KÜLFÖLDI SZERZŐINK Látogasson el a honlapunkra: A Nagyvilág támogatója. Nemzeti Kulturális Alap

LVII. évfolyam, 5. szám

2012. május TARTALOM

FORD MADOX FORD Joyce távollétében (Szilágyi Mihály fordítása)..................................................333 GÉHER ISTVÁN William Faulkner versei ..........................................................................................336 WILLIAM FAULKNER versei (Horváth Lajos fordításai) ..................................337 JOZE HRADIL Képek arc nélkül (Körtvélyessy Klára fordítása) ............................................340 GÜNTER GRASS Amit ki kell mondani (Ircsik Vilmos fordítása) ..............................................345 MILTON HATOUM Éva tornácai ................................................................................................................347 Két parlagi költő (Pál Ferenc fordításai) ............................................................351 TAJJIB SZÁLIH Az Északra vándorlás évada 3 (Tüske László fordítása) ................................356 TÁJÉKOZÓDÁS JULIAN BARNES Ford Madox Ford szenvedélyes vonzalma Provence iránt (Szilágyi Mihály fordítása) ......................................................................................390 Hogy ne csak a brazil focit és a szambát, hanem a brazil irodalmat is megismerje a világ – Lukács Laura beszélgetése Fábio Limával ..........................................................398

VAS VIKTÓRIA Hermetikus-mitologikus szimbolika Olga Tokarczuk Őskor és más idők című regényében ......................................................................................................402 MESTERHÁZI MÁRTON Szaltikov-Scsedrin és a Vlászty ..............................................................................418 BALKÓ ÁGNES Szovjet posztmodern (Jurij Poljakov: Gödölye tejben) ................................426 KÜLFÖLDI SZERZŐINK ............................................................................................428

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója

Nemzeti Kulturális Alap

FORD MADOX FORD

Joyce távollétében El kellett döntenem, hogy visszatérjek-e Angliába. Pontosan emlékszem, hány órakor jutottam elhatározásra. A napját nem tudom, de Joyce-szal volt találkozóm a régi L’Avenue-ben, amely Párizs egyik legjobb étterme volt akkoriban. Elõtte álltam, és a Gare Montparnasse órája 7 óra 25 percet mutatott. Most is látom pókláb mutatóit a halványan világító számlap elõtt. Mivel 7.30-ra hívtam Joyce-t, vettem egy angol újságot és leültem egy aperitifre az étterem teraszán az alkony arany fényébe. Úgyhogy augusztus lehetett, 1923-ban. Az angol újság diadalmasan harsogott. A címoldal teljes szélességében ez virított: „Végre megvillant a pallos!” A brit kormány megszüntette a történelmi tanácsadó posztját a Külügyminisztériumban. Ekkor mondtam: – Talán jobb volna, ha sose mennék vissza Angliába! Olyan ország, ahol a külügynek nincs szüksége történelmi tanácsadóra, nem való költõnek – talán senki másnak sem… Ekkor 19h 27.30 volt... Két és fél percet lépett elõre az óramutató... Egy sajátos eset – mely még azelõtt történt, hogy eljöttem Angliából – adta meg az elsõ lökést döntésemhez. Felkeresett egy választási ügynök, egy tory, azt hiszem. Fel akart venni a listájukra, és én igent mondtam, mert sose tagadtam meg senkitõl semmit, ami az enyém volt és odaadható, a liberálisoktól pedig soha senki nem keresett meg… Miután listára vette a nevem, behízelgõen így szólt: – És a foglalkozásaként mit írhatok be, uram? – Író – feleltem. – Micsoda?! – hördült fel, és csak némi késéssel tette hozzá, hogy „uram”. – Író vagyok – mondtam. – Abból élek, hogy könyveket írok. Riadt lett és szinte könyörgõ: – Nem, ne mondja ezt, uram. Mondja azt, hogy magánzó! Elmondtam neki, hogy nem vagyok magánzó. Költõ vagyok. Ettõl kis híján feldühödött. Így szólt: – De ezt én nem írhatom be, uram. Az egész listát nevetségessé tenné. Mindenki rajtam derül majd, és kitesznek az állásomból, ha azt íratja be velem, hogy költõ… Mondja azt, hogy magánzó!... És a L’Avenue teraszán ülve eszembe jutott még valami. Amikor a fegyverszünet után az ezredem leszerelésével bíztak meg, kategóriákba kellett sorolnom az embereket. Az elbocsátás sorrendjét az illetõk társadalmi hasznossága határozta meg. Tizennyolc kategória volt. Az elsõbe tartoztak a vezetõk: bankárok, gyárosok, kétkezi munkások kenyéradói. Ezután a produktívnak nevezett kategóriák következtek: kézmûvesmesterek, szénbányászok, kovácsok, 333

bádogosok, állattenyésztõk… Amikor a végrehajtási utasítást tanulmányozva az utolsó, XVIII., teljesen improduktív kategóriához értem, ott – még csak nem is ábécésorrendben – azokat találtam összehordva, akiket legutoljára kell leszerelnem. Õk voltak azok, akiknek semmi hasznát nem látta a társadalom. A következõk tartoztak ide: vándorfellépõk, cirkuszi mutatványosok, az állandó hírlapi státussal nem rendelkezõ összes író, csavargók, házalók, a nem iparszerûen mûködõ összes festõ, minden muzsikus, minden munkanélküli és – micsoda irónia! – minden független úriember. Ezeken töprengtem, miközben Joyce-ra vártam… 8 múlt 10 perccel… Merõ méltatlankodás voltam. Hogy a mûvészeket alacsonyabbra kell besorolni, az elviselhetõ volt. De hogy improduktívnak minõsítsék Isten gyermekeit, akik anyagi támogatás és a segítség minden reménye nélkül, teljesen önmaguktól alkotnak! Még rokonszenvezni is tudtam volna a derék katonatiszttel, aki vezérkari irodájában összeállította e dokumentumot. De hogy listáját az állam, örök szégyenére, képes volt jóváhagyni, azt tûrhetetlennek tartottam. És mindennek tetejébe az a választási ügynök! Úgy látszott, nincs kiút se nekem, se a fivéreimnek. Így vagy úgy, mûvészként vagy független úriemberként, a XVIII. kategóriába kerülünk… A leghevesebben elleneztem, hogy az úriember kategóriába kényszerítsenek. A mûvész nem lehet úriember, mert ha az, akkor nem mûvész. Az úriember városiasan pirospozsgás arcú díszpéldánya a látszatoknak él. Mindig sima beszédû. Mindig jól vasalt a ruhája. Sosem mutat kétségbeesést, belátást, félelmet, élénkséget vagy szenvedélyt! És nekem egy választási jegyzékben ilyennek kellene vallanom magam! Ekképpen töprengtem, amikor a vasútállomás órája már 8.15-öt mutatott! Baldwin1 kormánya pedig intézkedett. Nem voltak úriemberek, a tömegsajtó nyomásának engedve cselekedtek. Pallossal! A tömegsajtó egy sakálhorda hangján takarékosságot követelt. És Baldwin minisztériuma, mint az orosz anya, odavetette a farkasoknak a történelmi tanácsadó posztját. Ettõl kezdve a brit diplomatáknak nem lesz kitõl megtudniuk, hogy mi volt a Pragmatica Sanctio, hogyan rendelkezett a rastatti béke, a sintrai egyezmény, a venezuelai kongresszus – vagy a versailles-i békeszerzõdés, amely akkor már történelem volt… Két hölgy közeledett és biccentett felém, Sylvia Beach2 és Nina Hamnett.3 – Akkor találkozunk kilenckor a szemközti étteremben. Joyce is ott lesz – mondták. – Nem, Joyce 7.30-kor itt vacsorázik velem – mondtam. 8.37 volt. – Ha Joyce valakivel valahol vacsorázik, akkor csakis szemközt, és soha nem 7.30-kor – mondták. Stanley Baldwin (1867–1947) brit konzervatív politikus. 1923–1937 között három alkalommal miniszterelnök. 2 Sylvia Beach (1887–1962) amerikai könyvkereskedõ és -kiadó. 1919-ben Párizsban megalapította a Shakespeare Company könyvesboltot, amely Ford, Hemingway, Joyce és Pound kedvelt találkozóhelye lett. Õ adta ki elõször Joyce Ulysses címû regényét (Párizs, 1922). 3 Nina Hamnett (1890–1956) walesi képzõmûvész és író. A korabeli párizsi mûvésztársaság oszlopos tagja. Bohém életérõl két memoárkötetet írt. 1

334

– Joyce ma este velem vacsorázik, hogy megízleljük az 1914-es Château Pavie-t4 – közöltem. – Ha Joyce bort iszik, az mindig fehér – mondták. – Én pedig soha többé nem megyek vissza Angliába – jelentettem ki. – Ez igen! – mondták és továbbmentek. Ebbõl láthatja az olvasó, hogy semmi olyan kifogásom nincs a hazám ellen, amelyet bárki angol rossz néven venne. Mindabból, amit eddig elmondtam, az következik, hogy az angol állam és társadalom hite szerint az alkotómûvész a XVIII. kategóriába tartozik. A derék hivatalnok, aki e besorolást összeállította, döbbenten csóválná a fejét, ha elolvasná, hogy miért nem óhajtok az õ árnyékában élni: „Hát, elég nagy badarságnak tûnik, F. úr. Nem gondolja, hogy a bankok sokkal hasznosabbak a …hm… társadalom számára a regényeknél? Regények?! Ugyan már! Vagy, hogy Angliának sokkal nagyobb szüksége van szénre, mint festményekre? Még a kézzel festett olajképeknél is!” Zavarában megrángatná piros szalagos sapkáját, és hozzátenné: „Az ipse céloz valamire. De mire?” És az a tragédia, hogy derék ember az illetõ, akit a legjobb értelemben vett kötelességtudat vezérel. A legjobb! És ha sikerülne megértetni vele, hogy a mûvészeti képzés éppoly üdvösnek bizonyult az emberiség számára, mint a katonák fizikai felkészítése, akkor egy hónap alatt úgy átalakítaná a beosztást, hogy minden közlegény heti ugyanannyi órát kapna esztétikából és irodalomból, mint amennyit testedzéssel tölt. És e vezérkari tiszt ügyelne arra, hogy a legjobb képzést kapják, és a csapattisztek ügyeljenek arra, hogy ne legyen lógás. De az a tragédia, hogy sose lehetne megértetni vele, amit Provence-ban minden paraszt tud – hogy a jól szituált embereknek mérhetetlenül többet jelent egy szép freskójú szoba, mint a központi fûtés – vagy bármi, amit gõzhajtású gép hoz létre… Ezért aztán azokat az elragadóan primitív helyi képeket festetik a szobáik falára, melyek oly nagy hatást gyakoroltak a modern festészetre, és egyáltalán nem gondoskodnak a központi fûtésrõl. Pedig néha hideg van. E naptól kezdtem úgy érezni, hogy nincs hazám, és egyre erõsödött bennem az érzés, hogy sehol nincsen – vagy csak egy van – az a láthatatlan, melyet úgy hívnak: a betûk birodalma. Azóta Franciaországban élek, ahol nagyra becsülik a mûvészeteket, és amilyen gyakran tudok, elutazom az Egyesült Államokba, ahol a legnagyobb érdeklõdés mutatkozik irántuk. Akkor megyek, amikor megengedhetem magamnak, és addig maradok, amíg a pénzembõl futja. Azután visszatérek a Földközi-tenger partvidékére, ahol fûféléken elél az ember, és az év legnagyobb részét éjjel-nappal a szabadban töltheti az enyhe éghajlaton! (1933) SZILÁGYI MIHÁLY fordítása 4

Château Pavie: francia borászat (Saint-Émilion, Bordeaux). Merlot, Cabernet Franc és Cabernet Sauvignon szõlõfajtákból készíti vörösborait.

335

GÉHER ISTVÁN

William Faulkner versei „Bukott költõ vagyok”, mondta Faulkner több kései megnyilatkozásában. Igaza volt: az imitatív versbõl átbukott a kreatív prózaköltészetbe. Versekkel kezdte irodalmi pályáját, mint James Joyce és Ernest Hemingway. Huszonöt éves volt, francia szakos egyetemi hallgató, a nyugati kultúra túlszélén, Mississippi állam egyetemén. Olvasta Baudelaire-t és Verlaine-t, meg persze a századforduló angol dekadenseit. 1919-ben, amikor elsõ publikációja (L’AprèsMidi d’un Faune) megjelent, még nem ért el Amerikáig a modernitás: T. S. Eliot és Ezra Pound. Késõbb õket is áttanulmányozta. Elsõ verseskötete, a hawthorne-i címzésû „Márványfaun” (The Marble Faun, 1924) díszére válik az érzékeny diáknak, aki még nem mestere a saját versének. Mástól kölcsönözve, magánérzelmesen nem lehet jó verset írni. De hát mit tehet a harmincas éveiben is fiatal férfi, aki régi szerelmének, a mástól válás után hozzá visszasodródó Estelle Oldhamnak kézírásos költõi könyvet nyújt át? Elveszi feleségül. És írhatja a regényt (A hang és a téboly, Míg fekszem kiterítve, Szentély), amitõl Estelle a nászúton a Karib-tengerbe próbálja ölni magát. A tragédia nem a lírában van, hanem az életepikában. De a versek maradékából kihajtott még „Egy zöld ág” (A Green Bough, 1933), és el is hervadt a regények burjánzásában.

336

WILLIAM FAULKNER

Nyárfa Mért dideregsz amott A fehér folyó s az út között? Nem fázhatsz, ha A nap fénye rólad álmodik; És mégis simulékony karod az égbe tárul Felhõkért rimánkodsz, hogy karcsúságodat rejtsd. Fiatal lány vagy, Elragadtatott szerénységben reszketsz, Fehér pártatlan lány vagy: Elvették erõszakkal nemrég a ruhádat.

Ötven év után A háza néptelen s a szíve agg, Visszhang és árny se csap be mást, csak õt, Vaksi és görbe ujjain, ha köt: Hálókat, melyek mit se tartanak. De mennyi férfikar dicsérte, csak Lebegtek érte, mint fehér madár: Több koronát is fonhatott haján, Karjai, mint Boszorka Aranyak. Tükre mind tudja hány tanúja volt, Mert tõlük álmokból álmokba kelt, S meglágyult elõttük, míg fürtöket Font. Ifjak szívét behálózta ott, Vakon követték, mint csepp illatot, Mi csapdaként ölelte létüket.

337

Szapphói Íme hát: nem száll a szememre álom. Reszketõ hajjal s a fehér kezével Eltaszít, és melle is, ajka is vas, Rám is ekképp néz. És ha már álom nem igéz, leszáll egy Látomás a nyugvó homlokomra, Hófehér szép Aphrodité kibontott Szûzi hajával. Vonja õt gerlék lila csõre szépen, Vágy se búg, s mind dúdol, amíg suhannak Leszboszig, szárnyas tipegõ Szerelmek Érte szipognak. Hátra nem néz õ, oda, hol dicséri Még kilenc hû múzsa Apollo báját, Mint kilenc korinthoszi oszlop: ódák Esti idõben. Nem figyel, hány leszboszi csók becézi Gyönge ajkukat, dalolón az ittas Énektõl, míg Ókeanída láb sok Csillan a fényben. Zúg elõtte bús zokogása meddõ Nõknek és sok szárnysuhanás dörög fenn, Míg elûzött léthei nõk homálya Alkonyatot mos.

338

L’Après-Midi d’un Faune Követem zengõ fákon át Álomvert arcát, fürtjeit, Buja térdeit, mint csodált Csillogó vízfolyást, vagy mint Szerelem-terhes levegõn Mélán özönlõ õsz avart, Megáll: és máris gyászba tör, Lerázva bomló, dúlt hajat Arcát fedné és nem szemét – – Gyorsan szikrát szór, úgy tekint, Vagy vadméhként, ha szárnyra kélt Édesen, és túlzásba szít Csókolva ajkam és nyakam. Sodródva táncol fákon át Ingó karjával, untalan Árny tarkítja, szél is honát Kerek mellén találja. Majd Kéz a kézben járok vele, Zöld éjszakán, ezüst nyugat Csillagain, szellem-keze Ringat halványan, s megpihen, És csöndes mezõn szunnyad el – – Csillagok álmán álmodik. Van egy névtelen vágyam: bár Megnyugtatná éjféli dél, Hol suttog a magányos ár A holdhomok fehér színén, Forognak szõke táncosok A fáradt hold fényei közt Sóhajtó fákon át, s ragyog Hajuk, mit harmat gyöngyözött. Karjaikat, homlokukat Szirmaikat úsztatja szél, Megannyi gally az ár alatt; És egyszerre új hang beszél Tompán, mint pár õsz mélyharang Zúg, táncolnak meztelen – – A föld szíve reped, de csak Hogy új forrás, tavasz legyen. HORVÁTH LAJOS fordításai 339

JOzE HRADIL

Képek arc nélkül Hragyil Lajos és ifjú hitvese, született Fürstinger Terézia elsõ közös nagy kívánsága egyszerû volt – legyen minél több gyermekük, akiket majd etetni, ruházni és iskoláztatni tudnak. Csakhogy a tanítói fizetésbõl kettejük – a vagyontalan félkarú tanító és háziasszony felesége – megélhetésére is alig futotta. Éppilyen, meglehetõsen egyszerû számításra alapozták hát tervüket, mesélte Jurijnak édesapja, József, és jól számítottak, mondta, hiszen már engem, elsõszülött fiukat is felvettek a tanítók gyermekeinek alapított árvaházba, Debrecenben, úgy hatvan kilométerre szülõfalumtól, Egrestõl. Késõbb aztán öcsköseim és húgaim is sorra követtek, minden esztendõben egy-egy. Egresbõl, a kis bánáti faluból, amit az elsõ világháború után Romániához csatoltak és a nevét is Igrisre változtatták, csak olyasmire emlékszem, ami egy elemista kölyök fejében megragad – sorolta elsõ emlékeit Jurij apja –, leginkább az iskolára, ahol apám, Lajos tanította mind a négy osztályt, aztán az iskola tágas udvarára, a kis házra, amelyben születtem, a templomra és a halastóra. Az árvaházban hamarosan megjelent családunk másodszülöttje, Miska, utána évrõl évre jöttek a többiek, Feri, Nóra és Jani, akiket éppúgy mint engem, szintén felvettek az intézetbe. A fiatalabbak, Valika, Jenõ, Lajos és Gyula más városokba kerültek, Kõszegre, Lajos Törökudvarra, Gyula Csörnyeföldre. Csak a két legkisebbet nem vették fel sehová. Minden hónap utolsó vasárnapján az intézetbõl kimehettünk a pusztába. A hortobágyi pusztába, erre az Európában egyedülálló, különös sztyeppre, ahova mindannyian örömmel kirándultunk, hogy kiélvezhessük a felkavart por és apró szemcsés homok ködében rezgõ határtalan síkság ezernyi varázsát. Ott, a támadó szúnyograjok és bögölyök társaságában csodáltuk az elegánsan szálló ragadozó madarak, ölyvek, csérek, karvalyok, piros lábú pólingok és büszke sólymok röptét, és persze a csordákat, a temérdek állatot, sertést, birkát, bivalyt, lovat, meg a karikás ostort, botot, vesszõt suhogtató csikósokat és csordásokat. Engem különösen a sejtelmes délibáb bûvölt el, amely nyugat felé, a távolban hullámzott, ott, ahol a síkság peremén egyenes vibráló vonallá egyesült ég és föld. Az intézeti tanulóéveim végére, 1905 nyarára mindig emlékezni fogok. Három szekérrel évzáró kirándulásra vittek bennünket, végzõsöket a puszta kellõs közepére, ahol nekem is, és alighanem osztálytársaim többségének is beteljesült a nagy álma: az egész napot, az egész éjszakát, sõt a következõ napot is a kilenclyukú, kilenc boltívû híd közvetlen közelében tölthettük. Több hátborzongató legendát is hallottunk a híres-nevezetes hídról, különösen az ül340

dözött Rózsa Sándor története nyûgözött le bennünket, aki az utolsó pillanatban úgy menekült meg a csendõröktõl, hogy a Hortobágy patak fölé hajló kilenc lány hátán futott végig, mesélte Jurijnak az apja. Az elsõ világháborút követõ szélcsend tele volt bizonytalansággal. Jurij édesapja nehéz döntés elõtt állt: maradjon-e a frissen alakult Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban, vagy lépje át az új határt és menjen vissza a megcsonkított Magyarországra, fivéreihez és nõvéreihez, Debrecenbe, Budapestre, Kispestre, Ceglédre vagy Gárdonyba, ahol az övéi családot alapítottak, otthonra találtak. Inkább az innensõ oldalon maradt, ahogy munkaadója, Sömen ügyvéd mondogatta, aki csakúgy, mint a háború elõtt, igényes feladatokkal bízta meg, például olyan adatok rendszeres gyûjtésével, melyeket az ügyvéd a szomszédos Magyarország és az újonnan létrejött Szerb–Horvát–Szlovén Királyság közt kialakult súlyos nemzetközi bonyodalom megoldásához használt fel. Az ilyen munka megkívánta a magyar nyelv megbízható ismeretét, de persze a szlovénét és a murántúli szlovén nyelvjárásét is. Jurij nyolcéves lurkó volt, amikor rokonságának egy részével, nagybácsikkal és nagynénikkel, unokatestvérekkel és másokkal életében elõször találkozott. Abban az évben elsõ alkalommal töltötte szünidejét Magyarországon, nagybátyjánál, Feri bácsinál, a péknél, akinek saját péksége is volt. Felejthetetlen péksége. Hogy mit jelentett az örökké éhes kisfiúnak, hogy reggelente magába szívhatta a frissen sült zsemle illatát, azt csak õ maga tudta. Mámorító érzés volt. Igaz, nagybátyjának szigorúan tilos volt akár csak egy zsemlével is többet sütni, mint amennyit a háborús törvény elõírt. A lisztet dekára kiszámítva kapta, meghatározott volt a zsemle súlya is, amit akkoriban jegyre adtak Magyarországon, tehát Kispesten, Budapest külvárosában is. Csakhogy nagybátyja, aki végtelenül szerette Jurijt, mindennek ellenére titokban szinte minden reggel félretett neki valami finom péksüteményt. Titokban – igazából azért, hogy felesége, Juliska, Jurij nagynénje meg ne tudja. Juliska nem kedvelte a fiút, neki Jurij csak szláv csavargó volt, vagy vend, ahogy akkoriban Magyarországon a Mura menti szlovénokat nevezték. Apja másik fivérére Jurij halványabban emlékezett. Nála, Gyula bácsinál egyszer az egész családjával csak néhány napot töltött el. Gyula bácsi egy budapesti soklakásos, emeletes nagy bérházban lakott a nevezetes Eiffel-féle Nyugati pályaudvar közelében, a Podmaniczky utca 10.-ben. Lakása sokkal tetszetõsebb volt, mint Feri bácsié Kispesten. Polgári lakás – Gyula tekintélyes ember volt, a margitszigeti elõkelõ szálloda fõszakácsa –, tele biedermeierrel, mutatós bútorokkal, üvegezett vitrinekkel, zongorával, mély fotelekkel, könyvespolcokkal. Itt minden szép volt, sokkal szebb, mint Jurijék belatinci lakásában. Csakhogy Gyula bácsinál is nagyon kellett vigyáznia, nála történetesen arra, hogy hova ül le, mit vesz a kezébe. Itt is a nagynénje, Gyula bácsi felesége miatt. Igen, a 341

nagynénje miatt, akinek a neve, Ica, annyira fura volt, hogy Jurij mindenfélét el tudott képzelni róla, még mielõtt megismerte. Jurijnak azért volt emlékezetes ez a látogatás, mert Budapestrõl, ahova tervük szerint hosszabb szabadságra jöttek, hanyatt-homlok haza kellett menekülniük. A várost ugyanis az érkezésüket követõ harmadik vagy negyedik estén bombatámadás érte. Azon az estén Jurij legjobban az apjáért aggódott, akárcsak a háromemeletes ház minden asszonya a férjéért. Félt, nagyon félt, hiszen megmondták neki, és saját szemével is látta, hogy apját éppúgy, mint a nagy bérház minden férfiemberét halálos veszély fenyegeti. Apjának is – reflektorok fényében, amelyekkel repülõkre vadásztak, majd megvilágították a gépet, hogy lelõhessék – sisakkal a fején õrködnie kellett, figyelnie, nem történt-e baj, nem gyulladt ki, nem zuhant le, nem dõlt össze, nem szakadt le, nem tört be valami. A ház többi lakóját leküldték a sötét pincébe, ahol rengeteg gyerek és nõ zsúfolódott össze. És mindenki jajveszékelt, kiabált, tülekedett, és – Jurij nem értette, miért – civakodott. Egy idõ után, amikor már megszólaltak a bombák, amelyek valahol a városban robbantak fel, a veszekedõk lecsillapodtak. Csend lett, a gyerekek és asszonyok összeverõdtek, közelebb tolták a székeket, padokat, hokedliket, és egymáshoz bújtak. Akik egy perce még lökdösõdve harcolták ki a csakis nekik járó, kisajátított, legbiztonságosabb helyet, most mintha parancsszóra tették volna, összekapaszkodtak a többiekkel, a fojtott jajgatás, pityergés és sóhajtozás egybekovácsolta az embereket. De mihelyt megszólaltak a szirénák, megint szétfutottak, mindenki sietett kifelé, az asszonyok megint könyökölve és szitkozódva, hogy minél hamarább a férjük mellett lehessenek. Jurij apja már másnap reggel eldöntötte, hogy azonnal hazamennek. Összecsomagoltak, vonatra ültek, és elindultak Muraszombatba. Az utazás kora délelõttõl késõ délutánig tartott, Jurijnak úgy tûnt fel, legalább tíz órát ült a vonaton, és még akkor sem értek haza, csak egy ismeretlen állomásra, ahol várniuk kellett a csatlakozásra. A vonat nagyon sokára jött, hiszen az állomásról elsétáltak – ugyan hova máshova – a helyi temetõbe. Jurij emlékezett rá, hogy lefeküdt az elsõ sírra, amelynél megálltak, és mint akit fejbe vertek, elaludt. Árnyékban, fenyõk és más fák lombja alatt. Elviselhetetlen hõség volt, az utazás hazáig még sokáig tartott, kétszer is át kellett szállniuk. Arra is emlékezett, ahogy durcásan fogadkozott, hogy soha többé nem megy Budapestre. Nõvére, Edit még sokáig utánozta nyafogó méltatlankodását. Amikor végre megérkeztek haza, Belatincba, a saját udvarukba, amely fölött békés volt az égbolt, a saját fedelük alá, a csendes falak közé, mindannyian szemlátomást megkönnyebbültek. Jóval a rossz emlékû Rákosi Mátyás bukása után, pontosan két évre rá, hogy l956-ban kitört a világot megrázó magyar forradalom, Jurij az apjával ismét Budapestre utazott. Utolsó látogatásuk óta több mint egy évtized telt el, véget ért a második világháború, Magyarországon a szovjet hadsereg újra csillapította 342

megszálló étvágyát, és az l956-os forradalmat is leverte. Minthogy magyarországi rokonaikról Jurijék jóformán egy évtizedig szinte semmit sem tudtak – hiszen a két állam, Jugoszlávia és Magyarország igen rossz viszonyban volt, még a postaforgalom is szünetelt –, apa és fia úgyszólván vaktában vágott neki az útnak. De már érkezésük másnapján Gyula bácsi lakásában, ahol Jurijék megszálltak, összegyûlt apja összes fivére és húga, Nóra kivételével, aki a távoli Debrecenben élt. A találkozó önmagában is különös volt. Egy kívülálló azt mondhatta róla, hogy az asztalnál kevés szó esett, az is mindig halkan, sõt akárkinek, például Jurijnak is, aki nem értett jól magyarul, úgy tûnhetett fel, hogy a testvérek egy-egy megértõ szót fûznek egymáshoz, szót a szóhoz, mely hol egyikük, hol másikuk szájából hangzik el. Az azonban egy idegen szem figyelmét sem kerülhette el, mennyire hasonlítanak egymásra az összesereglett nõvérek és fivérek, mintha egy szájból köpték volna õket, egyforma volt jellegzetesen lekerekített orruk és mosolyuk, amely alighanem együtt fogant az elsõ gyerekkel, Jurij apjával, és nem maradt hûtlen a legfiatalabbikhoz, Gyulához sem, aki 1901-ben született, abban az esztendõben, amikor Jurij nagyapja Csörnyeföldben meghalt. Egyfélék voltak, mint akik világéletükben egy fedél alatt éltek, éjjel-nappal egy kupacban, és önkéntelenül utánozták egymást. A valóság homlokegyenest más volt, hiszen a sors, a nehéz életkörülmények már a kezdet kezdetén szanaszét szórták õket. Az elsõ gyerekek, a legidõsebbek, úgyszólván alighogy járni és eszmélni kezdtek, elkerültek a tanítók gyermekeinek alapított debreceni árvaházba, mások egy-egy hasonló intézetbe Budapest környékére vagy Kõszegre, ahova ugyanolyan feltételek mellett szintén csak tanítók gyerekeit vették fel, anyagilag nehéz helyzetbe került szülõkét, mint amilyen a testvérek félkarú édesapja és vagyontalan, kimerült édesanyja volt, akinek életét a kilenc gyerek sorozatos szülése határozta meg. A testvérek Magyarország különbözõ szegleteiben nõttek fel, ebben vagy abban az árvaházban, ahol díjmentesen tanították õket, ahol irodistának, péknek, fodrásznak, szakácsnak, a lányok pedig gazdasszonynak tanultak ki. És mint régi találkozásaik során, most is sokat beszélgettek ifjú éveikrõl, felidézték gyerekkoruk szórványos közös emlékeit, különösen azokat, amelyek a két világháborúhoz kötõdtek. Aztán a szocializmusra terelõdött a szó, amelyet mindannyian nehezen viseltek, kiváltképpen az orosz megszállást. A különös meghittség – ami olyan beszédesen sugárzott a testvérek arcáról, és nemcsak arcáról, de az apró gesztusokból, a titokban elejtett könnyekbõl – késõbb a leveleket is átjárta, melyeket ezután Jurij apjának írtak Belatincba. Amikor aztán apjával az elõzõ napi családi összejövetelrõl beszélgetett, Jurij megjegyezte, hogy szerinte rokonai félénken szóltak egymáshoz, hogy a találkozó visszafogott volt. Apja elmosolyodott és ráhagyta, hogy csakugyan volt a levegõben valamiféle óvatosság, amit õ is észlelt, de lassanként kiderült, hogy testvérei sokkal több szörnyûséget éltek át, mint õ, hogy rengeteg csapás érte õket, különösen az ötvenhatos forradalom után, így aztán magától értetõdõnek tartotta, hogy ott, a szabad ég alatt, a lugasban is halkan beszélgetnek, mint akik hangos szót még ott sem mernek kiejteni. 343

Hogy minden külföldi látogatót szigorúan ellenõriznek, azt apa és fia már Magyarországra való érkezésekor tapasztalta, hiszen akárcsak Jugoszláviában, Budapesten is haladéktalanul be kellett jelentkezni a rendõrségen, majd hazautazás elõtt egy nappal kijelentkezni. De mert elutazásuk napján az Operaházban az ünnepelt magyar énekes, Simándy József szerepelt, és mert Ica néninek sikerült jegyet szereznie a magyarok nemzeti operájára, a Bánk bánra, Jurij és apja kérvényezte, hogy egy nappal késõbb utazhasson haza. Csakhogy a dolog nem volt ilyen egyszerû, a rendõrségen lecsaptak rájuk és külön-külön kikérdezték õket, hogy ugyan miért, mégis hogy képzelik, tessék indokolni és így tovább. A tortúra ellenére végül maradhattak, és azzal a megállapítással vigasztalták egymást, hogy minden jó, ha a vége jó. KÖRTVÉLYESSY KLÁRA fordítása

A Saint-Sauveur-katedrális Aix-en-Provence-ban.

344

GüNTER GRASS

Amit ki kell mondani Minek hallgassak még, minek hallgassam el, ami nyilvánvaló, amit haditervekben gyakoroltak, melyeknek végén túlélõként mi talán lábjegyzet vagyunk. Az elsõ csapás állítólagos joga szerint a szájhõs igájába hajtott, a szervezett ujjongásra vezérelt iráni népet ki szabadna irtani, mert saját birtokán belül atombomba gyártását gyanítják. Miért tiltottam meg mégis magamnak, hogy azt a másik országot nevén nevezzem, amely titokban bár, de évek óta minden vizsgálat, minden ellenõrzés nélkül növelheti atompotenciáját? E tény tökéletes elhallgatását, amelynek hallgatásomat én is alávetettem, terhes hazugságnak és kényszernek érzem, amelynek megszegését az antiszemitizmus jól ismert bélyegével büntetik. Ám most, mikor hazám, amelyet eredendõ, példátlan bûnei olykor még utolérnek, és fejére visszaszállnak, ismét és tisztán üzleti alapon, amit fürge szájak jóvátételnek neveznek, egy újabb tengeralattjárót szállít Izraelnek, és ennek különlegessége abban áll, hogy mindent elpusztító robbanófejet lehet kilõni róla oly helyekre, ahol bizonyíték egyetlenegy atombombára sincs, de aggályként biztosnak mondják létezését, most már kimondom, amit ki kell mondani. 345

De hát miért hallgattam eddig? Mert azt hittem, hogy származásom szégyenfoltját örökre magamon viselve én ezt a tényt nem vethetem igazságként nyíltan szemére Izraelnek, amelynek híve voltam és leszek. Miért csak most merem kimondani, öregen és utolsó tintacseppjeimmel: Izrael atomhatalomként veszélyt jelent a világ amúgy is törékeny békéjére? Azért, mert végre ki kell mondani, ami holnap késõ lehetne, és mert mi németek, már úgyis vétkesek eléggé, ha egy elõre látható bûntettben közremûködünk, nem tudnánk többé vétkeinket a szokásos szánom-bánomokkal levezekelni. És be kell vallanom: azért sem hallgatok tovább, mert unom a Nyugat képmutatását, és ráadásul azt remélem, hogy mások is, megtörve hallgatásukat, felszólítják a szemmel látható veszély okozóját, az erõszak elvetésére és ragaszkodni fognak ahhoz is, hogy egy nemzetközi hatóság a két állam kormányainak hozzájárulásával korlátlanul és folytonosan ellenõrizhesse az izraeli atompotenciát és az iráni atomlétesítményeket. Csak ez segíthet minden palesztinon és zsidón, sõt rajtuk túl mindenki máson, akik e téboly uralta vidéken összezsúfolva halálos ellenségként élnek, és rajtunk is csak ez segíthet. IRCSIK VILMOS fordítása

346

MILTON HATOUM

Éva tornácai

Éva tornácai: így hívták azt a helyet. Közel volt a kikötõhöz, de abban az idõben másként érzékeltük a távolságokat. Az idõ hosszúnak tetszett, a végtelenbe nyúlt, és senki nem beszélt arról, hogy elvesztegetett volna órákat vagy perceket. Tudomást sem vettünk az öregségrõl, vagyis arról, hogy egyszer megöregedhetünk; elmerültünk az idõben, súlyosan ránk nehezedtek a lomha délutánok, amelyek mintha megkocsonyásodtak volna a hõségben. Már beleéltük magunkat az éjszakába: összejöttünk a Fast Clubban és a régi Barésban, táncolni jártunk a Booth Line hajóira, éji zenét adtunk egy ellenségünk kedvesének, és hajnalonta össze-öszszeverekedtünk a Sujo bár elõtti járdán, a Saudade téren. Néha beóvakodtunk az Amazonas Színház mûvészbejáróján, és kilestük ahogy a színészek és az énekesek idegesen gesztikulálnak öltõzõjük tükre elõtt, miközben az elsõ jelenetre készülnek. De az a hely, Éva tornácai megközelíthetetlen volt számunkra. Ranulfo, azaz Ran bácsi ismerte. Egy kellemes gyógyhely, amely tele van csinos lányokkal, mondta. De még egy kicsit nõnötök kell, mert a nõk nem szeretik a tökmagokat. Irigyeltük Ran bácsit, aki annyiszor aludt Éva tornácaiban, hogy lassan már elege volt belõle. Az élete nem úgy alakult, ahogy szerette volna, kanyargós úton haladt. Fásult volt, kelletlen, fölényes, és soha nem mosolygott, nem sokra becsült minket, s azt hajtogatta: Nõjetek még egy kicsit, tökmagok. Egy nap elviszlek benneteket a gyógyhelyre. A keménykötésû és belevaló Minotauro nem akart addig várni. De a magas kapu elõtt megtorpant, a földre köpött, megperdült a sarka körül, és meglódult visszafelé. Félelmetes egy gyerek volt, tagbaszakadt, és úgy tudott nézni izzó szemével, hogy az embernek inába szállt a bátorsága. De a hangja még bizonytalanul csengett, magas volt és harsány, mint a tûzpapagájé, s ijedt, bamba gyerekképpel nézett a világba. Gerinélson, ez a finom modorú fiú türelmesebb volt, békésen várakozott. Már volt dolga lányokkal, mohón és sietõsen csókolózott velük, és a legnagyobb meglepetésünkre az egyik vasárnap egy öreg lambrettán jelent meg, amelyet elcsaklizott a bátyjától. A hátsó nyeregben egy ismeretlen lány ült, valamelyik másik városrészbõl lehetett. Vagy külföldrõl. A motor alig karnyújtásnyira tõlünk, lassan, berregve körözött egy fa körül. Azután felgyorsított, és eltûnt a füstfelhõben. Akárcsak Gerinélson, aki el-eltünedezett, mert mindig a maga útját járta. Hozzánk is tartozott meg nem is. Én úgy gondoltam, közülünk való. Õ ebben nem volt biztos. Voltak titkai, amelyeket mélyen magába zárt, rejtélyes félmondatai, amelyek falként magasodtak fel. Tarso mélabúsabb és szégyenlõsebb volt bármelyikünknél: azt sem tudtuk, hol lakik. Gyanítottuk, hogy Manaus egyik folyócskája mellett húzódó nyomor347

negyedben él; egy nap arrafelé vette az útját, és hirtelen felszívódott. Ritkán járt velünk szórakozni. Mindig azt mondta: öreg, ilyen ócska cipõben nem mehetek. Moziba eljött velünk: összedobtuk az aprót, és kifizettük az õ jegyét is. Az Édenbe, a Guaranyba vagy a Politheama-ba jártunk. A matiné után mindig ellógott, nem maradt ott, hogy megbámulja velünk a tanítónõképzõs lányokat, vagy a Santa Dorothea Kollégium felhevült kis csitrijeit. Tarso nyalókát és gyümölcsöt akart árulni az utcán, hogy egy kis pénzhez jusson, és elmehessen Éva tornácaiba. De oda nagyon sok pénz kellett, hiába volt minden igyekezete. De Ranulfo bácsi megígérte: Amikor eljön az ideje, mindegyikõtöket befizetlek. Ran bácsi állta a szavát, sõt nagyvonalú volt: adott pénzt a belépõkre és italra. Azután elõhúzott a tárcájából egy köteg bankjegyet. Így szólt: Ezt a nõkre adom. Aztán nehogy fatökûek legyetek. Gentlemanként kell viselkednetek azokkal a királylányokkal. Megszámoltuk a bankjegyeket: jutott is, maradt is, egy egész vagyon volt. A Casa Colombo-ban vettünk egy pár cipõt Tarso-nak, Mira néni pedig nadrágot meg inget varrt neki. Amikor fölvette az új ruhát, egészen másként festett, majd sírva fakadt az örömtõl, de Minotauro, rosszmájúan odavetette neki: Majd a buli után sírj, öcskös. Csak a lányok örülnek az új ruhának. Majd ölre mentek, a szemük dühödten szikrázott. Mira néni közébük állt, kérlelte, õket, hogy maradjanak nyugton, béküljenek meg egymással. Mira nénit nézték, arcuk megnyugodott, a gondolataik már messze jártak. Úgy döntöttünk, szeptemberben, egy pénteken megyünk el. Gerinélson eltette a pénzt, egyedül akart menni, a lambrettán. Ran bácsi beültetett minket a Dauphine-jébe, csaknem a bejáratig vitt, és jó szórakozást kívánt. Amikor már a kapuban álltunk, Tarso tétovázott: megindult, majd visszalépett, be is akart menni meg nem is. Nem szólt egy szót sem, egyre különösebben viselkedett, magába roskadt. Nem ismertünk rá: nem vonzotta a fény és a tánc? Minotauro az ingénél fogva visszarántotta, kezét a nyakára kulcsolta, és ezt ismételgette: Indulj befelé, te ostoba. A barátunk engedelmesen meghajtotta a fejét, de egy rántással kitépte magát, és futva eltûnt a sötétségben. Tarso ünneprontó volt. Nem törõdtünk vele többet. Nem áll-e jogában mindenkinek, hogy azt tegye, amit éppen akar? Minotauro felmordult, majd így elégedetlenkedett: Nem mondtam? Új ruhának csak a kislányok örülnek. Bementünk. Keskeny és kanyargós ösvény vezetett Éva tornácai felé. A sötétség egyre nõtt, majd az út végén fény járta át az erdõt. Egy kerek, fából és szalmából készített építmény tûnt föl, amely indián kunyhót formázott. A kör peremén kis asztalok álltak, középen egy vörös lámpákkal megvilágított szalon volt. Néhány pár táncolt a boleró hangjaira. Minotauro egy sötét sarokban meghúzódó asztalra mutatott. Leültünk, sört kértünk, az erdõbõl liliom illata szállt felénk. Gerinélson vajon merre járhat? A csaknem éjsötét vörös fényben Minotauro megbökött: egy nõ mosolyog rám. Minotauro eltûnt a látókörömbõl, és Gerinélson sem érdekelt tovább. Csak a nõt néztem, aki csábító mosolyával vonzott magához; azután intett és meghajlított mutatóujjával táncolni hívott. 348

Nem volt magas, de telt és formás volt a teste, az arca pedig nagyon szép, tûzben égõ vadmacskaszemekkel. Három számot végigtáncoltunk, azután még néhányat, egy helyben állva, egymáshoz simulva, verejtékben úszó testtel. Megérezte, hogy feltámadt bennem a vágy, odaadóan hozzám simult, és a zene lassú ritmusában táncolt velem kifelé a nagyterembõl. Egy keskeny ösvényen odavezetett az egyik vörös, tornácos házikóhoz, amely egy kis folyócska partján állt. Egy darabig a tornácon álltunk, csókoltuk, tapogattuk egymást. Amikor beljebb kerültünk, a lány bezárta az ajtót és félig kinyitotta az ablakokat. A boleró hangjai elhaltak a tornácos házikóban. Megtanított mindenre, az összes kedveskedésre egy olyan asszony komótos nyugalmával, aki már szeretett, és akit már szerettek. Gyönyörûségek között töltöttük az éjszakát, elkerült bennünket az álom, fel-felkacagtunk a boldogságtól. Olyan dolgokat mûvelt velem, amelyektõl elfogott a féltékenység, úgy simogatott, hogy soha nem felejtem el. Megkérdeztem, hogy hívják. Elkomolyodott, majd nevetve így szólt: A nevemet akarod? Nem mondom meg, mert nem szabad, bûn volna. Az én nevem csak az enyém. Senki másé. A hangja és a nevetése elég volt ahhoz, hogy minden kíváncsiságom elillanjon. Hisz a név és keresztnév csak látszat. Nem akart látni, s azt sem akarta, hogy én lássam õt a nappal fényénél; amikor a folyócska vize sötétebb lett az éjszakánál, megkért, hogy menjek el. Vonakodva engedelmeskedtem. A reggeli szürkületben indultam el, végigmentem a nedves levelekkel borított ösvényen. Aznap reggel a nap csak sokára bukkant elõ a felhõs égen. Este visszamentem a Tornácokba, hogy újra láthassam õt; és azután még többször, mindig egyedül, de soha többé nem találkoztunk. Tarso azt mondta, hogy azért nem jött be a Tornácokba, mert félt. Féltél? Elkomorodó arccal hallgatott. Minotauro elmesélte, milyen jól szórakozott, vége-hossza nem volt a hõstetteinek. Hajnalig tartott a buli, mondta vastag, megöblösödõ hangján, amelyben már nyoma sem volt a remegésnek. Gerinélson elnézett a távolba, ernyedten mosolygott, és másra terelte a szót. Nem is igen láttuk többet. Nem szerette másokkal megosztani a dolgait, mindent megtartott magának, féltékenyen õrizte a sikereit és a kudarcait. A következõ néhány hónapban még néhányszor nekiindultam, hogy megkeressem azt a nõt, végigjártam az összes klubot, Manaus minden bordélyházát. A mai napig vágyakozva gondolok vissza rá. Mira néni látta rajtam, milyen szerelmes vagyok. Teljesen megbolondított egy nõ, és nevetett, miközben elnézte bánatos képemet és semmibe veszõ tekintetemet. Tarso-ból egy szót sem lehetett kihúzni arról az éjszakáról. Õ maradt el elsõként a csoportunktól: abba kellett hagynia az iskolát, motorszerelõ szeretett volna lenni, de lehet, hogy munkafelügyelõ lett belõle a Carreiro egyik ültetvényén. 349

Három év múlva Mira néni és Ran bácsi másik kerületbe költözött; egyre ritkábban találkozhattam a barátaimmal, más irányt vett az életem. Minotauro volt az egyetlen, akivel összetalálkoztam, véletlenül futottam bele, amikor éppen kiléptem a Mocambo bár ajtaján, õ pedig a Rendõrségi negyedbe igyekezett egy barátjához. Egyenruhát viselt, és a légierõk altiszti vizsgájára készült. Az õserdei hadmûveletek földi bázisán szolgált. Nem akart repülni. Szükségem van arra, hogy biztos talajon álljak, mondta bevezetésként. Nincs annál izgalmasabb dolog, mint amikor behatolsz a dzsungelbe, öreg, élvezem a veszélyt. Az ember ott bolyong a sûrûségben, hallgatja az éjszaka neszeit, és közben olyan sötét van, hogy az orrodig sem látsz. Ez az igazi kihívás. Ott kell gyalogolnunk abban a koromsötétségben, ahol azt sem tudod, hová hajthatod le a fejed, meg kell küzdened különféle állatokkal, és vissza kell találnod a parancsnoki álláshoz. Nyugodtan beszélt, magabiztosan, vastag ujjaival gyûrögette kék sapkáját. Az arca ijesztõ, már-már kegyetlen volt, és vonítva nevetett. Elmondta, hogy találkozott Gerinélsonnal: Az a hibbant Geri elment São Paulóba. Orvos szeretne lenni, nõorvos. Ott akar mindig szaglászni körülöttük, nevetett sötéten Minotauro, kivillantva lófogait. Nem ismered õt… Geri mindig is odavolt értük, mindannyiunkat megelõzve elment a Tornácokba, minden nõ jó volt neki, nem számított, hány éves. Ostobán, kényszeredetten nevettem. Barátomnak tekinthettem-e még Minotauro-t? Más világban élt, másképpen gondolkodott. Abban a pillanatba döbbentem rá. És Tarso? Még nálam is szegényebb. Nyomorult élete van. A szegény mindig szegény marad, öreg. Még katonának sem vették be. Minotauro a régi szeretettel viszonyult hozzám. Nem tudom, hogy aznap sajnáltam-e vagy haragudtam rá. Talán csak semmibe vettem. Szorosan megölelt, amikor elbúcsúztunk, megropogtatta a csontjaimat. Nagy iromba állat volt. Feltette a sapkát a fejére, és megindult, feszesen kilépve, mintha parancsot teljesítene. Néhány évvel késõbb, késõ délután egy ügyvédi irodából kilépve végigsétáltam a Szeptember Hetedike úton. Elgondolkodtam. Már nem voltam igazán fiatal. Az ember ezt különösen érzi, amikor egymás után jönnek a kellemetlenségek, s a kérdéseire nem kap választ. Az ajtók mögött egyre több felsejlõ disznóság várja. A bulik, a végtelenbe táruló élvezetek, az a magával ragadó szertelenség, minden a semmibe tûnik. Az élet újabb dolgai már úgy jelennek meg, mint egy kaktusz tüskéi vagy egy seszínû virág. Az ember hátranéz, és rémülten látja: elmúlt a fiatalság. Amikor a Kormányzósági Palota elé értem, hirtelen ötlettel megindultam lefelé azon a lépcsõn, amelyik a kis folyócska partján ér véget; amikor a lépcsõsor közepén jártam, már láttam a vízen ringatózó növényeken pihenõ madarakat. Megpillantottam egy kenut, benne egy ismerõs arcot. Tarso volt az. Lassan ki350

evezett a partra, kiugrott; azután kivett egy kosarat a csónakból, és a hátára lendítette, a homlokára húzva a tartószíjat, mint egy indián. A barátom súly alatt meggörnyedõ teste nem emlékeztetett emberi alakra. Felment egy falépcsõn, és egy a vízben lábakon álló ház elõtt letette a kosarat, visszament a partra, és kihúzta a nedves iszapra a kenut. Az ajtóban megjelent egy asszony és bevitte a kosarat. Azután újra kilépett, és odaintett Tarso-nak. Egy pillanatra felemelte a fejét, és találkozott a pillantásunk. Megremegtem. Elfordítottam volna a fejem, de nem tudtam másfelé nézni. Valami vonzotta a tekintetem, zaklatott, zavaros emlék támadt föl bennem. Meghallottam a hangját: Fiam! Ugyanaz a lágy és határozott hang, azé a lányé, vagy asszonyé, akit az Éva tornácai gyógyhelyének kis piros házikójában hallottam. A barátom anyja lett volna? Egy pillanatig tartott csak mindez. A meglepetés vagy valami varázslat tette, de az arca ugyanolyan volt, nem fogott rajta az idõ. A karját és a lábát nem is igazán láttam, de az emlékezet mindent kiteljesített, ott volt elõttem az a test, amelyet azon az éjszakán megismertem. Tarso behúzta a kenut a lábakon álló ház alá, és felment a hátsó lépcsõn. Az asszony már eltûnt. Egy ideig még ott álldogáltam, feltolultak bennem az emlékek. De oda soha többé nem mentem vissza.

Két parlagi költõ Albano Párizsban szerette volna elkezdeni költõi pályafutását, Zéfiro pedig, aki sokkal idõsebb volt nála, mintha nem is akarta volna befejezni: halhatatlannak gondolta magát. Szívesen nevezte magát L’Immortelnek, ezt a nevet 1969ben vette fel, amikor a katonai kormány megfosztotta katedrájától. Ez az önkényes vagy még inkább gyalázatos intézkedés jót tett Zéfiro elismertségének, ahogyan a hangjának és a költészetének is, amelyeken nem fogott az idõ. Könyve soha nem jelent meg: viszolygott attól, hogy kéziratait Amazonas tartomány megbízott kormányzójának a közremûködésével adják ki. Költõként meggyõzõdése volt, hogy a kormányzó és az állam nem fér össze a mûvészettel és a költészettel. Fennkölt és közönyös ellenérzést táplált a katonai kormányzat, a nádpálinka, a délutáni napsütés és az erdõ iránt; elégedettséggel töltötte el, hogy soha nem ült hajóra vagy kenuba, és egyszer sem járt a Negro folyó túlpartján. De Párizs iránt érzett rajongása közismert volt, és nemegyszer szenvedélyes formát öltött. Az óráin emlékezetbõl szavalta ismeretlen vagy jelentéktelen francia költõk verseit, amelyeket azon nyomban le is fordított és értelmezett. Kedvtelve beszélt, a legapróbb részletekre is kitérve, a párizsi életrõl, amit az utazási irodák ügynökei és a turisták ki is használtak. De ugyanilyen gyönyörûséget jelentett számára az is, ha elmondhatta, mintha mélységes titkot fedne fel, hogy megismerhette Henri Michaux-t, amikor a francia költõ 351

1927-ben ellátogatott Manausba. Zéfiro még nyolcvannyolc évesen is emlékezett a találkozás minden mozzanatára, és amikor érzékelte, hogy a hallgatóságának fogalma sincs arról, kicsoda Michaux, még fellengzõsebben beszélt róla. A magánélete éppen úgy titokban maradt, mint a lakcíme, amelyet mindenáron megõrzött, de nemesi származását elárulta sétabotjának ezüstfogantyúja és ír vászonból készült kopottas ingének hímzése. Albano-ról nem sokat lehet tudni: fiatal, törekvõ, folyékonyan beszél franciául és egy manausi mágnás fia. Ez a két utolsó sajátossága megadta számára, hogy Párizsban éljen. És most ez a két ember ott ül az Amazonas Szálloda éttermének asztalánál, egy légkondicionált teremben, ahol még csendesség uralkodik: a turisták csak késõbb érkeznek. Mindez 1981-ben történik, az a bordói pedig, amelyet Albano rendelt a pincértõl, 1972-es évjáratú. A vendégem, mondta a fiatalember, és félénken pillantott valamikori tanárára. Ehetünk, ihatunk kedvünkre. A Halhatatlan erõtlenül tiltakozott: nem fogadhatja el, ez a bor egy egész vagyonba kerül. Sokat köszönhetek önnek, tanár úr, jelentette ki a másik. És ez most a búcsúebédünk. Zéfiro csendben bólintott, miközben sugárzott róla a büszkeség, hogy õ nevelte ki a francia irodalom olvasóit. Bár ezzel egy idõben a búcsúzás szó a halál, az õ halálának a képét is felidézte, de büszkesége legyõzte a babonás hitet és a félelmet. A pincér kinyitotta a bordóis palackot, Albano megkóstolta a bort, arcán rejtelmes, majd gyönyörteli kifejezés terült szét. Sóhajtott, ivott még egy kortyot, majd evett egy falat húst. És mikor indulsz, fiam? Még ma, késõ délután. Az Air France-szal megyek: Manaus–Párizs, egy rövid megállóval Cayenne-ben. Az a rövid közjáték felejthetõ, de Párizs! Ah, oui, kiáltott fel Zéfiro merengve. Felemelte a poharát, ivott, majd újra töltött magának. Elgondolkodott, és nekifeszülõ testtel szavalni kezdett: „Jeunesse adieu jasmin du temps, j’ai respiré ton frais parfum.” Baudelaire, szólalt meg Albano lelkesen. Apollinaire, javította ki a Halhatatlan. A költõ, aki elment a háborúba. Emlékszem, hogy a Rue du Bac… nem, nem is, a Rue du Cherche-Midi egyik könyvesboltjában megvettem egyik könyvét, amelyet mademoiselle de Chantenpie-nek dedikált. Ki lehetett ez a kisasszony? Nem fontos. Amikor átmégy a Mirabeau hídon, gondolj Guillaume Apollinaire-re. És rám is. Annak a hídnak a látványa már magában elvezet a költészethez. Olvastam egyet s mást Apollinaire-tõl, mondta Albano. Le poète assassiné… Hát igen, a tanítványom voltál, mosolygott Zéfiro, és ivott egy korty bort. Mennyi ideig maradsz Párizsban?

352

Talán két évet. Szeretném a Marais kávéházban megírni az elsõ könyvemet. Le Marais… Rue du Temple, Vieille du Temple. Oui, csodálatos. Écris, Albano, écris toujours. És látogass el Victor Hugo házába a Place des Vosges-n. A zsebébõl elõhúzott egy papírlapot a híres költõk és könyvesboltok címével. A pincér egy nagy szelet halat tett le elé, de õ félretolta a tányért. A tanár úr nem eszik?, kérdezte a fiatalember. Csak Sztroganoff bélszínt, semmi mást, mondta Zéfiro, és kiitta a poharát. A bor és a költészet az én táplálékom, mert visszavisznek Párizsba. Finomkodó mozdulattal teletöltötte a poharát, élvezettel beszívta a bor illatát, megtörölgette lefittyenõ ajkait a szalvétával, és ivott egy kortyot. Mondani készült valamit, de csak néma tátogás lett belõle a feltörõ hangzavarban. Turisták egy csoportja, élükön idegenvezetõvel, telepedett le a szomszédos asztalokhoz. Tolldíszeket, halotti maszkokat, tökedényeket, íjakat és nyilakat cipeltek; az arcukat és a vállukat vörösre égette a nap. Egyikük caipirinha-t kért, a többiek megtapsolták. Bor, költészet és politika, folytatta a Halhatatlan. Politikai változások rengetik Franciaországot, és te ott leszel ebben a történelmi pillanatban. A jövõ héten elolvashatom a tegnapi Le Monde-ot. Szeretném tudni, Jean-Paul mit gondol minderrõl. Kirõl beszél a tanár úr? A barátomról, Sartre-ról. Jean-Paul Sartre-ról, mondta Zéfiro. Sartre? A nagy filozófus? A nagy író, jeune homme. A Les mots egy csodálatos récit de mémoire… Oui, admirable. De Jean-Paul számtalan mûvet írt. A tanár úr mindent elolvasott Sartre-tól? Csaknem mindent. És nagyon sokat beszélgettem vele. Manapság a fiatalok nem nagyon olvassák Sartre-ot. C’est fort dommage. Amikor Jean-Paul itt járt Manausban, sokat beszélgettünk a filozófiáról, az irodalomról és a politikáról. Kedvesen csak Zéphirnek nevezett. Én, õ meg Simone két egymást követõ este is itt vacsoráztunk. Jean-Paul roston sült halat evett pirított maniókaliszttel, két adagot, sokat ivott és sokat evett. Micsoda pantagrueli este volt. És a végén, mielõtt elment volna, megkérdeztem tõle, milyennek látja Brazíliát. Azt mondta, hogy Brazília és Latin-Amerika nagy része még a XIX. században van. Tout au plus. A tanár úr egyetértett vele? Udvariasan ellentmondtam neki. Pontosan ezekkel a szavakkal: Mon cher Jean-Paul, abból, amit mond, kiderül, hogy két dologgal nincsen tisztában: Brazíliával és a mi amerikai XIX. századunkkal. Félrenézett és nevetett. Észrevettem, hogy egy szomszéd asztalnál ülõ fiatal lányt bámul, és rá nevet. Simone viszont hosszan nézett engem… Une belle femme, és micsoda tekintet… Te még nagyon fiatal vagy ahhoz, hogy megértsd, mi rejtõzik bizonyos tekintetekben. Le regard, Albain… Egy tekintetben minden benne van. Meg kell tanulnod nézni… Csak én iszom, fiú? Azért mégy Párizsba, hogy ásványvizet igyál? 353

Albano sietõsen evett, és az óráját nézte, miközben volt tanára kortyolgatta a bort. Mellettük a turisták caipirinha-val koccintottak, lelkesen mesélték, milyen csodálatos és magasztos a két folyó találkozása, milyen furfangosak az édesvízi delfinek, amelyek ott szökellnek és ugrálnak az Amazonasban. Vagy a rio Negro-ban? Az egyik turista felrakott egy tökedényt a fejére, az arcát elfedte egy halotti maszkkal és bõgve, szökdécselve körbejárt az asztalok között. Zéfiro a szeme sarkából követte, mit csinál: Mais quel idiot. C’est dégoûtant. Ha JeanPaul ezt látná, azt mondaná: L’idiot de la tribus. A többiek is elkezdtek bohóckodni, a lárma elviselhetetlenné vált. Albano eltolta a tányérját, kért egy kávét, meg a számlát. A harsány jókedv a tetõfokára hágott, a mulatság egyre képtelenebb formát öltött: álarcok, tolldíszek és nyakláncok repültek fel a magasba, majd hulltak le a földre. A Halhatatlan vöröslõ arca eltorzult. Egy pillanatig mind a ketten hallgattak: a fiatalember szemét az öregre szegezte, aki lehunyt szemmel érthetetlen szavakat mormolt, mintha álmodna. Azután váratlanul kinyitotta a szemét, és így szólt: Tudod, Albain, egy fiatal ember úgy tekint az öregségre, mintha merõ absztrakció volna. Én pedig úgy látom az ifjúságot, mint valami rémlátomást… Mint egy csaknem idõn kívül került idõt. A Halhatatlan az asztalra tette a kezét, és fejét a teremben tetõfokára hágó tombolás felé fordította: tolldíszek repkedtek az asztalok között, halotti maszkokat tapostak és szaggattak szét. A tehetetlen pincérek szomorú, reménytelen pillantásokkal figyelték a tombolást. Az életkorom egyetlen elõnye, hogy tudom, már nem sokáig kell elviselnem az emberi ostobaságot. Jean-Paul is tanúja volt egy hasonló jelenetnek… Tudod, mit mondott? Zéphir, maga itt született, mondja meg nekem: kik valójában a vademberek? Albano lehajtotta a fejét, hogy kitöltse a csekket, majd felállt. Felajánlotta, hogy hazaviszi Zéfiro-t, és megjegyezte: Így legalább megtudom, hogy lakik a tanár úr. A Halhatatlan idegesen elutasította: inkább jár egyet a városban, utána pedig meglátogatja a francia konzult. Kettõkor, ebben a hõségben? Magammal hoztam a napernyõmet. Amikor egy jó bordóit iszom, a nap sem süt olyan kegyetlenül. Megadtam a postafiókom számát. Ugye írsz majd nekem? Amint Párizsba érek. Elmondom elsõ benyomásaimat a városról. Írhatok franciául? Természetesen, mon cher. Ki tudja… Zéfiro köhögni kezdett. Albano óvatosan megütögette volt tanára hátát, aki görcsösen összegörnyedt. Semmi komoly… Azazhogy, elfogott az izgalom, hogy itt állok egy olyan fiatal emberrel, aki Párizsban fog élni. És nem kell dolgoznia… Ez olyan ritka… Több ezer kilométerre innen, távol a mi kisszerû politikánktól, a megrögzött rablóktól. Istenem, milyen szerencsés vagy, Albain. 354

Albano, tanár úr, javította ki félénket a fiatalember. Még az is lehet, hogy a tanár úr meglátogat engem. Nyolcvannyolc évesen, Albain?, mondta elképedve a saját korától, miközben reszketõ kezét nyújtotta a fiatalembernek. Megölelték egymást, az alacsony, meggörnyedt öregember eltûnt a fiatal utazó karjaiban. Zéfiro a szálloda bejáratánál állva látta, hogy egykori tanítványa kinyitja a kék, fémcsillogású Malibu ajtaját. Botjával búcsút intett, a másik pedig hangos dudálással búcsúzott. Zéfiro visszaadta a napernyõt a szálloda halljában, és megindult a perzselõ délutánban. Balra, majd jobbra nézett, rátámaszkodott a botjára, és átment az utcán. A busz vezetõje segített neki felszállni a Cachoeirinha-ba tartó buszra. A Szegény Ördög-templom és az Ypiranga mozi között leszállt, és befordult egy kis utcába, amelyben egészen a Saturno telepig gyalogolt. Egy eldugott telep utolsó faházában lakott. Kinyitotta az ajtót, kitámasztotta az ablakot, és leült egy karosszékbe Párizs szobája falán függõ térképével szemben. A karosszéket körbevették a földön heverõ verseskötetek és kéziratok; elsárgult francia újságokkal volt tele a ház két helyisége. Azokkal az újságokkal, amelyeket a francia konzul elküldött az öreg tanárnak és költõnek, miután elolvasta õket. Az utolsó hónapokkal korábbi dátumot viselt, és a Szocialista Párt gyõzelmérõl tudósított. Zéfiro francia verseket kezdett szavalni, elõbb Lamartine-tõl, majd Victor Hugótól és végül Baudelaire-tõl. Kásás hangján elsorolta a Saint-Germain, a Marais, majd a Bastille környékének utcáit. Némi reménnyel töltötte el, hogy még mindenre emlékezett. Amikor elfáradt, véres, könnyben úszó szemét annak a városnak a térképére függesztette, amelyet mindig is szeretett volna megismerni. De már túl késõ volt. Ásított, a feje megremegett, és a szék támlájára bukott. PÁL FERENC fordításai

355

TAJJIB SzÁLIH

Az Északra vándorlás évada 3* 7 Ahogy a két fiú körülmetélését megünnepeltük, azonnal visszatértem Kartúmba. A feleségemet és a kislányomat a faluban hagytam, és a sivatagi úton mentem a vállalkozás egyik teherautójával, Mahdzsúb már mesélt róluk. Rendesen a gõzhajóval utazom Karima folyami kikötõjéig, majd onnan vonatra szállva Abuhamad és Atbara érintésével jutok el Kartúmba. Most azonban valami nagyon sürgetett, s bár nem volt egészen világos elõttem e nagy sietség oka, a rövidebb utat választottam. Az autó reggel indult, kezdetben kelet felé tartottunk, a Nílus folyását követve mintegy két óra hosszat, aztán derékszögben délre fordultunk és nekivágtunk a sivatagnak. Itt nincs menekvés a nap elõl, lassan kapaszkodik fel az ég boltozatán és sugarait úgy zúdítja a földre, mintha a föld lakóin õsi vérboszszút állna. Nincs hová menekülni elõle, legfeljebb az a forró kis árnyék ad menedéket a kocsi belsejében, bár ez meg nem igazán árnyék. Az út egyhangú, egyszer emelkedik, máskor lejt, s ez így megy, sorban, nincs semmi, ami a tekintetet megragadhatná. Szétszórva bokrok a sivatagban, tövisesek, nincsen levelük, szerencsétlen, kínlódó bokrok, nem élnek, nem halnak. Az autó órákat gurul és sem ember, sem állat nem akad az útjába. Aztán egy kisebb tevecsorda mellett megyünk el, minden állat girhes, mármár csont és bõr. Sehol egy darabka felhõ, ami reményt adhatna, a forró égbolt a pokol fedele. A nappal itt nem jó semmire, csupa kín meg gyötrelem, végig kell szenvednie minden létezõnek, az éjszakára várva. Igen, az éjszaka a megszabadulás. Mintha láz kerített volna hatalmába, a fejemben gondolatfoszlányok kavarogtak, mondatokból kiszakadt szavak, arcok, hangok, melyek mindegyike – mint a feltöretlen földön szaladó forgószél – szárazon, szikkasztva tört rám. Minek ez a sietség? Azt kérdezte tõlem: „Minek ez a sietség?”, azt mondta: „Miért nem maradsz még egy hétig?”, meg azt is mondta: „A fekete szamárkanca, egy beduin becsapta a nagybátyádat, és eladta neki a fekete kancát.” Az apám megkérdezte: „Ilyen semmiség izgatott fel ennyire?” A fejünket nem dughatjuk hûtõszekrénybe! Elviselhetetlen a nap, megolvasztja az agyat, megbénítja a gondolkodást! Musztafa Szaíd itt van megint, az arca felmerül a képzeletemben, pontosan olyan, amilyennek az elsõ nap láttam, aztán eltûnik a teherautók zúgásában, a sivatag felverõdõ köveinek hangjában, s én megpróbálom újra felidézni, erõltetem magam, de nem sikerül, nem megy. A fiúk ünnepén Huszna levette a fejérõl a kendõt, és táncolt, ahogy az anyának táncolnia kell a fia körülmetélésének napján. Micsoda asszony! „Miért nem veszed *

A regény elsõ része a Nagyvilág 2012. márciusi számában, a második rész a 2012. áprilisi számban olvasható.

356

te feleségül?” Mit is suttogott a fülébe Isabella Seymour? „Tégy magadévá, te afrikai démon! Égess el templomod tüzén, te fekete isten! Engedj vonaglani istentiszteleted vad, buja szertartásán!” S íme, itt a tûz forrása. Itt a templom. A semmi. A nap, a sivatag, kiszáradt növények és girhes állatok. A kocsi megbillen, amint belehajt egy kisebb vízmosásba. Aztán egy teve csontjai mellett húz el, a szomjúság végzett vele ebben a kietlen pusztaságban. S ekkor a képzeletemben, a nagyobbik fia arcában újra megjelenik Musztafa Szaíd. A két fiú közül õ hasonlít rá. Többet ittunk Mahdzsúbbal a körülmetélés napján a kelleténél. Mivel az élet rendkívül egyhangúan telik a mi falunkban, az emberek minden alkalmat megragadnak, bármi csip-csup ügy jó rá, hogy akkora ünnepséget csapjanak, mintha menyegzõt ülnének. Mahdzsúbot magam után húztam az éjszakában, miközben odabent a házban az énekesek énekeltek, a férfiak meg tapsoltak hozzá. Annak a bizonyos épületnek az ajtaja elõtt álltunk meg. Így szóltam: – Csak nekem van kulcsom hozzá. Vasajtó. – Tudod, hogy mi van odabenn? – kérdezte borgõzös hangon. – Igen – feleltem. – És mi lenne az? – Semmi – mondtam, és az alkohol hatására nevetni kezdtem. – Abszolút semmi! Ez az épület vagy szoba egy nagy tréfa. Olyan, mint az élet. Azt gondolnád, hogy valami rejtély vagy titok lappang benne, pedig nincs, egyáltalán nincs benne semmi. – Részeg vagy – mondta Mahdzsúb. – Ez a szoba a padlótól a mennyezetig dugig van kincsekkel. Arany, drágakövek, igazgyöngy. Tudod, hogy kicsoda Musztafa Szaíd? Azt feleltem neki, hogy Musztafa Szaíd egy nagy hazugság volt. S megint felnevettem részeg, boros nevetéssel, és ezt kérdeztem tõle: – Szeretnéd tudni, hogy valójában ki volt Musztafa Szaíd? – Te nemcsak részeg vagy – mondta Mahdzsúb –, hanem még õrült is. Musztafa Szaíd igazából Allah egyik prófétája, Khidr. Megjelenik, aztán eltûnik. S azok a kincsek, amelyek ebben a szobában vannak, Salamon király kincsei, a dzsinnek hozták ide. És nálad van a kincs kulcsa – kiabálni kezdett: – Szézám, tárulj! Osszuk szét az emberek között az aranyat meg a drágaköveket! Mahdzsúb már torkaszakadtából üvöltött, és biztosan odaszaladtak volna az emberek, ha nem tapasztom be a száját. Másnap mindketten a saját ágyunkban ébredtünk, de nem tudtuk volna megmondani, hogyan vetõdtünk haza. Az útnak sehol nem látszik a vége, a nap kimeríthetetlenül fortyog. Nem csoda, hogy Musztafa Szaíd az északi hidegbe menekült innen. Isabella Seymour így beszélt hozzá: – A keresztények azt mondják, az istenüket azért feszítették meg, hogy levegye róluk a bûneik terhét. Ezért aztán hiába halt meg, mert amit õk bûnnek neveznek, ó, hitetlenségem istene, nem más, mint a te karjaidban nyert kielégülés sóhaja! Te vagy az én istenem, és nincs rajtad kívül más istenség! 357

Azt hiszem, ez volt az öngyilkosság oka, és nem a rákos betegség. Hívõ volt, amikor találkoztam vele, de megtagadta a hitét, egy másik istent kezdett el szolgálni, olyan volt neki ez az isten, mint Izrael népének az aranyborjú. Milyen furcsa! Mennyire nevetséges! Néhány õrült rabszolgának, más meg istennek tart egy embert pusztán csak azért, mert az Egyenlítõ mellett született. Hol van a közép? Hol van az egyensúly? És hol a helye a nagyapámnak a sipító hangjával, s a nevetésével, mely, ha elemében van, gúnyosan tör fel, hol van a helye ebben a muzulmán világban? Vajon úgy valóság õ, ahogy én gondolom, és amilyennek látszik? Vajon tényleg fölötte áll ennek a káosznak? Nem tudom. De mindenesetre tény, hogy megmaradt, s hogy túlélt minden betegséget, kormányzati korrupciót meg természeti csapást. S én egészen bizonyos vagyok benne, hogy amikor eljön érte a halál, õ belemosolyog a halál képébe is. Hát nem elég ennyi? Ádám gyermeke akarhat ennél többet? A domb mögül egy beduin bukkant elõ, felénk rohant, elállta az utunkat, hogy megállítsa az autót. A bõre, a ruhája mint a föld. A sofõr megkérdezte, hogy mit akar. – Allah szerelmére – mondta –, adjatok egy cigarettát vagy egy adag tubákot! Két napja nem éreztem a tubák ízét! Nem volt nálunk tubák, adtam neki egy szál cigarettát. Úgy döntöttünk, hogy egy kicsit megállunk mi is, és kipihenjük az autózás fáradalmait. Embert nem láttam még életemben ekkora élvezettel cigarettázni, mint ez a beduin. Leült, s leírhatatlan mohósággal szívta a cigarettát. Két perc múlva kinyújtotta felém a kezét, s én odanyújtottam neki egy másik szálat. Ugyanúgy nyelte el, mint az elsõt. Aztán reszketni kezdett, fetrengett a földön, mintha nyavalya törné. Végül kinyújtózott, karját a feje köré fonta, és elcsendesedett, mint aki meghalt. Nem mozdult, míg ott voltunk, nagyjából húsz percig. Amikor felberregett a kocsi motorja, talpra ugrott, visszatért belé az élet, és áldani kezdett, Allah áldását kérte egész életemre. Odadobtam neki a cigarettás dobozt a cigarettákkal együtt. Felszállt mögöttünk a por, s én figyeltem a beduint, amint dél felé szaladt, a bokrok irányába, a felszakadozott sátrakhoz. Birkák, meztelen gyerekek voltak arrafelé. Hol az árnyék? Istenem! Az ilyen föld nem terem egyebet, csupán prófétákat! Ezt a szárazságot nem gyógyíthatja meg más, csak az ég. Az út végtelen, a nap nem irgalmaz, a teherautó csörömpöl a köveken, lapos az út, mint az asztal lapja. „Halálraítéltek vagyunk, hát meséljetek történeteket nekünk, hogy gyönyörködhessünk bennük!” Ki is mondta ezt? És ezt ki mondta? „Mint a növény, mely nem lép elõre, hátra el nem marad.” A sofõr meg se mukkan, a gép tartozéka, átkozza néha, vagy káromkodik, a táj meg elmerül a káprázatban. „Az egyik káprázat jókedvre derít, a másik elszomorít, ide-oda hajítanak, egyik sivatagból a másik sivatagba.” Milyen nagy költõ volt Mohamed Szaíd Al-Abbászi! És Abu Nuvász! „Úgy ittunk akkor ott, mint Ád korának fiai!” Ez a reménytelenség földje és a költészeté, de most nincs senki, aki rágyújtana egy dalra. 358

Egy lerobbant hatósági kocsihoz értünk, körülötte, puskákkal, öt katona meg egy õrmester. Megálltunk. Ittak a vizünkbõl, ettek az ételünkbõl, és adtunk nekik benzint. Elmondták, hogy egy nõ a Maríszáb törzsbõl megölte a férjét, és most a hatóság azért száll ki, hogy letartóztassa. Mi a nõ neve? Hogy hívják a férjet? Miért ölte meg? – Nem tudnak semmit, csak azt, hogy a nõ a Maríszáb törzshöz tartozik, ölt, az áldozat a férje volt. De majd megtudnak mindent. A Maríszáb, a Havávír és a Kabábís törzsek, az állandó és az utazó bírák, Észak-Kordofán biztosa, Észak Déli Tartományának biztosa, Kelet-Kartúm biztosa, a vízlelõhelyeket bejáró pásztorok, az elöljárók és a felügyelõk, a beduinok a szõrsátrakban és a vízfolyások találkozásában, mind-mind megismerik majd a nevét. Hiszen ezen a földön, ahol a nap nem hagy gyilkolnivalót a gyilkosnak, nem mindennap esik meg, hogy egy asszony megöljön egy férfit, hát még a saját férjét. Felötlött bennem egy gondolat, de csak forgattam, végül mégis úgy döntöttem, hogy kimondom, és megnézem, milyen hatást tesz. Azt mondtam, hogy nem a nõ ölte meg a férfit, a napszúrás végzett vele. Úgy halt meg, ahogy Isabella Seymour, Sheila Greenwood, Ann Hammond és Jean Morris. De nem történt semmi. Az õrmester annyit mondott: „Volt nálunk egy rendõrparancsnok, legyen átkozott a neve, Cook õrnagy.” Semmi. Semmi meglepetés. Fogták magukat és odébbálltak. Mi is folytattuk utunkat. A nap ellenség. Most az égbolt közepén áll, vagy, ahogy az arabok mondják, az égbolt májában. Micsoda tüzes máj! Órákig ott idõzik, nem mozdul, legalábbis így képzelik az élõk, és a kövek feljajdulnak, a fák sírnak, a vas segítségért könyörög. Egy asszony zokogása hajnalban a férfi alatt. Fehér combok, széttárva. Most olyanok, mint a teve kiszáradt csontjai, elszórva a sivatagban. Nincs ízük. Nincs illatuk. Nincs jó. Nincs rossz. A kocsi kerekei gyûlölettel rontanak neki a köveknek. „Fordulatokban gazdag útja hamar katasztrófába vitte. A katasztrófa pedig többnyire a nap világosságával magasodott elõtte, ezért is csodálni való, hogy egy ilyen intelligens férfi hogyan lehetett ennyire ostoba. Mert bár hatalmas okosságot kapott, nem részesült a bölcsességben. Ostoba okos volt.” Ezt mondta a bíró az Old Bailey-ben, mielõtt az ítéletet kihirdette. Az út végtelen, s a nap, mint mondják, úgy ragyog, ahogy a nap ragyog. Írni fogok Mrs. Robinsonnak. Shanklinben él, a Wigh szigeten, a címe még azon az éjszakán ragadt meg az emlékezetemben, amikor Musztafa Szaíd beszélt róla. A férje tífuszban halt meg, Kairóban temették el, az Imám Sáfii temetõben. Igen, felvette az iszlám vallást. Musztafa Szaíd mesélte, hogy Mrs. Robinson minden tárgyaláson jelen volt, az elsõtõl az utolsóig. Õ persze egész idõ alatt hallgatott. Az ítélet kihirdetése után azonban Mrs. Robinsonra borulva zokogott. Az asszony a fejét simogatta, megcsókolta a homlokát, és azt mondta: „Ne sírj, kedves gyermekem!” Nem szerette Jean Morrist. Óva intette, hogy feleségül vegye. Írok majd neki, talán rávilágít néhány dologra, talán említ valamit, amit Musztafa Szaíd elfelejtett, vagy nem tartott fontosnak. A küzdelem váratlanul gyõzelemmel ért véget. Az alkony pírja nem vér, hanem henna, asszonylábon, a szellõ utolér bennünket a Nílus völgyébõl, illa359

tot hoz magával, emlékezem rá, amíg csak élek. Tevekaravánok módjára verünk tábort. Az útnak már csak a kisebb szakasza van hátra. Ettünk és ittunk. Néhányan az esti istentiszteletet végzik. A sofõr és a segédei italos palackokat vesznek elõ a csomagtartókból. Elnyúltam a homokon, cigarettára gyújtottam és belevesztem az égbolt ragyogásába. A teherautót feltöltötték vízzel, benzinnel és olajjal, s most csendesen, elégedetten áll, mint csikó a karámban. Gyõzelem ez mindannyiunknak, a küzdelem a kövek, a fák, az állatok, a vas és mindannyiunk gyõzelmével ért véget s én itt, a csodálatos és irgalmas ég alatt úgy érzem, hogy valamennyien testvérek vagyunk. Aki lerészegedik, éppen úgy testvérünk, mint aki imádkozik, lop, vagy kurválkodik, harcba indul, vagy éppen gyilkol. A forrás ugyanaz. És senki nem tudhatja, mit forgat az istenség az elméjében. Lehet, hogy õt nem is érdekli ez az egész. Lehet, hogy nem is haragszik. Az ehhez hasonló éjszakán úgy érzed, képes vagy az égbe emelkedni egy kötéllajtorján. Ez a föld a költészet és a lehetõség földje, és a kislányom neve Ámál, azaz Remény. Rombolni fogunk és építeni, a napot is megrendszabályozzuk, és akárhogy is, le fogjuk gyõzni a szegénységet. A sofõr, akinek a hangját se hallottuk út közben, most rázendített egy dalra. Édes, lüktetõ hang, nem is gondolnád, hogy az övé. A kocsijának énekel, pontosan úgy, ahogy a régi idõkben a költõk a tevéjüknek: Kormányrúd és kormánykerék, csillog-villog az acél, A szemünket nem hunyjuk le, míg Szittnafúrba el nem ér!

Egy másik hang válaszolt: Ó, jajajaj, szívembe mar a fájdalom, Mint a vad, mely kifárasztja kutyám a vadászaton, Hívõ emberbõl a hitet soha ki nem irthatod, Dzsiddánál Hidzsáz felé fordítsd a zarándokot. Ekkor egy harmadik hang is rázendített: Van, aki Kavarból jön, van, ki Kambuból, Büszkén rázza fejét, de engedelmesen duruzsol, Kimerjük a Dúmán vízét, megöntözzük a torkát, S hogy az útnak nekilódul, szikra ver ki oldalán. Itt tartottunk, és minden arra haladó teherautó – akár fölfelé tartott, akár lefelé – megállt, s egy óriási karavántábor állt össze, több mint száz férfival, mindenki evett-ivott, imádkozott és részegeskedett. Aztán körbe álltunk. Néhány fiú beállt a kör közepébe és a lányokat utánozva, táncba kezdett. Tapsoltunk, a lábunkkal vertük a taktust, kórusban énekeltünk, a sivatag szívében örültünk a semminek. 360

Valaki tranzisztoros rádiót hozott, letette a kör közepére, és akkor a rádió hangjára tapsoltunk és táncoltunk. Valaki másnak meg az az ötlete támadt, hogy a sofõrök álljanak körbe a teherautóikkal. A fényszórókat a táncolókra irányították, olyan fényesség támadt, amilyent, azt hiszem, errefelé még senki nem látott. A férfiak asszonyok módjára trilláztak, és felharsant minden autó kürtje és dudája. A fény és a lárma odacsalogatta a beduinokat a szomszéd vízmosásokból meg a dombok hajlatából, férfiak bújtak elõ, asszonyok, emberek, akiket nem látni nappal, mintha feloldódtak volna a nap fényében. Hatalmas tömeg csõdült össze, s a kör közepébe most már valódi asszonyok álltak, asszonyok, akiket nappal még csak pillantásra sem méltatnál. Itt és most azonban szépek voltak. Egy beduin birkát hozott, leteperte és levágta, megsütötte a húsát a maga rakta tûzön. Az egyik utas két láda sört vett elõ a teherautóból, szétosztogatta és így kiáltozott: „Szudán egészségére! Szudán egészségére!” Cigarettás és édességes dobozok jártak körbe, a beduin nõk énekeltek meg táncoltak, s az éjszaka és a sivatag visszaverte a hatalmas ünnepség hangját, melyet mintha a dzsinnek egyik törzse csapott volna. Mulatság, jelentés híján, puszta kétségbeesés, úgy kerekedett, váratlanul, mint a sivatagban fel-felcsapó, majd elülõ forgószél. Hajnalban szétszéledtünk. A beduinok visszahúzódtak a vízmosásokba. Az emberek kiáltoztak: Maa-sz-szaláma! „Béke veletek!” Maa-sz-szaláma! „Béke veletek!” Mindenki a kocsijához szaladt, felduruzsoltak a motorok, a fény kihunyt a térségrõl, amely nemrég az emberek színpada volt. A fény elenyészett, a helyet visszaadtuk a sivatagnak. Az autók között volt, amelyik délnek fordult, a Nílus felé, volt, amelyik északra. Por kavargott, majd leülepedett. Megint fölszállt és megint eloszlott. Ekkor pillantottuk meg a napot Ummdurmán fölött a Karara hegyek csúcsain. 8 A gõzhajó megfordult a tengelye körül, hogy kikerüljön a sodrásból. Minden ugyanúgy zajlott, mint máskor. A rekedt kürt, a csónakok a szemközti partról, a vadfügefák, meg a csõdület a hajóállomás hídján. Minden ugyanúgy, egy óriási különbséggel. Kiszálltam a hajóból, Mahdzsúb kezet fogott velem, de a tekintetem kerülte, oldalt pislogott. Egyedül jött. Restelkedett, mintha bûnösnek érezné magát, vagy mintha rám akarná hárítani a felelõsséget. Jóformán kezet se szorítottam vele, máris megkérdeztem: – Hogy történhetett ez meg? – Történt, ami történt – mondta Mahdzsúb a magas fekete szamárkanca nyergét igazgatva. Ez volt Abdulkarím nagybátyám szamara. – A két fiú jól van, magamhoz vettem õket. Elátkozott utazásom alatt nem is gondoltam a fiúkra. Csak õ járt az eszemben. Még egyszer megkérdeztem Mahdzsúbot. – De hát mi történt? 361

Még mindig kerülte a pillantásomat, hallgatagon tett-vett. Igazgatta a takarót a nyereg alatt, megszorította a hevedert a szamár derekán, egy kicsit elõretolta a nyerget, majd elkapta a kantárszárat és a nyeregbe ugrott. Álldogáltam és vártam, hogy valamilyen választ kapjak, de nem szólt egy szót sem, így aztán én is nyeregbe szálltam. – Már megírtam a táviratban, mi történt – mondta, gyorsabb lépésekre nógatva a szamarat. – Semmi értelme belemerülni a részletekbe. Különben meg nem vártuk, hogy eljössz. – Bárcsak megfogadtam volna a tanácsodat! – mondtam, hogy valahogy beszédre bírjam. – Bárcsak feleségül vettem volna! De ennek is csak az lett a hatása, hogy még mélyebb hallgatásba burkolózott. Nyilvánvaló volt, hogy nagyon dühös, a szamarat durván ösztökélte a sarkával, pedig az nem csinált semmit. Megpróbáltam utolérni, de nem sikerült melléje szegõdnöm. – Nem ettem, nem aludtam és senki emberfiával nem beszéltem, amióta megérkezett a táviratod. Az alatt a három nap alatt, míg Kartúmból vonattal meg hajóval ideértem, egyre azon törtem a fejemet, csak azt kérdezgettem magamtól, hogyan történt mindez, de nem leltem rá választ. Mintha megsajnált volna, szánakozva szólt hozzám: – Alig melegedtél meg a városban, máris visszatértél. – Igen – mondtam –, pontosan harminckét nap után. – Mi újság Kartúmban? – kérdezte. – Egy konferencia töltötte ki minden idõmet. Érdeklõdés jelent meg az arcán. Szerette a kartúmi híreket, s különösen a botrányok, a vesztegetések meg a kormányzati emberek korrupciója érdekelte. – És mirõl tárgyaltatok a konferencián? – kérdezte élénken, nem palástolt érdeklõdéssel, amire szinte belém hasított, hogy úgy tesz, mintha teljesen megfeledkezne róla, mi hozott haza. – Az Oktatási Minisztérium szervezett konferenciát, húsz afrikai ország küldötteit hívták meg rá. Azt tárgyalják, miként lehetne egységessé tenni az oktatási módszereket az egész kontinensen. Én a konferencia titkárságának voltam a tagja. – Építsenek elõször iskolákat! – mondta Mahdzsúb. – És azután vitassák meg a módszerek egységesítését! Hogyan gondolkoznak ezek az emberek? Konferenciákkal és üres fecsegéssel vesztegetik az idõt, miközben a mi gyerekeink itt, nem is tudom, hány mérföldet utaznak az iskoláig. Mi nem vagyunk talán emberek? Nem fizetjük az adókat? Nekünk itt a faluban nincsenek jogaink? Minden Kartúmban van. Az állam egész költségvetését Kartúmra költik el. Egyetlen kórházunk van Merawiban, és három napba telik eljutni oda. A nõk meg belehalnak a vajúdásba. Egyetlen képzett bába sincs ebben a faluban. És te, te mit csinálsz Kartúmban? Mi hasznunk abból, hogy van egy fiunk a kormánynál és semmit nem csinál? 362

A szamarammal elébe kerültem, meghúztam a gyeplõt, hogy utolérjen, de nem válaszoltam. Más helyzetben beleordítottam volna a képébe. Mi gyerekkorunk óta nem változtunk. Kiabáltunk, ha valami felbosszantott, aztán meg kibékültünk és elfelejtettük az egészet. De most éhes vagyok, fáradt, és súlyos gond nyomja a szívemet. Más idõben biztosan megnevettetem vagy földühítem, mesélek a konferenciáról. Mahdzsúb el sem hitte volna, hogy Afrika sima képû új urainak a szája farkas pofája, az ujjaikon drágaköves gyûrûk villognak, hajukból parfümillat árad, fehér, kék, fekete vagy zöld ruhájukat pazar gyapjúból és drága selyembõl szabták, sziámi macska bundájaként omlik le a vállukról, cipõjük csillog, visszaveri a csillárok fényét, nyikorog a márványpadozaton, ó, Mahdzsúb nem hitte volna el, hogy ezek kilenc napon át tanulmányozták az afrikai oktatás sorsát a Függetlenség Palotájában. Abban az épületben, amelyet erre a konferenciára építettek fel több mint egymillió szudáni fontért, pazar, gyönyörû építményben, mely csupa kõ, cement, márvány meg üveg, tökéletes kör alakú, a terveit persze Londonban készítették. Az elõcsarnokot fehér márványból emelték, amelyet Olaszországból szállítottak, az ablakokra ügyesen elrendezett tíkfa rácsokat tettek színes üveglapokkal berakva, a padlót perzsa luxusszõnyegekkel fedték, s a kupola alakú mennyezetet arannyal futtatták be, hatalmas csillárok függtek alattuk, egyenként akkora, mint egy teve. A szónoki emelvény, melyen kilenc napon át egymást váltották az afrikai oktatási miniszterek, vörös márványból készült, mint Napóleon síremléke az Invalidusok templomában, fölsõ lapja sima, fényes ébenfa. A falakon olajfestmények, a bejárattal szemben Afrika terjedelmes térképe, mozaikból, színes márványból kirakva, országonként más-más színû. Hogyan mondjam el Mahdzsúbnak, hogy az a miniszter, akinek terjengõs beszédét hatalmas tapsviharral fogadták, ilyeneket mondott: „Nem szabad megengedni, hogy ellentmondás szülessen a diák által megtanult dolgok és a nép valóságos élete között. Aki ma tanulásra adja a fejét, nem akar mást, csak hogy kényelmes íróasztalt kapjon ventilátor alatt, kerttel övezett házban lakjon, benne légkondicionálóval, és hogy amerikai autóval furikázhasson. Ha ezt a ragályt nem irtjuk ki gyökerestül, olyan burzsoázia alakul ki nálunk, amelyiknek semmilyen kapcsolata nem lesz a valós élettel, és ez nagyobb veszélyt jelent Afrika jövõjére az imperializmusnál.” Hogyan mondjam el Mahdzsúbnak, hogy ugyanez a férfi a nyári hónapokban elmenekül Afrikából a Luzerni-tóhoz a villájába, a felesége meg a londoni Harrods Áruházban vásárol, ahová magánrepülõgép szállítja? Hogyan mondjam el, hogy még az általa vezetett küldöttség tagjai is kereken kimondják, hogy erkölcstelen, megvesztegethetõ ember, aki hatalmas birtokokat harácsolt össze, kereskedik, építkezik, óriási vagyonra tett szert a dzsungelben lakó, ruhátlan vagy félig meztelen, megnyomorított emberek verejtékébõl? Az efféle embert csak a hasa érdekli, meg hogy kiélhesse a vágyait. Nincs igazság a földön, nincs mértékletesség. Musztafa Szaíd azt mondta: „Én nem a dicsõséget keresem. A hozzám hasonlók nem a dicsõséget hajhásszák.” Ha azonban másként tért volna haza, õ is csatlakozott 363

volna ehhez a farkasfalkához. Egyívású mind, jóképû, csak úgy süt az arcukról a jólét. A konferencia búcsúestjén az egyik miniszter említette, hogy Musztafa Szaíd a tanára volt. Alighogy bemutattak neki, örvendezve szólt hozzám: „Tudod, egy kedves barátomra emlékeztetsz, Londonban bensõséges kapcsolat fûzött össze minket. Doktor Musztafa Szaíd a neve, és a tanárom volt 1928-ban. A Harc Afrika Felszabadításáért nevû szervezet elnöke volt, én meg a vezetõbizottság egyik tagja. Micsoda nagyszerû férfi! Az egyik legcsodálatosabb afrikai volt, akit valaha is ismertem. Széles kapcsolatai voltak. Ó, Istenem, micsoda férfi! Úgy ragadtak rá a nõk, mint a legyek. Azt mondogatta: Én a farkammal szabadítom fel Afrikát!”, és a miniszter teli szájjal nevetett, beláttam a szájába, le, egészen a garatáig. Kérdezõsködtem volna, de ahogy jött, el is tûnt az elnökök és miniszterek forgatagában. Musztafa Szaíd most már érdektelen, hiszen Mahdzsúb távirata mindent megváltoztatott, a saját dolgaim foglalkoztatnak. De valódi örömöt éreztem, amikor elõször elolvastam Mrs. Robinson válaszát a levelemre. A vonaton még egyszer elolvastam, hogy megkönnyebbüljek, vagy hogy elhessegessem a gondolataimat, melyek hiába, nem tudtak elszakadni tõle, csak forogtak, forogtak körülötte, körbe-karikába, és hiába olvastam el újra a levelet, a gondolataim mindig visszatértek hozzá. A szamarak egyre csak ügettek, és rugdosták, fölverték a kavicsot a patájukkal. – Miért hallgatsz, megnémultál? – szólalt meg Mahdzsúb. – Miért nem mondasz valamit? – Az olyan hivatalnokok – mondtam neki –, mint én, nem tehetnek semmit, nem tudnak semmit megváltoztatni. Ha a fõnökeink azt mondják, tedd ezt, akkor mi megtesszük. De te itt a Nemzeti Szociáldemokrata Párt vezetõje vagy. Ez az uralkodó párt. Miért nem rájuk zúdítod a haragod? Mahdzsúb, bocsánatkérõen, így válaszolt: – Ha nem… Hogyha nem következik be ez a tragédia, akkor… Aznap, amikor történt, a küldöttségünk indulni készült, hogy kérelmezze a nagy kórház építését, a fiúk középiskoláját, az elemi leányiskolát és a mezõgazdasági iskolát is. – Elakadt a szava, dühös hallgatásba burkolózott. A folyó felé pillantottam, balra, ahol a víz veszélyesen csillog, különös hangon mormol. Aztán elõtûnt a temetõ közepén a tíz kupola, és a szívembe hasított az emlék. – Kora reggel temettük el, minden különösebb ceremónia nélkül – mondta Mahdzsúb. – Ráparancsoltunk az asszonyokra, hogy semmi sírás-rívás. Nem tartottunk szertartást, nem értesítettünk senkit. Idejöttek volna a rendõrök, kihallgatás meg nyomozás, micsoda szégyen! – Miért kellett volna a rendõrség? – kérdeztem riadtan. Rám pillantott, aztán mégsem mondott semmit. – Egy héttel vagy tíz nappal a távozásod után – kezdett rá mégis, egy darab hallgatás után – bejelentette az apja, hogy odaígérte Wad-Rajjisznak. Megkö364

tötték a házassági szerzõdést. Az apja jól leszidta, meg is verte és ráparancsolt: „Hozzámész, ha tetszik, ha nem!” Én nem voltam ott a házassági szerzõdésnél. Senki sem volt ott, csak Bakri, a nagyapád, meg Bint-Madzsdzúb. Szóval WadRajjisz barátai. Én megpróbáltam ugyan lebeszélni róla, de õ nem tágított. Nem lehetett szót érteni vele. Olyan volt, mint akit megszállt az ördög. Beszéltem Huszna apjával is, õ azzal hárított el, hogy nem szeretne nevetségessé válni a falu szemében. Még mit nem, azt mondogassák az emberek, hogy nem tud parancsolni a lányának? A házasság után figyelmeztettem Wad-Rajjiszt, bánjon körültekintõen az asszonnyal. Két hete volt nála Huszna, de egy szót sem szólt hozzá, és Wad-Rajjisz is hallgatott. Az asszony… Wad-Rajjisz leírhatatlan állapotban volt. Mint aki megtébolyodott. Még a sárga földnek is panaszkodott! Mindenkinek! Azt hajtogatta, hogyan lehet a házában az asszony, akit Allah és a Próféta törvénye szerint feleségül vett, és még sincs köztük semmi, ami szokásos férj meg a feleség között. Mondtuk neki, nyugtatgattuk, legyen türelemmel. Aztán… A szamárcsõdör meg a kanca ekkor váratlanul felordított, majdnem leestem a nyeregbõl. Két napig egyfolytában kérdezõsködtem, de senki nem válaszolt. Mindenki kerülte a pillantásomat, mintha óriás bûnt követtek volna el. Anyám megkérdezte: – Miért jöttél haza? A munkádat is félbehagytad! – A két fiú – feleltem. Egy ideig az arcomat fürkészte, aztán folytatta: – A fiúk, vagy az anyjuk miatt? Volt valami köztetek? Egyszer csak idejött az apádhoz és szó szerint ezt mondta: „Mondjátok meg neki, vegyen feleségül!” Ó, az arcátlan! Ezek a modern nõk! De mindez hagyján, ahhoz képest, amit késõbb mûvelt! Hát az igazán borzasztó volt! A nagyapám sem segített. Ágyban találtam, halálos fáradtan, ilyennek még sohasem láttam. Mintha kiapadt volna életének forrása. Üldögéltem mellette, de nem szólalt meg. Fel-felsóhajtott, forgolódott az ágyon, és Allahhoz könyörgött segítségért a kövezni való sátán ellen. Ahányszor felsóhajtott, belém döfött valami, mintha egyek volnánk, a sátán meg én. Hosszú, hosszú várakozás után, a szoba mennyezetének beszélve, végre megszólalt: – Allah átka sújtsa a nõket! A sátán testvérei õk! Ó, Wad-Rajjisz, Wad-Rajjisz! – aztán felzokogott és sírni kezdett. Soha életemben nem láttam sírni a nagyapámat. Sokáig sírt, majd letörölte a könnyeket a ruhája szegélyével és elnémult, már azt hittem, elaludt. De kisvártatva folytatta: – Allah irgalmazzon neked, Wad-Rajjisz! Bocsáss meg neki, Allah, és légy hozzá könyörületes! – Újabb fohászokat motyogott, s aztán hangosabban folytatta – Páratlan férfi volt, jaj, mindig nevetett, s ha szükség volt rá a bajban, mindig melletted állt. Senki nem tudott olyat kérni tõle, amire nemet mondott volna. Bárcsak hallgatott volna rám! Ilyen véget érni! Allahé minden hatalom és erõ! Elõször fordult elõ ilyen a faluban, amióta Allah megteremtette. Jaj, idõk végének szenvedése! 365

Összeszedtem a bátorságom és megkérdeztem: – Mi történt? De rá se hederített a kérdésemre, egy ideig az olvasóját morzsolgatta, aztán válaszolt: – Ettõl a családtól vagy törzstõl soha nem származott semmi jó. Soha. Mondtam is Wad-Rajjisznak, ez az asszony balszerencsét hoz rád, tartsd magad távol tõle, de hát meg van írva a halál ideje… * A harmadik nap reggelén zsebre vágtam egy üveg whiskyt és elindultam BintMadzsdzúbhoz. Ha ettõl az öregasszonytól sem tudok meg semmit, akkor senkitõl. Bint-Madzsdzúb nagy alumíniumpohárba töltött az üvegbõl és megjegyezte: – Te akarsz valamit tõlem, mi itten nem ismerjük az ilyen városi italokat. – Tudni szeretném, mi történt? Senki nem akarja elmondani. Nagyot kortyolt a pohárból, összevonta a szemöldökét és hozzákezdett: – Nincs nyelv, amelyik el tudná mondani, mit tett ez a Bint-Mahmúd. Olyat tett, amit nem láttunk a régi idõkben, és a mostani idõkben sem, és még csak nem is hallottunk hasonlót. Türtõztettem magam, türelmesen várakoztam, s bár az üveg egyharmada elfogyott, az ital nem hatott rá. Csak arcának szépsége rajzolódott ki egyre világosabban. Bint-Madzsdzúb végre bedugaszolta az üveget és kijelentette: – Ebbõl elég! Dögerõs keresztény ital, nem olyan, mint a datolyapálinka. Már-már könyörögve néztem rá, mire megszánt: – Amit most elmondok neked, azt senki emberfiától nem tudhatod meg a faluban. Örökre eltemették Bint-Mahmúddal és a szegény Wad-Rajjisszal együtt. Rossz szavak, nehéz kimondani õket. – Aztán merészen rám vetette pillantását, az arcomat kutatta egy darabig és folytatta: – Ami történt, nem nyeri el a tetszésedet, különösen ha… – elhallgatott, lehanyatlott a feje, de én közbevágtam: – Tudni akarom, hogy mi történt! A többi ember is tudja. Miért csak én nem tudhatom? Cigarettával kínáltam, kihúzott egy szálat, majd beszélni kezdett: – Az esti istentisztelet ideje után egy jó idõvel Huszna Bint-Mahmúd sikoltozására ébredtem. A hangok Wad-Rajjisz házából jöttek. A falu csendes volt, légyzümmögés sem hallatszott. Allahra esküszöm, arra gondoltam, hogy Wad-Rajjisz végre megkapta a jussát. Ez a szerencsétlen ember már teljesen elvesztette az eszét. Két hét egy asszonnyal, aki nem szólal meg, és nem engedi, hogy közeledjen hozzá. Füleltem, sikoltozást hallottam, szinte már üvöltözést. Ó, Uram, bocsáss meg nekem! Fölnevettem ezt a sikoltozást hallva és azt mondtam magamban, na, micsoda ereje van még mindig ennek a Wad-Rajjisznak! De a sikoltozás csak nem hagyott alább, mozgolódást is hallottam Bakri háza felõl, ez szomszédos Wad-Rajjisz házával. Hallottam, Bakri átkiabál hozzájuk: „Hé, ember, nem szégyelled 366

magad! Minek kell ilyen lármát csapni, mi ez a felfordulás?” Aztán Bakri feleségét, Szaídát hallottam: „Bint-Mahmúd, vigyázz a tisztességre! Mi ez a botrány? Az érintetlen menyasszony sem rendez ekkora cirkuszt! Nem voltál még férfival?” De Bint-Mahmúd egyre hangosabban kiáltozott. S aztán meghallottam Wad-Rajjiszt, torkaszakadtából ordított: „Jaj, Bakri! Hádzsdzs Ahmad! Jaj, Bint-Rajjisz! Jaj, emberek! Bint-Mahmúd legyilkol engem!” Fölugrottam, a ruhámat félig-meddig magamra kaptam, alig fedett el, úgy siettem el Bakri meg Mahdzsúb kapuja elõtt, és szaladtam Wad-Rajjisz házához, de bemenni nem tudtam, zárva volt a kapu. Kiabáltam, amilyen hangosan csak bírtam, odaért Mahdzsúb is, aztán Bakri és a többiek is mind körénk gyûltek. Amikor betörtük a ház kapuját, bentrõl újabb jajveszékelést hallottunk. Wad-Rajjisz ordítását, amelybõl egy is elegendõ, hogy leomlassza a hegyeket. De aztán Bint-Mahmúd is felsikoltott. Mahdzsúb, Bakri meg én berohantunk. Szóltam Mahdzsúbnak: „Ne engedd be az embereket! Ne engedj be a házba egyetlen asszonyt se!” Mahdzsúb kiszaladt, rákiabált az emberekre, aztán visszajött és vele jött Abdulkarím nagybátyád meg Szaíd Táhir Rawwászi, s késõbb szegény nagyapád is megérkezett. A veríték patakokban folyt Bint-Madzsdzúb arcán. Kiszáradt a torka, vízért intett, hoztam neki, ivott, az izzadságot letörölte az arcáról és folytatta: – Allahhoz fordulok bocsánatért, neki bánom meg minden vétkem! WadRajjisz alacsony, utcára nézõ szobájában találtunk rájuk. Égett a lámpás. WadRajjisz anyaszült meztelen volt. Bint-Mahmúd ruhája meg az alsónemûje összeszaggatva, õ maga pucér. A vörös gyékény vérben úszott. Felemeltem a lámpást. Bint-Mahmúd testének minden porcikája össze volt harapdálva s karmolászva. A hasa, a csípõje, a nyaka. A mellbimbója leszakítva. Az alsó ajkából ömlött a vér. Allahé minden hatalom és erõ! Wad-Rajjisz meg összeszurkálva, több mint tíz késdöfés érte. Megszúrta a hasán, a mellkasán, az ágyékán. Bint-Madzsdzúb szava elakadt, kiszáradt a szája, nehezen nyelte a nyálát, a torka idegesen remegett, aztán mégis folytatta: – Ó, Allah, nem lehet szembeszállni a te ítéleteddel! Huszna a hátán feküdt, amikor rátaláltunk, késsel a szívében, a szája tátva, a szeme tágra nyílt, mintha élne. Wad-Rajjisznak kilógott a nyelve, karjai szétvetve. Bint-Madzsdzúb kezébe temette az arcát, a veríték kicsorgott az ujjai között. Melle zihált, felemelkedett, süllyedt, vontatottan folytatta: – Bocsánatért fordulok a hatalmas Allahhoz! Még abban az órában meghaltak mind a ketten. A vér forrón bugyogott Bint-Mahmúd szívébõl és Wad-Rajjisz combjai közül. Elborította a gyékényt, az ágyat és szétfolyt a szoba padlóján. Mahdzsúb, Allah adjon neki hosszú életet, megõrizte a hidegvérét. Amikor meghallotta Mahmúd hangját, kiugrott a házból és odaszólt az apádnak: „Vigyázz! Nehogy beengedd!” Mahdzsúb és a férfiak Wad-Rajjiszt vitték ki, én, Bakri felesége és az idõsebb asszonyok meg Bint-Mahmúdot. Még aznap éjjel halotti lepelbe burkoltuk a testüket, és napkelte elõtt elföldelték õket. Husznát az anyja mellé, Wad-Rajjiszt meg Bint-Radzsab, az elsõ felesége mellé temették. Néhány asszony siratásba kezdett, de Mahdzsúb, áldja meg Allah érte, 367

odament hozzájuk és dühösen rájuk szólt: „Aki ki meri nyitni a száját, elvágom a torkát!” Miféle gyásznak lehet helye, fiacskám, egy ilyen helyzetben? Rettenetes szerencsétlenség ez a faluban. Allah óvott minket egész életünkben. Csak mostanság történnek velünk ilyen szerencsétlenségek. Ó, Uram, bocsánatért fordulok hozzád, bûnbánattal könyörgök hozzád! Bint-Madzsdzúb felzokogott, mint ahogy a nagyapám is. Hosszan, keservesen sírt, majd a könnyei felhõjén át elmosolyodott, és így szólt: – Az egészben az volt a csudálatos, hogy Mabrúka, Wad-Rajjisz idõs felesége még csak fel sem ébredt álmából. Pedig a kiáltozás még a falu túlsó végébõl is idecsõdítette az embereket. Én megkerestem a házban, felráztam, de csak felemelte a fejét és azt kérdezte: „Bint-Madzsdzúb? Hát te hogy kerülsz ide ilyenkor?” Azt feleltem: „Kelj fel! Gyilkosság történt a házatokban!” „És kit öltek meg?” – kérdezte. „Bint-Mahmúd megölte Wad-Rajjiszt, aztán meg saját magával is végzett.” „Na, csakhogy megszabadultam!” – mondta erre és a másik oldalára fordult. Jól hallottuk a horkolását, miközben Bint-Mahmúdot a temetésre készítettük. Amikor az emberek visszajöttek a temetõbõl, Mabrúka már fenn volt, éppen a reggeli kávéját szürcsölte. Néhány asszony siratásba kezdett, de õ durván rájuk ripakodott: „Asszonyok! Menjen mindenki a dolgára! Wad-Rajjisz a saját kezével kaparta ki a sírját! És Bint-Mahmúd, áldja meg Allah, csak megfizetett neki minden viselt dolgáért.” És ujjongani kezdett! Érted, fiacskám, esküszöm neked, hogy ujjongásban tört ki, aztán meg azt mondta az asszonyoknak: „Csak azért is! Akinek meg nem tetszik, igya ki a folyó vizét!” Bocsáss meg nekem, hatalmas Allah! Huszna apját… azon az éjjelen majdnem elpusztította a bánat. Úgy bõgött, mint egy bika. A nagyapád szitkozódott, a botjával verte a földet, ordított és zokogott. Abdulkarím nagybátyád összeszólalkozott Bakrival. A szemére hányta: „Mészárolnak a szomszédodban, te meg az igazak álmát alszod?” Az egész falu felbolydult azon az éjszakán, mintha sátánok szállták volna meg. Egyedül Mahdzsúb õrizte meg a hidegvérét. Õ rendezett el mindent. Hozott halotti lepleket, meg nem mondom, honnan. Wad-Rajjisz fiai ribilliózni kezdtek, de hamar elhallgattatta õket. Jaj, szörnyû látvány volt, fiacskám, Allah ne mutasson neked ilyet, meghasad tõle a szív, beleõszül a csecsemõ. És minden ok nélkül történt, céltalanul, hiszen ha el tudta fogadni az idegen férfit, mi kivetnivalót talált Wad-Rajjiszban? * A szántóföldeken tûz és füst. Eljött az idõ, már a búzavetésre készülõdnek. Letakarítják a földet, összegyûjtik a kukoricaszárat, a gyökeres csonkokat, az elmúlt év emlékeit, nagy halmokba rakják a szántók közepén, majd meggyújtják õket. A föld fekete, elegyengették, készen áll a következõ eseményre. A férfiak a kapanyélre görnyednek, néhányan ott baktatnak az eke mögött. A pálmák csúcsa meg-megremeg a könnyû szélben, majd elcsitul a mozgás. A déli naptól forró pára száll a megöntözött lóheretáblák fölé. A szél minden fuvallata cit368

rom-, narancs- és mandarinillatot sodor magával. Ökörbõgés vagy szamárordítás hallatszik vagy a fejsze csattogása. A világ azonban megváltozott. Mahdzsúbot tetõtõl talpig sárosan találtam. Rongy volt a derekán, pucér testét sár borította meg izzadság. Egy csemetét próbált meg elválasztani a pálma tövétõl. Nem köszöntem, hozzám se fordult, tovább ásta a csemete mellett a földet. Álldogáltam egy darabig, figyeltem. Aztán rágyújtottam, feléje nyújtottam a dobozt. Elutasítóan intett a fejével. Az egyik pálmafához vittem a gondjaimat, a fejemet a törzsének támasztottam. Nekem nincs itt már helyem. Miért nem kapom össze a csomagomat, miért nem utazom el? Ezeket az embereket nem lepi meg semmi. Nem örülnek az újszülöttnek és nem szomorkodnak a halál miatt. Amikor nevetnek, azt mondják: „Allah bocsássa meg!”, és amikor sírnak, akkor is azt mondják: „Allah bocsássa meg!” Nem kérdezik, hogy mi van velem, mit tanultam. Õk a folyótól és a fáktól tanulják a csendet meg a türelmet. És én? Mit tanultam én? Láttam, Mahdzsúb, szokása szerint, beharapja az alsó ajkát, belefeledkezett a munkába. A birkózásban és a versenyfutásban én szoktam gyõzni, de ha a folyón kellett átúszni a túlsó partra, vagy fára mászni, õ volt a jobb. Nem ijedt meg egy pálmától sem. Köztünk a szeretet olyan, mintha egymás édestestvérei volnánk. Most a kis pálmát szidta, de végre sikerült úgy elválasztani az anyától, hogy nem sérültek meg a gyökerei. Földdel takarta be a törzsön ejtett sebet, majd visszavágta a gyökereket, lerázta a göröngyöket, és a napra tette száradni. Arra gondoltam, készen van, és nagyobb kedve lesz egy kis beszélgetéshez. Odajött az árnyékba, mellém ült, kinyújtotta a lábát. Hallgatott, majd felsóhajtott és azt mondta: „Allah bocsássa meg!” Felém nyújtotta a kezét, beleraktam a cigarettát. Egyébként nem dohányos, csak akkor gyújt rá, ha otthon vagyok. Azt mondogatja: – Elfüstöljük a kormány pénzét. De elhajította a cigarettát, még mielõtt félig szívta volna. S megjegyezte: – Betegnek látszol. Bizonyára elcsigázott az út. Felesleges volt eljönnöd. Amikor feladtam a táviratot, nem számítottam rá, hogy hazajössz. Mintha saját magamhoz szólnék, így keseregtem: – Megölte, s aztán megölte saját magát. Több mint tízszer szúrt bele… Micsoda szörnyûség! – Ki mondta el? – fordult felém meglepetten. – Úgy beleharapott a mellbimbójába, hogy leszakadt, és az egész testét összeharapdálta, összekarmolta minden kis porcikáját… Micsoda szörnyûség! Mahdzsúb ingerülten felkiáltott: – Biztos Bint-Madzsdzúb mesélte el! Az átkozott! Nem tud féket tenni a nyelvére! Nem volna helyes, ha híre kelne. – Akár beszélnek róla, akár nem – mondtam –, attól még megtörtént. A szemetek láttára, mégsem akadályoztátok meg. Te sem. Pedig te vezetõ vagy, fõnök a faluban, mégsem tettél semmit. 369

– Mit tehettünk volna? – kérdezett vissza Mahdzsúb. – És te, te miért nem tettél valamit? Miért nem vetted feleségül? Csak a szád jár! Õ bezzeg bátor volt és megmondta, hogy mit akar. Mi csak élünk, és megérjük lassan, hogy a nõk kérik meg a férfiakat! – Hogyan? Mit mondott? – kérdeztem. – Ami volt, elmúlt – mondta – A többi szófia beszéd. Adj hálát Allahnak, hogy nem vetted feleségül. Nem emberek mûve, amit tett, hanem a sátánoké. – Mit mondott? – kérdeztem összeszorított fogakkal. – Amikor este elment hozzá az apja, és jól összeszidta – nézett rám Mahdzsúb és nem volt szánalom a szemében –, Huszna másnap már napkeltekor eljött hozzám, a házba. Azt kérte, hogy mentsd meg Wad-Rajjisztól és a kérõk sokaságától. Házassági szerzõdést akar csak, mást nem kívánt. Úgy mondta. „Hagyjon engem a fiaimmal élni, én nem akarok tõle semmit. Se sokat, se keveset!” Én azt válaszoltam, hogy téged ne keverjen bele és azt tanácsoltam, fogadja el a helyzetet úgy, ahogy van. Az apja a gondviselõje, szabadon rendelkezhet felõle. Azt is mondtam még, hogy Wad-Rajjisz sem örök életû. Á, egy õrült férfi – tört ki Mahdzsúb – meg egy bolond nõ! Mi a bûnünk? Mit tehettünk volna! Szegény apja! Azon a szerencsétlen napon ágynak esett. Ki sem teszi a lábát az utcára, nem enged be senkit. Mit tehetek én, mit tehet bárki más, ha a világ elvesztette a józan eszét, és megkergült? Bint-Mahmúd, s ez nyilvánvaló, õrült volt, ilyet nem látott még a világ! Se régen, se mostanság. – Huszna nem volt õrült – mondtam, sírással küszködve. – Huszna volt a legjózanabb nõ az egész faluban. Ti vagytok bolondok, õ volt a legokosabb asszony a faluban! Huszna nem volt õrült! Mahdzsúb felnevetett. Pukkadozott a nevetéstõl. Röhögve mondta: – Mi a csoda! Térj már magadhoz, ember! Hová tetted a józan eszed? A végén szerelmes lettél? Megszállott te is, mint Wad-Rajjisz? Az iskolák meg a tanulás meglágyították a szívedet? És zokogsz, asszony módra? Esküszöm, ez aztán a csoda! Szerelem, betegség, sírás! Ez a nõ egy millimet sem ért! Nem akartunk szégyenben maradni, de nem érdemelte meg, hogy eltemessük, a folyóba kellett volna dobni, vagy odahajítani a holttestét a keselyûknek! Csak homályosan emlékszem rá, ami ezután történt. Világosan látom, hogy a kezem Mahdzsúb torkára tapadt, s elõttem van, ahogy kidülled a szeme, emlékszem az erõs ütésre a gyomromon. Aztán Mahdzsúb a mellkasomon ült, majd láttam, hogy elterül a földön, én rugdalom, õ meg ordít: „Õrült!” Kiabálásra és ordibálásra emlékszem még, meg arra, hogy Mahdzsúb torkára szorítom a kezem, hallom a hörgését, egyszer csak egy kéz keményen megragad az üstökömön s egy nehéz bot lesújt a fejemre.

370

9 A világ váratlanul a feje tetejére állt. A szerelemtõl? A szerelem nem tesz ilyet. Ezt a gyûlölet teszi. Igen, gyûlölök és bosszút akarok állni. S bár az ellenfél belül van, mégis szembe kell szállnom vele. De ezzel együtt az értelem egy kis szikrája tudatja velem, hogy mennyire nevetséges ez a helyzet. Íme, én ott kezdem, ahol Musztafa Szaíd befejezte. Azzal a különbséggel persze, hogy õ legalább választott, míg én egyáltalán nem választottam semmit. A nap korongja egy ideig nyugodtan álldogált a nyugati horizont fölött, aztán gyorsan a mélybe bukott. S a sötétség hadai, melyek sohasem táboroznak túlságosan messze, egy pillanat alatt elõretörtek, és elfoglalták a földi világot. Bárcsak bevallhattam volna neki az igazat! Talán nem követte volna el a tettét. Elvesztettem a küzdelmet, mert nem tudtam választani, mert nem választottam. Túlságosan hosszú ideig maradtam a vasajtó elõtt. Most már egyedül vagyok. Nincs út a menekülésre, nincs menedékhely, nincs biztonság. A világom tágas volt, de most beszûkült, visszaszorult, én magam lettem a világ, és immár nincs világ rajtam kívül. Hol vannak hát az örökkévalóságba vetett gyökerek? Hol vannak a halál és az élet örök emlékei? Mi történt a karavánnal, mi történt a törzzsel? Hová tûnt a menyegzõk ujjongása, hová a Nílus áradásai, hová a szélzúgások nyáron és télen, ahogy északról támadnak, ahogy délrõl fújnak? A szerelem volna ez? Nem, a szerelem nem tesz ilyet. Ez a gyûlölet. S íme, itt vagyok most Musztafa Szaíd házában, a „vasajtó” elõtt, annak a téglalap alakú, nyeregtetõs építménynek az ajtajában, melynek zöldek az ablakai. A kulcs a zsebemben, az ellenfél belül van, az arcán minden bizonnyal valami sátáni boldogság. Ó, igen, én vagyok a gondviselõ gyám, én vagyok a szerelmes férfi és én vagyok az ellenfél. Elfordítottam a kulcsot a zárban, az ajtó minden nehézség nélkül kinyílt. Nyirkosság csapott meg, és valami illat, a régi emlékek illatához hasonló. Nagyon jól ismerem, ez a szantál meg az aloé illata. Az ujjaimmal tapogattam végig a falat, beleütköztem egy ablak üvegébe, kinyitottam az ablakszárnyakat, aztán kitártam a spalettákat is. Kinyitottam a második, majd a harmadik ablakot. De odakintrõl még sûrûbb sötétség áradt a szobába. Meggyújtottam egy gyufaszálat. A fénye robbanásként vágott a szemembe. A sötétségbõl egy komor arc bújt elõ, összeszorította a száját, jól ismerem, de most hirtelen nem tudom, kicsoda is õ. Gyûlölködve léptem feléje, igen, ez az ellenfél, ez Musztafa Szaíd. Az arc a nyakon ült, a nyakhoz vállak kapcsolódtak, mellkas, aztán törzs és két láb. Hirtelen rájöttem, hogy saját magammal állok szemtõl szemben. Ez nem Musztafa Szaíd. Ez az én tükörképem, tükörbõl néz vissza rám. Váratlanul eltûnt a kép, én meg üldögéltem egy darabig a sötétben, magam sem tudom, meddig, Feszülten figyeltem, de nem hallottam semmit. Új gyufaszálat gyújtottam meg, és most egy nõ keserû mosolyával találtam magam szembe. A fény oázisában ültem, körülnéztem, megpillantottam egy régi lámpást az asztalon, alig egy karnyújtásnyira. Megráztam, volt benne olaj. Nahát! Meggyújtottam, mire az árnyékok elenyésztek, a falak hátrább húzódtak és felemelkedett a mennyezet. 371

Meggyújtottam a lámpást és becsuktam az ablakokat. Ennek az illatnak itt kell maradnia, a falakon belül kell megõrizni. A tégla, a fa, a füstölõ illata, meg a szantálé, és a könyveké, ó, Istenem, a négy falon a padlótól a mennyezetig polcok sorakoznak, polcok, és rajtuk könyvek, könyvek, könyvek. Rágyújtottam egy cigarettára, megtöltöttem a tüdõmet a különös szagokkal. Micsoda ostoba ember! Vajon így viselkedik, aki tiszta lappal akar kezdeni? De én majd a fejére döntöm, elégetem az egészet! Meggyújtottam a puha szõnyeget a talpam alatt, és néztem, hogyan emészti el a tûz a telivér lovon ülõ perzsa király képét, aki a dárdáját éppen egy távolba szökellõ gazellára szegezi. Fölemeltem a lámpást, s láttam, hogy a szoba padlóját perzsaszõnyeg borítja. A bejárattal szemben üreget vettem észre a falban. A lámpást magasabbra emelve közelebb léptem. Hát ez nem igaz! Micsoda ostobaság! Egy kandalló volt. Képzeljék el, egy valódi angol kandalló volt ott, tökéletesen megépítve, felszerelve minden tartozékával. Fölötte rézernyõ, elõtere zöld márvánnyal kikövezve, s kék márvány a kandalló párkánya. Jobbról és balról két Viktória kori karosszék állt, mintás selyemkárpittal bevonva, középen egy kerek asztalka, rajta könyvek és füzetek. És újból megpillantottam annak a nõnek az arcát, aki az elõbb rám mosolygott. Nagyméretû olajfestmény, aranyozott keretben, a kandalló párkányán, a festõ aláírása a jobb sarokban: M. Szaíd. A szoba közepén egyre nagyobb lánggal égett a tûz. Tizennyolc lépést számoltam a tûzig, addig tapostam, amíg el nem aludt. Bosszút akarok állni, igen, de nem tudok ellenállni a kíváncsiságnak. Elõször megnézek és meghallgatok mindent, és csak aztán, aztán égetem el ezt az egészet, mintha… mintha nem is lett volna. A könyvek… A lámpa fényénél látom, hogy gondosan, téma szerint rendezték õket. Gazdaság, történelem, irodalom, zoológia. Geológia. Matematika. Asztronómia. Az Encyclopaedia Britannica. Gibbon. Macaulay. Toynbee. Bernard Shaw összes mûvei. Keynes. Tawney. Smith. Robinson. A nyitott verseny gazdasága. Hobson: Imperializmus. Robinson, tanulmány a marxista gazdaságról. Szociológia. Antropológia. Pszichológia. Thomas Hardy. Thomas Mann. E. G. Moore. Thomas Moore. Virginia Woolf. Wittgenstein. Einstein. Brierley. Namier. Könyvek, amelyekrõl hallottam már, és könyvek, melyeket még hallomásból sem ismerek. Olyan költõk kötetei, akikrõl azt sem tudtam, hogy a világon vannak. Gordon naplója. Gulliver utazásai. Kipling. Housman. A francia forradalom története, Thomas Caralyle. Lord Acton: Elõadások a francia forradalomról. Bõrbe kötött könyvek, és puha fedelûek. Rég elrongyolódott könyvek. Könyvek, amelyek mintha most jöttek volna ki a nyomdából. Hatalmas kötetek, mint a síremlékek, és aranyozott szélû könyvecskék, nem nagyobbak egy csomag kártyánál. Kézjegyek. Ajánlások. Könyvek dobozokban és könyvek a székeken. A földön. Miféle tréfa ez? Mi volt a szándéka? Owen. Ford. Stefan Zweig. E. G. Browne. Laski. Hazlitt. Alice Csodaországban. Richards. A Korán angolul. A Biblia angolul. Gilbert Murray. Platón. Musztafa Szaíd: A gyarmatosítás gazdaságtana. Musztafa Szaíd: A gyarmatosítás és a monopóliumok. Musztafa Szaíd: A kereszt és a puskapor. Musztafa Szaíd: Afrika elrablása. 372

Prospero és Caliban. Totem és tabu. Doughty. Nincs arab könyv. Egyetlenegy sem. Ez temetõ. Sírverem. Õrült gondolat. Börtön. Óriási tréfa. Kincseskamra. Szézám, tárulj, osszuk szét a kincseket az emberek között. A tölgyfa mennyezet közepén a boltív két részre osztja a szobát. A boltívet két sárgásvörös színben játszó márványoszloppal támasztották meg, csempe borítja, a szélén gazdag ornamentikával. A nagy, kerek étkezõasztal elõtt állok, nem tudom, milyen fából készült, de a lapja sötét, fényes, körülötte öt, bõrrel bevont szék áll. A jobb oldalon kanapé, egy kartámlája van, kék bársonnyal kárpitozták, és párnák, megtapogatom õket, igen, strucctoll van bennük. A kandalló jobb és bal oldalán ekkor olyan bútorokat vettem észre, melyek korábban nem tûntek fel. A jobb oldalon egy hosszú asztal állt, rajta ezüst gyertyatartó, benne tíz szál gyertya, melyeket még soha nem gyújtottak meg. S ugyanez volt a bal oldalon is. Gondosan és lassan meggyújtottam a gyertyákat, egyiket a másik után. Az elsõ, amit megvilágítottak, az olajfestmény volt, a kandallópárkányon. A nõ tojásdad arcú, a szeme nagy, összenõtt a szemöldöke, az orra valamivel húsosabb a kelleténél, a szája meg szélesebb. Ekkor vettem észre, hogy az üveges könyvespolcok, a bejárattal szemben, nem a földig nyúlnak le, csupán a kandalló magasságáig és alattuk fehérre festett szekrények állnak, amelyek két vagy három lábnyira kiugranak a polcok alól. S ugyanígy a másik oldalon, a kandalló bal felén is. Odaléptem a kandallópárkányon sorakozó fényképekhez: Muszatafa Szaíd nevet, Musztafa Szaíd ír, Musztafa Szaíd úszik, Musztafa Szaíd vidéken, Musztafa Szaíd egyetemi talárban, Musztafa Szaíd evez, Musztafa Szaíd karácsonykor, a fején korona, õ a Megváltónak tömjént és mirhát hozó háromkirályok egyike. Musztafa Szaíd egy férfi és egy nõ között. Musztafa Szaíd nem engedte, hogy akár egy pillanat is úgy múljon el az életébõl, hogy ne örökítse meg az emlékezésnek és a történelemnek. Felemeltem egy nõ fényképét, alaposan szemügyre vettem, elolvastam az elegáns kézírással írt ajánlást: „Sheilától, teljes szerelemmel.” Nyilvánvaló, hogy õ Sheila Greenwood. Vidéki lány Hull környékérõl, akit Musztafa Szaíd ajándékokkal, mézesmázos szavakkal csábított el, s azzal a tekintettel ejtett foglyul, amely ha valamit célba vesz, nem véti el soha. A füstölõ szantál és az aloé illata szédítette meg. Szép az arca, mosolyog a képen, nyaklánca minden bizonnyal elefántcsont. A karjai fedetlenek, a melle feszes. Nappal egy étteremben dolgozott, felszolgáló volt, este a mûszaki egyetem esti tagozatán tanult. Okos volt, és hitt abban, hogy a jövõ a munkásosztályé lesz, s egyszer elérkezik a nap, amikor megszûnnek a különbségek, s az emberek egymás testvéreivé válnak. Azt mondogatta Musztafa Szaídnak: „Az anyám biztosan megõrülne, és az apám meg is ölne, ha megtudná, hogy egy fekete emberbe vagyok szerelmes. De ez engem nem érdekel.” Musztafa Szaíd elmondta: „Marie Lloyd dalait énekelte, amikor meztelenül hevertünk az ágyon. A csütörtök estéket mindig nála töltöttem, Camden Townban, a szobájában, de néha éjszakára õ is átjött hozzám. Az arcomat nyalogatta és azt mondta: ’Karmazsinpiros a te nyelved, mint 373

a naplemente az Egyenlítõ fölött.’ Nem tudtam betelni vele, és õ sem tudott betelni velem. Úgy vizsgálgatott, akárhányszor találkoztunk, mintha valami új dolgot fedezne fel. Azt hajtogatta: ’Milyen mély a te fekete színed! A mágia, a misztérium, az obszcenitás színe ez!’ És öngyilkos lett.” No de Mr. Musztafa Szaíd, miért lett öngyilkos Sheila Greenwood? Tudom én, jól tudom, hogy itt rejtõzöl valahol ebben a fáraói sírkamrában, amelyet majd a fejedre gyújtok! Miért ölte meg Huszna Bint-Mahmúd az öregembert, Wad-Rajjiszt? S miért ölte meg saját magát is ebben a faluban, ahol nem szokás gyilkolni? Levettem egy másik fényképet, és elolvastam a széles, egy kissé elõredõlõ betûkkel írt ajánlást: „A tiéd mindhalálig – Isabella.” Szegény Isabella Seymour. Különös rokonszenvet érzek iránta. A szokásosnál kissé kurtább ruhát hordott. Nem mondhatni, hogy az a bronzszobor, amelynek Musztafa Szaíd leírta, de az arca merõ jóság, és lerí róla, hogy az élet bizakodó optimizmussal tölti el. Mosolyog. Igen, õ is mosolyog. Musztafa Szaíd azt mondta róla, hogy sikeres sebész felesége volt, két fiú és egy leány anyja. Tizenegy évet töltött el boldog házasságban, minden vasárnap reggel eljárt a templomba, és jótékonykodott. Aztán találkozott Musztafa Szaíddal, és felfedezte azt a sötét világot, amely mindaddig el volt zárva elõle. Végül levelet hagyott hátra, ez állt benne: „Ha van Isten az égben, akkor én bízom benne, hogy irgalmas szemmel tekint egy szegény aszszony meggondolatlanságára, aki nem tudta megtiltani a boldogságnak, hogy elfoglalja a szívét, még a hagyományok és a férj büszkeségének megsértése árán sem. Isten bocsásson meg nekem! És adjon neked olyan boldogságot, mint amelyet te nyújtottál nekem.” Hallom Musztafa Szaídot, ahogy akkor éjjel beszélt, a hang sötéten emelkedik, sötéten halkul, nincsen benne szomorúság, se részvét, egyetlen érzés van ebben a hangban, az öröm sugárzása. „Hallottam, amint odaadóan, megfeledkezve magáról súgja a fülembe: ’Szeretlek’. A hangjára valami gyönge kiáltás válaszolt tudatom mélyérõl, arra kért, hogy álljak meg. De hát a csúcs már alig egy lépésre volt csupán, aztán majd kifújhatom magam, és összeszedhetem erõimet. A fájdalom csúcsán voltunk már, távoli, régi emlékek felhõi úsztak át rajtam, sós tavakból fölszálló pára a sivatag közepén. Amikor a férje a bíróságon a tanúk emelvényére lépett, önkéntelenül mindenki feléje fordult. Nemes tartású, egyenes járású férfi volt, õsz feje méltóságot sugárzott, tiszteletet parancsolt a megjelenése. Olyan férfi volt, akivel ha mérlegre tesznek, valószínûleg õ húzta volna le a mérleg serpenyõjét. A védelem tanúja volt, nem a vádé. A bíróságra települõ csendben halkan beszélt és azt mondta: „Az igazság arra kötelez, hogy elmondjam, a feleségem, Isabella tudta, hogy rákja van. A végsõ stádiumban volt már, és közvetlenül a halála elõtt fájdalmas, görcsös rohamoktól szenvedett. A halála elõtt néhány nappal feltárta elõttem a közte és a vádlott között kialakult viszonyt. Elmondta, hogy megszerette, és hogy számára ebbõl a helyzetbõl már nincs kiút. A hûséges, odaadó feleség mintaképe volt egész életében, és én annak ellenére, ami vele történt, 374

nem érzek keserûséget, nincs bennem harag, és nincs a vádlott iránt sem. De mélységes szomorúságot érzek, mert elveszítettem õt.’” Nincsen igazság és nincs mértéktartás ebben a földi világban! Elkeseredett vagyok és gyûlöletet érzek, hiszen valamennyi áldozata után még egy újabb áldozattal is megkoronázta az életét, Huszna Bint-Mahmúddal, azzal az egyetlen asszonnyal, akit megszerettem. És õ Musztafa Szaíd miatt megölte a szegény Wad-Rajjiszt, és megölte saját magát is. És elvágta… micsoda szörnyûség! Felemeltem egy újabb fényképet. Ez bõrkeretben volt. Õ nyilván Ann Hammond, bár arab viselet van rajta, köntös és fejpánt. S ott van az ajánlás is a kép alján, remegõ arab kézírással: „A rabszolgádtól, Szauszántól”. Eleven arc, szinte kicsattan, szétfeszíti a fényképet. Arcán gödröcskék, az ajkai teltek, félig nyitva vannak, szemében ég a kíváncsiság. S mindez világosan leolvasható a képrõl, bár eljárt fölötte az idõ. „Az ellentétem volt õ, a trópusi klímára vágyakozott, az égetõ napsütésre, a lila horizontokra, és a szemében én lettem ezeknek a vágyaknak a szimbóluma. Én azonban a dél voltam, a dél, aki északra vágytam, a hidegbe, a fagyba. Volt egy Heathre nézõ lakása Hampsteadben, ide jött Oxfordból minden hétvégén. A szombat éjszakát nálam töltöttük, a vasárnap éjjelt meg nála. Néha hétfõn is maradt, volt, hogy egész héten nem utazott vissza. Aztán kimaradozott az egyetemrõl. Egy hónapot, kettõt, késõbb ki is zárták. Az arcát a hónom alá dugta, és úgy szagolgatott, mintha kábítószert szívna. Az arca ilyenkor eltorzult az élvezettõl. – Szeretem a verejtékedet – mondogatta, zsolozsmázva. – Minden szagodat akarom! A rothadó levelek illatát Afrika dzsungelében. A mangó, a papaja, a trópusi fûszerek illatát! Az esõk illatát az araboknál, a sivatagokból! Könnyû zsákmány volt. Egy elõadás után találkoztam vele, amit Abu Nuwászról tartottam Oxfordban. Azt fejtegettem a hallgatóságnak, hogy Abu Nuwásszal öszszehasonlítva Omar Khajjám semmit sem ér. Aztán komikusan deklamálva felolvastam néhány borról szóló költeményét, és azt állítottam, hogy az abbászida korban így szokták elõadni az arab verseket. Azt magyaráztam az elõadás során, hogy Abú Nuvász misztikus volt, szúfi, aki a költészetében a bort szimbólummá emelte, mivel ezzel minden spirituális vágyát ki tudta fejezni. A bor utáni sóvárgás, amely a költészetében megjelenik, nem más valójában, mint vágyakozás a megsemmisülésre Allah lényegében… Mese az egész, nincs semmi alapja, de ihletett voltam aznap este, az újabb és újabb ötletek úgy tolultak a nyelvemre, mintha égi jelentésük volna. S éreztem, hogy a mámorom és a lelkesültségem megfogja a hallgatókat, és folytattam, tovább szõttem a mesét, a kitalációt. Az elõadás után tömeg vett körül, voltak köztük egykor keleten szolgáló nyugdíjas tisztviselõk, hajlott korú özvegyek, akiknek a férje Egyiptomban, Irakban vagy Szudánban halt meg, férfiak, akik Kitchenerrel és Allenby-vel együtt harcoltak még, voltak orientalisták, meg a Gyarmati Hivatal munkatársai, és ott voltak a Külügyminisztérium Közel-keleti Osztályának a tisztviselõi is. A tömegben egyszer csak észrevettem egy tizennyolc-tizenkilenc éves lányt, mindenkit félrelökve egyenesen felém tartott. Amikor odaért hozzám, átölelt, 375

megcsókolt és arabul szólalt meg: – Leírhatatlanul szép vagy. Szeretlek, leírhatatlanul szeretlek! – Én azt válaszoltam, olyan szenvedéllyel, hogy engem is meglepett: – Végül mégis megleltelek, Szauszan! Mindenütt kerestelek már, és attól féltem, hogy sohasem találok rád. Emlékszel még rám? – S erre ugyanolyan szenvedélyesen, mint én, így felelt: – Hogyan felejteném el a házunkat Bagdadnak Karkh negyedében a Tigris partján, Mamún kalifa korából! A századok során én is követtem a lépted nyomát, és biztos voltam benne, hogy még találkozunk. És íme, itt vagy én kedvesem, Musztafa! Semmit nem változtál, amióta elváltunk! – Olyanok voltunk, mintha színpadon lépnénk fel, körülöttünk más színészek kisebb szerepeket játszanak, de én vagyok a fõhõs, õ meg a hõsnõ. Kialudtak a fények, sötétség zúdult ránk, csak ketten maradtunk a színen, egyetlen fénycsóvában. S bár pontosan tudtam, hogy amit mondok, egyáltalán nem igaz, mégis elhittem, amit mondtam, és így volt ezzel õ is, s bár nyilvánvaló volt, hogy nem mond igazat, azzal, hogy kimondta, minden szava igaz lett. Mámor és lelkesültség olyan ritka pillanata volt ez, amiért nem volt drága az egész életem. Olyan pillanat, amelyben a hazugság a szemed láttára változik igazsággá, a történelembõl strici lesz, az udvari bolondból uralkodó. Még tartott az álom hatása, amikor visszavitt a kocsijával Londonba. Félelmetesen gyorsan vezetett, el-elengedte a kormánykereket, hogy mind a két karjával átkaroljon, és ezt kiáltsa: – Milyen boldog vagyok, hogy végül rád találtam! Olyan boldog vagyok, hogy az se érdekelne, ha meghalnék, most, ebben a pillanatban! – Út közben megálltunk a kocsmáknál, ahány csak volt, mindegyiknél, és hol almabort ittunk, hol sört, aztán vörösbort, késõbb fehérbort, néha whiskyt. Minden pohárhoz elszavaltam neki Abú Nuvász néhány sorát. Ezt mondtam neki: Miért ne boldogítson virággal ékes kertünk, S vén borunk, kezünk ügyében, szûz pecsét alatt? De mentség nincs tartózkodásra! – Érett a bor, Az apja éj volt, s az anyja zölden sötétedõ! A karkhi szõlõkert védelmet ad, siess, gyere, A végzet súlyos kezével el nem érhetõ! Aztán meg ezt: És hány kupa, ki tudja, mennyi!, felhajtottam csókok között, S találkán, de mindegyik az ég lámpása volt! A fény, ahogy a bor fölött az évek múltak teltek, Az ég hasadékain át a poharamba folyt. Késõbb pedig ezt mondtam neki: Ahogy a hadvezér lovasait csatára rendezi, A dögletes halál kibomlik és zászlót mutat neki, 376

Kitör a harc, szikrázik lángja, ég, füstölnek üszkei – De mi karunkból feszítünk íjat, s a nyíl hozzá virág! A háború barátság, és az ellenfél a cimborád, Ha õ a dobot veri, te lanton játszanál! Ifjak között, kik nem ölnek, csak ünnep állatát! Itt a vezér a felszolgáló, bort szerez, majd önt neked, S figyel, a sorban utolsó se kapjon üres serleget. Itt elterülve fekszik ez, s amott is látsz egy részeget – Ez itt a harc, s nem az, mi ellenséggel rontja életed, Mi borral öljük és támasztjuk újra fel ellenfeled! Így mulattunk, nagyon tetszettek neki a versek, élvezte az italt, édes hazugságok élvezetét öntötte poharamba és a képzelet finom, ijesztõ fonalait szõtte hozzá. Azt mondta, hogy a szememben a forró sivatag káprázatának csillogását, a hangomban a dzsungel vadállatainak üvöltését érzi, s én azt mondtam, hogy kék szemében a távoli északi tenger parttalan vizeit látom. Londonban fölvittem a lakásomba, a rettenetes hazugságok fészkébe, tudatosan és elõre megfontolt szándékkal alakítottam ki a hazugságokat. Minden-minden hazugság! A szantál és az aloé, a strucctoll, az elefántcsont és ébenfa szobrok, a fényképek és a festmények a Nílus partjának pálmaligeteirõl. A csónakok a víz színén, vitorláik mint a galambszárnyak, képek a Vörös-tenger hegyeire leszálló napról, a tevekaravánról, melynek nyomai a jemeni határvidéken eltûnnek a homokdûnékben. Kordofán majomkenyérfái, meztelen lányok a Zándi, a Nuvajr és a Salak törzsekbõl, banán- és kávéültetvények az Egyenlítõ vonaláról. Arab könyvek, melyek borítóján elegáns kúfí írással kidolgozott ornamentika kanyarog, perzsaszõnyegek, vörös függönyök, hatalmas tükrök a falon, és a sarkokban színes fények. Letérdelt elõttem, megcsókolta a lábam és ezt mondta: – Musztafa, te vagy az én uram és parancsolóm, és én Szauszan vagyok, a te rabszolgád. – Egyszerûen, szótlanul választottunk: õ a rabnõ, az ágyas szerepét játssza el, én pedig az úrét. Elõkészítette a fürdõszobát, rózsavizet öntött a vízbe, megfürdetett. Meggyújtotta a füstölõket, meggyújtotta a szantált a marokkói réz parázstartóban is, a bejárat mellett. Arab köntöst öltött, hajpántot, én meg elnyúltam az ágyon. Odajött hozzám, megmasszírozta a mellemet, a lábamat, a tarkómat és a vállamat. Ráparancsoltam: – Gyere ide! – Szelíden, halkan válaszolt: – Hallom, uram, és engedelmeskedem! – A képzelet, a részegség és az õrület örvényében ragadtam meg, és csókoltam, csókoltam, hiszen ami közöttünk volt, már ezer éve tartott. Hampsteadbeli lakásában találtak rá, holtan, miután gázzal végzett magával. Volt ott egy levél, ez állt benne: ’Mr. Szaíd, légy átkozott!’” Ann Hammond fényképét visszatettem a helyére, Musztafa Szaíd képe mellé a bal oldalra. Musztafa Szaíd ezen a képen Mrs. Robinson és a férje között áll, az ajánlás a fénykép alján így szól: „A drága Múzinak, Kairó, 1913. 04. 17.” Az asszony adhatta neki ezt a nevet, hiszen a levelében is így szólította. Musztafa 377

Szaíd olyan a képen, mint akármelyik gyerek, bár mintha szigorú képet vágna. Mrs. Robinson a fiú bal oldalán áll, a karja a vállán, a férje mindkettõjüket átöleli. A férj és a feleség természetes, boldog mosollyal mosolyog, az arcuk fiatal, harmincon innen vannak még. Akármi történt, Mrs. Robinson szeretete sohasem rendült meg. Ott volt a bíróságon elejétõl végig, és megtett mindent, amit csak megtehetett. Így írt a levelében: Nem tudom eléggé kifejezni a hálámat Önnek, amiért a drága Múziról írt nekem. Õ volt nekem meg a férjemnek a legdrágább ember. Szegény Múzi, hányatott sorsú gyermek volt, de végtelen boldogságot hozott a szívembe és a férjem szívébe is. Az után a fájdalmas eset után nem kaptam több hírt felõle, miután elhagyta Londont. Mindent megtettem ugyan, hogy újra felvegyem vele a kapcsolatot, de nem volt szerencsém. Szegény Múzi, egy kicsit azonban enyhíti az elvesztése miatt érzett fájdalmamat, hogy megtudtam, életének utolsó éveit boldogan élte Önök között, hogy jó asszonyt vett feleségül és hogy két fia is született. Adja át forró üdvözletemet a feleségének. Tekintsen az anyjának engem. S ha bármit tehetek, érte és a két drága gyermekért, mondja meg neki, hogy ne habozzon írni nekem. Nagyon boldog lennék, ha valamennyien eljönnének hozzám és itt töltenék a jövõ nyári vakációt! Egyedül élek Wigh szigetén. Az elmúlt év januárjában Kairóba utaztam, meglátogattam a férjem sírját. Ricky igazán szerette Kairót, és a sors úgy hozta, hogy éppen abban a városban temették el, amelyiket a világ minden városa közül a legjobban szeretett. Most azzal foglalom el magam, hogy könyvet készülök írni az életünkrõl, Rickyrõl, Múziról és saját magamról. Nagyszerû férfiak voltak. Mindegyik a maga módján. Ricky nagyszerûsége abban állt, hogy mindenkinek boldogságot tudott nyújtani. Õ maga a szó igazi értelmében volt boldog, és ez a boldogság átáramlott mindenkibe, aki kapcsolatba került vele. Múzinak zseniális, de meggondolatlan és talán türelmetlen természete volt. Képtelen volt elfogadni a boldogságot, és nem tudta átadni sem, csak azoknak, akik szerették õt, s akiket õ is valódi szeretettel szeretett, mint engem meg Rickyt. Úgy érzem, a szeretet és a kötelesség azt kívánja tõlem, hogy megismertessem az emberekkel ennek a két nagyszerû embernek a történetét. A könyv valójában Rickyrõl és Múziról szól majd, hiszen én nem tettem semmi említésre méltót. Azokról a nagyszerû dolgokról fogok írni, amelyeket Ricky tett az arab kultúra érdekében, tudja, ritka kéziratokat fedezett fel, értemezte a szövegeket, és magyarázta és sokat dolgozott a kiadásukon is. És Múzi szerepérõl is írok majd, hogy fölhívta a figyelmet rá, mekkora nyomorúságban élnek népének gyermekei a mi gyarmatosító gyámkodásunk alatt. Részletesen akarok írni a bírósági eljárásról, le szeretnék törölni a nevérõl minden hozzátapadt szennyet. 378

Nagyon megköszönném, ha küldene Múzi hagyatékából olyasmit, amit fel tudnék használni ennek a könyvnek a megírásához. Talán említette Önnek, hogy engem bízott meg londoni ügyeinek képviseletével. Összegyûlt egy kis összeg a jogdíjból, ami a könyvek kiadása és fordítása után járt neki. Ezt azonnal elküldöm, mihelyt megadja a bankot, ahová az átutalást kéri. Ezúton is engedje meg, hogy kifejezzem õszinte köszönetemet és hálámat amiatt, hogy a drága Múzi családjáról gondoskodik. Remélem, rendszeresen ír majd, részletesen beszámol róluk, s a következõ levelében a fényképüket is elküldi. Õszinte barátsággal, Elizabeth A levelet zsebre vágtam, leereszkedtem a székre a kandalló jobb oldalán. A pillantásom a Times egy régi számán akadt meg. 1927. 09. 26. Hétfõ. Születések. Házasságok. Halálozások. A házasságokat P. Sampson M. A. elõtt kötötték. A temetési szertartás a Stuntney-templomban lesz, szerdán, délután 2 órakor. Magánlevelek. Drága szerelmem, meddig leszünk még távol egymástól? – A drága szív. Kenya Gyarmat – Mr. … hiteles földmérõ október 5-én ér vissza Nairobiba. Ezen idõpontig a gyarmati ingatlanokról hozott határozatokat … közremûködésével kell kiküldeni. Hirdetések a lovaglóiskola idõbeosztásával. Kék sziámi macskák eladók. Lány (17 éves), tisztességes családból, munkát vállal. Lady címet örökölt hölgy (30 éves) hivatalt vállalna külföldön. Sporthírek. West Hill kiütötte Burhillt. Gyõzött a West Ham. Gene Tunney megverte Jack Dempsey-t. Zafrullah Khan levele, melyben elutasítja Sir Chimanlal Setalvad álláspontját a pandzsábi muzulmánok és hinduk közötti vitával kapcsolatban. Egy írás azt állítja: „A jazz örömteli zene a sötét világban.” Két elefánt érkezett tegnap Rangunból, gyalog tették meg az utat Tilbury Dock kikötõjébõl az állatkertig. A bika megtámadott egy marhatenyésztõt a farmján és felszakította a hasát. Négy banánt lopott egy férfi, három év börtönbüntetésre ítélték. Birodalmi és külföldi jelentések. Moszkva új ajánlata Franciaországnak az orosz adósság visszafizetésére. Áradások Svájcban. Scott kapitány hajója, a Discovery, visszatért a déli tengerekrõl. Herr Stresemann beszédet tartott a leszerelésrõl szombaton Genfben. Herr Stresemann közleménye a Matinben támogatja von Hindenburg elnök tannenbergi beszédét, melyben von Hindenburg elutasította azt a felvetést, hogy Németország lett volna a felelõs a háború kitöréséért. Vezércikk a dzsiddai egyezményrõl, amelyet Nagy-Britannia képviseletében Sir Gilbert Clayton, míg Hedzsáz, Nadzsd és Tartományaik királyának képviseletében Fejszál Abdulazíz Ál-Szaúd herceg írtak alá. Idõjárás-jelentés. Anglia és Wales: többnyire nyugati, északnyugati, a nyílt területeken erõsebb szél, a hoszszabb szélcsendes idõszakokat esõs viharok váltják, másutt helyi esõk várhatók. Úgy látszik, ez itt az egyetlen újság. Van ennek valami különös jelentõsége? Vagy puszta véletlen csupán? Felnyitottam egy füzetet, az elsõ oldalon ezt olvastam: Életem története – írta: Musztafa Szaíd. A következõ oldalon az ajánlás: 379

„Azoknak, akik egy szemmel látnak, egy nyelven beszélnek, és akik a dolgokat vagy feketének vagy fehérnek, vagy keletinek vagy nyugatinak látják.” Továbblapoztam, de nem találtam semmit, egyetlen sort, bejegyzést, egyetlen szót sem. Vajon ennek is van valami jelentõsége, vagy ez is merõ véletlen? Kinyitottam egy dossziét, papírokat, vázlatokat és rajzokat találtam benne. Szóval rajzolni és írni is szokott. A rajzok jók, nyilvánvaló tehetségrõl tanúskodnak. A színes képeken, melyek az angliai vidékrõl készültek, tölgyfák, tavak és kacsák ismétlõdnek. Vannak itt ceruzavázlatok a falu lakosairól is. Hát, akár tetszik, akár nem, el kell ismernem, hogy rendkívül ügyesen rajzolt. Itt van Bakri, Mahdzsúb, a nagyapám, Wad-Rajjisz, Huszna, Abdulkarím nagybátyám, és még sokan mások. Arcuk kifejezésteli, de nem tudtam megállapítani, mi van a tekintetükben. Musztafa Szaíd világosan látta és úgy rajzolta meg õket, olyan érzékenyen, hogy az már maga a szeretet. Wad-Rajjiszról több rajz készült, mint a többiekrõl. Összesen nyolc kép volt Wad-Rajjiszról, mindegyik más arckifejezéssel. Miért foglalkoztatta ennyire Wad-Rajjisz? * Belenéztem a papírcetlikbe, és ilyen feljegyzéseket olvastam rajtuk: „Az embereket azért oktatjuk, hogy kinyíljon az értelmük és rejtett képességeik feltáruljanak. De a végeredményt nem tudhatjuk elõre. Szabadság. Felszabadítjuk az értelmet a babonák uralma alól. A nép kezébe adjuk a jövendõ kulcsát, tegyen vele, amit akar.” – „Akkor hagytam el Londont, amikor Európa újra mozgósította a seregeit egy még ártalmasabb erõszak érdekében.” – „Ez nem gyûlölet volt. Szeretet volt, amely képtelen kifejezni magát. Fonákul szerettem õt. És õ is így szeretett engem.” – „Háztetõk, nedvesek a sûrûn szitáló esõben. A legelõkön a tehenek és a juhok, fehér és fekete kövek. Csendes esõ június havában. Engedje meg, Asszonyom, ezek a vonatozások unalmasak. Hogy érzi magát? Birminghamból Londonba. Hogyan írná le ezt a tájat? Fák és füvek. Száradó szénaboglyák a mezõ közepén. A fa és fû mindenütt ugyanaz. Ngaio Marsh könyve. Tétovázott. Nem mondott nemet, de igent se mondott.” Találgattam, vajon valóságos eseményeket írt le, vagy kitalált történetet. „Nekem, Uram, szembe kell szállnom a vád próbálkozásával, mert látom, hogy nyilvánvaló logikai trükköt kíván alkalmazni, hogy a vádlott felelõsségét olyan ügyek vonatkozásában is megállapíthassa, amelyekben egyébként nem terheli felelõsség. A vád mindezt a vádlott valóban elkövetett cselekményére óhajtja felépíteni, ám a valóban megtörtént eseménnyel kapcsolatos feltételezéseit saját korábbi feltételezései alapján igazolja. A vádlott beismerte, hogy megölte a feleségét, ebbõl azonban nem következik, hogy õt terheli a felelõsség minden öngyilkosságért, amelyet az elmúlt tíz évben asszonyok követtek el a Brit-szigeteken.” – „Aki világra hozta a jót, madárfiókákat is adott hozzá, amelyek boldogan röpködnek. De aki a rosszat szüli, fát ültet, melynek tövise a bánat, 380

gyümölcse a bûnbánat. Allah irgalmazzon annak, aki szemet huny a hibák felett, és örömét leli a tiszta látszat világában.” Majd egy költeményre akadtam, a kézírásával. Tehát mégiscsak írt verseket. A sok áthúzásból, javításból és szócserébõl világosan látszik, mennyire tisztelte az igazi mûvészetet. A vers így szólt: Bánat sóhajai perlekedtek e szívben, Könnyáradatban haldokoltak az évek, A szerelmet s gyûlöletet szél veri, Az imákat mély hallgatás tölti ki, S jajgatás, sírás, könyörgés, fájdalom. Por és homály csal mindenkit az utakon. Megnyugodott lelkek és csüggedõk, Homlokuk alázatos… Egészen biztos, hogy Musztafa Szaíd hosszú órákat töltött el, a versmértéknek megfelelõ szavakat és kifejezéseket keresgélve, kiválasztva. A probléma megoldása csábított, néhány percig el is gondolkoztam rajta. De nem törtem túl sokáig a fejem. Valójában gyöngécske vers volt, ellentétekre meg a párhuzamokra építette. Nincsen benne mély vagy õszinte érzelem, sem valódi gondolat. Így az én verssorom sem lett rosszabb a többinél. Áthúztam az eredetiben az utolsó sort és a helyébe írtam: Homlokuk, arcuk a földre néz. Tovább lapozgattam a papírokban, számokat és cetliket találtam, ilyen feljegyzésekkel: „Három hordó olaj.” „A bizottság megvitatta a szivattyú talapzatának megerõsítését.” „A fölösleges cementet azonnal el kell adni.” Aztán ez a bekezdés akadt a szemem elé: „Csillagomnak össze kellett ütköznie az õ csillagával, ezt nem lehetett elkerülni, s azt sem, hogy éveket töltsek el a börtönben, s földönfutóvá váljak, árnyékát üldözve, menekülve kísértetképe elõl. S az érzés, mintha az idõ határain kívüli pillanatban a halál istennõjével háltam volna, szeme résén át megpillanthattam a poklot. Ez az érzés földi halandó számára elképzelhetetlen. A számban õrzöm annak az éjszakának az ízét, nem engedi, hogy megízleljek más ízt.” Beleuntam az olvasásba. Nyilván még nagyon sok papírt is elrejtettek ebben a szobában. Mintha egy kirakós játék darabjai volnának, Musztafa Szaíd velem akarta elõkerestetni, hogy aztán én rakjam össze õket egy számára hízelgõ kép érdekében. Igen, azt akarja, hogy értékes történelmi személyiségként maradjon fenn. Ehhez nem fér semmi kétség, s az is megvilágosodott elõttem, hogy engem választott ki erre a feladatra. Nem volt véletlen, hogy felcsiholta az érdeklõdésemet, és az is kiszámítottan történt, hogy felébe-harmadába mesélte csak el élete történetét. Azt akarta, hogy a hiányzó részeket én kutassam fel. 381

S az sem volt véletlen, hogy vörös viasszal lepecsételt levelet hagyott hátra nekem, amellyel megmozgatta a fantáziámat, meg hogy rám bízta a fiait, s ezáltal olyan kötelességet szabott ki rám, amelybõl nincs menekvés. És az sem volt véletlen, hogy rám hagyta ennek a viaszpanoptikumnak a kulcsát. Határtalan az önzése meg a hiúsága. Bármi történt is, azt szeretné, hogy megörökítse a történelem. Igen ám, de nekem nincs idõm részt venni ebben a tréfában. Még a hajnal elõtt véget kell vetnem a komédiának. Két óra múlt. Pirkadatkor a tûz lángnyelvei elemésztik majd az egész hazugságot. Fölugrottam, a gyertyát az olajfestmény elé emeltem, a kandalló fölé. A szobában minden az elõre kitalált, elrendezett helyen volt, kivéve Jean Morris képét. Mintha nem tudott volna mit kezdeni vele. Minden más nõrõl fényképeket õrzött, de Jean Morrist úgy örökítette meg, ahogy az õ szeme látta, s nem ahogy a fényképezõgép. Csodálkozva néztem a képet, tojásdad arcú, nagy szemû nõ, összenõtt szemöldökkel. Az orr valamivel húsosabb a kelleténél, a száj szélesebb, arckifejezése leírására nem alkalmasak a szavak. Nyugtalanít ez a tekintet, már-már zavarba ejt. A finom ajkak szorosan összezárva, mintha a fogait csikorgatná, s büszkén elõrenyúlik az álla. Harag van a tekintetében, netán mosoly? Az egész arcon átsüt az érzékiség. Ez a mesebeli griffmadár ragadta el a démont? Azon az éjszakán sebzetten csengett Musztafa Szaíd hangja, szomorú volt, bûnbánatos. Vajon azért, mert elveszítette a nõt? Vagy mert mélyen megalázta? * „Ott volt minden társaságban, bárhová mentem. Mintha szándékosan kereste volna velem a találkozást, hogy minduntalan megalázzon. Felkértem, de elutasított: – Nem táncolok magával még akkor sem táncolnék, ha az egyedüli férfi volna ezen a világon. – Amikor felpofoztam, belém rúgott, és egy nõstény oroszlán fogaival harapott a karomba. Nem dolgozott, nem tudtam, mibõl él. A családja Leedsbõl való, de csak az esküvõ után találkoztam velük. Az apja kereskedõ volt, bár nem tudom, mivel kereskedett, egyszer említette, hogy öt fiútestvére van, s hogy õ az egy szem lány. Még a legegyszerûbb dolgokban is hazudott. Amikor hazajött, furcsa történeteket mesélt, mi történt vele, meg azokról az emberekrõl, akikkel találkozott. Felfoghatatlan és hihetetlen történetek voltak ezek. Még azt is elképzelhetõnek tartom, hogy nem is volt családja, valójában egy kolduló Seherezádé volt. Rendkívül értelmes volt azonban, és ha akarta, nagyon elegáns tudott lenni. Ha így jelent meg valahol, rajongók csaptak le rá, és úgy zsongták körül, mint a legyek. S bár minduntalan kinyilvánította ellenszenvét, valami belsõ érzés azt súgta, ez csak látszat, fontos vagyok neki. Ha társaságban találkoztunk, engem figyelt a szeme sarkából, és számon tartotta minden mozdulatomat. S ha észrevette, hogy valamelyik lány iránt valami érdeklõdést mutatok, azonnal közbelépett és kegyetlenül elbánt vele. Szemérmetlen volt a szavaiban és a tetteiben is. Fékezhetetlen. Lopott, hazudott, csalt. S én, bár egyáltalán nem akartam, beleszerettem. És innentõl kezdve nem voltam képes uralkodni az eseményeken. Amikor ügyet 382

sem vetettem rá, elcsábított, amikor üldözni kezdtem, elmenekült. Egy ízben, szenvedélyemet visszafojtva, két hétig kerültem. Elkerültem azokat a helyeket, ahová járt, és ha meghívtak valahová, csak akkor mentem el, ha meggyõzõdtem róla, nem lesz ott. Õ azonban odatalált hozzám, és egy szombaton késõ éjjel berontott, amikor éppen Ann Hammond volt nálam. Nekiesett Ann Hammondnak, mocskolta és szidalmazta, gyalázta, megpróbáltam ugyan elküldeni, és meg is ütöttem, de nem tágított, nem mozdult. Végül Ann Hammond szaladt el zokogva, õ meg, a kövezni való sátán, ott állt elõttem. Kihívó pillantása távoli vágyakat keltett a szívemben. Nem szóltam hozzá egy szót sem, és õ is hallgatott. Ledobta a ruháját, anyaszült meztelenül állt elém. A pokol minden tüze kigyúlt a mellemben s azonnal el kellett oltani az utamba került jégheggyel. Minden porcikám reszketett, amikor feléje indultam, õ meg rámutatott egy drága vázára a polcon és azt mondta: – Add nekem, és a tiéd leszek! – Ha az életemet kéri, abban a pillanatban arról is lemondok. Bólintottam. Erre fogta, földhöz vágta a vázát, majd addig taposta a cserepeit, míg porrá nem zúzta. Aztán egy ritka arab kéziratra mutatott az íróasztalon, és azt mondta: – Ezt is add nekem! – A torkom kiszáradt. Szomjúság tört rám. A szomjúság csaknem megölt. Innom kell legalább egy korty hideg vizet. Bólintottam, hogy rendben. Megragadta azt a ritka, régi kéziratot, széttépte, a papírdarabokat a szájába tömte, megrágta s végül kiköpte. Mintha a májamat rágta volna, de ezzel sem törõdtem. Ezután az iszfaháni selyem imaszõnyegre került sor, még Mrs. Robinson ajándékozott meg vele, amikor eljöttem Kairóból, a legféltettebb kincsemre, a legdrágább ajándékra, amelyet valaha is kaptam, és azt mondta: – Ezt is add nekem, és a tiéd leszek! – Egy pillanatig tétováztam, de aztán ránéztem, ott állt elõttem, szálegyenesen, mindenre készen, a szeme villámlott, az ajka tiltott gyümölcs, mindenképpen el kell fogyasztanom. Megadtam magam a sorsomnak. Megragadta a szõnyeget és a kandallóba dobta, majd nagy élvezettel szemlélte, ahogy a tûz elemészti. A lángnyelvek visszfénye ott táncolt az arcán. Ez a nõ rám talált, s én akár a pokolba is követem. Odaléptem hozzá, átöleltem a csípõjét, fölé hajoltam, hogy megcsókoljam. De ekkor váratlanul a combom közé rúgott. Mire felocsúdtam a fájdalomból, már hûlt helyét találtam. Három évig üldöztem, a tevéim szomjasak, a káprázat csillámfénye ott táncol elõttem a vágy sivatagában. Egy nap aztán így szólt: – Barbár bika vagy, soha nem merülsz ki a hajszában! Én viszont belefáradtam már, hogy folyton itt loholsz a nyomomban, s nekem menekülnöm kell elõled. Vegyél feleségül! Fulhamben, az anyakönyvi hivatalban kötöttünk házasságot. Az esküvõn nem volt más rajtunk kívül, csak a barátnõje, meg az én egyik barátom. Amikor az anyakönyvvezetõ elõtt azt mondta: – Én, Jean Winifred Morris, törvényes férjemül fogadom Musztafa Szaíd Oszmánt, kitartok mellette jóban-rosszban, szegénységben és gazdagságban, egészségben és betegségben – váratlanul fojtogatni kezdte a sírás, majd keserves zokogásban tört ki. Nagyon meglepõdtem mély érzelmein, az anyakönyvvezetõ azonnal félbeszakította a ceremóniát és részvéttel szólt hozzá: – Nyugodjon meg! Tiszteletben tartom az érzelmeit. Már csak néhány pillanat és mindjárt vége. – Hüppögött egy kicsit, de a hivatalos 383

eljárás végén ismét sírva fakadt. Az anyakönyvvezetõ hozzá lépett, gyengéden megsimogatta a vállát, velem kezet fogott és azt mondta: – A felesége a boldogságtól zokog. Sok asszonyt láttam már sírni az esküvõjén, de ilyen zokogást még nem hallottam soha. Úgy látom, nagyon szerelmes. Hát vigyázzon rá! Biztos vagyok benne, hogy boldogok lesznek. – A sírás csak addig tartott, míg ki nem léptünk az anyakönyvi hivatalból. Ekkor váratlanul féktelen nevetésbe váltott a zokogása és szinte hahotázva mondta: – Micsoda komédia! A nap további részét iszogatással töltöttük. Nem volt ünnepség, nem hívtunk meg senkit, én voltam ott, õ, meg az ital. Amikor aztán éjjel ágyba bújtunk, õt akartam, õ meg hátat fordított és azt mondta: – Most ne! Fáradt vagyok. – És így folytatódott két hónapon át. Nem engedte, hogy közeledjem hozzá. Minden éjjel azt ismételgette: – Fáradt vagyok. – Vagy azt: – Beteg vagyok. – Többet már nem bírtam elviselni. Egy éjjel fölé hajoltam, kezemben a kés. Megfenyegettem: – Megöllek. – Olyan pillantást vetett a késre, amelyben mintha vágyakozás lett volna. Így válaszolt: – Itt a mellem, takaratlan, mártsd hát bele a kést! – Ránéztem meztelen testére, itt volt, kéznyújtásnyira, mégsem az enyém. Leültem az ágy szélére és megvert kutyaként lehajtottam a fejem. Végigsimította az arcomat és gyöngéden azt mondta: – Édesem, téged más agyagból gyúrtak, te nem vagy olyan férfi, aki ölni tudna. – Megalázottságot éreztem, magányos voltam és elveszett. Eszembe jutott az anyám. Világosan láttam az arcát, a fülembe csengett a hangja: ’A te életedrõl van szó, szabadon dönthetsz.’ Eszembe jutott az is, hogy kilenc hónappal ezelõtt az anyám halálhíre részegen talált, egy nõ karjaiban. Már nem emlékszem, hogy ki volt. De arra határozottan emlékszem, hogy nem éreztem szomorúságot, semmit nem éreztem, mintha ez a hír egyáltalán nem is tartozna rám. Ez jutott eszembe és zokogás tört fel a szívembõl. Úgy zokogtam, mint aki soha nem tudja abbahagyni. Jean átkarolt, mondott valamit, de nem értettem, a hangja olyan visszataszító volt, hogy beleborzongtam. Durván ellöktem magamtól és rárivalltam: – Gyûlöllek! Esküszöm, egyszer még megöllek! – De mély fájdalmamban is láttam, hogy elváltozott az arca. A szeme felfénylett, nagyon különös tekintettel nézett rám. Csodálkozott? Vagy félt talán? Vágy támadt benne? Aztán színlelt kedvességgel csak ennyit mondott: – Én is gyûlöllek, drágám! Halálosan gyûlöllek! – Nem volt elõttem kiút. Vadász voltam, és áldozattá váltam. Szenvedtem, de hihetetlenül édes volt a szenvedés. Pontosan tizenegy napra rá, jól emlékszem, hiszen úgy számoltam akkor a napokat, ahogy a böjtölõ számolja a böjtölés nehéz havában, a Richmond parkban voltunk, napnyugta elõtt. Nem volt teljesen kihalt. A gyér sétálók hangja eljutott a fülünkig, homályos árnyak a szürkületben. Alig szóltunk egymáshoz, nem váltottunk szerelmes szavakat. Egyszer csak minden elõzmény nélkül átölelte a nyakam, és hosszan-hosszan megcsókolt. Éreztem mellemre simuló keblét, kezem a csípõjére tettem, magamhoz szorítottam, mélyen felsóhajtott, szinte szétszakította a szívemet, és én azonnal elfelejtettem minden sérelmemet. Nem emlékeztem semmire. Nem láttam, és nem érzékeltem semmi mást, csak ezt a borzasztó csapást, amellyel eltalált a sors. Ez a nõ az én 384

sorsom, õ az én végzetem, de a világ a maga teljességében mustármagnyit sem ér mellette. Én vagyok a hódító harcos, a délrõl érkezõ, és itt a csatamezõ, jég borítja, innen nincs visszatérés. Én vagyok a tengeri kalóz, és Jean Morris a halálos part. De nem bántam, nem érdekelt. Ott helyben magamévá tettem, az emberek szeme láttára, nem érdekelt, lát-e, hall-e valaki. A mámor e pillanata felért egy egész élettel. A mámor pillanatai ritkák voltak, és a hátralevõ idõt halálos küzdelemben vívtuk végig, nem volt fegyverszünet, könyörület se volt. A harc mindig az én vereségemmel ért véget. Megpofoztam, de õ visszaütött, körmei az arcomba vájtak, máskor kitört belõle az erõszak vulkánja, összetört vagy széttépett mindent, ami a keze ügyébe esett. Áldozatul estek az edények, de ha könyvet vagy iratot talált, azt sem kímélte. Ez volt a legveszélyesebb fegyvere. A csaták egyegy fontos könyv szétszaggatásával értek véget, vagy egy tanulmány elégetésével, amelynek a megírására heteket vesztegettem el. Néha úgy elragadott a düh, hogy már-már az õrület és a gyilkosság szélére sodródtam, összekulcsolódott a kezem a nyakán, mire lecsillapodott, zavaros tekintettel meredt rám, csodálkozás, félelem és vágy keveredett benne. Ha egy hajszálnyival jobban megszorítom, véget vetek a háborúságnak. De a küzdelmet magunkkal vittük akkor is, ha elmentünk otthonról. Az egyik kocsmában felkiáltott: – Ez a kurafi itt ki akar kezdeni velem! – Erre nekiestem a férfinak, markolásztuk egymás torkát, az emberek körénk gyûltek, s egyszer csak hallom, ott nevet a hátam mögött. A férfiak szétválasztottak bennünket, az egyikük azt mondta: – Nagyon sajnálom, de meg kell mondanom, ha ez a nõ a felesége, akkor egy szajhát vett el. Az a férfi nem is szólt hozzá. Ahogy látom, ez a nõszemély az erõszakban leli kedvét. – A dühöm persze a feleségem ellen fordult, hozzá léptem, de õ csak nevetett. Megpofoztam, õ meg karmolni kezdett. Nagy nehezen, miközben minden tagom fájt, alig tudtam hazaráncigálni. Neki az szerzett örömet, hogy kikezd mindenkivel, ha együtt vagyunk. Kikezdett a pincérrel az étteremben, a sofõrrel az autóbuszon, még a járókelõkkel is, voltak, akik bátorították, és biztatták, mások csak mosdatlan szavakkal válaszoltak, én meg persze durva vitába keveredtem vadidegen emberekkel, verekedtem velük, ütlegeltem õket, õk meg engem, a nyílt utcán. Ó, hányszor feltettem a kérdést, mi köt ehhez a nõhöz? Miért nem hagyom ott? Miért nem mentem a bõröm? De tudtam, hogy nincs menekvés, nincs kiút, a tragédia bekövetkezik. Tudtam, hogy megcsal. Az egész lakás a csalás és árulás szagát árasztotta. Egyszer egy nyakkendõt találtam, nem az enyém volt. Megkérdeztem, kié, és máris jött a válasz: – A tiéd. – Nem az én nyakkendõm – mondtam. Mire így folytatta: – Na és, mi van, ha nem a tiéd? Akkor mit csinálsz? 385

Máskor egy doboz cigaretta akadt a kezembe, majd egy töltõtoll. – Te megcsalsz engem? – kérdeztem. – Tegyük fel, hogy megcsallak – válaszolta. – Esküszöm, megöllek! – ordítottam. De erre gúnyosan elmosolyodott és azt mondta: – Neked csak a szád jár. Mi tart vissza? Mire vársz még? Arra vársz, hogy egy férfit találsz rajtam? Azt hiszem, te akkor sem tennél semmit. Leülnél az ágy szélére és sírnál. Azon a februári sötét estén mínusz tíz fok volt a hõmérséklet. Az este olyan volt, mint a reggel. Sötét és komor. Már huszonkét napja nem kelt fel, nem sütött a nap. A város puszta jégmezõ. Jég az utcán, a házak bejáratánál, mindenütt. A víz megfagyott a csövekben, a lélegzet párafelhõként csapott ki. A fák csupaszon álltak, ágaik meghajoltak a hó súlya alatt. De nekem forrt a vérem, õrült láz lüktetett a fejemben. Ilyen éjszakán következnek be a jelentõs dolgok. Ez az elszámolás éjszakája. A megállótól gyalog mentem a házig, a kabátot a karomon vittem, mert a testem forró volt, veríték patakzott a homlokomon. A hó ropogott a cipõm alatt, de én egyre csak a hideget és a hûvösséget kerestem. Miért nincs hideg? Meztelenül feküdt az ágyon, amikor hazaértem, a combjai fehérek, széttárva. Túláradó a mosolya, de szomorúság fátyolozza az arcát, mintha a pattanásig feszült helyzetben egyszerre akarna adni és kapni. A szívem odavont hozzá, ahogy ránéztem, de a bordáim alatt sátáni forróság csapott fel, tudtam, én vagyok a helyzet ura. Hol húzódott meg ez a forróság az elmúlt évek alatt? Régen elhagyott, elfelejtett, újra megtalált magabiztossággal kérdeztem: – Volt itt valaki? – Nem volt itt senki – válaszolta, megütõdve a határozott hangtól. – Ez az éjszaka a tiéd. Már régóta várlak. Úgy éreztem, most elõször mond igazat. Ez az éjszaka az õszinteség és a tragédia éjszakája. Kihúztam a tõrt a tokjából. Leültem az ágy szélére, hosszan néztem. Pillantásomra elváltozott az arca, nyitott könyv volt. A szemébe néztem, õ az enyémbe, tekintetünk összefonódott, egymásba merült, mint két égitest az égen, melyek találkoznak, egymásba olvadnak egy végzetes órán. Szemem végigvándorolt a testén, õ félrefordította az arcát. De megmozdult, jobbra-balra himbálta a csípõjét, egy kissé megemelte az ágyon, aztán visszaejtette, és lazán maga mellé eresztette a karját. Újból rám nézett. Én a mellére pillantottam, követte a pillantásomat. Mintha elveszítette volna az önálló akaratát, minden az én akaratom szerint történt. A szemem a hasán, az õ szeme is, és látszik a szenvedés az arcán. Szemem járása lelassult, az övé is. Ha gyorsabb lett, õ is gyorsított. Hosszan elnéztem hófehér, széttárt combját. A szememmel dörzsöltem, majd a tekintetem lejjebb siklott a puha, sima bõrön, megtorpant a titkok kapujánál, ott, ahol a jó születik, ahol a rossz születik. Láttam, elpirul, leereszkedik a szemhéja, erõtlenül. Lassan emeltem fel a tõrt, a szemével követte. A pupillái kitágultak, 386

fény cikázott át az arcán, mint villám fénye. A tõr hegyét figyelte, a tekintetében csodálkozás, félelem és mohóság. Aztán megragadta a tõrt, és szenvedélyesen megcsókolta. Majd behunyta a szemét, kinyújtózott az ágyon, egy kicsit felemelve a derekát, és még jobban széttárta a combját. Felsóhajtott és azt mondta: – Kérlek, édesem, gyere! Én készen állok. Nem válaszoltam, ezért fájdalmasan felsóhajtott. Várt. Sírni kezdett. Alig hallható hangon újra kérlelt: – Könyörgök, szerelmem. Íme, szerelmem, itt ringatózik hát a hajóm, a pusztulás partjai felé tart. Fölé hajoltam és megcsókoltam. A tõr hegyét a két melle közé csúsztattam, õ meg körém kulcsolta a lábait. Lassan belé döftem a tõrt. Nagyon lassan. Tágra nyílt a szeme. Micsoda mámor volt ebben a szempárban! Szép volt, a legszebb az egész világon. Fájdalmasan rebegte: – Azt hittem, szerelmem, már soha nem teszed meg. Már majdnem a kétségbeesésbe kergettél. A mellkasommal ránehezedtem a tõrre, míg a penge el nem tûnt a két melle között. Éreztem kiszökkenni a forró vért. A mellünk összeért, õ könyörögve hívott: – Gyere! Gyere velem! Ne engedd, hogy egyedül menjek! Azt mondta: – Szeretlek – és én hittem neki. – Szeretlek – válaszoltam neki és õszintén mondtam. Lángcsóva voltunk, a pokol tüzének lángjai csaptak föl az ágyból, az orromban éreztem a füstjét, és õ tovább hajtogatta: – Szeretlek, kedvesem. S én megismételtem: – Szeretlek, kedvesem. És a világmindenség, összes múltjával, jelenével és jövõjével egyetlen pontba sûrûsödött, nem volt elõtte semmi és utána se lesz semmi.” 10 Meztelenül mentem be a vízbe, ahogy az anyám megszült. Dideregni kezdtem a hideg víz érintésére, de a vacogás éberré tett. A folyó vize nem volt olyan mély, mint az áradások idején, de nem is apadt olyan alacsonyra, mint a forróság napjaiban. Elfújtam a gyertyákat, bezártam a szoba ajtaját, meg a ház kapuját, mindent úgy hagytam, ahogy volt. Egy új tûz nem oszt és nem szoroz. Ott hagytam, hadd beszéljen, nem engedtem, hogy befejezze a történetét. Gondoltam, kimegyek és megállok Huszna sírjánál. Eszembe jutott az is, hogy elhajítom a kulcsot valahol, ahol nem találhatja meg senki. Aztán meggondoltam magam. Az ilyen cselekedeteknek nincs semmi értelmük. Valamit mégis tennem kellett. Amikor a hajnal elsõ hírnökei keleten megjelentek, a folyópartra vitt a lábam. Az úszás 387

lehûti a haragomat. A parton a félhomályban alig kivehetõ formák, hol elõbukkantak, hol meg eltûntek. Régi, ismerõs hangján zúgott a folyó, mozdulatlanul mozgott, nem hallatszott más, csak a folyó mormogása és nem messzirõl szivattyúkattogás. Úszni kezdtem az északi part felé. Úsztam és úsztam, míg testem mozgása összhangba nem került a folyó erõivel. Nem gondoltam semmire, elõrelöktem magam a víz felszínén. Semmi hang, csak karcsapásaim és lábam mozgásának csobbanása, a zihálásom, a folyó morajlása és a folyó partján a szivattyúkattogás. Úsztam és úsztam, és arra gondoltam, hogy átúszom a túlsó partra. Ez a cél. A túlsó part megemelkedett elõttem, aztán lesüllyedt, a hangok elnémultak, majd újra felharsantak. Lassan már nem hallottam mást, csak a folyó zúgását. Aztán mintha egy óriási terembe kerültem volna, hangok és visszhangok felelgettek benne egymásnak. A part megemelkedik és süllyed, a folyó morajlása elhalkul, majd újra felerõsödik. Félkörben látom a világot. Vakság és látás határmesgyéjére kerültem. Érzékelem, mi van körülöttem, aztán mégsem vagyok az öntudatomnál. Alszom, vagy ébren vagyok? Élek még, vagy meghaltam? Ám még mindig belekapaszkodtam egy vékony, drága fonálba, tudtam, hogy a cél elõttem van, nem a mélységben, elõre kell törekednem, nem a mélység felé. A szál egyre vékonyabb lett, már-már elszakadt, éreztem, elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol a folyó erõi végképp a mélybe rántanak. Zsibbadtság bénította karom és lábam, ólomsúllyal húzott lefelé, kitágult a tér körülöttem, visszhangok felelgettek benne. Hirtelen mozdulattal, és nem tudom honnan vett nagy energiával fellöktem magam a víz felszínére. Újra hallottam a folyó mormogását, a szivattyúkattogást, körülnéztem és láttam, hogy az út felénél vagyok, észak és dél között. Nem tudok tovább úszni, és visszajutni sem tudok. A hátamra fordultam, egy darabig megõrizve a nyugalmamat, csak annyira mozgatva a karom meg a lábam, hogy a víz színén lebegjek. Éreztem a folyó pusztító erejét, lefelé húzott, éreztem a folyó sodrását, amint a déli part, a nagy kanyarulat kiszögellése felé taszít. De sokáig úgysem tudom megtartani az egyensúlyomat. Elõbb vagy utóbb a mélybe rántanak a folyó erõi. S ebben az élet és a halál közötti állapotban homoki fajdok raját vettem észre az égen, észak felé tartottak. Tél van még? Vagy már nyár? Kirepültek? Vagy költöznek? Éreztem, hogy lassan megadom magam a folyó pusztító erõinek. Éreztem, hogy a lábam a mélybe húzza a testem. S egyik pillanatról a másikra, nem tudom, hosszú ideig tartott-e vagy nagyon rövid volt, a folyó moraja összesûrûsödött, élesen felrobbant, s villámszerû fény szikrázott fel. Aztán csend lett és sötétség. Nem tudnám megmondani, mennyi idõ telt el így. Végül újra megpillantottam az eget, távolodott, közeledett, és láttam a partot is, ahogy emelkedik, ahogy süllyed. Aztán csend lett és sötét, ami jó ideig eltartott ugyan, de nem tudnám megmondani, hogy meddig. Végül újra megpillantottam az eget, távolodott, közeledett, és láttam a partot is, ahogy emelkedik, ahogy süllyed. Váratlanul kínzó 388

vágy fogott el egy cigaretta után. De nem csak vágy volt ez. Éhség volt. Szomjúság. Az eszmélés és ébredés pillanata volt ez, kilépés ebbõl a rém-álomból. És a helyére került az ég, a helyére került a part, újra hallottam a szivattyúk kattogását. Éreztem a testemen a víz hûvösét. Mintha a fejem is kitisztult volna, s ráocsúdtam, milyen kapcsolatban is vagyok a folyóval: úszom a tetején, de nem vagyok a vízé. Arra gondoltam, ha most meghalok, ugyanúgy halok meg, mint ahogy megszülettem: nem kérdezett senki. Egész eddigi életemben nem akartam semmit, nem választottam semmit, és nem is döntöttem soha semmirõl. Most azonban döntök, és az életet választom! Élni fogok, mert van néhány ember, akikkel szeretnék együtt maradni, ameddig csak lehet. Mert feladataim vannak, amelyeket el kell látnom, és nem számít, van-e értelme az életnek, vagy nincs. Ha nem tudok megbocsátani, akkor megpróbálok majd felejteni. Élni fogok, erõvel és ésszel. Kapálózni kezdtem, hogy a testem a víz felszínére lendüljön, majd minden maradék erõmet összeszedve teli torokkal kiáltoztam, mint bohózat szereplõje a színpadon: Segítség! Segítség! TÜSKE LÁSZLÓ fordítása

Tarascon vára. 389

TÁJÉKOZÓDÁS

JULIAN BARNES

Ford Madox Ford szenvedélyes vonzalma Provence iránt A legtöbb frankofil, amellett hogy általában vonzódik a francia szokásokhoz és kultúrához, egy neki kedves tájegységhez vagy városhoz is kötõdik: a kirándulók talán Burgundiához, a mûemlékbarátok a Loire völgyéhez, az emberkerülõk és a hegymászók a Massif Central fennsíkjaihoz. Akik egy valamiképp Angliára emlékeztetõ helyre vágynak, Dordogne-ba mennek, ahol frissen kapható a Daily Mail. Sokan egyszerûen Párizst választják, mert úgy érzik, ott mindent megtalálnak, és az emberek többsége – a londoniakkal ellentétben – legalább annyira kötõdik a vidékhez, mint a fõvároshoz. Ford Madox Ford az 1920-as években hosszú idõszakokat töltött Párizsban – szerkesztette a Transatlantic Review-t, együtt élt Stella Bowen ausztrál festõnõvel, afférja volt Jean Rhys1-szel, Pound, Joyce, Hemingway és Fitzgerald társaságához tartozott, és a 18 éves Basil Bunting2 volt a kifutófiúja. Pezsgõ irodalmi és társadalmi életet élt a Montparnasse (zömmel nem francia) mûvészvilágában. Egyszer Rhysszel és Joyce-szal egy liftben utazott, és amikor rossz látása ellenére is észrevette, hogy Rhys ruhája kinyílt hátul, visszagombolta. Ford azonban, aki egyik könyvének a New York nem Amerika címet adta, azt is tudta, hogy Párizs nem Franciaország. Neki az igazi Franciaország Provence volt, az a terület, amelyet a – bürokratikus, központosító, hivatalos – Franciaország északról meghódított és egyszerre akart megbontani és nyelvétõl megfosztani. E vidék iránti heves vonzalmát apjától örökölte, Francis Hueffertõl, a Times zenekritikusától, aki könyvet írt a trubadúrokról és provanszál nyelven költött verseket. Hueffer ismerte Frédéric Mistralt (1830–1914), a költõt és a provanszál nyelv újjáélesztõjét, aki 1854-ben hét költõtársával együtt megalakította a Félibrige-mozgalmat és a nyelvet kodifikáló akadémiát (amely aztán összeállította a Trésor du Félibrige néven ismert nagyszótárt). Ford szerint apja sakkozott Mistrallal és tagja volt a Félibrige-körnek. Ugyancsak Ford szerint apja mindössze két dologra tanította meg: „egy kevéske provanszálra” és a sakkozás alapjaira. Ford szerint minden önéletrajzi írása kapcsán (nyolc ilyen kötet van) helyénvaló a fenntartás, mert szerzõjük a benyomás „abszolút pontosságában” hitt, nem a tényekében. Pound azt mondta Hemingwaynek, hogy Ford csak Jean Rhys (1890–1979), dominikai írónõ. 16 éves korától Angliában nevelkedett. Legismertebb mûve a Széles Sargasso-tenger, Charlotte Brontë Jean Eyre c. regényének „elõzménykötete”. [A szöveget a fordító látta el lábjegyzetekkel.] 2 Basil Bunting (1900–1985), az angol modernista költészet fontos alakja. 1

390

akkor nem mond igazat, ha nagyon fáradt. Ha így van, nagyon gyakran lehetett fáradt. Valótlanságai az idõ múlásával mintha egyre túlzóbbá váltak volna. Ford szerint a híres szakács, Escoffier egyszer azt mondta neki: „Tudnék fõzni tanulni magától”, Henry James pedig könnyes szemmel kért tõle alapötletet új könyvéhez. Tükör Franciaországnak (1924) címû könyvében azt írja, hogy jelen volt Dreyfus második tárgyalásán (Rennes, 1899), és „a bírósági ülésterem változó fény- és árnyékviszonyai között” érzett rá elõször „milyen mély szakadék támad majd a szemben álló francia gondolkodók között”. A valóságban egész idõ alatt a kenti partvidéken volt és Conraddal közös regényén3 dolgozott (egyébként sem valószínû, hogy a francia hadbíróság engedélyezte volna a jelenlétét). A kitalációk tömegével szembesülve életrajzírója, Max Saunders arra a helyes következtetésre jutott, hogy Ford közléseinek inkább a jelentés-, mint a valóságtartalmával érdemes foglalkozni. Ford Provence iránti lelkesedése viszont egyszerre fontos tény és életre szóló benyomás. Õ és Stella Bowen évente többször indult délre a Gare de Lyonról az éjszakai vonattal. A gazdagok és a divatot követõk (köztük A jó katona4 Florence Dowellja is) a híres – magánkézben lévõ, és csak elsõ osztályú kocsikkal közlekedõ – Kék vonatra szálltak, ám elõbb megvacsoráztak az azonos nevû, a pályatestet magasról láttató étteremben, amely hosszú ideig a legelegánsabb sörözõ volt a világon. Ford és Bowen a szerényebb 21.40-essel utazott. Míg ma a TGV kevesebb, mint három óra alatt jut el a Gare de Lyonról Avignonba, az akkori vonat tíz és fél óra múltán, a reggel elsõ fényeiben, nyolckor ért „a sietõ, sáros Rhône” mellé. Ám a lassú utazásnak vannak elõnyei: érzékelhetõbbek a táj változásai, szundítás után élmény – Bowen szavaival élve – „sápadt olajfák, sötét ciprusok és szürke sziklák között ébredni, lapos tetejû, szögletes házakat látni, melyek szegénységük és egyszerûségük ellenére mintha teljesebb életet kínálnának száraz, öreg falaik védelmében”. Hogy Ford számára hol kezdõdött Provence, abban sem lehetünk biztosak. Hol Lyont, hol Valence-t vagy Montélimart nevezi meg, valószínûleg aszerint, hogy hol ébredt föl a vonat döccenésére. Viszont mindig háromszögletûnek tartotta, középen a Rhône-nal: ha Lyonnál kezdõdött, keskenynek, mint egy darab brie; ha lejjebb, szélesebbnek, inkább egyenlõ oldalúnak. A Rhône egyben választóvonala is volt annak, amit Ford a keleti parti – a három A betûs várost: Arles-t, Avignont, Aixt, és Ford kedvencét, Tarascont magába foglaló – igazi Provence-nak tartott, ellentétben a túlparti Montpellier, Béziers, Carcassonne és Perpignan „látszólagos Provence-szerûségével”. Mindez a régi megosztást tükrözi: császári keleti part, királyi nyugati part. Ezért Ford szerint a XIX. század leghíresebb déli írója, Alphonse Daudet „nem igazi provanszál”, mert Nîmes-bõl származik,

3 4

Joseph Conrad–Ford Madox Ford: Az örökösök (1901). A jó katona Ford Madox Ford leghíresebb regénye (John Lane / Bodley Head; London, 1915). Magyarul az Európa Könyvkiadó jelentette meg (Budapest, 1966 és 2011).

391

amely „minden bája ellenére” – Maison Carrée,5 bikaviadalok – „csupán evésivásra csábít” és „nem az igazi Provence”. Fordot és Bowent elõször Harold Monro, a Poetry Bookshop6 alapítója hívta meg délre „remek”, ugyanakkor „igen szokványos kis villájába” 1922–23 telére. Ezután Tarasconban próbálkoztak, ahonnan ezt írta Ford: „Az élet viszonylag olyan olcsó Franciaországban… hogy nem csodálkoznék, ha végleg ideköltöznénk. Amellett a franciák nagyra tartanak, és ez lelkesítõ az én koromban.” Rövid és vadregényes ardèche-i kitérõjük után a spanyol kubista festõ, Juan Gris és felesége Toulont javasolta, amely már akkor is a haditengerészet kikötõvárosa volt, azaz olcsó. Ford és Bowen hasonlított egymásra. Bowen szerint abban, hogy „mindketten háziasak voltunk és nagyon vágytunk egy kertes házra szép kilátással”. A Toulon melletti Cap Brun, ahol két telet töltöttek, nagyon ilyen volt, és miután elváltak útjaik, Ford új kapcsolatával is visszatért ide. Bowen csodálatra méltóan józan, nagyvonalú és – Ford múltidézéseivel ellentétben – megbízható, Életbõl vett címû memoárjában így ír arról, hogy miért vonzotta õket annyira Provence: „Azt hiszem, a fények, meg az ottani élet tágassága, egyszerûsége és szerénysége, mert mindez egyenes gondolkodásra, lényeglátásra késztet. A vörös kerámiapadlóról a meszelt falra verõdõ napsugár, a behajtott spaletták és a nyitott ablakok, az enyhe lég, melyben kint és bent egyaránt ellehetsz, mind oldottá tesznek, és csodálkozol, hogy valaha is fárasztó és idegesítõ értelmetlenségnek vélted az életet. Nincs rajtad nyomás, a gondolataid szabadon folynak és kiteljesednek, és ha elönt a düh, nem érzed halálosan fojtogatónak. Az értelem gyõz. És mentesülsz a dolgok birtoklásának kényszerétõl. Nem igényled a lakályosságot. Egy cserép virág, egy darab textil a falon, és kész a szobád. A természet fénye és melege nyújt kényelmet, és a díszek a kinti narancsfák.” Kevésbõl meg lehetett élni, annál is inkább, mert Ford lelkes konyhakertész volt. Azt mondta, hogy a nagy Gressent professzornál tanult Párizsban, ami nagyon valószínûtlen, de legalább olvasott tõle, és megtanulta, hogy „két kapálás felér három trágyázással”. Minden hozzáértése ellenére babonás volt: csak akkor vetett, ha a hold növekedõben volt, és sosem ültetett pénteken vagy 13án, hanem csak 9-én, 18-án vagy 27-én. Azokat a mediterrán fajtákat – padlizsán, fokhagyma, paprikafélék – termesztette, amelyeket késõbb Elizabeth David ismertetett meg a britekkel. Bowen elismerõleg ír Ford ínyesmesterségérõl, annak ellenére, hogy azzal „teljes felfordulást okozott a konyhában”. A helyi borokat is kedvelte. Ahogy az érzékeny Gris mondta: „Elképesztõ mennyiségû szeszt fogyasztott. Sose gondoltam, hogy valaki képes ennyit inni.” (Ford, aki nagy rendszabályozó volt, így ír egyik Joyce-nak küldött levelében: „A bornak alapvetõ kötelessége, hogy vörös legyen.”) Idõközben Bowen felfedezett egy kis boltot Toulonban, amely semmi mást nem árult, mint különféle olívaolajoMaison Carrée: panteon, amelyet – homlokzatának rekonstruált felirata szerint – Augustus római császár veje, Marcus Agrippa emeltetett fiatalon elhunyt két fia emlékére. 6 Versesköteteket áruló és kiadó könyvesbolt, Londonban 1913–1926 között mûködött. 5

392

kat, melyeket kis hordók csapjából kenyérre csepegtetve lehetett megkóstolni. Mindezt akkor, amikor e nedût a britek még nem az ételre, hanem a fülükbe öntötték – dugulás ellen. És Ford szerette, ahogyan a franciák bántak vele, pusztán azért, mert író. Bowen leírja, mekkora örömet szerzett neki, amikor „Kedves és nagybecsû Mester!” megszólítással kapott levelet. Ford szerint, amikor beköltöztek touloni házukba, a tulajdonos, egy nyugdíjas hajókormányos, 250 kilométert autózott egy királyné gyertyája gumóért, mert e liliomfajta az elíziumi mezõk virága, és e „legendás növénynek” minden költõ kertjében – így az õ bérlõjéében is – ott kell lennie. Ha Ford nem ennyire pontos ezzel a 250 kilométerrel, talán hihetõbb volna a története. Két földi mennyország van e világon… Provence… és a British Museum olvasóterme. Provence nemcsak önmagában, hanem észak – tömérdek rossz gyûjtõhelyének – hiányaként is. Észak, az: erõszak, barbárság, „a középkor õrült kegyetlenségei”, „az unalom és az emésztés kínjai”. Ford komolyan hitt az étrendnek és az emésztésnek az emberi viselkedésre gyakorolt hatásában (Conrad egyetértett vele: állította, hogy az amerikaiak „félig nyers” kosztja „kegyetlen gyomorbántalmakat” okoz, és emiatt „túlzottan erõszakosak”). A dél jó, az észak rossz: Fordnak meggyõzõdése volt, hogy senki nem lehet testileg-szellemileg teljesen egészséges, ha nem fogyaszt megfelelõ mennyiségû fokhagymát, és ugyanilyen elszántan ellenezte a kelbimbót, mint az északi rosszindulat egy fajtáját. Provence a tiszta gondolatok és szándékok hona, „mert itt nem virul az alma, és egyáltalán nem terem meg a kelbimbó”. Északon túl sok húst esznek, ami gyomorrontást, sõt agybajt okoz. „Bármely elmeorvos megmondhatja, hogy az elsõ dolog, amit egy eszelõs gyilkossal tesz, miután õrültekházába juttatta, hogy nagy erõkkel kihajtja a gyomrából a steaket és a kelbimbót.” Ford egy másik hóbortos elmélete a grépfrútról szólt: A Biblia angol fordítói tévesen írták, hogy Évát az alma csábította. A citrancs szót kellett volna használniuk, amely a pomelo másik neve. Provence-ban bõségesen terem a grépfrút, a helyiek azonban nem sokra tartják, néha esetleg megízesítik vele az ételt, de rendszerint a disznóknak vetik. A provanszálok sose ettek grépfrútot, ezért sose vétkeztek, tehát most is az édenkertben élnek. Q. e. d.7 Provence azonban sokkal többet jelentett Fordnak a könnyû megélhetésnél és az egészséges étrendnél: vonzódásának mélyebb, mitikus és történelmi okai voltak. Provence a nagy kereskedelmi útvonalon feküdt, amely Kínából indulva Velencén és Genován át a Földközi-tenger északi partján haladt, és Marseillenél fordult északnak. Miután elérte Párizst, majd a Szajna mentén a La Manche csatornát, Anglia déli partjain folytatódott a Scilly-szigetekig, és ott „hirtelen vége szakadt”. Ez közvetítette a civilizációt – vagy legalábbis a civilizáció árucikkeit –, és Ford úgy találta, hogy „Provence az egyetlen vidék a Nagy Kereskedõúton, ahol értelmes embernek érdemes élni”. Minden városa közül 7

Quod erat demonstrandum (lat.): „ezt kellett bizonyítani” – matematikai levezetések végén szokásos rövidítés.

393

Tarascont – „a világ legjobb helye” – szerette leginkább, Jó René király székhelyét, ahol Ford szerint alig lehet aludni a fülemülék hangos énekétõl. René királynak Aix-en-Provence-ban is volt udvartartása, de Ford nem szerette ezt a várost „még ha Cézanne szülõhelye is, és minden XVIII. századinál komolyabb és tekintélyesebb”. Az ok: hogy ott volt a parlement, és a késõbbi uralkodók „e királyi bíróság útján szabadították Provence-ra a hivatalnokok piócahadát, akik aztán Provence-szal együtt a Liliom egész országát kiszipolyozták”. Mi a Provence-ban megtestesülõ civilizáció lényege? Ford Tükör Franciaországnak címû könyvében adja meg a választ: „Lovagi nagylelkûség, mértéktartás, a gondolat tisztasága és a mûvészetek – ezek a civilizáció legfõbb ismérvei. És amit ezekbõl a háború elõtti Európa még fel tudott mutatni, az Dél-Franciaországból, a Mediterráneumból eredt: Toulouse grófjai, az olajfák, a misztrál, a lovagi költészet és szerelem, Bertran de Born, és az általam ismert egyetlen szerethetõ eretnekmozgalom virágzó honából.” A XII–XV. század közötti idõszakról van szó, a szerethetõ eretnekség az albigenseké. Az õ jámborságukat, erkölcsi tisztaságukat (és manicheus8 elvrendszerüket) irtotta ki különös kegyetlenséggel az angol Simon de Montfort vezette pápai hadjárat 1209–18 között. A trubadúrok – akik közül Bertran de Born (1140?–1215?) az egyik leghíresebb – és a lovagi szerelem korszaka a XIII. század végéig tartott, bár nagyot csökkent a hatásuk, amikor Provence Rhône-tól nyugatra fekvõ része 1229-ben XI. Lajos fennhatósága alá került. Avignon hét pápa és két ellenpápa székhelyeként 1309 és 1408 között élte fénykorát, René király (1409–80) alatt virágzott utoljára a provanszál kultúra, azután a francia királyé lett a Rhône-tól keletre esõ terület. Az utókor ezt nevezte Boldog Franciaországnak, a bölcs uralkodók õrizte béke és közmegelégedés korszakának. Ford emlékezete szerint az elsõ, amit a francia irodalomból iskolásként olvasott, Daudet lelkendezõ leírása volt a pápák Avignonjáról: körmenetek, zarándoklatok, virággal borított utcák, folytonos harangszó, „csipkeverõk tiktakolása, arany miseruhák szövõszékének surrogása, oltárkelyhet készítõ aranymûvesek kopácsolása és tamburinok pergése a híd felõl”. „Mert a mi vidékünkön a nép táncra perdül örömében… És mert az akkori utcák szûkek voltak a farandolhoz,9 a síposok és a dobosok Avignon hídján, a Rhône hûs szellõjében ütöttek tanyát, és éjjel-nappal folyt a tánc… Ó, boldog idõk boldog városa! A lándzsások nem szurkáltak, a börtönökben bort hûtöttek!... Semmi járvány, semmi háború!... Így értettek a kormányzáshoz a Comtat10 pápái, ezért sírta vissza õket a nép!” Ford vonzalma személyesebb és árnyaltabb volt ennél. Provence nem csak elveszett Paradicsom volt és nem csak a hódítókkal szemMani perzsa vallásalapító (III. sz.) tanítása szerint a világ a szellem (jó) és az anyag (rossz) keveréke. 19 Farandol: gyors provence-i körtánc. 10 Comtat: Az Avignon környéki önálló állam – melyben Avignon városa maga is enkláve volt – a Francia Királyságban. Területe megegyezik a mai Franciaország Provence-Alpes-Côte d’Azur régiójával. 18

394

ben volt állhatatos és hatékony. Nyelvét XI. Lajos, I. Ferenc és XIV. Lajos is betiltotta, mégis századokon át használatban maradt, kivárta, míg a Félibrige újjáéleszti és hivatalossá teszi. És noha Franciaország volt „az elsõ tömegtermék a modern nemzetek közül”, az elnyomott Provence a vesztesek bosszújával sújtotta legyõzõjét: átitatta az uralkodó kultúrát. Provence erényei és értékei továbbterjedtek az egykori nagy kereskedõút mentén, és Franciaország úgy civilizálódott, hogy behódolt nekik. És Provence nemcsak régió volt, hanem lelki-szellemi állapot is. Elnézõ, ábrándos, jóhiszemû – és mindezt átadta kemény, célratörõ északi feletteseinek is. Ford történelmi és útleírásai elevenek, gyakran célzatosak és mindig személyesek. Nosztalgiája erõsen hazabeszél, például amikor a trubadúrköltõk megbecsülésérõl és elismertségérõl ír. Folyton pénzszûkében volt: 1907-ben, amikor hat könyve jelent meg – ami egyfajta csúcsnak számít –, anyagi támogatásért folyamodott a Királyi Irodalmi Alaphoz. Mennyire más volt a XII. században: „A trubadúr mintha afféle hollywoodi sztár lett volna – de olyan, aki nemcsak elõadója, hanem szövegírója és zeneszerzõje is a darabnak… A költõ és elõadó, Peire Vidal11 a nemesi férjek legnagyobb szörnyûségére egyenrangúnak számított a hatalmasságokkal, pedig egyszerû mesteremberek leszármazottja volt.” Ford számára ez az „egyszerre demokratikus és arisztokratikus” volt a trubadúrmûvészet leglényegesebb vonása, amin azt értette, hogy a trubadúr, lehet bármily alacsony származású, fõúri hölgyeket ostromolhat szerelmi költészetével. És úgy gondolta, minden mûvészetnek ilyennek kell lennie: demokratikusnak abban az értelemben, hogy bárki mûvelhesse, arisztokratikusnak pedig abban, hogy kifinomult, nehéz és különleges. Ford „érzelgõs tory”-nak tartotta magát, aki szereti „a pompát, a zászlókat, az istenadta jogokat, az öncélú szertartásokat és szertartásosságot”. Régi vágású angol tisztviselõként és úriemberként viselkedett. Nagyapja „ragaszkodott ahhoz, hogy noha kifogástalanul kell tudni franciául, beszélni határozott angol akcentussal kell, angol úriembernek mutatva magunkat. Máig ezt teszem.” (Bowen más magyarázattal szolgál: Ford azért beszélt angolosan franciául, mert nem mozgatta a száját kellõképpen.) A tiszteletre méltó, lovagias férfiú, akit minden igyekezete ellenére nem értékel a modern világ, visszatérõ alakja Ford mûveinek. Legnagyobb mûvében, A jó katonában is van egy csendes, ámde határozott lovagias elem. A romboló szenvedélyrõl szóló történet középpontjában álló két pár – Ashburnhamék és Dowellék – elõször egy német fürdõváros szállodájának éttermében találkozik. Egy asztalhoz ülnek, és az kerek. Florence Dowell idézi Maloryt: „Szóval együtt van a kerekasztal.”12 Férjével Provence-ban jártak, „ahol még a legszomorúbb történetek is mulatságosak”, és Dowell, a narrátor, elPeire Vidal (1175?–1210?) egy toulouse-i szûcs fia, a „trubadúrok fejedelme”. 48 mûve maradt az utókorra, némelyik dallammal együtt. Vándormuzsikusként megfordult Imre király óbudai és esztergomi udvarában is. 12 Ford Madox Ford A jó katona címû regényébõl vett idézeteket Szíjgyártó László fordításában közöljük. 11

395

mondja Peire Vidal történetét. A cím jó katonája, Edward Ashburnham mintaszerû angol úriember, mindig nemes lelkû, segítõkész. Fogadott lánya, Nancy Rufford, aki szerelmes belé, három különbözõ kultúra lovaghõséhez rokonítja, Lohengrinhez, Bayardhoz és El Cidhez. Dowell, aki Nancybe szerelmes, a regény híres romantikus vallomásában ezt mondja: „…egyszerûen el akartam venni, mint ahogy egyesek Carcassonne-ba akarnak utazni.” És a könyv végén, a nagy „összeomlás” után, Dowell ismét ellátogat Provence-ba: „…ismét láttam néhány rövid pillanatra Beaucaire gyönyörû fehér tornyát, Tarascon négyszögletes várát, a széles Rhône-t s a Crau végtelen síkságát. Keresztülrobogtam Provenceon, de már Provence nem érdekelt.” Már nem érdekelte, mert magasztos igazságai elárultattak. Ford szerethette Provence-t és csodás mitológiáját, de attól még modern regényíró volt, akinek Flaubert és Maupassant érzelmi hitelessége volt a minta. Tudta, hogy saját korának „legszomorúbb történetei” ritkán mulatságosak, csak és kizárólag szomorúak, vagy épp halálosan erõszakosak, és legfeljebb a félreértés vagy az önáltatás teheti õket mulatságossá. Azt is tudta, hogy az emberi szív „tökéletlen”. Így aztán, ahogy a történet kibomlik, Ashburnham, Dowell minden iránta való homoerotikus lelkesedése ellenére, nem Lohengrinnek, hanem az ellenkezõjének bizonyul, vagy inkább egyszerre mindkettõnek: miközben nagylelkû és érzelmes, kéjsóvár is, akinek kedve támad erõszakoskodni egy lánnyal a vonaton, hazudozó és a csõd szélén álló, megzsarolt nyomoronc. Talán még arra is képes (attól függõen, hogy ki mit olvas ki bizonyos utalásokból), hogy a lánya iránt nemi vonzalmat tápláljon. Ma valószínûleg a szexuális bûnözõk között tartanák nyilván. Ford, minden naftalinszagú öreguras látszata ellenére – E. M. Forster légypiszkos irodalmárnak, Paul Nash öltönyös Szilénosznak13 nevezte – ismerte a modern világot és fennkölt mítoszainak ellentmondó valóságát. 1913-ban, két évvel A jó katona megjelenése elõtt, ellátogatott a Dowell és mások által oly romantikusan kedvelt Carcassonne-ba. És végül mirõl számolt be? Hóról és veszettségrõl. Fordnak Provence eszményi letûnt világ volt, a civilizáció egyik bölcsõje és hivatkozási alap regényéhez. Ám e vidék több volt, mint múlt és jelen: egy lehetséges jövõt is sugallt. Provence címû könyvében (1935) Ford egy helyütt azt kéri, hogy ne moralistának és történésznek tekintsék, hanem „egyszerû prófétának”. A civilizáció „a végét járja”, és õ meg szeretné mutatni, hogy „mi lesz vele, ha nem a XIII. századi Provence példáját követi”. Ford szállítási tiszt volt az elsõ világháborúban, ahol gázmérgezést kapott, és élete utolsó 20 évét (1939-ben bekövetkezett haláláig) az európai nemzetek és ideológiák bõsz melldöngetésének megfigyelésével töltötte. Utálta az üresfejû nacionalizmust, az erõszakot, a nemzeti méreteken túllépõ szabványosítást, a gépesítést és a pénzügyek többségét. Amellett író volt, és így nem valamelyik ország polgára, 13

Szilénosz: Dionüszosz nevelõje és kísérõje, idõs és mámoros férfiként ábrázolt görög boristen.

396

hanem a világé, és érdekelte, hogy e világ hogyan állhat talpra a bekövetkezõ nagy összeomlásból és kerülheti el a továbbiakat. Hogyan lehet megszelídíteni az emberi vadságot? Nem még nagyobb tömörülések létrehozásával, nem a mindent átfogni akaró rendszerekkel vagy a nyelvek és az egyéniség felszámolásával. Azt gondolta, talán ismét helyi jellegûvé kellene válnunk, kisebb közösségekben élni, és mentesnek maradni a csorda- és bandaszellemtõl. Ilyen életet képzelt – és talált – Provence-ban. A nagy kereskedõútban (1937) így ír: „Provence-ban élek, de nem lehet belõlem provanszál, mert akkor a dolgok menete szerint franciává lennék, és én nem akarok francia lenni, melynek okait túlságosan hosszú volna kifejteni… Nem, és a kistermelõk nemzetéhez szeretnék tartozni, némi lokálpatriotizmussal, de minden nemzeti érzület nélkül. Határok, hadsereg, vámok és kormányzat nélkül. Az sose kívánná tõlem, hogy csoportkötõdésem okán megöljek valakit. Provanszálféle volnék. Talán odamondanék egy Gard-bélinek, ha azt állítaná, hogy jobb tököt termeszt, mint mi Var-béliek. De ennél messzebb még a lokálpatriotizmusban se mennék.” Voltaire tanácsa a saját kert mûvelésérõl egyszerre volt erkölcsi és gyakorlati, és nem kvietista14 alapon mondta. Miközben az emberiség meggondolatlanul feléli a világ erõtartalékait és kifosztja bolygóját, mind nyilvánvalóbbá válik a globalizáció értelmetlensége, s a valaha volt legnagyobb összeomlás felé haladunk, talán érdemes jobban odafigyelni arra a bölcsességre és életformára, melyet Ford Madox Ford – az irodalom jó katonája – Provence-ban megtalált. SZILÁGYI MIHÁLY fordítása

14

Kvietizmus: XVII. századi katolikus misztikus irányzat, mely szerint a megbékélés és a szemlélõdõ lelki elmélyülés az igazi vallásosság.

397

Hogy ne csak a brazil focit és a szambát, hanem a brazil irodalmat is megismerje a világ… Lukács Laura beszélgetése Fábio Limával

Az alábbi beszélgetés 2012 áprilisában, a budapesti könyvfesztiválon készült Fábio Limával, aki már másodszor járt nálunk, hogy népszerûsítse a Brazil Nemzeti Könyvtár külföldi kiadóknak szánt fordítástámogatási programját. Ennek a programnak a keretében még csak Boris Fausto Brazília rövid története címû mûve jelent meg Tímár Imola és Pál Zsombor Szabolcs fordításában (Equinter, Budapest, 2011). Reméljük, hamarosan mások is élnek a lehetõséggel, egy brazil irodalmi válogatás erejéig pedig lapunk is a kedvezményezettek közé kerülhet.

LUKÁCS LAURA: Mikor és milyen céllal hozták létre ezt a programot? FÁBIO LIMA: A Brazil Nemzeti Könyvtár többek között azt a feladatot kapta felettes szervétõl, a Kulturális Minisztériumtól, hogy támogassa a brazil könyvek és a brazil irodalom terjesztését külföldön, ez pedig a kilencvenes évek óta leginkább úgy valósul meg, hogy támogatjuk brazil szerzõk mûveinek fordítását és kiadását külföldön. Az elsõ években azonban nem volt egészen stabil a program, nem mûködött megbízhatóan; hol több, hol kevesebb pénzbõl gazdálkodhattunk, és ez megnehezítette a tervezést. A 2005–2007 közötti idõszakban már kedvezõbb költségvetéssel dolgozhattunk, 2011-ben pedig végre állandósultak a keretszámok. Ez azt jelenti, hogy jelentõs éves összegekkel számolhatunk, és hosszú távon biztosítható a program mûködése. 2020-ig körülbelül 7,5 millió dollárral kívánja támogatni a fordítást Brazília olyan formában, hogy brazil szerzõk kiadására vállalkozó külföldi kiadókat támogat. Hasonló programokat egyébként más országok is indítottak; tudom például, hogy Törökország ugyancsak sokat áldoz saját kultúrája megismertetésére. Mi 2006 és 2011 között Olaszországban támogattuk a legtöbb (17) európai fordítást, de például Románia is élen jár 13 könyvvel, amelyek között sok az olyan modern irodalmi klasszikus, mint Érico Veríssimo vagy Jorge Amado, Carlos Drummond de Andrade, Moacyr Scliar, és vannak fiatalabbak is, mint Adriana Lisboa, Raimundo Carrero vagy Alberto Mussa. Csaknem minden európai országban támogattunk már fordítást, kiemelkedik még Franciaország (11 könyv) és Spanyolország (11). Európán kívül Latin-Amerikában (Argentína, Chile, Uruguay, Peru, Mexikó), Libanonban, Izraelben, az Egyesült Államokban és Ausztráliában is támogattunk projekteket. 398

– Körülbelül hány könyv jelenhetett meg így? – Közelítjük a kétszázat. Csak 2011 második fele, azaz a megújult program elindítása óta már 37 könyv megjelenését támogattuk. 2012 elsõ félévére mintegy 50 támogatással számolunk, ezeket többé-kevésbé már jóváhagyták. És 2013-ban Brazília lesz a frankfurti könyvvásár díszvendége, ami azért szerencsés, mert addigra már jó sok külföldön megjelent címmel dicsekedhetünk; nagy pillanat lesz ez a brazil könyvkiadás és a brazil irodalom számára. Fontos tehát nekünk a fordítás. Persze egész Brazília fontos korszakot él, gazdaságilag is egyre meghatározóbb, gyors ütemben növekszik. Természetes igény, hogy a kultúráját is szeretné megmutatni. Egyelõre sajnos még nincs elég fordítás – volt idõ, amikor sokkal többet fordítottak a brazil irodalomból; ki ne ismerte volna Jorge Amado vagy Érico Veríssimo nevét? Világszerte lefordították õket. Most nem itt tartunk, de a kortárs írók „feljövõben” vannak. – Támogatás szempontjából tesznek-e különbséget klasszikus és kortárs irodalom között? Részesítik-e elõnyben valamelyiket? – Nem, nincs semmiféle megkötés, korlátozás, a támogatás egyetlen feltétele, hogy brazil legyen a lefordítandó mû. Ez még csak nem is kizárólag irodalmi mûveket jelent, hanem kiterjed történelmi munkákra, értekezésekre, gyermekirodalomra, tudományos ismeretterjesztésre, sõt akár üzletvezetési szakkönyvre is. A már említetteken kívül természetesen a kortárs szépirodalmat is szeretnénk bemutatni: nagyon fontosnak tartjuk ezt, ráadásul sok jó szerzõnk is van mostanában – João Paulo Cuenca, Luís Ruffato, Adriana Lisboa mûveinek fordítására már támogatást is adtunk –, de rajtuk kívül még sokan megérdemelnék a külföld figyelmét. Nos, ezért vagyunk mi, mert a brazil zenét mindenki ismeri, de az irodalommal már más a helyzet. Bízunk benne, hogy ez megváltozik, hiszünk a program eredményességében. – És a „klasszikusok” fordítása hogy halad? – Nos, azt hiszem, Jorge Amado, aki éppen száz éve született (errõl az év folyamán még sokszor megemlékezünk), már nyugodtan a klasszikusaink közé sorolható. Az évforduló kapcsán sok-sok kiadó újra kiadja a mûveit. Amado a világ legtöbb nyelvre lefordított, legismertebb írói közé tartozik, és ami egyszer már megjelent tõle, azt most zömmel újra megjelentetik. De ilyen jelentõs, nemzetközileg is ismert szerzõnk Clarice Lispector is. Õt is fordítják, újra kiadják; az Egyesült Államokban és Angliában új fordításai is készülnek és jelennek meg a közeljövõben. Machado de Assis, Lima Barreto még régebbiek, és akárcsak Rubem Fonseca, Gilberto Freyre, João Ubaldo Ribeiro és sok más, klasszikusnak tekinthetõ szerzõnk szerepel a külföldi kiadások listáin. – Fordult már elõ, hogy irodalmi folyóirat kapott támogatást önöktõl? – Angliában van egy Litro címû ingyenes irodalmi lap, amelyet utcán, metrón osztogatnak. Zsebkönyv méretû novellamagazin, amelyet jártukban-keltükben mindenhol olvashatnak az emberek. Leginkább tematikus számokat találnak ki, és most áprilisban Brazília a téma. Ezt például támogattuk. De más módon is szolgálja a program irodalmunk „nemzetközivé válását”, és ehhez be399

vonja a könyvkiadási szektor magánszereplõit, a Brazil Könyvkiadói Kamarát, valamint a terület egyéb szervezõdéseit, egyesületeit, írószövetségeket. A brazil irodalom nemzetközi kinccsé tételét szolgálja az a – még csak távlati – terv, hogy a fordítók megismerhessék szerzõjük országát, a közeget, amelyben az általuk fordított szöveg született. A programnak ezt a részét apránként, szakaszonként indítjuk majd be. Egyfelõl lehetõvé tesszük, hogy a fordítók Brazíliába utazzanak, és eltöltsenek ott valamennyi idõt, másfelõl több lehetõséget biztosítunk a szerzõinknek, hogy külföldre mehessenek. Ennek kidolgozásán törik a fejüket az illetékesek. Fontos, hogy a fordító közelrõl megismerhesse a nyelv, az eredeti mû közegét, és ugyanilyen fontos, hogy brazil szerzõk ismerkedjenek külföldi közönségükkel. – Biztos vagyok benne, hogy ezek az ösztöndíjak nagyon népszerûek lesznek! – Még ki kell dolgozni a részleteit, de meg fog valósulni. – Kérem, beszéljen egy kicsit a mindezt koordináló Brazil Nemzeti Könyvtárról. – A könyvtár – a világ nyolcadik legnagyobb könyvtára – Rio de Janeiróban van. A hatalmas gyûjtemény magvát az a királyi könyvtár alkotja, amelyet VI. János portugál király magával vitt, amikor ideiglenesen Brazíliába helyezte át az udvarát. Ez a könyvtár igen gazdag, számos régi, XVI. századi könyvet, térképet, kéziratot tartalmaz, amelyek kezelését, feldolgozását külön alapítvány látja el a könyvtáron belül. Emellett fontos feladata a Nemzeti Könyvtárnak, hogy a könyv- és olvasáspolitikáért dolgozzon. – Ezt hogyan kell érteni? – Például a könyvtárak mûködéséhez irányadó elveket ad. – Pedig fiókjai nincsenek, és nem is kölcsönöz. – Persze, ahogy más nemzeti könyvtárak sem! De aki nem tud Rióba menni azért, hogy megnézzen egy könyvet, hozzáférhet az interneten is. A könyvtár támogatja a kutatókat, és a világháló mindenki számára használható. – De hát lehetetlen, hogy minden digitalizálva legyen! – Nincs is, de afelé haladunk. Kilencmillió könyvrõl vagy talán még többrõl van szó. – Az iskolákra is kiterjed a könyvtár felelõssége? – Bizonyos tekintetben igen, de az iskolákkal elsõsorban az Oktatási Minisztérium foglalkozik. Iskolai könyvtárakkal és az állami közkönyvtárakkal leginkább az olvasáspolitika terén áll kapcsolatban a Nemzeti Könyvtár: az olvasásért folytatott kampányokat is a Nemzeti Könyvtár szervezi. – Miért fontos Brazíliának egy ilyen kis ország, mint mi? – Minden ország fontos, különben is, Magyarország különleges és érdekes a számunkra. Hiszen Rónai Pál Magyarországról ment Brazíliába, és tanította nagy fordítóként brazil fordítók nemzedékeit a mesterség fogásaira. Rónai Pálnak köszönhetjük a teljes portugál nyelvû Balzacot, tehát ez máris egy nagyon fontos kapocs… – Az a nemzedék, amelyik még ismerhette Rónai Pált, már elég idõs. 400

– Igaz, de más is õrzi Rónai Pál emlékét. A Nemzeti Könyvtár nyolc kategóriában irodalmi díjakat oszt, és mindegyik díjnak neve van. A fordítással elnyerhetõ irodalmi díjat Paulo Rónai-díjnak hívják. – A globális tendencia nem kedvez az olvasásnak. Brazíliában mi a helyzet? – Megítélésem szerint javuló tendenciát mutat, a kiadott könyvek száma ugyanis évrõl évre nõ. Nehezíti azonban a helyzetet, hogy Brazíliában még mindig viszonylag sok az analfabéta. Ezért kell nálunk még inkább buzdítani az olvasásra. – A kor nem sokat segít… – Én meg úgy gondolom, az új technikák igenis segíteni fognak. Az olvasás új eszközei… – Az e-könyvekre és olvasóikra gondol? – Igen. Sok szó esik róluk manapság kiadói körökben, és még sok a fenntartás is. Szerintem inkább reményt kelt, hogy már ilyen is van, mert elterjedésükkel igenis nõhet nemcsak a kiadott mûvek, hanem az olvasók száma is. Ezzel a növekvõ piaccal minden kiadónak számolnia kell – nem lehet tudomást sem venni róla. Persze mi még messze járunk attól, hogy úgy legyen, mint az Egyesült Államokban, ahol a könyveladásoknak már csaknem a fele elektronikus könyv. Brazíliában – és gondolom, Magyarországon – sem tartunk még itt… – Nem, mert az e-olvasó nagyon drága! – De nemsokára olcsóbb lesz, így törvényszerû. Brazíliában hamarosan az iPad gyártása is megindul, és tudjuk, hogy az Amazon szeretne felénk terjeszkedni. Az elektronikus könyvhordozók témája tehát szinte naponta felvetõdik valamilyen összefüggésben. Én bízom a könyvek – és a fordítások – jövõjében.

401

VAS VIKTÓRIA

Hermetikus-mitologikus szimbolika Olga Tokarczuk Õskor és más idõk1 címû regényében Olga Tokarczuk a mai lengyel irodalom egyik legfontosabb alakja. Magyarországon mégsem elég ismert más mai lengyel szerzõköz képest. Magyar nyelven korábban egy regénye (Az Õskönyv nyomában) és egy novelláskötete (Sok dobon játszani) volt olvasható.2 Õskor és más idõk címû regénye a XVIII. budapesti könyvfesztiválra jelent meg. Ez a könyv hozta el az elsõ igazán átütõ sikerét hazájában. De mindez már tizenöt éve történt, azóta számos mûve látott napvilágot, melyek egészen más hangnemben szólnak, mint az elõzõ két regény. A könyv magyarországi bemutatóján maga az írónõ is azt mondta, különös idõutazáson érzi magát, furcsa errõl a könyvrõl beszélnie, mert jelenleg egészen más dolgok foglalkoztatják. A fentebb említett hiány enyhülni látszik tehát, abból a szempontból, hogy – ha megkésve is – kulcsfontosságú mû érkezett el a magyar olvasókhoz. Remélhetõleg folytatódik a sor. Elsõ magyarul megjelent regényének hangsúlyosan allegorikus hangvételéhez képest most mintha egy jóval realistább eszközökkel megírt történethez közelítenénk, ez az elvárás azonban csak a felszínen látszik beigazolódni. De ott sem sokáig. Az olvasás során viszonylag hamar eljutunk az elsõ olyan gyanús részhez, ahol nyilvánvalóvá válik, hogy a transzcendencia, a mágia és a népi hiedelmek a mindennapi élet eseményeivel egy szinten, a valóság történéseként és nem azzal oppozícióba állítva vannak jelen. Tokarczuk világa szerves egységet és zárt egészet alkot. Teremtett világ a mûalkotás konkrét értelmében, mely jelképesen magát a teremtett világot jelenti. De hogyan húzhatná csõbe az olvasót az elsõ pillantásra észlelt naturalizmus? Bár a kérdés hamar létjogosultságát veszti, rámutat a mû egyik fontos értelmezési rétegére: a történeti vagy történelmi idõ fogalmára, mely jelenthet egyéni és kollektív idõt egyaránt, és szervesen illeszkedik a regény által tematizált idõfelfogások körébe. A történeti idõ léte a mûben több módon ragadható meg. A jelen olvasója, a jelen embere számára a történelemélménynek van objektív és személyes része. Az objektív ez esetben nem valamiféle pártatlanságot, hanem absztrakciót jelent, mely a múlt ködébe veszõ, személytelen és nem megtapasztalt tények halmaza. Elég csak az oktatásra gondolni. De emellett létezik egy másik dimenzió, mely a személyes kötõdésen alapul, olyan fogalmak tartoznak ide, mint a családtörténet, a lakóhelyünk története és még sorolhatnánk. Összefoglalóan azt mondhatnánk, ez a személyes kötõdés. A regényben az objektív történelem is megjelenik az olvasó elõtt mint másodlagos rekonstrukció, de valójában elsõdlegesen és kizárólagosan az egyes szereplõk élete 1 2

Olga Tokarczuk: Õskor és más idõk. L’Harmattan, Budapest, 2011. Olga Tokarczuk: Az Õskönyv nyomában. Európa, Budapest, 2000. Olga Tokarczuk: Sok dobon játszani. 19 elbeszélés. Napkút Kiadó, Budapest, 2006.

402

nyomán rajzolódik ki a történeti idõ. Ez az a pont, amely kétségtelenül mindenkihez közel hozza a történetet. A családi történetek mindenki számára jól ismertek, és talán ezek a múlttal, az emlékezéssel, tehát az idõ egyik aspektusával való találkozás elsõ formái. Az értelmezést merészen kitágítva felidézhetjük a száz évvel ezelõtti magyar falu képét, melynek XX. századi története, életmódja, hiedelemvilága jellegében nem sokban különbözik Õskorétól. A szöveg azonban sajátosan írja újra számos szinten egyéni és kollektív múltunkat, történeteinket. A valós történelmi események csak egy rétegét képezik a szövegnek és az abban foglalt „idõknek”. Õskorban idejük van a személyeknek, állatoknak, fáknak, tárgyaknak, az angyaloknak, a Szûzanya képének, a háznak, a szellemeknek, a világot rendezõ õselveknek, sõt Istennek is. Ez tagolja fejezetekre a regényt. Az adott szereplõt központba helyezõ rövid, novellisztikus történetekben az idõ a lét megértésének kulcsproblémájává válik. A szereplõk eltérõ módon közelítenek a világ megismeréséhez, s ennek megfelelõen idõszemléletük is eltérõ. Az a leglátványosab példa erre, hogy minden létezõ másképp eszmél rá az idõ múlására. A gombaszövedék „lassítja az idõt”, a vizes mohán fekvõ Ruta egész világérzékelése változik meg, az eltelt kis idõt hosszú óráknak érzékeli. A természet idejét a ciklikusság jellemzi, az almafák és körtefák éve váltakozva követi egymást, a természet rendje minden élõlényen érezteti az egyes ciklusok hatását. A hársfák nem érzékelik az idõ létezését és múlását, az elmúlt és az eljövendõ, vagy a négy évszak számukra egyszerre van jelen. „A tér börtönbe zárja a fát, az idõ viszont nem.”3 Ennek oka, hogy a fa örök álomban él. „Ha nem tudunk róla, hogy létezünk, megszabadulunk az idõtõl és a haláltól.”4 A hársfa a szláv mitológiában szent fának számít. Az állatok idõérzékelése kizárólag a jelenre korlátozódik, ezzel szemben az emberek – ahogy a regény írja – az idõ rabjai, és csak álmukban látják úgy a világot, mint az állatok: statikus képekben. Baba kutya ugyanolyan fájdalmat érez, amikor Misia templomba megy, mintha örökre hagyná õt magára. Az állatok tudnak Isten létérõl, és nem határolja el õket az idõ egymástól. Az idõ fogalma elválaszthatatlan az emberi gondolkodástól. Pawe³ számára az idõ múlását testi öregedése jelenti. Negyvenedik születésnapja után elõször vet számot életével és döbben rá saját halandóságára. Materialista világszemlélete már nem képes kielégítõ válasszal szolgálni a lét valós kérdéseire, az eddig adottnak és állandónak vélt jelen helyébe a múló idõ lép. „Hanyatt feküdt az érdes és megfoghatatlan jelenben, s érezte, a jelennel együtt õ is minden másodperccel semmivé hullik.”5 Misia is rádöbben az öregedésre, de a természet változásában talál analógiát. „Az idõ múlása különösen májusban aggasztotta Misiát. (…) A kertben arra gondolt, nem lehet megállítani a fák virágzását, a szirmok menthetetlenül lehullanak, a levelek idõvel megbarnulnak és leesnek. A Olga Tokarczuk: Õskor és más idõk. L’Harmattan, Budapest, 2011. 208. (A továbbiakban: Õskor.) Õskor, 208–209. 5 Õskor, 190. 3 4

403

gondolat, hogy jövõre is így lesz, nem vigasztalta, mert tudta, hogy nem igaz. (…) Sosem ismétlõdik meg ez a virágzó ág. Sosem ismétlõdik meg ez a teregetés – gondolta. – Sosem ismétlõdöm meg én sem.”6 A különféle létezõk idõérzékelése a hinduizmus rendszerének létfokozataira emlékeztethet, melyeket a dzsívának7 a dharma törvénye szerint – mint egy utat – végig kell járnia a születések során, hogy megismerhesse a Létet. A regény szerint Isten is az idõ fogalma által tûnik megragadhatónak: minden változásban ott rejlik, adott esetben a hiánya is csak a lét megnyilatkozásának egyik formája. Isten igazi természetét a változásban, a mozgásban érthetjük meg. Ez a gondolat rokonítható azzal a kabbalista elképzeléssel, hogy a rossz tulajdonképpen csak annyiban a jó ellentétpárja, amennyiben mozgásba hozza a statikus energiát. A kínai jin és jang szimbólumában is ez testesül meg. A Holtak ideje címû fejezet gondolatvilága a Bardo Tödol (Tibeti Halottaskönyv) filozófiáját idézi meg. A születés és a halál az archaikus kultúrákban kiemelt pillanatot, határátlépést jelent, számos rítus kapcsolódik ezekhez. A regény is nagy fontosságot tulajdonít ezeknek a pillanatoknak. A születés pillanata a szereplõk egész életére meghatározó hatással van. De ahogy Pluszcsz és az öreg Boski történetébõl megtudjuk, a halálnak is megvan a maga módja, és nem megsemmisülést jelent, ez csak újabb átlépés az egyik létformából a másikba. A beavatási rítusok jelentõs részében megjelenik a szimbolikus halál eseménye, melynek során a beavatandó szimbolikusan meghal és új életre születik, vagyis léte megváltozik, más lesz, mint a beavatás elõtt volt. „A beavatás a létezés mikéntjének ontológiai megváltozásával egyenértékû.”8 K³oska is beavatáson esik át, amikor megszüli halott gyermekét. Ettõl a pillanattól kezdve képes látni a jövõt és meggyógyítani az embereket. „A szellemi élet kezdetéhez elengedhetetlenül szükséges a beavatási halál.”9 Borzalmas fájdalmak közt fetrengve, félig önkívületben több látomást élt át. Úgy érzi, egy kút mélyére zuhant. Ez értelmezhetõ jelképes halálként. Látomásai közül az egyik leglátványosabb kép az õt szoptató hatalmas, isteni nõalak. Végül a hajnali zápor jelképesen megtisztította. Ettõl kezdve K³oska mindent másképp látott. A világot szerves egészként érzékelte, melyet a folyamatos változás tart állandó mozgásban. „Látta más világok és más idõk körvonalait, elterülve a mieink fölött és alatt. Látta azokat a dolgokat is, amelyekre nincs szó.”10 Egy másik beavatáshoz kapcsolható történés az, amikor Micha³, miután megtudta, hogy Misiának már havivérzése van, azt álmodta, hogy a leánya meghalt. Õskor, 193–194. „Az egyénivé vált élet magva”, azaz élõlény, élõ. Baktay Ervin: India bölcsessége: a hindu világszemlélet ismertetése. Arkánum Szellemi Iskola, Sopron, 1993, 19. 18 Mircea Eliade: Misztikus születések: tanulmány néhány beavatástípusról. Európa, Budapest, 1999, 8. 19 Uo. 14. 10 Õskor, 22. 16 17

404

Álmában feltûnik K³oska is, aki sarlóval vágja a kalászokat a mezõn, melyek véreznek sarlója nyomán. K³oska ezt mondja a halott Misiáról: „Él, de mindig úgy van, hogy elõbb meghal az ember.”11 Õskor – mint olyan megnevezés, mely helyet és idõt is takar egyben – tulajdonságaiban nyilvánvaló utalásokat tartalmaz a bibliai édenkertre. Ha idõként tekintünk rá, jelentheti a dolgok kezdetét, az idõnkívüliség és a történeti idõ kezdetének határmezsgyéjét. A Paradicsom ugyanakkor a teremtett világ képe, mely konkrét határokkal bír, az egység (a kert, itt: a falu) egyszerre rész és egész, mikrokozmosz a makrokozmoszban, melyet az itt és most jelen ideje fûz össze elszakíthatatlanul. Ez a jelleg adja a szöveg feszült és sûrûn szõtt metafizikai hálóját. Mindez Õskor jelképiségét domborítja ki, melyben – és most valóban a történetbe való fejesugrást jelenti a bent – a jelentésrétegek egymásra íródása folyamatos mozgást hoz létre, végsõ esszenciaként a mitografikus nyelv felé irányítva az olvasót, kinek folyamatos keresõ aktivitására a szöveg feltétlenül számít. Ez felidézi a kabbalista hagyomány szövegértelmezési rétegeit: a szó szerinti olvasaton túl ott áll az allegória rétege és a beavatottaknak szóló jelentés. A mû számos nyilvánvalóbb és rejtettebb bibliai (és mitológiai) utalással dolgozik folyamatosan, ezek azonban sosem egy az egyben feleltethetõk meg azok eredeti jelentés- vagy szövegkörnyezetének. (K³oska például Jézus szavait használja, amikor megpróbálja meggyógyítani Genowefát, aki azonban nem hisz a gyógyulásában: „Kelj fel és járj!”)12 Felfejtésük jelentéstöbblettel bír, de pont az a lényegük, hogy parafrázisokként mûködnek. Új értelmezést kapnak, feszültséget teremtenek, de akár a humor forrásai is lehetnek. Sõt gyakran még többrõl van szó, archetípusokká szintetizálódva képi síkon fogalmazzák újra a regényszöveg nyelvi megnyilvánulását. Mint Tokarczuk egy interjúban is megfogalmazta, pszichológusi munkája során a szépirodalom fontos terápiás eszközként is mûködött.13 Hogyan múlik az idõ Õskorban? Az olvasónak folyamatosan olyan érzése lehet, hogy a hétköznapi idõ mellett Õskornak van mitikus ideje is, és ez a két idõ egymással egy szinten létezik. Az idõ múlását gyakran ciklusok: évszakok, ünnepek fejezik ki. Ebben az értelemben idõszemlélete a természettel közösségben élõ népek, csoportok gondolkodásával rokonítható. Az idõ állandóan önmagába tér vissza, de ciklikussága sohasem statikus, a visszatérés nem ugyanoda visszatérés, mindig változással jár együtt. Ami a mû idõszemléletét illeti, igen jellemzõ rá a következõ idézet, amely Tokarczuk egyik novellájában olvasható, és megfeleltethetõ a mitológiai Uroborosz kígyó képének: „...nagy üvegkockába zárta, megforgatta a tengelye körül, az elejét összekötötte a végével, vagyis valami olyat csinált, amivel mindörökre érvénytelenítette a lineáris idõt.”14 Õskor, 68. Õskor, 163. 13 Stanis³aw Bereœ: Radoœæ narracji, Rozmowa z Olg¹ Tokarczuk. Dykcja, 1998, 9–10. 14 Olga Tokarczuk: Bardo. A betlehem. Huszadik századi lengyel novellák. Noran, Budapest, 2007. 11

12

405

Az idõ történetisége az egyes sorsokon keresztül nyilvánul meg. A szereplõknek „idejük van”. Ez felidézi a Prédikátor könyvének versét: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.”15 Az idõ szó ismétlõdése a címekben csak az utóbbi asszociáció hatását erõsíti fel. A szereplõk ideje valójában sorsukat, életüket jelenti. Az egyes fejezetek egy-egy szereplõre helyezik a hangsúlyt, velük foglalkoznak. Az egymást követõ mozaikdarabkákból úgy érezhetjük, egységes cselekménnyel van dolgunk, mely egy család három nemzedékének életét dolgozza fel. A cselekmény azonban nem lineárisan halad elõre, ha a történet kezdetét és végét összeköthetnénk egy vonallal vagy képzelt cérnaszállal, az csupa kanyar és gubanc lenne, sõt gyakran el is szakadna. Az események idõben átfedik egymást, de ami az egyik fejezetben csak odavetett mellékmondatnak tûnik, az a következõben fõtételként jelenhet meg. Maga a szöveg definiálja számunkra, mit jelent a cselekmény színhelye, mit jelent Õskor: egy hely a világmindenség közepén. Pontosan lokalizálja a négy égtáj szerint a térben, szinte megismertet a koordinátákkal, körbekeríti és egyben lehatárolja a teret, s ezzel a gesztussal valójában éppen Õskor szimbolikus jellegét hangsúlyozza, hiszen a gondos leírás ellenére hiába is keresnénk a falut bármiféle térképen. Ugyanakkor Õskor egyszerre idõ és tér. Nevének idõjelentése mellett azt is megtudhatjuk, hogy egy napig tartana, ha körbe akarnánk járni a falut. Idõ és tér fogalma különös sûrítettségben íródik egymásra, mint a világ megismerési és értelmezési modellje, a regény különbözõ jelentésrétegeiben ennek a modellnek bizonyos megvalósulásait, lehetõségeit tematizálja. Õskor leírásának módja megidézi az archaikus kultúrák szemléletmódját. Elgondolkodtató párhuzamokkal szolgálhat Mircea Eliade szakrális terekkel foglalkozó írása: „Indiában a várost, akárcsak a templomot, az univerzum hasonlatosságára építették. Az alapító rítusok a kozmogónia megismétlését képviselik. A város középpontjában szimbolikusan a Méru-hegy16 helyezkedik el, a kozmikus hegy a fõistenekkel együtt, és a város mind a négy fõkapuja egy isten védelme alatt áll.”17 Ugyanez a tanulmány a kambodzsai Angkorral kapcsolatban idéz egy szöveget, mely párhuzamba állítható az idõ és tér Õskor által összefoglalt, egymásra írt modelljével, és felhívja a figyelmet annak mikrokozmikus jellegére. „A hívõ ember elsõ rituális tennivalója, hogy az elõírt irányban körbesétálja az épületet, és ezzel sorra elhaladjon a napciklus minden egyes állomása elõtt, más szóval, hogy keresztezze a teret a vele együtt mozgó idõvel. A templom valójában egy kronogram, amely az Univerzum szent kozSzent Biblia. Budapest, 1934. „Meru: „Világhegy”. Az indiai kozmológia szerint a világmindenség centruma, az istenségek otthona. A Meru csúcsán ered a mennyei Ganga, és itt van Brahma négyszögletû aranyvárosa. Alatta következik Krisna és Visnu mennyei otthona. A hegy lábánál a hét alacsonyabb rendû világ helyezkedik el. A buddhista kozmológia szerint a Meru az univerzum tengelye, amelyet a világtengerek és kontinensek öveznek.” Hetényi Ernõ (szerk.), Buddhista lexikon. Trivium, Budapest, 1997, 168. 17 Mircea Eliade: Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok: összehasonlító vallástörténeti tanulmányok. Osiris, Budapest, 2005, 34. 15

16

406

mográfiáját és topográfiáját jelképezi és irányítja, amelynek ideális középpontja és szabályozója.”18 A négy égtáj irányából a négy Arkangyal vigyázza Õskort. Mindannyian egyegy minõség megtestesítõi is. Az angyal etimológiája a görög ’angelosz’ szóban gyökerezik, mely küldöttet, hírnököt jelent. (A regény szereplõinek õrangyaluk is van.) Az angyalok feladata a közvetítés Isten és a teremtett lények között, másképpen szólva az isteni és földi szféra között. Az angyali hierarchia csúcsán álló lények az arkangyalok. Az angyal látja a létezések lajtorjáját, a nyolc világot és a teremtésbe gabalyodott Teremtõt. A létezés lajtorjája utalás Jákob lajtorjájára, melyen az angyalok közlekednek a föld és a mennyország között. A kabbalista filozófiában ez a szellemi síkkal való kapcsolatot jelenti. Õskor a világmindenség közepén található, és igaznak tûnik rá Eliade mondata: „Mivel a templom vagy szent város a mindenség közepén helyezkedik el, ez a hely mindig a három kozmikus övezet találkozási pontja: a mennyé, a földé és a pokolé.”19 Az utalás gyökere a lokalizálás esetében is bibliai, bár a kabbalisztikát is említhetnénk, a hangsúly az utalásos jelentés felõl a négyes szerkezet irányába tolódik el, ami a regény fontos szervezõ elve, s a regény utolsó fejezeteiben szinte explicit módon meg is nyilvánul. „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van”20 – így szól a hermetikus elv, mely a kabbalában és az indiai filozófiában éppúgy megtalálható. A mikro- és makrokozmosz közötti analogikus kapcsolat gondolata hatja át a regényt. „(…) egy fix pont – középpont – fölfedezése vagy kivetítése egyenlõ a világ megteremtésével. A szent hely rituális orientációjának és megszerkesztésének kozmogóniai értéke van, mivel az a rítus, amellyel az ember létrehoz egy szent helyet, oly mértékig hatékony, amennyire képes újrateremteni az istenek munkáját, vagyis a kozmogóniát.”21 A hangsúly a léttel való kapcsolaton van. A teremtés mindig egy középpontból indul el, számos mítoszban ez a világ „köldöke”, Õskor közepén a négyarcú pogány szláv istenség monolitja áll. Õskor határát nem lehet átlépni. Aki azt hiszi, hogy megtette, csupán álmodott. Az utolsó fejezetben hazalátogató Adelka is úgy érzi, mintha átaludta volna az Õskortól távol töltött idõt. Tokarczuk számára a hagyomány tágan értelmezett fogalomrendszerként mûködik, a regényszöveg fontos tartópillérét képezi, s ez is több szinten megragadható. Számos interjúban és a könyv magyarországi bemutatóján is elmesélte, hogy a mû fontos inspirációját jelentették számára gyermekkori történetei, melyeket nagymamája mesélt.22 Családtagok, állatok, tárgyak egyaránt és ugyanolyan Uo. 35. Eliade is idézi, az eredeti szöveg helye: Bernard Philippe Groslier-Jacques Arthaud: The arts and civilization of Angkor. New York, 1957, 30. 19 Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza avagy a mindenség és a történelem. Európa, Budapest, 1998, 33. 20 Hamvas Béla: Tabula Smaragdina. Medio, Budapest, 2001, 14. 21 Mircea Eliade: Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok: összehasonlító vallástörténeti tanulmányok. Osiris, Budapest, 2005, 33. 22 Stanis³aw Bereœ: Radoœæ narracji, Rozmowa z Olg¹ Tokarczuk. Dykcja, 1998, 9–10. 18

407

súllyal voltak jelen ezekben a történetekben. A tárgyak többet jelentenek puszta eszköznél vagy dísznél, a tárgyakban gazdáik érzései, gondolatai, energiái, rezgései raktározódnak el. A könyvben Misia darálója – túl azon, hogy az idõproblematika egyik tárgyi megtestesítõje (egyben magában hordozza a mitológiai malom képét is) – olyan tárgy, mely sokszor cserélt gazdát, szinte misztikus úton keletrõl érkezett, Micha³ hozta hadizsákmányként a háborúból. Használati tárgyként a mindennapok része, Misia pedig néha játszik vele. Ugyanakkor a kávézás kitüntetett pillanat is Misia életében, a kávétól való eltiltás pedig valaminek a végét is jelenti. A kávédaráló nemzedékeken át öröklõdõ kedves tárgya a családnak. A regény utolsó fejezetében – a tékozló fiú történetét megidézve – hazatérõ Adelka viszi magával, mikor végleg elhagyja Õskort. A folytonosság tehát nem szakadhat meg soha. A kávédaráló a regény motivikus szintjén párhuzamba állítható azzal, hogy Micha³ molnár, a család megélhetését a malom biztosítja. Lengyelül a daráló (m³ynek) szót a malom (m³yn) képzett alakja jelöli. További párhuzamot jelenthet a malom motívummal a tantrikus buddhizmus egyik képileg is megjelenõ szimbóluma, a Kálacsakra, az Idõ Kereke. „Talán a kávédarálók a valóság tengelyei, amely körül forog és kibomlik ez az egész, talán a világ számára fontosabbak, mint az ember számára.”23 A ház, akárcsak a daráló, generációkon át központja az életnek, mély szimbolikus értékkel bír. Mircea Eliade elõbb idézett tanulmányában is azt írja a házról, hogy a szent helyekhez hasonló kozmológiai szimbolizmus hatja át. A ház égtájak szerinti tagolása a mikrokozmosz leképezését jelenti a makrokozmoszban, a szakrális építészetben ennek látványos példája a zikkurat és a sztúpa.24 A regénybeli ház tájolása és szerkezete az indiai jantraábrák képét idézi fel. Ezek a hindu és buddhista ikonográfia misztikus, geometrikus ábrái, háromszögek, négyszögek és körök építik fel, s egy négy kapuval ellátott négyzet veszi körbe mindezt. A meditáció fontos eszközei, tulajdonképpen mandalák.25 Hamvas Béla szerint a mandala a világ képének rajza, mely a lét értelmét hordozza. Jung szerint pedig a mandala is archetipikus jelleggel bír.26 A regényben a ház alapját szabályos négyzet alakjában ásták meg, és négy pincéje volt. Két bejáraton át lehetett bejutni, a konyhának három ajtaja volt, a földszint szobái kör alakban helyezkedtek el, az összes ajtó kinyitásával körbe lehetett járni õket. Az emeleten négy szoba volt. A padlásszint lett Izydor szobája, innen kilátás nyílt mind a négy égtáj irányában. Késõbb az idõsek otthonában az északi oldalra nem tud kilátni, ezzel pedig elvész a teljesség, mely fizikai szinten foÕskor, 45. Pál József–Újvári Edit (szerk.): Szimbólumtár. Balassi, Budapest, 1997, 112. 25 Mandala: A tantra misztikus négyszögekbõl, körökbõl összeállított kozmikus diagramja; a meditáció segédeszköze. (…) Ismerünk ún. kozmikus mandalákat, melyek a világok keletkezését szemléltetik, és az Idõ kerekét, amely csúcspontja a tantrikus mandala formának. A külsõt tekintve geometrikus diagramról van szó, melynek minden részlete szimbolikus jelentéssel bír. Hetényi Ernõ (szerk.): Buddhista lexikon. Trivium, Budapest, 1997, 164. 26 Pál József–Újvári Edit (szerk.): Szimbólumtár. Balassi, Budapest, 1997, 319. 23 24

408

kozatos testi és mentális leépülésében mutatkozik meg. Az utóbbi gondolatmenetet látszik igazolni az is, hogy vannak olyan buddhista kolostorok, templomok, melyeket mandalák mintájára építettek meg, vagyis térbeli mandaláknak tekinthetjük õket.27 A regénybeli négyességeket (a motívumok négyes csoportokba foglalhatóságát) mindenképpen alapvetõ és fontos rendezõelvnek kell tekintenünk. Õskort négy irányból a négy arkangyal õrzi. Ez keresztény utalásnak tûnhet, de ennél általánosabban kell tekintenünk. Világõrökkel találkozhatunk a hindu és buddhista hagyományban is.28 Õskor közepén áll az õsi szláv hitvilág négyarcú istene. Izydor számára a teljes megismerés lehetetlenségét jelenti, hogy a negyedik arc sosem látható, egyszerre csak három arcot láthatunk. Misia látomásában a mennyei Jeruzsálem jelenik meg, négy kapuján a négy evangélistának megfelelõ alak (ökör, sólyom, oroszlán, ember) vonul át, középen pedig Misia találkozik a Megváltóval. A szakrális építészetben a kapu az a pont, ahol a profánból átlépünk a szentség terébe, tehát két világ közötti átjárót jelent. A padlástérnek négy ablaka volt, kilátást biztosítva egy idõben mind a négy világtájra. A négy ablak kapcsán olvashatjuk azt, hogy „...a világon a fontos dolgokból többnyire négy van.”29 Az ablak formája négyszöget vág ki az égboltból, mely Izydor számára szentképet jelent. „Mindig ilyenkor, mikor látta az eget és a világ négy táját, támadt kedve imádkozni.”30 A négyes rendszer Izydor számára a világmindenség rendjét jelenti. A regényben folyamatosan találunk erre utalásokat, de végül maga a szöveg nyilvánítja ki ezt a rendezõ elvet. Ez kétféleképpen történik: Popielski földbirtokos nyolcas rendszert talál a Játékban, Izydor pedig a négyesség nyomán látja leírhatónak és megismerhetõnek a világot. „A négy: a kozmikus teljesség száma, míg a három az isteni tökéletességre, a négy a teremtett anyagi világ teljességére utal. Az idõ és tér koordinátáit jelöli ki. Hermész száma.”31 A negyedik elem hiánya, mint már említettük, a teljesség elvesztésével fenyeget. Jung szerint: „...a kvaternitás (négyesség, négyrészesség) alapvetõ archetípus a lelki képvilágban és ennek szimbólumaiban. (...) Jung feltételez egy archetípust, mely egyetemes és minden kultúrában és vallásban elõfordul. A kvaternitás egyszersmind elõfeltétele a mindenfajta egészre vonatkozó ítéletnek és tapasztalatnak. A kvaternitás pszichológiája alapvetõ jelentõségû a teljességet képviselõ istenképek és a keresztény szentháromság dogma tekintetében. A kvaternitás úgyszólván univerzálisan elõforduló archetípus. Logikus elõfeltétele mindenfajta egészre vonatkozó ítéletnek. A hármasság nem természetes, hanem mesterséges rendezõ elv. Ezért van mindig négy elem, négy Harris Ian (szerk.): Buddhizmus képes enciklopédiája. Kossuth, Budapest, 2010. Lokapala: a négy világtáj õrei. Hetényi Ernõ (szerk.): Buddhista lexikon. Trivium, Budapest, 1997, 151. 29 Õskor, 248. 30 Õskor, 212. 31 Pál József–Újvári Edit (szerk.): Szimbólumtár. Balassi, Budapest, 1997, 339. 27

28

409

elsõdleges minõség, négy szín, négy kaszt Indiában, négy útja a szellemi fejlõdésnek a buddhizmusban.”32 A négyességek más formában való megfogalmazása a kettõ vagy a nyolc. Ezzel kapcsolatban is számos megjegyzést találunk a szövegben. A játék nyolc világot ír le, és nyolcoldalú nyírfa dobókockával kell játszani. A gombaszövedékek szíve nyolcvanévenként egyet dobban. Ruta és Izydor születésekor az angyalok csörömpölést hallottak a nyolc égbolt harmóniájában. K³oska látomásában pedig: „Látta más világok és más idõk körvonalait, elterülve a mieink fölött és alatt.”33 Indiában világteremtõ elvnek tekintik az idõt. A hindu bölcselet négy jugára (korszakra) osztja fel az idõt, ez pont a fele a regényben szereplõ nyolcas világrendnek. Ez esetben a struktúra rendszerszerûsége utalhat minket akár a hindu, akár más õsi bölcselet világot leíró hasonló elképzeléseihez. A regényben több utalás is vonatkozik az ábrázolt világrendre, de a Játék kapcsán végül teljesen világossá válik a szerkezete. A megismerõ alapállás elválaszthatatlan a hermetikus tudományok gondolatvilágától és az azt mûvelõ személytõl. Popielski földbirtokos három kérdésre keresi a választ: honnan származunk, megismerhetõ-e valami teljes egészében, és hogyan kellene élni? Kérdéseire elõször a filozófiában keresi a választ, jelképesen végigolvassa a filozófiatörténet nagy alakjainak mûveit, mégsem kap megnyugtató választ. Kérdéseinek sorát a rabbi egy továbbival egészíti ki: hová tartunk, mi az idõ célja? Ettõl a rabbitól kapja az Ignis Fatuus nevû játékot. (Azzal a megjegyzéssel, hogy némely törzsnek beteljesedik az ideje.) A Játék összetevõi: vászonra rajzolt labirintusszerû kép a nyolc világról; nyolcoldalú dobókocka; embereket, állatokat, tárgyakat ábrázoló rézbábuk. Utóbbiak hasonlóságot mutatnak Õskor lakóival, mintha azok kicsinyített másai lennének. Az elsõ világ mellé pedig valaki odaírta, hogy Õskor. Ennyi akár már túl sok írói gesztus ahhoz, hogy ne vegyük észre, a Játék Õskor modellje, a világrend képe, újabb mikrokozmosz a makrokozmoszban, a Tabula Smaragdina mondatának újabb átfogalmazása. Az Elsõ világ a teremtésrõl szól és az „Isten ajkáról legördülõ, majd darabokra törõ Szó” kabbalista mítoszokat idéz meg. A Teremtés a Szó által valósul meg. A megnevezés és a megismerés azonosítása, a világ és Isten egysége szintén kabbalisztikus gondolat. „Isten az idõ áramlása révén ismeri meg magát, hiszen csak ami megfoghatatlan és változó, az az igazán hasonlatos Istenhez.”34 Isten ideje a Játék által válik megfoghatóvá. Az egyes világok mintha a Teremtésre tett kísérletek lennének, és egyik sem tökéletes közülük. A világok egy-egy bibliai történet parafrázisát is adják. A második világ Káin és Ábel, a negyedik a bûnbeesés, az ötödik Jób, a hetedik Bábel tornyának történetét írja újra. Megtudhatjuk, hogy a Mindenséghez képest Isten is véges és az idõbe vetett létezõ. Ez a hinduizmus idõ- és térfelfogáHark Helmut (szerk.): C. G. Jung alapfogalmainak lexikona. Kossuth, Budapest, 1997–1998. Õskor, 22. 34 Õskor, 89. 32 33

410

sával rokonítható. „A Mindenség, mint a Brahman létteljességébõl kiáradó, megnyilvánuló létezés összege, örökkévaló és határtalan, de ezen az örökkévalóságon és határtalanságon belül minden egyéb megnyilvánulás már véges és határolt, alá van vetve az Idõnek és a Térnek. (…) A hiperabszolút Isten-fogalom, a Brahman idõrõl idõre mintegy visszavonja meg nem nyilvánuló Létteljességébe a létesített Mindenségben megnyilatkozó Élet erõit.”35 A Játék kabbalista szimbolikáján kívül a Ji-King rendszerét is felidézi, amenynyiben úgy tekintjük, mint az ember lelki-szellemi fejlõdését segítõ eszközt. A Ji-king vagy I-ching, más néven a Változások könyve, az õsi kínai bölcselet egyik szent könyve. Jóslásra használták elsõsorban, a nyolc trigram nyolc változási iránynak felel meg, egymással kombinálva hatvannégy jósjelet alkot, melyek leírják a világban lehetséges változások rendszerét. „Lényegét tekintve két poláris erõn alapul, melyek aktivitása minden dolgok alakítója. Jin és jang interakciója teremti meg a változást, mely a tao »mozgását« jelenti. Az I-Ching gerincét a 8 trigram alkotja, amelyek kombinációi fejezik ki a 64 hexagram változásállapotait.”36 A francia okkultista, Eliphas Lévi a Ji-King és a kabbala rendszerét egymásnak megfeleltethetõnek tartja: „Ez a kígyó annak az inspirációnak a hordozója, mint a pegazus a görög mitológiában, szimbóluma az univerzális életnek, mint ahogy Kronosz kígyóját felszentelte az univerzális tudásba. A trigramok a bevezetésre szolgáltak, megszámolta a kígyóló pikkelyeit, és a trigramokat olyan különbözõképpen állította össze, hogy megkapta a felismeréseknek olyan szintézisét, amelyeket egymással összehasonlítva a természet elõbb fennálló és szükséges harmóniája által egyesített. A Y-Kim tábláinak az összeállítása volt a csodálatos eredmény. A számok ugyanazok, mint a Kabbaláé (…) A képei megfelelnek a fény harminckét útjának és ötven kapujának és az Y-Kim a kabbalista bölcseknek már nem lehet többé sötét, akiknek megvannak a kulcsai Széfer Jecirához és a Zóhárhoz.”37 A hagyomány kapcsán kikerülhetetlenül merül fel a regény szereplõinek és a kereszténység elõtti hiedelmekben gyökerezõ szláv mondavilág alakjainak párhuzama. Ruta megmutatja Izydornak Õskor közepét, ahol egy monolit áll, mely négy arcával a négy világtáj felé néz. Ez Œwiêtowit, a kereszténység elõtti szláv hitvilág istene. (De a négy arc felidézheti bennünk a hinduizmusból Brahma38 képét is.) A vízi szellem, Pluszcz a szláv mondák vízi réme, egy véletlenül vagy önszántából vízbe fulladt ember lelke, mely ott ragadt a tóban. A monda szerint éjszaka vadászik áldozataira. Gyakori szereplõ még a farkasember, és erre is találunk példát Õskorban, ez a Rossz Ember. Különösen érdekes a Rémasszony alakja, mely Baktay Ervin: India bölcsessége: a hindu világszemlélet ismertetése. Arkánum Szellemi Iskola, Sopron, 1993, 188–189. 36 Hetényi Ernõ (szerk.): Buddhista lexikon. Trivium, Budapest, 1997, 110. 37 Eliphas Lévi: A mágia története. Hermit Könyvkiadó, 2005, 222–223. 38 A trimurti elsõ istensége, az univerzum teremtõje. Hetényi Ernõ (szerk.), Buddhista lexikon. Trivium, Budapest, 1997, 39. 35

411

csak átvitt értelemben jelenik meg. Izydor születésekor Genowefa azt gyanítja, hogy K³oska – aki ugyanazon a napon, ugyanabban az idõben szülte Rutát – elcserélte gyermekét a sajátjával. Korábbi szöveghelyeken találunk leírásokat arról, hogy milyennek látja Genowefa K³oskát, hozzá való viszonyát félelemmel vegyes viszolygás jellemzi. Genowefa láthatólag azonosítja K³oskát a Rémasszonnyal, aki a hiedelem szerint egy hosszú hajú, nagy mellû nõalak, aki gyógyfüvekkel táplálkozik, elrabolja az újszülötteket, és a saját rusnya, púpos, beteges gyermekét fekteti a helyére a bölcsõbe.39 A K³oskába szerelmes kígyó pedig a szláv népmesék legénnyé változó kígyóját idézi.40 Az õsi hiedelmek és a néphagyomány másik megjelenési formája a gyógynövények kiemelt szerepe. K³oska az angyalfû (Angelica archangelica) által termékenyül meg és szüli meg lányát, Rutát, aki szintén egy gyógy- és fûszernövényrõl, a rutafûrõl kapta a nevét.41 De nem csak az õsi szláv világ gyökereit találhatjuk meg a szövegben. K³oska figurája párhuzamba állítható Démétérrel (egyiptomi megfelelõje Ízisz istennõ), tágabb értelemben a Földanyával. K³oska neve Kalászocskát jelent, a kalász pedig a gabonaistennõk attribútuma (csakúgy, mint a sarló, mely Micha³ álmában tûnik fel K³oska kezében). Ezek az istennõk gyógyító tulajdonságokkal is rendelkeznek. K³oska tejével gyógyítja a beteg falusiakat, ez az öregembert szoptató fiatal nõ ókortól ismert toposzára emlékeztet. A szimbólumok szintjén a termõföld a megtermékenyített nõt jelképezi. Az aratás Démétér archetipikus tevékenysége. K³oska sajátos szerelmi életét termékenységi varázslásként is olvashatjuk. A görög mitológiában Démétér leánya Perszephoné, akit elrabolt Hadész, az alvilág ura. De végül engedélyt kap, hogy a téli hónapokat az alvilágban, a nyarat pedig a földön tölthesse. A történet a természet halálát és újjászületését jelképezi.42 A regényben K³oska csak akkor egyezik bele lánya, Ruta házasságba, ha a lány májustól szeptemberig nála van. K³oska jellemzésekor azt olvashatjuk, hogy „kacagásának bõségillata volt”.43 A hagyomány rétegeiben továbbhaladva kikerülhetetlenné válik a kabbala (és ennek kapcsán az alkímia és a tarot-kártya) fogalma. A Játék kapcsán már említettük a kabbalát és a hatását. A kabbala olyan metafizikai rendszer, mely által a beavatott megismerheti Istent és a világegyetem mûködését. Az isteni hatalmat a betûkben és számokban (a héberben a betûk számértékkel is rendelkeznek) találhatjuk meg. A Szó, az Írás által megismerhetõk a legrejtettebb titkok. „A kabbalista hagyomány az egész mágiát egy szóban tartalmazza. Ezt a szót olvasni és kimondani tudni annyit jelent, mint misztériumát megérteni; ezt az abszolút ismeretet a cselekedetekbe átvinni tehát annyit jelent, hogy a csodák kulcsát birtokolni.”44 A kabbala szerint tehát a megismerés útja és eszSnopek, Jerzy (vál.): Alvó lovagok: Lengyel regék és mondák. Móra, Budapest, 1988. Petrovácz István: Keleti szláv regék és mondák. Móra, Budapest, 2003. 41 Rápóti Jenõ–Romváry Vilmos: Gyógyító növények. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 1980. 42 Pál József–Újvári Edit (szerk.): Szimbólumtár. Balassi, Budapest, 1997, 54. 43 Õskor, 62. 44 Eliphas Lévi: A mágia története. Hermit Könyvkiadó, 2005, 61. 39 40

412

köze a nyelv, és mint ilyen az íráshoz, olvasáshoz, tehát a szövegértelmezéshez elemi kapcsolat fûzi. A kabbala három legalapvetõbb módszere: a gematria a héber betûknek számértéket tulajdonít, ennek alapján keresi a szavak kapcsolatát és látja el õket új jelentéssel, a notarikon a szavakra rövidítésként tekint, és a temurá, mely bizonyos betûk felcserélhetõségén alapul.45 A kabbala két legfontosabb szövege a Széfer Jecira és a Zóhár. Az elõbbibõl azt tudhatjuk, hogy Isten nem a semmibõl, hanem önmagából alkotta a világegyetemet, tehát õ az anyaga és a formája. Isten és a világ szerves és tökéletes egységet alkot, ebbõl fakadóan minden mindennel összefügg. E gondolat tömör megfogalmazása található a Tabula Smaragdina már említett mondatában is. Ez a mondat a regényben is megjelenik, sõt többször vissza is tér: „Misia angyala amikor nem volt ott, elfordította tekintetét a földi világtól, és a többi angyalt és a többi világot nézte, a megannyi, minden egyes tárgynak, minden egyes állatnak és növénynek rendelt világot fent és lent. Látta a létezések roppant lajtorjáját, a páratlan építményt, a benne foglalt Nyolc Világot, és látta a teremtésbe gabalyodott Teremtõt.”46 Kedvelt és gyakran használt posztmodern gondolat a világot mint megismerésre és megértésre váró szöveget tekinteni. Visszatérve néhány gondolat erejéig Tokarczuk elõzõ regényéhez, Az Õskönyv nyomában könyv toposza kézenfekvõen adná ezt az értelmezési réteget is. A Könyvek könyvében le van írva létünk és világunk titka a maga teljességében és tökéletességében. Ám a Könyvek könyvének nyoma veszett, senki sem tudja, hol van, keresésére expedíció indul, mely végül nem éri el célját. Legalábbis materiális szinten nem. Az elsõ pillanattól nyilvánvaló, hogy a szöveg allegóriaként olvasandó. A regény szimbolikája azonban mindenképpen azt várja tõlünk, hogy ennél mélyebben is megvizsgáljuk a szöveget, ezáltal nyilvánvalóvá válik a kabbalista filozófia hatása, a tarot figurái és a cselekmény párhuzama, illetve ezektõl elválaszthatatlanul az alkímia jelképei, alakjai és gondolatvilága (sárkánymotívum, Paracelsus, Zsidó Mária stb.). Talán éppen itt találunk kulcsot ahhoz, hogy újraértelmezzük a regény kudarcnak tûnõ zárlatát. Tulajdonképpen a hepiendet hiányoljuk, amikor az expedíció kudarcáról beszélünk, ugyanakkor a keresés, megismerés önmagából fakadóan nem lezárható tevékenység. Nem az a lényeg, hogy egy konkrét végkifejletet elérve kijelenthessük, a világ mostantól megismertnek tekinthetõ, ez a kérdés most már végérvényesen lezárható. Ez amúgy sem egyeztethetõ össze azzal a bölcs, sokrétû és egész elvû gondolati rendszerrel, amely a szöveg mélyebb rétegeiben, a kalandregény felszíne mögött rejtõzik. Az alkimisták gondolatát követve a kulcsszó a kísérlet. Az elért sikerhez képest sokkal fontosabb az oda vezetõ út. Tehát visszaérkeztünk az út irodalmi toposzához, mely itt a cselekmény szervezõ eleme. Az utazás mint idõben és térben eljutás valahová változással, fejlõdéssel, tapasztalatszerzéssel jár együtt. HatáKurt Seligmann: Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban. Gondolat, Budapest, 1987, 222. 46 Õskor, 14. 45

413

sára megváltozunk. A fémek arannyá változtatása során maga az alkimista is alakul, formálódik. A transzmutáció lépcsõi a lélek fejlõdését jelképezik. Fontosabb maga az út, mint a révbe jutás. Az átalakulás a lényeges, más szóval azt mondhatjuk: utazás az úton levés öröméért. A világmindenséget négyességekbe rendszerezõ Izydor vágya közel áll a kabbalista gondolathoz, mely számok és betûk kapcsolataival leírhatónak és megfejthetõnek tartja a teremtés és a létezés titkait. A kabbala névmágiáját tágan értelmezve mintha kiterjeszthetnénk az irodalomra, elég, ha a beszélõ nevekre vagy a nevükben rejlõ sorsot beteljesítõ irodalmi hõsökre gondolunk. Õskor lakosainak egytõl egyig beszélõ neveik vannak. Erre lábjegyzetben a fordító is rávilágított, ám csak néhány fontosabbnak gondolt névnek adta meg a fordítását a könyv végén. De más nevek megfejtése is gazdagíthatja a szöveg értelmezési horizontjait. A nevekben foglalt jelentések a legkülönfélébb módokon aktivizálódhatnak, akár mint a humor forrásai is! Kijelenthetõ, hogy még a történet szempontjából legjelentéktelenebb(nek tûnõ!) szomszéd neve is jelentéssel bír, mely többet jelent elhomályosodó etimológiánál, a regény szimbolikus-allegorikus mélyrétegeihez vezet. Olyan nevekkel találkozhatunk a falu lakóinak körében mint: Serafin (szeráf), Cherubin (kerub), Malak (angyal) stb. A regény második fejezete Genowefa ideje, és kétségkívül jelentõsége van annak, hogy ez a fejezet éppen ide került, szerepe a történet megnyitása. Történetét csak az átvitt értelemben vett „világteremtés” elõzi meg, az Õskor ideje címû elsõ fejezet tájékoztat és igazít el minket tér és idõ egymásra íródó koordinátái között, azaz „teremti” meg számunkra Õskort. A Genowefa név a nemzetség és az asszony szavak összekapcsolásából alakult ki, ma már archaikusnak tûnhet. A kezdeti pozíció, a név jelentése és az a tény, hogy az asszony a történet elején gyermeket vár, mind-mind azt hangsúlyozzák, hogy õ lenne a nemzetség, vagyis a család Õsanyja. Tokarczuk számára a termékenység, a természet, az élet körforgása elsõdlegesen nõi princípiumok. A név felidézi még Genovéva legendáját, mely a magyar folklórban is kedvelt és elterjedt történet, számos változatban létezik. A legendában Genovévát igaztalanul vádolják meg azzal, hogy házasságtörést követett el, mialatt férje a háborúban volt. Genowefa férje, Micha³ is távol van, orosz földön harcol, felesége pedig beleszeret a malomban dolgozó zsidó fiúba, és a házasságtörés valóban megtörténik. A kapcsolat azonban nem teljesedhet be az õket elválasztó különbségek miatt. Genowefa szerint csak ilyen különbségek kötik össze õket. Az Eli zsidó keresztnév, melynek jelentése: Istenem. A Bibliában más helyen is elõfordul, de a legismertebb megjelenése Jézus kereszten elhangzott mondatában található: Eli, eli lama sabaktání (Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?).47 Ha a történetre tekintünk, a mondat profán újraértelmezést kap. A hazatérõ Micha³ gyanítja, hogy Misia valójában nem az õ lánya, gyanúja azonban szertefoszlik, és annál szorosabban kötõdik a kislányhoz. Ez a nevükben is megmutatkozik, a Misia 47

Szent Biblia. Budapest, 1934. (Károli-fordítás) Máté 27.46

414

a Micha³ nõi megfelelõjének becézett változata. Micha³ azt jelenti: Ki olyan, mint az Isten? Az ehhez járuló Niebieski családnévben nyilvánvalóan benne foglaltatik az égboltot, mennyországot jelölõ niebo szó. Mint korábban már említettük, nem õ az egyetlen Õskorban, aki vallásosmetafizikai tartalmú vezetéknévvel él. Érdekes párhuzamot jelenthet a Niebieski családdal rokonságba kerülõ Boski család neve. A név jelentése: isteni. Ám ez esetben a jelentésnek való egyértelmû megfeleltetés a szerzõ humorát fedi fel. A Boski név inkább olyan, mint egy ironikus eposzi jelzõ, az öreg Boski égi minõségét a szó legszorosabb értelmében jelenti, õ ugyanis egész nap a kastély tetején ül, a zsindelytetõt javítja és szüntelenül kalapál, ebédszünetében pedig a vidékre letekintve mintegy az ószövetségi haragvó isten pozíciójából az embereket elpusztító vízözönrõl és apokaliptikus képekrõl fantáziál. Korábban már az is szóba került, hogy a K³oska név kalászt jelent, mely egyértelmû párhuzamba állítja õt a különbözõ mitológiák termékenységistennõivel. Az õ lánya az angyalfûlegénnyel köttetett nászból született Ruta. Neve egy ernyõs virágú, erõs illatú dísz- és gyógynövényt jelent (rutafû), mely május–júniusban virágzik.48 Ez az idõszak része annak, amit Rutának a házassága idején is az anyjánál kellett töltenie a megállapodás szerint. Izydor egy napon, egy idõben született K³oska lányával, Rutával, egy asztrológiailag kitüntetett pillanatban. Kapcsolatuk végig nagyon szoros marad, Izydor viszonzatlanul szerelmes Rutába. A regényben nem ez az egyetlen példa az egyidejû születésre. Misia és Rachela Szenbert is körülbelül egy idõben születtek. Az Izydor név azt jelenti: Ízisz ajándéka, és az összefüggés rögtön világossá válik, ha a Rémasszony által elcserélt gyermek – már korábban kifejtett – hiedelmére gondolunk és arra, hogy K³oska Ízisz istennõ bizonyos attribútumaival rendelkezik. A regény folyamán K³oska többször kinyilvánítja Izydor iránti szeretetét. Izydor alakja megfeleltethetõ a tarot-ban a Bolond nevû lapnak, és ennek analógiájára Az Õskönyvben szereplõ Gauche-nak is. Mindketten egyszerre kívülállók a világukban, fogyatékosságaik csak látszólag azok, valójában viszonylagosak. Tokarczuk regényeiben a bolond olyan ember, akinek másfajta képességei vannak, sajátos bölcsességgel bír. Fogékonyabb és nyitottabb a szellemi tudásra, mint a „normálisak”, és érzékelése is gyökeresen eltérõ azokétól. Õ jut el végül a világ titkainak megismeréséhez. Izydort a regény két szereplõjéhez fûzi sajátos szellemi kapcsolat. Az egyik a szovjet katona, Ivan Mukta, aki beavatásban részesíti Izydort. Keresztneve a János név szláv megfelelõje, mely aktivizálhatja a névhez tapadó gazdag hagyományt, ennél azonban fontosabbnak és informatívabbnak tûnik családneve: Mukta. A szó ugyanaz, mint a hinduizmusból ismert moksha, mely a karma börtönébõl való megszabadulást jelenti. A buddhista lexikon szerint a szanszkrit moksha: „Végleges megszabadulás minden világi kötöttségtõl, az istenséggel 48

Rápóti Jenõ–Romváry Vilmos: Gyógyító növények. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 1980, 249.

415

való egyesülés révén.”49 Ivan Mukta keletrõl érkezett, mely lehet a misztikus kelet, de mindenképpen valami ismeretlen, egzotikus távlat. Külsejének leírásakor azt olvashatjuk, hogy arca pufók, bõre sötétebb tónusú, mandulavágású szemének pillantása szuggesztív erejû. Korát nem tudják megállapítani, és õ maga sem árulja el. Négy logikus gondolatot fogalmaz meg Isten létérõl. Megmutatja Izydornak, milyen lenne az Isten nélküli világ, felteszi neki azt a kérdést, hogy vajon hol van Isten. A halálról és a lélek halhatatlanságáról beszélgetve azt mondja Izydornak, hogy mindenkiben van egy szikra, amely sosem alszik ki. A minden mindennel összefügg elvét sajátosan egy kecskével való szexuális aktussal illusztrálja. Világképében összességében inkább a buddhizmus, mint a szovjet ateizmus gondolatai köszönnek vissza. A frontra indulva ezt mondja magáról: „Az olyanok, mint én, nem halnak meg.50 A másik szereplõ, akivel Izydor szellemi folytonosságot vállal, Popielski földbirtokos. A Popielski név jelentése hamu, a Feliks névé boldog, szerencsés. Hangzása kétségtelenül a fõnix szóéra emlékeztet. Popielski földbirtokos valóban rendelkezik fõnixi tulajdonságokkal. A fõnix kiemelt jelentõségû kultúránkban, Krisztus-jelképként az élet halál feletti gyõzelmét jelenti. De már az ókori görögöknél megjelenik a tûzben elégõ és poraiból újjáéledõ mitikus madár képe. Az alkímiában a fõnix a bölcsek kövének egyik elnevezése.51 A fõnix a halhatatlanság, az önmagából keletkezés, a feltámadás szimbóluma. Eredendõen elválaszthatatlan tõle a ciklikusság fogalma. A fõnix átváltozását fényjelenség kíséri. Ezzel analógnak tûnik az a jelenség, melyet Eliade ír le beavatási rítusokról szóló könyvében: „...amikor Ánanda eléri a nirvánát, lángra lobban, és egész teste elhamvad. (…) Buddhista és hindu szentek és bölcsek legendái fáradhatatlanul ismételgetik a belsõ hév, illetve az emberi léten túllépett személyek fejébõl kicsapó lángok õsi beavatási motívumait.”52 Popielskit szellemi munkára ösztönzi a Játék, ebben kiemelt jelentõsége van az álmoknak. A Játék egy bizonyos pontjáról csak úgy tudott továbblépni, ha azt álmodta, hogy kutyává változott. A kutya az animális ösztön megtestesítõje, s így az önfeladás egy lépcsõfokát is jelentheti. De utalhat a sakálfejû Anubisz istenre, kinek lélekkísérõ funkciója van a túlvilágon. Az átváltozás Popielski halálakor is megjelenik, betegsége orvosilag meghatározva bõrrák volt. Õ maga megelégedéssel fogadja betegsége hírét, tömören megállapítva: „Vedlem.” A vedlés átváltozást jelent, biológiailag leginkább a kígyó jut eszünkbe róla. A kígyó pedig nem más, mint az alkímia sárkánya, más néven a higany. Az alkimista munka elsõ állomása a rombolás, a sárkány megölése, azaz a testi szenvedélyektõl való megtisztulás.

Hetényi Ernõ (szerk.): Buddhista lexikon. Trivium, Budapest, 1997, 171. Õskor, 153. 51 Pál József–Újvári Edit (szerk.): Szimbólumtár. Balassi, Budapest, 1997, 153. 52 Mircea Eliade: Misztikus születések: tanulmány néhány beavatástípusról. Európa, Budapest, 1999. 220. 49 50

416

Összességében elmondható, hogy a szöveg a korábbi regényhez hasonlóan megõrizte beavató, szimbolikus jellegét, illetve teljességigényét. Bár a változást egyértelmûen magában hordozó utazással szemben most egy statikus pont, konkrét hely az, ahol a cselekmény játszódik, mégis azt mondhatjuk, a változás a világ állandósága. A szöveg minden mondatának súlya van, nyelvezete tömör és letisztult, mentes minden mellébeszéléstõl, úgy is mondhatnánk, nincsenek benne véletlenek, és ebben szinte a szent szövegek meditatív jellegét idézi. Az idõ linearitása és ciklikussága nem áll ellentétetben egymással, de az ezeket egymásra író elbeszéléstechnika kétségtelenül feszültséget hoz létre. A regényszöveg ugyanakkor szórakoztató, fikcionális olvasmányként is megállja helyét. Olyan, mint a mesék: mélyen kódolva tartalmazza az adott közösség összes tudását. Így a szó ismerete magát a beavatottságot jelenti.

Arles. 417

MESTERHÁzI MÁRTON

Szaltikov-Scsedrin és a Vlászty (Egy város története, 1869) A KIADÁS A mû az Új Magyar Könyvkiadó Orosz remekírók sorozatában jelent meg. A sorozat a Rákosi–Révai kultúrpolitika legrosszabb éveinek végét jelezte; Áprily Lajos, Benedek Marcell, Bóka László, Kardos László és Szinnai Tivadar – valamint a politikailag igen megbízható Gergely Sándor és Illés Béla – jegyezte szerkesztõként. Az elsõ két kötet – Turgenyevtõl az Egy vadász feljegyzései, Goncsarovtól az Oblomov – 1953-ban jelent meg, azután évente (1957-tõl az Európa égisze alatt) következett Csehov, Csernisevszkij, Dosztojevszkij, Gogol, Gorkij, Herzen, Korolenko, Krilov, Lermontov, Leszkov, Nyekraszov, a drámaíró Osztrovszkij, Puskin, Lev Tolsztoj. A kor ízlése szerint díszített, foszlós kartonkötésben, hamar sárguló papíron, apró betûkkel, fél évszázada ismert, illetve legföljebb címrõl ismerõs alapmûvek. Mihail Jevgrafovics Szaltikov-Scsedrin (1826–1889) a fölfedezés jogán – és a képtelenül hazug sztálini szlogen1 fedezékében – öt mûvel szerepel: A Galavljov család 1954-ben, a Mesék és a Posehonyi régi világ 1955-ben, az Egy város története 1956-ban,2 a Kormányzósági karcolatok kötete 1960-ban jelent meg. Én 1997-ben, a Galavljov-rádióváltozat szerkesztõjeként kezdtem járni az antikváriumokat a régi-új kötetekért, így fedeztem fel magamnak Glupov3 városfõinek és lakosainak történetét.

EGY ROSSZUL MEGÍRT REMEKMû A fikció szerint a történet forrása a levéltárban föllelt Glupovi krónika, mely „az 1731-tõl 1825-ig terjedõ idõszakot öleli fel.”4 Szaltikov-Scsedrin gondosan kimunkálja a krónikások körülményes, áhítatosan aulikus stílusát, melyet türelmesen hagy poroszkálni, hogy aztán két-három oldalanként hasra ejtse. („Rómában a becstelenség uralkodott, nálunk a becsületesség; Rómát az erõszakosság szelleme fertõzte meg, bennünket a szelídségé; Rómában a hitvány csõcselék garázdálkodott, nálunk a vezetõk.”) „Nekünk új Szaltikov-Scsedrinekre van szükségünk.” Külön kötetként elõször 1950-ben. 3 Azaz Bolondvár, Bunkós, Dinnyés, Tuskós, Taplós. 4 Honti Rezsõ fordítása. 1 2

418

De a városfõk történetéhez – s ez a mû teste – a krónikastílus használhatatlan. Színre lép tehát a mesélõ, aki Oroszország modern polgáraként, a múltra fölénnyel visszatekintve – s a cári birodalom iránti föltétlen tisztelettel – adja elõ és kommentálja az eseményeket. A kommentárok nyilván a cári cenzor gyanújának elaltatása végett terhelik túl a szöveget; a bágyadó mai olvasót csak a szürreálisan abszurd – s a tekintélytisztelet képébe vigyorgó – közbeszúrások üdítik fel. („A szomszéd földbirtokos tíz évig feküdt szélütötten, béna mozdulatlanságban, mindazonáltal örömteli bõgést hallatott, valahányszor a parasztok adóját odavitték neki.”) Hasonlóképpen szúrják fel a rég meghaladott állapotok fikcióját a válogatott anakronizmusok (távirat, vasút, klub stb.) A cári cenzor azonban éberen olvasott (ki tudja, tán jól is szórakozott közben), így leszögezte, hogy a könyv „ártalmas… nem a múltra, hanem a jelenre vonatkozik: azokra a vezetõkre, akik a jelen pillanatban a városi közigazgatás élén állnak. Az író mindannyiukat agyalágyult… embernek tartja.”5 Mindannyiukat egyformán? A tizenkét városfõ mind egyéniség: történetüknek hála ragyog a mû remekként. Ellentmondok magamnak, de az önellentmondást meggyõzõen fel tudnám oldani egy rádióváltozatban, ahol szabadon bánok a húzással és a kiemeléssel. Addig is elmondok néhány kiemelésre méltó történetet. 1762 Az új elöljáró, Torzonborszkij Gyementyij a tiszteletére rendezett fogadáson mindössze annyit mond: „Nem fogom tûrni!” Alig mozdul ki dolgozószobájából, ahol késõ éjszakáig körmöli – fõként korbácsolásokra buzdító – rendelkezéseit. Utóbb járni kezd hozzá Bajbakov órásmester. A következõ fogadáson a városfõ már csak annyit süvölt, hogy „rr-ni!” Pár nap múlva az írnok belép a dolgozószobába: „...a városfõ törzse, egyenruhába öltözötten az íróasztal elõtt ült, és elõtte, a hátralékosok lajstrom-kötegén, mint elegáns levél-nehezék, nyugodott a városfõ feje.” Pánik; beidézik Bajbakovot, aki bevallja, hogy a városfõ fejének „egyik sarkában egy kis verkli van, amely két könnyebb zenedarabot tud játszani. Az egyik: ’Felkoncolom!’ a másik ’Nem fogom tûrni!’ De a hengeren néhány tûcske meglazult, egypár meg egészen kiesett.” Már rendeltek új fejet Szentpétervárról. A hatóság kínos titkolózása, s az istenes félkegyelmûek jóslatai nyomán épp kitör a lázadás „atyuskánk” védelmében, mikor egy úti batárról fürgén leugrik az eltûnt városfõ – majd az ismerõs városi hintóról a tömeg elé lép egy másik. (Micsoda rádiós lehetõség! Ahogy egymásra tromfolnak a „könnyebb zenedarabok”!) Egy hét anarchia után a kormányzósági biztos „a külön e célra készült spirituszos edényben” elviszi magával mindkét példányt. 5

Idézi Héra Zoltán utószava.

419

1779 A tisztiszolgából brigadérossá avanzsált Ferdisenko elhatározza, hogy utazni fog: a városi marharétet járja be bricskán, hogy fogadja a polgárok üdvözlését és ajándékait. A bal sarokban várakozó négy polgár fedõket csattogtat és csörgõt ráz; ajándékul sózott tokhalikrát, szárított süllõt s egy darab sonkát adnak. Megtekintenek egy trágyadombot, egy ágyúcskából szárított borsót lövöldöznek, majd vodkáznak ebédig. Ebéd után kvászt isznak, aztán teát, végül lefekvésig vodkát. Másnap átkocsiznak a rét átellenes sarkába. Az üdvözlés és ajándékozás után egy gyanús pásztor vallatásával múlatják az idõt (kis darab kenyeret és egy kapcafoszlányt rejtegetett; végül mindent bevall.) Harmadnap a marharét közepét szemlélik meg. Fényes ünneplés, még hegedû is szól, s egész sor gulyáságyúban készül az ebéd. Ferdisenko elérzékenyül, a nagy számban összegyûlt lakosok hangosan sírnak örömükben „tápláló atyjuk” láttán. Õ megiszik három kupicával, káposztalevest fogyaszt sózott hússal, rá két pohár vodkát; a tejfölös malacpecsenyével mintha kissé eltelt volna, de vitézül bevágja a káposztás libát is. Ekkor lüktetni kezd egy ér az arcán – és vége van. A glupoviak megriadnak, de a megtorlás ezúttal elmarad. 1780 Bibircsov városfõ oly eltökélt híve a felvilágosodásnak, hogy hadjáratot indít a felvilágosodás jelképét, a mustárt bojkottáló városrész ellen. A sereg az átkaroló hadmûvelet során eltéved, éjszaka berúgnak és egymást aprítják, bosszúból megtiporják az õszi vetést, több községet lõnek vaktölténnyel, mocsárba vontatják ágyúparkjukat (a vezérkari térképen a mocsár nem szerepel). A kilencedik napon elérik a büntetendõ városrészt, de nem találnak senkit; kezdik lerombolni a házakat. A lakosok kínjukban elõbújnak, és fölesküsznek a mustárfogyasztásra. Bibircsov diadalmenetben vonul be Glupovba. 1790 Leirat érkezik, mely a francia események okán elrendeli, hogy „eme gyógyíthatatlan kórság minden eszköz felhasználásával kiirtassék”. Ettõl fogva Bibircsov a felvilágosodás és az adóhátralékosok ellen indítja hadjáratait. „Ezek folyamán – írja a Krónika – harminchárom falut felgyújtatott, mely intézkedéseivel sikerült két és fél rubel adóhátralékot behajtania.”

420

1812 Ragyásov alezredes eszményi városfõ: törvénykezés helyett vendégségbe és falkavadászatra jár. De az ínyencségérõl híres nemesi marsall szagolgatni kezdi a fejét. Utóbb a rendreutasításoktól el nem riadva egy darabkát követel belõle. „A városfõ megrezzent… félénken pillantott merénylõjére… De tett néhány gyönge kísérletet az ellenállásra. Küzdelem fejlõdött ki közöttük, de a marsall… már kivetkõzött józan eszébõl… Lihegett, nyögött, „szívecskémnek”, „édeskémnek”… nevezte a városfõt, nyalogatta, szaglászta… Végül rávetette magát áldozatára, késsel levágott a fejébõl egy darabkát, és lenyelte.” (Hogy élvezné a két színész a kandühû csábító s az önmagát kéjjel megadó szûz rádió-erotikáját!) A többi képtelen történet is élvezetes, de szinopszisuk már fárasztaná az olvasót. Igazán az a fontos, amivé összeállnak. Ez pedig Glupov szatirikus szociográfiája: a történetek nemcsak a városfõket írják le tudományos pontossággal, hanem a polgárságot és a népet is. Glupov pedig, hogy elõjöjjek a farbával: Oroszország. Az akkori, és – mivel Szaltikov-Scsedrin zseniálisan feltárja a Hatalom csontvázát, zsigereit, egész szörnyû anatómiáját – a késõbbi Oroszország.

A HATALOM Képviselõi sokfélék: van mániákus törvénykezõ, aki törvényeit röpcédulákon terjeszti; picike ember, aki egy hatalmas rendelet megfejtésébe belehal; sikkasztó nõcsábász, aki vallási mániákussá vedlik. De a hatalmat az jellemzi, ahogyan gyakorolják: Glupov-országban például testi fenyítéssel.6 A jótevõ Tyukovszkij, akit Szaltikov-Scsedrin kedves feleséggel és nyolc szeretõvel ajándékoz meg, s virágkötéllel, selyempárnán bocsát le a föld mélyibe, csak vizsgálat után botoztat. Az átlagos többiek ötletszerûen. A kártékony gazemberek börtönbe vetik, megbélyegzik,7 Szibériába küldik, aki nem tetszik nekik, akár a szemét is kiszúrják; és, katonai erõszakot alkalmaznak egész városrészek ellen. Mindezt csak színezi, hogy a tehetõsebbek vagyonát indoklás nélkül elkobozzák. A hatalom, ha gyakorolják, hat. (Ront vagy javít, de nem henyél.) A jótevõ Tyukovszkij kiköveztet két utcát, sörfõzdét létesít, behajtja a hátralékos adókat, és emlékiratban szorgalmazza a glupovi akadémia megalakítását. (Hasztalanul.)

6 7

A fordítás bizonytalan: hol a botozás, hol a korbácsolás, hol a deres szót használja. Ne tévesszen meg senkit a mai szóhasználat: tüzes vassal.

421

Zsivánov „kormányzatának végén Glupov nem volt egyéb, mint egy csomó elfeketedett és roskadozó kunyhó, melyek között csak a rendõri fogda meresztette büszkén õrtornyát az égnek. Nem volt rendes ennivaló, nem volt tisztességes ruházat. A glupoviak leszoktak a szemérmetességrõl: testüket szõr lepte be, és a mancsukat szopták.” A jótevõ és a kártékony gazember között helyezkedik el a többi vezetõ: egy jellegzetes csoportjuk, mondhatni, középen: õk egykedvûen hagyják a rájuk bízottat virágozni vagy tönkremenni. Glupov-országban a hatalom mindennél fontosabbnak tartja az ideológia irányítását. Ennek egyszerû módja a történelemhamisítás. Tyukovszkij életrajzát éppúgy kidobják az irattárból, mint az akadémia szükségességérõl szóló emlékiratát.8 (Gyönge kifogás, hogy egy ízben „leégett a levéltár, ahol az ünnepekre disznót hizlaltak”.) Zsivánov menesztését viszont a menesztett alkotmánytani különvéleményével magyarázza a krónika. A törvényekkel is könnyû elbánni. „Ha úgy érzed, hogy a törvénykönyv akadály gyanánt áll utadban, vedd le az asztalról, és ülj rá” – írja Bibircsov. Akinek „Gondolatok… a városfõk egyeduralmáról, és egyebekrõl” címû munkája9 más alapelveket is leszögez. Értelmezni viszont bajos a törvényeket. A francia emigráns Du Chariot például „egyszer elkezdte a glupoviaknak az emberi jogokat magyarázni, de szerencsére a Bourbonok jogainak magyarázatával végezte”. Így is hamar kiutasították az országból. A mániákus törvénykezõ, röpcéduláinak sikerén felbuzdulva, már-már alkotmányt szerkesztene, mikor rádöbben, hogy akkor a jogokról is írnia kellene. („Nem volna a dolog… maguknak a glupoviaknak is nyomasztóan nehéz?”) El is áll szándékától, mígnem a Napóleon iránti titkos rokonszenvéért számûzetésbe küldik. Az ideológia sarokköve azonban a felforgatók (lázadók, liberálisok, szabadgondolkodók és -kõmûvesek) elleni küzdelem. Ferdisenko az éhínség miatti beadványt nyilvánvaló lázadásként értelmezi, s a fél várost, mint „gonosztevõt” bevágja a tömlöcbe. Bibircsovnak elsõ parancsa, hogy „A bûnösök remegjenek!” alapelve pedig, hogy „A polgár mindig bûnös valamiben”. Ennek igazolására új meg új lázadásokat provokál ki, hogy azután példás gyorsasággal elfojtsa õket. „A lakosság… szívesen letett volna bármiféle lázadásról, de… sehogy sem tudták, miben áll az… Gyakran testületileg mentek el a városparancsnokság udvarába, és azt mondták Bibircsovnak: – Szabadíts fel bennünket, légy oly kegyes! Mutasd meg nekünk a célt! – El innen, felforgatók! – felelte rendszerint Bibircsov.” 8 9

Egy jegyzet még megígéri, hogy a függelékben ott lesz; persze nincs ott. A javított helyesírású szövegét, teljes, nyolcoldalnyi terjedelmében tartalmazza a függelék.

422

AZ ALÁVETETTEK Glupov-ország a leglustább hatalom alatt, a virágzó jólét állapotában is „rút világ, gyomos kert, mely tenyész, hogy magva hulljon, dudva és üszög kövér tanyája”. A titkárok, fõkapitányok, fõszámvevõk, ügyészek, ülnökök, tanfelügyelõk, „a helybéli intelligencia”: gondolatok, sõt személyiségjegyek nélküli bábfigurák, egyetlen jellemzõjük a Hatalom buzgó tisztelete, önkényének meghatott tûrése, szeszélyeinek lelkes kiszolgálása; hatalmi vákuum esetén a megalázó rettegés. Ha éhínség idején kikínlódnak magukból egy beadványra elegendõ kurázsit, a fele társaság rohan a másik felét följelenteni. Amúgy a följelentés e rétegnek rutinszerû tevékenysége. Igaz, elvétve felbukkan egy-egy „liberális”, aki a vizsgálatok során hamar elhuny; s egyszer feltör (a néptömegbõl) bizonyos Tromfszkij, aki az éhínség idején szerzett élelmiszer-szállítói monopóliumán jócskán meggazdagszik. Akkor Ferdisenko magához rendeli, legorombítja, majd közli: „Azt a vagyont, amit öszszeloptál, én saját magamra ruházom át. Eredj és vezekelj.” S az érdekes figura, az újfajta macher10 visszasüllyed a siralmas szürkeségbe. E rétegnél Szaltikov-Scsedrin sokkal fontosabbnak tartja a népet: A glupovi polgárháború11 címmel külön fejezetet szentel neki. A két „Verkli” elszállíttatása után a helybéli intelligenciát hibernálja a rettegés, s a nép veszi át a hatalmat. Naponta beverik néhány üzlet ablakát, önjelölt vezetõk,12 babonák és összeesküvés-elméletek harcosaként verekszenek, berúgnak (az eszméletlenségig), továbbá meglincselnek egy-két tucat Sztyopkát, Ivaskát, Proskát. (Akit Glupovban meglincselnek, azt vagy ledobják a harangtoronyból, vagy a folyóba fojtják.) A hatodik napon általános zokogó bûnvallás következik, Tyukovszkijt már a hatalom iránti föltétlen tisztelet fogadja. Ezt a rikító képet a továbbiakban nem sok szín gazdagítja: önkény idején a misera vulgus szívósan tûr, jólétben nagyokat zabál, és minden idõben rendszeresen berúg. Szaltikov-Scsedrint egy bírálója megrótta, amiért együttérzés helyett kigúnyolja a népet. Válaszában13 az író nem pellengérezi ki a ’lehajlok Hozzád, és megcsókolom homlokod, ó, Nép’ attitûdöt, pusztán kijelenti: „...bírálóm nem tesz különbséget a történelmi, vagyis a történelem színpadán szereplõ nép és a demokrácia eszméjét megszemélyesítõ nép között.”

Avagy eredeti tõkefelhalmozó. Másik címe: Beszámoló a hat elöljárónõrõl. 12 Csupa nõ, a férfias alkatú özvegytõl a vastag lábú Dunykáig. 13 Szaltikov-Scsedrin levele a Szerkesztõhöz. Csak az író halála után jelent meg. 10 11

423

A HANYATLÁS14 ÉS A BUKÁS A legfontosabbat a könyv végére tartogatja az író. Isten kifürkészhetetlen akaratából Glupovra olyan jólét virrad, hogy általánossá válik a naplopás: a földeket is szántatlanul-vetetlenül hagyják. Ugyanekkor vallási mániákussá vedlik a városfõ és nyomában az intelligencia, s a „szent félkegyelmûek és megszállott gügyék”, a népi Anyiszjuskák és Paramosák átveszik a hatalmat. Teljes a nemzeti egység. A földeket továbbra sem szántják fel, viszont „égnek emelik kezüket, megannyi meghajlás penitenciáját róják magukra, fogadalmakat tesznek, böjtölnek, körmeneteket rendeznek”. És lesújtanak a felforgatókra. Linkin szépírástanár lakásán a csõcselék fölleli az Irtószerek bolhák, poloskák és egyéb rovarok ellen címû könyvet, és ítélõszék elé hurcolja a szerencsétlent mint istentagadót. Klasszikus koncepciós eljárás következik: a habozó városfõ megfélemlítése, a hamis tanúk ripacs módra elõadott rágalmai, a védõ vádbeszéde, a vádlott beismerõ vallomása és elhurcoltatása. Az önkéntes elaljasodásra megsemmisítõ erõszak következik. Érdemeire való tekintettel Zordon-Morcov katonai foglár és pribék neveztetik ki városfõnek. Idézzük a fölöttes hatóság által elismeréssel fogadott koncepcióját. „A mintaváros közepén van a fõtér, a kõbõl épült parancsnoksággal, a gyalogsági kiképzés, a közös térdhajlítási és egyéb testgyakorlatok, illetve az élelemfölvételezés csarnokával. Innen futnak szét az utcák, melyek két körutat metszenek, majd földsáncban érnek véget. Minden ház háromablakos, világosszürke; mindegyikben két öreg, két felnõtt és két gyermek él; külön utcában a magas növésûek és a kis termetûek. Minden háznak megvan a maga parancsnoka és a maga kéme; tíz ház egy szakasz, öt szakasz egy század, öt század egy ezred – mindegyiknek van parancsnoka és kéme. Négy ezred van, azaz két brigád, azaz egy hadosztály – mindnek külön parancsnoka és kéme. Napkeltekor fölkelnek, fölveszik a városfõ által rendelt egyenruhát, tisztálkodnak, a kémek elsietnek jelentéstételre. A gyermekek és az életben hagyott öregek (a létszámfölöttieket meg kell ölni) otthon maradnak; az aktívak a fõtéren elvégzik a térdhajlítási és egyéb gyakorlatokat, majd táplálékot (sóval meghintett fekete kenyeret) vesznek föl. Ezután kivonulnak munkára: a szántás, a gereblyézés, a kaszálás etc. vezényszóra történik, fegyveres fölügyelet mellett. Délben bevonulnak a táplálékfölvételi csarnokba, egy darab sóskenyér, visszamenetelnek dolgozni. Este újabb vonulás, sóskenyér, hazamenet, alvás. Házasság termet és testalkat alapján létesíttetik, szülés kizárólag télen. Iskola nincs, írni-olvasni fölösleges. A Rendületlenség ünnepét és a Fölöttes Hatóság

14

Franciául décadence. Mennyire kifejezõ!

424

ünnepét gyalogsági kiképzõgyakorlatokkal illik megülni. Dobszó, menetelés zárt alakzatban a ragyogó távlatig.” Zordon-Morcov hivatalba lépvén bejárja a terepet, s eldönti, hogy a várost le kell rombolni. De szabályellenesen ott kanyarog a folyó. A városfõ napokig szótlanul járkál; „idõnként halk bõgés tör elõ bensejébõl”. A várost leromboltatja, a bontási, majd az elõkészített építési anyagot a mederbe vert cölöpök közé boríttatja, hogy a szabályellenesség megszûnjék. Egy napig mintha diadalt ülne az elmebaj – azután a folyó visszaveszi szokott medrét. Zordon-Morcov hátraarcot és menetet vezényel, s egy sík területen fölépítteti a mintavárost. A munkálatok befejezésekor háromnapos ünnepet, azaz erõltetett menetelést rendel el. „Ám az éjjel-nappal folytatott egyenesvonalú menetelés annyira összeroppantotta vas-idegeit, hogy… egyszerre végigvágódott a földön, és elkezdett hortyogni; még az új kémek kijelölésérõl sem intézkedett. Az agyoncsigázott, megrugdosott, tönkrezúzott glupoviak hosszú idõ után elõször sóhajtottak fel szabadon. Egymásra néztek, és egyszerre elszégyellték magukat.” Aztán jött egy forgószél, „és a volt foglár egy pillanat alatt eltûnt, mintha szertefoszlott volna a levegõben”. Vége a történetnek.

BEFEJEZÉSÜL Nem sokkal e sorok írása elõtt konrollszerkesztettem Donald Rayfield Sztálin és hóhérai címû könyvének magyar fordítását.15 A kontrollszerkesztõ, ha tisztességesen végzi munkáját, minden mondatot összevet az eredetivel – azaz kétszer olvassa el alaposan a mûvet. Elmondhatom, belém égett a mastermind Sztálin, a fanatikus Dzerzsinszkij, a mûvészlélek Menzsinszkij, a sunyi Jagoda, az alkoholista Jezsov, a rókaravasz Berija alakja. Szinte fizikai szomjúság késztetett, hogy újraolvassam Glupov városának történetét. És sorra rájuk ismertem. Ott feszítettek elõttem mind: A késõ éjszaka is dolgozó, a nép rajongásában fürdõ vezetõ. A saját népe ellen hadat viselõ vezetõ. A történelemhamisító, törvénycsavaró, vagyonelkobzó vezetõ. A meghatározatlan gondolatbûnöket megtorló, koncepciós pöröket folytató, börtön-társadalmat létesítõ vezetõ. A folyó-visszafordító vezetõ.16 És ott sunnyogott a Hatalom formálta gyáva, szervilis, önmagát följelentõ tisztviselõi kar: az „új típusú” káderanyag. És a Hatalom vezényszavára ott menetelt zárt alakzatban az elbutított, babonás, részeges, gyilkos csõcselékké aljasodni képes sokaság: „a dolgozó nép”. Szaltikov-Scsedrin szent Oroszországról a halála utáni évszázadra is érvényes diagnózist állított fel. Mit számít, hogy nem hibátlan írástechnikával? Remekmûvet írt, s a remekmû szólítja olvasóit. Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai (Stalin and his henchmen). Makovecz Benjamin fordítása. Park Kiadó, Budapest 2011. 16 Emlékeznek még az Ob–Jenyiszej-tervre? 15

425

BALKÓ ÁGNES

Szovjet posztmodern Jurij Poljakov: Gödölye tejben. Goretity József fordítása, Helikon Kiadó, 2011

Jurij Poljakov, a Lityeraturnaja Gazeta címû irodalmi hetilap fõszerkesztõje, és az orosz–magyar kulturális kapcsolatokért felelõs szervezet elnöke. Sokat tapasztalt és látott, markáns véleménnyel bír a múlt és a jelen társadalmi változásairól. És minthogy vallja: az író dolga megnevezni a jelenségeket, bár e feltárás óhatatlanul nagyít vagy kicsinyít, a feladat morális kötelesség is. A glasznoszty típuspszichológiája, az irodalom sajátos fajta õrületének kíméletlenül szatirikus ábrázolása pompás és sokféle asszociációt magában rejtõ írás. Nem véletlen, hogy Poljakov regénye a megjelenése óta eltelt idõ alatt valóságos kultuszkönyv lett; vájt fülû és az irodalmi csemegéket csak találomra szemezgetõ olvasók is jó szívvel ajánlják egymásnak, és az írott sajtóban, az interneten vagy baráti beszélgetésekben is egyre ismétlõdik a jelzõ: fergeteges olvasmány. A cselekmény ideje a nyolcvanas évek közepe, amikor a regény narrátorának meghatározása szerint: „hiszékeny népünknek már kezébe adták a glasznoszty csörgõjét, de még nem választották el a szocializmus anyatejétõl”. Bizonyos értelemben tényleg többet tudhatunk meg az immár történelemmé csiszolódott korszakról, szellemi életérõl, tudati viszonyairól, mechanizmusairól, szereplõinek indítékairól, erkölcseirõl, de leginkább gyarlóságairól, mint sok gondos társadalomtörténeti elemzésbõl; mindezt a szatíra egyszerre pusztító és katartikus erejével. Egy pillanatnyi helyzetétõl és a bennfentes körökkel való mélyebb megismerkedéstõl megkeseredett tollforgató, afféle botcsinálta Pygmalionként, fogadásból híres írót farag az elsõ szembejövõ alakból, akinek halvány fogalma sincs az irodalomról: sebtében épít fel egy legendát Vityoknak, akár egy hírszerzõnek. És csakugyan: a néhány extravagáns ruhadarabbal felékesített, a kezdõ géniusz pontokba foglalt és minimalizált aranyköpéskészletével – a hozzájuk rendelt, a kreátor rendelkezésére álló instruktív kézmozdulatokkal – ellátott daruhorog-kezelõ segédmunkásból lett, „ígéretes tehetségre” növekvõ áhítattal tekint az irodalmárok felkent köre. A Kelet titkon szamizdatokra és posztmodern után sóvárgó, üres fejû, gátlástalanul karrierista, ám behúzott nyakú íróhordája éppúgy, mint a Nyugat hasonlóan korlátozott szellemi javakkal felruházott, de az általuk gondosan kimért, a szovjet irodalomról és társadalomról alkotott kliséikre akkurátusan ügyelõ aktuális ítészei egyaránt ájult tisztelettel emlegetik fõvárosszerte. A muníció tehát elégnek bizonyult, a teremtmény egykettõre a Nyugaton és a tengerentúlon is a híres-hírhedt és „mámorítóan üldözött” írók táborában találja magát. A jóslat valóra vált: „...lehetsz 426

anélkül is híres író, hogy akár egyetlen sort is írtál volna! Mégis meg fogják vitatni a dolgaidat, tanulmányozni fognak…” A literátus körök frazeológiájának valóságos kódexét olvashatjuk, miközben az egyre inkább magára találó Vityok diadalmasan menetel a siker felé. A „túltelített kulturális oldat” lanyhán szétterülõ pocsolyája egykettõre pezsegni kezd, a KGB, a kékharisnyák és a virtigli irodalmárok kézrõl kézre adják, ajnározzák a páratlan tehetséget, az orosz nemzeti karakter új megtestesítõjét. Karrierjét igazából akkor alapozza meg, amikor (s mint utóbb rebesgetik, ezzel a változásokat is elindítja), izgatóan szégyenletes szóval illeti a gyûlöletes szocreált: „könnyedén ment neki, ha nem is alapoknak, de legalább a megunt rezsim egyik kis alappillérének”. A siker elkerülhetetlen, amerikai díjra érdemesítik. Csakhogy a féltett titokra ebben a sikerfázisban már óhatatlanul fény derül: a talányosan asszociatív címmel ellátott mû – A kehelybe – dossziéja kézirat helyett pusztán üres lapokat rejt. De a király mégsem meztelen, erre a fordulatra születnek csak az igazán sokrétû, esztétikai és kultúrtörténeti kitekintésekkel gazdagon megtûzdelt, ovációkkal terhes elemzések, és nem mellékesen a tengerentúlon jövedelmezõ kereskedelmi vállalkozás alapja is lesz… A cselekmény narrátorának és egyben spiritus rectorának szándékos névtelensége jól ellenpontozza a szovjet valóság számos, keservesen megismert elemét. Betekintést nyerhetünk az Írószövetség többnyire csak az étteremben folyó „szellemi életébe”, a kulisszák mögötti, olykor fájóan ismerõs érdekviszonyokba, a korabeli Moszkva sok, utóbb adomává nemesült, helyszínébe és színes figuráik kifogyhatatlan manipulációiba. A minduntalan „megjegyezni való” majdani opuskához raktározott narrátori mondatok pedig külön kincsesbánya a szovjet regényeken pallérozódott olvasó számára. Megannyi apró részlet, utalás, epizód mozgatja egyszerre a gondolatokat és a rekeszizmot. Poljakov leszedi a keresztvizet nemcsak a glasznoszty farizeus hõseirõl, de sort kerít a híres jogvédõk, esztéták, üzletemberek kíméletlen fejlõdéstörténetbe ágyazott portréira is. Olyan gyöngyszemekrõl olvashatunk, mint az alkotófolyamat idejére igényelt támogatások kirimánkodásának bonyolult koreográfiája vagy a KGB-s tisztek éber figyelmének ellanyhulása és a fegyelem fellazulása, egzisztenciális okokból. A szovjet valóság, az összeomlás pillanatai elõtti életképekrõl szóló tudósítások pedig az elavult, közhelyessé kopott szocreál részletek helyett hasonló jelzõkre érdemesíthetõ posztmodern fordulatokban fogalmazódnak, sõt a kilencvenes évek elejének meghökkentõen tömör és lényeglátó összefoglalását is keretbe sûríti Poljakov, szatirikus tollát egy pillanatra sem engedve fáradni. A vérbõ jelenetek sem feledtetik azonban a morális ítéletet, és az utolsó oldalt követõen a mosolyt a töprengés váltja fel.

427

KÜLFÖLDI SZERZÕINK JULIAN BARNES angol esszé-, novella- és regényíró, mûfordító 1946-ban született. Bölcsészeti tanulmányait Oxfordban végezte. Több mûve is megjelent már magyarul. A modern brit irodalom egyik legnevesebb szereplõjének életmûvére leginkább regények jellemzõk (Flaubert papagája, A világ története 10 és 1/2 fejezetben), viszont a novella mûfajában is hasonló otthonossággal mozog, rövidebb prózai alkotásai is kimagasló irodalmi értéket képviselnek. Gondolatai, megfigyelései élesek és pontosak, párbeszédei pattogósak, a sorokból kiolvasható humánum gyakran megindító. Legújabb, The Sense of an Ending c. regényéért elnyerte a 2011. évi Man Booker-díjat. Maugham-, Faber-, Médicis-, Forster-, Gutenberg-, Cavour-, Femina- és Shakespeare-díjas. FORD MADOX FORD (1873–1939) (eredeti nevén Ford Hermann Hueffer) német apa és angol anya gyermekeként Angliában született. Író, költõ, kritikus és lapszerkesztõ. A két általa szerkesztett folyóirat (The English Review, The Transatlantic Review) révén nemzetközileg is nagy hatással volt kortársaira. Sokat tett az angol irodalmi impresszionizmus megteremtéséért. Ezra Pound kora legjobb angol lírai költõjének tartotta. Leghíresebb könyve A jó katona címû regény Szíjgyártó László fordításában magyarul is olvasható. WILLIAM FAULKNER (1897–1962) amerikai regényíró, a XX. századi próza egyik legkiemelkedõbb alakja. Nobel-díjas. Az ún. déli irodalom képviselõje, többek között Mark Twainnel, Robert Penn Warrennal, Truman Capote-val és Tennessee Williamsszel. Hatására jellemzõ, hogy szinte a teljes latin-amerikai boom írás- és látásmódját meghatározta, Gabriel García Márquez közvetlen elõdjének tekintette. Versei most jelennek meg elõször magyarul. GÜNTER GRASS német író 1927-ben született Danzigban (ma Gdañsk). Mûveinek nagy része, így legsikeresebb regénye, A bádogdob magyar nyelven is megjelent. 1999-ben Nobel-díjat kapott. Irodalmi tevékenysége mellett a Német Szociáldemokrata Párt híveként az elmúlt évtizedekben folyamatosan közéleti szerepet is vállalt. A hatvanas évektõl Willy Brandt beszédírója, a választásokon pedig a párt egyik legfontosabb kampányembere volt. Az elsõ politikai támadások 2006-ban érték, amikor nyilvánosságra hozta, hogy tizenhét éves korában besorozták a Waffen-SS-be. Amit el kell mondani

(Was gesagt werden muss) címû prózaverse 2012. április 4-én jelent meg a Süddeutsche Zeitungban, majd ezután más világlapokban is. A mondanivaló enyhítésére verssorokba tördelt, és lírai, retorikai eszközökkel finomra hangolt vitairat példátlan vihart kavart. Grass ismét a támadások kereszttüzébe került, de most már nemcsak múltját hánytorgatják fel, hanem antiszemitizmussal is vádolják, Izrael állam pedig nemkívánatos személynek nyilvánította. MILTON HATOUM (1952, Manaus) brazil író, akit a Relato de um Certo Oriente (1990, Elbeszélés egy bizonyos keletrõl) címû regényétõl fogva a jelenkori brazil próza meghatározó alakjának tartanak. Eddig egy elbeszéléskötete és négy regénye jelent meg, amelyek közül háromért megkapta az egyik legjelentõsebb brazil irodalmi elismerést, a Jabuti-díjat. Jelen számunkban közölt elbeszéléseit a 2009-ben megjelent A cidade ilhada (A folyó mosta város) címû kötetébõl választottuk, eredeti címük: Varandas de Eva és Dois poetas da província. JOZE HRADIL (1934) szlovén irodalmár, szerkesztõ, mûfordító a ljubljanai egyetem és a budapesti ELTE bölcsészkarán tanult angol, szerbhorvát és magyar szakon. Mint a szlovén Pomurska Zalozba könyvkiadó szerkesztõje, valamint Petõfi, Ady, Radnóti, Weöres, Gárdonyi, Jókai, Esterházy, Nádas, Dragomán és mások fordítója sokat tett a magyar irodalom szlovéniai megismertetéséért. Az elsõ szlovén–magyar és magyar–szlovén szótár szerzõje. Tiszteletbeli tagja a Széchenyi Irodalmi és Mûvészeti Akadémiának, Magyar PEN- és Pro cultura Hungarie díjas. Most közölt regényrészletét kéziratból fordítottuk. Eredeti címe Slike brez obrazov. TAJJIB SZÁLIH (1929–2009) szudáni író. Kartúmban, majd Londonban tanult. 1953-tól a BBC arab szekciójának a munkatársa. Késõbb Párizsban, az UNESCO-nál dolgozott. Elsõ írásai londoni tartózkodása idején jelentek meg. Az Északra vándorlás évada c. regénye 1967-ben jelent meg egy bejrúti lapban, mielõtt kötet formájában is megjelent. A regényt azonnal lefordították angolra, majd további több mint húsz nyelvre. Az Arab Irodalmi Akadémia ezt a regényt választotta a XX. század legjelentõsebb arab regényének. Lapunk a regényt folytatásokban közli. Az elsõ rész 2012/3. számunkban, a második 2012/4. számunkban olvasható.

428

Marseille.

429

KEDVES OLVASÓINK! TISZTELT ELÕFIZETÕINK!

Nagyon szépen kérjük, fizessenek elõ a Nagyvilágra, minél hamarabb újítsák meg elõfizetésüket, hogy biztosítani tudjuk a lap folyamatos megjelenését.

Az 56 éve megjelenõ lap, érthetetlenül, nem került be az úgynevezett „kiemelt” irodalmi lapok közé.

2012-ben egy példány ára 690 Ft. Elõfizetés egy évre 8280 Ft.

A Nagyvilág Baráti Társaság tagdíja 2012-ben egy évre 7500 Ft, nyugdíjasoknak és diákoknak 7000 Ft.

Kérjük, támogassák a Nagyvilágot! Minden támogatást hálásan elfogadunk és köszönünk.

Új Világ Alapítvány Magyarországi Volksbank 14100103-42578549-01000003

430

Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Levelezési cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42

431

MEGRENDELHETÕ!

432