KISFÖLDŰ SZEGÉNY E M B E R E K
MIRE V A N MÉG A SZEGÉNYNEK SZÜKSÉGE?
Három hízóra kötött szerződést a földművesszövetkezettel az egyik magahajszoló alsóvárosi kisparaszt. Amikor a jószágok kigömbölyödtek, annak rendje s módja szerint elhajtotta őket a vásárálláson levő átvevő helyre. A két fekete szőrűben még a válogatós felvásárló sem talált semmi kivetnivalót, hanem a harmadiknál megkötötte magát. - Ez nem felel meg. Tarka. Sok benne a fehér beütés. Még harmad osztályúként sem igen jöhet számításba! - fumigálta foghegyről. Nyelt egyet az eladó, de azért csendes szóval, türelmesen, nehogy ma gára bőszítse az átvevőt, próbálta jobb belátásra bírni. - Ne a szőrit nézze már no, hanem azt, hogy milyen jó kiállású, for más húsfajta. - Ha jól meggondolom, át se veszem! - fontoskodott tovább a felvá sárló, és valami nevetséges árat kínált fel a disznóért. - N o n o ! Bagóért mégsem adom. Inkább visszahajtom - mondta az ember, és így is cselekedett. Hazafelé menet - miközben szidta a felvásárlót, mint a bokrot - már k i is módolta, hogyan fog túljárni legközelebb a szövetkezet megbízott jának az eszén. Hazaérve, elment szobafestő ismerőséhez, és megérdeklődte, akad-e a ház körül a használt festékes dobozokban valami esőálló fekete kulimász. Akadt... Amikor néhány nap múlva az alvégi termelő a hollófeketére festett kocá ért átvette a príma húsdisznót megillető összeget, e szavakkal gyűrte zsebre: - No, lám, nemcsak türelemre, hanem praktikára is szüksége van a szegény embernek!
KITANÍTOTTÁK...
Pár évvel ezelőtt az egyik oromhegyesi földműves elhajtotta mangalica - angol keverék disznóit az átvevőállomásra. Jó húsban levő, szép, hosszú derekú koca volt mind az öt jószág, de valamennyi visszaütött az
anyjára: kunkorodott a szőre. Persze, hogy a kákán is csomót kereső felvásárló a legalacsonyabb átvételi árat kínálta értük, merthogy „ha angolnak angol szabásúak is, de a szőrük, a' csak göndör"! - N o , az anyád... - füstölgött magában a gazda, m i k o r látta, hogy nem t u d dűlőre j u t n i a csökönyös átvevővel -, ha csak e' hibádzik! Se gítek én r a j t a . . . Fogta, hazahajtotta a disznókat, és otthon az asszony meg a koma segítségével szépen megstuccolta valamennyit. Néhány napig még enni adott nekik, megvárta, hogy a szőr meginduljon rajtuk, s aztán egy jó hét múlva újra beállított velük az átvevőtelepre. Rakodás v o l t éppen, nagyban ment a szállítás, sok v o l t a felhajtott jószág, így hát senki sem emlékezett már az egy-két hét előtti históriára. Nagy dicséret közepette vették át az ember hízóit. A felvásárló majd kiesett a nadrágjából, olyan reklámot csapott velük. - No, lássák! Ez oszt a szép jószág, emberek! Első osztályú húsdisznó!! A legmagasabb árat fizette értük. - J a j , ha rágyünnek! — riadozott az asszony. - M i t sopánkodsz? - intette le az ember. - H a n e k i k így jobb, hát legyen! Ők tanítottak k i . H a ők nyírnak - nyírok én is!
ADÓSSÁG
Valamelyik alvégi nehezen élő kisparaszt földet akart árendálni, de nem volt hozzá elég pénze. Szorultságában a komájához fordult, akiből ha nehezen is, de csak kiszorította a bérlethez szükséges összeget azzal, hogy aratás után emberséggel megadja. Eljött a Péter-Pál napja, s a kölcsönt meg kellett volna fizetni, de nem volt miből. A télen ugyanis a hó nem esett le idejére, a varjú megpocsé kolta a vetést, tavasszal meg a sok ködtől, esőtől rozsdát kapott a búza, így hát gyenge lett a termés. Ette magát az ember, bántotta szörnyen, s Péter-Pál előtt való éjjel már aludni sem bírt, csak forgolódott, sóhaj tozott az ágyban. Úgy éjfél után már az asszony sem állhatta tovább, s odaszólt az urának: - M i bajod van, Vince? Mér' nem alszó'? Csak e'hallgatlak, ahogy sederegsz ott a dunna a l a t t . . . - T u d o d nagyon jó' te is, hogy reggé' vissza köllene v i n n i a pízt a komáékhon, de mibül? Honnan?
A z asszony egy percre elcsendesedett, de aztán h i r t e l e n lelépett az ágyról, s i n d u l a t o s a n m o n d t a : - K e j j föl rögtön! Megyünk a komáhon! - Megbolondultál? - Tedd, a m i t m o n d o k ! — rántotta a pöndölre a szoknyát a menyecske. M i v e l a házban a feleség v o l t a „fő h a l l j a k e n d " — ő viselte a k a l a p o t - , m i t v o l t m i t t e n n i : az ember is fölkászálódott, s belépve a csizmákba, hümmögve e l i n d u l t az asszonnyal a Tópart irányába, amerre a k o m a a l u d t a az igazak álmát. A férj és feleség a l i g bírták felzörgetni, de végtére csak megnyílt a zsalugáter, s nagy álmosan k i d u g t a a fejét a k o m a . Ret t e n t meglepődött a kései látogatóktól, s kissé bambán nézett a házas párra, de az asszony egykettőre észhez térítette. M i n d e n bevezető nélkül szaporán kibökte: - E ' g y ü t t ü n k m e g m o n d a n i , hogy aszt a k i s pízt, az adósságot, a m i hónapig szól, n e m t u g g y u k m e g a n n i . D e má megyünk is, m e r t sietünk. Jó éccakát! A k o m a szeméből a b b a n a minutában kiröppent az álom, de m i r e szólhatott v o l n a akár egyet is, látogatói már két házzal odébb jártak. M i k o r jócskán elhaladtak, Vince gazda csak o d a f o r d u l t élete párjához: - D e hát miér' köllött eszt éccaka csinálnunk? - Azért, hogy most már álmatlankodjon a k o m a , m i n k m e g hazame gyünk, osztán n y u g o d t a n a l h a t u n k tovább!
MI L E S Z A BABBÓL?
A z évenként megejtett tavaszi búzaszentölésnek n e m m i n d e n k o r v o l t kellő foganatja. H o g y a könyörgés n e m jött-e szívből, vagy h o g y tán a hivők áhítata körül v o l t a b a j , azt nehéz v o l n a megállapítani, de a Márk n a p i könyörgések ellenére időnként megesett, h o g y ínséges esztendő súj t o t t a a földművelő népet. A parasztság, m i n t m i n d e n más természeti csapás idején, i l y e n k o r is a papjánál keresett támaszt, s őt kérte f e l közbenjárónak az égi h a t a l m a s ságok és a földi halandók között. Egyszer régen, az egyik száraz és aszályos esztendőben a r r a kérték K a n i z s a lakói a p a p j u k a t , h o g y m o n d j o n misét, és könyörögjön esőért. A p a p vállalta is készségesen a kérés teljesítését, de — élve az a l k a l o m m a l - viszontszolgálat fejében a r r a kérte a híveit, h o g y támogassák egy k i c s i t bőkezűbben az eklézsiát, m e r t hisz n e k i is élnie k e l l valamiből.
N e m hiába kért, m e r t jöttek is a hívek, s k i pénzben, k i m e g termény b e n rótta le tartozását a papjának. A z egyik n a p beállított a plébániára egy szerény külsejű öregasszony is, karján l e t a k a r t g a r a b o l l y a l . — Dicsértessék a Jézus! — Mindörökké, l e l k e m ! M i járatban? - érdeklődött a plébános úr. — H o z t a m mán egy k i s b a b o t - t a k a r t a f e l a szüle a kendőt - , amér' esőért imádkozik m a j d a plébános úr. Jó h u m o r a v o l t a p a p n a k , s meglátva a kosár aljában a m a r o k n y i szá raz babot, e s z a v a k k a l vette át: — I s t e n fizesse meg, szülém! Csakhogy — t e t t e hozzá — úgy látom én, hogy ebbül eső aligha, legföljebb h a egy k i s szél lesz...
PEDAGÓGIAI MEGGYŐZÉS - KÉZI ERŐVEL
A két háború között egy szegény alvégi zsellér n a g y o n b e l e u n t már abba, hogy m i n d i g más gazda keze-lába legyen. Elhatározta, h o g y i s k o l a h a g y o t t gyerekét, h a törik, h a szakad, i p a r r a adja. - Ú g y is v a n ! Legalább k i n y e r lesz a kézibe, n e m köll n e k i m i n d i g a más fődjit v a k a m i , m i n t az apjának! — h a g y t a h e l y b e n a döntést az aszszony is, k i n e k négy lánya m e l l e t t az ötödik, a fiúgyerek v o l t a szeme fénye. Csakhogy az a l m a messze talált g u r u l n i a fájától; magyarán: a gyer m e k b e n semminemű „kézi m u n k a " irányába sem v o l t hajlandóság. Nagykeservesen mégis fölszabadult, de a borbélymester, a k i rámondta az áment, azon n y o m b a n túl is a d o t t r a j t a . A szabadult legény csak tengett-lengett. Kukoricát törnie n e m akaró zott, a répaszedéstől o l d o z o t t a bocskora, szóval o l y a n emberré serdült, a k i n e k nyáron a nádvágója, télen m e g a kaszája fogott, s h a d o l o g b a küldték vagy hívták, n e m m e n t , mondván, h o g y n e k i „állás után köll járnia". H a későn jött haza, s h a apja, anyja kérdezték, h o l v o l t , m e r r e járt, „Munka után m e n t e m " , m i n d i g ezzel r u k k o l t k i . A felsőhegyi búcsún — vesztére — megismerkedett egy odavalósi h a j a d o n n a l , s attól kezdve f o l y t o n azt kerülgette. N a p n a p után kikarikázott hozzá, s még kötéllel sem lehetett v o l n a o t t h o n t a r t a n i . Egyszer aztán maga az a p a is megelégelte f i a lebzselését. Szíj o s t o r r a l várta, s m i k o r a legény éjféltájt belépett a k a p u n , csak „elővette". - A z anyád fektoló ideodáját! Dógozni n e m , de k o s l a t n i a z t igen?
M a j d a d o k én n e k e d legínykedést, megállj! - s csépelni kezdte amúgy t i s z t a szívből. — Mér' bánt k e ' , édesapám? N e m csináltam én s e m m i t ! - r i a d o z o t t az a p a i szigor előtt kushadó legényke. — Há'iszen épp ez a baj, te anyagyász, hogy s e m m i t se csinálsz már h e t e k óta! D e sort f o g n i az asztalnál te vagy az első. H u n kujtattál eddig, a r r a felelj! — M u n k a után jártam — mentegetőzött a legény. — M u n k a után?! — gerjedt föl ismét az apában az i n d u l a t , s még egy sort rávert az ostor b o l d o g a b b végével, m a j d így fejezte be a kézi erővel egybekötött pedagógiát: — A munkának n e m utána, h a n e m elébe köll m e n n i , különösen neked, m e r ' ahogy én téged ösmerlek, sohase fogod utolérni.
MEGBÖCSÜLTE...
Apáink, de főleg nagyapáink idejében még i g e n - i g e n elterjedt és gya k o r i megszólítás v o l t a k e n d , amely egyébként a k e l m e d szó rövidítéséből származott. K e n d n e k szólította, vagy röviden: kendezte a gyerek a szüle i t , feleség a férjét, f i a t a l a b b az idősebbet, de k e n d n e k szólítottak m i n d e n k i t , a k i t megbecsültek vagy a k i iránt tiszteletet m u t a t t a k . A z egyszeri leány is így utasította vissza a kérőjét, a k i t n e m t a r t o t t magához illőnek: - Mán h o g y is mennék én kendhön, a m i k o r k e n d három esztendővel f i a t a l a b b tűlem!?
H a j d a n , még a fatengelyes világban, bálba készülődött f a r s a n g idején a kisgazdalegény. Á m egy f i t y i n g n e m sok, a n n y i j a sem v o l t szegénynek. M i v e l már a k k o r sem lehetett f i n g g a l tojást festeni, azaz pénz nélkül m u l a t n i , a m i legényünk is hozzáfogott könyörögni az apjának, hogy a d j o n n e k i egy k i s bálravalót. F u k a r lévén, az apa a l i g c s u r g a t o t t egy-két k o r o nát a f i a markába, ezért hát a legény kérlelőre fogta: - Aggyík k e n d többet, éd'sapám, hiszen e n n y i pízzel még a cimborák is kinéznek a bálbul! Főleg ez utóbbi érvnek a hatására - nehogy kódísnak nézzék az ő fiát! — az apa, h a nehezen is, de csak m e g t o l d o t t a bugyellárisából az előb b i összeget még egynéhány koronával.
- D e aztán jó megböcsűdd, h a l l o d , ne szórd szét, m e r t ez ám két malac ára! — i n t e t t e fiát az öreg. - Megböcsülöm, éd'sapám, megbecsülöm - fogadkozott erősen a legény. Másnap reggel p i a c i n a p v o l t , s az öreg gazda is k i b a l l a g o t t a köpkö dőre. H a l l j a ám a többiektől az újságot, hogy a f i a az éjjel m i n d e n pénzét e l m u l a t t a a bálban. Kegyetlenül bántotta az apát a fiú tékozlása, ezért hát m i h e l y t hazaért, csak elkezdte lúg nélkül m o s n i a legény fejét, szemére hányva, hogy a kérés ellenére sem becsülte meg a k a p o t t pénzt, h a n e m azon n y o m b a n a nyakára hágott. - Megböcsültem én, éd'sapám — védekezett a legény —, megböcsültem. Valahányszor a l a j b i zsebbe nyúltam, m i n d i g azt m o n d t a m : — N o , gyü'k k e n ' k i , píz!
MI A BAJA?
Bejött egy f u k a r o r o m i kisparaszt Felsőhegyre Hevesi patkoló- és k o csikovácsmester műhelye elé. - Adjék Isten! Gyüttem mán, hogy nézné meg ezt a kocsikereket, m e r t b i l l e g j o b b r a - b a l r a , lődörög i t t a lőcs alatt, m i n t köcsögben a plajbász. Vizsgálja a mester a lőcsös jparasztszekeret, nézi-nézi, vizitérozza, s csak csóválja a fejét, látva a horogvégre hasonlító, hegyesre k o p t a t o t t hátulsó tengelyvéget. - M i a baja hát? Szó'jon mán! - nógatja a szekérfogat m e l l e t t tipródó gazda a kovácsot. - B i z ennek k o m o l y baja v a n - lökte föl az okulárét a mester. — Meget te a kocsikenőcs. - Ne mondjon mán ilyet, no! 'Szen meg nem kentem még soha életemben! - Hát lássa: ez a baja éppen!
KOCSI LÓ NÉLKÜL - GATYA EMBER NÉLKÜL
A két háború között s o k k a l ritkábban hajkurászták egymást az autók az országutakon, miként azt most cselekszik. A k k o r i b a n történt, h o g y hordás idején a m e g r a k o t t kévés k o c s i v a l szembejött egy autó. A paraszt kétségbeesetten kezdett i n t e g e t n i és
hadonászni az autóvezetőnek, hogy álljon félre, térjen k i , nehogy a l o v a k megbokrosodjanak, és a rakomány az árokba f o r d u l j o n . A z autós - a k k o r még belátó és udvarias vezetők v o l t a k — k i is tért a meg r a k o t t szekér elől, de n e m állhatta meg, hogy f e l ne szóljon a kocsisnak: - H o g y lehet az, tatám, hogy a m a g a l o v a i még most is e n n y i r e félnek az autótól? - Hát már hogyne félnének, kérem, a m i k o r látják, hogy a k o c s i ló nél kül szalad. - U g y a n . . . N e m o l y a n nagy csuda az m a már - így az autóvezető. - N e m a fenét! Szeretném én látni, m i t tenne az úr a k k o r , h a egy g a tyát látna szaladni ember nélkül? Haj j a!! Maga is megij enne tűle, aszondom.
K I N E K VILÁGÍT A LÁMPA?
A n n a k idején - 3 0 - 4 0 évvel ezelőtt - Péterrévéről sokszor felkeresték a z e n t a i h e t i p i a c o t az élelmes pecellói k i s p a r a s z t o k zöldségfélével, újk r u m p l i v a l , káposztával. H o g y idejében Zentára érjenek - ahogy m o n d a n i szokás - , h a j n a l előtt két héttel nekivágtak az útnak a jó helyfoglalás reményében. Öreg V . M . is fölkerekedett egy ízben még jóval p i r k a d a t előtt egylo vas kocsijával, hogy pénzt csináljon abból a k i s káposztából, a m i a réti földben t e r m e t t . M o h o l a l a t t b a k t a t o t t a ló, a m i k o r megállította őket a közlekedési járőr, m e r t n e m v o l t fényjelzés a parasztszekéren. - M o n d j a , öreg, miért n i n c s a kocsija kivilágítva? - kérdi a rendőr. V. bácsi lekászálódik a kocsiról, körültíblábolja, hümmög nagyokat, aztán csak kiböki: - U g y a n , édes f i a m , m i n e k erre a k o c s i r a lámpás? V i r r a d is már l a s san, m e g osztán az én Szürkém úgyse lát, m e r t h a v i v a k szegény. Mér' világítsak a k k o r neki?
ELŐNYSZABÁLY
A z egyik i s m e r t z e n t a i autótulajdonos Szabadkáról jövet a kocsiján a K a n i z s a - Z e n t a közötti műúton ugyancsak hasa alá v e r t a Fordjának. Sietős dolga lehetett, m e r t még a k k o r sem lassított, a m i k o r Paphalomnál,
n e m messze maga előtt egy parasztkocsit v e t t észre, a m i n t p o r o l v a köze ledett a bekötő úton. — M a j d megáll — vélte az autós —, látja, hogy jövök. De b i z o n y a fogatos kutyába se véve a suhanó gépkocsit, nagy f i t t y r e k i s z a l a d t az aszfaltra, éppen a k k o r , a m i k o r az autó is odaért. Fékcsikorgás, lónyerítés, káromkodás. Csak k i c s i b e n múlott, hogy egymásba n e m r o h a n t a k . — A szeme Máriáját a v a k s i anyjának, hát n e m látja, hogy autó közele dik?! Miért szaladt föl az útra? — szállt k i lángvörös a r c c a l kocsijából az autós. — N e ordibáljon énrám, h a l l j a ! — h a n g o s k o d o t t vissza a mezei magyar. - Miért n e m állt m e g maga, h a látott? — Én álljak meg? Én???! - képedt el a vezető. - Miért állnék meg, a m i k o r i t t n e k e m v a n előnyjogom? — V a n a fenét! H o g y lenne magának előnye, a m i k o r én értem i d e h a marébb!
Ő ODAMEGY...
Új kocsiját járatta be az egyik autótulajdonos a Topolya—Zenta közöt t i műúton. Elbűvölve h a l l g a t t a a m o t o r zenéjét, figyelte, h o g y a n húz, m e k k o r a a k o c s i lengése, m i l y e n a fékrendszer működése... szóval, i s m e r k e d e t t a járművel. A z út teljesen néptelen v o l t , csak m i n t e g y 3—400 méterre b a k t a t o t t előtte egy parasztkocsi, vele egyirányban. A z autós n e m változtatott a se bességen, élvezte a k o c s i suhanását, és csak a k k o r döbbent meg, a m i k o r a parasztszekér — se k u k k , se b a k k - m i n d e n jelzés nélkül keresztbefor d u l t előtte az aszfalton. A z újdonsült gépkocsi-tulajdonos — túljutva az ijedtség pillanatán - ugyancsak rátaposott a fékre, s hosszú n y o m o t hagy v a maga után, sikerült i s megállítania az autót a l i g 2—3 méterre a szekér mögött. Dühösen h a j o l t k i az autó ablakán, s odakiáltott a lovát nógató földművesnek: — M e g v a n maga b o l o n d u l v a ? ! H o v a t a r t erre balra? - Oda a! - m u t a t t a az öreg az ostora hegyével az irányt, aztán m e g rántva a gyeplőszárat, e l p o r z o t t a dűlőúton álló t a n y a irányába.
MITŐL JAVULHAT M E G AZ EMBER LÁTÁSA?
A 40-es évek elején történt. Két alvégi kisparaszt, a m o l y a n „egylovas kódus" b a l l a g o t t hazafelé vasárnap délben a kisgazdakörből. Beszélgettek. A képviselőjüket s z i d ták, b o l d o g u l t V. J . - t , a k i a k k o r igen jeles szerepet töltött be Zentán és környékén. — N e m t ' o m , t e észrevetted-e, hogy újabban m e n n y i r e megjavult a képviselő úr látása? - kérdezte az egyik a másikat. — A'sse t u d t a m , hogy rossz l e t t vóna a szeme... — így a másik. — A ' vót p e d i g ! M e r ' három évig m i n d i g tanákozott v e l e m az utcán, de csak úgy nézett rám, m i n t a k u t y a a sűtt tökre. M e g n e m i s m e r t vóna! Máma m e g a t e m p l o m előtt csak rámköszön a bejáratnál, hogy aszongya: A d j o n Isten, B a r s i bátyám! - Egész mise a l a t t máson se t a n a k o d t a m csak azon, h o g y u g y a n mitül is gyógyulhatott m e g a szeme vüága. A másik, az idősebb, a k i már látott varjút karón, így világosította föl: — H o g y h o g y n e m tudod? Hát nemsokára i t t a képviselő-választás, sza v a z n i köll... -Igaz... — N o , látod: a t t u l . . .
HOGYAN L E H E T LOPNI?
A z e g y i k tóparti kisgazda két legényfiával i n d u l t le a Rétbe, leszedni a még szárán levő kukoricát. Jócskán Szent Mihály (szeptember 29-e) után lehetett az idő, m e r t hű vös h a j n a l o k meg derek jártak már, s a fázós természetű gazda induláskor a b o d o r subát is a nyakába k a n y a r i n t o t t a . O d a k i n t , mielőtt sort f o g t a k v o l n a a kukoricaföldön, a kocsiderékból szénázó l o v a k hátára vetették a subát, hogy azok se fázzanak állásukban. Már több i z r o m b a n is f o r d u l t a k , a m i k o r elérkezett a f r u s t o k ideje. A h o g y o t t a föld végén szalonnáztak a k o c s i m e l l e t t , rájuk köszönt a dűlőútról egy o l y a n napszámos f o r m a ember. — Pálinkás jó reggelt aggyon I s t e n ! D e egy a k a r a t o n v a n n a k ! - H á t . . . m i n k má' jócskán megdógoztunk érte! T a r t s o n velünk! - jött az u d v a r i a s kínálás.
- Köszönöm. Én is ebbe járok; megyek hazafelé... - állt meg egy m i nutára az ember, s aztán csak úgy mellékesen megkérdezte tőlük: - Mongyák; i t t az úton olyan sokan gyüszmékölnek. N e m fé'nek a t t u l , hogy m a j d valamelyik gyütt-ment őgyelgő lehúzza a subát a l o v a k r u l , oszt meglép vele? - U g y a n mán! I t t vagyunk hárman is - méltatlankodott a gazda. Hogy tudná lehúzni i t t az o r r u n k előtt? - Hogy e? Nagyon könnyen! Akár meg is m u t a t h a t o m , ha akarják, így e! - mondta az ember, azzal fogta a subát, tempósan összehajtogatta, s már lépett is be vele az út m e n t i kukoricásba. A gazda előbb csak heherészett, mosolygott, de m i k o r az ember se hogy se akart visszaérkezni a subával, csak lehervadt az arcáról a neve tés. Ugyan hitegette még magát meg a f i a i t is azzal, hogy biztosan i t t lapít az az ember valahol, oszt neveti magában, hogy mennyire rájuk t u d o t t ijeszteni... Végül csak belátta ő is, hogy ennek már fele se tréfa, hogy csúnyán rászedték őket. Nosza, hárman négy felé szaladtak, átbolházták nemcsak a környéket, hanem az egész rétet, de bizony, hiába: se ember nek, se subának n e m t u d t a k többet a nyomára b u k k a n n i .
