hogy a korábban félretolt marxi tézisek részbeni igazságát 2 Hogy az ilyen és ehhez hasonló nézetek elterjednek-e, az valóban az elkövetkező fél évtized legnagyobb kérdése lesz a magyar jobboldalon. A 2006 óta még jobban érezhető kormányozatlanság, erkölcsi és politikai krízis, valamint gazdasági recesszió sajnos a magyar jobboldal egy részét a realitásoktól való eltávolodásra ösztönözte, ahelyett, hogy felkészüléshez, anyagi és szellemi megerősödéséhez vezetett volna. Mindez arra vezethető vissza, hogy a belpolitikai krízis felerősítette és sokak által elfogadhatóvá tette az azelőtt is meglévő, de karanténban vegetáló nézeteket. Arra gondolunk, hogy a magyar jobboldal egyes szereplői a társadalmi felelősség és a piacgazdaság kiegyensúlyozása helyett antikapitalista baloldali retorikára vetemednek, minden lehetőséget kihasználnak sok esetben baloldali érzelmeik jobboldali argumentálására, mint amilyen az ökológiai problémák felnagyítása, az atlanti kultúra elleni kikelés, az anyagi jólét és a vállalkozói szellemiség durva kritikája. 3 POKOL Béla: Globális uralmi rend, I., Kairosz, Budapest, 2005.

64


B

2009.04.17.

É K É S

M

Á R T O N

:

11:43

K

Page 65

O N S P I R Á C I Ó

K Í S É R T E T E

J Á R J A

B E

…

elismerjem”,4 méghozzá a társadalmon belüli uralom gazdasági vonatkozásaiban, de nem a termelőeszközök tulajdonlására, hanem a piaci részesedésre és a pénzügyi dominanciára összpontosítva. Pokol már itt kifejtette, hogy a 20. század második felében, Magyarországon pedig gyors ütemben a rendszerváltás után a korábbi jellemző, funkcionálisan tagolódó nemzeti társadalmi rendszert felbomlasztotta a piaci mechanizmus, amelyben a pénzügyi részesedés játszik strukturáló szerepet. Mindezen folyamat pedig saját tükörképét a nemzetközi rendszer alakulásában is megpillanthatja. Pokol munkája első kötetének második alaptétele az volt, hogy az angolszász pénzügyi és bankszektor az USA „katonai hatalmán nyugodva” új „globális uralmi rendet” hozott létre az elmúlt több mint fél évszázadban, amely piaci és monetáris folyamataival átjárja a nemzetek határait, áthágja a demokratikus döntéshozatalt, és egy megfoghatatlan, de nagyon is létező transzatlanti elitet hozott létre. „Összegezve tehát a piacosítás egy újfajta világuralmat alakít ki, a nagy pénzközpontokat ellenőrző embercsoportok világhatalmát” – írja.5 A mondanivaló radikalizálódásának csírái már ekkor megkapták keltető hatású logikai táptalajukat, de még bizonyos szempontból – sok kritikával ugyan, de – elgondolkodtató volt. Persze nem a „globális uralmi rend” felvázolt működtetőinek hosszas szapulása irányában kellett volna folytatni, hanem a nemzetállami szuverenitás és a nemzeti identitás megerősítésének javaslatával, a piacgazdaság morális elvekkel övezésének követelésével, a nemzeti jólét növelésének kötelező kívánalmával és a nemzetközi kapcsolatok realista megközelítéséből6 fakadó eredmények leírásával. Nem ez történt. Pokol kutatásait egy második kötetben gyűjtötte össze, amely 2008-ban jelent meg.7 Az immár kétkötetessé bővült Globális uralmi rend második része a 2004–2007 közötti írások és előadások anyagából állt össze, amelyet szembetűnően lazábban és kevesebb odafigyeléssel szerkesztetett egybe, mint az első kötet egyébként hasonló módszerrel készült szövegtestét. Pokol azzal gondolta tovább 2005-ös kötetét, hogy annak társadalom- és a gazdaságelméleti megállapításainak alapjára felhúzza a történetiségében vizsgált globalizációs folyamat leírásának felépítményét. Ennek során vizsgálja meg az amerikai és az európai (elsősorban angol és az ezzel is rivalizáló francia–német) gazdaság és politika küzdelmeit, s teszi mindezt úgy, hogy előbbit expanzív „neoliberális piackapitalizmusnak” írja le, amely az iraki háborúban kulminál, utóbbit pedig a francia–német kontinentális tengely „jóléti államkapitalista” berendezkedése részéről érezhető önállósodási kísérlet antiatlantista karakterével jelzi. Pokol Béla úgy véli, hogy a világgazdasági rendszerben és ezzel párhuzamosan a globális hatalmi szerkezetben a Bretton Woods-i paktum (1944) ’70-es évek elejétől kezdődő angolszász, neoliberálisnak nevezett módosítása indította el azt a folyamatot, amely az első kötetben jelzett eredményre vezetett. A szerző főképp a sikeres jobbolda4 Uo., 7. 5 Uo., 36. 6 A következő

klasszikus és kortárs, egytől egyig konzervatív szerzőkre gondolunk: Hobbes, Carl Schmitt, Hans J. Morgenthau, Kenneth N. Waltz, Reinhold Niebuhr, Samuel P. Huntington, Robert W. Tucker, Stephen A. Walt, John J. Mearsheimer. 7 POKOL Béla: Globális uralmi rend, II., Kairosz, Budapest, 2008.

65


2009.04.17.

11:43

Page 66


S S Z É

li fordulatot végrehajtó Reagan–Thatcher-érát hibáztatja abban, hogy a ’90-es évekre felgyorsulva érkezett meg a „bankár- és más tőkéscsoportok összefonódása”, planetáris dominanciája. Ennek következménye pedig az, hogy a keynesi modelltől „a monetáris–globális kapitalizmus felé” tolódott el a világgazdaság, amelynek további okozata az ezt működtetők, vagyis „az amerikai–angol–holland banktőke” birtokosainak világuralma. A szerző egy sor, unalomig ismert szervezetet (Trilaterális Bizottság, Bilderberg Csoport, CFR) sorol fel, amelyek mind azt hivatottak elérni, hogy Európa szorosabban függjön az említett csoporttól, s rajtuk keresztül az USA-tól. A kötet ennek megfelelően igen hamar a soft összeesküvés-elméletek homályába kerül, bevonva a konspirációba a szabadpiaci republikánusokat, a mára az ilyen összegzések elmaradhatatlan negatív hősévé váló „neokonokat”, az amerikai konzervatív agytrösztöket, ám egyetlen világgazdasági adatot, pénzügyi statisztikát sem idéz tézisei alátámasztására. Amint jeleztük, a kötet beszédek, kisebb írások és „olvasónaplók” füzére, amelyek sorát egy megkésett ismertetés nyitja William F. Engdahl 1992-es kötetéről (Mit der Ölwaffe zur Weltmacht), amely az olajért folytatott harcot részletezi a világuralomért. A könyv révén Pokol tökéletesen elfelejtkezik a világrendszert meghatározó primer hatalmi aspirációkról (amelyek a hatalomért önmagáért, katonai, geo- és biztonságpolitikai okokból folynak évezredek óta), vagy éppen az eszmék hatásáról, méghozzá azért, hogy mindent gazdasági és anyagi érdekek (előbb az arany, utóbb a kőszén és a kőolaj) felől szemlélhessen. Mindezzel akkor nem lenne baj, ha ezt az idők kezdete óta létező természetes nagyhatalmi törekvésként kezelné és nem – mint Bogár László is teszi – valamiféle démonikus megszállottság hajtotta mágikus erőként tekintene rá, hogy aztán egész fejtegetése az USA expanziójának önfeledt csepülésébe fulladjon. Úgy látszik, Marx történelemhez való hozzáállása (materializmus, termelőeszközök tulajdonlása, elnyomók és elnyomottak kozmikus küzdelme) jobban hatott a jobboldalra, mint gondolnánk. Végighaladva tehát a világtörténelem eseményein, a kötet ismertetése során Pokol is végigjárja Engdahl útját. Így a 19. század közepétől az első Öböl-háborúig (1991) mindenre talál magyarázatot, ha az olaj és az amerikai pénzügyi manipulációk felől nézi a dolgokat. Megállapításait kellő morális elítéléssel kíséri, és nagy örömet érez afelett, hogy végre egy szempontból sikerült megérteni a francia–angol gyarmati versengéstől Hitler hatalomra jutásán és a vietnámi háborún át az iráni iszlám forradalomig mindent, ami az elmúlt 150 évben a nagypolitikában történt. Bárcsak minden ilyen egyszerű volna: „Keresd az olajat és hibáztasd Amerikát!” A kötet európai egységesülési folyamatot vizsgáló részének következtetései még akár helyesek is lehetnének, hiszen ennek valóban létezett egy atlantista/amerikai és egy kontinentalista/francia–német verziója, de a szerző megállapításainak gellert ad a pénzügyi-gazdasági összeesküvésbe ágyazott monománia, ahelyett, hogy reális hatalmi konfliktusokat, politikai érdekeket és értékek összeütközését vizsgálná meg, mondjuk a hidegháború háttere előtt. A módszertani elégtelenség ismét oda vezet, hogy egydimenziós megoldás születik többévszázados hatalmi törekvések, eszmei harcok és véletlen események közös kimenetelére. Erre jellemző másik példa, hogy Pokol Brzezinski stratégiai könyvét (A nagy sakktábla, 1997) olyan szavakkal kíséri: lehetséges, hogy „a terrorizmus je66


B

2009.04.17.

É K É S

M

Á R T O N

:

11:43

K

Page 67


K Í S É R T E T E

J Á R J A

B E

…

lenségének létrehozása [!], illetve ürügyként [való] felhasználása az Egyesült Államok nagyobb katonai mozgásterének biztosítására tényleg csak az amerikai és a vele együttműködő titkosszolgálatok tevékenységéből származott, és ebből nem lehet komolyabb következményeket levonni a globális geopolitikai szintjén”.8 Vagyis lehet, hogy a világfolyamatokat reális eszközökkel, módszerekkel és tényezőkkel (például demográfia, gazdasági és katonai potenciál, stratégiai érdekeltség, eszmék) vizsgálók nem is a valóságot írják le, hanem a titkosszolgálatok által megteremtett ál-realitás felszínét kapargatják csupán. Szemben azokkal, akik valamilyen előttünk ismeretlen okból beavatást nyerhettek, vagy rátermettségük révén bepillantást szereztek a Nagy Titok természetére vonatkozóan. Minél nagyobb a krízis nyomása, annál többen emigrálnak a valóság megközelítésének nehéz világából egy olyan helyre, ahol a komplex folyamatokat egyetlenegy okra lehet visszavezetni. Aki nem így jár el, vagy esetleg óvatosabban fogalmaz, az könnyen az összeesküvőkkel folytatott kollaboráció gyanújába keveredhet, mivel ő is a konspirátorok meséjével fedi el a valóságot. (Például elfogadja, hogy létezik olyan terrorizmus, amelyet nem a CIA hozott létre; vagy úgy véli, hogy az államok mindig is háborúkat folytattak egymással és mindig természetes törekvésük volt a hegemónia; vagy pedig nem hiszi el, hogy az atlanti civilizáció bármiféle „globális felmelegedést” okozna, amivel a nála egyébként nagyobb széndioxid-kibocsátást produkáló „fejlődő világot” mérgezné.) Különösen nyugtalanító, hogy Pokol a globális uralmi rend felvázolásakor feltétlenül az elnyomó–elnyomott relációt tudja csak elképzelni az elemzés módszertani és tipológiai, sőt szemantikai kereteként, s ezért nem véletlen, ha többször hivatkozik a baloldali szocdemekre, az ökológiai hisztéria képviselőire, vagy személy szerint Marxra, Bourdieu-re, „a világ első számú gondolkodójának tekintett” Habermasra, és a Gramsci nyomdokain járó újbaloldalra. A kötet utolsó két harmadában vissza-visszatérnek az egyre kevésbé megmagyarázott és evidenciaként kezelt összefüggések, s ezzel párhuzamosan erősödik az összeesküvés és vélt végrehajtói feltételezett planetáris törekvéseinek leleplezési szándéka. Ez nyeri el apoteózisát a kötet második felét majd’ teljes egészében kitevő bő fejtegetésben, amely tulajdonképpen egy ismétlő ismertetés Kees van der Pijl három könyvéről. A holland szerzőről megtudjuk, hogy „a marxi elmélet neogramsciánus irányzatának egyik vezető teoretikusa, akinek központi kutatási témáját az európai és transzatlanti tőkéscsoportosulások történeti formálódása jelenti”.9 A szerző tételeinek magyar nyelvre való átírása közben válik Pokol a magyar Pijllé, aminek abszurditását az antikapitalista balos értelmiségi gondolatainak jobboldali argumentációja és eközben végbemenő transzformációja jelenti (amelyet sok szempontból Bogár László már régen előkészített a trimondializmus, az antiamerikanizmus és az újbaloldal ökológiai-szociális mondanivalójának relációjában). A pijli tételek előadása közben – érzésünk szerint – Pokol erősen gyanúba keveredik, hogy két kötetének megírásakor vajon nem a Pijl kötetéből megismert leckét ismételte-e meg, mert ismertetése során kiderül, hogy az erősen baloldali értelmiségi fő mondanivalója, az általa felállított szer8 9

Uo., 95. Uo., 112.

67


2009.04.17.

11:43

Page 68


S S Z É

kezet és annak tartalma, akárcsak ennek előadási sorrendisége megegyezik Pokol eljárásával. Sajnos nem segíti a tisztánlátást az sem, hogy nem tudjuk, mit gondol a neomarxista kútfő és mit jobboldali meggyőződésű interpretátora. Különösen akkor lenne szükséges elválasztani egymástól a két gondolkodó véleményét, amikor például „a Reagan elnökkel hatalomra került neokonzervatív hatalmi elitről” olvasunk, akik dehonesztáló módon (!) azzal foglalatoskodtak, hogy horribile dictu alkalmazták a „gazdasági háborúval és fegyverkezési versennyel való szétzilálás stratégiáját a gyenge gazdasági teljesítményre képes Szovjetunióval szemben”.10 A marxizmus hazájának tönkretétele a „kis hidegháborúban” valóban az USA legkonzervatívabb és legsikeresebb elnökének diadala volt, amelynek révén Kelet-Európa és a világ megszabadult a totalitarizmus birodalmától – talán nem volt kér érte. Ám Pokol a hatalmi összeütközések gazdasági, fegyveres stb. csatáinak okait itt sem az államok és az eszmék szükségszerűen konfliktusos természetében leli fel, hanem titkos forgatókönyveket vél felfedezni, amelyeket természetesen Thatcher, Reagan, a CIA és még ki tudja milyen titkos csoportok írtak. A szerző – a holland és az őt ismétlő magyar – következetesen és direkt összemossa a posztbipoláris korszak krízisét elemző részekben az elsőgenerációs neokonzervatívokat és Reagant, illetve a második nemzedéket és ifj. Bush unilaterális háborús cselekvését, csak hogy a Nagy Összeesküvés gondolati fonala minél hosszabb legyen és minél több szálat lehessen beleszőni.11 Így érkeztünk el a 21. század első évtizedének közeledő végéhez, és egyúttal a kritika befejező szakaszához. Kis történelmi események, nem hogy az egész planetáris világszituációt alakító történések megmagyarázása közben sokszor hallunk összeesküvésekről, titkos konspirációkról, fedett cselekedetekről, amelyeket gondosan elrejtenek előlünk, nehogy megtudjuk, mi is az igazság. Az elmúlt 150 év óriási, világrendszert alakító eseményeire (a technicizáció felgyorsulása, az ipari kapitalizmus átalakulása, olajkorszak, két világháború, hidegháború, a posztbipoláris éra konfliktusai, demokratizáció, globalizáció, túlnépesedés, környezeti problémák) vonatkozóan is számos olyan narratívát hallunk, amelyek összeesküvést vélnek felfedezni az ezekkel párhuzamosan haladó hatalmi, politikai, gazdasági átrendeződések mögött. Ezek az egydimenziós magyarázatok többnyire egyetlen tényt választanak ki maguknak (például az USA expanziója, az olajkincs megszerzése, pénzügyi dominancia, világgazdasági jelenségek, háborúk stb.), amelyet abszolutizálnak és egy egész történeti perspektíva központi igazságmagjává avatnak, féltve őrizve sérthetetlenségét. Ezek a magyarázatok azonban soha sem lesznek ké10 Uo., 137. 11 A két generáció

közötti diametrális különbségre könyvünkben hívtuk fel a figyelmet (BÉKÉS Márton: Az amerikai neokonzervativizmus. Egy kisiklott ellenforradalom, Századvég, Budapest, 2008, 320–342). Pokol azzal, hogy elhiszi a két generáció közötti eszmei folytonosságot, éppen hogy az iraki háborút kidolgozó csoport kezére játszik, akik azzal igyekeztek meggyőzni az unilaterális demokrácia-export legitim voltáról a külügyi elemzőket, hogy egyfajta „neo-reagani politikaként” állították be – hamisan – törekvéseiket (vö. William KRISTOL – Robert KAGAN: Toward a Neo-Reaganite Foreign Policy, Foreign Affairs 1996. július–augusztus). Mindezt azért hoztuk fel, mert jellemző, hogy milyen tévedéseket követ el a túlkoncepcionalizáló, ha nem vizsgálja meg részleteiben az esemény- és eszmetörténeti tényeket a feltételezett konspiráció koherensebbé tétele kedvéért.

68


B

2009.04.17.

É K É S

M

Á R T O N

:

11:43

K

Page 69


K Í S É R T E T E

J Á R J A

B E

…

pesek megértetni a világtörténeti folyamatok sokszereplős, a véletlen és számtalan egymást keresztező akarat által formált, bonyolult világát. Az összeesküvés-elméletek tulajdonképpen olyan egyszerű, hovatovább primitív történelemmagyarázatok, amelyek saját igazságtöredéküket teszik a világfolyamatok egyedüli magyarázó elvévé. Ebből az elméletalkotásból nincs kitörési lehetőség, és mentes minden gondolati innovációs lehetőségtől, hiszen alapvetően saját „igazságának” elmélyítése, kiterjesztése és megvédelmezése foglalkoztatja. Minden, ami nem úgy magyarázza a folyamatokat, eltérést, sőt eltévelyedést jelent, amely meghamisítja – szándékosan vagy tudatlanságból – az igazságot. Végsősoron az összeesküvés-elmélet történetfilozófiai igénnyel fellépve elveszíti az emberi történelem magyarázó elveivel ápolt kapcsolatát, és kizárólag konspirációk mozgatta eseménynek minősít mindent. (Noha a történelem folyamatainak általában olyan prózai okai vannak, mint a hatalomért folytatott harc és az eszmék küzdelme, vagy a szabad akarat – véletlenszerű, akár szándékolatlan következményekkel járó – alkotóereje.) Ha összeesküvések és egytényezős narrációk mentén akarjuk megérteni a történelmet, azzal a lehetetlen feladattal fogunk szembesülni, amelyet egy mára megkopott rakparti felirat felfestője így fogalmazott meg: „próbáld meg elmagyarázni egy pontnak, hogy mi az a gömb”.

Szombathy Viktor (Rimaszombat, 1925. augusztus 31.)

69


2009.04.17.

11:43

Page 70


Emléklap a Pápai Református Kollégium és gyülekezet 1752. évi számkivetésének 200. évfordulójára (Pápa, 1952)

70


2009.04.17.

11:43

Page 71

Kommentár • 2009|2 – Totális múlt

K. Németh András ELLENFORRADALOM ÉS VÖRÖSTERROR – TAMÁSI 1919 * 1990 előtt sok szó esett az 1919-es fehérterror rémtetteiről, az áldozatok előtt 1945 után emlékművek, emléktáblák állításával tisztelgett a kommunista rendszer. A Tolna megyei Tamásiban a tiszti különítményesek által a tanácsköztársaság bukása után kivégzett 11 embernek a városban két emlékhelye is van. Arról évtizedekig szólni sem lehetett, hogy városkában a véres 1919-es esztendőnek nem ők voltak az első áldozatai, hiszen a proletárdiktatúra idején Tamásiban hét ember halt meg erőszakos halállal, országos viszonylatban pedig az áldozatok száma közel 600 főt tesz ki. 1919 tavaszán és nyarán főleg a Dunántúlon és a Duna–Tisza-közén számos helyen robbantak ki olyan, Romsics Ignác által találóan „helyi jellegű paraszti ellenforradalmaknak” nevezett megmozdulások, amelyek véres megtorlást vontak maguk után.1 E megmozdulások közös jellemzőit Glatz Ferenc így foglalta össze: Az ország különböző vidékein kirobbanó ellenforradalmi megmozdulások nem valamilyen központból szervezett és irányított akciók voltak. Ennek ellenére megközelítőleg azonos módon zajlottak le […]. A felkelések szervezői elterjesztették: a proletárdiktatúra megbukott, Budapesten új, polgári kormány alakult. A Vörös Őrséget lefegyverezték, a direktórium tagjait letartóztatták. A régi tisztviselők néhány órára vagy napra visszaszerezték a hatalmat. Ezután megérkezett a tanácsállam karhatalma, a lázadást leverte, és következett a rögtönítélő forradalmi törvényszékek által kimért megtorlás, börtönbüntetésekkel és akasztásokkal.2

Bár Tolna megyében a tanácsköztársaság elleni fellépés több helyütt is követelt polgári áldozatokat,3 a „tamási ellenforradalomként” emlegetett esemény Tolna megye legjelentősebb fegyveres antikommunista megmozdulása volt, s mint ilyen, a tanácsköztársaság elleni fegyveres felkelések második hullámába sorolható. 1919. április közepéig főleg a demarkációs vonalak közelében robbantak ki megmozdulások, majd az április közepi román offenzíva után a Vörös Hadsereg hátországában már több helyütt voltak jobban szervezett helyi felkelések, végül az ellenforradalmi megmozdulások csúcspontját a Budapesten és főleg a Duna–Tisza-közén június második felében lezajlott megmozdulások jelentik. A tamási felkelés a hasonló megmozdulásokkal együtt alkalmas volt *

Köszönetet mondok Gerencsér Miklósnak (Aszófő), Miskolczi Zoltánnénak (Tamási), Szabó Bélának (Tamási) és dr. vitéz Tarján Jenőnek (Szombathely), amiért adatokat, visszaemlékezéseket és dokumentumokat osztottak meg velem. 1 ROMSICS Ignác: Ellenforradalom és konszolidáció, Gondolat, Budapest, 1982, 37. 2 A magyarok krónikája, szerk., összefoglaló tanulmányok Glatz Ferenc, Magyar Könyvklub – Officina Nova, Budapest, 2000, 561. 3 Vö. VÁRY Albert: A vörös uralom áldozatai Magyarországon, HOGYF Editio, Budapest, 1993.

71


2009.04.17.

11:43

Page 72


arra, hogy Vörös Hadsereg május 30-án meginduló, igen sikeresnek bizonyuló északi hadjárata közben veszélyeztesse a hátország békéjét;4 ennek jele, hogy június 7-én a Dunántúl teljes területét hadműveleti területté nyilvánította a Forradalmi Kormányzótanács.5 A Tamásiban 1919 nyarának elején történtekről a két háború közötti időszakból legbővebben Vendel István szekszárdi polgármester Szekszárd-monográfiájában olvashatunk.6 A II. világháború utáni történetírás bár helyenként sematikusan tárgyalta az 1919-es eseményeket, de számos használható adatot is közzétett.7 Ezek közül kiemelkedik Novák József kötete, aki a tamási felkelést leverő dombóvári vasutas vörösőrök viszszaemlékezéseit gyűjtötte össze.8 A rendszerváltozás sajnos nem hozta meg az addig felejtésre kárhoztatott események újraértékelését országos szinten sem; a vörösterrorral foglalkozó szerzők gyakran beérték Gerencsér Miklós időrendbe szedett válogatásának idézésével.9 Mindezek fényében lényeges, hogy Tamásiban 1990 után Szabó Béla ma már pótolhatatlan jelentőségű visszaemlékezéseket gyűjtött, amelyek a tragédia személyes vonatkozásaira is rávilágítanak.10

Tamási 1919-ben Az I. világháború végén Tolna vármegye tamási járásának székhelye, Tamási nagyközség közepes népességű, tágas határral rendelkező, jellegzetes dunántúli agrártelepülés volt. 1920-ban 5805-en lakták, közülük csak alig száz fő nem vallotta magát magyarnak.11 „Foglalkozási szerkezete még hagyományos, de éppen a század első évtizedében igen erős előrelépést mutat. 1900-ban mezőgazdaságból és őstermelésből élt a lakosok több mint 68%-a, s ez az arány 1910-ben már 63%-ra esett vissza. Az iparból élő népesség 4

Vö. Magyarország története 1918–1919, 1919–1945, főszerk. Ránki György, Akadémiai, Budapest, 1978, 305 (Magyarország története tíz kötetben 8/1.). 5 Lásd SARLÓS Béla: A Tanácsköztársaság forradalmi törvényszékei, Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1961, 129. 6 VENDEL István: Szekszárd megyei város monográfiája, Molnár-féle Nyomdai Műintézet, Szekszárd, 1941. 7 Lásd többek között ANDRÁSSY Antal: A somogy–baranyai 44-es dandár szervezése és harcai 1919-ben = Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 20, 1989, 253–287; DOBOS Gyula: Ellenforradalom és konszolidáció = Tanulmányok Tolna megye történetéből 11., Szekszárd, 1987, 241–342; GELLÉRT Tibor: Zay Dezső Elemér 1886–1919 = Forradalmárok, katonák, szerk. Hetés Tibor, Kossuth–Zrínyi, Budapest, 1968; K. BALOG János: Tolna megye a magyar Tanácsköztársaság idején, MSZMP Tolna megyei Bizottsága Propaganda- és Művelődésügyi Osztálya, Szekszárd, 1964; A két forradalom Tolna megyében (1918–1919). A polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság történetének válogatott dokumentumai, szerk. K. Balog János, MSZMP Tolna megyei Bizottsága Propaganda- és Művelődésügyi osztálya, Szekszárd, 1970; K. BALOG János: Vádirat helyett. (A fehérterror Tolna megyében) = Tanulmányok Tolmna megye történetéből 6, Szekszárd, 1974, 161–205, Évszázadokon át. Tolna megye történetének olvasókönyve, III., szerk. K. Balog János, Tolna Megyei Levéltár, Szekszárd, 1990; L. NAGY Zsuzsa: Forradalom és ellenforradalom a Dunántúlon 1919, Kossuth, Budapest, 1961. 8 NOVÁK József: Dombóvár 1919-es hősei és mártírjai, Megyei Tanács VB Művelődésügyi Osztálya – TIT Tolna megyei Szervezete, Dombóvár, 1959. 9 GERENCSÉR Miklós: Vörös könyv 1919, Antológia, Lakitelek, 1993. 10 SZABÓ Béla: Népfelkelés Tamásiban: a vörösök jöttek, láttak és… öltek, Tamási Újság 1992. március, 8–9. 11 JENEY Andrásné – TÓTH Árpád: Magyarország történeti statisztikai helységnévtára 10. Tolna megye, KSH, Budapest, 1996, 125.

72


K.

2009.04.17.

Németh

András:

11:43

Page 73

Ellenforradalom

és

vörösterror

számaránya viszont 13%-ról 16, a kereskedelemből élőké 3-ról 3,7%-ra nőtt. Viszonylag magas a közszolgálatot teljesítő népesség aránya, ahová a szabad foglalkozást űzők is tartoznak (5%). Alacsony viszont a napszámos és a házicselédek aránya” – írja T. Mérey Klára.12 A városkában működött járásbíróság, királyi közjegyzőség, posta- és távíróhivatal, valamint takarékpénztár is. Az I. világháború természetesen Tamásit sem kímélte: a település 191 hősi halottat adott, a harangokat innen is elvitték hadicélokra, a háború végén pedig a spanyolnátha szedte áldozatait.13 A háború végére megromlott a közbiztonság: 1918 novemberében a frontról hazatért katonák egy része „a lakosság legalsóbb osztályának” csatlakozásával többek között Tamásiban is rablásokat hajtott végre, a zsidó kereskedők üzleteit kifosztották, gyújtogattak.14 A községben az 50 fős munkás-, katona- és földművestanács tagjait 1919. április 9-én választották meg.15 A választási elnök az a Bóth Lajos volt, akit a direktórium elnökévé is választották, korábban pedig a járási politikai megbízott tisztét is betöltötte,16 néhány nappal később továbbá a megyei direktórium igazságügyi és közoktatásügyi ügyosztályának élére is megválasztottak.17 Május 1-jén felvonulást és nagy ünnepséget tartottak a községben;18 ekkorra végbement a „szocializálás”, amely a kis létszámú ipari üzemek miatt főként az Esterházyak tulajdonát képező erdőt érintette.19

Az ellenforradalom A tamási felkelés egyik résztvevője egy későbbi bírósági per tanújaként elmondta, hogy azért fogtak fegyvert, „mert nem állhatták a vörösök uralmát”.20 A tanácsköztársaság intézkedéseivel szembeni ellenérzéseket – amelyek bizonyára Tamásiban is jelen voltak – szemléletesen fogalmazta meg Romsics Ignác: A Kormányzótanács a földbirtokviszonyokat a polgári demokratikus kormányzat által tervezettnél is radikálisabban változtatta meg […], a parasztok földéhségének kielégítéséről azonban nem gondoskodott. A kisajátított földeken – mint ez közismert – szövetkezeteket és állami gazdaságokat hoztak létre, s az eleinte lelkesedő földmunkások és cselédek így máról holnapra arra ébredtek, hogy ismét egykori intézőik és is12 T. MÉREY Klára: A mai dunántúli kisvárosok a dualizmus idején, különös tekintettel Tolna megyére, Tolna Megyei Levéltári Füzetek 2 (1991), 33. 13 Historia Domus Tamásiensis, II., kézirat [a továbbiakban: Historia Domus], r. k. plébániahivatal, Tamási (oldalszámozás nélkül). 14 A polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság […] dokumentumai, 20; Évszázadokon át, 54–55. 15 Tolna megye Direktóriumának iratai, Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára [a továbbiakban: TMÖL] XVI. 1. [a továbbiakban: Direktóriumi iratok], 3228. 16 A polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság […] dokumentumai, 90. 17 Uo., 120. 18 Uo., 175. 19 Uo., 186–187. 20 Idézi L. NAGY: I. m., 134.

73


2009.04.17.

11:43

Page 74


pánjaik az urak, akiket a legtöbb helyen a gazdaságok vezetésével bíztak meg. A kisés középparasztságot nem annyira a földosztás elmaradása, mint inkább a kollektivizálástól való félelem s a hadsereg és a városi lakosság élelmezéséhez szükséges bevásárlások és rekvirálások nyugtalanították és kedvetlenítették el. Mindezek következtében az elesett szegényparasztság és a birtokos rétegek közötti politikai távolság az események előrehaladtával nemhogy nőtt volna, hanem márciushoz képest még csökkent is. […] sokakat az egyházpolitikai intézkedések (egyházi földbirtokok elkobzása, egyházi iskolák államosítása, törekvés a kötelező vallásoktatás megszüntetésére stb.) vagy egyszerűen csak a diktatúra módszerei távolítottak el a forradalomtól és tették annak nyílt vagy leplezett ellenségeivé.21

A rekvirálásokról, az állatok, élelmiszerek és ruhaneműk erőszakos elvételéről a felkelés idején gyermekkorukat töltő idős tamási lakosok is beszámoltak 1992-ben,22 ezek részletezésére itt nincs lehetőség. A tamási ellenforradalmat vérbe fojtó dombóvári fegyelmi szakasz tagjai elleni 1920-as vádirat szemléletesen fogalmazza meg a felkelés célját: e szerint Tamásiban a „nemzeti irányú polgárok” „az úgynevezett tanácsköztársaság szervei által megtámadott alkotmányosság, élet- és vagyonbiztonság helyreállítására és megvédésére” ragadtak fegyvert.23 Nem kétséges, hogy a többnyire földművesekből álló felkelők elsősorban nem ideológiai okokból tették kockára életüket, hanem a háború által különben is megtépázott javaikat, családjuk megélhetését igyekeztek óvni, miközben a hozzájuk csatlakozó (vagy élükre álló) értelmiségiek részéről – egzisztenciájuk védelme mellett – az eszmei szembenállás bizonyára nagyobb szerepet játszhatott. Jellemző a hatalom gondolkodására, hogy a felkelést nem a tanácsuralom elleni elégedetlenség önszerveződő megnyilvánulásaként, hanem a „proletárság lelketlen bujtogatói”, az „álnok burzsoák” által félrevezetett emberek megmozdulásaként fogta fel. A szekszárdi Igazság című lap szerint „féleszű burzsoák és magukat intelligenciának nevező néhány sötét alak hónapokon keresztül izgatott Tamásiban és a környékén levő katholikus körökben és egyesületekben a vallás és tulajdon védelmének leple alatt”.24 Novák József 1959-ben már azt tudni vélte, hogy „Tamási, mint mindig erős kulákfészek”, egy országos méretű megmozdulásba kapcsolódott bele.25 Tamásiban már a világháború befejezése után, a Károlyi-kormány idején is létezett szervezett fegyveres erő: az I. nemzetőri kerületparancsnokság Tolna megyei kirendeltségén belül a 10. számú tamási szakaszról 1919. február 2-án hallunk először.26 A helyi fegyveres belső karhatalom erősségére utal egy 1919. április 28-án kelt levél, amely a 21 ROMSICS: I. m., 36–38. 22 SZABÓ: I. m., 8. 23 Idézi NOVÁK: I. m., 24. 24 Idézi A polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság […] dokumentumai, 255–256. 25 NOVÁK: I. m., 22–23. 26 Tolna vármegye alispánjának iratai. Közigazgatási (általános) iratok, TMÖL IV.

ban: Alispáni iratok], 2112/1919.

74

404. b. [a továbbiak-


K.

2009.04.17.

Németh

András:

11:43

Page 75

Ellenforradalom

és

vörösterror

Tamásiban szervezendő vörösőr zászlóalj-parancsnokságot” említi.27 Ez május 30-án már biztosan működött, ekkor ugyanis a tamási vörösőr zászlóalj beavatkozását kérték Nagyszékelyben,28 ahol egy vörösőr meggyilkolt egy rekvirálás miatt tiltakozó iparost.29 Fontos, hogy a felkelők saját fegyverekkel alig rendelkezhettek, hiszen a proletárdiktatúra idején a községi fegyveres erők fegyvereit begyűjtötték.30 Az ellenforradalom lefolyását Vendel István leírása alapján ismertetem; ahol külön nem jelzem, ott az ő elbeszélését követem.31 Az ellenforradalmárok 1919. május 30-án éjszaka a község északi szélén fekvő akácosban gyülekeztek. Kapóra jött számukra, hogy – amint láttuk – május 30-án délután a tamási vörösőr zászlóalj egy része valószínűleg Nagyszékelybe ment. A csendőrlaktanyából Baranyai András csendőr őrmesterrel – aki a proletárdiktatúra idején is állományban maradt – előzőleg járőrözésre rendeltették ki a vörösőröket, az egyetlen őr így nem jelentett akadályt. A zsákmányolt puskák segítségével ezután lefegyverezték a községben járőröző vörösőröket. Fegyverhasználatra csak egyszer került sor: az Erzsébet utcában a vörös járőr a felkelők közé lőtt, a tűz viszonzása során Mayer József golyója megölte Müller Adolfot.32 A pénzügyőrség vörösőrségét is könnyen semlegesítették, a felkelők Nógrádi István pénzügyőri szemlész révén itt is rendelkeztek velük szimpatizáló emberrel. A községháza őrségének ártalmatlanítása után az ott raktározott fegyvereket szétosztották a lakosság között. A felkelést leverő dombóvári vörösőrök szerint a községháza vörösőreinek többsége az ellenforradalmárok mellé állt, és másnap délután is a tamási lakosok oldalán harcoltak. Nem igazolható ugyanakkor a dombóváriak azon adata, amely szerint a felkelésben részt vett, később felakasztott három tamási polgár közül kettő ilyen „áruló vörösőr” lett volna.33 A felkelők foglyot is ejtettek: letartóztatták a vörösőrség Gonda Dániel nevű parancsnokát. Győzelmük után népgyűlést tartottak, ahol megállapodtak róla, hogy a vörösök támadása esetén a harangok félreverésével riasztják a falu népét. Bizonyos adatok szerint a felkelés idején a környék több településén is „nyugtalanság volt tapasztalható”; Somogy megye Tolnával határos községeiben ezért megerősítették a vörösőrséget.34 Bár a felkelés eredményeképpen a község mindössze néhány órára szabadult fel a vörös uralom alól, a felkelést Tamásiból hírül adó Vékási István postafelvigyázó arról számolt be a megyei tanácsnak, hogy „a fehérek kegyetlenül bánnak a letartóztatott kommunistákkal”.35 Állítólag „ellenforradalmi bizottság is alakult”,36 amely azonban a hamarosan meginduló vörös támadás már nem érdemi tevékenységet nem fejthetett ki. 27 A polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság […] dokumentumai, 181. 28 Uo., 242. 29 VÁRY: I. m., 98–99. 30 Alispáni iratok, 6711/1919. 31 VENDEL: I. m., 287–290. 32 Tamási halotti akv. 55/1919; SZŐKE Sándor: Dombóvár, Városi Tanács, Budapest, 1971, 107. 33 Vö. NOVÁK: I. m., 23. 34 L. NAGY: I. m., 135. 35 Uo., 134–135. 36 Dr. vitéz Tarján Jenő levele a szerzőhöz édesapja, vitéz Tarján Jenő 1919-es emlékeiről, 2008. augusztus 1.

75


2009.04.17.

11:43

Page 76


Az ellenállás szellemi vezére Vendel István szerint Hertelendy Ignác csendőr százados és dr. Freyler Károly járási tisztiorvos volt, a felkelésben pedig részt vett többek között Baranyai András csendőr őrmester, Nógrádi István pénzügyi szemlész, valamint Berta Pál, Hörich Imre, Kaszás János, Kurucz István, Madarász József, Szabó G. Pál, Szalai Antal, Tarján Jenő és Torma István,37 továbbá a későbbi országgyűlési képviselő Dencz Ákos, dr. Tarján József ügyvéd,38 valamint a felkelés egyetlen halálos lövését leadó Mayer József.39 Van olyan – meg nem erősített – forrás is, amely szerint a községi elöljárók a fegyverrel rendelkező férfiakat a községházára hívatták és „megalapították a nemzetőrséget”, a rendőrök pedig „házról házra keresték a férfiakat és kényszerítették őket fegyverfogásra”.40 Józan vélemény már korábban is hangsúlyozta, hogy a résztvevők a módos parasztok és az iparosok közül kerültek ki,41 leginkább azonban kisbirtokos parasztokról beszélhetünk.42 Az életét áldozó hét tamási polgár között három földműves, két iparos (asztalos, mészáros) és egy községi alkalmazott (rendőr) volt, míg egyiküket napszámosként és molnárként is említik.43 A felkelők névsorát áttekintve látható, hogy az említett két társadalmi rétegen kívül a magánzó és alkalmazott értelmiség (ügyvédek, orvos, mérnökhallgató, hercegi erdőmester, szolgabírósági segédtiszt) és a fegyveres erők tagjai (csendőrök, pénzügyőr, községi rendőr) is képviseltették magukat.44 Utóbbiak fontos szerepet játszhattak a helyi vörösőrök feletti győzelemben, de azt sem elhanyagolható, hogy a név szerint ismert 38 felkelő közül legalább tíz igazolhatóan részt vett a világháborúban. A hét halott közül hatan népfelkelőként szereztek harci tapasztalatot, közülük Berta Pál, Kiss A. József és Madarász József őrmesterként szerelt le, Schiszler János pedig korábban 12 évig volt katona.45 A hét áldozat életkora 37 és 56 év között mozgott, tehát a felkelés résztvevői főként a középkorúak közül kerülhettek ki. A fentiek ellenére több marxista feldolgozás dr. Frühwirth Jenő ügyvédet is a szervezők közé sorolta,46 vagy éppenséggel őt nevezte meg a felkelés vezetőjeként.47 Ő kétségkívül Tamási egyik jelentős személyisége volt,48 a felkelésben betöltött szerepét a dokumentumok mégsem igazolják. Fia, Tarján Jenő – katonaviselt ember lévén felmérve az egyenlőtlen erőviszonyokat – szintén távolmaradt a felkeléstől. A családi hagyomány szerint a 37 VENDEL: I. m., 287. 38 Tolnamegyei fejek. Tolnavármegye tíz évvel Trianon után,

szerk. Hirn László, Magyar Városok és Vármegyék Társadalmi Emlékalbuma Kiadóvállalat, Budapest, 1930, 19, 404, 407 (Magyar városok, vármegyék társadalmi emlékalbuma VI.). 39 SZŐKE: I. m., 107. 40 KÖNNYÜ László: Tamási monográfiája, Amerikai Magyar Szemle, Saint Louis, 1979, 28. 41 L. NAGY: I. m., 134. 42 SALAMON Konrád: Nemzeti önpusztítás 1918–1920. Forradalom–proletárdiktatúra–ellenforradalom, Korona, Budapest, 2001, 165. 43 Tamási halotti akv. 78/1919; Tolnamegyei Ujság 1920. július 31., 5. 44 K. Balog János szerint „a csendőrök, a földbirtokosok, a kulákok fogtak fegyvert, […] s ezeknek csoportjához csapódott a lumpenproletárok egy igen kis része” (K. BALOG: Tolna megye a magyar Tanácsköztársaság idején, 182). 45 Schiszler Géza olvasói levele, Tamási Újság 1992. május, 12. 46 Vö. DOBOS: I. m., 245. 47 Lásd NOVÁK: I. m., 20–21, 23; GELLÉRT: I. m., 282. 48 Tolnamegyei fejek, 406.

76


K.

2009.04.17.

Németh

András:

11:43

Page 77

Ellenforradalom

és

vörösterror

később felakasztott Berta Pál vallott úgy, hogy a köztiszteletben álló ügyvéd és fia volt a megmozdulás fő szervezője (szerintük viszont éppen Berta Pál volt a hangadó).49 Mint látható, az ellenforradalom szervezőiről – ha egyáltalán létezett egy vagy néhány olyan személy, aki tudatosan készült egy fegyveres megmozdulásra – már a barikád ugyanazon oldalán álló kortársak is ellentétes véleményeket fogalmaztak meg. Úgy vélem, hogy több, a tanácshatalommal egyaránt elégedetlen társadalmi csoport illetve személy jutott el nagyjából egyidejűleg a cselekvés gondolatára. A tamási ellenforradalom leverésére illetve a megtorlás foganatosítására több helyről – Bonyhádról, Dombóvárról, Gyékényesről, Kaposvárról, Szekszárdról, Székesfehérvárról és Veszprémből – is érkeztek különféle egységek. Őket valószínűleg telefonon vagy távírón értesítették: egy újsághír szerint Vékási István tamási posta- és távíró vonalfelvigyázó és felesége „az ellenforradalmárok által elvágott távirda- és telefon-huzalokat a legnagyobb tűz közepette, saját élete kockáztatásával, használhatóvá tette”.50 A tamási direktóriumból a vörös csapatokért Szekszárdra Bóth Lajos elnök, Dombóvárra pedig az éjszaka folyamán gyalogszerrel Schwarcz Zsigmond ment.51 Legkorábban, május 31-én délután a legnagyobb számú, dombóvári vörös egység érkezett. Igaz, hogy később több helyről is küldtek Tamásiba erősítést, a felkelést mégis a 44. vörös dandár VI. zászlóaljának 40-42 fős, főként dombóvári vasutasok alkotta fegyelmi szakasza, illetve a szerb megszállás alatt álló Pécsről átszökött, hozzájuk csatlakozott 60 pécsi bányász verte le.52 A szakaszt gróf Zay Dezső Elemér százados szervezte meg, parancsnoka Molnár György gimnáziumi tanár, dombóvári direktóriumi elnök, parancsnokhelyettese Fischer Pál magánalkalmazott, volt huszárhadnagy, politikai megbízottja pedig Steinmetz István vasúti mérnök volt. A felkelés leverésének ismertetésében Novák József részletes leírását vettem alapul.53 A szakasz Zay Dezső parancsára – akit állítólag Szamuely Tibor telefonon utasított54 – május 31-én délután fél négykor a dombóvári vasútállomáson puskával és kézigránáttal felfegyverkezve vonatra szállt. Tamásiban eközben Hosszú Kupi József bíró félreverte a harangot, a kisbíró kidobolta: „kaszára-kapára, jönnek a vörösök!”55 Zay a Tamásival szomszédos Páriból 40 bányászt előreküldött, hogy az országúton, délnyugatról közelítsék meg a települést. A fegyelmi szakasz húszfős elővédje az innen lépésben haladó vonat előtt nyomult. A felkelők először a miklósvári kastély vonalában lőttek rájuk; a dombóváriak a töltésről védekeztek, a vonat pedig visszatolatott. A tamásiak elővédje a magas búzában lapult, ezért a vörösök kézigránátokat vetettek be ellenük, mire a felkelők parlamentereket küldtek a dombóváriakhoz. Közben „a miklósvári házak felől” is lőttek a felkelők, ezért Zay Dezső néhány főt ellenük küldött; egy vadászpuskával a pincéje ablakából védekező gazdát le is fegyvereztek. 49 Tarján Jenő 36. jegyzetben 50 Idézi Évszázadokon át, 103. 51 SZŐKE: I. m., 108. 52 Lásd ANDRÁSSY: I. m., 277. 53 NOVÁK: I. m., 14–25. 54 Vö. GELLÉRT: I. m., 282. 55 SZABÓ: I. m., 8.

említett levele.

77


2009.04.17.

11:43

Page 78


Ekkor „a velük szemben levő dombon” sok, puskás és vasvillás embert vettek észre, akik állásokat ástak, várva a Koppány déli oldalán támadó dombóvári szakasz és a folyó északi felén, a dombóvári úton közeledő pécsi bányászok támadását. A tamásiak állása a leírás alapján a Várhegy észak-északnyugati lábánál lehetett, mert a néhány fős vörös raj délkeleti irányból megkerülte őket és a szakályi út felől támadott. A tamásiak állásaiba dobott kézigránátok hatására a felkelők állítólag menekülni kezdtek. A tamásiak kisebb része a Koppány folyó északi oldalán, a település nyugati szélén fekvő Kismezőn helyezkedett el,56 ahol szembetalálták magukat a pécsi bányászokkal. A Buda nevű városrészben dúló utcai harcok hevességére utal, hogy két védő is halálos lövést kapott: Kéri József 46 éves földműves a Hunyadi utcában, Schiszler János 56 esztendős földműves pedig a Hunyadi téren esett el.57 Közben a Várhegy alatti állásokat elfoglaló dombóváriakra két fa tetejéről vadászpuskából tovább tüzeltek. Az egyik felkelőt, Kiss A. Józsefet puskatussal leütötték a fáról, a másikat menekülés közben lelőtték. Ez az áldozat bizonyosan (Marázdi) Molnár János 37 éves földműves volt, aki más adat szerint a Kálvária alatti részen kapott fejlövést,58 még pontosabban a vasúti töltésen érte a halál 4 órakor.59 A krónikások egyetértenek abban, hogy a felkelők gyengén voltak felszerelve, vadászpuskákon kívül legfeljebb vasvillákkal rendelkeztek; Vendel István szerint ráadásul hiányzott oldalukról „a kellő irányítás”.60 A kb. másfél órás, heves tűzharc után – mint láthattuk – a község védői közül hárman maradtak holtan az utcákon, többen pedig megsebesültek.61 A veszteségek láttán a község védői Gyenis Istvánt tekintélyes gazdát és Cs. Bakó István félkezű rokkant embert fehér zászlóval a vörösökhöz küldték, békét kérve62 (más forrás szerint kifogytak a lőszerből, ezért megadták magukat).63 A támadók elfogadták a békeajánlatot és büntetlenséget ígértek, majd kisebb szakaszokra oszolva bevonultak a községbe.

A megtorlás A dombóvári szakasz tagjainak visszaemlékezései szerint a községben „nem találtak mást, csak törött üvegeket és olyan részeg embereket, hogy még beszélni sem lehetett velük”, de fegyverüket állítólag még mindig szorongatták.64 A vörösök összefogdostak és a járásbíróság épületébe zártak legalább 90 főt65 (más forrás közel 200 főről tud,66 megint 56 Lásd VENDEL: I. m., 288. 57 Tamási halotti akv., 56/1919, 58 Lásd VENDEL: I. m., 288. 59 Tamási halotti akv., 57/1919. 60 VENDEL: I. m., 288. 61 Uo. 62 Uo. 63 SZŐKE: I. m., 108. 64 NOVÁK: I. m., 21. 65 Uo., 25. 66 VÁRY: I. m., 143.

83/1919.

78


K.

2009.04.17.

Németh

András:

11:43

Page 79

Ellenforradalom

és

vörösterror

más adat szerint az öregek kivételével szinte minden felnőtt férfit összeszedtek67), többségükben egyszerű földműveseket. Volt, akinek sikerült elmenekülnie: dr. Freyler Károly orvos egy erdészház szénapadlásán rejtőzött el.68 A település megszállása után a dombóváriak a Koppány hídja mellett biztosították a vasutat és várták a Székesfehérvárról segítségül hívott Fabik-különítményt.69 A bevonulás követelte a negyedik halálos áldozatot: a magyarkeszi illetőségű, 42 éves, nőtlen Kiss A. József napszámost – aki korábban a felszólítás ellenére sem tette le fegyverét, hanem tovább lövöldözött – a szakasz parancsnokai rövid tanácskozás után halálra ítélték. Az önként jelentkező Kőműves Géza építőmester és Kővágó István sütősegéd mellé három pécsi bányászt is kijelöltek az ítélet végrehajtására, akik a járásbíróság falánál este 7 és 8 óra között agyonlőtték az elítéltet.70 Vendel István szerint Kiss A. József nem engedte bekötni a szemét, bátran nézett szembe a puskacsövekkel.71 Elfogásuk után Zay Dezső állítólag beszédet intézett az összeterelt parasztokhoz. Mivel látja, hogy félrevezetett emberekkel van dolga, nem alkalmaz megtorlást – mondta. Ezután elrendelte, hogy szedjenek össze élelmet „azoktól, akiknek fölöslegük van”, majd megkezdték az éjfélig tartó kihallgatásokat.72 A börtönbe vetettek közt volt Mozolányi István plébános, Szakonyi István szolgabíró, Niklos Károly hercegi erdőmester és dr. Frühwirth Jenő ügyvéd is. Szóra bírásukhoz kínzásokat is alkalmaztak és megalázó cselekedetekre kényszerítették őket, például illemhelyet tisztíttattak velük.73 A kegyetlenkedésekben állítólag a hajnalban érkezett Szabó Gáspár, Veszprém megyei kormányzótanácsi biztos járt elöl két társával, Próder Lászlóval és Simon Antallal74 (a dombóváriak ekkor már kétnapos szabadságukat töltötték, tehát a kihallgatásoknál nem voltak jelen).75 Mozolányi István plébánossal az ártézi kútról vizet hordattak, miközben szidalmazták és bántalmazták. A vád szerint a vörösök érkezésekor megengedte a fegyverbe hívó harangozást, holott ez – úgy tűnik – a megkérdezése nélkül történt.76 További szenvedéseiről hivatali utóda így írt: „([…] a puskacsövet az egyik katona a szájába dugta e szavak kíséretében: Fújd, én majd billegetek hozzá és közben a puska ravaszával játszott). Szemtanú szerint egyik katona úgy vágta derékba puskájával, hogy a puska csöve levált az agyról.”77 A plébános bántalmazását látva „asszonyok mentek el a vörös parancsnokhoz, [mondván:] ha nem szüntetik be a fogoly kínzását, lázadást szitanak ellenük”; ettől kezdve emberségesebben bántak 67 GERENCSÉR: I. m., 230. 68 KÖNNYÜ: I. m., 28; SZABÓ: I. m., 8. 69 NOVÁK: I. m., 21. 70 Uo., 21–22, 47–48 (1. jegyzet). 71 Több forrás szerint pusztán a felkelésben

való részvétele miatt lőtték agyon. Vö. VÁRY: I. m., 143; GE-

RENCSÉR: I. m., 230. 72 NOVÁK: I. m., 22.

(A szerző ugyanitt már nem a fölösleg elvételéről, hanem házkutatásokról és rekvirálásról beszél.) 73 VENDEL: I. m., 289. 74 Mártírjaink, 24. 75 NOVÁK: I. m., 22. 76 Lásd KÖNNYÜ: I. m., 28; SZABÓ: I. m., 8. 77 Historia Domus, 14. fejezet: Plebánosok életrajza, működése.

79


2009.04.17.

11:43

Page 80


vele.78 A módszerek ellenére Molnár György, a dombóvári fegyelmi szakasz vezetője Tolna megye küldötteként a Tanácsok Országos Gyűlésének 1919. június 21-i ülésén a tamási felkelés kivizsgálását felületesnek minősítette, és büntetést követelt, amiért a felkelés értelmi szerzőjét nem tudták azonosítani.79 Az atrocitások elszenvedői közül csak néhányat ismerünk név szerint. Kurucz Istvánt a fegyverek összegyűjtésekor agyba-főbe verték,80 Kaszás Jánosnak a fogát verték ki,81 egy újságcikk szerint pedig dr. Frühwirth Jenőt „agyonkínozták”.82 A helyi hagyomány szerint egy a vörösöknek ételt hordó asszonyt – amikor átlépett egy földön fekvő halottat – felszólítottak, hogy „Ne sajnálja, taposson rá!”83 Már elült a harci zaj, amikor május 31-én este 11 órakor az I. veszprémi vörösőr ezredtől Pranzer László vezetésével 100 vörösőrt 4 gépfegyverrel útnak indítottak Tamásiba.84 Egy forrásunk tudni véli, hogy Szabó Gáspár géplakatos, Veszprém megyei kormányzótanácsi biztos Kun Bélától kapott utasítást az ellenforradalom leverésére; a veszprémi egység június 1-jén reggel 5 óra tájban vasúton meg is érkezett a városba.85 Székesfehérvárról még az éjszaka folyamán a rettegett Fabik-féle különítmény jött Tamásiba.86 Bonyhádról, az V. határvédő zászlóaljtól 50 főnyi karhatalmat küldtek ismeretlen időpontban, Bonyhádra való visszatérésüket június közepén rendelték el.87 Kaposvárról Hajdu Sándor vezetésével ismeretlen számú katona érkezett, és állítólag még Gyékényesről is jött erősítés,88 de egy adat szekszárdi vöröskatonák bevetéséről is szól.89 A letartóztatások másnapján, június 1-jén ítélkeztek a fogva tartottak felett. A felkelés három résztvevőjét: Berta Pál 45 éves mészárost, Hörich Imre 43 éves asztalosmestert és Madarász József 44 esztendős községi rendőrt halálra ítélték.90 Több forrás szerint a halálra ítéltek többen voltak: egy adat szerint egy halálra ítélt megszökött,91 egy helyi visszaemlékezés szerint pedig Mozolányi István plébános és Kurucz István nevét is felolvasták a halálra ítéltek között.92 A megyében ekkor szabtak ki először halálos ítéleteket a proletárdiktatúra idején.93 78 KÖNNYÜ: I. m., 28. 79 A két forradalom Tolna megyében…, 272. 80 SZABÓ: I. m., 8. 81 Kaszás Dezső szóbeli közlése. 82 Tolnamegyei Ujság 1919. szeptember 27., 3. 83 SZABÓ: I. m., 8. 84 A két forradalom Tolna megyében, 243. 85 GABÁNYI: I. m., 23–24. 86 NOVÁK: I. m., 22. A különítmény Székesfehérváron

Prohászka Ottokár püspök palotájában szállásolta el magát, Tamásiba is innen érkeztek. A püspök naplójában több helyen is meglehetősen pejoratív módon nyilatkozik róluk, vö. PROHÁSZKA Ottokár: Soliloquia, I–II., Szent István Társulat, Budapest, 1929 (Prohászka Ottokár összegyűjtött munkái XXIII–XXIV.), I/308–309; II/1. 87 Direktóriumi iratok, 6760. 88 Lásd NOVÁK: I. m., 22. 89 Lásd VENDEL: I. m., 287. 90 Az ítélet ma már nincs meg, tartalmára a szekszárdi királyi ügyészség 1920. nov. 2-i jelentéséből következtethetünk (Párttörténeti Intézet Archívuma A. II. 13/48.). Erre hivatkozik SARLÓS: I. m., 130 (19. jegyzet). 91 L. NAGY: I. ., 135. 92 SZABÓ: I. m., 8. 93 Vö. Tolna megye a magyar Tanácsköztársaság idején, 184.

80


K.

2009.04.17.

Németh

András:

11:43

Page 81

Ellenforradalom

és

vörösterror

A tamási megmozdulás idején már – az április közepéig kirobbant megmozdulásokkal ellentétben – nem a helyi forradalmi törvényszékek, hanem rögtönítélő bíróságok jártak el.94 Az ítélet meghozatalában rögtönítélő bíróságként Aranyos György vezetésével95 a Szekszárdi Forradalmi Törvényszék tagjai (Laufer Béla lapkiadó, Mautner Gyula villanyszerelő és Tánczos Vendel ügyvéd) és egy Veszprém megyei kormánybiztos (Szabó Gáspár96 és/vagy Kellner Sándor97) mellett egyes források szerint a tamási direktórium név szerint nem ismert tagjai is részt vettek.98 Állítólag a székesfehérvári Fabik-csoport parancsnoka, Oswald Károly is a gyilkosságok elrendelői között volt.99 Az ítélethozatal során a korábban érkezett, de területileg nem illetékes Veszprém megyei kormányzótanácsi biztos, Szabó Gáspár majdnem tettlegességig összeveszett a Tolna megyei forradalmi törvényszék néhány órával később érkezett tagjaival az ítélkezés jogán.100 Váry Albert szerint a halálos ítéletekhez a budapesti kormányzótanács vagy a népbiztosság is hozzájárult.101 A dombóvári szakasz tagjai szerint a telefon- és távírókapcsolatot felügyelő két dombóvári katona – Reich Béla távírász és Molecz Géza – a tamási eseményekről és a halálos ítéletekről tájékoztatta a fővárost, amire „Kun Béla állítólag azt táviratozta vissza, hogy tartózkodjanak mindenféle erőszakoskodástól, ne forduljanak a terrorhoz”. A visszaemlékezések szerint Reich Béláék a táviratot – nem értve egyet a tartalmával – megsemmisítették. A szakasz tagjai közül állítólag többen is hibáztatták társaik önkényes döntését.102 A vérengzéseknek több forrás szerint is az vetett véget, hogy egy repülőgép jelent meg a község felett és a vérontás befejezésére felszólító parancsot dobott le.103 A kivégzések nyilvánosan történtek: délután 4 órakor Berta Pált és Madarász Józsefet a járásbíróság előtt egy-egy akácfára, Hörich Imrét pedig a Kossuth téren egy távíróoszlopra akasztották fel.104 Az ítéletet a székesfehérvári Fabik-csoporthoz tartozó három „terrorista”, Anka Flórián, Csuják Márton és Kalitín Ferenc hajtotta végre.105 A kivégzés előtt a halálra ítélteket összeverték: Berta Pálnak a szemét, Madarász Józsefnek a fogait verték ki, Hörich Imre pedig törött kézzel állt az akasztófa alá.106 Hörich Imre súlya alatt elszakadt a kötél, ám a tömeg morajlása ellenére ismét felhúzták. Madarász József, aki végigszolgálta a világháborút, kivégzése előtt így kiáltott fel: „Öt évig 94 A rögtönítélő bíróságokról, számos ítélet közlésével lásd SARLÓS: I. m. 95 VENDEL: I. m., 289; VÁRY: I. m., 142; GERENCSÉR: I. m., 252. 96 GABÁNYI:I. m., 23–24; VÁRY: I. m., 142; GERENCSÉR: I. m., 252–253. 97 VENDEL: I. m., 289. 98 Uo. 99 VÁRY: I. m., 142. 100 GABÁNYI: I. m., 24. 101 VÁRY: I. m., 142. 102 NOVÁK: I. m., 23. 103 VENDEL: I. m., 290. 104 Tamási halotti akv. 61, 65, 79/1919. Váry Albert szerint a kivégzések

(VÁRY: I. m., 142). 105 VÁRY: I. m., 142. 106 Uo., 143.

81

délelőtt, a piactéren történtek


2009.04.17.

11:43

Page 82


szenvedtem a hazámért, tudom, hogy most is azért halok meg.”107 Felakasztását 14 éves fia is végignézte,108 búcsúlevelét és a gallérjáról leszedett, rangjelző csillagokat a család megőrizte.109 A három holttestet elrettentésül a kötélen hagyták, fejük fölé vörös táblára pedig ezt írták: „Így pusztul el a proletárság minden ellensége.”110 Az erőszakos halálesetek közül a tanácsköztársaság idején csak négyet anyakönyveztettek, a többi három halottat csak a proletárdiktatúra bukása után jelentették be.

1. Kéri József halálozási helye; 2. Schiszler János halálozási helye; 3. Molnár János halálozási helye; 4. Kiss A. József agyonlövésének helye; 5. Hörich Imre felakasztása; 6. Berta Pál és Madarász József felakasztása

A büntetlenség ígérete ellenére a vörösök bevonulásuk után a községre súlyos sarcot vetettek ki, 100 vágómarhát, sok füstölt húst, zsírt, lisztet és ruhaneműt zsákmányoltak,111 továbbá összeszedték a fegyvereket és a katonai célra használható eszközöket, például távcsöveket.112 Dr. Frühwirth Jenőtől különféle berendezési tárgyakat, Niklos Károly erdőmestertől pedig fegyvercsöveket, látcsöveket és vadászati felszerelési tárgyakat vittek el.113 107 VENDEL: I. m., 289. 108 Lásd SZABÓ: I. m., 8. 109 Benkő Mária olvasói levele, Tamási 110 A két forradalom Tolna megyében, 256. 111 VENDEL: I. m., 289. 112 NOVÁK: I. m., 24. 113 Uo., 22, 24.

Újság 1992. május, 12.

82


K.

2009.04.17.

Németh

András:

11:43

Page 83

Ellenforradalom

és

vörösterror

A községi jegyzőkönyv még a tanácsuralom idejéből arról tudósít, hogy a vörösök „a házakba behatolva életveszélyes fenyegetéssel – amit értek, értékesebb holmit – mindent magukkal vittek”, a községi trafik árucikkeit pedig „a lakat leverése után a vörös katonaság között kiosztották”.114 A megalázáshoz tartozott, hogy a felkelésben lelőtt vörösőr nagy pompával megtartott temetésére erőszakkal kirendelték Tamási lakóit. A fentieken túl a katonaság ingyen fuvarokat végeztetett a szomszéd községekbe.115 Az önkényeskedések az egyházakat is sújtották. Az izraelita hitközség a tanácshatalom bukása után kérte a községet, hogy az iskolájukban okozott károkat a községi pénztárból térítse meg.116 Június 4-én a dombóvári szakasz egy része hazaindult Dombóvárra, ahova kb. 30 letartóztatott felkelőt magukkal vittek; a túszok innen később Szekszárdra kerültek.117 Sorsukra dr. Tarján József ügyvédéből következtethetünk: őt hat hétig tartották fogva.118 A megyei kormányzótanácsi biztos, Aranyos György – egyben a tamási törvényszék elnöke – június 12-i jelentésében már az alábbiakat írta: „Tamásiban csend és nyugalom van […].”119

Az ellenforradalom utóélete A tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jén megbukott. Szegedről tiszti különítmények indultak szerte az országba, és bírói ítélet nélkül végeztek ki kommunistákat és annak kikiáltott embereket. A dombóvári fegyelmi szakasz parancsnokát, gróf Zay Dezsőt 1919. augusztus 8-án Prónay Pál emberei lőtték agyon Simontornyán.120 A szekszárdi forradalmi törvényszék Tamásiban ítélkező három tagját augusztus 10-én Szekszárdon végezték ki.121 Szabó Gáspár Veszprém megyei kormányzótanácsi biztos sorsa később szintén a kivégzés lett.122 Augusztus 18-án Tamásiban Prónay Pál különítményének egy része 11 embert akasztott fel, akik közül heten vettek részt a tamási ellenforradalom leverésében. Köztük volt a dombóvári szakasz parancsnoka, Molnár György, helyettesei: Gyenis Antal és Fischer Pál, továbbá Goldschmidt Jenő, Molecz Géza, Reich Béla és Udvari Vince.123 Gyenis Antal ügyvédi védelmére családtagjai dr. Frühwirth Jenőt, az egyik tamási bebörtönzöttet is felkérték, aki bár korábban elutasította azt, de a kivégzés napjának délelőttjén 114

Tamási nagyközség iratai, TMÖL V. 777. Képviselő-testületi jegyzőkönyv [a továbbiakban: Képviselőtestületi jegyzőkönyv], 1919. június 23., 10. pont. 115 Uo., 1919. december 14., 4. pont. 116 Uo., 1920. február 2., 8. pont. 117 VENDEL: I. m., 290; NOVÁK: I. m., 25. 118 Tolnamegyei fejek, 407. 119 A két forradalom Tolna megyében, 263. 120 GELLÉRT: I. m., 283–284; Évszázadokon át, 151. 121 K. BALOG: Vádirat helyett, 164-165. 122 Mártírjaink, 24. 123 NOVÁK: I. m., 30–35; K. BALOG: Vádirat helyett, 181–182.

83


2009.04.17.

11:43

Page 84


mégis elvállalta az ügyet124 – bár tárgyalásra a statáriális módszerek miatt nem is kerülhetett már sor. Mint láttuk, a május 31-i tűzharcban a dombóvári fegyelmi szakasz tagjainak lövéseitől esett el három tamási polgár, negyedik társukat pedig a bevonulás után lőtték agyon. A szakasz elfogott tagjaira gyorsított eljárás keretében összesen 51 és fél évig tartó fegyház- illetve börtönbüntetést (néhány kivétellel személyenként egy év börtönt) szabott ki a szekszárdi törvényszék 1920 júliusában, a pécsi bányászok azonban elmenekültek a felelősségrevonás elől.125 A dombóváriak egy részének nevét a tamásiaktól tudták meg a hatóságok, mert a rekvirálások közben közülük többen elbeszélgettek a helyiekkel.126 A június 1-jei akasztásokat végrehajtó három székesfehérvári terrorlegény közül később mindössze a 26 éves Anka Flórián lakatossegédet ítélték el: 1920-ban életfogytig tartó fegyházbüntetést kapott.127 Természetesen nem maradt el a helyi vezetők számonkérése sem. 1919. augusztus 16-án, a tanácsrendszer bukása utáni első testületi ülésen azt a három elöljárót, akik a direktóriumnak is tagjai voltak, kizárták a képviselők közül. Augusztus 18-án, a kivégzések napján Tamásiban további 21 embert megbotoztak.128 Bár ennek okát nem árulja el a forrás, a felsorolt személyek közül tízen igazolhatóan a helyi direktórium tagjai voltak.129 A felkelés során meghalt polgárok családjairól nem feledkezett meg társadalom: 1920 elején főleg környékbeli jegyzők és papok vezetésével „a tamási ellenforradalmi harcban elesettek hátramaradottjainak felsegélyezésére” gyűjtést rendeztek.130 Ugyanekkor a tamási elöljáróság állami segélyért folyamadott: a miniszterelnökség Madarász József és Molnár János özvegyének 600-600, Kéri József özvegyének 500, Schiszler János özvegyének pedig 400 koronát utalt ki rendkívüli segélyként, amíg „a bolsevista uralom ellen támasztott ellenforradalomban elesett katonai, vagy polgári közszolgálatban nem álló vagyontalan nemzeti ellenforradalmárok hozzátartozóinak rendszeres ellátása” intézményesített formában meg nem valósul.131 A kormányzat a vörösök által elrabolt állatok gazdáit is igyekezett kárpótolni. A kommün idején Tamásiból 110 marhát szállítottak a budapesti Állat- és Húsforgalmi Központba, amelynek ellenértékeként a központ 418 115 koronát küldött.132 124 125

K. BALOG: Vádirat helyett, 189–190. Tolnamegyei Ujság 1920. július 31., 5; NOVÁK: I. m., 39–40. Lásdd még K. BALOG: Vádirat helyett, 198–199; VÁRY: I. m., 143 (Szekszárdi Kir. Ügyészség 1921. El. I. A. 49.). A Politikatörténeti Intézet Levéltára – Zalai Katalin szíves közlése szerint, amelyet ezúton is köszönök – 1989-ben visszaadta a TMÖL-nek a szekszárdi törvényszéken kommunista tevékenység indított perek iratait (1919–1920, 1923, 1941, 1943), ennek ellenére a dombóvári vörösőrök perének anyaga nem található meg a szekszárdi levéltárban. A kutatáshoz nyújtott segítségét köszönöm Ruzsa Évának. 126 NOVÁK: I. m., 30. 127 VÁRY: I. m., 143. 128 Évszázadokon át, 155. 129 Vö. Direktóriumi iratok, 3228. 130 Tolnamegyei Ujság 1920. január 10., 3. 131 Alispáni iratok, 11654/1920. 132 Uo., 11678/1920.

84


K.

2009.04.17.

Németh

András:

11:43

Page 85

Ellenforradalom

és

vörösterror

Az ellenforradalom első napjának négy áldozata volt. Feltehető, hogy a harcban elesett három polgártól családtagjaik tisztességesen búcsút vehettek, az agyonlőtt Kiss A. Józsefet azonban a temetőárokban földelték el.133 A június 1-jén kivégzett három embert visszaemlékezések szerint szemétszállító kocsin vitték ki a temetőbe, ahol egy kivétellel papi szertartás nélkül helyezték őket örök nyugovóra.134 A sírokat a II. világháború előtt a polgári iskola diákjai gondozták,135 az utóbbi hatvan évben azonban senki nem törődött velük, ennek ellenére mind a hét máig megtalálható. Az áldozatok sírja fölé a tanácsköztársaság bukása után a hősi halottaknak kijáró sírkövet emeltek. Az I. világháborúban elesett hősök emlékművét 1925-ben állították fel Tamásiban, és az ellenforradalom áldozatainak neveit is rávésték. Egy korabeli képeslap tanúsága szerint azonban már korábban is létezett egy egyszerű sírkőhöz hasonlító – ismeretlen körülmények között állított – emlékmű, amelyen a háború két évszáma alatt az 1919-es évszám is szerepelt. Ez a dátum ekkoriban – az 1920-as évek első felében – csak a véresen levert felkelésre utalhatott. A követ az 1950-es évek elején távolították el Tamási központjából.136 Az ellenforradalomra a községben először annak ötödik évfordulóján, 1924. június 1-jén emlékeztek meg „a község egész lakosságának részvételével”.137 A kivégzések helyszínének közelében, a felkelés leverése után börtönként használt járásbíróság falán márvány emléktáblát helyeztek el, valószínűleg 1926-ban. Felállítását a főszolgabíró rendelte el, a község kezdte el megvalósítani, és végül dr. Frühwirth Jenő ügyvéd adományából lett készen. Felirata a következő volt: „Ezen emléktábla az 1919. május 31-i tamási ellenforradalomban elesett Kéri József, Kiss A. József, M. Molnár József, Schiszler János és a július 1-én kivégzett Berta Pál, Hörich Imre, Madarász József ellenforradalmárok emlékét őrzi, kik a vörös rémuralom elleni harcokban vértanúi lettek a keresztény nemzeti Magyarországnak.”138 Az emléktáblát 1945 után megfordították, és hátoldalára felvésték a fehérterror 11 helyi áldozatának nevét. E táblától néhány méterre 2002. június 1-jén új emléktáblát helyeztetett el Tamási Város Önkormányzata. Az eredeti szöveghez képest „a vörös rémuralom” kifejezést ezen „Tanácsköztársaság”-ra, a „keresztény nemzeti Magyarország” szerkezetet pedig „polgári Magyarország”-ra cserélték.139

Epilógus A rövid életű tanácsköztársaság idején, számos vidéki közösséghez hasonlóan 1919. május 31-én Tamásiban néhány tucat birtokos paraszt, iparos és értelmiségi – köztük a vi133 Képviselő-testületi jegyzőkönyv, 1926. június 14., 18. pont (362. lap). 134 Szabó: I. m., 8. 135 Uo., 9. 136 Szabó Béla szóbeli közlése. 137 Tolnamegyei Ujság 1924. június 7., 6. 138 VENDEL: I. m., 290. 139 T[ÓTH]. F[erenc].: Emléktábla az áldozatoknak, Tolnai Népújság 2002. június

85

3., 5.


2009.04.17.

11:43

Page 86


lágháborút végigharcoló katonák – magántulajdonuk védelmében fegyveres kézzel átvették településük irányítását a proletárdiktatúrától. A tanácsrendszer jelentős túlerővel verte le és bosszulta meg a megmozdulást, az utcai harcok során három ember esett el, négy felkelőt pedig kivégeztek. A rendszerváltás óta eltelt húsz esztendőben sírjaikat senki sem gondozta, Tamásiban pedig mindeddig néhány újságcikk és egy emléktábla állított mementót a halálba küldött, a fogságban tartott és a vagyonukból kiforgatott embereknek. Nekik kívánt ez az írás emléket állítani.

Elsüllyedt falu a Dunántúlon - könyvborító (Budapest, 1936)

86


2009.04.17.

11:43

Page 87

Kommentár • 2009|2 – Messzelátó

Fejérdy Gergely A TIZENKETTEDIK FRANCIA EU-ELNÖKSÉG Francia tétek, célok és ambíciók Az 1957. március 25-én aláírt, és 1958. január elsején életbe lépő Római Szerződés törvénybe iktatta, hogy az Európai Gazdasági Közösség tagállamai meghatározott rendszer szerint hathónapos váltásban gyakorolják e nemzetközi intézmény egyik legfontosabb szerve, a minisztertanács elnökségét. Ez az elv, a sorrend összeállítása szempontjából módosításokkal ugyan, de a mai napig az EGK utódja, az Európai Unió működését illetően is meghatározó tényező maradt.1 Az integrációs folyamatban a kezdetektől meghatározó szerepet játszó Franciaország 2008. július 1-jén tizenkettedszer foglalhatta el ezt az elnöki posztot. Nem elhanyagolható tényező, hogy az elmúlt félévben Párizs 2020 előtt utoljára láthatta el ezt a funkciót. Az Európai Unió 27-re bővülésével ugyanis Franciaországra a korábbiakhoz viszonyítva egyre ritkábban, csak 14 évente kerül sor. A francia elnök és kormány nem akarta tehát elszalasztani ezt a lehetőséget, és megpróbált a korábbiakhoz viszonyítva nagyobb hangsúlyt fektetni az eseményre.2 Az elnökség hat hónapja ugyanis jó alkalomnak kínálkozott többek között arra, hogy Franciaország újra tudatosítsa, az Európai Unió ügyében, sőt számos jelentős nemzetközi kérdésben meghatározó szereplő óhajt lenni. 2007-től, Nicolas Sarkozy elnökké választásától Párizs energikus külpolitikába kezdett. Céljai között szerepelt, hogy a francia és holland 2005-ös népszavazás negatív eredményét megpróbálja elfeledtetni európai partnereivel, és megkísérelje kimozdítani a holtpontról az unió intézményi rendszerének reformját. A Lisszaboni Szerződés aláírásának a sikere, illetve 2008. június 12-ig zökkenőmentes ratifikációja3 is megerősítette Franciaország vezetőit abban, hogy az elnökségi ciklusra tervezett ambiciózus célkitűzé1

Egyedül az elnökséget adó államok listájának összeállítási módja változott az elmúlt 50 évben. Eredetileg a tagországok ábécésorrendben (minden állam saját anyanyelvű elnevezése alapján) követték egymást hathavonta az elnökségi funkcióban. Annak érdekében, hogy elkerülhető legyen, hogy egy tagállam egymás után két félévben is elnökölhessen, hat esztendőre szóló kétciklusos rendszert felállítására került sor. 1995-ben az Európai Közösség további bővülésével bevezetésre került a „trojka”, amely az egymás követő három elnökségi ciklust két kisebb és egy nagy tagállam között osztja fel (továbbra is ábécésorrendben). 2007-ben a rendszer további módosítására került sor. A korábbi kritériumokat figyelembe véve a tagállamok mérete, földrajzi elhelyezkedése is fontos szempont lett, hogy így minden régió, kis, közepes és nagy állam is képviselve legyen minden egyes trojkában. Témával kapcsolatban lásd például a szlovén elnökség honlapján (www.eu2008.si/fr/The_Council_Presidency/What_is_the_Presidency/order.html). 2 Vö. Béligh NABLI: Présidence française de l’Union européenne: personnification, politisation, étatisation, Affaires-stratégiques. info 2009. január 2. (www.affaires-strategiques.info/spip.php?article476). 3 Megjegyzendő, hogy Írországon kívül a maradék 26 állam nem népszavazással dönt, illetve döntött a ratifikációról, ami eleve lényegesen csökkentette egy esetleges elutasítás rizikóját. A Lisszaboni Szerződés ratifikációjával kapcsolatban lásd pl. http://europa.eu/lisbon_treaty/countries/index_hu.htm#.

87


2009.04.17.

11:43

Page 88


seik megfelelő logisztika, kommunikáció, széleskörű egyeztetések, számottevő pénzügyi háttér biztosítása esetén jelentős eredmények elérését teszik majd lehetővé európai, nemzetközi, sőt belpolitikai kérdésekben is.

Grandiózus, látványos félévre készülve Párizs egy évvel az esemény előtt, 2007. június 15-én kiadott 2007-1028-as számú kormányrendeletével létrehozta az Európai Unió Tanácsa Francia Elnökségének Főtitkárságát (Secrétariat-Général de la Présidence Française du Conseil de l’Union européenne – SGPFUE) a különböző feladatok összehangolására, szervezésére.4 Ez a közvetlenül a miniszterelnök alá rendelt ad hoc szervezet kapott megbízást az elnökséggel kapcsolatos pénzügyi teendők lebonyolítására is. A Sarkozy vezette Franciaország nem fukarkodott ambiciózus célkitűzéseinek megvalósításához óriási anyagi hátteret is biztosítani. Párizs az EU-elnökségre 190 millió eurós költségvetéssel számolt. Ez az öszszeg háromszorosa annak, amit Franciaország 2000-ben ugyanennek a feladatnak az ellátására szánt.5 Igaz ugyan, hogy míg 8 évvel ezelőtt csak 15 tagállamból állt az Európai Unió, és hogy amúgy a teljes pénzügyi keretet 2009. január 1-jéig nem használták fel,6 ez a szokatlan nagyvonalúság mégis jól mutatta, hogy Sarkozy látványos változásokat hozó, grandiózus hat hónapra készült. 2008. július elsejétől először egy fél éven át az összes francia középületen ott lobogott az EU 12 csillagos lobogója, az Eiffel-torony alkalomhoz illően kék fényárban úszott. Az elnökségi ciklus kezdőnapján Franciaország 20 millió kéteurós érmét bocsátott ki ezzel a felirattal: „2008 présidence française européenne” (2008. francia EUelnökség).7 Párizs nem szalasztott el semmilyen kommunikációs lehetőséget, és a korábbiakhoz képest kiemelkedő mértékben támaszkodott a médiára.8 Az Elysée-palota irányítása alatt a teljes francia közigazgatási apparátus mozgósítva lett az elnökség időszakában. Párizs megkopott nagyhatalmi örökségére támaszkodva többek között a világ második legkiterjedtebb diplomáciai hálózatát állította céljai szolgálatába. Elég csak említést tenni arról, hogy a hat hónap alatt nyolc alkalommal került 4

Ennek a szervezetnek a működésével, feladataival kapcsolatban lásd Béligh NABLI: Un acteur de l’ombre de la Présidence française de l’Union européenne: le SGPFUE, IRIS 2008. június 23. (www.iris-france.org/Tribunes2008-06-23.php3). 5 Összehasonlításul a trojka másik két tagországának kormányai megközelítőleg azonos, 70 millió eurós összeget szántak erre a feladatra. Magyarország a 2011-re esedékes elnökségi funkciók ellátására és az erre való felkészülésre kb. 100-130 millió eurót kíván elkülöníteni. Ugyanakkor 2005-ben Nagy Britannia csak 13 millió eurót használt fel az EU-elnökségi feladatokra. 6 A francia EU-elnökség hivatalos honlapja szerint az előirányzott költségvetési keretnél 30 millió euróval kevesebbe került az elnökségi ciklussal járó tervek és feladatok megvalósítása: www.ue2008.fr/ webdav/site/PFUE/shared/import/1231_Bilan_PFUE/Presidence_francaise__Bilan_et_perspectives.pdf. 7 Lásd Le Figaro 2008. június 27. (www.lefigaro.fr/tauxetdevises/2008/06/28/04004-20080628ARTFIG00178une-piece-de-deux-euros-pour-la-presidence-francaise-de-l-europe.php). 8 Az elnökség ideje alatt csak a www.ue2008.fr hivatalos honlapnak megközelítőleg egymillió látogatója volt.

88


fejérdy

2009.04.17.

Gergely:

a

11:43

Page 89

tizenkettedik

francia

EU-elnökség

sor legmagasabb szintű tárgyalásokra az Európai Unió és egy vagy több rajta kívül álló ország vagy államszövetség között.9 Máskülönben a francia ciklus alatt háromszor került sor az EU csúcsszervének, az Európai Tanácsnak az összehívására, és kétszer az államfők informális összejövetelére. Csak Franciaországban több mint 117 konferenciát, 4000 találkozót szerveztek az EU-elnökség keretében.10 Párizs 2008 elején tette közzé ambiciózus programját a hathónapos ciklusra,11 négy fő témakört jelölve meg prioritásként: a globális klímaváltozás és az energiapolitika kérdésében való előrelépést, a KAP- (közös agrárpolitika) reform félidős felülvizsgálatának lezárását és jövőbeni változtatások megvitatásának elkezdését, egy bevándorlási és menekültjogi paktum létrehozását, illetve a közös kül- és biztonságpolitika ügyének előmozdítását. Ezek mellett a legfontosabb célok mellett a francia elnökség munkaterve számos egyéb területre is koncentrálni kívánt. Innováció és mobilitás, közoktatás, fogyasztóvédelem, egészségügy, foglalkoztatás és szociálpolitika, kultúra, várospolitika, igazságügy, szállítás és közlekedésbiztonság, közép- és kisvállalatok támogatása stb. témakörök mind megjelentek a Franciaország által közzétett programban. Mindehhez még kapcsolódott a Sarkozy által kezdeményezett Mediterrán Unió szervezetének létrehozása is.12

Három nemzetközi válság, három dinamikus francia válasz A francia elnökségnek céljait módosítania kellett három jelentős nemzetközi esemény miatt. Elsőként, alig néhány nappal az elnökségi ciklus kezdete előtt a Lisszaboni Szerződést elutasító ír népszavazás húzta át Párizs számításait. Franciaország ugyanis remélte, hogy meghatározó szerepet tud majd játszani a 2007. december 13-án a 27 államfő által aláírt és 2008. június 12-ig már 10 állam által ratifikált megállapodás életbeléptetésében.13 Párizs megpróbált nyomást gyakorolni Írországra egy újabb népszavazás rendezése érdekében. Sarkozy már 2008. július 21-én Dublinba látogatott, és egyeztetett többek között a Lisszaboni Szerződés ügyében Brian Cowen miniszterelnökkel. A francia elnök megpróbálta ezzel párhuzamosan meggyőzni többek között lengyel és cseh 9 A hat hónap alatt Mediterrán Unió létrehozására, a kétoldalú kapcsolatok területén: Ukrajnával, a Délafrikai Köztársasággal, Indiával, Kanadával, Oroszországgal és Brazíliával való magas szintű egyeztetésekre, illetve az ASEM-országok összehívására került sor. 10 Lásd a párizsi Robert Schuman Alapítvány elnökének tanulmányát: Jean-Dominique GIULIANI: Une présidence réussie. Bilan de la présidence française du Conseil de l’Union européene, Questions d’Europe 2008. december 15. (hálózati verzió: www.robert-schuman.org/question_europe.php?num=qe-121). 11 A programtervet magyarul lásd: www.eu2008.fr/webdav/site/PFUE/shared/ProgrammePFUE/ Programme_HU.pdf. 12 A Sarkozy által már az elnöki székért folyó kampányban felkarolt, illetve bejelentett Mediterrán Unió ötlete nem volt teljesen új. Az 1995-ben elindított barcelonai folyamat részeként 2005 októberében született meg görög és francia szakértők részéről az a gondolat, hogy létre kellene hozni egy ún. Mediterrán Világközösséget, lásd www.voxlatina.com/vox_dsp2.php3?art=1907. 13 A szerződésnek eredetileg 2009. január 1-jén kellett volna életbe lépnie, lásd http://europa.eu/ lisbon_treaty/countries/index_hu.htm#.

89


2009.04.17.

11:43

Page 90


kollégáját is, akik hajlottak az ír nemet felhasználni arra, hogy a reformszerződés ratifikációs folyamatát bojkottálva a megállapodás felülvizsgálatát szorgalmazzák.14 Részben a francia felháborodásnak és nyomásnak köszönhetően Varsó és Prága15 végül nem gátolták meg a ratifikációs folyamat folytatását. Mindeközben – ügyelve arra, hogy türelmes és megértőnek mutatkozzon – Párizs olyan kompromisszumos megoldást keresett, amely nem módosítja a reformszerződés lényegét, de ugyanakkor lehetővé tesz egy újabb, az igenek győzelmét garantáló népszavazást Írországban. Az ír miniszterelnök helyzetértékelését figyelembe véve a francia elnökség az Európai Tanács 2008. október 15–16-i ülésén javaslatokkal állt elő.16 A kitartó egyeztetések eredményeként, illetve a nemzetközi gazdasági válság kirobbanását követően17 Dublin végül a 2008. december 11–12-i EU-csúcson beleegyezett abba, hogy a Lisszaboni Szerződés kérdéséről 2009 novemberéig újabb népszavazást rendez, amennyiben többek között garanciát kap arra, hogy egy „biztost” delegálhat az Európai Bizottságba, és katonai semlegességét, pénzügyi autonómiáját megőrizheti, illetve több erkölcsi kérdésben (például abortusz tiltása) nem kényszerül módosítani álláspontját. A francia elnökségnek sikerült ugyan megakadályoznia, hogy a ratifikációs folyamat leálljon, és Dublin megtartsa még egyszer a népszavazást, de ugyanakkor kénytelen volt belegyezni az ír követelésekbe, amelyek kivitelezése gyengítheti reformszerződés által megvalósulni remélt európai kohéziót. A Lisszaboni Szerződés ügye még le sem került a napirendről, amikor a pekingi olimpiai játékok hivatalos megnyitója előtt egy nappal, 2008. augusztus 7-én a hónapok óta feszült grúz–orosz viszony Oszétia és Abházia kérdésében fegyveres összecsapássá fajult. Sarkozy az Európai Unió nevében már augusztus 9-én hárompontos javaslattal állt elő, amelynek lényegében a status quo ante visszaállítását tűzte ki célul. A francia államfő az olimpia megnyitóját kihasználva tárgyalt az orosz miniszterelnökkel, Vlagyimir Putyinnal és másnap a Mihail Szaakasvilivel, a grúz elnökkel, mielőtt hivatalosan nyilatkozott volna ebben a kérdésben.18 Még 2008. augusztus 9-én Sarkozy bejelentette, hogy a francia külügyminisztert, Bernard Kouchnert Grúziába küldi, és ígéretet tett arra, hogy az Európai Tanács rendkívüli általános ügyekkel foglalkozó bizottságát össze14 Lásd Le Figaro 2008. július 1. (www.lefigaro.fr/inernational/2008/07/01/01003-20080701ARTFIG00223la-pologne-refuse-de-ratifier-le-traite-de-lisbonne.php). 15 Prága hivatalosan alkotmányos aggályok miatt húzta-halasztotta a Lisszaboni Szerződés ratifikálását, lásd www.euractiv.com/fr/avenir-europe/gouvernement-tcheque-estime-traite-ue-anticonstitutionnel/ article-173787. Végül a cseh alsóház jóváhagyta 2009. február 18.-án, de a szenátus még nem szavazott a kérdésben. Megjegyzendő, hogy a Lisszaboni Szerződés az alkotmány egy pontjának módosítását igényli Franciaországban is, lásd pl. TÜRKE András István: A francia EU-elnökség mérlege és tapasztalatai, MKI-tanulmányok 2009/4., 12 (23. jegyzet) (hálózati változat: www.kulugyiintezet.hu/MKI-tanulmanyok/T-200904-Turke_Andras-Francia_EU_elnokseg.pdf). 16 Lásd www.consilium.europa.eu/ueDocs/cms_Data/fr/ec/103436. 17 Az 2009. február 16-án közzé tett közvélemény-kutatási eredmények szerint az írek 51%-a döntene igennel elsősorban a gazdasági válság hatásaként, ha most lenne a népszavazás. 18 Párhuzamosan Brüsszel sem maradt mozdulatlan, Javier Solana találkozott még augusztus 8-án az orosz és a grúz külügyminiszterrel, és az EU kaukázusi különmegbízottja, a svéd Peter Sennby Grúziába utazott ezen a napon. Megjegyzendő továbbá, hogy nem tűnik megalapozottnak Türke András István elemzésében olvasható vád a francia reakció lassúságát illetően (TÜRKE: I. m., 13).

90


fejérdy

2009.04.17.

Gergely:

a

11:43

Page 91

tizenkettedik

francia

EU-elnökség

hívja a kérdés megvitatására.19 A párizsi diplomácia vezetője augusztus 10-én Tbilisziben, augusztus 11-én Moszkvában tárgyalt. Sarkozy maga is az orosz fővárosba utazott augusztus 12-én. A francia államfő megérkezése előtt Dmitrij Medvegyev leállította a grúziai hadműveleteket, majd órákig tartó megbeszélés eredményeként a két elnök megállapodott egy béketervben, amely azonban többek között nem biztosította Grúzia területi integritását. Sarkozy még ezen napon Tibiliszben rávette a grúz államfőt, hogy főbb vonalaiban elfogadja a javaslatot. Szaakasvili a hatodik pontban a Dél-Oszétia és Abházia jövőbeni státusára vonatkozó hatodik pontot vitatta, ezért nem írta alá a francia béketervet, de hajlandó volt elfogadni a dokumentumot mint fegyverszüneti megállapodást. Néhány nappal később amerikai közbelépésre Tbiliszi aláírta a tervet, és ezt követően Moszkva is. A dokumentum elfogadása ellenére az orosz csapatok Grúziából való teljes kivonására azonban hosszú hetekig nem került sor, sőt a Kreml 2008. augusztus 26-án Dél-Oszétiát és Abhaziát függetlennek ismerte el. A francia diplomácia megpróbált továbbra is lavírozni az Európai Unió nevében, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a huszonhetek közös fellépése nélkül nem fog sikerülni kimozdítani a holtpontról a kaukázusi konfliktus ügyét.20 Sarkozy augusztus 24-én bejelentette, hogy szeptember 1-jére összehívja az uniós csúcsértekezletet Grúzia kérdésében. Párizsnak sikerült elérnie, hogy az Európai Unió egységes álláspontot képviseljen a kaukázusi kérdésben, és elsősorban a dialóguson alapuló, a szankciók azonnali alkalmazását elvető politika érvényesüljön. Így került sor Nicolas Sarkozy és José Manuel Barroso vezetésével 2008. szeptember 8-án Moszkvában újabb tárgyalásokra, amelyek végül megnyitották az utat a konfliktus rendezéséhez. Alighogy sikerült valamiféle megállapodást találni Grúzia ügyében, a 2007 februárjától lépésről lépésre begyűrűző és 2008-tól már nyilvánvaló pénzügyi és gazdasági válság vont el újabb jelentős időt és energiát a francia elnökség prioritásaitól. Párizs az EU egységes fellépését sürgetette, különösen miután egyértelmű jelek mutatták, hogy Franciaországot sem kíméli a válság. A francia javaslat elsősorban közös segélyalap létrehozása volt, de ezt Németország elutasította. 2008. október 4-én Párizsban Sarkozy kezdeményezésére szűkkörű európai egyeztetésre került sor.21 A találkozó lényeges eredményt nem hozott, de a részt vevő államok kijelentették, hogy a pénzintézmények megmentése érdekében készek áldozatokra. Két nappal később, október 6-án a világ meghatározó tőzsdéinek látványos gyengülését követően Sarkozy nyilatkozatban szólította fel a tagállamokat, hogy tegyenek meg mindet a pénzügyi stabilitás megőrzése érdekében. Az egyre mélyülő válság kezelésére 2008. október 12-én az eurózóna országainak párizsi értekezletén hat pontban állapodtak meg.22 Ezt a tervet három nappal később Brüsszelben, az EU-csúcson a huszon19

A 27 külügyminiszter augusztus 13-án tartott rendkívüli értekezletet a grúz–orosz konfliktus kérdésében. 20 Nagy Britannia, Lengyelország és a balti országok például keményebb fellépést sürgettek Moszkvával szemben. 21 A G8-ak négy EU-tagállama (az ún. G4-ek, Franciaországon kívül Németország, Olaszország és NagyBritannia) vezetői ültek le egyeztetni. A tanácskozáson részt vett az Eurocsoport elnöke, Jean-Paul Juncker és az Európai Bizottság elnöke is. 22 Lásd www.ue2008.fr/PFUE/lang/fr/accueil/PFUE-10_2008/PFUE-12.10.2008/sommet_pays_zone_ euro_declaration_plan_action_concertee.

91


2009.04.17.

11:43

Page 92


hetek is elfogadták. Ezzel párhuzamosan a francia elnökség megpróbált Európa szószólójaként is fellépni a Sarkozy kezdeményezésére a pénzügyi rendszerek szabályozása és a gazdasági válság témakörének megvitatására, 2008. november 15-én Washingtonba összehívott G20 értekezleten. Párizs törekedett arra, hogy lehetőség szerint a huszonhetek esetleges eltérő érdekeiket félretéve együttesen lépjenek fel. Franciaország szorgalmazta, hogy legalább az eurózóna országai működjenek szorosabban együtt, de a francia tervek nem minden esetben találtak pozitív visszhangra, így többek között Németország esetében sem.23 Berlin elsősorban a nemzetállamok önálló megoldáskeresését támogatta. Mindezek ellenére a francia elnökségnek sikerült elérnie, hogy a 2008. december 11–12-i EUcsúcson döntés szülessen: az Unió GDP-jének 1,5%-át, azaz kb. 200 milliárd eurót szánnak a huszonhetek a krízis kezelésére. Párizsnak sikerült az elnökség alatt a főbb irányvonalakat megszabni, és az egységet többé-kevésbé megőrizni.

A négy francia elnökségi prioritás sorsa Az előre nem látható súlyos nemzetközi problémák ellenére Franciaország lehetőség szerint megpróbálta megvalósítani ambiciózus terveit. Az egyik prioritás a globális klímaváltozás és az ehhez szorosan kapcsolódó energiapolitika kérdésében történő előrelépés volt. Sarkozy hatalomra jutása kezdetétől Párizs jelentős hangsúlyt fektetett erre a témakörre.24 A francia elnökség tehát energikusan karolta fel az Európai Bizottság 2008. január 23-án közzétett tervezetét, amely célul tűzte ki, hogy 2020-ra 20%-kal csökkenjen a gázkibocsátás (1990-hez képest), 20%-kal növekedjék a huszonhetek energiafelhasználásának hatékonysága, és 20%-ra növekedjék a környezetbarát energiaforrások aránya.25 Párizs szorgalmazta továbbá a szén-dioxid-szennyezési kvóták árának jelentős megemelését és az EU-tagállamok közötti méltányos újraelosztását. Célul tűzte ki még, hogy egy közös, 2015-ig szóló akcióterv szülessen a környezetbarát technológiák tagállami szintű támogatása területén is. Jóllehet a német, olasz, lengyel és közép-kelet-európai országok különösen a szenynyezési kvóta kérdésében nehezen hajlottak a francia célok támogatására, végül sikerült rekordidő alatt kompromisszumos megoldásra jutni. 2008 decemberében az EUcsúcson elfogadták a „három 20%”-os célt. Ez a döntés jelentősen javítja a huszonhetek pozícióit a 2009 decemberében esedékes koppenhágai ENSZ-klímacsúcson. A francia elnökség fontos kérdésként kezelte a közös agrárpolitika (KAP) ügyét is. Célul tűzte ki, hogy a 2003-as reformok 2007-ben megkezdett, félidős állapotfelmérését elfogadják. 2008 novemberében ültek össze a mezőgazdasági miniszterek a KAP kö23 Lásd pl. Jean QUATREMER: Crise financière: mésentente franco-allemande?, liberation.fr 2008. 11. 04. (http://bruxelles.blogs.liberation.fr/coulisses/2008/11/crise-financi-1.html). 24 A francia kormány 2007. május 18-án hivatalosan bejelentette, és 2007 októberében Párizsban megszervezte a „Környezetvédelmi Grenelle”-t a zöld kérdések nemzeti kerekasztalát, lásd www.legrenelle-environnement.fr/ grenelle-environnement/spip.php?rubrique12; L’Écologiste 24. (2007. október–december), 20–48. 25 Lásd http://ec.europa.eu/commission_barroso/president/focus/energy-package-2008/index_fr.htm.

92


fejérdy

2009.04.17.

Gergely:

a

11:43

Page 93

tizenkettedik

francia

EU-elnökség

rüli kérdések megvitatására. A komoly nézeteltérésektől sem mentes egyeztetések után26 az eredetileg tervezett zárónapot követő reggelre sikerült – elsősorban francia nyomásra – „majdnem egyhangú” megállapodásra jutni. Négy szöveg elfogadására került sor, amelyek lényegében a gazdák direkt támogatási rendszerének, a mezőgazdaságot érintő közös piaci mechanizmusok rendezésének (intervenció, tejkvóta stb.) és vidékfejlesztésnek a témakörét érintik. A megállapodást a decemberi EU-csúcson jóváhagyták az állam- és kormányfők is, de a végrehajtásához szükséges szabályozások elfogadására már a cseh elnökség alatt kell hogy sor kerüljön. Párizs ezen túl 2008 szeptemberében Annecyben egy informális agrárminiszteri találkozót is szervezett a KAP 2013 utáni jövőjéről. A mezőgazdaság és vidékfejlesztés kérdése mellett a francia elnökség fontos prioritása volt a bevándorlással és menekültüggyel kapcsolatos EU-politika egységesítésének, harmonizálásának felgyorsítása. Franciaország eredeti programjában az Európai Bizottság és Parlament ebben a témában megfogalmazott irányvonalát követve szorgalmazta többek között, hogy a huszonhetek mérjék fel, milyen kapacitásuk van a legálisan bevándorlók befogadására. Párizs a szakképzett munkaerő szervezett fogadását támogatta, és ennek megvalósítására egy direktíva kidolgozását tervezte, s amerikai mintára az ún. kék kártya bevezetését. Franciaország továbbá szerette volna elérni, hogy az EUtagállamok közösen lépjenek fel az illegális bevándorlók tömeges legalizálása ellen, és a kiutasítottak származási országukba történő visszafogadása érdekében. A francia elnökség jelentős előrelépésként értékelte tehát, hogy a 2008. október 15–16-án az Európai Tanács elfogadta a bevándorlási és menekültügyi paktumot. Az aláírók öt kérdésben vállaltak elkötelezettséget: a legális bevándorlás szabályozására és integrációjuk megkönnyebbítésére, az illegálisan érkezők szigorúbb ellenőrzésére illetve származási országukba való visszatérésük megszervezésére, így többek között az Európai Unióban jogtalanul tartózkodó személyek visszafogadásának az érintett államok szerződéssel való kötelezésére, a határok fokozott megerősítésére, végül 2012 előtt a menekültek ügyében különleges eljárás bevezetésére.27 Párizs a paktum gyors megvalósítását próbálta elősegíteni, és ennek érdekében szervezték meg többek között 2008. november 3–4-én, Vichyben az európai „integrációs konferenciát”. A 27 belügyminiszter és több mint 200 meghívott jelenlétében folyó egyeztetések eredményeként egy közös nyilatkozatot fogadtak el. Ez a dokumentum több, a nemzeti integrációs politikák megalkotásában és végrehajtásában szerepet játszó téma fontosságát hangsúlyozza, így az Európai Unió alapvető értékeinek terjesztését, az integrációs folyamat elmélyítését, a foglalkoztatás könnyítését, a különbségek elfogadását, a nők társadalmi beilleszkedésének és a gyermekek oktatásának javítását, valamint a kultúrák közötti párbeszéd mint az integrációs folyamat és integrációs politika fontos eszközét.28 26 Például Magyarország ellenezte a francia elképzeléseket különösen a támogatások csökkentése területén, lásd Mezőgazdasági támogatások és KAP-reform: éjjel született megállapodás, euractiv.hu 2008. 11. 20. (www.euractiv.hu/ gazdasag/hirek/mezogazdasagi-tamogatasok-es-kap-reform-ejjel-szuletett-megallapodas-001236). 27 GIULIANI: I. m., 5. 28 Lásd www.ue2008.fr/PFUE/lang/en/accueil/PFUE-11_2008/PFUE-04.11.2008/resultats_troisieme_ conference_ministerielle_europeenne_sur_l_integration.

93


2009.04.17.

11:43

Page 94


2008. november 25-én Párizsban került sor a második európai–afrikai miniszteri konferenciára, amelynek fő témája a migráció és partnerségi fejlesztési programok témakörének megvitatása volt. Franciaország sikerként könyvelhette el, hogy a jelenlévő 80 delegáció egyhangúan fogadta el azt a 104 pontban megfogalmazott ambiciózus intézkedéscsomagot, amely a migrációs folyamatok szorosabb ellenőrzését, az emberkereskedelmi hálózatok lehetőség szerinti felszámolását, és a származási országokkal történő szorosabb együttműködést tűzi ki célul. Párizs mindezek mellett kezdeményezte, hogy az európai szolidaritás eszméje egységes elvek szerint jelentősebb hangsúlyt kapjon. 2008. szeptember 8–9-én ebben a témában is miniszteri konferenciát szervezett számos civil szervezet meghívásával, és az Európai Tanács 2008. november 27–28-án megtartott ülésén francia elnöklet alatt döntés született többek között tízezer, Szíriába és Jordániába menekült iraki befogadásáról.29 Párizs negyedik prioritásként a közös kül- és biztonságpolitika témakörében kívánt jelentősebb előrelépést elérni. A francia elnökség részben meglévő kezdeményezések megvalósításának felgyorsítására, illetve újabbak bevezetésére tett kísérletet. Már 2008 júliusában egy átfogó programtervezetet nyújtott át az európai tagállamoknak. Ezeknek a lényegét különböző szinten történő egyeztetések után, elsősorban Nagy-Britannia fenntartásai miatt, az eredeti elképzelésekhez viszonyítva kevésbé nagyívű formában, csak 2008. december 11–12-én fogadták el az államfők.30 A francia elnökség a 2003ban jóváhagyott európai biztonsági és stratégiai terv (ESDP) kiegészítését és megerősítését szorgalmazta. Javaslatot tett többek között a szomáliai kalózok elleni közös fellépésre, az európai helikopterpark és a pilóták kiképzési módjának modernizálására, európai légi szállítási flotta, különálló légi és haditengerészeti beavatkozásra alkalmas csoport felállításra, az Európai Unió Műhold Központ kapacitásának növelésére és az Európai Védelmi Ügynökség szerepének növelésére.31 A francia kezdeményezések jó része támogatást kapott a 27 tagállamtól. 2008 decemberében az Európai Tanács egyértelműen állást foglalt a katonai kapacitás növelése, az európai erők reaktivitásának fokozása, az európai állampolgárok konfliktuszónából való kimenekítésének összehangolása, a tengerek ellenőrzésében való részvétel és a katonatisztek közös kiképzése mellett. A megállapodás továbbá célul tűzte ki, hogy az EU békefenntartásra illetve gyors hadműveletekhez két párhuzamos helyszínen képes legyen 60 ezer főből álló kontingens hatvan nap alatti felállítására. A tagállamok vezetői egyéb célkitűzésekről is megegyeztek, amelyek lehetővé teszik, hogy az európai közös védelmi politika fokozatosan ténylegesen testet öltsön. Megjegyezendő azonban, hogy a francia elnökség alatt olyan gyakorlati kérdésekben történtek előrelépések, amelyek valós politikai fontossággal nem bírnak, mégha hozzá is járulnak az EU katonai erejének növeléséhez.32 29 Lásd www.consilium.europa.eu/uedocs/NewsWord/HU/jha/105599.doc. 30 Lásd pl. www.consilium.europa.eu/ueDocs/cms_Data/docs/pressdata/HU/reports/104644.pdf. 31 Lásd www.consilium.europa.eu/ueDocs/cms_Data/docs/pressData/fr/gena/103951.pdf. 32 Vö. Jean-Pierre MAULINY: Politique européenne de sécurité et de défense: verre d’eau à moitié vide ou à moitié

plein?, Affaires Stratégiques Info 2008. december 19. (www.affaires-strategiques.info/spip.php?article464).

94


fejérdy

2009.04.17.

Gergely:

a

11:43

Page 95

tizenkettedik

francia

EU-elnökség

Párizs hiába reménykedett abban, hogy az európai védelmi kérdések területén lehetséges a közös, önálló tervező és döntéshozó mechanizmust megerősíteni, új európai stratégiát megalkotni. Ezeken a területeken, amint előre látni, lehetett nem járt sikerrel. Az angolszász összetartást mindig is szem előtt tartó brit kormány minden ilyen irányú tervet ellenzett. Sarkozy célkitűzését önmaga is megnehezítette azzal, hogy az Egyesült Államok felé való közeledés jeléül kilátásba helyezte Franciaországnak a NATO integrált katonai struktúrájába való több mint negyven év utáni visszatérését. Párizs Washington felé tett gesztusa, amely a 2009. áprilisi Strasbourg-Kehl-i NATO-csúcson nyert végső formát, nem csupán eloszlathatja a francia szándékokkal szembeni amerikai kételyeket, és ezzel döntő lökést ad az erősebb transzatlanti kötődéssel rendelkező európai tagállamoknak,33 hanem egyben fékezheti is az ESDP hatékony kiépítését és működtetését. Hiszen nem marad semmilyen olyan feltétel, amellyel valamiféle nyomást lehetne gyakorolni az angolszász hatalmakra annak érdekében, hogy a közös európai védelmi politikával szemben pozitívabb hozzáállást tanúsítsanak. 2008 decemberére Franciaország kénytelen volt elfogadni, hogy az elnöksége alatt született vitathatatlan eredmények ellenére látványos továbblépésre az ESDP területén csupán a Lisszaboni Szerződés elfogadása után lehet esély.

Egyéb célkitűzések területén elért eredmények Párizs a válságkezelésen és a négy prioritáson kívül jelentős energiát fordított számos egyéb tervezett cél megvalósítására is. Így többek között az európai innováció és versenyképesség serkentése érdekében megpróbálta előmozdítani a diákok és kutatók államközi mobilitását segítő intézkedések bevezetésének elfogadását,34 valamint az európai űrkutatás anyagi fedezetének növelésére tett javaslatot.35 Mindezzel párhuzamosan a francia elnökség bábáskodása mellett a kis- és középvállalkozások megsegítésére létrejött a Small Business Act, illetve a hamisítás és szellemi termékek illegális beszerzése elleni küzdelem hatékonyabbá tételére egységes akcióterv született. 2008. november 27–28-án az igazságügyi és belügyminiszteri tanács kerethatározatokat fogadott el többek között a rasszizmus és az idegengyűlölet leküzdésére, a személyes adatvédelem érdekében, a terrorizmus meghatározásáról és a büntető ítéletek kölcsönös elismeréséről.36 33 Lásd CSUHAI Gábor – LÁZÁR Gergely: Saint Maló-tól a francia elnökségig – ESDP tíz évének rövid áttekintése, Bizton-

ságpolitikai Szemle 2009. január 24. (http://bizpol.playhold.hu/?module=hatteranyagok&module_ id=2&page=0&type=all&reszletek=29). 34 A kutatók mobilitása mellett Párizs támogatta a szabad munkaerőáramlást gátló intézkedések feloldását is. Ennek jeléül Sarkozy a francia elnökség kezdetén feloldotta a korábbi korlátozásokat a 2004-ben az unióhoz csatlakozott tagállamokkal szemben. 35 2008. július 20–21-én került sor a Francia Guyana-i Kourouban a közös űrpolitikai kérdések megvitatására (www.euractiv.hu/belugyek/hirek/urpolitikai-talalkozo-francia-guyana-n). A 27-ek megállapodására szeptemberben került sor, lásd www.ue2008.fr/PFUE/lang/fr/accueil/PFUE-09_2008/ PFUE-26.09.2008/conseil_espace__bruxelles_26_septembre_2008_12956. 36 Lásd www.eu2008.fr/PFUE/lang/fr/accueil/PFUE-11_2008/PFUE-27.11.2008/resultats_JAI.

95


2009.04.17.

11:43

Page 96


Francia elnöklet mellett a korábbi európai energiai biztonság és szolidaritás feltételeinek felülvizsgálatára került sor, és a közlekedés, a hírközlés területén is jelentős előrelépéseket sikerült elérni.37 Továbbá Franciaország kérésére egy, az Európai Unió távlati kihívásait vizsgáló csoport is létrejött, amelynek 2010-ig kell közzétennie meglátásait.38 Párizsnak sikerült látványos példával bizonyítania, hogy az EU-elnökség keretei lehetőséget adnak arra, hogy a 27-ek együttműködése új lendületet kapjon, és a világpolitika színterén pozícióit megerősítse. Franciaország képes volt – a Kínával fennálló viszonyt leszámítva – minden jelentős nemzetközi kérdésben Európának aktívabb és egységesebb arculatot kölcsönözni, mint az elmúlt években. A francia elnökségnek többek között sikerült az Európai Unió fontosabb partneri kapcsolatait megerősítenie. Így 2008 szeptemberében Ukrajna esetében született fontos, a kétoldalú viszony fejlődése szempontjából meghatározó megállapodás. Sikerült ésszerűen kezelni az EU és Oroszország között fennálló kapcsolatokat is, aláhúzva az energia és a gazdaság területén megmutatkozó egymásrautaltságot, egyúttal elutasítva a moszkvai rezsim agresszív módszereit. A francia elnökség alatt az unió más fontos partnerei irányában is nagyobb aktivitást és egységet tudott mutatni, mint korábban. Az Egyesült Államok és Kanada esetében a kétoldalú kapcsolatok elmélyítését célul kitűző egyeztetésekre került sor. Brazíliával és Indiával is sikerült konkrét kérdésekben megállapodásokat kötni és a partnerségi viszonyt megerősíteni. Az elnökség alatti francia elkötelezettség és meglátások minden kétséget kizáróan meghatározóak voltak az európai identitás formálása és ez utóbbi nemzetközi megjelenése szempontjából. A kezdetben komoly fenntartásokkal fogadott és a francia–német együttműködést próbára tevő Mediterrán Unió gondolatát is sikerült kitartó egyeztetések után megvalósítani. 2008. július 13-án ünnepélyes keretek között a huszonhetek és még 17 ebben a régióban található állam egységesen csatlakozott a kezdeményezéshez. Jóllehet ezen új szervezet céljai és azok megvalósításának mikéntje még homályos, már magában az diplomáciai sikernek könyvelhető el, hogy Izrael és az arab országok egy európai konferencián ugyanannál az asztalnál foglaltak helyet.

Gyors mérleg A tizenkettedik francia elnökség végső mérlege pozitív, amit általánosságban véve következetes politika, lendületesség, hatékonyság és egy ambiciózus programterv főbb célkitűzéseinek megvalósítása jellemeztek. Az Európai Unió kohézióját és nemzetközi súlyát hosszú évek után, kivételes módon volt képes megerősíteni Franciaország többek között a 2008-ban kirobbanó intézményes, katonai és gazdasági válság kapcsán. A francia elnökség teljesítményét lényegében – mégha nem is teljesen egyöntetűen39 – szokatlanul 37 Lásd pl. www.khem.gov.hu/nemzkozi_kapcs/eu_kapcsolat/francia_eu. 38 A csoportot a volt spanyol miniszterelnök, Felipe González vezeti. Bővebben lásd a szervezet honlapján:

www.reflectiongroup.eu. Gilles Savary francia szocialista képviselő például élesen bírálta Sarkozy 2008 második felében az Európai Unióval élén folytatott politikáját. Német képviselőtársa, Martin Schulz viszont nem vonta két39

96


fejérdy

2009.04.17.

Gergely:

a

11:43

Page 97

tizenkettedik

francia

EU-elnökség

lelkesen méltatták Európa-szerte.40 Az értékelések kivétel nélkül aláhúzzák Franciaország államfőjének, Nicolas Sarkozynek jelentős szerepét az elért eredményekben. Vitathatatlan, hogy a kommunikációban mester francia elnök dinamikus, ambiciózus egyénisége, „pörgős”, jól manőverező, nemegyszer provokatív vezetési stílusa meghatározó módon járult hozzá, hogy 2008 második félévében az Európai Unió láthatóbbá vált és lépéseket tett egy szorosabb egység felé. Mindazonáltal Sarkozy karizmatikus személyisége mellett számos egyéb tényező is szerepet játszott a francia elnökség eredményességében. Így például az a tény, hogy 2008 második fele a Bush-adminisztráció utolsó hónapjaira esett, különleges mozgásteret biztosított a nemzetközi színtéren, amit Párizs képes volt kiaknázni. Franciaország súlya az Európai Unión belül szintén nem elhanyagolható tényező az eredményesség szempontjából.41 A francia elnökség természetesen számos területen elért sikere ellenére jó néhány esetben kénytelen volt többé-kevésbé kívánatos kompromisszumokkal is beérni, sőt a Kínával fennálló kapcsolatok területén jelentős kudarcot is el kellett szenvednie. Sarkozy stílusa sem mindig segített a kitűzött célok zökkenőmentes megvalósításában. Így például sokak számára úgy tűnt, hogy az Európai Unió motorjaként számon tartott francia–német együttműködés is megkérdőjeleződik. Ez, annak ellenére sem következett be, hogy egyes témákban a két ország nézetkülönbsége napvilágra került. Semmilyen lényeges döntés sem született anélkül, hogy abban Párizs és Berlin előzetesen közös nevezőre ne jutott volna.42 A francia elnökség mindent összevetve az Európai Unió történetének jelentős állomásaként értékelhető. Kitágította a horizontot és felkavarta az állóvizet, mindazonáltal számos kérdőjelet is hagyott maga után. Valódi eredményessége majd a cseh elnökség után lesz lemérhető. Ki fog derülni: függetlenül attól, hogy ki vezeti az Európai Uniót, sikerül-e megőrizni a francia elnökség legnagyobb vívmányait: a szokásos mechanizmusokat megkérdőjelező hatékonyságot és a súlyos nemzetközi kérdésekben az erőt sugárzó egységet.

ségbe a sikeres elnökséget. Lásd pl. www.euractiv.hu/intezmenyek-jovo/hirek/sarkozyt-eltetesetolvisszhangzik-europa-001315; www.europarl.europa.eu/news/expert/infopress_page/004-44609-35012-51-901-20081216IPR44608-15-12-2008-2008-true/default_hu.htm. 40 A nemzetközi média kiemelte a francia elnökség sikerességét, de a mértékadó elemzések is lényegében pozitív értékelték Franciaország tevékenységét az EU élén. Lásd az European Policy Center elemzését (www.epc.eu/en/pub.asp?TYP=ER&LV=294&see=y&t=15&PG=ER/EN/detail&l=&AI=868) vagy az Institut de Relations Internationales et Stratégiques megállapításait (www.iris-france.org/en/iris/ experts.php). Még a kritikus francia közvélemény is 56%-ban eredményesnek ítélte a hathónapos elnökség munkáját. 41 Lásd pl. Supersarko leaves the podium, The Economist 2008. december 18. 42 Lásd a Sarkozy mellett árnyékba kerülő, de a francia elnökség eredményeinek elérése szempontjából korántsem elhanyagolható jelentőségű európai ügyekért felelős államtitkár, Jean-Pierre Jouyet szavait az elnökségről írt könyvében: Jean-Pierre JOUYET – Sophie COIGNARD: Une présidence de crise, Albin Michel, Paris, 2009, 229–230.

97


2009.04.17.

11:43

Page 98


Zsonglőr (Párizs, 1929)

98


2009.04.17.

11:43

Page 99

Kommentár • 2009|2 – Re:censor

Böszörményi Nagy Gergely A VÁLLALKOZÁS Monocle 2007 februárjában történt első megjelenésekor a Monocle név aligha volt ismeretlen a tengerentúli periodika-világ ismerői előtt. Az 1950-es és 60-as évek fordulóján Amerikában már létezett egy negyedéves folyóirat hasonló név alatt, a politikai szatíra műfajában, melyet Victor Navasky, a baloldali The Nation emeritus főszerkesztője és egykori joghallgatótársai alapítottak.1 Az új lap alapítója ugyan éppen abban az esztendőben született, amikor a régi Monocle és az általa is támogatott elitellenes diákmozgalmak vélelmezett céljukhoz értek, a névbéli örökös identitásában mindez aligha játszik szerepet. Sőt az új Monocle kezdettől azokat célozza meg, akiket a kulturális elit fiatal generációjaként sorolnak osztályba a niche marketing mesteremberei.2

*

<

A nyomtatott nyilvánosság, egy trendszerűen hanyatló ágazat sikervállalkozója, akinek 2001-ben a történelem legifjabbjaként, mindössze 33 évesen ítélték oda a Brit Szerkesztők Szövetségének életműdíját. A Monocle alapító-lapkiadója, egyben többségi tulajdonosa, a kanadai Jayson Tyler Brulé 1968-ban született Manitoba állam Winnipeg városában. Az újságírói hivatása iránt lelkesedő fiatal, miután futballista édesapjának karrierje családját az Egyesült Királyságba szólította, előbb a BBC akadémiájának diákja, majd a Guardian, később a Vanity Fair állandó munkatársa lett. Haditudósítóként a helyszínről követte az 1994-es afganisztáni háború fejleményeit, melynek következtében lőtt sebet szerzett, s bal keze örökre használhatatlanná vált. Bár hazatértét követően felhagyott a híripar szolgálatával, a minőségi újságírás elkötelezettje maradt. Az alig egy évtized leforgása alatt sajtóipari legendává vált Wallpaper* magazin 1996-os megalapításával kezdetét vette személyes vállalkozása, melynek során minden, a nyomtatott iparág elmúlt esztendeinek keserű tanulságával szembehelyezkedett, hogy azután ismét továbbállva, 2006-ban életre hívja a világ talán legérdekesebb folyóiratát. A könyvektől megszokott gerincvastagságú Monocle havonta százötvenezer példányban jelenik meg, melyből tízezret a világ ötven országában, a széles kínálatú hírlapüzletek polcairól szerez be az exkluzív közönség, míg a fennmaradó többséget az előfizetők alkotják.3 A Monocle üzleti modelljében a si1 A régi Monocle folyóirat történetéről és céljairól lásd az egykori főszerkesztő visszaemlékezéseit: Victor S. NAVASKY: A Matter of Opinion, Farrar, Straus and Giroux, New York, 2005. 2 Matt HABER: Monocle v. Monocle – Two Very Different Magazines, One Name, The New York Observer 2009. március 19. 3 Hálózati változata: www.monocle.com/Magazine.

99


2009.04.17.

11:43

Page 100


ker háromszögét az exkluzív formátum, a karakteres szerkesztés és az újszerű márkastratégia alkotja.4

*

<

Recenziónk tárgya talán az egyetlen olyan politikai, gazdasági és kulturális tematikát követő nemzetközi folyóirat, melynek bemutatásakor – rögtön a főszerkesztő után – nem a szerkesztőbizottság tagjait vagy az elmúlt évfolyamokban közölt visszhangos tanulmányokat, hanem a kreatív igazgató (Richard Spencer Powell), a művészeti vezető (Ken Leung) és a fotóillusztrációk szerkesztőjének (Rose Percy) nevét szükséges megemlítenünk. Brulé stratégiai gondolata szerint a print sajtótermékek csak úgy élhetik túl a nekik jósolt időt, ha a virtuális valóságban nem helyettesíthető érzékiséget, fizikai élményt nyújtanak fogyasztóiknak. Ezért fordít a Monocle arányában minden konkurensénél több energiát és anyagi erőforrást a kivitelezés részleteire, a dizájn-megoldásoktól a papírminőségig. A tervezők kezdettől különös hangsúlyt helyeztek rá, hogy a jellegzetes arculat kitöltse a lapfelület megszokott holttereit, a más magazinoknál rendszerint fehéren maradó, egykor még funkció nélkülinek rendelt szegleteket is.5 A Monocle tartalmi alapját az erőskezű szerkesztői karakter képezi. Alkotói magasba helyezett, vállaltan szubjektív mérce alapján döntenek a négy („A” mint affairs, „B” mint business, „C” mint culture és „D” mint design) alapterületen megjelenített témákról, s nem az olvasók már létező igényei alapján válogatnak a lehetőségek között. Nem véletlen, hogy a lap bevezetését (szemben az angolszász sajtópiac prémium szegmensét képviselő szereplők hagyományos, szüntelen felméréseivel) nem előzte meg semmiféle piackutatás. S az alkotók helyesen döntöttek: már létező elvárásokra alapozva aligha kerülhetett volna az első szám címlapjára egy százesztendős wisconsini cipőkészítő manufaktúra. A Monocle profilja ugyanis az alulértékelt, elfelejtett, mindaddig kevés visszhangot kapó, mégis globális érvénnyel rendelkező történetek, üzleti, politikai és művészeti vállalkozások feldolgozása, melyek aligha méreteiknél, inkább minőségüknél fogva váltak környezetük meghatározó részeivé. A III. évfolyamban megjelenő 21. lapszám, a 2009 márciusában terített Monocle a folyóirat kétéves születésnapi kiadása. Hasábjain Kis-Britannia (Little Britain) címmel olvashatunk a Falkland-szigetek vállalkozói kultúrájáról, néhány lappal később pedig az üzleti siker „DNS-kódja” kerül feltérképezésre egy San Franciscó-i élelmiszerüzlet példáján keresztül, az arculattól a szolgáltatásfilozófián át a vásárlóknak nyújtott gazdag információkig. A Monocle beszámol egy norvég egyetemi kórház kísérletéről, melyben a helyi környezethez igazított külső és belső dizájnnal tették gyógyulásra alkalmasabb hellyé az intézményt. A kiadás részletesen foglalkozik egy apró Los Angeles-i rádióállomás, a KCRW szerepével a médium megújításában, ahol a hangsúlyt az adó saját stúdiójában, élő adásban megvalósuló zenei produkciókra helyezik. A hagyományok és a tech4 Vö. Matt HABER: Moneyed Monde of Monocle Ignores Market Roil, The New York Observer 5 Interview with Ken Leung from Monocle magazine, Australian Edge 2008. szeptember 19.

100

2009. március 19.


2009.04.17.

Böszörményi

Nagy

11:43

Page 101

Gergely:

A

vállalkozás

–

Monocle

nológiai újítás viszonyának kérdéseit kutatja a svájci óraipar helyzetét a gazdasági válság kontextusában feldolgozó írás, míg a kínai középosztály fogyasztói evolúcióját a dél-kínai Kunming városának szokatlan, az öreg kontinens nyugati felére jellemző életvitelén keresztül mutatja be a születésnapi lapszám. A Monocle utolsó oldalát megtöltő főszerkesztői glossza ezúttal a légi utazás elveszett varázsáról értekezik, a szerethető márkát, a személyességet és az élményt kérve számon a legnagyobb légitársaságokon.6 Aligha ér fel a formátum látványos részleteivel, s nem lehet fontosabb a karakteres tartalomnál sem, ám a Monocle üzleti modellje és márkastratégiája is meghatározó szelete a vállalkozás sikerének. Míg a globális médiamárkák életét világszerte az önálló irodák bezárása, a tudósítói státusok felszámolása jellemzi, s médiumaik egyre inkább a hírügynökségek tartalomszolgáltatására utalják működésüket, a Monocle más úton jár. Mivel az erőskezű szerkesztői profil szubjektív, csupán e lapra jellemző hangot és tartalmi szelekciót eredményez, a Monocle kevésbé pusztán olvasókkal, mint inkább rajongókkal rendelkezik. Az így létrejövő szoros érzelmi kötődés termék és fogyasztó között kiváló alapot teremt a márka kiterjesztésére (brand extension), hogy az érdeklődők más formátumban is találkozzanak a folyóirat szellemiségével. Londoni szerkesztősége mellett ezért a Monocle New Yorkban, Tokióban, Zürichben és Sydneyben is önálló irodát nyitott, melyek mindegyike egy-egy, a márka elkötelezettjeit könyvújdonságokkal, kiegészítőkkel és kávékultúrával kiszolgáló üzletet is fenntart. Elindította online felületének exkluzív szolgáltatásait, köztük a Monocle Weekly audio-hírlevelet, mely minden vasárnap déltől ingyenesen tölthető le a folyóirat honlapjáról. A modell sikerének köszönhető, hogy a lap folyamatosan bővíti tudósítói hálózatát is – írói és fotográfusai már a megjelenés első évében a világ 100 országából tudósítottak, negyven állandó munkatársa pedig csupán a márciusi lapszám elkészítéséhez tizennégy országban végezhetett helyszíni kutatómunkát.7 „A Monocle név csupán annyit tesz, amit a piac a minőségi sajtótól elvár – a megfelelő összeget fordítja arra, hogy írókat és fotográfusokat küldjön a legérdekesebb történetekért minden kontinensre, ezzel is szembeszállva a karosszékújságírás és a sztárpublicisták egyeduralmával” – fogalmazta meg hitvallását Andrew Tuck szerkesztő már a lap első számának megjelenésekor. A minőség a piaci rés – e krédó mit sem változott.8

* A Monocle modellje korszerű, hangszíne könnyed és világfias, stílusa, fogyasztói élménye pedig markánsan konzervatív. Üzenete nem több, mint a vállalkozói szellem dicsőítése, melyet tartalmai mellett éppen saját sikerével hitelesít. Nem csupán egy a vaskos 6 Monocle 21. (2009. március). A lapszám teljes tartalomjegyzékét lásd a hálózati verzión: www.monocle.com/ Magazine/volume-02/issue-21. 7 Lásd Ruth MORTIMER: No brand is an island – it is part of a much wider shopping experience, Marketing Week 2009. március 5. 8 Andrew TUCK: Monocle Magazine – Glossy debut with a cool eye on the world, The Independent 2007. február 12.

101


2009.04.17.

11:43

Page 102


folyóiratok közül: vállalkozás, mely szenvtelen bizonyítékául szolgál, hogy a nyomtatott sajtó aligha elkerülhető, ellenben lassú és fájdalmas halála csupán a tehetséges vezetők és az életképes ötletek elégtelen mennyisége miatt, nem pedig a lehetőségek szűkössége okán következik be. De bekövetkezik. Ám teljes egészében csak a Monocle távolba vesző, ma még valószínűtlennek ható kimerülte után.

BUÉK 1970 (Budapest, 1969)

102


2009.04.17.

11:43

Page 103

Kommentár • 2009|2 – Szemle

Megadja Gábor A HAGYOMÁNY ÉS A KULTÚRA VÉDELMÉBEN: A NEUWALDEGG INTÉZET A Neuwaldegg Intézet non-profit vállalkozás, mely évente több konferenciát és képzést tart Közép- és Kelet-Európa-szerte.1 Rendszeres programjaik között szerepel az a nyári szeminárium is, amelynek során egy hétig magas színvonalú előadásokat tartanak neves nyugati (főleg amerikai) professzorok. A konferenciának a bécsi Neuwaldeggkastély ad helyet, a részvétel teljes egészében (szállás, étkezés és az előadások) ingyenes, a hallgatóknak csak az útiköltséget kell állniuk. Az intézet vezetőinek és munkatársainak deklarált célja, hogy a szabad gazdaság és társadalom eszménye mellett érveljenek, és hogy ezt előadások és viták segítségével érthetővé és védhetővé tegyék Közép- és Kelet-Európában. A vállalkozás azért is fontos az intézet számára, mert a régió nem is olyan rég a szocialista totalitarizmus kísérletének alanya volt, és a hosszúra nyúlt éra megfosztotta ezen országok népeit a szabadságtól – mind a gazdaságitól, mind a szellemitől. A Neuwaldegg Intézet segítséget kíván nyújtani abban, hogy amit a kommunista rombolás eltüntetett, elásott vagy megsemmisített, az újra megismerhetővé váljon, és a posztkommunista maradványok meghaladhatóvá váljanak. Hogy valamivel közelebbi képet kapjunk az intézet munkájáról, röviden vázolom a 2008-as nyári szeminárium programját illetve témáit, bemutatva a szervezők álláspontját és értékrendjét. Négy fő téma jelentette a szemináriumok gerincét: etika, metafizika, bioetika és politikai filozófia. Az etika témakörében Michael Pakaluk, a Clark University professzora ismertette a hallgatósággal Arisztotelész Nikomakhoszi etikáját,2 valamint a konkurens etikai irányzatokkal szemben (már amelyik annak nevezhető egyáltalán, például hedonizmus, utilitarizmus stb.) az arisztoteliánus mellett tette le voksát. Az előadások érzékeltették a természetjog érvényességének fontosságát, és annak helyét a nyugati társadalmakban. A metafizikáról szóló előadásokon Edward Lyons, a Michigan State University tanára a különböző irányzatok bemutatásával párhuzamosan bírálta a karteziánus episztemológiát, valamint a kantiánus etikát (és ennek kapcsán Rawlst), bemutatva az azokból fakadó problémákat, valamint néhány példán (például a Roe kontra Wadeügyön) keresztül demonstrálta a modern metafizikai felfogásból következő problémákat. A metafizika terén a klasszikus, arisztotelészi és tomista felfogást részesítette előnyben a felvilágosodás racionalizmusával és a modern voluntarizmussal szemben. 1 Az intézet honlapja: 2 Pakaluk professzor

http://eicee2.org. Nikomakhoszi etika-értelmezéséhez lásd Michael PAKALUK: Aristotle’s Nicomachean Ethics. An Introduction, Cambridge UP, Cambridge (Mass.), 2005.

103


2009.04.17.

11:43

Page 104


A bioetika-kurzus Patrick Derrnek, a Clark University professzorának hatáskörébe tartozott. A hat előadás közül az első kettő tudományfilozófiai bevezető volt (elsősorban Popper, Kuhn és Lakatos Imre felfogásáról), majd aktuális erkölcsi problémák kerültek terítékre, az abortusz és az őssejt-kutatás. Derr professzor előadásai külön méltatást érdemelnek, köszönhetően rendkívül élvezetes és magával ragadó stílusának. Politikafilozófia-témában Sean Kelsey, az UCLA tanára tartott előadásokat Platón Államáról. Ez nem csupán a párbeszédek egyszerű bemutatását és értelmezését jelentette, hanem azt is, hogy a professzor alkalmazta Platón tanítását a mai politikai világra: ez egyrészt a platóni utópia elutasítását jelentette, másrészt Platón demokrácia-kritikájának elfogadását. A hét folyamán sor került még egy Rawls for Dummies elnevezésű „spontán” kurzusra is, Michael Pakaluk előadásában, aki maga John Rawls tanítványa volt, és erősen bírálta hajdani mestere filozófiáját. Ezen kívül egy másik „spontán” rendezésű kurzusra is sor került, amely Christopher Dawson gondolkodását mutatta be. A Neuwaldegg Intézet programjainak tematikájából kiderülhetett, hogy nem leplezett célja az antik és zsidó-keresztény kultúra és hagyományok „felélesztése” (az intézet egyébként „felekezetsemleges”, azonban illik megjegyezni, hogy az előadó professzorok mindegyike katolikus volt), illetve erősítése a régióban, hogy ennek segítségével megszabadulhassunk a kommunista diktatúra erkölcsi, gazdasági és történeti terheitől. Külön érdeme az előadóknak és a szervezőknek, hogy nem bátortalanok a „keményebb” és „kínosabb” kérdésekkel szemben sem, és igyekeznek ébren tartani az odalátogató diákokban a liberális demokrácia túlhajtásaival szembeni gyanakvást is.

104


2009.04.17.

11:43

Page 105


Kósa László A MECENATÚRA IDŐSZERŰSÉGE Semsey Andor emlékkötet. Szerkesztette Hála József – Papp Gábor – Pozsonyi József, Tiszántúli Történész Társaság, Debrecen, 2008, 215 oldal, ármegjelölés nélkül.

Semsey Andor (1833–1923) zavarba ejtően, mert hibátlanul testesítette meg a tudomány és kultúra mecénásának ideáltípusát. Ebben a körben hazai viszonylatban alighanem legtöbbet áldozott közügyekre, bizonyosan a néhány legnagyobb mecénás között foglal helyet. Tudományos célú adományai – I. világháború előtti pénzértékben – meghaladták a kétmillió aranykoronát. Születés- és halálévfordulóján a Magyar Tudományos Akadémia négy osztálya fogott össze, hogy a 2008. évi közgyűléséhez kapcsolódóan hozzá méltó tudományos ülésszakon idézze föl emlékét. Az elhangzott, információban gazdag előadásokat Semsey Andor nyomtatásban megjelent összes írásával együtt, továbbá adományainak statisztikáival és bőséges illusztrációval kiegészítve tavaly ősszel a Tiszántúli Történész Társaság adta ki. Pálinkás József, az MTA elnöke írta hozzá az előszót. Semsey magas fokon és határozott öntudattal képviselte élete alapeszméjét, a tudomány és kultúra támogatását. Így írt Eötvös Lorándnak, amikor üdvözölte az Eötvös József Collegium tervét (1895): „Évek hosszú sorában, beszélgetéseink alkalmával mindig újra meg újra visszatértünk arra a kérdésre, miként lehetne oda hatni, hogy többen foglalkozzanak hazánkban komolyan tudománnyal, nemcsak gyűjtve vagy tanítva, hanem teremtő erővel gyarapítva is azt. Ilyenkor élénken tűntek fel előttünk társadalmi viszonyaink hibái, melyek csak elvétve engedik meg, hogy tudományra termett fiatal embereink gondtalanul és egész odaadással fordíthassák idejüket tanulmányaikra és kutatásaikra. Vagyonos osztályainkat a tudományos babér még alig kecsegteti, a szegény szülők gyermeke pedig arra szorul, hogy lehetőleg gyorsan letevén vizsgáit, mihamarabb kenyeretadó állást keressen, sokszor tudományos törekvéseinek feláldozása árán.” Pontosan tudta, hogy a korabeli állam képtelen minden tudományos célt finanszírozni. A kötetben Papp Gábor és Kecskeméti Tibor a Nemzeti Múzeum ásvány- és őslénytára páratlan értékű gyarapításáról, Kordos László a Földtani Intézet palotája fölépítését lehetővé tevő adományáról és annak gyűjteményi fejlesztéséről, Marosi Ernő az Akadémiához fűződő viszonyáról írt tanulmányt. Számos dokumentum tanúsítja, hogy Semsey Andor mennyire szívesen adott, de mindig jól utánanézett, hogy milyen célra és kinek. Saját kutatási érdeklődése elsősorban az ásványtanhoz és a földtanhoz vonzotta. Önképzéssel magasfokú szakértelemre tett szert, azonban jellemző volt rá, hogy nem mulasztotta el a gyűjteménygyarapítás gyakorlatában a rendszeresen konzultációt más mineralógusokkal. Semsey jellemével és életével, valamint családja történetével az emlékkötetben Kecskeméti Tibor és Pozsonyi József dolgozata foglalkozik. A sokat és sokszor joggal bírált 105


2009.04.17.

11:43

Page 106

Kommentár • 2009|2 – Szeml

történelmi középosztályhoz tartozott, s amennyiben a szó nemcsak életmódot és stílust, hanem társadalmi réteget is jelent, dzsentri volt. Ám a szépirodalom és a publicisztika által kialakított és általánosított dzsentri képe rá nem érvényes. A nemességét az Árpádkorig visszavezető tekintélyes família sarja harmincas éveitől a fővárosban élt, vidéki birtokain bérlők gazdálkodtak. Az, hogy nem csekély rendszeres jövedelme volt, egyaránt összefüggött takarékos életvitelével, valamint azzal, hogy jogi és mezőgazdászi végzettsége lévén értett a gazdálkodáshoz, s bizonyára odafigyelt, mi történik a birtokain. Így aztán a tulajdonos rovására gyarapodó bérlővel, a kor gyakori társadalmi szereplőjével nem találkozunk környezetében. A takarékos életvitelt nagyon hamar anekdoták körítették. Ezek szerint magatartása nemhogy követendő normaként, hanem mint különcség tűnt föl. Terjedt róla, hogy visszavonultan él. A földbirtokos réteg általános szokásai jellemzően gyakori társasági alkalmakon való részvételből, kaszinói időtöltésből és a velejáró költséges szórakozásokból, rokonlátogatásokból, alkalomadtán vadászatokból és különböző szintű politikai szerepvállalásból álltak. Amennyiben a visszavonulás az ezektől tartózkodást jelentette, Semsey valóban visszavonult. De azt nem lehet visszavonulásnak nevezni, hogy rendszeresen részt vett a tudományos közéletben, sokakkal, általa érdemesnek tartott, főleg tudós férfiakkal élénk baráti és kollegiális kapcsolatot tartott fenn, ami a személyes találkozásokat és a levelezést egyaránt magában foglalta. Nem mellékesen utazott is. Állandóan gyarapította tudását és műveltségét. Mindenről tudott, ami érdekelte, és ezt a tulajdonságot haláláig megtartotta. Ahogyan alakjához már életében anekdoták tapadtak, ugyanúgy legendásnak mondták szerénységét. A szerénységen ismét nem a társadalomtól elvonulást kell érteni. Tisztában volt a mecenatúra kultúrájával. Tudvalévően – ám manapság sokak által mellőzve – a támogatásnak ugyanis éppúgy van módja és stílusa, mint a kérésnek és az elfogadásnak. Semseyt szerénysége nem gátolta abban, hogy rendre elfogadja a tudományos világtól érkező megtiszteltetéseket és a közéleti kitüntetéseket, sőt azt is, hogy ásványokat nevezzenek el róla. Írásaiban és az emlékezésekben nincs nyoma hiúságnak, de jólesett neki a köszönet, még jobban örült, ha látta támogatásának tudományos eredményeit. Ezek sorában alighanem Eötvös Loránd torziós ingája megalkotásához vezető gravitációs és földmágnesességi méréseinek finanszírozása a legnevezetesebb. Az emlékkötetben összegyűjtött, nyomtatást megért Semsey-írások, szám szerint tizenöt közül mindössze hat tudományos közlemény. Miért írt nagy tudás birtokában ennyire keveset? Bizonyosan nem osztályos gőgből vagy kényelmességből, inkább hihető, hogy önkritikából, mert mégsem tartotta magát „céhbeli” szakembernek, és hangsúlyozottan a tudománypártolás, nem az általa folytatott tudományos kutatás volt a választott életcélja. A kor neves folyóiratában, a Budapesti Szemlében megjelent spanyolországi útirajza (1888) után akár azt is sajnálhatjuk, hogy a szépírói működéssel szintén takarékoskodott. Stílusa tömör és szemléletes. A másfél hónapos utazás élményeiről és tapasztalatairól készült, gondolatokban gazdag és érdekes beszámoló sokoldalú kulturális igényeinek és érdeklődésének is dokumentuma. Akkoriban magyarországi utazók ritkán vetődtek el az Ibériai-félszigetre. Semsey programjában városnézés, műemlékek, 106


2009.04.17.

Kósa

László:

11:43

A

Page 107

mecenatúra

időszerűsége

korzók, terek, vásárcsarnokok, kikötők látogatása szerepelt. Mindenütt fölkereste a képtárakat és a még nem nagy számú múzeumot, különös tekintettel a természettudományos gyűjteményekre. Mindről volt véleménye. A polgári haszonelvűséggel összhangban a korabeli műveltségszerző utazásoknak többnyire részét képezte az ipari létesítmények megtekintése. Nála ehhez – speciális érdeklődése jegyében – a bányavidékek fölkeresése társult, mert ásványgyűjtés-vásárlás céljával is utazott. Hazafelé Párizsban – ahol korábban már járt – ez alkalommal egy napot töltött, és csupán annyit tartott fontosnak megjegyezni, hogy a Salont meglátogatta. Azért emeltük ki a spanyol utat, mert az utókor hajlamos Semsey Andort pusztán a természettudományok mecénásaként számon tartani. Nem egészen jogtalanul, mert ő maga fejtette ki, hogy a hazai természettudományok különösen rászorulnak a pártolásra, hogy az addigiaknál jelentékenyebb eredményeket érjenek el, és nemzetközi összevetésben is megállják a helyüket. Marosi Ernő előadása mutat rá a kötetben, hogy Semsey rendszerben és távlatosan fejtette ki mecenatúráját. A tudományok egységében gondolkodott, amikor a természettudományi gyűjteményeknek a Magyar Nemzeti Múzeum szervezetében tartását szorgalmazta. A kiemelkedően nagy összegű akadémiai pályadíj-alapítása nemhogy nem volt szűkkeblű a humán tudományokkal szemben, hanem csaknem minden jelentős tudományterületen összegző művek születését jelölte célnak. A humán profilú, de természettudományi szakos tanárokat is képző Eötvös József Collegium könyvtárának alapításakor – a fent idézett levélben bejelentve – ezért adott nagyobb összeget, és ezért ajánlott föl az intézmény tagjainak ösztöndíjakat. Tegyük hozzá, hogy a 19. század szellemi világának része volt a társadalomtudományok természettudományos szemlélete. Hazai viszonylatban mintapélda erre az autodidakta fölkészültségű Herman Ottó, aki természettudósként közeledett a néprajzhoz és alkotott maradandót, miközben madártani munkásságát is magas színvonalon folytatta. Semsey három évtizeden át támogatta Herman kutatóútjait és műveinek kiadását, sőt a maga zárkózott módján barátságot ápolt vele. Erről a kötetben Vásárhelyi Tamás és Hála József tollából olvasható tanulmány. A korra jellemző az is, hogy Hermant először nyelvi adatok ösztönözték a halászat néprajzi vizsgálatára. A 19. században a magyar nyelv ügye az Akadémia alapításának szellemében az összes tudományterület fölött állóan fontos volt. Az alakuló Magyar Nyelvtudományi Társaság folyóirata, a Magyar Nyelv indulásához ezért küldött nagyobb összeget Semsey (1904). Valaha is az volt, de ma igazán időszerű a mecenatúráról beszélni. Ma az állam úgy vonul ki a társadalom normális működéséhez nélkülözhetetlen területek, a tudomány, a kultúra és a „civil szféra” hathatós támogatásából, hogy nem lép a helyére szükséges támogató. Vagy másként fogalmazva, nem gondoskodik korábbi szerepének pótlásáról. Adva van egy elszegényedett társadalom, melynek részint nincs kellő anyagi ereje a mecenatúrához, részint ami van, gyakorta vitatható értékek pártfogására pazarlódik. Kiemelkedő tettek ellenére, összességében lehangoló az elmúlt két évszázad nem-állami mecenatúrájának története. A polgári korban, a kiegyezés után éppen Semsey Andor és mások példája nyomán biztatónak mondható a támogatói kedv, de nem csak a két világháború következményeként, hanem az akadozó hajlandóság miatt sem tudott igazán 107


2009.04.17.

11:43

Page 108

Kommentár • 2009|2 – Szeml

megerősödni. A kommunizmus nemcsak a nem-állami mecenatúra lehetőségét szüntette meg, hanem ami visszatekintve legalább ennyire sajnálatos, a támogatás kultúrájának, azaz hagyományának folytonosságát tette tönkre, amiből a gyakorlat elfelejtése következett. 1990 után a szükségeshez képest kevés történt fölélesztésére. A mecenatúrához elengedhetetlen önkéntesség és a minden tekintetben nemes, főleg az üzleti haszonként vissza nem térülő magántámogatás széleskörűvé válásától még távol vagyunk. Ennek látszólag ellentmond, hogy az emlékkötet megjelenését harmincan támogatták. Inkább valószínű, hogy addig kalapozott a kiadó, míg végre összegyűlt a pénz a szép és elegáns kiállítású, ám terjedelmesnek nem mondható könyv kiadásához. Ha nagy az adakozási kedv, a kiadás hírére tolonganak a támogatók, akár vissza kell utasítani némelyiket, sőt visszafizetni felajánlásaikból, s föltehetően harmincnál kevesebb adakozó is fölajánlja a szükséges összeget. A kötet impresszuma fölötti sűrű sorokból megtudható, hogy ezúttal a kiadásra pénzt adott egy minisztérium, három különböző szintű önkormányzat, egy takarékpénztár, négy vállalkozás, egy plébánia és húsz magánszemély. Az utóbbiak közül hárman Semseyek, föltehetően oldalági rokonok, és egyvalaki közülük biztosan külföldön él. Ellenben a névsorban egyetlen alapítvánnyal sem találkozunk. A kötet egyik szerkesztőjétől tudom, de nem ellenőriztem, hogy a tavaly tavaszi akadémiai ülésszakot a média nem méltatta figyelemre. Tudósítás nem jelent meg, nem hangzott el róla. Találgathatjuk az okot, hogy talán a szervezők nem gondoskodtak személyes meghívásokról, vagy hogy a tájékozatlan újságírókat nem érdekelte, ki lehetett a rég elporladt mecénás, esetleg véleményük szerint a mecenatúra most nem időszerű – az eredmény ugyanaz, a hallgatás. Az ismertetett kötet méltó Semsey Andor emlékéhez, ám alacsony példányszáma és az országos terjesztés hiánya miatt nagyon kevesen juthatnak hozzá. Nemrég mégis nagyobb nyilvánosságot kaptak a tavaly májusi konferencián elhangzottak. Csaknem háromnegyedéves késéssel a Magyar Tudomány folyóirat idei januári száma Ádám József akadémikus vendégszerkesztői közreműködésével szintén közölte az akadémiai ülésszak előadásait, ezzel is leróva háláját a fenti harminc kötettámogató között nem szereplő Akadémia egykori tagja és egyik legnagyobb jótevője iránt. Az emlékkötethez képest – nyilván helyhiány és technikai okok miatt – a függelékek és a táblázatok, valamint a gazdag képanyag kimaradtak.

108


2009.04.17.

11:43

Page 109


Varga-Kuna Bálint A VALÓS ÉS A KÉPZELT LÖVÉSZÁROK Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán. Budapest, Napvilág Kiadó, 2008, 286 oldal, 2500 Ft.

Magyarországon a II. világháborúig működött a német hagyomány az egyetemi karrier rendszerében. A nyilvános egyetemi tanári kinevezés előtt rendszerint magántanár címmel kellett beérniük a kutatóknak, vagyis csupán fizetés nélkül taníthattak. Számos magántanár így gimnáziumban tanított, mellette szabadidejében kutatott és várta a nyilvános tanárrá való kinevezését. Ma már teljesen más az egyetemi karrier rendszere, és a gimnáziumi tanárok sem kutatással vannak elfoglalva. Ezért nagyon örvendetes látni, hogy néhány tanár mégis a kutatásnak szenteli szabadidejét. Ilyen üdítő kivétel a Fazekas Mihály Gimnázium tanára, Bihari Péter, aki már számos tankönyvet és népszerűsítő művet írt (előző műve: A németek – 2000 év Európa közepén). Legújabb könyve komoly tudományos értékkel bír. A könyv alapját a szerző a KözépEurópai Egyetemen megvédett doktori disszertációja szolgáltatja, amit Bihari Karády Viktor irányítása alatt írt. Az alábbiakban először a gondolatmenetet kívánom rekonstruálni, majd a hipotézisre fogok reflektálni. A könyv előszava és bevezetése világosan kijelöli a szerző céljait: megírni az I. világháború hátországának, elsősorban a világháborús Budapestnek a mentalitástörténetét. A mentalitástörténetet keretként felhasználva a szerző arra tesz kísérletet, hogy a zsidókérdésen keresztül megfogja a középosztály feltételezett kettészakadását. A mű első fejezete nagyjából az egyházpolitikai törvények elfogadásától a háborúig tárgyalja az előzményeket. A témával foglalkozó korábbi kutatásokat felhasználva (elsősorban Szabó Miklósra építve) szemléletesen mutatja be az 1895 körül, illetve a koalíciós válság idején kialakult törésvonalak természetét. Bihari tézisében a katolikus jobboldal létrejötte és Néppárt megalakulása, illetve a Szabadelvű Párt ellenfeleinek összefogása és a Társadalomtudományi Társaság szétválása radikális-demokrata és liberális-konzervatív szárnyakra azonban mind csupán előjáték a világháború éveiben bekövetkezett nagy törés előtt. Érvelése mindenesetre meggyőző, amennyiben a magyar liberalizmus kiüresedéséről beszél a századelőn. A következő két fejezet a világháború alatti parlamenti politikát, illetve a kormány beavatkozását és a közellátás főbb vonalait próbálja rekonstruálni. Ezen fejezetek szintén a szerző téziseihez szolgáltatnak külső kereteket. A negyedik fejezet viszont már közvetlen kapcsolatban van a tézissel. Ez a rész a háborús ország felkavart társadalmát elemzi, elsősorban a középosztály, különösen a tisztviselők lecsúszását. A középosztály deklasszálódása Bihari szerint közvetlen kapcsolatban van a háború okozta antiszemita hullámmal, ami tézise bizonyításában kulcsszerepet kap. Az ötödik fejezet a főváros kultu109


2009.04.17.

11:43

Page 110


rális életével foglalkozik, elsősorban a tömegkultúrára (különösen a filmkultúrára) és az egyre divatosabb radikális jobboldali diskurzusra koncentrálva. A hatodik fejezetet a szerző a világháború alatti zsidókérdésnek szenteli három alfejezetre bontva: a bankok és nagytőkések elleni hangulatkeltés, a Huszadik Század nevezetes zsidókérdés-vitája, majd hosszasan taglalja a széles körűen felszínre törő antiszemitizmust. Az utolsó fejezet pedig leginkább a keresztény mozgalmak összefogásával foglalkozik. Bihari tehát egy igen erős hipotézist állít fel és törekszik bebizonyítására. A hipotézis röviden így foglalható össze: 1916 és 1918 között a magyar társadalom a zsidókérdés mentén szakadt ketté. Bihari hipotézisét tehát három elemre lehet bontani: 1) a magyar társadalom kettészakadt, 2) ez a szakadás a zsidókérdéssel, illetve az azzal szinte azonos középosztály-kérdéssel van összefüggésben és 3) ez a szakadás az I. világháború utolsó három évében, tehát 1916 és 1918 között következett be. Vizsgáljuk meg egyenként az állítás elemeit. A magyar társadalom kettészakadt állapotáról történészek és publicisták is gyakran elmélkedtek és elmélkednek: a sor Szekfű Gyulától Erdei Ferencen át jó néhány mai kutatóig terjed. Akárcsak Bihari, a legtöbb szerző olyan hosszútávú, akár évszázados múltra visszatekintő tendenciát vél felfedezni a magyar középosztály szerkezetében, ami állandó törésvonalakat feltételez a két tábor között. A táborok tehát statikusak, a törésvonal pedig ugyanaz a dualizmustól kezdve a Horthy-korszakon át, majd számos szerző szerint ez a törésvonal túlélte a szocializmust is, és ma is meghatározó jelentőségű. Bihari is készpénznek veszi ennek a törésvonalnak a meglétét. Vajon tényleg ennyire egyértelmű lenne ez a törésvonal? Bár a hivatkozásjegyzék szerint a szerző példamutató olvasottsággal rendelkezik, egyetlen olyan műre sem hivatkozik, amely legalább elgondolkozna ennek a dichotómiának a meglétén. Pedig a szerzőnek ha máshonnan nem, legalább mesterének, Karády Viktornak Gyáni Gáborral folytatott a vitájából (BUKSZ 1997/3., 1998/1.) tudnia kellett volna, hogy a mélyebb, finomabb kutatások nem feltétlenül igazolják ennek a mindent átszövő törésnek a meglétét. Még akkor is, ha Bihari fenntartja a korábbi elképzelésekre alapozott nézetét, mindenképpen érdemes lett volna legalább megemlíteni, jobb esetben pedig megcáfolni az ellenvetéseket. Ennek hiányában viszont a hipotézis nem túl stabil. Kevéssé látom problematikusnak a tézis második részét. Akár beszélhetünk a középosztály szétszakadásáról, akár nem, a zsidókérdés mindenképpen kiemelt szerepet játszik az újabb kori magyar társadalomtörténetben. A zsidóság szerepén keresztül folytatott vizsgálatot tehát teljesen legitimnek tarthatjuk. Annál problematikusabbnak érzem viszont a tézis harmadik pontját. A korábbi kutatók (elsősorban Szabó Miklós) két töréspontot emeltek ki: a már említett 1895 körülit, illetve a koalíciós válság időszakát. Bihari szerint azonban a Horthy-rendszer zsidóellenességébe forduló világháborús antiszemita diskurzus okozta a kettészakadást. A szerző érvelése engem nem győzött meg. Mihez képest lett nagyobb a szakadás, mint korábban? És itt hiányzik nagyon, hogy Bihari nem használ pontosan definiálható érveket a kettészakadt társadalom mellett. Hogyan lehet pontosan meghatározni ezt a kettészakadtságot? Ha ismernénk, hogy a zsidó és keresztény középosztály mennyire alkottak elkülönülő alrendszereket, akkor ezen dinamika alapján egyszerűbben megmondható lenne, hogy 110


2009.04.17.

Varga-Kuna

11:43

Bálint:

A

Page 111

valós

és

a

képzelt

lövészárok

volt-e a szakadás, és ha igen, mikor következett be. Bihari viszont csupán az antiszemita diskurzus erejével próbálja bizonyítani tézisét. Márpedig éppen a szerző érvel amellett, hogy az antiszemitizmus az 1880-as évek (Istóczy Győző fellépése) óta a magyarországi politikai diskurzusok állandó részét alkotta. Így nem igazán érthető, hogy az antiszemita hullámok közül miért éppen a világháborús vezetett volna végleges szakadáshoz. Az a kitétel ugyanis, hogy a háború utolsó három évében „feltehetően többen, a társadalom szélesebb csoportjai érezhették, hogy ők is találkoznak a felsorolt zsidó alakok és negatív magatartástípusok valamelyikével”, ami szélesebb bázisú antiszemitizmushoz vezetett (248), egyáltalán nem elég a tézis bizonyítására. Feltehető vagy bizonyítható? Mihez, kihez képest többen? Érvelését tovább gyengíti, hogy igen egyenlőtlenül bánik a felekkel. A világháborús zsidókérdésről igen részletes képet kaphatunk – de csupán az antiszemiták oldaláról, egyfajta „nürnbergi látószöget” követve. Bihari könyvéből alig tudunk meg valamit a zsidó oldalról. Hiányzik a zsidó társadalom rétegzettségének bemutatása, a zsidóságon belüli törésvonalak ábrázolása. A kép tehát igencsak egyoldalú. Ráadásul a feltételezett árok két oldala között mintha légüres tér lenne. Nem esik szó egyrészt a nem magyar és nem zsidó középosztályokról, másrészt pedig azokról, akiket nem lehet elhelyezni az árok valamely oldalán. Biharinak abban igaza van, hogy a régi liberális rendet óvatosan továbbfejleszteni kívánók köre (véleményem szerint ide sorolható Tisza István) egyre inkább elszigetelődött a radikális megoldásokat előtérbe helyező háborús időkben, de modelljéből mégis kilógnak. Vajon ez a kör melyik táborba sorolható be: „a modern, nyugatra tekintő Magyarország (Pannónia)” vagy „az elmaradott és a modernizációt elutasító Magyarország (Hunnia)” (252) polgárai ők? Vajon a magyar középosztály tényleg ennyire egyszerű jelenség lenne, hogy le lehetne írni a haladók és a maradiak dichotómiájával? Bihari hipotézisét ezek alapján nem látom bizonyítottnak. Arról viszont meggyőz a könyv, hogy az I. világháború utolsó éveiben az antiszemitizmus nagyon komoly mértékben felerősödött, és a Horthy-korszak már ebben a zsidóellenes légkörben született meg. Bihari Péter könyvének legnagyobb erénye így az általa keretként kezelt háborús mentalitástörténeti megközelítés. Könyve ebben akár úttörőnek is tekinthető, a középosztály kettészakadtságát taglaló vitában pedig egy mindenképpen továbbgondolandó mű.

111


2009.04.17.

11:43

Page 112


Csunderlik Péter KOCSI-ÚT AZ ÉJSZAKÁBAN Romsics Ignác: Történelem, történetírás, hagyomány. Tanulmányok és cikkek, 2002–2008. Osiris, Budapest, 2008, 322 oldal, 3480 Ft.

Romsics Ignác napjaink Magyarországának legkeresettebb történésze, így az Osiris Kiadó biztosra ment azzal, hogy a 2004-es Múltról a mának után a történész újabb tanulmány- és esszékötetét jelentette meg, hisz az esszénus apokrifekkel és Pilinszky-albumokkal szemben a Történelem, történetírás, hagyományt garantáltan megveszik, már csak a Romsics-márkanév okán is. Ellentétben néhány ismert és ismerten elkötelezett jelenkorásszal, akiknek lassan már csak annyira lehet hinni, mint a fogorvosnak a Colgatereklámban, ha Romsics Ignác mondaná, még a vízlágyítót is megvenném. Mert amit ő mond, az elgondolkodtató és megfontolandó, hogy a századfordulós polgári radikális színikritikusok kedvelt fordulatával éljek, és az sem utolsó szempont, hogy közérthető, nem gabalyodik bele a posztmodern bikkfanyelvbe. A kötetet jó kézbe venni, nyugtatóan lila színű, keményfedelű, forgathatjuk akármeddig, nem esik szét, márpedig olyan időket élünk, hogy ezt is meg kell becsülni. Már-már üde meglepetés, hogy a borítón nem egy körmölő szerzetest látunk, mert a barátok úgy nőttek hozzá a történetírásos könyvek borítójához, mint a torma a húsvéti sonkához. Alul a De re diplomatica elárulja, hogy a borító metszete Jean Mabillon 1681-es oklevéltanát kopírozza, és erről meg is bizonyosodtam, mikor vettem a fáradságot, hogy hátralapozzak az impresszumhoz. Hogy a borító a források feltárásának első szisztematikus módszertanát, kétszáz év tudósainak alapvető kézikönyvét idézi meg, vehetjük hitvallásnak is. A Történelem, történetírás, hagyomány többnyire 2006–2007-es alkalmi munkák gyűjteménye, melyek a legkülönbözőbb helyeken jelentek meg, gyakran átfedésekkel, nemegyszer szövegismétlésekkel, gazdaságos megoldásokkal, vagyis az ilyenkor megszokott és elfogadott erőkímélő technikákkal. De így legalább a vissza-visszatérő lényeg jól agyunkba vésődik, ha végigolvassuk Romsics Ignác kötetét, melynek célja nyilvánvalóan az, hogy a szétszórt írásokat összegyűjtse, és azok is olvashassák, akikhez eddig nem jutottak el. Az írások a kötet címének megfelelően három blokkba rendeződnek: Történelem, Történetírás és Hagyomány. A Történelemben kapnak helyet a fajsúlyosabb politika-, gazdaság- és eszmetörténeti tanulmányok. A másodikban a historiográfiai munkák, melyeknek mindig örülök, mert az elmélet és önreflexió a magyar történetírásban és oktatásban még mindig igencsak mostohán kezelt, sokszor megvetett terület – bár kifejezetten történetfilozófiai Romsics-szöveget ezúttal nem találunk.1 A harmadik, Hagyomány címszó alatt 1 Mint például az előző tanulmánykötetében: Romsics Ignác: Mi a történelem? = UŐ.: Múltról a mának, Osiris, Budapest, 2004, 430–457, különösen 450–452. Ott megkapjuk azt a hitvallást, amire Jean

112


2009.04.17.

Csunderlik

11:43

Péter:

Page 113

Kocsi-út

az

éjszakában

szerepelnek azon könnyedebb írások, amelyek előadásként hangzottak el vagy publicisztikaként jelentek meg. Romsics Ignác itt megfelel azon elvárásoknak, miszerint a történésznek az is feladata, hogy bekapcsolódjon az értelmiségi közbeszédbe, reagáljon környezete érdeklődésére, vagy eleve ráirányítsa azt általa fontosnak tartott kérdésekre. Éppen ezért ez a rész a legpopulárisabb, ahol leegyszerűsítve és absztrahálva kapjuk meg mindazt, amit a korábban olvasott Romsics-tanulmányokból már jól ismerhetünk. Ne várjunk itt eget rengető fejtegetéseket: miképp egy tojásra sem lehet ráfesteni Az utolsó vacsorát, úgy egy napilap sem bír el sokat. Ha valamire itt jobban kíváncsiak vagyunk, lapozzunk csak vissza. Mert noha sok tanulmánykötetet szét sem kell szedni a kritikusnak, mert magától darabokra hullik, a Történelem, történetírás, hagyomány írásai úgy ölelkeznek fejezeteken és műfajokon át, akár egy szonett rímei. Közös nevezőjük az ismétlődő megszakítottság, a kitérők és kényszerpályák a modern magyar történelemben, a Közép-Európába hazajáró kihívásokra megfogalmazott sikeres vagy kudarcos válaszaink, melyek történetéből mindannyian tanulhatunk, és tanulnunk is kell – bár már huszonévesen kezdem azt hinni, hogy erre genetikailag képtelenek vagyunk.2 A nagyívű nyitótanulmány, talán a kötet legfontosabb írása, A kereszténység védőpajzsától az uniós tagságig (9–36) a magyar politikai gondolkodás történetén száguld végig, számtalan szemelvényt, kilenc-tíz évszázad eszmetörténeti alapszövegeit idézve Anonymustól Antall Józsefig, hogy bemutassa, a mindenkori politikai és szellemi elitek miképp ítélték meg a magyarság helyét az európai népek között, és ehhez milyen sajátos szerepet, feladatot rendeltek. A vizsgálatot kronologikusan, a kezdetektől napjainkig négy nagyobb korszakra (hipotetikus/szimbolikus mérföldkövek: 1526–1711–1918/1920) bontva végzi el Romsics, és mindegyikhez társít egy leginkább jellemző önképet, narratívát, miközben a kevésbé jelentékenyekkel is megismertet minket. Olyan klasszikus toposzok kerülnek elő a szertárból, mint Magyarország „a kereszténység védőbástyája” és a magyar uralkodó, aki éppúgy lehet „Krisztus bajnoka”, ahogy „szittya Mars”. Miképp a magyarok is egyszerre voltak-lehetnek nagyon keresztények és vérbeli szittyák, majd Mohács után mintha már zsidók lennénk, akiket bűneiért sújt az Isten, és ezért őrlődünk „két pogány közt”, hogy később már „híd” legyünk Kelet és Nyugat között, keleten akár egész a Pamírig. Mert a 19. század végén megjelenik a turanizmus, és a magyar birodalmi gondolatot dédelgetők lázálmaiban már a „600 milliós turánságnak szellemi és politikai vezérei”-ként masírozunk a világtörténelembe. Ám Trianonnál „minden Egész eltörött”,3 hogy Komp-ország poétáját idézzem, a Szent István-i Magyarország feldarabolása a „második Mohács”. És ekkor a 16–17. századhoz hasonlóan megkezdődött a bűnbakkeresés, újabb metanarratívákkal, melyek napjainkban másodvirágzásukat élik. Aztán II. világháborús vereség, a szovjet megszállás, „az új hódoltság” következett, amikor végleg le Mabillon idézésénél is utaltam. Egyébként ezt az írást felírnám minden kollégának, aki még 2009-ben is azt hiszi, a tények csak úgy eleve vannak, mint a vizek fölött lebegő Ige, és nem emberi konstrukciók. 2 Vö. GYURGYÁK János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Osiris, Budapest, 2007, 548–549. 3 Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában.

113


2009.04.17.

11:43

Page 114


kellett számolni az illúziókkal. Ekkor írta Szekfű Gyula történész, ideológus és szertári bagoly: „A hidat is odadobhatjuk az ócskavas közé, ahol már örökre pihen minden politikai múltunk sok értelmetlen, nagyzásból született, meg nem valósítható frázisa.”4 De a szovjet megszállás tizedannyi ideig sem tartott, mint Szekfű jövendölte. Rendszert váltottunk, immáron Magyarország az Európai Unió tagja. Tehát ismét érdemes elgondolkozni azon, hogy mi a magyar most. Ennek eredménye volt az a tanulmánykötet,5 amelyben eredetileg ez a tanulmány is megjelent. Bevallom, nekem a „kik vagyunk?” kérdésre mostanság egyre többször a hagymát hámozó Peer Gynt alakja rémlik fel. Hasonlóan erős eszmetörténeti tanulmány A regionalizmus és Európa-eszme a 19–20. századi magyar politikai gondolkodásban (37–58). Tézise, hogy az elmúlt két évszázad magyar politikai gondolkodásának fősodorát az állami egység és szuverenitás helyreállításával, majd pedig a trianoni békeszerződésből fakadó nemzeti kérdéssel kapcsolatos problémák határozták meg, és persze mindig kísértett a geopolitikai helyzetből adódó többirányú fenyegetettség is. Romsics itt azokat a válaszokat vizsgálja meg, amelyek a regionális öszszefogásban láttak olyan megoldást, mellyel a nemzeti-nemzetiségi ellentétek orvosolhatók, de persze itt sem maradhatott el a tragikomikus birodalmi álmok vázlatos bemutatása.6 Wesselényi Miklós reformkori alapművétől (Szózat a magyar és a szláv nemzetiség ügyében, 1843/1844) Jászi Oszkár jelenünkbe mutató Európai Egyesült Államok-víziójáig ismerkedhetünk meg nevezetes (Kossuth Lajos, Szabó Dezső, Németh László „tejtestvérisége”, Szálasi Ferenc), vagy már szinte teljesen elfeledett koncepciókkal (Táncsics Mihály, Cholnoky Jenő, Hantos Elemér, Pásztor József, Ujhelyi Nándor). A Magyarország(ok) a két világháború között (59–95) többdimenziós vizsgálatának konklúziója, hogy a két világháború közötti Magyarország társadalmi, politikai és szellemi értelemben egyaránt többszörösen tagolt ország volt, amelyet bipolárisként (keresztények–zsidók, urak–elnyomottak, népiek–urbánusok, régiek–újak stb.) ábrázolni csak a múlt ismert tényeinek és bizonyított összefüggéseinek negligálásával lehet, és áll ez napjainkra is. A két éve megjelent monográfia7 Rubicon-cikkes kivonata Az 1947-es párizsi békeszerződés (96–112). A Gazdasági reformok a Kádár-korban (113–122) az Élet és Irodalomban jelent meg 2007 júniusában, és első mondatától eltekintve jó összefoglalás. Romsics írása meggyőzően bizonyítja ama Kornai-tézist, miszerint az államszocializmusok olyan értelemben reformálhatatlanok, hogy minden reformmal csak a piacgazdasághoz kerülnek közelebb. A Történelem blokkot a párba rendezhető Suomi titkai (123–149) és a Félperifériától a félperifériáig (150–161) zárja. Mindkét írás kicsit Scott M. Eddie kliometrikus történetírást népszerűsítő könyvére8 emlékeztetett, vagyis Romsics Ignác kiindulásul fog egy közis4 SZEKFŰ Gyula: Forradalom után, Cserépfalvi, Budapest, 1947, 122. 5 Mi a magyar?, szerk. Romsics Ignác – Szegedy-Maszák Mihály, Habsburg Történeti Intézet – Rubicon, Bu-

dapest, 2005. Részletesebben lásd ROMSICS Ignác: A magyar birodalmi gondolat = Nem élhetek birodalom nélkül, szerk. Gombár Csaba – Volosin Hédi, Helikon–Korridor, Budapest, 2002, 41–81. 7 ROMSICS Ignác: Az 1947-es párizsi békeszerződés, Osiris, Budapest, 2006. 8 Scott M. EDDIE: Ami „köztudott”, az igaz is? Bevezetés a kliometrikus történetírás gondolkodásmódjába, Csokonai, Debrecen, 1996. 6

114


2009.04.17.

Csunderlik

11:43

Péter:

Page 115

Kocsi-út

az

éjszakában

mert, már-már axiómaként kezelt tételt, és aztán azt statisztikákkal, rengeteg adattal megcáfolja. Finnország (Suomi) esetében az a hazai sztereotípia, hogy sikeres felzárkózásának, a világ élvonalába emelkedésének titka nyelvrokonaink sorsának II. világháború utáni szerencsés alakulása, hogy ők megmenekültek a szovjet megszállástól és annak szomorú következményeitől, míg mi nem. Pedig 1867–1914 között megkezdtük a felzárkózást, a dualizmus „modernizációs aranykor” volt, és csak a Horthy/Rákosi/Kádárrendszerek alatt lett a magyar felzárkózásból leszakadás – ez a magyar történeti tudat egy másik axiómája. Romsics azonban az agyonidézett Angus Maddison és Paul Bairoch (a „gazdaságtörénet doyenje”) kutatásaira támaszkodva foszlatja szét ezen illúzióinkat, kimutatva, hogy a finn felzárkózás már a 19. században megkezdődött, és 1870 után az élenjáró Nagy-Britanniával, valamint az akkor még ugyancsak fejlettebb Magyarországgal szemben egyaránt csökkentette hátrányát. Vagyis, hangsúlyozza Romsics, a Magyarország átlagosnál lényegesen gyorsabb 1867 utáni fejlődésével kapcsolatos feltevések a „legendák birodalmába” tartoznak. Persze ne feledkezzünk meg Disraeli aforizmájáról, mely szerint „háromféle hazugság van: hazugság, aljas hazugság és a statisztikák”,9 de Romsics nemcsak adatol, hanem a kultúrtörténeti érdekességek mellett finnországi élményeiből is jócskán idéz, amitől a Suomi titkai befejezése bájosan lírai hangvételt nyer. Megismerhetünk belőle egy igazán követendő példát, és kicsit kesereghetünk is, hogy míg „halszagú atyánkfiai” a semmiből építettek föl egy mintaállamot, Magyarországon még az úgynevezett nagy generációk is rendszerint csődtömegként végzik. És akkor el lehet gondolkodni, hogy ki nézhet le kit. A Történetírásban közreadott historiográfiai írások közül a Szakosodás, szintetizálás és interdiszciplinaritás a 20. századi történetírásban (165–176) gyorsan végigkalauzol a modernkori egyetemes történetírás főbb irányain, változó tendenciáin, melyekkel alapfokon minden történészhallgatónak tisztában kéne lennie, de ahogy körbenézek, ez nem jellemző. A Magyar történetírás a 20. században (177–195) hasonlóképp száguld végig a magyar történetírás történetén, az intézményesüléstől kezdve (1867: megalakul a Magyar Történelmi Társulat és megjelenik a Századok első száma) napjainkig. Romsics miniatűr portrékat skiccel legnevesebb történészeinkről Marczali Henriktől (1856–1940) Ránki Györgyig (1930–1988). A magyar történetírás történetében ugyanis koncentráltan jelentkeznek mindama ismétlődő megszakítottságok, leállósávok, kitérők és kényszerpályák, amelyek, mint már utaltunk raá, modernkori történelmünk meghatározói. Romsics bemutatja, hogy a magyar történészdiskurzusok miképp instrumentálódtak a politikába, és hogy a változó kurzusokban mikor milyen zsinórmérték (kánon) tekeredett a magyar történészek nyakára. Így kitér a Molnár Erik-vitára is, mely előzményeivel együtt klasszikus példája, miképp működhet egy hatalmi célokat szolgáló, felülről kezdeményezett és mindvégig kézben tartott történelemcsinálás. A diskurzus jelentőségét mutatja, hogy paradigmaváltáshoz vezetett a magyar történetírásban: a Rákosi-korszak nemzeti-függetlenségi harcos történetszemléletét az internacionalista-osztályharcossal váltották fel. Ez a paradigmaváltás nem történettudományunk önfejlődéséből kö9

Idézi Paul JOHNSON: Értelmiségiek, Európa, Budapest, 2002, 465.

115


2009.04.17.

11:43

Page 116


vetkezett, hanem az ok tisztán hatalmi-politikai volt: az ötvenhatos forradalom leverésével hatalomra került, legitimációs hiánnyal küszködő Kádár János és rendszere Rákosi Mátyással ellentétben már nem hivatkozhatott a forradalmi-függetlenségi harcos múltra, mert akár a tűztől, úgy féltek a nemzeti lelkesedéstől. Emiatt történetírásunknak is irányt kellett váltania, nem először és nem utoljára. Egy helyen azonban Romsics szövege módosításra szorul. Az úgy nem áll meg, hogy 1949 márciusától „Andics iránymutatása alapján a következő években, évtizedekben a magyar történelem valamennyi korszaka új megvilágításba került. A középkori magyar állam és társadalom korát Molnár Erik kibővített és újra kiadott munkái alapozták meg, igazodva a marxi formációelmélet (ősközösség-rabszolgaság-feudalizmus) sémájához.” (189 – kiemelések tőlem.) A két Molnár Erik-könyv,10 amire Romsics utal, ugyanis éppen Andics Erzsébet 1949-es kánonjával ment szembe, és ezért 1950 elején egy kétnapos vitában Andics Erzsébet, Mód Aladár, Győrffy Sándor ízekre is szaggatták Molnár Eriket ezen munkái módszertana, a pártosság hiánya és középkori nagy alakjaink kritikus bemutatása miatt.11 Molnár Erik társadalomtörténeti könyvei tehát nem alkalmasak arra az illusztrációra, amire itt Romsics Ignác szánta őket. Ellenben tökéletesnek érzem, és talán a kötet szívemnek legkedvesebb tanulmánya a Szekfű Gyula Három nemzedékéről (195–213). Romsics leleplezi Szekfű trükkjeit és darabokra szedi a Horthy-rendszer konzervatív és keresztény-nemzeti ideológiájának, történetpolitikai gondolkodásának alapművét. Bemutatva, hogy a Három nemzedék nem szakmunka, hanem olyan legitimációs célokat szolgáló történetpolitikai esszé, amely a negatív értékekkel felruházott jelenhez konstruál egy szubjektív múltképet. A Történetírás fejezetet a Horthy-képeink (213–252) és A szintézisírás dilemmái (253–264) zárják. Előbbiben Romsics a Horthy-kultuszt/ellenkultuszt („országmentő”, „hóhér”, „felségáruló és trónfosztó”, „országépítő és országgyarapító”, „nemzetrontó és országvesztő”) boncolgatja, majd kritikai áttekintést nyújt a Horthy Miklóssal foglalkozó szakirodalomról. Utóbbi módszertani írásban a historiográfiai bevezetést követően saját szintézisének, a Magyarország története a XX. században (Osiris, 1999) megírásával és fogadtatásával kapcsolatos tapasztalatait osztja meg velünk, és így betekinthetünk a kulisszák mögé, ami mindig bizsergető. A Hagyományban közölt hat rövidebb írás közül csak kettőt emelek ki, a már bevezetőmben megpendítettek okán. Az Identitáspolitika és történelem (267–274) tárgya a szimbolikus politizálás, mert a történelemre hivatkozni nemcsak bolsevik trükk, hanem természeti törvény a politikában, és minden kurzus, párt él vele, változó intenzitással. Például ahogy napjainkban sokan megpróbálják az ötvenhatos forradalmat kisajátítani, magukévá tenni jobb- és baloldalon egyaránt. Ellenük (is) íródott az 1956 helye a modern magyar történelemben (297–307.), melynek visszhangja „félig mély csönd, félig lárma” volt. A mítoszfoszlatást mifelénk különösen nem szeretik. 10 MOLNÁR Erik: A magyar társadalom története az őskortól az Árpádkorig, Budapest, 1949; MOLNÁR Erik: A magyar társadalom története az Árpádkortól Mohácsig, Szikra, Budapest, 1949. 11 Vita Molnár Erik: „A magyar társadalom története az Árpád-kortól Mohácsig” c. könyvéről, összeáll. Györffy Sándor – Pach Zsigmond Pál, Társadalmi Szemle 1950/5., 388–400.

116


2009.04.17.

Csunderlik

11:43

Péter:

Page 117

Kocsi-út

az

éjszakában

Végezetül néhány apró hibára hívom föl a figyelmet, ami olvasás közben szemet szúrt. Az „1960-as évek végén Lucien Febvre” (175) semmiképp sem buzdíthatta interdiszciplinaritásra hallgatóit, mert már 1956-ban meghalt. A Gebhardt-féle Handbuch der Deutschen Geschichte szintézisnél említett Wolfgang J. Mommsen (1930–2004) „a nagy Mommsen”-nek (255) nem fia, hanem dédunokája. Mert ugyan Wolfgang Mommsen édesapja, Wilhelm Mommsen (1892–1966) valóban elismert történésze volt a weimari Németországnak, de a dédapát, az ókorász Theodor Mommsent (1817–1903), az 1902-es irodalmi Nobel-díjast szoktuk illetni Romsics eposzi jelzőjével. A Nemzeti Parasztpárt nem 1938-ban jelent meg a pártpolitikai palettán (285), mert 1939 nyarán alakult. De a nyolcasok és kilencesek nemcsak itt alkalmatlankodnak, fölcserélésük a kötet típushibája, mint ahogy „az 1934–1935-ben írt, de csak 1858-ban kiadott Hunnia” (205), Spira György könyve sem 1849-ben jelent meg (42), és így tovább, nagyjából tízoldalanként, következetesen. Ellenben következetlenül szerepel, olykor egy tanulmányon belül is a Bujdosókönyv szerzője, Tormay Cecile neve, hol Cecilnek, hol Cecile-nek írva (például 216 és 228), és ez már tényleg zavaró lehet az olvasónak. Nem úgy, mint egy hibás oldalszámmal megadott hivatkozás (194).12 Mindezek azt sugallják, hogy Romsics Ignác könyvében még több piciny hiba, elírás is akadhat, mind a főszövegben, mind a hivatkozásokban, ezért majd a második kiadás előtt alaposabban át kéne futni a kötetet hozzáértő lektori szemeknek. Mert hogy a Történelem, történetírás, hagyományt még ki fogják adni, azt biztosra veszem.

12

Helyesen: GYÁNI Gábor: Történetírásunk az évezred fordulóján = UŐ.: Történészdiskurzusok, L’Harmattan, Budapest, 2002, 35–55.

117


2009.04.17.

11:43

Page 118


Paksa Rudolf EMBERKÖZPONTÚ PÁRTATLANSÁG avagy a konzervatív Angyal Dávid élete és művei A konzervatív kortárs. Tanulmányok Angyal Dávidról. Szerk. Császtvay Tünde – Halász Ferenc – Ujváry Gábor, Budapest, Argumentum, 2009, 252 oldal, 2900 Ft.

Szép kiállítású, keménykötéses tanulmánykötettel emlékezett meg az Argumentum Kiadó, a kötet szerzői és a megjelenés támogatói (a Nemzeti Kulturális Alap és az Oktatási Minisztérium) Angyal Dávid születésének 150. évfordulójáról. A kötetben öt szerző hat tanulmányát olvashatjuk. A tanulmányok Angyal Dávid életének egyes korszakait, illetve az életút bizonyos aspektusait elemzik. Halász Ferenc a magánembert, Fenyő István az irodalomtörténészt, R. Várkonyi Ágnes a történetírót, Ujváry Gábor a tudományszervező tudós tanárt, Schweitzer Gábor az asszimiláns zsidót, végül a királyi házitanító Angyalt állítja elénk. A kötethez Habsburg Ottó, Angyal utolsó (magán)tanítványa írt hazafias és patetikus ajánlást. A tanulmánykötet tehát pótolni igyekszik a hiányzó Angyal-biográfiát. Ennek jegyében a kötet végén Angyal bibliográfiája is olvasható – Héjjas Eszter egészítette ki Kozocsa Sándor 1937-ben megjelent gyűjtését. A kötetből azonban hiányzik a szerkesztői előszó. Így az, hogy a tanulmányok 2007-ben az MTA-n megrendezett emlékülésen hangzottak el, csak R. Várkonyi Ágnes írásának egyik jegyzetéből derül ki. Az viszont, hogy miért ezek az írások és miért ebben a sorrendben kerültek a kötetbe, vagy hogy miért nem minden előadás jelent meg – nem tudható. A kötet középpontjában Ujváry Gábor kismonográfiának beillő tanulmánya áll. Ebben Angyal Dávid karriertörténetét ismerhetjük meg egyetemi tanulmányainak befejezésétől. A bevezetésből kiderül, hogy Angyal konzervativizmusa ortodox ’67-ességet jelent, azaz Deák-, majd Tisza-pártiságot, utóbb legitimizmust. Angyal 1878-ban fejezete be egyetemi tanulmányait, s ekkor jelent meg bölcsészdoktori disszertációja. Tanári képesítést 1880-ban – egy év boszniai katonai szolgálat után – szerzett, s az állami alkalmazás reményében, de egyúttal meggyőződésből is családnevét Engelről Angyalra magyarosította. Állami kinevezésére azonban nem került sor, így két fővárosi zsidó nagypolgári családnál lett házitanító: előbb a Kohner, majd a Brüll családnál. (Tanítványai, Kohner Adolf később a kor legtekintélyesebb magyar magánműgyűjteményét hozta létre, Brüll Alfréd pedig nagy sportmecénás lett.) Házitanítósága mellett már ekkor bekapcsolódott a tudományos közéletbe. Az 1882/83-as tanévet Kohner Adolf kíséretében a berlini egyetemen töltötte. Ujváry példaszerűen vázolja a berlini egyetem történetét és jelentőségét, majd ismerteti azokat a tanárokat, akiktől Angyal előadásokat hallgatott, sőt a berlini magyar egyesületi életre is kitér. Megjegyzésre érdemes, hogy Angyal itt, a berlini egyetemen kapott először professzionális történészképzést, hiszen a budapesti egyetemen magyar és német irodalmat tanult. 118


P

2009.04.17.

A K S A

R

U D O L F

11:43

:

E

Page 119

M B E R K Ö Z P O N T Ú

P Á R T A T L A N S Á G

Angyal azonban igyekezett a biztos életpályát és a házitanítóinál nagyobb presztízst kínáló állami szolgálatba lépni. Jelentős hátszéllel, Gyulai Pál támogatásával került az Egyetemi Könyvtárba. Angyal ekkor újabb asszimilációs lépést tett: katolikus hitre tért. Szerény kisegítő könyvtárosi jövedelmét a Budapesti Szemlében rendszeresen megjelenő írásainak honoráriuma egészítette ki. Családalapításra ebből még nem futhatta, ezzel is magyarázhatjuk, hogy csak 39 évesen vette feleségül a nálánál 16 évvel fiatalabb, s ugyancsak zsidó származású, ám később kikeresztelkedő Mandl Alice-t. Házasságára tehát épp akkor került sor, amikor az egyetem magántanárrá képesítette. Addig azonban még előbb majd’ másfél évtizedig volt könyvtárnok, ahol a hírlap- és folyóiratrészleget vezette. Itt szerzett tapasztalatait mintaszerű sajtótörténeti forráskiadása és ehhez írt avatott bevezetője dokumentálják. Ujváry kiemeli, hogy Angyal ekkori főnöke, Szilágyi Sándor volt a Történelmi Életrajzok sorozat szerkesztője – tehát nem véletlen, hogy első történeti műve, a kitűnő Thököly-életrajz éppen e sorozatban jelent meg. Ujváry rámutat, hogy a két tekintélyes mentor (Gyulai Pál és Szilágyi Sándor) milyen meghatározóan befolyásolták pártfogoltjuk tudományos karrierjét. Ezután Angyal baráti körét ismerhetjük meg, hangsúllyal a szakmai kötelékek fontosságán. Az 1890-es években, a közoktatás dualizmuskori expanziójának köszönhetően, megnyílt az út Angyal számára a középiskolai tanársághoz. Így került a Markó utcai reáliskolába, ahol tanártársai közt volt Alexander Bernát filozófus, a történelemtankönyv-író Mangold Lajos vagy Beke Manó matematikus. Angyal itt is folytatta a tudományos munkát: ekkor írta a tízkötetes millenniumi történet hatodik kötetét. S ugyanekkor szerezte egyetemi magántanári képesítését is 1896-ban, s ezután rendszeresen adott órákat az egyetemen. Ezután átkerült a jobb nevű, mai Madách Imre Gimnáziumba. Ujváry – Angyal tanítványainak visszaemlékezéseit vizsgálva – részletesen elemzi e közeget. (Angyal tanítványai között volt Hóman Bálint, Benedek Marcell vagy Darányi Kálmán – és a sort hosszan lehetne folytatni.) Ujváry külön kiemeli Hómanhoz való viszonyát, mert az Angyal tudósi pártatlanságát mutatja: 1943-ban annak ellenére támogatta Hóman tudományos jutalmazását Szekfűvel szemben, hogy politikailag előbbitől elhidegült, míg utóbbival lényegében egy táborba tartozott. A 20. század elején Angyal pályafutása elérte zenitjét: az Akadémia levelező taggá választotta (1902), 1909-ben pedig – 51 éves korában – az egyetem nyilvános rendes tanárává nevezték ki. Angyal számára ezzel háromévtizedes mellőzöttsége ért véget. Ujváry rámutat, hogy még ekkor is csak az irodalomtörténész Beöthy Zsolt és egykori diákjainak minisztériumi kapcsolatai révén kapta meg az egyetemi katedrát. Professzori pályafutása három fejezetre tagolódik. Az első az őszirózsás forradalomig terjedő időszakot, a második a forradalmak idejét, a harmadik az 1929-es nyugdíjazásáig tartó éveket jelenti. Angyal kezdetben jól ismert kutatási témáit (Thököly Imre életét, a 17. század első felének történetét és Erdély diplomáciai kapcsolatait) tanította. S közben igyekezett tanítványai karrierjét is egyengetni. Ujváry kitér a tehetséges tanítvánnyal, Szekfű Gyulával való kapcsolatra.1 De azt is bemutatja, hogy a kinevezés milyen társadalmi és gaz1 Hadd hívjuk fel a figyelmet Schöpflin Aladárnak A Szekfű-ügy cím alatt a Nyugatban megjelent, s Ujváry ál-

tal találóan idézett soraira (130), melyek az ész nélkül lobogó honszerelemről szólnak maró gúnnyal.

119


2009.04.17.

11:43

Page 120


dasági státusemelkedést jelentett, sőt áttekintést kapunk a korabeli történészképzésről is. Csak sajnálhatjuk, hogy az 1910-es évekről szólva a szerző inkább csak felsorol, s nem olvashatjuk a máshol megszokott tömör jellemzéseit például a Tanárképző Intézetről vagy a Történeti Szemináriumról. Megismerhetjük azonban Angyalnak a világháborúval kapcsolatos reális helyzetértékeléseit, majd a békedelegációt érvekkel ellátó munkásságát. A jelen iránti érzékenységét mutatja, hogy a diplomáciai iratok alapján már a háború kezdetétől tartott előadásokat a háborús felelősségről – mégpedig történészi távolságtartással.2 Angyal a forradalmak évében lett a bölcsészkar dékánja. Kifogásolta az egyetemi autonómia elleni támadásokat: a miniszteri tanárkinevezéseket, amiért is leváltották. A tanácsköztársaság idején pedig menekülni kényszerült, nehogy összetévesszék Angyal Pál jogászprofesszorral. A tanácsköztársaság bukása után – a jogfolytonosság visszaállítása jegyében – Angyalt ismét a bölcsészkar dékánjává választották. Az egyetemen tapasztalt zsidóellenesség okait és a numerus clausus mögött megbúvó indulatokat is megértette, de az egyes személyekkel szembeni atrocitásokat nem tolerálta. Ennek kapcsán Ujváry részletesen elemzi Angyal zsidó identitását (144). Dékánként – ha nem is lelkesen, de – részt vett az egyetemi igazolási eljárásokban, amelyek keretében a tanácsköztársaság idején szerepet vállalt tanárokat eltávolították az egyetemről. Meghirdetett órái alapján érdeklődése ekkor a reformkor és Széchenyi István felé fordult, 1925-ben viszont áthelyezték az egyetemes történet professzorává. Miniszteri kegyként az ekkor bevezetett nyugdíjkorhatárnál egy évvel tovább taníthatott, így 1929-ben, 71 évesen nyugdíjazták. Ekkor keresték meg legitimista körökből a lojális Angyalt, hogy vállalja el az ifjú Habsburg Ottó felkészítését az érettségire. Ujváry a Habsburg Ottóval készült interjúkat áttekintve kiemeli, hogy azokban mindössze egyetlen alkalommal kerül elő Angyal neve, amikor arra az egyik interjúkészítő külön rákérdez. A válaszok azonban ekkor is udvariasan semmitmondóak. Angyal visszaemlékezéseiben azonban hosszan részletezte e kapcsolatot. Mindeközben pedig 1929-től a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatói tisztét is betöltötte. Ujváry tanulmányának utolsó fejezete a bécsi évek részletes ismertetése. Itt az érezhetően „hazai terepen mozgó” Ujváry külön kitér Angyal és Hóman viszonyának részletes elemzésére. Ebből kiderül, hogy Hóman és Angyal szívélyes barátsága 1938 táján – a zsidótörvényekkel szoros összefüggésben – kezdett megromlani. A részletgazdag életrajz Angyal saját zsidóságához való viszonyának rövid áttekintésével zárul. Ujváry kijelenti, hogy zsidó származású katolikusként egészen 1938-ig Angyalnak nem okozott identitásválságot származása – még a tanácsköztársaság utáni antiszemita hullám idején sem. 1943-ban készült visszaemlékezésében azonban a kiindulási alap éppen az az identitásválság, amit az okozott az asszimilálódott katolikus Angyalnak, hogy a zsidótörvények értelmében újra „zsidóvá tették”. Ez pedig beárnyékolta utolsó éveit. Ujváry úgy összegez, hogy a Monarchia bukása után Angyal politikai nézetei korszerűtlenné váltak,3 azonban példaértékű tudományos teljesítményt nyújtott, s emberi habitusa is követésre méltó. 2 3

Itt a figyelmes olvasó még Ujváry történészi ars poeticájába is bepillantást nyerhet (133). Itt egy rövid megjegyzés erejéig a szerző ugyancsak elárulja saját szimpátiáját (190).

120


P

2009.04.17.

A K S A

R

U D O L F

11:43

:

E

Page 121



Angyal irodalmárként való pályakezdéséről Fenyő Istvántól olvashatunk. E míves esszé – pontos forráskezelésével, bravúros környezet- és jellemrajzaival, élvezetes stílusával – a magyar értekező próza háború előtti aranykorához méltó. Az írás a gimnáziumi környezet ismertetésével indul: előbb a tanári kar, majd a diáktársak (különösen Riedl) kerül górcső alá. Ezután az első szárnypróbálgatásokat elemzi Fenyő, rámutatva az irodalmár Angyal erényeire: alaposságára, ténytiszteletére és a részletek iránti fogékonyságára. Megismerkedhetünk még a Budapesti Szemléhez kötődő ifjú triásszal: az Angyal Dávid – Riedl Frigyes – Péterfy Jenő „trifoliummal”. Abban nem értünk egyet a szerzővel, hogy Hóman Bálintot „nácivá váló kultuszminiszter”-nek aposztrofálja. Hóman megítélésében láthatóan a kötet szerzői sem egységesek. Ujváry fent ismertetett tanulmánya részletesen kitér Angyal és Hóman kapcsolatára, s úgy tűnik, Hómant nem tekinti nácinak avagy fasisztának, ahogy azt Fenyő vagy Halász Ferenc teszik. A recenzens Ujváry Gábor álláspontját osztja. Úgy gondolom, hogy a Hóman-jelenség megértéséhez érdemes bevezetni a „németbarát, de nem nácibarát” kategóriát, amelybe Hóman azért kerülhetett, mert történeti ismeretei alapján mélységesen hitt a német–magyar sorsközösségben.4 Fenyő esszéjének harmadik fejezetében az említett trifoliumról és a „brisztliek”-ről (a Bristol kávéház asztaltársaságáról) olvashatunk. Hadd emeljük ki Fenyő zseniális idézeteit, amelyek segítségével a másról mondott véleménnyel jellemzi a véleményezőt. A negyedik fejezetben Angyal pályamódosításáról olvashatunk. Fenyő nemcsak az irodalomtörténészből történésszé válás lehetőségeit veszi számba, de azt is vizsgálja, hogy mi indította Angyalt arra, hogy éljen e lehetőséggel. A szerző úgy látja, hogy a trifolium a Beöthy Zsolt nevével fémjelezhető korszellemtől oly mértékben eltérő irodalomfelfogást képviselt, hogy Péterfy inkább asztalfiókban hagyta vitacikkét, Angyal pályát módosított, Riedl pedig behódolt a korszellemnek. Mindehhez Fenyő azt is hozzáteszi, hogy a tehetséges Péterfy és Riedl mellett a fantáziátlanabb és a kevesebb filozófiai és esztétikai fogékonysággal bíró Angyal csak másodvonalbeli mesterember lehetett volna – amit maga is érezhetett. Azonban a pályamódosítás közel sem volt végleges: szövegkritikai kiadásai (Kisfaludy Sándor, Kölcsey, Szalárdi János vagy épp Péterfy Jenő írásaié) és sajtótörténeti forráskiadása ugyanis megkerülhetetlenek. Fenyő arra jut, hogy Angyal nem akart véglegesen elszakadni az irodalomtól, s így lett végül a politikai eszmetörténet művelője. Hadd jegyezzük meg azonban, hogy nem minden irodalomtörténész osztja Fenyő álláspontját a pályamódosítás okairól, amelyeket egyébként a kötet más tanulmányaiban (például R. Várkonyi Ágnesében) olvasható tényezők is kiegészítenek. Fenyő részletesen ír Angyal Széchenyihez való rendszeres visszatéréséről is, melyből jól látszik, hogy Angyal mekkora hatással volt Szekfűre (konkrétan a Három nemzedék Széchenyi-képére). Fenyő rámutat, hogy Angyal miként lett Széchenyi-konzervatívból Tisza (István)-konzervatívvá. Írásának végén megtudjuk, hogy Angyal az irodalomtól lényegében az általa nem méltányolt és nem is értett Nyugat térhódításával szakadt el. 4

Természetesen tudjuk, hogy Hómant már a kortársak egy része is nemzetiszocialistának tartotta. Fenyő István egykori alma materében, az Eötvös Collegiumban a szarkazmusra hajlamos collegista közösség Hómant „Nyilas Pufinak” csúfolta. Akkori álláspontjukat egyébként mára többen revideálták.

121


2009.04.17.

11:43

Page 122


Fenyő írását R. Várkonyi Ágnes tanulmánya követi. R. Várkonyinak a „magyar pozitivizmusról” írt kétkötetes monográfiája közismert. Jelen tanulmánya pedig ezen munka kéziratban maradt harmadik kötetének jegyzetei alapján készült. Bevezetőjében felidézi Angyal méltatóit és eredményei máig tartó időtállóságát. Ezután részletes elemzést olvashatunk a történészi pályakezdésről: előbb Thaly Ocskay-könyvéről írt bátor kritikájáról, majd Angyal első önálló történeti írásáról, a bravúros Thököly-életrajzról. R. Várkonyi rámutat, hogy az Ocskay-kritika alapállása még irodalmár-kritikusi és nem történészi. Hangsúlyozza, hogy e recenzió sikere volt az, ami a történészi pályára terelte. Ezután a Thököly-életrajzot részletesen elemezve kimutatja módszertani felkészültségét és tudományos eredményeit. A szerző külön kiemeli Angyal diplomácia (egészen pontosan a nemzetközi kapcsolatok) iránti fogékonyságát (ami a recenzens szerint minden bizonnyal a berlini egyetem hatása), és remekbeszabott portréit. A millenniumi tízkötetesbe írt munkájában ugyanezen erényeket fedezi fel a szerző, kiegészítve a széleskörű társadalomtörténeti érdeklődéssel, mely a mindennapi élet bemutatásához is elvezette Angyalt. A tanulmány második fejezetében Angyal „történetírói mentalitását” vizsgálja R. Várkonyi. A berlini egyetemen töltött évekről azonban csak néhány szót ír. Angyal fontos erényének tekinti, hogy távol áll tőle az általánosítás, így az olyan összemosás is, mint amit a „Habsburgok politikája” típusú fogalomhasználat eredményez. Utóbbi hibát már csak azért sem követi el Angyal, mert mindig a cselekvő embert vizsgálja. Ezután A pozitivizmus harmadik korszaka című fejezetben Angyal történészi ars poeticája nyomába ered a szerző. Megtudjuk, hogy Angyal, a portrék mestere példaképeinek a Ranke-hatásokat mutató Szalay Lászlót és Károlyi Árpádot tekintette. Ezután R. Várkonyi nem kis meglepetésünkre megállapítja, hogy „Angyal Dávid történetírása a pozitivizmus Taine nevével fémjelzett irányzatához állt egyértelműen közel” (83). R. Várkonyi kiemeli, hogy ez a Taine-féle pozitivizmus nem keverendő össze Comte pozitivizmusával. Tanulmánya utolsó fejezetében erre építve tesz kísérletet annak a rejtélynek a megoldására, miként magyarázható az, hogy jó viszonyuk és állandó kapcsolatuk ellenére Szekfű a Száműzött Rákócziban – és később – nem hivatkozik súlyához méltóan Angyal ezirányú kutatásaira. R. Várkonyi felvázolva Angyalnak és Szekfűnek a Thaly „hiperkurucos lelkesedésével” (91) szembehelyezkedő álláspontját, különösen súlyos kérdésnek tartja, hogy miért nem kapta meg Szekfűtől Angyal a munkásságának kijáró méltatást és hivatkozást. Megkérdőjelezhetetlen bizonyossággal, félmondatban veti el Gergely András nemrégiben publikált azon nézetét, miszerint az ok Szekfű kitűnő taktikai érzéke lenne. R. Várkonyi úgy látja, hogy Szekfű és Angyal között történetfilozófiai szakadék húzódott, s a „szellemtörténész Szekfű” nem akart utalni a „pozitivista Angyal” érdemeire, amire válaszként Angyal sem említette meg 1935-ben írt Rákóczi-eszszéjében Szekfű monográfiáját. Meglátásom szerint azonban R. Várkonyi elemzése eltúloz, sőt visszavetít egy későbbi ellentétet. Nem kétséges, hogy Szekfűék nemzedéke az új megközelítés, a szellemtörténet nevében követelt magának helyet a nap alatt. De ez az 1910-es évek elején még nem lehet önmagában elégséges magyarázat. A recenzens szerint az is kétséges, hogy a történész mesterséget elsőként a német historizmus második generációjától (többek közt Droysentől) tanuló Angyal, aki példaképeiben Ranke-követőket 122


P

2009.04.17.

A K S A

R

U D O L F

11:43

:

E

Page 123



tisztelt, maga pedig a portrék mestereként az egyén választási szabadságát hangsúlyozta, miként tekinthető a biográfiai determinizmust valló Taine követőjének. De az is kétséges, hogy Szekfű valóban a szellemtörténet képviselője lett volna ekkor (vagy akár később) – noha tény, hogy nemsokára fennhangon hirdette ezt magáról.5 A recenzensben felmerül: abban a „rejtélyes” kérdésben, hogy Szekfű miért nem hivatkozik Angyal Rákóczival kapcsolatos publikációira, nem elégséges-e annak a kézenfekvő magyarázatnak a feltételezése, hogy Szekfű annyira magáénak érezte mestere, Angyal nézeteit, hogy azokra éppen ezért nem hivatkozott? Azt pedig, hogy Angyal Rákóczi-esszéjében nem hivatkozott Szekfű könyvére, nem egy Angyal tudományos habitusától amúgy is idegen kicsinyes bosszúként értelmeznénk, hanem sokkal inkább Angyalnak a Száműzött Rákócziról alkotott lesújtó véleményét látjuk ebben. A kötet végén Schweitzer Gábor gyűjti össze mindazt, ami Angyal Dávid utolsó, Habsburg Ottó mellett végzett magántanári tevékenységéről tudható. Mindezt az Angyal és Károlyi Árpád közti levelezés feltárása teszi lehetővé. A kétségkívül érdekes témát vizsgáló írásban – ha átverekedjük magunkat az első néhány oldal zavaró nyelvhelyességi hibáin – Schweitzer sokat idéz és mesél, de sajnos nem kérdez, és elmarad az elemzés is: nem derülnek ki a poénok (például lásd 208–209), sem pedig a szereplők viselkedésének okai. A rövidke írás inkább csak felkelti az olvasó érdeklődését, de nem elégíti ki azt. Hiányzik annak vizsgálata, hogy Angyal és Habsburg Ottó viszonyából milyen következés adódik a két szereplőre nézve. Jellemző módon a tanulmány Habsburg Ottónak az Angyalról mondott elemzetlen idézetével zárul – ezzel egyébként keretbe foglalva a kötetet, amely Habsburg Ottó ajánlásával kezdődik. A fennmaradó két tanulmány azonban nem illeszkedik a kötet eddigiekből kirajzolódó koncepciójába. Schweitzer Gábor másik, hosszabb tanulmányában Marczali Henrik és Angyal Dávid visszaemlékezéseit hasonlítja össze – mégpedig az azokban megjelenő zsidó identitás szempontjából. Noha a kötet többi tanulmánya mellé jobban illeszkedett volna egy „Angyal Dávid zsidósága” vagy még inkább egy „Angyal Dávid vallásossága” témájú írás, a választott „összehasonlító zsidó emlékezetkutatás” kétségkívül izgalmas lehetőségeket rejt. (Technikai részlet, hogy a sok idézetet használó szerző időnként jegyzetben közli, időnként pedig az idézetbe szúrja be megjegyzéseit – jobb lett volna egységesen. Ugyancsak problematikus a sok idézőjel-használat – nem egyértelmű ugyanis, hogy a szerző mikor idéz, illetve mikor teszi idézőjelek közé saját szavait. Különösen a 204. oldalon érthetetlen, hogy miért csak szófordulatokat idéz a szerző.) A tanulmány első fejezete a két visszaemlékezés születésének körülményeit ismerteti: Marczali 1929–31 között publikálta visszaemlékezéseit a Nyugatban, ezzel szemben Angyal 1943 nyarán írta memoárját az asztalfióknak. A recenzens már itt súlyos módszertani kétséget érez, hogy két ennyire különböző élethelyzetben készült visszaemlékezés összevetése vajon milyen eredményt hozhat. A második fejezet a két tudós látszólagos 5

Meglátásunk szerint mind Angyal, mind Szekfű alapvetően eklektikus történetíró. Mint ahogy a magyar történetírás legnagyobb tehetségei többnyire egyáltalán nem sorolhatók be egy-egy nyugati történetírói iskola kizárólagos követőjének. Szekfű esetében bizonyító erejű A magyar bortermelő lelki alkata, amely bár magát a szellemtörténet meghonosítójaként aposztrofálja, a mű maga egyáltalán nem szellemtörténeti írás.

123


2009.04.17.

11:43

Page 124


hasonlóságait (zsidó származás, névváltoztatás, az életút kezdete és vége nagyjából egybeesik) és különbözőségeit (Marczali a földrajztudomány, Angyal az irodalomtudomány felől érkezett, illetve Marczali előbb érte el kinevezéseit) veti össze. Ezután a két történész zsidó identitását vizsgálja Schweitzer. (Különösen érdekes az a rész, amikor Angyal a visszaemlékezéseiben Shakespeare Shylockjáról beszél, kiemelve, hogy Shylock nem a zsidóság megtestesítője, hanem a pénzimádó emberé.6 Angyal e két dolog összekeverésében az antiszemitizmus egyik okát véli felfedezni.) Schweitzer tényként kezeli a kortársak azon vélekedését, hogy valamiféle állami antiszemitizmus nyilvánult meg abban, hogy az állami állásokra nem alkalmaztak zsidókat vagy zsidó származásúakat. A recenzens szerint azonban a tények ilyetén értelmezése legalábbis problematikus. Én afelé hajlok, hogy a zsidók és zsidó származásúak nem az „állam antiszemitizmusa” (mit is jelentene ez? volt valami soha ki nem mondott irányelv az alkalmazásoknál?) a magyarázat, hanem a protekció. Úgy látom, hogy a zsidóság hithű vagy asszimiláns tagjai azért nem kaptak állami hivatalt, mert nem rendelkeztek olyan rokonsággal és baráti körrel, akik belülről támogathatták volna pályázatukat. Éppenséggel Angyal életútja is jól mutatja, hogy az állami állások mennyire protekciós alapon lettek kiosztva. Véleményünk szerint nem érdemes ott antiszemitizmust keresni, ahol egészen egyszerűen csak az öszszeköttetések hiányoztak. Különös, hogy Schweitzer szerint Angyal elvetette a sulykot akkor, amikor az egyik érdekből katolizáló tanártársát kritizálta; ezzel szemben a katolizálásra rákérdező kislányát pofon ütő Marczali tette csupán „érdekes adalék” (200). Némiképp túlzásnak – de legalábbis bizonyításra szorulónak – érzem azt is, hogy a Millenniumi Magyar Történetet valóban a „köznyelv” nevezte-e „szombati füzetek”-nek? Schweitzer azon mondata pedig, hogy „A »zsidó« ebben az összefüggésben már semmiképpen sem vallási hovatartozást, hanem származást – vallási hovatartozástól független etnikai kötődést – sugall, ami kétségkívül ellentétben állt a hivatalosan még domináns szabadelvű felfogással” (201) csak úgy értelmezhető számomra, hogy a szerző az antiszemitizmus történeti fejlődésének egy olyan sémájához ragaszkodik, amellyel a konkrét tények szembenállnak. Én arra következtetnék, hogy ekkor is volt olyan vonulata is az antiszemitizmusnak, ami később jóval általánosabbá vált. Ugyancsak sémái rabjának látom Schweitzert, amikor a forradalmak utáni igazoló eljárásokat nem tudja értelmezni. Noha láthatóan arról van szó, hogy a forradalmak idején is aktív (és zsidó vallású) Marczalit az igazoló eljárások során kényszernyugdíjazta az ellenforradalmi hevület, míg a forradalmak által üldözött asszimilált Angyal az ellenforradalom első évében minden gond nélkül lehetett a bölcsészkar dékánja. Schweitzer olyan mondatai pedig, mint az Angyal „önnön zsidóságához az antiszemitizmus felerősödésének időszakában sem került közelebb” (202) – ugyancsak arról árulkodnak, hogy a szerző nem hiszi el vagy nem tudja megérteni, hogy Angyal magát nem hogy zsidónak, de még asszimilánsnak sem tartotta, hanem valóban keresztény magyarként tekintett önmagára (ahogyan azt egyébként a 196. oldalon Schweitzer idézi is Angyal egyik leveléből). Min6

Itt érdemes felhívni a figyelmet Németh László ugyanekkor mondott Shylock-metaforájára. Az e metafora értelmezésének tanulmányt szentelő Lengyel András maga is arra jut, hogy Németh metaforája ugyancsak nem vonatkozik az egész zsidóságra, így az nem antiszemita kiszólás.

124


P

2009.04.17.

A K S A

R

U D O L F

11:43

:

E

Page 125



den rosszindulat nélkül, de azt kell gondoljam, hogy Schweitzer Gábor az idézett kérdésekben maga került a „zsidókérdés csapdájába”, ugyanis egy holokauszt utáni szempontból vizsgálódva sokszor nem képes megérteni az asszimilált Angyal identitását (zsidósághoz, kereszténységhez, magyarsághoz való viszonyát). A kötet első írása Halász Ferencé, mely címében Angyalnak mint magánembernek a bemutatását ígéri. Ennek ellenére Angyal családjáról, kedvenc színdarabjairól és olvasmányairól ugyanúgy nem olvashatunk – vagy csak érintőlegesen –, ahogy arról sem, hogy milyen férj és családapa volt, mikor kik voltak legközelebbi barátai, voltak-e hobbijai, esetleg különös szokásai. A címmel ellentétben ugyanis a tanulmány egy rövid áttekintés Angyal életútjának – egy asszimilálódó magyar zsidó tudós karriertörténetének – fontosabb állomásairól. Ennek következtében Halász újra és újra elmondja a kötet többi tanulmányában részletesebben, szakszerűbben és élvezetesebben megírtakat. Halász hullámzó színvonalú tanulmányának tehát a megjelent formában nincs értelme a kötetben, különösen nem a kötet első írásaként. Nem áll szándékunkban részletesen kitérni Halász nyelvi hibáira, téves fogalomhasználataira és tárgyi tévedéseire. De a szerkesztők dolga lett volna az olyan túlzások kigyomlálása, mint a „kiegyezés és az alkotmány helyreállítása megnyitotta az utat egy olyan fejlődési pálya előtt, amelyen haladva a magyarság Mátyás király kora óta először érezhette biztatónak a jövőt” (15). S bátran javítani kellett volna a „keresztény vallások” (18) kifejezést is. Érthetetlen, bár nem egyedülálló Halász finomkodása, amikor „Thaly – valószínűleg ténylegesen – túlzó tételei”-ről beszél (21), miközben köztudott – és a kötetben R. Várkonyi Ágnes is kifejti –, hogy Angyal Ocskay-kritikája megalapozott volt. Amikor pedig ismét Angyal identitására fényt vethető részhez érkezünk (kikeresztelkedését a család árulásnak tekintette), akkor a szerző ugyancsak nem fejti ki a részleteket (23). Előkerül viszont az állami iskolák antiszemitizmusának sejtetése: „1890 táján […] a fellépő tanárhiány folytán a tanintézetek a korábbinál nagyobb számban »kényszerültek« zsidó származású bölcsészeket is alkalmazni” (25). Innen egyrészt az állítást bizonyító hivatkozás hiányzik, másrészt ahogy fentebb írtam, kétséges számomra, hogy helyes-e a tények értelmezése. A Száműzött Rákóczi-vita kapcsán pedig számos olyan állítást tesz a szerző, amelyhez elengedhetetlen lett volna hivatkozni (lásd például 30). Ráadásul gyakoriak az érthetetlen, rosszul szerkesztett vagy egyenesen téves mondatai, mint amikor Angyal felsőoktatásban töltött idejének rövidségéről beszél (32), miközben kereken húsz évig volt az egyetemen tanszékvezető professzor. Vannak azonban Halásznak érdekes elképzelései, mint például az, amikor a változó lakhelyű Angyalban az alföldi táj által kialakított mentalitást ismeri fel – de hogy ez mit is jelent pontosan, az kifejtetlen marad. Érdekes adalék, hogy Angyal a tiszaeszlári per és a Dreyfus-per történetét is élénk figyelemmel követte. Ezekről alkotott véleményének részletesebb megismerése a zsidósághoz való viszonyának vizsgálatához elengedhetetlen – Halász azonban ezt is csak említi, Schweitzer fentebb ismertetett tanulmánya viszont nem is utal rá. Érdekes adalék a pályamódosításhoz az az idézet (29), amelyből kiderül, hogy Angyal számára nem vált el olyan élesen egymástól az irodalomtörténész és a történész, mint ahogy azt a professzionalizálódás előrehaladottabb állapotából viszszatekintő utókor látja. 125


2009.04.17.

11:43

Page 126


A tanulmánynak három olyan része van, amelyek igazán jól sikerültek. Az első fejezetben a zsidóság Kunszentmártonba való betelepedésének történetét részletezi. E szövegrész ugyan történetileg korrekt – bár egy jó stiliszta nem ártott volna –, de erősen túlírt. Angyal szüleinek gyakori költözése miatt ugyanis úgy tűnik, hogy Angyal Dávid történetesen Kunszentmártonban született, mint ahogy testvérei meg éppenséggel Szentesen vagy Kaposvárott. Az utolsó oldalakon pedig kétszer is bizonyítja Halász történészi képességeit: egyrészt Angyal zsidó identitását tömören és jól jellemzi, másrészt az Angyal emlékezetéről szóló összefoglaló is jó és hasznos munka, noha azért itt is lett volna dolga egy szigorúbb szerkesztőnek. Mert többnyire nem igaz azt állítani, hogy a holokauszt során „végül a budapestiek [budapesti zsidók] sem kerülhették el a sorsukat” (42). A 157-es jegyzet félrevezető (43). Nem világos, hogy mit ért a szerző Angyal „kisebb-nagyobb botlásai és tévedései”-n (43), és a „vendégkutatók támogatásának jelentősége csaknem teljesen megszűnt” kifejezés (45) is lektorért kiált. Végezetül térjünk vissza a kötet szerkesztésének problémáira. Noha a kötethez egy 13 elírást felsoroló hibaigazítót mellékelt a kiadó, ez csak töredéke a könyvben szereplő nyelvi hibáknak és pongyolaságoknak. Néhol ezek már egészen a szövegértés rovására mennek. Sajnálatos, hogy még az igényes kiadók is lemondtak a jó nyelvérzékű, alapos és a szövegekbe bátran belenyúló olvasószerkesztők munkájáról. A kötet szakmai szerkesztőinek ugyancsak felróható, hogy több helyen nem nyúltak bele a szerzők szövegeibe. (Például a hiányzó kifejtések, indoklások és jegyzetek; a túlbonyolított vagy egyenesen érthetetlen megfogalmazások; vagy a tárgyhoz szorosabban nem tartozó szövegrészek kihúzása esetében.) Különösen a jegyzethasználatot kezelték „nagyvonalúan”, amit az idézett művek hiányos bibliográfiai adatsorai (leggyakrabban kiadónév, illetve tanulmányok esetén az oldalszámok) és első ránézésre is kirívó pontatlanságai mutatnak. Nagyon hiányzik a kötet végéről egy áttekintő életrajzi kronológia. Mint ahogy a hivatkozott kéziratban lévő visszaemlékező interjúkat (Csapody Csabával, Kosáry Domokossal és Habsburg Ottóval) is illendő lett volna közölni. Ugyancsak megfontolandó lett volna az Angyal Dávidra emlékező megjelent írások összegyűjtése és újraközlése (ezeket R. Várkonyi Ágnes felsorolja tanulmánya 5. jegyzetében). Azt már alig merjük említeni, hogy esetleg az Angyal-napló teljes szövegű kiadásának is örültünk volna. Végül pedig azt a hasznos gyakorlatot is alkalmazhatták volna a szerkesztők, hogy a kötet végén a szerzőkről rövid életrajzot közölnek. A kötet a fenti hibákkal és vitatható részeivel együtt mégis jelentős segítség az Angyaléletút megismeréséhez. Ujváry Gábor részletes életrajza, Fenyő István kiemelkedő eszszéje, valamint R. Várkonyi Ágnes tanulmányának Angyal történetírói teljesítményét méltató része, illetve Schweitzer Gábornak a Habsburg Ottó és Angyal Dávid kapcsolatát vizsgáló rövid írása, végül pedig Halásznak az Angyal Dávid emlékezetéről szóló szövegrészlete a további kutatás számára megkerülhetetlen. Schweitzer másik írása pedig vitára serkentő gondolataival mindenképpen a további kutatások hasznára lesz. Mert abbéli szándékukat biztosan elérték a szerzők, hogy rámutassanak: Angyal Dávid életműve megismerésre és további kutatásra érdemes.

126


2009.04.17.

11:43

Page 127


Kommentár 2/2009 Issue Contents In the 2/2009 issue, István Schlett, professor at the Eötvös Loránd University of Budapest, attempts to define prototypes of Hungarian conservatism. In his view, at least six or seven such patterns can be identified that mostly emerged during the last 150 years and could already be distinguished in the 19th century. Following Tilo Schabert’s Boston Politics as well as quoting Plutarch and Machiavelli, András Lánczi reinterprets the possible variants of post-communist transition and the re-emergence of ’monarchs’ in an essay titled ’Between wisdom and knowledge’. Zoltán Balázs’s introductory essay into political numerology is a witty read that highlights the importance of concepts such as ’one’, ’many’ and especially ’several’ in political thought through works by Isaiah Berlin, Carl Schmitt and Plato. Attila Török investigates the concept of Corporate Social Responsibility in his essay ’Business ethical activism’. Márton Békés formulates a critical stance towards conspiracy theories that dominate recent political-economic stream of thought. By doing so, he criticizes the growing tendency of anti-Americanism and conspiratorial thinking commenting on a book written by Béla Pokol. In our section dedicated to totalitarian ideology in the 20th century, András K. Németh examines one of the local anti-communist movements that broke out against the 1919 Hungarian Soviet Republic, which are regarded as the earliest and most serious attempts of such kind. He searches for answers as to how and why residents of Tamási in the South-West of Hungary rebelled against communist rule in the spring of 1919; how their movement was defeated; and how the event that led to the death of seven people was interpreted. In our foreign policy section, Gergely Fejérdi evaluates the French European Council presidency, while Gergely Böszörményi Nagy presents the magazine Monocle that was launched in 2007 and turned out to be a massive success. The ’Review’ section includes pieces on the summer seminars organised by the Neuwaldegg Institute, a book on cultural patronage in the 19th century, recent volumes about historical political thought in the 20th century. The issue is illustrated with drawings by avant-garde puppet designer Sándor A. Tóth, who also gained reputation in France. (Pleier Alexandra összeállítása. Készült a Tihanyi Alapítvány és a Kommentár közös programjának keretében.)

127


2009.04.17.

11:43

Page 128


Számunk munkatársai BALÁZS ZOLTÁN (1966, Sopron) politológus, közgazdász, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója BÉKÉS MÁRTON (1983, Szombathely) történész, az ELTE BTK doktorandusza BÖSZÖRMÉNYI NAGY GERGELY (1984, Budapest) a Nézőpont Intézet vezető elemzője CSUNDERLIK PÉTER (1985, Esztergom) az ELTE BTK hallgatója, a Mathias Corvinus Collegium diákja FEJÉRDY GERGELY (1975, Budapest) történész, Université Paris IV – Pázmány Péter Katolikus Egyetem KÓSA LÁSZLÓ (1942, Cegléd) néprajzkutató, művelődéstörténész, az ELTE BTK profeszszora, az MTA tagja LÁNCZI ANDRÁS (1956, Budapest) filozófus, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára K. NÉMETH ANDRÁS (1976, Szekszárd), régész, a paksi Városi Múzeum főmuzeológusa PAKSA RUDOLF (1981, Ajka) történész, az ELTE doktorandusza SCHLETT ISTVÁN (1939, Szilágynagyfalu) politológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara Politikatudományi Intézetének egyetemi tanára TÖRÖK ATTILA (1956, Budapest) közgazdász VARGA-KUNA BÁLINT (1983, Budapest) történész, az ELTE BTK doktorandusza

KOMMENTÁR TARTALOM Rimaszombat Párizs Pápa A. Tóth Sándor rajzai elé 3

Recommend Documents