»1«
KÖLCSEY FERENC (1790 - 1838) ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA Kölcsey Ferenc kivételes emberi nagyságát, ragyogó példaképül szolgáló jellemtisztaságát ihletett szavakkal foglalta össze a kortárs Kossuth Lajos. Börtönében értesült a költő váratlan haláláról, s döbbenetét levelében így fejezte ki: Oly socratesi bölcsesség s oly roppant tudomány, oly meleg emberszeretet volt benne, mint kevés költőben. A tiszta szellemiség, erény és gyermeki szelídség mintaképe volt. Wesselényi Miklós halála után pár nappal így sóhajtott fel: „Nem közénk való volt.” A reformkor politikai fellendülése mindenek előtt az értekező próza korszerűsítését tette szükségessé. Ennek a feladatnak a teljesítésére először Kölcsey Ferenc vállalkozott, kinek életműve átmeneti jellegű: a romantikus elemek klasszicista vonásokkal s az érzékenység kultuszával keverednek benne. 1790. augusztus 8-án született Sződemeteren. (Ez a falu akkor Közép-Szolnok megyéhez tartozott, ma Románia ÉNY-i részén fekszik.) A szülővidék elmaradottsága is szerepet játszott abban, hogy Kölcsey rendkívüli fogékonyságot mutatott a társadalmi egyenlőtlenségek s a politikai fejlődés kérdései iránt. Szülei a magyar köznemességnek igen régi, vagyonos, református felekezetű rétegéből származtak. Ő maga a debreceni református kollégiumban tanult. Már diákkorában verselt, előbb Csokonai, majd Kazinczy hatására. Eredeti költészete jogi tanulmányainak befejeztével bontakozott ki. 1812-ben birtokára vonult vissza gazdálkodni. Magányában érezte a feszültséget a felvilágosodás polgári műveltsége és nemesi életmódja között. 1814-ben barátjával, Szemere Pállal együtt Feleletet írt a Mondolat c. röpiratra, melyet az előző évben adtak ki a Kazinczy vezette nyelvújítás ellen. Életében döntő változás volt, amikor 1829-ben tisztséget kapott Szatmár megye vezetőségében. 1832-ben a megye követeként a pozsonyi diétára utazhatott, hol a szabadelvű ellenzéknek egyik szónokává lett. 1835-ben, amikor megyéjében a szabadelvű irány a maradiakkal szemben megbukott, lemondott tisztségéről. Kölcsey éppen a korábban perbe fogott Wesselényi Miklós védőiratán dolgozott, amikor 1838. augusztus 24-én, a Szatmár megyei Cseke községben egy hirtelen jött betegségnek áldozatul esett. ÉRTEKEZŐ PRÓZÁJA Kölcsey jelentékeny költő volt, de értekező prózája terjedelemben és minőségben egyaránt felülmúlja lírai verseit. Költészetét könnyebb levezetni értekező műveiből. Magyar nyelven ő hozott létre először maradandót e műfajban. Első alkotó korszakában, az 1810-es években főként bírálatokat írt. A Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetések (1815) és a Berzsenyi Dániel versei (1817) műhelytanulmánynak tekinthető. A bennük megfogalmazott, rendkívül szigorú értekezést az indokolja, hogy közvetlen költőelődei példájától el kíván rugaszkodni, mert új stílus megteremtésére törekszik. Felfogása ekkor még ellentmondással terhes: túl akar lépni az előző nemzedék eredményein, de klasszicista neveltetése még gátolja abban, hogy mindazt észrevegye elődeinek műveiben, ami előre mutat. Csokonai népiességét pallérozatlan vidékiességnek látja, és értetlenül áll szemben Berzsenyi metaforákat teremtő képzeletével, amely pedig döntő módon előkészítette a magyar nyelvű romantikus versírást. Kölcsey második alkotó korszakát az 1820-as évekre tehetjük, amikor is a romantikus
»2« nemzetfelfogás került érdeklődése középpontjába. Ekkor írta legjelentősebb tanulmányait: pl. Mohács és a Nemzeti hagyományok c. KÖLTÉSZETE A versek Kölcsey életművének mennyiségileg nem számottevő és minőségileg kevésbé jelentős részét alkotják. Elfojtódás (1814) Kölcsey a felépítés tudatos kísérletezőjének bizonyult, a költői mondattan megújítására törekedett. Első jelentős versében, az Elfojtódásban az állítmányt sokáig késleltetve, bizonytalanságban hagyta olvasóját afelől, hogy az egymás után következő sorok milyen szerepet fognak betölteni a mondat egészében: "Ó sírni, sírni, sírni, Mint sem sírt senki még Az elsűlyedt boldogság után; Mint nem sírt senki még Legfelsőbb pontján fájdalmának, Ki tud? ki tud?"
A vers Kölcsey egyéniségének tükre, s így önértelmező tartalmú. A vers kiáltás, amit a boldogság elvesztése vált ki. Lelkiállapota is megnyilvánul, de érzelmi egyhangúság van jelen. A vers ellentétekre (vágy - valóság, teljesség- teljesíthetetlenség) és az ismétléssel ill. késleltetéssel előidézett feszültségre épül. Kölcsey az ellentétek pólusai között helyezkedik el. Ezzel magyarázható romantikussága. Himnusz (1823) Kölcsey sajátkezű kéziratán a cím így fordul elő: Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból. Ez a mű alcíme lett, mely hűen tükrözi, hogy a magyar történelem balsorsú esztendőit mutatja be. Visszahelyezi költeményét a múltba, s beleéli magát aegy akkori prédikátor-költő helyzetébe. Ez a lélekbeli visszahelyezkedés érteti meg a mű mélyen vallásos jellegét, bűntudatát, imaformáját, nyelvének biblikus ódonságát. A műfajt a cím is jelzi: himnusz, mely istenhez fohászkodó költemény. A magyar reformkor válságos idején írta, ugyanis megerősödtek Bécs magyarellenes intézkedései. Nemzetébresztő szándékkal írta, önbírálatra serkent. Ugyanebben az évben született Petőfi is. A könyörgés tárgyát már az első versszak megfogalmazza: „Isten, áldd meg a magyart/Jó kedvvel, bőséggel.” A reformáció korának jeremiádjai a nemzeti történelem tragikus fordulatait azzal magyarázták, hogy Isten bűnei miatt ostorozza a magyarságot. S ez a bűnhődés az indok is egyben: "Megbünhödte már e nép a / a múltat s jövendőt!". Az első versszak egyben a keret része is, s így a vers végén kis változtatással megismétlődik. Romantikus vonás az ellentétesség: jókedv-balsors, múlt-jövendő. Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának.
»3« Értünk Kunság mezein Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlővesszein Nektárt csepegtettél. Zászlónk gyakran plántálád Vad török sáncára, S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. Bújt az üldözött s felé Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett s nem lelé Honját a hazában, Bércre hág és völgybe száll, Bú s kétség mellette, Vérözön lábainál, S lángtenger fölette. Vár állott, most kőhalom, Kedv s öröm röpkedtek, Halálhörgés, siralom Zajlik már helyettek. S ah, szabadság nem virúl A holtnak véréből, Kínzó rabság könnye hull Árvánk hő szeméből! Szánd meg Isten a magyart Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbünhödte már e nép A multat s jövendőt!
A keret után a történelmi múltat elemzi a következő 4 versszakban. A II. és III. versszakban a múlt pozitív történelmi képeinek leírása történik. Ezek: a honfoglalás, az Árpádház felvirágzása, magyarországi természeti képek, a Hunyadiak győzelmei a török ellen, Mátyás uralkodás és Bécs elfoglalása. Ezt a boldog múltat Kölcsey a versben Isten adományaként értelmezi, s így ez Isten dicséretévé válik egyben. A IV. és V. versszakban a történelmi negatívumok és ezek oka jelenik meg. A történelmi negatívumok (tatárjárás, törökök, belső viszályok, a nemzeti egység hiánya) bűnhődésként jelennek meg, melynek oka a magyarság bűnössége. A balsors évszázadainak ijesztő erejű romantikus képeit halmozza: dörgő fellegedben, magzatod hamvedre, vérözön, lángtenger. A VI. versszak képe elsősorban Rákóczit jelenti, de bárkit, akit üldöztek a magyarság melletti kiállása, s tettei miatt. Ez a negatív múlt: bujdosás, elnyomás. A VII. versszakban a múlt és jelen ellentétpárokkal történő szembeállítása következik (jelen - értékhiányos; múlt - értékesebb ,jobb). A történelem folyamán a magyar nép, a nemzet a szabadságot vesztette el. A kérését a bűnhődés részletes leírásával indokolja: „Kínzó rabság könnye hull/Árvánk hő szeméből.” A VIII. versszakban visszatér a keret, már csak szánalmat kér Istentől. A szenvedést (bűnhődést) hangsúlyozza ki. Már a múltat megbűnhődtük korábban a történelemben, ezért a jövőt most, a jelenben bűnhődjük. A versszak elejére helyezi a felszólító módú igét: Szánd, ezzel kiemeli a bűnhődést. A vers hiányolja a nemzetből a nemzettudatot, ugyanakkor a himnuszból hiányzik az önbizalom, hiszen Kölcsey pesszimista. A Himnuszban is megfigyelhető Kölcsey szándéka költői
»4« nyelv megújítására. A mondat felépítésének bonyolítására irányuló törekvés megnyilvánul például az első versszakban: Kölcsey értekező prózájában lesújtó véleményt alkotott a magyar nemességről. Ez az ítélete késztette arra, hogy nemzethalál gondolatát fejezze ki prófétáló verseiben, a Zrinyi dalában és a Zrinyi második énekében. Zrinyi második éneke A mű a Sors és a költő "párbeszéde". A költő könyörög, hiszen a Sors magasabb rendű. Köztük alárendeltségi viszony van. A vers kérés-felelet (elutasítás) formában íródott. Az I. versszak vészhelyzetet tár fel, melyek belső problémák is lehetnek, s a nemzet pusztulását okozhatják. Ezért a költő a Sors segítségét kéri. A Himnuszhoz hasonló kérések is megtalálhatók a műben. A II. versszakban a Sors válasza következik: a nemzetnek egyedül kell harcát vívnia. A Sors indokai, amiért szembefordul a magyarokkal: a magyarok gyávasága, a Sors korábbi segítségeinek elpazarlása. Ez már elutasítást sejtet. A III. versszakban a kérés intenzitása fokozódik. Kölcsey kéri a Sorsot, hogy a hazát (Magyarországot) őrizze, de a magyarságot pusztíts el bűnei miatt, hátha a jövőben megszületik egy új magyarság, mely jobb lesz. A IV. versszak a Sors ítéletét hozza, amely kegyetlen és kategorikus: "Törvényem él". Ez nem enged további kérést, így nem folytatódhat a vers sem. Az ítélet szerint eltűnik a magyarság, s helyét új nép vesz át, mely kihasználja lehetőségeit (amiket a magyar nép elmulasztott). Kölcsey nemzethalálában a magyar hon a magyarok bűnei miatt szűnik meg. A vers hasonló a Himnuszhoz (kérés), de itt megvan a válasz is. Erősebb az önostorozás és a nemzeti bűnök felsorolása általános (belső egység hiánya, külső segítség várása). Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat, Vérkönnyel ázva nyög feléd! Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad, És marja, rágja kebelét. A méreg ég, és ömlik mély sebére, S ő védtelen küzd egyedűl, Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére, Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl! Áldást adék, sok magzatot honodnak, Mellén kiket táplál vala; S másokra vársz, hogy érte vívni fognak? Önnépe nem lesz védfala? Szív, lélek el van vesztegetve rátok; Szent harcra nyitva várt az út, S ti védfalat körűle nem vonátok; Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut. Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja Szülötti bűnein leszáll; Szelíd sugárit többé nem nyugtatja Az ősz apák sírhalminál. És más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblü nép; S szebb arcot ölt e föld kies határa, Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.
»5« Huszt Kölcsey egyik optimista verse. A nemzet számára van tanácsa, ezt az utolsó sor írja le. A vers agitatív, cselekvésre szólító mű, mely szerint: az alapvető érték a jelen; cselekedni kell, s el kell vetni a múltat. Versformája epigramma (disztichonokból álló verses költemény). Az első verssor hexameter, a második verssor pentameter. A versforma klasszicizálódó. A műben a hexameter ötödik és hatodik verslába kötelezően daktilus és spondeus. Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék; Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!
Parainesis Kölcsey Kálmánhoz Kölcsey prózája és versei között szoros a kapcsolat. Élete végén, politikai reményeinek szertefoszlása után unokaöccse számára Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (1837) címmel összefoglalta intelmeit. A kiábrándultság az intelmekben is megnyilvánul. E műben azonban az erényes életet önértéknek tekinti a szerző, s a sztoikus magatartás mellett foglal állást. A természet és az emberiség sors szabta fejlődésének a gondolatát fejti ki. Ez összefügg kálvinista neveltetésével, az isteni eleve elrendelés hitével. A végzetszerűség elfogadása ellenére önismeretre, önnevelésre, haza és emberiség tevékeny szeretetére szólítja olvasóját. Végkövetkeztetésünk: Kölcsey munkáiban a felvilágosult klasszicizmus és a romantika kettős hatása érvényesült. A legmaradandóbb írásaiban az ember s a nemzetsors végső céljáról értekezik. A Vanitatum vanitas és nagy prózai vallomásai belső vívódást fejeznek ki. Első volt a magyar értekezők sorában, akit következetesen elméleti igény vezérelt.
