Óperencia
Szabadidő
2011. június
Könyv: Aldaus Huxley: Szép új világ „A történetem 2540-ben, Londonban játszódik. A nevem Fanni, és az Alfák csoportjába tartozom. Már 17 éve élek ezen a világon, és úgy érzem, meg kell mutatnom, hogy milyen is a mai világ valójában. Mint már említettem, az Alfák csoportjába tartozom, és ha minden igaz, nagyon elégedettnek kéne lennem az életemmel. Csakhogy ez egyáltalán nincs így! Ennek hangot ugyan nem adok és nem is adhatok. Hogy miért? Van egy ember, akit Bernard Marxnak hívnak. Ő szintén az AlfaPluszokhoz tartozik, de ki is tűnik közülük. Az Epszilonokhoz tartozik, és hasonló testalkata nagyban befolyásolja az emberek gondolkodását, véleményét róla. És ha ez még nem lenne elég, kicsit bolondnak is tartják. Na, ezért nem mondhatom ki a vágyaimat és gondolataimat az emberek előtt! Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy engem is bolondnak tartanának, ugyanis nagyon hasonló véleményen vagyok, mint Bernard. Az egész történetem a kikelésemtől kezdődik. Igen, én nem születtem, hanem kikeltem a közép-londoni Keltető és Kondicionáló Központban, röviden a KKK-ban. Akkor még minden tökéletes volt. „Tanultam”, mondjuk inkább úgy, hogy kondicionáltak: ettem, aludtam, éltem és mindenekelőtt elfogadtam a világot úgy, ahogy volt. Sosem merült fel bennem a kérdés, hogy miért nincsen anyaság, sőt hogy az anya és a szülő miért undorító szavak, és miért tartják ezeket káromkodásnak. A mai világban teljesen elfogadott, hogy az emberek kikelnek, hogy csak a szexualitás és a szóma az élet lényege. Ja, és természetesen az akadálygolf, hiszen ki ne játszaná manapság… De térjünk csak vissza a történetemhez. Tehát: felnőttem és egyetértettem mindennel. Alfa-Plusz lévén én is a KKK-ban dolgoztam, így sokat láttam Bernardot. Úgy tudom, hogy sokat találkozott Leninával, az egyik itt dolgozó és a férfiak körében nagy hírnévnek örvendő lánnyal. Ami persze nem furcsa dolog, hiszen manapság már mindenki mindenkié. Igen ám, csakhogy nagyon eltűntek egy időre. Én nem tudtam semmit hollétükről, amíg barátnőm, akit szintén Fannynak hívnak, el nem mondta nekem a legújabb fejleményeket. Lenina és Bernard Amerikában voltak, az indián rezervátumban. Oda csak nagyon nehezen (engedéllyel) és nem mindenkinek szabad bemenni. A rezervátumban olyan emberek laknak, akiket mi csak „vad embereknek” hívunk. Ők azok, akik még az elevenszülés útján járnak, törzsekben élnek, és valamiféle – az ő szavaikkal élve – „Istenben” hisznek. Ez nálunk teljességgel elfogadhatatlan, hiszen nálunk Ford, az első olyan ember – a legelfogadottabb, sőt szinte már bálvány –, aki felfedezte az alva tanítás módszerét és alkalmazni is kezdte. Ford első T-modellje 63
Óperencia
Szabadidő
2011. június
létrehozásától számítjuk az időt, és mivel T-modell volt és nem †- (vagyis kereszt) modell, az emberek teljesen eltüntették a keresztet a köztudatból. Ma már T-t vetnek, az óratoronynak pedig nem Big Ben, hanem Big Ford a neve. De vissza Lenináékhoz. Már azt hittem, soha nem térnek vissza, amikor egyik nap megjelentek a KKK-ban. Éppen kondícionálást tartottunk a kicsiknek, amikor berontott Bernard és az igazgatóval akart beszélni. Kiderült, hogy van egy olyan „bűne”, amelyről még ő maga sem tudott, egészen addig a napig. Van egy fia! FIA! Micsoda arcátlanság, hogy a KKK igazgatójának fia van. Persze még aznap lemondott a posztjáról. Innentől kezdve felgyorsultak az események. Bernard elhozta a „gyermeket” és az anyját is, aki korábban a Bétákhoz tartozott. Szegény John, mert hogy így hívták a gyereket, nagyon elveszett volt. Kezdetben nagyon tetszett neki az itteni élet. Próbált alkalmazkodni, de egy idő után elege lett. Mindenki kíváncsi volt a „Vademberre”, és azért zaklatták. Bevallom, én is kíváncsi voltam egészen addig, amíg részt nem vettem egy bulin, amit Bernard szervezett az Alfáknak, hogy találkozzanak Johnnal. Akkor szegénynek már annyi ilyen rendezvényen kellett részt vennie, hogy aznap már le sem jött hozzánk. Később kiderült, hogy az édesanyja meghalt. Nagy botrány volt a kórházban, mivel John fellázadt a világunk ellen. Nem tetszett neki az, hogy hipnotizálják a gyerekeket, hogy mindenki csak a szómában hisz és a szóma az „isten”. Ezért az összes szómát fogta és kihajította az ablakon. Továbbá az sem tetszett neki, hogy nem lehet egyedül, nem ülhet és gondolkozhat magányosan, mert mindig volt vele valaki. Nem értette, hogy miért játszanak a gyerekek a haldoklók között, és hogy a halált miért tartjuk „jó” dolognak. Beszélt valami William Shakespeare-ről is, de azt nem igazán értette, hogy ki volt ő. És rájöttem: valami mindig is hiányzott az életemből. Valami, ami értelmet ad neki. S a vadember beszédének köszönhetően rádöbbentem. Hiányzik, hogy érezzek, hogy szabad legyek, hogy megdolgozzak azért, amim van, hiszen szinte minden az ölembe hullik. Hiányzik az izgalom az életemből. Csak ezekre a dolgokra tudtam gondolni, és még most is ez jár a fejemben. Sajnos nem tudtam, hogy mit csináljak, és az igazat megvallva, most sem tudom igazán. Ugyanis gondolkoztam azon, hogy megkeresem személyesen Johnt és megkérem, hogy meséljen nekem, hogy segítsen nekem. De már nem tudtam vele beszélni. Bernardot és a barátját, Helmholtz Watzont Izlandra „száműzték”, így John egyedül maradt. Eltűnt, és senki sem tudta, hogy hol van. A hírekben láttam, hogy megtalálták. Egy elhagyott világítótoronyban „lakott”, ott kapták őt lencsevégre a szemfüles riporterek. Teljesen kivonta magát a társadalomból és „megvadult”. Korbáccsal verte a hátát, és a közeledő riportereket is elüldözte. Ennek ellenére mindenki látni akarta, ezért hatalmas tömegek gyűltek a torony köré, mert a sok bolond 64
Óperencia
Szabadidő
2011. június
ember azt akarta látni, ahogy korbácsolja magát. Ezt én a mai napig szánalmasnak tartom. Igaz, én is elmentem, hogy lássam, de nem azért, hogy végignézzem, ahogy szenved, hanem hogy beszéljek vele, és hogy segítsen nekem. De mielőtt beszélhettem volna vele, megjelent Lenina. Nem tudom, hogy mi lehetett közöttük, de mivel John olyan dolgokat ordított, hogy „Ribanc!”, utolsó találkozásukkor valószínűleg nem túl békésen váltak el. Csakhogy John, az emberek szeme láttára korbácsolni kezdte szegény lányt, és a sok buta, elborult, beszómázott ember közelebb ment és jót szórakoztak a látottakon. Én inkább eljöttem, mert nem tudtam végignézni, ahogy halálra veri szegény Leninát. A másnapi hírekből kiderült, hogy a lányt tényleg megölte, és hogy másnap Johnt is holtan találták a toronyban. Nem foglalkoztak a halála miértjével, de én pontosan tudtam. Belefáradt abba, hogy nem lehet egyénisége, hogy se művészet, se normális emberi érzések nincsenek ebben a világban. Ilyen rövid idő alatt emésztette fel ez a világ. Akkor mit mondjak én, aki 17 éve élek itt?...” A könyvet olvasva rájöttem, hogy megvan a szépsége annak, hogy mindenért meg kell dolgozni. Mindenki szeretné, ha békében, konfliktusok és nehézségek nélkül élhetne a Földön, de gondoljunk csak bele, milyen unalmas is lenne. Számomra biztos, hogy unalmas lenne, már csak azért is, ehmann Fanni Lauraengem Vokl mert küzdő személyiség vagyok… Egy idézettel zárom írásom, amely nagyon elgondolkoztatott: „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s nyilait, Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki…?” Hamlet III.1. (Arany János fordítása) Lehmann Fanni Laura Vokl
Chris Cleave: Méhecske (Egy otthonát kereső kislány története) „Sokszor azt kívánom, bárcsak inkább egy brit egyfontos érme lehetnék. Mindenki örülne, ha lát. Talán a hétvégén beugorhatnék hozzád, aztán – én már csak ilyen csélcsap vagyok –, mégis inkább a sarki boltoshoz ugranék be, te azonban rá se rántanál, mert a fahéjas csiga majszolása és a dobozos kóla szürcsölése annyira lefoglalna, hogy eszedbe sem jutnék többet. Boldogok lennénk, mint azok, akik egy nyaraláson egymásba habarodtak, de a másik nevét már elfelejtették.” 65
Óperencia
Szabadidő
2011. június
Sokan gondolják úgy, hogy milyen szerencsétlen életük van. Hiszen tele vagyunk problémákkal; stresszel az iskola és a munka miatt; folyamatosan vitázunk a barátainkkal, a családunkkal, depressziósak leszünk a be nem teljesült szerelem miatt. Sokan viszont azt kívánják, bárcsak olyan gondokkal küzdhetnének, mint mi! Bárcsak azon kéne gondolkodniuk, hogy mit vegyenek fel a szombati bulira, vagy hogy nem kaphatják meg a legújabb iPhone-t… A világon rengeteg embernek nincsenek szerettei, sokaknak nincs hol lakniuk, dolgozniuk, és az iskolát is csak hírből ismerik. Akkor kinek az élete szerencsétlen? A könyv, amit ajánlani szeretnék nektek, ezt a témát boncolgatja. Főszereplőnk egy 16 éves nigériai lány, Méhecske. Ő az utolsó túlélője a faluját ért katasztrófának. Miután lerombolták és felégették az olajmezők miatt, a túlélőket is levadászták (beleértve Méhecske szüleit és nővérét is), nehogy beszámolhassanak valakinek a szörnyűségről. A történet ezután 2 évvel kezdődik, amikor a lány Angliába ér, hogy megkeresse azt a házaspárt, akivel a családja legyilkolása után találkozott, még Nigériában. Nem ismer senkit rajtuk kívül, nem tudja, mit tegyen, teljesen tanácstalan, csak egy kislány, akinek már eddig is temérdek fájdalmat kellett megélnie. A házaspár élete is gyökeresen megváltozott azóta. Elsősorban azért mentek Afrikába, hogy rendbe hozzák a kapcsolatukat, de ez az utazás még távolabb taszította őket egymástól. Mindketten elvesztettek ott valami fontosat, és egyikük sem tud igazán túllépni rajta… Chris Cleave műve bemutatja, hogy egy egyszerű gyerek mennyi borzalmon mehet át élete során, és mégis mennyire tud küzdeni. Figyelemmel kísérhetjük, ahogy Méhecske először felkavarja, majd megváltoztatja a család életét. Nem is igazán ők segítenek rajta, sokkal inkább a lány menti meg őket. Mindenkinek bátran ajánlom ezt a könyvet, mert gyönyörű! 300 oldalas csoda, ami véleményem szerint még a „kőszívű emberek fiait” is megríkatja. Annak pedig, aki haszontalannak és szerencsétlennek érzi magát vagy az életét, kötelező elolvasnia. Garantálom, hogy ezek után átértékel egyet s mást. Horváth Réka II/A
Múzeum, kiállítás: A Terror Háza 2011. április 15-én ellátogattunk a hírhedt Andrássy út 60.-ba. Azért nevezik ezt a múzeumot a Terror Házának, mert 1944-ben a nyilas rémuralom idején a magyar nácik, 1945 és 1956 között pedig a hírhedt 66
Óperencia
Szabadidő
2011. június
kommunista terrorszervezet, az ÁVO és utódja, az ÁVH rendezkedett be ugyanitt. Mikor beléptünk a lépcsőházba, már tudtuk: ez a kirándulás más lesz, mint a többi. A bejárattal szemben, a lépcső végén két emlékmű állt. Az egyik a nyilas, a másik a kommunista terror áldozatainak állított emléket. Az előtérben, a jegypénztárnál sejtelmes, gyászos hangulatú zene szólt, közben pedig egy videofelvételen egy szemtanú mesélte el, hogy milyen kegyetlen és embertelen volt Rákosiék szocializmusa. Aztán rövid várakozás után beengedtek minket a kiállításra, és hirtelen egy régi, emeletes, körfolyosós bérház belső udvarán találtuk magunkat, középen pedig egy nagy pódiumon álló szovjet T-54-es tank fogadott minket. A tank mellett állt a lift, aminek a falán a terror áldozatainak fényképeit mutatták be. Felmentünk a második emeletre, ahol a Kettős megszállás című teremben kezdtük meg különös időutazásunkat. Ennek a szobának a közepén állt egy fal, melynek mindkét oldalán képernyők sorakoztak. Az egyik sor a szovjet, a másik a náci terrort mutatta be. Itt a terem szemközti falain régi tárcsás telefonok voltak, amiken ha ,,betárcsáztuk” a megfelelő számot, az ahhoz tartozó beszéd, zenemű hangzott fel. Ezután következett a „Nyilas folyosó”, amelynek falán különféle idézetek voltak olvashatók. A folyosón végighaladva léphettünk be a „Nyilas terembe”. Ennek közepén helyezkedett el egy fekete asztal, rajta nyilas jelvényes tányérokkal. Az asztal végén egy egyenruhába öltözött bábu állt, aminek az arca helyére Szálasi Ferenc portréja volt kivetítve. A falakon nyilas és náci egyenruhák voltak kiakasztva, a háttérben pedig nyilas beszédeket, propagandaüzeneteket lehetett hallani. Ezután következett a „Gulág-terem”. Ennek padlója olyan padlószőnyeggel volt borítva, ami a nagy Szovjetuniót ábrázolta. Itt fejtetőre fordított gúlák jelölték a munkatáborokat, ezek belsejében pedig az onnan származó tárgyak voltak megtekinthetők. Innen mentünk át az „Átöltözések termébe”. Itt volt kiállítva egy ÁVO-s és egy nyilas egyenruha. Meglepően hasonlítottak egymásra… Megnézhettünk egy videofilmet is, ami az átöltözéseket mutatta be, vagyis azt, hogyan lettek volt nyilasokból kommunista ÁVO-sok… Ezután következett az „’50-es évek terme”. Itt 67
Óperencia
Szabadidő
2011. június
szavazófülkék és egy urna állt. Ez után helyezkedett el a szavazóbizottság emelvénye, az emelvény mögött pedig különféle titkosszolgálati eszközök, lehallgató készülékek álltak. Ezután megnézhettük a szovjet tanácsadók szobáját, ami tipikus kommunista módra volt berendezve: mellszobor Leninről, festmény Sztálinról, a polcokon Lenin összes művei és Marxkötetek. Ezt követte az „Ellenállás szobája”, ahol a magyar ellenállók röpiratai voltak kiállítva, például: ,,Sír a magyar róna, ruszki csizma nyomja!” Utána lementünk a lépcsőházba, ahol szobrok, domborművek éltették az akkori vezetőket. Innen besétáltunk az „Át- és kitelepítések termébe”, ahol megláthattuk a rendszerrel szembenállók rettegett rémét: a fekete autót! Majd a „Terror folyosón” mentünk a kötelező terménybeszolgáltatásokról szóló terembe, ami bemutatta, hogyan vették el erőszakkal az 1950-es években a parasztoktól az általuk megtermelt gabonát és más élelmiszereket a kommunista behajtó brigádok. A folyosón volt egy verőszoba is, mellette a falon egy idézet Kádár „apánktól”: ,,Minden eszközzel tudni kell ütni.” A „Beszolgáltatás termébe” úgy kerültünk, hogy végigmentünk egy ,,zsírkockákból” felépített labirintuson, onnan pedig eljutottunk az ÁVO-s előszobába, ahol egy fényképes tablón bemutatták a szervezetet és feladatait. Innen Péter Gábor ÁVO-s „fővezér” szobájába mentünk. Ez egy egyszerű berendezésű szoba volt, de igen tágas. Ezután következett az „Igazságszolgáltatás helyisége”. Ez egy tárgyalóteremnek volt berendezve úgy, hogy korabeli dokumentumokkal, bírósági végzésekkel, ítéletekkel voltak beborítva a padok. A falon láthattunk néhány fényképet is az ártatlanokat elítélő bírókról. A „Propaganda terem” következett, ahol olyan plakátokat láthattunk, amelyeken a kommunisták kampánya vagy pedig az ,,állam ellenségeinek” ismertetőjelei voltak feltüntetve ábrákkal és jellemzéssel. Ezután jött a „Mindennapi élet szoba”, ahol korabeli plakátokkal voltak kitapétázva a falak. Láthattunk itt Bambi üdítőt, Rakéta porszívót, és sok mást. Majd következett a „Felekezetek terme”, aminek a padlójában egy óriási megvilágított kereszt, a falban pedig vallási tárgyak voltak elhelyezve. Innen jutottunk el a „Mindszenty-termen” át a kínos lassúsággal a mélybe ereszkedő liftig, amelyben egy videofelvételen egy szemtanú beszélt a kivégzésekről, akasztásokról. Eközben megérkeztünk az alagsorba. Itt egy pincebörtön rekonstrukciója volt, benne a jellegzetes ÁVO-s cellákkal. Innen az „Internálás termen” keresztül az „’56-os terembe” juthattunk, ahol a forradalom idejéből származó tárgyakat nézhettünk meg. Ezután a „Megtorlás termébe” vezetett utunk, ahol igazi, egykor használatba állított bitófák is voltak. Innen a „Kivándorlás terembe” mentünk, ahol a disszidálást mutatták be korabeli levelekkel, képeslapokkal illusztrálva a diktatúra miatt 68
Óperencia
Szabadidő
2011. június
élhetetlen szülőhaza engedély nélküli elhagyását. A „Könnyek termében” keresztekre akasztott, világító lámpácskák sokasága emlékeztetett a hősi halottakra, akik életüket adták a hazáért. Végül eljött a „Búcsú terme”, ahol videofelvételeken mutatták be, mikor és hogyan távoztak hazánkból a szovjet csapatok. Utoljára pedig megnézhettük a „Tettesek galériáját”: azoknak az embereknek az arcképét, akik a nyilas és kommunista diktatúra szörnyű bűneit elkövették. Vannak közülük olyanok, akik még ma is közöttünk élnek!... Számomra a legérdekesebb rész a börtön szakasz volt. Annyira valósághűnek tűnt, hogy szinte magam elé tudtam képzelni a falhoz láncolt rabokat. Elmerengtem mennyi kín és szenvedés érte őket. Minden korban kellenek olyan kiállítások, amelyeken a saját szemünkkel láthatjuk és a saját kezünkkel tapinthatjuk a múlt szörnyűségeit és hibáit. Ezt a kiállítást mindenkinek látnia kell ahhoz, hogy levonhassa önmaga számára a megfelelő tanulságot a XX. századi diktatúrákkal kapcsolatban. Bittner Brigitta IV/B
Színház: Dúl-fúl, és elnémul Az Örkény István Színházban néztem meg ezt az előadást még februárban. A darab egy bizonyos Carl Akerblom nevű feltalálóról szól, aki imádja Franz Schubertet – az életét és a zenéit egyaránt –, és most egy diliházban van. Ott ismerkedik meg a szellentés szabad gyakorlásáért harcoló Osvald Voglerrel, akinek elmeséli a legújabb találmányát, a hangalámondásos projektjét. Ennek az a lényege, hogy egy némafilm lejátszása alatt színészek alámondják a hangot, ezzel „megszólal” a némafilm. Az első film Franz Schubert életét mutatja be. Ez nagyon megtetszik Osvald Voglernek, és megbeszélik, hogy megvalósítják a nagy ötletet. A projektet Osvald Vogler néma felesége pénzeli. Az első előadás alatt hiba csúszik a technikába, ezért kénytelenek színházi előadás formájában folytatni a projektet, ahol a főszereplő Franz Schubert szerepét Carl Akerblom játssza. A projekt – talán mondanom sem kell – persze megbukik. Az előadás nekem nagyon tetszett! Néhol komikus, de leginkább drámai hangvételű darab. Egy bolond ember nagy ötletéről szól, amit a maga egyszerűségével és sajátos elképzeléseivel próbál megvalósítani, de a nem megfelelő háttérrel rendelkezve ennek csak drámai vége lehet. Érdekesnek, sőt meghökkentőnek találtam az előadásban azt, hogy az egyik színésznő 69
Óperencia
Szabadidő
2011. június
egyszer csak úgy előkapta a mellét és nyilvánosan eljátszották, ahogy lefekszik a főszereplővel. Őszintén megvallva ezen egy kicsit meglepődtem… Az viszont egyáltalán nem tetszett, hogy az előadás közben néhány körülöttem ülő embertől elég hangosan azt lehetett hallani, hogy rossz a darab, meg hogy nagyon unalmas az előadás. Bárkinek lehet ez a véleménye, mert nem kötelező, hogy tetsszen, de lehetne annyi tisztelet mindenkiben, hogy ezt magában tartja addig, amíg az előadásnak nincs vége. Volt több olyan ember is, aki a szünetben fogta magát és elment. Ezt bunkóságnak tartom a színészekkel szemben, mert gondoljunk csak bele, hogy milyen érzés lehet nekik, ha azt látják, hogy néhányan az előadás közben távoznak. Ebből ők arra következtethetnek, hogy nem sokra méltatják a munkájukat (amit az előadásba fektettek: gyakorlás, idő, fáradság stb.). Mindenesetre számomra szórakoztató volt az előadás, és egyáltalán nem bántam meg, hogy megnéztem, pedig – őszintén szólva – nem is akartam elmenni, mert nagyon fáradt voltam. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy Eszter nem tudott eljönni, mert szerintem neki is tetszett volna. Bodrogi Zsófia IV.B
Életmód: Csodálatos Kávé Idén már másodszor rendezték meg a Csodálatos Kávé című kiállítást, melynek ismét a Hungexpo Budapesti Vásárközpont adott otthont. Az eseményen a nagy nemzetközi kávés cégek mellett bemutatkoztak kisebb kávézók szakemberei és baristái is. A kétnapos rendezvényen került megrendezésre a hazai barista bajnokság, melynek győztese lehetőséget kapott, hogy országunkat az idei világbajnokságon, Kolumbiában is képviselje. Kávéból és szakértelemből idén sem volt hiány, egyedül az idelátogatók csekély száma szeghette a kiállítók kedvét. Jómagam először vettem részt csak és kizárólag kávéval foglalkozó kiállításon: habár a szakmai fórumokon, expókon már – szó szerint – belekóstolhattam a kávé világába, ezen a kiállításon egy egészen más szemszögből ismerhettem meg azt. A kávé hagyományos és leginkább elterjedt formáin (cappuccino, espresso, latte machiato) kívül a nagyérdemű megkóstolhatott különböző kávékülönlegességeket, kávés koktélokat is. Habár én kifejezetten undorodom a kávé jéggel és cukros szirupokkal történő barbár megcsonkításától, érdekesek voltak ezek a kreációk is. Ugyan hagyományos értelemben véve nem tartom magam nagy kávésnak, mindig nagy élvezettel töltött el a minőségi, jól elkészített kávé fogyasztása, amit 70
Óperencia
Szabadidő
2011. június
valahogy soha nem tudtam összeegyeztetni a hazai piacra is be-betörő kávézóláncok által kínált papírpoharas szeméttel. Ritkán iszom kávét, de akkor igyekszem nagy hangsúlyt fektetni annak minőségére. A különböző és igen eltérő élményeim kíváncsivá tettek, vajon mitől jó a jó kávé: kíváncsiságomtól vezérelve nagy élmény volt kilátogatni a Csodálatos Kávéra, ahol szakemberekkel, kávémegszállottakkal, forgalmazókkal beszélgethettem, és megtudhattam egyet s mást a tökéletes kávéról. A kávé készítését fokozatosan végigjárva, először a pörkölőstandoknál kezdtem a kérdezősködést. Egy szlovák pörkölőmesterrel folytatott beszélgetésem alatt kóstoltam nyers és kész, pörkölt kávészemeket is. A hosszas beszélgetésünk alatt elmagyarázta, hogyan is működik a modern kori pörkölő, és a kávészemeket ropogtatva azt is hozzátette, van, hogy 20-25 másodpercen múlik 1 kiló kávé sorsa a pörkölőben. Megdöbbentő, hogy mindössze ennyin múlik, megfelelő lesz-e a pörkölés! Ha figyelmetlen a pörkölőmester, a végeredmény egy kiló nyers vagy túlpörkölt kávészem. Ezek alapján hamar ráeszméltem, mekkora szakértelmet és türelmet kíván a folyamat. És akkor még említést sem tettünk a kávégépről, a kávékeverékről és végső soron a vendéglátósról, aki a kávénkat megfőzi. Az ilyen kiállításoknak pont ez az egyik legnagyobb szépsége és vonzereje: az ember felismeri, mennyi munka és odafigyelés van abban a csésze kávéban az asztalán. A kiállítás szervezői persze nem csak a fogyasztókhoz, de a vendéglátókhoz, éttermesekhez, kávézót üzemeltetőkhöz is szóltak: külön programok foglalkoztak a személyzet (tovább) képzésével és a megfelelő kávébeszállító kiválasztásával. Az egyik legérdekesebb program a barista bajnokság mellett a latte art verseny volt. A latte art, vagyis a tej művészete gyakorlatilag abból áll, hogy felgőzölt tejet öntünk a kávé tetejére úgy, hogy az egy szívet, rózsát vagy egyéb motívumot rajzoljon ki. Ez a téma már régóta foglalkoztat, ezért külön örültem, hogy idén már ilyen kategóriában is nevezni lehetett. A latte art engem főleg azért érdekel, mert így a kávé az ízén felül vizuális élményt is nyújt, nagyobb figyelem irányul a kávé megjelenésére is. Ez a plusz kávéélmény nemcsak a vendégnek, hanem hosszú távon a vendéglátóhely üzemeltetőjének is kedvez, hiszen a tetszetős megjelenés az elégedett fogyasztón kívül a kávéfogyasztást is tovább népszerűsíti, még több vendéget becsalogatva az üzletbe. A kiállítók listája alapján hatalmas tömegre és rengeteg koffeinmérgezett emberre számítottam, ehelyett egy félig üres csarnok fogadott, ahol a mosolyogva kávézgató vendéglátósokon és baristákon kívül csak elvétve lehetett egyszerű földi halandót látni. Aki mégis kilátogatott, annak remélem, átjött egy csepp abból a szeretetből és elhivatottságból, amit a szervezők és kiállítók a kávénak áldoztak és áldoznak nap mint nap. Csak 71
Óperencia
Szabadidő
2011. június
remélni tudom, a következő Csodálatos Kávé nagyobb közönség előtt tudja majd bemutatni a kávé hosszú és viszontagságos útját az ültetvényektől egészen a csészéig, és a kávéfogyasztók jobban felismerik majd a hosszú feketéjükben vagy cappuccinójukban rejlő valódi értéket. Kozma Kristóf IV/B
Az utcán talált szeretet A történet egy hűséges és feledhetetlen családtagról szól. Minden egy borús, nyári estén kezdődött a kis-Duna menti településen, Kiskunlacházán. Mivel kint javában esett az eső, bekényszerültünk a házba és leheveredtünk a kanapéra. A szoba kellemes meleget árasztott, és emiatt elnyomott minket az álom. Nem is tudtam, hányat ütött az óra, mikor egy telefonhívás törte meg a csendet. Anyát hívta valaki, majd mikor letette a kagylót, se szó, se beszéd, kiindult a szobából. Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy hova tart, már csak a finom parfümillatának szele érintette meg orromat. Mélyen elmerülve gondolataimban leültem a konyhaasztali székre. Tűnődtem, hogy most mi a jó döntés: várjak rá itthon ölbe tett kézzel, vagy csendben utána surranjak. Végül a második felvetést választottam, bár mindenemmel próbáltam magamnak megálljt mondani, de az ereimben csörgedező kíváncsiságot nem tudtam kordában tartani. Hamar magamra terítettem a kedvenc kabátomat és kiosontam az ajtón. Kint nagyon besötétedett már, és csak a poros úti lámpák nyújtottak egy kis fényt. Az eső jól rázendített, és a kabát nyakán becsurgó víz kellemetlen hidegét éreztem végigfolyni a hátamon. Halkan, a bokrok árnyéka mögé kuporodva haladtam, követve anya lépteit. Mikor a saroknál befordulva eltűnt, már tudtam, hova tart. Az utca végéhez érve hallottam anyát és nagymamát beszélgetni, de nagymama hangjában valami nyugtalanító izgatottságot véltem felfedezni. Mire odaértem a kapuhoz, az nagy lendülettel becsapódott előttem. Csendesen kinyitottam, s megsürgetve lépteim a kivilágított terasz felé vettem az irányt, ahol a szomszéd fiatalemberrel társalogtak. Ahogy közelebb értem, anya észrevett és barna szemével lágyan leszidott, bár valahol mélyen tudta, hogy a rejtélyes telefonhívás és az ezutáni gyors távozása mély kíváncsiságot és nagy aggodalmat váltott ki belőlem. Miközben kívülállóként hallgattam őket, a szomszédból átszűrődő nyöszörgés felkeltette figyelmem. Elindultam a tujakerítéshez, majd a vastag és nyirkos sövény kis résén átkukucskáltam. Egy ázott és erejétől elhagyott kutya feküdt nagymama barna kockás pokrócán. Búskomor, bágyadt szemeivel rám is vetett egy pillantást, és evvel a mindent mondó tekintettel elbeszélte keserves múltját. Elindultam a szomszédba átvezető kiskapuhoz, azután anyáék is követtek. 72
Óperencia
Szabadidő
2011. június
Körülálltuk az ebet és egy perc néma csendben csak néztük, néztük. Nagyon megesett rajta a szívem, hisz oly elhagyatottnak és elesettnek látszott. Nagymamára pillantottam, és ő rögtön kiolvasott mindent abból a kérdő tekintetből, amit reá vetettem. Nagymama felém hajolt és halkan odasúgta, hogy később elmeséli a kis hívatlan vendég történetét. Hazafelé tartva egész testemmel hozzásimultam anyukámhoz, mivel a késő esti levegő erősen lehűlt és arcomat a csípős hideg szél fuvallata pirosította meg. Mikor visszaértünk a házhoz, anyához fordultam és feltettem a kérdést, ami egész úton a fejemben járt: „Anya, megtartjuk?”A válasz, mit oly izgatottsággal vártam, igen volt… Nyári Krisztina I/B
Mentett kutyáim Korábban még nem gondolkoztam el azon, hogyha kutyát szeretnék, honnan válasszak. Mivel születésemkor már voltak kutyák a családban, nem volt kérdés. Mikor a szüleim utolsó kutyája is meghalt, másfél évig „nélkülöznöm” kellett, egészen addig, míg kétszer megpróbáltak betörni hozzánk. A besurranók próbálkozásai szerencsére kudarcba fulladtak, a szüleimet viszont elgondolkodtatta a két eset, végül arra a döntésre jutottak, hogy ismét lesz kutyánk. Kölyökkutyát nem szerettek volna, mert nincs annyi időm a tanulás mellett, hogy elegendőt foglalkozzak vele. Arról nem is beszélve, hogy mennyire elrettentő látvány a gazdi cipőjén csámcsogó, kajla fülű, csetlőbotló lábú, plüssjátékra emlékeztető házőrző. Német juhászfajtában gondolkodtunk, és egészen véletlenül a tv-újságban láttuk meg a Német Juhászkutya Fajtamentők hirdetését, egy 9-10 év körüli kobzott kan kutya képét. Valahogy azonnal éreztük, hogy ő a mi kutyánk. Telefonos egyeztetések után el is mentünk érte. Eszünkbe se jutott, hogy esetleg nem tetszünk neki és nem fogad el bennünket. Úgy ugrott be az autóba, mintha ismerte volna, és mikor itthon kiszállt, azonnal felmérte a terepet és „járőrözött”. Pár nap elteltével már lehetett látni, ahogy a meggyötört arca szépen lassan kisimul. Borzasztó körülmények közül mentették ki a fajtamentők, egy régi chip a bőre alatt még árulkodott arról, hogy valaha volt családja, de a jó genetikai adottságai miatt a szaporító lelopta és évekre egy kicsi ketrecbe zárta egy eldugott erdőben. (Élete javát ott kellett leélnie.) Látszott rajta a rossz bánásmód, a verések nyoma, de ennek ellenére még mindig meg tudott bízni az emberekben. Két hónapja volt már nálunk, mikor eldöntöttük, hogy a fajtamentőktől elhozzuk mellé azt a szuka kutyust, akivel egy kennelben 73
Óperencia
Szabadidő
2011. június
voltak. Ő fizikailag már nagyon rossz állapotban volt, teljesen legyengült, vele kapcsolatban csak nagyon rövid időben lehetett gondolkodnunk. Ennek ellenére elhoztuk, vitaminokkal és rendszeres étkeztetéssel felerősítettük. Mindez 2010 tavaszán történt, nyárra mindkét kutyus megnyugodott lelkileg. Nagyon sok időt töltöttünk velük a vakáció alatt, ők pedig hálásak voltak minden falatért, simogatásért. Beilleszkedtek az életünkbe, egyszer sem jutott eszükbe rosszalkodni vagy megszökni. Alex (a fiú) olyan házőrzővé vált, amilyen csak a filmekben van. Sofi (a lány) pedig egy babusgatni való, családi kutyus lett nálunk. Sajnos azonban nem tartott sokáig a boldogság: Alex a 9. hónapban agyvérzést kapott, lebénult, el kellett altatni. Sofit nagyon megviselte Alex halála, egészségi állapota elkezdett romlani, ezért elhoztuk neki Buffyt. Szintén a fajtamentőknél találtunk, és ők is ismerték egymást korábbról. Átmenetileg segített, de 4 hónappal később Sofit is elveszítettük. Most Buffy van nekünk, aki épp úgy nem fiatal, de nagyon hálás és jó kutyus. A fajtamentőkkel azóta is folyamatos kapcsolatban vagyunk, ők ugyanis figyelemmel kísérik minden mentett kutyusuk további életét, sorsát. Ha nem elégedettek az örökbe fogadókkal, akkor visszaveszik tőlük őket. (Mi nem csak e-mailben számolunk be a történtekről, hanem a facebookon is regisztráltuk Buffyt, ahová a róla készült képeket töltjük fel.) Most már határozott elképzelésem van arról, hogy honnan és milyen kutyát válasszak. Mindenféleképpen mentett kutyusokat szeretnék a jövőben is, azon belül is elsősorban időseket. Nekik már szinte semmi esélyük sincs a boldogságra, hogy életük rövidke, hátralévő részére szerető családba kerüljenek. Az emberek többsége hosszú távra, évekre tervez a házi kedvencekkel kapcsolatban. Persze némely esetben érthető, ha úgy érzi az új gazda, hogy lelkileg nem elég erős ahhoz, hogy mire összeszoknak és megszeretik egymást a kedvencükkel, addigra „lejár az idő”. Azonban a nagy átlagra nem ez jellemző. Ők saját kényelmükre gondolnak, és egy idős kutya bármikor ápolásra szorulhat, „csak” gonddal jár. Ez is igaz, de nem lehet szavakba foglalni azt az érzést, mikor egy meggyötört, esetleg bántalmazott, kínzott kutyus szemébe néz az ember és látja a hálát. Az idős eb minden mozdulatára vigyáz, nehogy az újdonsült gazdijának rosszat tegyen, és emiatt mennie kelljen. Megható, mikor alvás közben szinte mosolyognak – nos, ezekre kell gondolni és minél több embernek segítenie kellene rajtuk. Nagyon sokan várnak még szerető gazdira! A cím, ahol érdeklődhetünk: www.nemetjuhaszmentes.hu Hoffmann Dóra I/B
74
Óperencia
Szabadidő
„Alex, azaz Apóca (a fiú) olyan házőrzővé vált, amilyen csak a filmekben van.”
„Sofi, vagyis Sárika (a lány) egy babusgatni való, családi kutyus lett nálunk.” 75
2011. június
