Kitalált középkor. Dobogó MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 3

3

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Kitalált középkor Földindulás a nyugat-európai középkorkutatásban – Heribert Illig időcsúsztatás elméletéről dióhéjban (2001–2003) PAP GÁBOR Olyan elméletről van szó, amely valóban földindulásszerűen hatott és hat a nyugat-európai középkorkutatásban. Hozzánk egyelőre – úgy látszik – nem akar begyűrűzni a hatása. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy a vasfüggöny ma is működik, és éppen azoktól a tudáshullámoktól zár el bennünket, amelyek fölfrissíthetnék a tudományos életünket. Elég pontosan tudják, akik szűrnek, hogy mi az, amit ki kell szűrniük. Most mégis mintha elaludtak volna... Hadd soroljam föl elöljáróban, mi lesz annak az öt egységnek a témája, amelyből ez az előadás felépül. Első tétel: rövid kutatástörténet. Ezzel tartozom a kollégáknak. Második tétel: az időcsúsztatás elmélet fontosabb elemei. Itt jobbára idézni fogok, hogy lehetőleg ne az én vélekedéseim, hanem a szerző megállapításai kapjanak hangot. Harmadik tétel: allergikus pontok az új történelemképben, különös tekintettel azokra, amelyek a mi szempontunkból is lényegesek. Majd látni fogjuk, éppen azok a csomópontok rajzolódnak ki éles körvonalakkal az új képletben, amelyeket mi már régen úgy tartunk számon a magunk vonalán, mint a magyar (avar, hun, szkíta) őstörténet megoldatlan kérdéseit. Tudjuk, hogy előbb-utóbb választ kell találnunk rájuk, de egyelőre vagy nem mernek, vagy nem tudnak nekivágni a kutatók… Negyedik tétel: átszámítandó fontosabb dátumok. Amilyen rövid, olyan lényeges fejezet. Ebben az új történelem-képben bizonyos évszámok meg fognak változni, és hogy melyik mivé változik, az rendkívül tanulságos. Éppen a mi történelmünkben egészen meglepő áthelyeződéseknek lehetünk tanúi. Végül az ötödik tétel: tanulságok. Bőségesen lesznek, ezt előre bocsáthatom. Indítsuk a beszámolót a kutatástörténet személyes vonatkozásaival. Ha az ember ennyire új témát – ráadásul először, azaz előzmények nélkül – akar fölvezetni, célszerű az ún. ontológiai módszert alkalmazni, vagyis keletkezése folyamatában ismertetni a tárgyalandó kérdéskört. Így sokkal több mindent megértünk belőle, mint ha szigorúan leíró, morfológiai módszert választanék. A 2000. év őszén egy Grazban tanuló kedves barátom, Schulz Tamás a Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyetemének folyosóján kezembe nyomott egy könyvecskét. Miután neki is, nekem is sietős volt a dolgunk, csak annyit mondott hozzá: itt vala-

mi egészen új történelem-koncepcióról van szó, aminek az a lényege, hogy Nagy Károly sohasem élt. Mint történelmi személy egyáltalán nem létezett!… El lehet képzelni, hogyan reagáltam a bejelentésre. Ugyanúgy, ahogy most a tisztelt hallgatók vagy olvasók. Semmi baj, van egy új Daenikenünk, gondolom, minden tíz évben születik egy példány belőle… Megköszöntem az ajándékot, hazamentem, és a könyvecskét becsúsztattam a tágas polc-sor legsötétebb zugába. Ez aztán ott pihent körülbelül fél évig. Akkor Budapesten, a Magyarok Házában, az egyik előadásom megkezdése előtt – nota bene, ennek az előadásnak a sorozat-címe így hangzott: „A tizenegyedik parancsolat”, az alcíme pedig ez volt: „Ne hazudj!” – egy középkorú hölgy, akit addig csak arcról ismertem, de nem tudtam, kicsoda, fölnyújtott egy könyvet az előadói emelvényre, és megkért, olvassam el a dedikációját. Az pedig így szólt: „Úgy néz ki, nem csak nálunk hazudnak… Pap Gábornak teljes tisztelettel és szeretettel Bp. 2001. 04. 25.” Aláírás: „Nothaft Zsuzsa”. Ő ugyanis, amint az később kiderült, külföldre ment férjhez, de rendszeresen hazajár, többek közt azért, hogy ilyen előadásokat hallgasson. Még ő figyelmeztetett rá, hogy a neve beszélő név. Azt tudjuk, hogy a „Not” többjelentésű szó, egyebek közt „szükséget” is jelent. Így, hogy „Nothaft” ezek szerint a „szükségszerű” jelentést is hordozhatja a szóban forgó családnév. Akkor még nem esett le a tantusz, de amikor hazaérve elkezdtem la-pozgatni a könyvet, egyszer csak ismerősnek tűnt, mintha ezt a könyvet már láttam volna valahol. Kiderült, hogy annak a könyvecskének az eredeti, kemény

Dobogó

Mitikus Magyar Történelem (XII. évfolyam 2. szám) Megjelenik minden páros hónap utolsó napján (február, április, június, augusztus, október, december) Fõszerkesztõ: Sárosi Zoltán Kiadja: Két Hollós könyvesbolt Elõfizetéssel kapcsolatos információk: 299-0032 A lap elõfizethetõ rózsaszínû postautalványon a Két Hollós Könyvesbolt címén (Bp. Kenyérmezõ u. 3/a, 1081). Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt. Hírlap Terjesztési Központ

Postacím: 1900 Budapest Előfizethető az ország bármely postáján, a hírlapot kézbesítőknél,valamint megrendelhető e-mail: [email protected] telefonon: 06-80/444-444 világháló: www.dobogommt.hu villámlevél: [email protected] HU ISSN 1589-3677(nyomtatott) HU ISSN 1589-4746 (online) A lapban megjelent cikkekért felelõsséget vállalunk!

4

Dobogó

borítójú kiadását tartom a kezemben, amelynek az egyszerűbb kiállítású, papírfedelű zsebkönyv-kiadását annak idején megkaptam Schulz Tamástól. A kihívás félreérthetetlen volt: a kérdést nem lehetett többé megkerülni. Amikor a Sors két irányból adja a kezembe ugyanazt a témát, nyilvánvalóan fontos dologról van szó. Ekkor kezdtem el foglalkozni az Illig-féle időcsúsztatás elmélettel. Mire elolvastam a szóban forgó művet, már itt volt a folytatása is. A második Illig-könyvet egy harmadik személytől kaptam meg, aki ugyancsak Németor-szágban él, ő viszont Egerben volt valamikor tanítvá-nyom. Ez azt jelenti, hogy fölgyorsult egy folyamat… Most azoknak a műveknek az adatait ismertetem, amelyek közvetlenül az időcsúsztatás témájával foglalkoznak. Valamennyi itt következő mű szerzője Heribert Illig. Első idevágó műve: Karl der Fiktive, genannt Karl der Grosse. (Fiktív Károly, akit mi Nagy Károlynak nevezünk – 1992.) A második: Hat Karl der Grosse je gelebt? (Egyáltalán élt valaha is Nagy Károly? – 1994.) A harmadik: Das erfundene Mittelalter (A kitalált középkor – 1996.) Ez a könyv 2001-ben már a 10. kiadásnál tart. 1998-ban megjelenik a puha fedelű zsebkönyvváltozata is, amelyből 2001-ig 5 kiadás kelt el. A negyedik Illig-mű: Wer hat an der Uhr gedreht? (Ki állította át az órát? – 1999.) Ez 2001-ig négy kiadást ért meg. (Kint élő barátomtól hallottam: ahhoz, hogy Németországban újra kiadjanak egy könyvet, előzőleg legalább 10 000 példányban kell elfogynia.) 1989-ben Heribert Illig folyóiratot indít, amelynek címe: Vorzeit, Frühzeit, Gegenwart (Előidő, korai idő, jelenkor). 1991 óta minden számban foglalkoznak az időcsúsztatás elmélettel. 1995 óta a folyóirat címe: Zeitensprünge (Időugrások), rövidítve: ZS. Most lássuk, mit ír Heribert Illig a maga kutató

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM munkájának kezdeteiről, „A kitalált középkor” című könyve bevezetőjében. Az ő esetében ugyanis legalább ilyen csodálatos módon ért össze két, egyébként nem szükségképpen összetartó kutatási vonal. Az első a középkori okmányhamisításokkal való foglalkozás oldaláról indult. Azt hiszem, a tisztelt hallgatóknak, illetve olvasóknak nemigen van tudomása arról – nekem sem volt, míg el nem kezdtem olvasni ezt a könyvet –, hogy milyen mértékben tártak föl csak az utóbbi fél évszázad folyamán is a középkor történetére vonatkozó írások között hamisításokat. Egyetlen példát hadd említsek. A Nagy Károlyt közvetlenül érintő, az ő korába utalt 270 okmányból 101-ről már 1996-ig kimutatták, hogy hamis. Addig természetesen erről a 101-ről is mint hitelesről beszéltek szakmai körökben, és úgy építették föl a középkorról való tudásunkat, mintha ezek hitelesek lennének. Az ember első reagálása, mikor ilyen adatokat olvas, az, hogy nem hiszek a szememnek. A második az, hogy itt valami irdatlan nagy baj van. Mi hozzászoktunk – az itthoni Korona-kutatás, vagy a koronázási palásttal való foglalkozás, vagy a Fehérvár-kérdés tárgyalása kapcsán –, hogy riasztó arcátlansággal hazudnak nekünk. Egyetlen példa: úgy adják elő, mintha Szent István eredeti, hiteles és egykorú ábrázolása lenne a paláston megjelenő „arcmás”, pedig a tények egészen mást mutatnak. Ennek a képnek a feliratában nem Szent István neve szerepel. STEPHANUS helyett csak SEPHANUS olvasható itt, és ez a név jól láthatóan a SEBALDUS-ból lett másodlagosan áthímezve. A mellette lévő és – ugyancsak másodlagos jelzésekkel – Gizellának „eladott” ember pedig – szakállas férfi! Tessék megnézni! Ehhez képest ma is úgy beszélünk róla, mintha első királynénk lenne. Tehát ilyen nagyságrendűek a hazudozások, és folyamatosan kapjuk őket. Vagy: arról az alapjaiig lepusztult későrómai épületkomplexumról, amely Székesfehérváron a romkertben látható, a mai napig azt tanítják, hogy Szent István bazilikájának a maradványa, holott a fekvése, az egykorú leletanyag teljes hiánya és egyéb súlyos érvek alapján biztonsággal állítható – amint arra Bradák Károly már évekkel ezelőtt figyelmeztetett –, hogy nem az. Hajlamosak vagyunk arra, hogy ezeket mint sajátlagos magyar sérelmeket tartsuk nyilván, mintha a Jóistennek az volna a különös kedvtelése, hogy csakis bennünket sújtson az ilyesmivel. De ez nem így van. Ezek egy hatalmas hazugságáradatnak a bennünket érintő részmozzanatai. És arra kellene most már ráébrednünk, hogy ott is vannak szövetségeseink, ahol nem is gyanítjuk őket, mert minden bokorban ellenséget szimatolunk. Heribert Illig például bajor ember. (Akárcsak Gizella. Nem a szakállas, a paláston, hanem az igazi.) A né-met tudományosság úgy fogadta Illig könyvét, hogy „ja persze, már megint a bajorokkal van baj!” Nekünk vi-szont az juthat eszünkbe, hogy Szent István éppen a bajorokkal kereste a kapcsolatot. Vajon csak azért, mert azok estek hozzánk a legközelebb? A bajor nem

5

azonos a némettel, és a mai napig sem sikerült egészen elnémetesíteni őket… A hamisítások vonalán haladva – 1986-ot írtunk akkoriban – a következőkre figyelt föl Illig. Egy konferenciának a zárszavában ennek a kérdésnek a legjobb szakembere, Horst Fuhrmann a következő megállapítással zárt le egy üléssorozatot, amelyen megint egy sereg okmányról mutatták ki, hogy hamisítvány. Ideje – mondta – fölfigyelnünk egy érdekes tényre. A leghíresebb hamisításokról (ilyen például a Sylvesterlegenda Konstantin megkereszteléséről, a Symmachos féle hamisítás, a konstantini adományozás, a pseudoIsidorus, a maga tízezer kivonatával, a pseudo-Clemens levelek stb.) pontosan tudjuk, mikor követték el őket. Az első esetben ez a IV. századot jelenti. Igen ám, de az első hivatkozás rá, amikor a hamisítás eredményét effektive használni akarják, jóval későbbi, ezúttal csak a VIII. században kerül rá sor. A többi példa esetében a hamisítás és a hamisítvány felhasználása között átlagosan 2-400 év a különbség. És erre ironikusan a következőt mondja Fuhrmann. Kétféle magyarázat lehetséges. Az egyik úgy szól, hogy minden egyes hamisító prófétai tulajdonságokkal rendelkezett. Vagyis úgy tudott a maga korában hamisítani, hogy előre látta, miként fogja ennek 300 év múltán hasznát venni valaki. Más szóval pontosan tudta, mi fog történni 300 év múlva. A másik magyarázat viszont az, hogy valami nagyon nagy baj lehet az időszámításunkkal. Amikor már ennyi példa összegyűlt arra vonatkozóan, hogy a hamisítás és a felhasználás között több évszázadnyi a szünet, akkor okvetlenül föl kell tenni a kérdést, mi lehet erre az ésszerű magyarázat. Nyilvánvaló, hogy az első javaslat irónikus hangvételű volt: egy pillanatra sem vehetjük komolyan azt a feltételezést, hogy próféták hamisítanak. Ráadásul Fuhrmann idevágólag még egy figyelemre méltó megállapítást tesz. Azt tudniillik, hogy hamisítani nem szoktak raktárra. Olyan nincs, hogy für alle Faelle hamisítok ezt-azt, majd csak eljön az idő, hogy hasznát veszi valaki. Ez teljesen elképzelhetetlen. Alig hogy ez a kutatási vonal idáig ért, és Heribert Illigben megfogalmazódott a felismerés, hogy nagyon komolyan kell venni ezt a kérdést, máris befutott a másik vonal. Ez, ha lehet, még érdekesebb. Ő ugyanis már régebben foglalkozott időszámítási kérdésekkel, elsősorban az ókori Egyiptomra vonatkozókkal. Még pontosabban: a fáraók időszámításával, amelyre vonatkozóan – Gunnar Heinsohnnal együttműködve – később is nem egy igen figyelemre méltó megállapítást tett. Mindenesetre a következő érdekes esetre figyelt föl. Tudjuk, hogy a Julián-naptáron 1582-ben korrekciót hajtottak végre. XIII. Gergely pápa (akiről az új naptárt Gregoriánnak nevezzük) úgy döntött, hogy az október 4-ére következő nap ebben az évben nem október 5., hanem október 15. lesz. És ezzel korrigálta a Julián-, azaz Julius Caesar féle, Kr. e. 45-ben bevezetett naptárnak a fölhalmozódott hibáit. Ez a naptár ugyanis bi-

6

Dobogó

zonyos fokú, rá jellemző pontatlansággal dolgozott, amelyet Illig részletesen ismertet, és így a kezdetben elhanyagolhatóan kicsinek adódó hibák idővel tetemesen megnövekedtek, és már számottevően akadályozták az évkörben – nem utolsó sorban a szakrális évben – való pontos eligazodást. Nem túlságosan nehéz feladat – különösen ma, amikor számítógépet is igénybe vehetünk a visszakereséshez – utánanézni, hány napnyi csúszás állt elő 1582-től visszaszámolva Kr. e. 45-ig. Erre azt mondhatnánk, ha 10 napot korrigáltak, és ma helyes a naptárunk – mert ma helyes! – , akkor nyilván 10 napnyi volt a csúszás. Igen ám, de – bármilyen furcsán hangzik – nem 10 napnyi volt, hanem 12.7, kerekítve 13 napot tett ki. Ez pedig azt jelenti, hogy három napot nem korrigáltak, és ma mégis pontos a naptárunk. Erre egyetlen logikus magyarázat adódik: az ennek megfelelő időegységben egyszerűen semmi sem történt. Nagyon lényeges, hogy pontról-pontra követni tudjuk az eseményeket, ezért minden fontosabb számadatot közölni fogok – természetesen Heribert Illig nyomán. Miről van hát szó? Krisztus előtt 45-ben vagyunk. Julius Caesar bevezeti a maga naptárreformját, azaz egységesíti a Római Birodalmon belül addig igencsak széthúzó, heterogén időszámítási rendszereket. (Ezt a folyamatot pontosan és részletesen leírja Illig. Könyvének ez a része fárasztó olvasmány, de feltétlenül végig kell böngésznünk, ha tisztán akarunk látni az elmélet csillagászati vonatkozású részleteiben is.) A Gregorián naptár – mint láttuk – 1582. október 4. után mindjárt 15-ét iktatta be, ami azt jelenti, hogy 1627 évet kellett volna korrigálnia, ehelyett csak 1282 évet korrigált, és mégis pontos. Ezt a tényt nehéz másképp magyarázni, mint ahogyan Illig javasolja, hogy tudniillik ami a különbség valóságfedezetét illeti, az – sohasem történt meg! Tehát egy időszámítási trükknek vagyunk az áldozatai, ilyen értelemben beszélünk „időcsúsztatásról”. Egy ilyen kijelentés persze első hallásra komplett idiotizmusnak tűnik. Én is beleborzongtam: hogy’ lehet ilyen ostobaságot föltételezni? Ahogy azonban nyomul előre, mint egy tank, az érveléssel Heribert Illig, és sorolja-sorolja az adatokat, végül is egyre meggyőzőbbé válik a feltételezése. Hiszen már ennek az egy példának az alapján is meg kellene, hogy győzzön! Erre rögtön vissza lehet kérdezni: nem tűnt föl mindez a csillagászoknak? Vagy az időszámítás történeté-vel foglalkozó egyéb szakembereknek, akik hivatalból kell, hogy ismerjék az idevágó adatokat? A válasz meglepő. De igen, föltűnt. Érdemes figyelemmel kísérni, hogyan magyarázzák ezt a furcsa, pontatlanságból fakadó pontosságot. Azt mondják, nem Julius Caesarig korrigáltak 1582-ben, hanem csak a 325-ben lezajlott nicaeai zsinatig. De hogy miért pont addig? Hiszen így a maradék időszakasz, több mint 300 év, korrigálatlan maradt! Tehát megkerültek egy problémát. Mi nem azt kérdeztük, hogy mennyi ez a korrigált időszak, tehát visszaszámolva hová jutunk el, ha csak ezt a rövidített

időtávot vesszük figyelembe. A kérdésünk úgy szólt, hogy a maradék 300 egynéhány év a tényleges esemény-vonulatok síkján megtörtént vagy nem történt meg? Ha egyszer nem kellett korrigálni, az azt jelenti, hogy vagy már a nicaeai zsinatig korrigálták – ezt a feltételezést egyértelműen igazolni kellene, márpedig Heribert Illig sorra veszi és egyenként cáfolja második könyvében az ilyen irányba mutató érveléseket! –, vagy ezt a kerekítve 300 évnek adódó időszakot könyörtelenül ki kell iktatni a történelemből, mint olyan események idő-keretét, amelyek sohasem történtek meg. Az első válaszunk egy ilyen bejelentésre az lehet, hogy a feltételezett mesterséges idő-betoldás gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Azonnal „lebuktatták” volna, aki a hamisítást véghez viszi. Nem így van! Heribert Illig részletesen levezeti második könyvében („Ki állította át az órát?”) – de hát ezt mi is tudhatnánk művelődéstörténeti tanulmányainkból –, hogy abban a korban, amelybe ő a hamisítást teszi, nem nevezhető általánosnak az egyetlen fix ponthoz mért időszámítás. Ha mégis alkalmazták, akkor sem egy-, hanem sokféleképpen tették. Illig legalább tizenkét-tizenöt féle megoldást sorol föl, ebből én most csak a legfontosabbakat idézem. Ha Kr. u. 1000 körüli hamisítást tételezünk föl – előrebocsáthatom: ő ezt tételezi föl –, akkor ez 700 körülinek adódik a visszaszámítás után. A keresztény művelődési körben ekkor még nem Jézus születésétől számolják nagy általánosságban az időt. Hanem? A korai középkorban jobbára az ún. Diocletianus-i vagy mártír érában számoltak. Ennek a kezdete Kr. u. 284. augusztus 29. A második Illig-kötet szinte elejétől végéig azzal foglalkozik, hogyan volt lehetséges az időkorrekció anélkül, hogy valaki fölfigyelt volna rá. Ne felejtsük el, hogy sem Keleten, sem Nyugaton – a kereszténység hatóterén belül ez Bizáncot és Nyugat-Európát jelenti – nem abszolútumhoz mértek, hanem az éppen uralkodó pápa, császár vagy király indictiojához, (adó-) beiktatásához. Az Anno Domini időszámítási rendszer meglepően késői! Nem a föltalálása, hanem tényleges használatának az elindulása. Ezen a furcsa kettősségen magam is elcsodálkoztam, pedig itt már régóta feltárt adatokról van szó, nem vélekedésekről. Ez azt jelenti, hogy a középkor kezdeti szakaszában beszélhetünk szeleukida, alexandriai, arszakida stb. számítási rendszerekről – most nem akarom ezeket részletezni, Illig bőven szól róluk idézett munkájában –, de nem volt olyan, amelyet mint egyetlent és kizárólagost mindenütt elfogadtak és alkalmaztak volna. Azt, amelyik Jézus születésétől fogva mérte az időt, semmiképpen sem számíthatjuk ekkor még ilyennek. Még a leggyakrabban a világ teremtésétől számoltak. De tudnunk kell – Illig ezt a kérdést is részletesen kifejti –, hogy a világ teremtésével kapcsolatosan többféle dátum forgott közkézen – és forog ma is. Adva van az ortodox zsidó ajánlat, de ennek már a reformáció idején is többféle átszámítása volt, egy lutheri például másként hangzik, mint egy melanchtoni. Ezek aprónak látszó eltérések, de annyit minden-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM esetre jeleznek, hogy az időszámítás kezdő pontja eléggé bizonytalan, ingadozó. Van azután egy roppant érdekes eset, amelyre külön fölhívja a figyelmet Illig. Az ószövetségi szöveganyag alapvetően kétféle hagyományozási vonulatban maradt ránk. Ennek megfelelően a teremtés időpontjára vonatkozó egyik javaslat azé a hetven (hetvenkét) tudósé, aki héberről görögre fordította az Ószövetséget. Ez a Septuaginta-nak nevezett szövegváltozat. Latinra viszont, legalább is a hagyomány szerint, Hieronymus (ismertebb nevén Szent Jeromos) ültette át a héber szöveget, és ebben is szerepel egy világteremtésedátum. De a kettő nem egyezik! A kétféle időpontjavaslat mintegy kilenc generációnyit tér el egymástól, egy-egy generációra pedig (ezt is jegyezzük meg, mert még vissza kell térnünk rá!) 30 vagy 33 évet számoltak ekkortájt. Ez azt jelenti, hogy a kettő között 270, illetve 297 év eltérés adódik, amit számon is tart a Biblia-kutatás, de nem magyaráz a kérdés súlyának megfelelő alapossággal. Hogyan lehet ugyanazt az alapadatot 270-297 évvel másként fordítani görögre, mint latinra?…Van olyan középkori okirat, amely síránkozik is efölött, mert a különbséget már ekkor észrevették. És itt kezdhetünk fölfigyelni arra, hogy ez a majdnem 300 éves intervallum nem Heribert Illig elméletében vezet először időrés-problémához. Ő legalább öt-hat olyan jelenségcsoportot ismertet, amelyik mind egy-egy ilyen, 250-300 év körüli – sőt, van, amelyik 300 éven túli – ingadozást mutat az időszámítás pontatlansága tekintetében. Heribert Illig elméletének sarkalatos tételét a saját megfogalmazásában érdemes idézni. „1991 januárja óta a következő tézist képviselem, röviden fogalmazva. Az európai történelemben a hetedik, nyolcadik és kilencedik század művileg beiktatott időegységet képez. Ennek nincs semmiféle reális történése, úgyhogy maradék nélkül törlendő. Az előtte és az utána lévő időszakok pedig közvetlenül vagy csupán kis eltéréssel összekapcsolandók. A kérdéses időközt ekkori tudásomnak megfelelően pontosan behatároltam, a fiktív (kitalált) időszak 614 szeptemberétől 911 augusztusáig tart. Egy ilyen precíz adatolást azonban csak további kutatások fényében erősíthetünk vagy változtathatunk meg.” (A kitalált középkor, 1998-as zsebkönyv-kiadás, 18-19. oldal. – Megjegyzendő: Illig később maga is pontosítja ezt az adatot. Az új javaslat szerint az időrés 614 augusztus végétől 911 szeptember elejéig tart.) Heribert Illig mindezt munkahipotézisként fogalmazza meg, becsületesen és folyamatosan jelezve, hogy valóban lehet szó korrekcióról, amennyiben azt az újonnan felbukkanó adatok szükségessé teszik. Máris bejelentem: nekem is lesz javaslatom a pontosításra. Most az elmélet kidolgozásának menetéről kellene egy-két konkrét mozzanat megemlítésével beszámolnom. A munkatársak teljes névsorának ismertetésétől el kell tekintenünk, bár kezdettől fogva nemcsak népes, de neves szerzőgárdát is sikerült fölvonultatnia fo-

7

lyóirata, a Zeitensprünge mögé. Példaszerűen jól szervezte meg, hogy ne maradhasson egyedül. Nagyon fontos kérdésről van szó! Abban az esetben ugyanis személyi kérdéssé lehetne degradálni az időcsúsztatásproblémát. Nagyon vigyázzunk, mert ilyen módon be lehet tokozni bennünket! Ha nem tudunk csapatot kialakítani, egyéni bolondéria kérdésévé fokozzák le a legegyetemesebb hatókörű és legnagyobb horderejű ügyeket is. Heribert Illig idejében elindította a folyóiratát, ami bölcs dolog volt, mert így hamar közkinccsé válhattak a nézetei. És ugyanakkor az Internetre is kitette a legfontosabb adatokat. Jelenleg ha az Illig névnél vizsgálódom, 300 körüli tételt találok az Interneten. Nem lehet ma már befojtani szellemi áramlatokat, azonnal kifutnak a világba… Az egész elmélet legkritikusabb pontja a két ominózus dátum. Nyilván ő is tudja ezt, mert ide hozza a legtöbb erősítő adatot. Ezzel együtt sem tűnt azonban számomra igazán meggyőzőnek – voltaképpen egyik sem. Lássuk hát őket sorjában! Mi is történt 614-ben? Olyan esemény, amelyről szinte sohasem hallunk. A perzsák elfoglalják Jeruzsálemet, és elhurcolják a Szent Keresztet, a bizánci birodalom legfontosabb ereklyéjét. A bizánci historikusok nyilván nem dicsekedtek ezzel a fiaskóval, a nyomukba lépő európai történetírás bagatellizálja a tényt. Márpedig Illig a 614es dátumot emiatt a fordulat miatt választja határjelzőnek, magát az eseményt pedig perdöntően fontosnak ítéli az egész kereszténység további sorsának alakulása szempontjából. Ne felejtsük el, nemcsak Bizánc, de az egész kereszténység egyik legjelentősebb ereklyéjéről van szó! A másik határ-dátum, a 911-es, egyelőre ugyanilyen kevéssé meggyőző számomra. Ez a következő indokolást kapja Heribert Illigtől. Idézem. „III. Károly hűbéradománya történik ebben az időszakban a normann Rollonak, aki I. Róbert herceg néven a Karoling király (azaz III. Károly) vejeként Rouenból kormányozza Normandiát.” Olyan adat ez, amelyet ő abszolút hitelesnek tart, mások is annak ítélik, okmánnyal bizonyított, tehát úgy tűnik, megtámadhatatlan. Maga az esemény is jól azonosítható, kiválóan alkalmasnak látszik hát arra, hogy itt idő-szinkronizálást hajtsunk végre. A két említett történelmi pillanat között 297 év telt el, ezt a 297 évet tekinti Heribert Illig az időcsúsztatás teljes időtartamának. Mármost mit jelent ez, közelebbről nézve? Nagyon érdekes az elképzelés, érdemes grafikusan megjeleníteni. Adva van egy félegyenes, amelynek kezdete időszámításunk Zéró pontja. (Nem írhatom, hogy „Jézus születésének időpontja”, hiszen erre vonatkozóan ugyancsak megoszlanak a vélemények. Jelenleg a legkevésbé valószínűnek éppen az tűnik, hogy „nullában” született.) 614-ig folyamatosan jelölhetem be az évszázadokat az idő-vonalon, utána egyetlen hosszú szakasznak adódik a 911-ig tartó időszak, ez után megint bátran araszolgathatok tovább évszázadonként a jelenkor felé. Ha a középső szakasznak tényleg nincs realitása, vagyis fiktív időbetoldásról

8

Dobogó

van szó, akkor nincs sok választási lehetőségünk. Ha azt akarjuk érzékeltetni, hogy mégiscsak történt itt valami, akkor 614 előttről és 911 utánról adatokat kell ide, középre átcsoportosítani. Jól érthető műveletsor ez: post-, illetve ante-datálások sorozatát kell végrehajtanunk. És még valami! Ne felejtsük el, hogy alig van olyan oklevelünk, vagy más, hitelesnek tekintett írásos dokumentumunk a középkor első feléből, amely eredeti állapotában maradt volna ránk. Természetesnek vesszük, hogy a késői másolatok olyan eredetikről készültek, amelyek itt, a fiktív korban születtek. De ki fogja ezt bebizonyítani? És hogyan? Azt viszont bizonyított ténynek vehetjük, hogy későrómai emlékeket sorozatosan csúsztatnak felénk az időben a hetedik, nyolcadik, kilencedik – nálunk egészen a tizenegyedik – századig. A Karoling-kor ebben a vonulatban is amolyan állatorvosi tehénnek számít, minden elképzelhető betegség-típust magán szemléltetvén. Érdemes belelapoznunk például a Zeitensprünge (magyarul: Időugrások) című folyóirat 2001/3. számába, ahol Heribert Illig és Günter Lelarge a „karolig-kori” Ingelheimból származó épületmaradványok datálási problémáival foglalkozva adatokat idéz a legfrissebb és feltétlenül mértékadónak számító – az ott folytatott ásatások leleteit bemutató és értékelő – katalógusból, amint következik: – „Monolit oszlop. Római (II. század?)” – „Oszloplábazat. Római vagy VIII. század vége.” – „Kompozit oszlopfő. Római (II–III. század) vagy VIII. század vége.” – „Korinthoszi oszlopfő. Római (II. század?) vagy VIII. század vége.” – „Gerendázat töredékei. Római vagy VIII. század vége.” – „Fal- és padlólapok. Római és VIII. század vége.” Az idézet, úgy vélem, nem igényel bővebb kommentárt. Egy tiszteletteljes kérdést mégis megkockáztatnék vele kapcsolatban. Vajon milyen mértékben adhatunk hitelt az olyan „mértékadó” vélekedéseknek, amelyek 5-6 évszázadnyi toleranciával határoznak meg egy-egy középkori – tehát nem is a történelem előtti időkből származó – leletet? … Az időcsúsztatás műveletének leleplezését rendkívül elegáns módon abszolválja Heribert Illig. Örömömre szolgált, hogy érvelésének segédanyagául szinte egyfolytában művészettörténeti, illetve régészeti példák szolgáltak, így az ellenőrzés során mindvégig „terrénumon belül” maradhattam. Be kell vallanom, egész sereg „tantusz” esett le a két könyv példatárának olvastán. Az általa számba vett ellentmondások jó részére ugyanis mi már egyetemi tanulmányaink időszakában fölfigyeltünk. Mint ahogy arra is, hogy nem szabad emlegetni ezeket a problémákat, el kell tekinteni tőlük. Az a jólnevelt, aki nem emlegeti őket. Én viszont mára felmondtam ilyen irányú „jólneveltségemnek”, tehát nyugodtan említhetek még egy további tanulságos példát. Minden szakember ismeri az aacheni palotakápolnát. Világ csodája, a Karoling mű-

vészet csúcsa stb. Csak egy nagy gond van vele. Se előtte, se utána, évszázadokig nem tudta az európai építészet ezt a teljesítményt produkálni. Nyilvánvalóan jóval későbbi korból – és Illig szorgalmasan hozza a meggyőző bizonyítékokat állítása alátámasztására –, a XI. századból való az építmény. Úgy lett belőle „karoling csoda”, hogy kerek 300 évvel visszacsúsztatták az idő tengelyén. Nem kevesebb, mint huszonnégy irányból közelíti meg a kérdést első könyvében a szerző. Egyik megfigyelése találóbb, mint a másik. A konklúzió: teljes képtelenség a VIII. század végére keltezni a palotakápolnát! Bennünket annak idején arra képeztek ki, hogy finom elemzéssel ki tudjunk mutatni ilyen korszakolási képtelenségeket az egyetemes művelődés történetében. Amikor azonban az aacheni palotakápolna „esetéhez” értünk vizsgálódásaink során, minduntalan le kellett állnunk. Pedig… itt aztán igazán „állatorvosi tehénnel”: a semmiből váratlanul égnek szökkenő teljesítménnyel álltunk szemben. Honnan vette volna hozzá az építészeket a megbízó? Hol gyülemlett össze anynyi tapasztalat ezen a tájon korábban, minden előzmény nélkül, hogy ezt a világ csodáját létre tudják hozni? Ne felejtsük el, az aacheni palotakápolnának rendkívül bonyolult a térszerkezete, különösen ami a térlefedés rendszerét illeti. Hallatlanul kifinomult építészeti tudást feltételez, ami nem pattan elő a kalapból egyik pillanatról a másikra, mint a bűvész nyuszija, hanem hosszú érlelődési folyamat kell, hogy megelőzze. Aachen egyébként a feltételezett „Nagy Károly-korban” egyáltalán nem is létezett még, mint számottevő, rangos település. Jóval későbbről származnak az első olyan – valóban hitelesnek tekinthető – adatok, amelyekből megtudhatjuk, hogy él és virul, ha csak jelentéktelen vidéki porfészekként is. Nekünk pedig el kell hinnünk róla, hogy a VIII. században Európa fővárosa volt… Erre szoktam mondani, hogy hazudni csak na-gyon nagyot érdemes. Aki kicsit hazudik, azt rövidesen leleplezik. Itt olyan mértékű a hazugság, hogy az ember csak vakarja a fejét: van hozzá képetek? Van! És máris rakják le az asztalra a következő adagot, mert ahhoz is van! Aztán még egy emeletet ráépítenek, ahhoz is van!… És még csak most jön a java! Maga Illig mondja ki, nem én fogalmazom meg, következtetés gyanánt, hogy azért nem lehet hozzányúlni ehhez a probléma-gubanchoz, mert az egész jelenlegi Európapolitika ezen a Nagy Károly-i ábrándképen nyugszik. Ha ezt kihúzzuk alóla, úgy omlik össze az euro-majmok ketrece (ez már nem Illig kifejezése!), hogy pora sem marad. (Ne felejtsük el, ma Nagy Károly-díjakat osztogatnak! Magyar állampolgárok közül utoljára Konrád György kapta meg, nem sokkal előbb Horn Gyula. Egy díj értékét, amint az köztudott, legmegbízhatóbban a díjazottak névsora minősíti. Mindenesetre innentől már ők is érdekeltek abban, hogy a Nagy Károly mítoszt tovább éltessék. Akár a legjobb tudásuk és meggyőződésük ellenére is.) Nem én teszem föl a kérdést, hanem Heribert Illig:

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM akkor hát kik, mikor és hol végezték el ezt az időcsúsztatást? Mert ez döntő kérdés. Két szálon futtatja a nyomozást, és máris gyanítani lehet, hogy ha erre a kettősségre nem tud kielégítő magyarázatot adni a nyomozás végén – sajnos, ez a helyzet! –, akkor a valódi mozgató rugók, a műveletsor igazi tétje homályban fog maradni. (Egyelőre! – tesszük hozzá bizakodóan.) Az első szál mindenesetre Kelet felé vezet. Ahogy Illig teszi fel sorban a kérdéseit, úgy teszem fel én is őket az alábbiakban. Ezt a részt tehát megint szó szerint tolmácsolom a „Ki állította át az órát?” című könyvből (184. oldal). „Ki? – VII. Bíborbanszületett Konstantin. Hol? – Bizáncban. Mikor? – A X. században. Mit tesz? – Átállítja az órát, és kitölti az így nyert többlet-időt. Miért? – Hogy ily módon időt biztosítson a birodalmi ereklye, a Szent Kereszt (fiktív) visszaszerzésének. Mennyit állít át? – Az órát bibliai, dinasztikus és/vagy kronológiai alapon (Illig mind a három vonulatot fölsorolja) 297 évvel állítja előre.” Ez történt Keleten. A VII. Bíborbanszületett Konstantin név ismerős lehet nekünk. (Nem a Koronáról, ott egy másik „Bíborbanszületett Konstantin” szerepel, az is csak cserejátékosként!) Ő az, aki „A birodalom kormányzásáról” című munkájában a honfoglaló hét törzs nevét ránk örökítette. Sokan – köztük Bakay Kornél, a kérdéskör alapos ismerője – régóta hangsúlyozzák, hogy a bíborban született szerzővel vigyázni kell, mert célzottak az adatai. A saját politikájának megfelelően torzít tényeket, egyebek között a mi őstörténetünkkel kapcsolatosakat is. Az az állítása például, hogy a magyaroknak korábban nem volt soha saját fejedelmük, nyilvánvalóan tendenciózus csúsztatás, annak érdekében, hogy – no, majd mi adunk nekik! (Így gondolkozhatott egy Hruscsov is a maga idején, hogy na, majd adunk mi nektek… Kaptunk is egy Kádár Jánost!) Nagyon vigyázzunk, mert túlságosan könnyedén teszünk egyenlőségjelet forrásadat és forrásadat közé. Pedig ezek nem egyenértékűek! Tehát VII. Bíborbanszületett Konstantin az időcsúsztatás egyik valószínűsített ér-telmi szerzője. Szépen vezeti le Illig, hogy nem jöhet szóba más, a szóban forgó korszakban és ügyben csakis őt lehet feltételezni. Mi történik ugyanekkor Nyugaton? Tegyük föl újra az előbbi kérdéseket! („Ki állította át az órát?” – 206. oldal.) „Ki? – III. Ottó császár és II. Sylvester pápa. (Nem ismerősek nekünk ezek a nevek? Mondjuk, Szent Korona ügyben?) Hol? – Rómában és Kölnben. Mikor? – A X. században. Mit tesz? – Átállítja az órát. Miért? – Hogy a „Végidők Császárának” uralkodása elkezdődhessen. (Ugyanis az csak 1000-től kezdődhet el. Szét kell feszíteni hát az idő-keretet, hogy kreálhassanak maguknak a fiktív időben egy méltó előképet,

9

ugyanakkor a jövendöléseknek megfelelő helyre kerüljön az időtengelyen az éppen uralkodó „Endekaiser”jelölt, a fiatal III. Ottó német-római császár.) Mennyit állít át? – Az óra 1000-re lett hitelesítve.” Tanulság? Akinek nincs saját hagyománya, az nem tehet mást, mint amit a két császár és a pápa együttesen és gyaníthatólag összehangoltan tett. Ha egyszer az európai történelem a perifériáján (értsd: Bizáncban, illetve a Német-római birodalomban) nem produkált korszakalkotó jelentőségű hőst – tény, hogy nem rendelkeznek vele! –, akkor egy ilyennek időt kell teremteni, amikor egyáltalán létezhetett. Mindez körülíródik a két Illig-könyvben, de nem hangsúlyozódik eléggé. Gondolatmenetének ezen a pontján megtorpan a szerző, hiszen jól látja, hogy itt már maga alatt vágja a fát. Mi pedig levonhatunk egy előleges tanulságot: a re-konstruált műveletsor voltaképpen a héj összeesküvésének tekinthető a mag ellen. Heribert Illigről sok jót el lehet mondani, de – ő is a héjban dolgozik. Amint a kényes ponthoz ér, azonnal észreveszi: na, még egyet rántok a fűrészen, és már én is zuhanok velük. Heroikus a küzdelme, nem lehet elég mély tisztelettel emlegetni a nevét. Képzeljük el: úgy megírni ezt a két könyvet, meg a sok-sok előkészítő és kísérő tanulmányt, hogy tudván tudom, a saját történelmemet fogom szegényíteni vele! És ráadásul egyfolytában ki vagyok téve annak, hogy a hivatalos tudományosság leradíroz a terepről. Hogy ez az ember még él… ez valódi csoda! (1947-ben született, tehát nem tartozik a nagyon idős emberek közé. Kívánok neki hosszú életet és további eredményes munkálkodást!) Lássuk most már, mi is marad hát ki a történelemből az óra visszaállításával. Először is törlődik a teljes Karoling-kor. Ez akkora csapás az újabb korban mértéktelenné dagadt nyugat-európai felsőbbrendűségi tudatra, hogy az Illig és munkatársai által kifogástalan eleganciával szervírozott békát semmiképpen sem nyelhetik le. Ne felejtsük el: Habsburg irányítással éppen most folyik Európának, mint kontinensnyi országnak a „helyreállítása” – hangsúlyozottan nagykárolyi alapon. Vagyis fiktív alapon… Következő tételünk: az Iszlám, Irántól Marokkóig. Nagyon érdekes, az Iszlámnak éppen a korai időszaka marad ki így a történelemből. Illig kimutatja, hogy ennek a műveltségi körnek a számon tartott időpontjai is rendre el vannak csúsztatva az idő-tengelyen. Érthetetlen az a rohamszerűen meg-megújuló expanzió, amelynek a Hidzsrát követő első századokban tanúi lehetünk. Mintha bizonyos időszakonként újra kezdődne a történelem. És egészen a kalifátus első szakaszáig gyakorlatilag „feltöltöttnek” találjuk ezt a történelmet. Ami azt jelenti, hogy tényleges eseményeknek az antevagy poszt-datálásába botlunk lépten-nyomon. Egyetlen példa a csúsztatásra: az Elefánt évét félreérthetetlenül megnevezi ugyan az Iszlámmal foglalkozó szakirodalom, mint a vallásalapító életében kitüntetetten fontos időegységet, egészen pontosan meg is adják a rá vonatkozó adatokat, mégsem a neki megfelelő év

10

Dobogó

szerepel az exponált helyen a jelenlegi Iszlám időszámításban. Itt kezd rádöbbenni az ember: ha ebben a közegben vizsgálódom, ugyanannak az érdekszövetségnek az egykorú, mások (például Uwe Topper) véleménye szerint esetleg századokkal későbbi munkájára ismerhetek, amelyik 1000 körül a keleti, illetve a nyugati „Birodalomban” támasztotta az időzavart. A Zeitensprünge külön tanulmányokban foglalkozik az egyes világrészek, azokon belül az egyes műveltségi körök időszámítási problémáival. Így lépésről-lépésre megbizonyosodhatunk felőle, hogy az eddig tárgyaltakhoz hasonló csúszkálás valamennyi eddig vizsgált idő-számontartási rendszerben kimutatható. És nem csak a szóban forgó időegységen belül! Ami azt jelenti, hogy nem bizánci-nyugateurópai belügyről van szó. Ezzel összefüggésben egyébként még egy gondra fel kell hívnom a figyelmet. Túlságosan magától értetődőnek vesszük, hogy a történelem egyenletesen dokumentált. Ha van a XI. századból, mondjuk, 50 dokumentumunk, akkor egy bizonyos kopási rátával számolva a X. századból 45-öt várunk, a IX-edikből 40-et stb. Csakhogy ez teljesen alaptalan várakozás. (Nota bene: a hamisítók viszont nagyon is számon tartják!) És megfigyelhető egy tendencia a történetírásban, amely kifejezetten ennek az aránynak a fenntartására törekszik. Más szóval: a VII-VIII-IX. században mutatkozó tágas idő-szakadék fokozatos feltöltésén munkálkodnak – már akár tudatosan, akár öntudatlanul – a történész kollegák. És nemcsak építészeti emlékeket datálnak a két szélről közép felé, hanem írásokat is. Ráadásul meg is ideologizálják ebbéli tevékenységüket. Bizánc esetében azt tapasztaljuk, hogy a kérdéses időszakban gyakorlatilag megszűnik a történetírás. Heribert Illig egyenes idézetben adja az ide vonatkozó megállapításokat neves bizantinológusoktól. Mintha semmi sem történne ezidőtájt a birodalomban, pedig ők aztán szorgalmasan írták a történelmüket. De hiányzik a tárgyi emlékanyag, hiányoznak az építészeti emlékek is. Feltételezések akadnak ugyan, de a nekik megfelelő építmény-maradványokat senki sem ásta ki, nem mutatta be. És találkozunk itt egy olyan jelenséggel, amely igazán érdemes lehet a figyelmünkre. Nyilvánvaló, hogy egy darabig föl lehet tölteni eseményekkel, illetve emlékanyaggal elölről-hátulról egy időszakot. De a közepe akkor is üres marad. Ezt a legnehezebb kivattázni. Hogyan oldották meg ezt a fogas kérdést bizánci viszonylatban? A „képrombolással”. Telitalálat! Persze, hogy nem készült semmiféle érdemleges mű-vészeti alkotás 726 és 843 között, hiszen képrombolás volt!… Keresem például az analógiákat a magyar Szent Korona alsó részének zománcképeihez. Kiderül, hogy nincs a bizánci emlékanyagban zománckép az említett időszakban. Mintha a 900-as évektől visszafelé haladva megszűnne a zománcozás a bizánci birodalomban. Hát freskó? Az sincs. Hogyan is lehetne? Hiszen képrombolás volt… Zseniális! Az ibériai félszigeten is érdekesen alakulnak a dol-

gok. Itt is olyan helyekre tesznek építészeti emlékeket, illetve időben úgy helyezik el őket, hogy semmiféle rájuk vezető emlékanyag nem mutatkozik, utánuk pedig megint hosszú szünet jön. Nem látjuk a következményét például annak, hogy Ovideoban, állítólag valamikor a VIII. században, építettek egy igencsak figyelemre méltó templomot. Hogyan került éppen erre a pontjára az idő-tengelynek? Nyilván alapos megfontolás nyomán: melyik század még az üres, oda tesszük. Ha valaki nem tanult idehaza, egyetemi szinten művészettörténetet, annak mindez úgy tűnhet, mintha egyfolytában „mószerolnám” a szakmámat. Másról van szó. Öt évet becsülettel végigszolgáltam az Eötvös Loránd Tudományegyetem művészettörténet szakán. Hogyan lehet mellébeszélni, illetve érdekeknek megfelelően csoportosítani mesterségesen gyérített adatokat – mondhatom, erre igazán alaposan kiképeztek bennünket! Végre ezt is ki kell mondani: legalább kétszáz éve következetesen ebbe az irányba idomítja kontraszelekcióval előválogatott nebulóit a hazai bölcsészképzés. Ám ha kicsit alaposabban körülnézünk a világban – Heribert Illig, Hans-Ullrich Niemitz, Gunnar Heinsohn, Uwe Topper írásai ugyanebbe az irányba mutatnak –, rá kell döbbennünk, hogy nemcsak nálunk folyik ez… Térjünk vissza Spanyolországba. Itt a nyugati, azaz a vizigótok törlendők Illig elmélete értelmében. És itt már lehetetlen észre nem vennünk: a dicsőséges germán múlt egyik talpkövét, a vizigót nagyságot fordította ki ezzel a helyéből a szerző. Asturia, jóformán egész történelmével, ugyancsak kihúzva. És az Omajádok spanyolországi betörése sem olyan hosszú lejáratú, mint ahogyan tanultuk. Aminek folytán sokminden érthetőbbé válik… Itáliában a longobárdok ideje kurtul meg drámaian, és ennek megint a germán hősi múlt látja kárát. Ugyanakkor a teljes Karoling-kor kiesik. Az utolsó Károly-utód – mert azért létezett Károly, csak nem a „nagy”! – így a ma III. számmal jelzett Károly lesz, akihez jelenleg a 911-es évszámot rendelik a történészek. Jelentéktelen alig-dinasztia volt ez a Karoling, méltó arra, hogy éppen ezt tupírozzák föl. Ugyanis nem volt számottevő saját történelme, azt írtak neki, amit nem röstelltek. És nem röstelltek… Az Alpoktól Északra: a Meroving-kor nagy részét törölnünk kell. Amire tehát ma egyáltalán büszkévé lehet tenni egy szűkagyú franciát vagy egy hasonlóan kvalifikált németet, az mind – a teljes Karoling- és Meroving-kor, összes „világra szóló” vívmányával – kiesik. A Meroving-kor elejéből marad valamennyi esemény, meg a Karolingnak a legvégéből egy szűk maroknyi történetecske, egészen kisszerű szereplőkkel. Heribert Illig pontról-pontra kimutatja: ebben a feltételezett Karoling-korban nem voltak városok, nem voltak utak, nem volt ipar, kereskedelem. És az ide vonatkozó adatokat nem elfogult „illigista” romantikusoktól idézi, hanem a szigorúan ellenőrzött tényekre építő szakirodalomból. Ugyanazt a módszert alkalmaz-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM za tehát, mint nálunk, hazai pályán Bradák Károly, amikor Fehérvár – fehér folt című könyvében sorra veszi, mi mindent hordott össze a hivatalos tudományosság az elmúlt másfél évszázad alatt a fehérvári ásatások témakörében. Ugyanis minden fontos adat jelen van, csak szétszórva, és jelentéktelen adatocskák tömkelegébe zárva, a „megbízható” szakpublikációkban. Éppen csak az összefüggéseket nem tudják vagy nem merik – esetleg nem is akarják – feltárni közöttük a szakma felkentjei. Ugyanígy dolgozik Illig. És ilyen módon a Meroving-Karoling „szent birodalom” ábrándját, mint a nyugateurópai hipercivilizáció alapját, végső soron velük, az ábránd hivatalos táplálóival és védelmezőivel foszlatja szét. Hogy valóban erről van szó, azt maga hangsúlyozza. Vagyis pontosan tudja, hogy ténykedésével az „Európa-ház” alól ütötte ki a fundamentumot. A Karoling ügyeknél mindamellett sokkal fontosabb számunkra az avar kérdés. Külön foglalkoznak vele a Zeitensprüngében – mégpedig egyenesen László Gyulára hivatkozva. Összesen két magyar szerző nevét említik ebben a vonatkozásban, az övét és Bóna Istvánét. Ez a tény mindjárt megdobogtathatná az ember szívét, ha nem követné nyomban a felismerés: hogyan is kerülhet a magyar történelemre vonatkozó bármilyen német nyelvű könyv külhoni kutató kezébe? Ha az elmúlt ötven évben gondolkozunk, csak az Akadémiai vagy a Corvina kiadó szűrőjén keresztül. Történetesen tudom, hogy kik tevékenykedtek ezidőtájt az Akadémián, illetve a Corvinában. A legkevesebb, amit elmondhatok róluk: nem elsőrendűen a mi őstörténetünkben érdekelt hölgyek és urak. Az ő saját történetük csak az 1800-as évek második felében kezd szorosabban bekapcsolódni a miénkbe, nem érdekeltek hát abban, hogy hitelesen tárják föl a mi korábbi történelmünket. Ezt tudomásul kell vennünk, akkor is, ha nem örülünk neki, ugyanis ténykérdésről van szó. Lényeges tudnunk, hogy az érdekeltségek – és ezen a téren az elmúlt évtized sorozatos oda-vissza rendeződései nem hoztak lényeges változást! – végső soron nem abba az irányba mozgósítják a kutatókat az Akadémián, hogy a hiteles magyar őstörténetet feltárják. Mármost erre a sajnálatos tényre többféleképpen lehet reagálni. Nekem is megvan a magam módszere. Elárulhatom: én a pesti Tudományos Akadémiát már régóta egyetlen jelzős szerkezetben emlegetem, úgy, hogy „Magyartalanító Akadémia”. Ez a pontos neve, semmi értelme sincs más jelzőt pazarolni rá. Ezt a munkát ugyanis tökéletesen végzi, a Bach-korszak óta folyamatosan. De ez nem jelenti azt, hogy nekünk meg szünet nélkül csepülnünk kellene a magyartalanításnak ezt a jó másfél évszázada megbízhatóan működő, patinás intézményét. Inkább meg kell csinálnunk – előbb-utóbb mindenképpen sort kell keríteni rá! – a Magyar Akadémiát! (Mert ami ma ezen a néven fut… ugyanannak az éremnek a túloldala.) Ezek után azt kell mondanom, bármennyire melengeti az ember szívét a hír, hogy éppen László Gyula

11

könyvét, „A népvándorláskor művészetét” fordították le idegen nyelvekre – Illig munkatársai is ebből veszik az adataikat –, de László Gyulának nem az volt a feladata, hogy ebben a könyvében a magyar őstörténetre vonatkozó valamennyi fontos forrásadatot közzétegye. Márpedig ők szemmel láthatólag csak annyit ismernek a múltunkból, amennyire nézve ebből a műből utalást kapnak. Az embernek hol sírni, hol nevetni támad kedve, amikor látja, hogy ennyi adat alapján is sokkal bátrabban ki merik jelenteni a német kollegák – tessék fogódzkodni! –, hogy az az időbeosztás, amelynek keretében az elmúlt évezred során Európában a történéseket tárgyalják, egyedül a magyar krónikákban hiteles. (Klaus Weissgerber, Zeitensprünge, 2001/3. szám.) Egyetlen példán hadd világítsam meg, mit kell értenünk ezen. Magát a példát Illig nem ismeri, ha ismerné, nyilván hivatkozna rá. A Képes Krónika uralkodó-listájáról van szó. Ezt a művet, ne felejtsük el, királynak írták, nem Osztályismétlő Pistikének az utolsó padsorban, akinek azt adhatunk be, amit akarunk. Itt egy magyar királynak ismertetik a saját családja történetét. Nem lehet össze-vissza hazudozni, hiszen ő maga olvassa a leírtakat, nem pedig valamiféle népes, „nagyérdemű” publikum. Az ilyen kemény tényeket rendre kihagyjuk a számításból, amikor képzelgéssel vagy éppen tendenciózus ferdítéssel vádoljuk meg krónikaíróinkat. Hazudni csak nagy tömegeknek érdemes. A hazugság, mint jellegzetesen tisztességtelen eszköz embertársaink befolyásolására, a tömeg-kommunikáció terméke és gerjesztője egyszersmind. A könyvnyomtatás feltalálásával indul el nagy tételekben, és onnantól egyre fokozódó mértékben terjed a világban. Mármost amivel Heribert Illig megtámogathatta volna az állítását, az a tényeknek következő csoportja. Amikor hivatalosaink hiteltelenítik krónikáinkat, előszeretettel hivatkoznak arra, hogy ezekben túl közel esik egymáshoz Álmos és Atilla kora. Számoljuk le! A Képes Krónikából idézem: Álmosnak az apja Előd, Előd apja Ügyek, annak az apja Ed, Ednek az apja Csaba, az övé pedig Atilla. Ha ez utóbbitól indulok el, és őt magát nem számolom, ez öt generációt jelent. Ha számolom, hatot. Túl rövid – mondják rá, ha Atilla ha-lálát 453-ra tesszük, Álmos halálának idejét pedig a magyar honfoglalás 895-ös dátumával vesszük azonosnak. Hát így tényleg rövidnek tűnik ez az öt generációs időtáv. De ha az Illig-féle 300 évet – most kerek számmal operálva – kivonjuk ebből a „túl hosszú” időből, akkor az utóbbi dátum már csak 595 lesz, ez pedig eg-zakt pontossággal megfelel ama bizonyos öt generációs távnak. Tessék utánaszámolni! Ha a két halálozási dátum közét nézem, akkor 28,5 év jut egy nemzedék-re, ha Atilla élettartamát is hozzáadom, akkor kereken 30. Ez azt jelenti, hogy ha Illigék alaposabban ismer-nék a hagyományainkat, sokkal bátrabban nyilatkoz-hatnának. Erre nyilván sokan javasolják: akkor hát segítsünk nekik. Csak lassan a testtel! Ha mi most adatok vagy összefüggések feltárásával közvetlenül segíteni kezd-

12

Dobogó

jük őket, közös jóakaróink azonnal telekürtölik vele a világot: persze, a nacionalista magyarok – újabb, divatos elnevezéssel: az „őrültmagyarkodók” – járszalagjára kerültek! A magyarok szócsövévé vált Illig úr! – Nagyon vigyázzunk, hogy mikor segítünk és mikor nem! Ez nem azt jelenti, hogy nem használhatjuk föl az eredményeiket – kell is, hogy fölhasználjuk! –, de ott és akkor ne avatkozzunk bele a dolgukba, ahol és amikor nekik – Heribert Illignek és munkatársainak – maguknak kell megvívni a harcukat. Eközben persze spontánul felhasználhatják az eredményeinket, ha jónak látják. Tehát a kapcsolat előbb-utóbb mindenképpen létre fog jönni köztünk, csak siettetni nem kell. (Nota bene: már javasoltam is a miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetem elnökének, hogy hívják meg Illig urat egy előadásra. Ugyanúgy, ahogy annak idején javaslatomra meghívták a Hollandiában élő kiváló egyiptológus honfitársunkat, Borbola Jánost. Tartsa meg itt, Miskolcon az előadását, utána majd átjön Debrecenbe, ahogy Borbola János is átjött, ott is megtarthatja, és könnyen előfordulhat, hogy még a fővárosban is hajlandók lesznek őt fogadni. Ismertesse nyílt fórumon a téziseit, és akkor az elmélet problematikus pontjairól is el lehet majd vitatkozgatni vele. – Ami ehelyett történt… azt jobb nem kommentálni!) Mindenesetre az „avar kérdést” úgy vélik megoldhatónak Illigék, hogy a „bolgár kérdés” irányába csúsztatják el. Nem először történik ez, volt már rá a saját történetírásunkban is példa. Mint ahogy arra a felismerésre is, hogy az avar kérdés lényegét tekintve szorosan összefügg a honfoglaló magyarság kérdéskörével. Azaz Heribert Illig itt is járt úton halad. Amikor a nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyvének több egymást követő számában Csallány Dezső kifejtette, hogy a honfoglalás kori törzsnevek tulajdonképpen a késő-avarkor törzsnevei, és az egész szervezeti rendszer, amit manapság a honfoglalás korára rekonstruálunk, voltaképpen a késő-avarkoréval azonos, akkor úgy nevette ki őt a „szakma”, hogy annak a visszhangját máig hallani. Pedig nem tudtak tényszerűen semmit sem felhozni ellene. Annyi már ma is köztudottnak mondható, hogy legalább féltucatnyi temetővel számolhatunk – ezek egy részét közzé is tették – is , amelyben a késő-avarkori, más néven „griffes-indás” népesség együtt nyugszik a mellékleteik alapján egyértelműen honfoglalás-korinak azonosítható sírlakókkal. Márpedig közismert tény, hogy népvándorlás-kori nép nem temetkezett idegen etnikum temetőjébe, csakis olyanba, amelyet előzőleg vagy egyidejűleg közeli rokon nép használt. Az idevágó adatokat egyébként ugyanúgy nem tették közzé hosszú ideig, mint azt a tényt sem, hogy a honfoglalás kori sírok jellemző lelettípusa a mellkereszt. Ami azt jelenti, hogy a honfoglaló népesség tetemes és meghatározó része bizony keresztény volt. Egyértelműen, félreérthetetlenül. Más kérdés, hogy ugyanilyen egyértelmű jelzések szerint nem a judeo-, hanem a szkíta-kereszténység kötelékébe tartoztak eleink. Amint azt I. András királyunknak az

ellenreformációs időszakban rekonstruált szövegezésű tiltó rendelkezésében olvashatjuk, ennek a kereszténység-típusnak a hivatalos elnevezése – alanyesetbe fordítva a latin kifejezést – így szólt: „Scythicus gentilis et ethnicus ritus”, azaz „szkíta népi-nemzeti szertartásrend”. De a Szent László kori szabolcsi zsinat aktáiban is ezt a megjelölést, konkrétan a „scythicus” jelzőt találjuk a judeo-krisztiánizmus által elítélendőnek minősített eretnekség megjelölésére. Mint említettem, az avarokra vonatkozó adatokat Illig és munkatársai elsősorban a bolgárokkal igyekeznek kapcsolatba hozni. Nem egészen alaptalanul. Ne felejtsük el, rajtunk kívül egyetlen olyan nép él Európában, amelyik egyenes ágon Atillától vezeti le a maga uralkodóházát, és ezek éppen a bolgárok. Tehát nekünk ők tényleg testvérnépünk. És éppen Atilla révén! Talán nem véletlen, hogy akik végképp nem szívelhetik az Atilla-utódokat, közénk ékelték az oláhot, rácot, nehogy kezet nyújthassunk egymásnak. És ugyanígy ékelték be a tótot északi határaink mentén, közénk és a másik testvérnép, a lengyel közé. Külön kérdés, hogy ezt a két velünk-testvér népet, a bolgárt és a lengyelt mikor és miképpen sikerült elszlávosítani. Az Illig-féle időcsúsztatás elmélet ahhoz is hozzásegíthet még egyszer bennünket, hogy erre az igencsak létfontosságú kérdésre megnyugtató választ kapjunk. Arra kell itt még figyelmeztetni, hogy a magyar krónikák egyáltalán nem ismerik az „avar” népnevet. Még szinonimaként sem jön elő. Illig és munkatársai ugyanakkor felhívják a figyelmünket arra, hogy a nyugati források nem önálló népként emlegetik az avart, hanem ezt a megjelölést rendszeresen a „sive”, „seu”, tehát a „vagy”, „avagy” szócskával kapcsolják egy másik nép, általában a hun, illetve a magyar nevéhez. Ezt a tényt a mi történészeink is számon tartják, de ki tudja, miért, nem vonnak le belőle messzemenő következtetéseket. Pedig lehetne, és Illigék kísérletet is tesznek rá. Mint ahogy azt a másik tényt is komolyabban veszik, mint a mi hivatalosaink, hogy a magyar krónikák Atilla népét következetesen magyarnak és nem hunnak, őt magát pedig magyar királynak nevezik. A magyarok első bejöveteleként („primus ingressus”) tartják számon a hunok megjelenését a Kárpát-medencében, az Álmos-Árpád féle honfoglalást pedig második bejövetelnek („secundus ingressus”) nevezik. S mi erre legyinteni szoktunk, hogy ugyan már… Mintha valami hazudós papocskáról volna szó, aki odakúszott a magyar királyhoz, és folyamatosan ámítja a saját – mármint a király saját – múltját illetően. Következő tételünk a szláv kérdés. A kritikus 300 év esetében éppen arról az időszakról van szó, és erre Illig is fölfigyel, amikor elvileg a Keleti tengertől az Adriáig, illetve az Égeikumig – amint a szlávok a maguk állítólagos történelmét tanítják – egyetlen nagy szláv birodalomnak kellene virágzania. Csakhogy ennek se régészeti, se írásos nyoma nem maradt. Ez a nagyszláv mintaállam nemcsak szláv, de más nyelven sem adott hírt magáról. Külön téma lehetne – ezt Illig már nem

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM veti föl, pontosan érzékelvén, meddig terjed a kompetenciája – annak vizsgálata, hogy amikor a „szláv” szóval találkozunk középkori forrásokban, az egyáltalán a mai értelemben vett népnevet jelenti-e. Ugyanis a „sclavus” szó eredetileg „szolgát”, „rabszolgát” jelent. És ideje lenne fölvetni a kérdést: nem valami nagyon fontos, fenekestől történt fölfordulásról van-e szó az eurázsiai térségben, amikor sorra szolgák kerülnek az urak helyébe? Sokkal fontosabb kérdés ez, semhogy azzal intézhetnénk el: aki fölveti, az antiszlavista, netán soviniszta vagy éppen rasszista. Nekem például semmi bajom sincs a szlávokkal, csak nem szeretem, ha akár ők, akár mások hazudoznak nekünk a múltjukkal kapcsolatban. Ami végül is közös ember-múltunk, tehát a torzítások nekem is fájnak. Fogadjuk el, hogy mégiscsak léteznek rájuk vonatkozó hírek – már akárhogyan értelmezzük a bennük előforduló „sclavus” szót – a VI–VII. századból, az utóbbinak az elejéig bezárólag. Tételezzük fel egy gondolatkísérlet erejéig, hogy ezekben az esetekben a mai értelemben vett népnévként szolgál a megjelölés. De mi történik velük a későbbi századokban? Amikor – állításuk szerint – a legkiterjedtebb hatalommal rendelkeztek. Ugyanis éppen ebben az időszakban, a VII. századtól, megszűnnek a rájuk vonatkozó utalások. Hosszú szünet következik, és majd csak a X. században találkozunk újból a jelenlétükre utaló jelzésekkel. Mikor alakíthatták ki azt a gazdag, kultúrszavakban meg éppen bővelkedő szókincsüket, amelyből nekünk a Kárpát-medencébe telepedésünk után olyan hihetetlen bőkezűséggel tudtak kölcsönözni? Hiszen a jelenleg, mintegy százötven éve töretlen folytonossággal tanított magyar nyelvtörténet végső soron ezen a kölcsönzés-teórián alapul. Hogy tudniillik műveltségi szavaink tetemes részét szlávoktól vettük volna át. De hát miféle szlávoktól? Azoktól, akiknek nyomuk sincs a történelemben? Ha az állítólagos „szláv jövevényszavakat” visszaminősítjük jövevényből őshonossá, összeomlik a finnugor őstörténet gondosan felépített kártyavára. Mondanom sem kell, Heribert Illig – nem lévén közvetlenül érdekelt a magyar nyelvtörténet, illetve a rá épített őstörténet ügykörében – nem érzékeli ennek a kérdésnek a rendkívüli súlyát. De annyit legalább tudatosít olvasóiban, hogy a nyom-nélküliség figyelemre méltó jellemzője a szláv múltnak. Emlékeztetőül: amikor a közelmúltban alkalmam nyílt ismertetni az amerikai történész, Grover S. Krantz „Az európai nyelvek földrajzi kialakulása” című könyvét, ott is föl kellett figyelnem rá, hogy a szerző egyedül a szláv kérdést nem tudja ellentmondás-mentesen megoldani. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: a szláv kérdés – kulcskérdés! A szláv jövevényszavak kérdését pedig – ceterum censeo! – az alapoktól újra kell tárgyalni. Legyen intő példa Zalavár esete, hova vezet a nemtörődömség szláv ügyben. Az egyetlen idevágó – legalábbis „mértékadó tudományos körökben” annak tekintett – forrás, a rövid nevén Conversio-ként emlegetett irat félreérthetetlenül három bazilikát nevez

13

meg a Mosapurcnak írt helységben. Jóllehet már a XIX. század második felében Salamon Ferenc is, Fekete Zsigmond is (újabban pedig Bakay Kornél) egyértelműen tisztázta, hogy ez a település nem lehet azonos a mi Zalavárunkkal, a pánszláv expanzió szovjet szakaszában mégis pénzt és fáradságot nem kímélve folytak itt az ásatások egy állítólagos „szláv központ” felderítésére. Aki keres, talál. Csak éppen nem az írásban emlegetett három bazilikát. Mindössze két templommaradványt sikerült elővarázsolni a földből az egész kiterjedt ásatási területen, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy több épületmaradványnak a felszínre kerülésére semmi remény sincs. Mit tesz ilyenkor a „pártatlan” hazai akadémikus tudományosság? Megépíti a harmadikat, és az lesz az „emlékhely” reprezentatív, idegenforgalmi szempontból is kitüntetett szerepű épülete. Brávó!… Bizáncról és az arab „villámháborúk” koráról megemlékeztünk már – ha csak futtában is – az előbbiekben. Az Illig-féle történelem-képben mindenesetre egészen más az arab világ szerepe, mint ahogyan ma tanítják nekünk. A betoldott háromszáz évet telepumpálták vérgőzös, öldöklő-gyújtogató „igazhitűekkel”, olyannyira, hogy az elfogulatlan olvasó nem győzi kapkodni a fejét: jó-jó, de hát mit csináltak ezek a derék barnabőrű „kalandozók” két dúlás-fosztás között? Hasonló a helyzet a vikingekkel. (És természetesen a magyar „kalandozókkal”, de ezekről még korai lenne nyilatkoznunk.) A vikingek esetében különösen szembeszökő, mennyire nem felelnek meg a „hiteles kútfőadatok” a régészeti ásatások „kemény tényeinek”. A Köln területén a második világháborút követően folytatott feltárási munkálatok nem igazolták, hogy ez a „barbár” népség – amint arról az írásos források beszámolnak – többször felgyújtotta és lerombolta volna a várost. De ilyen pusztítások nyomaival más nyugat-európai városokban sem találkozunk. Heribert Illig következtetését idevágólag is helytállónak kell elismernünk: okiratot hamisítani összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint régészeti tényeket. A kazár kérdés már valamivel bonyolultabb. Itt ugyanis, lévén, hogy Kazária államvallása – legalább is fennállásának utolsó szakaszában – jelenlegi ismereteink szerint a zsidó vallás volt, különleges érzékenységekkel is számolnunk kell. Illig úr eléggé óvatosan is fogalmaz, és adatait mindvégig a magát következetesen zsidónak valló Arthur Koestlertől kölcsönzi. Eszerint a kazár-kérdés szakértői három központot tartanak számon: Szemendert a Kaukázusban, Itilt a Volga, Sarkelt a Don partján. Számottevő lelet azonban csak a harmadik helyszínről került elő – amíg a hatóságok egy duzzasztással nyert tározó medencében végképp el nem süllyesztették. És végül a pápai állam kérdésköre. Illig fejcsóválva veszi tudomásul – mi is követhetjük ebben –, hogy ennek az államalakulatnak a megszületésére vonatkozóan egyetlen megbízható, hiteles dokumentummal sem rendelkezünk. Tény, hogy háromszor egymásután ala-

14

Dobogó

pítják meg, de a másodiknál és a harmadiknál nem tudnak semmit az előzőkről. Olyan felismerések ezek, amelyek olvastán valóban úgy érzi az ember, hogy krimibe csöppent. És egyre határozottabbá válik a gyanúnk, hogy „az írástudók árulásával” állunk szemben. Ugyanis az illetékes szakemberek ismerik ezeket az adatokat… Ha az ügyünkben leginkább exponált „trojka”, a két császár és a pápa működésének Illig által azonosított fő helyszíneit – ezek: Bizánc (a mai Isztambul), Köln és Róma – térképre vetítjük, nyomban megvilágosodik az egész műveletsor tétje: az ilyen módon kirajzolódó, felül enyhén kihasasodó háromszög ugyanis a Kárpátmedencét fogja keretbe! (Stílszerűbben fogalmazva: harapófogóba!) De az is belátható, hogy a művelet sikere érdekében feltétlenül szükség van egy negyedik bázispont beiktatására, különben a harapófogó nem zárt volna tökéletesen. Ilyen negyedik pontnak az adott korban leginkább Kijev kínálkozott. „Megtérítésével” (989-990) a Köln-Róma tengely megkapta a maga párhuzamos keleti megfelelőjét a Konstantinápoly-Kijev tengelyben, és ezzel teljessé vált a Kárpát-medence körülzárása. De vajon mi indokolhatja, hogy éppen ez a terület került az összehangolt hadművelet célkeresztjébe, s miért éppen ezt a fajtáját választották a hadviselésnek az akció irányítói? Két kérdésről van szó – a válasz is csak két lépésben adható meg. (A pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk: ezeket a kérdéseket Illig sem itt, sem máshol nem fogalmazza meg, így természetesen választ sem kereshet rájuk. Ebben az esetben, minthogy „nostra res agitur”, azaz kifejezetten a mi ügyünkről van szó, a stafétabotot nekünk kell átvennünk tőle!) Először is tudnunk kell – elég egy pillantást vetnünk a térképre, és ez a tény nyilvánvalóvá lesz számunkra – , hogy a Kárpát-medence: Európa kellős közepe. Ki-csit patetikusabban fogalmazva: kontinensünk szíve, ha van, itt dobog. A természet különös kegyéből kifolyólag minden irányból tökéletesen védett, minden tekintetben önellátó földrajzi-ökológiai egység. Tapasztalati tény, és nemcsak a múltra vonatkoztatva: aki ura a Kárpát-medencének, az ura Európának. Hozzá képest Róma is, Köln is, Bizánc is… – bizony, bármennyire szokatlanul hangzik: periféria. Másképp, láttatóbb módon fogalmazva: ha a Kárpát-medence a magja egy kontinensnyi méretű gazdasági, politikai, illetve művelődési egységnek, akkor a Bizánc-Róma-Köln háromszög csakis a héja lehet. Ebben a fogalomkörben mozogva tehát az „óra-átállítás” művelete leginkább így lenne jellemezhető: a héj összeesküvése a mag ellen. A nevezett „trojka” mindenesetre jellegzetesen maffiasztikus módon járt el a maga rövid távra szóló, közvetlen haszonszerzést célzó munkálkodása során, amelynek a távolabbi – eléggé baljós! – következményei ma már könnyen beláthatók. Ha másból nem, a kiegészítő hadművelet tervezetéből, amely ugyanebben a fogalomrendszerben így formulázható: a mag felzárkóztatása a héjhoz. (Értsd: a Kárpát-medence

„barbár” magyarságának „felzárkóztatása” a „művelt” Nyugat-Európához.) Ha tudjuk, hogy a héj szerepe – akár csonthéjas gyümölcsöket, akár szárnyas jószágok tojásait hozzuk fel analógiának – csakis a megőrzés lehet, míg a magé a teremtés, akkor fel tudjuk mérni, milyen távlatai lehetnek egy ilyen felzárkóztatási akciónak… Második kérdésünkre – miért éppen ezt a fajtáját választották a hadviselésnek? – talán még könnyebb megtalálni a választ. Egyetlen mondatba sűrítve így szólhatna: múltat kellett csinálniuk maguknak, ha azt akarták, hogy jövőjük legyen. Sajnálatos tény: a periféria a maga valóságos működési idejében sem „szakrálisnak” nevezhető uralmi formációt, sem ennek megfelelő rangú és méltóságú szakrális uralkodót nem tudott „kitermelni”. Márpedig – ezt pontosan tudták az idő-hadművelet irányítói – dicsőséges jövőt csak dicsőséges múltra lehet építeni. Nosza: ha nem volt ilyen fényes múltunk – majd csinálunk magunknak! Csakhogy ehhez idő szükségeltetik. Mármint olyan idő, amelyben a megáhított dicső tettek végbe mehettek. Azaz: a múltban kell nekik időt szorítani! És lőn… A lebonyolítás gyakorlati módozatairól részletesen tájékoztat Illig kétkötetes művének második fele. (Wer hat an der Uhr gedreht? – magyarul: Ki állította át az órát?) Az előbbi esetben – miért éppen a Kárpát-medence…? – kiegészítő hadműveletet is emlegettem („felzárkóztatás”). Nos, ha alaposabban körbe vizsgálódunk, ilyennel ezúttal is szembe találhatjuk magunkat. Mire gondolok? Az idő-betoldással a „trojka” (nevezzük most már így, a rövidség és az asszociációkat keltő „jó hangzás” miatt is, uralkodó-hármasságunkat!) nem csupán annyit ért el, hogy egy sohasem-volt kontinuitásnak, a „szent” Károlytól eredeztetett Karoling-dinasztiának megágyazott az európai történelemben, hanem azt is, hogy egy valóságos kontinuitást megszakított az otromba idő-betoldással. Azaz: elszakította az élőfa koronáját, a Turul-dinasztia (ismertebb nevén az Árpád-ház) szakrális uralmi rendszerét annak gyökerétől, a valódi szakrális uralkodó-őstől, az államfői, katonai és erkölcsi tekintetben egyaránt példaképül szolgáló Atillától. Láttuk: a tőle Álmosig vezető utat 300 évvel meghosszabbították, ebből következőleg egy-egy nemzedékre a reális 30 év helyett most már a valószínűtlenül hosszú 80 esztendő jutott (volna), hiszen csak így lehetett hézagmentesen kitölteni a krónikák emlegette öt generációval az újonnan nyert, 400 évnyi időtávot. Egészen durván fogalmazva: Nagy Károly „szentségét” (ne felejtsük el: Barbarossa Frigyes valóban szentté avattatta az általa kreált ellenpápával „nagy” elődjét, habár ezt a kitüntető címet az egyház később visszavonta!) végső soron Atillától orozták el – akárcsak a bibliai Jákób a maga elsőszülöttségét bátyjától, Ézsautól. A művelet mindenesetre előképére vall… Hogy valóban ilyenfajta alattomos „translatio”-ról lehetett szó, arra egy jóval későbbi, mindamellett nagyon is idetaláló, két tételes példázat figyelmeztet. Két

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM híres festményről van szó, amelyek a XIX. század második felében, a múlt-gyártás nagyüzemi fázisba fordulásának idején készültek, mégpedig éppen az időmanipulációk dolgában elsőrendűen érintett térségekben, Németországban, illetve Angliában. Az egyiknek, a német példánynak külön nevezetességet kölcsönöz az a tény, hogy a reprodukciója Heribert Illig tudta és beleegyezése nélkül a címlapjára került a „Kitalált középkor” zsebkönyv-kiadásának. A kép, amelynek eredetije a bajor tartományi parlament müncheni épületében tekinthető meg, alkotója pedig a kor ünnepelt történelmi festője, Wilhelm von Kaulbach, Nagy Károly koronázását ábrázolja. A másik festmény az angliai preraffaelita mozgalom jeles képviselőjének, Edward Burne-Jonesnak a munkája, és Arthur király utolsó perceit örökíti meg. A két, mondaiból történetivé avanzsált alakot egy sajátságos tárgyi mozzanat köti össze képeinken. Nevezetesen: a magyar Szent Korona! Kaulbach éppúgy ezzel koronáztatja meg Károlyát, mint ahogy Burne-Jones is a maga haldokló Arthurjának az ágya alá (!) helyezi – mintegy jelezve, hogy evilági életében nem lesz többé módja a fejére tenni – ezt a félreismerhetetlenül egyedi megjelenésű koronát. Vélet-len egybecsengés? Aligha. Inkább arról lehet szó, hogy a valódi szakrális hagyományt máig nélkülöző Nyugat-Európa ilyen módon akarta visszamenőleg szentesíteni a maga fiktív, csakis a világhódító lázálmok birodalmában ágáló hőseit. Hogy egy ilyen értelmezési kísérletet elfogadna-e Heribert Illig tárgyalási alapul, vagy sem, az még a jövő titka. De ismerve becsületességét és megfélemlíthetetlenségét, biztosak lehetünk benne, hogy nem fogja kézlegyintéssel visszautasítani. Annyiban pedig nyilván egyetért velünk, hogy ezeken a kérdéseken most már igazán ideje közösen eltöprengenünk. Nézzük meg ezek után, melyek azok a fontosabb átszámítandó dátumok a magyar történelemben, amelyeknek más évszázadba sorolása új felismerésekkel gazdagíthat bennünket. Két dolgot kell itt jóelőre tisztáznunk. Először is: én a következőkben mindig kerek háromszáz évvel fogok számolni, nem pedig, mint Illig úr, 297-tel. Miért? Több okból. Akárki akármikor hajtotta végre az időcsúsztatást, amennyiben már korábban lejegyzett dátumot kellett „helyesbítenie”, összehasonlíthatatlanul könnyebb dolga volt, ha csak egy számjegyet kellett átírnia, mint ha az egész, ekkoriban három számjegyből álló dátumot. Másrészről arra is ügyelnie kellett, hogy az ötször tizenkettes „keleti” állatövi ciklus – a keleti Zodiákus 12 állatával jelzett éveket az öt elemmel kombinálva jön ki az összesen 60 évből álló időtáv – a csúsztatás után is ugyanazt az állatot adja névadónak a megfelelő évre, mint a csúsztatás előtt. Ez pedig csak úgy oldható meg, ha a hatvanas és a százas év-sorozatok hézagmentesen illeszkednek egymáshoz. Könnyű utánaszámolni: ez a háromszázadik évnél következik be először. Így aztán az Elefánt éve (a megfelelő elemi minőséggel párosítva), amelyben az etióp csapatok megostromol-

15

ták Mekkát – hogy most az Iszlám időszámítás köréből idézzük Heribert Illig példáját – „az óra átigazítása” után is az Elefánt évére (ugyanazzal az elemi minőséggel párosítva) fog esni. Márpedig ezt az időszámítási rendszert nagyon szigorúan számon tartották, sőt ma is számon tartják azok a népek, amelyek az Iszlám vonzáskörébe jutottak. A másik tisztázandó kérdés így szól: ha a „Krisztus utáni”, más megnevezéssel „Anno Domini” időszámítás bevezetésekor nem iktattak be „nulladik” évet a pozitív, illetve a negatív előjelű évsorozatok közé, akkor a jelentős fordulók vajon a kerek számú évekre vagy a „plusz egyesekre” fognak esni? Érzékletesebben fogalmazva: melyik lesz a jelentősebb dátum az egyetemes – és benne a magyar – történelem menetében, az 1000. vagy az 1001. év? Nos, a tények alapos számbavétele után jó lelkiismerettel csak az utóbbira szavazhatunk. De lássuk most már a konkrét példákat a hazai történelemből! Ami az Árpád-i honfoglalás valódi idő-pontját (895 helyett 595) illeti, az a lehető legjobb megközelítéssel idézi emlékezetünkbe az eddigi spekulációk szerinti „avar” honfoglalás dátumát. (Emlékeztetőül: a magyar krónikák csakis hunokról – „primus ingressus” – és magyarokról – „secundus ingressus” – beszélnek, az „avar” név még elszólásként sem fordul elő bennük!) A következő drámai fordulatot az 1001-es esztendő hozza. Mi is történt 1001-ben a jelenlegi, és mi az Illig-féle időszámítás szerint? A látlelet megdöbbentő! Az utolsó valóban szakrálisnak nevezhető uralmi formáció Európában, a Turul-dinasztia – ismertebb nevén az Árpádház – hatalom-gyakorlása az előbbi esetben elkezdődik, a másodikban befejeződik ebben az évben. Mit jelent ez egyetemesebb, üdvtörténeti vonatkozásban? Azt, hogy egy „ezeréves birodalom”, amelyet a maga személyes jelenlétével még Jézus Krisztus indított útjára, az utolsó Turul-sarj, III. Endre halálával végképp lezárult. Az újabb ezredév, amelynek most a hétszázadik éve körül járunk, a fokozódó káoszé… Ha viszont az állítólagos „korona-küldés” jelenleg számon tartott dátumát helyezzük az Illig-tézis nagyító lencséje alá, akkor azt találjuk, hogy 1000 körül (egyelőre tíz éves toleranciával számolunk!) valóban küldött koronát pápa magyar királynak, csakhogy… Ez a pápa nem II. Sylvester volt, hanem V. Kelemen, a magyar királyt nem Istvánnak, de nem is Vajknak hívták, hanem Károlynak (ismertebb nevén Károly Róbertnek), a küldött korona nem a Szent Korona volt, a szóban forgó „1000 körüli” időpont pedig a mai időszámítási rendszerben „1300 körülinek” adódik. Egészen konkrétan: 1308-ban került sor a pápai ajándék-koronával történő – a nemzet által soha el nem ismert – beiktatásra, de egy korábbi, hasonlóan sikertelen és hasonlóan pápai biztatásra foganatosított koronázási kísérletről már 1300 táján is értesítenek forrásaink. Mindenesetre bízvást elmondhatjuk: ez a 300 éves csiszi-

16

Dobogó

csuszi máig hatóan jól jön a „trojka” korona-küldésben érdekelt képviselőinek, illetve jogutódjaiknak. Figyelemre méltó átrímelést észlelhetünk azután a katasztrófális kimenetelű 1541-es év (Buda eleste, a Kárpát-medencei Magyarország feldaraboltatása) és 1241, a tatárjárás éve között. A leglátványosabb tanulságok azonban az ún. dekanátus-váltások körül adódnak. Anélkül, hogy a kérdés csillagászati vonatkozásainak részletes taglalásába bocsátkoznék, megjegyzésre javaslom a következőket. A tavaszpont preceszsziós csúszása folytán a tavaszkezdő nap, március 21. hajnalán átlag 2160 éven át látjuk ugyanabból a csillagképből – jelenleg éppen a Halakból – felkelni a Napot. Ha ezt az igencsak tetemes időtávot hagyományos módon tovább osztjuk, akkor a 720 évből álló dekanátusokhoz (egyharmadnyi jegy-érvénytartamokhoz) jutunk. Ezek olyan állatövi tulajdonságokkal színezik át a teljes hónapnyi alaptulajdonságokat, hogy a három rész-egység rendre azonos elemi sajátosságokat vonultat föl. A víz-eleműnek tételezett Halak világhónapjában például a „vizes” dekanátusok így következnek egymásra: Skorpió, Rák, Halak. (A precessziós mozgás során láthatólag fordított sorrendben járjuk be a jegy-érvénytartamokat, mint a 365-366 napos „kis” évben!) Mindehhez még annyit kell hozzátanulnunk, hogy valamennyi jegy-érvénytartam esetében definíciószerűen a szellemiség alakulásának kereteit jelölik ki az éppen aktuális jegy-sajátosságok, míg ezeknek a szellemi trendeknek a konkrét, testi megjelenésére vonatkozóan – ugyancsak definíciószerűen – a szemközti jegy (illetve csillagkép) sajátosságai lesznek a meghatározók. Esetünkre fókuszálva: Kr. u. 720 körül szellemi tekintetben a Skorpióból a Rákba fordultunk át, ugyanakkor testi vonatkozásban a Skorpióval szemközti Bikából a Rákkal szemközti Bakba. 1440-ben viszont a Rákból a Halakba, illetve a Bakból a Szűzbe meneteltünk tovább. Minthogy a világ anyagi-testi szinten történő alakulását könnyebb látható, tapintható dokumentumok segítségével végigkísérni, mint a szellemiség illékonyabb mozdulásait, ezúttal is célszerű lesz így modelleznünk a váltásokkal előálló újabb és újabb kozmikus, egyszersmind társadalmi-politikai helyzeteket. Ez azt jelenti, hogy 720 táján valamely, a nemzet életében igen jelentős szerepet játszó családnak (Rák-képviselet) erőszakkal el kell záratnia (Bak-hatás). Érthetőbben szólva: el kell fogatnia, zár alá kell kerülnie. Nos, éppen ez történik, előbb Istvánunk sógorával, Gyulával és annak családjával, majd, közeledvén a 720-as dátumhoz, a Vászoly-családdal. Csakhogy ezt az eseménysort a jelenkori történetírás kerek 300 évvel későbben jegyzi. Az 1440-es helyzetkép még árulkodóbb. Itt a Halak világhónap Halak dekanátusa lép érvénybe, testi-anyagi szinten pedig a szemközti Szűz érezteti a maga elsöprő erejű szívó (szívhez szóló, elcsábító-elszívó) hatását. Pergessük csak odébb 300 évvel a történelem lapjait! 1741-et írunk… (A kerek évszámokhoz képesti egy-egy éves elcsúszás – mint

ahogy arra korábban már felhívtam a figyelmet – itt és az előbbiekben abból adódik, hogy a jelenleg érvényben lévő időszámítás a Kr. előtti első év után nem iktat be egy nulladikat, hanem mindjárt a Kr. utáni első évvel folytatja a számlálást. Így a mai számításunk szerinti 1741, illetve 1441 voltaképpen 1740-nek, illetve 1440-nek felel meg, ugyanúgy, ahogy a korábban emlegetett 1001 és 1301 a kerek számú 1000-nek és 1300-nak!) Nos, 1741-ben éppen a Szűz egyeduralma kezdődik Magyarországon. Nőt koronázunk, aki szívre ható esdeklésével a maga elemi érdekei ellen hangolja a nemzetet, majd elszívja legjobbjainkat az ország területéről a nemzet-idegen Bécsbe. Ugyanakkor a Ratio Educationis révén a szerves műveltség hagyományörökítő gyakorlatával szemben az arcnélküli alattvalók iskolai sorozatgyártását indítja el. (Jellegzetes fekete Szűz-megnyilvánulás!) Ha Illig úrnak szüksége van konkrét bizonyítékokra tézise alátámasztására, hát íme… (Másrészről ez a példa-sor visszahatólag is indokolhatja, miért ragaszkodom az idő-korrekció alkalmazásakor hazai vonatkozásban a kerek 300 évhez.) Egyetlen kérdésünk maradt hátra: miként történhetett meg mindez? Nem technikai, hanem erkölcsi értelemben. A válasz ezúttal is lakonikus rövidséggel érkezik. Világhónapunkban jó kétezer éven át a HalakSzűz tengely – sokat mondó nevén: a „halál-tengely” – érezteti a maga minden egyéb befolyást lenullázó, jóságosnak meg éppen nem nevezhető hatását velünk, halandó Föld-lakókkal. Ebben a korszakban, és csakis ebben, válhatnak általánossá, mindennapos előfordulással, az olyanfajta csúsztatások, mint amilyent Heribert Illig a maga „Kitalált középkorában” tetten ért. Ez az a korszak, amelyben az igazságot lépésről-lépésre kiszorítja a helyéből a bizonyíthatóság, a tudást a jólértesültség, a tények helyébe hírek tolakodnak, és ami jelen esetben a legméltóbb lehet a figyelmünkre: műnyelvek kreálásával fantom-népeket lehet gyártani előre- és visszamenőleg. Részletesen kidolgozott ál-történelemmel, napi politikai vagy egyéb érdekeltségeknek megfelelően. A hazugságok kora azonban a végéhez közeledik. Heribert Illig és munkatársai jóvoltából most nyertünk (ilyen-olyan elosztásban) 300 évet. Kegyelmi idő! Hogy észre térjünk. Vajha élnénk a lehetőséggel.

Megjelent Tóth Gyula: A kitalált középkoron túl című könyve. Ebből az alkalomból úgy gondoltuk, újra felidézzük az előzményeket. Egyébként sem árt, ha időről időre felfrissítjük tudásunkat, leporolunk régi könyveket, melyekben soha el nem évülő tudások vannak. Hátha nem lesz minden eredmény nélkül való az újraolvasásuk... Egy ilyen könyvben jelent meg annak idején – közel 20 éve – Pap Gábor írása. (a szerk.)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

17

Szűz Máriát megölni nem kell félnetek! Jó lesz! MIKLÓSVÖLGYI JÁNOS A csodálatos tavaszi fényzuhatagban, mindössze három földalatti megálló és hozzávetőleg százötven méter séta után Budapest szívében ismét leereszkedtem az Alvilágba. Nem a budapesti alvilágba, hanem abba az Alvilágba, ahol Madách Ádámja, vagy az Isteni színjáték Dantéja járt. Ekkor értem ugyanis az Ernst múzeum bejáratához, hogy ott megtekintsem a Gulyás Gábor kurátorságával meg-rendezett „Tükör által homályosan” című kiállítás anyagát, mely a képzőművészeti közéletben giga-neveknek, sztároknak, celebeknek számító kortárs hazai, és nemzetközi „nagymesterekkel” felvértezve szándékozott garantálni az elmaradhatatlan élményt a posztmodern művekre éhező

Áldatlan állapotú áldott állapot

ínyencek számára. Hogy kik voltak az „étlapon” a „szarvasgombának” és „cápauszonylevesnek” számító „gasztronómiai remekek”, arra azért nem térnék ki

részletesen, mert meggyőződésem, hogy amint a fent említett ételkülönlegességek is a természet rendje szerint salakanyaggá válva kiürülnek az emberi szervezetből, ugyanúgy az Ernst Múzeum szóban forgó „sztárjainak” lenyomatai is lényegét tekintve hasonló módon fognak távozni a művészettörténet-írás komolyan vehető remekei sorából. Említésre így nem igazán érdemesek. Legalábbis az esetek döntő többségében nem. Amiért mégis írni szándékozom a tárlat anyagáról, az tehát nem elsősorban annak művészi értéke, hanem sokkal inkább az általa képviselt szellemiség, valamint az arra adott kritikai reakciók miatt lehet érdekes és tanulságos. A kurátorok szándéka szerint a kiállítás azt a művészeti változtatást igyekezett bemutatni, amely az emberi arc megjelenítésének módjában, indítékaiban és céljaiban az elmúlt négy évtizedben végbement. A kissé túlhevülten fontoskodó és okoskodó deklaráción túllépve egész egyszerűen arról van szó, hogy kortárs művészek által megjelenített portrékat kapnak cserébe mindazok, akik megváltják belépőjüket a Műcsarnok fiókintézményébe. A téma a tünetbetegségként megjelenő, érthetetlenségig szofisztikált felvezetők ellenére rendkívül izgalmasan hangzik, hisz ebben az esetben mégiscsak arról van szó, hogy nagyon is pontos képet kaphatunk arról a kérdésről, hogyan látják ma az embert, itt az ezredforduló évtizedeiben a művészettörténeti kánon által leginkább preferált alkotóink. Milyen képet festenek az ember, az emberiség arcáról egy olyan korban, ahol a tekintetek az esetek döntő többségében már csupán gondosan megrajzolt maszkok mögé bújva képesek szembesülni a világgal, és azon belül magával az emberrel, de leginkább önmagukkal. Ráégett-e már az emberiségre az az álarc, amit a történelem folyamán szinte valamennyi ciklusban az emberi karakter vonásaira szabtak, eggyé vált-e tekintetünkkel az a szándék, mely a látás és a meglátás elé robosztus, elbonthatatlannak tűnő falakat emelt? A kérdésfelvetés tehát izgalmas kirándulást ígér egy olyan világba, ahol a főszereplő egy arcát vesztett korszakban maga az emberi portré lesz. Rátalálunk-e vonásaink alatt valahol egészen mélyen elrejtve az emberre, vagy egy döntően más életminőség köszön vissza a XXI. század képmásaiból? Ezekkel a kérdésekkel a tarsolyomban érkeztem hát az Ernst Múzeum épületébe, s bizton reménykedtem abban, hogy kérdéseimre sommás válaszokat fogok kapni. Nem tévedtem… A tárlat nyitóképe – „Az identitás tételéről: a Szentháromság” címmel – korántsem meglepő módon egy video-munka képében fogadta a látogatókat. Saját alkotója a következőképpen szólt művének tar(talmi) vonatkozásairól: A képernyőn Jézus Krisztus Piero della Francesca által festett portréja látható, majd Nicho-

18

Dobogó

A konyhafőnök ajánlata: Utolsó vacsora – svédasztal kortárs módra

las Lenau, az osztrák romantikus költő arcmása, mely élete utolsó, elmegyógyintézetben töltött évei alatt készült róla, majd a saját arcom. (…) Halott arcokat őrzök meg életben, hogy beszéljenek, saját arcomat az övékre vetítve, és grimaszokat vágva (…) Az identitás tételének kérdése abban áll, hogy hogyan válnak viszonylagossá (a portrék) egymás tükrében.” „Halott arcokat őrzök meg” – vallja „mesterünk”, és ebben a pillanatban máris beleütközünk az első, igencsak jellemző, vagyis nyugodt lelkiismerettel tipizálható XX. századi zavart gondolkodásmód megnyilvánulásába. Mivel alkotásán az egykori Szovjetunió területén született művész három (köztük Krisztus) portréval dolgozik, és halott arcokról értekezik, ezért teljesen logikus a következtetés, hogy „mesterünk” világlá-tásának tükrében a Megváltó halott. Ezt ő maga mondja ki. „Halott arcokkal dolgozom” – szól a „fülszöveg”, s ilyen összefüggésben már egyenes út vezet az alko-tás további, igencsak jellegzetesnek mondható konzekvenciáinak leszűréséig: ha ugyanis a kép címe „Szentháromság”, a Szentháromság pedig három Isteni személyt – az Atyát, a Fiút és a Szentlelket” rejti, akkor az is csakhamar világossá válik, hogy amennyiben az „alkotáson” szereplő hármasságot megfeleltetjük a Szentháromság hármasságával (miért ne tehetnénk, hisz a hármasságra épülő cím és az ugyanolyan hármasságra épülő „szereplőválasztás” egyenesen megköveteli ennek a verziónak is a számbavételét), akkor a video-munkán megidéződő második személy (ami a Szentháromság dimenziójában a Fiút, tehát magát a Világ Világosságát jelöli), az alkotáson a romantikus osztrák író képében fog megjelenni, ami természetesen mindaddig nem lenne probléma, míg nem tudnánk, hogy osztrák barátunk, mint szabályos, kezelésre szoruló elmebeteg kap szerepet az ominózus művön. Mármost azért mégiscsak nehéz ebben az esetben nem meglátni az összefüggéseket. Itt ugyanis arról van szó, hogy mivel az installáció második szereplője egy idegosztályra utalt tébolyodott, a Szentháromság második szereplője pedig a Fiú Isten, ezért ilyen körülmények között – legalábbis az egyik olvasati lehetőség keretén belül mindenképpen – teljes jog-

alappal tehető egyenlőségjel a két szereplő közé, aminek következtében a keresztény vallás alapítója, az Egyetemes Megváltó mégiscsak egy alapvetően gyengeelméjű szerepkörben jelenik meg az alkotás fókuszában. A Krisztusról alkotott kép tehát tovább bővül a mű tükrében: vagy halott, vagy beszámíthatatlan. Ez a dolgok egyik oldala. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a Szentháromság első személye maga a Teremtő Isten, az alkotás első személye pedig Krisztus, akkor ilyen formán adódó azonosságukból következően viszont tanúi lehetünk egy ugyanolyan átprogramozási kísérletnek, mint amilyen a Sixtus-kápolna Utolsó Ítélet freskóján már bekövetkezett hozzávetőleg ötszáz évvel ezelőtt, ahol is az ószövetségi ítélkező istenképpel fedték le a megtartó erő legdominánsabb képviselőjét, az Egyetemes Megváltót – Jézus Krisztust, ezáltal kényszerítve egy tőle maximálisan idegen etikai közegbe. Sínen vagyunk – mondhatnánk – hisz közel sem meglepő az Igazság napja ilyetén eszközökkel vázolt személyiségrajzának felvetése egy olyan korban, ahol az ilyenfajta megítélések közönségesnek mondható, beolajozottan működő sztereotípiái a Krisztusság bemérésének. Az alkotó által tulajdon művéhez fűzött kommentár azonban világosan jelzi: korántsem merült ki mondandója a fent összegzett konzekvenciákban. Az ismertető szöveg ugyanis a következő mondattal folytatódik: „Az identitás kérdése abban áll, hogy hogyan válnak viszonylagossá (értsd: az arcok) egymás tükrében.” Ezzel a kijelentéssel máris megérkeztünk a következő, nyugodtan általánosítható „karakteréhez” a XX–XXI. századi világlátásnak. Az elmondottak tükrében ugyanis ismét azzal a kényszerképzettel kell szembesülnünk, hogy földi életünk keretrendszerében minden viszonylagos, hogy minden a világon – még az Egyetemes, mozdíthatatlan Érték megítélése is – csupán nézőpont kérdése, vagyis egy olyan elasztikus viszonyítási pont, mely alatt voltaképpen folyamatosan reng a föld, tehát semmiféle stabilitást, fix vonatkoztatási alapot nem képes szolgáltatni. Ez a látásmód valóban betegség, méghozzá komoly, kezelésre szoruló betegség. A kiállításra érkező nagyérdemű tehát egy ilyen „felütéssel” indulhat útjára, hogy aztán az Ernst Múzeum emeleti termeiben szembesülhessen a XX–XXI. századi portrék által megrajzolt ezredfordulós emberi lelkülettel. Felérve tehát az emeletre a nyitókép szellemiségének tükrében aztán komolyabb meglepetés már nem fogja érni az embert. Néhány jellegtelen fotográfiát elhagyva, de még mindig az első teremben, abszolút domináns pozícióban ismét egy vido-alkotással szembesülhetünk, melynek témája a következő: a hozzávetőleg három méter szélességben a falra vetített képen egy németalföldi reneszánsz festő Madonna portréja látható, melyre egy „nőművész” a saját arcmását vetítette rá. Ekkor a Szűz Mária portré és az alkotóművész portréja voltaképpen egymás fedésében helyezkedik el a kiállítótér falán. Míg a Madonna-portré értelemszerűen állóképként, addig a „nőművész” vo-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM násai élőkép formájában idéződnek meg. Néhány eseménytelen másodpercet követően az installáció megálmodója egy íjat ragad magához, megcélozza Szűz Mária arcát és fejébe nyílvesszők sokasságát lövi. Blaszfémia? Perverzitás? Provokáció? Talán mindegyik, de igazság szerint egyik sem. Sokkal inkább fatális tévedés, meggondolatlanság, de még inkább megvezetés, vagyis egy olyan világkép sulykolása, ahol elvileg az értéket mindenféle következmények nélkül ki lehet kezdeni, le lehet járatni, közönséges támadásoknak lehet kitenni. Hogyan olvasható ki az „alkotás” képi világából a fent lejegyzett következtetés? Nagyon egyszerűen. Amikor ugyanis a kilőtt nyílvesszők az Egyetemes Megváltót világra segítő erőteret veszik célba, akkor nem csupán az Istenfiú Anyjának vonásaiba fúródnak bele, de az „alkotóéba” is, hiszen mint ahogyan azt fentebb már említettük, a két arc egymásra van vetítve. Ebben a pillanatban még egyfajta pozitív üzenetként is értékelhetnénk a vizuális nyelven megfogalmazott „eseményeket”, mely ebben a perspektívában mindenképpen azt a figyelmeztetést tolmácsolná, hogy vigyázz ember, megsebezni ugyan megsebezheted egy magasabb minőségű erőtér evilágra transzformálódott megnyilvánulási formáját, de ebbéli tettednek kárvallottja te magad leszel, hiszen az Ő megidéződésének célbavételével, végső soron tulajdon vonásaidban is sebet ejtesz. Csakhogy a helyzet nem ennyire egyszerű. Mert bár a vizuális „effektusok” egyértelműen jelzik, hogy a Madonna meglövésének következtében az emberi arcba is belefúródtak a nyílvesszők, ám a video-alkotás tanúsága szerint néhány másodperc után az emberi arc „leválik” az Isten-anya arcának vonásairól, és jól érzékelhetően sértetlen állapotban egész egysze-rűen „kisétál” a képből. Ebben a formában azonban már voltaképpen vállalhatatlan az üzenet minden józa-nul gondolkodó ember számára. Vállalhatatlan, mert egyrészről azt sulykolja, hogy Jézus Krisztus célke-resztbe állítása, majd „tűz alá vétele” Mária megtáma-dása által már akár születése előtt is indokolt lehet, másrészről azért, mert azt a fatális rögeszmét próbálja a normális világlátás szférájába utalni, melynek értel-mében, ha egy magasabb rendű minőséget megpró-bálsz eltávolítani az élők sorából (tehát a mindennapi életünk színteréről való kiiktatása mellett döntesz), akkor ebbéli szándékodnak és tettednek semmiféle negatív következménye nem lesz, hiszen sértetlenül úszhatod meg ördögi küldetésed beteljesítését. És va-lóban… Ha csupán a szóban forgó video-installációt értelmezzük a konkrét üzenet kizárólag ezt az „állapotot” tükrözi. Csakhogy nem feledhetjük, hogy az Ernst Múzeum jelen írásban tárgyalt, képnyelven fogalmazott reflexiója nem mint önálló alkotás lett a nagyér-demű elé tárva, hanem egy jóval összetettebb koncepció részeként csupán részegysége egy sokkalta átfo-góbb vizuális elemekkel dolgozó szellemi rendszer-nek, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy az üzenet teljessége csakis az összes kiállított tárgy üzenetének feldolgozása és értelmezése

19

mellett, azok kontextu-sában, azok összefüggésében értelmezhető és értékel-hető teljes jogalappal és hitelességgel. Ennek fényé-ben tagadhatatlan, hogy az elemzés tárgyává tett alko-tásunk hatása a tárlat további „műveinek” szimbolikus és nagyon is direkt világában fog tovább élni. Most már csak azt kellene megvizsgálnunk, hogy milyen az az életminőség, mely átöröklődik egy ilyen szellemi alapállás megélésének és elfogadásának hatására. Milyen az az életminőség, mely egy olyan világlátás „tanításából” nő ki, amely leplezetlen egyértelműséggel jelzi, hogy egy magasabb minőség lenyilazása – tehát végső soron likvidálása – mindenféle negatív következmény nélkül kivitelezhető az ember számára? Nos, a kérdésre adott válasz egészen megdöbbentő, ha úgy tetszik, riasztó lesz. A tárlat további részében ugyanis valami elképesztően durva, a végletekig eltorzult rémséges arcok fogják szabály szerint ellepni az Ernst Múzeum falait. Akikkel itt szembesülünk, már messze nem emberek, de sajátos módon nem is „ember alatti” erőt képviselő állati minőségek, hanem hátborzongató, riasztó démoni szörnyszülöttek. Ha tehát valakinek csupán egy csöpp érzéke is megmaradt még a látásra, akkor egész egyszerűen nem igaz, hogy nem ismeri fel azokat a rendkívüli veszélyeket, amelyeket egy olyan világkép tanítása sugall, ahol domináns hangsúllyal van jelen egy olyan erő, amely az Isteni szféra szabadon való támadhatóságát sulykolja. XXI. századi emberként sokan tudjuk, hogy mit jelent ma az esetek döntő többségében modernnek lenni: amikor a művészet és a pszichózis közé egyenlőségjel tétetik, amikor valami attól korszerű, ha a személyiségzavar minden jelét magán hordozza, akkor definíciószerűen kijelenthető: „izgalmas” kortárs törekvésekkel állunk szemben. Ugyanezen tipikusnak is mondható azonosító jegyek elsöprő hangsúllyal köszönnek vissza az Ernst Múzeum szinte valamennyi portréábrázolásáról. Pszichózisra utaló torzulások, és a fentiekben már említett személyiségzavaron túl egészen démoni karakterek mind-mind nélkülözhetetlen építőelemei a kiállítás által bemutatott „műveknek”. Az

20

Dobogó

eredmény természetesen nem véletlen: a képzőművészet Serano és Nietsch típusú szereplői, akik emberi vizeletet és leölt disznók beleit használják a vallási szimbólumokkal dolgozó alkotásaik talajául, korántsem véletlen, hogy kizárólag egy olyan profilú emberiséget képesek prezentálni, ahol az emberi és az emberhez méltó tulajdonságok, vonások és szerepek számára már a legminimálisabb feltételrendszer sincs biztosítva. Ezért hát az emberi arc helyét a bukott ember démonainak fizikai megtestesülése veszi át. A mellékelt portrék szemlélésének tükrében aligha képezheti vita tárgyát a megállapítás: súlyos deformálódások jelentkeznek egy olyan korban az emberi karakteren, ahol az évezredeken keresztül mozdíthatatlan igazodási-tájékozódási pontként megjelölt Isteni erőtér viszonylagossá tétele elfogadott normává válik, valamint az Istenanya célbavételén keresztül maga a

Megváltói szellemiség olcsó derivátummá alacsonyodván egy józan ítélőképességét és méltóságát vesztett társadalom szabad célpontjává hanyatlik. Ezek a képek, ezek az arcok, ezek a tekintetek nem hazudnak, és pillanatok alatt leplezik le a Szűz Mária arcmását nyilazó erőtér olcsó hazugságát, mely kitartóan sulykolja: mindenféle negatív következmény nélkül kivitelez-hető a magasabb minőségű erőtér célbavétele, majd annak lenyilazása. Az állítás tehát hazugság – közönséges hazugság, mert a világ nem így működik. Ideig-óráig ugyan elképzelhető a deformálódások lappan-gása, de aztán eljön a pillanat, amikor végzetesen ösz-szeomlik az emberi „szervezet”, az emberi minőség. Tulajdonképpen ezt az összeomlást tapasztaltam meg a kiállításon is, ahol Szűz Mária megjelenésével egyrészt tagadhatatlanul idéződött meg az ember, de ugyanilyen következetességgel („legyilkoltatásának” szándéka által) az összeomlott ember, vagyis a testet öltött démon is. Ezek a minőségek együtt lélegeztek a világgal, aminek következtében a kiállító terem már nem csupán egy prezentációs térként, hanem az öszszesűrített Világegyetem mitológiai létsíkjaként is

funkcionált, olyan „valóságfeletti” létsíkként, ahol szörnyek csatáztak angyalokkal, ahol felébredtek a sötétség démoni energiái, mely démoni energiák „gyökerei” nem a galéria burkolatába, de nem is a Nagymező utca flaszterébe, hanem az emberi lélekbe kapaszkodtak, amiből következően energiájukat parazita élősködőkhöz méltóan az emberi minőség rovására nyerték. Egészen leplezetlenül jelentek hát meg a hanyatlás profiljai, a bukás torz lényei, miközben a látottak jóval tragikusabb színezetet öltöttek, mint Bosch vásznai, mert ott még szerephez jutott a Paradicsom is, de itt csak a pokol volt jelen teljes vértezetében, és egyvalamit biztosan nem lehetett tudni, hogy ez a pokoli atmoszféra melyik pillanatban feszíti szét a galéria falait, és ömlik rá végérvényesen életünkre. Minden olyan eszme, mely nyíllal lövi le az Istenfiút szülő Anya képmását, nem más, mint a lélek szuicid tanúságtétele a pusztulásra vágyakozván. Ide vezetett a huszadik századi üres, mindenféle tartalomtól mentes önmegvalósítás-ideológia tendenciózus sulykolása, ide vezetett a korlátlan szabadság hazugságának eltorzult kényszerképzete. Szellemének felügyelet nélküli szélnek eresztésével az emberiség ugyanis nem szabadságot, nem az egyéniségben létezés örömüzenetét, hanem az atomnál is hatékonyabb tömegpusztító fegyvert kapott a kezébe, melyet ostoba módon az önmaga által birtokolni vélt élettér irányába fordít. Ha ezen az alaphelyzeten képtelenek vagyunk változtatni, ha a fejünket homokba dugva tehetetlen céltalansággal várunk a csodákra, ha nem értjük meg, hogy a falak (főként ha ezek a falak az istenhit terméskövéből épülnek) nem csupán korlátokat emelni, de védelmet biztosítani is képesek, vagyis nem kizárólag csak a faltörő kos számára kell szabad „munkalehetőséget” biztosítani, hanem a védőfalak emelésének is, akkor garantáltan elpusztul a világ. A kiállítás tanulságai tehát e néhány gondolatban összegezhetőek, egy nyugodtan általánosítható világkép uralmának keretei között. Ám, hogy „tollat” ragadtam, annak sokkal nyomatékosabb okai vannak annál, mintsem, hogy beszámolót nyújtsak át egy kortárs képzőművészeti eseményről, és az általa prezentált alkotások vázlatos kritikáját adjon. Nem, nem erről van szó, nem ez a szándék motivált. A bemutatott „művek” ugyanis valóban rendkívül széles skálán mozogtak, legalább is ami a megfogalmazásuk módját illette. Tartalmi vonatkozásaik, ok-okozati felépítésük, egymást létrehozó, és egymásból táplálkozó rendszerszerűségük azonban olyan világosan, olyannyira szembetűnően – már-már tolakodó egyértelműséggel – kötötte őket össze, hogy valójában az a döbbenetes, hogy ezen kapcsolódási pontokat sem a kritika, sem a szakma, sem a laikus, vagy éppen „beavatott” műélvezői réteg nem volt képes felismerni. Mert, hogy nem ismerte fel, ez nem vita tárgya, hanem tény kérdése. Ezen állítás alátámasztására álljon itt néhány idézet azon elemzésekből, melyek a nevezett tárlattal összefüggésben jelentek meg, vagy internetes fórumokon,

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM vagy különböző sajtóorgánumokban – „Portrékat látunk jó nevű művészektől, jó nevű múzeumban, jó nevű gyűjtőktől. Ezek után talán meglepő lesz kijelentésem, de nem tudok mit kezdeni ezzel a tárlattal.” – „A tükör által homályosan” cím mögé bújó tárlat egésze esetében súlyos, és maradandó összefüggések helyett, színes léggömböt kapunk, amelyet nézegetve sem a portré, sem a kortárs művészet lényegéről nem tudunk meg sokkal többet, mint amit már előtte sejtettünk (…) Egymagában minden mű megáll és megállít. Együtt az egésznek azonban semmi értelme.” (Mélyi József, Mozgó Világ, 2013. március) – „A sokszínűség iránytalan mátrixba fullad. Az egyetlen adekvát befogadási forma, ha külön-külön nézzük a műveket.” (Détsei Kriszta, Revizor, a kritikai portál) A helyzet tehát aligha nevezhető optimálisnak. Kelletlenül az „arcunkba nyomnak” Magyarország egyik legjobban preferált, állami finanszírozású múzeumában egy olyan gyűjteményes tárlatot, ahol az Isteni erőtér relativizálásának és kiiktatásának sulykolása mellett egy végtelenül lealacsonyodott, egészen riasztó debilitással átitatott emberiség portréin keresztül magának az ördög ébredésének, majd elhatalmasodásának folyamatát követhetjük nyomon, miközben a teljesen logikusan és egyértelműen megrajzolt hanyatlási és szellemi értelemben vett alámerülési fokozatok, valamit azok dermesztő következményei gyakorlatilag teljesen láthatatlanok, érzékelhetetlenek maradnak az ember számára. Előtte – az ember előtt – zajlik a lélek elvesztése, szeme előtt történik az éteri fényesség szurokba mártása, füle hallatára következik be a hazugság szólamainak következetes behangolása, és az egészből döbbenetes módon semmit nem ért. Összefüggéstelen, értelmetlen, iránytalan, inkoherens képjeleket lát, miközben egy láthatatlan, de nagyon is jelenlévő ördögi „mozigépész”, már réges-régen befűzte a szalagot és a film vetítését is elkezdte. Csakhogy ez a film nem a képzelet szüleménye, nem Hollywoodi szerelmi história, nem elégikus hangvételű életrajzi történet, nem fröccsentett műanyag héroszok áltörténelmi trambulinon zajló „számháborúja”, hanem az életünket és sorsunkat rögzítő, kegyetlen realitással megrajzolt „vágatlan” dokumentumfilm. A kockák filmmé összeállva a szemünk előtt peregnek, és mi mégsem a vászonra szegezzük vigyázó szemeinket, mégsem a jól értelmezhető film megtekintéséhez, hanem makacs következetességgel az önmagukban jellegtelen, jelentéktelen és értelmetlen filmkockák kizárólagos meglátásához ragaszkodunk, s így képtelenek vagyunk meglátni a ránk leselkedő óriási veszélyeket. A helyzet ilyen összefüggésben egészen kritikusnak értékelhető. De vajon mi lehet az ok, mi lehet a magyarázat arra, hogy az ember elfelejtett olvasni, hogy nem érti a képjelek nyelvezetét, hogy nem érzékeli a nagyon is egyértelmű utalásokat, a félreérthetetlen veszélyeket? Ez számít jelenlegi helyzetünkben talán a legdöntőbb kérdésnek. A válasz a kérdés súlyossága ellenére fölöt-

21

XXI. századi kilátás "ánusz-perspektívából”

tébb logikus és egyszerű, ha úgy tetszik, triviális. Mert az ember – korunk embere – elfelejtett látni. A megállapítás tehát triviális és közhelyszerű, de attól még igaz. Mint ahogyan egyszerű, közönséges, és közhelyszerű az arra a kérdésre adandó válasz is, hogy valójában ki tehető felelőssé egész generációk vakká tételéért, milyen erőtér felelőssége vethető fel akkor, amikor az ember szeretné látni, hogy valójában hogyan és miért is következett be tudatának ma még igazából meg nem állapítható súlyossági fokozatú mutálódása. Az első számú felelős természetesen, mint mindig az antikrisztusi erő ébredése. Az Antikrisztus – mondja Ferdinand Ebner – az Evangélium által keltett szellemi nyugtalanság legerősebb egzisztenciális megnyilatkozása. Mit jelent ez? Nos, mindenekelőtt jelenti azt, hogy az Evangéliumi tanítás a Fény-minőség legintenzívebb megnyilvánulásaként felébreszti a Sötét Minőség önvédelmi reflexét, mely ilyen körülmények között veszélyeztetve érzi pozícióját és erőkifejtő hatását. Ezért hát ellenlépések megtételére „szánja” el magát. Ennek egyik legbeváltabb formája az altatás. A tudat altatása. A tudat altatásának viszont előfeltétele az ördög aktivizálódása, vagyis ébredése. Ez a jelenség napjainkban már félreérthetetlenül érzékelhető, hiszen az ma már világosan látható, hogy ördög valóban nem alszik. Viszont altat. Tudatot, szellemiséget, értékítéletet, tisztánlátást, reakcióképességet. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a néhány sorral ezelőtt feltett

22

Dobogó

kérdés válaszaként hanyagul az ördög nyakába varrhatnánk a XXI. századi ember jellegzetes „szellemi” alapállásának világrajövetelét, azon alapállásnak a megszületését, melynek legfőbb sajátja az alélt tudat. A helyzet ennél ugyanis jóval árnyaltabb, s gyakran profánabb, ha úgy tetszik, kevésbé misztikus. Ennek az antikrisztusi erőnek ugyanis vannak végrehajtói. Hogy kik ők? Azt a kérdést, hogy a politikai széljárásnak és az oktatásnak milyen szerepe volt évtizedeken keresztül az emberi elme módszeres leépítésében, szinte szükségtelen felvetni, hisz mindez evidencia. Ám jó, ha megértjük, a végrehajtók köre közel sem ennyire tagolatlan. Nem szeretnék tabukat döntögetni, de hát az igazság mégiscsak az, hogy nem csupán egy politikai rezsim, és annak szolgai módon alárendelt csatlósa – a kultúrpolitika által kijelölt utat követő oktatás és hivatalosan támogatott művészet – volt kizárólag az az erőtér, mely a tudat végzetesnek tűnő ki-siklását előidézte, hanem az is, amely testközelből tapasztalta a fiatalság minden „mozdulását”, és ebbéli pozíciójából adódóan sokkal inkább beszélte a nyelvét, mint a műbőrfoteles, szekrénysoros tanácsi irodák középszerű, jellegtelen káderei. No, de kikről is van szó valójában? Kik ők, akik ha akaratukon kívül, de mégiscsak elősegítették egy emberellenes erő ébredését oly módon, hogy nem beszéltek a lényeges kérdésekről akkor, amikor a lényegtelen hatalma – a nihil – összeroppantani készült a világot? Nos, a kérdésre a válasz akkor kristályosodott ki bennem igazán, amikor a minap egy rádióműsorban a hatvanas-hetvenes évek zenekaraival összefüggésben a „nagy generáció” megjelölést hallottam felvetni. Hogy miért tartom egyáltalán figyelemre érdemesnek egy alapvetően lefokozott keretrendszerben megnyilatkozó jelenség – a könnyűzene – szerepét? Mert tetszik, nem tetszik, de felszínessége, gyakori banalitása, még gyakoribb közönségessége ellenére jóval komolyabb befolyásoló erővel rendelkezik az életkori sajátosságai miatt még igen könnyen formálható, alakítható, vagy adott esetben sajnálatosan manipulálható, iskolapadból még ki nem került nemzedék felett, mint a magaskultúra, vagy akár az egyház. Ez ma már nem feltételezés, hanem tény kérdése. Ilyen értelemben pedig hatásának és erejének felvetése, felszínessége ellenére sem megkerülhető. Egy ilyen markáns befolyásoló tényező volt tehát a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a „nagy generáció”, az a „nagy generáció”, mely a civilizáltnak mondott nyugatról szabadságeszményt importáló „vállalkozásként” működött abban a korban, amikor a zsarnokság még nyíltan zsarnokságként viselkedett és nem öltötte magára a demokrácia rózsaszín öltönyét. Jelen volt tehát egy olyan erőtér, melynek hihetetlen erejű lehetősége lett volna arra, hogy ébresztőt fújjon akkor, amikor a diktatórikus gépezet egyetlen feladata arra koncentrálódott, hogy megbízható aneszteziológusként működjön a társadalom felett. De lássuk, élt-e ezzel a rendkívüli lehetőséggel a mi „nagy generációnk”, használta-e azokat az eszkö-

zöket, melyekkel ha nem is nyithatta volna fel maradéktalanul a szemeket, de legalább is a szellem ébredésének igényét kifejleszthette volna. Nos, ha megnézzük a The Doors, a Hair, a Fal című filmeket, vagy meghallgatjuk a „nagy generáció” tagjainak korabeli nyilatkozatait, egy közös pontot mindenképpen találunk azokban. Valamennyi a szabadságról, kódolt rendszerkritikáról és lázadásról szólt, természetesen a rock ’n’ roll, az ital és a trapéznadrág „fűszerével” meghintve. De bármily sajnálatos is, szó sem volt a tudás, vagy a műveltség szükségszerűségének hangsúlyozásáról. (Legalább is nyomatékosan nem.) Ennek pedig az lett a teljesen törvényszerű, de tagadhatatlanul drámai következménye, hogy a lázadás, vagyis az örökös elégedetlenség alapállása maximálisan átöröklődött évtizedek időtengelyén keresztül egészen napjainkig, viszont a tudás és a műveltség iránti igény nem. Hogy ez mennyire így van, ezen tétel igazolására elég csak nyitott szemmel körültekinteni közéletünkön. Az elégedetlenkedés manapság már nem csupán egy absztrakt, elvont hatalom-képpel összefüggésben számít mindennapi jelenségnek, hanem egészen konkrét formában az ember-ember viszonyrendszerében is megnyilvánul, mely mutálódva a gyűlölet képében fertőzi tovább életterünket úgy a zöldségesnél, mint a metrómegállóban. Az ún. „nagy generáció” tehát ha tetszik, ha nem, de mégiscsak elmulasztotta felhívni a figyelmet arra az alapszabályra, hogy igazán szabaddá nem elsősorban a rock ’n’ roll, a trapéznadrág és az Ifjúsági Park, hanem a műveltség tesz. Olybá tűnik tehát a helyzet, hogy nem értették meg: nem elég létrehozni egy szabad társadalmat, azt megfelelő tudásanyaggal is fel kell vértezni. Egy szabad, de műveletlen társadalom jó esetben a leépülés melegágya, míg kevésbé optimális helyzetben a bestialitás időzített bombája lehet csu-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM pán. Az igazi szabadság felépítéséhez tehát nem elég behozni Amerikából a rock ’n rollt, vagy elénekelni, hogy a petróleum lámpának milyen szép a lángja, vagy, hogy csavard fel a szőnyeget, ha lehet még ma éjjel! És nem elegendő fájdalmasan felszínes, könnyes szemekkel sárga rózsáról, valamint olyan zászlóról énekelni, amely nem lesz játéka mindenféle szélnek, ráadásul úgy, hogy azóta tapasztalatból tudjuk, hogy ugyanezen zászló (de leginkább annak „tulajdonosai”) a „szabadság” varázsától megrészegülve egy napon hogyan támasztották fel a gyűlölet viharait, amikor a liberális demokrácia fals szólamába csomagolva ránk zúdították a kirekesztő tolerancia gyilkos abszurditását, mely mindent elfogad, ami viszonylagos, de semmit, ami konkrét. Így toloncoltatott a partvonalon kívülre a nemzeti önbecsülés, a múlt megértése, vagy a Megváltó mindenhatósága, miközben zászlajuk még mindig nem volt játéka semmiféle szélnek. (Biztosan nem volt, és nem az a jelenben sem?) Ma tehát már jól látható, mennyire gondolták komolyan az igazságot, a megértést, a kirekesztés-mentességet az olcsó közhelyek pávatollaival ékesített ikonjaink, kikbe annyi eredetiség és tartalom szorult, mint egy szavatosságát vesztett marcipán Maci Laciba. Csakhogy időközben felnőtt egy nemzedék, és most

teljes jogalappal szegez kérdést a „nagy generációhoz”: miért hazudtatok nekünk? Mert hazugság az is, amikor a semmiről prédikáltatok, amikor „életérzésről”

23

kreáltatok hőskölteményeket, amikor az idétlenség zagyvaságával soha nem volt ember előtti egyenlőségről szónokoltatok úgy, hogy közben semmiféle biztos támpontot nem adtatok. Az illuzionisztikus álmok szintjén, az ide importált rock ’n roll, trapéznadrág, twist és orkánkabát árnyékában Istent mégis hol hagytátok? Miért nem meséltetek nekünk róla? Hogy nem volt szabad beszélnetek? Valóban nem? Talán fejjel lefelé feszítettek volna meg mindnyájatokat, mint szent Pétert, vagy oroszlánok eledelei lettetek volna, mint az ókeresztények Caligula cirkuszának homoktengerében? Nem, barátaim, a hetvenes-nyolcvanas években az életetek már nem forgott veszélyben, csak az egzisztenciátok és esetleg a Balatoni kirándulás. Kereszthalál, vagy Trabant-megvonás, azért nem ugyanaz, uraim… Kérdem hát még egyszer, nem számonkérően, de határozottan: kultúránkat, amit ezredéves apáink ránk örökül hagytak, miért temettétek némaságotokkal? Beszéltetek egyáltalán a lázadás, az Ifjúsági-park szabadságeszménye, a hatalommal dacolás, a hosszú haj, a csajozás és az italozás rítusának megvilágosító „ereje” mellett az igazán fontos dolgokról is? Elmondtátok valaha, hogy az igazi szabadság nem kizárólag egy bestiális hatalom elleni lázadásban, de még csak nem is a petróleumlámpában, vagy a felcsavart szőnyegben, hanem a tudás megszerzésé-ben élhető át igazán, amely nélkül bármi ellen fellépni eleve kudarcra ítélt tragikomikus kísérletezgetés csupán? Népművészetünkről, Napfény által életre hívott templomi falképekről, a kazettás mennyezetekről, Csontváryról, mellkeresztekről, meséinkbe rejtett igaz világokról, ha nem is Metro-klub füstös dühöngőjében, de nyilatkozataitokban, írásaitokban tettetek említést bármikor is? Hol voltatok akkor, amikor a lázadás meddő törvényein túl Isten Egyszülött Fiának, vagy a Kozmosznak a törvényeit kellett volna hirdetnetek? Ja, hogy élni kellett… Hogyan és milyen lelkiismerettel akartatok élni, ha közben tudtátok (mert tudnotok kellett), hogy hallgatásotokkal az eljövendő nemzedék sírját ássátok, mert a megvezetés, vagyis a múlt letagadása és kriptába zárása lassú kínhalálra ítélés és semmi egyéb. S miközben örökül hagytatok egy alvajáró, öntudatlan nemzedéket, „önálló cselekvési lehetőséggel bíró történelmi szereplőnek” láttátok és láttattátok magatokat. Arról nem is beszélve, hogy olyan „tanárokat” hagytatok szó nélkül garázdálkodni hivatalukban, akik alantas és megalkuvó közönnyel söpörték ki hagyományunkat a katedrák, majd a szívek világából, akik Csontváryt félnótás dilettánsnak mutatták és vásznait egy torz személyiség zárójelentéseként értékelték, akik gyermekrajzainkat jó esetben is csupán fejlesztendő banális kísérletezgetésnek tartották, letagadva a bennük rejtőző ősképeken keresztül a szívünkben áramló Istentudatot, és akik hamis történelmet tanítottak, hogy az emlékezés horizontján ne lássunk messzebbre a tegnapnál. Mindeközben pedig nemtörődöm flegmasággal, vagy közönséges gyávasággal figyelmen kívül hagytátok azoknak a mélyen hiteles embereknek a

24

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

tanításait, akik lemondva a Trabant és a SZOT-üdülések keretében biztosított lángos-zabálások előjogáról, tudták, és szent meggyőződéssel hirdették az Igazat, ám áldozatuknak fizetsége nem a figyelmetek felébredése, hanem hajnali újságkihordás, vagy adott esetben segédmunka és raktárosként való sínylődés lett. És ez persze csak a jobbik eset. Mert létezik az érté-keket őrző valódi Nagy Generációnak egy másik szegmense is. Akik ott vannak ugyan valahol az emlékezet egy szélső, köd takarta tartományában, de róluk sokkal kevesebb szó esik, mint azokról, akik képesek voltak az üledékből kiemelkedni és a felszínen maradni. Ott vannak Ők, a magyar kultúra „szegénylegényei” a szakadék egy jóval mélyebb régiójában, a Latinovitsok Zoltánok, a Csutoros Sándorok, a Bulányi Györgyök, a Zajti Ferencek, ezek az igazságkereső emberek, akik vagy egy lépcsőház alig néhány négyzetméteres tárolójában húzták meg magukat, vagy a „valóságelvonó-intézeteknek” elkeresztelt kocsmákban keresve nyomorult menedéket kutatták Istent. Ott vannak Ők, akik vallották, hogy ameddig Jézus táborában jelen van az Ószövetség, addig nem csak azt tanuljuk naponta az Írásból, hogy légy jó, hanem azt is, hogy légy tolvaj, rabló és tömeggyilkos és ott vannak Ők, akik Atilla lábnyomát kötötték saruként meggyengült végtagjainkra csak azért, hogy legyen erőnk végigjárni a számunkra rendelt utakat. Ott vannak tehát Ők, akik a küzdelmet nem adták fel, mítoszokat hámoztak ki csonthéjas burkaikból megfeszített, emberfeletti munkával, Ők, akik tudattalanul, majd tudatosan az igazság keresésének útjára indultak. „Az emberré válás szövetében hiszek”, – mondta egyikük egy alapvetően emberellenes világban, vagyis képes volt utat mutatni: emberré kell válni, ami azt is jelentette, hogy tudta a szellem hanyatlásá-

nak okait. Ez pedig az emberellenes erők diadala volt. Voltak tehát a „Nagy Generációnak” megrendítően nagy alakjai, de talán egyáltalán nem meglepő módon pontosan Ők, akik utat mutathattak volna, lettek elnémítva, miközben voltak olyan képviselői is, akik banális liturgiát követve könnybe lábadt szemekkel, színpadias csendekkel kísérve sárga rózsákról énekeltek, miközben szították az ellentétet István és Koppány hívei között rock-operettjükben, majd a mély nemzeti érzéseket serkentő zeneművük megszületése után évtizedekkel (azaz napjainkban) a skizofrénia minden tünet-együttesét magukon hordozva egy nemzetgyalázó rendezővel rendeztették meg annak jubileumi újrajátszását. S mindeközben pátosszal teli kérdést intézve a nagy ismeretlenhez tették fel a kérdést, hogy valaki mondja meg „mért” rossz az ember és miért nem, ám a kérdésen túl válaszokig soha nem voltak képesek eljutni. Pedig a mindenkori jelen éppen felnövekvő generációjának nem kérdésekre, hanem válaszokra van szüksége. Egyenes válaszokra. Aki csak kérdezni képes, az gyenge, az alkalmatlan, az ne akarjon irányt szabni. Mindezek ellenére mára az a rendkívül szerencsétlen helyzet állt elő, hogy a „nagy generációnak” a mindössze kérdések feltevéséig eljutó tagjai tartják továbbra is mély álomban a média reflektorfény-ében a társadalom egy igencsak jelentősnek mondható rétegét, miközben a válaszokat ismerő és felvállaló tagjai még mindig alternatív fórumokon kénytelenek átadni tudásuk legjavát, vagy jóval szerencsétlenebb helyzetben porhüvelyként fekszenek egy elkorhadt koporsó deszkái között úgy, hogy gyakorlatilag elfelejtette Őket a világ. Csakhogy most elérkezett az idő, hogy exhumáljuk szellemiségüket, elérkezett az idő, hogy összeillesszük egy szilánkokra zúzott világ törmelékeit, elérkezett az idő, hogy a pusztítás után hátrahagyott romokból ne légvárakat, hanem mentsvárakat építsünk, vagyis elérkezett az idő, hogy odafigyeljünk azok szavára, akik érdemesek voltak és akik érdemesek arra, hogy meghalljuk és átadjuk tanításaikat, mert éreznünk kell, hogy mi nem tehetjük meg az elkövetkező nemzedékkel, hogy egy „nagy generáció” elhasznált jelmezét magunkra öltve csupán lázadásról, üres szabadságeszményről és meddő rendszerkritikáról szónokoljunk, mert nekünk kutya kötelességünk ha-gyományt, kultúrát, tudást és az Isten iránti nyitottságot örökségül hagynunk. Meg kell tehát értenünk: ha elhazudjuk, majd letagadjuk a Teremtőt, nem csak a meséket, a mítoszokat, a csillagokat, de az ördögöt sem fogjuk felismerni, pedig az most már teljes valójában, leplezetlenül mutatja arcát. Akiben nem képes megszületni az Isten, abban garantáltan az ördög fog életre kelni, mert az Isten hiánya okozta űr – a nihil – a legtermékenyebb talaj az antikrisztusi erő kibontakozására, majd elburjánzására. Ezért mindaz a tudás, amit megtagadtak tőlünk, amit elhazudtak előlünk, mindaz a szemfényvesztés, mely az értéktelent helyezte az érték pozíciójába, magát az ördögöt segítette a világra. Az ördög

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM tehát teríti lapjait, miközben mi egész egyszerűen képtelenek vagyunk felismerni jelenlétét, mert mi magunk is az ördög szemével kezdjük nézni világunk eseményeit, annak a világnak az eseményeit, ahol a fenevad köztünk jár, és félelmetesebb, mint a legdermesztőbb horrorfilm, mert emberi arcot öltött. Ott áll a földalattin, a közértben, ott ül a múzeumok kurátori és a színházak rendezői székében, a közéletben, és hol tettekben, hol alkotásokban, hol élethelyzetekben újra és újra felrajzolja vonásait. És mi – mert a kezdetektől fogva öntudatlan toleranciára lettünk nevelve –, ha fel is ismerjük jelenlétét, az egyenlőségre való hivatkozással születésének körülményeit biztosítandó fészket rakunk túlélését megelőlegezve. Az emberi psziché ilyen abszurditással ötvözött eklektikus forgatagában tehát tökéletesen érthető, hogy a „nagy generáció” szellemisége (ha csak tudattalanul is, de karöltve az államilag vezérelt hazugsággépezet-tel) hogyan szült a világra egy olyan nemzedéket, mely teljesen értetlenül és felkészületlenül áll az egyébként félreérthetetlenül megnyilatkozó antikrisztusi erőkkel szemben. Ezt az embertípust nemzette hát, ezt hagyta örökül erre a világra a tűrt és támogatott rétege egy korántsem letűnt oktatáspolitikának, csakhogy mindez akkora ütés volt az embernek, a kultúránknak, az önértékelésünknek és önbecsülésünknek, hogy azóta is faltól-falig támolyog nem csupán az egyén, de a nemzet egésze is. Azzal ugyanis, hogy nem adtak biztos, hiteles tudást, kiiktatták az emberben a felismerés képességét, amelynek következtében nem lát meg összefüggéseket, és így a veszélyt sem képes időben felismerni. De nem csak a veszélyt, hanem a megoldási lehetőségeket sem érzékeli. Pedig az ellenszérum – a rontó erőket semlegesítő „vakcina” – itt szunnyad a műveltségünkben, itt alussza csipkerózsika-álmát a szemünk előtt úgy, hogy mindeközben akkora szellemi-intellektuális tartalékok rejlenek benne, hogy az azokból „kinyert” gyógyító szerek felhasználásával Földünk összes globális problémájára hatékony megoldásokat lehetne találni. Mindeközben viszont az „ördögi laboratóriumokban” mélyen hallgatnak a recept létezéséről, hiszen az emberhez méltó megoldás soha nem volt jövedelmező befektetés egy olyan társadalmi struktúrában, ahol mégiscsak az emberi minőség gondolkodástól megfosztott, engedelmes fogyasztóvá történő szelídítése volt az idomároktól elvárt legfontosabb feladat. Mi lehet a teendő, a megoldás egy ilyen helyzetben? Nos, pontosan az ilyen típusú kérdések megválaszolása tekinthető a XXI. század legnagyobb kihívásainak, legmeghatározóbb sorskérdéseinek. És pontosan ezen kérdések nem csupán megválaszolásáról, hanem egyáltalán felvetéséről terelte el következetes kitartással a figyelmet az Ernst Múzeum legújabb, Tükör által homályosan című kiállítása is. Nem lehet – értsük meg jól – nem lehet következmények nélkül megúszni azon programok szolgai végrehajtását, melyeket a tárlat hol burkolt, hol nagyon is nyílt eszközökkel megfogalmazott.

25

Nem lehet következmények nélkül tovább folytatni életünket úgy, hogy fegyvert tartunk egy Égi Erőtérre, hogy Ítélő Minőséggé programozzuk át a Kegyelem Misztériumát, vagy úgy, hogy rémséges torzszülöttnek fogadjuk el beletörődve tükörképeinket úgy, hogy mindeközben nem fogalmazunk meg kérdéseket és lehetséges válaszokat. Ez a kiállítás legnagyobb hazugsága. Természetesem le lehet borulni a modernista „géniuszok” remekbeszabott intellektuális toposzai előtt, az emésztőből előbújó önarcképek, az utcasarki némberekké visszaminősített anyák és az üleppel „szervesülő” fejek világa előtt, de ha csak egy minimális mértékben is őszinték vagyunk önmagunkhoz, hihetjük-e komolyan, hogy a kortárs művészettörténészi kánon által felállított esztétikai rendszerek határterületein kívül van akár minimális esélyük is túllépni az ideigva-lóság torz eszményén a fent idézett „művészi lenyomatoknak”, melyek a részletekbe, a feleslegesbe, a selejt-be elmerülés profán misztériumán, torzult machiavelliánus karakterépítésén túl semmi egyebet nem voltak képesek adni a világnak? S miközben az ilyen típusú kérdések feltevésének mind nagyobb és nagyobb a realitása, időközben azt tapasztalhatjuk, hogy a kortárs törekvéseket prezentáló múzeumok és galériák faláról egész egyszerűen eltűntek a Krisztus-ábrázolások, vagyis láthatatlanná vált az Ember Fia. S, hogy ennek mi lehet a valódi oka? Talán a lélek kiüresedése? Talán az, hogy jól érzékelhetően vákuum keletkezett az emberi kapcsolatokban? Lehetséges. Ám ha mélyen önmagunkba nézünk, ha egy tiszta pillanatban képesek vagyunk még befelé fordulni, mégiscsak megérthetjük, hogy igazság szerint nem is annyira az Isten tűnt el, hanem sokkal inkább mi magunk tagadtuk meg Őt magát. Miért? Talán azért, mert ahogy Baader mondja, a sötétség nem a Fény távolléte, hanem a Fénytől való rettegés. Vagyis mivel egy sötétségben nevelkedő, ott szocializálódó társadalom hozzászokott a fényszegény közeghez, teljesen világos, hogy rettegni kezd a Fénytől, ezért aztán igyekszik annak meglétéről tudomást sem venni, hisz érzékszerveit már áthangolta egy mélytengeri fényviszonyokat idéző élettér rendszerébe, tehát elemi érdeke annak fenntartása. Abba a rendszerbe pedig érthető módon nem fér bele a Fény képviselete. Ezt a folyamatot azonban lehetőség szerint minél hamarabb meg kell fordítani. Talán ezért látom a hazugság túltermelési válságából kivezető egyetlen üdvözítő útnak a Megváltói eszme képviselését, magunkhoz vételét, vagyis az Oltáriszentség megélésének feltámasztását. Oltáriszentség az, ha mindennapjaink züllött oltárán, meglátjuk, felismerjük és megéljük kultúránkat, mert ez az ismeretanyag az, ami garantálja a szellem tisztaságát, azt a tisztaságot, amely tulajdonképpen alapfeltétele az emberhez méltó életnek. És ha ennek a tisztaságnak a fenntartása garantált, akkor az életet nem emésztheti fel az elmúlás, mert örök létjogosultsággal bír a halál felett. Ennek záloga a Krisztusi szeretet-vallás befogadása, és a tanítványok általi hird-

26

Dobogó

etése. De nem árt, ha tudatosul bennünk a tény: az a tizenkét apostol, aki a történelmileg meghatáro-zott időpontban felvállalta a Krisztusi tan továbbvitelét, mára az „apostolok” milliárdos seregévé szélesedett. Mert az Ember Fiának követőiként mindannyian apostolokká váltunk, ami nem csupán kiváltsággal jár (hiszen Krisztus által szemtől-szemben állhatunk az Igazsággal), hanem felelősséggel is. Felelősséggel, mely egyrészt életpélda által mérhető, másrészt azáltal, hogy hogyan vagyunk képesek kiállni egy alapjaiban ron-csolt, szekularizált világ ördögi felségterületén a Megfe-szített tanúságtétele mellett. Meg kell tehát értenünk, hogy az utolsó vacsora asztala nem Jeruzsálemben keresendő, mint családi fotóalbumba való díszes ereklye, hanem otthonunk világában – ott kell, hogy legyen a vasárnapi húsleves és töltött káposzta alatt, nem mítoszként és történelemként, hanem valóság és feladat formájában. Igen, feladat formájában, mert nekünk ezt az asztalt kell körülülnünk nap-nap után, hogy ezred-évek elteltével is biztosítsuk a talajt a „Krisztusi vacsora” számára, miközben érezzük (szívünk legmélyebb hasadékaiban tisztán és félreérthetetlenül érezzük), hogy az Üdvözítői Test ezen az asztalon születik újjá, és a Megváltói Vér, mint kősziklából a víz, ebből az asztalból fakad, miközben nagyon jól kell tudnunk azt is, hogy bár terített asztalunkon folyamatosan helyet kell biztosítanunk a Megfeszített kelyhének, bennünk (az asztalt körülülőkben) is ott lakozik az áruló Júdás, a tagadó Péter és a hitetlen Tamás. S ha képesek va-gyunk kezelni az önmagunkban ébredező, néha hatalmaskodó, néha pedig engedelmeskedő Péterséget, Tamásságot és Júdásságot, akkor bekövetkezik a csoda: az a víz, mely egykor a kánai menyegzőn borrá változott, a mi poharainkat tölti újra, ha betegségből gyógyultan ébredünk egy langyosan friss hajnalon, Lázár támaszttatik fel a mi testünkben, és a szerencsétlen összeveszések után, ahol nem ritkán elborul az emberi elme, a megbékélés felemelő perceiben a Gadaré-nusok sírboltjából előtántorgó ördöngősök réme távo-zik lelkünkből. Az Isteni kegyelem tehát tagadhatat-lanul működik. Az alapvető probléma azonban az, hogy az emberek általában Isten irgalmát elvont tétel-ként értelmezik, miközben nem hajlandóak tudomásul venni, hogy az nem egy rajtunk kívül álló bemérhetet-len erőtér, hanem körbeölel, körülfon minket, vagyis egy olyan spirituális magzatburok, amelyben mindannyian egyforma intenzitással és jogalappal létezünk. Ezen törvényszerűségek felismeréséhez azonban mindenképpen meg kell állnunk a rohanással néhány percre. Egy olyan agyonhajszolt világban, ahol nemhogy évszázados, évezredes visszatekintésre, de még csak a tegnap feldolgozására sincs idő, mindenképpen szükség van a megnyugvásra és az emlékezésre. Az emlékezés ugyanis egy olyan megkerülhetetlen és szükségszerű emberi tevékenység, amely egy embertelen környezetben (ahol a társadalom egy igen jelentős spektruma elveszíti az arcát), ismét képes embereket farag-

ni. Azzal, hogy emlékezik, megtanít múltat és történelmet látni. Ez pedig igencsak respektálható alapállás, hiszen a múltból szóló, de jelenben termékenyülő kultúra és a történelem ismertének hiánya egy olyan sajátosan torz védjegye a XXI. század társadalmának, amelynek hatására elfordul, s egy idő után már nem is érzékeli a múlt azon eseményeit, amelyek jelenkori életének jelzőfényeiként, mint életvezetési stratégiák építhetnék mindennapjait. S teszi ezt azért, mert egészen a kezdetektől fogva be van oltva tulajdon hagyományának hiteles megismerése ellen, így sajátos módon a későbbiekben voltaképpen ő maga zárkózik el annak a hiteles tudásnak a megszerzésétől, mely öntudatát és énképét megfelelő mederbe terelhetné. Az öntudattól és énképtől megfosztott „személyiségek” által felépülő, mentálisan meggyengült, paranoid társadalom pedig nem ritkán támadásként értékel minden olyan törekvést, amely az ősök kultúráját megidézi. Mert szembe megy a megszokottal, mert szembe megy a kényelmessel, mert olyan világképet és szellemiséget tolmácsol, amely számára teljesíthetetlen kihívásokkal jár. Ilyen irányú félelme ugyanakkor bizonyos értelemben indokoltnak is nevezhető, hiszen egy éretlen, hovatovább leépült személyiség a nagy elődök szellemi és erkölcsi nagyságának, valamint hagyatékának árnyékában egészen direkt módon szembesül önmaga pozíciójával, s e „találkozás” nem csupán megrendíti, de hihetetlen mértékben frusztrálja is. Nyilván az ilyen típusú negatív energiák hajtják azokat a személyeket is, akik abban érdekeltek, hogy a múlt erényeit relativizálják, hatványozottan szerencsétlen helyzetben pedig aláássák. Gerő András történész az Élet és Irodalom 2013 áprilisi számában a következő megállapítást tette az Árpád-ház és a nacionalizmus kérdését feszegető írásában: „A nemzetiesített történelem önmagában csak azt mutatja, hogy a modern nemzeti tudat visszamenőlegesen is milyen nagy gondolati erővel rendelkezik – képes saját koordinátái mentén rendezni és újraértelmezni a múltat. (…) és egy döntően képzeletre alapított világot hoz létre (…) mind a nemzettudatnak, mind a nacionalizmusnak közös összetevője a képzelet (…) az Árpád-ház esete a nacionalizmussal ezt példázza.” Jól érzékelhető tehát az a szándék, mely egyértelműen arra törekszik, hogy megrendítse a történelmi bizonyosságok elhiteltelenítésén keresztül az általuk hordozott értékek rendszerét. Petrus Ransamus a nápolyiszicíliai király egyházi diplomatája a következőket írta: „Álmos fejedelem Istennek tetsző nevet viselt, ez az ember Atilla nemzetségéből származott.” A hivatalos akadémiai történetírás ezzel szemben a magyarság Atillához fűződő rokoni kapcsolatát a képzelet világába utalja. A tények, több évszázados dokumentumok és krónikák forrási nem érdeklik őket. Nos, ennek az alapállásnak a pszichológiája sokkal inkább szociológiai és politológiai, mintsem művelődéstörténeti kérdés, de tény, hogy egy olyan világ felépítésében, ahol megrendülnek egy nemzet történel-

27

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Históriás ének az ezredfordulóról: Öld meg az ideálokat, öld meg Krisztust!

mének a viszonyítási alapjai, ahol az Isten kiiktatása a tudat szükségszerű evolúciós fejlődéseként értékelendő, ott előbb-utóbb bekövetkezik a társadalom atomizálása. Ennek első lépése az Istenkép, második fázisa pedig a nemzettudat megrendítése. A nemzettudatot viszont csak úgy lehet igazán hatékonyan kiiktatni, ha az Isten-tudat törlése már bekövetkezett. Az Isten-tudat törlése azonban az Istenkép gyalázásán, annak elhiteltelenítésén keresztül veszi kezdetét. Nos, ennek a gyalázásnak lehetünk most már alighanem rendszeresen tanúi az olyan államilag finanszírozott múzeumok falain belül, mint amilyen az Ernst Múzeum is, ami persze nem azt jelenti, hogy e folyamat kizárólag a kulturális intézmények keretein belülre lokalizálódna. Persze lehet itt indoko-latlan túlreagálással és belemagyarázással vádolni a kritikus hangot, csak hát a tényekkel nehéz vitába szállni. Amikor ugyanis az Utolsó Vacsora táljaiba emberi salakanyagot helyeznek, vagyis Krisztus spirituális testét, mint emberi ürüléket kínálják, amikor a Fiúistent egy osztrák bomlott elméjű irodalmárral emelik közös nevezőre, amikor egy rock koncerten a zenekar frontembere egy Krisztus arcot formáló pólóban szórakoztatja a nagyérdeműt melynek felirata arra szólít fel, hogy öld meg az ideálod, amikor Szűz Mária arcát mindenféle következmény nélkül le lehet nyilazni, akkor végezzük már el azt a nem túl bonyolult feladatot, hogy egy olyan korban, ahol vélhetőleg minden második Karácsonyfa alatt ott „díszeleg” egy legó pókember, vagy egy legó Superman, rakjuk össze az élet által elénk tolt kirakó kockákat is, és próbáljunk meg belőle olvasni. S ha ezen „építő-elemekből” még mindig nem vagyunk képesek meglátni, hogy itt már nem csak a bal lába bebocsá-

tását kéri a fenevad, hanem az ajtót rúgja ránk agreszszív arcátlansággal, akkor ne is nagyon reménykedjünk semmiféle segítségben, mert létezik a leépülésnek egy olyan szintje, ahol már csak Végítélet adhat megoldást, és más semmi. Hogy ez ne következhessen be, túlságosan sok választási alternatívánk nincs. Egyetlen lehetőségünk maradt – mert nincs más eszköz a kezünkben: gyermekeinkként kell felnevelnünk mindazok utódait, akik szembeköpték apáinkat, történelmünket, hazánkat, múltunkat, műveltségünket, miközben heggyé kell válnunk, de nem azért, hogy a síkság, a pusztaság felé emelkedjünk, nem azért, hogy az égbe törjünk, hanem azért, hogy biztosítsuk a talajt annak az Emberfiának, aki felmászva az általunk biztosított talajra, beszédet intézhet a sokasághoz. Engedjük hogy a Hegyi Beszéd belőlünk szóljon, engedjük, hogy a Hegyi Beszéd mi magunk legyünk. Ez a józanész ajánlata. S persze van egy másik lehetőség is, egy másik, melyet az Ernst Múzeum szellemisége ajánl: Szűz Máriát megölni nem kell félnünk, s akkor jó lesz nekünk. Igaz, hogy a pokolban, de arról már nagyvonalúan megfeledkezik beszámolni a XXI.

Miklósvölgyi János és Pap Gábor közös DVD-je az azonos című könyv bemutatóján készült a Műcsarnokban

28

Dobogó

G. Nagy Ilián gondolatai Magyarországon Különös módon van egy, az írókat megkülönböztető, jelző: népi. Ezt általában, amolyan degradáló módon biggyesztik oda nagyjaink neve mellé. De hallott már valaki olyat, hogy angol népi író, vagy dán népi író, vagy olasz, francia népi író? Nincs ilyen, hogy népi meg néptelen. Csak népi írók vannak, mert nép nélkül nincs író sem. vvvvv Elhunyt Görömbei András irodalomtörténész, akadémikus Ő volt az első, aki megdicsérte először megjelenő verseimet Debrecenben az Alföld szerkesztőségében. Tűnődik az ember a halál döbbenetében: hogy a Nagy László, Ratkó József, Nagy Gáspár, Körmendi Lajos, Cseh Tamás eltávozása mögül, minden kitüntetésük ellenére, ránk dörömböl két súlyos gondolat: Őspatkány terjeszt kórt közöttünk, és a Szerte nézett s nem lelé honját a hazában. Illyés Gyula mély depressziója és Sinka István végakarata ütközik elő. Valamiért. Isten nyugtassa! vvvvv 134 éve született Móricz Zsigmond író, újságíró, szerkesztő "Íme itt állunk és beszélünk ezen a gyönyörűségesen zengő magyar nyelven. Egy olyan nyelven, amely sehol az egész világon nincs, csak itt, ebben a kicsiny tündérkertben. Beszélünk egy olyan nyelven, amelynek még rokonai sincsenek, mert annyira régen szakadtunk el a nyelvtestvérektől […] S íme mégis itt vagyunk! […] Itt vagyunk itthon, Európa kellős közepén… ” Móricz Zsigmond beszéde Tiszacsécsén (1929) Lám, Móricz is tévedett, mert így tanították neki, s nem olvasta rendesen Berzsenyit, mert akkor tudta volna, hogy a magyar nyelv az óvilág nyelveinek gyökere és anyja. Vagyis rokona az összes óvilági nyelv. A többi rendben van. vvvvv "Az anyagi biztonságban levő embereknek sokkal kisebb az esélye, hogy megbetegedjenek, ellentétben a rossz anyagi körülmények közt élőkkel." dr. Hamer Vagyis a szegénységben, anyagi bizonytalanságban tartott társadalom nem csak az elnyomás egyik legravaszabb formája, de a társadalom lebetegítésének eszköze is. És egy lebetegített társadalom nem tud küzdeni lebetegítőivel szemben, pláne, ha gyógyítónak hiszi lebetegítőit. vvvvv A magyarországi kitüntetések alapja s hagyományápolása: Hogy a magyarok közt végzett ez irtózatos mészárlások mennyire tetszettek az osztrák császároknak, mennyire az “apostoli szent királyok”-tól indult ki, arra nézve Kossuth Lajos följegyzi, hogy pl. a 48.-iki szabadságharc alatt Janku, az oláh borzalmak vezére, aki a magyarokat kettéfűrészelte, elevenen eltemette, terhes anyák gyomrait kimetszette, a vérengzés után fölment “jutalomért” Bécsbe. V. Ferdinánd, az “apostoli magyar király” dicsérgetve megveregette a vállát és azt mondta neki: -– “Nagy dolgot cselekedtél Janku! Nagy dolgot cselekedtél….” És nyomban egy gyémántdíszes érdemkeresztet akasztott a nyakába. vvvvv Volt nekem egy földim, Karacs Ferenc térképkészítő, rézmetsző mester és művész. Világhírű volt, korának legnagyobb mestere. Amikor jött a nagy pesti árvíz és házának földszintjét teljesen elöntötte a víz, mentek érte Wesselényiék, mondván, hogy menjen velük. Ám ő nem volt hajlandó elhagyni a házát, mert az emeleten Európa magyar atlaszán dogozott. Ott is maradt végig, s naponta vittek neki élelmet. Széchenyi, Katona József barátja volt. Katona nála írta a Jeruzsálem pusztulását. No, ilyenek a ladányiak! Csak hogy tudjátok.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

29

Gondolattársítások egy dunántúli pásztorkészség jelkészletéhez

„...a magyarság menti meg a világot, vagy...” SZABÓ ANTÓNIA A minap került szemem elé Sárosi Zoltán jóvoltából hozzám eljuttatott egyik néprajzi magángyűjtemény fotóanyagából egy szaru sótartó. Ugyanezen időben éppen újraolvastam Pap Gábor: Lúdas Matyi, avagy a magyar nemes megigazulása című műértelmezését. A látott pásztormunka képi mondandója és egy olvasott mondat a műértelmezésből összetalálkozott. Ez utóbbi így vagyon leírva: „… vagy a magyarság menti meg a világot, vagy nem fog megmenekülni.” Ha körbeforgatjuk a szaru sótartót, talán nem is kell mellé túl sok magyarázat, miért kapcsolódik össze az idézett gondolattal, oly nyilvánvaló a tárgy képi közlendője. Nyilvánvalóságát leginkább a két nagyobb felületen kiképzett jelkészletből az adja, melyiken a magyar huszár kivont szablyával délcegen nyargal. (1. kép) Ha a két oroszlán közötti létterét nézzük hősünknek, akkor további idézet is előtolul egyik játék-mondókánk-

Karcolt és spanyolozott dunántúli szaru sótartó. Magángyűjtemény.

ból: „Leszek bátor, jó vitéz, megyek hídon által…”. Mitől is merjük összekapcsolni a papgábori-kijelentést a pásztor karcolta-spanyolozta jelenettel? Az előremutató kivont szablya nyilvánvalóan megszabja, hogy a szellemiségében kiteljesedett – mondhatni: érett szellemi javakkal felruházott – lovas huszár mi célból érkezett be, milyen küldetéssel jelenik meg példaként szolgáló tárgyunkon. Mielőtt rátérünk az írott kép olvasására, nem ártana körvonalazni, mi is ez a tárgy. Ez egy szaru sótartó,

mely szarvasmarha szarvából készült és az étel megízesítésére szolgáló ásványi anyagot volt hivatott magában foglalni (az élettani hatásokat sem mellőzhetően). Azt tudjuk, hogy e szerves anyag – mármint a szarvasmarha szarva, s természetesen az abból készült készség is – eszenciákat képes sűríteni. No, most ha ezt összevetjük délceg huszárunkkal, s nem kevésbé délceg piros-pej paripájával, bizony kiérezhető, hogy bennük „élet-eszenciák”, élet-energiák sűrűsödnek. S, hogy ez milyen jellegű lehet, azt első pillanatra a „bátor, jó vitéz” külleme, mozdulata, nem kevésbé az oroszlánok asszisztálása sugallja. A készségben tartott anyagról is ejtsünk néhány szót: só – ízesít. Az ízről elsősorban a zamat jut eszünkbe, de az íz nyelvünkben jelent ízülést, vagyis kapcsolódást, sőt íz vagy isz lelket is jelenthet. Egyik mesénkből – A só címet viseli – megtudhatjuk, hogy a sónak és a szeretetnek az íz mentén van kapcsolata, méghozzá az említett vonatkozásokban együttesen, mert a történet az ízletességről, a király s leánya – ha úgy tetszik: szülő gyermek, illetve emberi – kapcsolatáról és természetesen lelki kapcsolatáról, a szeretetről egyaránt szól. Tehát az étkezésnél nem csak az ízlelést szolgálja, de tovább mutat az étel magasztosabb kapcsolódási szféráiba. Az étel és ital elfogyasztásával, ha akarjuk, ha nem, ha tudunk róla, ha nem, az átváltozás misztériumába avatódunk – „Ez az én testem, ez az én lelkem”. Az étkezés szertartás, tehát a szaru sótartó e szertartás kelléke, így ami rajta megformálásra került, az ettől nem függetleníthető, sőt… Mint mondtuk: magasztosabb eszmeiséggel telített gondolatokat közvetít, illetve azokra sarkall. Tehát, egyfajta átváltozási misztérium is benne foglaltatik e hengerded alkalmatosság képi világában. Visszatérve lovas huszárunkhoz, az előbbiek fényében lehet sejteni, hogy nem zsánerképeket munkált bele az anyagba pásztorművészünk, hanem ennél sokkal többet. Vagyis azt kell felismernünk, hogy mi minek a „változata” az átváltozások sorában, illetve mi minek a megfelelő kép-jele. Ma már szerencsére közismert, hogy a magyar népművészet színe-java – épp úgy, mint a mindenkori magas-kultúrák hagyatéka – a világ működésrendjét tükrözi, mai szóval élve: modellezi. Ehhez az „isteni-rendhez” szorosan hozzátartoznak erkölcsi tantételek, és szó szerint: előremutatások. Hogy mindez hozzánk – magyarokhoz – szól, azt kétséget kizáróan mutatja a lovas huszár mivolta. Előremutatásában pedig – ugyancsak kétséget kizáróan – fogalmazódik meg, hogy „a magyarság menti meg a világot”! Ezt a kijelentést nem a nemzeti dölyf diktálja,

30

Dobogó

hanem épp a világ működésrendje, hiszen a kozmikus „háttérsugárzás”, a kozmikus rendben való létünk erre kötelez. Ebben a kozmikus rendben a lovas huszár a Világfa vidékéről, azaz a Tejút magasságából a Nyilas csillagkép felől „nyargal” be a teremtett világ Élet-tengelyének számító idő-zónába, e közegnek megfelelően a Ló állatövi jegyébe „öltözötten”, magával-magában hozván a teremtő-éltető energiákat – mert szükség van rá. Hogy érthetőbb legyen: ő a teremtő-éltető központ kül-dötte, küldetése pedig: a világ megmentése. Ez a te-remtő-éltető központ természetesen a Teremtő felségterülete, s ki mint bolygóistenség Jupiter (vagy Zeusz) néven ismert. Tehát lovas huszárunk teljes egészét tekintve – téridő vonatkozásban – a Nyilas, illetve (keleti megfelelőjeként) a Ló képviseletében „jön be a képbe”. Hogy a Tejút magasságából, azt sem a költői fantázia diktálja, hanem a makkos – MaKKoS = MaGaS – tölgyfaágak mutatják, mivel a tölgyfa a Tejút egyik képjele. Mit is keresnek ott az oroszlánok, azon felül, hogy sugallják huszárunk bátorságát? Ha nagy kezdőbetűvel írjuk, hogy Oroszlán, akkor egyszer megkapjuk a bátor lelkületet, mivel a Nyilas szellemiséghez az Oroszlán, mint lelki szféra tartozik (domborodik is szépen honvédőnk mellkasa), másodszor a tüzes elemek tekintetében a Nyilas harmadik dekanátusa az Oroszlán. Az Oroszlán ilyen mértékű kihangsúlyozása és mintegy kapu-bálvány szerepköre figyelmeztet bennünket, hogy ezeken felül sokkal nagyobb jelentőségű dolgokról van itt szó, amire még visszatérünk. Ha már előhozakodtunk a hármas-egység szellemiségével és lelkiségével, joggal vetődhet fel: de hol marad a megvalósulás, a „testet öltés”? Esetünkben az Ikreket keressük, kik épp az Élet-tengely másik végpontján helyezkednek el, a Nyilassal átellenben, így nem is lennének jobb helyen, mint a készség másik oldalán. (2. kép) Ez az oldal szerepelt Pap Gábor Jó

Karcolt és spanyolozott dunántúli szaru sótartó. Magángyűjtemény.

pásztorok hagyatéka című könyvében „Nap-járás” vonatkozásában, a két huszár között megjelenő „égipárta” okán. Olvasatunkat nagymértékben segíti a képhez fűzött értelmezése: „…az »égi-párta« itt már hangsúlyozottan az idő-mérés eszközeként ábrázolódik, így válhat az évköri rendszerben a Mérleg-időszak képjelévé. Ugyan ezt a jegy-tulajdonságot szemlélteti az asztal, alatta pedig a vele szemközti tavaszi napéjegyenlőségi időszak megidézőjeként tűnik fel a kutya (a Kos keleti alakváltozata). Kétoldalt a Mérleg Ikrekdekanátusának őrtálló-biztosító szerepű képviselőit látjuk. A harmadik »levegős« jegy, a Vízöntő jelenvalóságára az asztallap alsó szegélyének jellegzetes vonalú csipkézete utalhat.” 1 Térjünk vissza a lovas huszárhoz. Ő, mint katonai egység a könnyűlovassághoz tartozik, mely a hadrendben az oldalszárnyakat alkotja. Fegyverzete, mellyel irányt szab: szabja. Kozmikus vonatkozásban ennek is meg van a helye, illetve szerepe. Félhold görbülete, az oldalszárnyakon kiválóan alkalmazható jobb-, illetve bal vágások mozgásdiagramja ugyancsak égi vonatkozásokkal rímeltethetők össze. Mivel átlósan fölfelé tart irányzéka, összetettségében is azt hangsúlyozza elsődlegesen, hogy Nyilas-hatások érvényesülnek általa, melyben a teremtő jupiteri tulajdonságok nyilvánulnak meg, de, mivel ez egy szúró-vágó, acélból készült harci eszköz, hősünk meg katonai alakulat megszemélyesítője, a feladat végrehajtásában Mars vállalja a közreműködést. E harcias bolygó-istenség egyrészt a Skorpióban, másrészt a Kosban fejti ki hatását, mely hatások ide vonatkoztathatóak, bár a szúró-vágó eszköz kapcsán, jelen esetben a Skorpió kerül előtérbe (ennek egyik ismert magyar „helyettesítője” a Bögöly, mely továbbgördül a bököly felé). A pakliból természetesen a Kos sem maradhat ki, mert dekanátusi egységet képez (Nyilas-Kos-Oroszlán). De az áthatások miatt sem, hiszen mint olvastuk, a másik oldal egyik meghatározó eleme a Mérleg, mellyel szemközti jegy a Kos, s míg ez „odaát” Kutya képében kis jelentőséget kapott, itt annál inkább fokozódnia kell hatásának, mivel a feltámadást, a kirobbanó energiákat, a tavaszi napéj-egyenlőség idejét képviseli. És itt kulcsszó a feltámadás, mert az a közeg, melyben játszódik az esemény – jelen és jövő időben egyaránt – nem akármilyen közeg. A Nyilas-ismérvek Lóval „jönnek be”, azaz a Ló, vagyis a Jó tulajdonságoknak kell megérkezniük, hiszen, mint értelmeztük: a világ megmentéséről van szó. Ebben elsődleges szerepe van a jupiteri hatásoknak, de kérdés, hogy az atyai-jupiteri „viselkedésnorma” miként egyeztethető össze a harcias Mars működésével? A válasz első mondata ott látható-olvasható a karcoltspanyolozott jelkészleten, mégpedig a tölgyfa két ágvégével jelzetten, merthogy a Tölgyfa, vagyis a Tejútfa egyik ága a Nyilas felé ágadzik, a másik a Skorpió felé, és mint tudva vagyon a Skorpió irányában van a Világteremtő góc – a „tűzfészek”, a góg. (Talán e Világteremtőnek köszönhető, hogy nyelvünkben a nemzet és a nemzett, mint „ősmagyar dal” harmonikusan össze-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM cseng.) További választ ad Hadúr fogalmunk, ennek mentén azon nagykirályaink tevékenysége, kik a világ megmentésén-jobbításán fáradoztak, elsőként is Atilla nagykirályunk. Huszárunkon tehát áttűnik Hadúr is, hiszen „bátor, jó vitéz”, mint ahogyan azt az oroszlánok is mutatják. Ezt már többször megemlítettük, de még az Oroszlánt nem soroltuk be, mint az évkör azon egységét, melyben a Mars rejtett erejét érzékelhetjük. Ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hol meg lehet kérdezni: tulajdonképpen mikor jön el az ideje a teremtett világ megmentésének? Mi szabja ezt meg? Bizonyára nem véletlen, hogy a szabja épp a lebegő-lobogók „légterében” mutatkozik, illetve nem véletlen, hogy a jobbra is, meg balra is „hullámzó” lobogók ilyen nagyon nagy felületen, igen látványosan vannak kiképezve. Ha nem tudnánk, hogy a lobogó a Vízöntő „megszemélyesítője”, akkor is útmutatást kapnánk azok cakkos vonulatából. Ennek „hasonmását”, mint a Vízöntő „jelenvalóságát” írta le Pap Gábor a fentebbi idézettben, mely a másik oldalon elhelyezkedő asztallap „csipkézetében” mutatkozik. Mivel a Vízöntő eleme a levegő, természetes, hogy a lobogók támasztékot nem igényelnek, és hogy megjelenésükben a szárny, vagy éppen a szárnyalás képzetét idézik meg. Merre felé terelget ez bennünket? Arrafelé, amerre a Vízöntőnek a precessziós egységét, vagyis a nagy Nap-évben elfoglalt helyét találjuk. Nem is lehet más időegységről szó, hiszen láthatóan nemzetben, nemzeti létben kell értelmeznünk a „jelenetet”, ami lét csakis precessziós nagyságrendet irányoz elő (és fordítva: a precessziós történések csak nemzeti nagyságrendben „élhetők meg”). Mivel ebben a nagyságrendben a Vízöntő időszakadéka útját állja egy folyamatnak, csak egyfajta átváltozás-átváltódás segíthet át a „túlsó partra”. Míg korábban az étel átváltozásának misztériumáról beszéltünk, tulajdonképpen a test átváltozásáról beszéltünk („ez az én testem”), úgy tűnik, hogy most is oda jutottunk, bár a jobb megértés érdekében újra fordítanunk kel sótartónkon, mert ott a másik oldalon, az asztal-oltáron ott az ital, az átváltozás (a Vízöntő igen összetett tulajdonságait magában sűrítő) másik kifejezője („ez az én lelkem”). Remélhetőleg eddigre már érzékelhető, hogy a hengerded palást képi jelkészlete egységet alkot és az oldalak egymásnak „felelgetnek”, ami cáfolja azt az általános szakmai nézetet, mely öncélú cifrálkodásnak, pusztán csak díszítgetésnek véli a felületeken megjelenő rajzolatokat. A precessziós Vízöntő-korszak idő-szakadéka figyelmeztet az „idő többé nem lészen” tételre, ami épp az áldozati étel-ital mentén érthető-élhető meg számunkra, az által, hogy a látható-fogható, érzékelhető világ energiába váltódik át. A jelek szerint, s a lobogók szerint: hullámtermészetű energiával számolhatunk, ha eljött az idő. A tanulság: itt van/lesz ideje a világ megmentésének, s ezt csak az tudja véghezvinni, ki lovas huszárként van jelen a világban. No, persze ezt sem a nemzeti gőg forogja ki magából, hanem az, hogy épp a

31

Vízöntőben fejtődik ki az atya-természetű Jupiter rejtett ereje, így lehetséges, hogy a Vízöntő-energiák és a Nyilas felől érkező Tejút-energiák „egybezúgó áradatot” alkossanak.2 A szablyás huszárban pedig, ha benn kódolódik a Kos-tulajdonságcsomag, akkor előremutatásában a feltámadás ígérete is benn foglaltatik. A kétfelé nyíló lobogók fölött lebeg egy korona, mely lebegése okán lehet maga az „angyali korona”, és felidézheti az ígéret-teljes intelmet: „Légy hív mind halálig, és néked adom az életnek koronáját.”3 Nekünk szól az intelem, s talán az ígéret is: a lovas huszár örököseinek. Miután kirajzolódott, hogy itt a világév Vízöntőjének problematikájával állunk szemben, érthetővé válik az oroszlánok, vagyis az Oroszlán nagymértékű kihangsúlyozódása, hiszen az, a Vízöntővel együtt ennek a világévnek fő tengelyét irányozza elő. (Egyébként kettőződött „kapubálvány” szerepében is benn rejlik az Ikrek, mint az Élet-tengely, illetve Nyilassal szemközti jegy.) Vannak még kevésbé hangsúlyos részletek, melyeket eddig nem említettünk, pedig némelyik fontos „adalék”. Ilyen például a nyereg, s főleg annak a kép kompozíciójában elfoglalt helye, s főként mérete. Természetes, hogy a lovon van a huszár ülepe alatt, de a kép függőleges tengelyében, épp a kétfelé hullámzó lobogók alatt-között, ami ugyancsak beleillik az emlegetett precessziós rendbe, hiszen az „időszakadéknál” a Mérleg dekanátus kerül közvetlenül a két „partszélre”, a nyereg meg a Mérleg megfelelője. (3. kép)

A precessziós Vízöntő ábrája. (Pap Gábor: Emberséget járunk tanulni című könyv nyomán.)

Az első téves gondolat az lenhetne: a Mérlegnek nem csak a nyereg, de a bárka is megfelelője, s milyen jól jöhetne itt a „szakadéknál” egy bárka. De úgy tűnik, itt nem lesz meghatározó Szaturnusznak ez az oldala. Itt a Ló visz át a túlsó partra! A sótartó két oldalának „átjátszását” viszont újra fülön csíphetjük, mert ott a KosKutya volt „alárendelt” állapotban a „főszereplő” asztalMérleg alatt (bár ott az asztal-oltár „egybeolvadása” okán az áldozathozatal és az átváltozás kapott hang-súlyt), addig itt a Mérleg van „alárendeltségi” helyzet-ben. Természetesen az „alárendeltségi” viszonyokat főként a bolygók „hogyléte” befolyásolja. Ha a Nap-erőnléte a

32

Dobogó

tüzes Kosban kulminál – Utánam vitézek! –, akkor ott, a vele szemközti, szaturnuszi „képesség” (hogy is lehetne azt a kis könnyedén kiputtyanó „motí-vumot”, ott az ülep környékén kultúráltan megfogalmazni?) alig észrevehetően, egyszerűen elszáll. Hogy úgy mondjuk, fajsúlybeli különbség van a Ló hátán s a Nyilas útján érkező, Oroszlán-lelkületű, kivont szablyá-val előremutató honvédő, és az ülepe alatt „elenyésző” szaturnuszi tényezők között. Eszébe is jut az embernek az ítélkezéskor való megmérettetés – magyar huszárunk bizton nem fog könnyűnek találtatni. Aztán ott van egy másik aprónak tűnő, de igen jelentős jelenség: a hármas tagolású (feltehetőleg eredetileg három színnel megmunkált), nagyméretű lobogók páros szalaggal ellátott kopjája, mely a Vízöntőben való rejtett jupiteri erőnlétet hirdeti.4 És ott van még két valami, ami igazán fejtörést okozhat: ez az oroszlánokhoz tartozó „készség”. Ha sztereotípiákat alkalmaznánk, mondanánk, hogy kardok, illetve szabják, hiszen ilyen ábrázolás több adódik, s meg is lenne ezen azonosításnak az értelme a kozmikus rendben, de akárhogyan nézegetjük, hasonlítgatjuk – ezek sem nem kardok, sem nem szabják. Az átváltozások misztériumának sorába illesztve, s bizonyos formai hasonlóság alapján meg lehet kockáztatni, hogy igencsak emlékeztetnek a hosszúszárú pipákra, hiszen maga a pipázás művelete is „átszellemültséget” hivatott létrehozni. (4. kép) Állat és pipa,

Pipázó debreceni deák a XVIII. századból. (Néprajzi Lexikon nyomán.)

vagyis állat és pipázás sem lenne egyedüli jelenség, hiszen éppen erre, a Teremtő pipaszó írásában hoz képi példát Pap Gábor, egy hucul kályhacsempét bemutatva.5 Ebből kiderül, hogy a szó, illetve a beszéd képjelének megfelelője, de ebben a vonatkozásban leginkább már – ha szentség is övezi e férfias büszkeség tárgyát – a „teremtő ige” megmerevedéséről tesz tanú-bizonyságot. Ráadásul jelen esetben ez a pipa-szerű-ség nem a szájhoz kapcsolódik, hanem az oroszlánok karmához… Ennek továbbgondolását ki-ki folytathatja. Sótartónk két – szélesebbik – oldalát már láttuk, de

van még másik kettő. Ezek sokkal keskenyebbek, ennek megfelelőek a rájuk vitt jelek. (5-6. kép) Az egyi-

Karcolt és spanyolozott dunántúli szaru sótartó. Magángyűjtemény.

ken kiteljesedett, hét szirmú ViRáG hirdeti a ViLáGViLáGosság diadalát. A másikon a szár háromfelé ágazik, s leginkább jellemző rá a bontakozás. Körbeforgatás alkalmával ezek is „életre kelnek”, mert mintha egy stroboszkópon látnánk, hol nyílnak, hol teljesednek, hol nyílnak, hol teljesednek… mozgást és folyamatot érzékeltetve. A kiteljesedett virág-világ magasságában látunk egy, a képírás mellé nem illeszkedő mechanikus írást, mely testidegenként hatna, ha… Ha nem éppen egy olyan név szerepelne rajta, mely tartalmilag nem hogy nem tartozik szorosan az értelmezéshez, de szinte összeforr vele. Mert miről is értekeztünk idáig? A Kozmosz rendjéről – ez az öröklés útján „terjedő” vezetéknév a kiteljesedett hét szirmú virág mellett meg úgy szól, hogy Kozma. Mint az elején szó volt róla, a gondolattársítást, tárgyalt szarukészségünk lovas-huszárt ábrázoló „jelenete” indította el, mely szó szerint előremutat egy olyan korszak felé, ahol a precessziós nagy Nap-éven belül, a rendhagyó „viselkedésmódú” Vízöntő határozza meg a történéseket. Tudjuk, hogy e nevezett Világév időszakaszai és a „mögöttes” csillagképek egymáshoz képest úgynevezett precessziós „csúszásban” vannak, minek következtében a Kozmoszból érkező, Földre gyakorolt hatások módosulnak. Mivel ez az „elcsúszó” mozgás hátráló, jelen korszakban a Nyilas csillagképen keresztül – a teremtő-éltető központból – érkező jótékony hatások elé elrekkentő köveket gördít a Bak. De az időkerék fordul és fordulatot hoz, minden jegy „lépik” egyet, így fog „találkozni” a Nyilas csillagkép irányából érkező kivont szablyájú lovas a Vízöntő lobogóival. Tehát jól „mondja” a kép-írás: tényleg csak a Lótulajdonság képes átvinni ezen a rendkívüli közegen. 1.

Pap Gábor: Jó pásztorok hagyatéka. Pódium Műhely Egyesület

33

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM – Magányos Kiadó, Debrecen, 1993. 42. old. képaláírás. 2 Ennek legszemléletesebb, legmélyrehatóbb megnyilvánulását Csotváry Kosztka Tivadar Jajcei vízesés című képén tapasztalhatjuk meg.

3 4

rendelhetőségét Pap Gábor Jó pásztorok hagyatéka című könyvéből ismerhetjük meg. Im.: 111. old. 5

Pap Gábor: A teremtő pipaszó. In.: Pipaszó. Négy világrész pipái. KLTE Művelődési Iroda, Debrecen, 1994. 42-55. old.

Jelenések könyve 2:10. A képírás „élettelen szereplőinek” bolygóminőségekhez

Debrecen, 2013. május 10.

TESTVÉR LAPUNK A DOBOGÓKŐ Régi tervünk volt, hogy elindítunk egy olyan újságot, amelyben a Pilis titkairól beszélünk az érdeklődőknek. Olyan kutatókat szólaltatunk meg, akik évek óta járják a királyiközpont hegyeit, völgyeit kutatva azokat a nyomokat amelyek szetn őseink hagytak hátra jelzésül nekünk. Ez a tervünk most valóra vált. Megjelent a Dobogókő - a királyi központ lapja. Azonos formátumban Leporoljuk a régi témákat és feldobunk egy csomó újat, hogy gondolkodjanak el olvasóink azon, milyen mély és hatalmas a mi történelmünk. Képekben gazdag kiadványt vehet a kezébe minden érdeklődő. Különlegességekkel is mindig szolgálni fogunk, hiszen a Pilis legalább akkora rejtély, mint a piramisok Gizában. ráadásul a Pilis is rejt piramisokat... ARADI LAJOS a lap főszerkesztője, aki egykor ennek az újságnak is alapítója volt.

Állandó szerzőink:

Aradi Lajos, Simon Tamás, Kiss Mao-Tun István, Gönczi Tamás, Sashegyi Sándor, Herceg Ferenc, Egyed Zoltán, Váry István, Vetráb József Kadocsa Megjelenési időpontok: fnárcius, június, szeptember, december, mindig az adott hónap utolsó napja. Terjedelem, formátum: 36 oldal, A/4, színes borítóval + színes A/3-as melléklettel. Terjesztés: nemzeti könyvesboltok, magánterjesztők Előfizetési díj egy évre: 3000 Ft, postaköltséggel együtt!. Európába: 6000 Ft, Tengeren túlra: 10 000 Ft. Minden esetben kérjük tüntesse fel pontosan lakcímét!

Előfizethető a Magyar Posta hivatalaiban, vagy rózsaszín postautalványon, illetve személyesen is, a Két Hollós Könyvesboltban. (1081. Budapest, Kenyérmező u. 3/a.

34

Dobogó

A környei rovásfelirat más olvasata DELIBELI JÓZSEF A TURÁN XII. évfolyam 2009. évi 1. számában Szöllősy Kálmán közöl összefoglaló ismertető tanulmányt a környei rovás feliratról.1 Külön-külön is ismerteti a Harmatta-féle türk és Vékony magyar olvasatát, értékelő megállapításokat téve, a hiányosságokat, tévedéseket is felvetve. Megállapítása szerint Harmatta „használati útmutatós” olvasatánál hitelesebb Vékony „varázsszöveges” magyar olvasata, még akkor is, ha ez sem mentes a tévedésektől. „...a feliraton az íj szó nem is szerepel... a -t tárgyragot keresgélni tévedésnek tűnik...Érezhető, hogy valami sántít a szöveg értelmezésében, miszerint íjat lövetünk nyíllal!” Végül Német Gyula nyomán kiegészíti: Vékony: „te (ezt az) íjat lődd/lövesd nyíllal ellen(e)' ~ 'te (ezzel az) íjjal lőjj ellen nyilat” 2 olvasatát, a saját: „Herceg lövelld nyíllal (az) ellen(séget)” – olvasatával. Azt hiszem ide való Szekeres István véleménye3 is, mikor úgy ír, hogy „Az olvasat nyelvészeti fejtegetéseit nem idézzük, mert az átrajzolt – mármint Vékony által (kiemelés tőlem) – kusza feliratot (és jeleit) sem tudjuk hiteles olvasat alapjául elfogadni. Az ennyire bizonytalan felirat átrajzolva sem hitelesebb, mint az eredeti.” Na, de miről is van szó? Mi okozza a türk, és a magyar olvasási tábor közti eltéréseket? Elsősorban a rovásjelek alaki, graphémai meghatározása, hogy az a türk, vagy Vékony nagyszentmiklósi betűkészletével van-e azonosítva. Kétségtelen, nem könnyű a vékony vonalakkal karcolt, eléggé kaotikusnak tűnő jelek feloldása, amit még csak tovább bonyolítanak a csontkorhadásból szárma-

be a szöveget a valószínűleg balkezes rovó. Nem könnyű az egymáshoz nagyon hasonló rovásjelek alaki megkülönböztetése. E kivitel adódhatott abból, hogy a rendelkezésre álló felületre az írást tömöríteni kellett, nem volt lehetőség az eltérő betűjelek hangsúlyozására, de abból is, hogy a rovó csak egy tudatlan másoló volt, nem tulajdonítva jelentőséget az alaki eltéréseknek. Mindenesetre, ma már nem ez a perdöntő. A jól, vagy rosszul kivitelezett rovásírás eredetiségéhez nem férhet kétség. Az meg már a mi kompetenciánk, hogy azt tudjuk-e olvasni, s jól olvassuk-e? Na, de térjünk vissza a két legismertebb jelsorra, összehasonlítva azokat egymással, a fénykép rajzos

A Turán hivatkozott számából, 108. old.

másolatával, átvéve azokat az idézett művekből: Harmatta betűjelei: 13 12 11 10 9 8 7 6 5 4 3/2 3/1 2/2 2/1 1 S S > L É S V > b L F c F V s² s² o/n d/n l n° s² k¹n¹ zº l¹ oq cºk² sº sº sº

Vékony betűjelei: 13 n n

Átvéve: a Turán hivatkozott számából.

zó dudorok, vonalkák. (lásd a képet) A fénykép rovásait szemrevételezve, az első ami feltűnik, hogy a betűjelek kivétel nélkül balra dőlnek. Ez adódhat a csontlemez rögzített helyzetéből, de adódhat a rovás kivitelezéséből is, hogy azt kézben tartva, vagy támasztva karcolták-e. Én az összkép alapján úgy gondolom, hogy a már rögzített csontlemezre utólag, kézben tartva karcolta

12 L l

11 L l

10 L l

9 8 7 6 5 n d L k L n d l ß l

4 ä t

3 r Y

2 r Y

1 ä t

Hát, mintha nem is ugyanazt nézték volna! Hármas alaki egyezés ~ a képet is figyelembe véve ~ csak a 6. jelnél van. (esetleg az 1.-nél) De Harmatta és Vékony jelei között is csak az 1. és 6. jelek azonosak, ami 15%-os egyezés, betű egyezés viszont csak egyetlen egy van az „l” betű! A legfeltűnőbb, hogy Vékony 5 db egységesített „l” betűje, valójában négy eltérő alakú ~ d; L; n; ) ~ rovásjelet takar, de még az „n” jele is kétféle: ~ n; L ~ Úgy gondolom, hogy az ilyen nem letisztult rovásjeleknél az apró eltérésekre is figyelemmel kell lenni, mert nem valószínű, hogy a rovó a közel azonos, rébuszos jelek ismétlésével kívánta volna mondanivalóját elrejteni. Vékony Gábor a 2, 3, 8, 9,13 jeleket a nagy-

35

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM szentmiklósi írás jeleivel és hangértékével azonosítja. „A 6. jel a türk k jelre emlékeztet ... igaz, a kazáriai emlékeken előfordul...csak egyetlen Kárpát- medencei jellel azonosítható, ez pedig a v (~ß) jele. Az 5, 7, 10, 11, 12 jelek megfelelőjét nehéz felfedezni. Hasonló a jele Kazáriában és Acigtašon az l-nek. Ezért...feltételesen l-nek olvashatjuk”. Az 1. és 4. jeleket a szöveg értelméből, nyelvtani levezetéssel t-nek határozza meg. Az én meglátásom szerint, a képi 1. jel nem azonos a 4.-el, az 5.-ik a 7.-el, a 9.-ik a 13.-al, de talán a 10.-ik sem a 11-12-vel, amiből az is következik, hogy hangértékük is más. Szerintem a 4.-ik jel ligatúra, az 5.-ik a 10.-el, a 7.-ik a 12.-el és a 11.-ik a 13.-al lenne azonos.

V 6

d 5

n+J 4

r 3

r 2

R 1

• Nálam egyértelműen székely-magyar rovásjel: a 2. és 3. (r), a 7. és 12. (sz), és a 4.-ik a ligatúra egyik eleme, az n (n). • Egyetértve Vékonnyal a 11. jel (l), de nálam a 13. is. • Kazár jelnek4 tartom: az 5. és 10. (a/ä), a 6. (k), a 4.-ből a ligatúra másik elemét és a 9.-t (j). Megtalálható a Volga-vidéki bikakoponyán,5 ott van a kunkerekegyházi gyűrűn is.6 Meg kell jegyeznem, hogy az „l” és „j” rovásjel megkülönböztetése nem egyszerű. Én a rövidebb letörésűt „J” j-nek, a hosszabb letörésűt „L” l-nek határoztam meg. Az 1. jel7 párhuzama a Manics folyó mentéről származó íjcsonton8 ~ v(ß)9 Hátra van még a 8. jel értelmezése. A fénykép alapján sem dönthető el egyértelműen, hogy az mellékvonalas-e, s ha igen, akkor az fent, vagy középen van-e. Harmatta mellékvonalasnak látta, korábban én is -nthanggal. Mivel bármelyik választás szubjektív lenne, így a szövegértelmezést kell segítségül hívnom. A szöveg környezet alapján: „SZ * J A” -g- betűnek kell lennie „szógája” olvasattal. Ez esetben viszont mellékvonalas. Alakhű párhuzama a kockij gorodoki ezüst tálon W (g), de nem kizárt, hogy valójában a székely g (g) elfordított, helytakarékos változata! (ez a valószínűbb) Olvasatom, így vel: V(ß)R R J-N 1 2 3 4 vagyis: BéRéR, íJNAK

balról jobbra, rovásjelek nagybetűA K SZ 5 6 7

A jelsor nézete: Z n 17 16

d j 15 14

Így már szintén azonosítható rovásjeleket kapunk. A 15. (a/ä), a 16. (n). A 14.-ik jel megtalálható a már idézett bikakoponyán általam t-nek olvasva,9 de a szó értelméből is ez következik. A 17.-ik jel a novocserkaszki kulacs Z (cs) betűje,4 az íjcsonton fejre állítva, valójában az olvasási iránynak megfelelően utolsó betűként helyesen áll. Az olvasás így már nem gond: T A N CS azaz: TANáCS 14 15 16 17

Nézzük akkor, hogy néz ki az én jelsorom: L Y L d J * Y 13 12 11 10 9 8 7

Véleményem szerint ez is rovásírás, azzal az eltéréssel, hogy azt nem jobbról balra, hanem felülről lefelé írták, s így is kell olvasni.

G J A L SZ L 8 9 10 11 12 13

SzóGáJA LeSZeL

Vissza van még a „tamga” szerű jel meghatározása, mellyel eddig senki sem tudott mit kezdeni, s ezért inkább figyelembe sem vették.(Igaz ugyan, hogy Szöllősy megpróbálkozott egy fejfás folytonossági értelmezéssel)

Vagyis a rovás írás az íj tulajdonosának egy jó tanáccsal szolgál: Vigyázz!... bérér, íjnak szo(l)gája leszel...»... tanács. Tanulságosabban, frappánsabban ma sem lehetne megfogalmazni ezt a jó tanácsot! Meg kell jegyeznem, hogy korábban (2009-ben) volt már két olvasási javaslatom, melyeket most nem ismertetnék, csak bemutatnám: a) aVaR úR N(y)íLA, KéSZeN áL A, LőJöN, vagy LőJÉ b) BéRéR N(y)íLAZ eLeNT, LőJ (őLJ) iJeSZ eL Miután a „tamga-szerű, életfás” jelet sikerült feloldanom (2010. ápr.), így jelen írásomban az általam jobbnak tartott, a „tanáccsal” összhangban lévő olvasatot ismertettem. Még egy momentumot érdemes kiemelni, hogy a rovó milyen tudatosan szerkeszti képileg is a jelek emelésével mondanivalóját a leghangsúlyosabb, legmagasabb tanács szó felé! Feltűnő, hogy a 17 rovásjelből csak 6 a székely betűjel (35%), 11 pedig a Kazár birodalom területén előkerült köveken, téglákon, bikakoponyán, íjcsonton, kulacson megtalálható. (65%) Mindenesetre ez az arány nagyon „beszédes”. A székely jelek előzményei lennének e kazár jelek? Valószínű, hogy a ma ismert székely rovásjelektől korábbi, attól eltérő, más magyar (hun-magyar, szabir-magyar, onogur, avar-magyar) jelrendszer is létezhetett! A Volga-Don-Kaukázus térsége lenne az, az időben legközelebbi földrajzi tér, etnikai kohó, (korábbra, Közép Ázsiára most ne gondoljunk) ahol a különböző magyar és más népek magukkal hozott rovásjelei kicserélődtek, ötvöződtek, akár ujjá is alakulhattak. Szöllősy Kálmán: A székelyek bejövetele című tanulmányában írja,10 hogy „Jelenleg három olyan lelet ismeretes, amely onogurkori, azonos típusú rovásírást

36

Dobogó

tartalmaz, a környei íjmerevítő csontlemez, a szarvasi tűtartó és a nagyszentmiklósi aranykincs”. …A környei sírt és értelemszerűen a feliratot is a VII. századra szokták keltezni. Ha a környei felirat keltezése jó, akkor... arra kell gondolnunk, hogy a VII. századtól folyamatosan lakták írni tudó, (de nem székely írást használó!) magyarok a Kárpát medencét.1 De Vékony Gábor véleménye is az, hogy a felirat – a bizonytalanságok ellenére is – arra utal, hogy a Kárpátmedence lakossága már a VII. században jelentős részben magyarokból állt.11 De vajon melyik avar, onogur kori nép beszélhette az íjfeszítő magyar nyelvét? A bolgárokról, az avar vezető rétegről nem tételezhető fel, hogy magyarul beszéltek volna, tehát valamelyik már itt élő másik nép lehetett magyar etnikumú! Talán a frank udvarban magát hunnak nevező, megkeresztelkedett, lakóhelyet kérő kapkán népe a magyarul beszélő, akik hun eredettudatuk alapján a székelyek lennének, vagy valamelyik avar köznép lenne az? Több kiváló tudósunk – hivatkozás és megnevezés nélkül – állítja, hogy a Kárpát medencébe már a honfoglalást megelőzően, a kora-közép, vagy késő avar korban betelepedtek, akár az avarok, akár a bolgárok részeként, alávetésében magyar nyelvűek, akiket Árpád népe már itt talált. A környei magyar nyelvű rovásírásos íjcsont viszont egyértelműen, megkerülhetetlenül magyar etnikumra utal! Remélhetően ennek további bizonyítékául szolgálnak majd a szarvasi tűtartó és nagyszentmiklósi kincs rovásainak jövőbeli, még pontosabb magyar

olvasatai! Irodalom: A rovásjelek jelölésénél felhasználtam Dr. Hosszú Gábor székelymagyar, Kárpát-medencei és kazár rováskarakter készletét. (http:// www.freeweb.hu/rovas-irashonlap/betu/index.html) Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai II., Miskolci Bölcsészeti Egyesület, 1998. Csallány Dezső: A magyar és az avar rovásírás. Ny. J.A.M. Évkönyve, 11.- 1998 Szekeres István: A székely írás és az ótörök írás jeltörténete, Budapest, 2008. Szöllősy Kálmán: A környei íj rovásfelirata, Turán, XII. évf. (2009) 1. sz. Szöllősy Kálmán: A székelyek bejövetele, Turán, IV. évf. (2001) 2. sz. Vékony Gábor: A székely írás emlékei, kapcsolatai, története, Nap Kiadó, 2004.

Jegyzetek 1

Szöllősy: Turán (2009), 104-115. Vékony: i. m. A környei rovásfelirat, 203-207. 3 Szekeres: i. m. 205. 4 Bakay: i. m. 81.kép. (Pletnyova 1981, 49. kép) 5 Bakay: i. m. 82. kép (Harmatta 1980, 6-7. kép) 6 Csallány: i. m. A kunkerekegyházi gyűrű rovásfelirata, 7. jel. 7 Az 1. jelre nem találtam alakhű rováskaraktert, így azt a hasonló V-vel jelöltem. 8 Bakay: i. m. 82/a. kép (Harmatta 1980, 1-2. kép) 9 Delibeli József: Kazáriai rovásleletek magyarul I.(kéziratban) 10 Szöllősy: Turán (2001), 23-35. 2

Mindenidők legfontosabb könyve végre megjelent! Régóta vártuk de most végre mindenki kézbe veheti, olvashatja az igazságot koronánkról több, mint 160 oldalon, színes képmelléklettel

PAP GÁBOR:

Angyali korona, szent csillag Minden, amit a Szent Koronáról és a korona-kutatásról tudni kell!

Keresse a kiadónál:

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

37

A Hunyadiaktól Karácsonyig BALASSA ZOLTÁN Egyesek Hunyadi Jánost és fiát, Mátyást román származásúnak vélik. Ha ez így lenne, természetesen ebben semmi kivetnivalót sem találnánk, mivel az együttélő etnikumok gyakran keveredtek, házasodtak össze. Azonban a kutatási eredmények mást bizonyítanak. E téves eredeztetés a Supplex Libellus Valachorum (A valachok könyörgő levele, 1791) c. politikai iratra vezethető vissza. A császárhoz intézett beadvány említi először, több más erdélyi magyar személyiség állítólagos román származásával – pl. a báró Jósikacsaládéval – egyetemben1. Majd a XIX. század második felének román nacionalista történetírása „románosította el végleg” a Hunyadiakat oly sikeresen, hogy ma már egyes magyar publicisták is ezt hirdetik, minden komolyabb tárgyi bizonyíték és elemzés nélkül.2 Egy 1409-ből származó adománylevélből ismerjük Mátyás nagy- és dédapjának nevét.3 Hunyadi János kormányzó apja a Vajk méltóságnévre hallgatott, mely ismerősen cseng, hiszen Szent István pogánykori nevével azonos, s török eredetű, vagy pontosabban talán úgy fogalmazhatunk: a törökből magyarázható. Eredeti formája Bajik. Értelme: „Igaz Ember”.4 A b a hangfejlődés során gyakorta alakult át v hanggá.5 „A szóeleji bés v-nek a váltakozására sok példa van a régi magyarban.”6 Szlavónia egyik legrégebbi családja, a Voikffy a Woik (Vojk) nemzetségből származott.7 E sorok írója szerint nem minden szót, melynek elhomályosult értelmét ma már csak más nyelvből tudunk megfejteni jelenti automatikusan azt, hogy az adott szó átvétel, azaz: jövevényszó. Eleve nem zárható ki ugyanis, hogy az meglehetett a magyarban hasonló vagy azonos értelemmel egy bizonyos korban, csupán kiesett a köztudatból, esetleg népetimológia révén kapott más értelmet, netán valamilyen úton átértelmeződött, de használata új szerepkörében megmaradt. A szavak makacsul ragaszkodnak „életükhöz” eredeti értelmük elhomályosulása, vagy étértelmezése árán is, főleg akkor, ha egykoron totemisztikus képzetek kapcsolódtak hozzájuk. Az említett adománylevél szerint, Hunyadi Vajk apját Sorbenak hívták. Amint Rásonyi László turkológus professzor kimutatta, ez kun, vagyis szintén török eredetű név, melynek értelme ’szerencsétlen’.8 Sorbe egyik fiának magyar neve van: Magos. Mivel a kutatás tisztázta, amit néprajzi adatok is alátámasztanak, hogy az anyának döntő szerepe volt gyermekei névválasztásánál,9 Sorbe felesége minden valószínűség szerint magyar volt. János egyik nővérét Klárának hívták, s ezt a nevet csakis katolikus kultúrán nevelkedett asszony adhatta. Vajk felesége tehát magyar volt, hiszen a románok ortodoxok. Ezt az adatok igazolják. „Voyknak hitvestársa a karánsebesi Morzsinay magyar nemes család ivadé-

ka: M o r z s i n a y E r z s é b e t volt...” 10 Hogy Mátyás anyját Szilágyi Erzsébetnek hívták, már csak a teljesség kedvéért jegyezzük meg, hiszen ez köztudott tény. Rásonyi szerint tehát a két férfinév bizonyítja Hunyadi János Arany Horda-i, vagyis kun/kumán származását. Az Arany Horda mongol nomád államalakulatot Batu kán hozta létre, mely a mai Románia Kárpátokon kívüli területére is kiterjedt. 1236 és 1502 között létezett és gyorsan eltörökösödött. „Az Arany Hordából Dél-Erdélybe is telepedtek át kumán kenézek román jobbágynépükkel együtt, onnan pedig 1415-ben a Bükk, Mát-ra és Cserhát aljára.” 11 De ezen kívül van még egy támpontunk, mely a fenti adatokat még inkább alátámasztja. Ez pedig a Hu-nyadiak címerállata: a holló. „Az is bizonyos – írja Nagy Iván –, hogy a hollóczímerrel már Hunyadi Jánosnak a kormányzónak elei is éltek, mint ezt az 1453-ki czimerbővítő királyi levél is nyilván mondja.”12 A Fekete Holló (Hara Szuorun) a jakut mitológiában – mely igen régi totemisztikus madármítoszokat örzött meg és alapjául részben az ótörök törzsek képzetei szolgáltak –, több jakut nemzetség oltalmazószelleme, a tíz sámánnemzetség őse, Ulu Tojonnak (Nagy Úr), az alsó világ gonosz szellemei urának legkisebb fia.13 A baskír totemikus ethnonymusok között megtalálhatók a madárnevek is. Ezek a régi pogány nemzedékeknél kultikus szerepkört láttak el, s általában kapcsolatosak a törökmongol világ törzsinemzetségi neveivel. Ezek között említi Németh Gyula a hollót és a varjút (Qarγa).14 Így tehát kézenfekvő, hogy a Hunyadiak ősei egy olyan türk nemzetség leszármazottai, melynek totemállata a holló volt. E madárnak van török helynévi emléke a Kárpátmedencében is. Orgovány belterületén egy határrésznek a neve Kargalla. Értelme: ’Hollós, varjas’.15 Közismert hiedelem, hogy a varjú károgása szerencsétlenséget jelez (vö. Karga > károgás). Aligha véletlen, hogy a qarγa- (karga-) ige jelentése ’megátkoz, átok alá vesz, szid’.16 Mivel a görög mítoszok... Kréta szigetéről, Egyiptomból, Palesztínából, Phrűgiából, Babilonból és máshonnan származó elemeket is tartalmaznak17 – vagyis ázsiai elemeket vettek át és őriztek meg –, indokolt egy összefüggésre felhívnunk a figyelmet, melyet a továbbiakban is érdemes szem előtt tartani. A görög időistent, Kronoszt „rendszerint varjúval ábrázolták, mint Apollónt..., s kronosz valószínúleg ’varjút’” és hollót „jelent, mint a latin cornix és a görög koroné. A varjak jóstehetséggel megáldott madarak vol-tak, s a közhit szerint bennük lakozott a feláldozott szent királyok lelke.”18 Gondoljuk ennek kapcsán a Turulra, vagyis a kerecsensólyomra, mely az Árpádok totem- és címerállata volt.19 S itt jegyezzük meg, hogy a sólyomfélék közé

38

Dobogó

tartozik az ölyv és a kánya, Apollón napisten szent madarai.20 Egyes kutatók Hunyadi Mátyás családfáját kapcsolatba hozzák Basarabával, az első román fejdelemség/vajdaság alapítójával (XIV. sz. első fele).21 Csak-hogy ő sem volt román. Batu kán leszármazottjának neve szintúgy türk eredetű. Értelme: ’Leigázó Apa’.22 Ha ez a vélemény helytálló, akkor még inkább alátámasztja az elébb mondottak igazát. „A Kárpátok külső oldalán... bizonytalanul hullámzó s igen vegyes népi összetételű elemek közül lassan kiemelkedik és túlsúlyra jut a román, amely aztán a többit, évszázadok keveredése során, fokozatosan magába olvasztotta. A társadalmi és politikai szervezést Havaselvén az előző évszázadokból ittmaradt törökös elemek, főleg a kúnok végzik el. I. Basaraba személyével eljutván az első államnak nevezhető alakulathoz is. A keleti oldalon, Moldvában, kissé később, Magyarországból kiköltözött elemek végzik el ugyanezt a munkát.”23 Hasonló folyamat zajlott le Oroszországban is, ahol a nemesi családok jelentős része mongol, de még inkább türk eredetű neve mindmáig fönnmaradt. S ezekre az oroszok nagyon büszkék.24 Basaraba (1310 k.–1352) Havaselve (Havasalföld, Transalpina, Ungrovlachia) uralkodója volt. Ezt a területet a török nyelvű besenyők, majd úzok népesítették be. Később, a X-XIII. sz. között a szintén török nyelvű és kultúrájú kunok birtokolták, akiknek uralmát a tatárjárás roppantotta meg (1240/ 1241).25 S mégha első pillantásra meghökkentően hathat, de e kérdésköthöz tartozik karácsony szavunk is, melyet – ki tudja miért? – elsősorban a magyar nyelvészek tartanak szláv eredetűnek. Kniezsa István kategorikusan fogalmaz, s idézett szavai logikai buktatót rejtenek magukban: „akármi legyen is a szláv szó eredete, nem lehet vitás, hogy a magyar szó a szlávból származik” – idézi Szabédi László,26 s hozzáteszi: ez tévedés, mert „hiszen ezzel a tisztázatlan eredetű szláv szavak magyar eredetét eleve kizárja a lehetőségek közül”.27 Szathmári István nem biztos a dolgában, mert feltételes módban fogalmaz: „Szláv eredetű, egy ’lépő, átlépő’, majd ’fordulónap, napforduló’ jelentésű kračun szóalakot vehettünk (kiemelés tőlem – BZ) át, amelyből a szóeleji mássalhangzótorlódás feloldásával az u hangnak o-vá – azaz nyíltabbá válásával, valamint a szóvégi n-nek ny-nyé alakulásával jött létre ez a szép szavunk.”28 „Valószínűbb az a felfogás, amely szerint a karácsony végső elemzésben a szláv korčiti ‚fordul, lép‘ igenévi korčun ‚átlépő‘ származéka és a téli napfordulat kozmikus örömére, várakozására utal.”29 Ezzel viszont a felvidéki szláv nyelvet kizárhatjuk, mivel az nem ismert ilyen igenévi szót.30 A szó származásával Kiss Lajos is foglalkozott. Ő szintén a feltételezett *korčiti ’lép’ alapszóból indul ki. Ám rögtön feltár egy nehézséget is. „A szláv szóképzésben ugyanis az -unъ képző elött általában nem találkozunk a képzőt megelőző –k-, -g-, -ch- palatizációval. Ez a nehézség azonban, mint látni fogjuk, nem áthidal-

hatatlan.” (Csak akarni kell! – BZ) Mivel a bolgár kracsún (’nyári napforduló’, de ’lábfájás’ is) napján ügyelni kell arra, hogy a nap senkit se találjon ágyban, mert akkor lábfájást kap – ha az állatokat nem hajtják ki napfelkelte elött, akkor lesántulnak –, így a szerző a kracsún (napforduló) és a krak (’láb’) között megtalálta az „etimológiai” összefüggést, feloldotta a nehézséget.31 Kiss elfogultan közelíti meg tárgyát, amikor kimondja Kniezsa Istvánra való hivatkozással: „A karácsony, mint annyi más, a kereszténység fogalomkörébe tartozó szavunk... szláv eredetű.”32 Így fel sem merül benne a kétely, s azt igyekszik bizonyítani, amit az elején állított. Ezt a megközelítést nem lehet elfogulatlannak tekinteni! Viszont nem biztos, hogy nyelvtani kérdést néprajzival lehet megoldani. S talán azon is el kellene gondolkodni, hogy a bolgár analógia nem a téli napfordulóhoz kötődik. S azon is, hogy a mai bolgárok egy szláv népre telepedett töröknyelvű etnikum összeolvadásából alakultak ki, akik vallási képzeteik egy részét átörökíthették az egész népességre. Az is igaz – ami a szerző egyik érve –, hogy a népszokások általában igen régi időkre mennek vissza, s ezt nagy általánosságban el is fogadjuk, ám ez az elv semminemű támponttal sem szolgál arra nézve, hogy ez mikor következett be. S mivel más szláv népek körében a szerző nem idéz hasonló hiedelmeket, bízvást feltételezhetjük, hogy a lábfájás újabb keletű, s így nem tartozott az eredeti képzetekhez. Minden bizonytalanság ellenére a szláv eredeztetés elindult hódító útjára, s különböző munkákban, publikációkban találkozunk vele.33 A „csillagos”, kikövetkeztetett szavakkal szemben elsősorban azért kell fölöttébb óvatosnak lennünk, mert számos dilemmát vetnek föl. Ez a délibáb: a tudományosan megalapozott szóeredeztetés síkos, ködös terepre csalhatja könnyen a kutatót. „A finnugrista szótörténésznek... egyetlen eszköze a rekonstruálás. A finnugor alapnyelvre (ki bizonyította be minden kétséget kizáróan, hogy volt ilyen? – BZ), valamely szavunk alapnyelvi alakjára kizárólag csak finnugor nyelvek adataira alapján következtethetünk. (...) ...ilyen körülémnyek közt számos eredeti magyar szó eredetiségének lehetetlen a bizonyítása. Lehetetlen bebizonyítani mindenekelött azoknak a magyar szavaknak az eredetiségét, amelyek megfelelőit a többi finnugor nyelv nem őrizte meg. Képzeljük el a román szótörténész helyzetét, ha a latin nyelv írásos emlékei például a népvándorlás forgatagaiban teljesen megsemmisültek volna. Képtelen volna bebizonyítani mindazoknak a latin eredetű román szavaknak az eredetiségét, amelyeknek a megfelelőit a többi neolatin nyelv nem őrizte meg.” Így az objektív érvényű kategóriákba való besorolás (eredeti; jövevény; saját alkotású szó) közben elkerülhetetlenül szubjektív szempontok érvényesülnek.34 Ez oly nagy hibaforrás, mely indokoltá teszi a rekonstrukciók fölöttébb óvatás kezelését. Baj van a jövevényszavak vizsgálatával is. „Különösen feltűnő ez a különbség pl. a magyar és a szláv

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM nyelvek közt. Itt egyedüli germán elemek kivételével... a jövevényszavak kérdése szinte teljesen ismeretlen.” – mondja Kniezsa István. S ő mondja ki a következő fontos tételt: „amíg a szláv szavaknak nincs kielégítő magyarázatuk, addig a magyar szót sem lehet egyszerűen belőlük származatni; egyáltalában nincs kizárva, hogy éppen fordítva van a dolog.” A vértanú sorsot vállaló Szabédi László ebből az idézetből kiindulva a következőképpen látja a helyzetet: „Még honfoglalás elötti szláv eredetű – pontosabban: szláv eredetűnek is magyarázható – szavaink kérdésénél is nyugtalanítóbb török szavakkal egyező szavaink kérdése. (...) ...nem lehetséges az, hogy az ilyen szavaknak legalább egy része mind a magyarban, mind a törökben eredeti?”35 De más baj is van. Az oroszban, mely a bolgárral együtt mégiscsak a legközelebb áll az ószlávhoz időbentérben egyaránt, a korcsíty ’fetrengeni, összegörnyedni’ értelemmel bír. A korcsun lágyabb kiejtése korsun héját (tehát sólyomféle ragadozómadarat) jelent.36 Erre az összefüggésre még visszatérünk! Viszont az ukrán viscsun ’farkasember’, melyet a szláv vědati ‚tudni‘ igéből képeztek,37 második szótagja a mongol csont juttatja eszünkbe. Ez pedig – amint látni fogjuk – farkast jelent. Ritka uóneveink között tartjuk számon a Karácsont ~ Karácsonyt, melyet utólag teljesen önkényesen – nyilván a hangzásbeli rokonság okán a Gratianus (latin: ’kellemes, kedves, bájos’) névvel kapcsoltak össze.38 Ha történeti adatokat keresünk régi utónevünk okirattal igazolható megjelenéséhez, akkor megintcsak az Arany Hordánál kötünk ki. A Krim félszigeti Kaffában „a tatárországi katolicizmus Rómájában” működött tolmácsként 1287 elött Karachinus Ungarus (Magyar Karácson) ferences szerzetes.39 Dzsingisz kán (uralkodott 1206-27) hódításai révén létrehozta a mongol birodalmat, mely Ázsia jelentős részét uralta. Batu kán, Dzsingisz unokája (†1255) kapta azt a megbizatást, hogy hódítsa meg Európát. Leigázta az oroszokat, s egész Kelet-Európát elfoglalta. Magyarországot végigpusztította, miután a muhi csatában (1241. IV. 11.) a magyar királyi haderő döntő vereséget szenvedett. Batu alapította a kazak szteppétől a Kárpátokig húzódó területen a nomád kipcsaki birodalmat, melyet az európai források Arany Hordának Altun Ordu (’Aranysereg’) nyomán neveztek el. Ők maguk Kök Ordának (’Kék Sereg’) hívták,40 melyről már az imént szóltunk. A mongol vezetőréteg hamar eltörökösödött. A töröknyelvű „kunok játszották a legnagyobb szerepet a bulgárok, a magyarok és a románok történetében”. A kun nép „az V-VII. században a(z) Amur folyó vidékén élő, mongolos jellegű nagyobb konföderációból szakadt ki.” Majd a kitajok „támadása következtében nyugat felé húzódott.” „Hamarosan döntő szerepet kezdtek játszani a kunok a Balkánon is, sőt ők szabták meg a jövő évszázadok történeti fejlődésének útját.”41 Ezért találunk annyi török eredetű szót, hely- és család- vagy utónevet nemcsak az említett orosz, hanem a bolgár

39

és román nyelvben, hiszen a besenyők és kunok „négy és fél évszázadon át együtt éltek a román lakossággal mint annak urai, sok kenéznév és helynév is maradt utánuk”. A türk (ótörök) eredetű román szavak száma többszázra rúghat.42 Zseltvay István, kassai nyugdíjas erdőmérnök, a Bilkei-Gorzó-család leszármazottja volt segítségemre a szálak további felgöngyölítésében. Az említett família családfáját Bilkei-Gorzó Bertalan, szatmármegyei főlevéltáros állította össze, akinek testvére Nándor, budapesti levéltáros ismertette a sajtóban a minket érdeklő összefüggéseket. Batu leszármazottja volt Tatarmir (’Tatár Herceg’),43 akinek több fia volt. Egyiküket, Baszarabát már ismerjük. Neve fennmaradt a Besszarábia elnevezésben, mely alatt eleinte Havasalföldet, a mai Románia egyik Kárpátokon kívüli területét értették. Először 1349-ben Besarabina zemlja egyházi szláv: Beszaraba földje’) formában.44 Tatarmir másik fia Karacsin (’Fekete Herceg’)45 – Bilkei Gorzó Nándor szerint –, nagy valószínűséggel azonos azzal a Karácsonnal, aki az ő családjuknak is az őse.46 „Karachun de Bylke” 1339-ben kapott birtokot I. Károlytól a mai Kárpátalján, pontosabban a Beregvármegyei Bilkén.47 Amit a szomszédos Máramarosról olvashatunk, az Beregre is vonatkozik, mely-nek sorsát I. Károly „határozta meg telepítési politikájával, amennyiben Csák Máté leverése után olyan koloni-zálásba kezdett, amellyel a királyi jog alá tartozó lakatlan gyepüelvekre és az uralmára törő főuraktól elkobzott és elnéptelenített falvakba megbízhatónak látszó idegen népelemeket telepített, ezzel saját gazdasági és katonai hatalmát is növelve.”48 Karachin is Havasalföldről érkezett a Magyar Királyság területére,49 akár a Hunyadiak ősei. Érdekes és bizonyító erejű lehet, hogy a Bilkei-Gor-zócsaládban megfigyelhető a mongol folt. Zseltvay említett nagyanyjának és Tamarának, testvére unokájának a bal lapockája alatt van egy anyajegynagyságú barnásszürke folt, mely egész életükön át megmarad.50 Úgy tűnmik, e famíliában, mely korábban Kárpátalján élt, a nőknél bukkan fel ez a jel, mely azelött – a családi emlékezet szerint – minden harmadik nemzedéknél megvolt. A Bilkei-Gorzó Bertalan által összeállított családfa szerint Karácson, beregvármegyei vajda (1339–1344) fiaitól több család eredezteti származását. Az elsőtől Szerecsentől (1341–1367) a Gorzó-család. Őt csak azért említjük, mert e „kun eredetű, muzulmán vallású dinasztia eredeti címerében három ‚szerecsenfő‘ volt látható.”51 A következő kettőtől – Bálinttól/Beliczától (1350–1390) és Miklóstól (1345– 1383) – származott a Bilkei-család két ága, és Tatamértól az Ilosvayak.52 „Az Ilosvay s a belőle kiágazott, már kihalt Kisfalusy család első ismert őse Tatamér volt, a ki valószinűleg egy személy a hires oláh vajda Bazaráb atyjával Tatamérral.”53 Ennek az ágnak az ivadékai a nevezetteken kívül, a Dolhay-, Lipcsey- és Petrovay-család, valamint Oláh Miklós esztergomi érsek.54 „Basaráb vajda a Károly király által ellene 1330-ban in-

40

Dobogó

dított hadjárat előtt békét kért... s csak a szerencsétlen háború után telepítette át Bogdán vajdát, Bazaráb fiát... Máramarosba, Tatamér fiait Miklóst és Maximot pedig Bereg-megyébe.„ Tehát „az Ilosvay család ősei a havaselvi földről, Kúnországból... telepedtek át 1330 és 1334 között Bereg-megyébe.”55 Maxim unokája Ilosvay Karácson a XV. sz.-ban szerepel az oklevelekben.56 A török és mongol népek körében a Kara, Hara (‚Fekete‘) gyakori, előkelőnek számító személynévi összetevő és mitológiájukban is szerepet kap, amint láthattuk Hara Szuorun kapcsán. A hunok nagykirályát is Karatonnak, ‚Feketeruhásnak‘ hívták.57 Ez a szó családnévként is létezik a magyar nyelvterületen Kara, Hara vagy Gara változatban.58 „A magyarban nagyon gyakori a k- > g- változás„.59 A Garának, mint utónévnek héja értelme van.60 A Kara már csak utó- és helynévként (Karád = Kara+-d /kicsinyítőképző/) formában él.61 Ezek szerint értelme Feketécske. Karácsony Györgyöt, más nevén Karácsondy Gergelyt (†1570) Fekete Embernek is hívták,62 ami megintcsak visszautal a név török eredetére és értelmezésére. Több ízben hívtuk fel a figyelmet arra, hogy az orosz nyelv is számos török eredetű nevet és szavat őriz. Az egyik orosz szólás szerint, rosszul áll a szénája annak, ha „prisol jemu karacsuny”,63 mivel ez annyit tesz: meghalt. Ezt jelenti a belorusz korocsun is (‚hirtelen halál fiatal korban‘, ‚görcsök‘, ‚gonosz szellem, amely megrövidíti az életet‘). Az ószláv/orosz mitológiában ezen kívül a téli napfordulót és a hozzá kapcsolódó ünnepet is jelentette,64 amivel egyfajta kétértelműség fejeződik ki, amit az alábbi párhuzam tesz érthetőbbé. S ezen a ponton egy nagyon izgalmas összefüggést figyelhetünk meg, ami az előbbieket még inkább alátámasztja. A görög Apollón kétarcú istenség, mert pusztító és jótevő szerepkört tölt be. Később a Nappal azonosították, vagyis annak mind gyógyító, mind betegítő, öldöklő hatásával.Több állathoz kapcsolódik, de minket most csak az érdekel, hogy a holló, ölyv, kánya és a farkas volt szent állata, sőt azokkal teljesen azonosul. „Már mindjárt világra jövetele után egész ragyogásában mutatkozik az egybegyűlt istennőknek, mely mitoszi vonásból is kiderül, hogy Apollón nem egyéb, mint a nap, mely keleten a tengerből egész fényében kiemelkedik.”65 Nevének etimológiája nem magyarázható meg a görög nyelv segítségével. Alakja tehát nem indoeurópai, inkább kis-ázsiai származású.66 A hirtelen halál okozója,67 s így kapcsolódik az orosz/belorusz karacsun~korocsunhoz. „Ő tehát a félelmetes Farkasisten68 – mondja Trencsényi-Waldapfel Imre – és a pestist nagy távolságokra terjesztő... rágcsálókhoz hasonlóan pusztító Egér-isten, de ő az is, aki védelmet nyújt az embereknek a halálos veszedelmekkel, betegségekkel és a termést pusztító egérvésszel szemben is.”69 Apollón Szminteusszal (gör. szminthosz ‚egér‘) vagy Apollón Lükaiosszal (gör. Lükosz ‚farkas‘) kapcsolatos hiedelmekkel találkozunk Belső-Ázsiában is. A mongol

eredemagyarázó mesék csoportjában a tarbagánról (mormotáról) szóló mese ezt bizonyítja. „Apollón Szmintheusz kultusza elsősorban Kis-Ázsiában virágzott, s onnan akadálytalanul vándorolhatott Belső-Ázsiába, ha nem éppen onnan került a görög mitológiába.” – szögezi le Lőrincz László. – Ugyanis „az egymás mellett létező mitológiai rendszerek a sokszor igen nagy földrajzi távolságokat is legyűrve hatottak egy-másra, s az így létrejövő szinkretikus formák tovább gazdagították az ó- és középkori népek hiedelemvilá-gát.”70 A Lükaiosznak két értelme van: ‚nőstényfarkastól‘, ámde ‚fényességtől valót‘ is jelent. Az athéni Lükaiont, mely eredetileg Apollónak volt szentelve, Lükosz, mítikus thébai király tiszteletére nevezték el. Apollónt itt mondták először Lükaiosznak. „A neki bemutatott áldozatok bűzével űzte el a farkasokat Athénból.”71 A török eredetű orosz családnevek közül most csak a Karacsinszkijjal foglalkozunk, melynek végződése (szkij) természetesen tisztán orosz fejlemény. Baszkakov feltételezi, hogy egy karacsi (qarači ’feketés’) értelmű szóból keletkezett az összetett –in+szkij képző hozzáadásával.72 Ezt a magyarázatot tévesnek kell tartanunk márcsak azért is, mivel a XVII-XVIII. sz.-i orosz városi családnevekben nem találunk példát ilyen öszszetett névvégződésre.73 A szerző nem veszi figyelembe, hogy a mongol nyelv ojrát dialektusát beszélő kalmükök74 nyelvében a cson farkast jelent. E névnek vannak másfajta variánsai is a mongol nyelvekben: csin, csinó, cshino, cshono, ts’inó, ts’onó, ám ezeket totemjellegük miatt tilos kiejteni, s így a farkas nevét különböző módon írták körül. Pl. ’a szteppe ura’, ’a szteppe előkelője’, ’kicsi’, ’kék kutya’, ’ügető úr’, ’rossz magaviseletű úr’, ’katonai helyettes/helytartó’, stb.75 Ez utóbbi már jelzi, hogy a Karacsun/Karacsin nemcsak Fekete Farkast,76 hanem (előkelő) tisztséget – amint írtuk – Fekete Herceget is jelentett. Ezt támasztja alá az orosz csin szó, mely rangot, (katonai) rangjelzést, pozíciót, de régebben szertartást is jelentett. Ebből képezték az or. csinovnyik szót, melynek közismert jelentése hivatalnok, majd bürokrata.77 A Mongolok titkos története említi a Csinoszok (’Farkasok’ – az Adargin törzs részének neve) hercegeit, akiket 70 üstben főztek meg.78 S a farkas megjelenik a dzsingiszidák őse/totem-állataként is: „Dzsingisz kán származása. Élt egy kékesszürke farkas (Börte-Csino), ki az Ég rendeléséből született. Felesége egy rőtes szavasűnő (Choaj-Maral) volt. Átkeltek a Tenggisz taván, megszálltak az Onon folyóforrásánál, a Burkan-kaldun hegyénél, ott született meg a fiuk, Batacsikán”.79 A türkök is farkastól származtatták magukat. Zászlajuk végére arany farkasfejet tűztek. Ezt az állatot tartották ősüknek a töröknyelvű baskírok – zászlójukon régen farkasfej volt – és a kirgizek.80 Az arany viszont a Nap(isten) féme.81 A magyar Farkas-Agmánd úrinemzetség Apa-Farkastól eredeztette magát. Címerén farkas képét viselte.82 Egyes külföldi források és későbbi feljegyzések sze-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM rint, az ősmagyarok fekete zászlók alatt vonultak harcba, jelvényük pedig a zászlórúdon ülő turul madár volt. (Ez tulajdonképpen hun hagyomány – Attila katonái használtak turulos zászlókat.) Első biztos adatot a Képes Krónikában találunk, mely szerint, a turul, illetve a karvaly képe itt is szerepel mint a honfoglalás körüli idők zászlóemblémája, de a zászló színe vörös.83 Kézai tudósítása szerint, a magyarok Géza fejedelem koráig turulos zászló alatt harcoltak.84 Csak röviden utalunk rá, hogy a karácsony ünnepköréhez a Turul-mítoszon keresztül is kapcsolódunk. Amint Kézai Simon írja: „Ezen kapitányok közül tehát Árpád, Álmosnak, Előd fiának, Ögyek unokájának a fia, a Turul nemzetségből, volt vagyonilag a leggazdagabb s származására nézve a legelőkelőbb.”85 A Nap-kultuszhoz a világ szinte minden táján társul a ragadozómadár. Legismertebb „képviselője” az egyiptomi Hor (óegyiptomi ’magasság, ég’; görögösen Hórusz), melyet sólyom testesít meg.86 A görögök Apollónt „a gyermek Hórusszal, a Nap egyik megszemélyesítőjével azonosították, a végén már Napként tisztelték”.87 A korai bronzkorban minden jel szerint a Perzsa öbölből vitorláshajók jutottak Felső-Egyiptomba, melyek képei a Nílus és Vörös-tenger közötti kiszáradt folyómedrek sziklás falain, valamint egy Sólyom-városban (Hierakonpolis) talált síron tűnnek föl, és ez a helyzet minden bizonnyal a Sólyom-nemzetség székhelye volt. Az ábrázolások pontosan megegyeznek „azzal, amelyet Sumerban, az ereki Dzsemdet Naszr-város egyik bazalt sírkövén találtak. Mi több, e kor egyiptomi művészetében olyan vonásokat találhattunk, amelyek egyébként sohasem divatoztak a Nílus mentén, viszont a Tigris-Eufratesz vidékén (Mezopotámiában – BZ) az Uruk-periodustól kezdve megszokottak voltak.”88 Nem tudjuk végigkövetni e ragadozómadár útját közvetlen őseinkhez, csupán azt kívántuk jelezni, hogy Ázsiában tisztelete évezredes hagyományokon alapszik. Mindenesetre tény, a török és mongol népek életében nagy népszerűségnek örvendett ez a madár, melyet a hunok, avarok és magyarok egyaránt használtak vadászat céljaira. Elég legyen most annyi, hogy mi magyarok tanítottuk „lovagolni és sólymászni, agarászni meg íjászni Európát.”89 Ez az egyik vetülete az összefüggéseknek. Az egyes nemzetségek különböző totemállatokat tiszteltek őseikként. Ezeket díszítőművészetükben, szimbolikájukban, zászlaikon, egyéb jelvényeiken rendszerint használták. A lovasnépek a hatalmas euroázsiai szteppén, különböző államalakulatokban éltek. Ezek rendszerint úgy keletkeztek, hogy az egyik törzs leigázta a többit. Azok behódoltak s átvették amazok nevét. Majd a nomád birodalom megbukott, s egy másik törzs került az élre, s akkor amazok neve alatt éltek. Erre jó példával szolgál a hunok ázsiai hatalmának megalapozója, Maotun, aki i. e. 176-ban a kínai császárhoz intézett levelében így közelítette meg ezt a sajátos látásmódot. „Tudomására hozza, hogy hadai ’hála Isten segítségének, tisztjei és legénysége derekasságának és lovai

41

kiválóságának’ huszonhat birodalmat igáztak le, s ’ezzel mindezek hunokká váltak és a népek, melyek íjat feszítenek, immár egyetlen családdá egyesültek’. A steppe népeinek ’államfelfogása’ szerint az alaktalan embertömeg csak akkor válik néppé, midőn szervezőhöz, uralkodóhoz és dinasztiához jut. (...) Türk felfogás szerint, azért van szükség uralkodóra, kagánra, mert a nép a hivatott és istentől rendelt vezető nélkül nyomorúságosan elpusztulna.”90 Így tette mongollá a számtalan törzset Dzsingisz-kán, így lettünk magyarokká a Turul-nemzetség vezetése alatt. A Turul: török Toγrul (mongol To’orol) kerecsensólymot jelent.91 „Álmos tehát a Turul nemzetségből való, családi címere is a turul, ez mutatja, hogy Attilától származik s végül anyját, Emesét is, a turul termékenyíti meg. (...) Attila paizsán koronás turul volt a jelvény.”92 A középkori inkvizíciót nem kell különösebben bemutatnunk, hisz mindenki hallott róla. A Magyar Királyságban a domonkosok feladata volt ennek a munkának az elvégzése, akik jegyzőkönyveket készítettek, s így számos máskülönben végleg elveszett részletet ismerhetünk meg belőlük. „A sámánhit legnagyobb ünnepe a karácsony volt. Így vallotta 1245-ben Dala fia Undo perében Rufus segesvári polgár: ’Krisztus születése ünnepén, a régi magyarok, a sólyom ünnepét tartják...’” Karácsonykor „a sólymokat vadászakra eresztik és sok nép viszi oda madarait, amiket a sámánok megáldanak...” Vagy: „a régihitűek Urunk születése napján tartják a sólyom ünnepét.” Végül következzék a legfontosabb idézet: „’in festo falconarium vulgare karasun dicto’ – a solymárok ünnepén amelyet népi nyelven karácsonynak neveznek. Ez az adat tanuskodik feltevésünk mellett, hogy a sólyom madár és karácsony ünnepe között belső tartalmi és szimbolikus kapcsolat áll fenn.”93 Így már érhető, miért neveztik a sólymot kerecsennek, s miért izgalmas Fehér elébb idézet adatát szem elött tartva az, hogy oroszul a héja neve korsun. S az is világossá lesz, miért tiltották meg Magyarországon 1238-ban a papoknak a sólyommal való vadászatot.94 Fölöttébb izgalmas összefüggésekre világít rá az a nyelvi adat is, hogy az ukrán nyelvjárás őrizte meg a gerecsun formát, mely már némi értelemeltolódás folytán a Juliánus-naptár szerinti december 24-én sütött kenyeret jelenti,95 viszont a suméroknál a téli napforduló ünnepének neve Gurusunu, mely „mint vallási ünnep hosszú évezredeken át megtalálható Keleten és Július Caesar Kr. e. 56-ban iktatta be a római ünnepek közé a babiloni kalendárium bevezetésekor.”96 A december hónapot Télelő, vagy Karácson havának is hívták régebben. Érdekes, hogy a csehek és lettek ezt a hónapot ’Farkas havának’ nevezték.97 Köztudott, ez az ünnep eredetileg a téli napfordulóra (december 22.) esett, mely egybeesett az évkezdéssel. Antiochus kalendáriuma december 25-ét a Nap(isten) születésnapjának nevezi. Aurelianus császár (270-275) elrendelte, hogy ezen a napon egész birodalmában ünnepet tartsanak a Legyőzhetetlen Nap

42

Dobogó

(Sol Invectus) tiszteletére. Kiirtani nem sikerült, így későbbi keresztény átértelmezés nyomán lett Jézus, az örök Nap, az isteni fényforrás születésnapja.98 A napot a régi római hagyomány állapította tehát meg. De karácsony ünnepének napja az őskeresztény időben nem volt egyöntetűen megállapítva.99 Julius Africanus a 22-ben írt Kronográfiájában március 25-ére a fogantatás napját tette, s ennek megfelelően karácsony december 25-ére került. Ugyanerre az eredményre jutott Hipppolitus (†235) Dániel Könyvéhez írt szentírás-magyarázatában. E vélemények azon a közmegegyezésen alapultak, hogy a világteremtés napja (tavaszi napéjegyenlőség) a Megváltó megtestesülésének napja is volt. Közrejátszott ebben a pogány Legyözhetetlen Napisten születésnapjának (natalis Solis) ellensúlyozása is.100 Niceai János püspök szerint, Jézus születését Rómában I. Gyula pápa (337-352) alatt kezdték ünnepelni, innen terjedt tovább. Keleten sokáig nem volt külön karácsony ünnep, hanem Krisztus születését január 6án, Vízkeresztkor ülték meg. A szíreknek 343. december 25-én már prédikációt tartottak. Konstantinápolyban 379-80-ban naziánzi Szent Gergely emlékezik Krisztus születésére és megünnepli napját. Antióchiában – Chrysostomus szerint – 386-ban Krisztus születését szintén ezen a napon ünneplik. A keleti egyház ugyanis tíz évvel később vette át az ünnepet a nyugatitól, melyet Rómában az V. század elején Honorius Arkadius államilag is kötelezővé tett.101

Jegyzetek 1

Supplex Libellus Valachorum, Kriterion, Téka, Bukarest 1971, 79. 2 „...bebizonyosodott, hogy apja valószínűleg román származású volt.” (Máthé Éva: Kolozsvár - funari kelepcében; in: Új Szó 1997.IV.9, 2.); „...amíg Hunyadi János csak anyai részről volt román eredetű, Oláh Miklósnak a távoli ősei pedig teljesen román származásúak...” (Kalmár Zoltán: Oláh Miklósra emlékezve, in: Nagyszeben és Vidéke 1998. január, 1.) 3 A Hunyadiak családfája: ┌─────┴───────┐ Serbe Radul (említve 1409)

┌──────────┴┐ Vajk Magos (eml. 1409-1414)

(eml. 1409)

(említve 1409)

Radol (László) (eml. 1409-1419)

┌───────────┴┬───────────┬─────────┐ Vajk János ifj. János Klára (eml. 1419)

(*1409 e. - †1456)

(eml. 1419-1441) (eml. 1450-1459)

┌─────┴──────┐ László Mátyás (*1431-†1457)

(*1443-†1490)

(E. Kovács Péter: Matthias Corvinus, Officina Nova, Bp. 1990, 26.) 4 Rásonyi László: Török eredetű magyar személynevek;

In: Forrás (Kecskemét) 1983/7, 82. 5

Vö.: Bezprim > Veszprém, abar > avar, szabir > szavir, stb. 6

Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása, Akadémia, Bp. 1991, 282. 7

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal XII., Ráth Mór, Pest 186., 262. – ezután NI 8

Rásonyi 84.

9

„Hóman Bálint megfigyelte, hogy az Árpádok családjában az anyák nemzetisége s a gyer-mekek neve szorosan egybekapcsolódik; (...) Mindez arra mutat, hogy a gyermek nevét anyja adja. A néprajzi adatokból is az derül ki, hogy a gyermek nevét legtöbbször anyjától kapja.” (László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete, Magyar Élet, Bp. 1944˛, 241. 10

NI V., 188. – Mégha „a Morzsinaiaktól való származást nem lehet bizonyítani”, ez a család a XIV. sz. második felében Hunyadban élt és 1429-ben a Hunyadiakkal birtokperben állt. Hogy szomszédság vagy rokonság okán, nem tudni. Felmerült annak a lehetősége is, hogy Vajk felesége esetleg Szapolyai-lány volt (E. Kovács 8-9., 24.) A kortársak pletykái szerint, Hunyadi János természetes apját Zsigmond királynak mondták, aki a szép Morzsinai Erzsébettel, Hunyad-megyei nemeslánnyal folytatott állítólag szerelmi viszonyt. A szerb néphagyományban az apa Lazarevics István despota, az anya egy ismeretlen magyar leány lett volna (Hóman Bálint- Szekfű Gyula: Magyar történet II., KMENy, Bp. 1936, 432.). 11

Rásonyi 81.

12

NI uo.

13

Mitológiai enciklopédia II., Gondolat, Bp. 1988, 483., 512., 530. – ezután ME 14

Németh 69.; Drevnyetyjurszkij Szlovarj, Nauka, Leningrád 1969, 426. – ezután DTSZ – Holló régi magyar személyneveink között is szerepel (Ladó János: Magyar utónévkönyv, Akadémia, Bp. 1982, 5. kiadás, 168.) A Varjú viszont családneveink egyike. Varjúfalvi Varjú Pál Mátyás kortársa (NI XII., 1865, 64, Pótlék-Kötet 1868, 360.) A Varjúfalussy-család Béktől (Bég) származtatja magát. Zadelei Makrabus fia, János 1283-ban szerepel az oklevelekben. Annak fia Miklós (1317-47) viseli először e családnevet (Waryo). A Bék, s a Makrabus név e família besenyő eredetére utal (Tóth Sán-dor: Sáros vármegye monográfiája I., Bp. 1909, 477., 479.). – A bég eredetileg fejedelmi méltóság volt. (PNL 2, Bp. 1893, 828.); Beg: 'uralkodó, elöljáró, vezér, törzsfőnök, fejedelem' (DTSZ 91.). 15 Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára, Aka-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM démia, Bp. 1988, 4. kiadás, I. 691. – ezután KL 16

Németh 248.; DTSZ 426. - A török kargiş ’átok, átkozás’, kargimak ’megátkozni’, régi tör. qar ’átok, átkozás’, kargimanmak ’átkozódni, káromkodni, szidalmazni’; türkmén gargiş, jakut kurus ’átok, megátkozás’ (Sára Péter: A magyar nyelv eredetéről másképpen, magyar-török rokon szavak, szókapcsolatok, Arculat, Bp. 1994, 102. – kárhozik, káromol címszavak). 17

Robert Graves: A görög mítoszok I., Pro Memoria, Európa-Madách, Bp.-Pozsony, 1970˛, 10. 18

I.m. I., 47., 141. – Népetimológia folytán kapcsolódott az időhöz (khronosz). Korónisz phókiszi királylányt Poszeidón üldözte. Hogy megmeneküljön, Athéné hollóvá változtatta (ME I., 707.) 19

László 242.

20

de a holló is - PNL 1, Bp. 1893, 756. „Az ismeretlen ősben [a] román történeti kutatás a terület uralkodó dinasztiájának, Basarab vajda családjának egyik tagját véli felismerni, mivel a Hunyadiak címerének gyűrűtlen változata I. Vladislav Basarab 1365.ös valachiai pénzének ábrázolására hasonlít, ahol a sisakdíszben lévő madár a Hunyadiak hollójával mutat rokonságot. A család valószínűsíthető román eredete ellenére a címerek hasonlóságát nem lehet bizonyítékként elfogadni a két família rokonságára nézve mindaddig, amíg újabb (eredeti!!!) oklevelek nem kerülnek elő a kérdés megnyugtató tisztázásához.” (E. Kovács 8.) – Hasonlóan nem vehetjük komolyan Frater Lénárt kísérletét, aki Vereb Péter erdélyi alvajdájának sírkövén látható címérállat alapján akarja bizonyítani, hogy Hunyadi János ebből a családból származott. Igaz, a Vereb-család címerében gyűrűs holló látható, de ez nem bizonytja a genetikai kapcsolatot. (Frater Lénárt: Hunyadi magyar származása oklevelekben, Budapest 1937) 21

43

szlovák, sem orosz, sem román kollégái nem osztják egyértelműen ezt a nézetet. „A szó etimológiája nem világos” – szögezi le V. V. Ivanov és V. Ny. Toporov – nem fogadva el a latin, szerb-horvát és albán „megoldást” sem (ME II., 596.). A nehézségeket jelzi Bálint Sándor is. „Feltűnő, hogy e szóval csak a keleti szlovákok, máramarosi ruszinok, továbbá a huculok nevezik az ünnepet, más szláv népeknél a božič, vagyis ’Istenfia’ járja”. (Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd, Apostoli Szentszék, Bp. 1988, 16.) Ezt azzal kell kiegészítenünk, hogy a románban szintén crăciun-nak (kracsun) mondják a karácsonyt. Valamint azzal is, hogy a szlovák és a cseh nyelvben a Vianoce/ Vánoce (lat. via noctes ’az éj útja’) szót használják a karácsony jelölé-sére, mely eredetileg a rómaiak Mithras-kultuszához kötő-dött. (Milo, Štefan: Narodí sa svetlo /Fény születik/, in: Slo-venská republika-víkend /Pozsony/ 1997.XII.23., 8.). A kračun (kracsun) viszont aligha lehet a régebbi szóalak, mivel az oroszban – amint látni fogjuk – a korocsun/kara-csun forma létezik, s a kračun a felvidéki szláv anyagban későn, 1585ben jelenik meg először, majd csak 1702-ben. (Historický slovník slovenského jazyka /A szlovák nyelv történeti szótára/ II., SAV, Pozsony 1992, 124. – ezután HSSJ) A magyar anyagban viszont már a XII. századból van rá adatunk (Szathmári uo.) Van példa a korai Krácsin előfordulására is (1240 k. – Szamota István – Zolnai Gyula: Magyar oklevélszótár, Hornyánszky Viktor, Bp. 1902, 454.), de azt a karácsony megelőzi. E nehézségeket Kiss Lajos is nyilván mérlegelte, mert a már idézett Földrajzi nevek etimológiai szótárának első kiadásába (1978) sem vette föl 1957-ben írt cikkének következtetését a karácsonnyal kap-csolatos helynevek magyarázatánál. 29

Bálint uo.

30

L. HSSJ – tudatosan nem írjuk, hogy szlovák nyelv, mert erre többé-kevésbé csak a XVIII. sz. vége óta van jogosultságunk. 31

22

Rásonyi 80.

23

Elekes Lajos: A magyar-román viszony a Hunyadiak korában; In: Lukinich Imre (szerk.): Mátyás király emlékkkönyv születésének ötszázéves fordulójára I., Franklin Társulat, Bp. é.n., 173-74. 24

Vásáry István: Az Arany Horda, Kossuth, Bp. 1986, 30304. 25

Kristó Gyula (szerk.): Korai magyar történeti lexikon, Akadémia, Bp. 1994, 257. – ezután KMTL 26

Szabédi László: A magyar nyelv őstörténete, Kriterion, Bukarest 1974, 418. 27

Uo. Szathmári István: Egy nyelvész széljegyzetei, In: Nyelvünk és Kultúránk 101, 1998. január-március, 117. – Sem 28

Kiss Lajos: Karácsony szavunk őstörténetéhez; In: Magyar Nyelvőr 1957, 2. sz., 248-49. 32

33

i.m. 247.

„Honnan neveztetik Karácsonyon [!? – BZ] havának? – kérdezi Bod Péter, és nyomban meg is felel: Karácsonról, amely ebben a hónapban esik; a szót faragták a magyarok a deák szótól: incarnatio, megtestesülés, carnatio, s abból rontották a szót: Karácson.‘ Ma már tudjuk, hogy a latin származtatás téves, mivel szláv eredetű a karácsony szavunk, amely ‚lépőt‘, ‚átlépőt‘ jelent.” (POLISZ, Irodalmi Kalendárium 1998, 34., Bp. 1997. december, 112.) Más szerző is úgy véli, „bizonyos, hogy a régi magyar élet erősen szláv hatás alatt állott. (Tőlük vettük át például a: ...karácsony... szavakat.)” (Szimonidesz Lajos: Primitív és kultúrvallások, iszlám és buddhizmus, Dante, Bp. 1931, 228.) Artner Edgár szerint is: „A karácsony szó maga szláv eredetű.” (Katolikus Lexikon, Bp. 1931, 493. – ezután KLx) Szabédi a következőképpen véli levezethetőnek a szót a

44

Dobogó

latinból: -crētiōnis < őslatin crētiōnos > nyelvjárásbeli crātiūnōs > finnugor korōtjūnu > ugor *korocsun > magyar *karacsun > karácsony; a szó eredeti jelentése ‚-crētio sōlis‘, azaz ‚napnövekedés, napszületés‘ (Szabédi 124.) 34

Szabédi 45-46. – Ezt más szerzők is megerősítik: „Képzeljük el a mi korunknál néhány ezer évvel később élő tudósokat, akiknek az i. sz. 2000 előtti időből semmiféle írásos adat nem áll rendelkezésükre. Néhány régészeti felfedezés hirtelen egy sereg dokumentumot hoz napvilágra, amelyeket ma francia, olasz, portugál és román nyelveken írtak, és amelyek mindegyikét sikerül megfejteniük. A hasonlóságok alapján arra következtetnek, hogy a megtalált nyelveknek közös ősük volt. Tőlünk eltérően, ezen a nyelven (a latinon) nem áll rendelkezésükre írott feljegyzés, ők azonban hozzálátnak, hogy rekonstruálják a feltételezett alapnyelv néhány sajátosságát. Évekkel később kezükbe kerül a klaszszikus spanyol nyelven írt Don Quijote első kiadása, amelynek megjelenési éve 1605 volt, és megfejtik ezt a szöveget is. Egyesek ennek alapján azt az elméletet állítják fel, hogy a XX. századi francia nyelv egyszerűen a kora XVII. századi spanyol egy későbbi formája. Mások visszautasítják ezt az elméletet, rámutatva a rekonstruált közös alapnyelv több olyan sajátosságára, amelyek megmaradtak a franciában, de nincsenek meg a spanyolban. A kutatók felállítják a következő szavak listáját:

Francia

Olasz

Portugál

Román

Jelentés

Fame

Faim

fame

fome

éhség

Farine

farina

farinha

Fer

ferro

Fil

filo

făină

liszt

ferro

fier

vas

fio

fir

szál, fonal

Ezekből ha nem tudják is a megfelelő eredeti formákat rekonstruálni (latin: fames, farina, ferrum, filum), abban biztosak lehetnek, hogy e szavakban a kezdőbetű f volt; ugyanakkor a szavak spanyol megfelelői (hambre, harina, hierro, hilo) h-val kezdődnek. Ebben az esetben tehát az eredeti szókezdő f megmaradt a franciában, eltűnt viszont a spanyolban. A további kutatás még számos, az előbbihez hasonló esetet tárna fel.“ „Néhányan e 6. évezredi nyelvészeink közül azzal érvelnének, hogy mindezen szavak szokásos rekonstrukciója helytelen volt, és hogy a szavak eredetileg h-val kezdődtek, amely hang egye-dül a spanyolban maradt fenn, a többi nyelvben azonban f-re módosult, a többiek viszont erre azzal vághatnának vissza, hogy a h-ról f-re való változás kevésbé valószínű, mint a fordítottja.” (Chaim Bermant – Michael Weitzman: Egy ismeretlen ókori civilizáció Ebla, Gondolat, Bp. 1986, 205-06., 263.) 35

36

Szabédi 47., 49-50.

Rusko-slovenský slovník (Orosz-szlovák szótár), Russzkij jazik-SPN, Pozsony-Moszkva, 1989; 220. – ezután RSS

37

ME II. 610.

38

Pallas Nagy Lexikona 10., Bp. 1895, 146. – ezután PNL; Ladó 178. – Nem egyedülálló jelenség ez a magyar utónevek esetében: Béla ~ Adalbert, Gyula ~ Július, Jenő ~ Eugen, Kálmán ~ Koloman (i.m. 138-9., 165., 174., 177.); Vajkot Márki Sándor viszont tévesen a cseh Vojtěchhal azonosítja (PNL 16., Bp. 1897, 591.) „István ‚pogány‘ Vajk neve alkalmasint az Adalbert cseh Vojtěch nevével való összetévesztésből eredet.” (Tóth Béla: Mendemondák, Athenaeum, Bp. 1907, 20.) Viszont nem veszi észre a névegyezést és másutt a szerző már emígyen magyarázza a nevet: „Hunyadi János atyja Hunyadi Vojk (szerb nyelven ‚farkas‘) volt...” (i. m. 48.) – A szlovákok – teljesen önkényesen – a Bélát Vojtechnek fordítják, a Rezsőt korábban Rudolfként anyakönyvezték, a Zoltánt Zlatoňnak (‚Arany‘) akarták „fordítani”. A legszebb viszont, a Getrudis (szlovákul Gertrúda) névvel kapcsolatos nyomdafestéket látott névelemzés. Állítólag az oroszból (!) származik, a geroicseszkij trud (hősies tett, hőstett) rövidült összevonásából keletkezett (Svet socializmu /Pozsony/ 1972.). 39

Neve mellett a szerző szerepelteti a Gratianust is (Tardy Lajos: A tatárországi rabszolga-kereskedelem és a magyarok a XIII-XV. században, Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 17., Akadémia, Bp. 1980, 55-56., 236. 40

Rásonyi László: Hidak a Dunán, Gyorsuló Idő, Megvető, Bp. 1981, 139. – ezután Hidak; Vásáry 52., 54. 41

Hidak 106-07., 111.

42

i.m. 134., 158. – Érdekes módon, ez utóbbit Vékony Gábor nem veszi figyelembe („Különösen feltűnő a kun jövevényszavak hiánya a román nyelvben...” Dákok, rómaiak, románok, Akadémia, Bp. 1989, 246.), holott A. „Cioranescu szóstatisztikája szerint a román nyelvekben 1900 török jövevényszó,” – beleértve a későbbi oszmán-török átvételeket is – „1500 magyar, 4600 szláv és egyebek mellett 1200 albánból átkerült szó van.” (Hidak 106-07., 111.) 43

Tatamérnak is mondják. A név második eleme az arab amir > török emir ‚uralkodó, parancsnok, fejedelem‘, aki Mohamed próféta, vagy Ali, a próféta apja édestestvérének unokája családjából származik, melyet a perzsa nyelv mirre rövidített (Baszkakov: Russzkie familii tyjurszkogo proiszchozsgyenyja VII., In: Etnografia imen, Nauka, Moszkva 1971, 97-98.; PNL VI., 130.) – A Tathamerhaza (1330, Tatamérháza, ma: Farnadia /Hunyad/) „Nevét odatelepített kenézétől kaphatta.” (Györffy István:Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza III., Akadémia, Bp. 1987, 300.) Esetleg az ő személyére utalhat. 44

Horváth Lajos: A csodaszarvas monda kései hajtása, avagy Moldva bölényfejes címere II., In: Turán 1998, 4. sz., 48 45 Ez a név bizonyos értelmezés szerint azt is jelentheti,

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM hogy karácsonykor, amikor a fény születik (hosszabbodni kezdenek a napok) a Fekete Herceg átadja uralmát a fénynek. 46

Prágai Magyar Hirlap 1934.IV.15. – ezután PMH

47

Györffy I., 1987ł, 533.

45

┌────────┬──────┴───┬──────────────┐ Sandrin****Gergely***** János Gorzó (1389-1414) (1412-1419)

(1412-1451)

│ János/Iván (1448-1480)

dictus Gorzó

48

Győrffy IV., 1998, 114. – érthetetlen, de e szerző sem veszi figyelembe Rásonyi kutatásainak eredményeit, s a töröknyelvű blakokat/bulakokat (tör. ‚fehér tarka vagy lábú ló‘ - Hidak 56.) a vlachokkal, azaz a románokkal azonosítja! 49

PMH uo.

50

A mongolfajú népek és a magyarok körében ez nem ritka jelenség, ám rendszerint a harmadik, vagy negyedik életévben eltűnik (Új Idők Lexikona 17-18., Bp. 1940, 4574. – ezután ÚIL) 51

Horváth 48.– a szerecsen szó a szaracén változata „a középkor magyarjainál eredetileg az arab és bolgár mohamedánok neve.” De általában az izmaelitákat (muzulmánokat) nevezték így. (PNL 15, Bp. 1897, 631.) – A Szálláspataki-családban érdekes módon gyakori az aránylag ritka Szerecsen név:

Gergely (XIII. sz.) ┌────────┴─────────┐ Bárb Kendres │ │ Szerecsyen Szerechyen │ Zerechen │ János

* a Bilkey-család egyik ágának őse ** a Bilkey-család másik ágának őse *** az Ilosvay-család őse **** a Bilkey-család harmadik ágának őse ***** a Lipcsey-család őse János/Ivántól származik le azután a Bilkei-Gorzó-család, de ez már tárgyunk szempontjából érdektelen, így a családfát nem folytatjuk. „Hivatalos adatok alapján összeállította: Bilkei Gorzó Bertalan, Szatmárvármegye főlevéltárnoka” (A családfa másolata a szerző birtokában) 53

Petrovay György: Az Ilosvay család leszármazása I., In: Turul 1896, 19. 54

ÚIL 7-8, Bp. 1937, 1870. – Az oláh nyilván ragadványnév lehetett, s nem jelzett etnikai hovatartozást ugyanúgy, mint manapság a Magyarországra települt erdélyi magyarokat gyakorta nevezi a köznyelv románnak. 55

Petrovay uo.

56

Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy fia, Ilosvay Karácson László (†1476) peres ügybe keveredett Szilágyi Erzsébettel. Lászlót eleinte Ilosvaynak, utóbb Kisfalusynak, végül ismét Ilosvaynak nevezték, de mindig használta a Karácson vagy Karácsonffy melléknevet. (i.m. 22., 25., 27.) 57

(eml.1453)

┌──────┴───────┐ János Szerechyen │ Szerechyen

Németh Gyula (szerk.): Attila és hunjai, Akadémia, Bp. 1986ł, 79. 58

Kázmér Miklós: Régi magyar családnevek szótára, Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp. 1993, 393., 455., 551. 59

(Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, Bp. 1985˛ V. 228.)

Szabédi 92.

60

Ladó 160., 178. – Ez történt a feketekávéval is. Ha valaki ma feketét mond, kávét ért alatta, esetleg feketehajú nőt.

52

A bilkei Gorzó család leszármazási táblája:

Karácson (primus imperator 1335, beregvármegyei vajda, 1339-1344)

61

KL I., 686-87., l. még Tiszakarád (KL II., 651.); Ladó 178.

62

PNL 10., 146.

63

┌─────────┬──────┴───┬────┬────────┐ Szerecsen Bálint/Belicza¬* Miklós** Lukács Tatamér*** (1341-1367)

(1350-1390)

(1345-1383) (? - 1364)

┌─────────┴─────────────┐ János Drágos (1380-1383)

(1380-1414)

RSS 202. – szó szerint: ‚eljött érte a karácsony‘, ‚megjött a karácsonya‘ 64

ME II., 596.

65

PNL 1., 755.

46 66

Dobogó

ME I., 641-43.

67

Lőrincz László: Mongol mitológia, Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 14., Akadémia, Bp. 1975, 205. 68

Faunus (lat. ‚kegyes‘) latin istent eredetileg a farkas képében elképzelt Mars egyik mellékalakja. Legfőbb hivatása a rossz szellemek távoltartása, vagyis vallási tisztulás. Papjait lupercusok-nak (‚farkasok‘) hívták. Ünnepe a Lupercalia (‚Farkas-ünnep‘) február 15-e – a tavasz kezdete – volt, mely engesztelő és tisztulási ünnep volt, s állítólag Romulus rendelte el. I. Gelasius pápa szüntette meg az ünnepet 494ben úgy, hogy Mária tisztulásának (Gyertyaszentelő Boldogasszony) napját, mely február 2-ára esett, tette a helyére. (RNL 7, Bp. é.n., 210.; RNL 13, Bp. é.n., 49.; PNL 11, Bp. 1895, 726.) 69

Idézi Lőrincz uo.

70

i.m. 205-07.

71

Graves I., 203., 474.

72

Baszkakov: Russzkie familii tyjurszkogo proiszchozsgyenyja, In: Tyjurkizmi v vosztocsno-szlavjanszkich jazikach, Nauka, Moszkva 1974, 270. – „A törökben a -šin, (čin) ritka melléknévképző... a mongolban viszont -γšin, γčin alakban jól ismeretes garag-γčin ‚fekete‘ < qara...„ (Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van I., KCsT-MTAK, Bp. 1977, 303.) A török siraγčin (sárga) a magyarban sárog > sárga lett és a sárarany kifejezésünkben a -ga is eltünt. (uo.) Ebből következtetve tehát a karacsin nem csupán színt kellett hogy jelentsen, hanem többletértelemmel kellett hogy rendelkezzen, ha csonkítatlanul megőrződött még mielött keresztény értelmezést kapott. 73

Zinyin, Sz. I.: Szuffikszi russzkich familii XVII-XVIII. vekov, In: Antroponyimika, Nauka, Moszkva 1970, 94-97.

közlése). – Horváth Lajos is közli Tardy Andrást idézve (aki Mongóliában dolgozott), hogy a szó török-mongol eredetű és fekete farkast jelent (Horváth Lajos: Karácsony, avagy a Feketefarkas Napja, in: Kétnyelvűség 1995, 3. sz., 30.). 77

RSS 711.

78

TKM 66., 151., 258.

79

Németh 65., TKM 11.

80

Németh 67.

81

ME I. 72.

82

Györffy György: István király és műve, Gondolat, Bp. 1977, 29., címer: 259. – „A honfoglaló nemzetségek között az Agmánd nemben ismerünk pl. egy Apafarkas nevű vitézt.” (László 245.) – Az Apafarkas, a nemzetség őse, Töhötöm oldalán részt vett Erdély meghódításában. Ennek fia Agmándnak, birtokai voltak Kolozs, Torda, Belső- és Közép-Szolnok vármegyékben. Ebből a nemzetségből származik a Kecsety-, Szentkirályi- és Szilkereki-család. (ÚIL I., Bp. 1936, 116.) Ennek helynévi bizonyítéka is van: Kecsed, (Szolnok-Dobóka), Kecsedszilvás (uo.), Kecsetkisfalud (Udvar-hely) 83

A honfoglaló Árpád a büszkeség jelképeként – a környező népek hatására – választotta a vörös színt. A letelepedés és államszervezés után sem változik a zászlónk színe, csak a pogány turult váltja fel a zászlórúd végén az ezüst (=szenvedély, fájdalom) színű kereszt. (Pandula Attila: In: Kállay István (szerk.) A történelem segédtudományai, ELTE, Bp. 1986, 237.) 84

i.m. 238.

85

László 242.

86

ME I., 451.

87

Graves I., 113.

74

Akiket csunguzoknak is hívnak (ÚIL 5-6., Bp. 1937, 1556.) 75

Die Geheime Geschichte der Mongolen, ČSAV, Praha 1956, 38; Tajná kronika mongolů (A mongolok titkos története), SNKLHU, Prága 1955, 245. – ezentúl TKM; Lőrincz 205. – Azért nem szabad a totemállat nevét kiejteni, mert a „név ugyanis azonos a lélekkel, s így a név kiejtése hatalmába adná annak az őst, aki nevét kimondja. Ezt a tilalmat úgy kerülik meg, hogy a szent állat nevét vagy valamelyik más nép nyelvén mondják ki, vagy pedig körülírják. ...a szarvas és a farkas nevét (a török s szkitafajtájú népek szent őse) pedig körülírással fejezzük ki. Tehát az az állat, amelyiknek szarva van (szarvas), vagy lompos nagy farka van (farkas).” (László 245.)

88

Gordon Childe: A civilizáció bölcsője, Stúdium Könyvek II., 1959.; I.e. 3000 körül Hiera-konpolisz (Nehen) vidékén lakó törzs a Hórusz-sólymot tisztelte fő istenként. 3100 táján a paletták új csoportja jelenik meg Hierakonpoliszban, melyeken mezopotámiai típusú hosszú nyakú szörnyeket látunk. „Véleményünk szerint ma is áll a régebbi kutatásnak az a megállapítása, hogy egyiptomi és mezopotámiai hajók harcolnak egymással. (...) A megszállás csak feltételezés, a mezopotámiai befolyás azonban kétségtelen tény.” (Kákosy László: Ré fiai, Százszorszép Kiadó-Buk, Bp. 1993˛, 35., 38. 36.) 89

76

Zseltvay István nagyanyjától, Bilkei-Gorzó Borbálától hallotta, hogy a Karacsin Fekete Farkast jelent (Zs.I. szóbeli

Zolnay László: Vadászatok a régi Magyarországon, Natura, Bp. 1971, 88-89. 9

47

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 0

Deér József: Pogány magyarság, keresztény magyarság, Holnap, Bp. 1993˛, 18-19. 91

TKM 61., 86.; jelentését tekintve ‚szétdaraboló‘ (vö. a magyar ‚túrni‘ igével – BZ) (Németh 274.) 92

László uo.

– l. das Heil ‚szerencse, jóság, üdv/össég/, boldogság, szerencse‘, mint melléknév: ‚ép, egészséges, gyógyult, üdvös, szerencsés, boldog‘) A tartalmi összefüggés világos: Krisztus, az apostolok és a szentek gyógyítással foglalkoztak, amint a pogány papok, sámánok és szentemberek is. 98

Magyar Néprajzi Lexikon 3., Akadémia, Bp. 1980, 60. – ezután MNL

93

Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció, Transsylvania, Buenos Aires 1956, 236-37. – ezt nyelvészeti megfontolások is támogatják: vö. Karácsony ~ kerecsen; a hangrendi átcsapás gyakori a magyar nyelvben: szaracén ~ szerecsen; Tarján (törzsnév) ~ Terény (helynév, Nógrád) (KL II. 638.) 94

95

99

Egyiptomban a III. sz. elején április 19-én vagy 20-án, május 20-án és november 18-án ünnepelték. 243-ban Itáliában vagy Afrikában a teremtés napjától (március 25-ei napéjegyenlőség) kiinduló számítás március 28-ára tette karácsonyt. De a Klementinák magán a napéjegyenlőség napján, március 25-én ünnepelték. (KLx II., 102.)

i.m. 246. 100

Uo.

101

Uo.; MNL 3., 59.

Kiss 248.

96

Mesterházy Zsolt: A magyar őstörténet kincsestára, Magyar Ház, Bp. 1998, 73. 97

Cseh ‚vlčí měsíc‘, lett ‚vilka měnesis‘ (ME I., 70.) – Az is elgondolkodtató, hogy németül a karácson Weihnacht. A die Weih, Weihe nemcsak felszentelést, felavatást jelent, hanem kányát, héját – tehát ragadozómadarat is. Aligha tévedünk, ha itt a háttérben összefüggést sejtünk és az öszszecsengést nem tartjuk véletlennek. A heilig viszont összefügg a heilen igével (‚/ki/gyógyítani‘

Balassa Zoltán (1949) Kassán élő magyar közíró. A Szabad Újság című magyar nyelvű lap munkatársa volt 1998-ig. Az anyaországban a Valóság és a Honismeret című folyóiratok közölték írásait. Jelentős regénye [tévedés: ez történelmi tanulmány! – BZ] a Pilóta a viharban (1994) címmel jelent meg gróf Esterházy Jánosról és koráról. Munkássága elismeréséül 2001. november 24-én a Magyar Páneurópa Únió az Eötvös József Sajtódíjjal tüntette ki.

„Futásomat megfutottam, harcomat megharcoltam, hitemet megtartottam”

Megkésett búcsú Dénes bácsitól... Az nem lehet, hogy megint... Nem akarok állandóan nekrológokat írni! Márcsak azért sem, mert nem tudok. Nem lehet megírni azt ami írásban kifejezhetetlen. Fájdalmat, emlékeket, közös ügyeket. Varga Csaba, Kiszely István és most te Dénes bácsi... És ez csak az elmúlt egy év... S hányan voltak, a harcostársak, a magyarok... Mert mi együtt tettük a dolgunk – bocsánat a királyi többesért! – azért amiben hiszünk. S most te itt hagytál minket. Megint egy társsal kevesebb az úton. S az út egyre magányosabb... Tavaly – amikor nálunk jártál – 4 előadásodban a magyar nyelv játékosságáról, a számosságról, a „gömbgondolkodásról” beszéltél. Hallgattunk téged, mert jó volt hallgatni. A Vezér Tv vendége is voltál – 3 adásban –, ahol életedről beszéltél. egy küzdelmes, harcos, eseményekkel teli életről. (Te jó Isten! Hogy ez mennyire közhelyes. Mondtam hogy nem tudok nekrológot írni!) Korosztályod legjobbjai, mind a nemzet lelkiismeretei lettek a hosszú évtizedek alatt. Gondolkodásotok teszi elviselhetővé ezt az embertelen világot. Miattatok maradtunk meg „ember(nek) is, magyar(nak) is, magam(nak) is”. Ha bele gondolok, hogy a miénk vajon mit hagy majd maga után, hát elborzadok.

Kitiltottak az ország összes egyeteméről és főiskolájáról, mert meg merted kérdezni, hogy „velünk vagy ellenünk”? Tetted ezt egy olyan hevületben, amikor amikor a „velünk” „velük” volt, s az „ellenünk” mi voltunk. Ezek a „hivatalos” intézmények zóta sem kértek tőled bocsánatot a kitiltásért, a megaláztatásért. Tudjuk miért. Tőlünk viszont már rég megkaptad a doktori címet és a legmagasabb elérhető „tudománytalan” fokozatot: magyar ember... Búcsúzom. Búcsúzunk... Befejeztem. (Mondtam, hogy nem tudok nekrológot írni!) Találkozunk Dénes bácsi?

„...Utódai a mártíroknakmi döntsük el a holnapunk! Bitófák nőnek virágok közt, ha nem merünk, ha hallgatunk!Kiégetik a lelkeinket, férgek marják az életünk! Holnap késő már! Ma kiáltson: Ki van velünk és ellenünk!” Kiss Dénes: Velünk vagy ellenünk SÁROSI ZOLTÁN

48

Dobogó

ELÕADÁSOK - PROGRAMOK a KÉT HOLLÓS Könyvesboltban Bp., 1081 Kenyérmezõ u. 3/a., telefon: 299-0032, http://www.dobogommt.hu

szeptember, október, november, december A műsorváltozás jogát fenntartjuk!

SZEPTEMBER CEY-BERT RÓBERT GYULA előadása: szeptember 12. csütörtök, 18 óra: Atilla a hun üzenet BORN GERGELY előadása: szeptember 13. péntek, 18 óra: „Minden jótétemény tőle ered...” – A Szentlélek misztériuma (2. rész) MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: szeptember 17. kedd, 18 óra: Kalendárium - az esztendő körének szokásrendszere 1. rész ifj. Tompó László előadása: szeptember 19. csütörtök, 18 óra: SZÁNTAI LAJOS előadása: szeptember 20. péntek, 18 óra: Az előadás címe egyeztetés alatt! (Kérjük hívja a Két Hollós könyvesboltot a 299-0032-es telefonszámon.) ARADI LAJOS előadása: szeptember 24. kedd, 18 óra:A Pilis és a kristálykoponyák KISS MAO-TUN ISTVÁN előadása: szeptember 26. csütörtök, 18 óra: Máguspapok – Bevezetés 2. rész dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: szeptember 27. péntek, 18 óra: „Megmaradni magyarnak...” (1. rész)

OKTÓBER TÓTH FERENC előadása: október 1. kedd, 18 óra: BORN GERGELY előadása: október 4. péntek, 18 óra: „Minden jótétemény tőle ered...” – A Szentlélek misztériuma (3. rész) TÓTH FERENC előadása: október 8. kedd, 18 óra: Mit tanulhatunk a...? (a sorozat folytatódik! az egyes témákról később érdeklődjön a Két Hollós telefonszámán! (299-0032)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

49

HALASY-NAGY ENDRE előadása: október 11. péntek, 18 óra: Milyen lesz a magyar múlt? 1. rész A diabéteszes történelmi macerializmus elvogulatlan őstörténetének távlatai a magyar múlt jövőjére nem tréfadolog! Halasy-Nagy Endre előadását elsősorban a fejlett humorérzékkel rendelkezőknek ajánljuk. MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: október 15. kedd, 18 óra: Kalendárium - az esztendő körének szokásrendszere 2. rész ifj. Tompó László előadása: október 17. csütörtök, 18 óra: SZÁNTAI LAJOS előadása: október 18. péntek, 18 óra: Az előadás címe egyeztetés alatt! (Kérjük hívja a Két Hollós könyvesboltot a 299-0032-es telefonszámon.) ARADI LAJOS előadása: október 22. kedd, 18 óra:A Pilis és a mítoszok istenei KISS MAO-TUN ISTVÁN előadása: október 24. csütörtök, 18 óra: A máguspapok a Folyamközben dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: október 25. péntek, 18 óra: „Megmaradni magyarnak...” (2. rész) KISFALUDY GYÖRGY előadása: október 29. kedd, 18 óra: A Teremtés törvényei és az őselemek a nyelvekben és a néprajzban (1. rész)

NOVEMBER TÓTH FERENC előadása: november 5. kedd, 18 óra: Mit tanulhatunk a...? (a sorozat folytatódik! az egyes témákról később érdeklődjön a Két Hollós telefonszámán! (299-0032) BORN GERGELY előadása: november 8. péntek, 18 óra: „Minden jótétemény tőle ered...” – A Szentlélek misztériuma (4. rész) MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: november 12. kedd, 18 óra: Kalendárium - az esztendő körének szokásrendszere 3. rész ifj. Tompó László előadása: november 14. csütörtök, 18 óra: KISFALUDY GYÖRGY előadása: november 19. kedd, 18 óra: A Teremtés törvényei és az őselemek a nyelvekben és a néprajzban (2. rész) SZÁNTAI LAJOS előadása: november 22. péntek, 18 óra: Az előadás címe egyeztetés alatt! (Kérjük hívja a Két Hollós könyvesboltot a 299-0032-es telefonszámon.) ARADI LAJOS előadása: november 26. kedd, 18 óra:A Pilis és az asztrál világ lényei KISS MAO-TUN ISTVÁN előadása: november 28. csütörtök, 18 óra: Máguspapok Egyiptomban dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: november 29. péntek, 18 óra: „Megmaradni magyarnak...” (3. rész)

50

Dobogó DECEMBER

TÓTH FERENC előadása: december 3. kedd, 18 óra: Mit tanulhatunk a...? (a sorozat folytatódik! az egyes témákról később érdeklődjön a Két Hollós telefonszámán! (299-0032) KISFALUDY GYÖRGY előadása: december 4. szeda, 18 óra: A Teremtés törvényei és az őselemek a nyelvekben és a néprajzban (3. rész) MOLNÁR V. JÓZSEF előadása: december 10. kedd, 18 óra: Kalendárium - az esztendő körének szokásrendszere 4. rész ifj. Tompó László előadása: december 12. csütörtök, 18 óra: BORN GERGELY előadása: december 13. péntek, 18 óra: „Minden jótétemény tőle ered...” – A Szentlélek misztériuma (5. rész) ARADI LAJOS előadása: december 17. kedd, 18 óra: Mátyás király és Gattus János – Mátyás bölcsessége és humora KISS MAO-TUN ISTVÁN előadása: december 19. csütörtök, 18 óra: Máguspapok az Andokban dr. TÓTH ZOLTÁN JÓZSEF előadása: december 20. péntek, 18 óra: „Megmaradni magyarnak...” (4. rész) SZÁNTAI LAJOS előadása: december 30. hétfő, 18 óra: MEGLEPETÉS ELŐADÁS!!!

Gyakorlati szellemgyógyászat KERCSELICS IMRE vezetésével Anatómiai

ismeretek, láthatatlan testeink, meditáció – csakrák tisztítása – agyprogramozás, egészség megőrzése, a táplálék és a gondolatok szelektálása, a „böjt csodája”, a négy Szent Elem megismerése, érzékelése, szétválasztása, lehívása, alkalmazása, a betegség okai és gyökerei, az eredményes gyógyítás alkalmazott módszere, szellemsebészet, távgyógyítás, gyógyítás fényképen keresztül, fantomgyógyászat, a vér, mint betegség hordozó tisztítása, fókuszban az anyaság, stb. Az előadások helye: Hotel Platánus Budapest, VIII. ker. Könyves Kálmán krt. 44. Az előadások időpontja: 2013. szeptember 7 - 8. I-II. rész 2013. október 5 - 6. III-IV. rész 2013. november 2 - 3. V-VI. rész 2013. december 7 - 8. VII-VIII. rész

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Ősi utak – régi titkok Napisten csillagtemplomai Egyiptomban 2013. szeptember 3-11. (9 nap, 8 éjszaka ) Utazás: Repülővel, az EGYPTAIR menetrendszerinti járataival Útvonal: BUD/CAI/ASWLXR/CAI/BUD repülővel, ASW/LXR hajóval. Transzferek: Minden esetben kényelmes, légkondicionált autóbusszal. Elhelyezés: Kairó 3 éjszaka Hotel Oasis 4*+, hajó 3 éjszaka 5* és Luxor 2 éjszaka 4*. Ellátás: Kairóban és Luxorban félpanziós ellátás, a nílusi hajóút során teljes ellátással. 1. nap: Elutazás Kairóba az Egyptair menetrendszerinti járatával. A megérkezést és a szobák elfoglalását követően, vacsora. 2 nap: Reggeli után a Gízai Piramisok, Völgytemplom majd a Szfinx vár minket. Igény szerint különdíj ellenében lehetőség nyílik az adott naptól függően valamelyik piramis, belülről történő megtekintésére is. A nap a Kopt negyedben fejeződik be. 3. nap: Reggeli után Szakkara illetve Dahsurban a Tört Piramis és a Vörös Piramis megtekintése következik. Ezt követően az Egyiptomi Múzeumban teszünk látogatást. 4. nap: Kora hajnali utazás Asszuánba repülővel.A megérkezés utána a Philaei és Kalabsha templomát nézzük meg. 5. nap: Reggeli után Fakultatív kirándulás keretében ellátogatunk Abu Szimbel-be. Az ebédet követően Kom Ombo-ban megnézzük Szobek templomát, 6. nap: Hórusz templomát nézzük meg Edfu-ban. Majd az esnai templomban teszünk látogatást. A hajó luxori megérkezése után ellátogatunk a luxori templomhoz is. 7. nap: Reggeli után egész napos fakultatív program Abydos és Dendera várja kedves utasainkat. 8. nap: Királyok Völgye, Nemesek Völgye. A Királyok Völgyében hat(!) sírkamrába is betekinthetnek a látogatók. Különdíj fejében, Tut Ankh Amun legendás sírja is megtekinthető. Délutáni program a karnaki templom megtekintése. . 9. nap: Reggeli, majd transzfer a repülőtérre, hazautazás Kairón keresztül Budapestre.

Az úton tudásával gazdagít minket:

PAP GÁBOR művészettörténész és akik még részt vesznek:

SZÁNTAI LAJOS magyarságkutató és ARADI LAJOS piliskutató Jelentkezés és további információ: Két Hollós könyvesbolt (Bp. 1081 Kenyérmező u.

51

52

Dobogó

Szakrális túrára hívunk Erdélybe! 2013. augusztus 2-9. A kirándulás útvonala: 1. nap: Bp-Székelyudvarhely, utazás megállókkal, és ami belefér... 2. nap: Székelyudvarhely – Alsórákos (Sükösd-Bethlen várkastély, Tepővár piramishegye, Mihályvár: A Persányhegység központi tengelyén az Esztendő Körének kardinális jegyeit idéző szent helyek) – Kőhalom – Székelyudvarhely. A túra hossza gyalogosan 9 km, szintkülönbség 500 m 3. nap: Székelyudvarhely – Tusnádfürdő (Felső-Sólyomkő) – Sepsibükszád (Likaskő, Alsó-Sólyomkő vára, Vápa vára: az Olt első kapujának-szorosának szakrális és védelmi kiépítése, a Piliske-hegy és a Csomád-Bálványos hegycsoport között). A túra hossza: gyalogosan 7 km, szintkülönbség 300 m 4. nap: Székelyudvarhely – Korond (Likas-kő) – Parajd (Rapsóné vára, Kápolnamező, Rapsóné útja - árkok és töltések) – Szováta (Tyúkász-dombi kápolna) – Székelyudvarhely. A túra hossza: gyalogosan 6 km, szintkülönbség 300 m 5. nap: Székelyudvarhely – Máréfalva (festett székelykapuk) – Csíkrákos – Bogáti Kápolna - Sóvár: a Csíki-medence szakrális központja) – Csíkszentimre (Szent Margit-kápolna) – Csíkmenaság (középkori templom, szentélyfreskó) – Székelyudvarhely. A túra hossza: gyalogosan 4 km, szintkülönbség 200 m 6. nap: Székelyudvarhely – Feketehalom (Magura-hegy, Feketehalom vára: V. István királyunk kedvenc erdélyi várának romjai) – Barcaszentpéter (Ciszterci kápolna freskói) – Apáca – Barót – Székelyudvarhely. A túrahossza: gyalogosan 7 km, szintkülönbség 400 m 7. nap: Székelyudvarhely – Budapest utazás megállókkal, és ami belefér… Az időjárás változékonysága miatt a napok sorrendje felcserélhető. Bakancs, hátizsák, mindenkinek ajánlott.

A túra vendégei:

Szántai Lajos és Balla Ede Zsolt magyarságkutató,

szakrális földrajz szakértő

Aradi Lajos piliskutató Utazás: légkondícionált, kényelmes autóbusszal Szállás: A székelyudvarhelyi Küküllő szállodában 2 ágyas szobákban félpanziós ellátással. Az utazás ára: 115 000 Ft/fő (mely minden költséget tartalmaz)

Jelentkezés és további információ:

HÍRLEVÉL, VIDEÓK ELŐADÁSOKRÓL, KÉPEK ESEMÉNYEKRŐL ÉS RENGETEG HÍR A SZERVESMŰVELTSÉG SZÁMTALAN TERÜLETÉRŐL. ÍRÁSOK A LEGJOBBAKTÓL, ELŐADÁSOK, KIRÁNDULÁSOK ÉS A DOBOGÓ RÉGI SZÁMAI LETÖLTHETŐ FORMÁTUMBAN! www.dobogommt.hu

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

ELINDULT ÚJ HONLAPUNK!

53

54

Dobogó

A sumirok és a magyarok műveltségi kapcsolatának néhány bizonyítéka Az alábbiakban néhány tárgyi és szellemi emlékek felidézésével bizonyítom az ötezer évvel ezelőtt Mezopotámiában élt sumir, saját nevén KI.EN.GI (én, a földre jött) és a mai magyar nép közti műveltségi kapcsolatot és az egyenesági leszármazást. A XIX. sz. közepe óta Magyarországon a tudományos körök a magyar őstörténelem finnugortól eltérő forrásait minden eszközzel igyekeznek a hitelességétől megfosztani, hogy az idegenből származó, nem magyar érdekeket szolgáló nyelvi, történelmi stb. téveszméket tudatosíthassák. A hivatalosított magyar történelem- és nyelvtudomány még lehetőségként sem veszi tudomásul, hogy a honfoglaló magyarság egyik része a Kaukázus déli részéről származik, sőt a nyomok egészen Mezopotámiáig vezetnek. A magyar nép és a magyar nyelv régiségének, mezopotámiai kapcsolatának számos bizonyítéka őrződött meg a népművészetünkben és a népünk emlékezetében. A XX. sz. elején Sebestyén Gyula a Vas megyei Dozmaton gyűjtötte azt a regőséneket, amely a magyar nép emlékezetében megmaradt nagyon régi kozmikus tudást hordoz. Egy vadászati esemény képébe sűrítve több ezer évvel ezelőtti csillagászati tüneményt idéz fel.

Ahol kerekedik egy fényes nagy út, A mellett keletkezik egy halastó-állás, Hej regül ejtem, hej regül ejtem. Azt is felfogja az aprócska sásocska, Arra is rászokik Csodafiúszarvas, Hej, regül ejtem, hej, regül ejtem A „fényes nagy út”, a Tejút, mellette a Halak csillagkép. A regősének nyomán kibontakozik az Állatöv. A magyar nép hite szerint a Kos (csillagkép) Isten küldöttét, a Napot hordozza a szarvai között. Ez azon kozmikus állapot a felidézése, amikor a Nap az őszi csillagképeket elhagyva december 21-én, áthaladt a téli napfordulón, és jelképesen újjászületve jelezi a tavaszt.

Homlokomon vagyon fölkelő fényes Nap, Oldalamon vagyon szép árdeli Hold, Jobb vesémen vannak égi csillagok, Hej, regül ejtem, hej, regül ejtem. A Kos (csillagkép) homlokán van a Nap, oldalán a Hold. A regősének a csillagos égbolton azt a csillagászati eseményt jeleníti meg, amikor a Nap december 21-én belép a Kos csillagképbe.1 „Babilónia északi és déli része kétféleképpen számította az év első

napját: Lagasban a téli napfordulótól, Akkádban a Napnak a Kos csillagképbe való belépésétől vette kezdetét, „Kr. e. 7500-5750 közt történhetett.”2 ez ugyanazon napon történt. Tehát a kétféle újév napja egybeesett.” S az „árdeli hold ”?3 Vajon honnan tudta az Európa közepén, távol a tengertől élő dozmati magyar pásztor, hogy a Holdnak köszönhető az árapály? Csak a tenger mellett élt elődei, ősei hagyományozhatták rá e természeti jelenség emlékét. „A dozmati regősének”-ben megőrződött tudás többezer éves, és Mezopotámiából származik. S ha a magyar nép ismeretei ily régiek, s a hagyománya a távoli múltba nyúlik vissza, akkor nemcsak folytonosságra, hanem arra is utal, hogy a magyar nép műveltségének gyökerei a Közel-Keleten, Mezopotámiában keresendőek. Kr. e. IV–III. évezredben egész Mezopotámiát három népcsoport keveredéséből létrejött sumir nép lakta. – Az őslakosság a vízözönt túlélte. A legtöbb tárgyi emlékét e népcsoportnak és műveltségnek nevet adó mai al-Ubaid dombban találták meg. A régészeti leletek tanúsága szerint a történelemelőtti korban a Kárpát medencéből a Habur folyó forrásvidékére,4 Halafba vándorolt (ekkor már) parasztok húzódtak le Dél-Mezopotámiába – Az uruki népcsoport emlékeit a mezopotámiai Uruk város feltárásakor találták meg. Az orosz Tolsztov hívta fel a figyelmet, hogy e népesség az Aral-tó menti Chorezm-ből Szuzán keresztül vándorolt Mezopotámiába. Ennek magyar vonatkozása is van. Krónikáink szerint Csaba, a hun Attila fia visszatérvén Szkítiába chorezmi királylányt kapott feleségül. Két fia született Ed és Edömén. Meghagyta nekik, hogy térjenek vissza apáik földjére, a Kárpát-medencébe. Ed visszatért5 a honfoglaló magyarokkal, Edömén pedig Szktiában maradt. Bizonyítatlan források szerint a fehérhun (eftalita) birodalom meglapítója lett. – A Jemdet Nasr népcsoport a Balkánon keresztül a Kárpát medencéből érkezett. A XIX. században Torma Zsófia, erdélyi magyar régésznő a Maros partján a mezopotámiai Djemdet Nasr dombi talált leleteknél kb. 1200-1500 évvel régebbieket talált. A rajtuk levő írásjelek igen hasonlítottak pl. a mezopotámiai un. Balu-táblákon levő jelekhez. Eszerint a sumir nép harmadik összetevője Erdélyből vándorolt a Balkánon keresztül a Folyamközbe, és vitte magával az írásbeliséget. Véleményével egyetértett Schliemann, Trója felfedezője és a francia Sayous is. Az al-Ubaid, az Uruk-i és a Djemdet Nasr népcsoport összeolvadásából keletkezett sumir nép hozta létre azt a magasműveltséget, melynek ékírásos jelei-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

55

Enlil (én-lélek) isten a fiát, Ningirszut, az úrnő bölcs bajnokát párduc képében küldte a földre, hogy Lagas (Sirburlaki) város lelke, védelmezője, igazságtevője legyen. Jelképe a sugaras korong. A párduc sugaras korongja visszaköszön a széki (Erdély) násznagyok fejdíszén. 1. A tatárlakai amulett és a Blau-táblák egyike

vel kezdődött az írott forrásokra támaszkodó történelem.6 A sumirok soha nem hívták magukat sumirnak, hanem KI.EN.GI-nek vagy KIN.GI-NEK. Ez elnevezés a magyarországi besenyők kangar nevében köszön vissza. A kiengi-kangar nép a folyamközi hazáját úgy hívta, hogy KALAMA (lakott föld). E név egybevág a Szélkötő Kalamona c. népmesénk hősének nevével. A sumir Kalamona név jelentése a lakott föld erőse/hőse. Nemcsak a Biblia, hanem a Kr. e. III. évezredből való ékiratos királylista arról tudósít, hogy a vízözön után a királyság újra leszállt az égből, ami azt jelenti, hogy a mindenkori sumir uralkodó Isten kegyelméből kerül a trónra, csakúgy, mint a szentséges magyar Árpádházi királyok. Mind a sumir uralkodók, mind a magyar Árpádházi királyaink papkirályok voltak. Égből kapott hatalmukkalel kellett számolniuk Istennel. Isten rendjét, a kozmikus rendet kellett képviselniük, és az országukban érvényre juttatniuk. Sumer egyik városállamában sem lehetett senki addig uralkodó, míg Enlil isten nevében a nippuri Ékur templom főpapja el nem ismerte, és meg nem kapta az uralkodásra jogosító aranykeresztet. E keresztnek hasonló volt a szerepe, mint a magyar Szent Koronának. A középkorban a magyar nép addig senkit nem ismert el a nép királyának, amíg a magyar Szent Koronával meg nem koronázták. A sumir Lagasban talált sugaras párducfej Enlil isten fia Ningirszu isten jelképe, aki a Bibliában Nimródnak, a magyar krónikákban Nemrótnak vagy Ménrótnak hívnak. Ő az égen az Orion, vagyis a Kaszáscsillag.

3. Széki násznagyok sugaras fejfedőben (képeslap)

Ningirszu isten asszír ábrázolásain is megjelenik a csillagos kalapdísz, sőt a széki fejdíszeken levő két levélke-forma is.

4. Asszír pecséthenger nyomat

A magyar népviselet a nagyon hasonlít a több ezer évvel ezelőtti sumir viselethez. Az alábbi képen bőrsubás, bőgatyás (szoknyás?) sumirok féltérdre kényszerített szakállas férfialakot ütlegelnek.

2. A korongos párduc

A sugaras korongban levő három vonalas írással írt sor jelentése: Fokosként adom néktek, Sirburlaki lelkét, Ningirszu istent.

5. Subás, gatyás sumirok (pecséthenger-nyomat)

56

Dobogó

A bőrből készült kabátfélét viselő két ember közötti a koronás alak a ruházatából kitűnően elamita uralkodó lehet. Mellette a magyar néphagyományban otthonos kos és a sas/turulmadár. A következő képeken bőgatyás sumir alakok és egy bőgatyás bakonyi kanász képe látszik. Feltűnően hasonlít a magos sarkú lábbelijük, csizmájuk.

Mindez csekélyke töredéke annak a sok azonosságnak és hasonlatosságnak, ami a sumir és a magyar nép műveltsége között fennáll, s ami annak bizonyítéka, hogy mind művelésileg mind nyelvileg a magyarság a sumirok egyenesági leszármazottjai. Sajnos nálunk még mindig elutasítják a magyar és a sumir kapcsolatoknak a lehetőségét. Egyesek úgy tesznek, mintha e nép nem is létezne, mert a finnugor nyelvrokonítás eszméje erősen tartja magát. Csak egyetlen kifogás merülhet fel ellene, hogy mi voltunk az átadók, nem pedig az átvevők; és akkor minden a helyére kerül. Jegyzetek

6. Bőgatyás sumir parasztok (pecséthneger-nyomat) – Bakonyi kanász (rajz)

1 Az csillagászati megfigyelések első lejegyzésekor a tavaszpont kezdete a Kos csillagkép 0-fokával esett egybe. Ezt ma is így használják, annak ellenére, hogy a Föld precessziós mozgása miatt a tavaszpont már régen a Vízöntő csillagképben van. (MV))

2

A magyar Alföld őshonosnak tartott állatai, a kuvasz, a puli, a kodor, a rackajuh a szürkemarha mezo-potámiai eredetűek.

Proceeding of the society o Biblical Archology, 1892. XIV. k. 112. p.; 1896. XVIII. k. 67. p. ; XIX.k. 1897. 229.p. 3

Árapályt keltő Hold.

4

Vértes László: Kavics ösvény, Gondolat, Budapest, 1969.

5 Sokan kétségbe vonják a magyar krónikák hitelességét, mondván Atilla halála és Árpád népnek bejövetele között töb emberöltő telt el,tehát nem Csaba fiai, hanem azok leszármazottjai térhettek vissza. (MV)

6 A sumir nép történetét ld. Marton Veronika: A su-mir kultúra története, Magánkiadás, Győr, 2000

7. Lépegető szürkemarhák

EGY DAL DALLAMÁRA Valami vers nélküli vers lobog bennem. Egy szekrény polcára kerül majd életem, amit én éltem, én és senki más, mennyi minden volt végzetem. Íróasztalomat majd örökli valaki. Engem szülőföldem örököl. Talán. Majd integetek, integetek láthatatlanul a feltámadás után. Fejemben mindig zajlott a másik életem. Mióta tudatomról tudok, Isten vagy valaki, valaki Lélek mindig beszélgetett velem. Ha kérdeztem, válaszolt, de én döntöttem merre indulok. Magamban sokszor szomorkodtam, ám magamból ki nem fordulok. Ma sem és soha. Ez oly szabály, nem futhatok, pénzért sem, gőgös romlottság után.

Soha, ha arcomig ér is a sár. Most is csak azért írok, beszéltet az a valaki. Akarja, igézzem magam, szívemet dallal hallgatja ki. Leonard hangján, rekedtesen, ahogy az út búg egyenesen. S egy galamb megbillenti arcomat, érzőn elővarázsolja mosolyomat. Lám ilyen az élet, egyszer szeretnek, egyszer utálnak. Szívem, mint csendesedő harang üti, húzza muzsikámat. Olyan vagyok, mint ez az idő, egyszer éget a Nap, majd szakad az eső. Ez az én életem: vagy Napközelben vagy erdők sötétjében, de sohasem kegyelemtelen jóságban! Ez éltet, ez az erő. Hát dalokkal tartom magam, szívemet dalokkal ringatom. Magamból kitagadni Istent nem hagyom soha! Nem hagyom!

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

57

Huszár HALASY-NAGY ENDRE Ideje van a szólásnak. Szólni kell erről a nemzeti minőségünket és érzéseinket nem kevéssé érintő kérdésről. Ma, amikor a hungaricumainkat is elvitatni próbálkoznak kedves jószomszédaink. A tokajit a tótok, a pálinkát az oláhok, halászlét a rácok, a birkapörköltet egyéb pásztorok, stb. Az ajándék kabát mellé már nem csak a fogas kell, hanem az egész ruhatár. Az 1900. évi párizsi világkiállításon az akkori magyar kormány nagyszerű huszárpavilont épített, melynek az volt a célja, hogy dokumentálja az egész világon általánosan ismert és elfogadott tényt, hogy az európai huszárság szervezete, fegyverzete, harcmódja, öltözete díszítő motívumaival együtt magyar eredetű. Khuszárok. Így hívták az Arpad városából származó khus nemzetségbéli lovasokat a kassu hadseregben. (A khasszu az egyetlen jelentős ókori nép, amelyet az európai történettudomány mind a mai napig nem tudott bekebelezni sem az indogermán, sem a szemita népek közé.) A khassuk országukat Kur-Ten-Iz-nek nevezték. Mikor Babilont elfoglalták, a khasszu uralkodó fiának, a trónörökösnek, a Harkunak, a kisebbik királynak a székhelyévé tették. A khasszuktól vették lovaikat a folyamközi népek a Kr. e. II. évezred első századaitól fogva. Az akadémia által oly nagyra becsült bajor Aventius Perzsiából, Khus földjéről vezeti Meotis földjére a magyarokat. A Grúzia megtérése című grúz krónika hon-ni néven említi a hunokat a Kur folyó medencéjében. A krónika szerint ezek a hunok az előázsiai Caldeából vándoroltak a Kaukázusba. Prokopios görög szerző 560-ban írta, hogy a Meotis partvidékén a régi időktől fogva mindig laktak hunok királyaik (Onogordas és Muageris) uralma alatt. Annak a tengernek a partján, amit a régi térképek a tizenhetedik századik Mazar tengernek neveztek. (Még az 1550-ben kiadott portugál térképen is Mar Magior. Az 1564-ben kiadott velencei kartán Mare Mazara, az 1596-ban kiadott másikon Mare Maggiore.) A hun királyok egyikének két fia volt, Uturgur és Kuturgur, akik apjuk halála után a birodalmat megosztották, a fiataljaik egy aranyló agancsú szarvas nyomán haladva az utat felfedezték a Meotiszon, és ezen a gázlón fegyveresen átkelve a gótokra törtek. Ugyancsak ez a Prokopios írta, hogy a hunokat sabaroknak is nevezik. Országa négyszáz évvel későbbi császára a magyarokról írja ugyanezt: abban az időben nem turkoknak mondták őket, hanem valamilyen okból szabartoj aszfalojnak. Aki ma az ókori Atropatané, a mai Azerbajdzsán földabroszára tekint, az iráni határtól északra ma is tucatnyi szabír nevű települést talál. Csak oda kellene végre nézni.

Írott források szerint az 1116.évi Orsa (Olsava) folyó mellett lezajlott csatában a magyarok részéről ussarz nevű lovaskatonák harcoltak. (Zaszkovszky 1935.) Élete java részét háborúskodással töltő Nagy Lajos király 1378. november 30-án kelt levelében olvasható a hunzor névalak. (O. Lev. Tár Dip. 35.887.) S ezután a hussarones, huzarones, usares, hwzar, alakváltozatok sorozatosan fordulnak elő, ahogy Dusán cár törvénykönyvében is szerepel a xoycapb. Éppen ezért érdekes az 1999-ben megjelent Nagy Huszárkönyv, amelyben félvállról közlik, hogy a gusar szerb szó, a késő latin cursarius, azaz rabló jelentésű szó átvételével keletkezett. Hogy melyik ujjából szürcsölte a marxista szerző, nem közölte. (Persze ezek a diabéteszes történelmi macerialisták szakirodalmat nem olvasnak, csak politikai pamfleteket. Abból fodorítják nemzeti származásunkat, nyelvünk eredetét a fejlett kommunista társadalom óhajtásának mákonyát. Még ma is! (Az Európa Unióban szocialista párti képviselők szapulják Magyarországot, rágalmazzák népét, hazudoznak mindenféle rosszat rólunk.) A könnyűlovasság különleges harcmódja nem az erdőlakó, cobolyprémet gyűjtő nyestcsapdázó szlávok, hanem a sztyeppei lovasnépek találmánya. Tudta ezt II. Miksa császár is, aki egyik levelében így fogalmazott: equites Hungarorum, quos Hussarones apellamus, azaz: a magyarok lovasai, akiket huszároknak nevezünk. A magyar huszár megjelenése pillanatától egyedülálló jelenség, s Európa is hamar felfedezi ennek a fegyvernemnek az előnyeit. Idegen hadakban közvetlenül magyar részvétellel és vezetéssel alakulnak meg és terjednek el a huszár alakulatok, a színes magyar öltözetű és fegyverzetű harcosok. Velük terjed el a világban – mert csapatot rohamra vezetni biztató és lelkesítő vezényszó nélkül nem lehet – az ősi magyar csatakiáltás, a haj rá, hullj rá, s lett a különböző nyelvekben hurrah, hourra, gurrá! Ezt a csatakiáltást használja mind a mai napig számos nép hadserege, holott nyelvükben a szónak értelme nincs. A huszár a legmagyarabb fegyvernem. Olyan elvitathatatlan ez, mint a könnyű rugós szekér, a kocsi. Mindkét fogalom neve a világ nyelveibe a magyarból került át, akárcsak a gulyás. A huszárság a legalkalmasabb a történelem eltörölhetetlenül dicső napjainak a felidézésére. A huszár azokat a csatákat is győzedelmessé tudta változtatni, amelyek az ütközet elején az ellenfélnek kedveztek. Lehet, hogy nem tudunk róla, ahogy a gölheimi csatában (Wormstól nyugatra a Rajnánál) Habsburg Albert seregében harcoló kürtösi had még az ellenfél királyát, Nassaui Adolfot is leterítette. Habsburg Albert pedig apjától tudhatta, milyen is a magyar könnyűlo-

58

Dobogó Petőfi Sándor:

A HUSZÁR

A betyárját ő a Sík János Gyuri

Szegény legény vagyok,petofi Nincs semmi vagyonom; Szívem sem az enyém, Rég birja galambom. Életemet pedig Hazám, te szent hazám, Kész áldozat gyanánt Tenéked áldozám.

vas, mert a dürnkruti csatában nem csak az ütközetet nyerték meg, hanem az ellenfél királyát, a cseh Ottokárt is levágták a csatamezőn. Hirdeti is a nagy győzelmet több emlékmű a dürnkruti mezőn, de a magyar név egyiken sincs megemlítve. Lehet, hogy ne tudnánk, hogy amikor Otrantót elfoglalta a török, a nápolyi király magyar huszárokat kért segítségül Mátyás királytól. Magyar Balázs ezernéhány huszárral indult a város felmentésére. Megfutamította a török hajóhadat, visszafoglalta a várost. A hihetetlen győzelmet isteni csodának tartották, a pápa emlékérmet veretett a dicsőséges eset örömére. A huszárság testet és lelket edző vitézlő oskola volt mindenkoron. A férfias kitartásé, a közös áldozatvállalásé, az önfeláldozásé, az együttes sikeré. Történelmi nagyjaink közül számosan huszárok voltak egykoron: Széchenyi István, Batthyány Lajos, Kisfaludy Sándor, Görgey Artúr, Mészáros Lázár. A tizenhárom aradi vértanú közül heten szolgáltak korában a huszárságnál. Mindenkor a magyar huszárt tartották a világ legjobb lovaskatonájának, irigyelték, utánozták. Mert a huszár mindenkor egy volt a nemzettel. Ennek oka, hogy a lovas szellem elvei a magyar ember tulajdonságaival és észjárásával azonosak voltak. Ez tartotta benne ébren jellegzetes elemét, a virtust, a leleményességet, a cselvetést, a gyors rajtaütéssel az ellenség meglepését, a halált megvető bátorságot, a kitartó küzdést, és az ellenfél csodálatát is kivívó lovagias magatartást. Ezt a tanulmányomat huszonöt évvel ezelőtt írtam. Az első reguláris huszárezred, a Czobor megalakulá-sának kettőszázadik évfordulójára, amikor is nagy huszár-rendezvényeket kívántak tartani lovon sose ültek. Végül az írásom a millecentenárium alkalmából megjelenhetett 1996-ban. Azóta is hallgatnak róla a tudományosok. Talán most, negyedszázaddal később, amikor ez a magyarnevű anyától származó, magát magyarnak tódító tót vitéz vissza-tótítása kapcsán felmerült viták hevében újra érdekessé válhat.

Ami még megmaradt: Te szűz becsületem, Magammal viszlek el, Te sírba szállsz velem. (1849) Arany János:

NYALKA HUSZÁR Nyalka huszár, honnan oly vágtatva? S hogy' tettél szert vezeték lovadra? Engem uccse', gyönyörű egy állat: Adok érte jó forintot százat. „Azt ne tőlem, a kardomtól kérdje: Markolatig vérbe gázolt érte. Tegye vissza, kérem, foglalóját; Hadnagy uram, nem eladó jószág.” Ejnye, fiú!... no de, annyi mint a... Nem teszem én erszényemet vissza: Kétszer annyit mondok, s ahogy illik, Lefizetem utolsó forintig. „Hadnagy uram, megkövetem szépen: Egy szó mint száz: nem eladó nékem.” Hogyne volna, mennydörgős huszárja! Ráadásul még egy száz, megjárja? „Mi tagadás! helye vón' a pénznek, Fel is férne ily szegény legénynek; Hanem egy új tisztnek lova nincsen: Jó pajtásom: neki szántam – ingyen.” (1849)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

59

Tetemre hívás... Szent László napján, 2013. június 27-én szülőfalumban, a felvidéki Hegyesmajtényban ünnepélyes keretek között, katonai tiszteletadás mellett újratemettek engem. (Már amit a sírfosztogatók még megtaláltak földi porsátoromból az aradi temető sírhantjában.) Temetésem napjára csütörtököt mondtak. Engem és tisztelőimet elfelejtették meghívni, így nekem kell születésem 275-ik évfordulója alkalmából új sírdombom fölött nekrológot mondanom. Az utóbbi napokban felbolydultak néhai személyem és nemzetségem körül, és vitát generáltak származásom felől. Akadt köztük, aki nem csak engem nevezetett ki tót gyereknek, de magyar huszártársaim 60-80 százalékát is. Az ilyen nem lóra termett ló-permet szakember még azt is elorozná tőlünk, hogy a huszár, ha nevének megfelelt, mindenkor magyar volt, vagy ha nem, törekedett azzá válni! Volt idő, amikor dicsőség volt magyarnak lenni, és ez az idő ma sem múlt el, de ma jónéhányan próbálják ennek az ellenkezőjét velünk elhitetni. Ezért is a feledés drága jótékony homályából olyanok próbáltak és próbálnak kitemetni, akiknek ehhez maguk biztosította joguk sincs, de erkölcsi alapjuk hozzá pedig semmilyen sem. Csak viszszaélési lehetőségük. Ezért a viták helyett elmondom magamról: A Trencsén-megyei illavai járásbeli Pruzsina mellett 1738. június 27-én, régi, de elszegényedett nemesi család sarjaként láttam meg a napvilágot. Születtem Hegyesmajtény településen magyar apától és magyar anyától. Édesanyám neve Kovács Katalin, apám, Gábris György. Majtény 16-ik században lakatlanná vált területére a XVIII. században települt a Gábris család. Apám György, és testvérei István és Miklós, feleségeikkel. És Gábris Zsuzsanna az ő férjével, Janiga Mihállyal, akik a keresztszüleim voltak. Mindannyian színmagyarok, mint a település többi lakói. Szülőtelepülésem felvirágoztatására a hagyatékom kétezer arany és ezüst pénzéből végrendeletemben örökséget hagytam. Ebből épült fel Pruzsinán az új templom. Ezért is kaptam emlékoszlopot ott a templom előtt. A családnevemről: Gábris családnév értelmezése elég nyilvánvaló, héber eredetű, a kereszténységgel Európa-szerte elterjedt Gábor kicsinyítőképzős magyar alakja, amelyet átvett a szlovák nyelv is. Vagyis eredetileg becenév. Az újtelepítésű jobbágyközségek és irtványtelepülések vezetőjét, községi elöljáróját, azaz a falubírót nevezték az oklevelek scultetusnak, és ebből lett előnevem a Skultéty. A magyar neveket átvették az ide bevándorolt más népek fiai is. A lett a felső szomszéd a Gyurgyák, ami eredetileg Györgydeáknak hangzott, de a ránk küldött visszakatolizáló tót kántorok szándékoltan rontották el

az anyakönyvekben. A szlovák himnusz dallama is eredetileg magyar népdal volt, mint ahogy a mai szlovák címer kettős keresztjét is a magyar címerpajzsból szakították ki a Felvidék egészével együtt. A katona temetője a harctér, sírja ott van, bolygatni nem illik. Nekem nem adatott meg a hősi halál, mert aki a harctéren veszíti életét, bármilyen ország bármelyik tábornoka is vezényelte oda, hős, bármilyen eszméért is veszítette el életét. A katona öl, és a katona hal. Rendes utódok ezt tudják és megértik. Nem a nevemmel kellene élni és visszaélni, nem a megtörtént tetteimmel kellene dicsekedni azoknak, akik ilyen tettekre egyébként képtelenek, hanem ezeknek a példájával és példája szerint élni, erre nevelni a fiatalságot. Lám én is milyen ifjú éves koromban léptem be a huszárok vitézlő iskolájába. 22 hadjáratban álltam helyt karommal és kardommal. Hűséggel szolgáltam, és testemen a vitézségnek a dicsőség mezején szerzett több jegyeit hordozom. De a legfájdalmasabb sebet az a budapesti marxista képzettségű dialektikus világképű, magát magyarnak tódító, de nem magyar nevű történészféle ütötte, aki engem Háry János előképének nyilvánított. Hát nem olvasta Garay költeményét, amely már címe szerint is nem huszárról, hanem obsitosról szól! Az ilyen lehet, hogy nem is tud olvasni, csak beszélni! Garay obsitosa sosem volt huszár, hiszen elmondja, hogy lovagolni sem tud, csak képzeli, hogy huszár. Ő a nagyotmondásairól volt híres, én meg a tisztességes helytállásomról lettem nevezetes. Ugyanez az akadémikus komikus mondja, hogy a magyar huszárregimentek 60-80 százaléka szlovákokból állt. Az ilyen botcsinálta történésznek és análfabéta hadszakértőnek üzenem innen, hogy nézzen már utána hű tótjai kardforgatási tudományának! Nézze már végig az újkori olimpiászokon hány szlovák kardforgató nyert érmet, és hány magyar! Édesanyám elhunytát követően, hogy árván odahaza ne maradjak, úgy határoztam, hogy a Szabolcs-Szatmár vármegyei Nyírbátorban lévő báró Ghillányi János ezredének szállásán önként vállalt hadi szolgálatba állok. Együtt, egy ezredben szolgálhattam apámmal, és rokonommal, Scultéty Ádámmal. Egy ezredben, de másik század kötelékében. Ezredemmel, az akkor már gróf Hadik András huszárezredével végigcsatáztam a hétéves háború minden hadjáratát, így a nevezetes berlini portyán, azon a világra szóló hadivállalkozásban is ott voltam. Amit csak azért említek külön, mert a 250-ik évfordulóján e világra szóló haditettnek Berlinben megemlékeztek a franciaországi Bercsényi és Esterházy huszárok, akiket a Branderburgi kapunál nagy ünnepélyességgel fogadott a német főváros polgármestere. Németország-

60

Dobogó

Skultéty László anyakönyvi kivonata

ban éppen magyar év volt sok cigányzenekarral és pingáló művésszel, de az évfordulóról Budapesten teljesen megfeledkeztek. Végigharcoltam a Habsburg Birodalom összes háborúját, a franciák, a törökök, az olaszok, a poroszok és az oroszok ellen. Előléptettek strázsamesterré, és kineveztek az ezred zászlótartójává. Osztrák Magyar Monarchia hadseregében Mária Teréziától I. Ferencig négy uralkodót szolgáltam. Nyolcvanegy esztendőt töltöttem tényleges katonai szolgálatban. A huszárságnál használt vezényleti nyelvet édesanyámtól tanultam, a vitézségre való hajlamomat huszár édesapámtól örököltem. De beszéltem a hozzánk beköltöző hegyi emberek nyelvét, a szlovákot is. Mert érdekes, hogy mi a helyben lakók megtanultuk a hozzánk beköltözők nyelvét, de az új jövevények sosem tanulták meg a miénket. Később, már hetvenöt évesen besanconi tétlenkedésünk során a francúz nyelvbe is beletanultam. Első temetésemen a búcsúbeszédet ezredparancsnokom gróf Esterházy Vince mondta. Az Esterházyak is megérdemelnének, hogy misét mondjanak értük. Ezeket a hős Esterházyakat nem temetik újra, tiszteletadást sem kapnak, pedig megérdemelnék. Volt, amikor négy ifjú Esterházy áldozta életét a haza védelmében, mint a tótok által nagyon nem emlegetett vezekényi csatában. Esetem fölöslegesen borzolja honfitársaim idegszálait. Az ilyen történelmi alakgyűjtés a szomszédos magyarlakta területeken Trianon óta általános. Ne sajnáljatok szlovák testvéreinktől. Legyen nekik egy rendes történelmi alakjuk is. A felvidékiek se tiltakozzanak, örüljenek, hogy kapnak egy magyar huszár a Felvidékre. A többiek mellé. Legalább a hősök szaporodjanak, ha már a felvidéki magyarság száma rohamosan fogy. Aztán meg ki a megmondhatója, hogy én a felvidéki földben nem jobban nyugszom majd jobban véreim között, mint eddig az aradi temetőben tettem. Örüljünk annak, hogy néhány tótnak édesebb lesz a makkos álma, nyugodtabban hajtja fejét majd párnájának

frissen szerzett tollai közé. Abba az új sírhelybe csak néhány korhadó csontom kerül. Nem lélekben vagyok ott, csak egykori testem néhány porló részében. Mert lélekben vagyok veletek hű magyarjaim. Tőletek elvehetetlenül. Maradványaimat lehet egyeseknek bitorolni, de életem példáját nem. Az minden jóérzésű embertársamé. Bármit is írtak új sírkövemre, ti tudjátok, hogy helyesen és igazan azon ezt a szöveget kell olvasnotok: Meghaltam, de élek minden jobb ember emlékezetében. Nem a pillanatnyi történelmi helyzet, nem orvul szerzett kincs vagy nagyhatalmi politika juttatta terület birtoklása a nemzetek büszkesége. Ne szerény személyemről, de életem tetteiről vegyetek példát. Felvidéki sírhelyem erre figyelmeztesse azokat a szlovákokat, akik még erre fogékonyak, hogy legyetek hű hazafiak tetteitekkel, nem puszta szóval, hazugságokkal, népámítással, és olcsó erőfitogtatással. Lélekben örökre veletek vagyok honfitársaim! Voltam, vagyok és leszek a ti Skultéty Lászlótok. Lejegyezte: HALASY-NAGY ENDRE

Skultéty László (1738. július 27 – 1831. augusztus 19.) 1738. június 27-én született a Trencsén vármegyei Hegyesmajtényban (Mojtín, ma Szlovákiában). Már apja is huszár volt, aki felesége halála után, 1750-ben a Ghillányi-huszárezredbe (1752-től Hadik-huszárezred) vitte ezredfiúnak félárvaságra jutott gyermekét, aki ekkor 12 éves volt. A tűzkeresztségen 18 évesen, a hétéves háború 1756-57. évi hadjáratában esett át, amelynek során a magyar huszárok Hadik András huszárezredes vezetésével elfoglalták és megsarcolták Berlint. Innen kezdve aztán haláláig végigharcolta a Habsburg Birodalom valamennyi háborúját, küzdött franciák, törökök, olaszok, poroszok és oroszok ellen, összesen 22 hadjáratban vett részt. Többször megsebesült, hősiessége miatt 1790-ben strázsamesterré léptették elő és kinevezték az ezred zászlótartójává. Amikor I. Ferenc császár 1812-ben megszemlélte az ezredét, feltűnt neki az akkor már 74 éves zászlótartó. Odament hozzá és elbeszélgetett vele. Elő akarta léptetni tisztté és minden munka alól mentesíteni, de az agg vitéz azt válaszolta neki, hogy ő már csak megmarad kornétásnak (zászlótartónak), mert a zászlót nem lehet elhagyni. 1831-ben, 93 évesen, szolgálatának 81. évében hunyt el.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

61

Fehérvár és a hun örökség Kínában OBRUSÁNSZKY BORBÁLA 1600 éve, 413-ban kezdte el építeni a déli hun Helian Bobo főkirály az Ordosz déli részén az új fővárosát, Fehérvárt, amely a kínai forrásokban a Tongwancheng, vagyis „egyesüljön tízezer város” fantázianevet kapta. Az évfordulót a kínai területen lévő város a figyelem középpontjába került, és ezzel együtt felmerült az igény a helyi városvezetésben, hogy komolyan tanulmáyozzák a hunok ősi kultúráját. Jinbian, egy kínai méretek alapján egy apró, háromszázezres város Shaanxi-tartomány északnyugati csücskében. A helyi vezetők szívükön viselik a közeli hun fővárosnak, Tongwanchengnek, vagyis Fehérvárnak a fejlesztését és a hun örökség ápolását, hiszen a közelben sok helybéli tudja azt, hogy ők is a hunoktól származnak. Egyszerű emberek, munkások, de az értelmiség körében is jól ismert a harcias nép ősi története és még arról is tájékozottak, hogy mi, magyarok tőlük mentünk nyugatra, ahol Attila nagykirály hatalmas birodalmat hozott létre és elpusztította a rómaiakat. A jinbiani városvezetés a Shaanxi Tanárképző Egyetem kutatóival együtt egy nemzetközi konferenciát szerveztek június 13-a és 15-e között, hogy ott megvitassák a hun város történetének és régészetének bizonyos kérdéseit. A három napos tanácskozás során közel a legnagyobb figyelmet a magyarok kapták, csakis mi tarthattunk előadást a neves fórumon, angolok, kanadaik, belgák nem kaptak lehetőséget felszólalásra. Ez a figyelmesség már jelezte, hogy a város bennünk a hunok utódait tiszteli. A konferencián elhangzott, hogy ugyan a kínai forrásokban sokszor a Tongwancheng név tűnik fel, de a kutatók nagy többsége úgy véli, hogy valószínűleg a hunok a Fehérvár nevet használták, ez a név gyakran tűnik fel a kínai forrásokban, ezt őrzi a romváros mellett két kis település is, mindkettőt kínaiul „Bai cheng zi” néven emlegetik, amelyik Fehérvárat jelent. Az ilyen név nagyon gyakori az Ordoszban, a Sárga-folyó nagy kanyarulatánál, amely egykoron a hunok központi szállásterülete volt. Az Ordosz nemcsak a hunok, hanem a XIII. századi mongolok központja volt, ahová Dzsingisz kán összegyűjtötte az összes nemzetséget, hogy ott a nagykánt szolgálják. Ez a szokás nem mongol találmány, hanem talán már a hun kortól bevett szokás lehetett, ilyenről van tudomásunk Attila király utódjánál, Árpádnál, aki a Csepel-szigeten szállást építtetett a törzsi vezetők számára, hogy körülötte éljenek. A Fehérvárral szomszédos mongol járásnak, Uusinnak a mongol értelmiségei arról is számot adtak, hogy a környéken voltak még romvárosok, amelyek közül

néhány egyidősek lehetnek a déli hun fővárossal, ráadásul azok is a fehér nevet kapták. Az egyik közelében éppen a mongolok szentélye áll, ott imádják Dzsingisz kán fehér zászlóját és hadvezérének, Mukulájnak az emlékét. A fehér –ahogyan a helyiek mondták – több jelentést is hordoz a modern mongol nyelvben, jelenthet szentet, világosat, de újat is, sőt a nyugati égtájat is ezzel a színnel jelölték.

A hunok nyelve A Belső-Mongol Tudományegyetem professzora, Ucsiraltu szintén részt vett a neves nemzetközi konferencián, ahol beszámolt kutatásáról, hogyan lehet rekonstruálni a hun nyelvet. Elmondta, hogy az elmúlt évszázadban nagyon sok kutató foglalkozott a kérdéssel, akik hol a törökből, hol a mongolból próbálták megfejteni a kínai forrásokban fennmaradt eredeti szavakat. Sokak elkövették azt a hibát, hogy nem vették figyelembe a kínai nyelvfejlődést, holott az a nyelv az ókor óta nagyon sokat változott. Talán a régi kínai nyelv ismeretének a hiányában vannak ádáz viták Európában még mindig arról, hogy a modern „xiongnu” vagyis hun elnevezés valóban az általunk jól ismert hunokat jelölte ez, ez a régi kínai nyelv ismeretében nem kérdéses, akkoriban ugyanis a kifejezés hjun, hung alakban fordult elő. A külföldi kutatók azt sem értették meg, hogy miért szerepelnek a hunok annyiféle formában, hiszem olvashatunk hu-król, xianyunökről, xun-yun-okról. Ezek mind a hun szó különféle átírásai, hiszen amikor őseink feltűntek a kínai fejedeemségek határvidékén, a kis királyságok eltérően írták le északi szomszédjaik nevét. Az egységesítés csak a Kr. e. III. Században történt, amikor Qin Shi Huangdi eltanulva a hun modellt, egységes birodalmat hozott létre. A mongol szakember elmondta, hogy megpróbálta megfejteni Helian Bobo hun főkirály nevét és úgy véli, hogy a Bobo valószínűleg a Baba, „apa” elferdítése. Sokkal érdekesebb a „Helian” törzsnév, amelyről sokat írnak a kínai források. A professzor azt a kései mongol kerej, kerejt törzsnévvel hozta kapcsolatba, akik ma is Fehérvár környékén élnek és a XI–XIII. Század között nagy kánságuk volt a belső-ázsiai térségben. Az egyik uralkodójukat Toorilnak hívták, amelyben a turul név fedezhető fel. A kerej, kerejt név számunkra sem elhanyagolható, hiszen összefügghet a magyar király szóval, amely máig megfejthetetlen kifejezés. Igaz, hogy a nyelvészek Nagy Károly nevéből magyarázták meg, de a magyarázat nem kielégítő, hiszen a kifejezés csak a

62

Dobogó a késő ókor folyamán, a kínaiak úgy tartják, hogy akinek ez a családneve, az hun ivadék. Az egyik Liu nevű kínai hölgy nagyon büszke volt arra, hogy ő is hun származású és elmondta, hogy náluk él egy olyan történet, hogy az a hun származású, aki egy különleges testi jeggyel rendelkezik, a kis lábujjánál a köröm kettéválik.

Együttműködés a hunokkal

kelet-európai térségben van jelen, ahol Nagy Károly sohasem uralkodott, ellenben Attila nemzetsége annál inkább. Nem kizárt, hogy a törzsnévből lett méltóságnév és ezt a címet Attila felmenői hozhattak magukkal Európába. A belső-mongol értelmiségiek számára nem kérdés, hogy honnan származnak a magyarok, szerintük őseink egy része onnan, a mai Belső-Mongóliából származott és a nyugatra távozott hunokkal együtt vonultunk Európába. A vándorlás részletei nem teljesen tisztázottak, éppen ezért a helyi kutatók szeretnének a magyar szakemberekkel együttműködni. A Kínában élő kutatóknak éppen elegendő a saját krónikás anyag feldolgozása, amely a hunok történetéről szól.

Hun legendák A hun-magyar rokonság nemcsak a belső-mongol kutatók számára egyértelmű, hanem a kínaiak számára is. A tongwanchengi konferencia egyik fő szervezője, Hou Yong Jiang professzor, a Shaanxi Tanárképző Egyetem professzora is úgy tudta, hogy a magyarok a hunok utódai. Sajnos, azonban csak nagyon kevés kutató ismeri alaposan a közép-ázsiai és a kelet-euróoai hunok forrásait, mert Kínában nem ismertek a késő ókori nyugati krónikák. A legtöbben arról értesültek, hogy Európában Attila király volt a leghatalmasabb uralkodó, aki legyőzte a rómaiakat és tőle származunk, mi, magyarok is. A magyarok elnevezésében is megjelenik a „xiong” jel, amelyet a kínaiak külön a hunok leírására alkottak meg. Az érdeklődés azonban megvan a szakemberek között, hiszen ők is szeretnének a kérdéssel foglalkozni, éppen ezért örömmel veszik az ilyen jellegű publikációkat. Különös, hogy nemcsak az értelmiségiek, hanem a munkások is mennyire tájékozottak a hun történelemben. A város területén dolgozó munkások is jól tudták, hogy ki építette fel a páratlan emlékművet, sőt még ismerték a falbaépítés történetét is. Egymás között máig azon viccelődnek, hogy aki rosszul dolgozik, azt be kellene építeni a falba, ahogyan régen. A hun város környékén sok a Liu vezetéknév, ezt csak a hunok viselték

Jinbian város vezetése nagyon komolyan gondolja a hun örökség ápolását, és számukra teljesen egyértelmű, hogy a hunok tanulmányázást hazánkban kell elvégezni, éppen ezért a nagy turisztikai fejlesztés előtt nálunk akarnak szétnézni, hogy mit örököltünk eleinktől. Nem járnak messze az igazságtól, hiszen csak a rövid utunk sorn tapasztalt Ordosz-beli hasonlóságok bwennünket is megdöbbentettek. A rengeteg hasonló kifejezés, a szellemi és anyagi műveltség elemei ugyanúgy megőrződtek az ott élő mongolok között, mint nálunk. Nagyon sok ordoszi népdalnak megvan a magyar párja, erre a közös éneklések során derült fény.

A mennyei lovak Kína idegenforgalmi jelképe a csodálatos hun ló, amelynek ábrázolását a Sárga-folyó mellől, Gansu-tartományból ásták ki. Ez volt a mennyei ló, egy olyan különlegesen kitenyésztett hátas, amelyik hatalmas távolságok megtételére volt alkalmas. A hun találmányt kínaiak és hunokkal szomszédos rokonnépek is meg akarták szerezni, hogy hozzájussanak az akkori hadipari csúcstechnológiához. A hunok azonban szigorúan büntették ennek az állatnak a kivitelét. A mongol régészek úgy vélik, hogy ez egy öszvér volt, a vadszamárnak és a hun lónak a kereszteződéséből született. Más elméletek alapján ez nem más, mint a közép-ázsiai akal-teke ló volt, amely ma is népszerű a türkmének körében. A hun lovakat a kínaiak előszeretettel vásárolták a határmenti piacokon, qin Shi Huangdi császár agyaghadseregében is ez a lófajta tűnik fel. Kínában egyébként egészen a Tang-korig (Kr. u. VII. század) nem tartottak lovakat, nem értettek a tenyésztéshez, ezért mindig a hunoktól szerezték be a hátasokat, illetve hun katonák segítségével próbálták ellesni a félelmetes szteppei harcmodort.

Ajánlott internetes oldalak: www.kiralyikozpont.hu www.apilis.hu www.albaregalis.hu www.terebes.hu

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

63

Magyarország torz tükre a világban A National Geographic Picture Atlas [Képesalbum] ezeréves történelmünkA Magyar Hírlap tudósítója, Lukácsy András 1991 április 6.-i az 48-as forradalomi Nem- ről ennyit említ: „Mintzetőrség egykori parancsnokával, Király Bélával készült interjúja bevezetésében a követke- egy háromszázezer zőket írta: „Mikor Kanadában jártam, az ottawai Carlton Egyetem könyvtárában lehivtam mag- cigány él Magyarorszáam számára a magyar történelemre vonatkozó könyvek listáját a katalógusteremben. Az ered- gon. Cigányzenészek mény megsemmisítő volt: Kaptam tiz címet, ezek közül a fele a század elejéről való elavult dallamára indultak az anyag, a maradék fele ötvenes évekbeni történelemhamisítás, és talán két három angolra fordi- ország seregei harctott kötet volt, melyre azt mondhattam volna: hiteles. A kísérletet megismételtem másutt is: ba; középkori kastéPárizsban, Münchenben, és a tapasztalataim nem voltak jobbak. Ekkor jutottam arra a megál- lyok régi háborúk emlapításra, hogy milyen rosszul vagyunk képviselve a külföldi történeti írodalomban s hogy lékeit idézik fel, mehelyzetünk a világban azért ilyen hátrányos, mert nem ismernek bennünket. A közép-kelet-eu- lyet páncélba öltözött rópai szomszéd országok sokkal előbbre járnak, hiszen ők már a század elejétől megkezdték kírályok vezettek.” nemzeti törekvéseik külföldi propagálását. A tankönyvek és népszerűsítő munkák az ő tervszA National Geerüen szétterített alapkönyveikre épültek. S most olyan hátrányban vagyunk, melynek beographic Society edhozásához hosszú évekre lesz szükség.” dig legnagyobb sza„Hajmeresztő hallanom amit mond" – válaszolta Kírály Béla – „mert én is megéltem bású kiadványában, ugyanezt a sokkot. Amikor Amerikában doktori disszertációmat írtam, már akkor borús lettem The Cultural History amiatt, hogy olyan kevés angol nyelven a hiteles publikáció Magyarországról.” of Mankind- [Az emIndiana állami egyetemének, a Purdue University- beriség kultúrtörténete] – tárgymutatójában a címszó nek hatalmas könyvtárában Bethlen Ferenc 1960-ban „Hungary” nem szerepel. végzett felmérése szerint a Magyarország történelmével foglalkozó könyvek nyolcvan százaléka határozotAz egyik legismertebb amerikai kiadó, a Prentice tan magyarellenes volt. Hall által kiadott, H.W. Johnson által írt History of Art [A képzőművészetek története] monumentális albumAz Egyesült Államok iskoláiban referenciaként hasz- ban egyetlen magyar képzőművész sem szerepel; csak nált World Book Encyclopedia 1990-es kiadá-sában a a külföldre kitelepedett Victor Vasarely [Vásárhelyi] Magyarországról szóló részt egy szláv történész, Janusz nevét említik meg, aki absztrakt geometriai grafikában Bugajski írta. Ugyanakkor a szomszédállamok történel- ért el hírnevet. mének megírását onnan származó szakértőkre bízták. Az eredmény elképzelhető. Mondani sem kell, hogy maAz atlantai Tupper and Love kiadó 1955-ben megjegyar kisebbségekről egy szó sincsen. A neves magya- lent 448 oldalas albumában az Emberiség 1001 kölrokról szóló címszavak jegyzéke elképzelhetetlen arány- teményét gyűjtötték össze. Ebbe csak egyetlen magyar talanságokat mutat. Például Houdini neve szerepel, de verset tartottak érdemesnek besorolni: Ady Endre „ElilHunyadi János, Széchenyi István nem. lant évek szőlőhegyén” című költeményét.

SISA ISTVÁN

Komikumszámba hat, hogy egy Visit Hungary [Burke Publishing Company, London, 1985] című könyv, mely történelmi összefoglalást is tartalmaz egy Julian Popescu nevű egyén írta. A világszerte ismert National Geographic Magazine által közzétett Európai Történelmi Atlasz-ban csak az van Magyarországról megemlítve, hogy a barbároknak tekintett magyarok a vikingekkel egyidőben inváziót vezettek Európa ellen a X. században. [A XX. század eseményei közül megemlíti Csehszlovákia megszállását a Szovjetunió által, de egyetlen szó sincs 1956ról.]

The World's Best Books [A világ legjobb könyvei] című, a New York-i H. U. Wilson cég kiadásában meg-jelent gyűjteményben a „magyar” szellem alkotásait a sok ezer cím között csak tíz könyv képviseli. Közöttük Arthur Koestler hat könyvvel, aki Angliában nevelkedett és soha magyar könyvet nem írt, Paul Henry Lang: Music in Western Civilization című könyve, melynek szerzője magyar eredetű amerikai író, aki szintén angolul írt. Az egyetlen valódi magyar mű Molnár Ferenc Liliom-ja. Két másik művet említ a gyűjtemény a „magyar” szellem alkotásai között: „Nisinszky élete nejétől Pulszky Romolától”, valamint egy jelentéktelen angol nyelvű regényt, melynek szerzője nem is magyar.

64

Dobogó

A Book Review Digest [Válogatott könyvszemlék] 1981-es kiadásába, a sok ezer recenzió között csak öt „magyar” vonatkozású könyv került bele, mégpedig: Egy gyermekkönyv; egy otthoni vonalas tanulmány Ferge Zsuzsa tollából; Werbell Lost Hero-ja [Az eltűnt hős] Wallenbergről; Braham kétkötetes opusa The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary címmel, és végül Bierman Righteous Gentile-je, szintén Wallenbergről. Franciaországban Pierre Chaunu 1966-ban kiadott A klasszikus Európa civilizációja című könyve nem tud róla, hogy a renaissance, humanizmus vagy reformáció eljutott volna Magyarországra. A reformáció a kötetben közölt térkép szerint megállott Ausztria keleti határánál, és Magyarország nagyobb része a XVI–XVIII. században görög-orthodox vallású volt [476-480 old.] Emil G. Leonard A Protestantizmus Története címü 1960-ban megjelent kétkötetes művében csak annyit olvashatunk, hogy a reformáció eszméi eljutottak Magyarországra is, de ott a protestantizmus mindvégig csak „rejtett, víz alatti szikla maradt” a másvallásúak tengerében. Az Associated Press 1992 január 12.-én kelt jelentésében Történészek felsorolják a kereszténység kulcs eseményeit cím alatt száz ilyen eseményt említ meg. Közöttük egyetlen magyar vonatkozású sincsen; Hunyadi nándorfehérvári diadalát a feledés fátyla borítja, úgyszintén a magyarság védőbástya szerepét is, mely szerepben magyarok hekatombái hullottak el. Jean Amsler Europe, a Visual History című nagy munkájában Szent István kivételével magyar szent nem szerepel; a renaissanceból és a reformációból is kimaradunk. Sem Mátyás sem Erdély nincs megemlítve, viszont Prága fényképe és áradozó jellemzése után Buda képe alatt ez a szöveg: „Budapest, az Izlám pajzsa”. Golo Mann világszerte ismert Wallenstein-ről írt nagy biográfiája tudni véli, hogy Wallenstein ellenlábasa, Bocskai István Debrecen és Várad hercege volt, aki bosszúból ragadott fegyvert, mert Rudolf császár nem fogadta őt s mert a császári udvarban szemtelen apródok megdobálták labdával. Mérgében azonnal hazasietett, szerződést kötött a nagyvezírrel, majd a magyarokat harcba hívta a szabadság és vallás védelmére. Bethlen Gáborról azt írja, hogy „ravasz, megbízhatatlan és gőgös zsarnok volt aki mindenkit rászedett, s akinek szavában nem lehetett megbízni.” Bethlen, aki Erdélyben a „félig török” székelyeken uralkodott, magyarszláv bírodalmat akart létrehozni, egy „félig protestáns, félig orthodox dáciai kírályságot.” [Ezek az adatok a budapesti Historia egyik számában jelentek meg.] A neves amerikai író, William Manchester A World

Lit Only by Fíre [Little, Brown & Co., 1992] című, a középkori és renaissance gondolkodásról írott könyvében Magyarország csak három alkalommal kerül említésre, a tárgymutató címszavai alatt „Hungary” nem is szerepel. „Európa térképe 1519-ben” azt ábrázolja, hogy a Habsburg bírodalom keleti határa a Budát Szegeddel összekötő vonalra esik. Franciaországban íródott Renee Sedillot háromszáz oldalas Világtörténelme [Harcourt, Brace and Co.], mely két oldalt szentel a magyaroknak. Megemlíti, hogy vadságuk úgy maradt Európa emlékezetében mint a förtelem és a borzalom megnyilvánulásai; Hungarian, hongrois-ból lett a francia ogré szó [szörnyeteg]. Szi-bériából jöttek, nyers húst ettek, és ellenségeik vérét itták, borotvált fejük volt és ostoba arcuk. [stupid fa-ces]. Annak ellenére, hogy elfoglalták a Duna völgyét, a legjobb földnek sem tudták hasznát venni. Kizárólag lovagláshoz, nyilazáshoz és fosztogatáshoz értettek. A könyv szerint a Szent Koronát csupán a pápa által meg-áldott „szerencsét hozó talizmánnak” tekintették. A magyar kírályok közül csak Szent Istvánt említi; hu-szonöt európai szent közül hiányzik árpádházi Szent Erzsébet. A Pleiade könyvsorozat minden kiadása több százezer példányban jelenik meg és minden francia könyvtárban megtalálható. Európa történelméről megjelent kézikönyve Európa keleti felét eleve két zónára bontja: a germán és szláv világra. Magyarország hol itt jelenik meg, hol ott. 1526 után általában sehol. Az 1848-49-es magyar szabadságharcról csak annyit közöl, hogy 1849-ben Windischgraetz elfoglalta Budát. Spanyolországban Oliver P. Brachfeld Historia de Hungaria című Barcelónában először megjelent könyve Szent Erzsébetről mint két külön személyről beszél, mint az Árpádok vérének utolsó hajtásáról. A szerző szerint a török megszállta egész Magyarországot; a tizenhárom aradi vértanút mind felakasztották. A könyv Kossuth Lajos helyett fia, Ferenc képét közli, s azt állítja róla, hogy az USA-ban keresett menedéket. A magyar kultúra kisugárzását Fedák Sári, Gaál Franciska, Rökk Marika és Bartók Éva [!] jellemzik. A magyar származású filmrendező, Cukor György legújabb életrajzából [Partick McGillian: George Cukor – a Double Life] azt tudjuk meg, hogy dédapja a magyarországi Napkovban [?] született és dédanyja, Viktória, magyaron kívül németül, sőt „szlávul is tudott, minthogy Magyarország a XIX. században a Lajtántúlhoz tartozott, mely egy eldugott része volt az OsztrákMagyar Monarchiának” – jelenti Sanders Iván az Élet és Írodalomban. Szerkesztette: SIMON ANDRÁS (következő számunkban folytatjuk)