Farsang az óvodában Emlékezés a Szabadságharcra A kiliti színjátszók sikere Anyák napi írások
II. Évfolyam, II. szám, 2011. Április
Kiliti Évszakok
Impresszum
Kiliti Évszakok
megjelenik évente 4 alkalommal Szerkeszti: Dudás Ádám Design: Szigony Design and Computer Kft.
Munkatársak: Dr. Dudás Károly Herczegné Csomai Lívia
TARTALOM 2. Tartalom 3. Farsangi időszak a SIOK Pillangó Óvodában 5. A Szabadságharcra emlékezve… 6. A Kiliti színjátszók sikere 8. Kiliti tevékeny és alkotó emberek - Csanádi József
11. Kilitiek tollából
- Dudás Károly: Tanító néni kérem…. - Bajzik György: A golyóstoll - Gróf Antal: Hogyan tanította Szigeti József Igazgató úr a balatonkiliti katolikus gyermekeket? - Dudásné Kónya Anikó: Bambi a 3. osztályban - Ismeretlen szerző: Amikor Isten az Édesanyát teremtette - Dudás Károly: A két édesanya - Dudás Károly: Márta és a fecskék - Dudás Károly: Macskaszív - Helyi mondák: Nagy víz, Mátyás deák vizet fakaszt - Kónya Sándorné: Álom
Hirdetés: Dudás Ádám Tel.: 30/990-7815
[email protected] A magazin elsősorban elektronikus formában jelenik meg, a www.kilitiek.hu weboldalon. A tartalom módosítása nélkül szabadon nyomtatható, vagy felhasználható. A lapunkban megjelent kép- és szöveganyagok bármilyen formában és médiában csak a Szigony Design and Computer Kft., vagy a jogtulajdonos írásos engedélyével hozhatók nyilvánosságra. www.szigony-design.hu
2.
25.
9.
15.
Farsangi időszak a SIOK Pillangó Óvodában
Gyermekeink örömteli izgalommal készültek a farsangra, már januárban tervezgették, hogy milyen jelmezbe bújnak majd a nagy napon. Ez az időszak jó lehetőséget nyújtott a meghitt beszélgetésekre, a farsang - mint néphagyomány – megismerésére. Meséltünk nekik a mohácsi busókról, a világ nagy karneváljairól, természetesen életkorukat figyelembe véve. Megbeszéltük, hogy a farsang nem más, mint a tél elűzésére, a tavasz hívogatására szolgáló mulatság. Naponta énekeltünk, farsangi verseket, mondókákat, rigmusokat mondogattunk, közben pedig szorgalmasan dolgoztunk, készültek a szebbnél-szebb álarcok, szemüvegek, kalapok. Karneváli hangulatunk fokozására csoportszobánkat, lampionokkal, színes szalagokkal, bohócokkal díszítettük. Hogy a szülőket is aktívan bevonjuk készülődésünkbe, február 7-én kézműves délutánt szerveztünk az óvoda aulájában. Minden asztalnál egy-egy óvó néni várta az alkotni vágyó gyermekeket, és szüleiket. Sokan megragadták ezt a lehetőséget, hamarosan megteltek a padok, székek, és szorgos kezek készítették a mozgatható macit, a nyakláncot, a bohócot, és a farsangi kalapot. Vidám hangulatban telt a délután, este pedig boldogan vitték haza saját műveiket. Pénteken újabb meglepetés várta óvodásainkat, Szemerei László bűvész látogatott hozzánk. Tízórai után csoportonként kivonultunk az aulába, helyet foglaltunk, és már el is kezdődött a műsor. Bűvész Úr gyorsan magával ragadta gyermekeinket - nem féltek a legkisebbek sem - szívesen közreműködtek a trükkök bemutatásában. Nagy sikert arattak az édes kiskutyák, a lufi hajtogatás, valamint a kendők varázslata. Szájtátva néztük, és sok tapssal háláltuk meg, a hihetetlen, felejthetetlen előadást. Február 14-én, hétfőn tartottuk óvodai farsangi mulatságunkat. Reggel, folyamatosan érkeztek a jelmezbe öltözött gyerekek, a csoportokban zeneszó
várta őket, és bemutatkozás után rögtön bekapcsolódhattak a táncba. Elbűvölten figyelték társaik öltözetét, volt itt katicabogár, kalóz, kiskutya, hercegnő, vitéz, sárkányölő, méhecske, denevér, boszorkány, tündér, tűzoltó, és még sok, ötletes jelmezes jött el hozzánk. A szülők süteménnyel, üdítővel kedveskedtek nekünk, hogy segítsék a jó hangulatot, reggeli után ezekből is bőven fogyasztottunk. Az evés, ivás után jól jön a mozgás, tudják ezt gyermekeink is, mert kitörő örömmel vették tudomásul, hogy megérkezett hozzánk – immár régi, jó ismerősként – a méltán népszerű Somogy Zenekar. A régi, népi hangszerek, a népzene, hagyományőrző népi játékok mindig elvarázsolnak minket, és önfeledt táncba kezd az óvoda apraja, nagyja. Így volt ez most is, csoportjaink a zeneszó hívására, a táncvezető segítségével körtáncba kezdtek. A zenekar húzta a talpalávalót, mi pedig roptuk a táncot. Táncvezetőnk különféle feladatokkal nehezítette ezt, pl. guggolva, bot alatt átbújva, botot átugorva, vagy éppen ugrálva kellett folytatnunk a mulatozást. Mikor már jól elfáradtunk, népi játékokat tanítottak nekünk, a kicsik sikítva futottak a boszorkák elől, óvó nénikbe kapaszkodtak, bújtak, nehogy elkapják őket. Öröm volt nézni a boldog gyermekarcokat, ezúton is köszönjük a Somogy Zenekarnak, hogy jelenlétükkel emlékezetessé tették számunkra a farsangot. Táncház után, csoportunkba visszatérve, ebédig folyt a dínom-dánom, vigalom. Közben játszottunk vicces ügyességi játékokat, ha megéheztünk süteményt ettünk, üdítőztünk. Sok élménnyel gazdagodva, fáradtan bújtak ágyba ebéd után gyermekeink, de másnap már azt tervezték, milyen jelmezt öltenek a következő farsangon. A néphagyomány szerint farsang farkán, el kell égetni, vagy vízbe kell vetni a telet jelképező Kisze-bábot, amit szalmával tömnek ki. Március 8-án tehát újabb feladat vár ránk, el kell űznünk a telet. Óvodásainkkal már
3.
felkészültünk rá, hogy hangos zenebona közepette, szülőket, testvéreket, és minden érdeklődőt! télűző, ta-vaszhívogató mondókákkal, versekkel, Addig is, kérjük, hogy ezt a kis mondókát mindenki énekekkel kergessük el a telet, hogy jöjjön végre a tanulja meg, ezzel is segítve a tél elűzését! kikelet. Kisze-báb elégetésére szeretettel várjuk a kedves
Bocsor Ilona óvodapedagógus
„ Ég a kisze, lánggal ég, bodor füstje felszáll. Tavaszodik kék az ég, meleg a napsugár Mire füstje eloszlik a hideg köd szétoszlik, egész kitavaszodik.”
A tél elűzése Hagyományteremtő Farsangi Bállal kívánták elűzni a telet a bálozók a kiliti iskola csarnokában szombat este. A Bálint-napi hangulattal fűszerezett vidám farsangon iskolások és a szervezők egyaránt szórakoztatták a bálozó “úri népet”, akik éjfél után a kiszebábu elégetésével adták tudtára a télnek: a virágok már kikelnének. A Balatonkiliti KHC egyesületének szervezésében létrejött bál alkalmával a szervezők már-már elfeledett népi hagyományokat igyekezetek feleleveníteni. Sőt, a disznótoros vacsora elfogyasztása után a Kiliti Színkör barokk tánca régi úri szokásokat is bemutatott a közönségnek. A szórakoztatásból az iskola néptáncosai is kivették részüket, felidézve a Kiliti Szüreti Bál remek hangulatát. Látható volt még Tóth Árpád, A holdkóros apród című versének bohókás színrevitele és meglepetésként a szervezők mókás előadása Hófehérkéről és a törpékről, nem éppen rendhagyó változatban. A hangulatot fokozta a tánc, mely közben más vidámságokkal, Valentin-napi játékokkal mulattak a bálozók. A játékos tánc és ugrándozás okozta fáradalmak kipihenése közben további gasztronómiai élményekben lehetett része a vendégeknek. A fánksütő verseny művészi és ízletes alkotásait a zsűri után mások is megkóstolhatták. Minden versenyző
4.
oklevéllel és címzetes névvel is gazdagabb lett. Mivel a fánkverseny is hagyományteremtő szándékkal került megrendezésre, ezért a győztesek címeiket csak egy évig tarthatják meg. Éjfélkor újabb hagyomány szakította meg a táncot, mikor a vígadó sokaság kivonult a kissé csípős éjszakába és elégette a télűző kiszebábot. A bábú égetést egy télűző versike, valamint a népi hagyományokat felelevenítő hangos kiabálás doppingolta. “Jöjjön már a tavasz! A virágok már kikelnének. Menjen a tél! Menjen a tél!” Az est hangulatát a szervezők tovább fokozták a tombolasorsolással. A helyi vállalkozók felajánlásainak köszönhetően valóságos ajándék halom gyűlt össze, melyből - Fortuna kegyeinek megfelelően - szinte minden tombolázó különböző kis emléktárggyal távozhatott otthonába a bál végén. És végül, de nem utolsó sorban meg kell említeni Sipos Tibort, aki az alkalomhoz illő zenét szolgáltatta. Az ő élvezetes játéka méltó aláfestése volt az est mondanivalójának. Aki most valamilyen oknál fogva kihagyta ezt a télűző bálozást, jövőre feltétlenül vegyen részt a hagyományőrzés ezen fajtájában, a kiliti Farsangi Bálon. SioPort.hu
A Szabadságharcra emlékezve… Az aradi hős utódai a Balatonkiliti Rákóczi utcában „1848 te csillag” írta Petőfi a magyar nép legszentebb évéről, arról a dicsőséges időszakról, amikor a magyarság összefogott az önkény ellen és bele kiáltotta az elnyomók képébe, hogy: „ne bántsd a magyart!” Szabadságharcunkban a szomszédos országok hős fiai is részt vettek. Jöttek lengyelek Bem apóval, szerbek Damjanich tábornokkal és horvátok is, akik a magyarokat tekintették bajtársaiknak, és nem Jellasics bánt.
és irányította csapatait. Arról a kegyetlen októberi napról is minden lehetségest megtudott. Fejből idézi az ős-nagybácsi kivégzés előtti utolsó szavait, amik így hangzottak: „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény, és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.” Közvetlen a halála előtt: „Éljen a haza!”felkiáltás hagyta el ezt a nemes ajkat.
A szabadságharc elbukott, az önkényuralom üldözte Volt egy horvát nemzetiségű császári százados, aki a harcokban részt vevőket és családjaikat. Hajszola szabadságharc hírére felajánlotta szolgálatait a ta, sanyargatta a volt honvédeket, magyarokat, horszent ügyért: Knezic Károly. vátokat, szlovákokat egyaránt. Ő az a Knézics Károly honvéd tábornok, Hosszú csend és aki 1849. október 6-án egyike volt az rettegés követAradon kivégzett hőseinknek. kezett. Marika Kevesen tudják, hogy a tábornok egyik néni nagyszülei unokatestvérének unokája, dédunokája is sokáig titkolés a későbbi leszármazottai is itt éltek, ták a honvéd itt élnek köztünk Balatonkilitin – a tábornokhoz Rákóczi utcában. fűződő rokoni Gébel Zoltánné – Horváth Máriától halszálakat. Ők sem lottam a napokban az alábbi történetet: igen emleget-Őseim horvát származásúak. Déd ték, így még apámék jöttek Magyarországra, és nami a közvetlen gyanyám, édesapám anyja került környezetükben Kilitire. Őt Knézics Juliannának hívélők sem tudták. Ő a tábornok egyik unokatestvérétuk, hogy minek unokája volt. lyen nagy hős Rokonaink ma is Horvátországban élvan elődeik nek és minden évben megemlékeznek között. közös ősünk és a 13 szabadságharcos Legyünk büszhős haláláról. kék a 13 aradi Korábban nem igen beszéltünk róla, tábornokra és hogy milyen nagy hős van elődeink mindenkire, között, mert nem akartuk, hogy az emakik részt vettek berek kérkedésnek vegyék és nehezebb is lett volna a szent szabadságért vívott harcban, és legyünk bizonyítani, mint napjainkban. A Horvátországban büszkék egy dolgos, becsületes családra, - néhai élő rokonainknál minden származást bizonyító oki- Horváth József családjára - akik szerényen élték rat rendelkezésre áll. mindennapi életüket és minden október 6-án csendMarika néni Knézics Károly tábornok 1848-49 – es ben megemlékeztek a mi közös hősünkről. tevékenységének nagy ismerője. Tanulmányozta a Tápióbicskei, a komáromi, budavári csatát, ahol Knézics Károly vitézül harcolt
5.
A Kiliti színjátszók sikere: Takács Attila - Csak így tovább! A Kiliti Színkör szereplői, szüleik és ismerőseik nevében szeretnénk megköszönni Takácsné Orosz Mariannának, hogy az elmúlt 3 hónap során több sikeres szereplési lehetőséget is biztosított a Somogyi József Általános Iskola tánc- és színjáték iránt érdeklődő tanulói számára. Láthattuk már a színkörösök népi betlehemes előadását a Szent Kilit Templomban karácsonykor, valamint a MMSZSZ Idősek Otthonában és a Fogyatékkal Élők Nappali Intézményében. A Kilitiben élők számára rendezett Farsangi Bál a színkörösök barokk nyitótáncával kezdődött, majd Tóth Árpád A holdkóros apród története c versét adták elő dramatizált formában a nézők örömére. A kis színjátszók aktív részesei voltak egy mármár feledés homályába merülő népszokás felelevenítésének, amikor kiszebábot égettek a tél elűzésére, és közben hangos rigmusokkal hívták a tavaszt. Táncos fellépésük sikere meghívást eredményezett az Együtt Siófokért Egyesület Tavaszköszöntő Nőnapi báljára, ahol a nyitótánc után kezdődött a mulatság. Dr. Gárdonyi Máté atya kezdeményezésére a színkörösök beneveztek a Csurgói Gimnázium által már évek óta hirdetett hittan, versmondó és színjátszó versenyre, ahol többszáz diák vett részt. ( a Somogyi Hírlap nagyterjedelmű cikkben számolt be e rendezvényről). A kilitiek a Tomi és az ingaóra c. darabbal, egy hittankönyvi példatörténet alapján a felkészítőjük által írt forgatókönyv szerint készültek a nagy napra, melyen
6.
a házigazdák csapata mögötti igen értékes második helyen végeztek. Szereplők: Tomi: Ingaóra: Édesapa: Édesanya: Nagymama: Boszorka:
Sallai Szebasztián Somogyi Dániel Nagy Richárd és Takács Örs Horváth Olívia és Belényesi Vivien Árvai Anna Sallai Alexandra.
Igazán köszönjük Máté atya figyelmességét és azt is, hogy a gyerekek utaztatásáról gondoskodott! A lelkes színjátszóknak és felkészítőjüknek pedig azt, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi örömteli és sikeres fellépéssel örvendeztették meg nézőiket, és bizonyították azt is, hogy a mai fiatalok is alkalmasak összefogásra, értelmes, hasznos, másoknak tetsző produkciók bemutatására. Külön tisztelet és elismerés illeti Takácsné Orosz Mariannát, hiszen időt, fáradságot nem kímélve lelkiismeretesen, figyelmesen bánik a színkör tagjaival, hogy minél több pozitív élményt biztosítson „tanítványainak” és a nézőknek egyaránt. Mi, szülők pedig büszkén nézhessük gyermekeinket, amikor lelkesen készülnek a próbákon, és „lámpalázasan” az azokat követő fellépésekre, ahol önfeledten játszanak, bizonyítván nem csupán nekünk, hogy milyen ügyesek, és hogy milyen újszerű és hasznos dolog a
drámapedagógia jellemformáló és közösségkovácsoló hatása. Nagyon bízunk abban, hogy e lelkes, amatőr - de egyre magabiztosabb - kis társaság hamarosan újabb produkcióval lepi meg Kiliti lakosságát! Erre megvan a remény, hiszen a diákok a verseny után azzal a kérdéssel váltak el Marianna nénitől, hogy: - Mikor megyünk megint szerepelni? -Mi lesz a következő szerep?
7.
Kiliti tevékeny és alkotó emberek
8.
Csanádi József Kötödésem Kilitihez, születésemmel kezdődött, 1951. március 21-én itt láttam meg a napvilágot. Anyai ágon kiliti vagyok, nagyapám vitéz Nagy Károly. Tőle örököltem a vitézi címet.
Szeretettel gondolok rájuk, sajnos nagyrészük már eltávozott az élők sorából. Igazi református emberek voltak. A Kiliti Református templom meghatározó családunk életében. Itt esküdtek nagyszüleim, szüleim és én is, itt kereszteltük mindhárom gyermekünket. A Somogyi ReÁltalános iskolát Iregszemcsén végeztem, de az is- formátus Egyházmegye főgondnoki tisztét hatodik kolai szüneteket mindig Kilitiben töltöttem. éve töltöm be. Tapasztalatommal segítem a megye Tudtam a falu minden dolgáról, mint érdeklődő gyülekezeteinek a munkáját. gyerek. 1966-ban Siófokra költöztünk, majd a kiliti gépál- Alapító tagja vagyok a Kilitiért Egyesületnek. lomáson esztergályos szakmát tanultam. Újvári István felkérésére feleségem elkészítette a Mestereim Deák Józsi bácsi, Kiss Valér, és Bátor Kiliti Weblapot, mely azóta is működik. Mindig Mihály (a fafaragó népművész) voltak. felkerülnek rá a városrész aktuális eseményei. Az ifjúsági szervezet vezetője voltam, emlékezetes bálokat rendeztünk a gépállomás klubjában és a 1996-ban Kiliti székhellyel megalakítottuk a SiófoVillányi kocsma ki Lovas Egyletet, nagytermében. melynek 60 tagja A zenekar a híres van. Elnökévé „Telstár” volt, engem választotFenyő Tibi vezetak, ismerve ratésével. jongásomat a lovak iránt. Nagyra 1981-ben Kilitin értékelem azt az autósboltot nyitotalázatos nehéz tam a Grózli bácsi munkát, melyet húsboltjában. Aba lovak végezban az időben tek az emberiség ez volt az első felemelkedéséért, m a g á n k e r e s k eamit mára elfeledés. jtettek az emberMa is ezt a fogek. lalkozást végzem, Somogy meimmár új üzletgyében megben, de továbbra is Kilitin. szerveztük a kettes fogathajtó versenyeket, me1990-ben a Balatonkiliti Református Gyülekezet lyeknek bírája vagyok, és a térségben nagy sikerük presbiterré választott, majd később a gyülekezet van immár 15 éve. gondnoka lettem. Megalakítottuk a Siófok Térségi Gazdakört, elnöke A templomunkat 200 éves évfordulójára 1997-ben Kersák György, alelnöke pedig én lettem. teljesen felújítottuk a parókiával együtt. Majd pár Összefogva a térség gazdáit, szép rendezvényeket évre rá helyben lakó lelkészünk is lett Bozsoki szervezünk évről - évre a gazdanap keretén belül. Sólyom János személyében. Ugyancsak Kiliti székhellyel megalakítottuk a VeA felújításban a gyülekezet minden tagja segített. terán Jármű Klubot, melynek négy évig elnöke volPéldás volt az összefogás. tam. A gyülekezet presbiterei atyai jó barátaim voltak: Évente kétszer börzét rendezünk, amelyek már Csák Gyula, Baksa Károly, Vitkó János, Nagy országos hírűek. Károly, Ángyán Imre, Póka Lajos, Kónyi Lajos, A régi járművek szeretete és gyűjtése, valamint Takács Jenő, valamint Mózsa József gondnok. restaurálása oda vezetett, hogy az elmúlt évben
9.
saját gyűjteményemből kiállítást hoztam létre mintegy harminc járműből. Itt megtalálható az általam felújított bécsi fiáker, bácskai homokfutó, és 1938-ból egy Fiat Topolinó. A régi tárgyak, használati eszközök mindig érdekeltek. Nem tudtam elmenni soha egy eldobott szerszám, vagy más használati eszköz mellett. Felújítottam és feltettem a polcra. Ma már ezekből elég sok van. Ha felkérnek, szívesen kiállítom őket, mint tettem a Kiliti Helytörténeti Kiállításon is. A régi tárgyaknak „lelkük van”, azt az emberek kézzel, szeretettel, szakértelemmel készítették. Ha felújítom őket, átérzem a régi mester, vagy kézműves gondolkodását. Látom, miből készítette, milyen szerszám kellett hozzá, és mi volt a fortélya. A mai tárgyak zömében tömegcikkek. Műanyagból készülnek, többségük szemétben végzi. Az iskolai alapítvány négy éve megkeresett, hogy a szüreti felvonulást szeretnék feleleveníteni. Tanácsaimmal segítettem őket, és szereztem csikósokat, lovas kocsikat, közreműködtem a felvonulás lebonyolításában. Remélem ezután is lesz összefogás, és folytatódni fog ez a szép hagyomány! A „nagy víz”, mely régen a kiliti gyerekek ked-
10.
venc kiránduló helye volt, ma az én tulajdonomban van. A TSZ időben szeméttelep, trágyakeverő volt. Megszereztem, hogy rendbe tehessem. Ma szép rendezett rét, körben erdő. Sok vadon élő állat él benne. Őz, nyúl, fácán, róka, és mókus. Távolról lehet bennük gyönyörködni. Van még a rét szélében három eperfa, melyek elmúltak száz évesek. Valaha a selyemhernyó tartók megbecsült táplálék lelőhelye volt.(Az eperfa levele a selyemhernyó étele.) Talán a városrész legidősebb fái. Visszavágom őket, hogy megfiatalodjanak, és minél tovább éljenek. Igaz, hogy sohasem laktam Kilitin, de én csak aludni járok Siófokra. Engem minden Kilitihez köt, a munkám, a hobbim, a közösségek, a barátaim, az ingatlanok és a nagyszerű kiliti emberek (szinte mindenkit személyesen ismerek). Kilitinek vallom magam, és a környékbeliek is így ismernek. Ez évben elmúltam 60 éves, nyugdíjas lettem, továbbra is szeretném folytatni eddigi tevékenységeimet a közösség javára, ha az Úr ad hozzá erőt és egészséget! József Főherceget idézném a Magyar huszár c. könyvből: ”Büszkeségem, hogy hozzátok tartozom.”
Kilitiek tollából
11.
Tanító néni kérem…. Pedagógus napra - Dudás Károly
1959. szeptember 1-én, ezen a verőfényes napon, mint megriadt őzikék érkeztünk az Alsó Iskolába. Mi hat-hét éves, első osztályos kiliti gyerekek negyven ketten. Még most is érzem az új könyvek, füzetek illatát, amely ott, az ódon falak között egy életre belém ivódott. Lelkemmel látom a masnis kislányokat és a rövidre nyírt hajú kisfiúkat, akiknek aztán már aznap nevük is lett, ami örökre bevésődött abba a folyamatba, amit úgy hívunk, hogy ISKOLA. ISKOLA. Amint írom e sorokat, újra átérzem azt az izgalmat, amit ott, akkor átéltem. Ehhez foghatót csak iskolásként és a legutóbbi osztálytalálkozón éreztem. „Nem tudom mi ez, de jó nagyon” - írja a költő a szerelemről, és mondom én arról a szerelemről, amit a Kilti Általános Iskola iránt érzek, pontosan ötven éve. Nem tudom mi ez; éget, néha gyötör, de jó hogy van, és legyen mindig, ameddig vagyunk! Akkor ’59 szeptemberében ragyogott a nap, áthatoltak sugarai a múltból és a közelmúltból „itt felejtett” sötétségen, feledtették a még meglévő szegénységet, öltönnyé varázsolták át egyszerű sötétkék „mackóinkat”. Ezen a napon ráléptünk egy hosszú, végtelennek látszó, de egyszer majd véget érő útra, amelynek nem láttuk, nem is láthatjuk a végét - ezt csak a Mindenható láthatja. Az osztályteremben egy szimpatikus, jóságos arcú tanító néni fogadott bennünket. - Szervusztok gyerekek. Bajzik Jánosné vagyok, én foglak tanítani benneteket az első osztályban. Is-
12.
merkedjünk meg! – És sorban minden kisgyerek, kisfiú, kislány elmondta magáról, amit csak el tudott mondani. Amint beszélt a tanító néni, egyszeriben a korábbi izgalom helyett végtelen nyugalmat és biztonságot éreztem. Ezt az érzést csak édesanyám közelsége tudta előidézni bennem. Nem láttuk, csak érzékeltük az Őt körülvevő aurát. Ember volt, anya és Tanító. Ez a három csodálatos hivatás együtt! Lestük szavait, figyelmesen hallgattuk meseszerű előadásait olvasás órákon, játékosan tanított meg számolni bennünket. Volt egy tantárgy, amely nem szerepelt a tantervben, amelyet az igazi pedagógus feljegyzések, könyvek nélkül tanít: a szeretet, a másik ember megbecsülése, amely tanító nénink órarendjében állandó helyet kapott. Elszaladt az 1959-60-as tanév. Már tudtunk írni, olvasni, számolni és év végén elbúcsúztatott bennünket, kis tanítványait. Könnybe lábadt szemünket látva megjegyezte: - Ne sírjatok, én itt leszek a közeletekben, csak kopogtassatok be ezen az ajtón, ha segítségre lesz szükségetek, - és rámutatott osztálytermünk ajtajára, amely mindig nyitva maradt volt tanítványai előtt. Egyszer, már felnőttként összefutottunk a Siófoki busz pályaudvaron. Amikor meglátott, már messziről mosolygott. Keresztnevemen szólított, a több évtized távlatából is, és osztálytársaimról érdeklődött, az ő egykori első osztályosairól. Elmondta: mennyire örül, hogy a kiliti gyerekek
mindenhol megállják helyüket, bárhová is kerülnek az életben. Kívánkozott a válasz, de csak magamban feleltem: - Igen tanító néni kérem, hiszen erre tanított bennünket. Múltak az évek, a naptár lapjai mintha nagyobb sebességre kapcsoltak volna. Ismét legyőzött bennünket a kegyetlen idő. Itt állunk tehetetlenül, befelé hulló könnyekkel a szomorú valóság előtt: Bajzik Jánosné nyugalmazott tanítónő, életének nyolcvannegyedik évében, hősiesen viselt hosszú betegségben elhunyt. Mi, az ötven évvel ezelőtt kezdett első osztálya,
korábban találkozót szerveztünk ez év október 3ra, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a súlyosan beteg tanító nénink életében felelevenítsük azt a csodálatos 1959-60-as tanévet. Az első osztályt. A találkozó előtti este érkezett a lesújtó hír: Paula néni földi élete véget ért. A találkozót a kegyelet és visszaemlékezés jegyében tartottuk meg abban az alsó iskolában, ahol tanított bennünket, és elbúcsúztunk szeretett tanító néninktől. A termet az a szeretet töltötte be, amelyet Tőle kaptunk útravalóul - annakidején. Isten nyugosztalja!
13.
A golyóstoll Bajzik György
1960-at írtunk. Az alsó iskola elsősei éppen szünetet tartottak. Már tavasz volt, a nebulók jó része megtanulta az írás, olvasás alapjait, megszokták az iskolai légkört is. A tanító néni – így kellett szólítani mindenkinek, beleértve engem is, pedig az édesanyám volt – ekkor már különböző, állandó feladatokat adott a gyerekek egy részének. Én például leckefelelős voltam. Óra előtt a szünetben végig kellett nézni, hogy mindenki megírta–e a házi feladatát, és csengetés után az eredményt fennhangon jelenteni kellett. Nem egy hálás feladat, de nem lehetett több okból sem visszautasítani. Ezen a délelőttön is kényszerű kötelességemet igyekeztem teljesíteni, amikor elakadtam az egyik kis osztálytársamnál, aki bizony nem tudta megmutatni az otthonra előírt munkáját. Volt már ilyen máskor is, mindig annak rendje-módja szerint jelentettem is. Ilyenkor az illető dorgálást kapott, s legközelebbre dupla munkája volt, mert az új mellett pótolhatta az elmaradottat is. Most is mondtam neki, mire készüljön, de mielőtt tovább mehettem volna, a delikvens megfogta a karomat. - Gyuri, ne mondjad meg a tanító néninek! – kérlelt. - Tudod, hogy muszáj, nem lehet kivételezni senkivel. – feleltem eltökélten, felelősségem teljes tudatában. - Nézd ezt a golyóstollat, ilyen senkinek sincs az osztályban. Ha nem mondasz meg, neked adom örökbe! – könyörgött tovább, és a zsebéből előkotort egy kék színű golyóstollat, s felém nyújtotta. Erkölcsi fölényem ekkor kezdett meginogni. Az iskolában mártogatós tollal tanultunk írni, golyóstolla még otthon sem volt a szüleimnek, nemhogy nekem. Kis mérete, szép kék színe elbűvölt. Nem kell mártogatni, nem csepeg, paca sincs, zsebre lehet vágni, ez nekem nagyon kell! És csak hallgatnom kell érte. - Na, jó. Most az egyszer. – adtam be a derekam némi szégyenkezéssel, de a kezemet azért nyújtottam a tollért. Pár pillanattal később már a zsebemben lapult a lekenyerezés kék színű eszköze, s mint ki jól végezte dolgát, mentem tovább. Elkezdődött az óra, mint máskor. Az osztály nagy nehezen elcsendesedett.
14.
- Kérem, a leckefelelősök jelentését! – mondta a tanító néni. Felálltam, és belekezdtem: - Tanító néninek jelentem, mindenkinek kész a leckéje. – próbáltam úgy mondani, mint máskor, de a hangom egy kicsit megbicsaklott, és nem voltam benne biztos, hogy nem pirultam-e el. - Rendben van, leülhetsz. – mondta a tanító néni, s úgy tűnt semmit nem vett észre. Megnyugodva leültem, mikor a toll előző tulajdonosának padtársa úgy ágaskodva, hogy majd kiesett a padból kiabálni kezdett. -Tantó néni, Tantó néni a Jancsinak nincs is kész a leckéje, a Gyuri csak azért nem mondta meg, mert kapott egy tollat tőle! A tanító néni tekintete elsötétedett, s olyan lett, mint otthon, amikor valami nagy disznóságot csináltunk a testvéreimmel. Sőt, még annál is vészjóslóbb. Én meg egy kisegérré változtam volna, aki elbújik az alsó iskola számtalan egérlyukainak egyikében. - Álljatok fel mind a ketten! Igaz ez? - Hát a lecke tényleg nincs kész, de nem kaptam semmit. – próbáltam szépíteni a dolgot, de lángoló fejem elárulta, hogy nem mondok igazat. - Gyere ide az asztalhoz, és ürítsd ki a zsebeidet! – hangzott a következő utasítás, s édesanyám szemei villámokat szórtak. Éreztem, semmi jóra nem számíthatok, s átfutott az agyamon az otthon, valamint az iskolában többször hangoztatott intelem a becsületről, igazmondásról. Mint egy nehézbúvár talpig felszerelésben vánszorogtam ki a katedrához, s elkezdtem a mackónadrágom farzsebének tartalmát (zsebkendő, szép formájú kavics, elpusztult cserebogár) egyenként kirakni az asztalra, minden darab után abban reménykedve, hogy valami csoda történik, s a kínos folyamat félbeszakad. De nem, egyszer csak éreztem, hogy már csak a toll maradt magányosan a zsebben, s pár pillanat múlva már ott virított a bűnjel mindenki előtt az asztalon. - Na, Jancsi fiam, hozd csak ki te is a füzetedet, s mutasd a leckédet! – folytatódott a kínos procedúra. Mindjárt kiderült, hogy bizony a lecke sincs kész. Az osztály lélegzetvisszafojtva figyelte az események alakulását, melyek nyílegyenes irányt vettek a büntetés irányába. Először mindenkinek szóló taní-
tás következett az igazmondásról, a felelősségről, a bizalommal való visszaélésről, a megvesztegetés, de leginkább a megvesztegethetőség tarthatatlanságáról. Ezután előkerült a ritkán használt pálca, s a mai pedagógiai elveknek nem megfelelő tevékenység következtében a nap hátralevő részében mindkettőnknek nehézségei adódtak az üléssel. A büntetés iskolai részének befejezése a történet rövid beírása volt ez ellenőrző füzetbe azzal a felszólítással, hogy másnapra alá legyen íratva otthon. A toll pedig visszakerült az eredeti tulajdonosához. Hét éves fejjel sejtettem, hogy helytelen volt, amit csináltam, de a büntetés súlyosságát nem értettem addig, amíg otthon, estefelé édesapámnak meg nem mutattam az ellenőrzőt. Hosszú beszélgetés kezdődött, melybe édesanyám is bekapcsolódott.
Ekkor lett világos, hogy nem csak magamról van szó, hanem szégyent hoztam rájuk is, s nekem kétszeresen ügyelnem kell minden szabály betartására, s a becsület nem enged semmilyen laza felfogást, kompromisszumot. - Kisfiam, súlyos büntetést kaptál, de remélem te is és a többi osztálytársad is tanult belőle. – zárta le az ügyet édesanyám. Hát az biztos, hogy én soha nem felejtettem el a dolgot, s meghatározó útmutatást adott a további életemre. A módszer ma már nem elfogadott, - akkor én sem tudtam elfogadni – de kétség kívül hatásos volt. A családi legendáriumba, mint a „Kiliti golyóstoll” vonult be az eset. Egyébként, mint később kiderült, a toll használhatatlan volt, nem volt betétje!
15.
Hogyan tanította Szigeti József Igazgató úr a balatonkiliti katolikus gyermekeket? Gróf Antal
Amikor én iskolába jártam, akkor még külön felekezeti iskolák voltak. Így a katolikusok a katolikus, a reformátusok a református iskolába jártak. A szüleim 1935. március közepén költöztek Kilitire. Én akkor az elemi iskola 3. osztályos tanulója voltam. Akkor ismertem meg a Szigeti igazgató urat. Akkor még mester úr volt a rangja. A mester úr kántortanító volt, ami azt jelentette, hogy minden misén és litánián, hétköznapokon és ünnepeken Ő orgonált a templomban. Az iskolába járó összes gyereket pedig ketten tanították. Az első és második osztályt Bukovics Teréz tanító néni vezette be az írás és olvasás tudományába. A harmadik, negyedik, ötödik és hatodik osztályt pedig a mester úr tanította egy teremben, együtt. Mind a négy osztályt. A négy osztály együttes létszáma közel száz gyermek volt. Ennek fele fiú, fele lány volt. A lányok a katedráról nézve a jobboldalon ültek, a fiúk pedig a baloldalon. A tanítási nap mindig a templomban, a misével kezdődött. Ezután bementünk az iskolába és a mester úr valamilyen csendes feladatot adott a harmadikosoknak, valamint a negyedikeseknek, és az ötödik és hatodik osztálynak pedig előadott egy történelmi, földrajzi vagy számtani új anyagot. Ezt azért írom le, mert érzékeltetni szeretném, hogy hogyan tudott egy helyiségben, egy időben négy különböző korú tanulókból álló osztályt úgy tanítani, hogy mindenki tanuljon, egymást ne zavarják, és fegyelem is legyen. Régen volt egy olyan mondás, hogy a tanítók a nemzet napszámosai. Ezt a mondást a felnőtté válásom során mind jobban igaznak tartottam. Képzeljük csak el, hogy ma lenne e valaki, aki elvállalná, hogy annyi gyermeket együtt, és minden tantárgyból tanítson, reggel héttől délután három óráig. Nem hiszem, hogy akadna egy is, aki vállalkozna erre. Hogyan tanított a mester úr? Most megpróbálok leírni egy-két esetet, ami velem történt az iskolában. Amikor Kilitire költöztünk, másnap az édesanyám elkísért az iskolába. A mester úr beírta a naplóba a
16.
nevemet és rámutatott a padon az egyik üres helyre és azt mondta: - Ez lesz a helyed! Az Édesanyám hazament én meg ott maradtam és csendben vártam, hogy milyen is lesz számomra az új iskola. Hamarosan rám került a sor. Kíváncsi volt a mester úr, hogy ez a kis nebuló mit tudhat, aki abból kicsiny, Istenháta mögötti faluból idevetődött hozzánk? Kihívott a táblához és feladott egy szorzást. A feladatot megcsináltam, úgy, hogy az utolsó számjeggyel szoroztam először, azután a középsővel és a végén az első számjeggyel. Könnyű volt. Azt kérdezte tőlem a mester úr: - Miért így szoroztál? Miért nem az első számjeggyel kezdted a szorzást? Egy kicsit meglepődtem, ránéztem a táblára és megszólaltam: - Hát mi így tanultuk, de az mindegy, mert az eredmény egyforma. Ezután helyreküldött. Ezután tanultam, mint a többiek. Majd negyedikes koromban egyszer kiosztotta, hogy melyik osztály mit csináljon. Nekünk, a negyedikeseknek feldiktált egy dolgozat címet, tehát dolgozatot írtunk. Az ötödik- hatodik osztálynak meg számtan órát tartott. Elmagyarázta, és egy példával megmutatta, hogy a kör kerületét és területét hogyan kell kiszámítani. Amikor végzett vele, megkérdezte: - Ki vállalkozna egy példa megoldására? A teremben csend volt, én óvatosan hátra néztem és láttam, hogy nincs jelentkező. Aztán félénken felnyújtottam a két ujjam. - Mit akarsz? Volt a rövid kérdés. - Mester úr kérem, én meg tudom oldani. - Gyere ki!- mondta. Kimentem a táblához. Ő feldiktált egy méretet, az átmérő vagy a sugár méretét és azt mondta: --Na, csináld meg! Hát egy-két perc alatt a feladatot megoldottam. A mester úr odalépett hozzám, az ölébe kapott, végig vitt a padsorok között és azt mondta: -Látjátok vén szamarak, ez a kis gyerek tudja, ti meg
nem mertek vállalkozni rá! – és letett az öléből. De olyanra is emlékszem, amikor nem tudtam a leckét. Nyelvtan óra volt, és felszólított, hogy mondjam el az igekötőket. Hát én felálltam, de az igekötőkről bizony semmi sem jutott az eszembe. Előtte nap délután kukoricaszárat vártam a kertben, az igekötők meg ott lapultak a könyvben, a vászontarisznyában. A szégyen pírja pedig kiült a képemre. -Szamár, ülj le, délben nem mehetsz haza ebédre! - szólt a verdikt. Alig vártam, hogy dél legyen, és nagyon haragudtam magamra. Amint a többiek hazamentek, gyorsan előkaptam a nyelvtankönyvet és elkezdtem tanulni az igekötőket. De úgy, hogy ha éjjel álmomból felébresztenek, akkor is tudni kell. Az ebédidő elmúlt, becsengettek. A Mester úr belépett a terembe, rám mutatott: - Mondd el az igekötőket! – mondta, és a pulpitusra lépett. Felálltam és elhadartam az igekötőket. Azt mondta, mondd el még egyszer. Ekkor már illedelmesen nyugodtan ismét elmondtam, ugyanabban a sorrendben az igekötőket. Megszólalt: - Na, látjátok, ugye hogy meg lehet tanulni. Akkor még egy kis ideig szégyelltem magamat magam előtt, de az igekötőket úgy megtanultam, ahogy Ő mondta; ha álmomból felébresztenek, akkor is tudom, még a mai napig is, pedig ez 1936-ban történt. Emlékezetemben él, hogy sokszor belekapcsolta az iskolai anyagba a hazafiságot, a hazaszeretetet. Hogy mi a Haza? – Az a Haza, ahol születtünk, ahol szüleink, rokonaink élnek, s barátaink élnek. Ahol úgy beszélnek, mint mi. Mikor és mitől lesz boldog ez a nép? – Ha egymást tiszteljük, szeretjük. Segítsük azokat, akik rászorulnak a segítségre. Legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, de ne nézzük le a más népeket. Sokszor mondott
ilyen hasonló intelmeket. Én ezt nagyon szerettem, mert igaznak tartottam, és addig sem kellet mást tanulni. Mindig volt arra ideje, hogy hol az egyiktől, hol a másiktól megkérdezte: - Hogy vannak a szüleid?, vagy: - Meggyógyulte a testvéred? Valahogy mindig olyant kérdezett, ami éppen aktuális volt. Nem is tudom, hogy honnét szerezte az értesüléseit. Bár a falusi hírharang, a szájról-szájra gyakran gyorsabb volt, mint a hivatalos hírvivő. Az igazgatói kinevezést, ha jól tudom ’38-ban, vagy ’39-ben kapta. Akkor már ismétlő iskolás voltam. Ez hozzátartozott a kötelező iskolai képzéshez. A hat elemi osztály elvégzése után még három évig kellett hetenként egyszer délelőtt iskolába menni. Ez olyan levezető féle iskola volt, de egyúttal helyettesítette a tanonciskola három évét is. Ebben az időben néhanéha mondta, hogy addig szeretne még élni, amíg ezt az osztályt végig viszi. Nem gondoltam arra, hogy ezt miért mondja, hiszen nem volt olyan öreg. Meg az emberek nyugdíjas korukban is élhetnek öt-tíz-húsz évet, vagy néha még többet is. Ez a mondás foglalkoztatta a gondolataimat, de választ ne találtam rá. Az ismétlő iskola harmadik osztályát 1941 tavaszán fejeztem be. Akkoriban újság elosztással, széthordással foglalkoztam. Így majdnem minden nap találkoztam az Igazgató úrral. Az újságot általában bevittem a szobájába. Egy alkalommal az évzáró vizsga után egy-két héttel, amikor bevittem az újságot, a tekintetes asszonytól megkérdeztem, hogy itthon van-e az Igazgató úr? Ő azt mondta: - Bent van a szobájában, vidd be neki. Bementem az Igazgató úr szobájába és azt láttam, hogy furcsán fekszik a sezlonon. Szóltam hozzá, próbáltam felébreszteni, de nem ébredt fel. Kö-
17.
zelebb léptem és úgy láttam, hogy meghalt. Ezután visszamentem a konyhába és azt mondtam a tekintetes asszonynak, hogy valami baj van az Igazgató úrral, szólok az orvosnak, hogy jöjjön ide, és elköszöntem. Gyorsan kerékpáron az orvoshoz mentem és mondtam neki: - Doktor úr, legyen szíves menjen el a Szigeti Igazgató úrhoz, mert azt hiszem, hogy meghalt. Ezután gyorsan hazamentem és mondtam az Édesanyámnak, hogy figyeljen, ha megszólal a lélekha-
18.
rang, akkor meghalt a Szigeti Igazgató úr. És már indultam, hogy a munkámat tovább folytassam, de a kapuig sem értem, megszólalt a lélekharang. Tudtam, hogy a halál elvett tőlünk egy értékes embert, egy bölcs tanítót, egy igazi hazafit. Így élt, így tanított és így halt meg Szigeti József Igazgató Úr. Kilitinek fáradhatatlan és bölcs tanítója. Emlékezzünk rá tisztelettel!
Bambi a 3. osztályban Dudásné Kónya Anikó
A ’70-es évek végén fejeztem be a nyolcadik osztályt, de iskolámhoz fűződő emlékeimet a három évtized sem tudta elhalványítani. Ezek az emlékek itt élnek bennem, néha kicsit szunnyadnak, időnként zakatolnak, de mindig megtalálom azt a szálat, amely eljuttat ebbe a felejthetetlen korba, amelyet tanítóink, tanáraink és kis társaink tettek igazán emlékezetessé. 1973-ban is elérkezett a tanév vége, bármennyire is szerettem volna megállítani az idő kerekét, ez az év is véget ért. Ismét búcsúzkodtunk mi kisdiákok, és tanító nénink Szatóri Marika néni, hiszen közel három hónapig nem látjuk egymást. Nagyon szerettem iskolába járni, amit kedves osztálytársaimnak és Marika néninek köszönhetek. Az osztályunk olyan volt, mint egy nagyra nőtt család, ahol mindig egyetértés van, és örömünket, bánatunkat is megosztottuk egymással. Ebben a nagycsaládban Marika nénit valóban anyaként tiszteltük és szerettük. Olyan volt ő, mint egy jó tyúkanyó, gyakran gyűjtött bennünket maga köré, fejünket megsimogatva meghallgatva panaszainkat, gondjainkat és segített, amiben csak tudott. Egy jó anya gyakran mesél is gyermekeinek. Úgy mesét mondani, mint a mi szeretett tanítónk, nagyon kevesen tudnak. Ő nem csak elolvasta a mesét, az ő szavai, amint kimondta azokat, sínes képekké váltak és magunk előtt láttuk azt az álomvilágot, ami még jobban megédesítette életünket. Tanított és nevelt bennünket, egyre több ismerethez jutottunk, ha kellett egy-egy gyereknek többször is lemagyarázta a nehezebben érthető részeket. A taní-
tás mellet pedig mesélt és mesélt. Most értem meg igazából, hogy ezek a mesék az ő tananyagának rései voltak, amelyeken keresztül szintén tanított bennünket. A mesékben lévő tanulságot pedig útravalónak szánta. Soha nem felejtem el a harmadik osztály utolsó napját. Már nem volt mit tanulni abban az évben, a napló is becsukódott az év végi jegyekkel. -Gyereke, elfogyott a tananyag, mit csináljunk az utolsó két órán? – kérdezte Marika néni, de már nyúlt is táskájába és egy kis könyvecskét húzott elő, amelyet csak hajszállal előzött meg a jól ismert, kórusban elhangzó felkiáltás: -Meséljünk! Marika néni előtt kinyílott a mai napra szánt mesekönyv, amelynek borítójáról egy őzike gyámoltalan ábrázattal nézett felénk, és már hallhattuk is Felix Salten: Bambi című meséjét, a jól ismert dallamos hangon, ami második anyánk örökké emlékezetes hangján. Eltelt egy óra, majd a következő, és a hosszan szóló csengő tudatta a világgal, hogy Balatonkilitin véget ért az 1973-as tanév. A mesekönyvet Marika néni visszatette táskájába és mielőtt elbúcsúzott tőlünk, mosolyogva megmondta, hogy hányadik oldalon hagyta abba a mesélést, és hozzátette: -Gyerekeim, szeptemberben folytatjuk. Elérkezett a negyedik tanév első napja is. Kipihenten, a balatoni nap sugaraitól lebarnulva foglaltuk el helyeinket padjainkban. Az első két óra az új tankönyvek, füzetek kiosztásával telt. Különleges illata van az új könyvnek, és szinte kéreti, hogy kínálja
19.
magát, hogy nyissuk kis, lapozunk bele, olvassunk bele, legalább egy kicsit, mielőtt tanulnánk belőle. A kiosztott könyveket nézegettük, majd elraktuk a táskánkba és csendben a tábla felé fordítottuk tekintetünket, ahova egyik osztálytársunk felírt egy háromjegyű számot. Csendben ültünk padjainkban, és kitartóan néztünk a fekete tábla irányába, amelynek monoton színét megtörte a fehér krétával felírt szám, az a bizonyos háromjegyű szám. A csendet Marika néni törte meg: -Mindenki elrakta az új könyveket és füzeteket? kérdezte. És amikor több szólamban elhangzott az „igen” felelet, elmosolyodott, majd anélkül, hogy a táblára nézett volna, elővette a „Bambit”, e-
20.
gyetlen mozdulattal kinyitotta azon az oldalon, amelyen a vakáció előtti napon félbehagyta az olvasást. Csodáltam ezt a szép mesét, csodáltam, ahogy tanító nénink nekünk mesélt, de igazából a pedagógust és az embert csodáltam, akinek mindene volt a tanítás, a nevelés. Gyorsan elröppent a negyedik tanév is, és búcsút mondunk az alsó tagozatnak, majd ahogy teltekmúltak az évek, befejeztük az általános iskolát is. Több évtized távlatából is gyakran gondolok Marika nénire, magam előtt látom ezt a jóságos arcú pedagógust, amint akkor ’73 szeptemberében cinkos mosollyal a szemében a tanári asztalra teszi gyermekkorom legértékesebb könyvét: a BAMBIT.
Anyák napjára…
Amikor Isten az Édesanyát teremtette Ismeretlen szerző írása (ollózta Panyiné, Simay Zsuzsa) Az Isten elhatározta, hogy megteremti az édesanyát. Már egy egész hete bajlódott vele, amikor megjelent egy angyal és így szólt: - Ezzel vesztegettél el egy hetet? - Igen. De olvastad-e a megrendelőlapot? Mosható legyen,de ne plasztik anyagból… 180 alkatrészből álljon és mindegyik cserélhető legyen… kávéból és az előzőnapok maradékából éljen… olyan legyen a csókja, hogy mindent meggyógyítson, az egyik lába törött legyen egy csalódott szerelem miatt… és legalább hat pár keze is legyen. Az angyal hallgatta és hitetlenkedve rázta a fejét: - Hat pár kéz? - Nem a kezek megteremtése a nehéz – mondta az Isten - , hanem az a három pár szem, amellyel egy anyának rendelkeznie kell. - Olyan sok? A jó Isten bólintott – Az egyik pár azért kell neki, hogy csukott ajtón keresztül is megláthassa, hogy mi történik amikor beszól: - Mit csináltok? –és azt a választ hallja, hogy semmit. Egy másik szempárra a feje hátsó részén azért, hogy észrevegye, amit nem kell látnia. A harmadikra pedig azért, hogy mikor fia valami rosszat tett, szemeivel közölhesse: - Mindent tudok és éppen ezért melletted vagyok! - Uram – szólt az angyal, enyhén megérintve a karját - , ma már eleget dolgoztál, térj nyugovóra, holnap is lesz egy nap… - Sajnos nem tehetem – szólt az Úr - , már majdnem befejeztem. Elkészült egy édesanya, aki magától meggyógyul, ha beteg, aki tud hat ember számára ebédet készíteni egy fél kiló darált húsból és akinek sikerül a zuhany alatt egy kilenc éves gyermeket megmosdatni. Az angyal kíváncsian körbe repdesi a minta anyát és sóhajtva megjegyzi: - Túl gyöngéd. De mindennek ellenére tud állni. - Neked halvány fogalmad sincs mit tud egy anya elviselni! – szólt az Úr. - Tud gondolkodni is? - Nemcsak, hogy gondolkodni tud, hanem annyira ügyesen használja az értelmét, hogy még kompro-
misszumra is képes – állította az Úr. Akkor az angyal közelebb hajolt a modell anyához és egyik ujját végighúzta az arcán. - Itt van valami, ami fölösleges – szólt az angyal. - Nem fölösleges ott semmi – szólt az Úr -, az egy könnycsepp. - Hát az meg mire jó? - Azzal lehet kifejezni, a bánatot, a csalódást, a fájdalmat, a magányt és a büszkeséget. - Te egy lángész vagy! – kiáltott fel az angyal. Az Úr finom melankóliával válaszolt: - Az igazat megvallva, a könnyet nem én teremtettem! Ha a könnyet nem az Isten teremtette, miért erőszakoljuk mi mások szemébe?
21.
A két édesanya Dudás Károly
Akitől hallottam ezt a történetet, amely a 40-es években a kaposvári kaszárnyában játszódott, már rég nem él. Restelkedve mesélte el, örök tanulságnak szánva, emléket állítva édesanyjának, és vele együtt az összes édesanyának. Ez a kiliti fiatalember a háborút megelőző évek valamelyikében „berukkolt” katonának. A sorkatonai szolgálata leteltével, ahogy akkor mondták, „bezupált”, azaz továbbszolgáló szakaszvezető lett. Kemény falusi gyerekként könnyedén vette a katonai élet nehézségeiből fakadó akadályokat és hamarosan parolinján a három krumplivirágot felváltotta a nagyobbacska ezüst csillag, a stráf mellett. Ettől kezdve őrmester úrnak szólították. A tiszthelyettesek közé tartozott, de a szíve a bakákhoz is húzta. Nem tudta eldönteni, hogy most ő úr lett-e, vagy csak díszelgéskor azért kell fehér kesztyűt húznia, nehogy meglássák durva, vaskos, ekeszarv és „vasvella” feltörte kezét. Mi tagadás, tetszett neki az úribb élet, olyan helyeken is megfordulhatott, amiről korábban álmodni se mert. Egyszer-kétszer még kaszinóban is megfordult, és már néhány alkalommal moziban is volt, közvetlen elöljárója a törzsőrmester úr szemrevaló lányával. A szakaszába tartozó katonákhoz igazságos és emberséges maradt. Egy napon a kaszárnya kapuügyeletesénél megjelent egy kis falusi öregasszony, sötét bő szoknyában, vállán berliner kendővel és az őrmester urat kereste. Az ügyeletes felszólt telefonon az őrmesternek: - Őrmester úr alázatosan jelentem egy öreg parasztasszony keresi, magával akar beszélni, engedelmével át is adom a telefont. A telefon máris a nénike kezében volt és csak úgy törtek elő a kis törékeny teremtésből a szavak: - Én vagyok az kis fiam! Az édesanyád! Hoztam egy kis hazait, felvinném, ha lehet. - Édesanyám, mondtam már, hogy ne itt keressen, hanem a városban találkozzunk. - Értem fiam, de legalább a kosárért szaladj le, és vidd fel magadnak. Hoztam egy kis disznótorost is, apád levágta a hízót. - Nem tudok lemenni most, várjon meg a
22.
kaszárnyával szemben a „kisbolt” előtt, hamarosan ott leszek. - Jól van kis fiam. Felelte az édesanya. Gondolatban megértette az ő, őrmester fiát. Hogy is mehetne ő egyszerű, falusi szegény asszony a nagyságos urak közé. Még megszólnák azt a gyereket, a szegényes anyja miatt! Időközben olyan dolog történt, amely teljesen felborította a korábbi helyzetet. Amint a kapuügyeletes telefonált az őrmesternek, belépett a kapun egy zászlós, aki akaratlanul is hallotta a beszélgetést. Rápillantott az öregasszonyra, és udvariasan üdvözölte: - Jó napot kívánok kedves nénikém, ki az a boldog ember, akinek ekkora pakkot hozott? Az asszony megmondta a fia nevét, de arra kérte a zászlóst, hogy senkinek ne említse az esetet, mert nem akarja, hogy az „őrmester úrnak” szégyenkezni kelljen falusi anyja miatt. - Bízza rám néném! Erre belekarolt a látogatóba, másik kezével felkapta a kosarat és máris vezette a megszeppent kiliti mamát arra az emeletre, ahol „úri ember” fia tartózkodott. A zászlós, a nénit maga elé engedve lépett be az őrmester szobájába, aki „vigyázz”- ba vágta magát: - Zászlós úr alázatosan jelentkezem! – dörrent belőle a regula, de szeme sarkából anyját figyelte. Két erő munkálkodott benne. Az egyik a katona, aki elöljárójával áll szemben, a másik az ősi emberi érzés, amikor egy gyermek rohanna anyjához. Az utóbbi erő, az a megzabolázhatatlan, szabályozhatatlan, mindennél nagyobb erő, a szülő anya szeretete legyőzte a katonai fegyelem felszínes hatalmát. A gyerek, és nem az őrmester úr, hanem a szerető gyermek egy ugrással az anyja előtt termett és már ölelte is ezt a drága kis falusi asszonyt. A zászlós egy darabig csak nézte ezt a csodát, majd megszólalt: - Őrmester úr, ne mulassza el bemutatni az édesanyját a katonáinak! Bár én is megtehetném, de nekem már nem él az anyám. Elővett a zsebéből egy megsárgult kis képet és a fiú kezébe nyomta. A fotón egy kis falusi öregasszony volt. Az őrmester
nézte a képet, majd nézte az édesanyját. - Zászlós úr, ezek szerint a maga édesanyja is…..? - Igen őrmester úr, az én édesanyám is egy falusi paraszt asszony volt, aki felnevelt engem, és a többi testvéremet. Nagyon büszke vagyok az anyámra! Az őrmester legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. - Le akartam tagadni az anyámat! Ezt a nagy bűnt megbocsájtja e nekem az Istenem? Ezt a nagy vétket megbocsájtja e nekem Édesanyám?! Amint anya és fia elmélyülten beszélgettek egymással, észre sem vették, hogy a zászlós kiment a szobából. Hamarosan visszatért az őrmester ka-
tonáival, az egész szakasszal, akik kétsoros vonalban felsorakoztak a folyosón. A nénike és a fia kiléptek a folyosóra. Az őrmester rápillantott katonáira és megszólalt: - Fiúk, bemutatom az édesanyámat. A zászlós „vigyázz-t” vezényelt, odalépett a nénike elé és tisztelgett neki. Ettől a naptól az őrmestert a katonái még jobban tisztelték, mint korábban. Az anyja pedig ugyanannyira szerette, mint annak előtte. Miért nem jobban? Mert ennél jobban már egy anya sem tud szeretni. Isten áldja az összes édesanyát!
23.
Márta és a fecskék Dudás Károly
Egy édes titkot őriztem szívemben, a mai napig. A titoktartási fogadalom egy életre szólt, a kegyetlen sors azonban feloldott esküben vállalt kötelezettségem alól, és most könnyekkel küszködve – két embert gyászolva – felfedem titkomat. 1961-ben is Margit napkor köszöntött be az igazi kánikula. A legtöbb évben erre a napra esett az évzáró a Kiliti általános iskolában, aztán jött a gondtalan szünidő a környék srácaival, lányaival – és még valakivel: az elmaradhatatlan, kedves pesti unokahúgommal, Mártával, aki nélkül el sem kezdődhetett a kiliti nyár. Márta több volt, mint unokatestvér. Ő a testvérnél is több volt. Ez a 8 éves kis pesti lány, a maga fehér masnis hajával, nyafogó, kényeskedő természetével és a mérhetetlen szeretetigényével… egyszerűen csak: a Márta volt. Talán egyedül Berki Józsefné – Teruka néni, nagyapámék szomszédságából – szólította Mártinak. Nekem úgy tűnt, hogy nem csak mi, a rokonok, hanem a szomszédok is várják ezt a cserfes, talpraesett kislányt. Amint megérkezett, megsimogatta Bodrit, ölbe kapta Cirmit – a zerna macskát, és máris sorba látogatta a tavaszi iskolai szünet óta nem látott szomszédokat. Róluk még felnőttként is így vélekedett: - Nagyon örülnék, ha Pesten ilyen szomszédjaim lehetnének, mint amilyenek itt a Baksáék, Nagyék, Horváthék, Iszliék - sorolta ezeket a csodálatos családokat. Márta a pesti lány, amint megérkezett Kilitire, azonnal stílust is váltott: azon nyomban falusivá lett, etette a tyúkokat, kacsákat, fára mászott, focizott a fiúkkal, velünk együtt fürdött a Nagyvíz iszapos, zavaros vizében. Nagyon szerettük ezt a tőlünk látszatra nagyon is eltérő, de valójában a velünk teljesen megegyező gyereklányt. Sajátságos kapcsolatot épített ki az állatokkal. Soha nem értettem, hogy miért nem menekülnek előle a lepkék, és nekem néha úgy tűnt, hogy még az apró madarak is közelebb szálltak hozzá. Sokszor órákig is képes volt nézegetni a kis fecskéket, amint építik fészküket az eresz alá. Az élet úgy hozta, hogy saját kisfecskéje is lehetett. Egy saját, jól láthatóan megjelölt kis fecske, és ez a kis villás farkú képezte a mai napig - több évtizedes – titkomat, amit ma megosztok másokkal is. Egyszer, egy forró nyári napon a kis fekete-fehér madarak cikázva szálltak
24.
a forróságtól megrekedt levegőben, amikor valami miatt az egyik nekicsapódott a villanyvezetéknek és leesett a kiskert rózsái közé. Márta ezt észlelve, az utolsó pillanatban kapta fel az odaugró macska elől a kis sérült szárnyút, és elkezdte simogatni, majd egy üres madárkalitkába tette. Gondoskodott a számára ivóvízről, és segítségünkkel annyi légyről, hogy ne éhezzen szegényke. A kisfecske sérült szárnya, ami szerencsére nem volt eltörve, hamarosan rendbejött. Elérkezett a búcsú pillanata, a kis madárkát el kellett engedni, de mielőtt ez bekövetkezett volna, Márta a picinyke fecskelábra egy sárgaszínű cérnából gyűrűt erősített azért, hogy teljesen ne szakadjon el kedves madarától, lássa, hogy merre repdes a kis csicsergő. De a gyűrű arra is alkalmas volt, hogy a következő tavasszal megmutassa, hogy a kedves kis madár visszaérkezett-e Afrikából a fecskesereggel. Az 1962-es tavasz egy nagyon kemény télnek állta útját, és a havat, fagyot, ordító szelet visszatuszkolta az évszázad egyik legzordabb februárjába. Kibújt a hóvirág, a tőzike, majd az ibolya a Kilitit beszegő zöld réteken, lankák alján. Éledt a természet és hamarosan újra fecskék hangja töltötte be az utcát, teret, udvart és kertet. Cikáztak, villództak a picinyke madarak, szaporán forgolódtak az eresz irányába és a régi fészkek mellé építgették az újakat. Az iskolában tavaszi szünet volt, unokahúgom ismét nálunk vendégeskedett. Izgatottan néztük a gyors madarakat, lenyűgözött bennünket szorgalmuk, és bájos kecsességük. Márta sóvárogva nézte a fecskéket, és megszólalt: - Tudod, most mire gondolok? - Tudom – feleltem - a Te kis sárgagyűrűs madárkádra. - Hol lehet, mi lehet vele, kérdezte, és valami megnyugtató választ várt, de csak annyit tudtam mondani: - Talán még nem érkezett ide, vagy talán másik ház ereszére építgeti kis fészkét. Az is lehet, hogy másik faluba tévedt. - Ugye nem pusztulhatott el a hosszú úton? - kérdezte, de a szeméből egyértelműen kiolvastam, hogy milyen választ szeretne, ezért így feleltem: - Ez a kisfecske nem pusztulhat el, meglátod, hogy vissza fog jönni. – Meggyőző lehettem, mert ez a
válasz már megnyugtatta. Egy jó ideig nem beszéltünk a sárgacérnás kisfecskéről, csak a tavaszi szünet végén, a vasútállomáson, a kiinduló vonat ablakából kiáltotta felém a peronra: - Ígérd meg, hogy megírod, ha megérkezik! - Megígérem! – kiáltottam a távolodó gőzös után. Attól a naptól kezdve gyakrabban kémleltem az eget, mint korábban. Ilyenkor szemem a kis sárgagyűrűs fecskét kereste az áprilisi, majd a májusi égbolton, de hasztalan, a várva-várt fehérbegyű nem érkezett meg. Eljött azonban ismét a nyár, és a zsúfolt vonattal Márta, aki köszöntésemet valahogy így viszonozta: - Ugye megérkezett a kisfecském? – kérdezte, és én hirtelen ötlettől vezérelve – most már tudom, hogy helyesen – így feleltem: - Hát persze, hogy megjött, már többször láttuk a többiek között, - füllentettem,- igaz, hogy nem mindig lehet látni. Tudod, a madarak gyakran változtatják a helyüket. - Ez a válasz nagyon jó volt a kislány megnyugtatására, és az időhúzásra. Hátha kitalálunk még valamit, hogy „igazzá” váljon valótlan kijelentésem. Az állomásról hazaérve azonnal keresgélni kezdte megmentett kis madarát, de nem találta a villanyvezetéken ülők között, nem látta az eresz alatt csicsergők között és nem fedezte fel repkedők között sem. Másnap, és az azt követő napokban kereste, kutatta, kémlelte az eget, de a kisfecske nem mutatkozott. Teltek a napok és a hetek, Márta csak szomorkodott. Bánatát megosztotta a szomszédokkal is. Ő egyébként is az átlagnál érzékenyebb gyerek volt, nagyon tudott örülni, de sok esetben napokig is képes volt szomorkodni. Mármár úgy nézett ki, hogy minden elveszett, amikor Horváth Laci a nálam két évvel idősebb szomszéd gyerek áthívott hozzájuk és a kezembe nyomott egy cipős dobozt, előbb azonban figyelmeztetett: - Vigyázz, le ne vedd a tetejét, csak a kis lyukakon nézz be a dobozba! – és hogy jobban lássuk a bent
lévő „valamit” egy elemlámpával belevilágított. Szinte felkiáltottam: - Hol vetted ezt a fecskét? - Tegnap fogtam - mondta, már nem tudom elnézni ennek a kis pesti lánynak a szenvedését a madara után. Tegnap egész nap ezzel voltam elfoglalva. - Hogyan sikerült megfogni? - A fészek elé tettem egy hálót és belerepült. Van még abból a tavalyi cérnából, amit a másik fecske lábára kötöttetek? - Azt hiszem, van, már megyek is és megkeresem - mondtam, de majdnem előbb megfordultam a cérnával, mint, ahogy a választ megadtam. A cérnából gyűrűformát kötöztünk az apró lábacskára és Laci útjára engedte ezt a riadt kis jószágot. - Melyik fészeknél fogtad meg? - kérdeztem. - Annál, amelyikben a tavalyi is lakott - mondta, és látszott Lacin, hogy tudja, mit csinál. A szabadon engedett kis szárnyas először alacsonyan, majd egyre magasabban szálldosott, és egyszer csak beröppent a fészkébe, pontosan oda, ahová Laci mondta. Mielőtt felhívtuk volna Márta figyelmét az ”előkerült” kisfecskére, fogadalmat kellett tennem Laci előtt, hogy soha életben nem árulom el Mártának a mi kis jótékony csalásunkat, majd amikor láttuk kiröppenni a fészekből a meggyűrűzött madárkát, odahívtuk unokahúgomat, aki a meglepetéstől és meghatottságtól nem tudott megszólalni. Közel fél évszázadig őriztem ezt a titkot, a kegyetlen sors feloldozott fogadalmam alól. Márta és Laci, gyakran eszembe juttok. Nyugodjatok békében. Horváthék egykori házának eresze alatt ma is fecskefészkek sorakoznak
25.
Macskaszív Dudás Károly
A macskák leginkább május elején születnek. Kérdezzük csak meg kiscicánkat, és ő készségesen felel, valahogy így: - Hogy nevezik a születésed hónapját? – ha van kedve, azonnal, ha akkor nincs, akkor később ezt válaszolja: - Miájú. A kacskaringós „s”-t már csak oda kell képzelnünk a végére, és – ha állattani ismereteinkből nem is – ebből megtudhatjuk, hogy bizony a szerelem hónapjában született házi kedvencünk. Kislányom - Dóri - féltve őriz egy naplót, ami egyben egy kimutatás is szeretett kutyáiról és cicáiról. A naplót 16 éve, 7 éves korától írja, és pontosan feljegyezte, a lassan sárguló lapokra kis négylábú barátai adatait - nevüket, születésük körülményeit – és sok-sok emléket, érdekességet, amelyek ezekhez a csodálatos társakhoz fűződnek. A minap – ebből a nem mindennapi naplóból – felidéztünk egy nem mindennapi eseményt, ami 1998. május másodikán – anyák napján - történt. Ezen a ragyogóan szép napon a család – autóval – kirándulni ment. Indulás előtt – az akkor tízéves kislányom – még egyszer megsimogatta Tigi mamit, a vemhes cicát, megnézte, hogy edénykéjében van e víz, és a gyereklányok bölcsességével megállapította: - Meglátjátok, mire hazaérünk, megszületnek Tigi mami cicái. - Miből állapítottad meg, - kérdezte feleségem. - Hát abból, hogy eléggé lóg a hasa, és kissé bágyadtabb is, mint szokott. – Mi összenéztünk és elismerően bólogattunk lányunk megállapításaira. - Ha így van, akkor, okvetlen csukjuk be az ablakokat, nehogy bemenjen a lakásba, - mondtam és közben már indítottam is az öreg autót, majd hamarosan a Balaton partján etettük és fényképeztük a hattyúkat. Pici lányom egy ideig nem tudott betelni a hosszúnyakú, elegáns madarakkal, majd odasomfordált hozzám és megkérdezte: - Apa, miért mondtad, hogy csukjuk be az ablakokat a Tigi mama előtt, eddig mindig bemehetett, és pont most, amikor kiscicái lesznek, nem mehet be? - Pontosan ezért. Elmesélek egy régi történetet, amely gyerekkorom egyik meghatározó emléke. Gyertek ide mellém, mutattam a part szinte paddá
26.
magasodó szegélyére és fellapoztam magamban gyerekkorom – általam alkotott, de még le nem írt – könyvét. A lapok szaporán pörögtek és egyszer csak ott volt lelki szemeim előtt 1963 májusa. A naptár éppen az első napok valamelyikét mutatta. Lányom, - a mai napig – nagyon szereti, ha mesélek neki, akkor is alig várta, hogy feltáruljon a múltnak az a kis szelete, ezért kicsit sürgetett is: - Mesélj apa! - én pedig visszaszálltam – kis hallgatóságommal a hatvanas évek elejének gyönyörű májusába, oda, ahová már csak az emlékeimbe juthatok el, a nagyapámék kis parasztházába. A ragyogó napsütésben, a Szentiványi almafa alatt, egy - a nagyapánk által nekünk kirakott kis asztalkán rongybabákat készítettünk unokahúgommal – Mártával – majd ugróiskolát rajzoltunk a földre, ugráltunk egy keveset, aztán félbehagytuk, mert a vemhes macskánk odajött hozzánk, és inkább vele foglalkoztunk. - Gyerekek, ne vegyétek ölbe, ilyenkor már nem tesz jót neki, hamarosan megszül az a szegény jószág, - figyelmeztetett bennünket nagyanyánk. – Mi szófogadó gyerekek voltunk, és a cicust, ettől kezdve csak simogattuk. Azon a napon is elérkezett az este, de ez egy kicsit eltért a megszokottól. Mama elkezdte vetni az ágyakat. Mártáé maradt a legvégére. Leemelte az ágyterítőt, összehajtotta, és a megszokott mozdulattal felhajtotta dunyhát, de azonnal távolabb lépett az ágytól, és mivel bátor asszony volt, ezért nem sikoltott. - Mi történt apa? – türelmetlenkedett kislányom. - Olyan dolog történt, amilyent még nem láttam életemben. Az ágyban ott feküdt az öreg macska és ott csüngött a hasán egy szakajtókosárra való kiscica. Önfeledten szoptak a kis drágák, az anyjuk pedig azt se tudta, hogyan igazgassa magát, hogy láthassuk összes újszülöttjét. Nagyapánk csak mosolygott bajusza alatt, és nem állhatta meg, hogy ne tréfálkozzon: - Na, kis unokám,- fordult Mártához, - úgy látom, helyet kellene cserélned a macskával. Ő elfoglalta a te helyedet, neked már csak az övé maradt. – Azon az estén nagyon későn aludtunk el. Az öreg Culi kikerült a saját helyére – picinyeivel – unokahúgom új ágyneműt kapott. Másnap feltette mamának azt a
kérdést, amely egész éjjel – talán még álmában is – foglalkoztatta: - Vajon miért az én ágyamat választotta Culi? – nagyanyánk valami hasonló választ adott: - Azért, mert téged szeret a legjobban. Ezzel is a ragaszkodását, szeretetét fejezte ki. Az állatok, mivel nem tudnak beszélni, ezért más módot választanak, hogy tudassák érzéseiket. Kedves kis pesti unokahúgom, ezen a napon szinte együtt szálldosott az virágoskertben röpködő lepkékkel, na és velem, mert az ő öröme, az enyém is volt. - Apa ez valóban megtörtént, nem csak jó napot akartál nekünk szerezni?- kérdezte lányom. - Valóban jó napot akartam szerezni nektek, ezért jöttünk el kirándulni, és azzal is jót akartam, hogy elmondtam ezt a valóban megtörtént esetet. Van ilyen, a macska, sok esetben – ha teheti – kedves gazdájának a ruháján, bármilyen más holmiján, vagy éppen az ágyában hozza világra kis „csemetéit”. Ezért is mondtam, hogy csukjátok be az ablakokat, - válaszoltam. Ezen a napon még benéztünk a majálisra, kicsit sétálgattunk a mólón, és késő délután gurult velünk haza öreg, de megkímélt autónk. Az udvarra belépve kislányom azonnal elkezdte szólítgatni Tigi mamit, de a mi öreg macskánk nem jött elő. - Bizonyára felment a padlásra, lehet, hogy már
meg is születtek a kiscicák, - jegyezte meg lányunk, - de már fent is volt a lépcső tetején és átkutatott minden kis helyet, de nem találta kedvencét. Az esti tv nézés ezen az estén elmaradt. A kirándulás annyira lestrapálta a családot, hogy mindenkit vonzott a jó puha ágy. Dóri is korán bement szobájába, lefekvéshez készülődött, és egyszer csak kirohant és bedörömbölt hozzánk: - Gyertek gyorsan, ilyent még nem láttatok! Azaz – te már láttál ilyent apa – mondta izgatottan. Tigi mami ott feküdt Dóri lányunk ágyában, azt se tudta, hogyan helyezkedjen, hogy azokat a kis pinduri cicákat bemutassa, amelyek ott csüngtek a hasán. - Hát nem csuktátok be az ablakokat? – kérdeztem, de nem szemrehányóan, hanem inkább megértéssel, és az élet keletkezésének gyönyörű látványától elérzékenyülve. - Becsuktam az összeset, legalábbis azt hiszem,felelte Dóri. Soha nem tudtuk meg, hogyan tudott bejutni szeretett cicánk kis gazdijának szobájába, de azt mindannyin tudjuk, hogy miért az ő ágyát választotta. Az állatok megérzik, hogy ki szereti őket őszintén, és ezt a szeretetet saját „nyelvükön” igyekeznek viszonozni.
27.
Nagy víz, Mátyás deák vizet fakaszt - Helyi mondák Dudás Károly Nagy víz Máshol, más vidékeken az óceánt vagy a tengert hívják nagy víznek, esetleg a tó, vagy szélesebb folyó büszkélkedhet ezzel a megtisztelő címmel. Ha ez nálunk Balatonkilitin is így lenne, akkor most a tollamat nem lenne érdemes tintába mártani. Itt a kiserdő végében egykor, még a hatvanas évek végén, sőt esős időkben még a későbbiekben is létezett egy tó, amelyet kiliti találékonysággal „Nagy víznek” hívtak. A Nagy víz a valóságban egy kisebb fajta tavacska volt. Mi gyerekek keresztben át tudtuk lőni a házilag, mogyoró vesszőből készült íjainkkal, de hosszát a „nyersgumis” csúzli sem volt képes leküzdeni, akár sima kavicsot, akár csapágygolyót illesztettünk a „bőrébe”. Volt, létezett a Nagy víz, aztán egyszer csak eltűnt a semmibe, ahonnan jött. Különböző korok gyermekeinek jelentette a mesék világát ez az aprócska víztükör, a partjára hajló kiserdővel és a belőle kiszélesedő lankás legelővel. „Odalent Délen” pedig a ságvári erdő ezer színével, sejtelmes susogásával adott méltó kiteljesedést ennek az idilli képnek. Gyerekkorunkban, ha tehettük, a Nagy víz mellett játszottunk, nyáron fürödtünk sekély vízében, tutajt eszkábáltunk és máris miénk volt a világ. A való világ is, és egy másik dimenzió, a képzelet, a fantázia világa. Így lett a mi kis tavunkból tenger, a tutajunkból pedig sokárbocos vitorlás, hatalmas utasszállító, vagy éppen hadihajó. A tó keleti partja enyhe dombban folytatódott, tele szép szál akácfákkal és bokrokkal. Ezektől nem messze állt egy szederfa, amely a szedres allé utolsó fája volt. Ágaiból, lombkoronájából a természet ideális játszó, pihenő és búvóhelyet alkotott. Szerettem ezt a helyet. Ide menekültem, ha bántott valami, vagy ha csak úgy, egyedül szerettem volna lenni. Ilyenkor a képzelet szárnyán visszaröppentem a múltba, és beleképzeltem magam a letűnt idők valamelyikébe. El is neveztem kedves szederfámat mesélő fának. Leginkább az foglalkoztatott, hogy milyen lehetett az élet régen, azon a helyen, ahol most Kiliti áll. Hol volt a falu akkor, amikor már Kiliti volt a neve és volt-e itt előtte is település? Hogy élhettek itt az
28.
emberek, hogyan küzdöttek meg a nehézségekkel és az ellenségeikkel? Hogyan és mikor alakult ki a táj jelenlegi formája, hol volt a Balaton partja, meddig volt mocsaras a terület és az erdő mikor szorult vissza a mai helyére? Kérdéseimre csak részben kaptam választ ezért elhatároztam, hogy a magam, vagyis egy tizenkét éves gyerek sajátos módján minden rejtélyre igyekszem megtalálni a választ, még pedig a képzelet segítségével. Hajdanában a mondák és a mesék is így keletkeztek. Mesélő fám lombkoronája alatt szabadon szárnyalt képzeletem. Meglévő, vagy egykor létezett helyekre, megtörtént eseményekre építettem rá az általam kitalált vagy inkább elképzelt történeteket. Még most is hatalmába kerít az a kellemes izgalom, amit átéltem egyegy időutazáson. Talán jól teszem, ha ezeket a kis „históriákat” közre adom. Lehet keresni, kutatni valóságtartalmukat, még az is lehet, hogy megtörtént eseménnyel is találkozunk olvasásuk során. Lehet…
Mátyás deák vizet fakaszt Valahol a középkorban járunk, valamelyik békeévben, jóval a török megszállás előtt azon a helyen, amelyet ma Balatonkilitinek hívunk. Akkoriban az itt lévő – néhány házas, de inkább fa és szalma kunyhós – kis falunak Kelety volt a neve. A kis jobbágyfalu, kicsi fatemplomával a Csőri oldal észak-nyugati kiszögellésén, fent a magaslaton helyezkedhetett el, a mai Töltényi Szaniszló utcához közeli területen. A falu lakói több földesúrnak is adóztak, így a Veszprémi Káptalan, a Tihanyi Apátság, de még a Fehérvári Püspök is szedett itt tizedet. Sanyarú életük volt a falu jobbágyainak, akkora szegénységben éltek, hogy a napi betevő falathoz sem mindig jutottak hozzá, pedig kora hajnaltól napestig húzták az igát a szántókon és a réteken. Egyszer az egyik földesúr „nagy kegyesen” egy darabka legelőt biztosított a szegény jobbágyoknak, hogy legalább néhány jószágot tarthassanak, és ez-
zel könnyítsenek kegyetlen sorsukon. Természetesen nem ajándéknak szánta, hanem kemény robottal kellett fizetni a „jussért”. A legelőt azon a területen jelöltette ki számukra a nagyságos úr, ahol ma a kiserdő kezdődik, a káptalan legelője közelében. Örültek a szegény emberek, és már előre számolgatták, hogy asszonyaik hány disznót, juhot és kecskét tartanak majd kicsinyke telkükön. Apránként szerezték be az állományt, nagyon lassan ment előre a szaporulat. Eleinte fel sem tűnt, hogy hiányzik valami a legelőről, mégpedig a hűs vizű kút az itató-vályúval. A jobbágyok nappal a földeken dolgoztak vagy az uraság birtokán robotoltak, így nem volt idejük és lehetőségük napközben kutat ásni. Egyedül a vasárnap délutánjuk volt szabad, ezért elhatározták, hogy mise után megássák a kutat. Neki is álltak nagy serényen, már a föld felső rétegét leszedték, amikor megérkezett lóháton az uraság küldönce és fennhangon, úgy úri módon tájékoztatta a szegény ágról szakadt embereket, hogy amit „itt, most tesznek, az a törvény betűi ellenében van, amit ha azonnal abba nem hagynak, tömlöcbe csukatnak”. A kútásásnak ezennel befellegzett, az emberek álma szertefoszlott. Mit ér a legelő, ha az állat nem ihat? A közeli patak és a kút a káptalan földjén van, és az uraság nagy árat kér a vízért. Vízlelő nélkül semmire se mennek. Mit volt mit tenni, szegényes házaik udvarában ásott, merítős kútjaikból favödrökben hordták a vizet a távoli legelőre, ami nagyon keserves munka volt, a férfinépnek ideje se igen jutott rá, mert egész nap az uradalom földjein görnyedeztek, és a kapa, kasza súlya alatt vesztették el erejüket estére kelve. Szomorkodtak a szegény emberek és azon törték a fejüket, honnan lehetne vizet nyerni, de sehogy sem jutottak ötről hatra. Szerencsének számított, amikor eső áztatta a földet és a kicsiny legelő gödreiben napokig is maradt víz. Nem találtak megoldást, a szegénynek semmi sem sikerülhet! Próbáltak sorsukba beletörődni, már azon voltak, hogy levágják állatkáikat, amelyek még annyira aprók voltak, hogy halálos véteknek számított kést bökni a nyakukba. A kényszer azonban nagyúr, és a következő szombat estén mégis leszúrták az első kis malackát, ott kint a legelőn. Nyársra húzták, és nagy búsan forgatták a parázs fölött. Amikor megsült, a parázsra száraz ágakat dobtak, az lobbot vetett és lángja messze világított. A Gáni földesúr birtokáig látszott a fénye, ahonnan éppen ekkor kerekedett fel egy deák, amolyan garabonciás, aki az uraságtól kért bebocsátást éjszakára. No, nem a házába, csak a pajtába, vagy
a szérű védelmet nyújtó kerítése mögé, de a kevély gazda a szállást megtagadta a magányos utazótól. Ballagott hát a deák, szemét le nem vette az egyre erősödő fényről. Tudta, érezte, hogy a tűz mellett emberek ülnek. -Vajon jó emberek vagy rablók, akik késői órán eregetik a zsarátnokot az ég felé? – szőtte a gondolatait és nyugtatgatta magát: - ha rablók, nincs mitől félnem, mert szegény vagyok, mint egy koldus, tőlem aztán nem tudnak elvenni semmit. Ha útonálló gyilkosok, akkor eddig tartott a földi életem, ami bármennyire is hozzám nőtt, túlzottan nincs miért sajnálnom, leg- feljebb előbb jutok a mennybe. Ott legalább végre boldog lehetek. Ha jó emberek ülik körül azt az egyre jobban malacsült illatúvá váló tüzet, akkor pedig nincs félni valóm - ezekkel a gondolatokkal lépett a megvilágított arcú, szomorkás emberekhez, a kemény munkában elnyűtt jobbágyokhoz, akik az urasággal ellentétben szívélyesen fogadták a jövevényt. -Adjon az Isten szép estét az összes jó embernek! - üdvözölte a helyieket az érkező. -Az elfáradt vándornak is nem különben - viszonozták a köszöntést. – Mi járatban ilyen késői órán ott, ahol csak a toportyánok járnak? – hangzott az érdeklődés. -Meg hát kegyelmetek, akik ezt a jó szagú tüzet körül ülik. Talán a nádi farkasok elijesztésére szolgálnak a lángok? – szólt a válasz és a kérdés egyszerre. Aztán jött a többi kérdés, hol innen, hol onnan - mert hát az ismeretlent meg kell ismerni - amiből pedig egyszeriben sok akadt. Az ide, a kiliti éjszakába tévedt fiatalember mesélni kezdett magáról: -Mátyás vagyok, a Gergő fia, apám Hunyadi János nagyúr seregében szolgál valahol a végeken, hadnagyi rangban. Engem külországba küldtek okosodni, így jutottam el Itáliába, ahol kitanultam a várfundáló mesterséget, úgy hírlik, hogy hamarosan nagy kincs lesz a tudományom. Mozgolódik a török, előbb-utóbb nem elégszik meg a határ menti csetepatékkal, rá fog támadni országunkra. Meg kell erősíteni régi várainkat, hogy ellent tudjunk állni a vad oszmán hadnak. Adja a jó Isten, hogy újakat is legyen szerencsénk építeni, amire az a hatalmas sereg ideér. - A paraszt emberek kíváncsian hallgatták a művelt vándorlegény elbeszélését, és amikor az már minden idekívánkozót elmondott magáról, ő is kérdezett: -Kegyelmetek mi végből világítják be az ég alját, vagy talán fáznak ebben a tikkadt éjszakában?
29.
-Nagy oka van annak, hogy most itt virrasztunk legyilkolt aprócska malackánk fölött - indult meg a szóáradat a szegény jobbágyokból. Töviről-hegyire elmondták bánatukat, nyomorúságukat ennek a jólelkű atyafinak. Érezték, hogy valami megváltásnak kell történnie, valami jó következhet csak erre a sok borzalomra, amit a kegyetlen élet kényszerített rájuk. Ha mégsem jelenik meg valami csoda, ennél a sanyarú világnál már rosszabb úgy sem jöhet, de az is ad egyfajta megnyugvást, hogy jól kiönthetik a szívük mélyéről fájdalmukat. Dőlt belőlük a zokszó és a deák hallgatta némán a sirámokat. Néha bólogatott, volt mikor a fejét csóválta. Beleélte magát a jobbágyok helyzetébe, hiszen az ő ősei is jobbágykenyéren éltek. Már amikor volt abból a kenyérből. Amint leste az elbeszélők szavait, maga sem tudja, hogy került a kezébe egy darabka az időközben megsült malac húsából. Jó ízűen falatozta a finom pecsenyét, majd tarisznyájából egy borral töltött butellát kotort elő, amit még az ozorai vár strázsamestere csúsztatott abba, várbéli tartózkodásakor. A hozzá legközelebbi kérges tenyérbe adta az ozorai hegy ajándékát. Az üveg körbejárt és hamarosan elfogyott belőle a Tükörcsös hegy leve. A jó emberek pedig egy darabig ültek szótlanul, majd a deák törte meg a csendet. - Atyám fiai, azt mondták, hogy az uraság a törvény értelmében nem engedi, hogy kutat ássanak a legelőjükre. A törvénybe azonban az nem foglaltatott bele, hogy gödör ásása is tiltva van. Akkor ássunk egy hosszú és széles gödröt. Ide erre a helyre, ahová a kutat szándékozták megásni. Itt – láthatják - nedvesebb a föld, mint a többi helyen. Itt valami nagy kincs van a földben. - Mire megyünk a gödörrel? - kérdezték egyszerre több felől is az emberek - milyen kincs lehet ebben a szegényes földben? – Amint morfondíroztak, közben elkészültek a gödör kiásásával. - Mi lehet most itt a legelőn a leges-legnagyobb kincs a szegény ember számára? - kérdezett vissza a deák. -A víz, hogy itatni tudjuk jószágainkat - felelték a fáradt emberek. - Na, látják, akkor most varázsolunk vizet. Semmit se kérdezzenek, hanem tegyék azt, amit mondok. Hozzanak ide egy vékára való makkot. Néhány fiatalabb legény térült-fordult és fáklyafény mellett teleszedett egy vesszővékát makkal és a deák elé tette a földre, aki beleborította a kiásott gödörbe és csak ennyit mondott: - Egyengessék el, hogy mindenhová jusson belőle,
30.
aztán takarják be földdel. A jobbágyok mindent a vándor útmutatója szerint tettek, aki ekkor megszólalt: - Most pedig ideje, hogy mindenki pihenni térjen, ha egy fél hely jutna nekem is valamelyik fészerben, nagyon hálásan megköszönném - mondta - de inkább már ásította Mátyás. Beballagtak a csillagfényes éjszakán a faluba. A deák az egyik csűrben kapott helyet, amely nagyon is megfelelt kívánalmainak. Volt szalma a dereka alatt, védve volt a farkasoktól, haramiáktól. Hamarosan elaludt. Másnap reggel a vasárnapi napsütés fényözönt bocsátott a kis szalmatetős falucskára. Állt a levegő, felhő sehol, a láthatár kinyúlott, a Tihanyi Apátság tornya karnyújtásnyira közeledett. A vendég a békák kuruttyolására sem ébredt fel, pedig azok ugyancsak rázendítettek hajnali és reggeli zene-bonájukra a Sió partjáról és a csépával telenőtt tóról, amit békás tónak is neveznek. Egyfolytában hallatta hangját a béka-zenekar. Ez a hely, ahol a kis falu elterült, ez a Csőri kiszögelésén szerényen meghúzódó Kiliti egy része még évszázadok múltán is a Béka város nevet viseli. A falusiak – a miséről hazatérve – felébresztették a hétalvót és első útjuk a legelőre vezetett. Hajtotta őket a kíváncsiság: vajon mi történt az ásott gödör környékén. A környékén semmi különös, de magában a gödörben nagyon érdekes dolgok estek meg. Messziről látszott, hogy a gödör sokkal mélyebb lett, de talán még szélesebb és hosszabb is. Az alja úgy nézett ki, mintha egy életlen ekevassal felszaggatták volna. Közelebb érve pedig már látszott, hogy az aljában tocsog néhány hüvelyknyi víz, ami igazából csak közelről volt megkülönböztethető a cuppogó sártól. - Tessék a tó, ez lett egy éjszaka alatt a gödörből mondta a fundáló mester. Most már nem deák, mert aki egy gödörből úgy tud tavat varázsolni, hogy hozzá sem ér, az már tényleg építőmester és nem garabonciás deák. - Hogyan lesz ebben valódi tiszta és mélyebb víz? - kérdezték az emberek. - Még egy éjszakát kell várni és itt valódi nagy víz lesz - felelte a mester. Holnap reggel az asszonyok nyugodt szívvel kihajthatják az állatokat a legelőre, amire a fejük fölé ér a nap, a jószág már saját nagy vízből olthatja szomját és nem ilyen kis „pocsétából”. - Árulja el nekünk mester uram, milyen varázslattal vagy fondorlattal tudta elérni, hogy víz fakadjon soványka legelőnkön? - tették fel a kérdést a falusiak.
- Mondhatnám, hogy varázsló vagy csodatévő vagyok, amit nem mondok, mert csodákat tenni egy valaki volt képes – áldassék a neve Jézus urunknak – én csak ismerem a föld, a növények, az emberek és az állatok természetét. Tudom azt, hogy ahol makk van a földbe rejtve, az arra ráengedett disznók addig túrnak, amíg a számukra finom csemegét elő nem kotorják. Azt is tudom, hogy a réteken, legelőkön, ha egy-két réteget leásunk és nedvesebb a föld, mint máshol, akkor ott nem túl mélyen forrásnak kell lennie, ami a megfelelő módon „kiszabadítva” a felszínre „bugyog”. Ez történt itt is, kegyelmetek legelőjén. A földben lévő forrást az éjszaka leple alatt a makkra ide sereglő vaddisznók a makk után kutatva, azt kitúrva, kiszabadították. A források
vize pedig utat tört magának felfelé, és lám víz lett a gödörben. Először csak egy kicsi pocsolya, majd egyre nagyobb és végül pedig nagy víz - adta meg a magyarázatot a jó ember. A földesúr kénytelen volt beletörődni, hogy a szegény embereknek saját tavuk van, amelyet nem loptak, hanem az szinte magától keletkezett. Ezt csak a várfundáló mester, a szegény jobbágyok, na és a vaddisznók tudták másképpen. Volt Balatonkilitin a Kiserdő alsó sarkánál egy tó, gyerekkorom álomvilága. Szélessége egy nyíllövésnyi, hosszúsága valamivel több. Eltűnt a tó, helyét is benőtte a fű. A rét úgy látszik, visszavette régi jussát a víztől, elvett tőlünk valamit, ami semmivel sem pótolható. Itt valamikor a NAGYVÍZ csillogó víztükre mosolygott az égre.
A Nagyvíz helyén ma fű zöldell
31.
Álom
Kónya Sándorné Jó anyám, ma éjjel várt a sötét síri csendben, Temető az otthona, pihenjen tiszteletben. De ma éjjel mellém ült a hideg síremlékre S én zokogva borultam jó anyám hűs keblére. Ő izzó könnyeimet, lágy fuvallként törli, És tűzforró testemet a lelkével lehűti. Majd angyali kezével gyengéden megsimogat, Könny csillan meg szemében, s némán, szótlanul hallgat. Hajnal felé a pára megült a sírok felett, A kelő nap sugára anyámra emlékezett.
32.
