KOLLEKTÍV TUDAT, CIONIZMUS ZSIDÓ NEMZETÁLLAM Grünhut Zoltán MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont, Pécs, Magyarország
KOLLEKTÍV TUDAT, CIONIZMUS ZSIDÓ NEMZETÁLLAM1 Absztrakt Jelen dolgozat esszészerűen kíván áttekintést adni, illetve új megközelítésben értekezni egy olyan témakörről, amely nemcsak a politikai-közéleti diskurzusokban, de még szakmai berkekben is heves viták, s egymásnak feszülő álláspontok tárgya. Az írás célja identitáselméleti perspektívában kapcsolatot keresni a zsidó kollektív tudat, a cionizmus eszméje, valamint a zsidó nemzetállam létezése között, kidomborítani, hogy e reláció a kézenfekvő politikai kontextuális beágyazottságon túl azonosságteremtő funkcióval is bír. A tanulmány szerkezete feszes: először összegzést ad a zsidó identitás fundamentumairól, s elhelyezi abban a cionizmus jelenségét; másodsorban a cionizmus és a zsidó nemzetállam kérdéskörét megvilágítja a nacionalizmus és a patriotizmus oldaláról; harmadsorban pedig elemzi a zsidó nemzetállam és a demokratikusság tematikáját. Kulcsszavak: identitás, cionizmus, zsidó nemzetállam, nacionalizmus, patriotizmus
A zsidó identitásról A 20. század első harmada óta foglalkozik a társadalomtudomány elméleti és empirikus alapokon nyugvó identitáskutatással, amely alatt – nagyon leegyszerűsítve – a másoktól változó ismérvek alapján önmagát megkülönböztető egyén és közösség azonosságtudatának vizsgálatát értik (Barth 1969, Erikson 1968, Geertz 1973, Goffman 1959, Mead 1934). Merthogy a zsidóság évszázadokig fennmaradt közösségként, dacára a kisebbségi létnek, a gyakorta fellobbanó vad antiszemita kiközösítéseknek, valamint a sehol sem kiteljesedő kollektív önrendelkezésnek, így identitása már korán az ilyes tárgyú kutatások érdeklődésének homlokterébe került (Spicer 1971, Wouk 1970). A megannyi azonosság ellenére nem beszélhetünk abszolút homogén zsidó identitásról 1
A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosítószámú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.
(Langman 1999, Osherson 2001, Rosen – Weltman 1996). Herman (1988) elkülöníti a zsidó identifikációt (azt a kognitív elemeket tartalmazó lélektani folyamatot, minek során az egyénben kiteljesedik a zsidó közösséghez tartozás érzése) a zsidó identitástól (tehát attól, mit is jelent az individuum számára zsidónak lenni). Gitelman, Kosmin és Kovács (2003) közös szerkesztésű kötetük egyik fő üzeneteként szintén a zsidó affiliáció (közösséghez tartozás érzésének mélysége) és a zsidó tudat (mitől érzi magát zsidónak az egyén) elhatárolását fogalmazták meg. A témakört feldolgozó szakirodalmak áttekintésére nincs lehetőségünk, pusztán egy tömör tematikai tipizálásra. Először is beszélhetünk ún. „populációs” tanulmányokról, amelyek az izraeli és a diaszpórabeli zsidó közösségek népesedési, vallásos meggyőződéssel összefüggő, kulturális differenciálódási, asszimilációs, stb. jellemzőit tárgyalják demográfiai összefüggésben (pl.: Della Pergola 1996, 1999 és 2008, Della Pergola – Rebhun – Tolts 2000 és 2005). Másodsorban rendelkezésünkre állnak empirikus alapokon nyugvó elméleti kutatások általában a zsidó identitás fundamentális tényezőivel, azok változásával összefüggésben (Arnow 1994, Aviv – Shneer 2005, Lipset 1963, Bauman 2008, Bekerman 2001, Brandes 2004, Sacks 1993, Rosen 1995, Krausz – Tulea 1998). Harmadrészt érdemes külön kezelni az esettanulmány jellegű, akár kvalitatív, akár kvantitatív empirikus eredményeket felvonultató, egy adott ország zsidó közösségének azonosságtudatát vizsgáló írásokat (Ro‟i – Beker 1991, Ritterband 1986, Neusner 1981, Hyman 1979, Horowitz 1999, Himmelfarb 1980 és 1982). Ezekhez kapcsolódik negyedik típusként az összehasonlító módszereket követő, több ország zsidó közösségének identitását komparatív jelleggel vizsgáló, illetve abból következtetéseket levonó szakirodalmak halmaza (Anthias 1998, Charmé et al. 2008, Ben Rafael et al. 2003, Wettstein 2002, Graham 2004). Végül pedig indokoltnak tűnik külön kategóriába sorolni az izraeli zsidóság identitásával foglalkozó, illetve az izraeli és a diaszpórabeli zsidóság azonosságtudatát összevető műveket (Almog 2000, Auerbach 2001, Auron 2008, Levy et al 2000, Bar Tal – Antebi 1992, Markowitz 1993, Liebman – Katz 1997). A következőkben tömören összegezzük a mit jelent zsidónak lenni kérdés lényegi elemeit, tehát a zsidó identitás alapvető tényezőit. Megkülönböztethetjük az azonosságtudat individuális és kollektív oldalát, amelyek nem annyira tartalmilag, mint inkább az explicit kifejeződés, illetve annak belső, élményszerű leképeződése tekintetében válnak el. Ennek tükrében tehát az individuum egyfelől képes megválaszolni mitől érzi magát zsidónak, miben és miként különül el másoktól, miben és miként azonosul a zsidó közösséggel, másfelől pedig tudatában van annak, hogyan élheti meg – illetve milyen formában szeretné megélni, ha a kontextuális közeg azt lehetővé tenné – egyénileg és kollektívában, csoport részeként identitását. Mindebből nem következik, hogy a kollektívára identitásformáló szempontból pusztán úgy tekinthetünk, mint egyének
csoportosulására, amely kizárólag közösségi élményt ad az egyéni azonosságtudat megerősítéséhez, kifejeződéséhez. Éppen ellenkezőleg, a kollektíván belüli ismétlődő érintkezések, személyközi interakciók, továbbá magának a csoportnak a közösségi működése aktívan befolyásolja az egyén identitását. A fundamentális elemek összegzése nehéz feladat. Fontos leszögezni előzetesen, e tényezők nem egymást kizárva, jellemzőbb, hogy együttesen, egymást felerősítve jelennek meg az egyéni és kollektív zsidó identitásban. Rangsort felállítani közöttük nem lehet, s bár örökön felmerülő téma, ki a „zsidóbb zsidó”, jelen dolgozat ebben nem kíván állást foglalni. Egyrészt beszélnünk kell vallásosságról, illetve annak különböző irányzatairól és fokozatairól, mélységéről. Másodsorban adja magát az etnikai karakterű zsidó azonosságtudat. Harmadrészt létezik a nyelvi tényező (héber, jiddis, ladino anyanyelvként, beszélt nyelvként való használata). Negyedsorban behatárolhatunk kulturális és tradicionális jellegű, hagyományok követésén, történelmi tudaton alapuló identitáselemeket. Ötödrészt említhetjük a tágan vett antiszemitizmus kiközösítő, gyűlölködő megnyilvánulásaiból fakadó önazonosság-teremtő, öntudatébresztő hatásokat. Hatodízben szólni kell a Holokauszt traumájának identitásformáló jellegéről. Hetedrészt pedig felmerül az Izraellel való szolidaritásvállalás, mint azonosságtudat.2 Fenti hét tényezőt jelen dolgozat egy nyolcadikkal, a cionizmus, tehát a zsidó nemzetállam létét, fennmaradását és fejlődését hirdető eszme mint identitáselemmel szándékozik kiegészíteni, amellyel ugyan csak részben ad új megközelítést, hiszen többen kiemelték már ezen ideológia spirituális és politikai tartalmán túl, annak zsidó ön- és azonosság-, illetve nemzettudattal összefüggő hatásait, mégis valós identitási jelentőségét gyakorta felületesen kezelik. A fentiekhez hasonlóan a cionizmus is individuális és kollektív identitáselemként értelmezhető, amiben azonban egyedi kollektív karaktere a többi tényezővel összevetve, hogy nem feltételez szükségszerűen explicit, az egyén aktív részvételével megvalósuló csoportélményt, mégis hasonló hatást tud kiváltani az individuumban. Miért, hogyan? Pontosan a nemzethez tartozás érzésén keresztül, azzal hogy az egyén – a diaszpórában élő zsidó személy – második hazájaként gondolhat Izraelre, büszke lehet az izraeli nemzet eredményeire, ünnepelheti dicsőségeit, s osztozhat fájdalmaiban, megdobogtathatja szívét a nemzeti himnusz, a Dávid-csillagos lobogó, biztos lehet abban, Izrael kiáll a világban élő zsidókért, a kulturális és vallási örökségek, hagyományok, a történelmi emlékezet ápolásáért és védelméért, felszólal a jogsértések ellen, indokolt esetben közbelép, támaszt, támogatást nyújt, s ha szükséges, menedéket biztosít. Mindezen 2
Újabban polemizálás zajlik arról, hogy a zsidó identitásban egyre fontosabb szerepe van a zsidó származású hírességekkel, befolyásos személyekkel való azonosulásnak. Empirikus visszaigazolások e feltételezés alátámasztására még csekély számban állnak rendelkezésre.
érzéshullám egy olyan diaszpórabeli zsidónak, aki nem vallásos, nem beszéli a héber nyelvet, nem tartja az ünnepeket, alig-alig követi a tradíciókat, szokásokat, s nincs közösség, amellyel identitását megoszthatná, amely azonosságtudatát erősíthetné, nos, egy ilyen személy számára zsidó öntudata sarokköve lehet a cionizmus mint nemzethez tartozás.
Nacionalizmus, patriotizmus, cionizmus Ebben a fejezetben a cionizmus, illetve a nacionalizmus és a patriotizmus viszonyát vizsgáljuk meg, kidomborítva, hogy előbbi nem pusztán az utóbbiak egyfajta zsidó típusa, válfaja. A cionizmus – nagyon leegyszerűsítő definícióval élve – nem más, mint a 19. század második felében indult zsidó nemzeti mozgalom és ideológia, amelynek célja a történelmi Izrael területén egy zsidó nemzetállam megalakítása/helyreállítása, fenntartása és fejlődése, illetve ezáltal a zsidó közösség azonosságtudatának, egyéni és kollektív autonómiájának, valamint összetartozásának elősegítése. Ha a nacionalizmusról is megkísérlünk hasonlóan elnagyolt fogalommagyarázatot adni, azt mondhatjuk, olyan ideológiai mozgalom, amely egy etnikailag, nyelvében, kultúrájában, hagyományaiban és historikus emlékezetében vélt vagy valósan homogénnek tekinthető, adott területi koncentrációban élő, azt részben vagy egészben saját államaként birtokló, de legalábbis történelmi hazájának tekintő csoport (nemzet) identitásának, önrendelkezésének és egységének megteremtését és fenntartását szolgálja. Vessük össze a két definíciót, illetve mögöttes tudásunkat. Mindkettőben sarkalatos pont a nemzeti egység megteremtése, a nemzetállam jelentősége, az összetartozás érzése, az azt megalapozó identitási tényezők ápolása és védelme. Amiben markáns különbség mutatkozik, hogy általában a „nemzetekkel” ellentétben a zsidóságnak nincs közös etnikai gyökere (legalábbis az etnicitás üzenete visszafogott), nincs közös nyelv, az azonosságok dacára heterogén a kulturális és tradicionális örökség, más-más momentumok mérvadóak közösségenként a történelmi emlékezet tekintetében, továbbá nem beszélhetünk a zsidó nemzet területi koncentrálódásáról sem. Mi a helyzet a patriotizmus eszméjével összevetve? Először is elengedhetetlen kitérni a nacionalizmus és a patriotizmus eltérőségére, utóbbinak talán könnyebb is ily‟ módon fogalomtisztázást adni. Lord Acton (1972) szerint a nacionalizmus az egyén kötődése a legtágabb (etnikai, vallási, kulturális, nyelvi, stb.) értelemben felfogható nemzethez, ám e kapcsolat önmagában semlegesnek, fizikai természetűnek hat, míg a patriotizmus morális elkötelezettség, kötelesség- és felelősségvállalás egy politikai közösség irányában. Elie Kedourie (1985) éppen ellenkezőleg ragadta meg a két fogalom közötti különbséget, amikor azt írta, a nacionalizmus filozófiai-politikai tartalmú mély elhivatottság, amely az emberiséget nemzetekre bontja, így identitás- és azonosságtudatot adva az individuumnak és a kollektívának („mi” és „ők” – önmeghatározás és
másoktól való elkülönülés), miközben a patriotizmus inkább szentimentális kötődés egy entitás felé. George Orwell (1968) „támadó” és „védekező” attitűdpárban vizsgálva különítette el a két fogalmat, előbbivel a nacionalizmust azonosítva, mondván annak célja mind teljesebb hatalmat, elismertséget és tisztelet kivívni a nemzet számára, másokat pedig elfogadásra bírni ezzel kapcsolatban, miközben a patriotizmus elköteleződés egy adott hely irányában, illetve az ott megvalósítandó, jónak vélt életmód tekintetében, más, külső közösségek vélekedésének kényszerítése nélkül. Mindezen érvekben az egyik közös pont, hogy a patriotizmust olyan lojális érzelmi kötődésnek ábrázolják, függetlenül attól, hogy az egyén, avagy a kollektíva identifikációjában ez milyen mélységű és tartalmú, amely egy, az adott közösséget azonos térbeni fizikai realizációjában, illetve annak maradandó élményében, s nem a tértől elvonatkoztatható identitástudata alapján felölelő politikai entitás (pátria) irányában nyilvánul meg. Nos, ha e gondolatmenet jegyében ütköztetjük komparatív módon a patriotizmust és a cionizmust, szembeötlő különbség, hogy a zsidóság körében úgy van jelen a pátria (ez esetben a nemzetállam) iránti lojalitás, kötelezettség- és felelősségvállalás, áldozatkészség, hogy a közösség jelentős hányada (maga a diaszpóra) fizikai valóságában elkülönül attól, sőt, lehet soha nem is volt direkt kapcsolatban a „térrel”, nincs konkrét tapasztalata arról.
Zsidó nemzetállam és demokrácia relációja A fentiekből okvetlenül kitűnik, hogy Izrael, a zsidó nemzetállam léte és fennmaradása kulcsjelentőségű identitási fundamentum a zsidóság számára. Mondhatnánk, főként a diaszpórabeli közösségnek, ám ennek ellenkezőjére Ruth Gavison (2003) világított rá kiválóan, hangsúlyozva, a világi, szekularizálódott izraeli zsidóság zsidó azonosságtudatát pontosan az segíti és erősíti, hogy Izraelben héber nyelvi és zsidó kulturális közegben élhetnek, lehetőségük van belátásuk szerint tartani a zsidó és az izraeli nemzeti ünnepeket, ápolni a hagyományokat, miközben a zsidóság múltját szem előtt tartó oktatásban részesülnek és egy zsidó többségi társadalmat alkotnak. Mások szerint éppen ezzel van a gond, merthogy Izrael zsidó nemzetállami karaktere antidemokratikus struktúrába kényszeríti az ország nem zsidó származású – közel 20%-nyi, főként arab – népességét. E kérdéskör régóta viták tárgya úgy az izraeli, mind a nemzetközi szakmai és közéletben. A kritizálók szerint összeegyeztethetetlen paradoxon a zsidó nemzetállami lét és a demokrácia, mivel a nem zsidó állampolgárok csak másodlagos státuszúak lehetnek egy ilyen országban, kiterjedt diszkriminációnak kitéve, részint annak következtében súlyos szocioökonómiai leszakadásra kárhoztatva, mély szociokulturális törésvonalakkal elszigetelve a többségi társadalomtól, ráadásul állandó biztonsági, politikai és demográfiai kihívásként kezelve. E jelenségeket figyelembe véve, egyes szerzők szerint Izrael etnikus demokrácia, etnokrácia, demografikus rendszer, avagy éppen
apartheid rezsim (Lustick 1980, Khaklai 2011, Zureik 1979, Yiftachel 2006, Rouhana 1997, Ghanem 2001, Pappé 2011, Smooha 2010). Mások erősen kétségbe vonják e vélekedés megalapozottságát, köztük olyanok is, akik egyébként a nem zsidó izraeli társadalmat érő diszkriminációkat, a létező szocioökonómiai és szociokulturális törésvonalakat nem vitatják, azt azonban túlzásnak tartják, hogy a zsidó nemzetállam fenntartása mellett ezen, álláspontjuk szerint tisztán politikai problémák ne lehetnének kezelhetőek (Reiter 2013, Peleg – Waxman 2011, Dowty 1999, Gavison 1999). Érdemes végiggondolni a fenti polemizálást a zsidó identitás, illetve annak metatörténeti aspektusai vonatkozásában. Nagyon sarkosan, provokatívan összegezve, az „egyik oldal” azt mondja, nincs szükség a zsidó nemzetállamra, mert az egyrészt antidemokratikus kényszerpályát jelent minden izraeli polgár számára, legyenek azok zsidók vagy nem zsidók, másrészt okkal vált ki kritikai visszhangokat odahaza és a nemzetközi közösségben. A „másik oldal” azzal vág vissza, nemzetállam nélkül az izraeli zsidóság gyökértelenné, a diaszpórabeli közösség pedig ismét széttöredezetté, múltorientálttá válik, különben is a nemzetközi környezet kritikai megnyilvánulásai nem Izrael érdekében, nem a nem zsidó izraeliek érdekében, pusztán antiszemita és anticionista céllal történnek, olyan nemzetek részéről, amelyek soha nem adnák fel nemzetállamukat az ott élő nemzeti kisebbségekkel való harmonikusabb együttélés végett. Lecsupaszítva mindentől, mi ez, ha nem a jól ismert, sok évszázada zajló asszimilációs-emancipációs zsidó polémia? „Előbbiek” késznek mutatkoznak identitásuk bizonyos, általuk nem oly‟ lényeges részét feladva betagozódni az egyenjogúság és az elfogadás érdekében, míg utóbbiak szerint az ilyen beolvadással elért egyenrangúság valójában alávetés, az önazonosság megtagadása egy másféle azonosságért. Az asszimilálódó zsidó egyén, illetve individuumok közössége úgy integrálódik, hogy közben kollektív önrendelkezéséről lemond, míg az emancipációs célokat követőek számára éppen a kollektív önrendelkezés tekinthető választott útnak, amelyen keresztül elérhetővé válik az individuális szintű egyenjogúság. A vita tárgya ma: Izrael, a zsidó nemzetállam. Ha nincs nemzetállam, akkor nincs nemzet sem, ha nincs zsidó nemzet, akkor a zsidó kollektívának nincs helye a nemzetekre bomló világban. Az „izraeliség” nem nemzetközösség, csupán állampolgárság. Lojálisan, patrióta módon összekovácsolhat zsidót, muszlim és keresztény arabot, beduint, drúzt, cserkeszt, de eltávolít egymástól izraeli és diaszpórabeli zsidót, relációjukat pusztán közös vallási és kulturális gyökerekre, tradíciók és hagyományok követésére, kölcsönös történelmi emlékezetre korlátozva.
Konklúzió Miért és kihez akar egy többségi zsidó társadalom, egy létező zsidó nemzet asszimilálódni? Milyen metatörténeti explanandum lehet e szellemiség hátteré-
ben? Van-e joga a többségi izraeli zsidó társadalomnak úgy döntenie, hogy feladja nemzetállamát a diaszpóra beleegyezése nélkül? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kell feltennünk, érzékeltetve, hogy az összegzés helye és ideje e témakörben még nem érkezett el.
Referenciák Acton, L. 1972: Nationality – Essays on freedom and power. Gloucester: Peter Smith Almog, O. 2000: The sabra: The creation of a new Jew. Berkeley: University of California Press. Anthias, F. 1998: Evaluating „Diaspora‟: Beyond ethnicity? Sociology, Vol. 32. pp. 557–580. Arnow, D. 1994: Toward a psychology of Jewish identity: A multidimensional approach. Journal of Jewish Communal Service, Vol. 71. pp. 29–36. Auerbach, J. 2001: Are we one? Jewish identity in the United States and Israel. New Brunswick: Rutgers University Press. Auron, Y. 2008: The Shoah: Central factor in Jewish–Israeli identity. Jerusalem: The Open University Press. Aviv, C. – Shneer, D. 2005: New Jews: The end of the Jewish diaspora. NY: New York University Press. Bar-Tal, D. – Antebi, D. 1992: Siege mentality in Israel. International Journal of Intercultural Relations, Vol. 16 pp. 251–275. Barth, F. 1969: Ethnic groups and boundaries: The social organization of culture difference. London: Allen and Unwin. Bauman, Z. 2008: Jews and other Europeans, old and new. London: Institute for Jewish Policy Research. Bekerman, Z. 2001: Constructivist perspectives on language, identity, and culture: Implications for Jewish identity and the education of Jews. Religious Education, Vol. 96. pp. 462–473. Ben-Rafael, E. – Gorny, Y. – Ro‟i, Y. 2003: Contemporary Jewries: Convergence and divergence. Brill: Academic Publishers. Brandes, S. 2004: Religion, ethnic identity, and the sense of belonging. Jerusalem: Hebrew University. Charmé, S. – Horowitz, B. – Hyman, T. – Kress, J. 2008: Jewish identities in action: An exploration of models, metaphors, and methods. Journal of Jewish Education, Vol. 74. pp. 115–143. Della Pergola, S. 1996: The Jewish people toward the year 2020: Sociodemographic scenarios. In: Gonen, A. – Fogel, S. (eds.): The macro scenarios: Israel and the Jewish People. Haifa: Technion, pp. 155–187 Della Pergola, S. 1999: World Jewry beyond 2000: The demographic prospects. Oxford: Centre for Hebrew and Jewish Studies.
Della Pergola, S. 2008: Jewish demography and peoplehood 2008. In: Tal R. – Geltman, B. (eds.): Facing Tomorrow. Jerusalem: Jewish People Policy Planning Institute, pp. 231–250 Della Pergola, S. – Rebhun, U. 2001: Projecting a rare population: World Jews 2000-2080. Washington DC: Population Association of American. Della Pergola, S. – Rebhun, U. – Tolts, M. 2005: Contemporary Jewish diaspora in global context. Israel Studies, Vol. 10. pp. 61–95. Dowty, A. 1999: „Is Israel Democratic? Substance and semantics in the „ethnic democracy‟ debate‟. Israel Studies, Vol. 4. pp. 1–15. Erikson, E. 1968: Identity: Youth and crisis. NY: Norton and Co. Gavison, R. 1999: „Jewish and democratic? A rejoinder to the “ethnic democracy” debate‟. Israel Studies, Vol. 4. pp. 44–72. Geertz, C. 1973: The interpretation of cultures: Selected essays. NY: Basic Books. Ghanem, A. 2001: The Palestinian-Arab minority in Israel – A Political Study. NY: SUNY. Gitelman, Z. – Kosmin, B. – Kovács, A. (eds.) 2003: New Jewish identities: Contemporary Europe and beyond. NY: Central European University Press. Goffman, E. 1959: The presentation of self in everyday life. NY: Anchor Books. Graham, D. 2004: European Jewish identity at the dawn of the 21st century. London: Institute for Jewish Policy Research. Herman, S. 1988: Jewish identity: A social psychological perspective. Beverly Hills: Sage. Himmelfarb, H. 1980: The study of American Jewish identification: How it is defined, measured, obtained, sustained and lost. Journal for the Scientific Study of Religion, Vol. 19. pp. 48–60. Himmelfarb, H. 1982: Research on American Jewish identity and identification: Progress, pitfalls and prospects. In: Sklare, M. (ed.): Understanding American Jewry. New Brunswick: Transaction Books, pp. 56–95. Horowitz, B. 1999: Indicators of Jewish identity: Developing a conceptual framework for understanding American Jewry. NY: Mandel Foundation. Hyman, P. 1979: From Dreyfus to Vichy: The remaking of French Jewry, 19061939. NY: Columbia University Press. Peleg, I. – Waxman, D. 2011: Israel's Palestinians: The Conflict Within. Cambridge: Cambridge University Press. Kedourie, E. 1985: Nationalism. London: Hutchinson. Khaklai, O. 2011: Palestinian ethnonationalism in Israel. Pennsylvania: Univ. Press. Krausz, E. – Tulea, G. (eds.) 1998: Jewish survival: The identity problem at the close of the twentieth century. New Brunswick: Transaction Publishers.
Langman, P. 1999: Jewish issues in multiculturalism: A handbook for educators and clinicians. Northvale: Jason Aronson. Levy, S. – Levinsohn, H. – Katz, E. 2000: A portrait of Israeli Jewry: Highlights from an in-depth study. Jerusalem: Guttman Center of IDI. Liebman, C. – Katz, E. 1997: The Jewishness of Israelis: Responses to the Guttman report. Albany: SUNY. Lipset, S. 1963: The study of Jewish identity in a comparative context. Jewish Journal of Sociology, Vol. 5. pp. 157–166. Lustick, I. 1980: Arabs in a Jewish State: Israel’s control of a national minority. Austin: University of Texas Press. Markowitz, F. 1993: Israelis with a Russian accent. The Jewish Journal of Sociology, Vol. 35. pp. 97–114. Mead, G. 1934: Mind, self, and society. Chicago: University of Chicago Press. Neusner, J. 1981: Stranger at home: The Holocaust, Zionism and American Judaism. Chicago: University of Chicago Press. Orwell, G. 1968: Notes on Nationalism. Collected Essays. London: Secker & Warburg. Osherson, S. 2001: Rekindling the flame: The many faces to a vibrant Judaism. NY: Harcourt. Pappé, I. 2011: The Forgotten Palestinians: A History of the Palestinians in Israel. New Haven: Yale University Press. Reiter, Y. 2013: Inclusive citizenship as a framework for Jewish-Arab relations in Israel. The Romanian Journal of Society and Politics, Vol. 2. pp. 13–35. Ritterband, P. 1986: The new geography of Jews in North America. In: Kosmin, B. (ed.): New Insights on a Changing Jewish Community. NY: City University of New York. Ro‟i, Y. – Beker, A. (eds.) 1991: Jewish culture and identity in the Soviet Union. NY: SUNY. Rosen, E. – Weltman, S. 1996: Jewish families. In: McGoldrick, M. – Pearce, J. (eds.): Ethnicity and family therapy. NY: Guilford, pp. 611–630. Rosen, S. 1995: Jewish identity and identity development. NY: AJC. Rouhana, N. 1997: Palestinian citizens in an ethnic Jewish state: Identities in conflict. New Haven: Yale University Press. Gavison, R. 2003: The significance of Israel in modern Jewish identities. In: Ben-Rafael, E. – Gorny, Y. – Ro‟i, Y. (eds.): Contemporary Jewries. Brill: Academic Publishers, pp. 118–129. Sacks, J. 1993: One people: Tradition, modernity and Jewish unity. London: Littman Library. Smooha, S. 2010: Index of Arab–Jewish relations in Israel. Haifa: Haifa University.
Spicer, E. 1971: Persistent cultural systems: A comparative study of identity systems that can adapt to contrasting environments. Science, Vol. 174. pp. 795–800. Wettstein, H. (ed.) 2002: Diasporas and exiles. Berkeley: Univ California Press. Wouk, H. 1970: This is my God: The Jewish way of life. NY: S&S. Yiftachel, O. 2006: Ethnocracy: Land and identity politics in Israel/Palestine. Philadelphia: University of Pennsylvania Press. Zureik, E. 1979: The Palestinians in Israel: A study in internal colonialism. London: Routledge.
