Kik a dilettánsok az európai irodalomban? A máig irányadó francia értelmező szótárak (Littré, Robert, Larousse) szerint a dilettáns szónak eredetileg nem volt feltétlenül rosszízű hátsó jelentése. Az említett szótárak mind a XIX. században keletkeztek, és az akkori szóhasználatot tükrözik, amely szerint a dilettáns elsősorban művészetkedvelőt jelentett. A Littré-szótár alapjelentésként azt jelöli meg, hogy az illető szenvedélyesen kedveli a zenét, méghozzá az olasz zenét, azután az következik, aki a képzőművészeteket műveli, de nem mesterségszerűen. Csak a további jelentésekben bukkan fel az elítélő jelleg, amelyik a hozzáértés nélküli amatőrre utal.1 A Robert-szótár szerzője, Paul Robert szintén a pozitív jelentésekkel kezdi, és a hangsúlyt arra teszi, hogy az illető szenvedélyes érdeklődésből űz valamilyen tevékenységet. A második definíció 1680-as dátummal kifejezetten olyan értelmet tulajdonít a kifejezésnek, amilyet én szeretnék adni neki ebben a kötetben: a művészetek vagy
1
Paul-Émile Littré dilettante: amateur de musique, surtout de musique italienne. Par extension celui qui s’occupe d’une chose en amateur. Amateur: 1. celui qui a du goût vif pour une chose (peinture, musique), „amateur des arts”. 2. abs. celui qui cultive les beaux-arts sans en faire sa profession.
5
tudományok olyan művelőjét jelzi, aki kizárólag kedvtelésből foglalkozik tárgyával, és nem akar megélni belőle. A hozzáértés hiánya csak a későbbi jelentésekben bukkan föl, és a dilettáns szó főbb jelentései közt nála is a zenekedvelő az elsődleges, ugyancsak az olasz zene fanatikus imádata.2 A Larousse-szótár teljesen hasonló értelmeket tulajdonít mindkét kifejezésnek, és hasonló sorrendben adja meg a jelentéseket. Nem érdektelen összevetni A Magyar Nyelv Értelmező Szótárát3 a francia enciklopédiák gyakorlatával, hogy kiderüljön, majdnem fordított a helyzet. A magyar gyakorlat eszerint kizárólag az elítélő jelentést szentesíti, és rögtön a szakértelem, és ezzel együtt a tehetség hiányára helyezi a hangsúlyt, vagy csak az utóbbira.4 A Világirodalmi Lexikon Kováts Albert és Voigt
2
3 4
Paul Robert amateur (lat. amator): 1/ personne qui aime, cultive etc. 2/ (1680) personne qui cultive un art, une science pour son seul plaisir (et non par profession) 3/ péj. personne qui exerce une activité de f. négligente ou fantaisiste dilettante (it. celui qui s’adonne a un art par plaisir): 1/ mélomane et passonné d’art et de litt. 2/ qui s’occupe d’une chose en amateur… És természetesen tanulságos lenne kiszélesíteni a továbbiakban a kört az angolszász szótárakra, sőt valamennyi európai kultúra kézikönyveire. Dilettáns: 1/ Olyan személy, aki bizonyos szellemi tevékenységek területén a szükséges szaktudás híjával, rendsz. kellő tehetség nélkül és sokszor csak alkalomszerűen működik. 2/ jelzőként, az ilyen alkotás jell.
6
Vilmos által jegyzett cikke árnyaltabban, történeti szempontból tárgyalja a kérdést: az irodalommal való kapcsolatában a műélvező és az alkotó között álló személy: „Fogalma koronként változó jelentésű. Az itáliai reneszánsz idején műbarát, műpártoló (mecénás), ua. anyagi honorálásra rá nem szoruló, tehetős, az ir. (művészet) iránti rajongásból alkotó művelt személyt is jelentett. A későbbiekben ez a jelentés fokozatosan elhomályosult, ma már pejoratív fogalom.” Ezután jóformán csak ezzel az elítélő, súlyosan negatív fogalommal foglalkoznak, és csak a szócikk végén jegyzik meg, hogy a folklór alkotóit, illetve előadóit általában amatőröknek szokás nevezni; ez esetben inkább műkedvelő, mint dilettáns értelemben. Kár, hogy a két szerző nem fejti ki alaposabban a műkedvelő jelző értelmét a folklórban, ahol a szerző és a jogdíj nem létező fogalmak lévén, alapvetően mindenki amatőrnek minősül az írott formában terjedő vagy keletkező és a későbbiekben így továbbélő ún. műköltészettel, magas, azaz írott irodalommal szemben. A fogalmak kidolgozatlansága és rejtett, de mégis lekicsinylő értelme, nyilvánvalóan az intézményekre támaszkodó „hivatalos” irodalom megvető szemléletét tükrözi, és fogalmilag megalapozhatatlan. Növeli a zűrzavart a Világirodalmi Lexikon „író” szócikke Szerdahelyi István tollából. Az író fogalmát
Amatőr: 1/ vmit nem hivatásszerűen űző személy, műkedvelő; 2/ pej. vmit nagy kedvvel, de a kellő hozzáértés nélkül űző személy.
7
ő is egyértelműen az írásbeliség körében határozza meg, és ennek megfelelően a szerzői jog, a plágium, és az eredetiség mítosza, az alkotás mint magántulajdon problémaköre jobban érdekli, mint maga a hozzáértés, a nem dilettáns, hanem szakavatott irodalmár körülírása. Felveti az összes alapkérdést, de inkább összezavarja a képet, mintsem hozzájárul a fogalmi tisztázáshoz vagy tisztán látáshoz. Elsiklik a közköltészet, a szájhagyomány útján terjedő és továbbélő szóbeli alkotások szerzőjének meghatározása mellett, és a rokon értelmű fogalmak sorában a hivatásos írókat a nem hivatásosoktól megkülönböztető dilettánst emlegeti, de anélkül, hogy megmondaná, mi teszi a hivatásos írót „beavatottá”. Jogos ugyanis felvetni azt a kérdést, hogy ha a meghatározások ekkora biztonsággal hivatkoznak a szakértelemre, akkor hogyan lehet körülírni vagy legalább megközelíteni ezt a fogalmat. Hogyan lehet megszerezni a szaktudást e téren, a művészetek azon ágában, amelyet még ma sem oktatnak rendszeresen Európában? Milyen tanulmányok és diplomák biztosítják a hozzáértést eszerint az irodalomban? Shakespeare vagy Molière vajon mitől hozzáértő az általános vélekedés szerint, mások pedig milyen kritériumok alapján soroltatnak a tehetségtelen és rosszízű dilettáns kategóriába egy olyan szakterületen, ahol közismerten a legtárgyilagosabb értékelés a sokszor évszázadok során létrejövő megállapodás, többé-kevésbé általános egyetértés? Az irodalomtörténetek részben a korabeli kritikusok véleményét veszik át, bár korántsem min8
dig, részben egy időközben kialakult közvélekedést tükröznek, amely szerint azok a nagy művek, amelyeket mi, a felkent ítészek (irodalomtörténészek, egyetemek, akadémiák, és talán elvétve az olvasók), annak tartunk. Különösebb szarkazmus sem kell hozzá, hogy belássuk, milyen gyenge lábakon áll ez ilyenféle ítéletalkotás. Szerb Antal ironikus megfogalmazása itt is rávilágít a lényegre, miután érzékelteti, hogy a Goethe-féle világirodalom mennyire korlátozott, Európaközpontú és a kis nemzetekkel (azaz nyelvekkel) még ezen belül is igazságtalan, azt magyarázgatja, hogyan igyekezett összhangba hozni ítéleteit a „kialakult irodalmi közmegegyezéssel”: „Nem is esett nehezemre; hiszen az ember belső megértése úgyis abból áll, hogy lassankint rájön, hogy csakugyan nagy írók azok, akiket a hagyomány annak tart.”5 Aki pedig nem érez rá a hagyomány mindenható voltára, az nyilván magára vessen, tanuljon meg kínaiul vagy litvánul, és érezze magát nevetséges Don Quijoténak. Szerb Antal azt is pontosan tudja és érezteti, hogy az ilyenfajta ítéletalkotás óhatatlanul elavul, és jelzi, hogy előbb-utóbb az lesz a legizgalmasabb az ő könyvéből is, ami már érvényét veszti addigra: „Könyvemben ötven év múlva az lesz érdekes, ami addigra elavul benne, az, ami a mai felfogásra jellemző.”6 5 Szerb Antal: A világirodalom története, Bp. Révai, 1942. 7. o. 6 Uo. 8. o.
9
A felvázolt ötven éven jócskán túlléptünk azóta, elméletileg az Európa-központúságot sem meri harcosan képviselni senki, az értékrendek azonban részben nem változtak meg alapvetően, részben nem határozta meg azóta sem senki, hogyan lehetne elfogulatlanabbá tenni a kétségessé vált értékrendeket. Emiatt aztán könnyű érvelni ellene, de nem alakult ki semmiféle új, az afrikai csak szóbeliségben élő nagy kultúrákat és „irodalmakat”, az Európán kívüli kis nyelvek kultúráit és akár a régi világirodalom fogalmába belegyömöszölhető alkotásokat tárgyilagosabban megítélő álláspont. Könnyű olyan példákat hozni bármelyikünk olvasói gyakorlatából, ahol vagy a korabeli kritika véleménye nem egyezik meg az utókor ítéletével (l. korukban meg nem értett írók, pl. Flaubert, Joyce vagy akár Ady és József Attila ellen indított korabeli, viharos támadásokat, sőt pereket7), vagy egy adott korban, esetleg saját korunkban élesen ütköznek a különféle megítélések, és a legnehezebben bizonyítható ugyan, de az olvasói gyakorlat és az irodalomtörténeti-kritikai megítélés nyilvánvalóan nem esik egybe. HansRobert Jauss, a befogadási esztétika megalapítója éppen Flaubert pere ürügyén ismerteti egy kortárs, Ernest Feydeau siker-regényét, amely egy Fanny nevű hölgyről és szerelmi viszontagságairól szól (akárcsak 7 Csak néhány példára hivatkozom itt, a Bovaryné elleni 1857-es perre, amelyet az író megnyert, vagy József Attila botrányára a Tiszta szívvel miatt.
10
a Bovaryné), abban az összefüggésben, hogy Feydeau regénye óriási anyagi sikert aratott, nem úgy, mint Flaubert. Fanny ugyanis megtér a családi tűzhelyhez, és szeretőjét dobja ki a férj kedvéért, nem pedig arzénos öngyilkossággal mérgezi meg önmagát és olvasóinak a lelkét. Jauss ragyogóan bizonyítja, hogy a Feydeau-regény közhelyessége lehetett a siker titka, Flaubert azóta agyonértékelt kegyetlensége hőseivel szemben viszont sértette az átlagolvasó ízlését, beleértve a kritikusok túlnyomó többségét is. Amíg nincsen megbízható mérési módszer az olvasásra, és a valóságos olvasmány-élmények feltérképezésére (hiszen az eladási számok épp úgy megtévesztőek, mint a szociológiai felmérések, amelyek inkább azt tükrözik, mit hallott az illető az adott szerzőről, vagy mit tanult az iskolában, de nem mutatják, hogy valóban olvasta és értékelte-e a saját gyakorlatában…), meg kell elégednünk azzal az ingatag értékrenddel, amely elsősorban az intézményesített, és különböző szintű iskolákban terjesztett véleményeket tükrözi. Vajon ez az értékrend mennyire tárgyilagos? Mivel lehet összevetni a dilettáns szerzők teljesítményét, milyen mérce tájékoztat a hivatásosok szakértelméről, azaz hogyan lehet mérni az írói tudást és tehetséget? Érdemes lenne itt visszatekintenünk az írói akadémiák és tudományos társaságok múltjára, de abból újabb tanulmány kerekedne ki. Most csak egy nagyon velős összefoglalást próbálok adni a bonyolultan szerteágazó kérdéskör lényegéről, hogy elérhessek a várható konklúzióhoz: e téren sincsen megbízható mérce, 11
megint csak különféle társaságok és magukat hivatalosan felkentnek hirdető intézmények véleményéről van szó, amelyek saját véleményüket sok esetben közvéleménnyé képesek emelni, ha elég befolyásosak társadalmi-politikai szempontból. Az irodalmi akadémiák elnevezése görög eredetű, és az Akadémia Akadémoszra utal. Ebben a (valamelyik korai görög hősről elnevezett) ligetben Platón tanított, és a görög akadémiák értékeléséhez meg kellene tárgyalni Platón nézeteit, az ő Államában a művészeteknek és művészeknek biztosított helyet. Értékelés helyett tehát itt rögtön rátérek az újkorra, amikor az európai akadémiák először a reneszánsz korában és Itáliában alakultak meg, de jellegük egészen más volt. Ugyanis a XVII. század közepétől „Európa-szerte olyan akadémiák alakultak, amelyek a nemzeti nyelv ápolását, fejlesztését, rendszerezését tartották elsőrendű feladatuknak”.8 Franciaországban 1634 az alapítás éve, Spanyolországban 1714, nálunk 1827-től létezik ilyen akadémia és mellette olyan intézmények, amelyek az irodalmi életnek jelentős, bár éppen a klasszikus hagyományok gondozása révén gyakran konzervatív fórumai lettek. Az író társadalmi helyzetének szociológiája is hatalmas monográfiák témája,9 és szin-
8 L. Világirodalmi Lexikon, Kovács Endre szócikkét, ennek alapján foglalom össze a változásokat, és az idézet is az ő szövegéből való. 9 A Világirodalmi Lexikonban Kemény István szócikke érinti a fontos fogalmakat, de nem fejti ki őket, az alapvető nagy
12
