Magyar Pszichológiai Szemle, 2007, 62. 2. 253–265. DOI: 10.1556/MPSzle.62.2007.2.7.
Könyvismertetések
DIANE PECHER ÉS ROLF A. ZWAAN (szerk.): Grounding cognition: The role of perception and action in memory, language, and thinking Cambridge University Press, 2005, 334 oldal
Az utóbbi két évtizedben, a kognitív pszichológia térhódításának köszönhetően megerősödött az a tudományos nézet, amely a tudásreprezentációt (vagyis a magasabb kogníciót: emlékezet, gondolkodás és nyelv) közvetlenül perceptuális és motoros folyamatokhoz köti. A Diane Pecher és Rolf A. Zwaan által szerkesztett Grounding Cognition című kötet ilyen szemléletű tanulmányokat tartalmaz. Ez az elméleti keret az észlelés, a cselekvés és a szemantika integrált elképzelését hirdeti; lényege pedig, hogy a tudás modalitásspecifikus rendszerekben kódolt. Az elmélet a szakirodalomban több néven is felbukkan: analóg tudás, képi tudás, modális elméletek, embodied cognition. A tanulmánykötet egy másik a tudásreprezentációról alkotott szélsőséges felfogást, a klasszikus kognitivizmus információfeldolgozási paradigmáját szándékozza „száműzni” a tudományból. A paradigma elméleti alapját az elme mint számítógép metafora képezte, mely alapján a számítógép komputációs mechanizmusai és az emberi mentális tevékenység párhuzamba állítható folyamatok. A nézet alapvetése szerint mindennemű tudásunk modalitásfüggetlen propozíciók vagy kijelentések formájában tárolódik a fejünkben. A klasszikus kognitivizmus szerint szenzomotoros tapasztalatainkból absztrakt, amo-
dális reprezentációk – fogalmak – formálódnak, amelyek propozicionális szimbólumokként jellemezhetők. A kötet első tanulmánya ezt a nézetet vizsgálja. Anna Borghi számos idegtudományi és viselkedési bizonyítékot tár elénk, melyek szerint tárgyak láttán és tárgyakra vonatkozó főnévi fogalmak (például szerszámok, megragadható tárgyak) feldolgozásakor automatikus motoros válasz generálódik az agyban, még akkor is, ha nincs motoros feladat. Ennek az az adaptív szerepe lehet, hogy felkészítsen minket az adott tárggyal való interakcióra, illetve hogy gyorsabban tudjunk reagálni a környezeti ingerekre. A Borghi által hivatkozott idegtudományi eredményeket erős bizonyítékként szokták felhozni az analóg elméletek mellett, bár a megfigyelések, melyek szerint különböző típusú fogalmak más és más agyterületet aktiválnak, nem zárják ki egyértelműen az amodális szimbólumok realitását; elképzelhető, hogy az amodális szimbólumok modalitásspecifikus területekhez közel reprezentálódnak az agyban – ilyen értelemben az idegtudományi eredmények a fogalmi rendszerünk asszociatív építkezésére mutatnak rá, amelynek adaptív funkciója lehet. Az említett konkrét fogalmaknál is „keményebb dió” az absztrakt fogalmak (például szabadság vagy igazság) reprezentáció-
254
Könyvismertetések
jának magyarázata, ezek ugyanis nem tárgyakra vonatkoznak. Borghi szerint az absztrakt fogalmakhoz – motoros tartalmak helyett – éppúgy szituációk asszociálódnak, mint a konkrét fogalmakhoz; pontosabban: a konkrét fogalmak tárgyakhoz, az absztrakt fogalmak pedig komplexebb szituációkhoz, így eseményekhez és introspekciókhoz kötődnek – vélekedik Barsalou és Wiemer-Hastings. A szerzőpáros szerint az absztrakt fogalmakat is konkrét szituációkon keresztül értjük meg. E vélekedés alátámasztásaképpen Barsalou az igazság absztrakt fogalmának példáján keresztül illusztrálja, hogy hogyan is szimulálhatja az agyunk az absztrakt fogalmak jelentéstartalmát kizárólag modalitásspecifikus reprezentációk segítségével. Az absztrakt fogalmak reprezentációjának magyarázatára a kognitív nyelvészet részéről is érkezett javaslat: Ray Gibbs Embodiment in Metaphorical Imagination című fejezetében kimerítően vázolja a metafora kiterjedt fogalomalkotó szerepét; az absztrakt fogalmak feldolgozására nézve kiemeli, hogy megértésüknél képi sémák (analóg szenzomotoros struktúrák) is aktiválódhatnak. A tizenegyedik fejezetben a Gibbs által ecsetelt képi sémák kognitív pszichológiai realitásának problematikájára találunk néhány ötletes pszicholingvisztikai kísérletet: Michael Spivey, Daniel Richardson és Monica Gonzalez-Marquez a szenzomotoros folyamatok és a nyelvi reprezentáció interakcióját vizsgálták. Arra voltak kíváncsiak, hogy aktiválódnak-e képi sémák valós idejű nyelvi feldolgozás során; RICHARDSON, SPIVEY és munkatársai (2001) először kimutatták, hogy néhány konkrét és absztrakt igéhez konzisztensen asszociálnak az emberek képi sémákat. Egy következő – már valós idejű – kísérletükben RICHARDSON, SPIVEY és munkatársai (2003) azt találták, hogy ugyanezek az igék mondatba foglalva interferenciát okoznak a perceptuális teljesítménnyel egy vizuális diszkriminációs feladatban. A kísérlet eredménye azt sejteti, hogy az igékhez előzetesen asszociált képi sémák
automatikusan aktiválódnak valós idejű nyelvi megértés során. A megfigyelésnek az az elméleti relevanciája, hogy a képi sémák szerves részét képezik a nyelvi jelentésnek. Ez a megfigyelés egybecseng tehát a könyv képviselte analóg nézet téziseivel. Ezzel kapcsolatban az alábbi kérdések merülhetnek fel: Mi a helyzet azokkal az igékkel, amelyekhez nem asszociáltak a résztvevők képi sémákat? Elképzelhető, hogy csak bizonyos igékhez „tapadt” képi sémák aktiválódnak valós idejű nyelvi megértés során? Rolf Zwaan és Carol Madden tanulmányában is empirikus bizonyítékok tárulnak elénk, arra vonatkozóan, hogy szavak és mondatok megértése során vizuális reprezentációk aktiválódnak. Ízelítőként kiemelnék a fejezetből egy pszicholingvisztikai kísérletet. Figyeljük meg az alábbi két mondatban a szögek orientációját: a) John beverte a szöget a falba. b) John beverte a szöget a padlóba. A mondatmegértés szimulációs elképzelései a két mondathoz két különböző mentális reprezentációt feltételeznek (az első mondatban a szög vízszintesen áll, a másodikban függőlegesen). STANFIELD és ZWAAN (2001) ezt kihasználva azt tesztelte, hogy a kísérleti személyek milyen gyorsan döntenek a mondatok után bemutatott képekről (szerepeltek-e a képeken látható tárgyak a mondatban vagy sem). Azt találták, hogy a kongruens esetekben (amikor például a mondatban lévő szög orientációja egybevágott a képen lévő szögével) szignifikánsan gyorsabban válaszoltak a vizsgálati személyek. Ebből arra következtettek, hogy mondatmegértés során automatikusan szimuláljuk a mondat szituációs tartalmát szenzomotoros reprezentációk segítségével. Az említett érvelés teljesen kizárja annak a lehetőségét, hogy a szög absztrakt lexikális jelentésének hozzáférésén keresztül szimuláljuk az adott mondat szituációját. Azaz, a fejezet szerzői nem említik azt az alternatív magyarázatot, mely szerint létezne-e egy külön absztrakt nyelvi reprezentációs szint, amely megadná a mondat szituációfüggetlen jelentését, amit a mentális szimuláció finomítana (hogyan is áll az a szög). Ebben az értelmezésben a mentális szimu-
Könyvismertetések láció szerepe a nyelvi reprezentáció specifikusabb, szofisztikáltabb illesztése lenne a mondatban leírt szituációhoz. Ronald Langacker tollából egy tőle megszokott kognitív nyelvészeti elemzést olvashatunk, amely a nyelvtan szenzomotoros alapjaira hívja fel a figyelmet. Feltételezése szerint például metaforikus, fiktív mozgást kódoló mondatok jelentését is (amelyekben nincs tényleges mozgás, például Az ösvény gyorsan emelkedik a csúcshoz közeledve.) mentális szimuláció segítségével dekódoljuk (értsd: mintha tényleg mozogna az ösvény). Langacker mentális szimuláció alatt ugyanazt a folyamatot érti, amiről Zwaan vagy Barsalou beszél. Ez az elgondolás egy mozgás percepciója, egy tényleges mozgás nyelvi reprezentációja és egy fiktív mozgás nyelvi reprezentációja között nem tesz egyértelmű reprezentációbeli különbséget. Elképzelhető viszont, hogy fiktív mozgást kódoló mondatok mentális szimulációja reprezentációjában függetlenedik a konkrét mozgás szimulációjától. Arthur Glenberg, David Havas, Raymond Becker és Mike Rinck a kötetben szereplő tanulmányukban újszerű és izgalmas kutatási terepet választottak. Arra voltak kíváncsiak, hogy az érzelmek nyelvi feldolgozása testi állapotokra vezethető-e vissza. Két általuk adaptált kísérletet mutatnak be, melyek szerint érzelmi állapotok befolyásolják a nyelvi feldolgozást. A résztvevőknek egy tollat kellett a szájukban tartani, mialatt különböző érzelmi töltetű mondatokról döntöttek: az egyik csoport a fogaival szorította a tollat, ezáltal mesterségesen mosoly indukálódik, a másik csoport az ajkakkal rögzítette a tollat; ez a rosszallás külső megnyilvánulására emlékeztet. A vizsgálat eredményei szerint a kellemes és kellemetlen tartalmakat kifejező mondatokról való döntés a „hangulatoknak” megfelelő helyzetekben konzisztensen változik: kellemes tartalmat kifejező mondatokat gyorsabban olvastak és értettek meg a résztvevők, ha a toll a foguk között volt (mosoly feltétel). A kísérleti ötlet a kimondott szó hatalmára emlékeztet: a nyelv szuggesztív ereje által szomatikus tünetek generálódhatnak. Megválaszolatlan
255
marad viszont az a fontos kérdés – ahogy a fejezet szerzői jelzik is –, hogy az érzelmi nyelvi megértés közvetlenül épül-e a testi érzelmi állapotokra, valamint hogy van-e átfedés neurális szinten az érzelmek nyelvi megértése és az érzelmi állapotok idegi korrelátumai között? Az absztrakt fogalmi reprezentáció témájában Jesse Prinz fejezete az erkölcsi fogalmak (jó és rossz) konceptualizációját vizsgálja hume-i alapokon. Prinz felvetése szerint az erkölcsi fogalmak reprezentációjának alapját érzelmek (mint harag, undor) képezik, az érzelmeket pedig Prinz a saját testi állapot percepciójaként fogja fel. A tanulmánykötet megszerkesztettségét dicséri, hogy a kölcsönös diskurzust megteremtve evolúciós, idegtudományi, filozófiai és komputációs szemszögből is megközelítik az analóg tudásreprezentációs nézetet. Az írások hűen reprezentálják az analóg paradigma majdnem minden érzékleti modalitásra kiterjedő átfogó képét. Néhány általános kritikus észrevétel: 1. Kifejezetten problematikus az a kérdés – ha el is fogadjuk a könyv képviselte analóg szemléletet –, hogy mennyire is specifikus és részletes a mentális szimuláció – például mondatmegértés során. Azaz, mennyire fedik át egymást idegi szinten a perceptuális reprezentációk és a mondatok által vélelmezetten kiváltott mentális reprezentációk? 2. Nem egyértelmű, hogy a konkrét modalitásspecifikus neurális állapotok direkt kapcsolatban állnak-e a magasabb kognitív reprezentációkkal, vagy pedig inkább közvetett, asszociatív természetű a köztük való viszony. Elképzelhető tehát, hogy a modalitásspecifikus állapotok csomópontokat aktiválnak, amelyek megfeleltethetők a nyelvi reprezentáció szintjével. 3. A tanulmányok szinte egyöntetűen az analóg megközelítés mellett teszik le a voksukat, habár léteznek olyan felfogások is, amelyek egyesítik a két kardoskodó szemléletet. Gondolok itt Allen Paivio, kanadai pszichológus kettős kódolás elméletére (PAIVIO, 1971), Paivio szerint ugyanis létezik mind absztrakt-nyelvi, mind pedig képi tudás. Minden tanulmány ismertetésére termé-
256
Könyvismertetések
szetesen nem kerülhetett sor. A tanulmánykötet kétségtelenül kiváló és egyben izgalmas betekintést nyújt a kognitív tudományban dúló propozicionális és analóg elméletek közötti vitába az analóg tábor szemszögéből mutatva be ezen szembeállást. Átfogó
képet ad az alacsonyabb kognitív folyamatok és a fogalmi reprezentáció interakciójáról. A könyv elsősorban kognitív pszichológusok, pszicholingvisták és szemanták számára élvezetes csemege. Fekete István
IRODALOM PAIVIO, A. (1971) Imagery and Verbal Processes. Holt, New York RICHARDSON, D. C., SPIVEY, M. J., BARSALOU, L. W., MCRAE, K. (2003) Spatial representations activated during real-time comprehension of verbs. Cognitive Science, 27, 767–780. RICHARDSON, D. C., SPIVEY, M. J., EDELMAN, S., NAPLES, A. D. (2001) Language is spatial: Experimental evidence for image schemas of concrete and abstract verbs. Proceedings of the 23rd Annual Conference of the Cognitive Science Society. 845–850. Erlbaum, Mahwah, NJ STANFIELD, R. A., ZWAAN, R. A. (2001) The effect of implied orientation derived from verbal context on picture recognition. Psychological Science, 12, 153–156.
A SZERKESZTŐKRŐL DIANE PECHER (Erasmus University Rotterdam, Hollandia) fő kutatási témája a fogalmi tudás reprezentációja és előhívása. PhD disszertációját Dynamics of Semantic Memory címmel írta. ROLF A. ZWAAN (Florida State University) tudományos kutatásainak érdeklődési körét a nyelvi megértés, észlelés és cselekvés viszonyai képezik.
CSÉPE VALÉRIA: Az olvasó agy Akadémiai Kiadó, Budapest, 2006, 223 oldal
A 20. század tudománya – sokak szerint törvényszerűen – jutott oda, hogy számos interdiszciplináris ága alakult ki. Ezek rendszerint azért jöttek létre, mivel az adott probémákat csak két vagy több tudomány együttes megközelítésében lehetett megoldani. Ilyen volt például a – bár nem előzmény nélküli – pszicholingvisztika kialakulása a 20. század 1950-es éveiben. Nemegyszer a tudományos érdeklődés tárgya olyan, hogy lehetetlen egyetlen klasszikus tudomány keretein belül vizsgálni. Ilyen például a beszéd, amelynek összetett volta fiziológiai, akusztikai, nyelvészeti, neurológiai, pszi-
chológiai ismereteket kíván meg a fonetika tudományán belül. Az olvasás folyamata is hasonlóan komplex, többféleképpen definiálható, és több szempontból is tárgyalható. Folyamatainak megismerése jártasságot tételez fel különböző diszciplínákban. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy tradicionálisan csak a pedagógia foglalkozott e kérdéssel, azon belül is elsősorban a módszertani problémákkal (olvasástanítás). Mára az olvasás kutatásában jelentős helyet kapott az idegtudományi, illetőleg a kognitív megközelítés, amelynek nemzetközi tekintetben is igen jelentős képviselője Csépe Valéria. Az
Könyvismertetések ő és munkatársai többéves kutatásainak kikristályosodása Az olvasó agy című, kitűnő könyv. Miről is szól, mi a tárgya? Az olvasás folyamatát, az olvasás „jelenségét” egészen új szempontból mutatja be, kiválóan végigvezetve az olvasót a többé-kevésbé ismert tényektől a legújabb és eddig jobbára csak angolul publikált kutatási eredményekig tizenegy fejezetben. A kiindulás az olvasás, illetve írás története a hieroglifáktól a nyomtatás megjelenéséig (11–26). Logikusan következik ezután az olvasástanítás története (28–34). Az itt leírtak elsősorban a magyar olvasás tanításával kapcsolatosak, rövid, értékelő summázata Adamikné Jászó Anna monográfiájának.1 Ez a két, alapozásnak is felfogható fejezet készíti elő a következő kilenc, rendkívül sok új ismeretet közvetítő fejezetet. A szerző a kognitív tudomány(ok) – főként a kognitív pszichológia és a kognitív neurológia – keretében gondolkodva tárgyalja az olvasás komplex folyamatát. Kissé formabontón, néhány fejezetcímmel azonnal érdeklődést kelt azáltal, hogy kérdéseket fogalmaz meg. Ezek a kérdések nem öncélúak, hanem az adott téma tudományos polémiájára, kiinduló vitáira, avagy a napjainkban sem egyértelmű megoldásokra vonatkoznak, például Fejlődési diszlexia: zavar vagy a tudomány terméke?, A magyarul olvasni tanuló agy: ugyanolyan vagy kicsit más? Az olvasás folyamatának bemutatása az ahhoz kapcsolódó sajátosságok értelmezésével kezdődik (szemmozgások, nyelvi és pszichológiai vonatkozások). Nem tűnik logikusnak az, hogy a Mondatértés és A szövegértés modelljei című alfejezetek közé miért ékelődik Az olvasás pszichológiai modelljei címet viselő rész. Annál is inkább, hiszen a mondatértésben tárgyaltakra mintegy közvetlenül épülnek a szövegértéssel kapcsolatos tények. Bár ez nem okoz az olvasónak nehézséget, véleményem szerint a mondatértés és a szövegértés egymást követő tárgyalása logikusabbnak tűnik, és könnyebben feldolgozható lett volna. Az olvasásnak 1 ADAMIKNÉ JÁSZÓ ANNA (2001) A magyar olvasástanítás története. Osiris, Budapest
257
nagyon sok (jobb, gyengébb, jobban vagy kevésbé elfogadhatóbb, ismert és kevésbé ismert) modellje van. E könyvben a pszichológiai modellekről olvashatunk, de más típusú, más jellegű olvasásmodellek is léteznek, mint például a tanításszempontúak vagy az informatikai jellegűek.2 A következő két fejezet kifejezetten az agyról szól, amely az olvasás folyamatát vezérli (Az olvasó agy működése [56–83] és Az olvasó agy evolúciója és egyéni fejlődési útjai [83–96]). Az alapkérdés itt az, hogy vajon miként képes az agy megfelelni az olvasás, írás mintegy néhány évszázados igényének szemben például a beszélt nyelvvel, amely a biológiai evolúció terméke. Mi biztosítja azt, hogy a 6-7 éves gyermek viszonylagos könynyedséggel képes felismerni a hang-vizuális információ összefüggéseit, szabályait, és miképpen tudja ezeket alkalmazni. Idegtudományi szempontból ez azért különleges, mivel az emberi agy filogenetikailag nem alkalmazkodott az írott nyelv tanulásának körülményeihez. Az olvasás agyi hálózatának, ezen belül is a két alaphálózatnak, a beszélt nyelv és a szimbólumok feldolgozásáért felelős rendszernek a megismerése adhat választ a kérdésre. A szerző kognitív idegtudományi alapokon álló agyi hálózati integrált olvasásmodellje öt meghatározó funkciómodellen alapszik, pontosabban azok továbbfejlesztett változata (13. ábra, 58. oldal). Ezek tartalmazzák az olvasáshoz szükséges vizuális megkülönböztetést, a betűk lokális és globális vizuális tulajdonságainak feldolgozását, a szavak felismerésének sajátosságait, a vizuális alak, vagyis az ortográfiai kód és a hangalak, illetőleg a fonológiai kód megfeleltetését. Az agyi hálózatok megismerése nemcsak a funkciófelismerést jelenti, hanem azt is, hogy az egyes feladatokra specializálódás pontosan megfogalmazható legyen. Ilyen az, hogy a bal félteke ventrális és dorzális feldolgozókörei eltérő feladatokra szakosodtak, amelynek fontos következ2 RUDDELL, R. B., RUDDELL, M. R., SINGER, H. (eds) (1994) Theoretical Models and Processes of Reading. International Reading Association. Newark
258
Könyvismertetések
ményei vannak a folyamatműködésre vonatkozóan (és így magyarázhatók például az olvasási zavarok bizonyos jelenségei is). A legújabb szakirodalmi adatok bemutatásával, illetve szembeállításukkal kapunk képet számos, az olvasás szempontjából fontos agyi terület jellemzőiről, működésspecifikumukról (ilyen a temporookcipitális aszszociációs terület, a vizuális szóformaterület stb.). Alig két éve jelent meg az angolszász irodalomban a szerző által az ’újrahasznosítás’ szóval magyarított kifejezés (neuronal recycling), amely azt jelenti, hogy bizonyos kérgi hálózatokhoz újabb feladatok rendelődnek, azaz más feladatokra „újrahasznosulnak” ezek a régiók. Az olvasásban különös jelentőségük van. Az idegtudományi eredmények, illetve azok magyarázata olykor ellentmondónak tűnik (vö. például 94. oldal); a közeljövő kutatási feladata a pontos válaszok megtalálása. Jó iránymutató, hogy a könyvben magyarázatot kapunk a lehetséges hipotézisekre és egyben azok érvényességére is. A könyv első felében megismerkedtünk az olvasás idegtudományi hátterével, a következő közel 100 oldalon részben a másként olvasó agy (96–141), részben a magyarul olvasó agy (141–174) sajátosságaiba nyerünk bepillantást. A diszlexia kérdésköre nem új a magyar szakirodalomban, bár a recenzensnek az a benyomása, hogy Ranschburg Pál „örökével” nem foglalkozott mindig megfelelően az utókor. Éppen ezért figyelemre méltó a vele és megállapításaival foglalkozó alfejezet (101–103). Szép ívű áttekintést olvashatunk a diszlexia történetéről, illetőleg a zavar és az agy kapcsolatáról. A mindennapi gyakorlat szempontjából két megállapítást tartok fontosnak. Az egyik annak tudományos értékű deklarálása, hogy a diagnosztikai és terápiás módszerek bővülése ellenére a mai napig nincs egységes, standardizált, minőségellenőrzött diagnosztika a valódi diszlexiások felismerésére (103), továbbá hogy „a diszlexiás zavarmintázat mint fenotípus és a genetikai eltérések (genotípus) összefüggéseit még nem teljesen ismerjük” (104). Bloomfield volt az első nyelvész, aki az olvasás folyamatát nyelvi
folyamatokkal kapcsolta össze, illetőleg elővételezett bizonyos „nyelvi tudatosságot” ebben. Mégis több, mint fél évszázad volt szükséges ahhoz, hogy – amint azt Csépe Valéria is említi (109) – előtérbe kerüljenek a nyelvspecifikus jelenségek, jellemzően a zavarok okkeresésében. Éppen ezért hiányérzetet kelt az olvasóban, hogy a 24. ábra részletesebb és a magyarra alkalmazott magyarázatával adós marad a szerző. Feltehetően a fonológiai tudatosság első szintje nem szűkíthető le a szótagszintű szegmentálás képességére, illetve a második szintje a hangokra bontásra; megválaszolatlan továbbá a fonémareprezentáció sajátosságainak és a beszédhangokkal való megfeleltetés kérdése is. Mindez persze azt is mutatja, hogy az olvasó mind többet akar megtudni az adott kérdéskörről. Számos új nemzetközi és hazai eredményt tárgyal a fejlődési diszlexia neurológiai megközelítése a szerkezeti eltérésektől, a működési különbözőségeken át különféle, korszerű módszerekkel (képalkotó eljárások, eltérési negativitás, EN) kapott eredmények összevető elemzésével. Mindezek eredményeképpen a szerző újra felveti a diszlexia meghatározására irányuló lehetséges megoldásokat (135–136). Rendkívül érdekes a diszlexia osztályozási lehetőségeit tárgyaló fejezet (137–140). Egyfelől azért, mert jól szemlélteti azt, hogy nemcsak az olvasási folyamat komplex, de a zavar is igen összetett. Mindez pedig egyértelműen vezetett/ vezet az eltérő megközelítésekben tapasztalt különféle kategorizálásokhoz. Hat ún. diszlexiamodellel ismerkedünk meg: az általános érési deficit modelljével, a fonológiai deficit modelljeivel, az agyi másság modelljeivel, a kognitív, rendszerszemléletű deficitmodellekkel és a hibridmodellekkel. Ezután következik a neuropszichológiai, logopédiai/pedagógiai, illetve a komplex idegtudományi osztályozásnak megfelelő típusok ismertetése és elemzése. A szerző a Bakkerféle tipológiával kapcsolatban – amely az olvasási teljesítmény két mutatóját, a sebességet és a pontosságot veszi figyelembe – megjegyzi, hogy azt ma már szinte senki nem használja (139). A recenzens kénytelen
Könyvismertetések hozzátenni, hogy remélhetőleg már csak elvétve, de hazánkban sajnos még tapasztalhatjuk ennek alkalmazását a pedagógia diagnosztikai gyakorlatban. A magyar olvasni tanuló agyról szóló fejezet az utóbbi másfél évtized jelentős kutatási eredményeit (a szerző saját munkái) mutatja be; ez azért is fontos, mivel a többnyire angolul publikált kutatásokról kitűnő, összegző áttekintést kapunk. Talán a legfontosabb eredmény és megállapítás annak deklarálása, hogy az olvasástanítással olyan változások történnek az első osztályos gyermek agyában, amelyek biztosítják számára az írott anyanyelv kívánt szintű feldolgozhatóságát (150). Ekkor ugyanis az EN változásában lényeges, ugrásszerű és szignifikáns az eltérés. Külön erénynek tartom, hogy a kísérleti eredményeket olyan alfejezetek követik, amelyekben a veszélyeztetett gyermekekről, illetőleg bizonyos kompenzációs mechanizmusokról kapunk információt. Mindez egyfajta átvezetés az alkalmazott kutatások irányába, de a gyakorlat közvetlenül is felhasználhatja az itt leírtakat. Ehhez kapcsolódik, bár önálló fejezetben kapott helyet, az olvasástanítási módszerek és az EN elemzésének összefüggéseit tárgyaló rész. Számos gyakorlati szakember és más tudományterületen dolgozó kutató is régóta hangoztatja a globális előprogram meglétének, illetőleg a szótagoltatás és a hangos olvasás hiányának negatív következményeit az olvasás megtanulására. A szubjektív, illetve a tudomány objektív mérőeszközeit nélkülöző vélemények most idegtudományi megerősítést kaptak Csépe Valéria eredményeivel. Az írott magyar nyelv megtanulása a legbiztosabban a hangoztató, analitikus-szintetikus módszerrel valósítható meg (180). Az ép működések megismerését nagyban segíti a nem ép mechanizmusok vizsgálata. A jelen könyv 10. fejezete a „sérült agy” olvasási képességéről szól (181–191). Az előzőekhez hasonlóan történeti keretbe ágyazva, logikus rendben kapunk képet az alexia, a szerzett diszlexia tulajdonságairól, a „szindróma” jellegről. Az utolsó fejezet az
259
olvasással kapcsolatos két, eddig csak részlegesen érintett tényezővel, az örökléssel és a környezettel foglalkozik az ikerkutatások és magatartásgenetikai vizsgálatok alapján (191–198). A genetikai eljárások új ismereteket hoztak, de számos ponton gyengítették is a korábban biztosnak feltételezett tényeket. A kötet utolsó mondata egyértelműsíti, hogy a diszlexiával kapcsolatban eddig elvégzett óriási munka és figyelemre méltó eredmények ellenére a jelenség öszszetett volta további kutatások sorozatát teszi szükségessé. A kötet 44 ábrája kitűnően válogatott anyag, amely nem egyszerűen illusztrálja, hanem kiegészíti, magyarázza, értelmezi a leírtakat. Kiemelendő a könyv nyelvezete. Kicsit sem engedve a tudományos stílusból és színvonalból, mégis érthető, világos fogalmazásban tárja elénk a szerző a mondandóját. Így még a neurológiában nem vagy kevéssé járatos olvasó is tökéletesen megértheti a leírtakat. Ehhez nagy segítség a kötet végén található Szakkifejezések jegyzéke (198– 202), de egy-egy zárójelbe tett szómagyarítás a szövegben is azonnal segíti a feldolgozást. Az irodalomjegyzék több mint 300 tétele kiváló körképet ad a témáról, egyben kiindulást jelent a további munkálatokhoz. Az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelenő könyvek tudományos munkák, ez azt is jelentheti, hogy a tartalmuk csak egy szűk réteg számára hozzáférhető, hiszen előzetes ismeretek, avagy a szaknyelv nélkül nem érthetők. Csépe Valéria könyve tartalmát tekintve magas tudományos színvonalat képvisel, mégis érthetően megfogalmazott gondolatokat tartalmaz, olvasása nem kíván idegtudományi, neurológiai vagy neuropszichológiai előképzettséget (csupán olvasni tudást abban a szellemben, ahogy a szerző Erdődi Jánost idézi az 1880-as évekből: „Olvasni annyit tesz, mint a leírtakat megérteni”, vö. 174). Ennek sikere érdekében a szerző mindent megtett. Az olvasó agy című könyv mintaértékű átadása a legkorszerűbb tudományos értékeknek. Meggyőződésem, hogy még nagyon hosszú ideig fogunk belőle tanulni. Gósy Mária
260
Könyvismertetések
KORMOS, JUDIT: Speech production and second language acquisition Lawrence Erlbaum, Mahwah, N.J., 2006, 248 oldal (The unity of the dual brain) A régóta várt különös házasság a kognitív tudomány pszicholingvisztika és az alkalmazott nyelvészet idegennyelv-elsajátítás ága között 2006-ban egy 248 oldalas könyvvel ezennel megköttetett. A metafora felszínes abban az értelemben, hogy a kiadó szándéka szerint több ehhez hasonló könyv fog még napvilágot látni a közeljövőben, melyek mind egy-egy szeletét tárgyalják majd a két tudományterület közös témáinak. Az első szelet a beszédprodukció, s külön büszkék lehetünk arra, hogy ennek bemutatását egy magyar kutatóra, Kormos Juditra bízták. Miért olyan nehéz idegen nyelveket megtanulni, miközben anyanyelvünket minden nehézség nélkül elsajátítjuk, úgy, hogy szinte észre sem vesszük? Miért sokkal nehezebb a beszéd, vagyis a nyelv aktív produkciója idegen nyelven, mint mondjuk a szövegértés vagy az olvasás? Mi teszi az idegen nyelvi produkciót annyival nehezebbé, hogy jóval tovább tart a megtanulása, mint mondjuk egy tánc megtanulása? Minden ehhez hasonló kérdésünkre választ kaphatunk, ha figyelmesen olvassuk Kormos Judit írását. A könyv legnagyobb erénye, hogy rendkívül alapos és naprakész bemutatást nyújt a beszédprodukció irodalmáról, elénk tárva a különböző modelleket és megközelítéseket az anyanyelvi kutatásban, és később ezeket kapcsolja össze az idegen nyelv elsajátításának kutatási eredményeivel. Alapvetően két modellt vet össze, s végül Levelt moduláris produkció modellje és Dell konnekcionista elképzelése közül Levelt modellje kerül ki győztesen. A csatározások témáit külön-külön is áttekinti a könyv, ahol egy módszertani bevezető is helyet kap, melynek rövidsége néhol problémákat is felvet (a Stroop feladatot például köny-
nyen úgy értelmezheti a gyanútlan olvasó, mintha két inger, egy kép és egy írott szó lenne benne, mint a könyvben később leírt produkciós feladatokban, holott az eredeti feladatban csak egy inger van, például az, hogy FEHÉR). A kutatásokat érthetően és részletesen, nagyon jó szemléltető ábrákkal írja le a szerző, további erény a fejezetek kiváló szervezése. Csak ízelítőként a felmerülő kérdések áradatából: hogyan reprezentálódnak a fogalmak az elménkben (fogalomválasztás fejezet), hogyan döntjük el, hogy kutyát vagy ebet mondjunk (lexikai kódolás fejezet), hogyan rakjuk a szavakat megfelelő sorrendbe (szintaktikai feldolgozás fejezet) és hogyan ejtjük ki ezeket a szavakat a levelt-i modellnek megfelelő végső fázisban (fonológiai kódolás fejezet)? A kérdésekre sok helyen választ is kapunk, sőt mi több, a legfrissebb kutatások éppen folyó csatáiba is bepillantást nyerünk, olyan modellek közötti háborúkba, amelyek még ma is tartanak (például, hogy egy fogalom aktiválása vajon mind a két nyelven aktiválja-e a fonológiai alakot, vagyis, ha látunk egy kis szőrös nyávogó állatot, eszünkbe jut-e a ’cat’ alak, vagy csak a magyar ’macska’ szó ugrik az emlékezetünkbe?). Bár anyanyelvünk használata közben ritkán vagyunk tudatában, nagyon sokszor javítjuk saját kijelentéseinket, így nem maradhatnak (és nem is maradnak) ki a könyvből a monitorozásról szóló elméletek sem. A kognitív tudomány nagy szerencséjére legtöbb megismerő folyamatunknak nem vagyunk tudatában, így van mit kutatni, a beszédprodukció pontos menete pedig szintén a feltárandó területek között van. Az automatikus feldolgozási folyamatok a legnehezebben hozzáférhetőek a tudat (és így a tudomány) számára, azonban ezek biztosítják, hogy valós időben tudunk inge-
Könyvismertetések reket feldolgozni vagy folyamatosan beszélni. Megjelenik a könyv lapjain az összes pszichológiában ismert cselekvésautomatizálódási elmélet, és szép sorban gondosan a mérlegre kerülnek, hogy melyik magyarázná legjobban a nyelv produkciójának folyamatosságát. Anderson ACT-R modellje kerül ki győztesen ebben az esetben (mint látni fogjuk, ennek még jelentősége lesz). A második rész már kifejezetten a kétnyelvű beszédprodukció kérdéseivel foglalkozik. Nem lehet nem észrevenni a mentális lexikonnal foglalkozó rész túlsúlyát, ami nem véletlen, maga a szerző is kiemeli, hogy a szavak tudása esetlegesen jóval fontosabb lehet, mint a nyelvtani szabályok ismerete – ezt intuitíve is tudjuk, gondoljunk csak bele, mennyivel könnyebb megértenünk a külföldi beszélő tört magyarját, mint Lewis Carroll Dingidungiját, aki szerint „Nézsonra járt, nyalkás brigyók turboltak, purrtak a zepén”3. A relativista gondolkodás egyik régi eszméjébe is beleáshatjuk magunkat annak boncolgatásával, hogy vajon ugyanazon fogalmakhoz kapcsolódnak-e a szavak a kétnyelvűek lexikonában, vagy két különböző fogalmuk van a két nyelv ugyanazon jelentésű szavához. Ha itt nem egy kétnyelvű emberről volna szó, hanem két egynyelvű emberről, akkor a relativisták máris előkaphatnák az abakuszukat, hogy nekiálljanak számolgatni, hányféle havat lehet látni inuit szemüveggel és mennyit más nyelvek lencséjén keresztül. Így azonban azt kérdezhetnénk, hogy vajon másról beszél-e egy kétnyelvű, mikor az egyik, illetve amikor a másik nyelvét használja? Másra gondol-e angolul, mint németül? A fejezet megértését sok ábra segíti, és dicséretes, hogy a szerző mindig tartja magát az eredeti kísérletek nyelvéhez, bár a nem poliglott olvasók kedvéért érdemes lett volna magyarázatot fűzni az egyébként katalánul, spanyolul, hollandul és németül írt példákhoz. Akit a meg nem értésből adódó feszültség frusztrálna, vigasztalódhat azzal, hogy a soknyelvűség csapdájába maga a 3 Lewis Caroll: Aliz Tükörországban. Fordította Révbíró Tamás.
261
szerző esik bele elsőnek, hiszen a nyelvi színkavalkádba hibák is becsúsztak: a spanyol „nyúl” szó véletlenül kap egy mássalhangzó-duplázódást (conejo helyett conejjo került az ábrába). A nyelvtan és a kiejtés a két legnehezebb dió, melyet a nyelvtudáshoz vezető úton fel kell törnünk. Sok hibánkat a nyelvek közötti transzfer okozza, egyes nyelvtani szabályokat egész egyszerűen átemelünk az új nyelvbe. A transzfer jelenségét több elmélet is próbálja magyarázni, egyértelmű ítélet azonban ennek a fejezetnek a végére sem születik. Az idegen nyelvet jól beszélő nemcsak jól beszél, hanem jól kendőzi azt is, ha éppen nem tudja kifejezni magát. Kis trükkök bevetése azonban a folyékonyság látszatát keltheti (s hogy mi is a folyékonyág, nos erről egy egész alfejezetnyi elgondolás van), szünetek hümmögő kitöltésével, mondatok újrakezdésével, újrafogalmazásával, saját magunk és a másik ismétlésével. A stratégiák egy része nem ismeretlen az anyanyelvi beszélő számára sem, de az idegen nyelv speciális kívánalmai új stratégiákat hívnak életre, s nem elhanyagolható a kérdés, hogy kellene-e ezeket a stratégiákat tanítani? Furcsának tűnik, hogy egy nyelvtanfolyamon nyelv helyett azt tanítsuk, hogy mit lehet tenni, ha nem tudjuk használni a tanult nyelvet. Talán valóban furcsa, de hasznos, hiszen ezzel növelhetik a folyékonyság észleletét és ügyesebben fenntarthatják a kommunikációt. A példák sokasága rendkívül könnyűvé teszi a fejezet megértését, emiatt akár a témában nem jártas érdeklődőknek is ajánlott. A nagy fináléra a könyv utolsó fejezetében kerül sor: itt egy egységes modellbe illesztve felsorakoznak azok a szereplők, akik az eddigi történetben megjelentek: Levelt modellje, Dörnyei és Scott elvei, a monitorozás és az automatizálódás folyamata és a lexikon szerveződési elvei mind újra megjelennek, mintegy meghajolni az olvasó előtt, miután a könyv a végéhez ér és ők meghajlás után visszavonulnak. Maga a modell nagyon kecsegtető, mégis van vele két gond. Egyrészt pszichológus szemmel
262
Könyvismertetések
furcsa a hosszú távú emlékezet felosztása, hiszen van egy kicsi buborékunk az epizodikus emlékeknek, de nincsen buborék a szemantikus emlékezetnek, amelynek tartalma (például a mentális lexikon és a szótagtár) szabadon úszkálnak kis köröcskéken belül a nagy hosszú távú emlékezet tengerében. Ez azt az érzetet kelti, mintha valójában az epizodikus emlékek a szemantikus emlékek részei volnának. Másrészt a fejezet címe: „Útban egy integrált modell felé” (Towards an integrated model) valóban beváltja az ígéretét: még nem vagyunk az integrált modellnél. Az eddig megkoszorúzott elméletek felsorolásán kívül nem igazán látunk mást kibontakozni a fejezet végére. A levelt-i modellhez képest két újítás bukkan fel: egyrészt belekerül a hosszú távú memória tenger-buborék epizodikus albuborékkal szemantikus teger nélkül (miközben a világról alkotott tudásunk buborék titokzatos körülmények között, különösebb magyarázat nélkül eltűnik), másrészt pedig belekerülnek az idegen nyelvi részek, ami valójában annyit jelent, hogy a lexikon kibővül a második nyelv szavaival, és a deklaratív nyelvtani szabályok is kapnak egy kis buborékot. Ne legyünk azért igazságtalanok a modellel szemben, hisz ez a legjobb összefoglalása eddig mindannak az óriási tudásnak, melyet Kormos Judit hosszú évek kutatásával egybegyűjtött az idegen és anyanyelvi beszédprodukcióról, s valószínűleg ebben az értelemben a legátfogóbb is. Minden úttörő modellen azonban van csiszolnivaló: az sem kerül be például a modellbe, hogy hogyan válik a deklaratív tudás procedurális tudássá (ami azt illeti, a procedurális tudás le is marad az ábráról), valamint hogy hogyan vesznek részt a kommunikatív stratégiák a produkcióban. Az sem világos, hogy a szótagtár (azok a motoros programok, melyek a szavak szótagjainak kiejtését kódolják) miért van a deklaratív memória részen, hiszen ezeket más motoros programokkal együtt a procedurális/deklaratív felosztás minden bizonnyal a
procedurális részre kategorizálná. Sok finomítás hiányzik még a modellből, azonban rendkívül jó kiindulási pontnak ígérkezik a pszicholingvisztika és az idegennyelv-oktatás közötti „fiatal házasság” kutatói számára. Bár a kötet tankönyvnek íródott, ebből a szempontból lehet érezni némi ellentmondást: rendkívül jó az anyag szervezése, sokszor ismétlődnek ugyanazok az elméletek, mintegy emlékeztetőként, mindenhol találunk egy rendkívül jó összefoglalót a fejezetről, sokszor találkozunk nagyon hasznos összefoglaló táblázatokkal, ezzel együtt mégis nehezen olvasható. Alaposabb tudásbeli felfegyverkezés nélkül a pszichológia, nyelvészet és pszicholingvisztika fogalmaival, nem is ajánlanám könnyed szívvel senkinek. Még így felvértezve is akadhatnak olyan részek, melyekhez bizony erősen kell koncentrálni, hogy megértsük. Az ábrák soknyelvűségéről már esett szó, azonban sok helyen a hely szűkössége vagy a magyarázat lakonikussága okozza a megértési zavart – a neuropszichológiai résznél például nagyon jó lett volna egy sematikus agy, hiszen a kérgi részek neveit nem biztos, hogy minden nyelvtanár betéve tudja. Ugyanígy könnyű zavarba jönni pszichológusként a nyelvtant magyarázó részeknél, annak ellenére, hogy ezek valóban szépen ki vannak fejtve. Néhány figyelmetlenségből adódó hiba is belecsúszott a könyvbe, a rövid távú memória kapacitását például 5 és 7 közé teszi a szerző a megszokott 7±2 helyett, de ezek a lényegi részeket soha nem befolyásolják. A könyv szándékoltan elméleti, és mint ilyen – a bevezető ígérete ellenére – nem igazán vagy nem közvetlenül alkalmazható az általa megszerzett tudás a gyakorlatban, sőt legtöbbször a gyakorlati oldalra csak hivatkozásokat ad meg – például az idegen nyelvi lexikon elsajátításánál. Mégis azoknak, akik mélyebben meg akarják érteni, hogy hogyan tanulunk meg egy idegen nyelvet, megéri az erőfeszítés, amelyet a könyv értő elolvasása jelent. Ivády Rozália Eszter
Könyvismertetések
263
MAROSÁN GYÖRGY: Hogyan készül a történelem? Money-Plan Kiadó, Budapest, 2006, 240 oldal Please attend to it! – The psychology of attention A Hogyan készül a történelem? népszerű ismenem minden létező dolog, tulajdonság, meretterjesztő írásokból építkezve próbálja chanizmus az evolúció kiszelektálódott és a bebizonyítani, hogy a világ önmagának okotúlélés szempontjából hasznos terméke, hazott problémáira a kulturális evolúció menem akár kialakulásakor hátrányt nem jechanizmusai adnak majd választ: a komlentő vagy más, hátrányait ellensúlyozni munisztikus életformát. Marosán György képes tulajdonságokkal együtt kialakult válkönyve a világ sorsa iránt aggódó segélykitozás eredménye. áltás, a fenntarthatóságot szem előtt tartó A következő fejezetekben felvázol néjövőkoncepció. hány történelemértelmezést, aztán megemA jó ismeretterjesztő művek hasonlítanak lítve a káoszelméletet, a véletlenek beláthaa képzőművészeti alkotásokra, átsüt rajtuk tatlan hatásáról, pillangóeffektusról ír. Enaz alkotó szenvedélye. Ez a könyv szemének fényében furcsa, hogy a történelmi forlyes, látható a szerző érdeklődésének, olvasdulópontok és folyamatok illusztrálására mányainak íve, lelkesedése; előhozza emegy olyan Európa lehetséges jövőit bemutalékeit, gyerekkori élményeit. tó tanulmányt idéz, ahol a jövőbeli célok Az első fejezetekben összefoglalja az iselérése kizárólag az adott, jól körülhatárolmert evolúciós elméleteket, hogy mit neveható közösség felelős döntéseinek függvézünk biológiai evolúciónak, milyen értelnye volna, mert ez bizony nem veszi figyemezéseit ismerjük és miként alkalmazhatólembe a bemutatott történelemkoncepciók ak ezek az értelmezések a kultúra leírására. által tárgyalt véletlen és szükségszerűség Bemutatja a dawkinsi mém-elméletet, aztán szerepét. A szerző mentségére legyen a konstruktivista (ko)evolúció modelljében mondva, sokszor felhívja a figyelmet, hogy bontja ki, miként jelenti az adaptáció kölcsak illusztrál. csönös változások sorozatát a környezet és Néhol zavaró, hogy történelmi szükségaz egyed, illetve csoport vagy társadalom szerűséget láttat a fejlődésben, ahol a halaközött; hogyan jelentek meg az emberi tördás útján minden közösségnek, országnak ténelem során különböző kulturális minták, ugyanazokat az adott lépéseket kell meghogyan kényszerítette ki ezeket a megváltotennie. Az olyan mondatok, mint a „fejlőzott környezet, kultúra. dés eltérő szakaszán lévő… társadalmak” Az ismeretterjesztés nehéz műfaj: a szem(39) eleinte csak a marxista terminológia léletesség kedvéért néhol elcsúsznak, a kíhordalékának tűntek, tovább olvasva invánatosnál kevésbé tiszták a fogalmak. Itt is kább a 20. század eleji (kommunista) mozészrevehető ez, mégpedig pont az evolúció galmak romantikus modernitásmítosza volt kapcsán. A magyarázatok néha félreérthekiolvasható belőlük. tők: úgy tűnhet, mintha az evolúciónak volRobinson Crusoe-val is találkozunk a na célja. Pedig nincsen, az ágensek sikereskönyv lapjain, példaként, hogy egyszerűbb sége nem cél, ennek értékelése szigorúan konstrukciókból szerveződött társadalmat utólagos, és eredményét, kimenetelét is az kevesebb ember is újra tud alkotni – bár a adott pillanat dönti el, nincs előre elterveRobinson-korabelit ő maga egyedül már zettség. Ez néhol elhomályosul a példák nem lett volna képes. Érdekes, hogy a 18. mögött, az exaptáció létét pedig csak egy század elején megjelent mű hogyan tükrözi lábjegyzetben említi a szerző: vagyis hogy a társadalmi berendezkedés szükségszerű
264
Könyvismertetések
módjának hitét (amely szerint elhagyott szigeteken is előbb-utóbb angol módra szerveződik az élet), és még inkább, hogy ez a hit a mai napig milyen erős. Bár nagy hagyománya van az irodalomban és a filmművészetben a szélsőséges körülmények közé került emberek társadalomszervező történeteinek (és valóban, lehet is sok jelenségre akár evolúciós magyarázatot is találni), sok épp azzal foglalkozik, mennyire törékeny a minket körülvevő, biztosnak hitt hiedelemvilág, emberi és intézményi kapcsolatrendszer, milyen vékony máz valójában a civilizáció. A néhol túlzottan leegyszerűsítettnek tűnő evolúciós párhuzam és magyarázatok bizonyossága mellett nem maradt hely a fenti kételyeknek, pedig izgalmas jelenség, hogy stabilnak hitt intézményeink milyen könnyen megszűnhetnek, hogy pillanatok alatt képesek összeomlani az állandónak, történelminek hitt társadalmi rendszerek, emberi, intézményi viszonyok, hogy menynyire csak a véletlen és a résztvevők hitének függvénye, hogy ideig-óráig fennmaradhatnak. A mai szociálpszichológia marxizmus által is befolyásolt egyik ága – rendszerigazolás elmélet – éppen azt vizsgálja, miként maradnak fent azok a társadalmi rendszerek, amelyek a szűk, hatalmon lévő elit érdekeit szolgálják, és az alul lévő tömegek testi-lelki nyomorát okozzák. A szerző a további fejezetekben kapcsolatba hozza a biológiai evolúció nem egyenletes sebességét a társadalmi változásokkal, majd kísérletet tesz a forradalom szó definiálására, amely szerinte az emberi társadalmakban „a kulturális univerzáléban minőségi változásra vezető evolúciós újdonság”. Elemzi, hogy az eltorzult és türelmetlen fogyasztáson alapuló életmód (a könyv keretei közt: mém-rendszer) miként vezet szükségszerűen boldogtalansághoz, és milyen kilátástalan helyzetben vannak ma a lelki beteggé vált társadalmak. Billenési pontnak nevezi, amikor egy rendszer alapvető, komplex tulajdonságai megváltoznak. A változás nem a semmiből érkezik, jelei és okai fokozatosan gyűlnek a rendszerben, míg egy bizonyos mennyiséget elérve ki-
kényszerítik a minőségi ugrást: ez persze halálos is lehet. Aztán a Föld jelenlegi gyászos helyzetét, a népesség növekedését és a környezetszennyezést áttekintve megjegyzi, hogy a gazdasági és egyéb társadalmi rendszerek billenési ponthoz érkeztek (98), bár ennek bizonyítására ő sem vállalkozik. Kommunista utópiák történetével folytatja, felvázolja a fontosabb kísérleteket gyakorlati megvalósításukra Amerikán át a kibucokig, majd sorra veszi, milyen evolúciósan stabil stratégiák fedezhetőek fel az emberi társadalmakban. Bár a munka során már „sejti” a kutató, hova fog – vagy inkább akar – eljutni, mi lesz majd a végkövetkeztetés, akár a számítások eredménye, de ettől még megköveteljük tőle, hogy a kezdeti feltételektől szigorú logikai úton, bizonyított lépések során át jusson el oda, hogy igazolni tudja, netán elvesse hipotézisét. Itt nem tudományos műről van szó, a szerző mégis néha túl gyorsan kap a céljainak megfelelő elmélettöredékek után, túlzott lendülettel építi egybe azokat, így aztán a végeredmény kevésbé lesz áramvonalas. A járványok terjedésének és a fizikában megfigyelt törvényszerű változásoknak a szemléletes leírása után (82) például egy egyszerű „tehát”-tal jut oda, hogy a forradalom leírásának szintén hasonló elemek lesznek a részei, mint az előzőleg leírt modelleknek. Néhol feleslegesen szúrja be egy-egy gondolatsor végére, hogy az adott társadalmi folyamat mennyire felel meg az evolúciós fejlődésnek (150), mert azok az evolúciós elméletek nélkül is maradéktalanul magyarázhatóak – sőt, a szerző vezeti végig őket anélkül. Bizonyára a helyszűke miatt, de néhol erőltetett, sokszor csak metaforaszinten maradó evolúciós párhuzam nélkül is érdekesek és érzékenyek elemzései a társadalmi problémákról, izgalmasak a felvetett kérdések. A könyv második fele azzal foglalkozik, milyen kulturális minták irányítják, tartják fogva a tőkés országok társadalmait, és hova vezet a növekedés és fogyasztásorientált életforma: előbb-utóbb pusztuláshoz. Fenntarthatósági, gazdasági, demográfiai érvek
Könyvismertetések sora. Mit lehet tenni? Erre keresi a könyv a választ az evolúció és a kommunizmus elméletének segítségével. Így lesz belőle kiáltvány a Földért és a jövő generációkért, ahol a fő üzenet, hogy élet- és gondolkodásmódunkkal felemésztjük a jövőt. A szerző szerint szükségszerűen meg kell jelennie azoknak a viselkedésmintáknak, amelyek szerencsés esetben megfordíthatják a vészjósló trendeket. A régi-új (kommunista) viselkedésminták pedig legfőképp azért jelennek meg, mert az emberek nemcsak veszélybe sodorják életmódjukkal az emberi létezés feltételeit, hanem mindeközben még boldogtalanok is. Sajnos ezzel a sokszor tulajdonított racionalitással nem rendelkezik az ember: a boldogság és boldogtalanság okainak felismerése nem egyszerű feladat, de ha sikerül is, egészen más kérdés a változtatás képessége. Az emberiségre leselkedő veszélyek nem csak butaságból, téves diagnózisokból és hibás önismeretből fakadnak, sokaknak a pusztítás okoz örömöt, a háború sikert és boldogságot. A romantikus modernitáseszmék felől így aztán átvág a társadalomból való kivonulás romantikus eszméje felé, ahol a kivonulók tudatosan választják a magas szintű szellemi és érzelmi kielégülésüket szolgáló közösségi formát, és ahol még a képviseleti demokráciát is felváltja a közvetlen. Megértem az álmait, de a világ jelenlegi helyzetéből, és az általa is leírt társadalmi folyamatokból sem következik ennek az életformának az elterjedése. Ha igen, az csakis annak köszönhető, hogy a világ többi része biztosítja számukra ezt a játszóteret, ezt a boldog szanatóriumot, mert hát sok milliárd ember életben maradásához szükséges hajókat, gátakat és energiát nem tudják előállítani a boldog kis kommunák. A sok kommunakísérlet azért volt élet-
265
képes ideig-óráig vagy akár évtizedekig a kibucok esetében, mert egy nagyobb mechanizmus keretein belül működtek, és ez a nagyobb mechanizmus tudta őket megvédeni hadseregével, szabályozta áradó folyóikat és fejlesztette ki védőoltásaikat. Az egyetemek megjelenéséhez is városok kellettek, és a sok, önálló szabályrendszerrel rendelkező kis közösség még a Lánchidat sem tudná felépíteni, nemhogy Bábel tornyát: tudom, hogy azt épp nem is akarnák, viszont már felépült, itt van köztünk, és ha magára hagyjuk, ránk omlik. A kommunizmusról mindösszesen anynyit állít, előfordulhat, hogy létrejöhetnek majd kisebb önigazgató, öntudatos közösségek, amelyekben nem az anyagi fogyasztás, hanem az önmegvalósítás lesz a domináns motiváció, és ahol a piac kissé háttérbe szorul. Egymás mellett élnek majd a mai kapitalizmus és a közösség vezérelte életformák. Ha a szerző ugyanazzal a bátorsággal nyúlt volna a kommunizmus fogalmához és a majdani kommunista közösségek és társadalom jellemzéséhez, mint amilyennel a különböző tudományágak között mozog, nem lenne hiányérzetem. A szöveg egyébként néhol lendületes, gondozott, tagolt, hasznos lett volna az alfejezeteket is megjeleníteni a tartalomjegyzékben. A szerző fő kérdése, hogy „létrejöhet-e a Földön olyan evolúciós »fülke«, amelyben stabilan létezhet egy alapvetően nem piaci alapú és nem az anyagi növekedésre orientált közösség?” Marosán György azért is ír evolúciós modellekről, mert reméli, az egyénileg választott alternatív életmodellek majd a sikeres egyed- vagy viselkedéstípusok mintájára elterjednek, dominánssá válnak, és így megmenthető a jövő generációk számára a Föld, amelyért joggal aggódik. Kardos Péter
