Koller Boglárka: Nemzeti és európai identitás

Koller Boglárka: Nemzeti és európai identitás Megjelent: Hegedűs István (szerk.): A magyarok bemenetele. Tagállamként a bővülő Európai Unióban. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 2006. 17-44. p. Forrás: http://www.valasztaskutatas.hu

KOLLER BOGLÁRKA

Nemzeti és európai identitás BEVEZETÉS A nemzetek története és Európa története szétválaszthatatlanul összefonódott. Európában a legutóbbi idõkig a nemzethez kötõdés jelentette a legfontosabb politikai közösségi referenciapontot az egyén számára. Az európai integrációval azonban megszületett egy nemzetek feletti azonosulás lehetõsége is. Európa nemzeteit ma már a kialakult jogi és intézményes struktúrák, valamint a közös reálpolitikai és gazdasági érdekek szövevénye az Európai Unióhoz is kötik. Azonban az EU történetében idõrõl idõre felvillanó, hol megerõsödõ, hol gyengülõ euroszkeptikus hangok jelzik, hogy a struktúrák összetartó ereje önmagában talán mégsem elégséges ennek az egyedülálló nemzetek feletti közösségnek az egyben tartásához. Európát valójában a polgárai tarthatják össze. Csak az õ erõs kötõdésük legitimizálhatja a közösség politikai és intézményes struktúráit. De vajon milyen kötõdésekkel, kollektív azonosságtudattal rendelkeznek Európa polgárai? Vajon a nemzetek feletti azonosságtudat is hasonló mintára jön-e majd létre, mint a nemzeti identitások? Az állampolgárság intézményének milyen kihívásokkal kell szembenéznie napjainkban? A következõkben a nemzeti és az európai kötõdések összefüggéseire vonatkozó kutatásaimat fogom – e tanulmány terjedelmi kereteit szem elõtt tartva – röviden összefoglalni. Felidézem a nemzet és nacionalizmus tudományos diskurzusának rendkívül tanulságos etnoszimbolista–konstruktivista vitáját, arra keresve a választ, hogy vajon kellenek-e a közös emlékek, a múltban létrejött szimbólumok és mítoszok ahhoz, hogy kialakulhasson egy erõs kötõdés az egyén és egy politikai közösség között. Az Európai Unió által konstruált identitás ugyanis nem rendelkezik olyan

18

KOLLER BOGLÁRKA

múltbéli gyökerekkel, mint a nemzeti azonosságtudatok. Az 1970-es évektõl az Európai Unió fokozatosan hozta létre a közösségi azonosulás strukturális és szimbolikus elemeit, így ma már, akárcsak egy nemzetnek, az uniónak is van zászlója, himnusza, ünnepe és közös pénze. Az uniós polgárok számára az önazonosság másokkal szembeni meghatározása nem könnyû feladat, hiszen az egyének a mindennapokban a kisebbségek, a bevándorlók és a külföldiek személyében, de a sorozatos bõvítési hullámok révén is, más és más helyzetekben találkoznak a „mássággal”, amely identitásformálásukat állandó kihívások elé állítja. Kutatásaim során az uniós polgár azonosságtudatának leírására kidolgoztam a posztnemzeti identitásstruktúra dinamikus, identitásháló modelljét, amely az egyének többes identitásának dinamikus együttlétezését állítja. Érvelésem alátámasztására elemzem az Eurobarometer idevágó közvélemény-kutatási adatait.

Múltbéli gyökerek vagy konstruált szimbólumok? Európa történelmét, politikáját, társadalmi és filozófiai gondolkodásmódját, gazdasági és tudományos beállítottságát, mûvészetét és szimbolikáját a 19. századtól fogva a nemzeti keretekben való gondolkodásmód határozta meg, és a nemzet ma is megkülönböztetett szerepet tölt be az emberek azonosulásában. Európa nemzetei az idõk során fokozatosan kialakult intézményes, politikai struktúrákkal, kulturális hagyományokkal és sajátos szimbólumrendszerrel rendelkeznek, melyek biztosíthatják a nemzet egyben tartását és az egyének azonosságtudata számára is fontos referenciapontokként szolgálnak. Az integráció ezzel szemben alig több mint fél évszázados múltra tekinthet vissza. Az Európai Unió fiatal és hibrid konstrukció, amely intézményeit és politikáit tekintve a meglévõ nemzeti struktúrákra épült rá, egyes területeken megvalósítva a nemzetek felettiség eszméjét. Mûködését a föderalizmus és a kormányköziség logikái együttesen hatják át.1 Az Európai Közösség is felismerte, hogy ahhoz, hogy intézményei és politikái legitimitását fenntarthassa, létre kell hoznia a közösségi azonosulás strukturális és szimbolikus elemeit. E felismerésnek köszönhetõen az 1970-es évektõl fokozatosan erõfeszítéseket tett az európai identitás megteremtésére. Felmerül a kér-

NEMZETI ÉS EURÓPAI IDENTITÁS

dés azonban, hogy egy ilyen felülrõl konstruált identitás megtöltõdhet-e valódi tartalommal, vagy múltbéli gyökerek híján eleve kudarcra vannak ítélve az Európai Unió közösségi azonosságtudat megteremtésére tett erõfeszítései? Ennek a kérdésnek megválaszolása, vagyis hogy egy közösség összetartásához elengedhetetlenek-e a múltbéli gyökerek, mítoszok, szimbólumok, vagy az azonosulás elemei az uralkodó elitek által is létrehozhatók, már a nemzetek eredetérõl véleményt alkotó teoretikusokat is megosztotta. Míg az etnoszimbolisták a múltbéli gyökerek szerepét hangsúlyozzák a nemzetek kialakulásában, addig a konstruktivisták a nemzeteket fiatal konstrukcióknak tekintik. Az etnoszimbolisták a múlt szerepét hangsúlyozzák a nemzetkoncepció tartalmának és a nemzetté válás folyamatának megértésében. John A. Armstrong szerint, aki fõleg a középkor európai és az ókor közel-keleti népeinek elemzésével, Mezopotámia és Egyiptom vizsgálatával foglalkozott, a nemzetek már a régmúltban is léteztek, hiszen a különbözõ csoportidentitások már ekkor kialakultak. Nézete szerint az etnikai csoportok határai állandóan változhatnak, és az egyén saját önazonosságát alapvetõen a másokkal való összehasonlításban, megkülönböztetésben és a kirekesztésben határozza meg.2 Úgy véli, hogy a nemzetek és etnikumok kapcsán kiterjesztett idõbeli perspektívában (longue durée) kell gondolkozni. A kontinuitást a szimbólumok, a kommunikáció és a mítoszok biztosítják, melyek a közösségi határokat is kijelölik. Nézete szerint a kultúra, a vallás, a nyelv és a mentális attitûdök jelentõsebb szerepet töltenek be a közösségi hovatartozás meghatározásában, mint a materiális körülmények.3 Armstrong szerint a nosztalgiának, amely „a régmúlt dicsõ és felsõbbrendû életmódjának imázsát jelenti”, különleges szerepe van a közösségi hovatartozás kijelölésében. A nosztalgia a kollektív emlékezetet erõs és intenzív tartalommal tölti meg.4 Míg Armstrong a múlt felõl tekint a jelenbe, az irányzat legjelentõsebb teoretikusa, Anthony D. Smith éppen fordítva. Smith szerint a nemzetek kialakulásának megértéséhez a premodern etnikai csoportokat, az ún. ethnieket kell elemezni és megérteni. „Az etnikai közösségek egy megnevezett emberi népességet jelölnek, közös származással, mítoszokkal, történelem2

1

A föderalisták és a kormányköziek vitáját lásd bõvebben In HIX, Simon: The Political System of the European Union. Macmillan Press LTD, London, 1999.

19

3 4

Armstrong ebben a tekintetben a norvég antropológus Fredrik Barth tézisét veszi alapul. In Özkrimili, Umut: Theories of Nationalism. A Critical Introduction. Macmillan Press Ldt, London, 2000, 171. Armstrong, John A.: Nations before Nationalism. The University of North Carolina Press, 1982, 9. Armstrong, John A.: Nations before Nationalism. The University of North Carolina Press, 1982, 5.

20

KOLLER BOGLÁRKA


21

mel, kultúrával és egy bizonyos területhez való kötõdéssel, valamint közös szolidaritással rendelkeznek”.5 Ezekbõl jöttek létre késõbb a modernizációs folyamatok eredményeképpen a nemzetek. Smith teóriája szerint a nemzetek kialakulásának három útja létezik. Az elsõ az úgynevezett „bürokratikus bekebelezés”, amely a domináns etnikum terjeszkedését jelenti. Az uralkodó etnikum adminisztratív, pénzügyi és hadviselési eszközökkel a nem domináns etnikumokat uralma alá vonja, és bevonja õket a territoriális államba. Smith az angol, francia és spanyol nemzetfejlõdést ide sorolja.6 A második „a haza belülrõl történõ mobilizálása”, amely a bennszülött értelmiség és az elitek tevékenysége következtében az etnikai múlt újrafelfedezését és az etnikai nemzettudat kialakítását jelenti.7 A közép- és kelet-európai, a közel- és távol-keleti és az egyes afrikai nemzetépítéseket jellemzi így Smith. A nemzetépítés harmadik útjának az amerikai, kanadai és ausztrál nemzetépítést tekinti, ahol a bevándorlók sokfélesége és külön etnikai azonosságtudata miatt a nemzet koncepcióba többféle etnikai múlt is beépült, s így ezekben a térségekben ún. plurális nemzettudat alakult ki.8 Smith a nemzetektõl különbözõ közösségek, így az Európai Unió kapcsán is azon a véleményen van, hogy az uniós azonosságtudat nem szállhat versenybe a nemzeti identitásokkal, hiszen azok több száz éves történelmi és kulturális hagyományokkal rendelkeznek. A konstruktivisták szerint a nemzet kitalált, megkonstruált entitás. Eric Hobsbawm és Terence Ranger a konstruált tradíciókról szóló mûvükben amellett érvelnek, hogy a nemzetek fiatal konstrukciók, bármennyire is szeretnék antik múltjukat bizonyítani. A nemzeteket nem lehet igazán megérteni – állítják –, ha a tradíciók folyamatos újra fel- és kitalálásának gyakorlatát nem vesszük figyelembe. Hobsbawm és Ranger szerint a nemzet kreált entitás, és „meglehetõsen fiatal szimbólumokból és testre szabott diskurzusokból” áll.9 A konstruált tradíciók számtalan példáját mutatják be könyvükben, mint például az 19. században az angol parlament gótikus stílusban történõ újjáépítését, a „May Day” ünnepségeket, vagy az alumni szervezetek létrejöttét. Hobsbawm és Ranger kifejtik, hogy az új tradíciók

mindig az új helyzetek teremtette kihívásokra adott válaszokként keletkeztek. Voltak olyan korszakok a történelemben, amikor szinte tömeges volt a hagyományteremtés. Ilyen korszak volt például az 1870 és 1914 közötti periódus, amikor a társadalmi elitek céljaik elérése érdekében sokszor használták az új tradíciók teremtésének stratégiáját.10 Benedict Anderson, aki magát is a konstruktivisták közé sorolja, új fogalmat vezet be érvelésében. A nemzet és a nacionalizmus szerinte is „egyfajta kulturális konstrukció”.11 Bizonyos társadalmi kötõdések, entitások és a kommunikáció elképzelt jellege, az elképzelés folyamata, illetve az „elképzelt közösségek” állnak elméletének középpontjában, amely egy új aspektus a konstruktivista irányzaton belül. Anderson szerint „a nemzet egy képzelt politikai közösség – elképzelt és alapjában behatárolt és szuverén”.12 Ugyanis a legkisebb nemzetre is igaz – érvel Anderson –, hogy a közösség tagjai nem ismerik egymást, csupán hallanak egymásról, és valamennyiük tudatában létezik egy mély, bensõséges közösségi érzés. A nemzet elképzelt természetébõl következik, hogy még azok számára is képes egy mély, horizontális bajtársi közösség szimbólumaként mûködni, akik egyébként e nemzet tagjaiként egyenlõtlenségek és kizsákmányolás elszenvedõi.13 Az etnoszimbolisták és a konstruktivisták tehát éles vitában állnak abban a kérdésben, hogy a múltbéli gyökereknek milyen szerepük volt a nemzetek kialakulásában. Míg elõbbiek számára a szimbólumok, mítoszok és közös ceremóniák által közvetített múltbéli gyökerek jelentik a nemzethez való tartozás legfõbb alapját, addig a konstruktivisták amellett érvelnek, hogy a nemzetek fiatal konstrukciók, és hogy a kitalált tradíciók és az elitek által létrehozott struktúrák is valódi nemzeti azonosulást eredményezhetnek. Smith szerint a konstruktivista tézis figyelmen kívül hagyja a tömegek szerepét és a tömegek rezonanciáját a felülrõl jövõ kezdeményezésekre, és úgy véli, téves az az elképzelés, hogy az elit képes ilyen mértékben szelektálni a kulturális elemeket és a múlt tradícióit.14 John Breuilly viszont, az etnoszim-

5

10

6

7

8

9

Smith, Anthony D.: The Ethnic Origins of Nations. Blackwell, Oxford, 1986, 2. Smith, Anthony D.: A nemzetek eredete. In Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Szöveggyûjtemény. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004, 214. (Tanulmány elsõ megjelenése: Nationalism and the Historians. International Journal for Comparative Sociology, XXXIII, No. 1–2, 1992, 58–80.) Smith, Anthony D.: A nemzetek eredete. In Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Szöveggyûjtemény. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004, 218. Smith, Anthony D.: Nationalism and Modernism. A critical survey of recent theories of nations and nationalism. Routledge, London and New York, 1998, 193–194. Hobsbawm, Eric & Ranger, Terence: Invention of Tradition. Cambridge University Press, 1983, 14.

Hobsbawm, Eric & Ranger, Terence: Invention of Tradition. Cambridge University Press, 1983, 14. Anderson, Benedict: Imagined Communities, Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. Revised Edition, Verso, 1991, 4. 12 Anderson, Benedict: Imagined Communities, Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. Revised Edition, Verso, 1991, 6. 13 Anderson, Benedict: Imagined Communities, Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. Revised Edition, Verso, 1991, 6–7. 14 Smith, Anthony D.: Nationalism and Modernism. A critical survey of recent theories of nations and nationalism. Routledge, London and New York, 1998, 129–131. 11

22

KOLLER BOGLÁRKA

bolisták egyik kritikusa, azért bírálja teóriáikat, mert szerinte ezek az elméletek alábecsülik az intézmények és a struktúrák szerepét.15 Én úgy vélem, a konstruktivista elméletek a nacionalizmus és a nemzetek kialakulásának és mûködésének jelentõs összefüggéseire világítanak rá. A politikában és a társadalomban sok olyan struktúra létezik, melyet elõször egy elit kitalált, megkonstruált, és amely csak késõbb épült be a polgárok tudatába és töltõdött meg valódi tartalommal. A tapasztalat azt mutatja, nem szükséges, hogy egy szokás vagy egy hagyomány mögött évszázados történelem álljon. Nemzeti identitások kapcsán is számos konstruált szimbólumra találhatunk példát a történelemben. Ma már senki sem gondol arra, hogy valójában a franciák nemzeti ünnepét, július 14-ét, a Bastille 1789-es lerombolásának napját is az akkori vezetõk, a köztársasági küldöttek választották ki számos más lehetõség közül, és ezzel létrehozták a francia nemzeti azonosulás egyik legfontosabb szimbólumát. A történetírás számára ismert tény, hogy 1880-ban a köztársasági küldöttek azért ültek össze, hogy dicsõséges szimbólumot válasszanak Franciaországnak. Akkor 1830, 1848, 1870 forradalmi dátumai is felmerültek, azonban végül a Bastille lerombolásának napjára esett a választás.16 Napjainkban a konstruálás a média és információs társadalom csatornái révén még könnyebbé, kötetlenebbé és gyorsabbá vált. Ugyanakkor abban Smith-nek igaza van, hogy nem minden felülrõl jövõ kezdeményezés válik szokássá, tradícióvá, de hogy melyik válik mégis azzá, véleményem szerint nemcsak a múltbéli gyökereken múlhat. Úgy gondolom tehát, hogy az uniós polgárok azonosságtudatának megértésében hasznosabb, ha a konstruktivisták elméleti állásfoglalása mentén indulunk el, és azt vizsgáljuk meg, hogy egy felülrõl létrehozott identitás az idõk során hogyan töltõdhet meg valódi tartalommal.

Az európai identitás strukturális és szimbolikus elemei Amikor a Maastrichti Szerzõdés 8. cikke bevezette az uniós polgárság fogalmát, és kihirdette: „Bármely tagállam állampolgára egyben az unió polgára is”, a tagállamok polgárai a nemzeti állampolgárságuk mellé az Európai Uni-


óhoz kötõdõ állampolgárságot is kaptak.17 Az uniós polgárok deklarált jogai, illetve elvárt kötelezettségei csekély mértékûek ahhoz képest, amit egy nemzeti állampolgársági koncepció a polgári és politikai, továbbá gazdasági, kulturális és szociális jogok területén nyújthat a polgároknak, illetve amit kötelezettségekként elvárhat tõlük.18 Gondoljunk itt például a fejlett demokráciák által nyújtott társadalombiztosítási és egészségügyi jogokra, vagy az állami redisztribúció érdekében kirótt adóterhekre, illetve az esetleges hadkötelezettségre. Az uniós állampolgársági koncepció kihirdetése azonban így is mérföldkõnek tekinthetõ az egyén és a szupranacionális közösség közötti közvetlen kapcsolat megteremtésében. Az Amszterdami Szerzõdés is kiemelt figyelmet szentelt az unió polgárainak, azonban a jogok világos és rendszerezett deklarálásának hiánya az egyén és az unió közötti közvetlen kapcsolat megteremtésének akadálya maradt. Az uniós polgároknak a bonyolult és szövevényes közösségi joganyagból, az acquis-ból nem volt könnyû kihámozniuk az õket megilletõ jogokat. A 2000 decemberében Nizzában elfogadott Alapjogi Charta azonban jelentõs elõrelépést jelentett az állampolgársági koncepció tartalommal való megtöltésében. A charta egyetlen közös dokumentumban foglalja össze az uniós polgárok már máshol is deklarált jogait. A charta a közösségi szerzõdések által deklarált jogokra, a nemzetközi egyezményekre – mint az Emberi Jogok Európai Egyezménye és az Európai Szociális Charta –, valamint a tagállamok közös alkotmányos tradícióira, illetve az európai esetjogra építve jött létre. A dokumentum értelmezhetõ úgy, mint egy európai „Bill of Rights” megteremtése felé vezetõ fontos lépcsõfok, azonban számos ponton a tagállami és közösségi politikai szintek ellentétes érdekeibõl eredõ kompromisszumos vonásokat mutat. Sokáig úgy látszott, hogy a 2001. decemberi laekeni deklarációval életre hívott Konvent munkájának gyümölcse, a 2003. június 20-án beterjesztett és 2004 októberében elfogadott alkotmányos szerzõdés is az Európai Unióhoz kötõdõ azonosságtudat megerõsítését szolgálja, és a közösségi azonosulás szimbolikus dokumentumává válik.19 A holland és a francia népszavazások elutasító eredménye azonban megállította az alkotmányozási folyamatot és az alkotmányos szerzõdés sorsa is bizonytalanná vált.

17 15

Smith, Anthony D.: Nationalism and Modernism, A critical survey of recent theories of nations and nationalism. Routledge, London and New York, 1998, 197. 16 Nora, Pierre: Realms of Memory. Rethinking the French Past Vol. III: Symbols. Columbia University Press, 1996, 119.

23

Maastrichti Szerzõdés Az emberi jogok különbözõ generációit illetõen további referenciaként lásd Bokorné dr. Szegõ Hanna, Az egyén a nemzetközi jogban. In dr. Herczegh, Géza: Nemzetközi Jog. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1989, 120–140. 19 Az Európai Alkotmány Létrehozásáról Szóló Szerzõdés, Brüsszel, 2004. október 29. 18

24

KOLLER BOGLÁRKA

A fenti strukturális elemeken túl a közösségi szimbólumok is fontos részei az Európai Unióhoz kötõdõ kollektív identitásnak, hiszen ezek azok a mindennapi üzenethordozók, melyeken keresztül az uniós polgárok nap mint nap átélhetik az Európai Unióhoz kötõdõ identitásukat. Az unió megalkotta a jelképeit, amelyek sokáig csak formális kategóriák voltak, de mára, a felmérések szerint, megtöltõdtek egyéni érzésekkel is. Az unió egyik fontos jelképe a zászló, amelyen az azúrkék alap a kék égboltot, míg a körben elhelyezkedõ arany csillagok az európai polgárok unióját jelképezik. Az európai himnusz 1974 óta létezik, az európai kultúra szinte mindenki által ismert szimbóluma, Ludwig von Beethoven Örömódája, amelyet Herbert von Karajan dolgozott át. A milánói csúcs döntötte el 1985-ben, hogy május 9. lesz az Európai Unió „nemzeti ünnepe”. Az Európa-nap minden év május 9-én van, ugyanis 1950. május 9-én tárta Robert Schuman a nyilvánosság elé a Montánunió tervét. Hivatalosan május 9-én minden évben ünnepel Európa, a nemzeti, regionális és helyi szervezetek, a politikai pártok, az egyetemek és iskolák, a civil szervezetek rendezvényeket tartanak. Olyan események kapcsolódnak általában az Európa-naphoz, mint testvérvárosi programok, kölcsönös városlátogatások, különbözõ játékok, amelyek mind az Európai Unión belüli kötelékeket hivatottak kifejezni. Külön tanulmányt igényelne annak vizsgálata, hogy az uniós polgárok hol, milyen arányban, milyen módokon és milyen személyes azonosulással vesznek részt ezekben. 2000. május 4. óta az Európai Uniónak jelmondata is van: „Egység a sokféleségben.” Ezt a mondatot az állampolgárok javaslatai közül választották ki. Az uniós jelképek egyik legfiatalabb, de legfontosabb eleme az euró, a közös európai pénz, amely 2002-ben váltotta fel a nemzeti valutákat a Gazdasági és Monetáris Unióban résztvevõ tagállamokban. A közös pénz hatalmas jelképes erõvel bír az unión belül, hiszen a mindennapi gazdasági folyamatok fontos szereplõje és ezáltal kézzelfogható közösségi szimbólum.20


Heterogén tagállamok, változó közösségi határok Az identitásformálás folyamatát vizsgáló kutatások egyik legfontosabb megállapítása, hogy az önazonosság mindig a másokkal szembeni összehasonlítás során születik meg, tehát ahhoz, hogy a „Ki vagyok én?” kérdésre választ tudjunk adni, elõször azt kell megfogalmaznunk „Ki nem vagyok?”. Ennek a kérdésnek a megválaszolása azonban az Európai Unióban nem könnyû feladat, hiszen a tagállamokban egyre nagyobb számban élõ, a domináns nemzetekhez nem tartozó népességek – kisebbségek, bevándorlók, külföldiek – mind a másság mindennapi megtapasztalását jelentik a polgárok számára. A huszonötök Európájára tekintve az állampolgárság és az államokhoz kötõdõ azonosságtudat sem nyújt elegendõ információt a polgárok kötõdéseirõl, hiszen az uniós tagállamokban az egyének egyszerre többféle különbözõ státussal és kötõdéssel rendelkezhetnek. A téma egyik kortárs szerzõje, Bauböck ezt egy francia kurd bevándorló példájával szemlélteti: „Képzeljünk el egy kurd bevándorlót, aki francia állampolgárságot szerzett, ugyanakkor, mint a törökök általában, megtartotta török útlevelét. Mint uniós polgár a szabad mozgás és letelepedés jogával élve, Németországban telepedik le, ahol mind a helyi, mint az európai parlamenti választásokon szavazhat. Ugyanakkor francia állampolgárként, a francia nemzeti választásokon is leadhatja voksát, és ha úgy dönt, hogy hazautazik, akkor Törökországban is megteheti ugyanezt. A kurd bevándorló tehát két állampolgárságnak is birtokosa, egy másik állam helyhatósági választásain is leadhatja voksát, és az unió polgára is. Ennek ellenére lehet, hogy mégis idegennek érzi magát, és a legerõsebb kötõdést egy olyan politikai közösséghez, a kurd nemzethez érez, amely nem kínálhat fel neki állampolgárságot.”21 Sokat hangoztatott állítás, hogy Európára a népességek sokszínûsége és az országhatárokat átszelõ politikai, kulturális és nyelvi közösségek együttélése a jellemzõ. De valójában mit is takar ez? Az Európai Unió tagállamaiban élõ és nem a domináns nemzethez tartozó népességeket általában négy fõ csoportba szokták sorolni.22 Az elsõ csoportba tartoznak azok, akik a domináns nemzeten belül kisebbségben vannak, õshonosak az adott területen, de anyanemzettel és önálló államisággal nem rendelkeznek, például a walesiek, bretonok, katalánok, baszkok, lappok és frízek. A másodikba az anyanem21

20

Megjegyzendõ, hogy az euró, mint közös pénz csak az eurózónához csatlakozott tagállamokban az egyik legfontosabb jelkép.

25

22

Bauböck, Rainer: Recombinant Citizenship. In Woodward, A. and Kohli, M.: Inclusions and Exclusions in European Societies. London Routledge, 2001, 38. Arady Lajos: Az Európai Unió és tagországai belsõ kisebbségvédelmi gyakorlata. In Tabajdi Csaba (szerk.): A kisebbségi önazonosság megõrzésének európai tapasztalatai, 2002, 5.

26

KOLLER BOGLÁRKA

zettel rendelkezõ, és valamely szomszédos államban élõ kisebbségek, például a Finnországban élõ svédek, a magyarországi horvátok, az Észtországban élõ oroszok vagy az Észak-Írországban élõ írek tartoznak. A lakossági heterogenitás harmadik csoportját alkotják a bevándorlók, amely csoporton belül azonban meg kell különböztetni a volt gyarmatokról érkezett bevándorlókat, a menekülteket, a vendégmunkásokat, valamint a diaszpórákat. Végül az adott ország területén tartósan vagy ideiglenesen tartózkodó külföldiek alkotják a negyedik csoportot, akik egyrészt lehetnek más uniós tagállamok állampolgárai, de érkezhetnek harmadik országokból is. A lakossági heterogenitás azonban nem egyformán jelentkezik az egyes tagállamokban.23 Portugáliában és Luxemburgban nem élnek jelentõs számban sem õshonos, sem pedig anyanemzettel rendelkezõ kisebbségek, tehát a „másság” kategóriájával a mindennapokban a portugál és luxemburgi polgárok leginkább a bevándorlók személyében találkoznak.24 Spanyolországban a kisebbségi kérdés a politika egyik központi problémája, és a megoldására való törekvés az államberendezkedést is átalakította. A baszkok 2,3%-át, a katalánok 16,3%, a galíciaiak 8,1%-át teszik ki az ország népességének. Önrendelkezési törekvéseik eredményeképpen 1978-tól létezik az Alkotmányos Közösségek státusa, melynek következtében a katalán, a baszk és a galíciai közösségek még adókivetési joggal is bírnak. Belgiumban a népesség 31%-a vallon, 58%-a flamand, és a népességen belül kisebbséget alkotnak a németek 0,7%-kal. A föderalizált államberendezkedés biztosítja a nemzetiségek jogait. Nagy-Britanniában a skótok a népesség 10%-át, a walesiek 2%-át alkotják. A devolúció folyamatának eredményeképpen a skót és a walesi népesség széles körû önkormányzati jogokhoz jutott az 1970-es évek végén. Nagy-Britanniában 4%-ban írek is laknak. Az észak-ír kérdés azonban mind a mai napig megoldatlan maradt. Nagy-Britannia lakosságának 1%-a a volt gyarmatról, Indiából származik. Az indiai bevándorlók több generációja él a szigeten, és ez a britek mássággal való szembesülésének mindennapi élményét eredményezi. Hollandiában a frízek különálló nyelvvel és identitással rendelkeznek. Finnország, ahol a svédek a népesség 5,8%-át teszik ki, megvalósította az Åland-szigetek autonómiáját, ahol már a tartományi állampolgárság intézménye is létezik.25

23 24

Ez a rész felhasználja Arady tanulmányának következtetéseit és az uniós statisztikákat is. Arady szerint Portugália és Luxemburg homogén nemzetállamoknak tekinthetõek, de én ezzel nem értek egyet, mert Luxemburgban a népesség 30%-a bevándorló, és a portugál lakosság 2%-a is brazil, vagy zöld-foki szigeteki népesség.


27

Ausztriában a másság fõként a török és a volt Jugoszlávia területérõl származó vendégmunkások és bevándorlók személyében jelenik meg. Dániában a török vendégmunkások jelenlétén kívül a két autonóm terület, Grönland és a Feröer-szigetek kapcsán is szembesülnek a dán polgárok a másság problémájával. A Francia Köztársaságban a volt gyarmatokról bevándorolt algériaiak, marokkóiak és portugálok, illetve olasz bevándorlók a népesség majdnem 7%-át teszik ki. Görögországban a macedónokat, albánokat, örményeket, törököket, bolgárokat erõteljes asszimilációs politikával próbálják beolvasztani az uralkodó nemzetbe, a görögök közé. A görögökhöz hasonló, a kisebbség esetében beolvasztó politikát folytatnak Írországban is, ahol a lakosság 3%-a angol. Németországban a lakosság 9%-a török, kurd vagy volt jugoszláviai bevándorló, illetve vendégmunkás. Olaszországban a szárdok és a rétorománok vannak kisebbségben, számuk mintegy 4%. A 2004-ben újonnan csatlakozott tagállamok közül Lengyelországban, Csehországban, Magyarországon és Szlovéniában a legkisebb az országon belül élõ, nem a domináns nemzethez tartozó népesség aránya. Ennek ellenére, például Magyarországon, a kisebbségi politika állandóan a magyar köz- és politikai élet fókuszában van, a Romániában élõ erdélyi magyarok anyanemzeteként betöltött szerepébõl adódóan. A három balti államban jelentõs az orosz népesség aránya, Észtországban és Lettországban a lakosság majdnem egyharmadát teszi ki. Észtországot a nyelvi asszimiláció gyakorlata miatt számos kritika érte. A balti államok esetében speciális helyzetet teremt továbbá az orosz kisebbségek anyanemzete, Oroszország szomszédsága is. Az uniós polgárok azonban nemcsak a tagállamokon belül élõ társaik révén találkoznak a másság problémájával. A bõvítések is sorozatos kihívások elé állítják az unió polgárait, hiszen az eddig a másság kategóriájába tartozó közösségen kívülieket az unió polgárainak el kell fogadniuk, ami nem mindig gyors és zökkenõmentes folyamat. Az Európai Unió esetében tehát egy olyan közösségi azonosulásról van szó, ahol a közösség határai állandóan változnak és újraértelmezõdnek, ami az egyének identitását is újra és újra átformálásra késztetheti. Hiszen olyan egyének kerülnek a közösségen belülre, akikkel szemben eddig az uniós polgárok saját identitásukat meghatározták.

25

Arady Lajos: Az Európai Unió és tagországai belsõ kisebbségvédelmi gyakorlata. In Tabajdi Csaba (szerk.): A kisebbségi önazonosság megõrzésének európai tapasztalatai, 2002, 2–17.

28

KOLLER BOGLÁRKA

A bõvítéseket együtt „élik meg” a régi tagállamok polgárai, azonban arra vonatkozóan már külön politikákkal és szabályozással rendelkeznek az egyes tagállamok, kiket engednek be az ország területére, kinek milyen szintû jogokat nyújtanak, illetve adnak-e valakinek állampolgárságot. Az uniós tagállamok tehát különbözõ nyitottságot mutatnak a közösségen kívüliek felé, ami az eltérõ állampolgársági és bevándorlási politikák alkalmazásában nyilvánul meg. Az európai állampolgársági gyakorlatokat a területi és származási elvek együttes alkalmazása hatja át, a legtöbb európai államban az elõbbinek juttatva elsõbbséget. Az NSZK azonban sokáig fenntartotta az állampolgársághoz jutás „vérségi” feltételét, így a németországi vendégmunkások helyzete egészen a kilencvenes évekig rendezetlen maradt. Csak az 1991-es és az 1999-es reformoknak köszönhetõen vezették be a területiség elvét is a német állampolgársági gyakorlatba. Ekkortól a Németország területén született, de etnikai értelemben nem német egyének is elnyerhették az állampolgárságot, illetve az állandó tartózkodási engedéllyel rendelkezõk is könnyebben juthattak állampolgársághoz.26 Az európai tagállamok között is van arra példa, amikor egy állam a területi elv alkalmazásáról áttért a területi és származási elv együttes alkalmazására. Írországban, egy 2004-ben hozott törvény szerint, az Írország területén 2005. január 1. után született egyén nem válik automatikusan ír állampolgárrá, csak ha egyik szülõje ír vagy angol, vagy Írország vagy Észak-Írország állandó lakosa, vagy a gyermek születése elõtt legalább 3 évig legálisan tartózkodott Írországban.27 Ha az egyén azonban a vérségi köteléket akár a nagyszülõi nemzedékben kimutatja, ír állampolgárságot kaphat akkor is, ha nem az ország területén született. Mivel az állampolgársághoz jutás szabályozása tagállami hatáskör, ezért a gyakorlatban az egyes egyének státusát illetõen ellentmondásos helyzetek alakulhatnak ki. Például számos tagállam elfogadja a kettõs és többes állampolgárságot, amely így az egyének többes státusát és a különbözõ szintû jogok rendszerének alkalmazásait jelenti. Az egyes tagállamok által alkalmazott bevándorlási politikák is megmutatják, hogy egy állam mennyire befogadó. Például a franciák és a britek sokáig posztkolonialista bevándorlási politikát alkalmaztak a bevándorlókkal szemben, és üdvözölték érkezésüket. Ez a gyakorlat azonban az 1970es évek óta fokozatosan megváltozott, és Európa kapui bezáródásának le26 27

Anderson, Malcolm: States and Nationalism in Europe since 1945. Routledge, London, 2000, 61. Irish Citizenship through Birth or Descent, OASIS Citizen Information Online, www.oasis.gov.ie


29

hettünk tanúi. Bevándorlás tekintetében sem egyformán érintett mind a huszonöt tagállam. 2003-ban az összes bevándorlás 83%-a négy uniós tagállamba, Spanyolországba, Olaszországba, Németországba és az Egyesült Királyságba irányult. A tíz újonnan csatlakozott uniós tagállamot kevésbé érinti a bevándorlás problémája, mint a régi tagállamokat.28 A fenti „sokszínûséget” látva, a témával foglalkozó szerzõk egy része a klasszikus állampolgársági koncepciók újragondolását sürgeti. Tariq Modood például úgy véli, hogy a multikulturalizmus Európa számára is követendõ példa lehet. Érvelésében odáig elmegy, hogy egy multikulturális európai szuperállamról beszél, amely lehetõséget nyújthat az etnikai hovatartozástól, mint állampolgársági feltételtõl való elmozdulásra.29 Rainer Bauböck elmélete szerint az állampolgárságnak egy új, plurális értelmezést kell kapnia, amely az egyéneknek a különbözõ politikai közösségekhez való komplex kötõdéseit jelenti.30 Jürgen Habermas, az Európai Unióról szólva kifejti, hogy a közös politikai kultúra és közszféra a feltétele az európai állampolgársági koncepció aktívvá válásának.31 Habermas olyan állampolgársági koncepció mellett érvel, amely az állampolgárság valóban polgári jellegét hangsúlyozza, vagyis azt, hogy az egyén polgári és politikai jogai gyakorlása folytán kötõdhet egy nemzeteknél nagyobb közösséghez is. Joseph Weiler amellett érvel, hogy az európai jogi és alkotmányozási folyamatok afelé vezetnek, hogy létrejöjjön egy olyan európai konstrukció, amelyben kialakul egy polgári értékkel rendelkezõ európai démosz, amely ugyanakkor megõrzi a különbözõ nemzetek organikus kultúráit. Weiler szerint e folyamat kibontakozásának elengedhetetlen és elsõ feltétele az európai démosz megteremtése, amely még várat magára. Hangsúlyozza azonban, hogy ennek kulcsa a közös uniós polgárság megléte.32 Ma még nem lehet tudni, hogy a fenti teoretikus elképzelések közül melyik felel meg leginkább Európának, melyiket igazolja majd a gyakorlat, azonban úgy tûnik, hogy a többség, a tagállamok domináns nemzete inkább ijedt és kirekesztõ, mintsem toleráns választ ad a másságra. Ennek egyik 28

Eurostat Yearbook 2005, 76. Modood, Tariq: The Poltics of Multiculturalism in the New Europe. In Modood, Tariq & Werbner, Pnina: The Politics of Multiculturalism in the New Europe, Racism, Identity and Community. Zed Books, London, New York, 1997, 1–12. 30 Bauböck, Rainer: Recombinant Citizenship. In Woodward, A. and Kohli, M.: Inclusions and Exclusions in European Societies. London Routledge, 2001, 38–58. 31 Habermas, Jürgen: Citizenship and National Identity: Some Reflections on the Future of Europe. Praxis International, 1992, 12. 32 Weiler, J. H. H.: The Reformation of European Constitutionalism. Journal of Common Market Studies, Vol. 35, No.1, 1997. 29

30

KOLLER BOGLÁRKA

meglehetõsen összetett példája volt az a franciaországi eset, amikor 1998ban három muszlim vallású lányt kizártak az iskolából, mert fejkendõt viselt. Az esemény nagy hullámokat kavart, majd 2004-re odáig vezetett, hogy Franciaországban törvényt hoztak arról, hogy az állami iskolákban tilos bármely, a vallási hovatartozást jelzõ szimbólum viselése.33

Kulturális azonosulás vagy polgári kötõdés? Az európai nemzeteket vizsgálva jól látható, hogy a nemzetekhez kötõdõ azonosságtudat két pólus köré szervezõdhet: a kulturális és/vagy etnikai közösség, illetve az állam köré. Az elõbbi jelenti az egyén közösségi tagságának a kulturális jegyek és származás alapján történõ kijelölését, az utóbbi a politikai közösséghez, az államhoz kötõdõ lojalitást, amely az állampolgári jogokban és kötelezettségekben manifesztálódik. A mai nemzeteknél általában mindkét pólus szerepet kap, így együtt van jelen a polgári kötõdés és a kulturális azonosulás. Általában egy államban akkor van stabilitás, ha e két pólus egyensúlyban van. E kétféle azonosulás azonban nem egy idõben alakult ki az egyes európai nemzeteknél. Az európai államok fejlõdésében kétféle alapmodell különböztethetõ meg: a territoriális és az etnikai, kulturális állammodell. A territoriális állammodellben a közösségi tagság egy pontosan körülhatárolt területhez kötõdik, és az egyének közösséghez való tartozását univerzális alapon a jog- és intézményrendszer határozza meg. Territoriális állam volt például az 1789 és 1794 közötti Franciaország. A napóleoni hódítások megindulásával azonban a francia territoriális állam is újradefiniálódott, és a politikai közösségben való tagság is újraértelmezõdött.34 A felvilágosodás idején keletkezett univerzális alapokon összekovácsolódott közösség hamarosan más közösségi identitásformáló eszközöket is igénybe vett, mint például a nyelvi és a kulturális asszimiláció eszközeit, azért, hogy a közösségi összetartozást más irányból is megerõsítse, és így az eredetileg jogi és intézményes alapú állampolgársági koncepció tartalmát kiterjessze. Franciaországban az állam megteremtése után ilyen módon valósult meg a nemzetteremtés. Eugen Weber errõl a folyamatról ír a Peasants into Frenchman 33

34

Judge, Harry: The Muslim Headscarf and French Schools. American Journal of Education; Nov 2004, Vol. 111 Issue 1. A territoriális francia állam elemzését olvashatjuk például In Brubaker, Rogers: Citizenship and Nationhood in France and Germany. University Press, Cambridge, Massachuttes, 1992.


31

címû mûvében. A közösségi összetartozás alapjául szolgáló territoriális szempont kiegészült más szempontokkal, és megindult az egyének ezen szempontok alapján történõ közösséggé formálása, a különbözõ nyelvjárások, népi kultúrák, szokások egységessé, formalizálttá alakítása.35 Ezzel szemben például a német és sok más közép- és kelet-európai állam nem a fenti fejlõdési utat követte. Itt az állampolgársági koncepció kialakulását megelõzte a nacionalista mozgalmak nemzetteremtése és a nemzethez etnikai, kulturális és nyelvi alapokon nyugvó kötõdés kialakulása és megerõsödése. Ezekben az országokban tehát elõször nem a territórium jelöli ki a közösségi tagságot, hanem a kulturális, nyelvi és etnikai kötõdések. Itt is létrejött a közösségi tagság territoriális meghatározottsága, de csak késõbb. Amíg tehát a francia állampolgárság „állam központú és asszimilatív, a német etnokulturális és differenciáló”.36 Természetesen ma már nem találunk „tiszta modelleket” a tagállamokban, azonban a fenti modellek hatása még ma is fellelhetõ akár a nyelvhasználatban37, akár az állampolgársági gyakorlatban38. Az Európai Unió mint szupranacionális közösség jövõje szempontjából az egyik alapvetõ kérdés, hogy egy közösséget a közös kulturális elemek tarthatnak-e csak össze, vagy a polgári kötõdések is megteremthetik az azonosulás alapjait. Az európai integráció hat állam szektorális gazdasági összefogásaként indult 1950-ben, és ma már huszonöt állam gazdasági és politikai unióját jelenti. Az Európai Unió polgárai a kialakult jogrendszer és intézmények által egy nemzetek feletti közösség részei, ahol jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek. Ezt a közösséget a struktúrák mûködtetésével saját maguk is összetartják.39 Az Európai Unióban a közösségi azonosulásnak azonban hiányoznak az egységes kulturális alapjai. A tagállamok ugyanis 35

Weber, Eugen: Peasants into Frenchmen: The Modernisation of Rural France, 1870–1914. Chatto and Windus, London, 1979. 36 Brubaker, Rogers: Citizenship and Nationhood in France and Germany. University Press, Cambridge, Massachuttes, 1992, Preface xi. 37 Brubaker a francia/angolszász és a német állampolgársági koncepciók összehasonlításakor kitér a terminológiai különbségekre is. Hiszen míg a francia és az angol nyelvben a „nationalité” és a „citoyenetté”, illetve a „nationality” és a „citizenship” szavak sokszor szinonimákként használatosak, addig a német nyelvben a politikai közösséghez való tartozást kifejezõ és a nemzethez tartozást kifejezõ terminusok élesen elkülönülnek. Az elõbbire vonatkozik a „Staatsangehörigkeit” vagy a „Staatsbürgershaft”, az utóbbira a „Nationalität” és a „Volkszugehörigkeit”. In Brubaker, Rogers: Citizenship and Nationhood in France and Germany. University Press, Cambridge, Massachuttes, 1992, 50. 38 Lásd a területiség (jus soli) és a származási elveknek (jus sanguinis) az alkalmazását az állampolgársági gyakorlatokban. 39 Ez az a közeg, melyet Habermas politikai kultúrának, közszférának nevez. In Habermas, Jürgen: Citizenship and National Identity: Some Reflections on the Future of Europe. Praxis International, 1992.

32

KOLLER BOGLÁRKA

különbözõ nemzeti történelemmel, az egyes vidékek más és más földrajzi adottságokkal, kulturális hagyományokkal és szimbólumrendszerrel rendelkeznek. Mindezek ellenére sokan egyetértenek abban, hogy a nyugati kereszténység, a reneszánsz és a humanizmus, a reformáció, a felvilágosodás, a kapitalizmus és a városfejlõdés, továbbá a demokrácia és a jogállamiság, valamint az emberi méltóság védelme „európaiságunk” közös alapja. Léteznek tehát olyan elemei az európai történelemnek, filozófiának és mentalitásnak, melyeket az európaiak többsége magáénak vallhat. Tudományos munkák, konferenciák, szimpóziumok gyakori célkitûzése, hogy az Európához való tartozás kulturális alapjait meghatározzák – ekkor születnek a fentihez hasonló listák. De vajon ezek az azonosulási pontok elegendõek-e ahhoz, hogy megerõsítsék az európai polgárokban a közös Európához kötõdõ identitást? Vagy sokkal többet nyomnak a latba azok az elemek, amelyek éppen az európai kultúrák különbözõségeit testesítik meg? A német sör, az angol almás pite vagy a magyar gulyás éppúgy fontos identitásformáló elem, mint Shakespeare, Beethoven vagy Picasso munkássága.

Többes identitás – az uniós polgárok identitáshálója Az eddigiekben a nemzeti és az európai azonosságtudatok együttes létezésének néhány vonatkozását igyekeztem felvázolni. A valóság azonban ennél sokkal differenciáltabb képet mutat. Az egyén számára ugyanis közvetlen környezete, egy-két utca, amely mindennapi életterét jelenti, a tágabb lakóhelye, a falu vagy a város, a régió, a megye vagy a tartomány, ahol lakik, az ország és az unió is földrajzi azonosulásának egy-egy aspektusát jelentheti. Sokáig uralkodó nézetnek számított, hogy a nemzet az egyén kollektív identitásában kitüntetett szerepet tölt be, és az egyén kollektív azonosságtudatát egy hierarchikus rendszerben kell elképzelni.40 A 20. század utolsó harmadának összetett politikai és társadalmi mozgásai, a tömeges méretû migráció egyre inkább a többszintû modellek irányába fordította a teoretikusok figyelmét. Számos munka született annak igazolására, hogy az egyén identitása egy többszintû modellben képzelhetõ el. José Miguel Salazar a nemzeti és a nem nemzeti kötõdéseket elemezve megállapítja, hogy a nemzeti identitás-

40

Például Pataki Ferenc is hierarchiát feltételez az identitáselemek között, amely szerinte az egyén által felállított fontossági sorrendet tükrözi. In Pataki Ferenc: Identitás, személyiség, társadalom. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.


33

sal párhuzamosan létezõ, a lokális, a regionális közösségekhez és a szupranacionális entitásokhoz kötõdõ kollektív identitások rendszerével írható le az egyének identitása. A különbözõ kollektív identitásszintek közötti hierarchiát megkérdõjelezi és a koncentrikus körök elméletét alkotja meg.41 Elméletében a koncentrikus körök az egyén azonosságtudatának egy-egy szintjét jelképezik. A kötõdés annál erõsebb, minél közelebbi földrajzi egységre vonatkozik. Ebbõl adódóan szerinte a helyi kötõdések a legintenzívebbek. Konrád György az identitást az egyén sokemeletes tudatának építményében képzeli el, amely dinamikus mozgásban van, és mindig az épület egy-egy másik pontján található. „A tudat, mint a legélõbb lény éppenséggel hullámlovas is tud lenni az áramlatokon, és ahelyett, hogy felolvadna bennük, inkább kiismeri õket, és önállóan hajózik rajtuk.”42 Kutatásaim során arra az eredményre jutottam, hogy az uniós polgár identitása a legjobban a posztnemzeti identitásstruktúra dinamikus, identitásháló modelljével írható le. Ez az egyének többes identitásának dinamikus együttlétezését állítja és tartalmazza az idõdimenziót is. Véleményem szerint úgy kell elképzelni az egyént, mint aki egymástól esetenként elkülönülõ vagy egymást átfedõ halmazok része. Az individuum tehát része valamely közösségnek vagy közösségeknek, de nem minden egyén ugyanazoknak a közösségeknek a része. Az is lehetséges, hogy egy adott idõben része egy közösségnek, máskor nem. A közösségi tagság tehát új értelmezést nyer. Amíg a nemzeti identitás hierarchikus modellje szerint az egyén elsõsorban nemzetének tagja, addig egy posztnemzeti identitásmodellben lokális, regionális, nemzeti, uniós és globális közösségek, intézmények, szervezetek tagja egyszerre. Így ez a modell sokkal árnyaltabban képes leírni a közösségi tagság földrajzi értelemben vett differenciáltságát és ezáltal a kötõdések komplex rendszerét. Mivel az egyén több közösségnek a tagja egyszerre, az identitáskonstruálás több centrumból indulhat ki: a nemzeti vagy az európai parlamenttõl éppúgy, mint a helyi kiskereskedés eladójától, vagy egy internetes fórumról. A sok impulzusközpont egyidejû létezése természetesen azt is eredményezi, hogy ezek a hatások felerõsítik vagy kioltják egymást. De nemcsak a környezet formálja az egyén identitását, hanem az egyén maga is alakítja a környezetét, így státusai és közösségi tagsága tartalmát. Tehát nemcsak a struktúra van hatással az uniós individuumra, hanem az indivi41

Salazar, Jose Miguel: Social Identity and National Identity. In Worchel, S., Morales J. F., Paez, D., Deschamps, J. C.: Social Identity. SAGE Publications, London, 1998. 42 Konrád György: A sokemeletes tudat. Európai Szemle, VII. évf., 3. szám, 1997.

34

KOLLER BOGLÁRKA

duum is a struktúrára. Ez azt jelenti, hogy az egyén mindennapi gyakorlatában szabadon dönti el, hogy az adott helyzetben melyik azonosságtudatát „használja”, vagyis identitáshálójának melyik csomópontját aktivizálja. Ezt úgy lehet elképzelni, mint egy olyan hálót, amelynek minden egyes pontján egy-egy karácsonyfaizzó van, amely adott esetben ég, máskor nem. Az is elõfordulhat hogy egy izzó erõsen vagy halványabban ég, illetve, hogy sok vagy kevesebb izzó ég egyszerre. Az egyén élete során idõrõl idõre változtatja kötõdéséit, azok fontossági sorrendjét. Az identitáselemek viszonya e dinamikus modell szerint nem hierarchikus, hanem mellérendelt.43 Ebben a modellben a „mi” és az „õk” kategóriájának viszonya is új értelmezést nyer. Míg az európai nemzetek történetében az inklúzió elsõsorban csak belülrõl, például a nõknek a politikai közösségbe történõ bevonásával valósult meg, addig az új Európában az inklúzió belülrõl és kívülrõl is megvalósuló folyamat lehet. A nemi inklúziót felváltja a kisebbségek, bevándorlók és nem tagállami állampolgárok bevonása a közösségbe. Ebben az újfajta közösségben a többség és a kisebbség viszonya is átértékelõdik és új struktúrák jönnek létre a kisebbségek érdekérvényesítésére.

Mit gondolnak az uniós polgárok? Az 1970-es évektõl rendelkezésünkre álló standardizált kutatások értékes információkkal szolgálnak az uniós polgárok kötõdéseirõl. A fenti állításaim igazolásához most az Eurobarometer közvélemény-kutatások szekunder adatait hívom segítségül. Az európaiak kollektív identitására közvetlenül elõször 1982-ben kérdeztek a felmérések, és azóta is évente kétszer készülnek hasonló kutatások.44 A több mint két évtizedes idõszakról el43

Koller Boglárka: A posztnemzeti identitásstruktúra dinamikus modellje: Az európai uniós állampolgárok azonosságtudatának vizsgálata alapján. Budapesti Corvinus Egyetem, PhD-értekezés, 2003. 44 Az 1982-tõl 1992-ig készült Eurobarometer felmérések a kollektív identitás gondolati szinten történõ megítélésére kérdeztek rá. Ezekben a felmérésekben a kérdés a következõképp hangzott: „Gondolt-e Ön valaha is úgy magára, mint nemcsak (nemzeti) állampolgár, hanem mint Európa állampolgára? Ez gyakran vagy néha elõfordul, vagy soha nem fordul elõ?” 1992 második fél évétõl újfajta kérdésfeltevés szerepelt a felmérésekben: „A közeljövõben Ön minek fogja tartani magát? – 1. Csak (nemzeti) állampolgárnak, 2. Elsõsorban (nemzeti) állampolgárnak és európai állampolgárnak, 3. Elsõsorban európai állampolgárnak és (nemzeti) állampolgárnak, 4. Csak európainak.” Ezekbõl a válaszokból képeztünk két kategóriát, egy „igen” kategóriát, melyben valamilyen mértékben szerepel az európai dimenzió (2–4. válaszok) és egy „nem” kategóriát, melyben csak a nemzeti identitás (1. válasz) van jelen. Nagyon fontos itt megjegyezni, hogy ez a fajta kategorizálás és az eredmények összevetése csak a tendenciák megjelenítését szolgálja és nem az adatok numerikus összevetését.


35

mondható, hogy a népesség többségénél az európai identitás része volt a polgárok azonosságtudatának, két idõszakot kivéve: az egyik az 1987-es év, a másik az 1989-tõl 1992-ig terjedõ idõszak. Ekkor többségben voltak azok, akik kizárólag nemzeti identitástudattal rendelkeztek. Ennek magyarázatát valószínûleg belsõ és külsõ történésekben egyaránt kereshetjük. Az 1980-as évek közepétõl az 1990-es évek elejéig tartó idõszak az integrációtörténetben a mélyítés idõszaka. Jacques Delors ekkor fogalmazta meg a gazdasági és pénzügyi unió megteremtésének terveit, és ekkor írták alá mind az alapító EGK-szerzõdést módosító Egységes Európai Okmányt, mind pedig az Európai Uniót létrehozó, a három pilléres modellt megvalósító Maastrichti Szerzõdést is. Továbbá ebben az idõszakban a külpolitikában jelentõs fordulatok történtek, melyek hatással voltak az uniós polgárok önértelmezésére: a kommunista rendszerek összeomlása, az öbölháború, a német egység megteremtése, a Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlása mind erre az idõszakra esett. Az 1982 és 2004 közötti idõszak összes többi periódusában a tagállamok népességének többsége válaszolta azt, hogy az európai identitás része azonosságtudatának. Ennek ellenére az Európai Unió népessége megosztott maradt ebben a kérdésben. Az „igen” és „nem” kategóriák közötti olló hol szûkebbre zárult, hol tágabbra nyílt a vizsgált idõszakokban. Legszûkebbre 1996 és 1999 között záródott. Az integráció történetében ezt az idõszakot a jövõképkeresés eredménytelen idõszakaként és az euroszkepticizmus felerõsödésével lehet jellemezni. A viták kereszttüzébe került az uniós döntéshozatali eljárások kevésbé hatékony mûködése, az intézményi reformok szükségessége, egyes politikák, mint például a közös agrárpolitika fenntarthatatlansága és az Európai Unió legitimizációs hiányosságai, így a demokratikus deficitnek nevezett jelenség és a bonyolult, bürokratikus, a polgárok által átláthatatlan és nehezen érthetõ struktúrák anomáliái. A kihívásokra azonban ekkor csak elégtelen válaszok születtek, mint például az óvatos reformokat megvalósító Amszterdami Szerzõdés. Legtágabbra az olló 1994-ben és 2000-ben nyílt, ekkor jelentõs többségben voltak az Európai Unióhoz kötõdõ azonosságtudattal rendelkezõk. 2002-tõl az európai dimenziót elfogadók és elutasítók között kialakult egy több mint 20%-os különbség az elõbbi javára, amely elõny a legfrissebb Eurobarometer-felmérések alapján állandósulni látszik. A 2004-es felmérés szerint az uniós polgárok 41%-a vallotta magát csak nemzete állampolgárának, 47%-a nemzete állampolgárának és európainak, 7% európainak és nemzete állampolgárának, illetve 3%-a európainak, a többiek nem tudtak

KOLLER BOGLÁRKA

válaszolni. Tehát a magukat valamilyen mértékben európainak is tartók többségben voltak, de a nemzethez való kötõdés továbbra is nagyon erõsnek bizonyult.45 A huszonöt tagállamban jelentõs különbségek mutathatók ki az Európai Unióhoz való kötõdésében. A két végpontot Luxemburg és Nagy-Britannia jelentik. Míg az elõbbi ország népességének 69%-nál van jelen azonosságtudatában az európai dimenzió, addig az utóbbi lakosságának csak 35%-ára igaz ugyanez. Az újonnan csatlakozott tíz tagállam lakosságának átlagosan alacsonyabb százaléka rendelkezik a közösséghez való kötõdéssel, de közülük csupán hazánkban, Litvániában és Csehországban vannak többségben azok, akik kizárólag nemzeti kötõdésüket vallják. Magyarországon egyébként a népesség 61%-a kizárólag nemzeti identitását jelölte meg a válaszban, és a magyaroknak csupán 39%-a vallotta, hogy valamilyen mértékben az Európai Unióhoz is kötõdik, amely százalékos arány egyedül Nagy-Britanniában alacsonyabb. A már említett országokon kívül Ausztriában, Görögországban, Svédországban és Finnországban voltak többen azok, akik kizárólag nemzeti identitásukat vallották, a többi tagállamban a népesség többségének identitásába beépült az európai dimenzió.46 1991-tõl kezdve állnak rendelkezésünkre adatok az egyéneknek a különbözõ földrajzi egységekhez való kötõdéséirõl.47 Az 1991-es, 1999-es, 2000-es és 2002-es éveket vizsgálva elmondható, hogy a különbözõ földrajzi egységekhez való kötõdés ebben a négy évben hasonlóan alakult. Nagyobb az állandóság ugyanakkor az országhoz, régióhoz, városhoz/faluhoz, mint az európaisághoz való kötõdésben.

45

EB 62 EB 61 47 EB 36, 51, 54, 58. A felmérésekben a következõket kérdezték: „Az emberek különbözõ kötõdést éreznek a városukhoz / falvaikhoz, a régiójukhoz és az országukhoz, illetve az Európai Unióhoz? Kérem, jelölje meg milyen kötõdést érez Ön ezekhez? – 1. Nagyon kötõdöm. 2. Kötõdöm. 3. Kevésbé kötõdöm. 4. Nem kötõdöm.” 46

37


1. ábra Európai dimenzió az identitásban, 1982–2004 70

60

50

40 % 30

20

Európai identitás is része az azonosságtudatnak

10

Kizárólag nemzeti identitása van

0 1982. I. 1986. II. 1987. I. 1988. II. 1989. I. 1990. I. 1992. I. 1993. II. 1994. II. 1995. I. 1995. II. 1996. II. 1997. I. 1998. I. 1998. II. 1999. II. 2000. I. 2000. II. 2001. II. 2002. I. 2002. II. 2003. I. 2003. II. 2004. I. 2004. II.

36

Forrás: Eurobarometer 17, 26, 27, 30, 31, 33, 37, 40, 42, 43, 44, 46, 47, 49, 50, 52, 53, 54, 56, 57, 58, 59, 60, 61, 62

38

KOLLER BOGLÁRKA

2. ábra Kötõdés a különbözõ földrajzi egységekhez 100 Ország

Régió

EK/EU

Város/falu

90 80

88 87

89 85

90

89

86 87

83

85

86 87

70 60 59 56

% 50 48

45

40 30 20 10 0 1991

1999

év

2000

39


hoz/faluhoz való kötõdést választották a legtöbben, mégpedig a népesség 91%-a, míg az országhoz és a régióhoz való kötõdés egyaránt csupán 81% volt. Az osztrákoknál szintén megegyezett a régióhoz és az országhoz való kötõdés százalékos aránya, amely mindkét esetben 91% volt. Az egyének válaszait valószínûleg jelentõsen befolyásolta az állam ügyintézési, jogi berendezkedése vagy a nemzetiségek jelenléte. A fenti példák alapján kijelenthetõ, hogy az országhoz való kötõdés nem az egyetlen és egyes tagállamokban nem is a legerõsebb kötõdés a földrajzi kategóriák közül. Az európai identitás közös kulturális alapjainak létezése, amint arról már a fentiekben is szóltunk, állandó vita tárgyát képezi. Érdemes tehát megnézni, hogy vajon az európai polgárok mit gondolnak errõl. 1999-ben az alábbi kijelentésrõl kérdezték meg a véleményüket: „Létezik egy közös kulturális identitás, amelyet minden európai magáénak vall.”49 Az uniós polgárok 38%-a valamilyen mértékben elfogadta ezt a kijelentést, ezzel szemben 49%-a elutasította az állítást. Egy közös kulturális identitással a polgárok többsége nem tud azonosulni, és inkább a különbözõ kultúrák együttélését és megõrzését szeretnék látni az Európai Unióban. Egy késõbbi felmérés éppen azt igazolta, hogy a polgárok valójában félnek is a kulturális homogenizációtól.50

2002

Forrás: Eurobarometer 36, 51, 54, 57

3. ábra Közös európai kulturális identitás, 1999

Az országhoz, városhoz/faluhoz és a régióhoz való kötõdés mindegyike összuniós szinten sokkal erõsebb volt, mint az Európai Unióhoz való kötõdés. A legerõsebben országukhoz kötõdtek az EU lakosai, mintegy 90%-uk jelölte meg ezt a választ. Utána következett a városhoz/faluhoz kötõdés 87%-kal, majd a régióhoz 86%-kal. Összeurópai szinten az országhoz való kötõdést választották a legtöbben, de figyelembe kell venni, hogy a városhoz/faluhoz való kötõdés csupán 3, a régióhoz pedig 4%-kal maradt el ettõl. Ha megnézzük, hogy az egyes tagállamok népessége melyik lehetõséget választotta a legnagyobb százalékban, akkor találunk arra példát, hogy a városhoz/faluhoz vagy a régióhoz való kötõdés erõsebb vagy ugyanolyan erõs volt, mint az országhoz való kötõdés.48 A belgáknál a régióhoz és az országhoz való kötõdést egyaránt 86%-ban választották. A németeknél a városhoz/faluhoz és az országhoz azonosan 89%-kal kötõdtek, a görögöknél mind a régióhoz, mind az országhoz azonosan 94%-kal. A spanyoloknál a város48

EB 57

13 38

49 Igen

Nem

Nem tudja

Forrás: Eurobarometer 50 49

A kérdésfeltevés a következõképpen hangzott: „Ön teljesen mértékben egyetért (1), bizonyos mértékben egyetért (2), bizonyos mértékben nem ért egyet (3) vagy teljes mértékben nem ért egyet (3) a következõ állítással? – Létezik egy közös kulturális identitás, amelyet minden európai magáénak vall.” Ezekben a kérdésekben a közös európai kulturális identitásra kérdeztek rá, vagyis Európát nemcsak az uniós értelemben használták. Ezt a kérdést tették fel az 1998-as EB 50 felmérésben és az 1999-es EB 52 felmérésben is. 50 A kulturális identitás elvesztésével a régi tagállamok 14, míg az újak 12%-a azonosította az Európai Uniót. EB 61

40

KOLLER BOGLÁRKA

Az EU szimbólumrendszerét nagyon sokszor hasonlították össze a nemzeti szimbólumrendszerekkel és kritizálták amiatt, hogy nincs elegendõ érzelmi tartalma, így üres, az uniós intézmények és az elit által „kreált” kategóriákból áll. A közvélemény-kutatási adatok alapján eldönthetõ, hogy valóban így van-e vagy sem. 2002-ben, az eurózónához tartozó tagállamokban a népesség 45%-a tartotta az eurót jó dolognak, 26%-a semlegesen viszonyult hozzá, és 27% tekintette rossznak. Érdekes az is, hogy a dánok és a svédek, akik csak kívülrõl alkothattak véleményt az euróról, hiszen nem tartoznak az eurózónába, 52, illetve 47%-ban tartották jó dolognak, vagyis ezzel az uniós átlag felett voltak. A briteknél ez a százalék jóval alacsonyabb, 25%. Az euró tekintetében ugyan még azok voltak többségben, akik nem kötõdtek a közös valutához (57%), szemben azokkal, akik igen (41%), de már 10 emberbõl 4 kötõdött az euróhoz.51 Ha összehasonlítjuk ezt a múltbeli, nemzeti valutákhoz való kötõdéssel, akkor kiderül, hogy azokhoz a népesség 61%-a kötõdött és 38%-a nem.52 Tehát, ahhoz képest, hogy az eurónak mint tényleges fizetõeszköznek alig néhány éves története van, ez a százalékos kötõdés viszonylag magas, és a hullámvölgyek ellenére hosszú távon növekvõ tendenciát mutat.53 A zászlónak, mint uniós jelképnek az ismertsége is magas. Egy 2002. évi felmérés szerint a népesség 89%-a ismerte és csak 9%-a nem látta még soha a zászlót. Az uniós népesség 82%-a nemcsak ismerte, hanem tudta is, hogy az Európai Uniót jelképezi. A polgárokat megkérdezték a zászlóról alkotott véleményükrõl is. Tíz polgárból nyolc azzal értett egyet, hogy „Ez a zászló megfelelõ szimbóluma Európának”. A válaszadók kétharmada szerint „Ez a zászló valami jót jelképez”. Minden második uniós polgár értett egyet a következõkkel: „Ezt a zászlót kéne elhelyezni országunk minden középületén a nemzeti zászló mellett.” Továbbá 44%-uk vallotta, hogy „azonosul ezzel a zászlóval”.54 2004-re a zászló ismertsége tovább növekedett: a polgárok 94%-a nyilatkozott úgy, hogy ismeri a zászlót és 50%-a vallotta azt, hogy azonosul ezzel a szimbólummal.55 A közös jelképek megítélése megmutatta, hogy nemcsak üres, a közösségre felülrõl ráerõltetett konstrukciókról van szó, hanem olyan szimbólumokról, melyekkel már a népesség jelentõs része azonosul.


Az európai polgárok a mindennapokban a kisebbségek, bevándorlók és az uniós tagállamokban dolgozó, tanuló külföldiek személyében, illetve az egyes bõvítési hullámokkor is találkoznak a mássággal. Az Eurobarometer speciális felmérése a „másság” kategóriáinak különbözõ megítélését vizsgálta a kisebbségek és bevándorlók tekintetében. Ennek alapján kiderül, hogy a kisebbségekhez és a bevándorlókhoz kapcsolódó tolerancia igen magas összuniós szinten.56 Az egyének negatív attitûdje azonban erõsebb a bevándorlókkal, mint a kisebbségekkel szemben. Ha az inklúzió folyamatának gyakorlati megvalósulásáról, vagyis a jogok kiterjesztésérõl van szó, akkor a támogatottság alacsonyabb, mint az elvi szintû tolerancia. Abban az esetben, ha az egyén úgy érezte, hogy saját gazdasági státusára, munkavállalására közvetlen veszélyt jelentenek a kisebbségi egyének vagy bevándorlók, akkor kevésbé volt toleráns. A bõvítések megítélésével kapcsolatban is végeztek attitûdvizsgálatokat, melyek hasonló következtetésekkel szolgáltak, mint az elõbbi kutatások. Az inklúzó nagymértékû támogatást élvez, ha olyan általános dolgokról van szó, mint az EU világpolitikai szerepe, a béke és biztonság vagy a kulturális sokszínûség, azonban ha az egyén mindennapi gazdasági környezetét érintõ kérdések kerülnek szóba, akkor az inklúzió támogatottsága csökken. Egyébként ezt a gazdasági tudatosságot jelzi az is, hogy amikor a közép- és kelet-európai országokról kérdezték a polgárokat, úgy ítélték meg, hogy a demokrácia feltételeit megteremtették a régió országai, azonban nem lettek gazdagabbak a felkészülési idõszakban.57 Az intézmények iránti bizalom megítélése az uniós polgárok kötõdéseinek vizsgálatában jelentõs összefüggésekre világíthat rá, ugyanis az intézmények az egyén és közösség közötti szervezõdések, melyeken keresztül az egyéni érdek közösségi szinten érvényre juthat. Az tehát, hogy az uniós egyének mennyire bíznak az õket körülvevõ intézményes struktúra egyes szereplõiben, jól jelzi, hogy mennyire hiszik el, hogy az õket érintõ ügyek intézése és a problémák orvoslása jó kezekben van. Az 1999-es, 2000-es, 2001-es és 2002-es felmérések mind a nemzeti, mind az uniós intézményekbe vetett bizalmat vizsgálták.58 A nemzeti kormányok, parlamentek, közigazgatási intézmények és politikai pártok iránti bizalom mind a négy vizsgált évben alacsony volt, a legtöbb esetben a nemleges válaszok voltak

51

EB 57 EB 58 53 Az EB 57 felmérés szerint az euróhoz a népesség 40%-a kötõdött. 54 EB 58 55 EB 62

41

52

56 57 58

EB Special Reports 138. EB 58 EB 51, 54, 56 és 57

42

KOLLER BOGLÁRKA

többségben. Kivételt képezett 2001,59 amikor a nemzeti kormány esetében az igen válaszok kerültek többségbe, illetve 2000, amikor a közigazgatási intézmények esetében a pozitív és negatív válaszok százalékos aránya egyenlõ volt. Intézményekre lebontva a politikai pártok iránti bizalom volt a legalacsonyabb, míg a nemzeti parlamentek iránti bizalom a legmagasabb. Ha az uniós intézményekbe vetett bizalmat vizsgáljuk, akkor a pozitív válaszok voltak többségben. Az uniós intézményekbe vetett bizalom 21% és 81% között mozgott, az intézménytõl és az évtõl függõen. Mind a négy vizsgált idõszakban az Európai Parlament iránti bizalom volt legmagasabb. A bizalom alacsony értékeket mutatott a régiók bizottsága és az ombudsman kapcsán.60 Jóllehet a nemzeti és az uniós intézmények eltérõ struktúrával rendelkeznek és a különbözõ tagállamokban élõ polgároknak az intézményekbe vetett bizalma különbözõ értékeket mutat, mégis elgondolkodtató tény, hogy összeurópai szinten az uniós intézményekben bíznak többen. Következésképpen, ha az intézmények által létrehozott politikai közösséget és az uniós polgárok kötõdéseit tekintjük, akkor ez a felmérés is mutatja, hogy a nemzeti struktúrák hierarchikus modellje nem érvényesül. Egy 2005-ben végzett vizsgálat szerint az uniós intézmények közül az Európai Parlamentben a lakosság 52%-a bízik, a bizottságban 47%, a tanácsban 43%, vagyis a bizalmat tekintve jelenleg is az EP áll a sor elején.61 Egy másik felmérés a huszonötök közt is vizsgálta az intézményekbe vetett bizalmat, a kérdést azonban eltérõen tették fel: 15 politikai és nem politikai intézmény esetében kérdeztek rá a bizalom szintjére. A 25 uniós tagállamban a hadseregben, a rádióban, a rendõrségben, a karitatív és önkéntes szervezetekben, a televízióban, az ENSZ-ben, a sajtóban, a jogrendben és a vallási szervezetekben is többen bíznak, mint az EU-ban vagy a nemzeti politikai intézményekben. Az Európai Unióban a lakosság 41%-a bízik, míg 41%-a nem bízik, tehát a lakosság megosztott. A nemzeti parlament és kormányok esetében egyértelmûen azok vannak többségben, akik ezekben az intézményekben nem bíznak. Az újonnan csatlakozott 10 tagállam esetében ez a bi-


zalom még alacsonyabb: a nemzeti kormányok esetében 17%, míg a parlamentek esetében csak 16%. Összuniós szinten a nagyvállalatokban és a politikai pártokban bíznak a legkevésbé a polgárok.62

59

2001. II. félévében a valamennyi intézmény tekintetében megnövekedett bizalom valószínûleg a világpolitikai események (szeptember 11-i amerikai terrortámadás), illetve a gazdasági környezet (euró bevezetése elõtti várakozások) hatásaival is összefüggésben volt. Ennek vizsgálata azonban külön kutatást igényel. 60 EB 57 61 EB 65

43

62

EB 61

44

KOLLER BOGLÁRKA

ÖSSZEGZÉS Az Európai Unió által létrehozott identitás konstruált identitás mind strukturális, mind a szimbolikus elemeit tekintve. Amint ez az etnoszimbolistakonstruktivista elméleti vitából is kiderült, a nemzeti szimbólumok között is számos konstruált elem található. Az tehát, hogy az Európai Unió nem rendelkezik a nemzetekhez hasonló múltbéli gyökerekkel, még nem jelenti azt, hogy az uniós polgárok és a közösség között nem alakulhat ki valódi tartalommal bíró kötõdés. Ezt igazolják a fentebb ismertetett empirikus adatok is. Az európai dimenzió fokozatosan épült be a polgárok azonosságtudatába, és ma már többségben vannak azok, akik az Európai Unióhoz tartozónak is érzik magukat. Az Európai Unió egy olyan heterogén, sok népességet magába foglaló közösség, melyet az országhatárokat átszelõ politikai, kulturális és nyelvi közösségek együttélése jellemez, és melynek határai a bõvítések folytán állandóan változnak, ami az egyének identitását is újra és újra átformálásra készteti. A másság elfogadásáról a felmérések alapján elmondható, hogy elvi kérdésekben magas szintû a tolerancia, de ha az uniós polgár úgy érzi, hogy saját gazdasági státusára, munkavállalására közvetlen veszélyt jelentenek a kisebbségi egyének, bevándorlók vagy a bõvítések során uniós polgárokká váló személyek, akkor kevésbé toleráns. A különbözõ földrajzi egységekhez történõ kötõdések vizsgálata során világossá vált, hogy a kötõdések territoriális meghatározottsága is változó természetû kategória. Habár általánosságban még az országhatárok a legfontosabb referenciapontok az egyén közösségi tagságának meghatározásában, a régiós és lokális identitás is nagy fontossággal bír. A teoretikus és empirikus vizsgálat rávilágított arra, hogy az uniós egyének azonosságtudata többszintû és kötõdéseik differenciált rendszert alkotnak. A közvélemény-kutatási adatok is alátámasztották azt az elképzelést, hogy bár az uniós polgárok kételkednek egy közös kulturális alapú identifikációban, a politikai életben és az intézményes struktúrákban való részvételükkel mégiscsak új közösséget hoznak létre. Az Európai Unióhoz a többség nem kulturális és etnikai alapokon, hanem polgárjogai és kötelezettségei révén kötõdik.

Koller Boglárka: Nemzeti és európai identitás

Recommend Documents