KÖNYVRÕL KÖNYVRE KÜLFÖLDI SZERZÕINK Látogasson el a honlapunkra: A Nagyvilág támogatója. Nemzeti Kulturális Alap

LVIII. évfolyam, 10. szám

2013. október TARTALOM

ÁDÁM PÉTER Danièle Sallenave útinaplója elé .................................................................... 1033 DANIÈLE SALLENAVE Utazás a megszállt Palesztinában (Ádám Péter fordítása) .................... 1035 KRISTIINA EHIN versei (Szlukovényi Katalin és Csüllög Edina fordításai) .................................. 1058 PÁL FERENC Mozambiki írónak ítélték az idei Camões-díjat ........................................ 1064 MIA COUTO Becsületbeli kérdés ............................................................................................ 1067 Az új pap (Pál Ferenc fordításai) .................................................................. 1069 ELENA JURISSEVICH versei (Szirti Bea fordításai) ...................................... 1073 ELKE HEIDENREICH Szerelem (Kádár György fordítása) .............................................................. 1077

TÁJÉKOZÓDÁS KISS ILONA A szovjet irodalom újratemetése vagy teljes feledése? .......................... 1088 TURI MÁRTON Megjósolhatatlan múlt vár ránk, avagy az apokalipszis orosz bestiáriuma .................................................... 1097 BOZÓK FERENC Rimbaud utazásai lírában és térben .............................................................. 1116

KÖNYVRÕL KÖNYVRE IVÁN ILDIKÓ Patyomkin-vodka (Jevgenyij Popov: Vodkára vodkát) .......................... 1121 ZELEI DÁVID Szóba se jöhet Portugália? Pál Ferenc (szerk.): Camões, Pessoa, Saramago Magyarországon. (Tanulmányok a magyar–portugál irodalmi recepciókutatás körébõl) .............................................................. 1125

KÜLFÖLDI SZERZÕINK ........................................................................................ 1131

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója

Nemzeti Kulturális Alap

ÁDÁM PÉTER

Danièle Sallenave útinaplója elé Magyarországon elég nagy a tudatlanság az izraeli–arab konfliktus valódi természetét illetõen. Az elõítéletek és egyoldalú információk köde csaknem teljesen eltakarja a valóságot. Igaz, hogy létezik – fõleg angolul és franciául – jó néhány tárgyilagos történeti áttekintés, tanulmány és monográfia, irodalmi igénnyel írt útirajz azonban jószerivel csak egy van, a francia Danièle Sallenave-é. Az írónõ – számtalan regény és novella szerzõje, nem kevesebb, mint öt irodalmi díj (köztük a tekintélyes Renaudot) kitüntetettje, a nanterre-i egyetem tanára, a Francia Akadémia tagja – a palesztin írószövetség meghívására 1997 õszén járt a „megszállt területeken”. Élményeit és tapasztalatait, egy évre rá, Carnets de route en Palestine occupée: Gaza, Cis-Jordanie, novembre 1997 (Párizs, Stock, 1998) címû riportkönyvében összegezte. A szerzõ alaposan megszenvedte ezt a bátor könyvet (amelynek megjelenését egyedül a történész Pierre Vidal-Naquet üdvözölte): régi barátokat vesztett el, garmadával kapta a névtelen fenyegetõ leveleket, a felbontott kiadói szerzõdésekrõl már nem is beszélve. Mi több: a botrány után a Francia Akadémia is bezárta elõtte kapuit. A testület csak 2012 tavaszán volt hajlandó Sallenave-ot befogadni a „halhatatlanok” közé. Holott az Utazás a megszállt Palesztinában – ahogyan 2012. március 29-én a Francia Akadémia beiktató ünnepségén elhangzott üdvözlõbeszédében Dominique Fernandez mondta – „a tehetetlen düh és fájdalom könyve. Az amiatt érzett fájdalomé, hogy miképpen is tagadhatta meg az izraeli politika mindazt, amit méltán várhatnánk el egy mártír nemzettõl […]. Nem is könyv ez, sokkal inkább kétségbeesett kiáltás, a mélyen felháborodott lelkiismeret hangja…”1 Palesztina kis ország, területe mindössze hatezer-ötszáz négyzetkilométer. Errefelé nincsenek nagy távolságok. Csakhogy az írónõnek, párhuzamosan a valóságos utazással, másik utat is végig kell járnia, és ezt a másik utat illetõen igenis lehet nagy távolságról beszélni. Sallenave azt is elmeséli, hogyan jutott el a közönytõl, a vakságtól és önáltatástól a kegyetlen felismerésig, és hogyan eszmélt rá – jórészt épp ennek az utazásnak a fényében – az izraeli–arab konfliktus kegyetlen realitására. Sallenave, az utazás hatására, történelmi esszékben és szakfolyóiratokban keresi az annyiszor eltorzított vagy elhallgatott igazságot. Így, ha lehet azt mondani, párhuzamosan a jelenben megtett úttal, a múltban is „utazik”, ezért a könyv, amelybõl az alábbiakban mutatunk be néhány részletet, egyszerre útirajz, meditáció és történelmi esszé.

1

L. http://academie-francaise.fr/reponse-au-discours-de-reception-de-mme-daniele-sallenave

1033

Danièle Sallenave könyve másfél évtizede jelent meg. Mégsem mondhatjuk, hogy elavult. Az Utazás a megszállt Palesztinában öt évvel az oslói megegyezés után született, vagyis olyan idõszakban, amikor még pislákolt némi remény a két fél kapcsolatának normalizálódására. Mára ez a remény végképp szertefoszlott. A valóság, amelyet a szerzõ leír, ma – ha lehet – még vigasztalanabb, a palesztinok helyzete még nehezebb, még tragikusabb. Ami annyit jelent, hogy ez a tizenöt éve íródott könyv semmit sem vesztett idõszerûségébõl. Danièle Sallenave palesztinai útinaplója ma ugyanolyan aktuális, ha ugyan nem aktuálisabb, mint 1998-ban lehetett, amikor a Stock kiadó elõször közreadta…

Jeruzsálem. 1034

DANIÈLE SALLENAVE

Utazás a megszállt Palesztinában A Ben Gurion reptéren egykettõre túljutok az útlevél- és vámellenõrzésen. Rekkenõ hõség, a lebukó nap szépsége. Az ország hirtelen formát ölt elõttem: a hihetetlenül keskeny sáv, a földdarab, amelyen kelet felé a zöldellõ földek hirtelen átadják helyüket az egyre kopárabb domboknak. Negyven perc, máris Jeruzsálemben vagyunk, keletrõl érkezve a jobb kéz felõl elterülõ városba. Már besötétedett, a fiatal sofõr gondosan megkerüli a Mea Searimot1 (egyszer már megdobálták kõvel az autóját, amikor közvetlenül a sabbat bejövetele után akart áthajtani a negyeden), és kelet felõl próbál eljutni az American Colony Szállóig. Zsinagógába igyekvõ férfiak, fejükön fekete kalap. A városfal alatt, a damaszkuszi kapunál, gondtalanul nevetgélõ hátizsákos turisták. Az országban mindenütt találkozni, még a megszállt területeken folyó régészeti kutatások környékén is, olyan nyugat-európai csoportokkal vagy ritkábban japánokkal, akik úgy jönnek-mennek, olyan fesztelenül, mintha semmit sem látnának ebbõl a mai világból, mintha teljesen figyelmen kívül hagynák e föld zaklatott történelmét és véres konfliktusait. Az ilyesmi mindenütt zavaró, itt különösen. Néhány nappal késõbb Betlehemben meg Jerikóban is láttam kisebb csoportokat, a turisták a feltárási területekrõl vagy mûemlékekbõl kijövet sietõs léptekkel rögtön az izraeli busz felé vették az irányt, a veszélyesnek mondott szukot2 messzirõl elkerülve, egyetlen pillanatra se szabadulva a gyanakvó szorongástól meg a görcsös igyekezettõl, valahogy rá ne nyissák szemüket az ott élõ emberekre. Áthaladunk a „Number One” (vagyis a Tel-Avivból Jeruzsálembe vezetõ) úton meg a valamikori „zöld vonal”-on (1967 elõtt ez vágta ketté Jeruzsálemet). A másik oldalon hatalmas szálloda épül a palesztin házaktól „megtisztított” területen. Itt van az American Colony Szálló is, az oszmán stílusú épületek belsõ udvart fognak közre, az épületek tetején csodálatos tetõterasz. Az ablak szûk sikátorra nyílik, nehéz ételszag áramlik a szobába az autódudától és müezzinkiabálástól hangos utcából. Este hat óra. Utoljára a még érintetlen Szarajevóban hallottam müezzint, 1991 tavaszán. Lassan körvonalazódik a program: találkozás írókkal, diákokkal, egyetemi tanárokkal Nabluszban, Gázában, Ramallahban és Betlehemben – négy felszabadult város a hét közül. Hét fekete folt a fehér óceánban. Fokozatosan tisztul a kép: Palesztina, ahová meghívtak, átlyuggatott, szétforgácsolódott országrész. Néhány dolgot már az elsõ órákban megtanultam. Azt például, hogy – ha akarja, ha nem – vagy ide, vagy oda tartozik az ember. Ahol most vagyok, 1 2

Jeruzsálem ortodox vallásos negyede. Piac (arab).

1035

ahol vacsoráztam, ahol aludni fogok (már ha tudok, mert az utca – éjfélig, amikor hirtelen vége szakad a zenebonának – bömbölõ rádiótól, hangoktól, autódudálástól, kiabálástól hangos), annak nem egyszerûen Jeruzsálem vagy valamilyen városnegyed a neve. Mi a helyes elnevezése a városnak, ahol vagyok? „Kelet-Jeruzsálem”? Az archeológia iránt érdeklõdõk meg a hívõk „szent városa”? Netalán „Izrael örök fõvárosa”? Vagy „al Quds”, a muzulmánok szent városa? Nem, egyszerûen Kelet-Jeruzsálem, és kész. Innen, ahol vagyok, csak egy bizonyos szemszögbõl látni Izraelt, amely innen néhány száz méterre kezdõdik, a zöld vonal túloldalán. Valamivel meszszebb a King David Szálló épülete, még messzebb utcák, teraszok, nagyobb kertek követik egymást (az egyik éppen egy muzulmán temetõ helyén). De az egészet innen nem látni. A távolabbi országrészekrõl, Tel-Avivról, a tengerpartról nem tudok semmit, ahogyan az ország modern, szabad és látszólag demokratikus életérõl sem. Metaforikusan úgy is mondhatnám, Izraelt alulról vagy kívülrõl, de mindenképp a hátsó lépcsõ felõl próbálom felfedezni. Olyan ez, mint amikor a peremkerületek meg a külvárosok, vagyis a lerobbant övezetek felõl közelít meg az ember egy metropoliszt. Mindezt már Jeruzsálemben is érzem, itt sokkal közelebb vagyok az ország igazságához, ahhoz az igazsághoz, amit annyi éven át próbáltam nem észrevenni. A Szent Sír templomából kijövet elindulunk a Siratófal felé. A valamikori muzulmán negyedet lerombolták, a környéket megtisztították a törmeléktõl, majd az egész környéket rendbe hozták. 1967-ben, közvetlenül azelõtt, hogy az izraeliek birtokba vették a városrészt, elhanyagolt állapotban volt itt minden, félig a Siratófalat is elborította a törmelék. Ez még mindig az enyhébb formája a vallásos antagonizmusnak. Indiában a muzulmánok jókora marhahúsdarabokat dobnak át a kerítésen a hinduk udvarába (a marha a hinduk szent állata), mire a hinduk válaszul vitriollal öntik le õket. Arrafelé, úgy látszik, hírét se hallották a vallási toleranciának. Már a teraszról látni az egymás mellé tolt asztalokat, a Siratófalnál ezek választják el a férfiak helyét a nõkétõl. A fal elõtt egyesek imádkoznak, mások összehajtott papírdarabkákat csúsztatnak a kövek közti hasadékba. A falhoz külön telefonvonal szolgál, mûködik itt fénymásoló is. Már visszafelé jövünk, amikor kapedlit viselõ pirospozsgás szõke fiatalember ingerülten figyelmeztet, amikor fel akarok jegyezni valamit a füzetembe. Értetlenül bámulok rá: sabbat van, mondja. Szegényes angoltudásomnak köszönheti, hogy nem küldtem el a csudába, nagyon szerettem volna. Miután átvágunk az óváros jórészt kanadai adományokból helyrehozott zsidónegyedén, lemegyünk a rómaiak által épített várost valamikor észak–dél irányban kettészelõ tengelyhez, a gondosan kikövezett és oszlopsor szegélyezte cardóhoz, amelynek még a boltozatát is helyreállították. A lépcsõn olyan érzés lemenni, mintha régmúlt évszázadokba ereszkednénk alá. Ezt a helyet a rómaiak után az ottománok is birtokba vették, ugyanúgy, mint a kö1036

zépkori népek Diocletianus spalatói palotáját, mint egy görög templomot Palmyrában vagy mint Pompeius színházát Rómában. Abban a korban, de késõbb is, az emberek szívesen ütöttek tanyát ókori épületek gigantikus romjai között. Fõleg a szegények, akik – miként Kalkuttában is – sokszor találnak menedéket a gazdagok palotáinak oltalmában. Róma rendkívüli hatalma, politikai és katonai ereje még ma is szembeötlõ. Az, ahogyan birtokba vesz, ha kell, mindent lerombolva. Simone Weil irtózott a rómaiaktól: ha megéri az új zsidó állam születését, biztos vagyok benne, a látottakról neki is a Római Birodalom jutott volna eszébe. Elismerem, csodálatosan szép ez a római építmény, de nem vagyok olyan hangulatban, hogy értékelni tudjam. Valamiféle mélabú, levertség hatalmasodik el rajtam. Itt semmi se vallási, itt a szuk kereskedõinek semmi se csak emberi, a fûszerekkel és selyemmel megpakolt polcok kivételével minden politika… Minden mûvi a Via Dolorosán, az általa összekötött helyszíneket is ideértve. Minden legalább három évszázaddal késõbbi Krisztus halálánál: még az események lokalizálása mögött is ott a politikai szándék. Mindez Nagy Konstantin anyjának, Helénának köszönhetõ (a császár 312-ben, a Milvius hídi csata elõtt vette fel a keresztény hitet). Ugyanõ építtette Rómában az elsõ lateráni bazilikát, a jeruzsálemi Szent Sír Templomot, valamint a konstantinápolyi Hagia Sophiát. A kereszt darabjainak megtalálása is Nagy Konstantin ájtatos anyjának érdeme, õ rendelte el, hogy a 326-os zarándoklaton ásatásokat is folytassanak. Nem is annyira a hamisítással van baj, az egészben az a legszomorúbb, hogy egykettõre olyan érzése támad az embernek, mintha hatalmas átverés áldozata volna, az a szemérmetlenség elszomorító, hogy a politikai célok mindig elõbbre valóak a vallásiaknál, amelyek legtöbbször csak ürügyei és paravánjai a politikai céloknak. Ha nem így volna, miért rombolták földig az izraeliek a Siratófal melletti arab negyedet? Mért ragaszkodnának az arabok annyira a hasadékhoz, amelyen át a Próféta belovagol a városba? Lassan elhagyjuk az óvárost, ahol bármilyen irányba fordítjuk is a szemünket, mindenütt háborút látni. Még a háztetõkön is, még azok se tudnak békében megférni: keresztek, kék és fehér zászlók, parabolaantennák, gigantikus gyertyatartók a nemrég vásárolt palesztin házak homlokzatán. Nincs olyan jelentéktelen gesztus, ami ne illeszkedne rögtön valamilyen stratégiába vagy taktikába, amit ne lehetne birtokbavételként vagy a hatalom megnyilatkozásaként értelmezni. Délután rövid látogatás a ramallahi Szakakini-központban, holnap itt tartok elõadást néhány palesztin író meghívására. Ramallah jó tizenöt kilométer Észak-Jeruzsálemtõl. Odafelé az út a harmadik világból ismert tipikus külvárosokon halad keresztül, bal kéz felõl frissen épült izraeli települések, ezeket könnyû felismerni a háztetõk piros mûanyag cserepeirõl. 1037

A városból 1995 decemberében vonult ki az izraeli hadsereg. Odafelé menet egy sor kisebb határállomáson át vezet az út, ezeken mi – a CD jelzetû vagy izraeli rendszámú autónak köszönhetõen – minden nehézség nélkül átjutunk, de az õrség a legkisebb incidensre is lezárja az útszakaszt. A területek palesztinjainak például, nekik kék színûek a rendszámtábláik, nincs engedélyük az áthaladásra. Sokszor minden különösebb ok nélkül bevonják, vagy meg sem újítják a közlekedési engedélyüket, amely általában három hónapig, de az is elõfordul, hogy csak egy hónapig érvényes. De ezekben a napokban békés a hangulat, a palesztin munkások az izraeli katonák szeme láttára nagy ívben gyalogosan megkerülik az ellenõrzési pontot. De jól látni, hogy a betonépület mellett álló katonák állig fel vannak fegyverezve. (Ugyanilyen ellenõrzési pontnál történt, csak nem itt, hanem Hebronban, hogy a katonák egy autóban lelõttek három Izraelbõl hazatérõ napszámost, amiért a sofõr „fenyegetõen nézett” az ellenõrzési pont katonáira.) Alig tettünk meg tizenöt kilométert, máris körvonalazódik a helyzet abszurditása, az általa leplezett politikai számításokról nem is beszélve. Az „A” övezeteket (ezek, mint Ramallah is, teljesen palesztin fennhatóság alá tartoznak) az ellenõrzési pontok láthatatlan – bizonyos helyeken fekvõrendõrökben materializálódó – vonala választja el a „B” övezetektõl, amelyekben átmenetileg Izrael tartja fenn a rendet, valamint a teljesen izraeli ellenõrzés alatt álló „C” övezetektõl (ilyen például a Kelet-Jeruzsálem és Ramallah közti térség). Ilyen „C” övezet választja el Ramallahot a város Bir Zeit nevezetû egyetemétõl (ez ugyanis a „B” övezetbe került). A különbözõ izraeli övezeteket részben már épülõ, részben tervbe vett utak fogják összekötni. Terveznek utat a palesztinok is Gáza és Ciszjordánia között, ezt azonban még el se kezdték. Lejla meredek utcákon kísér minket a kulturális központba. Az egyik csendes utcában egy ház szögesdrót kerítéssel van körülvéve, mintha támadástól tartanának: arab férfié, zsidó nõt vett feleségül. Szinte minden háznak van beüvegezett verandája, valójában ez a lakás nappalija. A legtöbb házban csupasz villanykörte lóg a mennyezetrõl, és világítja be az egész helyiséget. Ezeket a csupasz villanykörtéket az utcáról is látni. Kertek, kiabáló gyerekek. A város sokat fejlõdött 1995 óta, sajnos a fák meg a nyugalom rovására. Az itt sajtolt olívaolaj kiváló minõségû, errefelé a sajt meg a pirított kenyér elmaradhatatlan tartozéka. A Sakakini-központ jelenleg zárva van. Khalil Szakakini híres tudós volt, az úgynevezett Duszturijjah-iskola alapítója (ez a magániskola-fajta fõleg a brit protektorátus idején terjedt el). Egy 1919-es fotón ott látni tanítványaival és tanártársaival. Whalid Khalidi Before their Diaspora címû könyvében3 leírja, 3

Palesztin történész, az 1984-ben közreadott mû teljes címe: Before Their Diaspora: A Photographic History of the Palestinians, 1876–1948 (Institute for Palestine Studies).

1038

hogy a brit mandátum idején, vagyis 1917-tõl 1947-ig, a palesztin oktatási rendszer háromféle intézménybõl tevõdött össze: nyilvános (kormányzati) iskolákból, keresztény és muzulmán magánintézményekbõl, valamint külföldi (keresztény) iskolákból. 1947-ben 1 238 000 palesztin élt az országban, közülük 130 000-nek volt általános vagy középiskolai végzettsége, ami annyit jelent, hogy a városi gyerekek 85 százaléka, a falusi gyerekeknek pedig 63 százaléka járt iskolába. Palesztina tehát egyáltalán nem volt „lakatlan” föld, amelyen csak néhány beduin törzs lézengett. A Revue des études palestiniennes 1998. téli számában Ilan Halévi4 izgalmas antológiában gyûjtötte össze a zsidó vezetõk szájából 1891 és 1961 között elhangzott nyilatkozatokat. Israel Zangwill5 1920-ban így írt: „Jóllehet lord Shaftesbury tévedett, amikor Palesztinát lakatlan földként emlegette, gyakorlatilag igaza volt, mivel az itt élõ arab népet nem fûzik szoros érzelmi szálak ehhez a földhöz […]. Legfeljebb arról beszélhetünk, hogy vannak arab táborhelyek is a területen.” Az 1947-es területmegosztás, valamint az a tény, hogy Izrael ezenfelül is annektált területeket, miután az arab lakosság nemet mondott a területmegosztásra, és az Arab Liga vereséget szenvedett, a palesztin lakosságnak az elõbbi eseményekkel kapcsolatos elûzetése és számûzése azzal a következménnyel járt, hogy a palesztin társadalom teljesen visszaszorult a hagyományos falusi életmódba, de meg is rekedt ezen a szinten. Késõ délután megyünk vissza Jeruzsálembe, akadály nélkül jutunk át az ellenõrzõ pontokon. De a települések köré épült õrtornyok látványa, az arab falvak elõzõ nap látott romjai, az 1948-as háború emlékezetes színhelyeinek közelsége mind-mind olyan lehangolóan hatnak rám, mint egy kellemetlen esemény nyomasztó elõérzete. Mintha valami lassan felmorzsolódna, szétmállana bennem. Hogy pontosan mi? Az izraeli–arab konfliktus meghatározott szemlélete, együtt egy csomó kényelmes elképzeléssel, amelyet idestova harminc éve azonosítok a valósággal, és ami ez alatt a hosszú idõ alatt nemcsak választ és magyarázatot adott minden kétségemre, de azzal a tudattal is megajándékozott, jó ügy mellett kötelezem el magamat. Olyan érzésem támad, mintha felülvizsgáltam volna egy jóval korábbi – bár öntudatlan – döntésemet: azt, hogy nem teszek fel magamnak kérdéseket sem Izrael állam milyenségére, sem az ország eddigi konfliktusaira, sem az arab visszautasítás indokaira vonatkozóan. Ráadásul mindez hirtelen történt, és korántsem valami misztikus megtérés, sokkal inkább a látottak racionális konklúziója.

Újságíró, a palesztin lakosság sorsa iránt érzékeny zsidó származású politikus (1943–2013). Az említett idézetgyûjtemény Le transfert des Palestiniens en 1948 était-il «accidentel»? Anthologie des appels sionistes au transfert 1898–1948 címen a párizsi Édition de Minuit gondozásában megjelenõ folyóirat 1998/4. számában jelent meg. 5 Israel Zangwill (1864–1926) brit regényíró, esszéista, cionista teoretikus. 4

1039

Hogy mért ilyen gyorsan? Mért ilyen könnyen? Talán mert ez a szemlélet már eddig is gyönge lábakon állt, amit tudtam is, de nem akartam elismerni. Csak valami megrázkódtatás kellett: ehhez elég volt néhány kép, annyira elevenek, igazak, megcáfolhatatlanok voltak. Persze lehet érvekkel igazolni az igazságtalanságot. De amikor az igazságtalanság egy tájban, helyzetben vagy emberben ölt testet, az érvek minden erejüket elvesztik. Itt próbálom egységes szemléletbe rendezni, amit több alkalommal is átéltem. Az igazságnak egyetlen alkalom is elég, hogy feltáruljon. Meg a föld palimpszesztjének is, hogy láthatóvá váljanak az egymás után rárétegzõdõ „szövegek”. A bevett, megnyugtató, unalomig ismételt és néha legitim igazságok mögött – ilyen például a zsidó nép vakmerõsége, katonai képessége, a létbiztonsághoz való joga – egy másik – néma és fájdalmas – diskurzusra is felfigyeltem: itt emberek éltek, ezek az emberek már nincsenek sehol, vajon hová lettek? Mi lett velük? Miért ragaszkodtak körömszakadtáig a földjeikhez? Lehet, hogy ez az õ ragaszkodásuk is legitim? Nem történt itt valami tragikus igazságtalanság? Az események közelsége ugyanúgy hozzájárult a szemléletváltáshoz, mint a helyszínek látványa. Közöttük járva, még magában a tájban is vereségük lenyomatát láttam, hirtelen arra eszméltem, hogy magamévá tettem a vesztesek, hogy ne mondjam, az áldozatok nézõpontját. Arról nem tehetek, hogy a legyõzöttek nézõpontját elfogadva a háborút is egészen más fényben látom, mint ahogyan más fényben látom azokat is, akik a háborút megnyerték. A hátsó ajtón léptem Izraelbe – olyan ez, mint amikor egy nagy tengerjárót úgy akarunk bejárni, hogy lenn a csomagtérben kezdjük a sétát, nem pedig a felsõ fedélzeten. És amit ott láttam, egyszerre felnyitotta a szemem. Lassanként, ahogyan mindent újra átgondolok szemantikai meg filológiai szempontból, hirtelen ráeszmélek, hogy még a legelfogadottabb nyelvi evidenciák mögött is ott sötétlenek a kétség mélységei. Egy példa: idestova három évtizede, vagyis a hatnapos háború óta a kõhajigálások meg az intifáda sorozatos epizódjai hozzászoktatták a füleket a „megszállt területek” szókapcsolathoz. És nemcsak a füleket, az elméket is. De vajon hogyan kell elképzelni ezeket a megszállt területeket? Egységes egészként? Megannyi egymástól elszakadt területdarabként? Vagy maradjunk a bizonytalanban, amiben én is éltem, míg ide nem jöttem? Mert ezek a területek csakugyan meg vannak szállva. Nincs a kifejezésben semmi félrevezetõ: katonai fennhatóság alá vannak helyezve ugyanúgy, mint ahogyan egészen 1980-ig Izrael arab lakossága. Mik is „ezek a területek”? Földdarabok, földsávok, biztonsági zónák? Csakhogy „megszállt területeken” nem csupán az a része értendõ Palesztinának, amelyre Izrael kiterjesztette katonai fennhatóságát. A többes szám félrevezetõ, azt sugallja, több különálló területrõl van szó, amely ugyan meg van szállva, de a terület nagyobbik része szabad. Pedig valójában a palesztinoknak átengedett terület egésze van megszállva, és a többes szám csakis azért jogosult, mert a palesztin Palesztina két részbõl áll, Ciszjordániából meg a Gázai övezetbõl. Lehet, hogy a „megszállt 1040

területek” kifejezés nagyon is helyénvaló a terület katonai megszállását illetõen, de elfedi a helyzet igazságát, amennyiben a palesztinok 1980-tól nem megszállt, hanem gyakorlatilag annektált területen élnek – amelybõl, oslói szerzõdés ide vagy oda, csak morzsákat sikerült visszakapniuk. Pár megjegyzés ezzel kapcsolatban: az 1947-es partitúra még a földek elbirtoklásának logikájába illeszkedik, ez a birtokbavétel – földvásárlásokkal és földmûves-települések létesítésével – még a XIX. században kezdõdött az Ottomán Birodalom akkor „Dél-Szíriának” nevezett részén (amelyet a rómaiak Palesztinának hívtak). A folyamat az Ottomán Birodalom 1917-es összeomlása után azzal folytatódott, hogy a terület egy részét – lásd „Balfour-nyilatkozat” – felajánlották a zsidó haza megteremtésére. Másrészt az 1967-ben „megszállt területek” nem teljesen azonosak azzal az országrésszel, amelyet az ENSZ az 1947-es osztozkodásnál az araboknak juttatott. Az 1948/1949-es arab vereség jó alkalom a cionistáknak, hogy jelentõsen növeljék az 1948-ban kikiáltott Izrael állam területét. Az 1947-es területmegosztás Palesztinájából az 1948/1949-es háború idején Izrael katonai erõvel meghódította Nyugat-Jeruzsálemet, emellett több földsávot is meghódított Ciszjordánia mentén (ezeket a földterületeket 1948. december 10-én csatolták Transzjordániához), meghódította a Szinájt (amelyet már visszaadtak Egyiptomnak), északon pedig a Szíriához tartozó Golán-fennsíkot. Végül a hatnapos háború – amely lehetõvé tette Izraelnek, hogy elfoglalja az 1947-es osztozkodásnál az araboknak jutó Palesztina fennmaradó részét – csak folytatása az annexiók húsz évvel korábban elkezdett sorozatának. Mellesleg visszaemlékezéseiben maga Mose Dajan is elismeri, hogy az „arab fenyegetés” csak puszta ürügy volt a katonai támadásra. A Szinájt két ütemben adták vissza Egyiptomnak: egy részét 1974-ben, a többit 1982-ben. A Golán státusa viszont – a megszállás, majd az annexió után – máig nem tisztázott. Elvben vissza kellene adni Szíriának, de ennek érdekében semmi sem történik. Vízben gazdag területrõl lévén szó, Izraelnek nagyon is fontos, hogy a hegy innensõ lejtõje megmaradjon a tulajdonában… Csakhogy a nem is annyira megszállt (a megszállás lehet ideiglenes is), mint inkább meghódított, annektált földek birtokbavétele Ciszjordániában meg a Golán-fennsíkon már 1967. szeptember 24-én elkezdõdött, és azóta megszakítás nélkül folytatódott. Mi több, az izraeli települések létesítése különösen felgyorsult Oslo óta. Biztonság? A kész tények elé állítás politikája? Hogyan is tudnának olyan földeket visszaadni, amelyeken már több izraeli települést is létesítettek? Ez hát a történelmi-politikai realitása mindannak, amit 1967-tõl „megszállt területeknek” neveznek. A szavak sohasem ártatlanok. A „területek” szó többes száma félrevezetõ, az a funkciója, hogy belesulykolja a fejekbe az erõsebb fél, Izrael verzióját, vagyis azt, hogy itt a védekezés szükségleteirõl, biztonságról, korlátozott idejû megszállásról van szó. Olyan látszatot kelt, mintha a 1041

„megszállt területek” mellett volnának „szabad területek” is, mint Franciaországban a német megszállás idején. Hogy a hasonlat felháborító? Mintha bizony volna különbség megszállás és megszállás között. És nem mondok semmi olyat, amit már ne tudnánk, vagy amit ne lehetne megtudni. Csak a mindenki által ismert (vagy megismerhetõ) történetet mondtam fel újra. Már a szállodában; azon tûnõdöm, amit láttam, amit hallottam, ami kezd bennem megvilágosodni. Ez az egész nem tegnap kezdõdött. Könnyû felháborodni az új miniszterelnök6 „öngyilkos” politikáján, mintha éles ellentmondásban állna mindazzal, ami megelõzte, könnyû ezzel a politikával eltakarni a kellemetlen igazságot. Mindenfelé nagyban folyik az építkezés a visszaadandó területeken? Csakhogy ez az építkezés nem tegnap kezdõdött, és valójában sohasem szakadt meg a földfoglalás folyamata. A munkapártiak kezdték, nem a jobboldal. Ráadásul építeni annyi, mint tönkretenni, lerombolni. Miközben egyre építik a lakásokat az Oroszországból vagy máshonnan jött telepeseknek, egymás után rombolják le az arab falvakat, kobozzák el a földeket, égetik fel az olajfaültetvényeket. De mindez csak folytatása a sokkal korábban kezdõdõ folyamatnak. Egy lépés még hátravan, ez pedig az 1967 elõtti idõkbe visz minket vissza. 1967-et illetõen mindenki egyetért, még az ENSZ is: ezeket a területeket vissza kell adni, és kártalanítani kell az ott lakókat. Az 1967-es háború alatt rengetegen elmenekültek, ezek közül néhányan visszajöttek, de visszajönnének mások is, feltéve, hogy Izrael tiszteletben tartja az oslói szerzõdést. De mi van a többiekkel? Azokkal, akiknek 1947–48-ban kellett elhagyniuk az országot? Vagy akiknek az elsõ zsidó telepek létesítésének idõszakában? De már a XIX. században vásárolt földeken, a Balfour-nyilatkozat által a zsidó hazának biztosított területeken, végül az 1947-es ENSZ-szavazás által a leendõ Izraelnek biztosított övezetekben is kezdettõl fogva napirenden volt a földfoglalás, az építkezés meg az ott élõk elûzése. Ma már senki se állíthatja, hogy ezek a földek lakatlanok voltak. Ilan Halévi korábban idézett antológiájából is kiderül, hogy a cionista mozgalom vezetõi már 1891-ben nyíltan felvetették az arab lakosság „kitelepítésének” kérdését. Utóvégre nomádokról van szó, õk pedig átmehetnek Arábiába is, van ott hely bõven, több millió négyzetkilométer… A tévedésekkel, szégyenlõs elhallgatásokkal és ellentmondásokkal teli cionizmus nem egyéb, mint szofizmusok sorozata: elõször lakatlan területrõl beszél, majd olyan területrõl, amelyet elhagytak a lakói, végül olyanról, amelynek csak gyökértelen lakói vannak… Az a tény, hogy semmit sem tudtak az itt-élõkrõl, hogy teljesen figyelmen kívül hagyták nemcsak a lakosság érdekeit, de még a puszta létét is, részben a cionisták nemzetfelfogásának következménye. Az õ nacionalizmusuk nem

6

Benjamin Netanjahuról van szó.

1042

a francia nacionalizmus (itt ugyanis a „honpolgárok politikai közösségét” nevezik nemzetnek), sokkal inkább a közép-európai nacionalizmusok örököse (ezek ugyanis a nép herderi mítoszára épülõ nemzetfogalommal állnak szoros rokonságban). Nablusz lépcsõzetesen épült a meredek domboldalon, a Francia Kulturális Központ – kiállító- és házasságkötõ teremmel – régi ottomán épületben kapott helyet. A könyvtárat a legszebb helyiségben alakították ki, a helyiségnek van verandája is. Alig érkezünk meg, indulunk is a Palesztin Kutatóközpontba. Ahogy megyünk át a városon az intifáda képei egyszer csak eltakarják elõlünk a ferde õszi fényben sütkérezõ kis boltokat és porlepte utcákat. Az események helyszínén hirtelen feltárul elõttünk a „kövekkel vívott harc” valósága. A vértõl maszatos falakra gondolok (lehet, hogy mindezt Ramallahban láttam?). Ezt a valóságot, amely ott van a szemekben, szagokban, és ott van a képekben is, muszáj valahogy elnevezni, bármilyen nyers és kíméletlen a szó: megszállás. De akkor milyen nevet illesszünk a cselekedetekre, amelyekkel az itteniek ebbe nem hajlandók beletörõdni? Barbár akciók, gyilkosságok, terrorizmus, intifáda, kõdobálás? Ezek a kövek tagadhatatlanul ölhetnek is, de mégsem annyira gyilkosak, mint a másik oldalon a megszálló hadsereg „gumilövedékei” – amik valójában kaucsukkal bevont acélgolyók. Miért nem lehet ezt egyszerûen ellenállásnak hívni? Lehet, hogy félünk a szótól? Még akkor is, ha ismerõsen cseng a fülünkben, és büszkeséget asszociálunk hozzá? Gyûlölöm a terrorizmust. A tévé elõtt mindig összeszorul a gyomrom a szirénázó mentõautók, rendszeres idõközönként felvillanó fények, vérzõ és összeszabdalt testeket tanácstalan tekintettel hordágyra emelõ mentõsök láttán. Gyûlölöm az orvlövészeket, a piaci standokra, iskolákra bombákat hajító gyávákat, a Tel-Aviv központjában autóbuszokat robbantó kamikázékat, a Brooklynból jövõ Baruch Goldsteineket, akik hatvan hívõt gyilkolnak meg egy hebroni mecsetben. Azt is tudom, hogy a megszálló hatóságok szemében mindenki terrorista, aki harcol fegyveres jelenlétük ellen. A terrorizmus minden kegyetlenségével gyakran csak válasz egy másik erõszakra. De hát el lehet-e fogadni, méghozzá minden fenntartás nélkül, amit Izrael a palesztinoktól követel, vagyis hogy hagyjanak fel a terrorizmussal, amikor minden talpalatnyi földön, amit át kellene engedniük, rögtön ott a provokatív erõszak, amely megszégyeníti, megalázza, elnyomja õket? Tudják-e, hogy a zsidó telepest, aki lelõ egy palesztint, csak pénzbüntetésre ítélhetik? Hogy az izraeli rendõrnek a körzetében csak akkor van joga közbelépni, ha palesztin fenyeget izraeli telepest, de ha izraeli telepes fenyeget palesztint, akkor nincs? Ilyenformán az izraeli katonának – gondoljon bármit, legyen bármilyen kényes a lelkiismerete – a helyzet kérlelhetetlen logikájánál fogva mindenképp 1043

gyûlöletes szerep jut, az elnyomóé. Nem csoda, hogy olyan nagy a dezertõrök száma, de errõl nem beszél senki. Úgy döntöttem, nem megyek le a szálloda éttermébe, inkább felhozatok magamnak valamit. Jegyzetelek, olvasok. Ha ahhoz, amit napközben láttam, hallottam, az olvasottakat is hozzáadom, valami elfojthatatlan szégyenérzet és iszonyat hatalmasodik el rajtam. Ekkor fogtam bele Elias Sanbar7 könyvének az 1948-as Déir Jászin-i mészárlással foglalkozó fejezetébe. A tények ismertek, az egész világon, sõt Izraelben is elítélték õket. Be kell vallanom, Déir Jászinról eddig sohasem hallottam. Közvetlenül az al-qastali csata után történt, amelyben az egyik palesztin vezetõ, Abd al-Kader al-Huszeini is elesett.8 Déir Jászin közvetlenül Jeruzsálem elõtt fekszik, errefelé vezet az út, amely a szent várost összeköti a fiatal (de akkor még nem kikiáltott) Izrael állammal – a Jeruzsálembe vezetõ utat akkor elvágta az arab offenzíva. Az általános felfogás szerint mindenképp meg kellett tisztítani a Jeruzsálembe vezetõ utat, mindenképp át kellett törni a város blokádját, és közben vissza kellett hódítani a palesztinoknak garantált terület egy részét. De ami ezután történt, az nem tartozik a szorosan vett katonai események sorába. A falu polgármestere korábban megnemtámadási szerzõdést kötött a szomszédos zsidó település, Gi’vat Sha’ul polgármesterével. 1948. április 9én a falu ellen támadást indítottak az Irgun9 (Menahem Begin) és a Stern-csoport10 egységei. Hadd idézzek Jacques de Reynier jelentésébõl (1948-ban õ volt a nemzetközi Vöröskereszt palesztinai kirendeltségének vezetõje): „Néhány fegyveres az ajtóban megpróbál feltartóztatni, de félrelököm õket, és belépek a házba. Az elsõ helyiség sötét, nagy rendetlenség, de itt nincs senki. A másodikban viszont néhány holttestet találok a szétdobált ágynemûk és felforgatott bútorok között. Géppisztollyal és kézigránáttal végeztek velük, majd az öldöklést késsel fejezték be…” Ki kell-e fejtenem, mi olyan borzalmas ebben a történetben? Hogyan is tudna az ember megindultság nélkül egyik genocídiumból átlépni a másikba? A férfiakat elõbb elfogták, majd megsétáltatták, végül egy vízmosásban agyonlõtték – pontosan úgy, ahogyan a kijevi zsidókat Babij Jarban. Az ember elsõ pillanatban nem tudja elhinni, aztán azt mondja magában, bárcsak ne volna igaz, végül a megindultság átváltozik undorrá és iszonyattá. Elszigetelt Palesztin történész, esszéista, a Revue d’Études Palestiniennes alapító szerkesztõje. A szerzõ Palestine 1948, l’expulsion (Les Livres de la Revue d’études palestiniennes, 1984) c. könyvérõl van szó. 8 Abd al-Kader al Huszeini (1907–1948) arab katonai vezetõ, a Qastel-dombi ütközetben 1948. április 8-án életét vesztette. 9 Irgun tsvai Leumi: nemzeti-jobboldali katonai szervezet. 10 A Hagana meg az Irgun mellett a harmadik – és a három közül legszélsőségesebb – nacionalista paramilitáris katonai szervezet. 7

1044

eset? Túlkapás? Igaz, hogy ilyesmi ritkán fordult elõ akkoriban, de az is igaz, hogy történtek hasonló esetek, mint például – ugyancsak áprilisban – a Tiberias-tó melletti Naszir ed Derben. Ez azonban mit sem változtat az eseményen. Akárhogyan is, nem láthattuk, nem akartuk látni, hogy Izrael állam mégoly legitim létrehozásának négyszáznyolc lerombolt arab falu, illetve e falvak lakosságának számûzése vagy legyilkolása volt az ára. Hogy kik számûzték és kik mészárolták le õket? Azoknak a testvérei, akiket, miután a nácik Lengyelországban és Oroszországban lerombolták a falvaikat, gettóba zártak, majd a haláltáborokban meggyilkoltak. Hogy késõbb azt állítsák, hogy az új államot a mártírok emlékezetére hozták létre. Elõttem egy domb, a dombtól négysávos autóút választ el, gyorsan átszaladok (messze a kijelölt átkelõhely), és máris ott vagyok az egyenes utcában, amely az ortodox zsidónegyedbe, a Mea Searimba vezet. A legelsõ benyomás nem is a rengeteg mobiltelefon, hanem a furcsa érzés, mintha filmforgatás díszletei közé keveredtem volna, Krakkó zsidó városrészének, Kasimierznek valamelyik utcájába. Errõl a negyedrõl se azt nem lehet mondani, hogy eleven, se azt, hogy halott. Olyan, mint valami Patyomkin-város. Lehet annak már tíz éve is, hogy Kazimierzben jártam, emlékszem a néptelen utcák mélységes szomorúságára, a városrészt csak jóval az ottlétem után hozták rendbe, mivel részben a falai közt forgatták a Schindler listája címû filmet, ezeken a kihalt utcákon – a feliratokkal, nevekkel, cégérekkel, szabók és fényképészek kirakatával – minden úgy maradt, ugyanabban az állapotban, amelyben elhurcolt lakói otthagyták õket. A fiatal rabbi, aki a kísérõm volt, hadarva beszélt angolul, egy kicsit dadogva. Akkorra már elolvadt a hó, mindenre ráborult a fekete ég. Átfázva róttam az utcákat, Auschwitzot egy nappal korábban láttam. A rabbi szavaiból megpróbáltam újra olyannak képzelni a negyedet, amilyennek Stanislaw Markowski híres fotóalbumában is láttam. Párizsban, ahol e sorokat írom, találomra kinyitom az albumot: ezek az utcák ugyanolyanok, mint amiket a Mea Searimban láttam. Az egyetlen különbség: az Osztrák–Magyar Monarchiát idézõ épületek. De ugyanazok a sziluettek, ugyanazok a férfikalapok, ugyanazok a sapkák a nõk fején. Nézem a fotókat, mintha a Mea Shearim utcáit látnám. Visszagondolok a látottakra, nézegetem a fotókat, megint visszagondolok a látottakra, megint a fotókat nézem. Igen, bármilyen hihetetlen, pontosan ezt láttam a Mea Searim utcáin is, azt a hagyományosan zsidó életmódot, amely valaha a stetlnek nevezett zsidó falvakat jellemezte, és amelyet a cionisták nemcsak lenéztek (lásd Zeev Sternhell),11 de ugyanolyan mély megvetéssel beszéltek róla, mint az antisze11

A szerzõ Zeev Sternhell lengyel származású izraeli történésznek arra a mûvére céloz, amely angolul The Founding Myths of Israel: Nationalism, Socialism, and the Making of the Jewish State címen (Princeton University Press, 1999), franciául pedig Aux origines d'Israël: entre nationalisme et socialisme címen jelent meg (Fayard, Párizs, 1996). A könyvet 2004-ben „Folio Histoire” zsebkönyvsorozatába illesztve a Gallimard kiadó is közreadta.

1045

miták. Ahogy megyek elõre a nyílegyenes utcán, pontosan azt látom, amit Kazimierzben próbáltam magam elé képzelni, a nácik által eltüntetett férfiakat és nõket, azokat a ruházatokat és szertartásokat, amiket Isaac Bashevis Singer olyan nagy felidézõ erõvel ábrázol a regényeiben. Elsõ pillanatban úgy érzem, szinte ujjongani tudnék: ezek a férfiak és nõk nagyon is jól tették, hogy idejöttek Kelet-Palesztinába, hiszen egyetlen európai fát se ismertek név szerint, csak a Biblia datolyapálmáit és olajfáit. Csak néztem, néztem, amirõl azt hittem, sohase fogom látni, mert csak régi fotókon létezik. Lehet, hogy ez is annak az elpusztíthatatlan életerõnek a csodája, amelyre jószerivel csak a zsidó nép képes? Az utca bal és jobb oldalán békebeli üzletek sorakoznak sorban egymás mellett, a kirakatban bútorok, varrógépek, vallási kegytárgyak. És ezen az õszön a hõség se olyan nagy, hogy az ember ugyanolyan feltûnõnek érezze a fekete kabátokat, kaftánokat és szõrmesapkákat, mint amilyen feltûnõek lehettek valaha a meleg lengyel nyárban. Az ablakokban fehérnemû szárad, az utcán kék, szürke vagy fekete férfiöltönyök, a kirakatok ugyanolyan porosak, mint Brooklynban vagy a Hester Streeten12 voltak, amikor a koreaiak még nem ûzték el a Lengyelországból menekült utolsó szabókat. Az udvarokban karosszékek, gesztenyebarnára festett székek, és parókájukkal meg a szorosra kötött fejkendõjükkel a nõk is szakasztott olyanok, mint akiket a fényképeken látni. A kék, világosbarna vagy halvány rózsaszín ruhás fiatal lányok is ugyanazok. Meghatottságot érzek és fájdalmat, amikor úgy hallom, mintha jiddisül beszélnének. De az érzés nem tart soká, hamar sötét levertségnek adja át a helyét. Csak a képzelet játszik velem, nem hallom õket, õk már nem élnek. Halottak mindannyian. Nem maradt utánuk semmi, legfõképp itt nem. Nem látom, amit látni vélek. Hirtelen elfog a düh. Nem egy lengyel stetl utcáit járom. Az arcok sem ugyanazok. Az arcokon nemigen látni mindazt, amitõl a háború elõtti fotóportrék olyan szívhez szólóak: a makacs szelídséget, iróniát, bölcs beletörõdést és fõleg a derû megdöbbentõen paradox arckifejezését. Itt nem vidámak, nem ironikusak és nem rezignáltak, hanem magabiztosak, kemények, szinte agresszívek a tekintetek. Nem akarom én visszasírni azt a kort, amelyik – bár humorral enyhítve – a beletörõdés és alázat arckifejezésével vonta be a régi fotókon látható ábrázatokat, de tény, amit itt a Mea Searimban a szembejövõ járókelõk arcán látok, az nem gondtalanság és derû, netalán megbocsátás, amit várna az ember. Sokkal inkább valami pökhendiséggel vegyes méltóság, amely példaként mutatja fel merevségét és katonás komolyságát. Váratlanul ingerültség és zavar váltja fel a fájdalmat és búskomorságot, amit az utcák láttán éreztem. Egyszer csak rájövök, mennyire mesterkélt ez az 12

Híres utca a New York-i Lower East Side-on, ahol a nagy bevándorlások idején fõleg orosz és lengyel zsidók laktak.

1046

egész. Nem arról van szó, hogy a katasztrófa után a nosztalgia meg a szeretet erejével megpróbálták azt az életformát újra feltámasztani. Kinek is volna kedve úgy élni, mint ahogyan a régi fotográfiákon látni? Nagyon is érthetõ, hogy az idõ átalakította, korszerûsítette ezt az életformát, amely sokkal modernebb, hiszen ezek a nõk és férfiak már nem a gettók leírhatatlan nyomorában tengetik életüket. Hirtelen megvilágosodik valami. Nagyon is a régi életforma feltámasztásáról van szó, csakhogy ezt az életformát sajátos politikai célok érdekében állítottak vissza jogaiba. Hogy ez mégiscsak vallásos életmód? Ez csak a látszat: a vallás, ahogy mindenütt ebben az országban, csak arra való, hogy elleplezze a mögötte rejlõ erõszakosan politikai szándékot. A Mea Searim, amelyet a város stratégiai pontján alakítottak ki, közvetlenül a két Jeruzsálem határán, és amely – egyfajta kettõs visszautasítás jelképeként – a palesztin jelenlétet ugyanúgy tagadja, mint a modern izraeli államot, valójában a leglátványosabb megtestesülése annak az ellentmondásnak, hogy mindez a lehetõ legteljesebb tagadása mindannak, amire az „alapító atyák” vágytak, amikor végérvényesen hátat akartak fordítani Európának és a diaszpórának. Ez a magyarázata, hogy a stetl díszleteit és a cionisták által megvetett jellegzetes életmódját feltámasztó agresszív szándék miért is áll olyan távol az iróniától, humortól és bölcsességtõl, amely egykor annyira jellemzõ volt a kelet-európai zsidóságra. A vallást halálukig tanulmányozó szakállas örökdiákok magabiztossága nem a föld, hanem a hit úttörõié, a hitet ugyanis újra életre kell kelteni, meg kell erõsíteni, és erõnek erejével meg kell gyökereztetni ebben az õszerintük veszedelmesen elvilágiasodott országban. Ennélfogva a nemtörõdömség, a piszok, egészen a belsõ udvarok és erkélyek elhanyagoltságáig, itt minden a szellemi élet elsõbbségét hirdeti, azt, hogy az anyagi élet nyomorult feladatai sohasem szoríthatják háttérbe a vallási kötelezettségeket. És nem lehetnek elõbbre valók a vallási szertartások iránti – mégoly abszurd, merev, fanatikus, rögeszmés – hûségnél sem, amely híján van minden mélyen átélt spiritualitásnak. De hát van-e egyáltalán hit, amelyik ilyen körülmények között is meg tudná õrizni az erejét? Lehetségese összeegyeztetni a parókát a hitbuzgósággal? Igaz, az itt élõket nem is anynyira a spiritualitás meg az emelkedettség iránti igény hajtja, hanem a példaadás vágya, hogy társadalmi és ugyanakkor politikai gesztussal egyszer s mindenkorra nemet mondjanak minden modern államformára. Ahogy lassan magam mögött hagyom a negyedet, eszembe jut, hogy itt senki se érezheti igazán jól magát, aki arab, muzulmán, keresztény – vagy ateista. Senki se érezheti igazán jól magát, ha egyszer magán érzi ezeknek a primitív módon vallásos férfiaknak és nõknek a gõgös tekintetét, amelyben az isteni akaratnak való alávetettség se tudja eltakarni az öntelt önérvényesítést. A városnegyedbõl más úton megyek ki, nem azon, amelyiken jöttem. A falakon angol nyelvû plakátok figyelmeztetik a járókelõket: „A Tóra tiltja a fiatal lányoknak feltûnõ ruhadarabok – miniszoknya, nadrág, rövid ujjú blúz – vi1047

selését. A negyednek I…-hez és a szent törvények elõírásaihoz hû lakói ugyanezt a tiszteletet az idelátogatóktól is elvárják.” Hirtelen megvilágosodik bennem, a figyelmeztetés a nõket is degradálja, és csak ekkor veszem észre, hogy van valami nyugtalanító a nõk járásában és tekintetében. A legtöbb – a sápadt arcokon gõgös fáradtság – mintha hivalkodna kisbabájával vagy terhességével. A fiatalok mintha tudatosan öltöznének nõietlen és elõnytelen ruhákba. Az egész negyedre rányomja bélyegét a vallás által szabályozott legitim gyermeknemzõ szexualitás hangulata, a gyerekekkel, akik demonstratív ajándékai ennek a szexualitásnak, az elmaradhatatlan babakocsit toló vagy kisbabát cipelõ fiatalasszonyokkal meg a begombolt ingnyakkal, de nyakkendõ nélkül járó-kelõ férfiakkal, akiknek hosszúnadrágja buggyosan omlik cipõjükre. Egyszerre elhomályosodnak elõttem a vészkorszak elõtti életmód képei. Már nem vallási rezervátumnak, ártalmatlan biblikus Disneylandnek látom a negyedet. Hirtelen arcomba csap az egyszerre történelmi és vallási (messianisztikus) érvekre hivatkozó területszerzés félelmetes szele. A földfoglalást azok a szélsõjobboldali politikusok és telepesek is támogatják, sõt mûvelik, akik fejükön kapedlivel, mellkasukon két egymást keresztezõ töltényhevederrel járják Ciszjordániában a nekik fenntartott utakat. Tagadhatatlan, hogy egyre nagyobb súllyal nehezedik Izraelre a vallásnak meg a vallás képviselõinek, vagyis a rabbiknak a befolyása: tiltja a törvény, hogy zsidó nem zsidóval házasságot kössön, mivel ebben az esetben a házasságból származó gyermek törvénytelennek számít.13 Igaza van Gershon Weilernek, amikor ezzel kapcsolatban azt állítja Izrael, a teokratizmus kísértése címû könyvében,14 hogy ennek a törvénynek nem az a célja, hogy az izraeli muzulmán és keresztény közösségeket elismerje, hanem hogy a zsidókat vallási ihletésû jogi keretbe erõszakolja. Más kérdés, mi lesz az ateistákkal meg a vallástalanokkal. Hogy marad-e ennek a két csoportnak egyáltalán hely a régi „zöld vonal” mindkét oldalán ebben az állítólag nagylelkû és felvilágosodott országban, amit a „három egyistenhit” földjeként is emlegetnek. Felmerül, hogy lehetséges-e egyáltalán Izraelben az iszlám országokban kétségtelenül elképzelhetetlen ateizmus, amikor eltûrik, hogy a rabbik a háláchára,15 a zsidó törvényre korlátozzák a függetlenségi nyilatkozatban is biztosított lelkiismereti szabadságot. A napisajtóban is látni, az izraeliek egyre ingerültebben figyelik, hogyan terjesztik ki a rabbik befolyásukat az egész társadalomra. Mivel egyre nagyobb a feszültség a vallási hatalom meg a világi hatalom között, az egyre indulatosabb konfrontáció elõbb-utóbb tönkre is teheti az országot… Mivel Izraelben nincs civil házasságkötés, zsidó nem zsidóval csak külföldön köthet házasságot. Ebben az esetben viszont van lehetõség a civil házasság adminisztratív elismertetésére. 14 L. Gershon Weiler: Jewish Theocracy. E. J. Brill, Leiden, 1988, 322. 15 Hagyományos életmód, az erkölcsi elõírások összessége. 13

1048

Hála a Gázába vezetõ útnak, most elõször Izraelbe is beléphetek, és északkeletrõl délnyugat felé haladva végre láthatom az országot. Kell-e mondanom, hogy teljesen más világban járunk? Mintha még a klíma is más volna, annyira át tudta alakítani a tájat az emberi akarat a rendelkezésére álló anyagi eszközöknek köszönhetõen. Zöld lombok, gyümölcsösök, kifogástalan utak. Ultramodern benzinkutak, reklámok, az úton csodaszép autók elõznek, vagy jönnek szembe. A fiúk és lányok sugárzóan szépek, akárcsak Nyugat-Európában. Idáig izraeli fiatalt csak állig fegyverben láttam. Jeruzsálemben részletesen elmagyarázták, hogyan történik az ellenõrzés az izraeli határon: az elsõ sorompónál ki kell szállnom a kocsiból, megmutatom az úti okmányokat, majd gyalog áthaladok a kábé egy kilométeres senki földjén, majd következik a második sorompó, mögötte fognak várni. A vonal ugyanis, amely Izraelt a gázai földsávtól elválasztja, igazi határ, szögesdróttal, spanyol lovasokkal, õrtoronnyal, õrhelyekkel, és pontosan olyan, mint amilyen a vasfüggöny idõszakában Csehszlovákiát választotta el Ausztriától és az NSZK-tól. Mire odaérünk, a munkások már átjutottak, õket mindennap hajnali három és négy között engedik át. Bal felõl hosszú folyosó két fal között, a falon szögesdrót. Megmutatom az útlevelemet, meg vízum betétlapját, amit érkezéskor kaptam, nyomnak rá egy beutaztató pecsétet, ennek köszönhetõen (jó elõre figyelmeztettek rá) alaposan ki fognak kérdezni, ha majd néhány nap múlva elhagyom az országot. Megnézni csak a várost lehet, az egész terület bejárására nem futja az idõbõl. Gázában akkora a népsûrûség, hogy Kalkuttával együtt ez a leglakottabb övezete a világnak. A város melletti Jabalia menekülttábornak – innen indult az intifáda – hetvenezer lakója van, ami annyit jelent, hogy nagyjából tizenöten élnek egyetlen helyiségben, a zsúfoltság természetesen megsokszorozza a közegészségügyi problémákat. A Gázai övezetben nem kevesebb, mint másfél millió „menekült” él, a földsáv legtöbb menekülttáborát 1948-ban hozták létre. Még az itt lakók státusa is kérdéses. 1948 és 1967 között még az egyiptomi hatóságoktól sem kaptak jogokat, így 1948-tól „hontalan menekült” a hivatalos megnevezésük. Igaz, az oslói szerzõdés megkülönbözteti az 1948-as „menekülteket” az 1967-es „lakóhelyüket elhagyni kényszerülõ személyektõl”. A szerzõdés szerint kizárólag az utóbbiak státusáról kell döntenie az izraeli–palesztin bizottságnak, az 1948-as menekültek státusa nincs a megtárgyalandó kérdések listáján. Gázában mindenfelé fantomok veszik körül az embert. A politika mágiája kétszer is eltüntette ezt a népet: egyszer az anyaföldrõl, másodszor úgy, hogy még a leendõ tárgyalások napirendjérõl is eltávolították õket. Mintha az egész város, mintha ez az egész sûrûn lakott földsáv várna valamire. Házak nõnek ki a földbõl, már a tengerparton is lehet építkezni. Sétálni 1049

is szabad, sõt szabad fürödni is (mindez 1993-ig tilos volt), ezért a gyerekek nem tudnak úszni, mert uszodák nincsenek. A halászok viszont csak a szûk part menti sávban vethetik ki a hálót, azon túl az izraeli halászoké a víz. Gharib Askalani a kulturális központ kertjében vár ránk. Askelonban született – a neve felvett név, „Askeloni számûzött” a jelentése –, ötéves korában, 1948-ban került Gázába. Azóta csak annyi változás történt az életében, hogy a táborból beköltözött a városba. Akárcsak a többi beszélgetõpartnerem, õ is fájlalja a békefolyamat elakadását, beszél az arab világ megosztottságáról (itt nem is annyira a népek, mint inkább a politikai rendszerek megosztottságára gondol), meg arról, mennyire képtelenek az arab országok demokratikus társadalmi berendezkedésre. Kérdezem, min dolgozik. Akik itt élnek – hangzik a válasz –, valaha öt olyan városnak voltak a lakói, amelyek azóta izraeli fennhatóság alá kerültek, itt élnek a gyerekeik meg az unokáik is. Menekülttáborokkal a szociológia eddig alig foglalkozott. Szeretné megörökíteni az itt élõk emlékeit, szeretné leírni, milyen az élet a menekülttáborokban. Ahogy elnézem, hogyan gyújt rá kávé után második cigarettájára, arra gondolok, egyetlen szociológiai tanulmány sem közelítheti meg soha a múltnak a Michelet-féle romantikus történetírás által elképzelt eszményi felidézését, és hogy ez csakis az irodalomnak sikerülhet, annak sem mindig. Egyetlen kor se beszélt annyit „emlékezetrõl”, mi több, az „emlékezés kötelességérõl”, mint a miénk, pedig aligha szükséges bizonygatni, hogy bizonyos emlékek fölöslegesek, mivel olyan eseményeknek akarják megõrizni a nyomait, amiket kívánatosabb volna elfelejteni. A gázai menekülttáborok is ezeknek az eseményeknek a sorába tartoznak, mivel a nyíltan el nem ismert területrablásra emlékeztetnek. Ezen az õsi földön sok olyasmi történt, aminek még a nyomát is szeretnék eltakarítani. Ugyan ki állít emléket annak a sok százezer életnek, amit homokként szór szét a történelem forgószele? Láttam már nem is egy koncentrációs tábor barakkjait. De „menekülttáborban” még nem jártam. Bizonyos értelemben lehetetlen megmondani, pontosan milyen egy „menekülttábor”. Külsõre semmi sem különbözteti meg a többitõl, szemét, zöldség- és gyümölcshulladék, nyílt ég alatt csordogáló szennyvíz, esõben ragacsos sárrá dagadó por, idegesen szaglászó kutyák, önfeledten játszadozó gyerekek. Nincs itt se több, se kevesebb higiénia, se több, se kevesebb megtervezettség, mint a harmadik világ bármelyik lerobbant külvárosában, nincs itt se kisebb, se nagyobb zsúfoltság, mint bármelyik nyomornegyedben vagy átmeneti szálláson. Hiába készültek „tartós” anyagból az épületek, már teljesen elhasználódtak, ezért ideiglenesen kiegészítették, bõvítették, megerõsítették õket. Ugyanez az ideiglenesség a szegényes piacra is érvényes… Amit itt látok, egy dologban különbözik csupán a harmadik világ nyomortelepeitõl, abban, hogy ide ugyanabból az okból jött mindenki: mert elûzték szülõföldjérõl. Minden itt élõ családnak van vagy volt háza, ahová már 1050

nem mehet vissza, és amelynek kulcsát az idõsebbek nemzedékrõl nemzedékre adják tovább a fiataloknak. Mi több, az 1948. június 18-i dekrétum szigorúan megtiltja, hogy visszatérjenek egykori falujukba, bármilyen okból menekültek is el. Milyen régi történet ez! A menekülttáborok lakói jó ideig még sátrukat vagy ideiglenesen összeeszkábált viskójukat sem voltak hajlandók elhagyni, attól tartva, hogy kevésbé ideiglenes lakóhelyre költözni annyi, mint beletörõdni ebbe az õ szemükben csakis átmeneti helyzetbe. Izrael léte tény, hogy de Gaulle-t idézzem, „meg kell értetnünk az arabokkal, sohase fogjuk engedni, hogy ellenségei megsemmisítsék”. Ettõl függetlenül, szakítva a hivatalos felfogással, nagyon is érdemes elgondolkodni azon (mint ahogyan Izrael eredete címû könyvében16 Zeev Sternhell is elgondolkodott rajta), hogy mik is voltak Palesztinában, már a kezdet kezdetén, a zsidó jelenlét jellemzõi. Az általánosan elfogadott, és mindenütt visszaköszönõ diskurzus mindig is pozitívnak tüntette fel a cionizmus kezdeteit. A történészek elismeréssel idézik fel a telepeseknek a terület fejlesztésére, a földek termõvé tételére, a földmûvelésre és öntözésre irányuló intenzív erõfeszítéseit. Beszélnek az elsõ telepesek bátorságáról, önzetlenségérõl, fáradhatatlan energiájáról. Emlékeztetnek arra, hogy az elsõ telepek létesítését legális földvásárlás tette lehetõvé (a földeket pedig olyan tulajdonosoktól vásárolták, akik nem is Palesztinában, hanem Tunéziában vagy máshol éltek), miután Charles Netter,17 az Alliance Israélite Universelle egyik alapítója, 1879-ben megszerezte az engedélyt, hogy mezõgazdasági iskolát létesítsenek az Ottomán Birodalomtól vásárolt 250 hektáros területen. Az adat, hogy Palesztinának az idõ tájt 13 000 lakosa van, sehol se szerepel. Igaz, ez már nem olyan nagy lélekszám. Csakhogy 1947ben már egymillió a palesztinok száma. A hivatalos diskurzus történészei néha elismerik, hogy a zsidók nemegyszer azoknak az araboknak a rovására vásároltak termõföldet, akik mûvelték õket, és többnyire azoktól a – török vagy ottomán – földbirtokosoktól, akiknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy bérlõik vagy a feles gazdák érdekeivel törõdjenek… És persze sohasem hagyják említetlenül az arabok nemtörõdömségét és a mezõgazdaság fejletlenségét. Jóllehet már az angol mandátum éveit is a Jisuv18 meg a palesztinok közti konfliktusok jellemezték (a palesztinok ugyanis már 1917-ben ellenzik a zsidó haza létesítésére vonatkozó Balfour-nyilatkozatot, ahogyan a bevándorláspolitikát meg a földvásárlásokat sem nézték jó szemmel), a brit mandátum idõszakának történetírása itt is a cionistákra nézve kedvezõbb nézõpontot tette magáévá, és egyszerûen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az 1920Lásd 8. lábjegyzet. Charles Jichak Netter (1826–1882) francia üzletember, mecénás. 18 A palesztinai zsidó közösség neve Izrael állam születése elõtt. 16 17

1051

tól 1936-ig terjedõ idõszak arab szempontból valójában a terület gyarmatosításának idõszaka. Abban a levélben mellesleg, amelyet a zsidó nemzeti otthon kapcsán lord Walter Rothschildhoz intézett, maga lord Balfour is elõre látta az arabok reakcióit, hiszen – naivitásból? vagy csak képmutatásból? – kikötötte, különösen fontos, „hogy a telepesek tiszteletben tartsák Palesztina nem zsidó közösségeinek vallási és egyéb szabadságjogait”. Azzal, hogy az európai zsidóság sorsának rosszabbra fordulása az oka a zsidók tömeges bevándorlásának, aligha lehetett rávenni a palesztinokat arra, hogy hagyják el a földet, amelynek birtoklására a vallási-mitikus elsõbbség ugyan nem jogosította fel õket, de amelyen idestova több mint ezer éve élnek. Az 1929-es mozgalom, a sztrájkkal és felkeléssel, egyszersmind a palesztin egység kialakulására is rávilágít: ennek az egységnek a kettõs – cionista és angol – gyarmatosítás határozott elutasítása a kötõanyaga. Tagadhatatlan ugyanis, hogy gyarmatosításról és tömeges bevándorlásról van szó, ezzel maguk az arabok is tisztában vannak. Ettõl fogva egyre világosabb, hogy a területmegosztás elkerülhetetlen. Palesztina sorsa végleg megpecsételõdött. Az arabok által 1936–1939-ben kirobbantott mozgalmakra (tüntetések, általános sztrájkok, fegyveres felkelések) az a félelem a magyarázat, hogy – szemben a „nyugat-európai” jelenléttel – katonailag, gazdaságilag, sõt kulturálisan is mindinkább háttérbe szorulnak – a muftik nagyon is jól kihasználták ezeket a félelmeket. A lázadás, amelyet az angolok levernek (a megtorlásnak tízezer áldozata van, ideértve az arab térfélen folyó leszámolások áldozatait is), valóságos vérfürdõvel ér véget. Az angolok mellesleg olyan formáját választották a megtorlásnak, amely iskolát teremtett: minden merénylet után felrobbantották a palesztin „terrorista” meg az egész rokonság házát. Az izraeli hadsereg sem járt el másképp az intifáda alatt. Majd következett az 1947-es területmegosztás, aztán jöttek az 1948–1949-es háborúk, majd a hatnapos háború (1967). Akárhogyan is, 1880-tól egészen napjainkig megszakítás nélküli és egyre erõsödõ folyamattal van dolgunk: szórványos telepek, tömeges bevándorlás, földek elbirtoklása, „területek” elfoglalása, megtorlások… Mindennek következményeként egyre jobban leleplezõdik a cionista „ellenállás” és „antikolonializmus” mítosza, amely a harmincas években csak egy kétértelmûség jóvoltából jöhetett létre. Mihelyt az angolok felrúgják a Jisuvval a szövetséget, és úgy döntenek, korlátozniuk kell a zsidó bevándorlók számát, rögtön szembe találják magukat a cionistákkal. A Jisuv 1936-tól 1939-ig szövetségese az angoloknak, ezután viszont ellenük fordul, és áttér a terrorista merényletek politikájára. 1946. július 22-én a Menahem Begin által vezetett jobboldali Irgun felrobbantja a jeruzsálemi King David Szállót: 110 halott. A Szochnut,19 a Hagana,20 valamint a baloldali cionisták határozottan elítélik a merényletet. Az angol Jewish Agency héber fordítása. Izrael állam létrejötte elõtt a Szochnut volt valamiféle „átmeneti kormányként” a zsidó közösség életének irányítója. 20 1920-ban alapított illegális katonai szervezet, amelynek eredetileg a Palesztinába kivándorolt zsidók védelme volt a feladata. 1948 után a Hagana, az Irgun és a Stern-csoport (Lehi) egyesülésébõl alakult meg Izrael állam hadserege. 19

Csakhogy a mítosz már megszületett: azzal, hogy az ellen az Anglia ellen fogott fegyvert, amely akkor csakugyan „gyarmattartó hatalom” volt Palesztinában, a cionizmus „gyarmatosítás alóli felszabadításnak” álcázhatta azt, ami két gyarmatosításnak volt az érdekkonfliktusa. Az angolok távozása után Palesztinának már csak egyetlen gyarmatosítással kellett szembenéznie: a cionista jelenléttel. Jerikó. Szemben a régészeti ásatásokkal tevehajcsárok fotózáshoz felkantározott és feldíszített tevékkel várják a turistákat, de csak két fiatal lány merészkedik oda, zavartan nevetgélve. Zöldséget, vastag héjú grépfrútot áruló parasztok. Csendes és poros utcák vezetnek a negyedbe, ahol Liana 1967 elõtt élt. Liana apja, 1967 elõtt, egy kisebb rendelõben fogadta a betegeit, általában szegényeket (Liana anyja a menekülttábor iskolájának volt az igazgatója). Hatalmas pálmafa emelkedik a romok fölé: itt volt a házuk. A romok mögött betonépületek, a falakon ugyanazok a bizonytalan eredetû foltok, amelyek a harmadik világban a klímának, a karbantartás hiányának vagy az olcsó nyersanyagoknak árulkodó nyomai. Jobbra a rendelõ. A békés utcai hangulat is az 1967 elõtti idõket idézi, a mecsettel meg egy kicsit messzebb az ortodox templommal, az utóbbival szemben római katolikus templom. És mindenütt kertek, csodálatos rózsák, citromillat. Gyors piknik (pita, falafel, grépfrút) a kertben. A házat Lianának és a férjének épp egy éve sikerült visszaszerezniük, a kertjét azóta már rendbe is hozták. Liana újra mesél az 1967-es exodusról, amikor foszforos bombát dobtak a Jordániába menekülõk oszlopaira. A hidakat felrobbantották, sokan vízbe fulladtak. Az utcákon és kerteken szétterül a délután csöndes nyugalma, de ebben a nyugalomban nincs se öröm, se biztonság. Csak puszta illúziója a nyugalomnak, mögötte szomorúság, fájdalmas búcsú, a gyász emléke vagy lehetõsége. Lehet, ha magam is itt élnék, egy idõ múltán már én is tapasztalnám magamban annak az alattomos feszültségnek az enyhülését, amely errefelé elmaradhatatlan tartozéka a mindennapoknak. De élni csak akkor tudnék itt, ha történetesen itt jövök világra. A Holt-tenger felé csodálatos tájakon megy az út, a hegyek lilák, mályva- és sötét rózsaszínûek. Az izraeliek minden nehézség nélkül megközelíthetik kedvenc üdülõhelyüket. Nekünk viszont, mivel kék rendszámtáblájú autóval közlekedünk, meg kell találnunk a megfelelõ átkelõhelyet. Amikorra odaérünk, csaknem teljesen besötétedett. A lebukó nap még megvilágítja a jordániai partszakaszt, de lassan mindent beborít a köd. A hangulatban nincs semmi biblikus. Háborús zónában vagyunk, fürödni vagy hajóval közlekedni bizonyos övezetek kivételével szigorúan tilos. Pár lépés a langyos és egy kicsit ragacsos vízben. Mindenfelé lapos kavicsok, agyagcserepek. 1053

A Jordánhoz hasonlóan egy ideje a Holt-tenger vízhozama is erõsen csökkent az izraeli vízelvezetés eredményeképpen. Ilyen Ciszjordánia, a felszínen annexió, a felszín alatt az erõforrások megcsapolása. Mindez az izraeli politikára is magyarázat. Izraelben nagy a vízhiány, a legjelentõsebb víznyerõhely a Golán, amely a Jordán medencéjének, a Jordánnak és Ciszjordánia magaslatainak is legfontosabb vízforrása. Ezzel párhuzamosan abból a talajvízrétegbõl is folyamatosan emelik ki a vizet, amelynek egyetlen része sincs izraeli területen. Philippe Lemarchand és Lamia Radi Israël/Palestine demain (Complexe, 1996) címû könyvébõl idézek: „Izrael évente nem kevesebb, mint 90 százalékát használja fel teljes édesvízkészletének.” Ami annyit jelent, hogy Izraelnek életkérdés, hogy a szomszéd országok édesvízkészletéhez is hozzájusson. (A bibliai érvek, amikkel az ígéret földjének visszahódítását szokták igazolni, ilyenkor mutatják meg mélyebb igazságukat: arra valók, hogy cinikus mázzal próbálják elfogadhatóvá tenni a politikát…) Hadd idézzem még egyszer a már említett szerzõpárt: „Megdöbbentõ a kontraszt Gázában is, ahol egy fõre számítva a zsidó telepeseknek hatszor annyi víz jut, mint a palesztinoknak.” A gázai palesztinok kénytelenek rosszul szûrt és enyhén sós vízzel beérni, amely súlyosan károsítja a vesét. Az izraeliek büszkék rá, hogy termõvé tették a sivatagot. De milyen áron! Ciszjordánia vízkészletének 60 százalékát vagy Izraelbe vezetik, vagy zsidó telepesek használják fel. Mivel az Izraelben kitermelt édesvízbõl nem adnak se Gázának, se Ciszjordániának, Palesztina vízkészletének 80 százalékával Izrael rendelkezik. A palesztinoknak tilos új kutakat ásni, a régi kutakat pedig mindössze húsz méterig szabad mélyíteni. Ráadásul a flakonos ivóvíz forgalmazása is izraeli monopólium. Vásárlás a jeruzsálemi óvárosban, séta közben minduntalan járõrökkel találkozunk. Egy nézelõdõ fiatal lány (gondolom, amerikai) örömében felkiált három katona láttán, és rögtön le is fényképezteti magát a társaságukban. Hímzett szövetet veszek, meg néhány egyiptomi és arab bizsut. Kétszer is találkozunk telepesek kisebb csoportjával, jól látszik, hogy revolver domborodik az ingük alatt. Ariel Sharon háza Kelet-Jeruzsálemben, a házon kék-fehér izraeli zászló, a homlokzaton hatalmas gyertyatartó. Indulás a repülõtérre. Jó elõre figyelmeztetnek: alaposan ki fognak kérdezni a hatóságok, nyilván kíváncsiak, mi keresnivalóm volt Gázában. Délután három óra, bõven van idõm, beállok a sorba, közvetlenül elõttem egy csoport etiópiai, Addisz-Abebába utaznak. A francia turisták minden nehézség nélkül átjutnak az ellenõrzésen, nekem nincs ekkora szerencsém. Magas, sovány fiatalember teszi fel, sután és zavartan, a kérdéseket: Miért utaztam Gázába? Konferenciát tartani. Mirõl? Megõriztem-e a jegyzeteket, meg tudom-e mutatni õket? Pontosan mikor léptem be Gázába? Mikor hagytam el Gázát? Kivel találkoztam? Mit hallottam? Bíztak-e rám üzenetet, továbbítandó leveleket? 1054

Próbálom hézagos angoltudásom minden rejtett tartalékát mozgósítani: nem találkoztam és nem beszéltem senkivel, nem szálltam be senkinek a kocsijába, jegyzeteimet eldobtam. Írónõ vagyok, sokfelé hívnak elõadásokat tartani. Újrakezdi. „Mirõl? – Már mondtam: a klasszikus francia irodalomról. – Milyen szerzõkrõl?” Találomra odavetem: „Balzac, Victor Hugo. – A szállodában maga helyezte el a bõröndjében a holmiját? Hol tartotta a bõröndöt indulás elõtt?” Odanyújtom a kezem az útlevélért, de a férfi hátralép. „Meg kell kérdeznem a felettesemtõl.” Negyedóra várakozás után egyenruhás fiatal lány jelenik meg, vállán laptoptáska. Kezdõdik minden elölrõl. „Neve, keresztneve. Kivel találkozott Gázában? Emlékszik nevekre? – Egyetlenegyre sem.” Körülöttem kiürül a helyiség, már mindenkit átengedtek a tranzitba. A fiatal lány az egyenruhások csoportjától kér tanácsot. A magas, sovány fiatalember is egyre kétségbeesettebb. Az egész csoport odajön hozzám, újabb kérdések – még mindig ugyanazok, akárcsak a bûnügyi filmekben, miért utazott Gázába, kivel találkozott? –, végül engem is átengednek. Jó ötven perc faggatás után. Mire az utolsó útlevél-ellenõrzésen is átjutok, majd szétvet a düh. Miért ez a végeérhetetlen faggatózás? Biztonsági okból? De hát nem megérkeztem, hanem haza akarok utazni, akkor meg miért olyan fontos, hogy jártam-e Gázában, és kivel találkoztam? Vagy már az is fenyegetõ Izrael biztonságára nézve, hogy egyáltalán jártam a „megszállt területeken”? Vajon miért? Azérte, amit ott láthat az ember, és amit másoknak is elmesélhet? Hacsak nem a megfélemlítés klasszikus aktusáról van szó, puszta erõfitogtatásról, elrettentésrõl, csak hogy éreztessék: vésd jól eszedbe, Izrael erõs állam, a rendõrei éberek, és mindig résen vannak. Nem sokkal késõbb már ott ülök, lábamhoz helyezett kézitáskával, a váróterem padján a jámbor francia családok között, akik rokonlátogatásról vagy Eilatban töltött hétvégérõl utaznak haza. Banális váróterem, amelyet már számtalanszor láttam, füstszínû üvegfalak és luxusbutikok – de vajon hol vagyok? Egy modern ország modern repterén? Nem: egy néma, láthatatlan, de nem kevésbé fenyegetõ világra illesztett illúzióban, álomban, mesterséges világban. Hogy döbbenetes a kontraszt egyrészt a megszállt területek, másrészt a reptér klimatizált várójában, butikjaiban, a vidáman nevetgélõ közönyös turisták között? A Ben Gurion repülõtér várótermében másról is szó van, nem csak errõl. A hangosbeszélõbõl szivárgó zene, az idõnként felhangzó információk meg a repülõgépmotorok robaja sem tudja elnyomni bennem az enyhén fenyegetõ hangot: felejtsd el, amit ez alatt a néhány nap alatt láttál, mindez csak álom volt, de az álomnak vége. Szállj le a földre, azoknak az embereknek a normális világába, akik elégedett ábrázattal várakoznak körülöttem, táskákkal, gyerekekkel, a haifai unokatestvérektõl kapott ajándékokkal. Lassan, fokozatosan valamiféle feszélyezettség lesz úrrá rajtam. A reptér mikrokozmosza kezd vészesen hasonlítani magára az országra, legalábbis abban, 1055

hogy ez is egy tagadás megtestesülése, fenntartása. Mintha hatalmas molinó volna kifeszítve ezzel az egyszerre enigmatikus és fenyegetõ felirattal: „Az a másik ország nem létezik.” Békés nyaralók térnek haza, eltelve a rokonlátogatás és búcsú megható élményével… Vajon mi Palesztina annak, aki épp most köszönt el a húgától vagy a sógorától, miután néhány napig boldogan strandolt, sütkérezett és shoppingolt a tel-avivi tengerparton? Egy visszahódítandó ország misztikus neve. És mi egy palesztin? Letartóztatandó fanatikus vagy lelövendõ terrorista. Vajon látta-e a romba dõlt falvakat, átkelõhelyeket, szigorúan ellenõrzött övezeteket? Aligha. Látta-e közvetlen közelrõl, hogyan szállnak fel a kamionokba a katonák vagy a munkások Gáza kapui elõtt? Aligha. Látta-e, hogyan táncolnak, szinte önkívületben, állig felfegyverkezve a zsidó telepesek, amikor felavatnak egy új utat, amelyen el lehet jutni az újonnan létesített településekre? Aligha. Õ csak egy dolgot tud, azt pedig helyesli, sõt ünnepli is: azt, hogy Izrael határai olyan földet fognak közre, ami az övé idõtlen idõktõl fogva, olyan nehezen mûvelhetõ és sokáig elhanyagolt földet, amelyen bátor telepesek életük kockáztatásával vetették meg lábukat azért, hogy Erec-Izrael álmából újra valóság legyen. Hebron? „A miénk”; „ott van az õsapák sírja”; „ott uralkodott Dávid király”. Kelet-Jeruzsálem? „Állítólag csupa rom az arabok legendás nemtörõdömsége miatt”; „mindenki tudja, hogy sohase volt igazán arab”; „okosabb sötétedés után elkerülni”. „De milyen modernek Tel-Aviv utcái! És az a rengeteg mobiltelefon!” A fullasztó családi kedélyesség atmoszférája a mûanyag karosszékek közti térben. Újra megszámlálják az utazótáskákat, az emberek összemosolyognak, szaladnak még vásárolni valami apróságot. Gyerekek sírnak, játékot, több figyelmet követelnek. Egy kis szülõi dorgálás, majd újra a bonbonok és puszik özöne. Akkor is itt voltak, amikor a szemük láttára zajlott ez a véget nem érõ vallatás. Vajon mit gondoltak róla? Látták-e egyáltalán? Ha igen, ha hallották, hogyan kellett tízszer is elmondanom, mi a nevem, eltöltötte-e õket valami kellemes érzés, hogy lám, szigorú az ellenõrzés, az éberség egy pillanatra se lankad, olyan görcsösen ügyelnek a biztonságra? Legtöbb útitársamnak – általában csak hétvégérõl, rendszeres családlátogatásról van szó – a jelen csak elvont alakzat, amire két képet is rávetít a múlt. A „nagy ígéret” mitikus-vallási múltját, valamint a közelmúltat, a holokausztot, a rokonok, nagyszülõk és az összes európai zsidó által átélt tragédiát, amelynek emlékét, úgy érzik, mindörökre meg fogják õrizni Izrael kövei. Az ország valóságát csak eltorzítva, hézagosan, átértelmezve észlelik. Az állam theokratikus törekvéseire, a militarizációra, Palesztina folyamatos kisajátítására, a gyarmatosításra az emlékezet, a hagyomány, az Istent az õ népével összekapcsoló elkötelezettség az igazolás és magyarázat. A többit meg sem látják. Az õ nézõpontjukból nem lehet látni a földek annexióját, a talaj meg a természeti kincsek kizsákmányolását, egy egész közösség elnyomását. 1056

A repülõben is érezhetõ a derûs összetartozás nyomasztó hangulata, és ezen mit sem változtat, hogy a pilóta figyelmeztet, rosszra fordult az idõ, készüljünk turbulenciákra, és feltehetõen le kell szállni útközben üzemanyagért. A vacsora mindenkit megnyugtat, az utastéren áthullámzik a bankettek vidám hangulata. Odakint, alattunk és körülöttünk mélység, hideg és sötét, az éjszaka köpenyébe burkolózó fagyos föld. Nem nyugtat meg a magukba zárkózó családok, gyengéd anyák és szófogadó gyerekek látványa. Épp ellenkezõleg. Minden mosoly, minden kedves vagy banális szó, minden gyengédség szinte még kegyetlenebbül szembesít azzal, hogy ezek az emberek megszállott makacsságukban semmit sem akarnak látni, semmirõl sem akarnak tudni. És ahogy elnézem ezt az ártatlanul tereferélõ kis csoportot, váratlanul elfog az engesztelhetetlen és megkérdõjelezhetetlen bizonyosság, hogy az õ szemükben a palesztin állam tulajdonképpen nem létezik, és nem is fog létezni soha. Palesztina – láthatatlanul, elfeledve és megtagadva – eltûnt a történelem szakadékában, mintha elnyelte volna az idõ, mintha beszippantotta volna valami tátongó fekete lyuk. ÁDÁM PÉTER fordítása

Izraeli katona pihen a Gázai övezet határán. 1057

KRISTIINA EHIN

Hogy értessem meg veled a nyelvem itt és most a holdfényben a forrásnál Üldögélek veled szép indoeurópai férfi egy nagy mohos finnugor kövön a beszélgetésünk félmeztelen világos mint az éj Úgy szeretném elmondani neked hogy a fenyõ az én nyelvemen milyen illatú és az írisz hogyan bugyog a víz a nyelvemen a gránitköveken át és a tücskök hogyan ríkatják a hegedût Ehelyett csöndben vagyunk csukott szemmel és néha kissé kinyitjuk a szánkat félmeztelen éjvilágos szóra nyitjuk egy olyan nyelven amely sem a tiéd sem az enyém *

Anyu szerint hozzád kéne mennem feleségül de még meg se kérted a kezem Anyu és én bort iszunk a repülõn valahol Lengyelország vagy Szlovákia fölött és elmeséli hogy szervezné meg az esküvõnket régimódi esküvõt menyasszony-búcsúztatóval Már az jár a fejében kiket hívna meg már az jár a fejében mivel kínálná õket már az jár a fejében melyik templomban lenne a szertartás 1058

Még én is belesüppedek a gondolatba A barátnéim együtt jönnének el és azt énekelnék örömtüzed meggyújtottad arany menyasszony melenget majd egész éjjel arany menyasszony gyönyörködtet egész nappal arany menyasszony És a húgom eljönne és azt énekelné Nõvérem kedves nõvérem Készen állsz hát elindulni Készek az ajtók megsiratni eresztékek meglazulnak Ahol sírsz a sarok nedves ahová lépsz az ágy nedves ahol állsz a fal is nedves És a rokonaim azt énekelnék A menyasszony tejben fürdött nagy kád tejben-vajban mosdott friss tejszínnel jóllakhatott gödölyehúst bõven kapott Fehér a tenger taraja még fehérebb a menyasszony Egyenes a híd pallója egyenesebb a menyasszony És a rokonaid azt énekelnék Riga város igen gazdag még gazdagabb a võlegény Tölgyerdõn a tölgyfa erõs még erõsebb a võlegény És aztán mind együtt énekelnének hajlításokkal mint hajdanában Tárd szélesre széles ajtód tárd ki fehér faragott kapud És kilovagolnánk vissza se nézve De belekortyolok a boromba és azt mondom anyunak Hagyjuk ezt most még meg se…

1059

És inkább az Alpokról beszélgetünk ami látszik messze lenn és a Földközi-tengerben ránk váró húszfokos vízrõl Anyu hamar elalszik egy mondat közepén egyenes háttal mint a zsiráf kisfiam az ölében Eltûnõdöm hogyan képes bárhol bármikor elaludni Talán ezért a képességért kéne férjhez mennem Vagy éppen ezért nem kéne soha férjhez mennem Nemrég vettem egy pár vászon hermészcipõt fûzõje fehér szalag Jól mutatnék benne mint menyasszony Még mindig nem vagyok nagyon öreg Nem látszom sokkal többnek huszonötnél Ha soha nem voltál férjnél sose tudod meg milyen érzés mondta anyu Bár nálunk úgyse kéne játék babát pelenkázni a menyasszonynak fát hasogatni a võlegénynek Csak a bátor hermészcipõm egyik szalagját kötnénk egy fára amin gólya fészkel Már a kapudhoz is érnénk Válladon tartanád a fiam Együtt lépnénk a kertedbe ahol a sárga alma és a tarlórépa mind épp beért *

A virágzó juharfán átragyog a délutáni napfény Ma éppúgy mint száz éve 1060

Veled együtt iszom az elsõ csésze teát és máris félig megtettük az utat Ez a perc egy pillanat alatt lezúdul a múlt kútjába és onnan soha többé nem húzható fel Egy pillanat és öregember leszel egy pillanat és öregasszony leszek egy pillanat és felnõnek a gyerekek egy pillanat és megisszuk az utolsó közös csésze teát az esti napfényben egy virágzó juhar alatt SZLUKOVÉNYI KATALIN fordítása

Száguldok feléd Afrikán át lenn a kameruni kikötõk fényei és Burkina Faso koromsötétje Szép, aranybarna nõk jönnek a piacról fejükön színes kancsók lábuk körül gyerekek Száguldok feléd a Szaharán át surranok mint a homokon a kígyó Átszáguldok a hatalmas Níluson kiéhezve figyel nedves oldalát szomjazó partjának szorítja 1061

Rohanok feléd át az Aranyszarv-öblön át a történelmen át ezeregy õszön és télen át az éjszakákon amik szinte nem is léteztek át az olajfaligeteken át az édesen illatozó szõlõföldeken sarkadban surran a tavasz copfod a nagy nyarat verdesi Száguldok feléd át a perzselõ pápai államon ahol a bûnök napoznak minden szerelem vermein át Hallod ahogy jövök én a fekete Éva A mellem mint a fényes jonatán csuklóm türelmetlen mint a nyár végi fû Száguldok feléd át a balti országokon benzinkutakon és drótkerítéses kerteken falvakon és földutakon át a hitelre épített otthonok és lízingelt autók tengerén Beszáguldok a falvadba az isten háta mögé hajamból sálamból sugárzik még a nyárvég csábítása Átszáguldok az évszázadokon generációm mocsarán át kepesztek pártatlanul és élve jövök ki minden háborúból Félelmet nem ismerve kelek át a magány kikötõin hogy beszívjam illatod szerelemmel érjem át a vállad

Te ifjú vén könnyû súlyos õsöreg nyugodt nép forradalmár fia Én a fekete Éva hirtelenszõke sarja mellem mint a Csúd-tó-parti hagymák szemem félénk mint a Balti-tenger fodrai pillantásom biztos mint semmi más ezen a világon Már közel vagy Ujjad köré tekeredett a sötétség szíved köré a háború Szép vagy és sós És téged a szúnyogok sem csípnek CSÜLLÖG EDINA fordítása

Izrael válaszcsapást mért Gázára (2008). 1063

PÁL FERENC

Mozambiki írónak ítélték az idei Camões-díjat A portugálok jeles költõjérõl, a XVI. századi eposzíróról elnevezett díj a legjelentõsebb irodalmi elismerés a portugál nyelvû világban. 1989 óta több mint kéttucatnyian kapták meg, tizenegy portugál, tíz brazil és öt portugál nyelven alkotó afrikai író, illetve költõ. Az idei kitüntetés ugyanakkor nemcsak a díjazott Mia Coutóra hívja fel a figyelmet, hanem az afrikai portugál nyelvû irodalmakra és azon belül a mozambiki irodalomra is. Az Afrika keleti végein elnyúló valamikori portugál gyarmat mindig kevesebb figyelmet kapott, mint az atlanti parton elterülõ Angola, vagy sziget létébe bezárt Zöld-foki-szigetek, amely az 1930-as évekig a Dél-Amerikába irányuló hajóutak fontos állomása volt. Talán ez lehetett az oka annak, hogy amíg Angolában már a XIX. század közepén megjelentek az elsõ, helyi témákat feldolgozó írók és költõk, akik a bennszülött nõk szépségének megéneklése mellett társadalmi kérdésekrõl is írtak, a Zöld-foki-szigeteken pedig a portugál modernizmus másodvirágzását jelentõ Presença c. folyóirat hatására már az 1920-as évek végén mozgolódni kezdett a költészet, hogy azután az 1936-ban megjelenõ Claridade költõi már kiérlelt hangon és látásmóddal írjanak a szigetek világáról, Mozambikban a XX. század derekáig nem nagyon beszélhetünk irodalomról, eltekintve egy-egy igencsak szórványos költõi megnyilatkozástól, és szinte napjainkig várni kellett az irodalmi élet teljességének kialakulására. Az elsõ irodalmi megnyilatkozások az 1918-ban alapított és az ország függetlenségének évében eltûnt O Brado Africano (Az afrikai kiáltás) c. kéthetenként megjelenõ folyóiratban bukkantak fel. Itt publikált a késõbb Lisszabonba átköltözõ költõnõ, Noémia de Sousa, Rui Nogar és José Craveirinha is, aki 1991-ben harmadikként kapta meg a Camões-díjat. Mia Couto esetében harmincéves irodalmi munkásságának elismerése ez a rangos díj, hiszen 1983-ban megjelent Raiz de Orvalho (A harmatban fogant gyökér) címû verseskötete után még huszonhárom könyve – elbeszéléskötetek, összegyûjtött krónikák és regények – jelent meg az idõk során. Ez a verseskötet fontos állomás Mia Couto pályáján, mivel a frissen felszabadult országban újságíróként dolgozó fiatal író meghasonlását mutatja. Couto a kötet néhány versében bírálja a Mozambikban eluralkodó baloldali rendszer erõszakos marxista propagandáját, és az elkötelezett politikai tevékenységgel felhagyva, visszatér tanulmányaihoz: biológiát tanul, majd tanárként dolgozik szülõvárosának, Beirának egyetemén, miközben szabad idejét az írásnak szenteli. 1064

Ha a portugál afrikai irodalom kontextusában vizsgáljuk Mia Couto prózaírói munkásságát, akkor láthatjuk, hogy mûvei évtizedes jóslatot és várakozást teljesítenek be. A portugál gyarmatok az 1974-es portugál szegfûs forradalom gyõzelmét követõ felszabadulása ráirányította a figyelmet az eladdig csak búvópatakként fel-feltûnõ, helyi vagy emigrációban született irodalomra is, és a korábban ki nem adott vagy csak efemer kiadásokban megjelent mûvek ismerõi a latin-amerikai boom után egy újabb, hasonlóan jelentõs irodalmi áttörés lehetõségét jósolták meg, ezúttal a portugál nyelvû Afrikában. Ámde az olyan tellurikus gyökerû, a mindennapok valósága mögött felsejlõ, a helyi hitvilágban gyökerezõ, csodálatos vagy csodásnak tetszõ elemeket megjelenítõ mûveket, mint például az angolai Rui Duarte de Carvalho 1971-ben született Como se o mundo não tivesse leste (Mintha nem volna kelet a világon) címû kisregényét maga alá gyûrte a forradalmi hevület, amely inkább a könnyen érthetõ, elkötelezett irodalomnak kedvezett, a marxista gyökerû diktatúrák meggyöngülése után pedig az irodalom az erõs társadalomkritika felé mozdult el, ahogy ez a kilencvenes évek elejétõl Angolában történt, ahol Agualusa, Ondjaki, de még a korábbi ideológia kiszolgálója, Pepetela is bírálja a korábbi rendszert és továbbra is hatalomban lévõ haszonélvezõit. Mia Couto két elbeszéléskötet, az 1986-os Vozes anoitecidas (Estéli hangok) és az 1990-es Cada homem é uma raça (Minden ember egy faj) után, amelyekben az afrikai népi elbeszélõi hagyományokhoz tér vissza, és a fantasztikumot gyakran morbid elemekkel, fekete humorral vegyíti, megírja elsõ regényét. Az 1992-ben megjelent Terra sonâmbula (Holdkóros föld) – a könyvet a 2011-es zimbabwei könyvvásár zsûrije a 12 legjobb XX. századi afrikai regény közé választotta – a mozambiki polgárháború idején játszódik, amely az 1990-es fegyverszünetig megtizedelte az ország lakosságát. Az elbeszélésfüzérnek tetszõ regényben két cselekményszál fonódik egybe. Egy menekülõ öregember és egy kisfiú egy útszélre vetett, kiégett autóbuszban húzódik meg a háború dúlta vidéken. A buszban a fiú egy jegyzetfüzetet talál, amelyet unalmában olvasgatni kezd. A történet másik szálát a jegyzetfüzetben olvasott történet adja, amelyben egy Kindzu nevû férfi keresi – sokszor a fantasztikum határára sodródó kalandok során, miközben felsejlenek az ország gazdag hagyományai, hiedelmei és mítoszai – szeretõjének elveszett kisfiát, Gaspart. A történet végén megjelenõ Kindzu az öregemberrel vándorló árva kisfiúban véli felismerni a keresett fiút. A regény Mozambik történetének azt a két évtizedét idézi fel, amikor a hatalomátvétel és a véres harcok során az emberek megtapasztalták, hogy a gyarmatosítók kiûzésével semmi nem változott, csak annyi történt, hogy a fehérek helyett most saját véreik zsákmányolják ki õket. De ugyanilyen értetlenül állnak a gyarmati háborút követõ újabb háború elõtt is, amelynek nem ismerik az okait, ezért csak így jellemezhetik a regény egyik szereplõjének szavaival: „A háború olyan kígyó, amely a mi saját fogainkat használja arra, hogy belénk marjon.” 1065

Couto a háborút követõ idõszak gyötrelmeit, az elaknásított területeken a helyi lakókra leselkedõ veszélyeket a 2000-es O último voo do Flamingoban (A flamingo utolsó röpte) mutatja be, s ezzel együtt azt is érzékelteti, milyen keveset ért a nemzetközi békéltetés az országban egymásra fenekedõ erõk küzdelmében, hiszen a regény azzal a morbid jelenettel kezdõdik, hogy egy aknára lépett kék sisakos katona leszakadt nemi szervét megtalálják az országút közepén. A függetlenedést követõ új rend ellentmondásait, a múlt és a jelen közötti, sokszor feloldhatatlan szembenállást ábrázolja 2002-ben megjelent regényében, az Um Rio Chamado Tempo, Uma Casa Chamada Terraban (Folyó, amelyet idõnek hívnak, ház, amelyet földnek hívnak), amelyben megint két elbeszélõt találunk: egy fiatalembert és nemrég elhunyt nagyapját, akinek a temetésére igyekszik, mert õt bízták meg a szertartás megszervezésével. A köztiszteletben álló öregember temetésére összegyûlt népes család Mozambik jelenkori történelmének különbözõ fázisait képviseli: egyik fia soha nem hagyta el szûkebb pátriáját, a másik önkéntesként éveken át harcolt a polgárháborúban, a harmadik pedig már az új tõkésosztály elkötelezett képviselõje. Amikor a sírásók leeresztenék a koporsót, a föld bezárul, és nem hajlandó magába foglalni a halott öregember testét, mivel a helyiek hite szerint még nem halt meg teljesen, valahol az élet és a halál mezsgyéjén mozog. Ez megmagyarázza a temetésre érkezõ unokájának azokat a titokzatos leveleket, amelyeket a túlvilágról kap – nagyapját addig nem lehet eltemetni, amíg el nem mondott magáról mindent, és ezzel teljesen le nem zárta az életét. A mozambiki író nemcsak tematikájában, elbeszéléseinek és regényeinek elbeszélésmódjában kapcsolódik szülõföldje hagyományaihoz. A nemegyszer „brazil James Joyce”-nak nevezett Guimarães Rosa nyelvteremtõ irodalmi munkásságát – amelynek legkimagaslóbb példája a Grande Sertão: Veredas (A nagy bozótos pusztaság: ösvények) címû regénye, ahol a brazil északkeleti vidékek tájnyelvébõl kiindulva hoz létre egy sajátos brazil irodalmi nyelvet – követve teremt új nyelvezetet és új stílust, amelyben az európai portugál keveredik a Mozambikban élõ bantu és szuahéli õslakosság nyelvével és orális elbeszélõi hagyományaival, különleges ízeivel megjelenítve az afrikai érzékenységet, sajátos látás- és történetmesélési módot, amely nemcsak a portugál nyelvû országok olvasóközönségét hódította meg olyannyira, hogy Mia Couto mûvei, akárcsak egykor a Latin-Amerikából érkezõ regények és elbeszélések folyamatosan a bestsellerlisták élén állnak, hanem számos fordításban, külföldön is sikert arattak.

1066

MIA COUTO

Becsületbeli kérdés Két nyugdíjas, Quintério Luca és Esmerado Fabião mindennap kora délelõttõl fogva dámajátékot játszott a városka kávézójában. Mindig ugyanott ültek, a kirakat mellett. Az emberek jöttek-mentek, de õk csak ültek egy helyben, a tábla fölé görnyedve. Mint két szobor, amelyek az idõt vigyázzák. – Ezt a dámát megcsíptem – kiáltott fel Fabião. – Nagyon régen volt az már, hogy maga egy dámát megcsípett, Quintério! És nevettek, foghíjas nevetéssel. A széthangzáshoz mindig legalább két zenész kell. Quintério és Fabião jobban szerette ezt a színleges diszharmóniát az egyszerre mozduló szájak egybehangzó némaságánál. Csak együtt létezhettek, mint a nyak és az alatta ráncot vetett lepedõ. Zárórakor, indulás elõtt Fabião és Quintério még egy utolsó pillantást vetett a táblára. Csalhatatlanul eszükbe vésték a bábuk helyét. Másnap visszatértek, és ott folytatták a játékot, ahol abbahagyták. De inkább beszélgettek, mint játszottak. Átkozták a világot, ahol már az anyaföld sem az, ami volt valamikor. Csak a kávézó állt ellen az általános romlásnak. Az idõ olyan, mint a gyümölcs: megérik, ha a maga útján jár, de meglottyad, ha nagyon elõrefut. Szigetet, nem létezõ homokvárat építettek maguknak a tábla köré, ahol még számított az adott szó, a becsület és a barátság. Igazi lovagok voltak, hölgyeik pedig a dámajáték figurái. Ahogy öregedtek, úgy lett egyre hosszabb minden játszma. Az utolsó már hetek óta tartott. Amíg egyikük lépett, a másik elszundított. Sehol nem lehetett olyan jól aludni, mint ebben a békés kávézóban. Ide menekültek elhagyatott, kopár szobájukból. A kávézó volt az otthonuk. És mindegyikük az egész emberiséget jelentette a másik számára. Azután egy nap megtörtént a baj. Reggelre a bábuk valahogyan elmozdultak a helyükrõl, és Quintério Luca vesztésre állt. Az öregember megütközve emelte föl a hangját: – Komám, maga itt járt az éjjel? – Szavamra, nem! – tiltakozott Esmerado Fabião. – Pedig nem ez volt a játék állása, bizony hogy nem. – Most jöttem, láthatta. Együtt értünk ide, vagy nem? – Akkor ki nyúlt a táblához? Nézze csak meg: ebbõl a játszmából én már jól nem jövök ki… – Nekem ehhez közöm nincsen, Quintério. Súlyos volt a helyzet. Eldöntötték, hogy a tanult bíróhoz fordulnak. Covanenál, a borbélynál találtak rá. Magas székrõl nézett le rájuk, a koponyáján ideoda járt a borotva. Elsõre rá sem ismertek: a bíró úr felzárkózott a modern 1067

korhoz, divatosan csupaszra nyíratta a fejét. Mozdulatlanul, tartózkodóan hallgatta a két nyugdíjas elbeszélését. – Mondja meg nekünk, bíró úr: egy játék bábui elmozdulhatnak maguktól éjszaka? – Az attól függ – felelte a bíró. Izzadt kezével végigsimított tar koponyáján. Azután így válaszolt, miközben a tükörképét szemlélte: – Vannak csodadolgok. A két öreg eltátotta a száját, és csak bámult. Soha nem hallottak még ilyen kacifántos szót. De a bírónak ki kellett mondania, hogy a világ egysége helyreálljon. – Ezeket paranormális jelenségeknek nevezik. Még sohasem hallottak errõl? – Hát, az utóbbi idõben nem nagyon mozdultunk el innen, a városból. – Pszichokinézis, meghatározott ok nélkül bekövetkezõ elmozdulások, érthetõ? Hazudtak bólogató fejükkel. Hallgattak, megsûrûsödött a csend. A két öreg egymás mellett állt, kezük tiszteletteljesen összekulcsolódott a hasuk íve elõtt. De csak ennyi volt, nem több, amit mondani lehetett. A bíró meg, engedelmükkel, bocsánat, távozott. Istenségként lépdelt tova a halandók között, egyszóval a bíró komoly ember volt. Eltávozott a két öregember is, válluk lehorgadt, tipegve léptek. Kiérve az utcára, Esmerado Fabião megint az ártatlanságát bizonygatta: – Hát nem megmondtam, hogy nem nyúltam semmihez. Azután elváltak, magányosságukba burkolózva. Quintério Luca hallgatagon, magában rágódva feküdt le a szobájában. Úgy érezte, valami jóvátehetetlenül összetört benne. Nem akart már elmenni a kávézóba, nem akart élni sem. Innen számára már nem volt visszaút: megrendült a bizalom, romba dõlt a barátság. Késõ éjszaka Quintério elindult otthonról, úgy ment át a városon, mint egy vadra lesõ bagoly. Bezörgetett a bíró házának ajtaján. A törvény embere álomittasan, köntösben, nehezen nyíló, vádló szemmel meredt rá. – Bocsássa meg, kegyelmes uram, de egy kérdés megtelepedett bennem, és elszívja minden erõmet. – Mondja, jóember. – Valamit nem értek még most sem. Hogy a Fabião komám fortélykodotte vagy sem? – Az etikától, kedves Quintério barátom, az etikától ezek az esetek teljesen függetlenek. Most pedig menjen Isten hírével. Hagyja aludni a jóravaló embereket. Quintério Luca, illendõen ugyan, de csak mondta a magáét. Hogy már megbocsássa a bíró úr, de ne küldje el õt így, Isten etikájával. Szegény ember õ, nem tud bánni a szavakkal. De nem bírja már elviselni ezt a kétséget. Mert 1068

az, ami történt, nem egyszerû csalás volt abban a játékban. Az õ egész életét elcsalták. Mert ilyen még soha nem történt meg, amióta játszanak. Csak hogy együtt üssék el az idõt, amíg megérkezik az elkerülhetetlen vég. Fabião komájával osztotta meg egyetlen, még megmaradt vagyonát: bõséges emlékeit és szûkszavú megnyilatkozásait. Ebben a pillanatban a bíró felneszelt és megborzongott. Fémes csillanás hasított a sötétbe: Luca egy régi, de még mûködõ puskát szorongatott a hóna alatt. A bíró összébb húzta magán a köntöst, mintha hirtelen átjárta volna a hideg. Az öregember tétovázva mondta ki az utolsó kérdést: – Ha megölném Esmerado Fabiãot, fölmentene-e, kegyelmes uram? – Nem. Bûnösnek nyilvánítanám. – Akkor viszont, már megbocsásson nekem, úgy gondolom, hogy elõbb a kegyelmes bíró urat kell megölnöm. És rálõtt a törvény megrettent emberére. De csak úgy találomformán. A golyó tovaszállt a semmibe. A bíró testõre, aki közben elõkerült a ház hátsó fertályából, viszonozta a lövést. Az öreg Quintério Luca eldõlt, mint egy kivágott fa, nyikkanás nélkül. Azóta, aki csak megfordul a városka kávézójában, látja, hogy Esmerado Fabião ott ül örökös asztaluk mellett, és mered a vele szemben lévõ üres székre. Bólogat a fejével, és idõnként megszólal: – Magán a sor, komám! Lépjen, magán a sor.

Az új pap Ludmilo Gomes mérnök úr úgy vonult be a templomba, mintha skatulyából húzták volna ki. Bebongyorozott frizura, nyaktekercs módjára ráfeszülõ zakó és nyakkendõ. Külalakjával alaposan eltöltõzve, gangosan lépdelt. Kettõs sorfal nyílt meg elõtte, mert már vártak rá. Ludmilo legalábbis úgy érezte, hogy várták. Mosolygott. Mögötte, rövidlátó léptekkel tipegett a titkár, Olinto Machado. Õ susogta leheletével súrolva a frissen érkezett tarkóját: – Új papunk van, mérnök úr. Ludmilo-t ez nem különösebben érdekelte. Arrafelé, a gyarmati Mozambik kietlen erdõs vidékein az egyik pap jött, a másik ment. Az isten háta mögötti városka a világ szélén is túl terült el. Talán a helyi klíma miatt vétkeztek annyit errefelé. Még a papok sem tudtak ellenállni a bujálkodásnak, amelyre a trópusi vidék ösztönözte õket. Ludmilo Gomes, aki többet álmodozott, mint dolgozott, a saját törvényei szerint élte az életét. Föltehetõleg ez volt a legnagyobb haszna abból, hogy távol élt a központi kormányzástól, amely csak bizonytalanul sejlett föl a távoli anyaországban. De ez a korlátlanság nem 1069

feledtette el vele vallási kötelességeit. Akár volt pap, akár nem, a portugál mérnök templomba járó, istenfélõ életet élt. Nem sokkal korábban, amikor kilépett a délelõttbe, hogy meginduljon vasárnapi kötelességeinek teljesítése felé, a portugál mérnök már érezte, hogy valami különös történik a városkában. A négerek, szokásuktól eltérõen, csoportokba gyûltek a fehérek utcáiban. Isten házának bejárata elõtt a helyiek egy csapata körbefogta az ágyút, amely a háború kezdete óta ott pihent. A férfiak húzták-vonták kifelé a templomudvarból. – Hova a csudába viszik ezt az ágyút? – Nem visszük sehová, csak távolabb húzzuk a templomtól. – Ki mondta ezt maguknak? – A tisztelendõ úr. A mérnök elkételkedett egy pillanatra, hogy talán ellenintézkedésekhez kellene folyamodnia. De már kiszaladt az idõbõl, ezért úgy döntött, inkább késõbb intézkedik. Mire jó a néger engedelmessége, ha mindig kétszínû? Ez volt a legfõbb bánata minden gyarmatosnak. Afrikában minden másképpen van: a leopárd jámborul kegyetlen, a fekete mamba villámgyors lassúsággal mar, a napszállta mindig rázuhan a földre. És ez még nem minden, csak amit a városka áldott környékén tapasztalni. Mi lehet még a sûrû õserdõ mélyén, azokon a vidékeken, ahová nem ért el a civilizáció fényessége? A kápolnába belépve Ludmilo fellélegzett. A kis templomban csak fehérek voltak. Nem mintha rasszista lett volna, ezt mindig aláhúzta. De nem bírta a szagokat. Ezen a reggelen a honfitársai furcsállva nézték. Látták, ahogy odalép az oltárhoz, és felkészül arra, hogy magához vegye az ostyát. Már a nyelvét is kiöltötte. A nõk szemérmesen elfordították az arcukat. A hölgyek, a klubban folytatott bizalmas beszélgetéseik során újra meg újra elmondták, hogy még soha nem láttak ilyen mértéktelen nyelvet. A férfiak egymás között megbeszélték, hogy a mérnök milyen szemérmetlen módon, ide nekem az oroszlánt is, tette közszemlére a nyelvét. Kis ember nagy nyelvvel jár, jegyezte meg egyikük. Ludmilo hosszú, verejtékes pillanatokat töltött térden állva a kereszt elõtt, a nyelvét kinyújtva, míg végül a titkár odasuttogta: – Hiába vár, mérnök úr. Nincs ostya. – Hogyhogy nincs? – Azt beszélik, hogy a lisztfejadagot elvonták más célra. És azt is beszélik, hogy a jövõben maniókalisztbõl sütik a szent ostyát… – Hol a pap… A titkár nem válaszolt, a gyóntatófülke felé intett. Ludmilo felállt, és megindult az elõtte megnyíló ösvényen. A gyóntatófülkében méltóságteljesen ereszkedett térdre. Egy magas ágyból való ember mindig képes úgy letérdelni, hogy ne alacsonyodjon le. Lehajtott fejével majdnem érintette a sûrû apácarácsot. A falaknak még az Isten házában is fülük van. Alig észrevehetõen 1070

elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy az elõzõ pap süket volt, és csak színlelte, hogy hallja a gyónást. Lehet, hogy Isten szólt a szájából, de az biztos, hogy a fülével nem hallott. Ludmilo most odafigyelt arra, mit milyen hangerõvel mondjon. Az elején ismételnie is kellett magát: az egyik szó átfolyt a másikba, a mássalhangzók elnyelték a magánhangzókat. A mérnök választékos kifejezései megcopákosodtak. Végül kitisztult a beszéde. Vétkezett, mert bement egy kunyhóba egy fekete lány után, akit már jó ideje kinézett magának. – Folytasd, fiam – bátorította a pap. – Nem tudom, mi van ezekben a fekete lányokban. Az ember egyfelõl undorodik tõlük, nem tudja, mosakodnak-e, és milyen betegségük lehet. Másfelõl pedig a testükben van valami a természetbõl, ami ellenállhatatlanul vonzó… érti, ugye, atyám? – Nem értem. Persze hogy nem érti. Mintha egy sakáltól kérdeznénk, hogy ízlik-e neki a saláta. A mérnök mondta tovább, miként vétkezett: mert aznap este nem úgy történt, ahogy kellett volna. Rávetette magát a leányra, aki védekezett. Vagyis, csak úgy csinált, mintha védekezne, a szajhája, mint amikor nem akarja, hogy… na, hogy is mondjam, atyám, szóval amikor nem akarja, hogy egy fehér ember a magáévá tegye. – És azután mi történt? – A legrosszabbat még nem mondtam el, atyám. Ahogy ott birkóztunk, belépett a kunyhóba a lány fivére, aki meghallotta a kiáltozást. Azonnal rávetette magát az ágyra, ahol huzakodtunk. Azt hittem, nekem támad. Pedig az a szerencsétlen a húgát akarta megverni, amiért nem úgy viselkedik, ahogy kell. Nem értettem a helyzetet, és odacsaptam a fiúnak egy vasrúddal. Azt mondják, ebbe halt bele. De én azt hiszem, hogy volt valami baja. Mert nem hal meg csak így egy ember, a tisztelendõ úr is tudja, hogy ezek az afrikaiak tele vannak mindenféle bajjal meg rontással. A portugál mérnök elhallgatott, körbenézett, hogy nem hallhatta-e senki, amit meggyónt. Köhintett, mert jelezni akarta, hogy sietõs a dolga, a térde úgy szaggatott, hogy majd kiugrott a szeme. – Hány imát kell elmondanom, atyám? – Egyet sem. – A tisztelendõ úr feloldoz? Isten megbocsát nekem? – Nem Isten bocsát meg, fiam. – Hogyhogy nem Isten? – Isten belefáradt abba, hogy ezt hallgassa. Az ördög, igen, az ördög hallgatott meg téged. És onnan, a pokol mélyérõl az ördög áldását hordozod magadon. A mérnök valami bódító forróságot érzett a testében szétáradni. A szemüvege megolvadt, lefolyt az arcán. Ettõl homályosan úgy látta, mintha a soka1071

ság roppant árként tolulna felé. Megpillantotta a gyóntatófülkébõl kilépõ papot. A vér kifutott a fejébõl, a szíve összerándult: a lelkipásztor egy néger volt, fekete, mint az éjszaka. Mintha egy másik világból szûrõdött volna a fülébe az ágyú kerekeinek csikorgása. Azután hallotta, ahogy a meztelen talpak a fehérek utcájának járdájához csapódnak. Azután minden elcsendesedett. Ludmilo még mosolygott. Valóban mosolygott? A csönd mindig megtévesztõ: csalókán ismétli a sehol sem lévõ semmit. És Afrikában mindig minden másképpen van. PÁL FERENC fordítása

Légitámadás után a Gázai övezetben (2012). 1072

ELENA JURISSEVICH

Legyen a szavakból sóhaj I Osztozni. A forrás mellett a szép elefáncsont filigrán, az a szál haj a fésû és az arany a hölgytõl. II A szélfogó asszony, az vagyok én üveg harckocsi, csupa repedés de bízom mégis. Ibolyakéken elernyedõ nevetõ, hálás, rizspapír asszony. III Vannak szavak, melyeket nem érinthetünk s van, ki általuk lett érinthetetlen. Anya: szerettelek, túlontúl is talán. A szeretet oly birtok melynek neve nincs, és neked meg kell hajolnod kívánságom és akaratom elõtt. Lány: Meglátni a különbséget. A szidalmak és a benned levõ kusza gubanc között. IV Tévelygek. Nem, hányódó falevél vagy, mondod, elfeledsz mindent, úgy keringsz de a földet nem éred el sehogy sem. A szabad végtagod ne engedd megcsonkítani. Nincs föld a homok alatt, így mibõl fakadjon virág. Szamár bõg, állkapocs robban. Két nõvér egy anyától. Mily állhatatos szomorúság.

1073

VII Volt egy falu, s egy öreg fa a falu bölcse. Két nagy ága végignyúlott a rét felett. Csodás okker gyümölcs illatozott a fán. Megízlelni nem merte senki mégsem. Mérget s halált hordott az egyik ág. Elfeledték már, hogy melyik. Fülledt nyár követte az aszályos tavaszt, majd beköszöntött a csontszáraz õsz és a hosszú téli aszály. És tavasz lett megint s a mezõk kopáran álltak. Csak a bölcs öreg fa zöldellt. Egy apa nézte, mozdulatlan ahogy a fia meghal, õ leszed egy gyümölcsöt, megízleli s élve marad. A falu népe letöri együtt az ágat, forog a tánc, elosztják egymás közt a gyümölcsöt. Másnap a porban rothad a termés, üszkös máglya maradt csak a fából. XII Jókívánságokba tekerlek. Hasonlítanak miránk. Anyád nem adja fel, csak a tálentumok példázatára célozgat jámborul. Eljátsszuk, hogy nem történt semmi, fejjel a falnak. A tálentumok. Felmorzsol a példabeszéd s utat mutat a kaptató felé. XIII Legyen a szavaidból újra sóhaj S nem a farkast kiáltó fiú hangja. Ökör lélegzete, a kutya szusszanása. Nem akarom, hogy összetörj, mint a cserép a kezeim közt. Ne lásd, hogyha nézlek. Halljam, ahogy hozzám beszélsz. Nem akarom a szavakat, ha tompán csettennek igazság és hazugság közt. XIV Sovány csontjainkat porolom szerelmesen. A szivacs voltál és a bordák között a lándzsa. Leterítenek, hogy aztán felébresszenek újra. Még a kövek is nevetik, hogy az ígéret földje te vagy. Bûn, büntetlenség: tévedhetetlen vallatás. Feldarabolni a különös húst, ez az ára. Megalvadt csomag, mennyire boldogan téptem fel újra meg újra elsüllyedni a szívem fuldokolni, hever az út peremén. Rágom mégis a zablát, körömmel szántom a földet. 1074

XV Nem ír az ember, ha beszél. Ha figyelnek rád, akkor írsz, de csak süket fülekre lelsz. És jön a válasz, csak néma szó. Te nem egy bármi szót akarsz most hallani, csak azt az egyet. Legyél itt. Szeress. Nevess. Végy levegõt. Nem ír az ember, hogyha él. Azért írsz, hogy talpon maradj hogy egyenes derékkal állj. Ha más nem, hát a sarkadon. Vagy varázslat: íves harántú talpon álló két toronyláb pihen a földön. Te. Az árnyékomban nõttél fel. Szemlélõdõ teremtmény. A húgom, aki nem él, csak várakozik. S az anyánkon csüng még ma is. Nem hallod a szavam. Nem akarod meghallani. Az én fájdalmam ez, de a tiéd is ugyanúgy. Van, hogy felismered magad. És újra szép vagy.

A mindenségben e háromnál nincs fontosabb Létezni, valósnak lenni s az igaz szavad.

Feszülõ alkonyi fényben láttam a fát az vagyok én. Felkapaszkodott a tûzõ napra, felszállt s téged kitárt szíveddel otthagyott. És már útnak is indult. Télen szaporább is a lépte. Hosszú léptekkel, bizakodva szaladunk majd arra, ahol a nyár van.

1075

Eloszlanak a felhõk. Miniatúra lett az alkony. De te szólsz, gyötrõdsz, szerettél. S most hirtelen eltemeted bennem a vágyat és csönd lesz. Túl sok a hús. Nem tölt el mégsem. Vágóhíd ez csak, nem akarlak. Ösztönt kerestem szavak nélkül egy testet amely testemet az övével fullasztja meg. SZIRTI BEA fordításai

Menekülõk a Gázai övezetben. 1076

ELKE HEIDENREICH

Szerelem Az elsõ barátomat Hansinak hívták. Vékony szálú barna haja volt, nagy ijedt szeme és kis cickányszája, én pedig beleszerettem, amikor egy ifjú evangélikusok számára szervezett kirándulásról hazafelé jövet a buszban elmesélte az osztálytársa történetét, aki az õ szeme láttára zuhant ki a kölni dómból. Egészen hátul ültünk. Hansi a karomat szorítva mesélte: „Az osztály egy része felment a dómba, a többiek lent maradtak, velem együtt. És akkor egyszer csak odapottyant.” Amikor este hat óra felé a sauerlandi Hagenen mentünk keresztül, esett, mi pedig tizennégy évesek voltunk. A kölni dómot csak képeslapról ismertem, Hansi részletezte, ahogy a test a levegõt hasítva zuhant lefelé, mint egy nagy sötét madár, pörgött, és amikor földet ért, egy nagy reccsenés hallatszott, a vér szerteszét fröccsent, az emberek kiáltoztak. „A nadrágom szára is véres lett”, mondta Hansi, a keze hideg volt, én pedig megcsókoltam a cickányszáját, és elképzeltem, milyen lenne, ha az én kövér anyám zuhanna le a kölni dómból. Némi iszonyt éreztem ugyan, amikor erre gondoltam, mégis szívesen képzeltem magam elé a tragikus eseményt és a lehetséges érdekfeszítõ következményeket. Akkoriban nagyon szerettem volna megszabadulni az anyámtól. Mindig rosszkedve volt, a nyálas ujjaival dörzsölte le a koszt a képemrõl, és úgy beszélt velem, mintha a házõrzõ kutyája lennék: „Gyerünk, gyerünk, tûnés a szobádba, egy hangot ne halljak többet, Szonja!” Ha valaki megkérdezte akkoriban: „Mi szeretnél lenni, Szonja?”, többnyire ezt válaszoltam: „Árva”, és tényleg ez volt a leghõbb vágyam. Minden könyvet elolvastam, ami árva gyerekekrõl szólt, és nagyon irigyeltem õket. Természetesen tudtam az átsírt éjszakáikról, a lelki szenvedéseikrõl, de mindent egybevéve senkinek nem alakult olyan jól az élete, mint nekik, akiknek gyerekként ugyan az árvák keserû sorsa jutott, de aztán mindig megjelent egy jószívû nagybácsi, aki móresre tanította a szadista apácákat, és elrendezte a gyerek további sorsát, vagy kiderült, hogy az árvára mesés örökség vár, vagy hogy a halott anyjának van egy jómódú nõvére, aki aztán gondoskodott az elhagyott gyermekrõl, aki végül minden várakozás ellenére a társadalom megbecsült tagjává vált, és aki – természetesen – nagylelkûen megbocsátott egykori kínzóinak.

1077

Én nem mentem volna ilyen messzire. Megbocsátani nem akartam. Úgy képzeltem, hogy a halálom napján, amikor ismét találkozom anyámmal a mennyben vagy a pokolban, és õ a nyálával próbálja tisztogatni az arcomat, miközben így korhol: „Milyen iszonyatosan nézel ki te mindig!”, én elfordulok tõle, és azt mondom, amit Jézus Máriának: „Asszony, mi dolgom veled?” Anyám szõke volt, erõs testalkatú és makkegészséges. Apám fiatal barna lányok után kajtatott, sportos volt, és pezsgõt ivott, hogy serkentse a vérkeringését. Nem voltak túl biztató kilátásaim az árvaságra. Másodszor legszívesebben halott lettem volna. Gyakran visszatartottam a levegõt, amíg az arcom bele nem kékült, de az utolsó pillanatban mégis levegõt vettem. Egyszer a sínekre feküdtem, és elképzeltem, hogy fog majd zokogni a családom a síromnál, amikor végre megértik, hogy a gyerek is ember, de vonat nem jött, egy idõ után pedig fázni kezdtem. A halálugrásom, melyet bekötött szemmel hajtottam végre a pincelépcsõrõl, két kapcsot eredményezett az állkapcsomban, egy törött térdet, három hét kórházat és egy pofont az anyámtól, aki így újfent meggyõzõdhetett arról, hogy a gyerek egy emancipált nõ számára tiszta idõpocsékolás. Hansi még négyszer vagy ötször elmesélte a történetet a dómról, aztán már unalmas lett, így hát beleszerettem Rolfiba. Rolfi kicsi volt, erõs, sugárzó kék szempárral, az illata pedig annyira finom, hogy késõbbi életem során egy pasival csak azért töltöttem el egy éjszakát, mert rajta ugyanezt az illatot éreztem. Akkoriban, Rolfival, persze még nem ismertük a szerelemnek ezt a részét. Kedvtelve szimatoltam Rolfi nyakát, és amikor megcsókolt, azt mondta: „Neked is jó az illatod.” Ezt az illatszerbolti kirándulásaim során kipróbált parfümöknek – „Je reviens” , „Soir de Paris” – köszönhettem. Délutánonként, amíg a szüleim munkában voltak, a nappalinkban üldögéltünk. Hallgattuk a rádiót, meggylikõrt ittunk metszett pohárkából, Muratti Kabinettet szívtunk, és az Elfújta a szélbõl azt a részt olvastuk, amikor Reht Butler erõs karjaiban felviszi Scarlett O’Harát a lépcsõn. Aztán pedig? Próbálgattuk a különbözõ szerelmi technikákat, méghozzá olyan intenzíven, hogy mikor anyám hazaért, az arcomon még ott díszelgett az árulkodó pír. A hamutartót kimostam, a poharak a szekrényben sorakoztak, a szobát kiszellõztettem, anyám mégis megjegyezte: „Engem nem versz át, rajtad tartom a szemem.” Frau Markowitzot bízta meg, hogy felügyeljen rám, és jelentse, kiket hozok fel.

1078

Frau Markowitz a mi emeletünkön, tõlünk balra lakott. Ajtaját mindig résnyire nyitva hagyta, hogy rajta tudja tartani a szemét a házban zajló történéseken. Mi a pinceajtónál megvártuk, amíg a férje kapott egy köhögési rohamot, ilyenkor az asszony lefektette, mi pedig gyorsan elszaladtunk az ajtó elõtt. Markowitz a felesége, Helene Amalie balszerencséjére, tüdõbeteg volt, és rosszkedvûen haldokolt otthon. Kiabált a feleségével, ütötte is, ha hatótávolságon belül került, hogy megbosszulja a sorsát. Az asszony pedig rajtam állt bosszút, például úgy, hogy beárult anyámnál: „Szonja félnapokat tölt kettesben egy fickóval, maga szerint ez rendben van? Amikor meg becsöngetek, nem nyit ajtót.” Akkorra már annyira megkeményítettem magam, hogy meg se rezzentem, amikor anyám tenyere lesújtott rám, még a szemem se lett könnyes. Összeszorított szájjal arra gondoltam, hogy ezt egyszer úgyis visszakapja, és a szerelemrõl álmodoztam. Egyszerûen léteznie kell, hiszen ezt bizonyítja Butler és Scarlett O’Hara példája is, na és mi Rolfivel, tulajdonképpen egész jól megvagyunk – de vajon tényleg ez a szerelem? Gyors ütemben váltogattam a fiúimat, és csóknaplót vezettem. Rohamtempóban jutottam el a harminchatodikig, mivel szinte mindenkivel csókolóztam, aki az utamba akadt – volt egy papgyerek, egy illatszer-kereskedõ, egy eladó egy vaskereskedésbõl, aki tizennyolc évvel idõsebb volt nálam, egy francia, akinek az egyik szeme zöld volt, a másik pedig barna, és akit egy turistaházban ismertem meg. Amikor fordult az év, átvezettem a csókadatokat, a hozzájuk tartozó kezdõbetûkkel az új naplóba. Sajnos neveket nem írhattam oda, mert az anyám mindig elolvasta a naplómat, ha megtalálta. Így aztán februárban már nem tudtam, hogy kivel csókolóztam elõzõ év augusztus 14-én – lehet, hogy egy brémai szivacskereskedõvel, akit a Velence fagyizóban ismertem meg, és akivel utána megnéztük a Toxi címû filmet. A film után új vágyam támadt, néger gyerek szerettem volna lenni, akinek a sors elõször megvetést és mellõzöttséget juttat osztályrészül, de aki aztán megismeri a szerelmet – viszont az, hogy néger gyerekké váljak teljességgel reménytelen volt, még az árvaságnál is reménytelenebb, közben meg egyre türelmetlenebbül vártam, hogy felnõjek végre, sok pénzt keressek, örökre elmehessek otthonról, és végre megismerjem a szerelmet. Anyámnak ez volt a kedvenc intelme: „Felejtsd már el azokat az ostoba szerelmes könyveket, és tanulj inkább!” A szerelem az õ szemében csak egy rakás szar volt, egy gigantikus átverés, nézzem csak meg az apámat. Erre ritkán volt alkalmam – apám szinte soha 1079

nem volt otthon. Néha hallottam, ahogy csöndesen megjön, amikor én már ágyban vagyok, és a sötétben arról álmodoztam, hogy milyen szép is lehetne az élet, ha végre kijutnék innen. Apám mindig egész korán ment el otthonról, anyám kicsivel hét elõtt kalapban, kabátban bejött a szobámba, szélesre tárta az ablakokat, lerántotta rólam a takarót, eldugta a ruhásszekrényben, felkapcsolta a villanyt, és így szólt: „Ki az ágyból. Hét óra van. Elmentem.” Az ajtó becsapódott, õ elment, én pedig még az ágyban maradtam kicsit, dideregve, és próbáltam a lábamat bebújtatni a hálóingem alá. Mikor már nem bírtam a hideget, felkeltem, és megmosakodtam a konyhában. Elmajszoltam a májas hurkát, amit anyám készített oda, és elmentem az iskolába. Vasárnap apám néha otthon volt. Feküdt a kanapén a konyhában, egy újság takarta az arcát, hogy ne kelljen látnia minket, és hallgatta a sporthíreket a rádióban. Az asztalnál ültem a házi feladatom fölött, de valójában õt fürkésztem – szép, kis keze volt, és otthon is mindig rendes ruhát viselt, kék-fehér csíkos, vasalt inget, amit egy közeli mosodában mosatott és vasaltatott, mivel anyám azt mondta. „Még mit nem!” Egyszer apám megkérte, hogy varrjon fel neki egy gombot, ezt anyám így utasította vissza: „Kérd meg valamelyik ribancodat!”, és ezzel a téma egyszer s mindenkorra le volt zárva. Néha megcsiklandoztam apám lábát – mindig sötétbarna zoknit viselt –, erre õ felhorkant, és kiszólt az újság alól: „Ki volt az?”, mire az anyám a hajamat húzva azt mondta: „Hagyd békén!” Anyám ilyenkor olyan hangosan csapkodott a konyhában, ahogy csak bírt, apám pedig végül levette az újságot az arcáról, rám kacsintott, sóhajtott, felvette a cipõjét, és elment. Ritkán láttam, de tetszett az illata, barátságos volt hozzám, és soha nem ütött meg. Azt is tudtam róla, hogy bár kicsi volt és törékeny, a haja pedig ritkás, mégis ellenállhatatlan hatással volt a nõkre, akik izgatottan legeltették rajta a szemüket, sármosnak találták, és ezt duruzsolták a fülébe: „Walter, milyen szép kék a szemed.” Anyámra természetesen mindez nem volt érvényes, legalábbis már nem, pedig egykoron kellett, hogy legyen, gondoltam én, hiszen különben nem is léteznék. Este, amikor a rádióban egy hangjáték ment René Deltgennel, akinek a hangját anyám szívesen hallgatta, mintegy mellékesen rákérdeztem: „Te és apa régebben szerettétek egymást?”, mire felpattant, kikapcsolta a rádiót és ezt mondta: „Tûnés az ágyba, Szonja, és hagyjuk a hülye kérdéseket, kérlek.” Ebben a családban nem kap az ember magyarázatot semmire, a szerelem pedig ismeretlen fogalom, ezt világosan láttam. Egy vasárnap délután a fagyizóból jövet, ahol egy vörös hajú hegedûssel csókolóztam, már messzirõl láttam, hogy balhé van nálunk. Tárgyak repültek az utcára, egy pár cipõ, egyik fele emerre, a másik amarra, egy kabát „karjait” széttárva landolt a járdán, egy nadrág követte csapkodó szárakkal, majd néhány vasalt ing. Apám lent volt az utcán, próbálta összeszedni a ruhadarabo1080

kat, és közben kiabált: „Hilde, nagyd abba!”, fent pedig anyám kezeit láttam, a zoknikat és a fehérnemûket hajigálta kifelé, és a hangját is hallottam: „Ne kerülj többé a szemem elé!” Markowitzné ott állt apámtól nem messze, segített neki összegyûjteni a holmit, és közben ezt mondta: „Istenem, mindenki szeme láttára!”, apám pedig így szólt hozzám: „Szonja, menj szépen haza!” Maradtam, láttam, ahogy bepakolja a holmiját egy autóba a hátsó ülésre, és beszáll. Aztán még letekerte az ablakot, rám nézett, és ezt mondta: „Ez van, õ akarja így. Kitartás, Szonja, látjuk még egymást.” Elment, és csak nyolc év elteltével láttam õt újra, holtan, kissé megkékülve a ravatalozóban, egy fiatal nõ állt mellette, a kezét fogva. Amikor közelebb léptem, a nõ az egyik ujjáról lehúzott egy pecsétgyûrût, amit apám az apjától örökölt, és amit mindig kisujján viselt, felém nyújtotta, és ezt mondta: „Ez a tiéd.” Évekkel késõbb ezt a gyûrût egy hotelben felejtettem, ahova aztán soha nem tértem vissza. Apám tehát otthagyott minket, anyám ebbe belebetegedett egy kicsit, és egy hétre befeküdt egy klinikára. „Árva gyerek!”, gondoltam, de közben az apám szobáját már kivette egy tanárnõ, aki parancsba kapta, hogy felügyeljen rám. A tanárnõnek viszonya volt egy nõs férfival, amit nagyon komolyan vett, így a felügyelet nem volt annyira veszélyes. A pasas csak hétvégeken jött – másik városban lakott –, a szombat éjszakát szállodában töltötték. Ez az anyám kikötése volt, „a gyerek miatt”. Ilyenkor én a nõ szobájában ültem, és a leveleit olvasgattam, a szeretõje írta neki, és õ minden este újra elolvasta õket, két üveg bort fogyasztva melléjük. A levelek a holmijai között lapultak, írógéppel írták õket, ezért aztán könnyen el tudtam olvasni õket. „Nyuszikám”, olvastam, „egyetlen nyulacskám, rád és a puha prémedre gondolok, amibe beledughatom az orromat.” A tanárnõnek sûrû, bozontos barna haja volt, ami kicsit sem hasonlított nyúlprémre, de a szerelem – úgy látszik – képes átformálni a valóságot. Sajnos anyám hamarosan meggyógyult, és minden visszatért a régi kerékvágásba. Esténként órák hosszat üldögélt a tanárnõvel a konyhában, a férfiakról beszélgetve. A tanárnõ förtelmes ajándékokat hordott haza hétvégeken – szegfût rezgõ fûvel, egy font babkávét, Westermanns Monatsheft magazint Borkumból vagy egy üveg levendulakölnit, amit anyámnak ajándékozott, mivel õ allergiás volt rá. Anyám rendkívül finnyás volt, az ajándékokat eltette egy sublótba, és alkalomadtán továbbadta õket. Karácsonykor Gerta néni, amikor meglátta a kölnit, ezt mondta: „Istenem, Hilde, ezt tényleg nem kellett volna!” Anyám pedig így felelt: „Ugyan, Gerta, elvégre karácsony van.” Gerta néni egyedül élt, és nem volt még dolga férfival.

1081

Az egész családomban nem volt egy normális házasság: Rosi néni férje a háborúban esett el, Otto bácsi özvegy volt, Maria néni tolószékben élt, Hermann bácsinak kellett õt mosdatnia és etetnie. Ludmilla nevû unokatestvéremnek volt egy törvénytelen gyermeke egy ügyvédtõl, és Rosi néninél élt, Heinz bácsi és Tussi néni pedig a háború befejezése óta nem állt szóba egymással. Az olyan elkerülhetetlenül fontos közlendõket, mint hogy „Új beteglapra van szükség”, vagy hogy „Elromlott a fûtés”, kis cetlikre írták, és ha jól tudom, a mai napig tartják magukat az elhatározásukhoz, hogy nem szólnak egymáshoz egy szót sem. Persze valószínûleg már mindketten halottak azóta, de az is lehet, hogy nem, a családhoz nincs már semmi közöm. A szerelem tehát továbbra is rejtve maradt elõttem, a már majdnem tizenöt éves lány elõtt – de akkor jött James Dean. Nem, James Dean Irma után jött, aki az én elsõ igazi barátnõm lett. Tübingenbõl költöztek a városunkba, és a mi osztályunkban kötött ki, ahova gazdag, buta lányok jártak. A tanáraink gyûlöletes öregasszonyok voltak, akik vonalzóval verték a kezünket, és a háborúban elesett võlegényükrõl álmodoztak. Irma mellém ült, az elsõ naptól kezdve jól megértettük egymást. Mindenrõl lehetett vele beszélgetni, az életrõl, a szerelemrõl, versekrõl, macskákról, az iskoláról, a felnõtté válásról, hogy miért van mellünk, és az álmainkról, amikkel a szürke életünket próbáltuk színezni. Egyedül az anyámról nem tudtam Irmával beszélgetni, mert akárhányszor belekezdtem, rám meresztette a szemét, és ezt mondta: „De hiszen õ az ÉDESANYÁD!” Egyszerûen nem tudtam elmagyarázni neki, hogy ez nekem nem jelent semmit, és hogy úgy tekintek rá mint ellenségemre. Irma anyja egészen más eset volt. Fiatal volt, mindig jókedvû, délig ágyban feküdt, kávét ivott, dohányzott, és magazinokat olvasott. Iskola után gyakran felmentem hozzájuk. Mikor megérkeztünk, az anyja kikiabált a hálószobából: „Mi a fene, már ilyen késõ van?” Puszit adott Irmának, nekem pedig megengedte, hogy szívjak egyet a borostyánszipkájából. Akkor nagyot sóhajtva felkelt az ágyból, nyújtózkodott, ásított egyet hangosan, és eltûnt a fürdõszobában, ahonnan kihallatszott a dalolása: „Amíg a csilláron nem lóg nadrág, nincs veszve semmi még, amíg a csilláron nem lóg nadrág, nem ízlik sem a pezsgõ, sem a csók.” Irmával tükörtojást sütöttünk a konyhában, a kövér Pepi cica felugrott az asztalra, és tisztára nyalta a tányérokat. Anyám utálta az állatokat, nálunk nem volt sem puszi, sem cigarettafüst, és senki nem énekelt. Irma anyja egyszer csak elõjött a fürdõszobából, és rikkantott egyet. „Na?”, és csípõre tette a kezét. Eszméletlenül jól nézett ki: virágos ruha volt rajta, a haját feltûzte, lábán magas sarkú cipõ, arcán smink, illatozott a púdertõl és a parfümtõl. Ilyen akartam lenni én is felnõttkoromban. A fejére tett egy kalapot, magához vette a táskáját, és elment bevásárolni. Mi Irmával lefeküdtünk a nappaliban a szõnyegre, és a szerelemrõl kezdtünk beszélgetni. Irma egy 1082

egészen különleges férfiról álmodozott, nekem bárki megfelelt volna, aki elvisz otthonról, aztán amikor Irma anyja megjött a bevásárlásból, a férfiakról kérdezgettük. Nevetett és azt mondta: „A szerelem megszépít!”, meg, hogy „A férfiakban csodálatos lehetõségek rejlenek”, de ezzel nem voltunk kisegítve. Levette a virágos ruháját, felvett egy lila pongyolát, cigarettát tett a borostyánszipkájába, és kártyázott velünk. Pepi az ölünkbe mászott, dorombolt, én meg megkérdeztem: „Nem lehetnék én is a maga lánya?” De este mégiscsak haza kellett mennem, ahol kelkáposzta várt kolbásszal. Anyám mindig egy nappal elõre fõzött, nekem csak arra kellett ügyelnem, hogy idõben lehúzzam az egészet a vécén, mielõtt megjönne a munkából. Ügyelnem kellett arra, hogy ne úszkáljanak a lefolyóban kolbász- és szalonnadarabkák, de már rutinos voltam, és sikerült megõrizni a látszatot, hogy mindent megettem. Anyám elégedetten jelentette ki az üres edényeket látva: „Na kérem, megy ez neked!”, én meg azt gondoltam: „Ha tudnád! Éppen ellenkezõleg.” Korán ágyba bújtam egy könyvvel, hogy ne maradjon idõnk a veszekedésre. Összevissza olvastam mindenfélét, de fõleg olyan könyveket, amelyekben a szerelemrõl volt szó, arra viszont nem tudtam rájönni továbbra sem, hogy hogyan is mûködik a valóságban. Irma anyukája nevetett rajtunk, és úgy találta, nyugodtan várhatunk még, nem késünk le semmirõl, „és remélhetõleg”, mondta egyszer, „nem ugyanabba a pasiba fogtok beleszeretni, mert különben emberölés lesz a vége”. Valami hasonló történt velem késõbb, és bár gyilkosság nem történt, a végén mégis egyedül maradtam. Irmáéknál nem volt férfi. De az õ apja nem eltûnt egy napon, mint az enyém, hanem egyszerûen nem is volt soha, az anyjából pedig semmit nem lehetett kihúzni erre vonatkozóan. „Kész, elmúlt”, ez volt az összes kommentár, ha Irma rákérdezett a dologra. „Itt vagyok én neked, legyen ennyi elég, kicsim!” – mondta. „Szerelmesek voltak egymásba?”, kérdeztem egyszer, mire õ a szemét forgatva belekortyolt a kávéjába, és azt mondta: „Szeretném azt hinni.” – „Mibõl lehet észrevenni, hogy ez most tényleg szerelem?”, kérdeztem. „Mindenbõl”, mondta õ, és kibámult az ablakon. Egy délután, 1955 áprilisában, moziba mentünk hármasban. Szerda volt, tizenhat óra, a mozi neve Lichtburg, a film címe pedig Édentõl keletre. A filmben két fivér küzdött egymással az apjuk szeretetéért és egy lány szerelméért, akit Abrának hívtak. Az egyik testvér Cal volt, mi pedig két órán keresztül alig vettünk levegõt. Itt volt, végre itt volt a szerelem: Cal arca puha volt, gõgös, sebezhetõ, ingerlékeny és rosszkedvû, tudott sírni, de mégis férfi volt, a legszebb férfi, akit valaha láttunk, és természetesen az összes férfi közül vele csókolóztunk volna a legszívesebben. Amikor kijöttünk a moziból, már nem voltunk többé kislányok, Irma anyukája pedig mélyet lélegzett, és azt mondta: „Ez volt James Dean.” 1083

Ezen az estén nem mentem haza. Irmával a sötét konyhában ültünk, miközben az anyja már aludt, mi pedig Calról beszélgettünk. Szerettünk volna egy ilyen fivért, vagy még inkább egy ilyen barátot, egy apát, mint õ. Sírtunk, és fel-alá futkostunk. Azt terveztük, hogy írunk neki egy levelet, szidtuk Aront és az apját, aki semmit, de semmit nem értett, le voltunk sújtva, le voltunk nyûgözve, szerelmesek voltunk, és tele voltunk hittel: az, amit elszántan kerestünk, mégiscsak létezõ valami, az pedig már csak részletkérdés, hogy egy kis mozi vetítõvásznán vagy valahol Amerikában – ez a James Dean, aki talán most ugyanúgy támasztva a falat, lehunyt szemmel ugyanarra gondol, mint mi, létezik. Egy csapásra megszûnt az érdeklõdésünk az iskolából, tánciskolából, fagyizóból ismert fiúk iránt, akik mint a borjúk bámultak ránk, és amikor az akkori barátom egy saját készítésû rézgyûrût ajándékozott nekem, a nevének kezdõbetûivel, amit ugyan viseltem, de amibe egy körömollóval belevéstem azt, hogy J. D., és errõl csak Irmának szóltam. Irma csendesebb lány volt, mint én. Õ is vágyakozott James Dean után, de én többet láttam benne egy apánál, elképzeltem, hogy õ a szeretõm, akárcsak Rhett Butler, és amikor a karjában felvisz a szédítõ lépcsõn, a lent álló anyám rákiabál: „Mit csinál maga az én Szonjámmal?”, James Dean megfordul, és így szól: „Madame, õ nem a maga Szonjája, hanem az enyém.” Ezek az álmok boldoggá tettek, de Irma valami másról álmodozott. Már nem érte be az anyjával, egyre többet szeretett volna tudni az apjáról, és egy szép napon, amikor éppen fahéjas fánkot sütöttünk, Irma anyja könnyedén odavetette: „Na szóval, édesapád egy kicsit olyan volt, mint James Dean. Egy kicsit magasabb, de nagyjából az a típus. Csak egy estét töltöttünk együtt, és utána soha többé nem láttam.” A tûzhelynél állt, megfordult, egészen sötét volt a szeme: „Irma”, mondta, „megígérem neked, hogy egyszer majd elmesélem az egész történetet. De most még nem. Kérlek.” Ettõl kezdve nem beszélgettünk, inkább a fánkkal foglalatoskodtunk, jaj, bárcsak ne mondta volna azt, hogy az apa rá hasonlított... A filmes magazinokban nyomon követtük James Dean hosszabb-rövidebb viszonyait és nyilatkozatait a készülõ filmekrõl (Haragban a világgal, Óriás). Próbáltunk úgy kinézni, mint Natalie Wood, Liz Taylor vagy Pier Angeli, az Édentõl keletre lett a kedvencünk, legalább tízszer láttuk, és kívülrõl tudtuk minden mondatát. Kiosztottuk a szerepeket egymás között, aztán órák hoszszat játszottuk a filmnek azokat a jeleneteit, amelyek a legmélyebben hatottak ránk, mint például azt, amikor Cal meg akarja ajándékozni az apját, aki ezt nem fogadja el. Vagy azt, amikor Cal elõször találkozik az anyjával, aki ezt kérdezi tõle: „Mit akarsz te tulajdonképpen?” Ezt az anyák soha nem tudják. Az anyát én játszottam, jól kiismertem magam ebben a szerepben, és én játszottam Calt is, durcás arccal a falnak támaszkodtam, vonogattam a vállamat meg fel-le tekingettem félénken mosolyogva, Irma volt Abra és az apa, aki ezt mondta Calról: „Nem értem õt, soha nem értettem”, amire én fájdalmas homlokráncolással reagáltam, és ezt morogtam: „Hamilton, mondja meg anyám1084

nak, hogy gyûlölöm.” A jó testvért, Aront is én alakítottam. Ez a szerep nem feküdt nekem olyan jól, de szükségünk volt rá abban a jelenetben, amelyikben Abra-Irma elmeséli, hogy az anyja meghalt rögtön a szülés után, és fájdalommal teli hangon mondja: „Szörnyû lehet anya nélkül felnõni.” „Nem”, mondtam, „ez inkább nagyszerû, szerintem. Az a szörnyû, ha valakinek van anyja.” Irma erre elsírta magát, és azt mondta: „Nem ez van a filmben, neked fogalmad sincs arról, milyen az, ha valaki soha nem látta az apját.” Az én kedvencem a zárójelenet volt, amiben Abra és Cal ott áll az apa halálos ágyánál, aki végre józanul átgondolva a történteket, magához öleli a fiát – hasonló gesztusra anyámtól nem számíthattam. Az apát Pepinek kellett játszania, ami abból állt, hogy egész csöndben feküdt a kosarában, mi pedig odatérdeltünk hozzá, zokogva átöleltük egymást, majd Irma-Abra ezt mondta: „Lehet, hogy a szerelem az, amit Aron annak gondol, de szerintem kell, hogy legyen még valami, ami ...”, én meg felálltam, a falhoz támaszkodtam, ahogy Jett Rink késõbb az Óriásban, és komoran így szóltam: „Soha többé nem akarok szerelmes lenni, semmi jó nem sül ki belõle. Minek ez a felhajtás? Nem éri meg.” Ezek után többnyire bömböltünk egy sort, Irma az apjáról beszélt, én pedig az anyámról, aztán haza kellett mennem, ahol anyám és a tanárnõ éppen tócsnit ettek a konyhában. Anyám így szólt: „Ó, a kisasszony hazatalált? Nagyon érdekelne, hogy merre csavarogsz esténként mostanában, lassan olyan leszel, mint az öreged”, én pedig Calt idézve így feleltem: „Igazad van, rossz vagyok, régóta tudom.” Anyám zavarba jött, és a tanárnõhöz fordult támogatásért – szokatlan fellépésem ugyanis teljesen elbizonytalanította –, aki úgy vélte, ez a serdülõkor természetes velejárója, és azzal biztatta anyámat, hogy hamarosan kinövöm. Rólam mindez lepergett, mióta tudtam, hogy más családokban ugyanilyen rosszul mennek a dolgok, és amióta tudtam James Dean létezésérõl. Irma édesanyja gondban volt, mert Irma kezdett az egészségesnél intenzívebben gyöngéd érzelmeket táplálni James Dean iránt. Én ezzel másképpen voltam. Nekem inkább az volt az érzésem, hogy én tulajdonképpen egy James Dean vagyok, mert én is állandóan azt hallottam, hogy „Hogy nézel ki már megint!”, vagy „Én egyszerûen nem értelek téged”, meg „Csak baj van veled” és így tovább. De Irma életét egyre jobban kezdte uralni a James Dean iránti imádat. Naponta írt neki levelet, naplót vezetett kizárólag neki, magolta az angolt, hogy majd beszélgetni tudjon vele, ha találkoznak Amerikában, és természetesen minden pfenniget félretett az utazásra, hogy megkereshesse és meglátogathassa. Az volt az érzésem, eltökélt szándéka, hogy hazahozza a családjához, amelyhez – szerinte – tulajdonképpen tartozott. 1955 szeptember 30-án tizenhét óra negyvenöt perckor James Dean halálos balesetet szenvedett a Porschéjában. Akkoriban még nem volt tévé, ami gyorsan elterjeszthette volna a hírt, legalábbis az ismeretségi körünkben nem volt senkinek ilyen készüléke. Rádiót mi, gyerekek, csak szerda esténként hallgattunk, amikor Chris Howland 1085

Harray Belafonte-lemezeket játszott, és újságot sem olvastunk. Egy-két nappal késõbb lehetett, amikor a fagyizóban valaki váratlanul odaszólt: „Hallottad már, hogy James Dean meghalt?” Soha nem fogom elfelejteni a hatást, amit ez a hír kiváltott bennem, soha életemben semmi nem rázott meg ennyire, nem voltam ennyire megdöbbenve, ledermedve, elbizonytalanodva, mint abban a pillanatban – sem akkor, amikor meghalt az apám, sem egy évvel késõbb, amikor leégett az otthonunk, mert az anyám feldöntötte a karácsonyfát, sem akkor, amikor összecsomagoltam a cuccaimat, hogy világgá menjek – soha nem éreztem, hogy a talaj teljesen kicsúszott alólam a bánattól. „James Dean halott.” Tétovázás nélkül elhittem, nem kételkedtem, éreztem, elment mindörökre, ezt egy olyan ember esetében, mint õ, tulajdonképpen nem is találtam meglepõnek. A tényt, hogy én közben már elmúltam negyven, személyes kudarcnak tekintem. Amikor azon kívül, hogy „kész, vége, soha többé” másra is tudtam gondolni, rögtön Irma jutott eszembe. Késõ este volt, egyikünknek sem volt telefonja, várnom kellett másnapig. Azon az éjszakán nem aludtam el, egy széken üldögéltem az ablaknál, és néztem a részegeket, akik a szemközti kocsmából tántorogtak kifelé. Én is le akartam inni magam, hogy puha, zsibbadt állapotba kerüljek, hogy ne érezzek semmit, ne tudjak semmirõl. Belopóztam a nappaliba a szekrényhez, amelyben egy világító bárt formázó rész is volt, és kivettem egy üveg Sherryt. Nem ízlett, de jót tett, melegített, az agyamat vattává változtatta, a nyelvemet meg valószínûtlenül nagynak és szõrösnek éreztem. Arra már nem emlékszem, hogy milyen állapotban talált rám anyám reggel, de még mindig a fülemben van, ahogy zsémbelt miközben talpra állított, az ágyba vonszolt, ahol aztán hosszú, mély álomba merültem. Késõ délután tértem magamhoz, senki nem volt otthon. Felkeltem, megtántorodtam. Fáztam, rosszul éreztem magam, mindenáron ki akartam menni a szabadba. Úgy öltöztem, mintha kemény tél lett volna, pedig õsz volt, gyönyörû napsütésben hullott a fáról a levél. Gesztenyéket rugdosva tépelõdtem: „Mit csináljak most?” Minden megváltozott, visszafordíthatatlanul. A velünk párhuzamos osztályba járó, pattanásos Holger jött velem szembe biciklin. Fohászkodtam, hogy ne kelljen szóba állni vele itt és most, de fékezett, az egyik lábával megtámaszkodott, és így szólt: „Hé, Szonja, hallottad, mi történt Hansival?” Már régóta nem érdekelt, mi van Hansival, majdhogynem kínos volt számomra, hogy valamikor jártam vele, ahogy ezt mi akkoriban neveztük. Hansi fura fickó volt, elõfordult, hogy beszélgetés közben hirtelen hangosan felnevetett, vagy éppen könnyekben tört ki, mindenkinek a kölni dómos sztoriját mesélte, de már senki nem volt rá kíváncsi. Egyszerûen továbbmentem a gesztenyéket rugdosva, és – fogalmam sincs, miért – arra gondoltam, Irma biztosan el akar majd utazni James Dean temetésére, hogy a sírba dobhassa az összes neki írt levelet, a naplót, és hogy megkönnyezhesse. „Hé!”, kiáltott Holger, „Hansi miatt vagy letörve?” Megráztam a fejem, majd abban reménykedve, hogy így hamarabb leszáll rólam, és végre nyugtom lesz tõle, megkérdeztem: „Mi van Hansival?” – „Elvitték a bolondok1086

házába, mentõautóval”, mondta Holger, „két órája sincs. Teljesen kikészült, és tudod, miért?” Szegény Hansi, gondoltam, de igazából nem voltam meglepve; az a hideg kéz, a kis cickányszája, az ijesztõ szeme – mindez nem volt normálisnak nevezhetõ, éppen ezért tetszett nekem õ annyira egykor. Lehúztam a gyûrût Christian és James Dean nevének kezdõbetûivel, majd észrevétlenül egy csatornába pottyantottam. „Miért?”, kérdeztem, amire Holger így felelt: „Nem fogod elhinni, pedig igaz, a rohadt életbe, a Gereswida utcán valaki Hansi elõtt zuhant a tetõrõl a járdára, pont az orra elõtt, biztosan csupa vér lett, és üvölteni kezdett, és nem hagyta abba, amíg el nem vitték. Kétszer az életben! Ilyen nincs! Mit szólsz hozzá?” A térdem elgyengült, megszédültem. Holger kerékpárja után kaptam, és a csomagtartóra támaszkodtam. „Mi van veled?”, kérdezte „Mi ez? Snapsz? Te részeg vagy?” Végre tudtam hányni, és sikerült telibe találnom a cipõjét. Holger elengedte a kerékpárt, kiabált, átkozódott, majd egy falevéllel próbálta tisztogatni a pórul járt cipõt. Közben szidott, mint a bokrot, én meg mentem tovább, illetve inkább csak botorkáltam, sikerült végre otthagynom, és fohászkodtam „Édes istenem, ha létezel, nenene, kérlek, ne.” De Irma volt az. Valahogy megéreztem. Felment a Gerswida utca 89. padlására, ahol az anyjával lakott, kimászott a padlásablakon, és a mélybe vetette magát. Egy múlt században épült ház öt emelete elég magas egy ilyen terv sikeres végrehajtásához. Nem hagyott hátra levelet, naplót se, semmit. Nem mentem el a temetésére, és Irma anyját is csak két évvel késõbb láttam újra. Nem viselt se kalapot, se virágos ruhát. Egy moziból jöttem kifelé, a Haragban a világgalt láttuk, amiben James Dean Jim Starkot játszotta. Amikor a kis Plato, a fia azt kérdezi tõle: „Mit gondolsz, mikor lesz vége a világnak?”, Jim így felel: „Éjjel. Vagy hajnalban.” De Jim bizonytalan volt, semmiben sem volt biztos, ahogy én sem, csak azt éreztem, hogy minden rossz irányba megy, az életem egyáltalán nem úgy alakul, ahogy szeretném. Jim kiabált az apjával: „Most akarom a választ”, és az apja erre ezt mondta: „Tíz év múlva, ha ez eszedbe jut, csak nevetni fogsz majd.” Eltelt már azóta jóval több, mint tíz év, én mégsem tudok nevetni. KÁDÁR GYÖRGY fordítása

1087

TÁJÉKOZÓDÁS

KISS ILONA

A szovjet irodalom újratemetése vagy teljes feledése? 1963 nyarán Szolzsenyicin – már túl az Ivan Gyenyiszovics egy napjának Novij Mir-beli megjelenésén, de még titokban tartva A pokol tornácán elkészültét és a Rákosztály írását – hajszál híján szovjet íróvá avanzsált. Mentora és „gazdája”, Alekszandr Tvardovszkij, a Novij Mir nagy hatalmú fõszerkesztõje, még Lenin-díjra ugyan nem terjesztette fel, de azt már kijárta, hogy Alekszandr Iszajevicset bevegyék abba a szovjet íródelegációba, amelyik az Európai Írótársaság leningrádi szimpóziumán a „regény halálát” volt hivatott megvitatni. Szolzsenyicin hallani sem akart errõl, de Tvardovszkij csak mondta a magáét: „a szovjet irodalom érdekében muszáj ott lennie”. „Kénytelen voltam – írja Szolzsenyicin – elmenekülni otthonról a szimpózium elõl, biciklire ültem, és nem mondtam meg, hova megyek. Az Írószövetség fõnöksége meg, mint ahogy azelõtt az iskolaigazgató berendelt, küldte a táviratokat, a küldöncöket: menni kell, és punktum. De nem találtak meg.”1 Szolzsenyicin akkor, 1963 júliusában Jasznaja Poljanára menekült Rjazanyból a biciklijén a „szovjet irodalom” elõl, a „szovjet íróság” elõl: vissza Tolsztojhoz, vissza az „orosz írósághoz”. Csakhogy a visszatérés esélye már jóval elõbb, úgy lehet, már a szovjet irodalom megszületése elõtt szertefoszlott. Körülbelül akkor, amikor Gorkij 1889-ben, még egészen fiatal íróként, elzarándokolt Tolsztojhoz, hogy „áldását” kérje – de nem találta otthon, Jasznaja Poljanán. Tolsztoj épp elment Moszkvába, gyalogosan menekült elõle. Nem szerette Gorkijt, saját próféciáinak ijesztõ megtestesülését látta benne, s már akkor elrettentõnek találta az emberi természet teljes tagadására épülõ, épp csak formálódó új irodalmat. A kör tehát bezárult, pontosabban, talán épp ekkor – a Tolsztoj és Gorkij közötti párbeszéd lehetetlenségével – szakadt meg a klasszikus orosz irodalom folytonossága. Szolzsenyicin óriási erõfeszítéseket tett e folytonosság helyreállítására, a legkevésbé sem állt tehát érdekében, hogy „a szovjet irodalom érdekeit” képviselje, még kevésbé, hogy a „regény halálát” igazolja („Hogy én ott üljek a szimpóziumon, összekötözött kézzel, betömött szájjal, és hallgassam, hogy mindenki ezt papolja: a regény

1

Áîäàëñÿ òåë¸íîê ñ äóáîì, YMCA-PRESS, Párizs, 1975, 80.

1088

halott! A regénynek vége! Regény nincs és nem is lehetséges!”).2 Ekkor ugyanis már formálódik a „nagyregény” is, a Gulag szigetvilág, eleven cáfolatául a regény haláláról szóló jóslatoknak, és bizonyítékául az orosz irodalom folytonosságának: a lágerfoglyok szenvedésükkel váltják meg a szovjetségbõl az oroszsághoz való visszatérés lehetõségét. A Gulag szigetvilág a Szovjetunióban hivatalosan csak 1989 augusztusában jelenhetett meg, a szovjet birodalom felbomlása elõtti utolsó pillanatban, abban az évben, amelyre a szovjet irodalom végét szokás tenni. Ebben az évben jelent meg a Lityeraturnaja Gazetában Viktor Jerofejev híres-hírhedt „halotti beszéde” is, amelyben a szovjet irodalmat egyszer s mindenkorra eltemeti (az esszét magyarul a Nagyvilág 1990-ben közölte). Egy pillanatra úgy látszott: a szovjet irodalom utótörténete és az újra teret nyerõ orosz irodalom története összeér, és „normális” irodalomként – csak irodalomként – halad tovább, nem vállalva magára semmiféle más missziót, társadalmi, politikai, ideológiai szerepet, nem lesz újra javító-nevelõ irodalom, „csak” betû a papíron. És eközben a szovjet irodalomból is rendes irodalomtörténet lesz. Jerofejev azt jósolta: hosszú sorokban indulnak majd kalandtúrára az irodalomtörténészek, hogy a szovjet irodalom romjai közül összegyûjtsék a csontokat-cserepeket – izgalmas vállalkozásnak ígérkezett. Nem egészen ez történt. Valójában csak mostanában, negyedszázaddal a „temetés” után kezd valódi tudományos probléma lenni: mi is volt a szovjet irodalom? Kik is voltak azok a szovjet írók? Még csak körvonalazódik az a felfogás, mely szerint a szovjet irodalom nem mûvek sorozata, amelybõl létrejöhet egy olyan irodalomtörténet, mint akár a XIX. század orosz irodalmáé, hanem egy olyan – belsõ szerkezetét tekintve változó – ideológiai konstrukció, amelynek szövegben történõ realizálása, aktualizálása a szovjet irodalmi-politikai intézményrendszer feladata volt. Ennek a rendszernek csak egyik eleme a szovjet író, de nem a saját személyisége révén, hanem ahogyan Jerofejev idézi Gorkijtól: mint „gépesített polgártárs”. Ennyiben igaza volt, amikor a szovjet irodalmat fantomnak nevezte, és illúziónak minden olyan igyekezetet, amely egységes egésszé akarja összefogni a korszak összes, Szovjetunióhoz tartozó népének prózáját és költészetét. Testetlen konstrukciónak, üres formának bizonyult abban az értelemben, hogy csak egy bonyolult, bürokratikus fél- vagy egészen katonai intézményrendszer tudta beindítani azt a nagyipari szövegtermelést, ami a szovjet irodalmat mint funkciót jelentette. Ez a funkció azonban nem úgy mûködött, ahogyan Jerofejev leírta: a szovjet irodalom nem a kész mûvek alapján utólagosan létrehozott konstrukciók összessége, amelybe utólag „soroltak be” kirgiz, 2

Id. mû, 79. Ráadásul ezzel egy platformra került volna a nyugati baloldali írókkal, amit végképp nem akart. Sartre-nak sosem bocsátotta meg, hogy Solohov két évvel késõbbi Nobel-díját kiharcolta.

1089

üzbég, tadzsik írókat és mûveket, hanem – leegyszerûsítve – a kirgiz, üzbég, tadzsik írónak kellett „megsejtenie” az épp uralkodó ideológiai irányt, és azt realizálnia, aktualizálnia – megtermelnie – a szövegben, ami alkalmas újabb jelszavak, ideológiai-politikai irányok generálására. Szovjet íróvá az intézményrendszerhez való tartozás, nem az önmagában vett kultúrateremtési szándék avatta. Fiktivitása, fantomjellege megdöbbentõen reális volt, realitása pedig abból fakadt, hogy „démoni fantomként” terült rá a szovjet világra. A metaforikus megfogalmazás ellenére Jerofejev „halotti beszédébõl” eléggé érvényes magyarázatot lehet kapni arra a kérdésre, miért vált ez a szovjet irodalom olyannyira feledhetõvé már temetése másnapján, mintha sose létezett volna. Jerofejev a szovjet irodalom „vidám temetésén” más hangsúlyokkal, de egyszerre ünnepelte a – bár ellenkezõ elõjelekkel, ám társadalmi küldetéssel egyformán megterhelt – hivatalos irodalmat és a disszidens irodalmat, és ünnepelte, hogy most jön a „csak irodalom” korszaka, amelyben a szó önérték, csak önmagára referáló realitás. Három szovjet irodalmi irányról beszélt: a hivatalos, a falusi (népi) és a liberális (urbánus) irodalomról. A hivatalos irodalom értelmezésében a harmincas–negyvenes évek sztálini „pártosságán” alapuló elvek szerint, a jelen realitását a jövõ ígéretére hivatkozva tagadó irodalmat jelentette, s miután a brezsnyevi pangás késõ szocreál korszakában ez az „elvhû” pártosság éppoly korrumpálódásnak és erodálódásnak volt kitéve, mint a szovjet élet bármely más szelete, a peresztrojka idején a hivatalos irodalom vesztette el leghamarabb a talaját. Mára feledésbe merült az utolsó szovjet „ellenálló”, Jurij Bondarev utóvédharca is, aki a fasiszta hordákhoz hasonlította a változás élharcosait. A posztsztálini éra falusi (népi) irodalma – patriotizmusa, olykor nacionalizmusa révén – ideig-óráig afféle vérátömlesztést jelenthetett volna a hivatalos irodalomnak, de – mint inkább világszemléleti, s nem tematikus alapon szervezõdött képzõdmény – a falusi próza képviselõi hamar kitértek e „befogási” kísérletek elõl, és tradicionalista szemléletüket ökológiai-környezetvédõ mozgalmakban kinyilvánítva, az akkori idõk legvehemensebb ellenállói lettek. Ugyanakkor, ezt a falusi-népi irodalmat a Jerofejev szerint „a hipermoralizmus mint az orosz irodalom állandó problémája” éppúgy szétfeszítette, mint a hruscsovi olvadás termékeként létrejött urbánus-liberális irodalmat. Ez a fajta – a „tisztességet” és „õszinteséget” irodalmi kategóriává avató – irodalom a hivatalos szovjet irodalmi intézményrendszer közegében nagyon hamar sérülékennyé vált, s ebben az irodalomban vált igazán formaképzõ elemmé a cenzúra és öncenzúra. Emlékezetesek Szolzsenyicin leírásai arról, hogyan állított be az Ivan Gyenyiszovics önként „könnyített” variációjával a Novij Mir szerkesztõségébe, és miként írta meg a «Äëÿ ïîëüçû äåëà» címû novellát, amelyet „szabadon lehetett volna nem megírni is”. Szabadsága az önkorlátozás mértékének szabad meghatározásává szûkült, ahogyan annak idején Lihogyejev varietéigazgatóé Bulgakov regényében… 1090

Az utóbbi másfél-két évtizedben az orosz és a nemzetközi irodalomtudomány3 egyre több – igaz, egyelõre szórványos, rendszerré nem összeálló – kísérletet tett a szovjet irodalom mint kutatási probléma meghatározására. Az eddigi eredmények két véglet között, rendkívül széles skálán szóródnak. Az egyik véglet Orlando Figes orosz mûvelõdéstörténeti bestsellere, a Natasa tánca: a vaskos, bõségesen lábjegyzetelt kötet mindössze egy fejezetet szán a szovjet korszak orosz kultúrájának (a sokatmondó „Oroszország szovjet szemüveggel” címen), amelyben csak azok kapnak helyet, akik valamilyen módon szerinte az orosz kultúrához köthetõk (Anna Ahmatova a kulcsfigura, Paszternak, Grosszman, Sosztakovics és Tarkovszkij mellett csak a sci-fi írókról esik szó). Ebbõl a szûk perspektívából törvényszerûen következik Figes kérdése: „Mi volt, végül is, a »szovjet kultúra«? Létezett egyáltalán?” – s még inkább a válasza: „…A »szovjet elem« (amely nem volt egyéb, csupán ideológiai ballaszt) végsõ soron semmit nem adott hozzá a mûvészethez”.4 Ez a teljes (és érvekkel alig alátámasztott) egyoldalú tagadás még a legradikálisabban szovjetkultúra-ellenes oroszországi szerzõknél sem fordul elõ: nem engedik meg maguknak, hogy kiebrudalják a XX. századból az egész szovjet kultúrát, ahelyett, hogy „más kultúra” jellegét meghatároznák. A másik véglet a „parttalan szovjet irodalom” feltételezése: beletartozik jószerivel minden, ami a tágan értelmezett szovjet korszakban keletkezett, mondjuk, Gorkij színre lépésétõl a Gulag szigetvilág szovjet kiadásáig (1889-tõl 1989-ig) tartó száz évben. E „parttalan” értelmezés legfrissebb terméke Dmitrij Bikov 2013 legelején megjelent könyve.5 Szó szerint Gorkijjal – és, egyebek közt, Tolsztojnál tett, kudarcba fulladt látogatásának fentebb idézett epizódjával – indítja a szovjet irodalom „rövid” történetének szánt portrésorozatot, s bár Szolzsenyicin nem kerül bele ebbe a panteonba (a válogatási kritériumok alapján nagyon is beleférne), a könyv végén adott kitekintés a szovjet és posztszovjet tömegkultúráról bõven átcsap a jelzett kronológiai határon. Bikov józanul számot vet vállalkozása – paradox módon: parttalanságból eredõ – korlátozottságával, s jó elõre jelzi, hogy a könyv csak az elsõ adalékokat tartalmazza a késõbb kiteljesítendõ arcképcsarnokhoz, amely majd alapul szolgálhat a szovjet örökség újraértelmezéséhez. Álláspontja világos, és kategorikusan ellentmond az

Csak példaként néhány fontos mû: Добренко, Евгений: Политэкономия соцреализма. Москва: НЛО, 2007. Борев, Юрий: Социалистический реализм: взгляд современника и современный взгляд. Москва: АСТ: Олимп, 2008. Гудкова, Виолета: Ю. Олеша и Вс. Мейерхольд в работе над спектаклем «Список благодеяний». Москва: НЛО, 2002; Гюнтер Х.: Советская литературная критика и формирование эстетики соцреализма: 1932—1940 // История русской литературной критики: советская и постсоветская эпоха / Под ред. Е. Добренко, Г. Тиханова. Москва: НЛО, 2011 4 Figes, Orlando: Natasha’s Dance. A Cultural History of Russia. Penguin Books, 2003. 519. 5 Быков, Дмитрий: Советская литература. Краткий курс. Москва, ПРОЗАиК, 2013, 415 с. 3

1091

angolszász szerzõnek: „a szovjet irodalmat még akkor sem lehet semmiképp se kidobni a történelembõl, ha az akkor megjelent könyvek oroszlánrésze egy torz és szolgai kánon alapján jött létre” (6. o.). „Egyelõre nincs megírva, és a közeljövõben aligha készül is el a szovjet irodalom teljes, ideológiai kliséktõl mentes, a betiltott és elhallgattatott szerzõk portréját is magába foglaló története.” Mindennek legfõbb oka szerinte az artikulált koncepció hiánya. Azt a kérdést pedig – jegyzi meg –, hogy mennyiben folytatja a szovjet irodalom az orosz klasszikus hagyományt, végképp kevesen és bizonytalanul teszik fel, holott épp ez az egyik vízválasztó: a kultúra folytonosságára, illetve ennek tagadására vonatkozó reflexió. Ez a szempont nemcsak tisztán tudományos keretben tekintendõ és tekinthetõ vízválasztónak, hanem még inkább a „pedagógiai”/„oktatáspolitikai” célzattal születõ munkákban. Bikov könyve maga is egy moszkvai középiskolában és a Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemén tartott elõadás-sorozatára épül, s nem titkolt célja, hogy egyfajta „minõségi” válogatást nyújtson a diákoknak, mit olvassanak a szovjet irodalomból, azaz, mi belõle a „maradandó érték”. Nem véletlen, hogy a szovjet korszak irodalmát tárgyaló másik két, közelmúltban megjelent kiváló kötet6 ugyancsak tankönyvként készült, s ugyancsak inkább laza esszésorozat, semmint szigorú értelemben vett irodalomtörténeti szakmunka. Tény ugyanakkor – s ezzel az akadémiai viták7 résztvevõi is egyetértenek –, hogy a szovjet irodalomról nem lehet olyan vegytiszta irodalomtörténeti összefoglalást írni, mint akár az orosz klasszikus irodalom történetérõl: a szovjet irodalom története csak a mentalitástörténet, ideológiatörténet, cenzúra- és intézménytörténet stb. metszéspontjából kiindulva vázolható fel. Csak ebbõl az összetett perspektívából válik láthatóvá, ki is tartozik a szovjet irodalomtörténethez, s ki nem szovjet író még akkor sem, ha a szovjetkorszak hetven évére esett az alkotóideje. Beletartozik-e például Anna Ahmatova? Bikov egyértelmû igennel felel, és nagyon megfontolandó érveket hoz. Az öntökéletesedés vágya és e perfekcionizmus végletes formában történõ lírai kifejezésmódja szerinte sokkal mélyebben gyökerezik a húszas–harmincas évek új szovjet koordináta-rendszerében, az egyház nélküli aszketizmus formáiban, mintsem a klasszikus orosz hagyományban, s ekként a minden emberit meghaladni kész, Gorkij közvetítette (és általa szovjetesített)

Лейдерман Н.Л., Липовецкий М.Н.: Современная русская литература: В 3 кн. Кн. 2: Семидесятые годы (1968–1986). М.: Эдиториал УРСС, 2001. Расширенное и дополненное издание: Лейдерман НЛ, Липовецкий М.Н. Современная русская литература: 1950–1990-е гг.: В 2 т. Т. 1: 1953–1968 гг. Т. 2: 1968–1990 гг. М.: Издательский центр «Академия», 2003, 2005, 2006, 2008, 2010; Русская литература XX века: 1917–1920-е годы: В 2 кн.: Учеб. пособие для студ. высш. учеб. заведений / Под ред. Н.Л. Лейдермана. М., 2012; Абелюк Е. С., Поливанов К.М. История русской литературы ХХ века: Книга для просвещенных учителей и учеников: В 2 кн. Кн. 1: Начало ХХ века. Кн. 2: После революций. Москва: НЛО, 2009. 7 Pl.: Белые чтения, РГГУ, Москва, 19–22 октября 2011 г. («НЛО» 2012, №118). 6

1092

nietzscheanizmushoz áll igazán közel. Ahmatova kõkemény individualizmusa mellett meglepõ látni ugyanabban a – Bikov által felvázolt – szovjet narratívában Fjodor Panfjorov kollektivista apoteózisát, a Bruszki címû négykötetes, 1928–1937 között készült kolhozosítástörténetet, amelynek fordítása Magyarországon 1948–1950 között volt alapmû (ma aligha emlékszik bárki is rá, a Világirodalmi lexikon 1986-ban megjelent, vonatkozó kötete viszont még másfél hasábos nagy szócikket szán neki). Bikov meggyõz róla: „lehetséges olyan kontextus, amelyben a Bruszkit nem csupán etnográfiai érdekességként lehet olvasni”. Azt mondja: a tetralógia olyan feladatot végez el, amit Panfjorovon kívül senki más még csak nem is tûzött ki, nevezetesen „a kollektivizálás ontológiai igazolását”. A legelkötelezettebb marxista–leninista levezetés sem produkált szerinte olyan tökéletes apológiát, mint a Solohovval versenyre kelõ rappista szerzõ: „a kolhozrendszer volt az, amely leginkább megfelelt az orosz lélek szó szoros értelmében vett pocsvennyik jellegének”; a lomha kollektív test csak így, egy tömegben képes mozdulni, egyenként, egyedként elpusztulna a nyúlós-ragadós, agyagos sárban. És ilyen Panfjorov szövege is: olvasni, elõrehaladni benne olyan kegyetlenül fárasztó, mint (az Oroszországot metaforizáló) Bruszki sarát dagasztani. Mihail Bulgakov magát ugyan „szovjet íróként” definiálta a szovjet kormányhoz írott híres levelében, ez azonban önmagában még nem lenne elegendõ ok arra, hogy a szovjet irodalom kánonjához soroljuk, márpedig Bikov épp Leonyid Leonov és Ilja Ehrenburg között szerepelteti könyvében. Konsztantyin Szimonov, aki rendkívül sokat tett A Mester és Margarita folyóiratbeli és a cenzúrázatlan, átszerkesztett szöveg legelsõ, önálló kötetben történõ publikálása érdekében, pontosan tudta, hogy a szovjet mûként való kodifikáció elõfeltétele, hogy a regény lezárt, befejezett mûnek minõsüljön: Bulgakov regénye csak így válhat utólagosan beírhatóvá a szovjet irodalom történetébe. A lezártság mint a szovjet regény mûfaji-poétikai, sõt politikai követelménye csak akkor teljesül, ha a mû szerkezetében való jelenlétéért a kritika (az irodalompolitika) is kezeskedik, ha a kritikus (irodalompolitikus) kijelenti, hogy a mû lezárt, befejezett, ami így akkor is igaz lesz, ha egyébként nem igaz. Szimonov pontosan tudta, mennyire nem igaz, mennyire nyitott mû A Mester és Margarita, s mennyi meglepetést fog még okozni. De azt is tudta, hogy ha nem ennek ellenkezõjét állítja, tehát nem deklarálja lezárt mûként a regényt, akkor soha nem jelenhet meg teljes terjedelmében, legalábbis a szovjetkorszakban nem. Állítását nem kell igazolni, elég csak deklarálni, hogy ez a regény befejezett, ezzel az aktussal, a kimondás aktusával máris szovjetté teszi a mûvet. Hogy ez mennyire kulcsfontosságú kritérium volt épp a késõ hatvanas, korai hetvenes években, mi sem jelzi pontosabban, mint Szolzsenyicin föntebb már idézett visszaemlékezése ezen idõszak irodalmi életérõl: „De hisz ez a mû nincs lezárva!” Nincs lezárás! – hangzottak a felháborodott kritikák a Rákosztály olvastán a Novij Mir szerkesztõségében 1966 nyarán (Bulgakov regényének elsõ része ugyanezen év végén jelent a konkurens – 1093

konzervatív – Moszkva folyóiratban). „Tolsztojnál és Dosztojevszkijnél van egy belsõ koncepció, de itt ez hiányzik, a regény belsõ motívumai nincsenek lezárva!” „Hiányzik a lekerekítettség! Nincs egység a mûben! Így nem lehet közölni!” – mondta ki a végkövetkeztetést Tvardovszkij. Bikovnak azonban – bár észreveszi A Mester és Margarita nyitottságát, és nagyon is pontos megfigyeléseket tesz azzal kapcsolatban, mennyire kiszolgáltatottá teszi a mûvet ez a lezáratlanság a „jöttment” olvasók siserahada elõtt, és maga a regény a hibás, hogy mára tömegkulturális cikké lett – nem ez a baja Bulgakovval (értékeli, de nem szereti), és nem ezért sorolja be szovjetnek. Hanem – írja –, mert Bulgakov nem tudott ellenállni az etatizmus csábításának. Õ is – állítja –, mint minden nagy író, az állam elismerésére vágyik, nem tudja magát elgondolni az államrend koordinátáin kívül, még a tiltásokat (a Molière-darab betiltása, az útlevélkiadás letiltása) is a fokozott állami figyelem jelének tekinti. Bikov tévedése Bulgakov megítélésében több mint szimptomatikus: ugyanazzal a belsõ politikai kritériummal méri a szovjetséget, mint maga a szovjet rendszer, s mértéke alapjában véve ezért téveszt célt. Megítélései ott mûködnek igazán, ahol – mint például a remek Dombrovszkij-portréban – az adott író egyénisége és az orosz kulturális hagyomány összevetése alapján állítja fel azt a mértéket, amelynek alapján eldönthetõ: hol is a helye az adott életmûnek? A szovjet vagy az orosz irodalomtörténetben? Dombrovszkij „másik paradigmából való”, mondja róla, az ivós-verekedõs vagányról, aki hol zsidónak, hol lengyelnek mondta magát lágerbüntetése elõtt, utána azonban, az ötvenes évek végétõl orosznak vallja magát, s a hetvenes években fedezi fel s terjeszti cigány identitását, széles mûvelõdéstörténeti, sõt metafizikai megalapozással. Dombrovszkij, akár a többi „szelíd és szabad lelkû cigány”, akik számára egy kis lótolvajlás se bûn, e „harmadik” út választásával tesz szert egy olyan különleges irodalmi és életlehetõségre, amelynek révén – két lágerben töltött idõszakkal a háta mögötte – a láger az maradhat számára, ami: akadály a szabad cigányélet élésében. Nem csatlakozik a lágerirodalom egyik „irányához” sem, sem a Szolzsenyicinéhez, sem a Salamovéhoz, nem teremt a lágerbõl világmodellt. Ahogyan hetyke individualizmusa sincs köszönõ viszonyban egyik szovjet vagy antiszovjet viselkedési mintával sem, legfontosabb mûve, a Felesleges dolgok fakultása – amely a Szovjetunióban a peresztrojka korszakban jelent meg, együtt a Kolimai elbeszélésekkel, a Zsivago doktorral és az Élet és sorssal, Magyarországon pedig a kilencvenes évek elején a Nagyvilágban –, sem fér bele a szovjet irodalom egyik korszakába sem. Sem abba, amelyikben született, sem abba, amelyikben napvilágra került. És ez az egyik legfontosabb kérdés, amelyet Bikov könyve alig érint: milyen következményekhez vezetett a szovjet irodalomtörténet folyamatában az a tény, hogy mûvek sokasága nem a maga természetes keletkezési idejében és eredeti kontextusában került az olvasók kezébe, hanem jelentõs késéssel, egészen más körülmények között, utólag „írták vissza” õket abba a kulturális kö1094

zegbe, amelytõl korábban mesterségesen el voltak szigetelve. Vannak a könyvvel más problémák is: például, hiányzanak belõle a szovjet irodalom olyan archetipikus alakjai, mint Gladkov, vagy a vörös gróf Alekszej Tolsztoj, a legjobb szovjet íróként aposztrofált Katajev mellett nincs ott Ilf és Petrov stb. A hiányosságok mellett azonban van a kötetnek olyan eredménye és újdonsága, amely akár az akadémiai kutatásokhoz is termékeny módszertani szempontul szolgálhat: a szovjet korszak irodalmának alkotásai olyan radikálisan új olvasatot igényelnek, amelynek révén különbséget lehet tenni az adott kor diktálta kánon nyomán kialakított szövegjelentés, és a szöveg – akár szándékolt, akár szándékolatlan – tényleges jelentése között. Bikov számos portréban kínál ilyen, radikálisan új olvasatot. Solohov Csendes Donját például a „legreménytelenebb szovjet könyvként”, abszolút antimodern, a „törzs”, a „vérség” könyveként olvassa, és zárójelbe teszi a közönséget sokáig lázban tartó „szerzõségi” kérdést. Aztán: Leonyid Leonovban észreveszi az abszolút világnézet nélküli írót, aminek révén pedig az utókor által rég leírt szerzõ idõrõl idõre egészen közel kerül ahhoz, hogy „csak író” legyen.8 Végül is, már a kötet elõszavában itt húzta meg a határt a szovjetség és az íróság között: képes-e arra a szerzõ, hogy ne eszmék, ideológiák, intézmények, párthatározatok képviselõje legyen, hanem „csak író”. Úgy látszik azonban, ez még nem volt elegendõ a koherens szelekciós szempontok kidolgozásához. De ez nem is egy szerzõ, nem is egy könyv feladata: a megírandó történet ennél sokkal bonyolultabb. 1964 tavaszán, amikor Szolzsenyicin készen lett A pokol tornácán címû könyvének „könnyített” variánsával, úgy döntött, hogy ezúttal nem a Novij Mir szerkesztõségében adja át a fõszerkesztõnek – joggal tartva attól, hogy Dementyev, az állandóan Tvardovszkij sarkában lévõ politikai komisszár, azonnal eltanácsolja a közléstõl –, hanem meghívja magához Rjazanyba, ott helyben olvassa végig a regényt. Tvardovszkij elfogadta az ajánlatot, levonatozott Moszkvából Rjazanyba, egyszerû utasként, közös kupéban. Húsvétra érkezett. A különös, fordított zarándoklat teljesen kiforgatta önmagából Alekszandr Trifonovicsot: a harmadik nap estéjére a sárga földig leitta magát („a maga regényét nem lehet vodka nélkül olvasni”). A regény tette-e, vagy a vodka, a szovjet irodalom nagytestû, kerekképû korifeusa mindenesetre, aki amúgy rutinos ivó volt, az éjszaka közepén felriadva, egy szál gatyában, hol ordítva, hol csendesen meghunyászkodva hadakozott önmagával. Egyik énje ordenáré hangon vezényelt „Kuss! Felállni!”, másik énje vigyázzba vágta magát, készen arra, hogy akár máglyára menjen a regény érdekében. Közben valamiért Szmoktunovszkijt emlegette: „Micsoda hülye név! És még a Hamle8

Dmitrij Bikov adta az ötletet Zahar Prilepinnnek, hogy írja meg Leonyid Leonov élet- és korrajzát, amely valóban a késõ szovjet irodalom átfogó revíziójának egyik legelsõ, jelentõs kísérlete lett: Прилепин, Захар: Подельник эпохи: Леонид Леонов. Москва: Астрель, 2012, 831 с.

1095

tet is jobban játszotta nálam” (id. mû, 87–88. o.). Egyszóval, skizofrénia, ahogy megmondatott… A regényt végül a Novij Mir mégsem jelentette meg, s néhány hónappal a húsvéti éjszaka után, Szinyavszkij és Danyiel letartóztatásának másnapján a KGB elkobozta az író egész titkos kézirattárát az õrzéssel megbízott ismerõstõl. Tvardovszkij nem tudta többé megvédeni a szerzõjét, Szolzsenyicin nem tartott igényt a gyámkodásra. „Eltávolodásunk az orosz és a szovjet irodalom végleges elválása volt, és egyáltalán nem személyes konfliktus” – írja Szolzsenyicin (id. mû, 143. o.). A legélesebb konfliktusok kitörésekor, amikor a legnagyobb sértéseket vágták egymás fejéhez, Alekszandr Trifonovics végsõ aduként mindig azt hozta elõ: „És ráadásul szakállt növesztett! Szörnyûséges szakállt! Csak azért, hogy egy váratlan pillanatban leborotváltassa, és ezzel tévesszen meg bennünket!” Amikor alig két év múltán véget ért Szolzsenyicin ideiglenes tartózkodása a szovjet irodalomban, és megszakadt a kapcsolata a szovjet irodalom minden intézményével, valóban elsõ dolga az volt, hogy leborotváltassa ezt a – Tvardovszkijt annyira felbosszantó – szakállt, és így indult észtországi rejtekhelyére, hogy befejezze a Gulag írását. Hogy valóban a szovjet és az orosz irodalom vált-e el itt egymástól, s hogy valóban csak a szovjet irodalom szenvedett-e skizofréniát, az orosz irodalom pedig megúszta sértetlenül, az már más lapra tartozik. Annyi bizonyos, hogy egyszerû, egyszálú történetként ezt soha nem lehet megírni. Se most, se újabb negyedszázad múltán.

Ez maradt Susiya faluból. 1096

TURI MÁRTON

Megjósolhatatlan múlt vár ránk, avagy az apokalipszis orosz bestiáriuma Gondolatok az orosz (ellen)utópiáról Tatyjana Tolsztaja Kssz! címû regénye kapcsán

„Bár az orosz szellem pozitív pólusa az Apokalipszisre irányul, viszont mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy negatív pólusával a nihilizmus felé hajlik. Ezért van az, hogy az oroszokat fenyegeti legnagyobb erõvel Isten országa torzképének, az e világi Isten nélküli hatalomnak az antikrisztusi kísértése. Az orosz nép emiatt – a leginkább apokaliptikus nép.”1 NYIKOLAJ BERGYAJEV: Az alkotás értelme, 1916 Gogol megtörten roskad a kandalló elé húzott székbe, kezében máglyahalálra ítélt, vaskos papírköteg, arcán eszelõs vigyorrá torzult áhítat: annak az embernek az üdvözült iszonyata, aki már visszavonhatatlanul összefonódott végzetével. Karjába kapaszkodva fiatal inasa elkeseredetten igyekszik visszarántani a valóságba az orosz irodalom delíriumba süllyedõ nagyját, aki épp a Holt lelkek második részének – hosszú évek kínkeserves alkotómunkájával világra vajúdott – kéziratát készül elégetni, zavarodott tettétõl remélve megváltást a közelinek érzett elkárhozástól. Hiába azonban az ifjú cseléd minden erõfeszítése, a szolgasorsra kényszerültek angyali tisztánlátása, a sötét szobában – amelynek nyomasztó feketeségében ott kísért a birodalmiságra predesztinált Oroszország több évszázados terrorja, minden félelme és fájdalma, összes halott ígérete –, baljóslatú láng csap fel: a hamvába holt mestermû soraiból táplálkozó tûzben megtisztulás helyett már a pusztulás ígérete fénylik. Ilja Repin 1909-ben készült lélegzetelállító festményén (Gogol elégeti a Holt lelkek második kötetének kéziratát) nagyjából ekképp elevenedik meg az 1852. február 12-ére virradó éjszakán véghezvitt hírhedt könyvégetés, amelyre másnap egy fennmaradt beszámoló szerint Gogol a következõ, meglehetõsen abszurd magyarázattal szolgált utolsó szállásadójának, Alekszandr Tolsztoj grófnak: „Lám, mily erõs a gonosz szellem! El akartam égetni egy halom papírt, amely már rég megérett az elégetésre, és helyettük a Holt lelkek letisztázott fejezeteit égettem el, amelyeket halálom után barátaimnak 1

Idézi: Szõke Katalin: Álommúzeum (Írások a XX. századi orosz irodalomról). Gondolat Kiadó, 35.

1097

akartam hagyni emlékül…”2 Bár közvetlen környezete szerint inkább Gogol kései lelki vezetõje, Matvej Kosztantyinovszkij atya volt az, aki bûnbánatra – egyúttal korábbi mûvei és a szeretett Puskin megtagadására – felszólító beszédeivel odáig hevítette az önmarcangolásra hajlamos író lelke mélyén parázsló kételyeket, hogy végül lángra kaptak tõle a gyúlékony szavak, mégis illetlenség volna éppen a groteszk realizmus atyjától teljességgel elvitatnunk annak eshetõségét, hogy a szerencsétlen végkimenetelû történet értelmi szerzõje talán valóban maga az ördög volt – a sátántól köztudottan nem idegen az efféle gonosz játék, még ha Bulgakov olyan zavarba ejtõen emberséges figurának is ábrázolta, aki képes önzetlenül garantálni a kéziratok éghetetlenségét. Mindazonáltal tény, hogy Gogolnak korábban sem volt feltétlenül szüksége különösebb démoni sugallatra ahhoz, hogy tûzpróbának vesse alá sikerületlennek vélt mûveit: még V. Alov álnéven megjelentetett elsõ írásának, a Hans Küchelgartennek megmaradt darabjait például a negatív kritikáktól lesújtva összegyûjtötte és elégette, a Holt lelkek hányattatott sorsú folytatásának egy korábbi változata pedig már 1845 nyarán hamuvá lett, igaz, ez akkor még – szemben a hét évvel késõbbi ismétléssel – egy termékeny újrakezdést eredményezett. Bár az önként vállalt könyvégetés jelentõs orosz tradícióval bír,3 Gogol drámai elhatározása mégis különleges, már-már szimbolikus jelentõséggel bíró cselekedet. Azon a végzetes éjszakán ugyanis Gogol az önkívület kegyelmi állapotában mintha megsejtett volna valamit az eljövendõkbõl: megvilágosodott elõtte a történelem valódi természete, és a megszerzett sötét tudás birtokában nemcsak önmagán gyakorolt radikális kritikát, hanem egyúttal az utópikus ész felett. A Holt lelkek folytatásának lángra lobbanása tekinthetõ úgy, mint az orosz eszme önreflexiójának egyik elsõ kulturális felvillanása, vagyis fontos elõzménye annak a fokozott kétkedéssel és aggodalommal teli szellemi közegnek, amelyben késõbb a XX. század elején a negatív utópiák irodalma – klasszikussá vált formájában elõször Jevgenyij Zamjatyin 1921-es Mi címû re2 3

Bakcsi György: Gogol. Gondolat Kiadó, 1982, 371. Röviden kitérve erre a különös hagyományra, érdemes felidéznünk az Anyegin tizedik, I. Sándor cárt nyíltan kritizáló fejezetét, amelyet Puskin a megtorlástól való jogos félelmében végül elégetett, mindössze egy erõsen hiányos változatot hátrahagyva rejtjelezett jegyzeteiben. A Mester és Margarita fentebb idézett, mára szállóigévé vált mondata is a szöveg saját tûzhalálára utal, a regnáló hatalommal meglehetõsen rapszodikus viszonyt ápoló Bulgakov ugyanis 1930ban eltüzelte a regény egy korai verzióját, mikor a cenzorok ténykedésének köszönhetõen lehetetlennek érezte további írói mûködését a Szovjetunióban. Fontos továbbá Nabokov nevét is megemlítenünk, aki igen érdekes viszonyt ápolt a saját szövegkorpusz elpusztításának gyakorlatával, ugyanis két esetben is eltervezte, hogy aktuális mûvét az olvasók helyett a lángoknak adja át, elképzelése azonban végül mindkét esetben meghiúsult. Elõször a több kiadó által is visszautasított Lolita menekült meg az író felesége, Véra Nabokov határozott fellépésének köszönhetõen. Élete vége felé közeledve Nabokov végakaratában hasonló sorsot szánt félbemaradt regényének, a Laura modelljének is – 2007-ben, bõ három évtizeddel halála után azonban fia, Dmitri Nabokov végül mégis kiadatta a gondosan megõrzött, egyszerre zavaróan töredékes és gondolatébresztõen befejezetlen kéziratot, döntésével alaposan megosztva az irodalmi közvéleményt.

1098

gényének megtestesülésében – megszületett. Mintha csak az önbírálat szikrája gyúlt volna ezzel az orosz szellemben, amely sajátos utópiái4 mellé már a kezdetektõl fogva elõszeretettel teremtette meg a maga iszonytató alvilági vízióit is, korábban azonban mégsem merült fel benne igazán tartósan, hogy a valódi katasztrófa lehetõsége nem valamilyen külsõ fenyegetésben5 rejlik, hanem sokkal inkább az Oroszországnak kitüntetett történelmi szerepet tulajdonító, a messianisztikus küldetéstudatot az abszolút hatalmiságon alapuló birodalmi szemlélettel ötvözõ ideológiák megvalósításában. Mint az köztudott, Gogol 1842-ben megjelent poémája eredetileg egy dantei hármasság szellemében felépülõ trilógia nyitánya lett volna, vagyis az egyetlen teljes egészében elkészült kötet infernális, az erkölcsi értékek torzulásaiban burjánzó világa csak az elsõ állomás lett volna egy áhított jövõkép, a nemzet keresztényi megváltásának bemutatása felé, azonban a kollektív üdvösség távoli ideájának dicsfényét fokozatosan beárnyalta a valóság – legtöbbször éppen a magasztalt eszmék megtévesztõ köpönyegébe bújt – dekadenciájának testközeli megismerése. A XIX. században Oroszország mindennapjait már nem lehetett a jót és a rosszat jótékonyan elválasztó dichotómiákkal maradéktalanul megragadni, egyre nyilvánvalóbbá vált ugyanis, hogy az átfogó társadalmi változás igényével fellépõ eszmék mindig önmagukban hordozzák torz tükörképüket: Az orosz utópia jelentékeny különbségeket mutat nyugati megfelelõjéhez képest. Utóbbi lényegében Platón archetípusként szolgáló Állama óta tekinthetõ – természetesen erõs leegyszerûsítésekkel élve – egy olyan egyetemes érvényre jogot tartó (társadalom)filozófiai elgondolásnak, amely egy ellentmondásmentes, az igazságra törekvõ értelem kontrollálta világrendet, illetve egy ennek alapján mûködõ ideális közösséget tételez. Ezzel szemben az orosz utópizmusra kevésbé jellemzõ, hogy teljességgel konzisztens gondolati koncepciókban körvonalazódna, különbözõ irányzatait „nem spekulatív-racionális konstrukciók jellemzik, hanem olyan metafizikai töltetû késztetés az emberi lét jobbá tételére, mely a legváratlanabb, legelképesztõbb megoldásokat is megengedi.” Bagi Ibolya: Búcsú Kityezstõl (Vázlat az orosz utópiáról) (Tiszatáj, 1998. szeptember, 5. o.). 5 Ennek kapcsán érdemes megjegyeznünk, hogy az orosz utópizmus alapvetõen a másság kinyilvánításának kultúráján nyugszik. Az idõk során az értelmiség Oroszország megkülönböztetõ nemzeti identitását legtöbbször egy radikális oppozíció – például az I. Nagy Péter korában elterjedt, késõbb a XIX. század elsõ felében a nyugatos–szlavofil vitában politikai-bölcseleti programmá vált Kelet–Nyugat szembenállás, vagy a hidegháború kétpólusú világszemlélete – mentén jelölte ki, céljául pedig ennek az ellentétnek a totális felszámolását tûzte ki. A kiváló kortárs orosz esztéta, Mihail Epstejn szerint úgy kell elképzelnünk ezt a teljességre való törekvést „mint a nyugati gondolat valamennyi szélsõségének és megosztottságának, az ész és a szív, az akarat és az értelem, a hit és a tudás, az egyház és az állam, az egyén és a társadalom kettõsségének áldásos feloldását és annak zálogát, hogy Oroszország majdan a megosztott, szétdarabolt európai világ fölé emelkedik”. Mihail Epstejn: Az orosz posztmodern értelme és eredete (in: A posztmodern és Oroszország. M. Nagy Miklós fordítása. Európa Könyvkiadó, 2001, 60.). Hasonlóan vélekedik Oroszország egyedi küldetésvállalásáról Emil Cioran is: „Oroszország mindig azt gondolja – világivá téve a szlavofilek nyelvét és felfogását –, az õ küldetése, hogy üdvözítse a világot, elsõsorban a Nyugatot, amely egyébként mindig zavaros érzelmeket keltett benne, vonzotta, ugyanakkor taszította, féltékenységgel (tüntetõ ellenszenvvel elegy titkos kultusszal) viseltetett iránta, amit az irigylésre méltó, egyszersmind veszedelmes rothadás látványa keltett benne, amivel az érintkezés keresendõ, de sokkal jobb elkerülni.” E. M. Cioran: Oroszország és a szabadság vírusa. (In: Történelem és utópia. Fázsy Anikó fordítása. Nagyvilág, 2005, 41.) 4

1099

bár az utópiák a kétségbeejtõ jelen elõl a jövõbe (vagy ahogyan az aranykormítoszok esetében történik; a múltba) vetített jó-helyet (eu-topos-ia) tételeznek, annak elõhívására tett kísérleteik kérlelhetetlenül saját negatívjává torzítják az eredeti ideát, amely végsõ soron csak puszta illúzió, egy fejekben létezõ nem-hely (ou-topos-ia) marad. Talán ennek a felismerésnek a fatális következménye, hogy Gogol tervezett trilógiájából végül csak az I. Miklós korabeli Oroszország minden morális rothadtságát, taszító álszentségét felvonultató – egyúttal persze tagadhatatlanul szórakoztató – Pokolt hagyhatta hátra az utókornak százada látleletéül. Persze azért nem szabad megfeledkeznünk Gogol Purgatóriumának néhány szerencsésen megmenekült fejezetérõl, ezek a szöveghelyek azonban – vitathatatlan esztétikai értékük ellenére – már nem láthatják el teljes mértékben eredeti funkciójukat: olyan tisztítótüzet ébresztenek, amely a bûnhõdés kínjainak látszólag értelmet adva az üdvösség ígéretével él, mivel azonban mégsem vezet el a Paradicsomba – a soha el sem kezdett harmadik könyvbe –, gyér világánál leginkább csak saját céltalanságára derül fény. Gogol képtelen volt mûvészi formába önteni Oroszország megtérését, de kudarca valójában a feudális állam csõdje, amely nem biztosította az ehhez szükséges minimális valóság-alapanyagot, mikor nem tudta és akarta utópikus eszméit egy többség számára élhetõ társadalom képében megvalósítani. Gogol személyes tragédiájában – amelyben korszakának általános krízistudata tükrözõdik6 – tehát fõleg annak fenyegetõ gyanúja fogalmazódik meg, hogy az ország szellemi vezetõi hiába halmozták fel évszázadok során pozitivista-idealista jövõképeiket, Oroszország voltaképpen egy lépést sem haladt ezek felé – mi több, talán még inkább el is távolodott 6

A Gogol poémájában lüktetõ össznemzeti szorongás egy másik korai lenyomata ez idõbõl Mihail Lermontov 1840-ben megjelent regénye, a Korunk hõse, valamint meg kell említenünk Pjotr Csaadajev 1828–1830 között írt, hatalmas érdeklõdést és vitát kiváltott mûvét, a Filozófiai levelek egy hölgyhözt, amelyben a szerzõ a Nyugat–Kelet ellentétet úgy értelmezte, mint amelyben az orosz kultúra – sajátos történelmi okokból kifolyólag – leszakadt az európaihoz képest. Csaadajev szerint Oroszország múltjában ezért nincs meg az a szellemi alapzat, amelyre egy általános haladás utópiája, egy nyugatihoz hasonló szellemi kultúra épülhetne: „Úgy nézünk ki, mintha ránk nézve visszavonták volna az emberiség általános törvényeit. Magányosak vagyunk a világban, semmit sem adtunk neki, semmit sem vettünk el tõle; egyetlen gondolatot sem vetettünk az emberi gondolatok tömegébe, semmivel sem járultunk hozzá az emberi szellem haladásához, s ami ebbõl a haladásból nekünk jutott, azt eltorzítottuk.” Szõke Katalin, Bagi Ibolya (szerk.): Orosz kultúra Nyugat és Kelet között. (Bölcsész Konzorcium, Szeged, 2006, 116.) Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez a veszteség a szerzõ késõbbi írásaiban pozitív elõjellel – a Nyugat hibáinak elmaradásaként – köszön vissza, immáron Oroszország felemelkedésének lehetõségeként. Csaadajev pálfordulása jól mutatja, hogy amellett, hogy mint minden utópia, annak orosz változata is egy aktuális hiány belátásán nyugszik, jellemzõ rá egy különös késztetés is, amely ezt a jelenben észlelt semmit – a köztes állomásokat sokszor jótékonyan átugorva – a mindenbe igyekszik átfordítani. Ennek kapcsán jegyzi meg Epstejn, hogy amennyiben ezt az áhított teljességet nem sikerül megvalósítania, úgy Oroszország hajlamos visszazuhanni ebbe a kezdeti ürességbe. Ennek egyik reprezentatív megnyilvánulását Epstejn a Szovjetunió utolsó évtizedeiben, az elképzelt formájában meg nem valósult kommunizmus helyébe léptetett szocializmus kudarcában véli megtalálni. (Lásd: Epstejn, 2001., 59–66.)

1100

tõlük. Mikor Gogol az õrület kegyébõl rádöbbent, hogy a történelem roskadozó hintaját valójában az apokalipszis lovasai húzzák, rémületében közéjük dobta a gyeplõt: Csicsikov trojkája, amely az elsõ rész komor befejezésébõl eredetileg tehát egy élhetõbb világ, egy reményteli utópia irányába száguldott volna tovább, már sosem érheti el kitûzött végállomását – Oroszország identitáskeresésének vészjósló metaforájaként immáron egy megmásíthatatlanul bizonytalanná vált, baljós homályba burkolózó jövõ felé vágtat szakadatlanul. „Oroszország! Oroszország! Hová repülsz? Felelj!” – szól a Holt lelkek elbeszélõje az elsõ kötet lezárásában, szavai pedig utat törtek a távoli idõkbe. Mindvégig ott visszhangzottak az elmúlt század kakofóniájának hátterében, az utópia legkülönbözõbb alakváltozásait – vallásfilozófiát, utópikus népi folklórt és futurizmust éppúgy, mint utópikus szocializmust, marxizmust vagy éppen a kommunizmust – elõhíva, egyszersmind az ezekben az eszmékben rejlõ veszélyekre figyelmeztetõ disztópiákat is megidézve. Az elkeseredett kiáltás a XX. század vége felé közeledve sem halkult, az évek múlásával mintha valami mégis megváltozott volna: amikor ugyanis a Szovjetunió széthullásával járó rendszerváltás, illetve a közelgõ ezredforduló egyaránt számvetésre késztetõ határtapasztalatának tájékán ismét felharsant az Oroszország további sorsát firtató átkozott kérdés, az orosz irodalom képviselõi feltûnõen nagyszámú antiutópiával adtak minden korábbinál egyértelmûbb és lesújtóbb választ. A XX. század világméretû kataklizmáinak, embertelen diktatúráinak és globális nyomorának következtében a történelem idõközben a megvalósult rémálmok olyan kimeríthetetlen bõségszarujává duzzadt, amelybõl az antiutópiákhoz szükséges kritikai alapanyagot már nem különösebben megterhelõ elõvarázsolni. A korábban legrosszabb eshetõségnek vizionált pokoli látomások mára bizonyos fokig szinte mind bekövetkeztek, hogy természetünk mérhetetlen gyarlóságáról tanúskodó traumákként kísértsenek tovább a kollektív emlékezet homályában – és sokszor bizony nagyon úgy tûnik, hogy ezeknek a fájdalmaknak legfeljebb csak a mértékét fokozhatja valamelyest tovább a szépírói fantázia, minõségileg új szenvedést megalkotni már csaknem lehetetlen. Nagyrészt tehát eme deprimáló a posteriori hozadéka, hogy a klasszikus utópiák, vagyis az embert és történelmét önmagán túlmutató kitüntetettséggel felruházó, haladáselvû narratívák helyébe a több helyütt mára némileg kifáradni látszó, de Oroszországban – részben ottani megkésettségének következtében – változatlanul rendkívül népszerû posztmodern irányzat relativizáló-ironizáló perspektívája lépett, amelynek idõkoncepciója jelentõsen eltér a bevett elgondolások egyirányúságától. A XX. század második felére egy önmagát a kultúra egészét lefedni igyekvõ bölcseleti paradigma tett szert hegemóniára, amelyben egyszerre bukkannak fel az elmúlt korok egymással vetélkedõ irányzatai, ami óhatatlanul az utópiák jelentõs újraértékelését vonta maga után. Ebben a mindenfajta értékhierarchia és esztétikai kánon végét hirdetõ koncepcióban az utópia a jövõbõl egy végtelen jelenné, az állandósult ismétlõdésébe történõ játékos 1101

belefeledkezéssé transzformálódik – vagyis hiába szakít a modernizmus metanarratíváival, nagy elbeszéléseivel, „az utópiák elutasítása egyáltalán nem zavarja a posztmodernizmust abban, hogy az utolsó nagy Utópia legyen.7” Számos új orosz disztópiának egyik közös ismertetõjegye egy ebbõl a sajátos idõkezelésbõl sokat merítõ, egyúttal ezt a ciklikusságot sokszor jóval sötétebb tónusban tematizáló történelemszemlélet, amely nézõpontból az utópiák felé történõ lineáris közeledés egyetemes tévhitként, megtévesztõ optikai csalódásként leplezõdik le. Ebbõl a kiábrándult perspektívából tekintve a korábbi tragédiáit szakadatlanul újrajátszó orosz történelem nem több egy örökkévalóságon át haldokló Uroborosznál, amely kínjában saját farkába harap, megteremtve a globális agónia végtelen körforgását. A kortárs orosz negatív utópiákban tehát gyakran köszön vissza az az aggodalom, hogy Oroszország kérdéses jövõje voltaképpen nem más, mint túlságosan is jól ismert múltja – ami még ettõl a kifejezetten pesszimista mûfajtól is egy különösen nyomasztó felvetés egy olyan nemzetre nézvést, amely az elnyomás évezredes tradíciójával rendelkezik. Ezen a nem éppen indokolatlan félelmen alapszik Tatyjana Tolsztaja 2000-ben megjelent, a disztópia számos stílusjegyét magában viselõ regénye, a Kssz! is, amely szintén Oroszország felejteni vágyott korszakait eleveníti fel a távoli jövõ egy fenyegetõ alternatívájaként. Tolsztaja nagy várakozással övezett, az orosz történelem egyszerre nevettetõ szatíráját és elszomorító kórtörténetét nyújtó mûvét még 1986-ban kezdte el írni, vagyis az emlékezetes csernobili baleset évében – és ezt azért is érdemes külön hangsúlyoznunk, mert ez a generációs megrázkódtatással járó tragédia központi szerephez jut a szövegben, mintegy gyújtópontjául szolgál a közel háromszáz oldalon keresztül bonyolódó, (rém)mesébe illõ eseményeknek. Tolsztaja regényében egy egész Oroszországot romba döntõ atomkatasztrófa okozza azt a minden negatív utópiában nélkülözhetetlen – általában valamilyen forradalom, háború, vagy éppen a technológia megalomániája keltette8 – töréspontot, amely az addigi törté7 8

Epstejn, 2001, 32. Jó példa erre Zamjatyin már említett mûfajteremtõ, az abszolút logika rémuralmát vizionáló alapmûve, a Mi: „Ám az Egységes Állam megalapítása elõtti 35. esztendõben felfedezték a jelenlegi, kõolaj alapú táplálékot. Igaz, ezt csak a Földgolyó lakosságának 0,2 százaléka élte túl. Viszont megtisztulván az ezeréves szennytõl, mily ragyogó lett földünk arculata.” Jevgenyij Zamjatyin: Mi (Földeák Iván fordítása. Cartaphilus Könyvkiadó, 2008., 25). A tudomány önhittségébõl származó összeomlás víziója a XX. század második felétõl kezdve egészül ki a hidegháború atomháborúvá hevülésének állandó lehetõségével, illetve bukkan fel változatlanul a kortárs disztópiákban napjainkban is eleven fenyegetésként, elsõsorban a technikai fejlõdésnek fontos szerepet tulajdonító sci-fi mûfajában. Példaként érdemes megemlítenünk Dmitry Glukhovsky 2005-ben megjelent Metro 2033 címû posztapokaliptikus disztópiáját, amely egy globális vegyi és atomtámadás során élhetetlenné vált Moszkvában, pontosabban annak metróhálózatában játszódik. A világvégi állapotokat elõidézõ háború Glukhovsky regényében is a történelem már említett hátraarcát idézi elõ. A metró szûkös terében összezsúfolódó túlélõk miközben megteremtik föld alatti világukat, egyúttal újra elkövetik az emberiség régebbi tévedéseit, megismétlik a végérvényesen vakvágányra futott történelem korábbi baklövéseit: az úgynevezett „vörös vonalon” például a kommunizmus hívei próbálják eszméiket erõszakkal kiterjeszteni az egész metróra, máshol hajtányos forradalmi szabadcsapatok tûnnek fel, de az egyik állomáson már épül a „Negyedik Birodalom” is.

nelmet lezárva,9 elviselhetetlen állapotokat elõidézve helyezi új, instabil alapokra a már korábban is kaotikus keretek között zajlott életet. A Kssz! remek humora és átható iróniája ellenére is súlyos kérdéseket feszegetõ története egy körülményeit tekintve maradéktalanul nem teljesen tisztázott, leginkább csak néhány elszórt utalásból körvonalazódó10 nukleáris armageddon bekövetkezte után kétszáz évvel veszi kezdetét, azonban a regény abszurd világában ez a kataklizmát az elbeszélés jelenétõl elválasztó distancia – ahogy az idõ múlása általában – csak látszólagos, ugyanis a sugárfertõzés stigmáit magán viselõ Oroszország nem támadt fel a maghasadásban kinyilatkoztatott végítéletet követõen. Az új idõszámítást, a végnapok állandóságát elhozó Robbanás irtóztató ereje mintha csak a neolitikumba röpítette volna vissza az utópiák igézetétõl elbizakodott orosz népet, amely a pusztulás lassan oszló gombafelhõjének árnyékában képtelennek tûnik emberséges civilizációt újraalkotni a kataklizmához vezetett múlt radioaktív törmelékébõl. A Kssz! egy „hét dombon fekvõ”, egészen pontosan a néhai Moszkva helyére épült település groteszk hétköznapjaiba enged betekintést – hamar kiderül azonban, hogy a teljhatalmú vezetõje után pillanatnyilag a nyelvtörõ Fjodor-Kuzmicsszk nevet viselõ városkát már nem övezi azon utópikus aura, amelyet elõdje köré vont a köztudat: immáron sokkal inkább tûnik az Úr atomcsapásként lesújtó büntetésébõl felépült Szodomának, mintsem a megvalósult „Harmadik Rómának”.11 Az átjárhatósága ellenére is egy külvilágától radikálisan elkülönülõ térség benyomását keltõ Fjodor-Kuzmicsszk elhatárolódik az õt körülvevõ népektõl – „Dél fele tilos. Ott csecsenek vannak.”12 –, valamint a drasztikus változásokon átesett – rikoltozó mérges növényekkel, mutáns állatokkal és más titokzatos lényekkel teli – természettõl, megidézve

Fontos megjegyeznünk, hogy a klasszikus utópia alapvetése, hogy mindig a történelem végét hirdeti, miszerint az emberiség a kitûzött ideákat elérve a teljes boldogság, a tökéletesség statikus állapotába kerül, vagyis a történelmi mozgás nyugvóponthoz ér, a fejlõdés betetõzik. Ezzel szemben az antiutópiákban ez a befejezettség értelemszerûen negatív elõjellel bukkan fel, mint a történelem holtpontra jutása, a változás reményét nélkülözõ szenvedés az emberi természet irracionális oldalát satuba szorító körülmények mozdulatlan állandóságától. 10 „[M]i a csudától lett a Robbanás? De õ se tudta igazán. Addig játszottak az emberek az ÓTOMBOMBÁ-val, hogy aztán ez lett belõle.” Tatyjana Tolsztaja: Kssz! (M. Nagy Miklós fordítása. Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004., 15.). 11 Az egyaránt hét dombra alapított Moszkva és Róma közötti földrajzi hasonlóság hangsúlyozásával Tolsztaja az orosz utópizmus korábban már említett eredeti formáját idézi meg: azt a Bizánci Birodalom, Konstantinápoly bukását követõen megszületett szlavofil eszmét, amely Oroszországot az ortodox keresztény hit igaz örököseként állította szembe a nyugati kultúrával. Ez a cárizmus kezdetére tehetõ utópikus elképzelés ennek a vallási kontinuitásnak a jegyében Moszkvát a harmadik Rómaként pozicionálta – a sors fintora, hogy az emelkedett idea éppen annak a IV. (Rettegett) Ivánnak az uralkodása alatt vált igazán népszerûvé, aki (Cioran szavaival élve) „országából példaszerû lidércnyomást csinált, eleven és kiapadhatatlan rémlátomások mintaképét”. (Cioran, 2005, 32.) 12 Tolsztaja, 2004, 8. 9

1103

ezzel a klasszikus (ellen)utópiák elszigeteltségen alapuló térkoncepcióját,13 igazi zártsága elsõsorban inkább egy külsõ szemlélõ számára embertelennek tûnõ szokásrendbe történõ teljes visszavonulásban mutatkozik meg. A Robbanás pokoli tûzviharának csak egyik hagyatéka ugyanis nem az anyagi javak lepusztultsága, amelynek következtében Fjodor-Kuzmicsszk lakói egereket használnak fizetõeszközül, a rágcsálók bõrébõl varrt ruhákban járnak, zsírjukból készített gyertyákkal világítanak, húsukból fõzött levest esznek – már amennyiben sikerül a fazék alá gyújtaniuk, ironikus módon ugyanis a polgárok figyelmetlenségének következtében idõrõl idõre porig égõ pszeudoMoszkvában még a – regényben mindvégig kitüntetett metaforikus szereppel bíró – tûz is hiánycikknek számít, amellyel csak a város hierarchiájában kiemelt pozíciót betöltõ fûtõk rendelkeznek szabadon. A tárgyi kultúra csaknem teljes leépülésénél sokkalta szörnyûbb a hit és az erkölcs visszafordíthatatlannak tûnõ eróziója: nagyon úgy tûnik ugyanis, hogy az atomrobbanás pillanatában Moszkva istenhordozó népével együtt a Teremtõ is épp a detonáció epicentrumában tartózkodott, a tízparancsolat kõtáblai pedig szerzõjükkel együtt váltak semmivé. Ennek következtében az orosz nemzet korábban oly sokat magasztalt eredendõ vallásosságának, krisztusi alázatának helyébe a folklorisztikus babonák, varázslatos lényekrõl – sellõkrõl, vízi szellemekrõl, aranyhajú leányról, telet küldõ fagyapóról – szóló népi mendemondák térnek vissza: ennek a fikciót reflexbõl a valóságra vonatkoztató hiedelemrendszernek egyik meghatározó alakja a címbeli erdei manó is, az áldozatai ütõerét felszakító gonosz küsz, aki voltaképpen a saját nyomorát

13

Ahogyan azt Boris Groys, német nyelven író kortárs posztmodern eszme- és mûvészettörténész is megjegyzi egy igen izgalmas – a moszkvai metrót a sztálini építészet utópiájának hordozójaként értelmezõ – esszéjében: „Ahhoz, hogy az ember egy utópiát minden részletében gondosan megtervezzen és felépítsen, s hogy megóvhassa azt a tökéletlen világ rontó hatásaitól, bizonyos térbeli elkülönítés szükségeltetik.” Boris Groys: A földalatti mint utópia (in: Az utópia természetrajza. Sebõk Zoltán fordítása. Kijárat Kiadó, 1997, 35.). Ennek szellemében az utópikus szövegek helyszínkezelésének egyik leggyakrabban alkalmazott toposza a sziget, amely ugyanúgy felbukkan már az Atlantisz-mítoszra épülõ platóni dialógusokban (Timaiosz, Kritiász), vagy Thomas Morus 1516-os Utópiájában, mint a modern utópikus irodalomban, például – az elsõsorban nagyszabású ellenutópiájáról ismert – Aldous Huxley pozitív jövõképet megfogalmazó regényében, az 1962-es Szigetben. A zárt terek hangsúlyos használatát számos negatív utópia is alkalmazza, legtöbbször az individuum szabadságát fojtogató börtönként, az egzisztenciális értelemben vett szûkösség és szorongás metaforájaként. Jó példa erre Zamjatyin már említett, XXVI. században játszódó disztópiájának Egységes Állama, amely áttetszõ – Nyikolaj Csernisevszkij 1863-as Mit tegyünk? címû regényének utópisztikus kristálypalotájára rájátszó – üvegvárosát fallal választja el a természet matematikailag uralhatatlan irracionalitásától. Hasonló elképzelés gyakran figyelhetõ meg kortárs szerzõknél is: Vlagyimir Szorokin 2028-ban játszódó, Rettegett Iván birodalmát futurisztikus elemekkel keverõ antiutópikus mûveiben (Az opricsnyik egy napja, Cukor-Kreml) Oroszország például kínai mintára hatalmas falat emel maga köré, hogy távol tartsa külsõ ellenségeit, míg Vlagyimir Vojnovics Moszkva 2042 című regényben a Moszköz néven önálló állammá lett fõváros kényszerül barikádok mögé a címben is jelzett jövõben, ettõl remélve védelmet a millió sebbõl vérző, de kínkeservesen végül megvalósított kommunizmus „áldásaiból” kevésbé részesült tömegek haragjával szemben.

1104

akaratlanul újrateremtõ közösség együttes félelmeinek kivetülése. Ezt az egyetemes szellemi szétszóródást jelzi a Kssz! eklektikus, népies beszédmódot és hivatalos nyelvhasználatot, archaizáló kifejezéseket és neologizmusokat, népmesék kicsinyítõ szerkezeteit és cikornyás káromkodásait egyaránt felvonultató, önmagát keresõ hibrid nyelvezete, valamint a személyes történetmondás és a külsõ nézõpontból történõ elbeszélés között mesterien ingázó narratívája is. Mintha a Robbanás a szavakat is darabokra szaggatta volna, amelyek mutálódott foszlányai most tehetetlenül keringenek az értelmet adó jelentés helyén tátongó bombatölcsér körül, igyekezvén valamelyest fedésbe kerülni a csaknem felismerhetetlenségig deformálódott (szür)realitással.14 „Az egyetlen abszolútum – a relativizmus, az egyetlen konstans – a káosz”15 – írja hazájáról Tolsztaja egy 1993-ban megjelent, az orosz néplélek paradox természetét körüljáró kiváló esszéjében, az elgondolkodtató meglátás pedig nem meglepõ módon a szerzõ regényében is visszaköszön. Tolsztaja fiktív mivoltában is félelmetesen ismerõs Oroszországát – Fjodor Tyutcsev híressé lett verssorával élve – ész változatlanul nem értheti, viszont nagyon úgy tûnik, hogy már hinni sem nagyon lehet benne. Míg a klasszikus disztópiákban – gondoljunk csak Huxley és Orwell világhírû regényeire, vagy közös ihletõjükre, Zamjatyin kevésbé szerencsés pályafutást magának tudható Mijére – legtöbbször a formális ész abszolút uralma fenyeget az élet organikusságának eltörlésével, addig a Kssz! világában részben éppen az – antiutópiák nagyobbik részében a tapasztalt fenyegetéssel szemben pozitív ellensúlyként tételezett16 – irracionális jelleg, vagyis az ember ösztönlényi mivolta lesz az, amelynek fölénye egy teljességgel élhetetlen világot eredményez. A nukleáris Hasonló megoldással találkozhatunk Vlagyimir Szorokin hatalmas botrányt kavart disztópiájában, az 1999-es Kékhájban. A regény 2068-ban játszódó – nem mellesleg Zamjatyin Mijét parodizáló – részeinek õrült világa szintén egy teljesen új nyelvet kreál: a szöveget kínai kifejezések és egy zavaros sci-fi szleng teszik majdhogynem olvashatatlanná és érthetetlenné, mintegy ezzel is jelezve, hogy a jövõ eme vérfagyasztó Oroszországából végleg eltûnt az értelem, és vele együtt az emberi kommunikáció is. 15 Tatyjana Tolsztaja: Orosz világ (Goretity József fordítása. Jelenkor, 2003, 7–8. sz., 781–786. Online: http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=80). 16 A klasszikus negatív utópiák fonákja, hogy legtöbbször maguk is utópiákat hirdetnek, általában a szerelem, a fantázia, a szabadság és a mûvészet vitathatatlan jóságát. Kritikai állításaik ezért „általában a gépies, koherens, ellentmondásoktól mentes racionalitás uralmával szemben felhozott érvek alapját öltik, melyek az ambivalens vágy nevében fogalmazódnak meg. Rá kívánnak mutatni, hogy az ember nem pusztán a logika hordozója, hanem irracionális, tehát ellentmondásos érzésektõl vezérelt lény is egyben.” Boris Groys: Kommunista utóirat (Nagy Edina fordítása. Mûcsarnok Kiadó, 2011, 42.). Ahogyan látni fogjuk, ennek a szigorú kettõsségekben gondolkodó megközelítésmódnak az érvényessége Tolsztaja regényében erõsen megkérdõjelezõdik. A disztópia mûfajában alkotó kortárs orosz szerzõk közül mindazonáltal tagadhatatlanul Szorokin ment el ezen a téren a legmesszebbre, mûveiben ugyanis az emberi természet ésszerûtlensége minden romantikus máztól megfosztva jelenik meg: mint a történelem során látszólag elfojtott, de a háttérben nagyon is aktívan mûködõ gyilkos hajlam, perverzió és õrület szülõhelye. Errõl bõvebben lásd: Turi Márton: Pátosz és patológia (Az orosz utópizmus dekonstrukciója Vlagyimir Szorokin disztópia-trilógiájában), Szkholion 2012/1., 109–118. 14

1105

holokauszt utáni hátborzongató csend, a zajos eszmerendszerek és mozgalmak átmeneti elnémulása nem tart sokáig: az emberiség azonnal korábban oly sokszor életveszélyesnek bizonyult ideológiáinak újratermeléséhez kezd. A Robbanást követõen a csõdöt mondott ideológiák tehát csak idõlegesen merültek el a kollektív emlékezet süllyesztõjében, Oroszország zavaros tudattalanjából lassanként visszaszivárogtak a realitásba a múlt legsötétebb elgondolásai, hogy egy végül totalitárius diktatúrában öltsenek testet: a Kssz! romvárosát egy cári és szovjet korszakot idézõ hatalmi apparátus vonja irányítása alá, élén a népet (meg)vezetõ mirzák legfõbbikével, egy Fjodor Kuzmics Kablukov nevû törpével, aki kacagtató termete ellenére képes fenyegetõen hadonászó lapátkezének17 egyetlen intésével mûködésbe hozni a lakosságot állandó rémületben tartó – Rettegett Iván hírhedt opricsnyiktestõrségére és a szovjet éra nem kevésbé félt állambiztonsági szerveire egyaránt kísértetiesen hasonlító – erõszakszervezetet, a szanitécek Vörös Szánon száguldó osztagát. Fjodor-Kuzmicsszkban lényegében így az egyetlen irányadó norma a regnáló vezetõségnek való engedelmesség parancsa, pontosabban az „állami hozzáállás” feltétlen követelménye – ami annak a sajnos nem is olyan szokatlan axiómának az elfogadása, miszerint mindenki csak a számára kijelölt társadalmi szerephez mérten rabolhat: „Õk engem lopnak meg, én meg, ha felhõbörödök, õket, ezek amazokat, amazok ezeket – így megy körbe, azt a végin csak kijön az igazságosság. Hát így megy ez: lop mindenki mindenkitõl, azt mégis mindenkinek megmarad, ami az övé. Már úgyahogy.”18 A Kssz! logosztól elhagyatott pusztaságban tehát már nincs semmiféle ésszerû társadalmi közmegegyezés, mindenkire kiterjedõ etikai törvény, amely stabil határokat szabhatna a vadállati mindennapoknak. Hiányzik tehát egy valóban pozitív idea, amely kontrasztot alkothatna az alsóbb néprétegeken élõsködõ birodalom sötét energiájával, a kizsákmányolt állampolgárok ugyanis semmivel sem tûnnek különbnek az õket ellehetetlenítõ

Ahogyan korábban már utaltunk rá, Tolsztaja regénye tekinthetõ a Mi parafrázisának is, amit számtalan Zamjatyin-áthallás támaszt alá, köztük a két regény önkényuralkodói közötti alkati hasonlóság kiemelése is, miszerint a Kssz! ördögi manójának és Zamjatyin Jótevõjének egyaránt megkülönböztetõ ismertetõjegye a hatalmas keze. Ahogyan azonban az esetek többségében, a felszíni egyezések mögött itt is jelentõs, némi komikus színezetet sem nélkülözõ eltérések rejtõznek. Fontos különbség ugyanis, hogy míg a Jótevõ uralkodásában lényegében A Karamazov testvérek híres részletében, A nagy inkvizítor címû poémájában körvonalazódó disztópia hátborzongató koncepciója valósul meg (lásd: Zamjatyin, 2008, 212–216.), addig Fjodor Kuzmics diktatúrája még egy effajta riasztó filozófiát sem képes felmutatni, egyedül a kapzsiság dialektikája mozgatja. 18 Tolsztaja, 2004, 78. 17

1106

diktatúra képviselõinél, hiszen egymás közötti viszonyaikban maguk is megteremtik a gyanakvás és az erõszak kisebb-nagyobb bugyrait.19 Erkölcsi imperativusok hiányában tehát Fjodor-Kuzmicsszk farkastörvények uralta mindennapjait leginkább az állatvilág amoralitása, zsigeri õszintesége jellemzi, amely animális jelleg már a szereplõk külsején is kiütközik. Az egyetemes összeomlást követõen ugyanis nem csak a történelem vett száznyolcvan fokos fordulatot, hanem a tévedését utólagosan korrigálni igyekvõ evolúció is, amelynek eredményeképpen a szép új világ zoológiai tömjén fojtogató szagát árasztja. Tolsztaja poszt-Moszkvájának katasztrófa után született lakói – vagy ahogyan önmagukat nevezik: Pógárai – az eredendõ bûn billogjaként viselik testükön a Robbanás generációkon átívelõ bizarr utóhatását, az úgynevezett Következményt, ami egy mindenkinél más formában jelentkezõ átalakulás, különös fizikai rendellenesség: „Van, akinek a keze mintha zöld liszttel lenne beszórva, mintha gobodát markolászott volna, van, akinek kopoltyúi vannak, a másiknak kakastaréja vagy valami más csudás fityfirittye.”20 Az állati léthez legközelebb a négy lábon járó Korcsok, ezek a tetõtõl talpig gyapjas félemberek kerültek: az új kõkorszak igáslónak használt proletárjai, az atomháború genetikai paradigmaváltásának több száz éves mártírjai. A Robbanást túlélt moszkvai lakosok ugyanis sajátos következménnyel „kárpótoltattak” a tragédiáért: miután a biztos halál egyszer már elkerülte õket, egész egyszerûen megszûntek tovább öregedni. Az idõ múlásának korábban már említett viszonylagosságát tovább fokozva az apokalipszis veteránjai olyan kvázihalhatatlanok, akik egy fals örökkévalóságra kárhoztattak egy otthontalanná lett világban. Fontos megjegyeznünk, hogy Nagyrészt ennek a közös erkölcstelenségnek köszönhetõ, hogy a Kssz! folklorisztikus világára csak nagyon erõs fenntartásokkal alkalmazható Mihail Bahtyin közhelyszámba menõen felemlegetett, a szerzõ François Rabelais mûvészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája címû munkájában kifejtett elmélete a karneváli groteszkrõl. Bár ennek az egyébként izgalmas teóriának egyes – például a nyílt testiség, vagy éppen a nyelvhasználat zabolátlanságának hangsúlyos szerepére vonatkozó – meglátásai kétségtelenül Fjodor-Kuzmicsszk közösségére nézvést is helytállóak, a Kssz! cirkuszi zûrzavara azonban az állandó szorongás következtében mégsem válik össznépi felszabadultsággá: a harsány díszletek mögött mindvégig az elidegenedés könyörtelen mechanizmusa dolgozik. Bahtyin szerint ráadásul a karneváli világszemlélet dinamikája szembeszegül az aktuális társadalmi berendezkedés mozdulatlanságával, a Kssz! dionüszoszi kommunája azonban – ahogyan azt késõbb látni fogjuk – csak megerõsíteni vagy megismételni tudja azt, vagyis nem képes releváns változást elérni. Érdemes még egy további fontos különbséget kiemelnünk, miszerint Bahtyin koncepciójában a karneváli nevetés mindig ünnepi, míg ezzel szemben Tolsztaja regényében a kacagás nem eredményez valódi megkönynyebbülést, ugyanis legtöbbször az aktuális világrend(etlenség)hez illõen kegyetlen kontextusban harsan fel. Jó példa erre a vidám szórakozásnak tartott szadista népi játékok („ugrálós”, „fojtogatós”) önfeledt ûzése: „Na, akkor persze még nagyobbakat nevetünk: mer hisz az elõbb még volt szeme Zinovijnak, most meg nincsen! […] Na persze, világos, hogy ha valaki bennem tesz kárt, az én testemet nyomorítja meg, az nem nevetséges, akkor nekikeseredek, annyi bizonyos. Ezen nincs mit spekulálni. De csak akkor, ha bennem esik kár. Ha másban, az nevetséges. Mér? Hát azér, mert én én vagyok, valaki más meg más, nem én, hanem õ.” Tolsztaja, 2004, 141. 20 Tolsztaja, 2004, 15. 19

1107

a letûnt XX. század utolsó képviselõi között vannak az úgynevezett Régentiek is, akik a Korcsoktól eltérõen nem mutálódtak ugyan a végtelenségig, sorsuk azonban hasonlóan kilátástalan, lévén maguk is csak a zátonyra futott történelem szerencsétlen túlélõi. A regényben egyfajta prométheuszi szerepkört betöltõ, különleges Következményére tüzet fújni képes Legfõbb Fûtõ, Nyikita Ivanics vezetésével õk képviselik az egyre halványuló emlékek hordalékába görcsösen kapaszkodó értelmiséget, amely az archiválás kínzó vágyától hajtva elkeseredetten igyekszik a piedesztálra emelt régmúlt legjelentéktelenebb darabkáját is megõrizni, a szellem alig pislákoló lángját tovább szítva hamvaiból feltámasztani a kultúrát. Az aktuális állapotoktól idegenkedõ, nosztalgikus sirámokba menekülõ Régentiek, valamint a múlttal semmilyen autentikus kapcsolatot kialakítani nem képes, a hanyatlás körforgásában rekedt jelen felszínes tevés-vevésében elmerülõ Pógárok közötti tragikomikus meg nem értettség közepette telnek céltalan mindennapjai Benediktnek, a regény szeretni valóan esetlen hõsének, aki származását tekintve egy személyben meg is testesíti ezt a jelentõs kommunikációs deficittel21 járó generációs szakadékot: anyja ugyanis a Robbanást megelõzõen, apja pedig már a katasztrófát követõen született. A két világ határmezsgyéjén kóválygó fõszereplõ köztes pozíciója egyúttal már a társadalmi diszharmónia felszámolhatóságát is sejteni engedi – és ez a kitüntetettség nemcsak beszédes nevében22 mutatkozik meg, hanem átlagosnál emberszerûbb megjelenésben is, az orosz (ál)jövõ fabulába illõ fenevadjainak csordájából kitûnve Benedikt ugyanis látszólag nem rendelkezik semmilyen taszító Következménnyel.23 Benedikt a regény kezdetekor azonban még nem több egyszerû csinovnyiknál, aki Gogol Akakij Akakijevicsének és Csehov Cservjakovjának távoli leszármazottjaként buzgó hivatali munkával áldozza fel életét az állami bürokrácia haragvó istenének: akár a megállíthatatlanul ismétlõdõ történelem korábbi szakaszait, úgy másolja szorgalmasan „Régentiek már szinte nincsenek is, kivéve a korcsokat, de azok meg nem is igazán emberek, a mostani pógárokkal meg, vagyis mivelünk, sehogyan sem lehet ugyanúgy beszélni. Még hogy ugyanúgy: a Régentiek nem értik a mi beszédünket, mink meg az övéket.” Tolsztaja, 2004., 26. 22 Benedikt nevének jelentése (a latin benedictus szóból képezve): áldott. Emellett Tolsztaja hõse utalhat Mindegyiktek Jerofejevre, a XX. század második felének kultikus szerzõjére, így közvetve közismert poémájára, a másnapos ember szelíd utópiáját megfogalmazó Moszkva–Petuskira is. Jerofejev remekmûve és a Kssz! között számos kapcsolódási pont adódik – ilyen például az orosz történelem és irodalom örökségének szatirikus felelevenítése, az intertextusok beépülése a szereplõk párbeszédeibe, vagy a történet körkörös struktúrája –, maradva azonban hõsünknél: ahogyan azt késõbb látni fogjuk, Benedikt ugyanúgy ragaszkodik egy utópikus ábrándhoz, mint teszi azt Venyicska, a Moszkva–Petuski alkoholista szerzõi alteregója, aki hiába próbál a kíméletlen valósággal szembeszállva eljutni a paradicsomi vonásokkal felruházott Petuskiba, végül mégis egy moszkvai lépcsõházban éri utol a végzet, méghozzá egy krisztusi kereszthalált profanizáló kivégzés képében. 23 Benedikt ennek alapján lényegében a Mi elbeszélõ-fõszereplõjének alteregója, hiszen mindketten már anatómiai felépítésükben is elkülönbözõdnek az átlagtól: míg azonban Zamjatyin hõse, D–503 szõrös „majomkezeivel” válik ki a tömegbõl, addig Benediktnél éppen az atavizmus csaknem teljes hiánya jelenti a normától való radikális eltérést. 21

1108

hõsünk nap mint nap a Sztálinéval vetekedõ személyi kultusszal övezett legfõbb mirza mûveit. A férfikor küszöbén álló fõszereplõ hivatása tehát az irodalomhoz kapcsolódik, amelynek már puszta megléte is rögtön felveti annak lehetõségét, hogy esetleg Fjodor-Kuzmicsszk lélektelen mocsara idõvel valamiféle morális alapzatra tesz szert. Olybá tûnik azonban, hogy az egykoron autonóm mûvészet sokat vesztett felforgató erejébõl, az atomkatasztrófa óta eltelt évek során ugyanis maga is elkorcsosult, hasonlóan az emberi test megszokott formáit hátrahagyott befogadóihoz. A Kssz! romokban heverõ világában a könyvek szakrális ragyogás helyett halálos sugárzást bocsátanak ki, legalábbis egy felülrõl elterjesztett rémhír szerint, amelyet kihasználva a szemétdombnyi kis birodalom vezetõi elkobozzák a Robbanás elõtti, vagyis papír alapú kiadványokat – a betiltott régi köteteket a szabálysértõk kezei közül a már említett félelmetes szanitécek tépik ki kampós végû kardjaikkal.24 Fjodor-Kuzmicsszk hiszékeny lakói így kizárólag nyírfakérgekre kézzel átírt selejtes kópiák formájában érintkezhetnek az irodalommal, és ennek a silány, szelektálatlan replikaáradatnak az elkészítésében segédkezik tehát Benedikt, aki sokáig még csak nem is sejti, hogy nem õ az elsõ, aki ezeket a szövegeket lemásolja: a kizárólag Fjodor Kuzmics neve alatt megjelenõ írások ugyanis valójában klasszikus, de a Kssz! világában már csak a Régentiek által ismert orosz szerzõk, többek között Puskin, Blok, Majakovszkij és Paszternak mûveinek kisajátított fragmentumai.25 Noha Tolsztaja hõse csaknem a teljes történet során egy rendkívül naiv szöveg(félre)értelmezési eljárást alkalmazva kizárólag közvetlen környezetére képes vonatkoztatni a hõn szeretett verse„Mamuskának különben régi nyomású könyve is volt. Csak dugdosta. Merthogy, azt mondják, fertőzőek. […] Apuska el akarta égetni, félt tõle. Még valami Betegséget kapnak tõle, isten õrizz. És akkor jön a Vörös Szán. […] De a régi nyomású könyveket apuska mégiscsak megkereste és elégette. Nem annyira a fertõzéstõl félt, mint inkább a szanitécektõl, de róluk csitt, csitt, egy szót se. Mert elviszik az embert, hogy meggyógyítsák, de aztán soha nem jön vissza. Még senki nem jött vissza a kezelésbõl.” (Tolsztaja, 2004., 44–45.) Ez a higiéniai paranoia formáját öltõ rettegés a fennálló viszonyok megváltozásától már Zamjatyin ellenutópiájában is felbukkan: a Mi befejezésében az Egységes Állam irányítói a fellázadt lakosokat – köztük a regény elbeszélõjét – kötelezõ orvosi beavatkozásnak vetik alá, kioperálják belõlük a betegségnek megbélyegzett fantáziát, megfosztva õket gondolati szabadságuktól: lobotomizált angyalok lesznek egy embertelenül steril Paradicsomban. 25 Ezen a ponton érdemes megjegyeznünk, hogy a Kssz! plagizáló mirzájának neve nemcsak a századfordulón élt íróra, Fjodor Kuzmics Szologubra utal, kijelölve ezzel a regény egy lehetséges prózai elõképét, valamint értelmezésének egyik irányát. Ennél sokkalta érdekesebb, hogy emellett megidézi a XIX. század egyik széles körben elterjedt mítoszát is, amely szerint I. Sándor cár valójában nem halt meg 1825-ben, hanem még évtizedeken át élt sztarecként Szibériában, Fjodor Kuzmics álnéven. Tolsztaja regényében a névazonosság parodisztikus funkciója egyértelmû: a Kssz! imposztora, aki a teljes kulturális örökség mellett az összes technikai felfedezést – például a kerék feltalálását – is magának tulajdonítja, tökéletes ellentéte az uralkodó állítólagos szent életû alteregójának, hiszen kicsinyes, mûveletlen figura, aki hatalmánál fogva mégis szellemi nagyságnak állítja be magát. Érdemes továbbá megjegyeznünk, hogy nem Tolsztaja az egyetlen kortárs szerzõ, aki a közelmúltban megidézte a rejtélyes pap alakját: Fjodor Kuzmics egy hasonlóan ötletes újragondolása bukkan fel Viktor Pelevin 2009-es regényében, a kulturális köztudatban rögzült Tolsztoj-képet kifejezetten kreatívan és szórakoztatóan dekonstruáló T-ben is. 24

1109

ket,26 konstans oktalanságával mintegy ironikusan megidézve a mitikus héroszok változatlan jellemét, a költészet azonban még degradált formájában is katartikus hatással van rá. A Kssz! ér(t)etlen hõsének ellentmondásos fejlõdéstörténetében Tolsztaja remekül szemlélteti az olvasás elsajátításának fokozatait, valamint a szövegek érintetlen (nép)lélekre kifejtett revelatív – de ahogyan látni fogjuk, nem feltétlenül üdvözítõ – hatását: Benedikt elõször az alapokat jelentõ orosz ábécé – egyébként a regény fejezetcímeiként is szolgáló – betûit tanulja meg, majd írnoknak áll, elferdített idézeteket kezd ráolvasni a sekélyes mindennapokra, végül pedig egy cipócskáról szóló népmese hatására tulajdon halandóságára eszmél. Az olvasás révén Benedikt tehát egy korábban nem tapasztalt egzisztenciális felismerésben részesül, bekövetkezik a negatív utópiák egy gyakran alkalmazott fordulata: az elnyomó rezsimet kezdetben kiszolgáló kisember öntudatra ébredése. Fjodor-Kuzmicsszk ösztönéletébõl ki-kitekintve hõsünk kérdéseket kezd el feltenni önmaga és környezete mibenlétét illetõen, hiábavaló útkeresése idõvel depresszióba torkollik, szorongása csillapíthatatlan sóvárgást kelt benne, álmodozni kezd: lelkében szárnyat bont a rettenetes küsz csodás ellenpárja, a Keleten fészkelõ Madárkirálynõ, Paua – Benedikt érzéki és szellemi vágyainak eszményi megtestesülése, amely eleinte egy szeretett nõ alakjával, majd egyre inkább az élet összes kínzó kérdését megválaszoló Könyv látomásával fonódik össze. A Kssz! primitív mutánsokkal benépesített szellemi senki földje felett tehát az igaz mûvészet utópiája ragyog fel, Benedikt pedig, akárcsak a népmesei hõsök, elindul ennek a beláthatatlan messzeségben felsejlõ ideának a keresésére. A kulturális tradíciót rendíthetetlenül védelmezõ, Puskinnak – a Robbanásban megsemmisült moszkvai emlékmû mintájára – szobrot állítani készülõ Legfõbb Fûtõ pártfogásának köszönhetõen Benedikt az „egér a mi támaszunk” fémjelezte nyomorúságos rögvalóságból átlép az irodalom csodákkal és lehetõségekkel teli szférájába, ahol már – Apollon Grigorjev emblematikus kijelentését megidézve – a „Puskin a mi mindenünk” eszméje uralkodik. Ezt az anyagiból a szellemibe történõ átfordulást szimbolizálja a Kssz! egyik emlékezetes jelenete, amelyben hõsünk végül enged Nyikita Ivanics kanti etikától fûtött érveinek, és lecsapatja korábban teljesen természetesnek gondolt Következményét, önfeledten himbálózó farkincáját. Az archaikus társadalmak – sokszor kimondottan brutális – rituális beavatási szertartásait idézõ „kasztrálás” egyúttal a felnõtté válást is jelenti, Fjodor-Kuzmicsszk felesleges embere ugyanis a házaséletre készülõdve dönt úgy, hogy megszabadul a kínossá vált testrésztõl. Benedikt felvilágosodásának viszonylagosságát már elõre jelzi, hogy hõsünk a társadalmi ranglétrán felkapasz26

Ennek a történet során számos kacagtató pillanatot okozó, gyermekien ügyefogyott mimetikus-referenciális olvasatnak egyik legszórakoztatóbb példája, amikor Benedikt Puskin Nem, már nem vonzanak címû költeményének sorait újfajta szeretkezési módszerként próbálja átültetni a gyakorlatba.

1110

kodva, a zsarnoki államgépezetbe még inkább betagozódva kerül az áhított kultúra közelségébe: feleségül veszi a Fõszanitéc, az ördögi vonásokkal27 felruházott Kugyejar Kugyejarovics lányát, ennek köszönhetõen pedig megnyílik elõtte apósa hatalmas magánkönyvtára, felfedve a fertõzõ könyvekrõl terjesztett propaganda hazugságát. Az érintetlen irodalommal szembesülve Benedikt végleg a mûvészet öntudatlan foglya lesz – akár a pikáns ételeket tonnaszámra habzsoló családja, úgy falja maga is mértéktelenül a könyveket, amelyek valódi mondanivalóját azonban továbbra sem képes megemészteni. Apósa impozáns kollekciójából nevetséges bábeli – a mai orosz kultúra komikus keresztmetszetét nyújtó – könyvtárat varázsol: leltárba véve az új kõkorszak kulturális aranytartalékait, az egyes kiadványokat szín és méret szerint csoportosítja, Csehov ronggyá olvasott mûvei például visszatetszést keltenek benne, a soha ki sem nyitott ponyvaregények makulátlansága azonban lenyûgözi. Benedikt a könyvek keltette fantáziavilágba merülve végleg elidegenedik környezetétõl: az évszakok váltakozása például már csak az olvasáshoz szükséges fényviszonyok miatt bír számára jelenõsséggel. Benedikt ódákat zeng a Könyvrõl,28 reflektálatlan rajongása idõvel azonban már-már fizikai függõséggé29 hatalmasodik: miután ugyanis az összes fellelhetõ szöveget elolvasta, elvonási tünetektõl kezd szenvedni. Bibliofil hõsünk, akit Kugyejar Kugyerajovics rendszeresen a régi köteteket fõzéskor fedõnek használó, télen könyvekkel fûtõ mûveletlen polgárok lidérces képével riogat, A szanitécek vezetõjének lehelete bûzös, lábai karmokban végzõdnek, nézése pedig a szó szoros értelmében perzselõ. Utóbbi jellemvonás, vagyis a hatalom mindenen áthatoló, iszonytató tekintete a negatív utópiák visszatérõ motívuma: a Mi rettegett rendfenntartóinak, az Õrzõknek figyelõ szeme például – a regény egy gyakran használt hasonlata szerint – fúróként hatol a bûnös lélek mélyére, de példaként említhetjük az 1984 mindent látó Nagy Testvérét is. 28 „Ó, Könyv! Egyedül te nem árulsz el, nem támadsz rám, nem bántasz, nem hagysz el engem! Csendes vagy – de nevetsz, kiabálsz, énekelsz, szelíd vagy –, de meghökkentesz, évõdsz, csábítasz; kicsi vagy – de népek számtalan sokasága van tebenned; marék betû vagy csupán, de ha úgy tartja kedved, elszédíted az embert, összezavarod, megpörgeted, ködöt bocsátasz reá hogy könnyek csordulnak ki szemébõl, elakad a lélegzete, s a lelke úgy csapdos a szélben, mint a lepedõ, dagadozik, mint a tenger hulláma, szárnyakkal verdes!” Tolsztaja, 2004, 214. 29 Az evés és az olvasás számos hasonlattal alátámasztott párhuzama vonatkoztatható a mûvészet fogyasztói társadalomban megváltozott státuszára, de akár az irodalmi örökség – amivel az orosz kultúra mindig is intenzív függõségi kapcsolatot ápolt, legyen szó akár a klasszikusok áhítattal teli nagyrabecsülésérõl, vagy éppen provokatív elutasításáról – reflektálatlan, zsigeri megítélésére is. Hasonló koncepción nyugszik Szorokin Dostoevsky-trip címû, 1997-ben írt színdarabja is, amelyben fiatalok egy csoportja az irodalmat már kábítószerként veszi magához. Szorokin drámájában egy különleges drog hatására egy társaság tagjai hirtelen A félkegyelmû egyik jelenetének szereplõivé változnak. Az eredeti regényt eleinte szóról szóra követõ trip fokozatosan eldurvul: az egyes karakterek különbözõ ideák megvalósításáról – Ganya például a pénz egyesítõ erejérõl, Varja a világ nõinek közösségérõl, Ippolit az örök fiatalságról, Miskin a feltétel nélküli szeretetrõl – kezdenek el szónokolni, az egyre szürreálisabb monológok azonban teljes õrületbe és káoszba torkollnak. A fiatalok végül túladagolják magukat az elmondhatatlan élvezeteket nyújtó, egyúttal azonban életveszélyesnek is bizonyuló kultúrával: a holttesteket felfedezõ drogdíler szomorúan kénytelen konstatálni, hogy Dosztojevszkij tisztán fogyasztva halálos. Lásd: Vlagyimir Szorokin: Dostoevsky-trip (M. Nagy Miklós fordítása. Lettre 35. szám, 1999. tél, Online: http://epa.oszk.hu/00000/00012/00019/14szorok.htm). 27

1111

végsõ elkeseredettségében csatlakozik szanitécgárdájához, elsõ bevetése során pedig azonnal embert is öl, halálos bûnt követve el a mûvészet szentségének zászlaja alatt.30 Hasonlóan Tolsztaja novelláinak tragikus sorsú hõseihez, regényének fõszereplõje is egy magánmitológiába, metaforákkal övezett belsõ zónába menekül az ellenséges külvilágtól. A Kssz! azonban nemcsak a mûvészetben megnyíló kiutat ábrázolja, hanem ebben a romantikus eszképizmusban rejlõ tragédia veszélyére is figyelmeztet: Benedikt patológiával kacérkodó megszállott mûkedvelése jól mutatja, hogy az irodalom nemcsak felszabadítani képes a lelket, hanem rabjává is teheti. Tolsztaja egy határozott mozdulattal zárójelbe teszi a kultúra egészének jellemzõen orosz babonás tiszteletének helytállóságát, az irodalom feltétlen társadalomformáló szerepét és eredendõ kitüntetettségét hangsúlyozó bölcseleti hagyományt, mondván, a mûvészet nem függetlenítheti magát teljes mértékben a történelmi viszonyoktól: a kedvezõtlen körülmények következtében roncsolódik, kiüresedik, zajos ideológiák néma hordozójává alacsonyodik. Mindezt jól mutatja, hogy Puskin neve legtöbbször csak hangzatos hívószóként hangzik el a történetben – Puskin folyamatos megidézése hiába kelthet halovány bizakodást a kihalófélben lévõ kultúra esetleges további (r)evolúcióját illetõen, a nagy orosz költõt övezõ kultusz voltaképpen már csak egy lényeg nélküli mítosz a Kssz! világában.31 Tolsztaja regénye úgy adja az orosz irodalom gazdag enciklopédiáját, hogy egyúttal a kultúra létjogosultságát is megkérdõjelezi: a mûvészet olyan Benedikt identitásválságát ezen a ponton a szerzõ ügyesen fokozza azzal, hogy hõsével hasonlóan gyilkoltatja le a könyvet rejtegetõ ártatlan honpolgárt, mint ahogyan a szóbeszéd szerint a nem-én iszonyatát megtestesítõ küsz nyomorítja meg áldozatát. A jelenet további érdekessége, hogy a regény önmagába visszaforduló felépítését, motivikus ismétlõdését erõsítve a halandóságot egy gyerektörténetbõl megtapasztalt Benedikt zsákmánya az emberéletet követelõ akcióból egy mondókákkal teli mesekönyvecske. 31 Puskin mûvészete, illetve a személye köré szõtt legendárium közötti ambivalencia egyik legtalálóbb prózai lenyomata Szergej Dovlatov Puskinland címû mûve: az 1983-as kisregény egzisztenciális mélyponton lévõ fõszereplõje a hivalkodó harsányságával Disneylandre emlékeztetõ Puskin-emlékhelyen dolgozva idézi fel profán kalandjaival Puskin alakját és írásait. Meg kell továbbá említenünk Tolsztaja Szüzsé címû írását is, amelyben Puskin egy abszurd deus ex machina következtében – egy madár a döntõ pillanatban d'Anthès fegyvert tartó kezére ürít – túléli a francia kalandorral vívott párbajt: ellenfelét megöli, õ maga pedig súlyosan megsebesül. Büntetése általános olvasói közömbösség, a pályatársakkal szembeni értetlenség, valamint hosszan elnyúló öregkor lesz, mígnem egy téli napon séta közben céltáblájává nem lesz egy Vlagyimir Iljics Uljanov nevû kisfiú csínytevésének. Puskin pisztoly helyett végül hógolyó áldozatává válik, belehal a gúnyolódással kísért találatba, elõtte azonban még nevelõ jelleggel jól fejbe veri sétabotjával az õt megdobó fiatal Lenint, akinek agya megsérül, személyisége drasztikus átalakuláson megy keresztül. Tolsztaja 2001-es novellájában az irodalmi kánon klasszikusa köré épült mítoszra reflektálva Puskint tehát Oroszország olyan meghatározó személyiségének láttatja, akinek legjelentéktelenebbnek tûnõ tettei, életének legapróbb rezdülései is mindent felforgató tornádókat kavarhatnak az orosz történelemben. Érdemes továbbá felfigyelnünk a Kssz! vezérmotívumának visszaköszönésére, politika és művészet – többnyire utóbbi számára – végzetes következményekkel járó szembekerülésére. Lásd: Tatyjana Tolsztaja: Szüzsé (in: M. Nagy Miklós [szerk.]: XX. századi orosz novellák. Bagi Ibolya fordítása. Noran, 2006, 536–550.). 30

1112

ablakként tárul fel, amely csodás világok mellett a halálra, az abszolút semmire is ugyanúgy nyílhat – és ezt a borzongató ürességet egy kelletlen pillanatra Benedikt is megtapasztalja, amikor egy képzõmûvészeti albumot lapozgatva belepillant Kazimir Malevics hírhedt négyzetének mindent elnyelõ feketeségébe.32 A kultúra tehát a hanyatló morál korában támaszt nyújthat, de a zsarnokság szolgálatába állítva az elnyomás eszköze is lehet. Ennek szellemében zajlik a Kssz! Végjátéka is, amely során Benediktet a könyvek utáni elvakult sóvárgása Fjodor Kuzmics Kremlre emlékeztetõ Vörös Palotájába hajtja, ahol apósával a vezetõség leváltásának hagyományos praktikáját – az aktuális uralkodó hidegvérû kivégzését – alkalmazva rövid úton átveszik az uralmat a város felett, amelyet új irányítója elsõ intézkedéseként azon nyomban Kugyejar-Kugyejaricsszknak keresztel át. Már a névváltoztatás megmosolyogtató gesztusa is egyértelmûsíti, hogy Benedikték konspirációja nem jelent valódi forradalmat, hiszen hiányzik belõle az ellenállás és az ellenzékiség tõkesúlya, vagyis lényegében csak annyi történik, hogy a korábbi zsarnok átadja a helyét a következõnek.33 A történelem korábban említett ciklikusságának jegyében tehát a politikai paradigmaváltások Tolsztaja szerint nem többek a felszínt érintõ csalóka illúzióknál, amelyek mögött a hatalom akarásának örök visszatérése bújik meg magasztos utópiák álarcát öltve. Az új diktatúra igen hamar felfedi valódi természetét, mikor a Fõszanitéc döntés elé állítja Benediktet: vagy beleegyezik a renitens Nyikita Ivanics halálbüntetésébe, vagy búcsút mondhat szeretett könyveinek. Az egymástól végleg eltávolodott élet és irodalom közül hõsünk az utóbbit választja, „Lapozgatott tovább, az ott meg egy ilyen kép volt: nincs rajta semmi se, az egész csak egy fehér lap, és a lap közepén egy lyuk: egy fekete négyzet. Semmi más. Mintha vége lenne mindennek. Nézte ezt a lyukat, nézte – és hirtelen olyan iszonyat fogta el, mint valami álomban. Gyorsan becsapta a könyvet és félretolta.” (Tolsztaja, 2004, 186.) Ehhez kapcsolódik Tolsztaja egy évvel a Kssz! megjelenését követõen írt, A kocka címet viselõ esszéje. Ebben az egyoldalúsága ellenére is gondolatébresztõen provokatív írásában Tolsztaja a már jól – többek között Hans Belting és Arthur Danto írásaiban – bejáratott „mûvészet vége” narratívához kapcsolódva Malevics Fekete négyzet fehér alapon címû festményében jelöli ki azt a töréspontot, ahonnan kezdve a mûvészet elindult lefelé a deszakralizálás, az abszolút forma kietlensége, a csak saját ötlettelen elméletében hinni képes önteltség útján. Lásd: Tatyjana Tolsztaja: A négyzet (Goretity József fordítása. Irodalom Visszavág, 2003. tavasz–nyár, Online: http://www.iv.hu/modules.php?name=IVlapok&op=viewarticle&artid=276). 33 Ezen a ponton Tolsztaja regénye lényegi eltérést mutat Zamjatyin dinamikus, az orosz konstruktivista avantgárddal rokon utópiájától, amely szerint a forradalmak sorozata végtelen és lezárhatatlan. A Kssz! puccsához hasonlóan illuzórikus rendszerváltás körvonalazódik Szorokin Cukor-Kreml címû elbeszéléskötetének legvégén, mikor is a szlavofil eszmét a legvéresebb parancsokra lefordító Uralkodó ellen egy nem kevésbé kegyetlen oligarcha tervez államcsínyt elkövetni. Hasonlóan kétes értékû trónfosztás figyelhetõ meg Vojnovics disztópiájában is: a Moszkva 2042 befejezésében egy földalatti ellenállás polgárháborút robbant ki a megvalósult kommunizmus városában: Szimics nevû vezetõjük – Alekszandr Szolzsenyicin remek paródiája – fehér paripán lovagol be Moszkvába, majd Elsõ Szerafim néven kikiáltja magát Oroszország cárjának. A régi-új cárizmusról azonban hamar kiderül, hogy semmivel sem jobb, mint a megannyi szenvedést keltett kommunizmus: Szimics elsõ uralkodói rendeletében kötelezõvé teszi a teljes lakosság áttérését a pravoszláv hitre, megtiltja bármilyen nem általa írt irodalom tanítását, valamint bevezeti a testi fenyítés alkalmazását. 32

1113

a Kssz! – Nabokov Meghívás kivégzésre címû regényének befejezésére érezhetõen rájátszó – lezárásában mégis csak az elõbbi folytatódhat: a Puskin szobrához kötözve elégetni szándékozott Legfõbb Fûtõ leheletével belobbantja a környék frissen feltárt benzinkészleteit, azonban egy – még a regény mágikus elemekkel teli világán belül is – váratlan csoda következtében mégis – mintegy az értelmiség elpusztíthatatlanságát jelképezve – sértetlenül száll fel az égbe az üszkös romok közül, miközben az önmaga árnyékává lett Moszkva – hányatott története során immáron sokadjára – könyvtárával együtt porig ég. A megismételt Robbanásban a kultúra tehát végleg feláldoztatik a történelem szakadatlan körforgásának oltárán, és hogy ez végsõ soron hasznára vagy kárára lesz-e az emberiségnek, azt Tolsztaja az olvasóra bízza: a könyvek zsarátnokhalmából talán egyszer megszülethet a valódi újrakezdés lehetõsége, azonban az sem kizárt, hogy a mûvészet pusztulásával – ahogyan azt Benedikt a Kssz! lezárásában Puskin utolsó szavait idézve kijelenti – „vége az életnek”. Immáron több mint másfél évszázada annak, hogy miután a téboly lángjai egy pillanatra megvilágították elõtte az eljövendõt, Gogol habozás nélkül a tûzbe dobta Oroszország apoteózisának második kötetét, vélhetõen nem sejtve, hogy a Holt lelkek folytatásának lapjairól az enyészet lángjai rá is átterjednek: a rituális tûzáldozat tíz nappal késõbb végül testileg és szellemileg egyaránt megtört kiötlõjét is felemésztette. A mindig hálátlan utókor azonban mintha csak az orosz próza elveszett ereklyéjét fájlalná igazán tragikus véget ért szerzõje helyett – igaz persze, hogy az irodalmi kánon örökkévalóvá lett halottait nem is nagyon szokás hangosan siratni. A poéma második részének torzójával szembesülve a bennünk élõ Benedikt akaratlanul is felszisszen kínjában: azt kívánja, bárcsak inkább hajította volna Gogol a szolgáját a lángok közé, vagy akár ugrott volna õ maga a kandalló izzó poklába (annál jobb, hiszen õt a kortársak már amúgy is halhatatlanságra ítélték!), csak az ártatlan, senkinek sem vétett kéziratot kímélte volna meg – az üdvtörténet megvalósíthatósága mellett hitet tevõ Könyvet, amelyet azóta sem írtak meg. Az idõ azonban õt igazolta: a világ azóta sem látszik kitalálni a Holt lelkekben feltárt pokol feketeségébõl, mi pedig elbizakodottságunkért arra kárhoztattunk, hogy Gogolhoz hasonlóan elégessük szépnek gondolt eszméinket, utópiák parazsával hajtva a múlt körbe-körbe haladó, a jövõt maga után húzó gõzmozdonyát. Hasonlóan tehát számos kortárs orosz disztópiához, a Kssz! is arra a nehezen befogadható belátásra sarkall, miszerint a történelem nem halad semmilyen kiteljesedést jelentõ cél felé: egyedül múltját képes kényszeresen ismételni, ráadásul teljességgel kiszámíthatatlan módon. Ennek ismerete azonban következmények nélküli tudás, hiszen épp azt állítja kíméletlen bizonyossággal, hogy a történelem hibáiból képtelenek vagyunk tanulni: Oroszországhoz hasonlóan az egész világ továbbra is megalázottakra és meg1114

nyomorítókra válik majd szét az elõre megjósolhatatlan, de utólag mindig rémisztõen ismerõsnek mutatkozó jövõben. A lelkekben lángra lobbanó égi szikra hiába perzselte fel megannyiszor az egész világot, mi újra és újra önként ugrunk fejest ideológiáink máglyatüzébe, remélve, hogy egyszer majd Fõnixmadárként újjászületünk: optimizmusunk azonban nem több filozófiailag alátámasztott piromániánál. A mûvészet hiába képes olyan körforgásba merevedett világokat is létrehozni befogadóiban, amelyekben a halált és a szenvedést ez az állandó visszatérés nem megteremti, hanem – hasonlóan az orosz kultúrában mindig hangsúlyosan megmutatkozó mitologikus szemléletmódhoz – éppenséggel legyõzi, ez a privátszférába számûzött ideiglenes megváltás teljességgel sosem vonhatja ki magát a pokol legnagyobb körébõl, a valóságból. Ahogyan azonban azt Tatyjana Tolsztaja egyedülálló regénye is jelzi, az élet megmásíthatatlan ciklikussága, az apokalipszis folyamatos jelenvalósága mindazonáltal megnyugtató állandóságot is biztosít. Az ismétlõdõ katasztrófák épp a remény lételemét jelentõ nyomorúságot teremtik újjá, és Isten halálánál nincs jobb ok az imádságra. A XXI. század félholt lelkei barbárságuk színeváltozását követelik. Új, tûzálló Purgatórium kerestetik.

Susiya palesztin iskolája. 1115

BOZÓK FERENC

Rimbaud utazásai lírában és térben Az „Arthur Rimbaud elutazik” címû dalt, melyet Bereményi Géza írt és Cseh Tamás énekelt, már gyermekkoromban ismertem és dúdoltam, tehát korábban találkoztam vele, mint Rimbaud verseivel és életrajzával, így elég korán összekapcsolódott bennem a titokzatos Arthur Rimbaud az elutazás fogalmával: Arthur. Voiture. Ouverture. Arthur, Arthur, a vonat, nézd, bent áll, ez a vonat visz egyenest Belgiumba. Arthur, Arthur, tûrd fel a gallért, mondd csak, hogy ízlett ez az évad a pokolban? Arthur, Arthur, a két öklöd a zsebben, a két ököl a zsebben már ronggyá rohadt, Arthur, Arthur, a köpeny a vállon, a köpeny a vállon rég eszmévé szakadt, utazol, Arthur, letelt az évad. Bent áll a hajó, a hajó a kikötõben, úgy ring, mint Európa az alvó völgyben, Arthur, az évad, az évad elmenõben, Arthur, lesz aranyad bõven, na, Arthur, lesz aranyad bõven! Arthur, az ököl, abszint a pohárban, növények, köpeny, pipa és kalap, Arthur, Arthur, egy dühödt angyal az égbõl, a földrõl a tengerbe szaladt! Arthur, szorítsd térdedhez a melled, és pengesd, mint húrt, a cipõzsinórt, Arthur, csak azt ne, az évad a pokolban, ilyen, ilyen, ilyen, ilyen sohase volt! Utazol, Arthur, letelt az évad... Arthur, a hajó, a hajó Afrikába, tûrd fel a gallért, ott arany van, tele a bánya. Arthur, az évad, hagyd csak, a tenger hadd dobálja, Arthur, a vonat, nézd, bent áll. Utazol, utazol, Arthur. Arthur, szorítsd térdedhez a melled, és pengesd, mint húrt, a cipõzsinórt, Arthur, csak azt ne, az évad a pokolban, ilyen, ilyen, ilyen, ilyen sohase volt! Utazol, Arthur, letelt az évad... 1116

Szinte nincs olyan korszak, amikor az irodalomban ne meghatározóan volna jelen az utazás motívuma, az elvágyódás ismeretlen, vélt vagy valós egzotikus tájak vagy lelki tartományok felé. Mindig is izgatta az olvasót az utazó, a messzirõl jött ember beszámolója. Odüsszeusztól Robinson szigetén át Münchhausen bárónak vagy Garay János obsitosának színes meséi, Tar Lõrinc pokoljárása vagy Kõrösi Csoma Sándor igencsak valós kalandjai egyaránt felkeltették az érdeklõdést. A mesés vagy valós kalandorok, utazók listáját a végtelenségig lehetne folytatni. Ha Rimbaud kortársait vagy közvetlen elõdeit vesszük sorra, itt is szédítõen zsúfolt listát tudnánk összeírni. Mallarmé, a Szerb Antal által csak „szobaköltõnek” nevezett poéta a „Tengeri szél” címû költeményében vágyódik el: Futnék! Csak innen el! Érzem, hogy künn a könnyed tajték és ég között mily részeg a madár! (Illyés Gyula fordítása.) Baudelaire Albatroszában a költõ messze kerül, nem közénk való, elvágyódik a köznapitól. Baudelaire írta az alábbi sorokat is Az utazás címû versében: A kisdiák mereng mappán és tarka képen S a Mindenség neki mint lelke éhe, tág. (Tóth Árpád fordítása.) Gondolhatunk Gauguin festményeire, Victor Hugo regényeire is. Edgar Allan Poe mûveit jól ismerte és szerette Rimbaud. Gondolhatunk a nagy angol romantikus elvágyódókra. Keats Rómában, a Spanyol lépcsõ oldalában hal meg, és rajongója a görög kultúrának. Byron a görög szabadságharcban, a görög szabadságharcért hal meg. Ám amíg az angol romantikát és általában a romantikát a világosság és a kifelé utaztatás jellemzi, addig a szimbolizmus és késõbb a szürrealizmus inkább sejtelmes, zavaros és befelé, a lélek belsõ tartományai felé utaztat. Komlós Aladár ezt így fogalmazza meg a Szimbolizmus címû tanulmánykötetében a „Szimbolizmus és romantika” címû fejezetben: „A romantikusok mindenkihez akartak szólni, és az általános emberit fejezték ki, a szimbolisták az öntudatlan sötétjébe hatoltak, s onnan minél egyénibb érzéseket igyekeztek kibányászni.” Kalandvágy és elvágyódás ûzi a Don Quijote nevû bús képû lovagot és Tarasconi Tartarint is. Pascaline Mourier-Casile egy 1990-es kiadványban oldalakon keresztül sorolja a Rimbaudra aggatott jelzõket, és természetesen használja a csavargó (voyou) kifejezést is. Rimbaud magyar nyelvû tolmácsolói közt Somlyó György mûfordításkötetének Az utazás címet adta. Somlyó egyébiránt több szempontból von izgalmas párhuzamokat a két „nagy csavargó”, a magyar Petõfi és a francia Rimbaud között a Kísérlet Rimbaud-ról címû esszéjében. Természetesen em1117

líti a mindkét fiatal zseniben egyaránt meglévõ utazási szenvedélyt is: „Egy bennük a vándorlási kedv, amely e hallatlan energiáktól sarkantyúzottan, mindkettõt örökös útonjáróvá, fáradhatatlan gyaloglóvá, Verlaine szavával széltalpú emberré teszi.” Petõfirõl köztudomású, hogy nagy gyalogló volt, képes volt akár egy héten át gyalogolni. Rimbaud így ír „A zöld hordóban” címû versben: Nyolc nap nyûttem cipõm az országút kövében, Charleroiba így érkeztem végre meg. (Rónay György fordítása.) Különösképp egyikük sem szûnik meg, még haláluk után sem a nép emlékezetében élõnek és csavargónak lenni. Ál-Petõfik tömkelege tûnik fel a történelmi Magyarország minden szegletében. A szibériai ólombányákból állítólagos Petõfi-versek kéziratát sodorja felénk a szél. Az afrikai tevekaravánok nyomában Rimbaud-versek hamisítványaira lelnek, még az 1940-es években is. Végül André Breton, Luc Estang, Jean Marcenac és Jean Paulhan közös erõvel bizonyítják, hogy a több mint 40 000 Rimbaud-nak tulajdonított sor hamis. Rimbaud halála után két héttel Anatole France még tudni véli, hogy Rimbaud Párizsban van, és nagybeteg. Már két éve pihen a charleville-i családi kriptában, amikor barátja, Germain Nouveau még levelet ír hozzá Ádenbe, mert azt a pletykát hallotta, hogy Arthur ott tartózkodik. Bár errõl Somlyó nem ír, de Petõfiben és Rimbaud-ban még az utazással kapcsolatosan és párhuzamosan a szabadság fogalma is kínálkozik. A csavargás egyenlõ a szabadsággal Rimbaud verseiben. Gondoljunk csak a legismertebb Rimbaudversre, a „Kóborlásaim”-ra, vagy az „Élmény” címû versre: Kék nyári alkonyokon a szûk csapásokon szúrós rozsok között járok, majd zsenge fûben, megérzem, álmodón, harmatját lábomon, s hagyom, szabad fejem a szél fürössze hûsen. (Rónay György fordítása.) A szerelmét is csavargásra, szökésre csábítja, több versében is: Este?...Az országútra vágunk, szinte fehér; mint legelõ nyáj, úgy kóválygunk mindenfelé. (Ami Ninát visszatartja; Kardos László fordítása.)

1118

Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban utazni jössz velem. (Álom, télire; Szabó Lõrinc fordítása.) Rimbaud nemcsak szenvedélyes utazó és csavargó volt, hanem az utazásokról szóló történetek lelkes olvasója is. Köztudomású, hogy „A részeg hajó” forrásai közt kimutathatóan ott vannak ezek az olvasmányélmények: Vergilius, Verne, Gautier, Baudelaire, Hugo. Edgar Allan Poe Gordon Pym címû regényében a címszereplõ barátai berúgnak, és a hajójuk részegségük következtében fut ki a nyílt tengerre. Egy Chrisholm nevû ausztrál kutató szerint „A részeg hajó” azonos Schopenhauer principium individuationisával. Szinte biztosan ismerte Verlaine alábbi sorait is: …mint bárka, mely dagály s apály kényén libeg, van lelkem iszonyú hajótörése útban. (Illyés Gyula fordítása.) Rimbaud barátja, Ernest Delahaye meggyõzõdéssel bizonygatta, hogy „A részeg hajó”-t a Meuse folyó áradása ihlette. Françoise D’Eaubonne A kamasz költõ (eredeti címe La Vie passionée d’Arthur Rimbaud, azaz Arthur Rimbaud szenvedélyes élete) címû regényes Rimbaud-életrajzában Arthurnak a tanárával, Georges Izambard-ral való párbeszédében az elvágyódást nemcsak a tenger, hanem a folyó is eszébe juttatja: „Néztem a Meuse-t. Sóhajtva tette hozzá: – Bezzeg a Meuse elmehet innen… Milyen jó neki…” Pierre Cadot nemcsak „A részeg hajó”-t, hanem Rimbaud egész költészetét Cook kapitány útirajzaira vezette vissza. Ismeretes, hogy a hajó, miként Baudelaire albatrosza is, a költõ szimbóluma és a lélek utazásairól, egyre merészebb tartományok felé haladásáról szól, számolva azzal a veszéllyel vagy kihívással, hogy ez az utazás akár a pokoljárásig is elmehet. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Rimbaud valóban pokolra szállt, egy évadot eltöltött a pokolban, és világirodalmi rangú „dudás” lett belõle, ám mint köztudott, a viharos kamaszkor után eldobta ezt a dudát, nem tartotta meg. A pokoljárás azonban az egyik lehetõség, esély arra, hogy a költõ ismeretlen területeket járhasson be. A Színvázlatok írásai között az „Indulás” címû rövid írásában is az új, ismeretlen iránti vágyat fogalmazza meg: „Zsongások és látomások! Indulás az új érzés és az új zaj felé.” (Kardos György fordítása.) A látnok leveleiben, a tanárának, Georges Izambard-nak írott levélben szintén a pokolra szállás és az ismeretlen iránti olthatatlan szomj párhuzamát találjuk: „A lehetõ legnagyobb züllésnek indultam. Hogy miért? Költõ akarok lenni, és azon dolgozom, hogy látnokká tegyem magam; ezt bizonnyal egyáltalán nem érti, és nem is igen tudom jobban megmagyarázni. Arról van szó, hogy az összes érzékek összezavarásával eljussunk az ismeretlenhez.” (Somlyó György fordítása.) A „dudálással”, azaz a költészettel ugyan felhagyott, ám a kamaszos kalandvágy és 1119

nyugtalanság továbbra is, élete végéig maradt. Rengeteget utazott, harminchat különbözõ foglalkozást ûzött, megtanult sok nyelvet, például az amhara és whabi nyelveken is jól elboldogult mint kereskedõ. Egyebek közt II. Ménéliknek, Etiópia császárának udvari szállítója volt. Talán õ volt az elsõ európai, aki eljutott Afrika belsejébe egészen Bubassáig vagy Ogadinig. Afrikai idõszakában is publikált, de a költészet már nem érdekelte. Hajdani diáktársa, Paul Bourde, a Temps címû napilap szerkesztõjeként Rimbaud afrikai tudósításaiból leközölt néhányat. Ezeknek irodalmi értékük ugyan nincs, de Rimbaud útjairól és tapasztalatairól közölnek érdekes adatokat. Rimbaud nagy utazó volt, ismeretlen tájakat járt be a földrajzi térben, de még ismeretlenebb tájakra kalandozott és járatlan területeket fedezett fel a lírában, ahogyan a már említett D’Eaubonne-regény mondatja ki Rimbaud-val: „Vagy Kolumbusz Kristófja leszek a francia költészetnek, vagy semmi!”

Fedél nélkül maradt palesztinok sátra. 1120

KÖNYVRÕL KÖNYVRE

IVÁN ILDIKÓ

Patyomkin-vodka Jevgenyij Popov: Vodkára vodkát (Európa Könyvkiadó, 2013)

Ha az ember Popovot olvas, inni támad kedve. Nem is volna még ebben semmi, a jófajta irodalom relatíve gyakran van ilyen hatással olvasójára. Csak éppen ez esetben nem azt kívánjuk meg, hogy jóízûen lehajtsunk néhány kupicával, hanem az iszákossá válás perspektívája válik különös módon vonzóvá. Életünk tiszteletköreitõl megszabadulva az élet vizével teli üvegre fokuszálni ezután, feloldani a tiszta folyadékban életünk abszurditásait, fáradt agyunkban kis alkoholhomunculusokat nevelgetni vígan. S ha így van, Popov már ki is cselezett minket. Máris hagytuk magunkat megvezetni. A vodkaszagú krasznojarszki lépcsõházak krónikása ugyanis józan és profi prózát ír, és írt már a hetvenes években is, amikor a kötetbe gyûjtött szövegek jó része született. Popov írt ugyan Vodkadalokat, de mi sem áll távolabb tõle, mint hogy afféle modern szibériai Omar Khajjám legyen. Ahogyan minden tisztességes, jól nevelt alkoholista ürügyet keres – és talál – az ivásra, mielõtt a pohár után nyúlna, úgy használja Popov ürügyként a vodkát arra, hogy a fagyos téli napfényben csillogó üvegen át annyi mindent megmutasson. Popov regénye, A hazafi lelke 2000-ben jelent meg magyarul az Európa Könyvkiadónál, Holka László fordításában. Ezúttal kisprózakötetet olvashatunk tõle, fõképp a hetvenes–nyolcvanas évek termésébõl, s hozzá – desszertként – a szerzõ saját jegyzeteit, amelyekben a mai Popov szólal meg. A világról, amelyrõl Popov kisprózái, szövegfestményei mesélnek, sok mindent tudni vélünk már. Negyven körül és felett azzal kacérkodunk, hogy személyes élményeket kapcsoljunk hozzá. A szovjet korszak Szibériájában más ugyan a klíma (nagyon más), de mégiscsak egy béketábori barakk, akár a többi volt, gondolhatnánk. Hát hogyne volna ismerõs, hogy az átlagember élete bölcsõtõl a koporsóig trükkös akadálypálya. No igen, errefelé kicsit magától értetõdõbb, hogy a törvények megkerülésére való affinitás csupán az életrevalóság bizonyítéka, s ezért jóformán mindenki – már aki eleve nem teljesen lúzer – ül, ült, vagy ülni fog. (Ezzel szemben a kádári kisember a törvények keretei között is tûrhetõen eléldegélhetett, ezzel függ össze társadalmunk késõbbi evolúciója. Ennek köszönhetjük, hogy nagyszüleinktõl bagóért megvásárolt tanácsi lakásokat örökölhetünk, gyermekeink pedig egy kitartóan önhitt, tehetetlen, agyhalott társadalmi közegben kapkodhatják most a fejüket.) Igen ám, de Popov hõsei nem kvarcórával csencselnek, hanem hetekre bevetik magukat a tajgába, ahonnan csempészett cobolyprémekkel térnek meg a városba, aztán hamarost le is buknak, és mehetnek a 1121

büntetõtáborba (amely szintén a tajgában van) (A tükör). Errefelé az unatkozó, nyúzott szovjet kispolgárok tudományos kutatólaborokban dolgoznak, szögesdrótok és kutyákkal õrzött kapuk mögött. Innen szalajtják ki az intézet elitjéhez tartozók, a diplomás tudományos dolgozók fiatal és diplomátlan (tudományos karrierjüket korán és rejtélyes körülmények között elpuskázott) sameszaikat folyékony oxigénért, hogy aztán azok a nevezett anyaggal elkerülhetetlenül a kocsma felé térüljenek el, ismeretséget kötve egy hányatatott sorsú idegennel (A folyékony oxigén nyomában). A kopott filmszínházban, a „zs” kategóriás import krimi megtekintése után a régi diáktársak sajátosan „sarkkörön túli” életútjáról folyik a régi barátok között az egyre részegebb diskurzus (A kinyuvasztott Kis). Az éjszaka világa más, kortalanabb és univerzálisabb. A városka dicsõségének, a népszerû saslikot árusító „rendes” étteremnek tündöklésérõl és bukásáról szóló elbeszélés például már-már Hrabalt idézi (Kutyaütõ rablóhús). A magánélet persze az ügyeskedésnél is hajmeresztõbb kalandokat produkál, s csak szerencse dolga, ha egy megfelelõ pillanatban levágott kakas segít elkerülni az érlelõdõ családi tragédiát (Hogyan ették meg a kakast). Popov történeteinek locusa tehát kellõképpen idegen és egzotikus ahhoz, hogy itt és most kíváncsiságot keltsen, de ennél ezek a mûvek sokkal többet tudnak. Hõsei tapinthatóak és szagolhatóak. Sokszor kevés szóval vannak felskiccelve, és életük egyetlen mozzanatában mutatkoznak meg, de Popovnak arra mindig gondja van, hogy legalább egyszer olyan közel lépjen még a legbizarrabb alakhoz is, hogy bõre pórusai is láthatóvá váljanak. Jóravalóak, mihasznák, érzelmesek, ocsmányak, fafejûek s így tovább, de kivétel nélkül hitelesek, és mindig van legalább egyetlen pillanat, amelyben azonosulhatunk velük, még ha utána odébb is ugrunk rögtön, hogy megrázkódjunk vagy röhögjünk egyet. Popov egyszerre láttatja õket gúnnyal és részvéttel. Mindegyikõjüket összekente az élet kulimásza, amitõl mi magunk is ragadunk. A filozofikus, harsány, groteszk, vagy éppen csendes és finom rajzú szovjet életképek többsége persze ma már kordokumentum is, ezt ismerte fel a kisprózák orosz kiadója, amikor arra kérte fel Popovot, írjon a szövegekhez kommentárokat. Popovtól pedig nem állt távol a gondolat, hogy, némileg elidegenítve a saját mûvet, magyarázattal lássa el a szovjet valóság azóta már kikopott reáliáit jelzõ szavakat, vagy éppen ellenkezõleg, közelebb lépjen, és az életrajzi hátteret felelevenítve anekdotázzon kicsit (s többször is felidézze sérelmét s egyben büszkeségét, az 1979-es írószövetségbõl való kizáratást). És persze, a jegyzetek is részei lettek a szövegjátéknak, Popov néha olyan nyilvánvaló tényeket magyaráz bennük, mintha marslakó lenne az olvasója, néha pedig a magyarázat, ahelyett, hogy tisztázná a helyzetet, csak újabb gondolatmeneteket indít el. A magyar kiadás átvette ezeket a jegyzeteket, szükség esetén a szerzõ által kibõvített formában, hiszen a magyar olvasó mégiscsak hátrányból indul Popov honfitársaihoz képest. (Ami ezekbõl a kommentá1122

rokból még kitûnik: Popovból nem hiányzik az önkritika, azonban mentes mindennemû álszentségtõl és álszerénységtõl, és régi írásaival együtt derûsen vállalja íróvá válásának történetét is. Félreértés ne essék, a szövegek mind professzionálisak, a szó szoros értelmébe vett ifjúkori zsengék nem kerültek a kötetbe.) E kommentárok egyikében találunk utalást a „szkaz”-ra, mint felhasznált formára. A „szkaz” szûk értelemben véve a szóbeli mûfajok hangjának, a népi elbeszélõ beszédmódjának beemelése az irodalmi szövegbe. Általánosan véve pedig nyelvi szerepjátszás, a szubkulturális nyelvi rétegek megszólaltatása, és Popov mûvészetétõl tényleg elválaszthatatlan. Csakhogy a „szkaz” említésekor a magamfajta, a klasszikus orosz irodalom csecsén hizlalt filosz fejében felgyullad a „Gogol” feliratú kislámpa. Megint bedõltünk? Nem, szerintem ezúttal nem tévedünk nagyot. Még akkor sem, ha Popov gogoli öröksége leginkább egy antik, de hibátlanul mûködõ zsebórára emlékeztet: nem csak csinos tárgy, az eltelt idõt is mutatja. Gogol nem olvasott termelési regényeket, nem hallott csasztuskákat, egy másik bürokratanyelvet ismert. Jól tudta, milyen, amikor az emberek éheznek, de el sem tudta volna képzelni, milyen, ha hónapokig hiánycikk a vécépapír. Ennek ellenére szépen eligazodott volna Popov Krasznojarszkjában. (Õ valószínûleg gonoszabbul bánt volna a részeges szovjet kisemberekkel. Popovban határozottan több a részvét, mint klasszikus elõdjében.) Visszatérve az elõbbiekhez, Popov, amikor nem a szibériai szovjet plebsz nyelvén szólal meg, szívesen veszi fel egy vidéki város egyetlen hírlapja tudósítójának álarcát, vagy egy mindentudó kocsmai krónikásét, vagy akár a minden esetben vegytiszta és közérthetõ tanulságokkal szolgáló, népnevelõ szovjet ideologikus irodalom gúnyáját. Utóbbit annyira sikeresen, hogy engem elgondolkodtatott: létezett-e valaha ez a beszédmód a maga primer formájában, vagy esetleg mindig és mindenki számára álarc volt? Popov stílusa összetéveszthetetlen, de amilyen könnyû felismerni, olyan nehéz meghatározni (fordítani pedig még nehezebb). Írói hangjába sok minden belefér: a vívódó értelmiségi rosszkedvû lamentálásával szimultán a vásári képmutogató magabiztos kántálása szól, aki tudja, hogy túl kell kiabálnia a forgatag alapzaját, ha azt akarja, hogy szavai eljussanak a bámész közönség füléig. Nagymesterre vall, ugyanakkor meghökkentõ, ahogyan az iróniát kezeli: valahogy nem ott van, ahol megszoktuk. Másképp van a nyelvezetbe ágyazva. A sztorikra is azért olyan könnyû rászokni, mert többnyire furán végzõdnek, vagy sehogy se. Suta hõseik elemelkednek a földtõl, s aztán a talajt vesztett szovjet hétköznapok valószínûtlenségében lebegnek örök idõkig. Ez egészen másfajta olvasói kielégülést ad, mint a lekerekítettség. Amikor pedig mégis lezár valamit, egyúttal ki is zökkent a mesébõl: mintha jó erõsen megrázná a vállunkat. Popov írásainak mûfaji és stiláris besorolhatatlansága, bár nem pusztán a cenzúra kijátszását szolgálta, legalábbis jó szolgálatot tett az ügynek. Több novella vicces tanmesének minõsítve kerülhetett a szovjet közönség elé. A 1123

léha, munkakerülõ, antiszociális életmód kifigurázása. Alkoholellenes irodalmi propaganda. Kárhoztathatjuk-e Popovot, amiért kihasználta a cenzorok olvasásképtelenségét? A kötetbe válogatott írásokat Goretity József, Holka László, M. Nagy Miklós, Kisbali Tamás és Kiss Ilona fordították. A fordítók hozzáértését és szakmai elhivatottságát dicséri, hogy egyetlen pillanatig sem zavaró, hogy Popovot nem egyetlen „magyar hangja” szólaltatja meg, õt halljuk, félreismerhetetlenül.

Izrael azonnali evakuálásra szólította fel Gázaváros lakóit (2012. november). 1124

ZELEI DÁVID

Szóba se jöhet Portugália? Pál Ferenc (szerk.): Camões, Pessoa, Saramago Magyarországon. Tanulmányok a magyar–portugál irodalmi recepciókutatás körébõl. Equinter, Bp., 2013

Azt gondolhatnók, nehéz a sorsa, s kevés a feladata a távoli országok kultúráinak kapcsolattörténetét vizsgáló szaktudósnak: ki tudna kapásból történelmi kontaktust, irodalmi összecsengést felmutatni Kazahsztán és Nicaragua, Málta és Dél-Korea között, vagy maradjunk csak a kontinensen: ki mennyit tudna referálni arról, milyen a román–svéd vagy a bolgár–izlandi viszony? Pedig mi tudjuk a legjobban: a délibábos képzelet és a dicsõ nagyravágyás könnyen képes (imaginárius) kapcsolatot létesíteni a valószínûtlenül távoli vidékek közt is, elég, ha csak az évszázada idõrõl idõre dudvaként megjelenõ, jelenleg is hallatlan népszerûségnek örvendõ (s itt tegyük hozzá: tudományosan többszörösen, kimerítõen és alaposan cáfolt, ergo fiktív) sumer–magyar „rokonságra” gondolunk. E példa mintáján elindulva azonban felvetõdik a kérdés: vitathatatlan, s elégszer kivesézett hátrányai mellett vannak-e elõnyei egy ilyen, akár fiktív kapcsolat szélesebb körû elterjedésének? Többet tudunk-e a párthusokról, sumerekrõl, etruszkokról, csak mert rokonainknak hisszük õket? A kérdést átgondolva talán leginkább a tisztán nyelvészeti kutatások esetében tûnik negatívnak a mérleg: nemcsak, mert a hangeltolódások, mássalhangzókopások és szóösszevetések kevéssé ellenõrizhetõek a nem nyelvészek számára, hanem mert az irányos következtetések rendre megállnak a fejlett kultúrnéppel való rokonság konstatálásánál: nem befogadni akarjuk a másik kultúrát, hanem magunkénak tudni; nem a megismerés, hanem a birtoklás vágya hajt minket. Jobb (bár talán ritkább) esetben ugyanakkor érzékelhetõ egyfajta másodlagos hatás is, ami az adott kultúra felé való nyitásban nyilvánul meg: egy alapvetõen kevéssé gyümölcsözõ intenció (mondjuk a salazari modell megismerésének vágya annak magyar adaptációja céljából a Horthy-korszakban) is vezethet odáig, hogy magyar újságírók utazzanak Portugáliába, hogy riportsorozatokban számoljanak be az ország szociális helyzetérõl. Ez több évtizedes-évszázados távolságból nem csak (sõt nem elsõsorban) a korabeli valóság megismerése szempontjából fontos, annak közvetettsége és közvetítettsége miatt: nincsenek már olyan illúzióink, hogy a cikkeket eredeti céljukra (a harmincas évek Portugáliájának és portugáljának megismerésére) használjuk. Ennek két fõbb oka van. Egyrészt, hogy bár a megismerés lehetõségei az elmúlt századokban a kommunikáció fejlõdésével ugrásszerûen javultak, az ezzel együtt járó információs boom (melynek kö1125

vetkeztében hirtelen a világ minden szegletérõl elolvashatatlanul, illetve megnézhetetlenül sok anyagunk lett) még az illúzióját is eloszlatta az ilyen fokú általánosításnak – mármint hogy pontosan meghatározható, leírható, modellezhetõ egy olyan absztrakt entitás, mint „a portugál” (vagy ahogy szellemtörténészek mondották volna, „a portugál néplélek”). Másrészt a hit valamiféle pozitivista módszerrel absztrahálható nemzeti karakterben, fõként az etnikai alapú népirtások századát követõen immár nemcsak tudományosan nem vehetõ komolyan, hanem etikailag sem. Mindez ugyanakkor korántsem jelenti a recepciókutatások értelmetlenségét is: egy kapcsolat kialakulásának és kifejlésének okfeltárása ugyanis egyben saját önképünkrõl is sokat elárul, sõt talán arról árul el a legtöbbet. Egy – akár fiktív, akár valós alapokon nyugvó – kulturális kapcsolat létrejötte (vagy tudatosulása) lehet ugyan váratlan vagy akaratlan (mondjuk a finnekkel való nyelvrokonságunk, vagy a portugál királyi család állítólagos Árpád-házi leszármazása), a felmerülõ kapcsolat hasznának elkerülhetetlen latolgatása ugyanakkor rendre olyan önértékelési kérdésekhez vezet (hol a helyünk a világban?), amik alapjaiban határozzák meg egy csoport identitását. Másrészt a kapcsolat kiaknázásának módja olyan, a befogadói oldal céljairól és eszközeirõl árulkodó gyakorlat, amirõl szubtextuális kutatásokkal (például fordításkritikával) mély ismereteket nyerhetünk. Camões magyarországi befogadása, ha fordításai tendenciáinak szemszögébõl vizsgáljuk, többet mond a XIX. századi magyar irodalmár szándékairól, módszereirõl, stratégiáiról, ne adj’ isten, ars poeticájáról, mint a korabeli Portugáliáról, vagy akár a magyarországi Portugáliaképrõl. Detektívesebben szólva: szerencsés esetben legalább annyi minden kiderül arról, miért, hogyan és mire használjuk a rejtélyes idegent, mint arról, hogy érkezése miképpen befolyásolja az est további menetét. Ne kerülgessük azonban tovább a forró kását: az Equinter Kiadó Luzo-brazil sorozatának harmadik darabja (Camões, Pessoa, Saramago Magyarországon) egyben az elsõ, amely nem egy népszerû országtörténet fordítása (mint a Saraiva-féle Portugália-, vagy a Fausto-féle Brazília-történet), hanem teljes mértékben saját forrásokból táplálkozik, elsõsorban Pál Ferenc írásait egybegyûjtve; mellette mennyiségileg csekélyebb, minõségében viszont vele egyenrangú írásokkal jelentkeznek az ELTE BTK Doktori Iskolájának hallgatói (Tímár Imola, Pál Zsombor Szabolcs és Urbán Bálint) is a kötetben. Az ilyesfajta, mégoly csábító címükkel gyakran félrevezetõ tanulmánykötetek ugyanakkor sokszor okoznak csalódást az anyagot gyûjtõ kutatónak, vagy érdeklõdõ olvasónak: aki vett már le nagy, de hiábavalónak bizonyuló lelkesedéssel a könyvtár polcáról hívogató címû, átfogó ismereteket ígérõ konferenciakötetet, az talán sejti, mire is gondolok. Jelen kötetrõl azonban szerencsére megállapítható, hogy nemcsak jól körvonalazott elõtörténettel rendelkezik (1987 óta ez a harmadik, portugál–magyar kapcsolatokkal foglalkozó tanulmánygyûjtemény), hanem világos koncepcióval is. Középpontjában a fentebb már többé-kevésbé körüljárt recepció fogalma áll, s a címbõl 1126

kitalálhatóan ezúttal – egy kivétellel – magyarországi Portugália-percepciók és -reprezentációk kerülnek górcsõ alá. A kutatások elõtörténetét vizsgálva (melyeket tömören összegez az elõszó) világosan kirajzolódnak a fõbb tematikus csapásirányok, melyek részben történetiek, részben irodalmiak. A legtöbb közelítés eleddig minden bizonnyal a portugál királyi család (hisszük, vagy sem: fiktív) magyar eredetével kapcsolatban született, mely – egy másik góchoz kapcsolódva – Camões eposzának utalásai révén került be a magyar köztudatba, bár, mint Pál Ferenc egy tanulmányából kiderül, a portugál lovagregényekben és krónikákban már korábbról is mutatkoznak nyomai. E lassacskán könyvnyi vastagságúvá gyûlt, csaknem minden részletében kikutatott témát vizsgált kötetünkben Tímár Imola bõvíti ki a Portugáliai Henrik magyar eredetérõl folytatott – egyébként a korabeli középkorkutatást jellemzõen kifejezetten magas színvonalú, bár személyeskedésektõl sem mentes – reformkori történészvita alapos ismertetésével. A történeti kutatásoknak ugyanakkor egy új, lehetséges irányát mutatja meg kiváló tanulmányában Pál Zsombor Szabolcs, aki az elõbeszélyben már felvillantott módon egy kapcsolat történetének másodlagos hatásainak ered utána, vagyis annak, hogy a Salazar-rendszer Horthy-korszakbeli mintaadó voltának (mely nemigen alapult közvetlen élményen, így meglehetõsen ideologikus és egydimenziós maradt) eredményeként Luzitániába szakadt, fõleg keresztény-nemzeti szellemiségû magyar újságírókban (és sok egyéb alternatív médium hiányában bizonnyal döntõrészt ezen újságok olvasóiban is) milyen Portugália-kép alakulhatott ki. A színvonalas történeti írások dacára azonban a könyv gerincét ezúttal az irodalmi recepció-tanulmányok adják, melyeket három részre oszthatunk: egyrészrõl fordításkritikákra (ezek a magyar Pessoa-fordításokat, Camões vitatott címû eposzának [portugálul Os Lusíadas] magyarításait, illetve az Eça de Queirós-Ramalho de Ortigao írópáros A cintrai ut titka címû regényének fordítását veszik górcsõ alá; mindegyik Pál Ferenc munkája), másrészrõl a vizsgált mûvek (A luziádáké) vagy életmûvek (Pessoáé) magyar irodalomra és irodalmi közéletre gyakorolt hatásait kutató tanulmányokra, harmadrészt pedig az életmûvek (Pessoáé, illetve Saramagoé) kritikai befogadását vizsgáló elemzésekre. Szélességében és sokrétûségében mindenképp kiemelkedik ezen írások közül a Pessoával és Saramagoval foglalkozó tanulmány; elõbbi Pál Ferenc, utóbbi Urbán Bálint munkája. Mindkettõ hatalmas gyûjtõmunkát igénylõ, igazi szintetizáló munka, a hazai Pessoa- és Saramago-szakirodalom leendõ alapszövege, mely a kiadás, kritikai visszhang és fordítás kérdéseit is feszegeti: igaz, Urbán szépen rendszerezett, enciklopédikusabb elemzése – helyhiány okán – kénytelen megelégedni a fordítások és fordítók számbavételével, és határvonalat húzni az akadémiai elemzések és recenziók közt (utóbbiakról így részletesebben nem szól). Mindez – a tanulmányszerzõ kritikája helyett – egyrészt jól szimbolizálja Saramago regényeinek (valószínûleg csak Ecóhoz vagy Márquezhez mérhetõ) kritikai népszerûségét, illetve ma1127

gyarul elérhetõ mûveinek extenzivitását (lassan minden Saramago-regény elérhetõ lesz nálunk is), másfelõl új csapásirányokat, kitörési pontokat jelöl ki a recepciókutató luzitanisták új nemzedéke számára. A mélységben építkezõ tanulmányok közül két fordításkritikát kell feltétlenül kiemelnünk: a magyar Camões-fordításokkal foglalkozó írást, illetve A cintrai út titka címû regény magyarításának elemzését. Az Os Lusíadas magyar fordításairól két tanulmány is szól, bár az átfedések miatt talán szerencsésebb lett volna a rövidebbik, Greguss-féle fordítással foglalkozó írás („Egy félrefordítás anatómiája”) tanulságait beépíteni, átmenteni a hosszabbikba („Camões A luziádok címû eposzának magyar fordításairól”), tovább kerekítve, gazdagítva azt. A tanulmány legfõbb erénye a teljességre törekvésen túl – mind a hat, részleges vagy teljes fordítás terítékre kerül, annak ellenére is, hogy a Losonczi Farkas Károly-féle, 1796-os fordításban még utalás sincs arra, hogy fordításról lenne szó, s még kevésbé tûnik fel Camões neve! – a kiváló tendencia-olvasás, mely fõként a Losonczi Farkas- és Gregussféle fordítások átvilágításakor mutatkozik meg. Pál remekül olvassa össze Bessenyei irodalmi megújulási programjának elméletét (melynek motorja a fordításátköltés) Losonczi Farkas fordítási (vagy inkább szövegfelhasználási) gyakorlatával, melyhez hozzáköti a magyar verselés megújításának tendenciáit is, Greguss esetében pedig példák sorával mutatja be az eposz késõ reneszánszból romantikussá, „nemzeti-hazafiassá” való áthangszerelésének módszertanát, mellyel a fordító a korabeli irodalmi trendekhez és az elképzelt olvasói elvárásokhoz (vagyis a befogadó közeghez) igazítja a mû hangvételét, sõt egyes szereplõit is. Ugyanilyen, a befogadói közeg elvárásait a fordítás szöveghûsége elé helyezõ fordítás Somogyi Edéé is, aki a portugál realizmus legismertebb alakjának, Eça de Queirósnak atyai jó barátjával, Ramalho Ortigãóval írt „négykezesét” fordította le A cintrai ut titka címen, melyet a Pesti Hírlap Regény-Csarnok címû rovata közölt folytatásos formában, 1886-ban. Az elfeledett, véletlen elõtalált fordítás leporolása (kvázi a detektívszál a detektívregényrõl szóló tanulmányban) már önmagában sokat ígér, a tanulmány igazi értéke ugyanakkor ismét csak a fordítás tendenciáinak felfedése. Arról van ugyanis szó, hogy a mû szüzséje a kötet második harmada környékén detektívesbõl meglehetõsen érzelgõssé változik, a Pesti Hírlap olvasóinak ízlése ugyanakkor – legalábbis a fordító és/vagy a szerkesztõ szerint – nem megy át hasonló változáson. A probléma áthidalására, mint Pál aprólékos kutatással kimutatja, Somogyi (vagy szerkesztõje) mintegy kilencszáz sort kivág a mû harmadik harmadából, így tartva meg a regényt a célközönségnek megfelelõ mûfajban, egyszersmind beleszorítva azt „a regény eredetileg feltételezett mûfajának és a Regény-Csarnok olvasói elvárásainak Prokrusztészágyába”. (117.) Az eredetivel való összevetés és az alapos fordításkritika ebben az esetben tehát olyan tendenciákra derít fényt, melyek gyakorlati oldalukról mutatják meg a századvégi sajtó mûködési mechanizmusát, ami hagyományos 1128

sajtótörténeti kutatásokból – lévén mûhelytitokról szó: a rovatban nem szerepel az átírást jelzõ, a korban egyébként bevett „X. Y. nyomán/Z. nyelvû forrás után átdolgozta” formula – nem valószínû, hogy kiderülne, és amely épp ezért fontos adaléka lehet a magyar sajtótörténetnek. A részelemezések végére érve vessük fel a kérdést: van-e értelme, pragmatikus haszna e kötet kiadásának? Ha van, mi az, és ki lehet az esetleges haszonélvezõje az imént már említett sajtótörténészeken kívül? Számos válaszunk közül a legutópikusabb, mégis legerõsebben kívánt egy tágabb kutatói, illetve irodalomkritikusi felhasználói réteget feltételez. Egyikük esetében sem csak luzitanistákra szorítkoznánk, a recepciókutatás ugyanis meggyõzõdésünk szerint nem eléggé kiaknázott, pedig a fent ábrázolt módon akár látványos eredményekhez is elvezetõ diszciplína. Hogy egy általunk jobban ismert terület lehetõségeire utaljunk: egészen a legutóbbi idõkig a hispanista szakmán belül mintha erõsebbnek tûnt volna a magyar– spanyol, illetve magyar–latin-amerikai kapcsolatok kutatásának történeti oldala (fõképp, de messze nem kizárólag Anderle Ádám révén, aki összegzõ kapcsolattörténeti monográfiát is írt a magyar–spanyol kapcsolatok ezer évérõl), mint az irodalmi. Az utóbbi néhány évben értékes tanulmányok születtek a magyar irodalom spanyolországi jelenlétérõl,1 a másik oldalról, a spanyol és latin-amerikai mûvek magyar fordításairól ugyanakkor rendszeresebben ismereteink szerint egyedül Bikfalvy Péter, illetve újabban (a Don Quijote újrafordítása kapcsán) Csuday Csaba és Végh Dániel közölt hosszabb terjedelmû írásokat; utóbbi ugyanakkor egy 2008-as bibliográfia-összeállítás alkalmával2 kifejezetten sok, tökéletesen elfeledett fordítást talált a századfordulóról a Széchényi Könyvtár katalógusában, melyek akár hasonló tanulságokat is rejthetnek a kutató számára. Másrészrõl a könyvben fellelhetõ igényes, alapos fordításkritika (vigyázat, ez nem azonos a hibajegyzékkel!) a fehér hollónál is ritkább a mai magyar irodalomkritikában, aminek okait világosan látva is be kell ismernünk: kiadói és olvasói oldalról sem üdvös a fordítók kivonása a kritika alól. Egyrészt, mert így az a kép rögzül az olvasóban, hogy, amint Benyhe János fogalmazott, „a könyvek maguktól fordulnak le”, eljelentéktelenítve a fordítói erõfeszítést; másrészt, az esetleges leiterjakabok fölötti elsiklással a kiadóban és az olvasóban is téves kép alakul ki mind a mûrõl, mind magyarítójáról. Vö. pl. Cserháti Éva: „Kubalától Kertészig. Több mint száz év magyar mûfordításai Spanyolországban (1887–2007)” (spanyolról ford.: Kanozsay Katalin). In: Végh Dániel – Menczel Gabriella (szerk.): A szõnyeg visszája. A spanyol nyelvû irodalmak és a fordítás. Lazarillo – Fiatal hispanisták tanulmányai. Bp., Palimpszeszt, 2009 (spanyol eredetije az lho.es oldalon olvasható). 2 „A kötetben említett, kevéssé ismert írók magyarul megjelent elbeszélõ prózai mûveinek bibliográfiája.” Összeállította: Dömötör Andrea, Zelei Dávid, Végh Dániel. In: Végh Dániel – Zelei Dávid (szerk.): Három évforduló – három generáció? Lazarillo – Fiatal hispanisták tanulmányai. Bp., Palimpszeszt, 2008. Interneten is elérhetõ: http://prae.hu/prae/lazarillo.php?menu_id=112&jid=6&jaid=40 1

1129

Legvégül hadd utaljunk a kötet minden bizonnyal legvalószínûbb felhasználóira: a szakdolgozatukhoz, szemináriumi dolgozatukhoz anyagot gyûjtõ egyetemistákra, recenzióhoz készülõ, elõtörténetre/háttéranyagra vágyó irodalomkritikusokra, akiknek fõként a szintetizáló tanulmányok használhatnak kiindulópontként, bibliográfiai útjelzõként. Ha másért nem, már miattuk megérte, megéri a fáradságot az ilyen és ehhez hasonló kötetek kiadása.

Látkép támadás után. 1130

KÜLFÖLDI SZERZÕINK MIA COUTO (Beira, 1955) mozambiki író,

ELKE HEIDENREICH (Korbach, 1943)

újságíró. A beira-i Eduardo Mondlane egyete-

német írónõ, kritikus, televíziós újságíró. Ma

men biológiát tanít. 1983-ban egy verseskötet-

Kölnben él, szabadfoglalkozású író és több té-

tel (Raiz de Orvalho) kezdte írói pályáját, azóta

vécsatorna munkatársa. Mûvei magyarul még

tucatnyi elbeszéléskötetet, regényt, krónika-

nem jelentek meg.

gyûjteményt és gyerekeknek írt könyvet publikált. Jelen számunkban közölt két elbeszé-

ELENA JURISSEVICH sváci olasz költõnõ

lését a 2003-as O fio das missangas (Az üveg-

1976-ban született Luganóban. Protestáns teo-

gyöngyök fonala) c. kötetbõl választottuk, ere-

lógia és irodalom diplomát szerzett, jelenleg

deti címük: Uma questão de honra és O novo

olasztanárként dolgozik. Visszatérõ téma nála,

padre.

ahogy az itt olvasható versekben is, a két lányát elnyomó és bonyolult érzelmeken keresztül

KRISTIINA EHIN (1977) észt költõ, író. A

sakkban tartó anya és a fájdalmas, egymást

tartui egyetemen diplomázott összehasonlító

kínzó és függõséggé váló párkapcsolat. Verseit

és észt népmûvészet szakon. Poétikája sokat

a Le parole tornino fiato (Legyen a szavakból

merít az észt népköltészeti és zenei hagyomá-

újra sóhaj) címû, az Alla chiara fonte kiadónál

nyokból, különösen a regilaul, az észt népdal

2012-ben megjelent kötetébõl válogattuk.

sajátos mûfajcsoportjának tradíciójából, amit válogatásunkban az Anyu szerint… kezdetû

DANIÈLE SALLENAVE (Angers, 1940) fran-

vers is megidéz. Verseit gyakran zenei kíséret-

cia

tel, performansz keretében adja elõ. Mûveinek

jellemzõje a tárgyiasság, az érzékeny, ám távol-

meghatározó eleme a hagyomány, illetve a kor-

ságtartó ábrázolás, az emlékezés, a zeneiség

társ élmény- és formavilág kontrasztja és vegyí-

nagy szerepe. Lapunk többször közölte.

tése.

1131

írónõ.

Regényeinek,

elbeszéléseinek

Ellenõrzõ pont Kelet-Jeruzsálem és Ramallah között.

1132

KEDVES OLVASÓINK! TISZTELT ELÕFIZETÕINK!

Nagyon szépen kérjük, fizessenek elõ a Nagyvilágra, minél hamarabb újítsák meg elõfizetésüket. Önök nélkül nem tudna létezni a lap. Támogatásukat szívbõl köszönjük.

Egy példány ára 690 Ft. Elõfizetés egy évre 8280 Ft.

A Nagyvilág Baráti Társaság tagdíja egy évre 7500 Ft, nyugdíjasoknak és diákoknak 7000 Ft.

Kérjük, támogassák a Nagyvilágot! Minden támogatást hálásan elfogadunk és köszönünk.

Új Világ Alapítvány OTP Bank 11740023-20055318

1133

Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Ircsik Vilmos, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 11740023-20055318 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. ISSN 0547-1613 Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42

1134