Dobogó MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 3

3

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Hamis próféták és a Fohászkodó Üdvözítő avagy hogyan szervez a karrierista-ateista patikussegéd „gigapartit” a muszlim közösség számára Salamon templomában (Adalékok a „Csontváry géniusza” című kiállításhoz) MIKLÓSVÖLGYI JÁNOS „Világ proletárjai, egyesüljetek!” – harsogta a svájci sapkás, szürke köpenyes „fogaskerék” acélos vágyálmát, ám a világ proletárjainak egyesülése csak nem akaródzott bekövetkezni. „Építsünk Eget ostromló tornyot Bábelben, hogy ne szórattassunk szét!” – szólt Istent lekezelő egzisztencialista öntudattal a bárkából alighogy kilépő ember, hogy aztán másodperceken belül szétszóródjon, akár a sivatag homokja. „Szabadságot a bálnáknak!” – hebegte pityeregve a tangában és tűsarkúcipőben majdnem természetesen pózoló szépségkirálynő, mire a bálnavadászok, megköszönve a szívhez szóló értékes hozzászólást, legyilkolták a bálnákat. „Szabadítsuk fel Irakot a diktatúra által birtokolt tömegpusztító fegyverek rémuralma alól” – szólt a Guantanamón hadifoglyokat levizelő és meggyalázó amerikai demokráciagépezet rozsdás hangosbemondója, de a demokrácia (a tömegpusztító fegyverekhez hasonlóan) valahogy nem nagyon akart előkerülni arab testvéreink territóriumából. „Találjuk meg a majomból emberré válás hiányzó láncszemét” – hirdette meg programját az evolúcionista agyvelő, de csak az emberből majommá válás bizonyítékaira lelt a hétköznapok világában. „Tegyük tisztába az évtizedek óta zavaros Csontváry-képet” – fogalmazta meg dicsérendő vállalását Gulyás Gábor kurátor a magyar géniusz Budai Várban megrendezett életmű-kiállítása előtt, hogy aztán… és itt álljunk meg egy szóra! Álljunk meg egy szóra, mert mielőtt a végeredményt konstatálnánk, vegyük a fáradságot, és nézzük meg egy kicsit tüzetesebben, hogy ki is valójában az a Gulyás Gábor, aki méltónak bizonyult arra a grandiózus szellemi vállalkozásra, mely legalább is a célkitűzések szintjén nem csupán a hazai, de a nemzetközi közvélemény számára is torzulásmentesen szándékozott feltárni annak a festőzseninek az értékrendjét és szellemiségét, akinek az „Ötven év modern művészete” című, 1958-ben megrendezett brüsszeli tárlaton a „Tengerparti sétalovaglás” című műve Van Gogh és Cézanne alkotásaival egy falon kapott helyet, miközben a Magyar Képzőművészeti Főiskola nagy befolyású „fura ura”, egy bizonyos Bernáth Aurél nevezetű jóember (akit lexikonok festőként határoznak meg) közönséges kocsmadekorációnak értékelte műveit.

Gulyásról először a debreceni Modern és Kortárs Művészeti központ (MODEM) igazgatójaként hallhatott a szakmai berkekben kevésbé jártas közvélemény. Több gyűjteményes kiállítás megszervezése után a „Messiások” című tárlata hagyott komolyabb nyomot a kritikusokban, aminek következtében az addig többek között lapszerkesztőként (Határ, Vulgo) és tanárként (KLTE, Partium Keresztény Egyetem, Zsigmond Király Főiskola) tevékenykedő Gulyás, kilépve az ismeretlenség homályából, jegyzett kurátorrá „emelkedett”. Hogy azonban ez a felemelkedés párosult-e emelkedett szellemiséggel, azt nyilvánvalóan csak pozíciójában kifejtett tevékenysége által lehet hitelesen megmérni. Ilyen „mérőeszköznek” minősíthető a fent idézett MODEMbeli „jelentkezése” is, amelynek hatására a szakma figyelmének felébresztése voltaképpen borítékolható volt, hiszen már a tárlat ismertető szövegében is feltűntek azok a „pikáns fűszerek”, amelyek használatával kuriózumszámba menő „gasztronómiai remekek” helyezhetők a „jól képzett gurmék” asztalára. Mindeközben természetesen az egyszerűbb ételekhez szokott honpolgár ugyanolyan eséllyel készülhetett fel az intenzív hascsikarásra, mint az émelyítő öklendezésre, hisz köztudottan tipizálható kortárs képzőművészeti jelenségnek számít, hogy az esetek döntő többségében a

Dobogó

Mitikus Magyar Történelem (XV. évfolyam 1. szám) Megjelenik minden páros hónap utolsó napján

vesbolt címén (Bp. Kenyérmezõ u. 3/a, 1081). Elõfizetési díj egy évre: 5000 Ft.

Fõszerkesztõ: Sárosi Zoltán világháló: www.dobogommt.hu Kiadja: Két Hollós kiadó (Bp. 1081 Kenyérmező u. 3/a.) Elõfizetéssel kapcsolatos információk: 299-0032 A lap elõfizethetõ a Magyar Posta hivatalaiban és rózsaszínû postautalványon a Két Hollós Köny-

villámlevél: [email protected] HU ISSN 1589-3677(nyomtatott) HU ISSN 1589-4746 (online) A lapban megjelent cikkekért felelõsséget vállalunk!

4

Dobogó

szakma lelkesedésével egyenes arányban mutatkozik meg a közönség krónikus méreteket öltő ellenszenve, képletesen értve gyomorrontása.

Kortárs messiás Sátán-szimbólummal

Gulyás meghatározásában a „Messiások” címet viselő tárlat elsősorban a keresztény megváltás-toposzt, a mellette való bizonyságnak vagy éppenséggel a kétségbevonásának kérdését feszegette.„Sztereotípiáktól mentesen, a sematikus megoldásokat kerülve, felkavaró alkotásokkal kívántuk bemutatni az áldozathozatal megrendítő témáját. Ugyanitt kaptak helyet a szekularizált megváltás esélyét tematizáló alkotások is.” – szólt a rövid, de sokat sejttető kurátori értékelés. (Hogy egy megváltás mi módon lehet szekularizált, azt jelen esetben ne firtassuk…) Nos, a sztereotípiáktól mentesség, tudjuk jól, hogy a kortárs művészet szóhasználatában, illetve motívumkészletében túlnyomórészt közönséges aberrációt és primitív szentséggyalázást jelent. Ebbéli, súlyosnak aligha nevezhető előítéletünkben most sem kellett csalatkoznunk, hisz Gulyás Gábor hathatós közreműködésével ugyanúgy kiállításra került a New York-i Andres Serrano emberi vizeletbe alámerített feszülete, mint a hullaházban fotózott tetemek viszolygást keltő képjelei, vagy akár a bécsi akcionisták vérben tocsogó,

Széttárt lábú „Messiás”

öncsonkító performanszai a tulajdon péniszét zsilettpengével vagdosó Rudolf Schwarzkogler és a kibelezett disznókban fetrengő Hermann Nitzsch nevével fémjelezve. A repertoár azonban a fent jelölt „alkotásokkal” korántsem mondható teljesnek. Láthatott ugyanis még a nagyérdemű tövisből font hullahopp-karikával tengerparton meztelenül vonagló nőt, világító fejű nehézbúvárokat, dús fanszőrzetű hölgy meztelen hasára késsel véresre vájt sátánista szimbólumot (még mindig ne feledjük, hogy a tárlat címe „Messiások”…), de ugyanúgy terítékre került egy lábait a nyaka köré „tekerő” jógázó fiatalasszony, akinek ily módon felvett testtartása úgy hangsúlyozta ki nemi szervét, hogy az gyakorlatilag mindenféle változtatás nélkül szolgálhatott volna illusztrációként a Kámaszutrában. Az igazi „gyöngyszemekről” azonban még nem tettünk említést: Debrecenbe érkezett ugyanis Bill Viola, az ünnepelt New York-i sztárművész „Messenger” (Hírhozó) című videó-munkája is, amely egészen sötét, démoni tónusokkal egy vízben lebegő, majd alámerülő ruhátlan emberi testet ábrázol. A video-alkotás forgatókönyve szerint mielőtt azonban a vízi hullára emlékeztető minőség szép lassan eltűnne a végtelen sötétben, horrorfilmekre jellemző kép- és hangeffektusok mellett még hirtelen felnyitja a szemét, ezáltal keltve riadalmat a nem kellően felkészült szemlélőben. A mű annak ellenére, hogy valóban nyomasztó alvilági atmoszférát sugároz, „…Nagy-Britanniában a Művészeti és Rekreációs Lelkészség megrendelésére készült 1996-ban, s a Durhami Katedrálisban mutatták be, mint helyspecifikus installációt”.(24.hu, 2009. 09. 19.) Hogy hogyan kerülhetett egy ilyen, alapjaiban démoni erőket megidéző kortárs képzőművészeti lenyomat egy keresztény katedrális falai közé (nem mellékesen egyházi megrendelésre), hogyan válhatott az ördögi atmoszféra Isten otthonában „helyspecifikussá”, és egyáltalán milyen hírt hozott ez a hátborzongató alvilági „messenger”, azt most e helyütt szintén ne firtassuk, maga a jelenség azonban mindenképpen jelzés értékű és komoly tanulságokkal rendelkezik. A két „csúcs-motívum” bemutatása azonban még hátra van. Az egyik szintén video-munkák közé sorolható, mely művészi kifejezési forma a szcéna által preferált formájában legalább akkora érvénytartammal került a művészet rendszerébe, mint amilyen hitelességgel jelentek meg az ötvenes években a kifutókon a manökenek helyett a munkáslányok, A szóban forgó video-alkotás közvetítésével (miközben továbbra se feledjük, hogy egy olyan térben vagyunk, ahol deklarációk szintjén a megváltás problematikája központi kérdésnek minősül) egy orális aktust látunk, amint bizonytalan eredetű masszával és nedvekkel bekent vonagló női test lábai között nagy átéléssel egy szorgalmas férfinyelv tevékenykedik. E látványelemmel kapcsolatban ne legyünk restek és idézzük fel bátran Gulyás Gábor a tárlat céljával kapcsolatos nyilatkozatának egy részletét! „…Értelmezni próbáljuk a keresztény értékeket…” (Evangélikus.hu, 2009. szept. 21)

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM

Csináld magad! – kreatív Krisztus-megfeszítő szett

Miközben tehát a pornográf elemekkel csordultig átitatott aberrált filmrészletet szemléli a szerencsésnek egyáltalán nem biztos, hogy nevezhető tárlatlátogató, tudatosítania kell magában, hogy az orális aktus képjele stílszerűen vizuális előjátékként funkcionálva készíti elő, ha úgy tetszik, vezeti fel a „megváltás keresztje” című terem anyagát, ahol – a kurátor szavait kölcsönözve – „a napnyugati kultúra meghaladhatatlan hagyományaként” felmutatásra kerülnek az üdvtörténet legfontosabb órái, valamint a mérhetetlen szenvedés, és az áldozathozatal jelentősége. Lássuk tehát, hogy milyen formában és milyen eszközökkel jelenik meg az áldozathozatal szakrális méltósága Gulyás interpretálásában! Rövid elemzés alá vont képünk egy lengyel „művész”, Eugeniusz Get-Sztankiewicz alkotása lesz, melynek címe: „Csináld magad!” Amennyire ártalmatlannak és jelentéktelennek tűnik a cím, annyira lesz sötét a tartalom, sőt, talán nem is nagyon rugaszkodunk el túlságosan a valóságtól, ha azt állítjuk, hogy az egész tárlat legördögibb alkotásával állunk szemben. Egy bekeretezett tablón ugyanis apró tárgyakat látunk: egy keresztet, egy kalapácsot, három szöget és egy Korpuszt. Az üzenet teljesen világos: „csináld magad”, vagyis felhívás Krisztus saját kezünk általi keresztre szegezésére. Mit jelent ez? Semmi mást, mint hogy átnyúlva az időn, a mindenkori jelenben éljük át újra és újra Krisz-

5

tus folyamatos megfeszítését, vagyis a Krisztusi értékrend halálba küldésének szándékát. Ez már olyan szinten a legalja az emberinek aligha nevezhető gondolkodásnak, hogy gyakorlatilag minden okunk megvan arra, hogy a szó szoros értelmében megrettenjünk, mondván: miféle démonok hatása alá került az az ember, akit elvileg Isten a hatodik napon saját hasonlatosságára a világra teremtett, abból a célból, hogy Teremtőjének, még ha esetleges tükreként is, de hirdesse az élet szentségét. Őszintén belegondolva: milyen esélye van egy olyan világnak a túlélésre, ahol Krisztust keresztre feszítő „társasjáték” akár csak egyetlen prototípus szintjén is megfogalmazódhat, előrevetítve egy olyan luciferi víziót, ahol az éppen ebédhez hívogató anyai szóra a következő válasz érkezik a gyermekszobából: „mindjárt megyünk anyu, csak még az apuval odaszögezzük Jézuska lábát a kereszthez.” Nos, ezen a ponton már valóban elfogynak a szavak. És, hogy az elfogyott szavakat esélyünk se legyen pótolni, jó lesz ha megértjük: ez a gyökereiben antikrisztusi „alkotás” a „Messiások” című tárlaton bemutatott több, mint száz képzőművészeti lenyomat közül Gulyás Gábor kedvenc műveként lett meghatározva. Kurátorunk ízlésvilágának ilyetén irányáról ugyanis az evangélikus egyház internetes újságjában adott nyilatkozatot, vagyis abban a keresztény hírportálban, melynek munkatársa a következőket jegyezte le az alapvetően Istenés szentséggyalázó tárlattal kapcsolatban: …„órákat töltöttél el (ti. a „műalkotások között), de újra szeretnéd kezdeni….” Érthető? Újra szeretnéd kezdeni megtekintését az emberi vizeletben megmerített Krisztusnak, a provokatívan pornográf orális aktusnak, a disznóbélben fetrengő agyhalott embereknek, a péniszt zsilettpengével vagdosó félőrült kortárs „talentumnak”, a „csináld magadnak”, vagyis a saját kezeiddel történő Krisztus-megfeszítésnek. Ennyit képes végső konklúzióként levonni egy keresztény portál, miközben még csak jelzések szintjén sem fogalmaz meg fenntartásokat, vagy olyan kritikai észrevételeket, melyek legalább enyhe elhatárolódásra engednének következtetni. Mert azon természetesen nem lehet csodálkozni, hogy a Magyar Narancs, mint a kiállítás gyöngyszemét említi a Krisztus-megfeszítő „szettet” (Kiállítás – Sok hűhó – Messiások a Modemben, Dékei Kriszta, 2009/43), de hogy egy magát vallásosnak hangoztató sajtótermék munkatársa maradéktalanul beleegyező magatartást tanúsítson a keresztény értékeket pornográf, skizofrén, aberrált és súlyosan blaszfémikus képjelekkel „megérttetni kívánó” tárlattal kapcsolatban, az, mondjuk ki nyíltan: nem tolerancia, nem haladó szellemiség, de még csak nem is „jófejség”, hanem egész egyszerűen mindennek az alja. Az pedig már valóban kommentálásra sem méltó, ahogyan a deklarációk szintjén keresztény, jobboldali értékeket képviselő Demokrata című sajtótermék nyilatkozik ugyanezen „kulturális” eseménnyel összefüggésben: „…a kiállítás célja az, hogy Jézus tanúságtételének eredetiségét és egyetemességét mutassa be úgy, hogy a nem hívő látogatók is lehe-

6

Dobogó

tőséget kapjanak az őszinte szembesülésre. (Demokrata, Megváltás, Herbák Dóra,Tóth Ádám) Egy ilyen szellemiségű tárlat megrendezését követően a mocsárban még nem teljesen alámerült ember joggal várhatná el, hogy egy magára valamit is adó, alapvető erkölcsi normákat szem előtt tartó kulturális vezetés, megköszönve addigi tevékenységét, a soha viszont nem látás reményében egészen a kijáratig kísérje el az „újító törekvéseket” támogató kurátort. Ám valamilyen furcsa okból kifolyólag ennek mégis az ellenkezője történik: pályáztatás nélkül nevezik ki Magyarország legpozícionáltabb kortárs képzőművészeti intézményének, a Műcsarnoknak az élére. És Gulyás meghálálja a bizalmat: elszabadult hajóágyú módjára tarolja le a normalitás kereteit, miközben az amúgy is romokban heverő nemzeti identitástudat továbbontásán is hangyaszorgalommal dolgozik. (Erről majd később.)

Gulyás – a kurátor

Bemutatkozása egy retrospektív kiállítás keretei között történik meg, a „Bizottság a Műcsarnokba jön” címmel. Témaválasztásának, ha tárgyilagosak akarunk maradni, tagadhatatlanul van jogalapja, ennek ellenére mégis erősen aggályos. A „Bizottság” ugyanis egy alternatív rockot játszó underground zenekar volt a diktatúra utolsó évtizedében, mely viszonylagos népszerűsége ellenére a szubkulturális keretek áttörésére alkalmatlannak bizonyult, így történetének bemutatásához igény esetén megfelelő keretet biztosíthatott volna egy művész mozi, illetve bármely hasonló szellemiséget valló magángaléria közege. Mindeközben e témához nyúlván Gulyás szemmel láthatóan nem érzékelt egy nagyon fontos szempontot. Amíg a diktatúra atmoszférájában a Bizottság által képviselt antiszociális személyiségjegyekkel erősen átszőtt magatartásmodell felmutatása még jelenthetett ellenállást is, addig napjainkra – amikor jóformán követendő életmodellé vált a deviancia – ennek a szellemiségnek a propagálása a rombolás lehetőségét is nagyon komolyan magában rejti. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy az a szellemiség, amely a levizelt Krisztust önmaga torzult lelkiségéből kihányó Serranonál és a bécsi akcionistáknál csúcsra járatódott, ha nem is olyan előrehaladott stádi-

umban, mint a fent jelölt előképeknél, de jól beazonosíthatóan a Bizottság világképét is penetránsan áthatotta. Példa erre az 1984-ben Wahorn András által írt és rendezett Jégkrémbalett című film, melynek maszturbáló nőt ábrázoló nyitóképe már az első pillanatokban megszabja az irányt: a kaotikus és pszichotikus képi elemek sodrásában ugyanis kétséget sem hagyva az aberrált testiség és a sötét gondolatok kerültek fókuszba. Az aberráció és az alapvető emberi normák megtaposása azonban nagyon úgy tűnik, hogy a Gulyás Gábor által felállított követelményrendszerek alapjait képezik, és azok konzekvens képviselete ingyenes belépőkártyát biztosít a gulyási vezéreltségű, jól pozícionált antikultúrális közegek kiállítótereibe. Márpedig e súlyosan neurotikus „szellemiség” eluralkodása által világra vajúdott alkotások „hatalomátvétele” rendkívül mély problémákat vet fel: azok ugyanis nem hogy választ nem adnak rendkívüli súlyú, tehát az egész emberiséget érintő sorskérdésekre, de egész egyszerűen még csak fel sem vetik a legalapvetőbb dilemmákat. Ellenkezőleg: a hagyományos értékek tendenciózus megkérdőjelezése által újabb és újabb kérdőjeleket szülnek, tovább mállasztva a már addig is elemeire morzsolt kereteit a normalitásnak, miközben nyomatékos hangsúlyt fektetnek az értelmetlenségre. Hogy világos legyen, mire is gondolunk valójában, lássunk egy idézetet a Bizottság együttes egyik oszlopos tagjától, feLugossy lászlótól:

eszperantófizika frigidkövérmarika darázsuszály kölnimotor férfitej és anyacukor atomsebész bárányszínész sebkenőcsdenevér ahu áramlani áramlani a lélekhintái kútapáca vattalepény az óbokréta szőrmeszegény nyüstobjektív spermaforgács civilkelta szériagyász (feLugossy László dalszövege) Nos, amikor a „Bizottság a Műcsarnokba megy” címmel megnyílt a tárlat, akkor meg kell értenünk: ez a szellemiség költözött az ország első számú kortárs kiállítóterébe. Wahorn és a Bizottság nagyjából ennyit képes a világról elmondani. És Gulyásnak ez a szint nem csupán elegendő, hanem tökéletesen alkalmas arra, hogy több hónapos tárlatot rendezzen belőle. Persze ismerjük jól a hangokat, melyek kitartóan próbálják sulykolni: az értelmetlenség csak a felszín, csak játék, provokatív eszköz, mely voltaképpen rendszerkritikát fogalmaz meg, és korképet vetít a társadalom elé. De minden hiába: amikor a jól sminkelt esztéta észjárás és művészettörténészi diszciplínák alól átsüt a marketing-manageri süketelés, miközben lehetőleg négy mondaton belül tízszer hangzik el a „kontextus” és „toposz” kifejezés, ezáltal próbálva nyomatékot adni és intellektuálissá varázsolni az egyébként fájóan következetlen deklarációkat, akkor az ember lesajnálóan mégiscsak belátja: bármilyen gúnyába is próbálják be-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM legyömöszölni „frigidkövérmarikát”, vagy a „civilkelta szériagyászt” az bizony a legüresebb banalitás marad, melyre csupán egyetlen értelmes válasz adható (ha csak nem kisegítő iskoláról van szó): „feLugossy fiam, hozd ki az ellenőrződet, aztán eriggy’ a helyedre, ez elégtelen”. Gulyás Gábor azonban, miután a debreceni MODEM-ben és a Műcsarnokban is letette a névjegyét, és Wahornt is jelesre vizsgáztatta, nem fújt visszavonulót. Olyan eszközhöz nyúlt, amelyet addig nyíltan még ő sem vállalt fel. Következett ugyanis a „Mi a magyar?” című botrányos „rendezése”, ahol már ténylegesen lehullottak a leplek: a szentség- és vallásgyalázás, valamint a „spermaforgács” és „szériagyász” mélységű gondolatok exponálása után bevetette talán legalpáribb ütőkártyáját: az addig még csak spájzban tartogatott „vegytiszta” nemzetgyalázást. A „Mi a magyar?” címmel megrendezett tárlat 2012 augusztusában nyitotta meg kapuit. S a kapuk megnyitásával, mintha a szennyvízcsatornát is megnyitották volna. Aki azt hiszi, hogy ez költői túlzás, az nagyon téved. A szó szoros értelmében ömlött ugyanis a szenny a Műcsarnok falai között. A vonat WC-ben saját vizelését mozgókép által rögzítő kortárs művész video-munkája ugyanúgy helyet kapott, mint az önmagát bő nyállal tükör előtt szembeköpő modernista alkotó. Ugyanakkor láthatott még (a teljesség igénye nélkül) a nagyérdemű sötét utat „History” felirattal, jelezve, hogy történelmünk sötét út, mely a reménytelenségbe tart, basszusgitározó, udvari bohóc jellegű, fröccsentett műanyagból készült Mátyás királyt; Atillát, Isten ostorát, amint lehajolva lovának bélhangját vizsgálva az ülepét mutatta a kiállításra érkezőknek, Szent Korona szerepkörben futball labdát és a Himnusz eléneklésének a végén láthatatlanná zsugorodó embert, vagyis semmivé foszló jövőképet, jelezve a lehetőséget, hogy a Himnusz szellemiségének vállalásával egyenes út vezethet a megsemmisülésbe. A „Mi a magyar?”- kérdés megválaszolására tehát Gulyás értelmezésében a legmegfelelőbb kifejezőeszköznek a sötét történelem és semmivé foszlás, a slejm és a vizeletet ürítő pénisz látványa bizonyult. Természetesen a vizuális hatásokba csomagolt sokkhatás a közönség részéről is látványosan megnyilvánult. A „24.hu” internetes médium „Kaka ország kaka néppel” című jegyzetében számolt be a tárlatról, melyben hoszszan idézett a kiállítás vendégkönyvéből: „A fiatalabb és a nyugdíjas magyar látogatók közül is többen „szégyennek és gyalázatnak” írják le a kiállítást, ami hiányolja a magyarokra jellemző pozitívumokat. Egy építész kétoldalas „Hol a magyar?” című óriási betűkkel írt bejegyzése arra kérdez rá, hol van a tárlatból a magyar kvalitás, az értékeink felmutatása, a „nemes anyag”, a hit, az emberség, a remény. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy „ez nem a magyar életérzés, hanem a mindent levizelő cinizmus”. „Mi nem ilyenek vagyunk. Nem tetszett. Az adófizető magyarok pénzéből aláznak minket” – olvasható másutt. „Ennyi gonosz gyalázatot még a világban élő magyarok nem kaptak, mint ezen a kiál-

7

lításon” – írja hosszú véleményében egy nyugdíjas. (24.hu, Kaka ország kaka néppel 2012. 10. 13.) A nézők mellett azonban a közélet ismertebb szereplői is tollat ragadtak: „Ami itt történik, annak semmi köze a művészet fogalomrendszeréhez. A kurátor brutálisan negligálja a művészet saját belső narratíváit és művészetelméleti kívánalmait, sőt még a kiállításrendezés szabályait is, és mindent egy erőszakos ideologikus konstrukciónak rendel alá.” (Magyar Narancs, Kürti Emese, Tamás Gáspár Miklós, 2012. 08. 23.) Gulyás a közfelháborodás ellenére ismét a helyén maradhatott. Hogy a kultúráért felelős akkori államtitkár, L. Simon László miért nem lépett az ügyben, azt hivatalosan nem tudhatjuk, de a civilben költőként tevékenykedő politikus néhány alább idézet verssora talán mégiscsak szolgáltat némi magyarázatot az engedékeny, toleráns hallgatásra. „…a hazai művészettörténet elfelejtkezett rólam miközben én már Párizsban báboztam iskolát alapítottam és egy röhögő törpét követtem akivel szétbaszott zsidó kurvák seggéről készítettünk gipszlenyomatokat…” (Váratlanul kiderült) Egy másik verséből (címe: „Nehezen értelmezhető”) a következő információk birtokába juthatunk: „ondómban lévő életenergiám azonban nem tudtam rendesen szabályozni, állandó ejakulációm volt, a mesterem megtagadott.” És a végére egy rövid, de velős helyzetkép: „…már a szarszagot sem éreztem…” Azt hiszem, így már minden világos. Van két ember. Egy kurátor és egy kultúráért felelős államtitkár. Az előbbi a „Mi a magyar?” kérdésre vizeletürítéssel, a „Messiások” felvetésre pedig orális aktussal válaszol, míg az utóbbi békésen „ejakulálgat”, miközben „szétbaszott zsidó kurvák seggéről” készített gipszlenyoma-

L. Simon László: „Szellemi és kulturális értelemben is hozzátegyek ahhoz, amit nevezhetünk akár kurzusépítésnek.”

8

Dobogó

tok emlékképeiben merül alá ábrándosan. S mivel a testnedvekhez fűződő szoros érzelmi kötődés jól láthatóan összekapcsolja őket, ezért nyilván nem is fognak egymással szemben kritikai megjegyzéseket megfogalmazni. Egy alomból jöttek, békésen megférnek egymás mellett, mint „kacsa” és ágytál a nővérpultnál, miközben „csendesen” terelgetik-formálgatják a közízlést. Azonos értékrend, azonos világkép. Természetesen lehet az általuk képviselt szándékot és koncepciót magyarázni és ideologizálni, ragozni és intellektuális vitára bocsátani, de a tény akkor is tény marad: a fentebb említett kiállítások meghirdetett kérdésfelvetése mögé bújva ismét jó nagyot lehetett rúgni mind a magyarságba, mind az alapvető morális értékekbe, ugyanis helyezhetnek egy vonat WC-ben vizelő embert bármilyen kontextusba és szekcióba, egy bő nyállal köpködő „alkotót” pedig „Mi a magyar” címszó alatt magyarázhatnak akárhogyan, az gyalázás lesz a javából, és aki ezt másképp látja, ott bizony keményen deformálódott a lélek, hisz aki még mindig nem érti, hogy betegséget és aberrációt közszemlére tenni beteg és aberrált dolog, még ha az egyfajta jellegzetes korrajzként is adható el, ott bizony komoly problémák vannak a fejekben. Mert az nem igaz, hogy egy beteg világot visszatükrözni csak beteg eszközökkel lehet, erre számtalan példával szolgált a művészettörténet. Ám ha az a művészetnek hazudott nyomorult komédia, mely a „Messiások”, illetve a „Mi a magyar?” kérdésfelvetés mögött megidéződve kanonizálásra kerül, miközben tovább folytatódik a pszichésen zavart, lecsúszott páciensek vezető-értelmiséggé való emelése, valamint az ezen elemeket pajzsra emelő minőségek pozícióban tartása, akkor ne is csodálkozzunk azon, hogy kialakul egy olyan „genetikailag” alattvaló magyarság-kép, melyet cáfolni kizárólag a múltunkra hivatkozva már egyre reménytelenebb és egyre kínosabb lesz. Gulyás tehát tolakodóan pimasz képjelekkel, gyalázkodó szellemiséggel, valamint aberrációval átitatott gondolkodásmód preferálásával építi fel a kortárs művészet „önkéjuralmi rendszerét”, miközben a volt kulturális államtitkár békésen asszisztál az értékek és az emberi lét morális tartópilléreinek „szőnyegbombázásához”. Ezen természetesen nincs is mit csodálkozni, hisz ő maga írta egyik versének utolsó sorában: „már a szarszagot sem érzem.” Nyilván ezért nem csavarja az orrát Gulyás tevékenysége sem. Ettől azonban még a képzőművészeti közéletet és a kultúrára fogékony társadalmi szektort nem kellene a pöcegödör mellé telepíteni. Ami azonban igazán döbbenetes: ennek a gyökereiben penetráns szellemiségnek a hatáskörébe került a várbeli Csontváry-tárlat megrendezésének lehetősége. Ez lesz tehát az a világlátás, mely definitíve tiszta vizet öntve a pohárba, végre „feltárja” Csontváry valódi arcát. Legalábbis a kommunikáció szintjén. Hát… Lássuk az eredményt! ***

Jómagam egy nagyon kedves debreceni barátommal és feleségével tekintettem meg először a kiállítást, még valamikor az előző év novemberében. Már hozzávetőleg fél órája járhattuk a termeket, amikor a „Taormina” képhez érve egy nagyobb csoportosulásra lettünk figyelmesek. Közelebb férkőzve a festményhez vettük észre, hogy egy Pap Gábor művészettörténész által vezetett csoport tagjai közé keveredtünk. Barátaimnak jeleztem, hogy ezen a helyen nem lesz minden tanulság nélkül való egy kicsit hosszabb időt eltöltenünk, mert bizonyosra vehető, hogy izgalmas dolgokat fogunk hallani. A következő fél órában együtt maradtunk a csoporttal, és hallgattuk a művészettörténész elemzéseit. Amikor a „Baalbek” című alkotás termébe értünk, a hivatalosan szervezett tárlatlátogatás vezetője utolérvén minket, udvariasan felkérte a csoportot és annak vezetőjét, hogy ameddig Ők a teremben tartózkodnak a tumultus elkerülése érdekében fáradjanak át egy másik helyiségbe. Ezen a ponton döntöttem úgy, hogy „hátrahagyom” a Pap Gábor által vezetett csoportot. Ennek oka igen prózai volt. Tálcán adódott ugyanis a lehetőség, hogy a másik „társasághoz szegődve” betekintést nyerhessek az oly plasztikusan hangoztatott Csontváry-profil tisztába tételének módszertanába. Szó szerint rég nem érzett izgalommal eredtem a tárlatvezető nyomába, és vártam felvilágosító szavait, elemzéseit. Az utolsó teremben értem be a „hivatalosan delegált” művészettörténészt. Itt kapott egyébként helyet a főművek közül kettő: a Csontváry által „magányosnak” soha sem nevezett cédrus és a „Zarándoklás a cédrusoknál Libanonban” címet viselő remekmű. A tömeg valóban nagy volt és így az „alapzaj” is meglehetősen elnyomta a tárlatvezető által szolgáltatott információkat, ezért kicsit közelebb férkőztem a hangforráshoz. Ekkor már barátaim is utolértek, aminek következtében azt a döbbenetet, amit az elhangzott mondatok miatt átéltem, nem egyedül kellett elviselnem. Mert amit ott, a helyszínen a cédrus-képek előtt hallottunk, az valóban elképesztő, fogalmazhatnánk úgy is, hogy egyenesen sokkoló volt. A „Zarándoklás” képhez személyes kapcsolatok fűznek. Hozzávetőleg egy évvel ezelőtt ugyanis megrendelésre lemásoltam a Nemzeti Galériában, aminek köszönhetően közel négy hónapot töltöttünk el „egymás társaságában”. Ezért úgy vélem, túlzás nélkül állíthatom: ismerem a festmény minden négyzetcentiméterét, színdinamikáját, minden árnyalatát, ecsetkezelését, motívumkészletét, kompozíciós rendjét, vagyis legapróbb rezdüléseit. De ami legalább ennyire lényeges, tudomásom van a képpel kapcsolatos művészettörténészi vélemények és értelmezések igencsak széles spektrumáról, ezért talán joggal gondolhattam úgy, hogy az elemzés terén túlságosan nagy meglepetés már nem érhet az életben. Nos, be kell látnom: tévedtem. Méghozzá nem is akármekkorát. Hatalmasat… A tárlatot vezető hivatalosan delegált „szakember” ugyanis a következőket jelentette ki a Zarándoklás cédrusáról: „A festménynek sok olvasati lehetősége lé-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM tezik, én most csak kettőt emelnék ki. Egy hétköznapi, és egy vallási szempontokat is figyelembe vevő közelítést, bár az utóbbit a művészettörténészek napjainkban nem nagyon szeretik, ha valaki felveti. Nos, első olvasatban ez a festmény önarckép, és azt ábrázolja, amilyennek Csontváry szerette volna látni magát. Olyan embernek, akit körültáncolnak, aki a kávéházak sztárja. Második olvasatban viszont a festmény tulajdonképpen Salamon templomát ábrázolja. Az alsó képmezőben megjelenő lovasok egy muszlim közösség tagjai, ahol maga Szűz Mária is megjelenik a kis Jézussal.”

Az idézet nem szó szerinti, de a lényeget pontosan írja le. Ha diplomatikusak akarunk maradni, akkor egyetlen szóval intézzük el a hallottakat: eklektikus… Talán mondanom sem kell, azonnal ledöbbentem a hallott értelmezéstől, és nem tagadom, képtelen voltam szó nélkül hagyni a történteket. Barátaimat csendben megkérdeztem, nem zavarná-e Őket, ha néhány kérdést feltennék a tárlatvezetőnek. „Ellenkezőleg” – válaszolták, ezért megkapva a felhatalmazást, kisvártatva a tettek mezejére léptem. Első kérdésem a következő volt: „Ne haragudjon, hogy kívülállóként közbeszólok, de nem tudom jól értettem-e, amit mondott, hogy a cédrust Salamon templomával állította összefüggésbe?” „Természetesen igen” – hangzott a magabiztos válasz. „Lenne kedves elmagyarázni, hogy ezt az olvasatot, milyen logika alapján bontotta ki? Mert őszintén szólva ezzel az értelmezéssel én még soha életemben sehol nem találkoztam.” – tettem fel következő kérdésemet. Barátságos, elnéző mosollyal érkezett a válasz: „Ha jobban megfigyeli, a fa koronája egy kupola-formát ír le, hasonlót, mint amilyen Salamon templomának a kupolája volt. Ráadásul a cédrus-motí-

9

vum is egyértelmű. Nevezett templomot ugyanis cédrusból építették.” Ekkor megköszönve a tájékoztatást elcsendesedtem, hisz a megszégyenítésnek nem vagyok híve. De a válasszal kapcsolatban apró kiegészítésekkel mégiscsak élnünk kell. Salamon templomának ugyanis nem volt kupolája, ezt a rekonstrukciós rajzok is egyértelműen bizonyítják, másrészt pedig a templomot nem cédrusfából, hanem kőből építették. Az más kérdés, hogy cédrussal burkolták, de kőből építették. Művészettörténészünk két bizonyítéka tehát, mely Csontváry „Zarándoklásának” cédrusfáját ószövetségi alapokhoz kötötte nem volt egyéb, mint a legbanálisabb tévedés, ha úgy tetszik, puszta kitaláció. De valóban csak erről lenne szó? Tévedések és kitalációk fatális sorozatáról, vagy valami másra, valami mélyebb összefüggésre is gondolhatunk az elhangzottakkal kapcsolatban? A kérdésre garantáltan vissza fogunk még térni, de jelen pillanatban haladjunk tovább az események sorrendjében. Az elhangzottak után – utolsó teremről lévén szó – a csoport lassan szétszóródott, és én a művészettörténésszel még váltottam néhány szót. A Salamon-templom kérdéskörrel összefüggésben felvetettem, hogy amennyiben mindenképpen egy épület szerkezetvázával szándékoznánk összefüggésbe állítani a cédrust (hozzáteszem teljesen alaptalanul és tévesen), akkor nem lenne-e helyénvalóbb a Gizai piramisra asszociálnunk, hisz jól látható, hogy a fa koronája sokkal inkább rajzol ki egy szabályos háromszöget, mintsem kupolát. E kérdésben nem tudtunk egyezségre jutni, ugyanis művészettörténészünk szerint a tökéletesen érzékelhető, félre sem érthető vizuális utalások ellenére a szabályos háromszög valójában mégsem szabályos háromszögként, hanem kupolaként értelmezendő. Ezen a ponton úgy véltem, hogy alapvetően felesleges bármilyen érveléssel előállni, hisz amennyiben a szemmel látható tények nem bírnak meggyőző erővel, akkor ott már nincs segítség. Azt azért még megkérdeztem, hogy amennyiben a lóháton megjelenő társaságot egy muszlim közösség tagjaival azonosítjuk, akkor milyen összefüggés alapján lett beemelve a kompozíciós térbe Szűz Mária és a Kisded alakja. Válasz: „Csontváry ezt nyilván nem gondolta át, hisz bevallottan ateista volt.” – érkezett a magabiztos válasz. (Csontváry „ateizmusára” még szintén visszatérünk…) Utolsó kérdésem pedig arra irányult, hogy milyen összefüggésbe hozható a lóháton Gyermekével ülő Madonna Salamon templomával. „Mindkettő keresztény szimbólum” – mondta ismét csak meggyőző következetességgel a művészettörténész. „De Salamon temploma nem keresztény, hanem zsidó szent helynek minősült. Akkor mégis, hogyan függ össze a két motívum? – kérdeztem vissza most már tartva attól, hogy a tárlatvezető kötekedésnek fogja venni újabb és újabb aggályaimat. „Úgy következik egymásból a két motívum, mint ahogyan a Bibliában az Ó és Újszövetség következik egymásból.” – érkezett most már valóban az utolsó felvilágosító szó, hisz a művészettörténész engedelmet kért a távo-

10

Dobogó

zásra, mondván: nagyon szomjas lett. Hogy az Ó és Újszövetség milyen szinten következik egymásból, ehhez a kérdéskörhöz azért még lett volna hozzáfűzni valóm, de ennek megvitatására nyilvánvalóan sem a hely, sem a személy nem volt alkalmas.

Salamon temploma a jellegzetes Gulyás-kupolával

Mindenesetre a fenti információk meghallgatása után két dologban egészen biztos lettem. Első: mielőtt agyvérzést kapnék, vagy esetleg tettlegességre kerülne sor, sürgősen el kell hagynom a Csontváry-kiállítást, második: rövid időn belül vissza kell térnem, és a művészettörténész által elmondottakat feltétlenül rögzítenem kell. A hangfelvételre, úgy véltem, mindenképpen szükség van, hisz bizonyító erejű dokumentumokkal szerettem volna rendelkezni atekintetben, hogy milyen szinten vezetik félre a tárlatlátogatókat egy olyan kiállításon, ahol, ne feledjük el, a deklarált cél mégiscsak a nagyjából egy évszázada tartó ellentmondásos, és gyakran hazugságra alapozódó Csontváry-kép tisztába tétele volt. Ha néhány perc alatt ennyi téves információ került közlésre, akkor mi történhetett itt egy másfél órás tárlatvezetés alkalmával? Kizárólag ez a gondolat járt tehát a fejemben akkor, amikor a helyszínről való távozás mellett döntöttem, ugyanakkor nem hagyott nyugodni az a kérdés sem, hogy vajon egyetlen „önjáróvá” váló művészettörténész ámokfutásának eredménye volt-e, amit hallottam, vagy valami másról, valami rendszerszerű problémáról van szó valójában? Ha ugyanis ezek nem önkényes véleménynyilvánítások voltak, hanem egy előre deklarált sablon szerint zajlott a tájékoztatás, akkor sajnos nagyobb a gond, mint amekkorának az első pillanatban látszik. Persze tudom jól, hogy sokakban megfogalmazódik a kérdés: „végső soron nem mindegy, hogy most Salamon templomaként, piramisként, vagy esetleg Életfaként kerül meghatározásra egy festmény központi motívuma? Miért kell tehát ennek ekkora feneket keríteni?” Az így gondolkodókat csak arra kérem, legyenek türelemmel. Az írás végére erre a kérdésre mindenképpen kimerítő választ fognak kapni.

Néhány nappal első kiállítás-látogatásom után tehát visszatértem a helyszínre, ahol mindenekelőtt azt szerettem volna megtudni, hogy legközelebb mikor fog tárlatot vezetni a szóban forgó úriember. Miután minden szükséges információt megszereztem, a megjelölt napon ismét a közönség soraiba álltam és érdeklődve vártam a most már teljes tárlatvezetést. Minden az eltervezett forgatókönyv szerint alakult, az elmondottakat szerencsére tökéletes hangminőségben sikerült rögzítenem. Így mindazok, akik bármilyen okból kifolyólag lemaradtak a Csontváry kiállítás tárlatvezetéséről, most részesülhetnek az élményben és elolvashatják a magvas gondolatokat. Jómagam alapvetően humánus élőlényként az emberi kínzásokat mindig is elítéltem, ezért az elhangzottakat nem teljes terjedelmében közlöm. Egy hosszabb bevezetés után (csak, hogy érzékeljük a szellemiséget és a prioritások irányát) már „csupán” az általam erősen kifogásolt szakaszokat fogom idézni. (Könnyen elképzelhető ugyanakkor, hogy leirat formájában száraznak, esetleg vontatottnak fog hatni az ott elmondott ismertető szöveg, ezért aki egykét tucat sor átolvasása után „ráunna” annak tanulmányozására, bátran megteheti, hogy átlapozza az egészet, hisz reagálásom minden – a helyszínen elhangzott – súlyponti kérdésre kitér. Lássuk hát a tárlatvezetés részleteket tartalmazó leiratát: „Sok szeretettel köszöntök mindenkit itt a tárlaton. Igazából ötven éve nem volt Csontvárynak ilyen szintű tárlata, ahol ennyire összeszedték volna a teljes életművét. A kiállításnak van egy nagyon kellemes narratívája, nem kronológiában fogunk végighaladni a képeken. A portrékkal kezdünk (…zörgés, nem hallatszik), majd aztán később lesz még egy-két tematikus terem, így sokkal jobban végigkövethető egyébként az egész életmű, mint ha kronológiájában rakták volna össze. Mondtam, hogy vannak filmbetétek, ezek azért vannak valójában, mert Csontvárynak életében nagyon-nagyon kevés kiállítása volt, élete folyamán öszszesen három Budapesten, és az volt a szokása, hogy mindig személyesen várta a látogatóit, és személyesen kísérte körbe a látogatóit, és erre egy ilyen kis apró reakció, apró reflektálás. Az önéletírásából rekonstruálták egyébként a jeleneteket. A kiállítás folyamán kétféle képcímkét fogunk látni, az egyik szürke a másik fehér, a különbség oka az, hogy amelyik szürke, azt Csontváry élete folyamán kiállította, és fehér az, amelyiket nem. Nem tudjuk, hogy mi alapján osztályozta a képeit, de a rendezők szükségesnek tartották megmutatni, hogy mi az, amit ő fontosnak tartott, és mi az, amit kevésbé tartott fontosnak, és ez ilyen megjegyzés szintjén került fel a képcímkékre, ilyen színfoltként ez a jelzés. Akkor kezdjük el. Az első teremben a portrékat látjuk. Ugye Csontváry viszonylag későn, negyvenegy éves korában képezte át magát képzőművésszé, egészen addig patikusként, patikussegédként, patikusként dolgozott, ugye hangot hallott és ez alapján ilyen isteni elhívást, és ez alapján vált később festővé. Nagyon jól

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM megtanult egyébként rajzolni élete folyamán, noha nem volt különösebben tehetséges (!), de aki meg akar tanulni, igazából meg tud tanulni, ez igazából idő, munka és befektetés függvénye. Én rajztagozatos voltam valaha a gimnáziumban, ezért tudok rajzolni, valamivel tehetségesebb voltam, de az idő és a munka hiányzott. Tehát ez egy ténylegesen bizonyított teória, ha valaki belefekteti az időt és a munkát, mint ahogy itt látjuk a falon, akkor meg tud tanulni rajzolni. Ezeket a képeket egyébként Hollósy Simonnak a szabadiskolájában készítette Münchenben. Látszik rajtuk ilyen példamutatásként van csak kirakva, hogy egy nagyon jó alaptudása volt, egy nagyon jó grafikai tudást szedett össze. Látjuk itt még két önarcképét, az egyik a tankönyvi reprókról ismert önarcképe. Eleinte a Nemzeti Galériának a szakemberei úgy gondolták, hogy 902ben készült a festmény és hogy hibás a Csontváry-féle datálás, mert, hogy több olyan érett Csontváry jegyet mutat a festmény, amely a későbbi festészetére jellemző, aztán az anyagvizsgálatok során kiderült, hogy 896os a kép. Van még egy nemrégiben előkerül önarcképe egy Van Gogh parafrázis. Van Gogh-hal ők kortársak voltak, és nagyon érdekes, hogy amikor Van Gogh abbahagyta,Csontváry akkor kezdte igazából. Mondták, hogy ez egy nagyon érdekes vonulat. Egyébként egy évben születtek, csak Van Gogh-nak jóval nagyobb volt az alkotói időszaka, ugye Csontvárynál mindösszesen tizenhat évről beszélünk az alkotásnál. Ami vicces történet erről az önarcképről, hogy ez lappangó kép volt nagyon sokáig, nemrégiben találták meg, Molnos Péter művészettörténésznek teljesült az álma, ő egy Csontváryval foglalkozó művészettörténész, hogy talált egy lappangó Csontváryt. A vicc az egészben, hogy egyébként a Nemzeti Galéria raktárában lappangott, a hamisítványok között, ugye a harmincas évektől kezdve Csontváryt nagyon komolyan hamisítják már megrendelésekre, és ez kérdéses képként szerepelt, ott találták meg egyébként, egy archív fotó alapján nyomozták le, ami a 36-os Frankel-kiállítás, a Frankel-szalonban való kiállításon készült ott szerepelt a kiállításon a kép, így tudták beazonosítani. Egészen jó, hogy ilyen sokáig ugye a Nemzeti Galéria raktárában pihent, keresték, nem tudták hol van, de hál’ Istennek előkerült. Ha haladunk tovább, akkor érdemes majd egy pillantást vetni ezt csak összehasonlítás szintjén, hogy nőket nem nagyon tudott rajzolni, de később kitérünk erre még a szerelmes képeknél. Na átértünk a vadállattanulmányokhoz, még szakmailag mindig nem a túl jelentős képeknél tartunk, igazából ez egy kötelező állomás a festők életében vadállattanulmányokat festeni, Csontváry is meglépte ezt a kötelező állomást, többször megvádolták egyébként, hogy kitömött állatok után festi a képeit, ez nem bizonyított a mai napig, inkább egy kicsit mondjuk amiatt lehet, ha megnézzük a madaraknak például nincsen árnyéka, ez egy kicsit úgy néz ki, mintha tényleg stúdió jellege lenne az egésznek. Csontváryról tudni kell, hogy egyébként a madarakat nagyon jól ismerte, fiatal

11

korában foglalkozott ornitológiával és madáridomítással, valószínűleg ennek betudható, hogy inkább úgy néznek ki a képek mintha egy-egy madárfajnak a portréit festette volna meg. A pillangó képről annyit, egy biológiai bemutató vitrin után festette, valószínűleg tényleg egy tanulmányfestményről beszélünk. Ami biztosítja minden egyes életmű-kiállításon a részvételét a festménynek, az az, hogy a hátuljára ráírta, hogy életem első olajfestménye. És mert ez az első, mindenképpen helyet érdemel, ugye meg kell mutatni. Megérkeztünk a tájképekhez, ezen a falon a korai tájképeit látjuk, később ez és a romképek teszik ki az életművének a nagy részét, ha kicsit tovább jövünk, akkor látjuk egy későbbi nagyon jelentős, nagyon-nagyon fontos képét, Selmecbánya látképe. Nem tudom, ki mennyire ismeri Selmecbányát, a mai napig körülbelül hasonlóan néz ki a város, és csak egy-egy apróságot változtatott meg Csontváry. Ha már lehet itt egy pillantást vetni az Adelsteen Normann repróra, csak azért, mert Normann-nal kortársak voltak, Csontváry és Normann. Normann megihlette egyébként Csontváryt, úgy tudjuk többször látta a Szépművészetiben Normannnak a kiállítását, egyetlen egy dolgot biztosan átvett Normanntól, az pedig a méretbeli nagyság. Ez egy 3x2 méteres képről készült repró-fotó, később Csontvárynál is látni fogjuk, hogy vannak hatalmas nagyméretű képei. A Selmecbánya látképén nagyon jól lehet látni, ami egyébként a tájképfestészetére jellemző, az egyik, amivel indul, hogy van egy ilyen nagyon kellemes lebegő Brueghel-es perspektívája, ez azért van, mert Csontváry úgy mondta, hogy ő inkább arra törekszik, hogy azt a látszatot, azt a képzetet fesse meg az adott helyszínről, ami az ember fejében megmarad, ne pedig a látványnak a pontos, hű mását. Na, most ha megnézzük, akkor egy-két dolgot jelentősen megváltoztatott egyébként a képen, az épületeknél főleg. Ha nézzük, szembetűnő itt két nagyon nagy épület, azok valójában nem ilyen nagyok, és nem is mind a kettőnek a fronthomlokzatát látjuk, ez az akadémiának az épülete, a néhai bányászati és erdészeti akadémiának az épülete, az egész valójában kilencven fokkal elfordítva állt, és nem látszik a hegynek ezen pontjáról az épületnek a fronthomlokzata, tehát csak a jellegtelen oldal az, amit látunk. A másik, hogy amit itt látunk két épületet, azok aránytalanul nagyobbak, mint a mellette lévő pár épület, ami egyébként az óvár Selmecbányán. Na, most tudni kell, hogy a vár az nem egy túlságosan nagy épület, tehát ne képzeljük úgy el, mint egy hatalmas nagy végvárat itt nálunk, hanem tényleg egy ilyen apró pici négyfalú várról beszélünk, és azt a széktornyos épületet tényleg sokkal nagyobbnak látjuk, ez egy optikai csalódás valójában, mert nem egymás mellett van a két épület, hanem maga az a tornyos feljebb fekszik jó ötszáz-hatszáz méterrel a hegyoldalon. Tehát hogy ezért látjuk mindig nagyobbnak, de akkor sem ilyen jelentősen nagyobbnak. Érdemes még megnézni a figurákat, hogy ahogy két teremmel ezelőtt láttuk, Csontváry nagyon jól megtanult rajzolni, nagyon jól ismerte

12

Dobogó

az emberi arányokat, tényleg egy jó grafikai tudással rendelkezett ennek ellenére elkezdi elnagyolni a figuráit, és sokkal inkább mindig a sztori meg a karakterek lesznek fontosak neki, nem az most, hogy hányszor fér az ember feje a testére, vagy a keze, tehát maga a testarányok, azok teljesen ilyen másodlagossá válnak majd, igazából háttérbe is szorítja őket teljesen. Az „e” betű szokott még a kérdés lenni, nagyon sok bulvár legenda kering róla, amit Selmecbányán mesélnek az ásványtani múzeumban, az úgy szól, hogy Erzsébet királyné látogatásának a tiszteletére… tehát amikor érkezett Sissi királyné, akkor annak a látogatásnak az ünnepére vágták be az erdőbe az erdészek, szokásuk volt egyébként különböző formában irtani az erdőt, ahogy vágták a fát, itt akkor egy „e” betűt hoztak létre, méghozzá úgy egyébként, hogy vörös fenyőt ültettek az örökzöldek közé, ugye a vörösfenyő az lombhullató fenyőfajta, és akkor így minden ősszel megjelent valójában az az „e” betű ott a hegyoldalban, fotódokumentáció van róla, tehát látszódott az „e” betű, nagyon sokáig látható volt, később aztán a trianoni elcsatolás után kiirtották és visszaültették az erdőt örökzölddel, ma már nem látszik. Amikor lovagolt a királyné, pont szemben látta a saját nevének a kezdőbetűjét. (…) Maga az öreg halász is egy elég vén bútordarab, valójában ő képviseli itt a tradíciókat. Érdekes sztori még, egy bulvár legenda róla, hogy állítólag ez volt a tizenegyedik kép, amelyiket magával vitte a vörös hadsereg, amikor 45-ben elindultak hazafelé és a határon sikerült megmenteni méghozzá úgy, hogy egy üveg pálinkáért elcserélték állítólag a katonák, nem tudom, hogy igaz-e a történet, hogyha igaz, akkor valaki nagyon jól járt, ugyanis később jóval több pénzt kapott érte, mint amennyi egy üveg pálinkát ért. (…) Az első, amire fel szoktam hívni a figyelmet (a „Vihar a Hortobágyon” című képpel kapcsolatban), hogy Csontváry pillanatképeket fest, tehát simán kicsonkol alakokat itt a kép alján. (…) Na most Csontváryról tudni kell, hogy egy idő után nagyon erősen beindult nála az önlegenda-gyártás, egy kicsit szerintem ide tartozik az is, hogy hangot hallott, és így vált festővé, nagyon nehéz eldönteni, hogy mi az igaz és mi nem, tehát nem tudni, hogy egy idő után, főleg az élete vége felé, hogy amiket leírt az önéletírásában, mi az ami, helytálló, és mi az, ami egy kicsit cáfolható. (…) Na most ha megnézzük így az életútját, ezt azért szoktuk így elmondani, mert nem volt különösebben tehetséges tényleg, hanem tíz éven keresztül tanult rajzolni, hogy megalapozza a festői karrierjét, majd utána

azért a következő tíz év a 893-as és a 903-as festményei között azért vannak iszonyatos különbségek. (…) Rettenetesen zseniális volt, és valahol ebben rejlik a zsenialitása, hogy hihetetlen munkaetikája volt, tényleg rengeteget dolgozott. A családjára jellemző volt egyébként ugyanígy, hogy egy kicsit ilyen, mondjuk úgy, hogy ilyen karrierista beállítottságuk volt, az édesapja ötven elmúlt, amikor beiratkozott az orvosi egyetemre, a bátyja pedig altábornagyi rangig vitte a monarchia hadseregében. (Ezen a ponton a „Fohászkodó Üdvözítő” előtt haladtunk el, mivel azonban még csak meg sem álltunk a képnél, rákérdeztem, hogy fogunk-e hallani valamit nevezett festményről? A következő válasz érkezett: „Tizenkettőre legkésőbb ki kell érni, ebben megállapodtunk. Egyébként nem egy rossz, de nem is annyira jelentős kép. Egy olyan középmezőny.” Ezt követően folytattuk utunkat…) Baalbekről: Egy kicsit szerintem érdemes itt a lépcsőn megállni és nem közel rohanni a képhez, ezt csak azért mondom, mert egy közel harminc négyzetméteres képről beszélünk. Egy átlag budapesti egyszobás lakásnak az alapterületét látjuk a Baalbeken, azért ez nem kis méret, most lehet látni távolról is, több mint húsz méterről, maga a lépcsőforduló huszonkét és fél méterre van a képtől, egyébként Pécsen négy és fél méter a legnagyobb távolság, ahonnan szemlélni lehet. (…) Tudni kell, hogy életében nem sokra becsülték egyébként Csontváry életművét sem a barátok, sem a kollegák, sem a családja. (…) Nagyon jó minőségű belga vásznakat használt holland festékekkel, ez a restaurátorok munkáját nagyon megkönynyíti egyébként, nagyon rosszul tárolták a múlt rendszerben az 50-es, 60-as években a képeit, emiatt restaurálásra szorultak, de tényleg azért, mert jó minőségűek, hála Istennek túlélte. (…) nagyon groteszk haláloka volt, éhen halt, tehát ez a hihetetlen, szarkasztikus indoka a dolognak (…) Gerlóczy Gedeon, a másod-unokatestvére, megmentette az életművét, ő volt az aki felismerte a zsenialitását, és az összes készpénzét ösz-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM szeszedte, egy kicsit kölcsönkért hozzá, és így happolta el a kocsisok elől igazából az életművet és lett gazdagabb néhány Csontváry festménnyel, meg mondjuk egy jó nagy veréssel, mert annyira nem örültek a kereskedők, hogy ő rájuk ígért, és hogy elbukták a tök jó vásznakat. (…) A Baalbekről annyit, hogy ezt tartotta élete főművének, és amikor megfestette ugye akkor ő azt mondta, hogy túlszárnyalt innentől kezdve mindenkit, egy kicsit a túlszárnyalás eszközeként látta a méretbeli nagyságot is, tehát neki ezért voltak ilyen hatalmas képei. (…) Akkor egy pár szó a „Mária kútjáról”. (…) Itt főleg sok ilyen ikon-ábrázolásra hajazó képet látunk, ez főleg azért van, mert a Palesztinában dúló, mármint hogy palesztin területen van egy ilyen irányzat, amit egyébként a görögkeleti vallásban is átvettek, ez főleg az ikonfestészetben jelenik meg. Ha ránézünk a képre, a figurák igazából egy kicsit hajaznak az ikonfestészetre, főleg középen az a Madonna-figura. Na, most az első kézenfekvő az a bibliai értelmezés, amit ha nézünk a címét, hogy a „Mária kútja”, nem a bibliai értelmezés a fő vonala a képnek, azért az a címe a képnek, hogy „Mária kútja”, mert Názáretben járunk a Mária kútjánál valójában, tehát van egy ilyen létező helyszín, arról kapta a kép a címet. A középső háromtagú családról lehet következtetni a Szent Családra, csak lesz egy-két buktató benne, azokat mindjárt mondom. Csontváryról tudni kell, hogy amikor előveszik a képeit nagyon kevés olyan képet festett, ami bibliai témára hajaz, és amikor bibliai értelmezést próbálnak nála elővenni, azt a szakemberek nem nagyon szeretik, mert ő saját magát ateistának vallotta. Ugyanakkor ez nem nagyon üti ki, hogy ő bibliai témákat fessen, tehát a saját ateizmusa az nem kizáró ok (…) középen egy erőteljes Madonna-ábrázolásra hajazó figura van ott, kezében látunk egy kisgyereket, viszik neki a liliomot, ami alapján ténylegesen úgy lehet következtetni, hogy Szűz Mária. A probléma az az, hogy ha az ott a kis Jézus a kezében, akkor ilyen rosszcsont és pajkos kis Jézust kizárólag Csontváry festett a művészettörténet során, másik probléma pedig az, hogy a színes arcú úriember, aki, mintha tetovált lenne az nem Szent József, hanem Csontvárynak egy alteregója. Ez azért van, úgy áll öszsze ez az értelmezés, hogy a századfordulón volt egy olyan felkapott teória, egy olyan felkapott elmélet, hogy mindazok, akik nagyon fontos személyiségek és a történelem menetét befolyásolják, azok téren és időn túl egymással kapcsolatban állnak szellemi síkon. Csontváry magát ilyennek aposztrofálta, ő úgy gondolta, hogy olyan fontos személy a történelemben, aki befolyásolja a történelem menetét, tehát akkor ő ugye szellemi síkon kapcsolatban áll Szent Józseffel, ők egy szinten vannak, így befesthette magát ebbe a jelenetbe. (…) Főleg a Csontváry alteregó az, ami kimozdítja a bibliai értelmezést. (…) A nagyméretű képeinél is megmarad az, hogy pillanatképei vannak, a teve feje a legidegesítőbb, itt jobb oldalt, mert hogy belóg egy teve, az ember mindig azt várja, hogy men-

13

jen már át az a teve előttünk, haladjon át, és hagyjon minket békén nézelődni. Tehát tényleg nagyon zavaró, a másik, ami egy kedves vicc, hogy bal oldalon lebillent a lány fejéről a korsó és már lassan fogadásokat kötünk rá, hogy elkapja a korsót, vagy öszszetörik a végén a padlón. (…) Nem nagyon ismerték el a szakmában és a kávéházakban, nem nagyon fogadta be a társaság, mindig egy kicsit csúfolták, elgáncsolták, ilyen kis szerencsétlen figura volt. (…) A szerelmes képeihez érkezünk el, ez is egy kötelező téma a festőknél,a szerelem és a testiség fogalma, Csontváry is hozza a kötelezőt, tehát így, ez a rész a kötelező, amit hozott, nem érdekelték a nők, tehát teljes mértékben aszexuális volt és ez majd látszik a képein is. Nem érdekelték a nők, de a fiúk sem érdekelték, tehát nem foglalkozott, valószínűsítik, hogy gégemetszést hajtottak végre rajta a 896-os szegedi nagy árvíz után, mert annyira megfázott, és ugyan egy jóképű úriember volt, de lehetséges, hogy nála ez olyan pszichés gátlásokat okozott, hogy hiába szerették a lányok, ő nem igazán tudta viszontszeretni a lányokat. na most ez igazából megjelenik a képein is, ha ránézünk a „Szerelmespár” című képére, akkor látjuk, hogy sok minden látszik a képen, nagyon sokat restaurálták a képet, sokszor nagyon rosszul, röntgen alatt másképp néz ki a kép, de ott sem lesznek szerelmesebbek a szerelmesek. Szóval van az elérhetetlen boldogság színébe, a világoskékbe öltöztetett hölgy, aki próbálja megerőszakolni az úriembert, az úriember pedig küzd, hogy ez a boldogság maradjon elérhetetlen, és a szerelem plátói, na és a jelenet akkor is ez marad a röntgen alatt is, valamint az NDK-s úszónő-test a teniszkönyökkel sem változik. Tényleg elég robosztus a kislány. Itt van a másik jelentősebb szerelmes képe, ahol szintén a … mindjárt mondom a sztoriját, ami abszolút romantikus, de ha magát a jelenetet nézzük, ami ugye ez volt közismert belőle, ekkora repró-fotó alapján, nem igazán szerelmesek a szerelmesek, ha jól megnézzük. Kék ruhában látjuk a hölgyet, Isadora Duncan-ként azonosítják, a kor felkapott táncosa, mondjuk úgy mai szóval, hogy celebje volt, egy ilyen sztárja, az úriemberre próbálják Csontváryt ráhúzni több-kevesebb sikerrel. A harmadik figura egy puttó, ami így minősíti az egész randevút, ami ott zajlik, ugyanis elaludt. Sírig akkor fog tartani ez a szerelem, ha unalmukban meghalnak, akkor ugyanis ha a puttó alszik, akkor ebből semmi nem lesz az tuti, tehát itt sem nagyon szerelmesek a szerelmesek. A képet, ami lappangó volt sokáig, a háttér magyarázta meg hirtelen, ugyanis a Vaskapuban járunk, a Vaskapu ugye Széchenyi Istvánnak a Duna-szabályozás és a Vaskapu-áttörés volt a főműve, na most ez a magyarázat, ugyanis ez nem a szerelemeseknek a randevúja, hanem a nemzet és nemzeti nagyság, vagy a nemzet és a nemzeti fejlődés találkozása.(…) Maga a kép egyébként hozza a kötelezőt, van férfi oldal és női oldal, van női princípium, tehát minden megvan, csak nem lettek szerelmesek a szerelmesek. A romantikus történet, az az, hogy lappangó kép volt, aztán besétál-

14

Dobogó

tak egy galériába, hogy itt egy Csontváry, kalapács alá tették, 260 millió forinttal döntött egy rekordot. Aztán hogy ne örüljön túl sokáig az új tulajdonos, ha már negyedmilliárdot fizetett egy képért, hogy az ott lógjon neki a konyhában, vagy nem tudom, akkor így gyorsan el is lopták tőle, aztán egy jó másfél évig lappangott újra, nem tudták hogy hol van, aztán a nyolcadik kerületben találták meg a rendőrök, befalazva egy lakásba. (…) Kicsit forduljunk át a „Tengerparti sétalovagláshoz”, aztán ígérem, jönnek a cédrusok. (…) Maga a „Tengerparti sétalovaglásnál” már iszonyatosan nagyon elnagyolja az embereket, ettől egy ilyen kellemes szellemvilág jön ki igazából, ugyanis némely lónak csak három lába van, egynek csak kettő, tehát nagyon kevés, amelyiknek mind a négy megvan egyébként, és cserébe a két kutya viszont teljesen egyforma. Tehát azért elég érdekes a kép. (…) Akkor jöjjön a két főszereplő, a cédrusok, általában mindenki ezekre kíváncsi, azért raktuk a végére, azt szoktam mondani, hogy ha az elejére raktuk volna, akkor senki nem jönne végig. Tehát a két legismertebb műve, a szakma szerint a főműve, tehát nem is annyira a Baalbeket, hanem ezt a két képet tartja a legjelentősebb képeinek, nagyon-nagyon sok értelmezése van mind a két képnek, mert a művészettörténészek mindig próbálnak valami újat belevinni, hogy ha megkapják feladatnak, hogy értelmezést írjanak a cédrusokról, én kettőt-kettőt fogok elmondani. (…) A „Magányos cédrus” a magányos magyar nemzetet, aki ugye itt áll Európában egyedül, rokonok nélkül, harcolva az idők viharaival, erős gyökerekkel, továbbra is tartja magát és áll és küzd. (…) A másik értelmezése az, hogy Csontvárynak egy pszichológiai önarcképét látjuk, egy olyan önarcképet, amely igazából magát festette meg így a cédrusfa formájában. (…) Ha ezt az analógiát visszük tovább, hogy ez egy önarckép, akkor a „Zarándoklás a cédrushoz”, vagy a „Cédrus-ünnep” néven is szerepel, akkor pedig a vágyott önarcképét látjuk, ahogy ő látni szerette volna magát mint egy körbeünnepelt felkapott festő, a kávéházak sztárja, akinek elismerik az életművét. A másik pedig, hogy van egy olyan értelmezés, ami ismét billegni fog egy kicsit, mert bibliai értelmezés, hogy magát Salamon templomát látjuk cédrus formában. Ez úgy jön össze, ugye, hogy van egy kicsit ilyen kupolás elrendezése a fának, ha valójában így néznek ki ezek a fák, látunk egy Madonna-figurát elöl, ugye a kék ruhás hölgyet, látjuk ugye a táncoló angyalokat, akik a betérő, megtérő bűnösök. Na, most ami miatt egy kis fals és sántít, hogy itt az előtérben azért nagyon sok és egyértelműen beazonosíthatóan iszlám vallású úriember tartózkodik, tehát semmiképpen sem keresztény, valamint hogy ha a szamáron, vagy lovon, nem tudom, szamár inkább egy kicsit, hogyha ott Szent József ül, akkor elég érdekes, hogy turbán van a fején. Ez egy elég ismert közkeletű értelmezése a képnek, semmiképpen sem lehet kihagyni. (…) Körülbelül a végére értünk a kiállításnak, ez az utolsó terem. (…) Ha haladnak kifelé, akkor lesz egy plusz

terem mai cédrusok címmel kortárs reakciókat lehet látni a kiállításhoz, igazából csak arra példa, hogy a Csontváry-életműnek milyen utóhatásai vannak a kortárs művészetre. (…) Szükségesnek tartották megmutatni, hogy tényleg tovább él az életmű. Én nagyon szépen köszönöm a figyelmüket. Eddig tart a több és igencsak mély sebből vérző tárlatvezetés szövege. Azzal e helyütt most nem nagyon kívánok foglalkozni, hogy jellemzően milyen irányba tolódott el az adott képjelek értelmezése, hisz bármilyen véleményt is formálnék, azonnal szubjektivitással lehetne vádolni, mondván: egyesek így, mások pedig úgy magyaráznak bizonyos szimbolikákat. Csakhogy esetünkben nem szimbolikák értelmezésének esetleges ütköztetéséről van szó, hanem arról, hogy egész egyszerűen nem volt milyen olvasati lehetőségeket ütköztetni egymással. A bő egy órás tárlatvezetés alkalmával ugyanis közönséges lexikon-adatokon túl, nem nagyon szerezhetett másról tudomást a „szakértő vezetést” végighallgató látogató egy olyan tárlaton, ahol az elsődleges feladat elvárható módon a felvilágosító erejű összefüggésrendszerek bemutatása kellett volna, hogy legyen, hisz a Csontváry-hagyaték sava-borsát azért mégiscsak azon sajátos szimbólumrendszerek jelentik, melyek értelmezéséből szellemiségét és örök érvényű üzeneteit megérthetnénk. Ezen képjelek tanulságaiból, jelenünkre vonatkoztatható konzekvenciáiból azonban jóformán semmi nem fogalmazódott meg. Ezzel szemben viszont látványosan alakult ki a gyakran abszurditással átitatott közhelyek túltermelési válsága. Mária kútján felismerhettük a tetovált „Józsefet”, akivel szellemileg rokonnak gondolta magát Csontváry (hogy milyen alapon fogalmazódott meg e felvetés, és hogy egyáltalán milyen forrás támasztja alá ezt az igencsak ingatag teóriát, arról talán nem véletlenül semmit sem hallhattunk), bemutatták nekünk az idegesítő tevét miközben jópofa geggel is szembesülhettünk a fején vízszintes irányban korsót tartó nő képében. Selmecbánya látképével kapcsolatban hallhattunk fákat irtó erdészekről, házak fronthomlokzatairól, királynői látogatásról és egyéb bulvárhírekről, a „szerelmes-képek” kapcsán megjelent a partnerét megerőszakolni szándékozó NDK-s úszónő teniszkönyökkel, miközben nagy derültséget váltottak ki a „Tengerparti sétalovaglás” három, illetve kétlábú lovai, akiknek ellensúlyozására két darab, négylábú, „ugyanolyan” kutya is feltűnt a kompozíciós térben (szintén nagy derültséget keltve). Ugyanakkor viszonylag hosszú idő szentelődött a nemrég 260 millió forintért elárverezett – gyakorlatilag biztosra vehető hogy hamis Csontváry-képre, a „Szerelmesek találkozására”, mellyel összefüggésben megtudhattuk, hogy a szerelem és a testiség kötelező téma a festőknél, így Csontváry is „hozta” a kötelezőt, bár köztudottan „aszexuális” volt, akit sem a nők, sem a fiúk nem érdekeltek. A festményen – mint megtudhattuk – sokak értelmezése szerint a celeb Isadora Duncan és vélhetőleg Csontváry kapcsolata látható,

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM amelyből a művészettörténész elmondása szerint „tuti, hogy nem lesz szerelem, mert az őket figyelő puttó elaludt.” A festménnyel kapcsolatban kriminológiai részletekről, ellopásának és megtalálásának „romantikus” történetéről is értesülhettünk, s mivel e tökéletesen súlytalan alkotás bemutatására több időt szánt a művészettörténész, mint a „Baalbek” elemzésére, így nyilván ezért nem adódott lehetősége felhívni a közönség figyelmét arra az igencsak izgalmas tényre, hogy a csak részletében és fekete-fehér reprodukcióról ismert eredeti képen szereplő két ember arcának karaktere döntően más arányokat mutat, mint a „megtalált” és most bemutatott festményen szereplő férfié és nőé. És ez most nem olyan kérdés, hogy én így látom, más viszont másképp. Ezek konkrétam mérhető, számokkal igazolható, kemény tények. Egyetlen példa: a nő állának nyak felé tartó, közelítőleg vízszintes vonala, valamint szintén az állának, de a száj felé tartó hozzávetőleg függőleges vonala ugyanúgy bezár egy bizonyos szöget egy maradéktalanul vízszintes és egy maradéktalanul függőleges egyenessel a fekete-fehér reprodukción, mint ahogyan a Kieselbach galéria által rekord összegért elárverezett és a kiállításon bemutatásra került festményen. A gond csupán az, hogy a viszonyítási alapként meghatározott függőleges és vízszintes egyeneshez mért szögek a két képen (a fekete-fehér reprodukción és az eredetiként nyilvántartásba vett – fogalmazzunk diplomatikusan: „másolaton”) nem egyeznek egymással. Látványosan nem egyeznek. Arra hivatkozni, hogy az egyik kép más szögben lett lefotózva, mint a másik, azért tűnik indokolatlan felvetésnek, mert a nő mellénél a ruha lefelé tartó vonulata tökéletesen

Az eredeti Csontváry festmény fekete-fehér reprodukciója

Az árverési (és átverési) rekordot döntő alkotás

azonos dőlésszögben látható a két képen. Mármost ha az egyik meghatározott szakasz dőlésszöge pontosan azonos az összehasonlított reprodukciókon, míg egy másiké nem, akkor egész egyszerűn nem lehet hivatkozni a két reprodukció nem azonos szögben történő fotózására. Ilyen körülmények között azonban adódik a teljesen logikus kérdés: ha nem mutatható ki tökéletes egyezés az eredeti festményről készült reprodukció és az állítólag eredeti kép között, akkor a két alkotás mégis mi módon lehet egy és ugyanaz? Még egyszer hangsúlyozva: ez nem olyan kérdés, amelyet szubjektíven lehet megítélni. Ezt a dilemmát kizárólag objektív

15

eszközökkel lehet és kell tisztázni. Nem szükségeltetik hozzá semmi más, mint egy vonalzó és egy szögmérő. Ennyi. És nincs vita. Azok számadataival ugyanis nem lehet – illetve nem ésszerű – hadakozni. Persze a bizonyítás ilyetén eszközeire, ha valaki nem súlyosan elfogult, aligha van szükség. Az igazság ugyanis az, hogy mindenféle mérés nélkül is világosan látszik elsősorban a két férfiarc egymástól alapvetően eltérő karakterológiája. Az eredeti Csontváry alkotáson kissé tojásdad a fej, míg a másikon sokkal inkább kerekded. Amikor nyolc és tizenkét éves gyermekeimnek megmutattam egymás mellé helyezve a két portrét, és feltettem a kérdést, hogy azok azonosak-e, szó szerint értetlenkedve kérdeztek vissza, hogy a felvetést komolyan gondolom-e egyáltalán. „Hogy lennének már azonosak?” – kérdeztek vissza. A „Szerelmesek találkozásának” eredetiségével kapcsolatban egyébként a Csontváry-kutató Pap Gábor művészettörténésznek is komoly aggályai adódtak. Az „Igazat mondd” című tanulmánykötetében döntően a stíluskritika eszközével élve, meggyőzően érvelt a festmény hamis volta mellett. (Pap Gábor, Az igazat mondd! 313-324. o., Két Hollós kiadó, 2015.) Ugyanakkor nem csupán a „Szerelmesek találkozásával” adódnak komoly gondok. Korai (Van Gogh parafrázisként definiált) önarcképe is igencsak aggályosnak tűnik az eredetiség tekintetében. A mereven egytónusú háttér, amely ráadásul keveretlen feketével lett megjelenítve (festészetben ez valóságos bűncselekménynek számít) voltaképpen meggyilkolja a felületet. Márpedig Csontváryra az első pillanatoktól kezdve olyan fokú briliáns harmóniaérzék jellemző, mellyel valósággal életre kelti a színeket. Egyetlen egy festményén sem fed be nagyobb felületet keveretlen feketével, sehol nem találkozhatunk azzal a „halott” monokromitással, mely „önarcképének” háttérét súlyosan fertőzi. Ez a teljesen amatőr, dilettáns megoldás már egészen a kezdetektől fogva beláthatatlan távolságra áll tőle, hiszen az első, pillangókat ábrázoló festménye is (feketébe hajló sötét hátterével együtt) olyan faktúrával rendelkezik, mely gyakorlatilag kizárja az olyan technikai megoldások alkalmazását, melyet a „Van Gogh-parafrázison” megfigyelhetünk. Aki úgy nyúl az ecsethez, mint ahogyan azt Ő tette, akár a „Tövisszúró gébicseknél”, akár az „Őznél”, nos annál az embernél ténylegesen elképzelhetetlen, hogy vonalvezetése, valamint strukturálatlanságból adódó felületkezelése annyira bántóan alacsony színvonalú legyen, mint a Molnos Péter művészettörténész által az életműbe beemelt, egyébként évtizedekig nem is Csontváryként nyilvántartott festményen látható. Hogy tehát mindezen ellentmondásokról nem hallhattunk a tárlatvezető művészettörténésztől egyetlen szót sem, az valahol érthető, hisz azzal ő is nyilvánvalóan tisztában volt, hogy Gulyás Gábor többször hangsúlyozta: aggályosan figyeltek a képek eredetiségére, kizárólag olyan műveket állítottak ki, melyekről minden kétséget kizáróan kijelenthető eredetiségük. (Lát-

16

Dobogó

tuk. hogy mennyire…) Egyébként pontosan a művek eredetiségével kapcsolatos kérdéskört próbálta egy kicsit behatóbban körbejárni Hamvay Péter, a Magyar Narancs újságírója, aki a „Ha törik, ha szakad, Csontváry kiállítás a Budai Várban” című jegyzetében leírta, hogy Gulyás az általuk megkérdezett Csontváry-szakértőket, köztük a Csontváry Múzeum szakembereit nem kérte fel, hisz nincs róluk nagy véleménnyel, mondván, a festő, késői, jórészt konstruált önéletrajzából indul ki a jelenkori Csontváry-kutatás. „Mint mondta, nincs szükség művészettörténeti apparátusra, mert nem akar belemenni a Csontváry-filológiába. Arra a kérdésre, mégis ki dönti el, hogy milyen kép kerül fel a falra, tekintve, hogy hemzsegnek a Csontváry-hamisítványok a magángyűjteményekben, Gulyás azt válaszolta, természetesen ő maga, hiszen régóta foglalkozik a festővel. (Magyar Narancs, Hamvay Péter, Ha törik, ha szakad, Csontváry kiállítás a Budai Várban 2015. 06., 25.) Hogy Gulyás magabiztossága a Csontváry-képek eredetiségének megállapítása terén mennyire indokolt, arra egészen konkrét példával tudok szolgálni. A Csontváry-kiállítás reprezentációs kisfilmjét pontosan akkor vették fel a Budai Várban, amikor jómagam a helyszínen festettem a „Zarándoklás” másolatát. Az általam készített festmény már gyakorlatilag készre volt fogalmazva, amikor Gulyás stábja megkezdte a forgatást, így két Cédrus-képet láthatott egymás mellett a kurátor. A felvezető kisfilmben szerepeltette is a másolatomat, majd cinkos mosollyal az arcán közölte, hogy itt egy viszonylag pontos másolattal állunk szemben, de mégis nagyon könnyen meg lehet állapítani, hogy melyik az eredeti Csontváry. Nos, ezen a ponton vizsgázhatott volna Gulyás szakértelme, mert a laikus számára gyakorlatilag nem ismerhető fel különbség a két festmény között. Gulyás viszont, tudjuk jól, hogy komoly szakembernek vallotta magát, hisz (ahogyan azt az iménti cikkben is olvashattuk), ő döntötte el, hogy mely Csontváry képek szerepelhettek azon a Csontváry tárlaton, amelyen garantáltan csak eredeti művekkel találkozhatunk. Érdeklődve vártam hát a Gulyási szakértelem megnyilvánulását, elemzői metódusát, hogy milyen stilisztikai jegyekre hivatkozva fogja megjelölni a különbséget a két festmény között. Nos, nem fogjuk elhinni, mi volt Gulyás döntő érve az eredetiségvizsgálat terén. Adjuk át a szót a kurátornak: „Hogy melyik az eredeti, azt nagyon könnyű eldönteni, amelyik alá van írva.” Szegény szakértőnkhöz ezek szerint nem jutott el az információ, hogy Csontváry nem írta alá a „Zarándoklás a cédrusoknál Libanonban” című remekművét. Nos, tegyünk egy gondolatkísérletet. Amennyiben Gulyás ezekkel a legalapvetőbb kérdésekkel sem volt tisztában, akkor hogyan és milyen módszerekkel volt képes egyértelműen bemérni a kiállításon szerepeltetett Csontváry művek eredetiségét, és egyáltalán menynyire tekinthető ezek után hitelesnek a kimondott szava? Azt hiszem, erre mondják: kabaré. E komikus epizód után visszatérve a tárlatvezetés komolyabb kérdéskörére, az már mindenképpen ne-

hezen volt emészthető, hogy a Csontváry egyik főművének tekintett Baalbekről művészettörténészünknek első „nekifutásra” egy átlagos, szoba-konyhás budapesti ingatlan alapterülete jutott eszébe, (a szakértelem itt sem hiányzik…), majd a rendelkezésére álló időkeretből arányaiban viszonylag hosszasan a vászon és festék minőségét elemezte, nem feledkezve meg a szállítás nehézségeinek részletezéséről, a páratartalom biztosításáról, a restaurátorok munkájáról, valamint az állítólagos verésről, amit Gerlóczy Gedeon, az életmű megmentője kapott a Csontváry-vásznakat kocsiponyvának megvásárolni szándékozó fuvarosoktól, mert „elhappolta” előlük a jó minőségű belga árut. Érdeminek tekinthető megállapítások kizárólag a mű kompozíciójával kapcsolatban hangzottak el – nem vicc –, harmincnyolc másodpercben. A harmincnyolc másodpercben azonban az az információ is benne foglaltatott, melynek értelmében Csontváry e festmény által gondolta úgy, hogy túlszárnyalta a „világot”, ám a túlszárnyalás alapja minden bizonnyal csak a méretbeli nagyság lehetett – tette hozzá a művészettörténész… Nagyjából tehát erre a szintre volt képes eljutni az elemzés. Ez nem bűn, ezért még csak fel sem kell háborodni, ezek csupán szomorú tények, s ha építeni nem is építenek, de legalább nem rombolnak. Legalábbis látványosan nem. Bár a Csontváry körül kialakult „zavaros képet” a vállalással ellentétben még csak minimális mértékben sem volt képes eloszlatni a művészettörténész, ha csak megmaradt volna a puszta lexikális adatok rögzítésének szintjén, akkor a „Wikipédia Egyetem” tanszékvezető tanáraként tevékenysége nagyon könnyen a feledés megszépítő homályába merülhetett volna. Csakhogy… Csakhogy a tárlatvezetés során az idő előrehaladtával egyenes arányban mind komolyabb és komolyabb problémák adódtak. Csontváry zsenialitására való többszöri utalás ellenére ugyanis egyre gyakrabban fogalmazódtak meg személyével kapcsolatban olyan súlyosan dehonesztáló kitételek, melyek tovább rombolták a róla kialakított, egyébként is neurotikus képet. És ez már nem felkészületlenség, ez már nem a „Wikipédia Egyetem” színvonala, hanem tudatos manipuláció, lejáratás, vagyis hiteltelenítés. Ennek az elhiteltelenítésnek három lépcsőfoka egyértelműen kimutatható. Első lépés: szánalmas figuraként való beállítása. Ennek megnyilatkozási formái a következő kijelentések: „a kávéházak sztárja akart lenni”. Mit jelent ez valójában? Semmi egyebet, mint hogy felnőtt fejjel is pitiáner és banális serdülőkori vágyálmok uralták gondolatait, egyfajta üres megfelelési kényszerrel ötvözve. Ebből a magatartásmintából joggal adódó kérdés a következőképpen hangzik: „lehet az ilyen embert egyáltalán komolyan venni”? „Egy kis szerencsétlen figura volt” – hangzik a jellemrajz felvázolásának következő definíciója. Az eredmény ismét a festőzseni komolyan vehetőségének megkérdőjelezése. Egy újabb műítészi kijelentés: „zsenialitása a munkabírásban nyilvánult

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM meg, mert tényleg nem volt egy nagy tehetség”. A New York Herald kritikusa szerint festészetével Csontváry túlszárnyalta a világot. A „Tengerparti sétalovaglás” című vásznát Van Gogh-gal és Cezanne-nal együtt állították ki, míg Picasso, képei láttán felhördülve jelentette ki: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak”. És mindezek után jön Gulyás szabadcsapatának egy nevesincs közkatonája, és világgá kürtöli, hogy Csontváry „tényleg nem volt egy nagy tehetség”. Mi ez a megnyilvánulás, ha nem műveltségünk egyik tartóoszlopának megrendítésére irányuló kezdeti lépés? Persze sokak szerint felesleges túldramatizálni a helyzetet, mondván: egy személyiségről kialakított képnek nincs hatása az elért eredmények értékelésében és megítélésében, a két tényező ugyanis döntő mértékben független egymástól. Úgy vélem, ez a hozzáállás alapvetően téves, hisz e vélemény egy optimális állapotot, de nem a valóságot tükrözi. Nehogy azt higgyük már, hogy egy átlagos ember bármilyen teljesítmény megítélését függetleníteni képes a teljesítményt létrehozó személyiségétől egy olyan világban, ahol a média minden csatornáján keresztül bulvárhírek prioritásként való elfogadására lett idomítva, aminek következtében "értékítéletének" mérőeszköze már réges-régen nem a teljesítmény, hanem sokkal inkább a teljesítmény mögött megbúvó ember kipellengérezett gyengesége, esetleg gyarlósága. Éppen ezért az a lesajnáló klíma, mely Csontváry személyiségét évtizedek óta övezi, és most a várbeli kiállításon is „tapinthatóan” jelen volt, eleve fenntartásokkal és prejudikálással enged csak közelíteni műveihez, ami által a tisztánlátás és a reális értékítélet nagy eséllyel elhomályosulhat. Hiú ábránd és önámítás tehát azt feltételezni, hogy Csontváry személyiségéről sugallt kép nem vetül rá művészi teljesítményének megmérésére, vagy elfogadottságának mértékére. Nagyon is rávetül. Ebben az esetben viszont alkotási sem lesznek alkalmasak eredeti küldetésüknek, a gyógyításnak a beteljesítésére, hanem megmaradnak néhány jól táplált„elitista” műgyűjtő reprezentációs segédeszközének. Második lépés: személyének elhiteltelenítése, emberségének aláásása. Addig, amíg ártalmatlanul szerencsétlen figurának állították be Csontváryt, a probléma súlyosnak volt nevezhető ugyan, de messze nem végzetesnek. Amikor azonban olyan „jelzések” érkeznek személyiségére vonatkozóan, melyek egyenességét és erkölcsi feddhetetlenségét rendítik meg, nos, abban az esetben már nagyon is reálisan lehet számolni a Csontvárytól való tartózkodás, vagy éppen elfordulás lehetőségével. Ilyen jelzésként értékelhető Csontváry karrierizmusára tett félreérthetetlen utalás. Ez esetben tehát nem arról van szó, hogy „csak” céltudatos lett volna, esetleg hihetetlenül elszánt (ami egyébként tökéletesen igaz rá), hanem arról, hogy karrierista volt. És ez óriási, ha úgy tetszik, döntő különbség. A karrierista ugyanis törtető, akinek fő célja a pozíciók öncélú megszerzése, ezért ha az adott élethelyzet úgy

17

követeli meg, eredményeit és sikereit akár másokon átgázolva, gátlástalanul is eléri. Ez az a típus, aki sem Istent, sem embert nem ismer. Ha tehát Csontváry ilyen személyiségjegyekkel rendelkezik, akkor joggal élhetek vele szemben a következő kérdéssel: hogyan beszélhet értékmenekítésről egy alapjaiban értékromboló minőség? Ezzel szemben az igazság a következő: Csontváry annyira volt karrierista, hogy még a kényelmes megélhetést biztosító patikáját is hátrahagyta annak érdekében, hogy világraszóló küldetését beteljesíthesse. A biztos egzisztencia feladásának pedig gyakorlatilag éhezés lett az ára, hisz amikor 1919. június 20án bekövetkezett halála után a Fehérvári úti műtermét felnyitották, a szegényes berendezésen túl, csupán szilvamagokat és kukoricacsutkákat találtak a helyszínen. „Karrierizmusáról” azonban egy másik – igencsak elgondolkodtató – történet is rendelkezésünkre áll. Adjuk át a szót Feszty Masának, Feszty Árpád lányának: „A másik meglepő eset a Csontváry-kiállítás volt, azt is nevették, szidták a vaskalaposok. Apámat viszont valósággal egy új művészeti kinyilatkoztatás erejével érte. Minden nap kiment a kiállításra és mindent megtett, hogy segítsen rajta, de nem lehetett. Apám Csontváry két képére vitt vevőt, jó árat adtak volna, de ő nem, nem adott el semmit. Vagy együtt az egészet megveszi az állam, vagy nem ad el egyet sem. És éhezett, fázott, nyomorgott, de nem engedett abból, amit kimondott. Csúf, szeles őszi idő volt. Apám elkésve jött a vacsorához. (…) Félrelökte a tányért. »Nem megy le egy falat a torkomon. Folyton azt a szegény Csontváryt látom magam előtt. Délután hatkor kimentem a kiállításra, az a kép fogadott, hogy vékony, széllel-bélelt barna palástjában, vacogva, dideregve, a széltől szinte ide-oda repítve jár le és föl. Csontváry az Iparcsarnok lépcsőin, látszik rajta, hogy vár, egyre vár valakit, aki nem jön. Az állami vásárlóbizottságot. Hívtam, jöjjön el velem a Gundelbe kicsit felmelegedni. Nem akart, de végre mégis ráállt. Meghívtam jó meleg vacsorára. Azt hiszik elfogadott valami? Egy darab sajtot. Kijelentette, csak annyit eszik meg, amit maga is meg tudna venni magának.«” Eddig tart Feszty Masa visszaemlékezése, melyből jól látható, hogy Csontváry még az éhezést is vállalva utasította vissza, ha nem is a kitörés, de a tisztes anyagi bevétel lehetőségét csak azért, hogy elveit semmilyen körülmény között se kényszerüljön feladni. Egy „karrierista” ember tipizálható portréja rajzolódik hát ki előttünk… A tárlatvezető Csontváry karrierizmusát egyébként családja hasonló „státuszával” indokolta. Édesapja ugyan valóban több fontos funkciót töltött be, és aktívan vett részt a közéletben, de hogy ebből mi módon vonható le az a következtetés, hogy karrierista lett volna, arra, úgy vélem, csupán egyetlen logikus válasz adható: a közélet mai viszonyainak mintaként való értékelése. Napjainkban ugyanis egyáltalán nem szokatlan jelenség, hogy döntően a kapcsolati tőke segítségével úgy kerülhetnek emberek akár vezető kulturális intézmények élére is, hogy valós teljesítmény nem mutatha-

18

Dobogó

tó ki az adott személy előéletében. Még az sem elképzelhetetlen, hogy a tárlatvezető is találkozott hasonló jelenséggel közvetlen környezetében, így vonhatta le kissé elhamarkodottan megalapozatlan és indokolatlanul általánosító véleményét. De ha már a karrierizmus és Csontváry családja közé nagyvonalúan egyenlőségjel tétetett, akkor e helyütt mégiscsak illendő megemlíteni Csontváry egyik ősének, az 1568-ban elhunyt Kosztka Szent Szaniszlónak az életútját is, akit ma Lengyelország védőszentjeként, valamint a diákok és a reménytelen betegek patrónusaként tisztel a világ. A jezsuita Szent Szaniszló tanulmányai során sokat szenvedett a világias életet élő lakótársaitól, miközben gyakran végezte el a lehető legalantasabb szolgálatokat is. Talán nem állunk túlságosan távol a valóságtól, ha megállapítjuk: ez sem nevezhető egy tipikus karrierista élettörténetnek… Ha a fenti információkkal összefüggésben Csontvárynak a szegedi árvíz alkalmával (amely nem ’896ban, hanem 1879-ben történet!) tanúsított önfeláldozó segítőkészségét megvizsgáljuk, akkor joggal adódik a kérdés: a legalantasabb szolgálatokat is elvégző Kosztka Szent Szaniszló-i önzetlenség magatartásmintája köszön-e vissza Csontváry lelkiségében akkor, amikor egészségét és testi épséget sem kímélve sietett a számára teljesen ismeretlen emberek segítségére, vagy inkább az a karrierista attitűd, mely a kapcsolati tőkét gátlástalanul felhasználva, akár értékrombolás árán is, de kikönyököli magának az áhítva vágyott, jól jövedelmező pozíciókat? A kérdést hagyjuk nyitva, de azt hiszem, legbelül mindenki egészen pontosan tudja a megfelelő választ. A gulyási hazugsággyár azonban továbbra is futószalagon szállította a Csontváry személyének elhiteltelenítését eredményező tételeit. Miután a tárlatlátogatók tudomására jutott, hogy a nem túl tehetséges gácsi patikus (ha ugyan kimondva nem is, de hát mégiscsak) banális kisstílűséggel áhítozott a kávéházak sztárjává előlépni, miközben erősen karrierista beállítottsága vezérelte a művészet útjain, arról is tudomást szerezhetett a nagyérdemű, hogy mesterünkben igen intenzíven dolgozott az önlegenda-gyártás kényszere, melynek hatására voltaképpen nem is nagyon lehet biztosan megállapítani, hogy mi igaz és mi nem az ő gondolatiságával, élettörténetével, hivatástudatával, illetve elhivatottságával kapcsolatban. Amennyiben tehát az egyébként teljesen megengedhetetlen és morálisan védhetetlen relativizálás hatására megkérdőjeleződik Csontváry állításainak valóságtartama, akkor voltaképpen a hazugság lehetősége is kivetül jellemére. Mindezek tükrében nagyon könnyen előállhat az a helyzet, amikor a megvezetett közvélemény lesajnáló hangja cinikus hangsúllyal a következőképpen reagál Csontváry személyével kapcsolatban: „Tudjuk jól, hogy sok mindent állított ez a három lábú lovakat festő fantaszta, nyilvánvaló, hogy elhívó hangot is hallott, személyes kapcsolatban is állt magával a Teremtővel, még a hun-magyar rokonságról is hablatyolt valamit, miközben Atillát világ-

történeti dimenziókba emelte, de állításait, amennyiben komolyságunkat szeretnénk legalább egy minimális mértékben megőrizni, ha egy mód van rá, mégiscsak fogadjuk erős fenntartásokkal, hisz lehet-e komolyan venni egy olyan figurát, aki tulajdon nagyságát nem teljesítményével, hanem banális önlegenda-gyártással próbálja igazolni. Semmi gond azzal, ha egy kicsit lódított, egy kicsit nagyot mondott, egy kicsit hazudott, de mindezt engedékenyen illik neki elnézni, hisz a bolondok jellegzetes kórismérve – a füllentés – őt is erősen jellemezte.” És ebbe az ócska, döntően feltételezésekre építő, bizonyítékokat nagyvonalúan nélkülöző pitiáner sárdobálásba Molnos Péter művészettörténész is a legalapvetőbb szakmai kritériumokat felrúgva teljes mellszélességgel beszállt. „Molnos Péter ugyanis nem fél alapvető kérdéseket feltenni: tényleg látomások szülték a mindenki által ismert képeket? Mi az, amit komolyan vehetünk az idős, zavart festő által írt önéletrajzokból?” – teszi fel a Deluxe internetes újság munkatársa a kérdést a művészettörténész által jegyezett Csontváry-kötet megjelenésével kapcsolatban, mely kötetnek egyik fő iránya a fent jelölt kérdés köré rendeződik. A tendencia itt is világos: a „komolyan vehető-e egy zavart festő” kérdés mögé bújva voltaképpen egy állítás sejttetése fogalmazódik meg: Kosztka Tivadar zavart elméje okán állításainak igazságtartamát alaposan meg kell szűrni, gondolatait pedig át kell értékelni. „Csontváryt úgy könyvelték el, mint aki a saját vízióit festi.” – veszi át a szót immár maga Molnos. „De a képeket, leginkább a nagy tájképeket elnézve az ember azt látja, hogy majdnem teljesen olyanok, mint a korabeli fotók és folyóiratokban megjelenő illusztrációk, képeslapok.” Nem tudom, hogy érzékelhető-e, a talán nem is tudatos művészettörténészi leminősítés: „Csontváry nagy tájképei majdnem teljesen olyanok (…), mint az illusztrációk és a képeslapok.” Azért ennél dehonesztálóbb ítéletet őszintén szólva még nem nagyon hallottam kimondani egy „Nagy tarpatakra”, egy „Baalbekre”, vagy éppen egy „Taorminára”. Ezekre a valóban világszínvonalú zseniális, remekművekre ugyanis rásütni, hogy majdnem olyanok, mint egy képeslap, hát valljuk be őszintén nagyjából ugyanaz a szint, mint a Bernáth-i „kocsmadekorációzás”, csak az egészben a döbbenetes az, hogy mindezt egy olyan „szaktekintély” jelenti ki, aki elvileg tevékenyen vesz részt a valós Csontváry-kép megrajzolásában. A művészettörténész azonban interjújában tovább folytatta „kutatási eredményeinek” sorolását: „Még az sem biztos, hogy a művész egzotikus tájakra vezető utazásai egyáltalán megtörténtek, nem létezik erre egyértelmű bizonyíték. Amennyiben elment a helyszínre Csontváry, otthon egészen biztosan használt fotókat, képeslapokat, bármennyire is tagadta ezt.” Ezek az üres ötletelések szintjén megfogalmazott kényszerképzetek egyébként már valóban azt a látszatot keltik, hogy mivel Molnos Péter Csontváry művészetével és szellemiségével kapcsolatban (tehát komolyan vehető szakmai kérdésekben) képte-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM lennek bizonyult új eredményeket felmutatni, saját ülepén csúszott le a legolcsóbb bulvár szintjére, és másodlagos kérdések vizsgálatával próbált olyan jól hangzó, szenzációs eredményeket felmutatni, amelyeknek művészet- és kultúrtörténeti jelentősége egyenlő a nullával. A cikk egyébként beszámol arról, hogy a Csontváry által megfestett helyszínek beazonosítása céljából Molnos az Internet segítségével milliós nagyságrendben vizsgált meg korabeli képeslapokat és a „kutatómunkát” nagyon élvezetesnek tartotta. Az írásból továbbá megtudhattuk: „Ez az összevetés, a kor vizuális közhelyeit közvetítő fotó, képeslap és Csontváry festészete közötti kapcsolat Molnos Péter számára a legérdekesebb”. Amennyiben pikírtek szeretnénk lenni, akkor tegyük meg, hogy elképzeljük a szakmaiságnak azt a színvonalát, amely a Csontváry-jelenséggel és szellemiséggel kapcsolatban súlyponti kérdésnek tartja a képeslapokkal való összevetést. Tényleg nem a bántás szándékával vetődik fel a kérdés: de van ennél lejjebb? (Nos, bizonyosra vehető, hogy van, de erre majd később térünk vissza.) Molnos Pétert azonban a „képeslap-nagy tájképek” mélyreható összefüggésrendszerének analizálásán túl még egy kérdés fölöttébb foglalkoztatott: „A festő késői, öregkorában született mítoszai mennyiben felelnek meg a valóságnak, és mennyire torzította a képet a művész csalódottsága? Tényleg azt gondolta, hogy túlszárnyalta Raffaellót, mégsem kapott elismerést, erre beindult az agya, és elkezdett mítoszokat gyártani"- Érthető? „Beindult az agya”, szól a „szlengesített” szakvélemény, mintegy tengelyt alkotva a tárlatvezető interpretálásával, aki szintén az önlegenda-gyártás lehetőségét felvetve még azt is kérdésessé tette, hogy Csontváry egyáltalán hallott-e bármiféle elhívó hangot? Mindezek tükrében egészen világosan érzékelhető, hogy nem egy önjáróvá vált, mérsékelten tehetséges művészettörténész szellemi mélyrepülésének lehettek szemés fültanúi a tárlatvezetés résztvevői, hanem egy előre legyártott koncepció profi végrehajtójának hallhatták jól begyakorolt leckefelmondását. Harmadik lépés: ateizmusára tett utalás által életműve súlyponti alkotásainak, és ebből következően szellemiségének áthangolása. A tárlatvezető egyértelműen fogalmazott, ezért ebben az esetben mellébeszéléssel vádolni megalapozatlan és indokolatlan lenne: nem szeretik a „szakemberek” Csontváry képeit vallási összefüggésben vizsgálni, hisz „vállalt ateizmusa” arra nem ad felhatalmazást. Nem tudom, érezzük-e, hogy milyen döbbenetes és egyben leleplező kijelentésnek vagyunk fültanúi: a hivatalos Csontváry-kutatás „szaktekintélyei” ugyanis definitíve kijelentik, hogy egész egyszerűen nem hajlandóak Csontváry festészetének szimbolikáját vallási dimenzióban vizsgáztatni. Az ok pedig maga a tökéletes abszurditás. Az az ateizmus, amelyről egyébként nem létezik, hogy ne tudnák: nyilvánvaló hazugság. Csontváry 1873-ban

19

ugyan valóban elhagyta a római vallást, de a helyzet súlyos meg nem értése, ha valaki az egyházzal való szakítást Istennel való szakításként is értelmezi. Ez valóban fatális tévedés. Lássunk ennek bizonyítására néhány idézetet, melyek nagyon szépen mutatják, hogy milyen szintű valóságalapja is van a Gulyás által delegált tárlatvezetők, valamint az általuk hivatkozott „szakértők” Csontváry istentagadó szellemiségére tett utalásainak: „Abban a hitben és reményben élek, hogy most már nyugodtabb hangulatban találom Ex.ciádat, s fölkereshetem soraimmal; melyeknek célja a Hazát s a Teremtő nagy Istent szolgálni. (…) Velünk van az Isteni jóság a kiszámíthatatlan kegy – s ez megment bennünket a további szerencsétlen zülléstől…” (K. Lippich Elekhez írt levélből, Salzburg, 1910 Júl. 29) „Pusztán akarattal, iskolai képességgel monumentális motívum előtt hiába töltjük az időt, hiába kenünk föl színeket vászonra, abból ki nem kerül Isten segítsége nélkül napút-távlat soha.” (Csontváry Kosztka Tivadar: A tekintély) „Így a magányba szép csendesen, ma már őszbe borult fejjel azon gondolkozom, mi célja volt ennek a nagy háborúságnak, mikor hatalommal, anyaggal terhelten a mennyországba úgysem juthat senki sem. Istentelenül pedig, kérdem, mi célja van az embernek a földön?” (Csontváry Kosztka Tivadar: A Pozitívum) Miről beszél tehát Csontváry? Isten szolgálatáról, Isteni jóságról, Isten segítségének szükségességéről, Mennyországról és az Isten nélküli élet céltalanságáról. És miről beszél a Gulyás által delegált szakértő társaság? Csontváry ateizmusáról. Mire hivatkozva idegenkedik a Csontváry életmű vallásos összefüggésben való tárgyalásától művészettörténészeink „színe-java”? Csontváry istentagadására. Egészen elképesztő. És nem elsősorban a hazudozás mértéke az, ami döbbenetes, hanem a pimaszság, ahogyan rezzenéstelen arccal képesek az ember igazságérzetét szembeköpni. Mert azért azt mindenképpen látnunk kell, hogy volt idő, amikor a hazugságot legalább próbálták leplezni, és az igazság kiiktatásának láthatatlanná tételébe azért mégiscsak fektettek energiát. Ha mást nem, hát figyelemterelésként szórtak egy kis morzsát. Cirkuszt és kenyeret. Nagyon úgy tűnik, hogy ez a stratégia napjainkra már a múlté. Úgy kürtölnek ugyanis világgá egészen nyilvánvaló valótlanságokat, hogy azok cáfolata bárki számára bármikor hozzáférhető. És az ember valósággal döbbenten állva az események előtt, felteszi a kérdést: ezeknek tényleg nem számít, hogy mint egy koszos zoknit, úgy vetik le emberi méltóságukat? Tényleg nem kínos számukra, hogy bármelyik pillanatban hiteles forrásokkal igazolható állításaik hazug volta? És persze azt azért egy pillanatig se feledjük, hogy a kulturális élet korifeusai ilyen mentalitással – ahol az igazságnak semmiféle jelentősége nincs –, formálják a közízlést és határozzák meg a kánont. Mint fentebb láthattuk, Csontváry és az ateizmus közé egyenlőségjelet tenni finoman fogalmazva is abszur-

20

Dobogó

ditás. A Gulyás Gábor által delegált tárlatvezető azonban minden jel szerint baráti kapcsolatot ápol az abszurddal: konzekvensen kiállt ugyanis Csontváry vélt „istentagadása” mellett. Ez azonban súlyos, ha úgy tetszik, megbocsáthatatlan bűn. Nem hiba, hanem bűn. Miért? A válasz egyszerű: azért, mert a festőzseni több remekműve is csupán részlegesen értelmezhető vallási alaptételek beemelése nélkül, és azok hiányában olyan lényeges üzenetek maradnak rejtve, melyek az emberiség alapvető sorskérdéseire, konfliktusaira és azok megoldására világíthatnának rá. Az ateizmusra tett, gyökereiben hazug állítással olyan remekművek üzenete csorbul, mint a „Zarándoklás a cédrusoknál Libanonban”, vagy a „Fohászkodó Üdvözítő”. Józan ésszel voltaképpen felfoghatatlan, hogy mi módon állhat bárkinek is szándékában egy olyan alkotás tanulságait vallási párhuzamokat kizárva felfejteni, melynek címében egyszerre kap hangsúlyos szerepet a fohász, és az Üdvözítő. Arra a kérdésre, hogy milyen eszközökkel is történik valójában egy alapvetően vallási motívumokat és szereplőket felvonultató festmény vallási szempontokat látványosan kizáró elemzése, a tárlatvezetés alkalmával azért nem kaphattunk választ, mert a cáfolhatatlanul e keretrendszerben fogalmazó alkotás – az imént már szóbahozott „Fohászkodó Üdvözítő” – egész egyszerűen egy nem túl jelentős, ha úgy tetszik közepes színvonalú festményként lett meghatározva, amelyre ily módon nem volt lehetőség időt fordítani. Még fél percet sem… Istennek hála azért ezt az indokolatlanul leminősítő értékítéletet nem mindenki osztja. Többek között Pap Gábor művészettörténész, Csontváry-kutató sem. Lássuk, hogy Ő hogyan vélekedik a szóban forgó „nem túl jelentős” alkotásról, amelynek elemzésére egyetlen másodperc időkeret sem állt rendelkezésre a helyszínen. Pap Gáboré a szó: „Két fontos tulajdonságát kell egybelátnunk ennek a képnek. Nem lesz nehéz, mert a két tulajdonság szorosan összefügg egymással. Az egyik közismertnek mondható: Csontváry sohasem állította ki ezt a festményét. A gácsi patika padlásán őrizte, elrejtve az avatatlan szemek elől. A másik különlegesség: a Fohászkodó Üdvözítő annak a képsorozatnak az egyik – sorrendben a negyedik – darabja, amely az elhívatás-élményben részesült kiválasztottnak az egymást követő beavatási fokozatait jeleníti meg, fejlődése sorrendjében. Ennek a képsorozatnak valamennyi tagja egyetlen, fokozatosan idősödő-érlelődő férfit idéz elénk, többé vagy kevésbé felismerhető önarcképi vonásokkal. Az első négy kép, amelyek közül az utolsó a szóban forgó kompozíció: a Parkrészlet, a Festőlegény, a Prédikáló szerzetes, és végül a Fohászkodó Üdvözítő. Az első közülük a garabonciás, a második a tudós, a harmadik a táltos, a negyedik a megváltó fokozatán mutatja be a rendkívüli képességekkel megáldott (vagy éppen megvert) személyt. Ezek a minden beavatandóra kötelezően érvényes próbatételek. Ha az utolsót is sikerrel teljesítette, a második menetben – ugyanezeken a stációkon, ugyanebben a sorrendben újból végighaladva – már

csak addig kell ellépkednie, ameddig a saját, személyre szóló feladata szólítja. Például Csontvárynak a táltos fokozatáig, hiszen őt – saját nyilatkozata szerint – erre a feladatkörre jelölte ki a „Világfejlesztő Erő”. Ennek a második, szigorúan az adott személyiséghez kapcsolódó feladatsornak a festmény-képviselői a Csontváryéletműben: az Öreg halász, az Önarckép és a Marokkói tanító. Idáig szólt az ő részére az elhívatás. Az utolsó képet már közszemlére is bocsáthatta, az előzőek üzenete viszont nem a „világnak” szólt. Így a Fohászkodó Üdvözítőé sem. Mi most hát belesünk a színfalak mögé – de talán mondanom sem kell: illő alázattal tesszük ezt. Mit látunk itt? Micsoda kérdés! Természetesen Jézust, a Gecsemáni-kertben, amint éppen imádkozik. A tanítványok meg, itt, az előtérben, ha nem is alszanak, ahogy az Írás szerint tenniük kellene, de kétségtelenül jelen vannak. Mégpedig teljes számban. – Így a jólértesült Műértő. Írjuk be az indexébe a jelest, és sürgősen búcsúzzunk el tőle. Ha tehetjük, örökre. Valójában Csontváry csak annyit árul el nekünk a kép címszereplőjéről, hogy Üdvözítő. De hiszen ez lehetsz Te is, kedves Olvasó! Lehet a barátod, sőt az ellenséged is, ha a Kegyelem megérintette őt. Tartózkodjunk az álszerénységtől : lehetek akár én is. Hogyan mondja Pál apostol? „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.” Akkor hát…? Maradjunk egyelőre az első felvetésnél. Mert az is lehet telitalálat – ha nem is tekinthető kizárólagosnak az érvénye. Eszerint az Egyetemes Megváltó szerepkörét – ami nem tévesztendő össze az ószövetségi zsidóság messiási szerepkörével! – képünkön maga a földre született, emberré vált Isteni Személy, Jézus Krisztus „játssza el” nekünk. Nem egyetlen, pontosan azonosítható evangéliumi igehely illusztrációjaként, hanem a lehető legtágabban értelmezett egyetemesség közegében, egyenesen annak – és ezzel együtt természetesen nekünk, mint mikrokozmikus „mindenségeknek” – szóló üzenetként. Mit figyeljünk meg elsősorban ezen a különös megjelenésű Üdvözítőn? A mozdulatait és az arckifejezését. Az utóbbiról mindjárt első ránézésre megállapíthatjuk, hogy nem a „mandylion”, a Veronika-kendő arclenyomata mintájára idéződött elénk. Más szóval: semmiféle hasonlóságot nem mutat az ún. „nem emberkéz által festett” ikonok Krisztus-arcával. Hanem? Nézzük csak meg alaposabban! Ez a mértéktelenül nagyra tátott száj… Így nem imádkozunk, hanem – bömbölünk! Mint a szarvas, bőgés idején. Vagy – még inkább! – tátogunk, és kapkodunk a levegő után, mint a partra vetett hal. Ne vessük el egyik analógiát sem! A szarvas-bőgés, mint hasonlat majd a mozdulatok elemzése során nyer nagyobb jelentőséget, a hal viszont – máris, méghozzá kétféle értelemben is. Először: ez az Üdvözítő, akár hétköznapi, akár isteni megjelenésében érzékeljük a tevékenységét, mindenképpen a Halak világhónapja számára hozza – és egyben a maga életpéldájával szolgálja is! – az egyetemes

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM megváltás örömüzenetét. Ez lenne hát a halszerű arckifejezés egyik indoka. A másik: a megváltó-szerep a beavatás útvonalán éppen itt, a Halak Napút-stációján aktualizálódik a rendkívüli képesség birtokosának pályaképében. A levegő után kapkodás mozzanatára azonban még mindenképpen vissza kell térnünk. Mindazt viszont, amit itt és most megbeszéltünk, bajosan kereshetnénk a jeruzsálemi Gecsemáni-kertben, nagycsütörtök estéjén-éjszakáján. Máshol és máskor talán több szerencsével járhatunk. Néhány mondatot mindenesetre hadd idézzek Diószegi Vilmos Samanizmus (sic!) című könyvecskéjéből. (Gondolat, Bp. 1962.) Az első két idézet a „tátogó halszájra” kínál majd egyfajta, ha nem is perdöntő, de mindenképpen meggondolkoztató magyarázatot. „A nanaj sámán (…), amikor segítő szellemeit magához hívta, kitátotta a száját, hogy lenyelhesse őket.” (I. m. 61. o.) A továbbiakban mintha a jelenet folytatását, illetve kiegészítését olvasnánk a most már újabb környezetben, evenki szertartáson résztvevő szerző tollából. „Egyszer csak a sámán nagyot ásít – lenyelte a megérkezett szellemet…” (U. o. 93. o.) Ami a jelenet közvetlen előzményeit illeti: „A sámán a dob ütemére jobbra-balra ing és énekbe fog. A szellemeket idézi.” (U. o. 92. o.) Az alvilágba tett utazás mélypontján azután a következő élményben részesülünk: „Néhány fülsiketítő dobütés következik, majd a sámán felugrik helyéről. Ide-oda billeg, félkörív alakban a földre hajol, ezután folyamatosan felemelkedik, és a hangok olyan zuhatagát indítja el, hogy úgy tetszik, mintha a sátorkaróktól kezdve a ruhán levő gombokig minden bőgne. (…) Végül a dobot segédje kezébe hajítja, két kezével megkapaszkodik a sátorkarókra erősített szíjakban, s megkezdi a sámántáncot.” (U. o. 95. o.) Még egy apró adalék, ugyaninnen, ezúttal a Halakközegre vonatkozóan. „Mikor az öltöztetés befejeződik, a sámán egy kis tutajra ül, amely hal alakú szellemábrázolásokkal van tele.” (U. o. 92. o.) Ami meg a szertartás központi környezet-elemét illeti: „A máglya pisztráng alakú szellemábrázolásokkal van körülrakva.” (U. o.) Emlékeztetőül: a tutaj, mint egyforma hosszú szálfákból párhuzamos rendben összeszerelt vízi jármű, tipikus Szűz-jellemzék; a hal alakú szellemlények önmagukat magyarázzák. Helyben vagyunk hát: a Szűz-testiségű Halak-világhónapban, másrészről a táltos-beavatás utolsó, a Halak évköri egységében időszerűvé váló Megváltó-stációján. És még valami. A pisztrángok! Ez a hal-fajta, mint ismeretes, szembe úszik az árral. De úgy is fogalmazhatnánk: az idő-folyam hullámzik itt szembe – a Halakkal. Íme, a Vízöntő-paradoxon látványos megidéződése a szibériai sámánszertartás keretében! És mindeközben bátorítólag néz a szemünkbe Csontváry Fohászkodó Üdvözítője. (Ez a kép akár illusztrációja is lehetne az iménti szertartásnak.)

21

A bemutatott tényanyaghoz már csak egyetlen figyelmeztetést kell hozzáragasztanunk. Az analógia – most ezzel dolgoztunk – nem tévesztendő össze az azonossággal! A mi Fohászkodó Üdvözítőnk óriásmadárként „jobbra-balra ingó” alakjában, a felismert-azonosított sámán-reminiszcenciák tudomásul vétele mellett is, nekünk elsősorban mégiscsak a mi Üdvözítőnk, Jézus Krisztus „szárnyaló” szellemi vezérlését illene felismernünk. Mert abból újabb, nem kevésbé fontos tanulságok lennének kibonthatók, épülésünkre. Menynyiben és miképpen? Nos, Csontváry Üdvözítője szemmel láthatólag valahonnan – valahová hajlik. Honnan? Hová? A magunk (mint nézők) szempontját alapul véve, hiszen az üzenet egyenesen nekünk szól: balról jobbra. Mit jelent ez itt és most? Nézzünk körül előbb a baloldalon. A szélsőbal kizárólagos ajánlata: középmagas földhányás („rekultivált” szemétkupac?) tetején hosszú fehér szakállú öregúr. A kezében két kőtábla, gondosan beszámozva. Vajon ki lehet? (Házi feladat.) Az Üdvözítő jól érzékelhetően elhajlik tőle. Pedig a háttérben egy apró fekete alak, cilinderben, kaftánban, „szószéke” mellvédjén áthajolva erőteljesen próbálja népszerűsíteni őt. Láthatólag hasztalanul. Hát a jobboldal? Ott jóval gazdagabb a motívum-kínálat. Először vegyük számba, mi mindenre mutat rá közvetlenül az „elhajló” Üdvözítő a maga bal – nekünk szólóan jobb! – kezével. Magas, épített platón, emelkedő sorrendben a kereszténység két jellegzetes templomtípusát látjuk: egy kerek és egy hosszházas épületet. A látogatók részvétlenül vonulnak el az előbbi mellett (lehet, hogy mégsem keresztény szentélyről van szó?), viszont tömegesen gyülekeznek az utóbbi előtt. Ebből a templomból a nyitott kapun át fény árad ki, a hívők is rendre fehér – sőt, menet közben fokról-fokra kifehéredő – öltözéket viselnek. A torony legfölső emeletének ablakából fehér madár röppen ki. Mintha odalent egy végső útjára bocsátott, ünnepélyesen búcsúztatott kiválóság lelke keresné az utat a Mennyei Haza felé. De hát miért beszélek halottról? És miből gondolom, hogy személyében valamely kiválóságot búcsúztatnak? Nos, a falpillérekkel tagolt masszív építmény (a plató tartó-, illetve támasztó-rendszere) tövében faragatlan fehér sírkő nyújtózik, ráboruló két feketeruhás nőalakkal. Kik lehetnek ők, és vajon mit keresnek itt? Erőltessük meg – ne a fantáziánkat, hanem a memóriánkat! Nem láttunk már hasonló jelenetet, mondjuk, egy Csontváry-kortárs magyar festőművész képén? Nagyon ismert képről kell szó essék, ha mintegy embléma-szerűen vésődhetett bele a kortársi (és nemcsak a kortársi) tudatalattiba! És nem árt tudni: mesterünk más alkalommal is használt így, idézetszerűen egy-egy emlékezetes motívumot, kiváló kortársaitól. Például – ismert az eset – a Tengerparti sétalovaglás című képén a fehér lovon ülő, pompázatos megjelenésű hölgy előképe Fadrusz János egykori pozsonyi lovasszobra Mária Teréziáról. (Amelyet a „kulturált” csehek az első világháború után leromboltak.) Tehát? …

22

Dobogó

Ennyi gondolkozási idő után már rájöhettek: Madarász Viktor Hunyadi László siratása című festményéről van szó. És akkor máris zuhoghatnak a tantuszok. Mert az idősebb Hunyadi-fiú esetében jelen van a „kiválóság” is, a halál is, a búcsúztatás is… És még valami. A Halak-tulajdonság. Hogyan? Úgy, hogy az öccsével, Mátyással együtt – az ő névnapja a Halak havának jellegadó első dekanátusába, február 24-ére esik! – a Halak tipikus képviselői ők ketten a magyar (és az európai) történelem Napút-keretekben pergő színjátékában. És az idősebb testvér, László pályaképe éppen azt példázza, hogy ebből a – káini-romulusi meghatározottságáról ismert – évköri egységből nemcsak testvérgyilkolás útján, de önfeláldozással is ki lehet válni. Sőt, emberhez méltóan csakis úgy. Vajon tudta-e Ábel, hogy Káin meg fogja ölni őt? Ha nem, vágóhídra terelt barmot kell látnunk benne. Ha igen – én erősen hiszem, hogy ez az igazság! – akkor Krisztus-előképet. Mert akkor a halála: önkéntes áldozat, annak érdekében, hogy a nála éretlenebb szellemiségű pályatárs az ő rovására tovább érlelődhessen – a maga és nemzete javára, Isten dicsőségére. De itt már nemcsak Ábelről beszélünk, hanem Hunyadi Lászlóról is. És akkor mindjárt megértjük, hogyan kerülhetett át a Madarász-kép „mintázata” a Fohászkodó Üdvözítő oldalára a Csontváry-képen. Úgy, hogy ott van a helye: a táltos-útvonal befejező, Halak-stációján. Példázatnak. Hogy az Üdvözítő-szerep nem korlátozódik az Isten-fiúság földi gyalogútjának harminchárom évére, hanem meg kell jelennie egy Krisztus-i sorsvállalás előestéjén a magyar történelem színpadán is. Továbbmenve: a magyartalanítás legsötétebb évtizedeiben, manapság

is – benned is, kedves Olvasó, mint ahogy természetesen bennem is. Úgy legyen! Azért még ne búcsúzzunk el a képtől. Hiszen a temetés számbavételével nem merítettük ki a jobboldal motívum-készletét. A fehér kőtömbből, amelyre mint nagy fekete madarak telepedtek rá a sirató asszonyok – nota bene: a madárpár a Keleti Zodiákusban a Halak „cserejátékosa” – sudár fiatal cédrusfenyő tör a magasba. Ha jól sejtjük, rá is vonatkozhat a mesternek a cédrusokkal kapcsolatban többször hangoztatott megjegyzése: „Csendes szerénységben él a cédrus, ezredekre kiható türelemmel – türelemmel kell élnie egy nemzetnek is, amíg a koronáját nem éri el. Azt tudtuk, hogy háromezer évig a cédrus még nem cédrus, a negyedik ezredben bontakozik a koronája, s ezzel utat mutat a nemzeteknek a kitartásra.” (Cs. K. T.: Önéletrajz és más írások. Főnix Téka 15. Debrecen, 2008., 54. o.) Szó, ami szó, a mi fácskánk is elég hosszú ideig várakozhatott csupasz törzzsel, míg el tudta érni a maga koronáját. De elérte. És ezzel utat mutatott… Kinek is? Még egy tetemes méretű és súlyú tünetcsoport vizsgálatával adósak vagyunk. Igen, itt, a jobboldal alján: mintha a feltámadás ígéretét hirdető cédrus-korona ellentételét találtuk volna meg. De hiszen… Ezek itt, tizenketten. az apostolok, nem? Hát nem! Ennyi ronda (!), alig-emberszabású lényt egy rakáson ritkán látni még a mai, médiafertőzött világban is. Nehogy már apostoloknak nézzük őket! Az ő szájuk ugyancsak tárva-nyitva, mint ahogy az Üdvözítőnél láttuk, de… Micsoda különbség! Ami kiárad rajta, bizony, másfajta „bömbölés” az. Hunyadi László felé: „Halál reá!”. Jézus felé: „Feszítsd meg!” Itt és ott, akkor és most: ugyanazokból a szájakból. De az ilyen rámutatásokért e sorok íróját is habozás nélkül megfojtanák egy kanál vízben. (Talán még az Olvasót is, ha nem határolja el magát sürgősen az ilyen megjegyzésektől?) Ne bagatellizáljuk a kérdést: itt és most (mármint a festményen) ők vannak az előtérben. Inkább vegyük szemügyre közelebbről is az illusztris csoportot. Ugye, jól látható: egyiküknek sincs lelke! Csak a fejek, a gyűlölködő és hazug szellemiség fészkei élnek – de azok aztán nagyon. És – most fogódzkodjunk meg! – ezekért, leginkább éppen ezekért kell önkéntes és teljes áldozatot hoznia az Egyetemes Megváltónak! A halálos ellenségeiért. Hát ezért kellett őket ide-idézni, teljes számban, mind a tizenkét évköri egységre szóló érvényességgel. Hogy akinek van (maradt még?) szeme a látásra, az láthassa…Mert ezzel és ettől lesz teljes a magyar táltos-beavatás műveletsora is – éppen itt, a Halak Napút-állomásán. Egyelőre legyen elég ennyi háttér(!) -információ, a Fohászkodó Üdvözítő című Csontváry-festmény mélyebb megértéséhez. A kedves Olvasó pedig, itt, a leghétköznapibb értelemben vett elő-térben (vigyázat: nem a „Feszítsd meg!”-et kiáltók között!) most már felszabadultabban gyönyörködhet a remekműben.”

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM Eddig tart Pap Gábor művészettörténésznek a „Fohászkodó Üdvözítő” című Csontváry-festményről szóló elemzése. Azt hiszem, a leírtak tükrében kezdhetjük felismerni, hogy mekkora jelentősége is van annak, hogy a szimbolikákban rejlő jelentéstartamok üzeneteit komolyan vegyük, de az is világossá válhatott, hogy amennyiben egy vallási keretrendszerben megfogalmazott alkotás elemzése kapcsán gondolatrendszerünkből száműzzük a vallási összefüggéseket, akkor gyakorlatilag biztosra vehető, hogy rejtve maradnak azok a rendkívüli jelentőséggel bíró tanulságok, melyek az emberiség sorskérdéseinek legjelenvalóbb és legaktuálisabb problémáit tapogatják le, fogalmazzák meg, nem mellékesen lehetőséget is kínálva a megoldásukra. Ha tehát elfogadnánk Csontváry művészetének értelmezésével kapcsolatban a vallási utalások figyelmen kívül hagyásának a létjogosultságát, akkor soha az életben nem vennénk észre és így nem is értenénk meg, hogy a „Fohászkodó Üdvözítő” bal oldali Mózes-ábrázolása teljesen világos képi jelekkel hívja fel a figyelmet az ószövetségi etika és világlátás esetlegességére és meghaladottságára, ezáltal szólítva fel az emberiséget az Üdvözítő által kijelölt út követésére. Amennyiben ugyanis jobban szemügyre vesszük a szóban forgó kőtáblákat, akkor világosan látható, hogy a tradicionális ábrázolásokkal szemben azokon nem tíz, hanem mindösszesen hat parancsolat látható, vagyis az utolsó négy, mely a lopást és a hamis tanúbizonyság-tételt, valamint, mások tulajdonának és házastársának megkívánását tiltották, már nincs jelen. Mindez azt jelenti, hogy az utolsó négy parancsolatban rejlő, az erkölcsiséget nyíltan támadó konfliktushelyzet kivédésére napjainkban már biztosan nincs eszköze a mózesi törvénynek, vagyis az ószövetségi szellemiség jelenkorunk társadalmában már nem képes megfékezni az ember alantas énjének a felszínre törését. Mire vezethető viszsza a törvény ilyen értelemben vett meddősége? A válasz aligha okoz komolyabb meglepetést: mert a tízparancsolatban soha nem volt jelen az az egyetlen fundamentum, amely mindennek az alapja: a szeretet. Szeretet nélkül pedig semmi és senki sem lehet örökérvényű, vagyis egyetemes. Csontváry tehát tiszta és világos jelzést ad, hogy mi lesz az olyan törvény sorsa, mely a Krisztusi fundamentumot nem hordja „szíve alatt”: elkopik, tehát részlegessé válik, vagyis nem lehet örök érvényű szellemi-lelki igazodási pont. Ám annak ellenére, hogy az egyetemes nagyságrendű üzenetek és tanulságok a „Fohászkodó Üdvözítő” szimbolikájához hasonlóan jóformán az egész Csontváry-életművet áthatják, a tárlatlátogatók a helyszínen mégiscsak azzal az üzenettel szembesülhettek, hogy Kosztka Tivadar alkotásai valójában nem mások, mint pillanatképek. Ez a felvetés már csak azért is minősítendő fatális félreértésként, mert Csontváry pontosan azáltal haladta meg a Raffaellói világképet, hogy nem a pillanat, egy-egy térben és időben konkrétan behatárolható jelenetét rögzítette, hanem egyetemes értékű, ha úgy tetszik, az „idő-felett” álló üzeneteket tolmácsolt. A

23

pillanatkép a valóság egy „kivágata”, időhöz köthető közvetlen látványélmény. Egyszóval: felszín. A Gulyás Gábor által delegált művészettörténészi gárda javaslata tehát a Csontváry képek üzeneteinek megfejtésére a felszín legközönségesebb értelmezését javasolja, ezáltal végzetesen leblokkolva a szimbolikákban megbúvó mélyrétegek megértését, azok valódi üzeneteinek felszínre emelését. Ebben a profán keretrendszerben gondolkodva a „Zarándoklás” cédrusa is csupán egyetlen fa a sok közül, így üzenete sem hatolhat mélyebbre, mint egy id. Markó tájkép valamely véletlenszerűen kiválasztott növényábrázolása. Ha ezt az azonosságot komolyan vesszük, akkor valamit végzetesen félreértünk és esélyünk sem marad arra, hogy egyetemes nagyságrendű üzeneteket emeljünk ki egy olyan ember életművéből, ki egész munkásságát kizárólag egyetemes nagyságrendben fogalmazta meg azt az őt követő nemzedékek épülése és segítése szándékával. Csontváry életművét tehát pillanatképek sorozataként értelmezni nem más, mint szellemiségének és intellektuális hagyatékának a megtaposása. Ennek a megtaposásnak talán legplasztikusabb példája, a tanulmány elején már említett „Zarándokláskép” értelmezése. Jelen írásnak nem célja Csontváry egyes festményeinek kimerítő elemzése, de hogy megértsük miről is van szó valójában akkor, amikor jelzett alkotást Salamon templomával próbálják azonosítani, egyetlen adalékot, ha csak hangsúlyosan címszavakban is, de azért mindenképpen érdemes tisztáznunk. A festményen szereplő központi motívum két cédrusfa. A két cédrusfa koronája egy szabályos háromszöget rajzol elénk. A háromszög Isteni szimbólum. A korona által megrajzolt, háromszög által jelképezett Isteni szimbólum felső tartományában egy arc kontúrjai rajzolódnak ki úgy, hogy még a szemek is viszonylag konkrét valóságukban idéződnek meg. A fák törzsei és ágai hangsúlyosan függőleges, illetve vízszintes irányban komponálódtak. Most olvassuk össze az eddig felsorolt motívumokat: adva van egy háromszögünk, az ágak hangsúlyosan függőleges illetve vízszintes vonulata által megrajzolva egy kereszt formációnk, és ebben a kereszt által átszőtt háromszögben egy emberi arcra emlékeztető „jelenségünk”. „Kereszttel átszőtt háromszögben egy szem” - foglalhatnánk össze egyetlen mondatban jelkép-készletünket. Kérdésünk a következő: amennyiben a fent jelzett Isteni szimbólum egy kereszttel van átszőve, akkor milyen következtetést vonhatunk le a koronában megidéződő arcra vonatkoztathatóan? Isten és kereszt. Milyen összefüggésben jelenik meg egymással szoros kapcsolatban e két motívum a vallástörténet színpadán? Félreérthetetlenül azzal az Egyetemes Megváltóval kapcsolatban, aki valóságos Isteni személyként a kereszthalál áldozatát vállalta az emberiség üdvözülése érdekében. A Csontváry által megfestett Életfa koronáját tehát maga az Egyetemes Megváltó uralja. Ezen a Megváltói arcon azonban a néző szerinti bal oldali cédrusfának az egyik függőleges pozícióhoz hangsúlyosan közelítő ága keresztülhalad,

24

Dobogó

és feljut a háromszög alakú korona csúcsára, tehát szimbolikusan a Mennyország birodalmába. Ennek a feljutásnak azért van nagyon fontos szerepe, mert a két cédrusfának a törzseiből kiindulva – majd egyre feljebb jutva – „számtalan” mellékága fejlődik ki, melyek közül sok, szintén az Ég, tehát az Isteni világ irányába indul. De a lényeg itt következik. Egyik sem képes feljutni olyan magasságokba, mint amilyen magaslatra a Krisztusi arcon keresztülhaladó faág felért. Milyen rendkívüli súllyal bíró üzenetet hordoz ez a szimbolika? Egy Jézusi idézettel adhatjuk meg a legtisztább válaszunkat: „Senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” (Jn. 14, 6) Csontváry tehát kimondja azt, amit ez a világ folyamatosan elhazudik az emberek elől. Csak Krisztuson keresztül vezethet az út Istenhez, az üdvözülésbe. Világos, tiszta beszéd egy olyan embertől, aki ugye nem felejtettük el, bevallottan ateista volt… A Gulyás-i javaslat ezzel szemben a Cédrus szimbolikáját tökéletesen hazug alapon Salamon templomához, vagyis ószövetségi alapokhoz szándékozik lehorgonyozni. És ez nem felelőtlenség, hanem megbocsáthatatlan bűn. Miért? Mert az üdvözülés útjának felismerését akadályozza meg. Salamon templomán keresztül ugyanis nem lehet visszavezetni egy tökéletesen Istentelenné vált világot a végső pusztulás elleni egyetlen menedéket jelentő Isteni eredet felismeréséhez. Ezt nem én mondom, ezt maga az egyetemes Megváltó jelenti ki: „Senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” Mit nem lehet ezen megérteni? „Én általam”, vagyis Krisztuson keresztül, és csak rajta keresztül. Krisztus pedig nem azonos sem Salamonnal, sem egyetlen ószövetségi „hérosszal”. Más nagyságrend, más erkölcsiség, egy teljesen más, összehasonlíthatatlanul magasabbrendű világ. Gulyás ebbe a magasabbrendű világba rondít bele, és szakmai előéletét ismerve már tudjuk jól, hogy milyen gyökereiben dekadens szellemiséget propagálva. Ám jó okunk van abban hinni, hogy hazugságai előbbutóbb szélesebb körben is lelepleződnek, így az a súlyosan fertőzött világ, amely gondolkodásmódját eluralja, nem képes a jövőben komolyabb hatást kifejteni sem a kultúra, sem az élet egyéb területein. Ennek a hazugság-leleplezésnek egy bíztató példája Fodor Zoltán „Neve, ha van, csak áruvédjegy” című kötete, melyet Gulyás Gábor Csontváry-rendezése hívott életre. Rendkívül bíztatónak tartom, hogy az a cinikus hazugság, mely Csontváry munkásságának interpretálásában a Gulyás-i szellemiség által megnyilvánult, más fórumon is reagálásra késztetett embereket. Nevezett kötetben (52., 53. o.) a szerző külön kitér a „Zarándoklás cédrusának” Salamon templomával való párhuzamba állítására, és bibliai idézetekkel is egyértelműen cáfolja Gulyás félrevezető teóriáját. Nagyon helyesen szembesíti a kurátort saját hazugságaival akkor, amikor nyomatékosan jelzi, hogy a kiállítás ismertetőjével, a tárlatvezetők kijelentéseivel és a rendezvény apropójából megjelent, Gulyás által jegyzett Csontváry kötet állítá-

saival szemben Salamon temploma nem épült cédrusfából, és kupolája azon egyszerű oknál fogva nem hasonlíthatott a cédrus szerkezetrajzára, mert nem is volt kupolája. Lássuk az említett tanulmánynak a vonatkozó szakaszait: „A Zarándoklás központi témája nem a cédrus, hanem a szakralitást megidéző rítus. A szabadban táncoló lányok vonulása ugyanúgy szertartásszerűen eksztatikus, mint a keleti öltözetű lovasok kaptatása. Az imádat tárgya a középen magasodó, duplatörzsű, szent fa, melynek égbetörő ágai mindenre és mindenkire árnyékot vetnek. Az ágszerkezet kupolaformája a jeruzsálemi templomot idézi fel, amelyet Salamon király libanoni cédrusokból építtetett. Így ér össze a természet és a társadalom a több ezer éves fa változatlansága és a körötte nyüzsgő alakok elevensége.” (Gulyás Gábor) „Az idézett mondatok egyike többszörösen valótlanságot tartalmaz. „Az ágszerkezet kupolaformája a jeruzsálemi templomot idézi fel, amelyet Salamon király libanoni cédrusokból építtetett” – írja Gulyás Gábor. A Salamon király építtette első jeruzsálemi templom kinézetéről hiteles építészeti adat nem maradt fenn, csak a bibliai, nem szabatos építészeti leírásra törekvő szövegek alapján alkothatunk fogalmakat a kinézetéről. Az épület tetejéről a Királyok könyve nagyon röviden szól. „Megépíté ekként azt a házat és elvégezé, befedé a házat gerendákkal és czédrusfadeszkákkal.” A nyúlfarknyi megjegyzés azt sejteti, hogy a templomot síkfödémmel látták el. A szövegben kupolának – ami a Krisztus előtti X. században biztosan nevezetességszámba ment volna – semmi jele sincs. Éppen ezért a Zarándoklás festményén az „ágszerkezet kupola formája”nem idézheti meg a jeruzsálemi templomot, mivel annak az épületnek nem volt kupolája.”(Fodor Zoltán) A kiállítással kapcsoltban végezetül meg kell említenünk, hogy a szervezők kialakítottak egy olyan teret, ahol Csontváry elveszett, lappangó, vagy éppen ellopott képeit szimbolizálandó bekeretezett üres, fehér lapok voltak kiállítva. A tárlatvezetés alkalmával ezen műalkotásokról is esett szó röviden, ám jómagam rendkívül hiányoltam, hogy Csontváry utolsó, a mai napig lappangó festményéről, a „Magyarok bejöveteléről” semmiféle információt nem hallottunk. Pedig ha létezik botrányos eseménye a magyar művelődéstörténetnek, akkor ez számomra mindenképpen az első pozíciót vívja ki magának. Nevezett alkotás ugyanis utoljára a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában volt, és annak raktárában őrizték. Az utolsó megbízható dátum, amikor még egészen biztos, hogy megvolt a kép (legalábbis az én információm szerint) 1961 tele. Ekkor Pap Gábor művészettörténész egyetemi hallgatóként a kor három meghatározó szaktekintélyével Genthon Istvánnal, Pataky Dénessel és a Németh Lajossal együtt a Nemzeti Galériában még saját szemével látta, az akkor már igen rossz állapotban lévő hatalmas méretű szénvázlatot. Ezek után viszont (azt pontosan nem lehet tudni, hogy mikor, milyen esemény kapcsán), a „Magyarok bejövetelének” egész egyszerűen nyoma ve-

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM szett. „Felszívódott”, mint ha nem is létezett volna. És ez valóban maga a döbbenet. Egy hatalmas mű, mely állami tulajdonban, állami védelem alatt állt, egyszer csak bármiféle nyom nélkül eltűnik. Pedig semmilyen különös esemény nem történt. Nem rabolták ki a Nemzeti Galériát, nem pusztított tűzvész és árvíz, háború sem történt, hogy egy újabb felszabadító sereg felszabadítson minket a műkincsek nyomasztó terhe alól is, és azok majdnem elviselhetetlen súlyát nagyvonalúan levegye a vállunkról. Semmilyen esemény nem következett be, amely indokolta volna az eltűnést. Még csak azt sem lehet tudni, hogy milyen időponthoz köthető a lappangó státuszra „váltás”. Egyetlen döntéshozói szinten tevékenykedő emberfia nem kezd, vagy kezdett el ordítva reklamálni, hogy ez mégis hogyan fordulhatott elő, hogy hogyan lehetséges ez? Tényleg nem érezzük, hogy ez világbotrány? Senkiben nincs meg állami szinten az akarat, a tűz, hogy a végére járjon ennek az elképesztő ügynek? Az nem igaz, hogy nem lehet elindulni egy nyomon. És hogyan lehetséges az, hogy kizárólag Pap Gábor művészettörténész volt a szakma képviselői közül az egyetlen, aki az 1990-es évek elején levélben fordult az akkori helyettes kulturális államtitkárhoz, mondván: tegyen lépéseket a festmény felkutatása érdekében, hisz megbízható források szerint, egy – a Nemzet Galéria pincéjében történt – csőtörés után még látták az egyik falnak támasztva a hatalmas méretű Csontváry-kartont. Pap Gábor levelére egyébként hozzávetőleg két évtized után sem érkezett válasz. A „Magyarok bejövetelével” kapcsolatban azonban létezik más, szintén döbbenetes történet is. Ezt magától Pap Gábortól hallottam, aki viszont Genthon Istvántól szerzett tudomást a részletekről. A Nemzeti Galériában tett látogatás alkalmával Pap Gábornak feltűnt, hogy a hatalmas kartonon szemmel is jól láthatóan lábnyomok éktelenkedtek. Ezért hát rákérdezett, hogy miképpen lehetséges ez? Genthon ekkor mesélte el a valóban egészen elképesztő történetet. Ennek értelmében Csontváry alkotása közvetlenül a háború után Bernáth Aurél Képzőművészeti Főiskolai hivatala előtt a földre volt leterítve. A kommunista rezsim ünnepelt „sztárfestője” valósággal gyűlölte Csontváry művészetét, nem különben szellemiségét. Így fordulhatott elő, hogy utasítására a hatalmas kartont az irodája előtti padló-szakaszra terítették le, ami azt is jelentette, hogy bárki, aki tárgyalni szeretett volna vele, vagy akár csak látogatást szándékozott tenni hivatalában, kizárólag úgy juthatott be ajtaján, ha

25

előbb a „Magyarok bejövetelén” átgázolt, vagyis megtaposta nem csupán Csontváry egy művét a sok közül, hanem saját népe eredetét is. Ez nem városi legenda, ezt maga Genthon István mesélte, afelől pedig ne nagyon legyenek kétségeink, hogy ha valaki, akkor ő biztos, hogy egészen megbízható forrásokból tájékozódott. Ez a hihetetlenül visszataszító történet ismét csak nagyon komoly üzenteket hordoz. És most nem elsősorban két ember (Csontváry és Bernáth) ez utóbbi részéről megnyilvánuló pusztító ellentétére kell gondolnunk. Rakjuk csak szépen össze a mozaikkockákat. Adva van egy festmény, amely Csontváry utolsó műve, voltaképpen életművének megkoronázása. Ezt a képet először egy állami intézményben, gyakorlatilag közönséges lábtörlőnek használva megtapossák, majd lehajítva egy szintén állami tulajdonban lévő intézmény pincéjébe, sorsára hagyják. Innen pedig ki tudja, hogyan, mikor, milyen körülmény között, kiknek az irányításával és asszisztálásával egész egyszerűen nyoma vész. Ha csak ennyi információt hallanék a képről, és egy tájékozatlan külföldi lennék, biztosan megkérdezném, hogy mit is ábrázolt ez a festmény valójában, ha ennyire szúrta sokak szemét. De legyen! Hallgassunk most a képzeletbeli külföldi barátunk érdeklődő szavára! Tegyük fel a kérdést magunknak! Mit is ábrázolt valójában Csontváry utolsó festménye, a hatalmas méretű szénvázlat karton? A címe mindenképpen nyújt számunkra némi útbaigazítást: „Magyarok bejövetele”. „Akkor viszont valami nem „kerek” a történetben. Magyarországon ugyanis kiknek szúrhatná a szemét a „Magyarok bejövetele”? – teheti fel a kérdést, hozzáteszem, teljesen jogosan, a képzeletbeli külföldi barátunk. Nos, aki nem ismeri történelmünket, vagy irodalmunkat, az bizony valóban felteheti ezt a kérdést, teljes jogalappal. Csak sajnos nem maradéktalan érvénytartalommal. Egyetlen példa. Hamvas Béla, a magyar értelmiség jelentős hányadának alfája és ómegája, a magyarokat tisztátalan, aljas és hitvány népként határozta meg, miközben deklarálta, hogy számára az a szó: magyar – régóta érvénytelen. A hamvasi szellemi-

26

Dobogó

ség ezek tükrében biztosra vehető, hogy nem örülne a „Magyarok bejövetelének”. De csak erről lenne szó, vagy valami másról, valami többről is? Nos, azt tudjuk jól, hogy Csontváry nevezett festményén nem a Árpádi honfoglalás eseménysoráról adott metszetet, hanem az Atillai bejövetel részleteit rögzítette, ahol ő maga (az elhívott zseni) egy teve hátán, Atillai szerepkörben érkezik meg hazájába. A magyarok tehát bevonulnak Atilla vezetésével otthonukba, de nagyon lényeges látnunk, hogy az érkezés Atilla vezérletével zajlik le. Miért olyan fontos ezt a tényt rögzítenünk? Nos, ha megvizsgáljuk, hogy Atilla tulajdonképpen milyen minőséget jelenít meg, akkor azt is meg fogjuk érteni, hogy a magyarok bejövetelével milyen szellemiség vonult be valójában nem csupán a Kárpát-medencébe, hanem az egész földi világba. Igen, nem tévedés, hogy az egész világra teszünk utalást, hisz Atilla a világtörténetnek olyan súlyú (figyelem! nem minőségű) szereplője volt, mint akár Julius Caesar, vagy Napóleon. Az ilyen karakterű embereknek pedig világtörténeti jelentőségük aligha vitatható. A legfontosabb kérdésünk jelen pillanatban tehát az, hogy Atilla milyen magatartásmintát hordozott a szíve alatt. Ha a nyugati történetírást, vagy Gulyás Gábor „Mi a magyar?” Atilla-képét vesszük alapul, akkor egy ragadozói, egy vadállati minőséget. Ha azonban a Vatikáni Stanzák egyik Raffaello-freskóját vallatjuk, akkor a hatalma csúcsán lévő, egyik legnagyobb ellensége irányába kegyelmet gyakorló hadvezér képe rajzolódik ki előttünk. És hát a történelmi tények igazolják Raffaello Atilla-képét, az ugyanis vitathatatlan, hogy annak ellenére gyakorolt kegyelmet Róma felett Atilla, hogy minden eszköze meglett volna arra, hogy porig égesse és kifossza a hatalmas, rettegett birodalom központját. Amikor tehát Csontváry festményén a „Magyarok bejövetele” lezajlik, akkor voltaképpen nem történik más, mint hogy egy Káini világban Atilla képében megjelenik a kegyelmet gyakorló Ábeli-Krisztusi minőség. Ez a „bejövetel” pedig értelemszerűen a „káiniták” uralmának a végét jelenti… Ilyen összefüggésben aligha lehet csodálkozni azon, hogy a „Magyarok bejövetele” megtapostatott, majd hányattatott sorsa után kiiktatódott, a káiniták ugyanis mindent bevetnek annak érdekében, hogy minél tovább maradhassanak pozícióban. Az, hogy egyre agresszívebbek, hogy egyre hangosabbak, szintén nem a véletlen műve, hisz a kutya is akkor ugat leghevesebben, ha veszélyben érzi magát. De hiába a lárma, a hangoskodás. Ha a „Magyarok bejövetele” a Csontváry által megalkotott formában már nem is kerül többé elő, azon kell dolgozni, hogy a szívekbe befészkelje magát, vagyis a vágyak és a lélek szintjén újra jelen lehessen. Akkor pedig programjának realizálódása, meggyőződésem, hogy már csak idő kérdése. *** Ugyanakkor azt mindenképpen tudomásul kell venni, hogy e program realizálódásáig nem kizárt, hogy még hosszú út vezet. A hosszú út során pedig komoly

kihívásokkal kell szembenézni. Ilyen komoly kihívás volt az, amikor Gulyás kurátorságával lett megrendezve a Csontváry életmű-kiállítás. Hogy mindez miért minősül kihívásnak, nos, erre a kérdésre már nem nagyon kell választ adnunk, hisz pontos adatokkal igazolva láttuk jól, hogy Gulyás tevékenysége milyen irányvonalat követett eddigi praktizálása folyamán. Éppen ezért már abban a pillanatban, amikor kurátorunkat felhatalmazták Csontváry életművének bemutatására, borítékolható volt, hogy egy gyökereiben infernális szellemiség kezébe lett helyezve a magyar festészet legnagyobb formátumú mesterének az interpretálása. És a Gulyási világkép, annak ellenére, hogy minden lehetséges ponton belerondított Csontváry szellemiségébe (ateizmus, Salamon temploma, karrierizmus, jelentéktelen „Fohászkodó Üdvözítő”, önlegenda-gyártás, stb.) mintegy bónuszként megtalálta azt a lehetőséget, amelynek segítségével szó szerint még egy hatalmasat rúghatott a Csontváry-életműbe. Az utánrúgás mindenképpen indokolt meghatározásnak tűnik, hisz a nézők már a tárlatot elhagyva, az utolsó (Cédrusokat befogadó) helyiségből kilépve, egy különterembe juthattak, ahol „Mai cédrusok” címmel kortárs reflexiókat láthattak a festőzseni munkásságára válaszul megfogalmazva. Ha kortárs is és reflexiói is, akkor minden egészséges lelkületű ember elkezdhet aggódni, és az sem árt, ha bekap néhány vitamintablettát, mert garantáltan biztosra vehető, hogy olyan vírussal fertőzött helyre fog belépni, melyhez képest egy SZTK rendelő a téli influenzajárvány ideje alatt valóságos Wellness-centrumnak tekinthető. S való igaz, hogy aggodalmunk nem volt alaptalan. A tárlatvezető gyakran alkalmazott szófordulatát kölcsönvéve, Gulyás „hozta a kötelezőt”, ami természetes is, hisz kortársak között hazai pályán játszik. A csupán kamaraterem méretű helyiségben azt azért nem állíthatjuk, hogy olyan szinten szabadult volna el a pokol, mint ahogyan az a debreceni MODEMben, vagy a budapesti Műcsarnokban bekövetkezett. A „jelentéktelenség kategóriában” egészen kiváló „alkotások” magányosan árválkodtak a falakon, nyilván század akkora látogatottsággal sem büszkélkedhettek, mint maga a Csontváry-tárlat. De Gulyás világlátásáról, szellemiségéről, művészetről alkotott elképzeléséről ismét csak pontos képet kaphattak mindazok, akik valamilyen súlyos bűnük miatti vezeklésként a kortárs „reflexiók” megtekintése mellett döntöttek. Az egyik meghívott művész, név szerint feLugossy László néhány évvel ezelőtt már bemutatkozott Gulyás gyámsága alatt a Műcsarnokban, hisz a Bizottság nevezetű együttesben, annak oszlopos tagjaként, alkotgatott eztazt, ha éppen nem is a maradandóság fogalomkörében. Hogy azonban lássuk, kiről is van szó valójában, idézzünk tőle néhány sort az egyik dalszövegéből:

„ásni ásni mélyre ásni ízlés szerint baklövés vagy mákonynyomdász péniszcipész kispolgár és hullaszag vagy kétszáz éves húsadag sorba állni sorbaállni miért kell nekem

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM édeskedves pornóhumán bögreszalon vaságygyertya pokrócmalom gyűrűcsürhe balta tessék cigányskanzen A „Mai cédrusok” kamaratárlaton azonban nem hasonló színvonalú töredékeivel boldogította a nagyérdeműt, hanem egy önmagáról készült fotóval, amint jókora halcsontvázra emlékezető pálmalevelet a feje fölé tartva napszemüvegben néz az érdeklődők szemébe, miközben alhasi tájékán több kiló bizsuval ékesített fekete hal úszik keresztül. Bizony nem tévedünk, Gulyás értelmezésében ő egy „mai cédrus”, aki nyilván méltó örököse Csontváry művészetének. Bukta Imre szintén „mai cédrus” státuszban a magányos libanoni cédrust láncfűrésszel kivágó, boldogan éljenző, símaszkos terroristákkal jelentkezett, ám ha feLugossy halszálkára emlékezető pálmája nem is lehetett Kis Róka Csabáé, de a babért mindenképpen ő arathatta le a „ki a középszerűbb” verseny igen erős mezőnyében. Kis Róka Csaba egy külön bekezdést is megérdemel. Alkotási ugyanis komoly sérülésekkel és pszichotikus tünetekkel rendelkező kortárs alkotó képét vetí-

Kis Róka veszettség ellen nincs beoltva

tik a néző elé. Témáit egészen mélyen szövi át a beteg aberrációval áthatott perverzitás. Kedvelt és gyakran alkalmazott motívuma az emberi és állati csonkolások közepette megjelenített szexuális aktus. Levágott fejeket felfaló patkányok, láncfűrésszel csonkolt emberi roncsokat megerőszakoló férfiak, ugyanúgy megjelennek „sajátos” képi világában, mint az óriásira duzzadt, merev hímtagokat fűrészelő szexuálisan deviáns huszárok. A Csontváry életmű-kiállítás „mai Cédrusaként” azonban képjeleit erősen „disztingválta”, bár a meredő

27

pénisz és- csonkolt hús-motívum azért az utalások szintjén nem hiányozhatott. (Figyelem!, egy Csontvárykiállításról…) Képei szimbolikájánál azonban még beszédesebbek nyilatkozatai. Az „Origo” internetes médiumnak adott interjújában a következőket nyilatkozta munkásságáról: „Az első ilyen bizarr, horrorisztikus képemet egy éves készülés előzte meg. Rákényszerítettem magam, hogy egyfolytában rajzoljak. Például a zötykölődő vonaton a zötykölődést is beleépítettem a rajzba, aztán kinéztem az ablakon, láttam egy graffitit, és azt is lerajzoltam. Így jött a péniszmotívum. Az utcán a falra festett fasz olyan, mint egy vizuális káromkodás. Tök szar, hogy sétálsz és óriási faszokat látsz mindenhol, ez olyan mintha valaki minden ok nélkül azt mondaná neked, hogy a kurva anyád. Engem az érdekelt, hogy lehet-e kezdeni valamit festészetileg a vizuális trágársággal. (…) A mesterem azt mondta: „Bazdmeg Róka, ez kurva jó, csak éhen fogsz dögleni. Művészetének céljáról pedig a következőket vallja: „Egy kilátástalan hangulatot akartam megmutatni. Banális, de a gyerekekben látjuk a jövőt. Azt gondoljuk, majd ők megcsinálják, majd nekik jobb lesz, nekünk azért érdemes dolgozni, hogy ők jobban boldoguljanak. A képekkel ablakokat nyitok a falon, amin - szimbolikus képzőművészeti eszközökkel - abuzált gyerekek néznek le ránk, és ez azért nagyon nyomasztó, mert a jövő képzetét veszi el. El szerettem volna venni a jövőt.” (Origo, A horrort nem én festem a képre, a néző akarja látni, Pálos Máté, 2015. 02. 07) Nos, tényleg mindenféle indulattól mentesen, de gondoljuk végig a helyzetet reálisan: adva van egy nyilvánvalóan súlyos lelki terhek alatt alkotó, még súlyosabban deviáns, aberrált, tehát egy alapjaiban természetellenes világot építő festő. Adva van egy Csontváry életmű-kiállítás, ahol annak a korszakos zseninek az életművét mutatják be, aki pontosan az ilyen típusú romboló minőségről beszélt, mint megfékezendő negatív példáról. És akkor érkezik Gulyás Gábor, ez az áldadaista pozőr, akinek szellemi alapállása a láthatóan súlyozni és árnyalni képtelen diverzió, és azt a minőséget, amelyről már Csontváry is mint meghaladandó, a világot romlásba taszító erőtérről beszélt, behurcolja abba a gyógyító közegbe, amelyet Csontváry szakralitással mélyen átitatott alkotásai képviselnek, brutálisan felsértve és tolakodóan elárasztva ezáltal a deviáns romlás vírusaival az egészséges gondolkodás intim szféráját. Kis Róka Csaba alkotásain az Isteni teremtmény meggyalázására, a nemes értékek kiirtására, a fajtalanságra, valamint a testi élvezet kihasználására találhatunk igencsak naturális példákat. Csontváry hozzávetőleg száz évvel ezelőtt jegyezte le a következő gondolatokat: „Titkos társulatok alakultak a nemes fajok kiirtására. (…) Társulatok alakultak a fajtalanságra, a testi élvezet kihasználására. De alakultak társulatok az emberhús vásárlására, az Isteni teremtmény meggyalázására.” Ezekről a jelenségekről úgy beszélt, mint ame-

28

Dobogó

lyeket az Isteni természet nem tűr el, s melyek következtében az ember elveszíti fajtatulajdonságát. Ennek az „elvesztésnek” pedig tragikus következményeit is vázolta: „Fajtatulajdonság nélkül a családfa nem fejleszthető, fejlesztés nélkül az élet ezen a földön nem folytatható.” Csontváry napjaink embere számára tehát világosan üzen: egy Kis Róka által vázolt szellemiség, az élet pusztulásába torkollik. Ezt csak megerősíteni látszik kortárs festőnk nyilatkozata: „El akartam venni a jövőt.” Ehhez képest Gulyás Gábor Kis Rókát „Mai cédrusként”, meghatározva beemeli abba a Csontváry által képviselt világba, melynek egyik legfontosabb célja a jövő megmentése volt az emberiség számára. Nos, ez az igazi betegség, ez az igazi perverzió, nem Kis Róka szélsőséges devianciája. Az tehát, hogy Csontváry-kontextusban egy olyan személyiség léphetett pozícionált festőművésszé elő, akire intellektuális motiváló erőként leginkább annak a kérdésnek a megválaszolása hatott, hogy lehet-e valamit kezdeni a vizuális káromkodással, nos ez maga a botrány. És hát azért azt ne feledjük: ahhoz, hogy Gulyás a fenti példához hasonló ámokfutását hosszú éveken keresztül egészen a napjainkig művelhesse, nyilvánvalóan nála magasabb szinten szolgálatot teljesítő emberek asszisztálására is szükség volt. És ez bizony magának a regnáló kultúrpolitikának a felelősségét is felveti. *** Ám felelősség ide, ámokfutás és érték-relativizálás oda, azt kell megérteni, hogy az embernek mindenekelőtt önmagában kell tisztáznia alapvető morális kérdéseket, hogy azoknak a hazugságoknak, amelyeket most már valóban ipari méretekben öntenek a nyakukba, semmiféle köntösbe csomagolva ne „üljenek fel”. Persze ehhez segítség is szükségeltetik. Nyilván a segítség szándékától vezérelve gondolta úgy Pap Gábor művészettörténész, amikor tudomására jutott a Csontváry életmű-kiállítás kurátorának személye, hogy nem lenne minden tanulság nélkül való egy olyan tárlatot megrendezni, ahol az ő interpretálásában is vizsgálat alá kerülhetnének Csontváry munkásságának súlyponti kérdései. Egy személyes találkozás alkalmával beszéltünk ennek lehetőségéről, és arra a megállapodásra jutottunk, hogy erőmhöz mérten megpróbálok az ügy mellé állni és segíteni egy reprodukciókat felvonultató elemző-kiállítás létrejöttét. Felajánlásomnak természetesen konkrét alapja volt, hisz ismerőseim között tudhatom a magyar kulturális élet egyik legbefolyásosabb emberét, akitől úgy gondoltam, segítséget remélhetek. Első lépésben egy levelet írtam Neki, amelyből aztán egy hosszabb (hónapokig tartó) párbeszéd bontakozott ki. A fordulatokban gazdag történet világossá tette számomra, hogy a Csontváry életmű-kiállítás tarthatatlan koncepciója és interpretálásának szellemisége jóval magasabb szinteken lett meghatározva, mint amilyet egyébként Gulyás pozíciója jelent. „Olcsó összeesküvés-elmélet” – legyinthet rá az örök szkeptikus, miköz-

ben még azt sem mondhatjuk, hogy teljesen alaptalan kétkedéssel fogalmazza meg fenntartásit, hisz azért valljuk be, néha egészen elképesztő „összefüggésrendszerekre” alapuló történeteket hallhat, láthat, olvashat az ember különböző médiumokban. Ám amilyen fordulatokat vett az ügy hosszú hónapok alatt, rá kellett jönnöm, hogy valóban hibás alapállás lenne összeesküvés-elméleteket gyártani az üggyel kapcsolatban. Összeesküvés ugyanis tényszerűen van. Csakhogy az messze nem elmélet, hanem maga a konkrét valóság. Lássuk a részleteket: az alábbiakban levelezéseimnek érdekesebb anyagát fogom közzétenni, amelyből jól bemérhetően fog kirajzolódni, hogy valójában milyen szellemiség és milyen szinteken állt a Csontváry kiállítás koncepciója mögött. Lássuk hát az első levelemet, amelyet a név szerint nem említett nagybefolyású ismerősömnek írtam.

Tisztelt Elnök Úr! Valamivel több, mint egy éve, közös ismerősünk – G… E… – tanácsára kerestem meg Önt levélben abból a célból, hogy az akkor megjelent kötetemből (Sixtuskápolna, a félezer éves Hollywood) küldjek Elnök Úrnak egy tiszteletpéldányt. Most ismét jelentkezem, ennek oka azonban nem újabb tanulmányom megjelenése, hanem egy kérés lenne. A napokban nyílt meg az évtized kiállításaként beharangozott Csontváry-tárlat, a volt Honvéd Főparancsnokság épületében, a Budai Várban. Nevezett esemény szinte az egész Csontváry-életmű keresztmetszetét felmutatja, a legjelentősebb képek csakúgy szerephez jutnak, mint a korai tanulmányok, vagy kisebb méretű olajképek. A tárlat anyagába bekerült egy riportfilm is, Dér András rendezésében. Ebben hét olyan ember – művész, művészettörténész, esztéta – nyilatkozik Csontváry mai megítéléséről, aki sokat foglalkozott az életművel. Ezen riportfilmek kiállítás koncepciójába való „beemelése” nyilvánvalóan azzal a szándékkal történt, hogy a közvélemény számára érthetőbbé tegye a gyakran rejtélyesnek minősített Csontváry-jelenséget, így kezdeményezve mintegy az időn „átnyúlva” párbeszédet a századforduló zseniális művészegyénisége és korunk embere között. A szándék mindenképpen dicséretesnek értékelendő, de ennek ellenére talán mégsem elégséges, hiszen komoly tanulságokat eredményező kommunikáció csak úgy alakulhat ki két fél között, ha azok értik is egymást. Csontváryról alkotott véleményünket ezzel szemben ma olcsó sztereotípiák és a „szcéna” részéről gyakran a Bernáth-i kisstílűséggel fertőzött nemtelen előítéletek formálják, aminek hatására idegenként tekintünk a „gácsi patikus” mind írásos, mind képnyelven megfogalmazott szellemi-intellektuális hagyatékára. Hóbortos zsenitől a dilettáns elmebeteg képzetéig terjed tehát a skála (mindenki választhat magának ínyére valót, akárcsak piacon a lecsópaprikából, vagy éppen fejes salátából), miközben a lényegről nagyvonalúan elfeledünk tudomást

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM venni: hazánk korszakos zsenijének munkássága nem elsősorban a művészettörténet, hanem az emberiség egyetemes, ha úgy tetszik üdvtörténete szempontjából kiemelkedő jelentőségű, hisz egy olyan világban, ahol az Üdvözítő hangja elhalkult, miközben a keresztényellenes erőterek egyre intenzívebben artikulálják leminősítő, Isten és emberellenes nézeteiket, Csontváry mégis megfelelőnek bizonyul arra a feladatra, hogy megmutassa a kiutat. Ezen szerepvállalásának felismerésére azonban a riportfilmek nem biztos, hogy képesek ráhangolni-rávezetni az ember „ítélőképességét”, az életmű ilyen irányú üzenetének megértéséhez ugyanis a művek konkrétabb elemzése és mélyebb összefüggésrendszerekbe való illesztése lehet csupán alkalmas. Nos, ezen a ponton szeretném kérésemet részletesebben kifejteni. Az életmű-kiállítás hivatalos honlapját nézegetve, egy – a Csontváry-hagyatékot megmentő Gerlóczy Gedeon unokájával készült – interjún akadt meg a szemem. Miközben Gerlóczy Gábor saját érvrendszerét és gondolatait fejtegette, arra lettem figyelmes, hogy az íróasztala mögött elhelyezkedő könyvespolc egy kiemelt helyén Pap Gábor: „A Napút festője, Csontváry Kosztka Tivadar” című tanulmánykötete volt látható. Mivel nevezett művészettörténésszel személyes kapcsolatban állok, magánbeszélgetések alkalmával is meggyőződhettem róla, hogy a Csontváry-kutatás jeles képviselőjeként pontosan olyan kérdésekre keres és kínál válaszokat, melyek a nagyközönség számára kialakított, fent már jelzett zavaros Csontváry-kép „tisztába tételére” alkalmasak lehetnének. Ekkor fogalmazódott meg az az ötlet, hogy a Budai Várban megrendezett életmű-kiállítás ideje alatt (ha nem is olyan tág időspektrumban), de mindenképpen célszerű lenne életre hívni egy olyan tárlatot, ahol a Pap Gábor művészettörténész által megfogalmazott elemzések, tanulmányok és összefüggésrendszerek bemutatása megvalósulhatna. Ezek a „dolgozatok” készre vannak fogalmazva, azonnal a kiállítótermek falaira, illetve az érdeklődők „asztalára” tehetők, csakúgy, mint a Csontváry-életművet reprezentáló, bekeretezett reprodukciók összessége. S, hogy ne csupán reprodukciók legyenek jelen az esetleges kiállításon, ezért a „Zarándoklás a cédrusoknál Libanonban” című festmény általam, a Nemzeti Galéria falai között készített, közel „életnagyságú” másolata is látható lenne a helyszínen. (A festmény Gulyás Gábor kurátor gondolatai által bemutatva a Csontváry-kiállítás honlapján megtekinthető.) Tisztelt Elnök Úr! Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy ez a világ alattomos módon szoktatta le az embereket a gondolkodásról, az értékek érzékeléséről, ezért a társadalom döntő többsége nyilvánvalóan képtelen arra, hogy felismerje – mi több, egyáltalán érzékelje – a tulajdon és mások élete szempontjából legfontosabbnak nevezhető szellemi és erkölcsi prioritásokat az életben. A Csontváry életmű-kiállítást kísérő tárlat azonban pontosan ezt a célt szolgálná: zseniális művek elemzésén keresztül hívná fel a figyelmet az

29

emberiséget érintő húsbavágó sorskérdésekre és vezetné rá az embert egy elemző, az elmélyedésre, a továbbgondolásra lehetőséget adó látásmód elsajátítására. Ez a „kísérő-tárlat” tehát nem pótléka, nem kiigazítása, nem ellenpontja, hanem mellérendelt szerepkörben segítője lenne a Várban bemutatott kiállításnak, így támogatva Csontváry szellemiségének megismerését, miközben a műalkotások széles spektrumú olvasati lehetőségeinek jelenlétére való figyelemfelhívással egyfajta belső látás megnyílását is hatékonyan szolgálhatná. E belső látás segítségével aztán az ember megérthetné: élete nem csupán egy láttatott világ visszaminősített kelléke, hanem egy létező világ szerves alkotóeleme is. Amennyiben pedig az ember a külső világban felismeri belső világát, illetve belső létezési síkja által érzékelni és értelmezni lesz képes a tapasztalati valóság személyes vonatkozásait, akkor szembetalálkozhat önmagával, ráismerhet mindazon értékekre, melyek a történelem véresen kegyetlen és felemelően megrendítő szakaszaiban emberré formálták, s így – újrateremtett emberi minőségként – végre ismét rátalálhat önmagára, az önmagában is megnyilvánuló Isteni entitásra. Ettől az állapottól jelenleg még nyilvánvalóan messze vagyunk. Napjainkban ugyanis nem csak arról van szó, hogy az emberek Csontváryt nem értik, hanem ami ennél jóval akutabb probléma – önmagukat sem ismerik fel. Ameddig azonban nincs felépítve egy megfelelő énkép, addig egészséges világkép sem épülhet, ezért törvényszerűen lesz mindennapi életterünk esetleges és torz. Az esetlegesség és torzultság viszont kizárólag részlegességet kínál, az pedig rombol, mert a részlegesség nem egyéb, mint a Teljesség olcsó és közönséges pótléka. S miközben a fogyasztói társadalom a pitiáner és kisstílű szlogenek szintjén minél több komfortérzetet szolgálni hivatott terméket (valójában pótlékot, tehát részlegességet) állít az emberiség szolgálatába, addig valójában nem történik más, mint a reklámszlogenek, vagyis a XXI. század árnyalt és leplezett diktátori programbeszédei segítségével kezdetét veszi az emberi minőség végzetes elsorvasztása, annak nyomorúságos szolgasorba döntése. Csontváry művészete egyetemessége okán pontosan ezt a részlegesség alapú, erkölcsi romboláshoz vezető torz gondolkodást gyógyíthatná, ezért tekinthető szellemisége világot formáló jelentőségűnek. Embert alkot egy olyan megkreált illúzióvilágban, ahol bár a felszínen úgy tűnik, hogy minden az ember igényeit elégíti ki, a mélyben azonban látnunk kell, nincs is már ember, akinek az emberi minőséghez méltó igényei lennének. Csontváry megértése korunk szakadék szélére sodródott társadalmának nagy lehetősége. Lehetőség arra, hogy visszataláljon önmagához, hogy meglássa önmaga démonai alatt az embert, hogy felismerje önmagában az utat, mely a marokkói tanítón keresztül egyenesen a fohászkodó Üdvözítőig vezet, hogy e személyes zarándoklat után megpihenhessen annak a Cédrusfának a tövében, mely Életfaként működve egyenesen a Feltámadásig emelheti az emberi lelket.

30

Dobogó

Tisztelt Elnök Úr! Kérem, biztosítson lehetőséget arra, hogy az ébredés esélyét jelentő tárlat Csontváryhoz méltó helyen, még ebben az évben, az életmű-kiállításhoz szervesen kapcsolódva megrendezésre kerülhessen. Ez nem csupán a művészet és még csak nem is a magyarság, hanem az egész emberiség elemi érdeke. Pozitív válaszában bízva és jó egészséget kívánva maradok tisztelettel: Miklósvölgyi János, festő Levelemre nem várt gyorsasággal telefonon érkezett a meglepően készséges hangnemű válasz. Éppen a Balaton partján tartózkodtam (családom a vízben én az izzadságomban fürödtem), amikor a hívás „befutott”. Ismerősöm befolyását segítségül ajánlva közölte, hogy néhány nevet a megfelelő telefonszámokkal rendelkezésemre bocsát, és személyére, valamint támogatására hivatkozva tegyem meg az előkészület lépéseit a jelölt kulturális intézményekben. Így kerültem kapcsolatba a Duna Palota és a Várkert Bazár kiállítás-szervezőivel, valamint a Várgondnokság ügyvezető igazgatójával, Gyutai Csabával. Első lépésben a Duna Palota illetékeseihez fordultam telefonon, akiknek Pap Gábor művészettörténész neve említése nélkül körvonalaztam egy Csontváry-kiállítás vázlatos elképzelését. A kiállítást szervező hölgy közölte, hogy bár a 2015-ös évre már minden időpont foglalt, ennek ellenére egyáltalán nem tartja elképzelhetetlennek, hogy felszabadulhatnak még időpontok, és akkor semmiféle akadálya nem lehet a kiállítás minél hamarabbi bemutatásának. Egyetlen dolgot kért: küldjek egy írásbeli kérvényt, melyben röviden vázolom a kiállítás célját és koncepcióját. E beszélgetés után fölöttébb bizakodóan tekintettem a következő napok elé, és ugyanilyen bizakodással küldtem el a tárlat rövid ismertetést is. Ennek a levélnek a súlyponti részei tökéletesen megegyeztek a nagybefolyású ismerősömnek címzett levél tartalmával, így tájékoztatásul azt is közöltem, hogy Pap Gábor művészettörténész tanulmányaival egy reprodukciós tárlat kivitelezésében gondolkodunk. Öt nappal később azonban a telefonon még szívélyesnek és együttműködőnek tűnt hang feltűnően hivatalosra váltott, és elektronikus levél formájában röviden közölte a száraz tényeket. Így:

Tisztelt Miklósvölgyi János úr! Köszönöm a megkeresését. A Duna Palotában már korábban előre egyeztetett kiállítások vannak és lesznek, így sajnos nem áll módunkban otthont adni a tárlatnak. Sok sikert kívánva, Tisztelettel: Bába Szilvia Nem tagadom, a levél tartalma és hangneme meglepett, hisz szóban még az a lehetőség is fel volt vázolva

számomra, hogy a kiállítást voltaképpen záros határidőn belül „nyélbe lehet ütni”. Ezzel szemben most hírtelen már közel másfél éves időintervallum is foglaltnak nyilváníttatott. Ekkor a következő válaszlevelet küldtem el az Igazgató Asszonynak.

Tisztelt Bába Szilvia! Köszönöm a válaszát! Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült a Csontváry-kiállításnak sem idén, sem jövőre helyet biztosítani, ugyanakkor maximálisan megértem, hogy a termek lefoglaltsága miatt erre már nem is nyílhatott lehetőség a jelzett időpontokban. Viszont most is igaznak bizonyul a mondás: „Minden rosszban, van valami jó!” Ebben az esetben pozitívumként értékelem, hogy amennyiben hozzávetőleg bő egy évre vannak lefoglalva a kiállítóterek, ez azt is jelenti, hogy az azt követő időciklusra még nincsenek lekötve. A 2016-os év kiállítói nyilván az idén jelezték kiállítási szándékukat, ezért (tanulva az esetből) most én is időben szeretném kérni Önt, hogy a 2017-es évre legyen olyan kedves és jelöljön meg egy időpontot, amikor a most elmaradt kiállításnak intézményük otthont tudna biztosítani. Megértő támogatásában reménykedve maradok tisztelettel: Miklósvölgyi János Válaszomra két hétig nem érkezett reakció. Ekkor telefonon próbálkoztam, hogy az előző levelemben megírt kérvényemmel kapcsolatban információkhoz juthassak. Hosszú próbálkozások után végre elértem az Igazgató Asszonyt, aki hangomat meghallván elnézést kért, majd hozzávetőleg három másodperc elteltével közölte, hogy jelen pillanatban nem ér rá, de még a nap folyamán visszahív. Nem hívott. Sem aznap, sem másnap, sem két hét múlva. Akkor ismét én kerestem Őt. Sikerült kommunikálnunk, közölte, hogy a levelet megkapta, tudomásul vette, de ilyen sok idővel nem kell előre szólni egy kiállítással kapcsolatban. Ezt kissé furcsálltam, hisz első „beadványommal” szemben pontosan az volt a kifogás, hogy túl későn szóltam. Azt a kérdést viszont sajnálatos módon elfelejtettem Neki élőszóban feltenni, hogy akkor mégis mennyi idővel kellene egy tárlat megrendezése előtt a kérvényt benyújtani, hogy az megfelelő ütemben érkezzen? Mivel telefonon nem akartam ismét zavarkodni, ezért újabb (alább olvasható) levél megírása mellett döntöttem:

Tisztelt Bába Szilvia! Biztos vagyok benne, hogy pozíciójából adódóan nagyon sok feladat hárul Önre. Abban is biztos vagyok, hogy az általam két hónappal ezelőtt kérelmezett Csontváry-tárlat más időpontra helyezéséről egyéb elfoglaltsága miatt nem döntött még.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM Kérem, ne vegye tolakodásnak ismételt jelentkezésemet, de legyen olyan kedves és amennyiben ideje engedi, tiszteljen meg válaszával, több mint két hónap után ugyanis fontos lenne tudnom, hogy mi az Ön végleges álláspontja. Még szeptemberben írt válaszlevelében közölte, hogy a kiállítás megrendezésére a termek 2016-os évre történt lefoglaltsága miatt már nincs lehetőség, majd személyes beszélgetésünk alkalmával arról tájékoztatott, hogy túl későn jeleztem szándékomat. Ekkor írtam meg újabb kérvényemet, mely egy esetleges 2017-es dátumra vonatkozott, akkor viszont azt a választ kaptam Öntől, hogy ennyire előre nem kell jelezni a kiállítás megrendezésének igényét. Őszintén szólva, ezt a reflexiót nem nagyon értettem, hisz amennyiben 2015 szeptemberében azt a választ kapom, hogy a 2016-os év már „telített”, akkor az csak úgy lehetséges, hogy hozzávetőleg másfél évvel korábban le voltak már kötve a programok. Ezzel szemben az általam kérvényezett 2017-es év első hónapjai bőven a másfél éves határon belülre esnek. Ezért tisztelettel arra szeretném kérni Igazgató Aszszonyt, hogy legyen olyan kedves és tájékoztasson a következőről: milyen időintervallumban kell jelentkeznem, hogy az se túl kései, se túl korai ne legyen. Természetesen azt is tudomásul veszem, ha a Duna Palota művészeti koncepciójába esetleg nem fér bele egy Pap Gábor művészettörténész tanulmányaival és elemzéseivel kiegészített Csontváry-tárlat bemutatása, de akkor ezt az álláspontot is ismernem kell, hiszen ha végérvényesen meghiúsul az Intézményükben való „szereplés” lehetősége, akkor záros határidőn belül más alternatívát kell keresnem. Kérem segítse munkámat egyértelmű válaszával! Üdvözlettel: Miklósvölgyi János Bp. 2015 november 18. Soha többet nem hallottam Bába Szilviáról. Levelemre nem válaszolt, tolakodó pedig már nem akartam lenni. A Várkert Bazár esetében kísértetiesen hasonló helyzettel szembesültem. A részleteket e helyütt nem fejteném ki, hisz a végérvényes nemleges válasz után ismét nagybefolyású ismerősömhöz fordultam, segítségében reménykedve. Neki címzett utolsó levelemben a Várkert bazár reakciójával kapcsolatos részletek is olvashatóak. Lássuk a levelet:

Tisztelt Elnök Úr! Néhány hónappal ezelőtt kerestelek meg levélben segítségedet kérve egy Pap Gábor művészettörténész műalkotás-elemzéseivel megrendezendő Csontváryreprodukciós tárlat létrehozásának ügyében. Akkori levelemben jelezetem, hogy bár a volt Honvéd Főparancsnokság épületében életre hívott – az évtized kul-

31

turális eseményeként beharangozott – Csontváry-kiállítás rendkívül dicséretes kezdeményezés a szervezők részéről, ám mivel érthető módon ott elsősorban vizuális elemekre (tehát magukra az alkotásoknak a bemutatására) koncentrált a rendező fél, nem nyílt elegendő lehetőség arra, hogy a nézők részletesebb felvilágosítást kapjanak Csontváry szellemiségének, világról alkotott véleményének bensőségesebb megismeréséhez. E célt szolgálta volna nevezett művészettörténész tanulmányaival bemutatott reprodukciós tárlat, mely a szcéna által prezentált, gyakran felszínes paneleken túlmutatva, Csontváry művészetének mélyebb rétegeire is ráirányíthatta volna a figyelmet. Ezen a ponton érkezett a segítséged, amelyet ezúton is szeretnék hálásan megköszönni, hisz Rád való hivatkozással mind a Várkert Bazár, mind a Duna Palota a kérdésben illetékes kiállítás-szervezőjével már úgy tudtam tárgyalni, hogy az ügyet Te magad is támogatásodról biztosítottad. A megkeresésemre érkezett első reakciók komoly bizakodással töltöttek el, hisz elvi akadályt egyik fél sem gördített a kiállítás megrendezése elé, csupán annyit közöltek, hogy reprezentatív kiállítóterekről lévén szó, kizárólag minőségi anyagot tudnak majd befogadni. Mivel az elvi beleegyezés után úgy véltem, hogy mind Csontváry, mind Pap Gábor életműve ezen kritériumoknak talán túlzás nélkül állítható, hogy maradéktalanul megfelel, bevallom őszintén, hogy gondolatban már a dátum-egyeztetésen járt a fejem. Amit ebben a fázisban mindkét fél részéről még kértek tőlem, az egy pontos leírás volt a kiállítás témájáról és céljáról. A levél elküldése után azonban a kezdetben jellemző készséges hozzáállás hirtelen megváltozott. A Várkert Bazár többszöri megkeresésemre is csak hárítással és ködösítéssel reagált, mígnem hónapok után közölték, hogy Gulyás Gábor úrhoz irányították a kérvényemet, de biztosítottak róla, hogy amint döntés születik az ügyben, azonnal értesítenek. Nem tették meg. Sem pár nap, sem pár hét múlva. Ekkor egyenes válaszban reménykedve ismét telefonon érdeklődtem, ahol tájékoztattak, hogy időközben megváltozott a Várkert Bazár koncepciója, mégpedig oly módon, hogy Kovács Gáborral, a KOGART-ház tulajdonosával kötöttek egy szerződést, aminek értelmében három éven keresztül Ő fog diszponálni a kiállítási „jogok” felett, tehát innentől kezdve Nekik nincs ráhatásuk az ügyre. E magyarázattal csupán egyetlen gond adódott. Hogy nem volt igaz. Mert bár Kovács Gábor valóban három éven keresztül szervezhet nyolc reprezentatív tárlatot a Várkert Bazárban, csakhogy annak nem az összes kiállítóterében, hanem csupán a Testőr Palota első és második emeleti termeiben, így értelemszerűen az összes többi terület továbbra is szabadon felhasználható. Hasonló helyzettel szembesültem a Duna Palotában is. Első beszélgetésünk után készségesen közölték, hogy a termek lefoglaltsága ellenére akár még az idén is sor kerülhet a tárlat megrendezésére, de a részletek megbeszélése előtt írásban kértek egy rövid ismertetőt

32

Dobogó

a kiállítás anyagáról és annak paramétereiről. Miután felvázoltam a részleteket, hasonló helyzettel szembesültem, mint a Várkert Bazárban. Eluralkodott a némaság. Hosszú idő után annak ellenére, hogy telefonbeszélgetésünk alkalmával még az idei megrendezést sem tartották lehetetlennek, közölték, hogy sajnos túl későn jeleztem a program megrendezése iránti igényemet, ezért nem tudnak segíteni az ügyben, hisz egy évre előre le vannak kötve a kiállítóterek, éppen ezért nemhogy idén, de már a 2016-os évben sincs lehetőség az anyag bemutatására. „Nem gond, ha csak az időbeni anomáliák képezik az akadályokat, akkor legyenek kedvesek és jelöljenek meg egy időpontot a 2017-es évre” – válaszoltam. Nos, Tisztelt Elnök Úr, nem fogod elhinni, milyen reakció érkezett megkeresésemre: „Ilyen sokkal nem kell előre jelezni a szándékot…” Ha tehát nem szólok előre akkor, azért nincs tárlat, ha pedig szólok előre, akkor azért nincs. Szerinted véletlenül éreztem úgy, hogy van is rajtam sapka és nincs is…? Én világ életemben annak voltam híve, hogy beszéljünk egyenesen. A fent leírtakból számomra az valószínűsíthető, hogy a „történet” szereplőinek elsősorban Pap Gábor szellemiségével adódhattak gondjaik. Ezzel persze semmi probléma nincs, hisz mindenkinek szíve joga a véleményalkotás. Ami az ügyben engem leginkább elgondolkodtat, az két dolog: egyrészt az eljárás, másrészt a korlátoltság. Az eljárásról: mivel a szóban forgó kulturális intézmények illetékesei bizonyíthatóan valótlan okokat jelöltek meg kifogásként ahelyett, hogy szemtől-szembe felvállalták volna a véleményüket, igazság szerint nem tettek mást, mint hogy a machiavelliánus alakoskodás ingoványát választották az egyenes út képviselete helyett. Márpedig bizonyos kérdések rendezésének eljárása mindig olyan minőségű, mint amilyen maga az ember, mert a szavak és a tettek voltaképpen az egyén személyiségrajzának „genetikai térképei”. Amennyiben viszont ilyen „genetikai térképpel” rendelkező emberek kezébe van letéve művelődésünk képviselete, akkor ne nagyon csodálkozzunk azon, hogy egy morálisan szétcsúszott társadalom vindikálja magának a jogot, hogy konfliktusait hasonló „erkölcsi” alapállással rendezze, hisz logikusan hivatkozik a következőkre: „nem tettem mást, mint a gyakran példaként állított, magasan pozícionált vezetők magatartásmintáját követtem”. A korlátoltságról: valamit nagyon nem értenek ezek a jóemberek. Ebben az ügyben nem egy művészettörténész személye, hanem alapvetően Csontváry szellemi hagyatékának és ezzel egyetemben a magyar műveltség egy rendkívüli súllyal bíró oszlopának a helyén kezelése a tét. Pap Gábor megoldási javaslatait nyugodtan felfoghatja mindenki egyetlen olvasati lehetőségként a sok közül. Ez mindenkinek a szíve joga. Azt azonban nem vitathatjuk, hogy olyan olvasati lehetőségről van szó, amely komoly, megfontolandó kérdésekre irányítja rá a figyelmet, és segít abban, hogy az

ember az önálló gondolkodás útjára lépve, felülemelkedjen azokon a konvenciókon, melyek szabály szerint gátolják abban, hogy rátalálva saját magára ne csupán egy festményt, vagy egy életművet, hanem az egész magyar (és nem csak magyar) műveltség hagyaték-láncolatát is súlyához méltóan legyen képes értékelni és kezelni élete folyamán. Tisztelt Elnök Úr! Az természetes, hogy Te olyan emberként, aki nyilván tisztában van Csontváry művészetének súlyponti kérdéseivel, egy esetleges kiállítás-látogatáson tárlatvezetést nem igényelnél. Ennek ellenére engedd meg, hogy én mégis megosszam Veled tapasztalataimat, amelyeket pontosan egy tárlatvezetés alkalmával szereztem. Nagyon érdekelt ugyanis, hogy milyen információt osztanak meg a látogatókkal a hivatalosan „delegált” szakemberek egy olyan kiállításon, ahol egyébként a kurátor által is deklarált cél volt a Csontváryról alkotott rendkívül zavaros kép tisztába tétele. Nos, a tapasztalatom lesújtó. Lássuk csupán címszavakban, hogy hogyan is lett „tisztába téve” az a bizonyos Csontváry-profil: a tárlatvezető bár többször is hangsúlyozta, hogy mesterünk zseniális művész volt, ám zsenialitását nem képességeiben, hanem munkabírásában jelölte meg. Kijelentette, hogy végső soron nem volt túl tehetséges, inkább amolyan közepes képességű embernek volt mondható. Ezt követően megtudhattuk, hogy akárcsak ő, családja is karrierista(!) volt, majd köztudott és bevallott ateizmusáról(!) is hallhattunk, annak ellenére, hogy Szent Józseffel érezte magát szellemileg egy síkon létezőnek. Önlegendagyártásának köszönhetően nem nagyon lehet tudni, hogy mi igaz vele kapcsolatban és mi nem. A Zarándoklás Cédrusáról megtudhattuk, hogy az tulajdonképpen Csontváry önarcképe abban a formában, amilyennek szerette volna magát látni (kávéházak sztárja), másik olvasatban pedig Salamon templomát említette, arra hivatkozva, hogy a Zsidó király szakrális épületének hasonló volt a kupolája, mint a cédrus koronája. (Zárójeles megjegyzés a fentiekhez: Salamon templomának soha nem volt kupolája, Csontváry bevallottan Isten-hívő ember volt, kávéházak sztárja sohasem akart lenni, karrieristának pedig annyira volt karrierista, hogy jól működő üzleti vállalkozását, a patikát maga mögött hagyva az éhezést is felvállalta küldetésének teljesítése érdekében.) Mint láthatod, egy zseniális, de törtető, egy istentelen és nagyotmondó, egy szavahihetetlen és identitászavaros Csontváry-profil rajzolódik ki előttünk, és ez anélkül, hogy túldramatizálnánk a helyzetet, nem csak az életmű üzenetének komolyan vehetőségét ássa alá, hanem bizony nagyfokú támadási felületetet is jelent. Hangsúlyozom, mindez csak a lehetőség szintjén igaz, de mint lehetőség tagadhatatlanul jelen van. Miben rejlik ez a veszély? Rakjuk össze a mozaikképeket! Ismerjük az Eszterházy-féle „Hogyan gondozd a magyarodat” szellemi alapállást. Nos, egy ilyen minőségű erőtér (hangsúlyosan „csak” feltételes módban, de) kapva kaphat az alkalmon, hogy „lecsapja” a „magas labdát”.

MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM Mégpedig a következő formában: „Ha ennek az országnak ilyenek a nagyjai, vajon milyen lehet maga a nép”? Tisztelt Elnök úr! A fent leírtakat figyelembe véve, biztos vagyok benne, hogy átérzed a probléma súlyát, és ennek tükrében fontolóra veszed ismételt kérésemet: kérlek, nyújts nekem segítséget a nyáron már kérvényezett Csontváry-tárlat vagy a Vigadóban, vagy a Műcsarnok dísztermében történő megrendezéséhez a 2016-os év lefoglaltsága esetén akár a 2017-es évben. Kizárt dolognak tartom, hogy amennyiben teljes mellszélességgel kiállsz az ügy mellett, akkor e két kiállítótér vezetője, vagy annak kiállítás-szervezője ellentmondana szándékodnak. Tekintélyed és múltad biztos támpont a sikerhez. Csak Benned bízhatom, kérlek, ne hagyjuk, hogy Csontváry művészete és szellemisége jelen interpretálás keretei között maradjon meg a közönség emlékezetében. Ez az egész magyar művelődés elemi érdeke is. Áldott Karácsonyt és minden jót kívánva maradok tisztelettel: Miklósvölgyi János Nagy befolyású ismerősömnek címzett utolsó levelemre ugyanolyan gyorsasággal érkezett a válasz, mint legelső megkeresésemre. Árnyalatnyi különbséget azonban éreztem a hangnemben. Az akkori barátságos és kötetlen stílus, kissé hivatalossá és ingerültté vált. Üzenetének tartalma azonban számomra döbbenetes volt. A bemutatkozás és köszöntésem után azonnal a lényegre tért. A következőképpen: „Szálljatok le a Csontváry-kérdésről, mert el lesztek kaszálva. Vegyétek tudomásul, hogy Csontváry az állam tulajdona és azt csinál vele, amit akar. Nem fogtok tudni elérni semmit. Ám ha tovább folytatjátok, az rátok nézve a későbbiekben negatív hatással lesz.” Hidegzuhany? Talán több annál. Fenyegetés? Nagyon úgy tűnik, hogy az. Meg kellene ijednünk? Nos, azt alig hiszem. De nyugodt alapállás ide, kiegyensúlyozott tudomásulvétele a kialakult helyzetnek oda, valami azért mégiscsak félelmetes ebben a pár mondatban. És itt most természetesen nem elsősorban a hangnemre gondolok. Hanem arra, ami e hangnem mögött valós üzenetként lappang. Vegyük észre, hogy ezek nagyon súlyos szavak! Miért? Mert világossá vált, hogy a legmagasabb szinteken támogatnak egy bizonyíthatóan hazug koncepciót, ráadásul úgy, hogy annak még védelmet is nyújtanak azokkal szemben, akik erre felhívják a figyelmet. Levelem kézhezvétele után egyvalamit ugyanis már biztosan nem állíthatott senki sem, akinek ráhatása volt az ügyre: nem mondhatták azt, hogy nekik sajnálatos módon fogalmuk sem volt arról, hogy mi zajlik a Csontváry életmű-kiállítás falai között. Nem állíthatták többé azt sem, hogy nem rendelkeztek információval atekintetben, hogy milyen szinten hangolják át a festőzseni szellemiségét, mint ahogyan az alól a számonkérő kritika alól sem lehetett már kibúvót találni, mely erősen kérdőre vonta Gulyás Gábor felhatalmazásának szak-

33

mai és etikai megalapozottságát. Minden szükséges információnak ugyanis a birtokában voltak. Tudtam jól, hogy levelem megírása után „kenyértörésre” kerül sor. Az abban foglaltakat ugyanis nem lehetett szó nélkül hagyni. A válasz megszületése előtt abban is bizonyos voltam, hogy alapvető kérdések fognak eldőlni. Lehet-e hatása a tényeknek egy hazugságoktól gyötört, döntően hibás koncepcióval szemben, vagy a hazugság, a megalkuvás, a romlás olyan szinten fészkelte be magát a kulturális közéletbe, hogy ott még a legnagyobb jószándék sem segíthet? A választ világosan és érthetően kifejtve megkaptuk. De semmi gond. Arra mindenképpen jó volt a történet, hogy tisztán lássunk pozíciókat és erőviszonyokat. Természetesen a művészetre fogékony érdeklődők felhőtlenül örültek akkor, amikor először hallottak Csontváry életmű-kiállításának tervéről. Örültek, hogy Csontváry a figyelem központjába kerülhet. Csakhogy akkor még nem nagyon láthatta senki sem a nagy trükköt. A nagy varázslatot, melynek a lényege a következő: nem pincék félhomályában, vagy raktárak félreeső helyein, de még csak nem is magángyűjtemények zárt világában, hanem a lehető legnagyobb reflektorfényben fogtak hozzá immár nem Csontváry képeinek, hanem a szellemiségének ellopáshoz. Jó lesz ugyanis, ha megértjük: amikor Bernáth megtapostatta a „Magyarok bejövetelét”, az ugyanannak a folyamatnak volt kezdeti lépése, amely napjainkra a Gulyások, a Molnosok, vagy akár a kultúrpolitika asszisztálása mellett Csontváry szavahihetőségének, vagyis szellemiségének ellopási szándékához vezetett. Ami napjainkban alapvető értékek áthangolásával és derivátummá züllesztésével zajlik, az nem más, mint lélekrablás, végrehajtóinak profilja pedig jól ismert, hisz ugyanúgy megjelentek Delacroix pusztítást dicsőítő festményein, mint az etruszk anyafarkas csecsét szopó ikrek képében, vagy akár Goya festményén a „Kolosszus” jelmezében. Ma, amikor már alig láthatóan áll csak rendelkezésünkre az Igazságot a hazugságtól megkülönböztető jelrendszer, ezek az erők ugyanúgy munkálkodnak, mint évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt, tevékenységük ezért nevezhető mindenféle túlzás nélkül pusztító minőségűnek. Sokan mondják, hogy „most mi van akkor”, ha Csontváryról hazudnak, hisz az csak epizód, ha úgy tetszik, részletkérdés, nem kell annak akkora feneket keríteni. Az való igaz, hogy olcsó valótlanságok sulykolásától még nem fog kitörni a harmadik világháború, és az élet sem fog megállni, mint ahogyan a csillagok sem fognak leszakadni az égről. Én mégis úgy vélem, hogy a helyzet azért ennél némileg árnyaltabb. Mert vigyázat! Csontváry egy olyan „terméskő”, mely az Istenhez vezető Igazság oszlopának egy tartóeleme, és ha hiszszük, ha nem, de minden egyes félreértelmezéssel és hazugsággal, mellyel e kő funkcióját tagadjuk, vagy relativizáljuk, magát az oszlopot is gyengítjük. Márpedig ha az oszlopot gyengítjük, akkor nem kell hozzá túlságosan nagy képzelőerő, hogy belássuk: előbb-utóbb ránk szakadhat az ég. Mert egyszer el kell, hogy érkez-

34

Dobogó

zen az idő, amikor a sok kicsi, ám rendszerszerű bomlasztó tevékenység ereje összeadódik, és akkor olyan pusztító „lökéshullámok” indulhatnak el, melyeknek következményei egyelőre beláthatatlanok. Csontváry „Zarándoklás a cédrusoknál Libanonban” című festménye az Isteni Rendhez vezető Igazság oszlopa. Ha ezt az oszlopot Salamon templomává züllesztjük, akkor voltaképpen nem teszünk mást, mint az Istenhez vezető utat zavarjuk össze, vagyis magát az emberi létet választjuk el az Isteni lélekhez való visszatalálás lehetőségétől. Ha valaki nem érti meg Csontváry üzeneteit, akkor nagy esélyt játszik el ateikntetben, hogy annak a világnak a problémáit megértse, mely jól érzékelhetően elkezdte már saját életét is felemészteni. Ezért volt számomra döbbenetes élmény a Csontváry kiállításon az a párbeszéd, melyet az egyik tárlatlátogatóval folytattam. Az eset pontosan akkor történt, amikor a művészettörténész Libanon Cédrusa és Salamon temploma közé párhuzamot vont, és én ezzel kapcsolatban kérdéseket intéztem hozzá. Nyilván ezt a „diskurzust” hallhatta későbbi párbeszédem alanya, aki a művészettörténész távozása után odalépett hozzám, és közölte, hogy ő jól ismeri a környéket, ahol a cédrusok állnak, hiszen Libanonból származik. „Óriási” – gondoltam magamban, ismét egy isteni kegy, hogy a Cédrusok előtt egy Cédrusok földjéről érkezett embert faggathatok Cédrusokat ábrázoló festményekről. Érdeklődve tettem hát fel a „Zarándoklásra” vonatkozó kérdésemet: „Mit mond ez a kép egy Libanoni embernek?” A válasz (legalábbis számomra) döbbenetes volt: „Nem kell ezt túlmagyarázni, ez csak egy fa, melynek tövében az emberek egy nagy bulira, egy hatalmas partira készülnek, táncolnak, jól szórakoznak, csak azt sajnálom, hogy én nem lehetek köztük…” Elképesztő. És e szavak kimondásának pillanatában azonnal viszszaidéződött bennem a művészettörténész egyik mondata: „Csontváry pillanatképeket festett”. Íme, a torz ideológia fogyasztójának reakciója és reakciójában rejlő világképe: a „pillanatot” ábrázoló festményen kizárólag a pillanatot vette észre. A táncot, a „bulit”, a partit, amely a cédrus árnyékában bontakozott. Ezzel szemben az egyetemesből, az örökből semmit a világon nem volt képes letapogatni. Ő volt az, akinél az oszlop, az Igazság oszlopa már végzetesen megrendült. Csontváry döntően másról beszélt, mint a pillanatról: beszélt a lélekről, annak válságáról, megemelkedési lehetőségeiről, kozmikus összefüggésekbe állított emberi létről, Istenről, történelemről, beszélt a hunokról és Atilláról, de egészen biztos, hogy nem beszélt ateizmusról és cédrusokkal összefüggésben Salamon templomáról. Manapság azonban leginkább arról beszélünk, amiről ő nem, és arról nem beszélünk kellő súllyal, amiről ő beszélt nyomatékosan. Ilyen állapotokhoz vezethet az, amikor szakértő kurátorok modernista felfogásban, modernista képjelek társaságában értelmezik az Örökérvényűt. Ez blaszfémia. Így, egyszerűen: blaszfémia! És emellett a véleményünk mellett akkor is konzekvensen ki kell állnunk, ha a szakma ol-

daláról a fölényesen kioktató hangok egyre intenzívebben artikulálják leminősítő kritikájukat mondván: „természetesen a néző iskolázatlansága az oka, hogy nem érti a kortárs művészetet”. Ha csak egy pillanatig is toleráljuk az ilyen véleményeket, hovatovább még el is gondolkodunk annak igazán, mondván: korunk eseményei lehetséges, hogy ténylegesen megkövetelik a művészi kifejezőformák radikális átalakulását, akkor óriási bajba kerülhet az ember. Óriási bajba kerülhet, mert e véleménye által voltaképpen igazolást nyerve erőre kaphat a drasztikusan kisiklott kortárs művészeti törekvések egyik alapjának tekinthető minimalizmus szellemisége. És hogy mi volt ez a szellemiség? Vallassuk nevezett képzőművészeti irányzat két meghatározó személyiségét, akik saját művészi elképzeléseikről a következőket nyilatkozták: „Művem ateista, mert nincs transzcendens formája, spirituális vagy szellemi tartalma.” (Carl André) „Műveim a semmiről szólnak és a szó szoros értelmében vett ürességet, a tartalom hiányát jelenítik meg.” (Larry Bell) Miről van itt szó valójában? A világ kiüresítéséről, vagyis lelketlenné tételéről. Egy lélektelen világ nyilvánvalóan lélektelen embert fog szülni. A lelketlen ember azonban bármikor képes környezete, élettere és társadalma beszennyezésére. Mert nincs benne morális gát, lelkiismereti fék. Akinek ugyanis nincs lelke, az nyilvánvalóan nem is ismerheti a lelkét. Aki nem rendelkezik ismeretekkel a lelkéről, annak nincs lelkiismerete. Akinek nincs lelkiismerete, az bármikor képes az üres, vagy kiüresített lelket beszennyezni. Éppen ezért a lelketlenség nem elsősorban a lélek hiánya, hanem sokkal inkább annak szennyezettsége A művészet lélek. Hasonlóan az emberhez lélek által nyer életet, ezért a kevés olyan eszköz egyike, mely az emberi lelket megmentheti a pusztulástól. Ha azonban a művészet beszennyeződik, akkor az ember is szennyessé válik, mert szennyes művészet, csak szennyes lelket szülhet. Az emberi lélek, és a művészet lelke kölcsönösen függ egymástól. Ha a lelkünket megtisztítjuk, a művészet is megtisztul, de ez fordítva is igaz, ha a művészet képessé válik a megtisztulásra, az emberi lelket is tisztává varázsolja. Ezért soha nem volt akkora létjogosultsága egy Csontváry kiállításnak, mint ma, a súlyosan fertőzött lélek világában. Amikor ugyanis a szenny összefröcsköl mindent, vissza kell nyúlni a tiszta lélek hangjához. A Gulyás Gábor kurátorságával megrendezett életmű-kiállítás sajnálatosan nem volt képes (vagy nem is akarta) megtalálni Csontváry festészetében a tiszta lélek hangját. Öncélúan és önkényesen manipulálta szimbolikáját és szellemiségét, elhallgatva tanításának legfontosabb tételeit. Csontváryval e kor hivatalos művészetpolitikájának, nagyon úgy tűnik, ennyi volt a terve. Reflektorfénybe helyezése mellett az elhallgattatása. Hiszen „megmondatott”: „Csontváry az állam tulajdona és azt csinál vele, amit akar”. Hát ezt akarta, enynyire futotta. Mi viszont nem ennyit akarunk, és erőnkből sem ennyire futja…