A BOR AZ IRODALOMBAN
Ködöböcz Gábor
A BORKULTÚRA KÖZPONT KIADVÁNYAI
A BOR AZ IRODALOMBAN
Ködöböcz Gábor
Eger, 2012
Lektorálta: St. Andrea Szőlőbirtok és Pincészet
A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.
Felelős kiadó: dr. Czeglédi László Készült: az Eszterházy Károly Főiskola nyomdájában, Egerben Vezető: Kérészy László Műszaki szerkesztő: Nagy Sándorné
„Borkultusz” – borászathoz kapcsolódó képzésfejlesztési programok megvalósítása az Eszterházy Károly Főiskolán TÁMOP-4.1.2.A/2-10/1-2010-0009
TARTALOMJEGYZÉK 1. Lecke ............................................................................................................................ 10 2. A bor a magyar irodalomban .................................................................................... 22 3. Borlegenda,bormisztérium, bordicséret ................................................................... 34 4. Tokaj-Hegyalja arany nektárja az irodalom tükrében ........................................... 41 5. Az egri bor irodalmi reprezentációja ....................................................................... 45 6. Szentgyörgy-hegyi bordalok Kiss Benedek lírájában ............................................. 51 7. Szekszárd szőleje és bora Babits Mihály költészetében .......................................... 60 8. Bogácsi borok dicsérete.............................................................................................. 65 9. A somlói bor legendája............................................................................................... 70 10. Tesztkérdések az előadássorozat végén .................................................................... 82
1. LECKE 1.1 PROLÓGUS Vörösmarty Mihály: Rossz bor Igyunk, barátim, szomjas a világ, Kivált a költő, aki tollat rág. Hiszen mi írtuk a jó Fóti dalt, Igyuk meg hát ez átkozott italt. Csapláros, méregkeverő! Ne pislogj; jobb bort adj elő. Cudar biz ez, de ám igyunk, Hiszen magyar költők vagyunk. Gyalázatos bor! ilyet iddogál Magyar hazánkban ifjú s agg szakáll, Kivévén a bölcset meg a papot: A költő versben lát csak jó napot. Csapláros, méregkeverő! Ne pislogj; jobb bort adj elő. Cudar biz ez, de ám igyunk, Hiszen magyar költők vagyunk. Mondják: Egernél híres bor terem. Verembe szűrik tán? nem ismerem. Megénekeltem harcait, borát, S mind e napig nem láttam áldomást. Csapláros, méregkeverő! Ne pislogj; egrit adj elő. Cudar biz ez, de ám igyunk, Hiszen magyar költők vagyunk. Mi szép vagy, Kolna, Ménes oldalán! Borod setét, mint a cigány leány, És benne a szív édes lángja ég. Kuruc, tatár! csak ilyen kéne még. Csapláros, méregkeverő! Ménes borából adj elő. Cudar biz ez, de ám igyunk, Hiszen magyar költők vagyunk. Ki láta bort, zöldet, mint drágakő? És híg aranyt, mely nyakba önthető? Somló, Tokaj, halljátok a panaszt: Fösvény hegyek! nekünk nem szűrtök azt. Csapláros, méregkeverő! Legjobb borodból adj elő. Cudar biz ez, de ám igyunk, Hiszen magyar költők vagyunk. Elég! elég! Fejünk majd megszakad, Szemünk borul és nyelvünk elakad.
Költődnek, oh, hatalmas Hunnia, Légy-étetőt engedsz-e innia! Csapláros, méregkeverő! Pusztulj, ne adj több bort elő. Nagyon cudar, de drága volt: Ízleld meg érte a pokolt! A bámulatosan gazdag magyar lírában - akár egy életművön belül is - viszonylag nagy számban fordulnak elő szorosan összetartozó, egymást feltételező, egymást magyarázó és kiegészítő művek, melyeket párverseknek, komplementer vagy ikerdaraboknak szoktunk nevezni. Az ismertebbek közül említek néhány példát: Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz I.; A magyarokhoz II.; Kölcsey Ferenc: Zrínyi dala; Zrínyi második éneke; Petőfi Sándor: A kutyák dala; A farkasok dala; Arany János: Letészem a lantot; Rendületlenül; Kányádi Sándor: Halottak napja Bécsben; A folyók közt; Szilágyi Domokos: Játékok I.; Játékok II. Ebbe a vonulatba tartozik Vörösmarty Mihály: Rossz bor, illetve Jó bor című költeménye, melyek paradox párhuzamosságuk okán mintha inverz függvényei, afféle fordított tükörképei volnának egymásnak. Nyilvánvaló, hogy a kettőnek csak együtt, egymásra vonatkoztatva van értelme. Minthogy a természet megannyi csodája között is talán a legnagyobb a bor csodája, a rossz bor és annak jobb híján való fogyasztása a természet és az élet rendjének megsértése. A rossz bor egy kiváló borokat termő országban nemcsak skandalum, hanem egyenesen szentségtörés, ami mélységes fájdalommal, keserűséggel és fölindultsággal tölti el a jobb sorsra érdemes költőt. A jogos, megszolgált jusstól való megfosztottság, a gyalázatos lőrék általi megalázottság, a cudar minőség miatti megbántottság motiválja a lírai alany hang-tompító nélküli haragját, hat versszakon át tartó és egyre fokozódó, vitriolos jellegű kifakadását. A Fóti dal szerzője a kontraszelekció és kontraprodukció kárvallottjaként erőteljes kritikai éllel, a számonkérő, szemrehányó, ostorozó magatartás alapján, az ironikus, szatirikus és szarkasztikus hangvétel jegyében alkotja meg a vád- és védiratként egyaránt olvasható művet. A vers értékszerkezetében a méltatlan és méltánytalan helyzet kifejezését szolgáló minőségek, képzetek és szószerkezetek vannak túlsúlyban. Olyanokra gondolva, mint például „átkozott ital”; „gyalázatos bor”; „csapláros, méregkeverő”; „cudar biz ez”; „fösvény hegyek”. A szöveg frazeológiája és hangszerelése nemcsak a silány italt mérő csaplárost mutatja pejoratív színben, de magát a költősorsot is a negativitás fénykörébe vonja. („A költő versben lát csak jó napot”; „Megénekeltem harcait, borát,/ S mind e napig nem láttam áldomást.”; „Költődnek, oh, hatalmas Hunnia,/ légy-étetőt engedsz-e innia!”). A verszárlat első sorai („Elég! elég! Fejünk majd megszakad,/ Szemünk borul és nyelvünk elakad”) asszociatíve és tartalmilag is A fekete zongora Adyját idézik: „Fejem zúgása, szemem könnye,/ Tornázó vágyaim tora,/ Ez mind, mind: ez a zongora.” A hiányérzetektől gyötört, alapvetően lamentáló, panaszolkodó versbeszéd a magasabb és méltóbb minőség afféle szakrális letéteményeseiként említi a híres kárpát-medencei bortermő vidékeket (Eger, Kolna, Ménes, Somló, Tokaj), de a vers mostoha viszonyokat recitáló világában a hőn áhított és kitartóan követelt „jobb” és „legjobb bor” a vágy titokzatos tárgyaként jelenik meg. Így aztán a lírai én egyfelől keserű öntudattal, megcsúfolt méltósággal konstatálja a tragikusan fonák helyzet abszurditását („Cudar biz ez, de ám igyunk,/ Hiszen magyar költők vagyunk.”); másrészt némi elégtételként, bizonyosfajta kérpótlásként az elszenvedett sérelmekért - legalábbis a vers közegében – helyreállíthatja az erkölcsi világrendet: „Csapláros, méregkeverő!/ Pusztulj, ne adj több bort elő./ Nagyon cudar, de drága volt:/ Ízleld meg érte a pokolt!” Vörösmarty igazságosztó szenvedélyét, illetve túlfűtött lírai hevületét vers- és borbarátként is maximálisan megértjük, hiszen az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz borokat igyunk.
Vörösmarty Mihály: Jó bor Kit illet e pohár, Mely kézről kézre jár? A hős Egert, Hevesnek fiait. Te vagy, Heves, kit felköszöntök itt. Boldog vidék! egy holló szálla le, S nem láttam: földed olyan fekete. Te hogy derítsd a költő asztalát, Hozzá borodnak fűszerét adád. Mégis van egy panasz, mely szívre hat: Mért látom vérbe mártott tolladat? Tollaidra – bár fehér vagy feketék – Ellenség vére jobban illenék. Ki a magyar, ha még Heves sem az? Mégis közöttük gyűlölség hadaz. De mit beszélek? itt a bor, Csepjeiben hősök vére forr, Igyunk: javuljon a beteg! Ki ép, az isten tartsa meg! S e második pohár Kinek nevére vár? Egy új világ van Méneshegy alatt, Mely gyors erővel cél felé halad. Hegyen és síkon annyi ott a kincs: Azt kérdezhetnéd, hogy még mije nincs? Végigfut rajt’ a jövevény Maros, S bár nem mind üdvös, mit vad árja hoz, De büszke fejjel termő partinál Egy ifjú város tündérképe áll. Tűzpont gyanánt függ e város szeme S alatta áll az alföld szelleme.
Magyar szellem! lobogj e városon: Magas reménnyel néz felé a hon. Csordultig a pohár, igyunk, S az istenekkel álmadunk: Éljen! ki hátra nem marad! Virulj fel, ifjú szép Arad! Kiért e lángpohár, Fényes, mint napsugár? Nem folyt-e vér az ős Tokaj körül, Hogy e bor végkép meg nem feketül? Vagy tán arany jövendőt vár hazánk, Azért mosolyg Tokajnak nedve ránk? Arany borod, tűzlelkűk fiaid: Hárítsd el éjszak rémes árnyait. S mért itt e tenger? Bodrogod, Tiszád Törvényt nem ismer, és ez nagy hibád. Sok víz ez ennyi borhoz. Ébren állj, Hogy el ne rontson a víz és viszály. De mit beszélek? itt a bor, Benn' a világok kincse forr; Nap a jövő, a múlt csak hold: Több jó napot, mint mennyi volt! Kit illet e pohár, Mely hű ajakra vár? Szivemnek vére egy pohár borért, És e pohár legjobb barátimért! Rideg Somló, térföldi remete, Reád száll a mezők lélekzete. Körülfoly a nap mint hű szerető, Osztatlan hévvel téged ölelő. A távol Marcal szellőt küld feléd, Hogy illat és fény olvadjon beléd. Mégis, Somló, benned nincs érzelem, Tőid levét hiába szeretem: Megszégyenítni fösvény kebledet, Baráti kéz tölté e serleget. De mit beszélek? itt a bor, Ahány csepp; éljen annyiszor A hű barát s a szeretet, Rideg Somló! isten veled! Ismét egy új pohár, Mely tiszta vágyat zár. Egy régi és egy új barát kezén Került hozzám e távol szerzemény, Érmellék drága nedve. Volna bár Tengernyi, értük folyna e pohár. Biharnak vére forróbb, mint te vagy, Szelíd bor! tán azért hogy enyhet adj A honfiszívnek annyi baj után, Midőn kifárad nyert s vesztett csatán. Enyhítsd a jót, égesd az árulót, Ki elforgatni kész a férfiszót.
Légy tiszta forrás tiszta keblűnek, S zavart, ha korcsok rád tekintenek. De mit beszélek? itt a bor, A drágagyöngyös bakator, Baráti kézzel áldozunk: Biharnak jobb időt: igyunk! S e végpohár kiért? A tiszta szűz borért! Amint leszállt fajunknak érdeme, A hon borának úgy szállott becse. Becsület, minden szennytől tiszta kéz, Hű szorgalom, munkában éber ész, Ész és erény lát víg s bő szüretet: Butult gazság ad mérget bor helyett. Dicső hegyek! hány ronda kéz habar Gerezditekből bort, mely visszamar, Mint a dühödt eb, vagy kábít s gyötör, Hogy kínba fúl a tőle várt gyönyör. Istennek büntetése rajtatok: Nem issza senki maszlag borotok. De mit beszélek? jó bor ez, Magyar kezekből csörgedez. Kerüljön egyszer már a sor: Magyar hon! és a tiszta bor!
A magyar és világirodalom egybehangzó tanítása szerint a bor - kiváltképpen a jó bor - lelkünket kitüzesítő, gondolatainkat átlényegítő minőségében, gondűző, örömszerző mivoltában lehet életünk megszépítője és megvidámítója. Amint Hamvas Béla, A bor filozófiája című alapmű halhatatlan szerzője írja: „A borivásnak ugyan nincs múzsája, de helyesen bort csak az tud inni, aki múzsai nevelésben részesült.” A másik klasszikus, a Magyar borokról értekező Márai Sándor idevágó észrevételét idézve: „A bor férfi-dolog; csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebb egy pohár bor mellett.” A Hamvas-Márai-féle kettős kritérium Vörösmarty Mihály életében és költészetében - a kortársak elmondása és a versek tanúsága szerint is – maradéktalanul teljesülni látszik. Bizonyára az sem a véletlen műve, hogy a Laboda kedve; a Puszta csárda; a Keserű pohár; a Piros száj; az Egri bor és Az öröm édes bor…című versek szerzője igencsak kedvelte a boros-cigányos összejöveteleket (kedvenc prímása a híres Patikárius Ferkó volt), továbbá azt is feljegyezték róla, hogy legkedvesebb népdala a Bort ittam én, boros vagyok… kezdetű volt.
Miután a magyar költők sorsnyomorúságát egzisztenciális érvénnyel megéneklő Vörösmarty Rossz bor című verse napvilágot látott, a jó bort különösképpen kedvelő költő egy ideig jobbnál jobb borokat ihatott. Egymás után érkeztek címére a versekkel kísért borküldemények, melyekért a Jó bor című szokatlanul derűs hangú versben mondott köszönetet. A történelmi borvidékek mellett a magyar géniuszt ünneplő hat strófányi versben hatszor csendül a borral teli pohár, ami hat reményteli módon fényt hozó, kétségektől szabadító, lélekemelő pillanatot jelent. A költő asztalát és kedvét földerítő, kincsekkel fölérő borok számbavétele és áldomásos szertartással történő felhörpintése közben az olvasó is ihletet és kedvet kap a borhoz. A rituális bormustrát tematizáló lírai alany a magyar irodalmi hagyomány örökbecsű alkotásaihoz híven, nemegyszer azokra rá is licitálva magasztalásával már-már helikoni magasságokba emeli az egymás után sorjázó borokat, miközben - lévén ezek valóban jó borok - okkal és joggal szuperlatívuszok sokaságát aggatja rájuk. („Kit illet e pohár,/ Mely kézről kézre jár?/ A hős Egert,/ Hevesnek fiait./ Te vagy, Heves, kit felköszöntök itt./ Boldog vidék! egy holló szálla le,/ S nem láttam: földed olyan fekete.(…) Ki a magyar, ha még/ Heves sem az?/ Mégis közöttük gyűlölség hadaz./ De mit beszélek? itt a bor,/ Csepjeiben hősök vére forr,(…) S e második pohár/ Kinek nevére vár?/ Egy új világ van/ Méneshegy alatt,(…) Csordultig a pohár, igyunk,/ S az istenekkel álmadunk:/ Éljen! ki hátra nem marad!/ Virulj fel, ifjú szép Arad!// Kiért e lángpohár,/ Fényes, mint napsugár?/ Nem folyt-e vér az ős/ Tokaj körül,/ Hogy e bor végkép meg nem feketül?/ Vagy tán arany jövendőt vár hazánk,/ Azért mosolyg Tokajnak nedve ránk?/ Arany borod, tűzlelkűk fiaid:/ Hárítsd el éjszak rémes árnyait. (…) De mit beszélek? itt a bor,/ Benn' a világok kincse forr;/ Nap a jövő, a múlt csak hold:/ Több jó napot, mint mennyi volt!// Kit illet e pohár,/ Mely hű ajakra vár?/ Szivemnek vére egy pohár borért,/ És e pohár legjobb barátimért!/ Rideg Somló, térföldi remete,/ Reád száll a mezők lélekzete./ Körülfoly a nap mint hű szerető,/ Osztatlan hévvel téged ölelő.(…) De mit beszélek? itt a bor,/ Ahány csepp; éljen annyiszor/ A hű barát s a szeretet,/ Rideg Somló! isten veled!// Ismét egy új pohár,/ Mely tiszta vágyat zár./ Egy régi és egy új barát kezén/ Került hozzám e távol szerzemény,/ Érmellék drága nedve. Volna bár/ Tengernyi, értük folyna e pohár.(…) De mit beszélek? itt a bor,/ A drágagyöngyös bakator,/ Baráti kézzel áldozunk:/ Biharnak jobb időt: igyunk!//”). Mindezek nyomán semmi meglepő sincs abban, hogy - immáron a meghódított minőség többletével - a jó borok apoteózisát eldaloló költő a verszárlatban újra a minőségre apellál, ismét a tiszta bort teszi követendő eszménnyé. („S e végpohár kiért?/ A tiszta szűz borért!/ Amint leszállt fajunknak érdeme,/ A hon borának úgy szállott becse.(…) De mit beszélek? jó bor ez,/ Magyar kezekből csörgedez./ Kerüljön egyszer már a sor:/ Magyar hon! és a tiszta bor!”). Ebben a költői üzenetben a „tisztának a tisztát őrizzük meg” Nagy László-i testamentumán túl Weöres Sándor egy nagyon fontos tanítása is benne foglaltatik: „Jó mindaz, ami a teljesség felé emel és a harmóniával összeköt; rossz mindaz, ami a teljességtől eltávolít és a harmóniától elválaszt.” Ne legyen kétségünk: a jó és tiszta magyar bor maga a teljesség és maga a harmónia.
1.2 ALAPVETÉS A bor csodája a mitikus időktől Dionüszoszon keresztül az Eucharisztiáig végigkíséri az emberiség történetét. A bor csodája és misztériuma ugyanakkor végigkíséri a mi életünket is. A bölcsőtől a sírig, a születéstől a halálig számtalan formában találkozhatunk vele: gondűzőként vagy örömszerzőként, ihletadóként vagy szakralitásként, mágiaként vagy csodaelixírként hétköznapjainkon és ünnepeinken is jelen van a bor. Ez a folyamatos és állandó jelenlét szinte természetesnek tűnik, pedig a bor misztériuma az emberi világ egyik legnagyobb csodája, a földi élet egyik legfőbb ajándéka. Az életörömök, életszépségek és életértékek bizonyosan legnagyszerűbb és legtalányosabb foglalatát tisztelhetjük a borban. „Mielőtt ezen a világon kert, szőlőtő és szőlő létezett volna, a lelkünk megrészegült a halhatatlan bortól” - írja a talán legnagyobb szufi misztikus költő, Jalal-od-Din Rumi. A bor egyszerre földi és égi jelenség, vagy ahogy Ady Endre nevezte: mámor és malaszt. Egyidejűleg egzaltáció és kegyelem. Az evangéliumi és irodalmi hagyomány is szüntelenül arra figyelmeztet, hogy a pohárban gyöngyöző bor nem csupán a jókedv, az öröm és az élvezet forrása, hiszen a bor az Eucharisztiában Isten vérévé, a megváltás misztikus italává vált. Ezáltal pedig olyan életszentséggé, amely a legmagasabb kegyelmi aktus kifejezőjeként földi jelenlétünket üdvtörténeti távlatban képes felmutatni. A bor szimbolikájáról és szakralitásáról értekező Hamvas Béla is az isteni eredetű nedű kivételes jelentőségét hangsúlyozza: „A bor az embert a megzavarodott világból kiemeli, hogy az aranykori rendbe visszahelyezze.(…) A bor visszahozza eredeti életünket, a Paradicsomot, és megmutatja, hová fogunk érkezni a végső világünnepen.(…) A bor hieratikus maszk, a bornak isteni arca van. Valamennyi bor egyetlen istenség alá tartozik, de mindegy egyes bornak külön géniusza van”. A borról értekezvén – a bibliai hagyományra és Petőfi Sándor Apostol című elbeszélő költeményére is gondolva – feltétlenül szólnunk kell a szőlőről, hiszen a bortörténet a szőlő történetével kezdődik. Úgy is mondhatnánk, hogy a bor tudománya a metszőollónál kezdődik és a borkóstolásnál végződik. A szőlőnövény az emberi történelem kétségkívül legintelligensebb kultúrnövénye. A szőlő szereti az ember közelségét. Az ültetvények állapota az emberi szorgalom és hozzáértés legbeszédesebb jele.
A történelmi Magyarországon hozzávetőleg hétszázezer hektár szőlőültetvény volt, ma (részben az EU-s tagsággal összefüggésben!) negyvenezer hektárnál tartunk. Csak 2005 óta kilencezer hektár szőlőt vágtak ki támogatással - sajnos, a történelmi borvidékeken, így például az egri borvidéken is. Térségünkben jelenleg mintegy 6500 hektár szőlő van. Neves borászok, például Thummerer Vilmos szerint ez valahol 5000 hektárnál fog megállapodni. A szőlőből murcinak is nevezett must, abból pedig bor lesz. Ez az egyik legnagyobb varázslat, amit az ember a természettel együtt véghezvisz, hiszen a teremtett világ ezerszer áldott adományai között is egészen kitüntetett helyet foglal el a szőlő és a bor. A legősibb fajtáink, az úgynevezett hungaricumok (badacsonyi kéknyelű, szentgyörgyhegyi olaszrizling, somlói furmint, szekszárdi és egri kadarka, móri ezerjó, soproni kékfrankos, tokaji furmint és hárslevelű) olyan misztikumokat, szakrális jeleket hordoznak, amelyek a világ semmilyen más borában sem fedezhetőek fel. A történelmiség, a régmúltban gyökerező tradíció nemcsak a tájban, hanem az emberekben is jelen van. Még pontosabban a táj-ember-kultúra viszony-rendszerében, ami természetszerűleg a szőlő- és borkultúrát is magába foglalja. Ebben a relációban az ember a tájat, a táj pedig az embert „műveli meg”.
Jóllehet ennek a kultúrának a nyomai nálunk is föllelhetőek, hiszen a római légionáriusok Pannóniában (főként a Balaton térségében) több helyütt is ültettek szőlőt, a honi szőlészet és borászat a magyar őshazában gyökerezik, onnan hoztuk magunkkal a Kárpát-medencébe. Hazánk egyébként peremén van annak vidéknek, ahol egyáltalán lehet bort termelni. Ilyen terület még a középső Rajna-vidék, illetve Burgundia is. Ami pedig a kőzetfajtákat illeti – a napsütéses órákhoz és a klimatikus viszonyokhoz hasonlóan – Magyarország hihetetlenül kedvező helyzetben van, hiszen a variációs lehetőségeket szinte kimeríthetetlenek. Példának okáért Somló, Badacsony, Szentgyörgyhegy, Csopak, Tokaj, Eger, Bogács, Villány, Szekszárd, Sopron, Pannonhalma a lehető legideálisabb helyszínek a szőlőművelés és a csúcsminőséget is magában hordozó bortermelés számára.
Semmi meglepő nincs abban, hogy a termőhely, a Nap, a klíma, az emberi szorgalom és hozzáértés eredményeként (ajándékaként!) az iménti felsorolásban szereplő borvidékeken nem egyszerűen jó és finom borok, de minden igényt kielégítő szépborok, nagyborok és csúcsborok születnek. Miként a magyar Borakadémia sokak által nagyra becsült alelnöke, Zelnik József írja az egyik legnagyobb magyar borászt, Kaló Imrét köszöntő laudatiójában: „Mintha a minden minőséget zagyva középszerre váltó Szép Új Világ elleni lázadásként éppen a nagybor mutatná fel azt a példát, azt a megkérdőjelezhetetlen értéket, amivel a világ fekete misés, erőszakolt öngyilkosságát el lehetne kerülni”. Tudjuk, tapasztaljuk, hogy a minőség a világon mindenütt nagy bajban van. Minél nagyobb minőségről van szó, annál inkább. S habár Magyarországot mintha a Fennvaló is szőlőtermesztésre és bortermelésre predesztinálta volna, a minőség elismertetéséért és megbecsüléséért ezen a területen is óriási erőfeszítéseket kell tenni, tudatos és állandó marketingmunkát kell folytatni. Még a hagyományosan hungaricumnak nevezett olyan nagyborok, szépborok, csúcsborok esetében is, mint például a Tokaji Aszú, az Egri Bikavér, a Somlói Juhfark, a Badacsonyi Kéknyelű., a Szentgyörgyhegyi Olaszrizling, a Szekszárdi Kadarka, a Villányi Cabernet és a Soproni Kékfrankos. A Borkultúra-Borkultusz keretében induló Bor az irodalomban című kurzus szándékom szerint elsősorban és mindenekfölött azt a törekvést szolgálja, hogy – Sarusi Mihály Pinceszer című könyvét idézve: „Hogy végül mégis a minőség (hogy ne mondjuk: a jó bor) diadalmaskodjék a mindenféle hamisoknak (például a bort pancsolóknak) kedvező mai világban”. Az élet ugyanis túl rövid ahhoz, hogy rossz borokat igyunk. A Magyarországon föllelhető hat borrégióban (Tokaj-Hegyalja, Mátra-Bükk, Alföld, Észak-Dunántúl, Balaton, Dél-Dunántúl) huszonkét történelmi borvidék különül el. Ezek mindegyikéhez számos irodalmi alkotás rendelhető hozzá. Különösképpen gazdag, műfajilag és poétikailag változatos irodalmi hagyománnyal rendelkeznek a nagy múltú, általunk is kiemelten kezelt borvidékek. Kelet-Magyarország felől a Dunántúl felé haladva ezek a következők: Tokaj, Bükkalja (Bogács), Eger, Hajós-Baja, Szekszárd, Badacsony-Szent-györgyhegy, Balatonfüred-Csopak, Somló, Villány, Sopron. A felsorolt borvidékek híres és jellegadó borait sokan és sokféleképpen megénekelték. Közöttük van egy igen figyelemre-méltó kortárs költő, az Akasztón született és Budapesten élő Kiss Benedek, aki 2005-ben megjelent kötetében (Októberi tücskök) a címével is transzparens és telitalálatos ciklusban (Szép magyar boroknak dicséreti) nem kevesebb, mint kilenc remekbeszabott boros verssel magasztalja és dicsőíti a különféle tájegységek reprezentatív borait. „Mennyi fickós tűz lobog boraidban,/ Szent György-hegy elfekvő elefántja!/Mily szárnyalásra / készted a lelket,/ tüzes olaszrizling,/ Szent György-hegy első bora!” (SzentgyörgyhegyiOlaszrizling); „Szomorú férfiak itala,/ Száraz Szamorodni,/te feloldod a cseppköves bút is,/ fel a megcsökött csüggedtséget,/mi-mindent oldasz fel te,/ foglalsz magadba,/ szomorú férfiak aranyló itala:/ Száraz Szamorodni!” (Száraz Szamorodni); „Papp Jutka szájának kislányos ízeivel/ emlékszem rád most,/ régi italom,/ Villányi Oportó!/ Amikor csitri vagy,/ akkor vagy magad is a legjobb,/ s akár a déli nők,/ hamar öregszel.(…) Rubin-csillogásod kigyújtja vérem,/ testes vagy, fűszeres, savaid/ bársonyosan elomlók…” (Villányi Oportó); „Gyerek-korom bora,/ tinta-piros Kadarka,/ hogy feledkezhetnék meg rólad?(…) Kadarka-bor!/ habzó és vörös, akár a vérem:/(…) Emlékszem édes-csípős murci ízedre:/ hosszú nádszálon át titkon/ mily gyönyörűséggel szippantgattalak,/(…) Mert erőt adtál te, milyen erőt!” (Akasztói Kadarka); „Bor,/ te nemes ital,/ mit tettél vélem?/ Szépnek látom a jövőt újra./ Ha van…/ De mért ne lenne?/ Hányszor mondták már ki a végszót/ atyafiak,/ s hányszor szüreteltek azóta/ Szekszárdon/ atyafiak?!//(…) Igyunk hát, cimborák, vörösbort,/ szekszárdit lehetőleg,/ s ne feledjük,/ sőt bízzunk a Mindenhatóban,/ hogy mi mind/ derék
legények vagyunk!” (A szekszárdi vörös); „Egri Bikavér -/ kiveszik tán belőled végül/ a tüzes-nemes kadarka?/ Papok pincéi/ őrzik még ízeidet!/(…) Egri Bikavér,/ én hiszek benned,/ mint a szénszemű palóc menyecskék/ erkölcsében,/ mint a nagyfütykösű palóc legények/ virtusában,/ és nagyra tartalak téged,/ nagy bor vagy te/ a nagy borok között,/ de a világ is úgy ámul rád, hidd el,/ ha kadarka is tüzesít-nemesít,/ s fölszikráznak tőled újból/ a lebecsült régi lándzsák,/ Balassák kardja,/ s Dobó Katica tébolygó szemei!” (Egri Bikavér); „Hallottad, pajtás, mit én hallottam?/ Hogy édes Soproni Kékfrankost ittam!/ Ha hallomás is – még ilyen szégyent!/ Igyon csak édeset Hernádi –/ meg a német!// Bezzeg Sopronban nem azt isszák!/ Nem csak nem isszák – tudva tudják,/ a Kékfrankos biz’ szilánkos-karcos,/ ilyet kért, ilyet kapott már/ Jurisics Miklós.” (A soproni Kékfrankosról); „Csóró életem ajándéka,/ nagyravágyó, de/ kisemmizett szerelmem,/ te világszépe!/ Kemény vagy, mint Áron/ vesszeje vala,/ miként az Írás,/ s oly ritka is vagy,/ mint ama vessző!/ Nem hiába neveztettél/ Bécsben/ a ruganyos matracokon/ gyerekcsináló bornak!/(…) hisz vetekszel te/ a legjobb Rajnai borral,/ de hozzám,/ csóró imádódhoz/ mindétig jó szívvel légy./ Én ingyen is imádlak!” (Somlói Juhfark); „Feleségem-bor -/ az vagy,/ az lettél nekem, Zöld Veltelini!/ Monogám sose voltam,/ de benned találtam állandóságot,/ akihez minden kicsapongás után/ meg-visszatérek./ Mandulás ízedtől immár/ halálig hiába menekülnék,/ te pedig gömbölyödsz, szépem,/ ezer-fürtűvel kicsinyég meglágyítva,/ harmonikusan, évről évre,/ torkom nagy gyönyörűségére./ Pincém lakója lettél,/ s bármeddig elmaradnék,/ telt savaiddal/ szerelemben vársz rám.” (Zöld Veltelini). Kiss Benedek teljesítménye művészileg és emberileg is egyedülállónak számít, hiszen nemcsak verseinek tárgya a bor, hanem mindennapjainak is állandó kísérője, életének egyik legfőbb gondűzője és örömszerzője is a bor.
1. kép
Kiss Benedek
1.3 REZÜMÉ A bor az „örök fiatalság iható aranya” – tartja a borszimbolikával foglalkozó hermetikus hagyomány egyik fő tanítása. Vagyis a bor isteni ital, a nagy kultúrákban eredendően az istenek itala. Ennek megfelelően a bor egyszerre földi és égi jelenség, vagy ahogy Ady Endre nevezte: mámor és malaszt. Ugyanakkor amint azt például Dsida Jenő verseiben is láthatjuk - a bor az életértékek, életszépségek és életörömök hordozója, az életszentség kifejezője is. Hogy a pohárban gyöngyöző bor nem csupán az élvezet forrása, arra az evangéliumi és irodalmi hagyomány is szüntelenül figyelmeztet: a bor az Eucharisztiában Isten vérévé, a megváltás misztikus italává vált. A bor szimbolikájáról és szakralitásáról értekező Hamvas Béla az isteni eredetű nedű kivételes fontosságát és üdvtörténeti jelentőségét hangsúlyozza: „A bort én csak egyik legmagasabb kegyelmi aktusként tudom megérteni.(…) A bor az embert a megzavarodott világból kiemeli, hogy az aranykori rendbe visszahelyezze.(…) A bor visszahozza eredeti életünket, a paradicsomot, és megmutatja, hová fogunk
érkezni a végső világünnepen.(…) A bor hieratikus maszk, a bornak isteni arca van. Valamennyi bor egyetlen istenség alá tartozik, de minden egyes bornak külön géniusza van.”
A bor, mint a föld, a Nap és az emberi munka ajándéka egyidős az emberi civilizáció-val. A dionüszoszi és bacchusi ünnepek is ezt a hagyományt őrzik. A bor a Bibliában is többször szerepel. Mózes Könyvében ezt olvashatjuk: „Noé pedig földművelő kezde lenni és szőlőt ültete. És ivék a borból, s megrészegedék, és meztelenen vala sátra közepén”. A szerelem mellett a költészet másik kiapadhatatlan ihletforrása a bor. Emberemlékezet óta dicsérő jelzők, nemegyszer szuperlatívuszok sokasága társul a borhoz. A borok közül is elsősorban a Tokajit dicsőítik és magasztalják például ekként: „pohárba zárt napfény”; „penészkucsmás fejedelem”; „mesék és legendák csodás nektára”; „királyok itala, italok királya”; „olvasztott arany”; „folyékony aranyrögökként gördülő magyar könny”. Ennek az egyedülálló nedűnek sokak szerint (Krúdy, Márai, Hamvas Béla, Kiss Benedek, Baumberg Gabriella, Gottfried Hancke, Pablo Neruda, Heinrich Böll) valóban fölülmúlhatatlan géniusza van. A bornak nemcsak géniusza, szelleme, szertartástana és filozófiája, hanem szimbolikája, metafizikája, misztikája és kultúrhistóriája is van. Ennélfogva a bor irodalmi vonatkozásainak vizsgálata a komplex élmény- és érzékenységformákra épülő, tág horizontú kultúrantropológiai szemlélet nélkül aligha képzelhető el. A bor csodáját a beavatás, az átváltozás és az üdvtörténet szempontjából tanulmányozó művek (Hamvas Béla: A bor filozófiája; Csávossy György: Gondolatok a bortékában; Zelnik József: A nagy szertartás) nélkülözhetetlenül fontosak ahhoz, hogy szemléletünk tárgyát (borkultúra) és annak sokféle irodalmi vetületét élményszerű reveláció-val, jól és pontosan megértsük. A bor mágiáját a költői megragadottság alapján, az áhítat, a kontempláció, a mámor, az egzaltáció jegyében bemutató antológiák (Tokaj a magyar irodalomban; Cseppjeiben hősök vére foly; Noé vesszeje; Borággal áldlak; „A bor örök”- világirodalmi bordaloskönyv-; Tokaj a világirodalomban) műfajihangnembeli változatossággal, alaki-formai gazdagsággal szólaltatják meg az ide tartozó élmény-, gondolatés hangulatkör személyes és egyetemes tartalmait, a borhoz és szőlőhöz kapcsolódó konnotációk kifogyhatatlan bőségét. A homéroszi eposzok, a Gilgames, az anakreóni dalok, Omar Khajjám és Háfiz versei egyaránt azt példázzák, hogy a bor és az irodalom évezredek óta édestestvérek. A magyar irodalomban Csokonaitól Petőfin, Vörösmartyn, Babitson, Ady Endrén, Gárdonyin és Móricz Zsigmondon át a kortárs szerzőkig sokan megénekelték a bort abban a szellemben, ahogyan Márai Sándor láttatja: „A bor férfi-dolog; csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebb egy pohár bor mellett.” És ezenközben nagy-nagy kegyelem, ha képesek vagyunk meglátni az univerzumot egyetlen csepp borban. Ez lehet talán a vékonyka földi jelenlét egyik legnagyszerűbb adománya és legtitkosabb értelme.
2. A BOR A MAGYAR IRODALOMBAN A magyarok genetikailag kódoltak a szőlőhöz és a borhoz - mondják borászok, etno-gráfusok, írók és költők. (Szeremley Huba, Zelnik József, Márai Sándor, Hamvas Béla, Kiss Benedek). A magyaroknál a bor elsősorban nem alkoholos, inkább mindig szakrális jelentősé-gű ital marad, ami a szertartásainknak, ünnepeinknek és a mindennapi életünknek is fontos szereplője. Erre nézvést két igen kiváló kortárs költő (Kiss Benedek, illetve Tari István) közelmúltban született opusát idézem: Kiss Benedek: Tokaji aszú Folyékony aranyrögökként gördülő magyar könny! Istennők, tüzes görög szűzek fűszeres könnye, kit még Zeusz is ünnepekkor emelhet ajkaihoz! Pápák, császárok serlegeiben égő foghatatlan nedű, kit ha ínyünk ízlelhet olykor, föltörnek bennünk Berzsenyi bús sorai, föltör a „resurrexit vulnera inclitae Gentis Hungariae” megcáfolhatatlan igazsága. Édes hazám, te gyöngyözöd ki ezt a csodát, metszett sebeidet érintik a szőlőszedőlányok illatos tomporai, s míg a végső csodálatosság lesz a halhatatlan gerezdekből, tudjátok, hozzáértő atlétakarok virtusos s gondos keze is kelletik hozzá. Ünnepek remegő kézzel csurgatott bora, ha Máriának s a kisdednek én is ajándékot küldhetnék, téged csomagolnálak ezüstpapírba. Gondoskodó kezét az Istenszülő Nagyasszony már csak e pár cseppért is terjessze jobban fölénk! Mert nem bor ez csak, hanem jelkép, ilyet tud ez a föld, ilyet tudnak a gazdái, s nemcsak bosszújuk hatalmas olykor, hiszem, hanem egyszer jókedvünktől is dörgő lesz még a Kárpátok medencéje!
Tari István: Kelyhem lelke
Istenien aranylik a Szamorodni Ne igyék az, aki el mer Szomorodni Búra terem éppen elég Borogatás Szentiváni éjben elég A farakás (….) Testes asszony kacaja a Hárslevelű Előbb-utóbb lekerül a Ruhanemű Tőkéje –tudd!– épp fölálló Vesszőzetű Hosszú fürtjétől jobban szól A hegedű (…) Őszi napként fölragyog a Szürkebarát Nem kér az Idő vasfoga Tejbedarát Bort kér, hordót, ha annyira Tűrte magát Édesedve a mámora Bűnre talált A legősibb fajtáink, a hungaricumok (badacsonyi kéknyelű, szentgyörgyhegyi olaszrizling, somlói furmint, móri ezerjó, tokaji hárslevelű) olyan misztikumokat, szakrális jeleket hordoznak, amelyek a világ semmilyen más borában sem fedezhetőek fel. A törté-nelmiség, a régmúltban gyökerező tradíció nemcsak a tájban, hanem az emberekben is jelen van. Még pontosabban a táj-ember-kultúra viszonyrendszerében, ami természetszerűleg a szőlő- és borkultúrát is magában foglalja. Ebben a relációban az ember a tájat, a táj pedig az embert „műveli meg”. Jóllehet ennek a kultúrának a nyomai nálunk is föllelhetőek, hiszen a római
légionáriusok Pannóniában (főként a Balaton térségében) több helyütt is ültettek szőlőt, a honi szőlészet, borászat a magyar őshazában gyökerezik, onnan hoztuk magunkkal a Kárpát-medencébe. A szőlőt, vagyis a szőlőkultúrát a rómaiak honosították meg vidékünkön, ahol eladdig a szelíd gesztenye volt őshonos csemege. Simon István egyik verskötetének címe is erre utal: Szőlő és gesztenye. A kötet egyik fontos verse (A lávapor) nagy megjelenítő és felidéző erővel érzékelteti a szőlőtermesztéshez szükséges egyedülállóan kivételes adottságokat: A hegy bazalt tömege a hamvábahalt tűz s lávafolyam üszke, ahogy kihűlt és megmerevedett; de hidd el, még visszasajog a hő - talpam alatt érzem az áramló meleget. A szőlő is mi volna más: millió éve a tó mentén lefojtott tűz, amit a nyárs piszkált föl, a levert karó; kúszik a láng az estében - egy-egy lugas, araszokban viszi tovább a lécen konokul a kaccs.. S a talaj eredete vagy akár titka: hogyan él tovább a rajta növekvő gyümölcsben: Némán s (mert gömbölyű) megfoghatatlan érveléssel mond valamit a szőlő ujjaimnak és aztán megőrlő fogaimnak, ha feszes bőre pattan, és szétcsordul egy akkora helyen a nyár tüze, hogy az ember el se hinné, mivel nem éget, mert illattá s ízzé változott át a pokoli gyehenna. Nem is egy nyárnak, hanem milliónyi évnek hömpölygő lángtengere, hője szűrődött le és szorult a szőlőbe mondaná is, ha nyelven tudna szólni. (Szőlőszem) Pannónia szőlőfajtáiról némi tájékoztatást nyújt az i.sz. III. századból a Baranya megyei Bánról származó Liber oltárkőn szereplő négy szőlőfajta felsorolása (Liber a szőlő és a bor istene), s az oltárkövek utalnak a szőlő elterjedésére is. Az oltárkő felirata arról tanúskodik, hogy ezen a tájon „csemegeszőlőt”, „gömbölyű aprószemű szőlőt”, „ős lesbosi kecskecsöcsű szőlőt” és „cabaliai borostyánlevelű szőlőt” ismertek. Mintha Keresztury Dezső nem is évszázadok múlva, hanem kisvártatva írná tovább Vergilius Georgicáját, úgy szól a gyakorlati tanács és a szellemi útmutatás - hexameterben: Fogj ásót, ha a tél megtört, forgasd meg a földet új oltványok alá te is; elteregetve a trágyát bontsd ki s mesd meg a tőkéket, de ügyelj, hogy a sarkot jól válaszd: ne legyen sok a termő szem; ha kisarjad
vesszeje, fattyazd meg, kötözésekor a fürtre vigyázz: moly rá ne tanyázzék; hozd ki a gépet, kádba vizet merj, permetezése legyen gálic, mész, s hogyha a kék lé felcsipi izzadt arcod, amíg fújtatva a rendet járod, tűrd te is el; sarabolj, a magas venyigét nyesd s újra kötözz, szórj permetet újra, kapálj, hogy a szőlőt el ne borítsa a gaz; kelj hajnalban; hogy kénpor harmatot érjen a fürtön, húzd bakhátra a földet s úgy igazítsd, hogy a szél s a nap könnyen járja a bokrot; őrizd, hogyha megérik a termés, nyisd ki a pincét, végy hátadra te is puttonyt, húzd nyögve a prések rúdját, mérd, foka jó-e a lének, ügyes kotyogóval szűrd ki a forró mustbol a mérges gázt, s amíg erjed újra takard be a tőkéket, s ha az őszi eső ver, álld ki; mikor már söpreje megszállt, fejtsd meg az újbort, készíts kármentőt, tölcsért, üsd csapra a hordót, sajtározz te is, és ha az ujjad dermed, amíg kint hóval hordja a horgos-utat be a téli jeges szél: megtudod akkor, mért szeret úgy a körtefa árnyán asztala mellett ülve s üvegpoharában a hűvös bort ízlelve körülpillantani csendben a gazda guggon ülő tőkéi között, majd megtudod akkor: lassudan érik, gondviseléssel tisztul a jó bor. (…) … ég lángtalanul, feszül édes arányban az ész s a mámor e borban, mellyet szételemezni ha tudna versem, az ókori istenek is bámulva figyelnék. (Dunántúli hexameterek) Janus Pannoniusról már ferrarai korszakában följegyezték, hogy mennyire szerette a szőlőt. Még Galeotto Martiotól is kért friss gyümölcsöt, amikor beteg volt. Epigrammája igazi reneszánsz remeklés: Szőlőt élvezel: ím egyszerre iszol s eszel; és ezt Cerestől Bacchus kapta, csak ő egyedül. (Weöres Sándor fordítása) Amikor ez az epigramma született, Mátyás király borai is Európa-szerte híresek voltak. A 16. századból fennmaradt szőlőfajták lajstromát bizonyára az a Balassi Bálint is betéve tudta, aki nem vetette meg még a polyák (lengyel) ivóhelyek nedűit sem: Ily jó időt élvén Isten kegyelmébül, Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szűbül, Igyunk, lakjunk egymással vígan szeretetbül. (Borivóknak való)
Tinódi Lantos Sebestyén fejezte ki talán a legkópésabban az italhoz való viszonyát a végbelieknek, mikor a Sokféle részegösökrőlcímmel megírta oktató célzatú költeményét, mivel éppen őt, a dalnokot nem kínálták meg borral. Népdalaink is a borok dicséretével vannak teli: Ó be sok hal terem a nagy Balatonban,
Minden ágon egy mérő makk a Bakonyban. Örül ott a halász, rikongat a kanász Örömében. Szépen illik a sült kappan a cintálban, Jó bort mérnek Füreden és Köveskálban. Igyál, jó barátom, neked ezt kívánom: Sokáig élj! Addig kell a vasat ütni, amíg tüzes, Semmit sem ér az a hordó, amely üres. kell hát bele tenni, ki kell aztán venni, Ha szükséges. (Ó, be sok hal…) A török ugyan nem vágatja ki a szőlőket, de borkultúránk még is hanyatlásnak indul. Ebből - amint azt Szilágyi István Hollóidő című egészen zseniális regénye is mutatja - a szétszabdalt ország állapotának egészére lehet következtetni. A török uralom után a 18. század végére ismét föllendül a szőlő- és bortermesztésünk. A bécsi költőnő, Baumberg Gabriella (Batsányi János felesége) például a Tokaji borhoz ír dicsőítő költeményt: Finom bor, ó, tokaji! Királyi itóka! Hozzád akar, halld, szólani E gondűző nóta! Búsulókat vidámítasz, Vért pezsdítsz. S mit mondnak Szőkék, barnák, -mit számít az?!Észt adsz a bolondnak. Hozzád akar, halld, szólani E gondűző nóta, Finom bor, ó tokaji! Királyi itóka! (A tokaji dicsérete) Az előző verssel rokon élményvilág és hangütés Csokonai Vitéz Mihály versében is megfigyelhető: A mazúr Általad gazdag lehet. S mint az úr, Szarvat és szemet vehet. A bolond észt lél a borba, S úgy lesz bölcs: Tölts tehát bor e csuporba, Tölts, tölts, tölts! (Bakhushoz) A Himfy szerelmei megjelenésével Kisfaludy Sándor tette híressé a szüretet s vele együtt Badacsonyt és annak borát országszerte: Bő, víg s népes volt Badacson Az akkori szüretben: Mozgott, hangzott az egész hegy Fenn és alatt, kinn és benn. Urai és asszonysági Veszprém-, Somogy-, Szalának, Ifjai és leányai
Mindnyájan ott valának. Durrogtanak a mozsarak, Hogy a bércek ropogtak, Kongtak a még üres hordók, Az ostorok pattogtak; Harsogtak a tárogatók, A hegedűk zengének, Szólt a duda, tapsolt a tánc, S a sarkanytyúk pengének. (Részlet a Csobánc című regéből) 1947-ben Garay János a fürdőidényt a Balatonnál tölti. Egész verskötetet szentel a tónak, pompás bordalt rögtönöz, melyben strófába veszi mindazon dolgokat s személyeket, amikre s akikre érdemes áldomást inni. Éljen, a ki feltalálta A füredi borvizet, Mert e viz volt, mely bennünket E bor mellé ültetett. Üssük össze, hadd koczogjon. Kézről kézre hadd forogjon A pohár! (…) Éljen, a ki föltalálta A füredi gyógyvizet; Adjon isten a hazának Ép, igaz, s hű szíveket! Üssük össze, hadd koczogjon, Az egész hazára szóljon E pohár! (Füredi bordal) A jobbágyág eltörlése (1848) újabb lendületet ad a bortermelésnek. Szomorú esztendő az 1875-ös év, mivel a filoxéra-vész ekkor kezdi megsemmisíteni a magyarországi szőlő-táblákat. Nemcsak a szakkönyvekben, de Babits Mihály Halálfiai című regényében is olvashatunk erről. Az ellenállóbb fajták kikísérletezésében elévülhetetlen érdemeket szerző Mathiász Jánosról Németh László Utolsó széttekintés című könyvében olvashatunk. Magyarország történelmi borvidékeinek sorában különleges jelentőségű a balatoni borvidék, ezen belül pedig Badacsony és Szentgyörgy-hegy borai képviselnek etalon minőséget. Hamvas Béla emlékezetes formában tárja elénk a két bor karakterrajzát A bor filozófiája című munkájában: „… a badacsonyi és a szentgyörgy-hegyi… A nagy híres fajták a szürkebarát és a kéknyelű… A badacsonyi és a szentgyörgy-hegyi között lévő különbségről, majd ha az egyetemen a bortudományi tanszékre kineveznek, egy fél évig fogok előadni. Ez az iskolapéldája annak, hogy két nagy bor miben tud egymáshoz hasonlítani és miben tud különbözni. A badacsonyi olyan, mint a világhírű művész, aki világéletében szobájából is alig mozdult ki, mégis nagyobb művet teremtett, mint akit ünnepeltek. Mind a kettőben megvan a nagyság, de az egyiket olympai, a másikat kínai, tao-nagyságnak nevezném. Különös, hogy mennyire nem tudok a kettő közül választani. Már-már döntöttem a szentgyörgy-hegyi mellett, de mikor megittam egy pohár badacsonyi rizlinget, melléje álltam; aztán esküdtem a badacsonyira, de csak addig, amíg szentgyörgyihez nem jutottam. Végül is mi akadályozhat meg abban, hogy görög is legyek, meg kínai is?” Amint az alábbi bordicsérő költemények is példázzák, a badacsonyi és a szentgyörgy-hegyi között valóban nem egykönnyen lehet választani: Kóstolgatom a Hegy híres borát csalfa neved is vén Szürke Barát Forrt mustban együtt tűz, fény, napsugár s a porló bazalt lángos csókja vár. Millió éve olvadt lenn a kő
s lávaként vad kürtőből tört elő még ma is érzem: langyos itt a föld s a kényes fürtök sátrán több a zöld. A karók verte szelíd tájakon a napsugár hárfázva átoson Szivárvány pántlikáz földet-eget s a tőkék közt titkon Bacchus lépeget s ha jön az ősz és sárgul a remény hordókat görget lenn a pincemély. Nemes borodból egy kancsó elég lángol a lélek s borúja elég mint erdőn gyűjtött száraz rőzsefa nem is volt tán még bánatom soha! Híres hegyünk! Koporsód vállain teremjen bor s borban álmaim! (Tari János: Badacsony) És: Itt élek; nyáron, a Szentgyörgy-hegy alatt, a bazaltorgonák sípjai alatt, és mivel fölöttünk lebeg az Isten: az Isten lángszóró szeme alatt, ahol a szőlőlevelek miriádjai: zöld fülek, hallgatóznak, hallgatják leendő boruk titkát. Mennyi fickós tűz lobog boraidban, Szentgyörgy-hegy elfekvő elefántja! Mily szárnyalásra készteted a lelket, tüzes Olaszrizling, Szentgyörgy-hegy első bora! Barátom boltíves pincéjében munka után ha hersegő testedet harapjuk jó fogakkal, hogy szikrázik tőled az élc, a szellem, hogy harsan pajzán történetekre legyőzhetetlen, szilaj nevetés! Olaszrizling! ha zöldesfehéren csillámlasz metszett kehely-poharakban, felejti az ember a fáradtságot, s ha kimegy pösölni a csillagokkal kivert éjszakába, hetykén veti meg a lábát, s úgy nézi szemközti fényeidet, Badacsony, mint aki e tájat immár el sose hagyja, mint aki örökkön, s örökkön mámorban él. (Kiss Benedek: Szentgyörgyhegyi Olaszrizling) A Balaton partján gyakorta feminizálódik a szépség, legyen az a hegyek sziluettje az alkonyatban, melyek alvó nő körvonalára emlékeztetnek, vagy legyen az maga a bor, ha fogyasztása azt a goethei igazságot juttatja eszünkbe, miszerint csak az örök női emel föl minket. Már többször idézett könyvében Hamvas Béla a következőt írja: „Minden bor egyéni. Minden borban (fajta, évjárat, táj, föld, kor) megismételhetetlen és utánozhatatlan géniusz él. A géniusz az olaj materializált alakja. Maszkja. A női test minden részének különös illata van, s ezt mással összetéveszteni nem lehet. Miért? Mert más-más kis daimón lakja. A bor
spirituális olajtartalmú ital. Minden borban kis angyal lakik, aki, ha az ember a bort megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok kis tündér és angyal közé kerül. Amikor az ember iszik, az érkező kis géniuszt a már bent lévők énekszóval és virágeső-vel fogadják. A kis tündérke el van bűvölve az örömtől, majd meggyullad. Az emberben az örömláng árad el, és őt is elragadja. Ez ellen nem lehet védekezni.(…) Mámoranatómiám főtétele: minden mámor gyökere a szerelem. A bor folyékony szerelem, a drágakő kristályosodott szerelem, a nő az élő szerelemlény”. Ide kívánkozik az egyik utolsó költő-fenomén, a Somló-hegy tövében, Iszkázon született Nagy László egyik szerelmes bordala, melyben a költő aranypénztérdűnek nevezte szerelmét: Ősszel édesült szerelem mint a bor télre kiforr, lélekben erős ragyogás, mint pohárban a bor. Kedvemet lángra csavarod tipródva bajaimon, nélküled szemetet eszem, rozsdás vizeket iszom. (Aranypénz-térdű szerető) Az 1990-es években az Élet és Irodalom, illetve a soproni VÁRhely is meghirdette a maga bordalversenyét. Ennek nyomán jobbnál jobb művek születtek, melyek nemcsak a hegy levét és az alkotó szellemet dicsérik, de a kettő állandó érintkezését és termékeny szimbiózisát is. Csiki László 1992-ben díjnyertes versében az újra megtalált egyensúlyról ír: Legyenek hegyeknek korai borai, legyen bár síksági őszi csiger, okos aszú, vagy sima leányka: botor, aki beéri kicsivel. Én vagyok a mérték, nem a liter. (…) Mindenütt helyem van, belakom és élem, a női zamat csontig átitat, énbennem is helyet talál minden, a tél, a vér, a hit haláliak. Ámíts és kimélj, duhaj áhítat. Kevés borhoz kedvet, a sokhoz barátot, válogatott jó szót a beszédhez, hallgatáshoz erőt adjon a fény, melytől földmélyi só is édes, beérett tikos szőlőszemmé lesz. (A mérték) Ellentmondásos és túlhajszolt korunk minden keserve és szépsége megszólal Utassy József hangtompítós fájdalommal megformált remeklésében: Józanul? Ebben a részeg csillaghullásban? Amikor majdnem rámcsöppen a Hold? Voltam én is valaha józan; rá sem tudtam nézni a borra: én bolond! Józanul? Nézzétek: hiszen inog a paplak! Hold veri félre az egek nagyharangját! Két szemem ilyenkor iker templomablak, idegrendszeremen orgonál az Isten: zaklat. Józanul? Ebben az illuminált univerzumban?
Hol csűrdöngölőt ropnak a csillagok és fergetegest jár a Föld a Holddal? No nem, barátaim, amíg én itt vagyok: csak ontsa Noé vesszeje a szőlőt, s ragyogjon a bordal! (Ragyogjon a bordal) A kassai születésű író és gondolkodó, a napjainkban talán az egyik legnagyobb olvasótáborral rendelkező Márai Sándor gyönyörűséges utópiáját örökítette meg Magyar borok című esszéjében: „Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől.(…) Mind öregek leszünk, a pince tulajdonosai és vendégei, irodalomról csak akkor esik szó közöttünk, ha legalább ezer éves, s borról csak akkor, ha legalább ötéves.(…) A tájat nézzük, kortyoljuk a bort, s óvatosan ejtjük a magyar szavakat, melyek egyidősek e tájjal. A bor nem bírja a beszédes vendéget, ez régi tapasztalás, s a beszédes vendég, akinek még fontos minden világi hiúság, nem bírja a bort.(…) Mind bölcsek leszünk, s az első pohárból a földre is loccsantunk egy kortyot, nagyon régi áldozati szokás szerint.(…) Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar a hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság”. Márainak Az egri bor című írása 1943. december 31-én jelent meg nyomtatásban a Kapor Elemér által szerkesztett Eger című lap szilveszteri számában. Ebben a számunkra különös jelentőséggel bíró esszéjében Márai Sándor egyebek mellett a következő, kultúr-históriai szempontból is igen figyelemreméltó megállapításokat tesz: „A borhoz nemcsak vulkanikus hegyvidék kell, a talaj sajátos ásványi összetétele, gondosan válogatott és megmunkált szőlővenyigék; a borhoz kegyelem is kell. A nagy borvidék olyan, mintha áldás lenne rajta. Ez a profán kegyelem árad az egerkörnyéki tájból.(…) Csak a Provance tájai ilyen áldottak. Mintha a nap másféle fénytöréssel érintené a dombokat, mint máshol, más tájakon. (…) Ez a táj bölcs, mosolyog.(…) Az ember és a táj évszázados erőlködésben összefogtak, hogy teremtsenek valamit, ami többlet és fölösleges a természetben. A termés, a gyümölcs táplálék; a bor többlet, illatos és titokzatos ajándék, mellyel a megáldott táj játékosan megajándékozza a szomorú embert.(…) Nagy borok megszabják egy táj embereinek vérmérsékletét, s így megszabják sorsukat is. Egerben nyájas a bor. Nem véletlen, hogy ez a barokk városa.(…) Nem véletlen az sem, hogy Eger a papok városa. Ahol okos papok élnek és jó bor terem, az élet öntudatos, szelíd formát ölt. Egerben összhang van a táj és a város embereinek vérmérséklete között. Egy város szellemi hőfokát nemcsak a könyvtárakban lehet mérni, hanem a borospincékben és az emberek modorán is.(…) Bikavér, mondják távoli borivók és legyintenek, mikor Egerre kerül a szó.(…) A valóságban Egernek csak cégére a bikavér. Egerben, elárulom, nem bikavért isznak, hanem rizlinget és sillert.(…) Az egri siller kevéssé ismert terméke ennek a tájnak, de az itteniek tudják, hogy ez a szelíden édes, rubin-csillogású bor igazibb kifejezője Eger lelki alkatának, mint az ünnepélyes, vérbő bikavér, ez a pathetikus és komor-gőgös dísztárgy, melynek híre elvitte a város nevét a világba”. Az összes nagyborra kiterjedő érvénnyel idézem Vitkovics Mihály életszépségeket és életörömöket szakrális magasságokba emelő négysorosát: Egri bor, annyi ezer jó napjaim életadója, Tégedet áld, mint én, mind ki belőled iszik, Verset is ír, táncol, minden bút félre felejt el… Egri bor ott, hol nősz, ott van a szent Helikon. (Az egri borhoz)
2.1 A BOR A VILÁGIRODALOMBAN A bornak az üdvtörténetben fejlődéstörténete van az ősidőktől Dionüszoszon keresztül az Eucharisztiáig. Érdemes végigbandukolnunk azon a szellemi zarándokúton, amelyet a bor mint szent maszk tett a nagy szertartástól az áldozatig, és az áldozattól az élvezetig. Az út egyik vélt kezdetén ott vár minket Omar Khajjám, a perzsa csillagász-költő, pincesorok és hűs kocsmák szent részegese. Kupát emel, és mondja halhatatlan verseit: Bort igyál, mert az örök élet benne van Mit hívsz az ifjúság örömének benne van
Bor csillog, rózsa s a kedves vár - részeg fejjel Egy percig örülj: egy percben az élet benne van. Ebben a négysorosban a maga teljességében jelenik meg a bor földi örömszerző szerepe. A bor, mely old és eltakar. Fölold a bútól, melyet a földi örökélet hiánya kelt, és eltakarja a gondot. Itt gyöngyözik előttünk a bor a pohárban, mint pillanatnyi megváltás, a mámor ideje, s a mámorból adódó percnyi kegyelem. Ebben a kegyelemben még nincs semmi misztika. A bor által megidézett mámor egy új megismerési forma, a művészet szülője. Baudelaire A bor lelke című versében így rögzíti a pillanatot: „szent mag, ambrózia, az Örök Kezeké,/ s nászukból boldogan kisarjad a Poézis”. A művészet, a világ megismerésének egyik misztikus formája, szövetségben van a borral, szövetségben ezzel a földi elragadtatással. Úgy is mondhatjuk, hogy a bor földi lelkének legkedvesebb virága a művészet, és égi mása az Eucharisztia. A bor, éppen a misztikán keresztül nagy titkok tudója. Elég, ha csak Melkizedekre, Arimateai Józsefre, a Grálra és a gnoszticizmus rejtélyes világára utalok. Az emberiség történelmének egyik legrejtelmesebb és legnemesebb alakja, papkirálya volt Melkizedek. Talán nyoma sem marad a történelemben, ha Krisztus nem a Melkizedek rendje szerinti áldozást, a bor és kenyér színében valót teszi az Eucharisztia, a hálaadás középponti eseményévé. Melkizedek - akinek a neve, Melchi-sédech, azt jelenti: az én királyom az igazságosság – Sálem királya, a béke királya volt. Krisztus, a Melkizedek rendje szerinti pap, az én királyom az igazság tételt folytatja, amikor kihirdeti, hogy az igazság szabaddá tesz benneteket. Ez a kinyilatkoztató tétel és az ezt cselekedjétek az én emlékezetemre kenyér- és boráldozata az Újszövetség, Isten és ember új szövetségének a gerince. Itt emelkedik a borban az igazság szólás köznapi jelentősége transzcendens magasságba, amikor bor vérré, Krisztus vérévé válik, a megváltás evilági szimbolikus anyagává nemesül. Krisztus vére, a szent vér a keresztény világ talán legfontosabb szimbóluma. Ennek a szimbólumnak a keletkezésénél ott áll egy rejtélyes alak, Arimateai József. A legenda szerint ő fogja föl Krisztus vérét egy kehelybe, mely később Grálként híresül el, és övé az a sír is, amelyben a feltámadás csodája megvalósul, s ahol Mária-Magdolna megtalálja a leplet, mely a fénnyé válás földi lenyomatát őrzi. Illatos, tüzes bor csak zamatos, édes szőlőből készül. A szőlő születéséről a mitológia az alábbi történetben számol be: „Dionüszosz játszótársa, Ampelosz, az apró szatír egy vadászat alkalmával egyedül szállt szembe egy felbőszített bikával, és az halálosan megsebezte. Mire Dionüszosz a helyszínre ért, csak kis barátja holttestét ölelhette magához. Keserű könnyekkel siratta meg az isten pajtása elvesztését, ám Zeusz megsajnálta fiát, és Ampelosz élettelen testéből növény sarjadt, melyen csábító gerezdek függtek. Ezek illata és édessége megvigasztalta a szomorkodó istent, aki mindenfelé elterjesztette a könnyeivel fakasztott cserjét”. Termékenyítsük meg szívünket és elménket Bakkhosz nektárjával - hangzik az ókori üzenet. Emlékezzünk Dionüszosz szavaira, melyekkel az öreg Ikariosznak ajándékozta volt a teli borostömlőt és a szőlővenyigét: Vedd, öreg, ezt az ajándékot, mit a város ivója sem ismer. Légy vele boldog, apó, Athén hős népe dicsér majd. Triptolomeusz a búzakalászt, te a szőlő fürtjeit kaptad. Légy te szerencsésebb, a kalász nem képes a gondot elűzni, ám a gerezd megmenti e kíntól az emberiséget. A bor olyan mély hatást gyakorolt ízlelőire, hogy minden időben a föld legbecsesebb és legtöbbször megénekelt terméke volt. Ezt példázza a nevezetes anakreóni dalok egyike is: A sárga föld iszákos, s míg fák szíják a földet, folyót iszik a tenger, a nap tengerből szippant, a hold a napot issza, ha ez a dolgok rendje, a költő is borissza. Euripidész már fél évezreddel időszámításunk előtt rájött, hogy egyetlen gyógyír sem vetekszik a borral: „A bor eloszlatja a fájdalmat, és megajándékoz a feledéssel, mivel elűzi az embert naponta kínzó, sötét
gondokat”. (Stresszoldó – szűrhetjük le a tanulságot korszerűen.) A hereai bor arról volt nevezetes, hogy elvette a férfiak eszét és termékenységet adott a nőknek. Idézzük meg tanúként újfent Anekreónt: Legények és ifjú szüzek teli kosarakat hoznak, sötét szemű gerezdeket, s nosza vállról be a kádba! Itt csak férfiak tapossák lében fürdő fürtök halmát, mámorosan vidám dallal a boristen nevét zengik. Közben az oly kedves újbort lesik, forrására várnak. Öreg is, ha issza, bármily remegő a lába, táncol, lobog fején fejér haja, ám az ifjú tüzes vérrel szűzre les, ha bortól lázas; mikor a lány zsenge teste fáradtan lombágyra roskad, s már-már álom száll szemére, bűvös szép szóval csábítja idő előtt titkos nászra. A fenti sorokból is nyilvánvaló, hogy a bor a barátságnak mosolyt, a szerelemnek szikrát ad. „Sine Baccho friget Venus” – azaz: Bakkhosz nélkül fázik Vénus. Vagy Vörösmarty megfogalmazásában: „Víg pohár közt édesebb a szerelem”. Nem véletlen, hogy - legalábbis a legendák szerint - a szépnem fedezte fel és pártfogolta a bort leginkább. Szamosz legkedve-sebb bora a muskotály volt. Ezen a szigeten élt és dalolt Anakreón, a bordal atyja, a bakkhoszi költészet első jeles művelője. A nagy költő a bor istenének kegyeltjei közé tartozott és nyolcvanöt éves korában hunyt el. Egy parányi mazsolamag akadt meg a torkán. A bor, az sohasem! Mindenesetre ő nyitja meg azt a sort, amely aztán századokon keresztül folytatódik Horatiuson át Villonig, Goethéig, Baudelaire-ig, Burnsig, Adyig, Kosztolányi Dezsőig és Babitsig. Az Anakreón után következő költők (Horatius, Omar Khajjám) a nagy előd nyomán szintén örök életű igazságokat fogalmaztak meg. Anakreón volt a leglángolóbb, Horatius a legmértékletesebb, Omar Khajjám a legérzékenyebb dalosa a bornak. Tucatnyi négysorosban hirdeti Khajjám a múlandóságot kárpótló pillanatnyi örömök egyetlen értékét, a horatiusi „carpe diem” szellemét. Khajjám vidámsága, melyet a bor táplál, csak szavak szerint az, a gondolatok áramlása mélyén az elmúlás, a melankólia borong: Még üdít a pázsit s a sok virágszirom, de elhervadnak ám, vigyázz, pohárnokom, igyál hát, s tépd le a legszebbet magadnak, már holnap szél söpör a zörgő szárakon. Mit a világtól kapsz, érd be kölcsön vele, akár kedvez a sors, akár sujt a szele, fonódjon a kezed hajfürtre, pohárra, ki tudhatja, meddig lesz rá még ideje. Horatius számára a bor az életöröm, az életszépség tápnedve, a nemes érzelmek, a szerelem, a fiatalság elixírje. Mint csendes szemlélő, ő a patriarkális, független vidéki élet nyugalmát élvezi, és ebből a környezetből nem hiányozhat a borosserleg, mely a mosoly legkedvesebb társszerzője, a nevetve mondani meg az igazat kútforrása: Ha neked adta a sors, ne kíméld korsódat, hanem önts a csiszolt serleg ölébe nedűt feledésre. Illatát a mámoradó kagylók fényes mélye lehelje.
Inni, vagy nem inni? – erre a vidoran feltett hamleti hangulatú kérdésre Omar Khajjám egyik fanyarédes versében így felel: Igyál! Nem tudod, honnan jössz s minek. Igyál! Örök titok, utad hová vezet. Ugyanő két másik négysorosában így indokolja meg tanácsát: A Bor, a fő-fő Ész, mely a siváragyú Hetvenkét Bölccsel szembeszáll; a nagy Bűvész, ki életünk kopott ólmából Színaranyat kalapál; a nagy Mahmud, aki a rémteli kínok Csomóit mind kettészeli s forgószél-kardjával a gyötrelem gyászhordáit lelkünkből kiveri. Jókai Mór A bor című írásában hasonlóan lelkesedik: „Ah, a bor az felvidít, lelkesít, elméssé tesz, bátorságra hevít, szerelmet költ, kiszínezi, szivárványossá teszi ezt a szürke világot, eltemeti a bút, feltámasztja a reményt, demokratává teszi a nagy urat, úrrá teszi a szegényt”. A bor mindenekelőtt a lélek tápláléka, „a bölcs ezzel él”. Bölcsként ismét Omar Khajjámot idézzük: Hogy mit hoz a Holnap, soha ne puhatold, szépségem, kedvesem, holdfényben idd a Bort, s vigadva boldogítsd hevülő szivemet, később már úgysem lel bennünket itt a Hold. (Ide kívánkozik Plinius római történetíró igen figyelemre méltó megállapítása, nevezetesen, hogy a bor révén az ember lett az egyetlen állat, mely akkor is iszik, ha nem szomjas. Ehhez azonban szorosan hozzátartozik egy aranyszabály: mértékkel, az emberi méltóság megőrzésé-vel vigadni, amíg mi uraljuk a bort, és nem ő minket, ez a jó mulatság művészete.) Irodalmi, kultúrhistóriai kalandozásunk végeztével még inkább átérezzük Baudelaire vallomásának igazát: „Ki nem ismer benneteket, borból fakadó mélységes örömök? Minden-ki, ha lelkifurdalását enyhíteni, emlékeit feleleveníteni, fájdalmát lebírni vagy ábrándját táplálni kívánja, megidéz Téged, szőlő rostjaiban rejtőző, rejtelmes Isten. Ó, mily fenségesek a belső nap ragyogásában kibontakozó színjátékai a bornak! Ó, mily igaz és lángoló az ember második ifjúsága, melyet a bornak köszönhet!” Boileau felismerését is több évezredes tapasztalat igazolja: „Ki jól ivott, az bölcsességre jut./ Ki nem tud inni, mit se tud.” És végül ide kívánkozik Stefan George áhítata: „Az Ember a borra talált – a Nap megszentelt fiára.” Végső soron a bor élete és kultúrtörténete az ember sorsának, a civilizációnak is tükre. A bor századok óta társunk, múzsa vagy barát, nélküle mérhetetlenül sivárabb volna az életünk. Bizton állíthatjuk, hogy a bor az ünnepi időt időtlen ünneppé emeli.
3. BORLEGENDA,BORMISZTÉRIUM, BORDICSÉRET 3.1 BORLEGENDA Hét évszázad magyar irodalmában több tucatnyi antológiát lehetne szerkeszteni a bor legendáját megalapozó és a bor kultuszát kiteljesítő lírai alkotásokból. Íme a klasszikusként számon tartott, illetve a kortárs kánonba tartozó költőink borverseiből spontánul kínálkozó, teljesnek korántsem tekinthető lista: Balassi Bálint: Borivóknak való; Csokonai Vitéz Mihály: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz; Kazinczy Ferenc: Bor mellett; Czuczor Gergely: Bordal; Vörösmarty Mihály: Rossz bor; Jó bor; Fóti dal; Petőfi Sándor: A borozó; Ivás közben; Az én torkom álló malom; Csokonai; Gárdonyi Géza: A bor legendája; Ady Endre: Elillant évek szőlőhegyén; Szüret az Athoszhegyen; A fekete zongora; Az ős Kaján; Babits Mihály: Őszi pincézés; Juhász Gyula: Borok; József Attila: Úgy-e pajtás;Boros keserűség; Hymnus a borhoz; Áprily Lajos: Pataki bor; Jékely Zoltán: Bordal; Lesznai Anna: Mádi bor; Juhász Ferenc: Rezi bordal; Nagy László: Vers és szőlővessző öccsének; Ladányi Mihály: Három dal Bacchusnak; Utassy József: Szüret után; A zöldveltelíni;Ragyogjon a bordal; Kiss Benedek: Száraz Szamorodni; Egri Bikavér; Szentgyörgyhegyi Olaszrizling; Somlói Juhfark; Tokaji Aszú;Haladék; Baka István: Háry János bordala; Kányádi Sándor: A török követ; Farkas Árpád: Bordal; Gittai István: Férfitánc; Tari István: Kelyhem lelke; Mészöly Dezső: Ódon bordal;Szigligeti bordal; Fecske Csaba: Bacchus; Egy bogácsi pince falára; Kerék Imre: Egy boros butéliára; Szepesi Attila: Palackok; Tarbay Ede: A bor dicsérete; Restár Sándor: Elégia egy hordó borért; Hárs János: Novemberi bordal; Kis Pál István: Elégia a szekszárdi vörösborhoz; Cseh Károly: Bogács felett; Tavaszáldozat; Lackfi János: Bornak áldásairól; Báthori Csaba: Bordal bacchusi ütemre.
2. kép Petőfi Sándor: A borozó Gondűző borocska mellett Vígan illan életem; Gondűző borocska mellett, Sors, hatalmad nevetem. És mit ámultok? ha mondom, Hogy csak a bor istene, Akit én imádok, aki E kebelnek mindene.
Orlai Petrich Soma: Petőfi Sándor (1840-es évek)
És a bor vidám hevében Füttyentek rád, zord világ! Szívemet hol annyi kínnak Skorpiói szaggaták. Bor taníta húrjaimra Csalni nyájas éneket; Bor taníta elfeledni, Csalfa lyányok, titeket. Egykor majd borocska mellől A halál ha űzni jő: Még egy korty - s nevetve dűlök Jégöledbe, temető! A felsorolt költők közül kétségkívül az a Petőfi Sándor írta a legtöbb boros témájú verset, aki egyáltalán nem tartozott a nagy borivók közé. Petőfi bordalai már akkor szárnyra keltek, amikor ő maga még nem volt az igazán megbecsült költők sorában. Első nyomtatásban megjelent versével (A borozó, 1842) új hangot hozott a bordal műfajában, s a magyar költészetben ő alkotta meg legnagyobb számban ezeket. Boros tematikájú verseinek száma közel harmincra tehető. E költemények nem duhaj rigmusok, hanem az elmét csiszoló, az érzelmeket felkavaró poétai munkák. Egy olyan költő műveiről van szó, aki a kortársak szerint egyáltalán nem volt borissza ember. Orlay Petrics Soma írja: „Nem volt oly borivó, mint azt bordalai után ítélve sokan hinni szeretik.(….) igen mértékletes volt”. Hasonlóan nyilatkozik a pápai diáktárs, Kozma Sándor is: „Nem szerette a lármás mulatságot, bort sem igen ivott”. Maga Petőfi Tompa Mihályhoz című versében minden kételyt eloszlat: „Egyébiránt ne gondold, barátom,/ Hogy én valami vad fickó vagyok,/ Mihelyst a bor színét meglátom,/ Nem én! csak úgy csendesen vígadok”. Érdekességként jegyezzük meg, hogy a reformkor társasági életében nagy szerepet játszottak az ismert költők verseire szerzett gitárkíséretes dalok. A 19. század első felének kéziratos daloskönyveiben lelhetők fel ezek az énekek. Egy-egy népszerű vershez több zeneszerző is hozzáillesztette a maga kompozícióját, tehát egy-egy vers egyetlen, kizárólagos dallamáról nem beszélhetünk. Néhány esetben azonban konzerválódott a vers-dallam kapcsolat. A Petőfi-versekből készült felvételeken ilyen a Hortobágyi kocsmárosné, a Szomjas ember tűnődése, az Igyunk, valamint Az én torkom álló malom. Zenei és irodalom-történeti kuriózum a Csokonai dallama, melyet Arany János komponált Petőfi verséhez. Petőfi fesztelen hangulatú, játékosan stilizált bordalai között több olyan akad, amely ténylegesen ivás közbeni szituációt idéz. Az élet- és zsánerképi elemek hagyományos kliséiből építkező, a későbbi bordalok retorikáját megelőlegező első remeklés (A borozó) is a bor közelségében fogant. („Gondűző borocska mellett/ Vígan illan életem;/ Gondűző borocska mellett,/ Sors, hatalmad nevetem.”). Itt azonban a költő nem annyira konkrét alkalomhoz kötődve dicséri az isteni nedűt, sokkal inkább a tágabb létértelmezés igényétől motivált önzsánerező, öntükröző eljárás kerül előtérbe. A fokozásos párhuzamosság és gondolatritmus szabályai szerint felépülő s a népdalok formarendjét követő ötször négy soros kompozíció a bor és gond, a bor és világ, a bor és lány, a bor és költészet, a bor és halál ellentétpárok interferenciájában fejezi ki a bor istenének hódoló lírai személyiség kissé hetyke, fiatalos életkedvét és halálra is fittyet hányó, harsány életigenlését. A mesterien felépített oppozíciós szerkezetben Petőfi nyelvteremtő fantáziája, csillámló játékossága, poentírozó technikája és fokozottan természetközeli képi világa egyaránt a későbbi nagyköltészet felé jelzi az utat. Az önnön tehetségét gyorsan felismerő, talentumaival jól sáfárkodó és bátran experimentáló költő a borozó, a borozgató ember maszkjában úgy mutatja föl a későbbi bordalok egy lehetséges modelljét, hogy az emlékezetes versbeli karaktert nem szükség-szerűen jellemzi a borközi állapot. Ez a vers a születésekor tizenkilenc éves költő szerep-játszó, imitáló tehetségén és egészséges kedélyén túl azt is példázza, hogy – amennyiben az íróember jól dolgozik – a fikció önállítása rendre fölülírja az empirikus világ tényállítását. Ennek fényében a verszárlat elmúlással dacoló művészi igazsága még hitelesebben hangzik. („Egykor majd borocska mellől/ A halál ha űzni jő:/ Még egy korty - s nevetve dűlök/ Jégöledbe, temető!”). Ezzel a költő voltaképpen azt is üzeni, amit egyik legméltóbb örököse, Kányádi Sándor is több szép versében hangsúlyoz: „Az életre semmilyen nyelven sem rímel a halál”.Ugyanakkor A borozójelentésvilágából egy másfajta üzenet is kiolvasható: aki nem akar meghalni, az talán élni sem akar igazán. Éljünk hát szépen, hogy aztán szépen is halhassunk meg. A jó bor és a jóízű bordal igen sokat segíthet ebben.
3.2 BORMISZTÉRIUM
3. kép Ady Endre: Az ős Kaján Bibor-palástban jött Keletről A rímek ősi hajnalán. Jött boros kedvvel, paripásan, Zeneszerszámmal, dalosan És mellém ült le ős Kaján. Duhaj legény, fülembe nótáz, Iszunk, iszunk s én hallgatom. Piros hajnalok hosszú sorban Suhannak el és részegen Kopognak be az ablakon. Szent Kelet vesztett boldogsága, Ez a gyalázatos jelen És a kicifrált köd-jövendő Táncol egy boros asztalon S ős Kaján birkózik velem. Én rossz zsakettben bóbiskálok, Az ős Kaján vállán bibor. Feszület, két gyertya, komorság. Nagy torna ez, bús, végtelen S az asztalon ömlik a bor. Ó-Babylon ideje óta Az ős Kaján harcol velem. Ott járhatott egy céda ősöm S nekem azóta cimborám, Apám, császárom, istenem. Korhely Apolló, gúnyos arcú, Palástja csusszan, lova vár, De áll a bál és zúg a torna. Bujdosik, egyre bujdosik Véres asztalon a pohár. „Nagyságos úr, kegyes pajtásom, Bocsáss már, nehéz a fejem. Sok volt, sok volt immár a jóból, Sok volt a bűn, az éj, a vágy, Apám, sok volt a szerelem.” Nyögve kinálom törött lantom,
Ady Endre (1877-1919)
Törött szivem, de ő kacag. Robogva jár, kel, fut az Élet Énekes, véres és boros, Szent korcsma-ablakunk alatt. „Uram, kelj mással viadalra, Nekem az öröm nem öröm. Fejfájás a mámor s a hírnév. Cudar álmokban elkopott A büszke oroszlán-köröm.” „Uram, az én rögöm magyar rög, Meddő, kisajtolt. Mit akar A te nagy mámor-biztatásod? Mit ér bor- és vér-áldomás? Mit ér az ember, ha magyar?” „Uram, én szegény, kósza szolga, Elhasznált, nagy bolond vagyok, Miért igyak most már rogyásig? Pénzem nincs, hitem elinalt, Erőm elfogyott, meghalok.” „Uram, van egy anyám: szent asszony. Van egy Lédám: áldott legyen. Van egy pár álom-villanásom, Egy-két hivem. S lelkem alatt Egy nagy mocsár: a förtelem.” „Volna talán egy-két nótám is, Egy-két buja, új, nagy dalom, De, íme, el akarok esni Asztal alatt, mámor alatt Ezen az ős viadalon” „Uram, bocsásd el bús szolgádat, Nincs semmi már, csak: a Bizony, Az ős Bizony, a biztos romlás, Ne igézz, ne bánts, ne itass. Uram, én többet nem iszom.” „Van csömöröm, nagy irtózásom S egy beteg, fonnyadt derekam. Utolszor meghajlok előtted, Földhöz vágom a poharam. Uram, én megadom magam.” S már látom, mint kap paripára, Vállamra üt, nagyot nevet S viszik tovább a táltosával Pogány dalok, víg hajnalok, Boszorkányos, forró szelek. Száll Keletről tovább Nyugatra, Új, pogány tornákra szalad S én feszülettel, tört pohárral, Hűlt testtel, dermedt-vidoran Elnyúlok az asztal alatt. Ady Endre költészete az emberi élet talányos, tragikus misztériumát az egyetemes létértelmezés és az átfogó világmagyarázat igényével fejezi ki. Ebben a kultúrhistóriai jelentőségű, paradoxális értékszerkezetű líravilágban központi helyet foglal el a mámor és a bor. Ennek kapcsán az Ady-líra egyik legavatottabb és legihletettebb monográfusát, Vatai Lászlót idézem: „Ady élete teljesen feloldódott költészetében; ő maga volt a tiszta líra. Amikor nem forrongott, ömlött, vagy kristályosodott lelkében a lírai láva, akkor szinte
metafizikai unalomban élt. Ady menekülésül a bort választotta”. Az alkotókészséget fölcsigázó mámoros egzaltációt szimbolizáló ős Kaján és a Minden Titkok letéteményeseként elgondolt Isten jelenléte nélkül Ady költészete valóban elképzelhetetlen. Egyik megrázó s öntükröző verse (Sötét vizek partján) ezt a kölcsönös feltételezettségen alapuló sors-determinációt az egész életműre kiterjedő érvénnyel fejezi ki: „Isten, kétség, bor, nő, betegség/ Testem-lelkem összesebezték”. Habár Ady részegen sosem írt verset, az alkoholmámor ihletadó természetét nagy felidéző és megjelenítő erővel írja le egyik legfontosabb esszéjében. A magyar Pimodánhíven tudósít róla,hogy milyen fokozatokban csigázza föl a mámor az alkotó- és alakítóerőt. „Az első mámor olyan, mint akárkié, aki tud inni, ki tüzesít bennünk minden örömhajlandóságot, s nagyon hatalmasak vagyunk. Ezután jön az éjszaka végi, hajnali vagy nappali alvás, furcsa, sok ébredéssel.(…) maga vagyunk a nyugtalan és megszemélyesült figyelés és figyelem, össze tudjuk kapcsolni a legantipodikusabb ideákat. S mikor alkonyul (…) nyugtalan és tovább is nyugtalanul maradó agyunkat, szívünket befogja a mindenség. Ez már egészen művészérzés…”. Ennek az úgynevezett művészérzésnek, fokozottan szenzibilis lélek- és idegállapotnak az egyik legmarkánsabb, Ady sorsmítosza szempontjából is legjelentősebb reprezentációja Az ős Kaján című költemény. A költői személyiség építő és romboló erőinek egymásnak feszülése, az apollói és dionüszoszi tartalmak életre-halálra menő küzdelme adja Ady Endre egyik legkomplexebb és legtitokteljesebb versének poétikai lényegét. Az ős Kaján címet viselő, 1907 februárjában Párizsban született drámai misztérium archaikus rétegekből, atavisztikus mélységekből, halottnak és mozdíthatatlannak hitt rétegekből elementáris erővel feltörő alkotás, mely a költő magánmitológiájának egyik legnagyobb hatású és legmaradandóbb érvényű darabja. Ős Kaján rejtélyes és összetett figurájához többféle helytálló értelmezés tapad. A bor bűnre csábító démona, a rontás és rombolás diabolikus szelleme éppúgy lehet, mint az alkotóerő, a szépség és mámoros száguldás megtestesülése. Ez a komplex öntükröző értékjelkép allegóriának, szimbólumnak és mítosznak egyaránt tekinthető. Földessy Gyula kérdésére Ady lakonikusan válaszolt: „az Élet, ha úgy tetszik, a költészet”. Hatvany Lajosnak pedig csupán egy boros-poharat koccintásra emelő mozdulattal reagált. Láthatjuk tehát, hogy a kép több, egymásnak is ellentmondó mozaikból áll össze. Az ős Kaján Ady képzeletének olyan egyedi teremtménye, amelyik „az egész életét mozgató és betöltő áldott és átkos költői hivatástudatnak a prelogikus, az ősi szimbólumok szintjére való átvetítése - a mélyből való kiemelése” (Barta János). A költői személyiség két énjének küzdelme egy kocsmában, jelen időben zajlik. Ugyanakkor a „rímek ősi hajnalán” Keletről jött ős Kaján „Ó-Babilon ideje óta” harcol a kiválasztott költővel, így a tér és idő végtelen, a küzdelem pedig örök. Ez a mozzanat azért is fontos, mert a magyarsághoz hasonlóan Ady is Keletről és az ősidőkből eredezteti magát és hivatását. („Ott járhatott egy céda ősöm/ S nekem azóta cimborám,/Apám, császárom, istenem”.) Ez a halmozott mondatrészekből álló, önerősítő, önmitizáló felsorolás „nyomatékosan kifejezi azt, hogy az első személyű költői személyiség számára az ős Kajánban testet öltött hivatás mindent jelent.(…) Az ős Kajánnal való birkózás a teljes létezéssel való szembesülés is” (Görömbei András). A lírai történésfolyamat különösen fontos szakasza az az önidézetekből álló, vezeklés-szerű nyolc strófa, amely Ady konfesszionális mélységű önjellemzése. A létteljességet meg-célzó, a mindent átélni akaró személyiség illúziótlanul bevallja, hogy elkopott, elfáradt, kiüresedett. Legyőzöttségének fő okát a magyarságában látja, minthogy a magyar létezés meg van nyomorítva, „meddő, kisajtolt”. Végzetszerűen kisszerű, tehetetlen, önpusztító életre kényszeríti az embert. A vers sokat hivatkozott, kétségbeesett kérdése is ebből a tragikus léthelyzetből fakad: „Mit ér az ember, ha magyar?”. Sorsvállalás a magyarsággal és ebből eredő végzettudat egyszerre szólal meg a műben. Vagyis a magyarság, mint küldetés, illetve a magyarság, mint tragédia. („Uram, az én rögöm magyar rög,/ Meddő, kisajtolt. Mit akar/ A te nagy mámor-biztatásod?/ Mit ér bor- és vér-áldomás?”).Ennek nyomána totális elesettséget és vereséget artikuláló önmegsemmisítő önreflexió feltétlenül indokolt és sokszorosan motivált. („Nincs semmi már, csak: a Bizony,/ Az ős Bizony, a biztos romlás./ Ne igézz, ne bánts, ne itass./ Uram, én többet nem iszom// Van csömöröm, nagy irtózásom/ S egy beteg, fonnyadt derekam./ Utolszor meghajlok előtted,/ Földhöz vágom a poharam./ Uram, én megadom magam”). A verszárlatban megjelenő pusztulás vízió élet és halál misztériumán túl a mindenkori magyar messiások példázatosan tragikus sorsát is drámai erővel ragadja meg: „S én feszülettel, tört pohárral,/ Hült testtel, dermedt-vidoran/ Elnyúlok az asztal alatt”.
3.3 BORDICSÉRET Kiss Benedek: Tokaji Aszú Folyékony aranyrögökként gördülő magyar könny! Istennők, tüzes görög szűzek fűszeres könnye, kit még Zeusz is ünnepekkor emelhet ajkaihoz! Pápák, császárok serlegeiben égő foghatatlan nedű, kit ha ínyünk ízlelhet olykor, föltörnek bennünk Berzsenyi bús sorai, föltör a „resurrexit vulnera inclitae Gentis Hungariae” megcáfolhatatlan igazsága. Édes hazám, te gyöngyözöd ki ezt a csodát, metszett sebeidet érintik a szőlőszedőlányok illatos tomporai, s míg a végső csodálatosság lesz a halhatatlan gerezdekből, tudjátok, hozzáértő atlétakarok virtusos s gondos keze is kelletik hozzá. Ünnepek remegő kézzel csurgatott bora, ha Máriának s a kisdednek én is ajándékot küldhetnék, téged csomagolnálak ezüstpapírba. Gondoskodó kezét az Istenszülő Nagyasszony már csak e pár cseppért is terjessze jobban fölénk! Mert nem bor ez csak, hanem jelkép, ilyet tud ez a föld, ilyet tudnak a gazdái, s nemcsak bosszújuk hatalmas olykor, hiszem, hanem egyszer jókedvünktől is dörgő lesz még a Kárpátok medencéje!
Az életörömöt és életszépséget pannon derűvel és Dsidára emlékeztető bájjal, sőt szakralitással megéneklő Kiss Benedek kvalitásait mutatja az is, hogy Tokaj legendás aranyáról alighanem ő írta meg minden idők legszebb költeményét. Ha létezik a hungaricumok között nagybor, akkor az mindenekelőtt a Tokaji aszú. És ha létezik a kortárs lírában a borok királyának mondott isteni nedűt méltóképpen megéneklő nagyköltészet, akkor az leginkább és legelsősorban Kiss Benedek lírája. Az ominózus vers a boros tematikájú vonulat legragyogóbb ékköve és abszolút viszonyítási pontja. Olybá tűnik, hogy a bor géniuszát és a borban rejlő életszentséget korábban is emlékezetes szépségű opusokban dicsőítő Kiss Benedek eme 2010-es keltezésű darabjában alkotta meg a bormisztika, a borlegenda és bordicséret szintézisének legmaradandóbb érvényű, kultúrhistóriai szempontból is legteljesebb, legtökéletesebb alakzatát. A textus finom nyelvi strukturáltságát, összetett jelentésvilágát, személyesen kozmikus és kozmikusan személyes beállítottságát csak egy gondosan körültekintő, aprólékosan tüzetes, szeretetteljes elmélyültségen alapuló értelmezői módszerrel tárhatjuk föl. Ez a nagyfokú nyitottságot, szemléleti frissességet, nem csekély erőfeszítést és meditatív elmélyültséget kívánó befogadói stratégia voltaképpen a close reading, vagyis a szoros olvasat szisztémáját jelenti. A kulturális emlékezet, az irodalmi hagyomány és kultúrantropológia témánkhoz illő dimenziót mozgósítva, a vers világába belehelyezkedve haladjunk hát sorról sorra, hogy pontosan és jól értsük a költő szavát, s hogy a szövegvilág nüansznyi, titkos ultrahangjait is be tudjuk fogadni. A verscímmé emelt etalon jellegű értékjelkép (tokaji aszú) a magyar géniusz legmarkánsabb, legkifejezőbb és legismertebb foglalata. A magyar és világirodalomban könyvtárnyi előfordulással bíró Tokaji aszú nem csupán egy a borok között, hanem maga a BOR. Ebbéli minőségében lehet ez az isteni eredetű nektár a bor csodájának és misztériumá-nak transzparens kifejezője, a vékonyka földi jelenlét talán legtitkosabb és leguniverzálisabb értékjelképe, ember és Isten párbeszédének leginkább szakrális szimbóluma. Az evangéliumi esztétika és modern bukolika szerves egységét példázó harmincnégy soros kompozíció az utóbbi évek egyik legtüneményesebb, poétikai és világképi szempontból is legfigyelemreméltóbb borapoteózisa. Gondosan fölépített architektúrája, belső arányrendje, pannon derűvel stilizált képvilága, nyelvi szépsége és emberi mélysége teszi azzá. A hős-költemények retorikáját idéző mitizáló, heroizáló eljárás mindvégig fontos vivőereje a vers-nek, de a szöveg algoritmusát, a vers geometriáját leginkább meghatározó tételmondatokról külön is szólnunk kell. A szuperlatívuszokban is bővelkedő, kitüntetett szöveghelyek nemcsak tagolják a művet, de öt alkalommal árnyalják s teszik teljesebbé a borlegenda Tokaji aszúról alkotott képünket. Először rögtön a vers kezdetén („Folyékony aranyrögökként gördülő/ magyar könny!”), majd pár sorral lentebb („Pápák, császárok serlegeiben égő/ foghatatlan nedű”), aztán egy különösen archimédeszi pozícióban („Édes hazám,/ te gyöngyözöd ki ezt a csodát”) utána egy aranymetszésre valló helyzetben („Ünnepek remegő kézzel csurgatott bora”) végül pedig a verszárlathoz közelítve („Mert nem bor ez csak, hanem jelkép”). Nem lehet nem észrevenni, hogy Kiss Benedek borhimnuszába beépül egy a genius locit magasztaló haza-himnusz is. A vers partitúráját és értékvilágát igencsak domináns módon színezik az olyasféle szövegelemek, mint például „magyar könny”; „Berzsenyi bús sorai”; „Édes hazám”; „halhatatlan gerezdek”; „ez a föld”; „a Kárpátok medencéje”. Mindezt pedig alapvetően szakrális kontextusba, az életszentség fénykörébe vonják azok a magyarság jelképek és keresztényi képzetkörök, melyek a transzcendencia és az ars sacra felé mozdítják el a versvilág szemléleti és szemantikai rendjét. Mindenekelőtt a latin nyelvű vendégszöveg („resurrexit vulnera inclitae Gentis Hungariae” = fölhorgadnak a magyar nemzet sebei), továbbá a „metszett sebeid”; „Mária”; a „kisded”; „istenszülő nagyasszony”. Az egyetemes jelentések, időés nemzetek fölötti tartalmak kiterjesztését a mitológiai képzetkör olyan toposzai szolgálják hatékonyan és atmoszférikusan jelentéses módon, mint például „istennők”; „tüzes görög szűzek”; „Zeusz”. Feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy az „ünnepek” szövegszerűen kétszer fordul elő, a vers végén pedig utalásos formában jelenik meg („egyszer jókedvünktől is dörgő lesz még/ a Kárpátok medencéje!”), s ezáltal a Tokaji aszú ünnepi idejét időtlen ünneppé avatja a költő.
4. TOKAJ-HEGYALJA ARANY NEKTÁRJA AZ IRODALOM TÜKRÉBEN
A magyarországi borrégiók között évszázadok óta kitüntetett helyet foglal el Tokaj-Hegyalja, melynek legnevezetesebb bortermő helyei: Tokaj, Tállya, Tarcal, Tolcsva, Szántó, Mád, Zombor, Sárospatak és Sátoraljaújhely. Habár a tokaji régóta fogalomnak számít, Magyarország fejlett szőlő- és borkultúrája miatt viszonylag lassan vívta ki a legjobbnak járó honi elismerést. Az arany nedű igazi világhírnevét II. Rákóczi Ferenc fejedelem alapozta meg azzal, hogy rendszeresen ajándékozott diplomáciai céllal tokaji bort. A tokaji Rákóczi-birtokon készített aszút nevezte el a Napkirály „a királyok borának, a borok királyának”. A tokaji bor első világirodalmi említése 1597-ből való, az első magyar költői dicséret pedig Moldovai Mihály 1590 körül írt Énekében szerepel. A tokajit mint a legjobb bort irodalmunkban a 18. század elején kezdik gyakrabban említeni. A sárospataki-debreceni diák-költők előszeretettel verselték meg a hegyaljai bort. Közülük Édes Gergely a mádi borra esküdött, Mátyási József pedig egyenesen azt állította, hogy az Édenkert életfájának termése, „A halhatatlanság nagyhírű itala/ Azt tartom, csak édes tokaji bor vala”. A hegyaljai nektár életadó voltáról édesanyjának írt levelében Csokonai a dicshimnuszok hangján beszél: „Óh, tokaji aszúszőlő, hogy hoztad le te a Pluto fejedelmi ebédlőszobájába, a Persephone ágyas-házába, az örök éj nyugvó kanapéjára azt a bódítani nem tudó örömöt, mellyel csak a földfelettiek vidulhatnak.(…) Te visszacsorgattad belénk lapos bikkfádból az életnek mind emlékezetét, mind viszonti édes elfelejtését”. Csokonai verseiben a tokaji bor édessége a szerelem, a csók édességét érzékeltető stiláris eszközként jelenik meg (Lilla szácskája; A méz méze; A versengő érzékenységek - Ízlés; Hálaének a Vénus oltáránál). Az előzmények ismeretében szinte természetes, hogy „Tokaj” és a „tokaji bor” megkerülhetetlen hívószava lett a reformkorban kialakuló magyar nemzetfogalomnak. Tokaj szakrális tartalmakkal telítődő szimbóluma lett mindannak, ami a hazához, a honi földhöz, a nemzeti szorgalomhoz és az isteni kegyelemhez kapcsolódik. Kölcsey Himnusza egyebek mellett azért is válhatott nemzeti imádságunkká, mert magától értetődő gesztussal emeli ki a haza két olyan táját és termékét, amely kétségbevonhatatlan etalonként, illetve transzparens értékjelképként a bőség képzetét kelti. „Értünk Kunság mezein/ Ért kalászt lengettél,/ Tokaj szőlővesszein/ Nektárt csepegtettél”. Garai János nemzetszabadság eszméjétől motivált Ütött az óra című harcra hívó versében éppenséggel a Kunság és Bánát búzáját, valamint Ménes és Tokaj borát kell megvédeni az ellenséggel szemben. A mitizált s nemegyszer mennyei magasságokba emelt tokaji bor legendája Jókai és Mikszáth műveiben erőteljes kurucos hangsúlyokkal él tovább. „Különös az a tokaji nedv…, az már olyan nedv, hogy mindig az osztrák ellen lovalja a zempléni embert” – írja az olvasókkal összekacsintó Mikszáth. A millenniumi ihletettségű kurucos hevület és hegyaljai bortól inspirált mélytűzű szenvedély szólal meg Bartók Lajos: Kuruc bordal (1650) című versében, amely a kard, bor, leány háromságában ragadja meg a szabadságért minden áldozatra kész nyalka kuruc legény eszményi modelljét.„Szikrát üt a szemben, a kardon a bor,/ Szívedben a harc lobogó tüze forr!(…) Fel, táncra, pohárra, csatára!/ Sarkantyúz a bor, szerelem, diadal!/ Lány karjaiból paripára,/ Hajrá, a labancra, aki magyar!” Vörösmarty, aki reformkori költőink között borfogyasztásban is jeleskedett, miközben a rossz borról és a jó borról egyaránt írt költeményt, a rossz borok pancsolását egyenesen nemzetietlen cselekedetnek
minősítette. Borkatalógusában Eger, Ménes, Tokaj, Somló, Érmellék a sorrend, ami nem feltétlenül jelent értékbeli hierarchiát. A borivásban kevésbé jeleskedő népies triásznál (Arany János, Tompa Mihály, Petőfi Sándor) Neszmély, Tokaj és Ménes említtetik igazi magyar borként. A Tolcsváról származó szőlőbirtokos Szemere Miklós tucatnyi bordalában saját hegyaljai pincéje abszolút viszonyítási pontként és afféle parnasszusi lakóhelyként jelenik meg (Bordal I-II.; Szüreten; Tolcsvai pincémben I-II.). Széchenyi Istvánnak nem volt ugyan szőleje a Hegyalján, de borkatalógusaiban mindig a tokajié az elsőség. A lista ilyeténképpen fest: tokaji, ménesi, budai, somlai, badacsonyi, soproni, karlócai. Széchenyinél gyakran egymagában áll a tokaji mint a bor maga, jelezve, hogy „Tokaj olvasztott aranya” a hungaricumok között is egészen kivételes helyet foglal el. Olyannyira, hogy ez a „mennyei balzsam” még a bejegyzett patikaszerek között is szerepel. A legnagyobb magyar is úgy véli, hogy a tokaji visszahívja a beteget az életbe. Ennek megfelelően a tokajiba mártott zsemlét ajánlja a gyengélkedőnek. „Tokajit iszogatva még az elöregedett férfiak is házasságra gondolnak” - írja Mikszáth Kálmán, akinek több regényében (A Noszty fiú esete Tóth Marival; A fekete város; Szent Péter esernyője) mannaszerűen gyógyító erőként bukkan föl a csodálatos nedű. A tokaji legendája Jókai Mór regényeiben (Szeretve mind a vérpadig; A lőcsei fehérasszony; Egy magyar nábob) is megjelenik. Utóbbi művében a vendéglátás, az asztali pompa, a gasztronómiai élvezet csúcsaként magasztalja a szerző: „A terem közepén ezüstmedence állt, melyből furfangos szökőkút növelte magasra a tiszta tokaji bort topázsárga nedvsugárban”. Egyszerűbb körök-ben - írja megintcsak Jókai - apró poharak illenek a tokajihoz, amit csak lopóval illik kihúzni a hordóból – „csapra ütni sacrliegium”. Az ajándékozás fölülmúlhatatlan gesztusa a tokaji hordócska mellé egy aranyserleget adni, hiszen csak az méltó a borok királyához, a királyok borához. Emlékezhetünk: a Szelistyei asszonyok című Mikszáth-regénybenMátyás király a „mázas kancsó tokajival”, illetve az „arany kancsó karcossal” választás elé állítja az egyik szereplőt. Az ataraxia (a lelkesültség) istenies állapotához a bor közelebb viszi az embert. A magyar embert leginkább a magyar bor, különösen ha származási helye nemzeti jelkép. A átszellemülés azonban élethelyzettől és bölcselettől függően - mást és mást jelenthet a különböző vérmérsékletű embereknek. A felső fokként, non plus ultraként dicsőített tokaji (hegyaljai) a 20. század költészetében is gyakran szerepel a lélek fölgyújtójaként, az isteni jellegű lelkesültség előidézőjeként. Valóságos lírai antológiát tesz ki az ide tartozó művek vonulata: Juhász Gyula: Bujdosó Balassi; Reményik Sándor: Ördögszoros; Lesznai Anna: Mádi bor; Áprily Lajos: Pataki bor;Kiss Benedek: Száraz Szamorodni; Géczi János: Hegyalja; Lackfi János: Tokaji asszó; Madár János: Tokaj; Boros Edit: Razglednicák - félárnyékban; Tóth Éva: Írótábori bordal; Balla D. Károly: Én bosszút bordalok; Tarján Tamás: Tokaji bordal. A felsorolt versekben - lévén a bor az ember ihlető és ihletett itala - a borivás és versírás Istennek tetsző vétekként jelenik meg. Az életöröm, életszépség és életszentség borozás és alkotás közben különös erővel föltáruló emberi tartalmai (mámor, derű, vidámság, jókedv, szerelem, barátság) avatják a hivatkozott műveket egyazon paradigma szorosan összetartozó és egymást kiegészítő darabjaivá. A tűz-ital önfeledt mámort, jóízű tréfát és drága dalt forrásozó különlegessége Márai Sándor Magyar borok című esszéjében is hangsúlyosan van jelen. „A kincs nehezen fekszik a hegyek oldalán. Megérett, tele van illattal, nehéz borfajták előízével. A hűvös, napos délutánban melegen illatos az egész táj, az érett szőlőben erjedő újbor előíze ez, a világnak s a magyar glóbusznak ez a csodálatos kincseskamrája színültig megrakottan várja a szüretet. Mert ilyen a bor, ez a bor, hát hol van még ez a csodálatos bor, micsoda titkos ereje a földnek és a napnak, micsoda összejátszása a természet s az emberi munka feltételeinek, hogy ezen a kis pár kilométeres pontján a nagy földnek terem csak meg ez az ünnepélyes, ez a méltóságos, ez a sehol nem termő hegyaljai bor?(…) Eszembe jutnak borfajták, amiket ittam, őszinte szívvel mondhatom, végigittam a fél világot, ittam cankót, ami az olajfák hegyén termett és fanyar skót és fekete dalmát és nehézkes rajnai s szentimentális görög és buja olasz borokat s hosszú éjszakákat tanácskoztam a magyar homok borával, de ezt a kiérett, ezt a méltóság-teljes, önnön illatával és súlyával utolsó cseppig eltelt hegyaljai bort, ezt nem ismerik sehol másfelé a világon.(…) Úgy áll az üres pincében ez a bor, mint az arany. A sziklába vágott, kriptaszerű pincékben, egy-egy mellékágban áll és érik húsz, harminc esztendeje, itt ötven liter, ott száz liter aszú. Neve nincs, nincs ára, nem kerül forgalomba. Érik a sziklaüregben, mint az arany. A lopóban nehezen kúszik fel, sűrű mint a méz. Nem innivaló ez. A gyertya-fényben sötéten üt át a poháron. Ez talán a legnemesebb bor a világon.(…) Van valami magyar királynak való ebben a borban. Ferenc József értett hozzá, neki pincéztek itt száz holdon aszút és szamorodnit, udvari ebédeken is a legnehezebb idevaló bort itta s nagyon jól bírta ezt a bort, amit neki kapáltak, neki gálicoztak, neki szedtek, neki tapostak, neki pincéztek”.
A 20. század tokaji bort megszólító személyiségei között egészen kivételes szerep jutott Hamvas Bélának. Már A bor filozófia című esszéjének a mottója is sokatmondó: „Végül is ketten maradnak: Isten és a bor”. Hamvas gyorsan elérkezett a tények helyett a metaforákig, s rátalált azokra a dolgokra, amelyek egyszerre tények és metaforák is: s miként a Patmoszbanírta, ismét rábukkant az embert „istenhasonlóvá” tevő dolgokra, mindenekelőtt a szeretetre. S így érthetően újra felfedezte a - negatívumoktól, taszításoktól megszabadító - bor metafiziká-ját. Hamvas érdeklődése azokra az érzelmekre, dolgokra irányult, amelyekben az univerzum teljessége nyilatkozhatott meg. Bohme, Pascal és René Guénon nyomán a szakrális metafizika útjára lépett. A bor, a borivás ekképpen - akárcsak a moszlim misztikusok, a szúfik esetében nemcsak metafora lesz, hanem a szellemi világba való beavatási rítus is. A létezés megsejtésé-nek egyik eszközének tekintette tehát Hamvas a bort. Hamvas, aki a borban Istent, Istenben a bort találta meg, A bor filozófiája második részének borkatalógusában a hegyaljait nem egyszerűen csak bemutatja, hanem annak némi elfogultságtól sem mentes apoteózisát adja. „A HEGYALJAIT is nőnek tartom, de király-nőnek. A magam részéről nem tudnám elképzelni, hogy hosszabb ideig HEGYALJAIt igyak, bár nem tartom magam hétköznapi embernek. Az egész világ tudja, hogy a hegyaljainak sehol másutt nem található díszei vannak. A borok általában ott élvezhetőek maradéktalanul, ahol termettek. Ez egészen természetes; a gyümölcs is fáról tökéletes, mert a szállítás alatt éppen a legnemesebb és legüdítőbb olajok belőle eltűnnek. De nagy díszeitől, mint mondják, a tengeri szállítás sem tudja megfosztani. A legméltóbb ivási mód: a nagy ebédek és vacsorák után kis pohárral. Lakodalomkor, mielőtt a vendégsereg elszéled, útra, Szent János-áldásként. Ki milyet szeret, aszút, vagy szamorodnit, édeset, vagy szárazat. Ez a nagy nyilvánosság bora. Hangversenyek szüneteiben, operában felvonás közt pompás, már csak azért is, mert egyike a legmuzikálisabb boroknak. Akinek rejtélyes betegsége van, igyon HEGYALJAIt. Az asszonyom ha azt akarja, hogy méhében lévő gyermeke büszke és királyi lény legyen, igyon HEGYALJAIt. A művész, ha művét befejezte, és sikerült, ünnepelje meg és igyon HEGYALJAIt”. Ebben az empirikus tapasztalatokon és pontos megfigyeléseken alapuló, ám a szakrális áhítatot sem nélkülöző, olykor enthusiasmusszerű szövegben a borlegenda, a borkultusz, a bordicséret és a bormisztérium egyszerre és együttesen van jelen. Vagyis mindaz, amit a bor földöntúli csodájának és metafizikájának hívunk. Az egyik legnagyobb szúfi misztikus költő Jalal-od-Din Rumi idevágó tanítása szerint: „Mielőtt ezen a világon kert, szőlőtő és szőlő létezett volna, a lelkünk megrészegült a halhatatlan bortól”. Zelnik József, a Magyar Bor-akadémia alelnöke napjaink egyik legnagyobb magyar borászát, Kaló Imrét köszöntve a következő gondolatot társítja a fenti bölcselethez: „Mi, akik együtt vagyunk bortermelők, borszeretők és profán borszertartások pohárnokai a tudati jelenlét és a már elszabadult képzelet határán egy pillanatra minidig torpanjuk meg, és hajtsuk meg fejünket az örökké kiismerhetetlen ital, a bor előtt.(…) Hogy a bor s főleg a bor szimbolikája által rájöjjünk a nagy átalakítási folyamat lényegére, saját magunk nemesebbé tételére, aminek végső arkánuma az öröklét titka”. Mindennek a tokajira vonatkozó költői vetülete Kiss Benedek Száraz Szamorodni című emlékezetes szépségű verse, melynek utolsó sorait idézem: „Fölszabadítasz te mindenre, ami nemes,/ami gerinces, ami nagyság,/ mert nemes, gerinces vagy magad is,/ bölcs, aki bölcseket keres társaságul,/nagy bor,/ legnagyobb, akire örökkön áhítozom,/ s el akit/ csak ritkán érek.” Az elmondottak alapján az sem meglepő, hogy a tokaji bor kultikus megbecsülése és himnikus ünneplése a világirodalom számos alkotásában intenzív formában, már-már kultúrhistóriai érvénnyel van jelen. Tokaj aranya a németeknél Goethe, Lenau és Böll, a franciáknál Voltaire, Balzac és Dumas, a lengyeleknél Mickiewicz, Sienkiewicz és Prus, az angoloknál Swift és Brauning, a dánoknál Andersen, a norvégoknál pedig Ibsen munkás-ságában játszik fontos szerepet. Miközben persze az orosz Lev Tolsztoj, az ukrán Jurij Hojda, a szlovák Jan Kollár, a finn Eino Leino, az üzbég Ramz Babadzsan és a chilei Pablo Neruda verseinek is a fölülmúlhatatlan tokaji az egyik fő ihletadója és etalonja. A német Gottfried Benjamin Hancke A magyar bor dicsérete című versében a legfenségesebb nedűnek és legnagyszerűbb minőségnek kijáró szavakkal illeti a messze földön híres nektárt: „Erő sarjad ki az aranyból: régi dal,-/ magyar föld osztja az arany legremekebbjét;/ a hegy tele arannyal, hát a nemes ital// ily erőssé, mint itt, másutt hol nevelkednék?/ Én azt hiszem: Kánában a mennyegzői bor,/ Az is magyar földben termett valamikor” (Képes Géza fordítása). Az osztrák Baumberg Gabriella „Tokaj drága nedve” megszólítással ünnepli és „felséges barát”-ként, illetve „királyi ital”-ként dicsőíti a gondűző, örömszerző bort. A chilei Pablo Neruda „Tokaj tündöklete” kapcsán a „méz ragyogása”, a „vad ámbratűz”, a „topáz út”; az „arany igazság”, a „diadalmi jelkép” szuperlatívuszaival illeti a természet és az emberi munka eme varázslatos adományát. Az üzbég Ramz Babadzsan pedig személyes jelenlét csöppnyi öröklétet kigyöngyöző örömétől
megittasulva szinte minden dicséreten túltesz: „Miből szűrték ezt a szűz aromát?/ Honnan vették ezt az ízt, illatot?/ Valóságként átéltem a csodát,/ miről Omar Khajjám csak álmodott.// Ezt mondaná, ha most ő lenne itt:/ Ez a bor holtakat elevenít!” (Képes Géza fordítása). Forrás: Tokaj a világirodalomban. Szerk. Sturm László, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2000. Tokaj a magyar irodalomban. Szerk. Sturm László, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2002.
5. AZ EGRI BOR IRODALMI REPREZENTÁCIÓJA
A Szent István uralkodása idején már jelentős településnek számító Eger életében a bor, illetve borkultúra immáron ezer éve van jelen intenzív formában. A püspökség alapítása nyomán szerzetesrendek és vallon telepesek költöztek a városba, akik eredeti hazájukból (Franciaország) nemes szőlőfajtákat is magukkal hoztak. Az egri székhelyű püspökséghez Heves megye mellett többek között Tokaj-Hegyalja is hozzátartozott, ami sok száz katolikus egyházközséget foglalt magában. Minthogy a keresztény szertartásban a bor kezdettől fogva jelentős szerepet játszott, az első pincék létesítése és a szőlőművelés kezdeményezése is az egyház intézményeihez fűződött. A város környéki dombok irtáshelyeit nagyrészt a 13-14. században telepítették be szőlővel. A borkultúra fejlettségét az 1473-ból származó püspöki oklevél rendelete is mutatja: „Szent Jakab napjától (május 1.) Szent Márton napjáig (novem-ber 11.) idegen bort az Eger völgyébe behozni és kimérni tilos. Ez a tilalom természetesen nem vonatkozott az olyan évekre, amikor az egri völgyben rossz szőlőtermés volt. A törökök az 1552-es szégyenletes vereség után végül is 1596-ban foglalták el Egert, s kilencvenegy éven keresztül birtokolták. A korabeli források szerint a szőlőtermesztésben a 17. század lényeges változást hozott, hiszen az addig uralkodó fehérbort adó szőlők mellett egyre inkább teret nyertek a vörösbort adó fajták. Egernek a töröktől való visszafoglalása (1687. december 17.) nyomán pár évtized alatt kialakult a szőlő-monokultúra. A szőlőhegyek többségének jelenleg is használt neve a 17. és 18. század fordulóján alakult ki. Az összeírások és egyéb dokumentumok alapján az egri szőlő- és bortermelés első virágkora a 15-16. század, igazi reneszánsza pedig a 18. század. Az 1789-es II. József-féle kataszteri összeírás szerint a 3993 katasztrális holdnyi területen termelt szőlőből 4660954 liter bort sajtoltak. 1886 rossz emlékű évében az egri szőlődombokon is megjelent az Amerikából behurcolt filoxéra (szőlőtetű), ami szinte teljesen kiirtotta az addigi ültetvényeket. Az egri határban lévő szőlők a későbbiekben már soha sem érték el a 18-19. századi kiterjedésüket.
4. kép
Bakos Zoltán fotója
A török hódoltságtól a 19. század végéig nagyobbrészt a vörösbort adó szőlőfajták voltak az uralkodók, de a 19. század közepétől egyre szaporodott a fehérbort adó szőlők termőterülete. Ez a tendencia a filoxéravészt követően a fehérszőlők dominanciáját eredményezte. Ennek ellenére a kiállításokon mégis a vörösbor volt sikeresebb. Példának okáért az 1869-es hamburgi világkiállításon Joó János vörösbora bronzérmet nyert. Az utóbb messze földön híressé vált Bikavér nevű bor azonban nem felel meg a mai Bikavérnek, hiszen a filoxéravészt megelőzően még nem honosodtak meg azok a szőlőfajták, amelyek a mai Bikavér készítéséhez szükségesek. Az irodalmi népiességet megalapozó költő, Erdélyi János 1825-ben „bikavérszínű bort termő hegyoldalról” írt, s ezzel a legendás borfajta egyik névadó keresztapja lett. Robert Townson angol természettudós 1793-as magyarországi utazása kapcsán a következőt írja: „Az egri bor teljes joggal örvend nagy hírnek. Igazán jó, hasonlatos a burgundihoz, talán valamivel gyengébb”. Vályi András 1796-ban arról számol be, hogy itt „a hegyeken nevezetes termékenységű s számos szőlők vagynak”, s hogy azok „e vidéken legjobb veres bort teremnek”. Görög Demeter 1829-ben így ír: „Az egri veres bor általában kellemetes ízű, könnyű, egészséges, a gyomrot éppen nem terheli, s különösen jó tulajdonságai olyanok, hogy azokat akármelyik külországi veres borban nehéz együtt feltalálni”. Az élete utolsó periódusában a Líceumban dolgozó egykori szőlősgazda Gyarmati Vince bácsitól hallottam, hogy a régi egriek vörös helyett mindig piros borról beszéltek, és csak két esetben ittak pirosat: ha elfogyott a fehér vagy ha nagyon-nagyon fölbosszantotta őket az asszony. Ő mesélte azt is, hogy legénykorában igencsak szerette a bort; a fehérek tisztán, a pirosat meg piszkosul. A majd’ száz évet élt Vince bácsi példája is igazolhatja azt a régi tapasztalatot, hogy a mértékletes borfogyasztás kifejezetten egészséges és hasznos. Az egri bor első irodalmi előfordulása egyszersmind az 1552-es hősies várvédelem és világraszóló győzelem emlékét is őrzi. Tinódi Lantos Sebestyén (1510 körül-1556) Eger vár viadaljárólcímű krónikájában (1553) a várkapitány Dobó nemcsak személyes példamutatás-sal, de a tüzes egri borral is fokozza katonáinak harci kedvét: „Ott minden népét erősen biztatja,/ Az köveket asszonnépvel hordatja,/ Fáradt népnek csöbörrel borát hordatja,/ Viadal-ra azzal jobban támasztja”. Balassi Bálint (1554-1594) Borivóknak valótavaszköszöntő verse (1583) is egri élményeket idéz, hiszen szerzője három évig az egri várban szolgált. „Ily jó időt élvén Isten kegyelméből,/ Dicsérjük szent nevét fejenkínt jó szívbűl,/ Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetbűl”. Gvadányi József Rontó Pál…című költeménye (1793) az egri iskolás évek emlékét idézve a mértéktelen borfogyasztásról és annak súlyos következményei-ről fogalmaz meg
példázatot. Ez idő szerint, de különösen a 19. század első felében az egri bor egyre karakteresebb szimbólumként, mind transzparensebb értékjelképként van jelen a költészetben. A folyamat elindításában fontos szerepet játszott városunk egyik büszkesége Vitkovics Mihály (17781829), aki mindenki másnál több verset írt az egri borról. (Ivó dal; Nevem napjára; Anakreoni dalok; Az egri borhoz). Az utóbb említett vers például az életszépség és életöröm dicsőítésének, a költészet és a bor szoros kapcsolatának, illetve az epigramma műfaji törvényeinek az illusztrálására is jó példával szolgál. „Egri bor, annyi ezer jó napjaim életadó-ja,/ Téged áld, mint én, mind ki belőled iszik,/ Verset is ír, táncol, minden bút félre felejt el;/ Egri bor, ott, hol nősz, ott van a szent Helikon”. Vitkovics 1803-as Budára költözése után otthonában – mely korabeli magyar irodalmi élet egyik központjának számított – rendszerint egri borral kínálta meg előkelő vendégeit. Többek között a pályakezdő Vörösmarty Mihályt (1800-1855), aki a reformkorban több versében is (Rossz bor; Jó bor) az egri bor egyik legavatottabb szószólója volt. Ékesen bizonyítja ezt Egri borcímű verse (1830), mely témájában, műfajában, ritmusképletében és strófaszerkezetében egyaránt Vitkovics iménti versét idézi: „Ittanak a hősök, s egyik így pendíte:’Török vér!’/ ’Hagy folyjon’ – mondá az egri Dobó./ S folyt az azóta határ nélkül; s a barna pogány vér/ S lelke Dobónak forr lángboraidban Eger”. A vers egyik fő érdeme, hogy elsőként kapcsolja össze az 1552-es várostrom emlékét és az egri bor varázserejét, s ez a toposz később is gyakran megjelenik az Egerről szóló versek motívumkincsében. Petőfi Sándor (1823-1849) sok-sok természetes szépségű, jóízű bordal szerzője, de a kortársak beszámolója szerint egyáltalán nem volt borissza ember. A költő 1844 februárjában Debrecenből Pestre igyekezvén három napra megpihent Egerben. Andornakon született versében (Eger mellett) egészséges humorral és csillámló játékossággal adja okát Eger iránti vonzalmának: „Ha jó bort érezek betérek;/ Ne térnék hát Egerbe?/ Ha ezt a várost elkerül-ném,/ Az Isten is megverne”. A kedves vendég a papneveldében Tárkányi Béla segítségével kapott szállást. Egri hangokcímű verse arról tanúskodik, hogy a kispapok társaságában a rajongó szeretet egyfajta megnyilvánulásaként jófajta egri borokkal is a kedvében jártak. „Itt benn űlök a melegben,/ Környékez sok jóbarát,/ Töltögetve poharamba/ Egri bércek jó borát./ Jóbarátok, jó borocska –/ Kell-e más?/ Kebleinkben a kedv egy-egy/ Óriás.//(…) El tehát a hon bajával,/ Most ez egyszer el vele!/ A kitört bút minden ember/ Új pohárral öntse le./ Új pohár bort hát, barátim,/ Új pohárt!/ S ismét újat, az előbbi/ Ha lejárt”. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukását követően gyakran bukkan fel az egri bor, mint a sorscsapásokra, keserűségre és honfibánatra gyógyírt és vigaszt jelentő csodaszer. Lisznyai Damó Kálmán (1823-1863) Degré arcképéhezcímű versét (1854) idézhetjük példaként: „Egri borral iszom érted,/ Melyben Dobó lelke ég:/ Melynek gyújtó mámorától/ Születik a jó reménység”. Az egri Bikavér titkát kutatja az Egedi álnéven író, ismeretlen költő 1862-ben megjelent Egri bor című versében. „Emeld ajkidhoz e tölt serleget!/ Benn csillog ős Eged piros bora;/ S ha nedvitől lelkednek mámora / El-elborong múlt, jobb idők felett,/ Ha szíved fölvidítja bájíze/ S villámot gyújt eredben lángtüze,/ Kérdésed áll elé;/ E bor honnét nyeré/ Hatalmát , illatát, bíborszínét,/ Nektárzamatját, s mely hevít, tüzét?//(…) Nőcsók adá zamatját, illatát;/ S a gyöngy, mi benne csillog, könnyözön;/ Tüzében él apáink szelleme:/ Az egri bornak ez fő jelleme!”.A legendás „törökverő” bort Eger csillagaival együtt halhatatlanná tevő Gárdonyi Géza (1863-1922) Bordalok, illetve A bor legendája című verseivel érdemel figyelmet. Az utóbbi alkotás a megejtő szellemesség, a sziporkázó humor és a nyelvi lelemény maradandó értékű darabja. „Szólt az Isten: ’Kedves fiam Nóé:/ Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?’/ Felelt Nóé: ’No megöregedtem,/ de ilyen jó bogyót még nem ettem’.// Szólt az Isten: ’Kedves fiam Nóé:/ A csípős must , hadd lássuk, hogy jó-é?’/ Felelt Nóé: ’Ihaj, csuhaj! Sári!/ Három Istent kezdek immár látni!’// Szólt az Isten: ’Kedves fiam Nóé:/ Hát az óbor, hadd lássuk, hogy jó-é?’/ Felelt Nóé: ’Iszom reggel óta:/ Gyere pajtás, van még a hordóba!’”. Kortársaink közül számunkra különösen kedves Apor Elemér (1907-2000), aki Rimaszombatról idekerülve a 20. századi Eger irodalmi életének egyik legjelentősebb személyisége volt. Az ő emlékezetes szépségű versei (Szüret; Puttonyosok dicsérete) azt példázzák, hogy az egri bor kultusza olyan eleven hatóerő, amely talán éppen a mi korunkban nyerheti vissza régi rangját.A külföldön is nagy tekintélynek örvendő egykori egri borász, Gál Tibor egy 2001-es interjúban a következőt mondta: „Óriási lehetőséget látok az Egri Bikavérben, amit a tokaji után a legjobban ismernek a világban. Értékesek a magas minőségű fehérboraink is, mint például a Chardonnay.(…) A jobb életminőséghez a ház és a szép ruha mellett hozzátartozik a jó bor is”. A másik neves egri borász, Simon József véleménye is a fentieket támasztja alá. Egy 2006-ban készült interjúból idézem szavait: „Az Egri Bikavér feladata, hogy kultuszborrá váljon. A Bikavérnek jó minőségű, jól iható borrá kell válnia. Ki kell, hogy fejezze egriességét, és legyen az Egri Borvidék leghangsúlyosabb hírvivője”.
A már eddig is többször szerepelt Kiss Benedek egyik remekbeszabott költeménye (Egri Bikavér) történelmi távlatba ágyazottan, konfesszionális mélységgel és nagy spirituális erővel tesz hitet Eger büszkesége, a vörösborok fejedelme mellett. Egri Bikavér kiveszik tán belőled végül a tüzes-nemes kadarka? Papok pincéi őrzik még ízeidet! Úgy magasodsz föl, mint a hajdani Ápisz-bika, ha üzekedni készült, s alatta a kis folyató tehénkék lába megroggyant. Egri Bikavér, én hiszek benned, mint a szénszemű palóc menyecskék erkölcsében, mint a nagyfütykösű palóc legények virtusában, és nagyra tartalak téged, nagy bor vagy te a nagy borok között, de a világ is úgy ámul rád, hidd el, ha kadarka is tüzesít-nemesít, s fölszikráznak tőled újból a lebecsült régi lándzsák, Balassák kardja, s Dobó Katica tébolygó szemei! A kassai születésű író és gondolkodó, a napjainkban talán az egyik legnagyobb olvasótáborral rendelkező Márai Sándor Az egri bor című írása 1943. december 31-én jelent meg nyomtatásban a Kapor Elemér által szerkesztett Eger című lap szilveszteri számában. Ebben a számunkra különös jelentőséggel bíró esszéjében Márai Sándor egyebek mellett a következő, kultúr-históriai szempontból is igen figyelemreméltó megállapításokat tesz: „A borhoz nemcsak vulkanikus hegyvidék kell, a talaj sajátos ásványi összetétele,
gondosan válogatott és megmunkált szőlővenyigék; a borhoz kegyelem is kell. A nagy borvidék olyan, mintha áldás lenne rajta. Ez a profán kegyelem árad az egerkörnyéki tájból.(…) Csak a Provance tájai ilyen áldottak. Mintha a nap másféle fénytöréssel érintené a dombokat, mint máshol, más tájakon. (…) Ez a táj bölcs, mosolyog.(…) Az ember és a táj évszázados erőlködésben összefogtak, hogy teremtsenek valamit, ami többlet és fölösleges a természet-ben. A termés, a gyümölcs táplálék; a bor többlet, illatos és titokzatos ajándék, mellyel a megáldott táj játékosan megajándékozza a szomorú embert.(…) Nagy borok megszabják egy táj embereinek vérmérsékletét, s így megszabják sorsukat is. Egerben nyájas a bor. Nem véletlen, hogy ez a barokk városa.(…) Nem véletlen az sem, hogy Eger a papok városa. Ahol okos papok élnek és jó bor terem, az élet öntudatos, szelíd formát ölt. Egerben összhang van a táj és a város embereinek vérmérséklete között. Egy város szellemi hőfokát nemcsak a könyvtárakban lehet mérni, hanem a borospincékben és az emberek modorán is.(…) Bikavér, mondják távoli borivók és legyintenek, mikor Egerre kerül a szó.(…) A valóságban Egernek csak cégére a bikavér. Egerben, elárulom, nem bikavért isznak, hanem rizlinget és sillert.(…) Az egri siller kevéssé ismert terméke ennek a tájnak, de az itteniek tudják, hogy ez a szelíden édes, rubin-csillogású bor igazibb kifejezője Eger lelki alkatának, mint az ünnepélyes, vérbő bikavér, ez a pathetikus és komor-gőgös dísztárgy, melynek híre elvitte a város nevét a világba”. A kortárs író, költő, vizuális művész és agárdi bortermelő L. Simon László az Agria 2009 őszi számában megjelent Örökség című írásában olvashatjuk az alábbi, témánkhoz kapcsolódó szövegrészt: „A mi környékünk fehérboros vidék, fehérbort bőven találok a saját pincénkben, ha megszomjazom. Ha vöröset iszom, az a leggyakrabban egri bor, méghozzá Simon József bora. Egyrészt kiválóak a borai, másrészt számos lelkes vásárlót köszönhetünk neki. Édesapámat hányszor dicsérték meg miatta, helyette, mert a fogyasztók figyelmetlenek, a nagy áruházláncban megvásárolt bornál csak a Simon nevet jegyezték meg, a termőhelyet már nem. A szenvedelmes borfogyasztó nem akad fent olyan apróságokon, hogy a mi borunk csak a pincénkben és a környékbeli éttermekben kapható, ha jó a Simon-bor, akkor jó az Egerben és jó az másutt is. De az egri bor, az mégis csak egri bor, valamikor még Tokaj fényét is elhomályosította. Görgey Artúr például ezt írta a Dembińskivel együtt Lévay Sándor nagyprépostnál eltöltött ebédről az Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-bencímű művében: „végét járta már a lakoma; a jóhoz éppen most fűztük hozzá a legjobbat, a világhírű egri bort”. Napjaink egyik leginkább figyelemre méltó prózaírója, Sarusi Mihály, József Attila-díjas szerző, akiBoros úti beszélyfüzérnek nevezett,Pinceszer(2010) című új könyvében sok humorral, gazdag iróniával és még több szeretettel mutatja be a magyar szőlőtermő tájak, a legkülönbözőbb borok és a vonzáskörükben élő emberek színes világát. Sajátos, olykor torzító, olykor megszépítő történeteiben mindig ott csillog palackban, pincebeli, rusztikus vagy asztalra való, kényes pohárban -a hegyek, dombok, lapályok fehér vagy éppen piros tüzű innivalója, a sok és hozzáértő munka eredménye, az írói fantázia és tapasztalat kimeríthetetlen tárgya: a bor. Könyvében Sarusi az Egri Bikavér kapcsán egyebek mellett a következőket írja: „Ha biztos, hogy bort akarsz poharadba tölteni, s nem valami csigeralját, kérj bikavért. Egrit, (szekszárdit csak régente), mindenkor jót fogol kapni.(…) Az egri bikavér? Kadarka (vagy kékfrankos), meg egyéb pirosborokházasításával támad a hordóban. (…)Egerben újabban – néhol – a bikavér fele kékfrankos, a fele kabernet-savanya (savanya- piros).(…) Egri bikavérCsabán, Berekfürdőn - meszelyszám nyakalni az ivótáborban - Almádiban, Pesten… Ha már a többiben nem bízol, jöhet!(…) Nem búfelejtő gyanánt, nem; örülni! Az életnek. Szent áldomás! Társalkodni mellette, emlékezni mindarra, mire érdemes”. A Veszprémben élő, kitűnő költőnő Boros Edit is igen szép emlékeket őrizhet Egerről, kiváltképpen a Szépasszonyvölgy pincéiről és azok borairól. Az egy egri költő naplójábaajánlással ellátott, Hét haiku című kompozíciója mindennél beszédesebben árulkodik erről. Visszhangos tájék: aranyősz hívogat ma borkostolóra. Hány hosszúlépés borongolón Szépasszonyvölgye? Mámoros présház, mint aki vendéget vár: egri leánykát.
Napglóriásan csordul a muskotályos fürtös kelyhekbe. Telt poharamban érik a rubinbogyó: bikavér cseppje. Felhangolt tücskök kabócát játszanának két korty óbor közt. Hordóarcú hold, gyújts pincevilágot józanodásra. Forrás: „Cseppjeiben hősök vére forr. Versek az egri borról. Válogatta, szerkesztette, az előszót írta, Lisztóczky László, Segít a Város Alapítvány, Eger, 2000. Márai Sándor: Magyar borok, Jövendő Kiadó, Budapest, 2002. Kozma György: Gyertyával és pohárral kezemben… Márai Sándor egri pincelátogatása 1943-ban. In: Dajkáld völgy eme várost. Szerk. Cs. Varga István, Segít a Város Alapítvány, Eger, 2008.
6. SZENTGYÖRGY-HEGYI BORDALOK KISS BENEDEK LÍRÁJÁBAN A táj, ember, kultúra egységét bukolikus szemlélettel és pannon derűvel megéneklő Kiss Benedek (1943, Akasztó) a kortárs irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Az Elérhetetlen földcímű antológiában (1969) kilencedmagával bemutatkozó költő a személyes és egyetemes tartalmakat rendszerint tömör, artisztikus szépségű, dalszerű formákban fejezi ki. Alkotóerejére, munkabírására jellemző, hogy nemzedéktársai, barátai (Kilencek költő-csoport) közül Utassy Józseffel együtt annyi verseskönyvet adtak ki, mint a többiek összesen. Amint az életmű teljességét bemutató kötet (Utak keresztje, 2010) példázza, Kiss Benedek az Isten által megszentelt világ sokféle gazdagságát, megannyi örömét és szenvedését klasszicizált nyugalmú, vallomásos alakzatokban emeli katartikus erejű, sugárzó szépségű poézissé. A versvilág szembeötlő erénye a költemények frazeológiájában, motívum-rendszerében és metaforikájában megnyilvánuló természet- és valóságközeli szemléletmód, ami életes hitelességet és üde frissességet kölcsönöz a művek tárgyias rétegének. Ezzel egyidejűleg a versek metafizikai távlatokra és egyetemes emberi jelentésekre nyíló rétegeiben a látomásos- szimbolikus-mítoszi költői világ is fölépül.Így teremtve meg - József Attila, Illyés Gyula, Nagy László és Juhász Ferenc nyomán - látvány és reflexió, tárgyiasság és intellektualitás hibátlan egységét. Ami persze ősi és modern, hagyomány és újítás kettősségé-ben a bartóki szintézist is magában rejti. A mintegy ötven év termését tartalmazó összegyűjtött versek (1962-2009) kötetét maga a szerző ekként ajánlja a reménybeli olvasók figyelmébe: „Fogadják, mintegy ötvenéves térdeplés imáit egy templomban, ahol nincsenek szőnyegek”. Ez a roppant érzékletes és szellemes ajánlás azért is figyelemre méltó, mert a költészet szakralitására is rámutat. Mint-hogy „az ének segítségnyújtás, a lelki tisztasági procedúrák működtetése”, Kiss Benedek „keresztekkel és kegyelemmel” megjelölt versei igen sokat segíthetnek abban, hogy a létrontás erőivel folytatott sokszor egyenlőtlen küzdelemben méltósággal és jó eséllyel vegyük föl a harcot. Kiss Benedek emberi sorsában és költő pályájának alakulásában is nagy szerepet játszott, hogy szőlősgazda lett a Szentgyörgy-hegyen. Tapasztalat és képzelet, élet és költészet érintkezésének kiugróan szép, emlékezetes példája az alábbi vers. Itt élek nyáron, a Szent György-hegy alatt, a bazaltorgonák sípjai alatt, és mivel felettünk lebeg az Isten: az Isten lángszóró szemei alatt, ahol a szőlőlevelek miriádjai: zöld fülek, hallgatóznak, hallgatják leendő boruk titkát. Mennyi fickós tűz lobog boraidban, Szent György-hegy elfekvő elefántja! Mily szárnyalásra készted a lelket, tüzes olaszrizling, Szent György-hegy első bora! Barátom boltíves pincéjében munka után ha hersegő testedet harapjuk jó fogakkal, hogy szikrázik tőled az élc, a szellem, hogy harsan pajzán történetekre a legyőzhetetlen, szilaj nevetés! Olaszrizling! ha zöldesfehéren csillámlasz a metszett kehely-poharakban, felejti az ember a fáradtságot, s ha kimegy pösölni a csillagokkal kivert éjszakába,
hetykén veti meg lábát, s úgy nézi szemközti fényeidet, Badacsony, mint aki e tájat immár el sose hagyja, mint aki örökkön, s örökkön mámorban él. (Szentgyörgyhegyi Olaszrizling)
Ezért a verséért az Élet és Irodalom 1992-es bordalversenyén díjat kapott. A költemény természetesen modern bordal, ám a hagyományos és megújított dalai a borról szintén megtalálhatók a költészetében. Kiss Benedek dalforma-igényéről Vasy Géza így ír: „Olyan típusú költészet ez, amely az élmény közvetlenségébe a világszemlélet tudatosságát is beépíti, s így jön létre az érzékelhető, a leíró, valamint az értelmező elemek egysége, méghozzá gyakran a líra legősibb műfajában, a dalban”. Kiss Benedek Szentgyörgy-hegyi versei és bordalai soha sem nélkülözték azt a ragaszkodást, hűséget, amit a költő hazájához és a tájban élő emberekhez érzett s meg is vallott, ha kellett. Az 1994-es kötetében (Szűkülő szemmel) például szüreti példázata az egész országról szólt, mintegy allegória. Ó, az a mámoros pillanat, amikor a prés fölszakad! Mikor az egymásba sajtolt szemek az utolsó csepp mustot is kihabozták, mikro a csavarok meglazulnak, s boldog szisszel tágul ismét a préskosárba nyomorított szőlőfürt-ország! Ó, az a mámoros pillanat, amikor a prés fölszakad, mikor az egymásba sajtolt szemek az utolsó csepp mustot is kihabozták! Ropognak az áttételek, ekkor már húzni nem lehet, nem szabad, pattognak a kemény akácfa-présfák, hiszen az egymásba sajtolt szemek a végső csepp mustot is kisajogták, a legédesebb nedvet leadták, ekkor már húzni nem szabd, nem lehet, repednek a kemény akácfa-présfák.
Ó, az a boldog pillanat, amikor a prés fölszakad, s boldog szisszel nyújtózik ismét a préskosárba nyomorított szőlőfürt-ország (Mikor a prés fölszakad) Kiss Benedek babitsi értelemben gazda, aki hiába is kerítené be házát, a világ dolgait úgysem tudná kizárni saját életéből. Erről vall Szentgyörgy-hegyi félálarc-versében, úgynevezett kettős portréjában. Fönt, a szőlőhegyen jó nekem, hol nem ér el a város zsivajja! Idegen, jaj, minden idegen a világban, s minden idegem mégis az otthont, rokon akarja. De rokonom nincs e kocsmazajba, mit fájó torokkal nem tudok túldalolni, s mit nem állhatok. Itt ha új avar hull holt avarra: Isten lép csak. Ott: minden unott. Ott engemet már minden elhagyott, nem lehet már magam tovább csalni. Kit szerettem, mind megtagadott, s tudom, nemsokára meghalok ó jaj, meg kell halni, meg kell halni! Szívem mindig félt a lakodalmi vígságoktól - nem kell félni már. Belenyugszom: nem kell élni már… S mégis: mégis. S: ó jaj, meg kell halni! Fájt lennem, és: elmúlnom is fáj. Harcok ura lesz, ki lekaszál, mégis! - mindig harcba kényszerültem: én, kinek a harc biztos halál, ki akkor jut messzebbre, ha áll, s töpreng magon, magán elmerülten. De immár a tőkék közé ültem itt, a szőlőhegyen jó nekem. Nem nagy orom: pannon táj, mit hűtlen nem hagytam el, bárhová kerültem. Nem orom, de szőlőt, bort terem. Ülj mellém a padra, kedvesem, add kezed: este van már, este. A hold-lámpás ég, de már nekem cigány tücskök cirpelik idelenn altatómat: Tente, tente, tente… (Babits Mihály a szőlőhegyen) A Kiss Benedek-vers Babits Mihály Ősz és tavasz között című versét imitálja. Mulandóság-hangulata hasonló, ám az ellen sokkal több vitális erőt helyez szembe. Kiss Benedek teli van daccal azután is, hogy
maga szintén megállapítja, belátja azt, hogy meg kell halni. E pontig tart csak a híres klasszikus sorokkal, a következőkkel: Elzengett az őszi boros ének. Megfülledt már hűse a pincének. Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre. Ludbőrzik az agyagos domb bőre, elomlik és puha sárrá rothad, mint meztelen teste egy halottnak. Este van már, sietnek az esték, álnokul mint a tolvaj öregség, mely lábhegyen közeledik, halkan, míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van! Nem tudjuk már magunkat megcsalni: óh jaj, meg kell halni, meg kell halni! --Száradt tőke, unt tavalyi vendég: nekem már a tavasz is ellenség! csak te borulsz rám, asszonyi jóság, mint a letört karóra a rózsák, rémült szemem csókkal eltakarni… Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni! Vasy Géza Kiss Benedekről írott jellemzéséből még egy idevágó passzust idézek: „Az igazi dalköltők mindig vonzódtak a filozófikus gondolatisághoz. Kiss Benedek költészetének legfőbb ihletője alighanem a természetélményhez szervesen kapcsolódó elemi életélmény. A létezés gondjai tehát érzékletesen és tárgyiasan jelennek meg: ami elvont bennük, az is szemléletes.”A szentgyörgy-hegyi szőlős motívumú verseire tán még hatványozottabban illik e megállapítás. Hiszen mindaz az ismeret, amit csak a tárgyi néprajzban lelünk meg már talán csak, a legvirtuózabban megkomponált, egzisztencialista gondolat-futamú dalokban is föllelhető: Öreg tőkék közt fiatalodva ülök a Szentgyörgyhegyen. A Szentgyörgyhegyen mindig fúj a szél, hogy aki dolgozik sajogva, melege ne legyen. S a zöld kendőjű hegyek is körben - a Szigliget Badacsony, Gulács hűsítsenek, mint pásztoróra hevében egy ismeretlen lánykacagás. Még csak reggel van. A völgyek metszett gyümölcstáljait harmat füröszti. Harsog a Nap, és egyszerre én is dalolni kezdek, mint a kút vize, számon pogány kedv ömöl ki. Igen, a harc a gazzal nyúvasztja derekam,
tenyerem kérgét, persze, hólyagok poloskázzák, persze, persze, persze de akinek dala van, magához vonja azt a pólyázó magasság! Éneket választ ki a lélek, miként a testem verejtéket! (Öreg tőkék között) A szüretideji szőlőhegy minden őszön a létezésre, annak szép értelmére vagy gyönyörűértelmetlenségére figyelmezteti a munkálkodó és szemlélődő költő-gazdát. Érdemes figyelni tehát Kiss Benedek „ősz és tavasz közt”-i egyszerrre konkrét és költői benső, lelki-szellemi időélményére. Gesztenye gurul, mint a nevetés: puttó-hasát csiklandozza a fény. Levelek cseppje sárgáll, mint a méz. Darazsak dongnak rakott venyigén. Szüreti idő, késő-indián-nyár. Ha ki most nem szed, bort másnál iszik. Méz hulló cseppje - akácfalevél sárgáll. Langy sugár: tarts meg, tarts ki tavaszig! Tengerek hava szakad ránk nem sokára, jég-fog őröl majd, zabál a fehér. De most még késő-indián-nyár van. Darazsak dongnak rakott venyigén. S gesztenye gurul, mint a nevetés. (Késő-indián-nyár) A késő-indián-nyár szóalkotásban benne szerepel a nyár szavunk, de az összetétel az őszre vonatkozik, a vénasszonyok nyarára, ami után valóban hirtelen tél jöhet már. A reménynek tavaszig kell kitartania, s e bizakodáshoz erőt, kedvet gyűjteni egyetlen gazdag pillanatban kell, a mulandóság előtt. Így a vers a most még verse, nem a máré. Hogy az őszi idillben mennyire jelen van a katasztrofista szemlélet is, arról Kiss Benedek egy Rilke-megidézéssel ad tanúbizonyságot: „Kinek most nincs háza, nem épít már soha”. (Rilke: Herbsttag) „Ha ki most nem szed, bort másnál iszik”. (Kiss Benedek). Egy másik őszi versében pedig Pilinszky-reminiszcenciát találunk: A pulifürtös összibarackfák lombjaikat mind elhullatják ősz ez megint. S az ősz megint: alázatosabb szívvel szeress, szívedből már minden condrát kivess, s tudd: kakukkszóra már fakóbbra válhat az arc is - így idd borod. Ne kérdd: ki tegnap még veled ivott,
hová lett mára kakukk szavára? S jó lesz, ha "magányod begombolod" lifeg a szélben, míg magad vacogsz. (Megint az ősz) Pilinszky János Agonia Christiana című versének záró sorára utal az idézőjelbe tett két szó: Szellőivel, folyóival oly messze még a virradat! Felöltöm ingem és ruhám. Begombolom halálomat. /Pilinszky/ A szentgyörgy-hegyi versben beszélő én ha begombolja, csak eztán gombolja még be magán a magányt. Ha lehet Pilinszky kiszolgáltatottság-érzését fokozni, akkor Kiss Benedek megtette ezt a költeményében. Ez a vers is a Szűkülő szemmel című kötetben jelent meg. A világ és a világosság befogadását kezdetben ősbizalommal megélő ember egyszer-sak szűkülő szemmel kezdi nézni mindazt, amit eddig tág pupillával is lehetett. A Szent-yörgy-hegy ködbeburkolózik már legtöbbször, s e lelki tájban több a melankólia… Vegyük csak szemügyre a 2000-ben publikált verseit a Szentgyörgy-hegyről és a borról! Köd üli meg lent a lapost, mint dögös púpja a pupost, köd fölött piros sugár mint Jézus a vizen jár. Hol vagytok, ti madarak? Fölszakad a pirkadat, de a vidék csendje oly holt; rigó csak városban rikolt? Elment a munkásvonat a morc Badacsony alatt, a Nap kazánja föllángol, kibújok az éjszakából. Tallér kutyám kenyeret kap, tüdőmbe nikotin harap, kisszékemre települök, rigó helyett én fütyülök. Kis párom biz jól alszik, szuszogása kihallszik, Csabagyöngye míg cukrosul, álma rózsállva fodrosul. (Hajnal Szentgyörgyhegyen) A várost, s nem a hegyet idéző bordala egészen illúziótlan: Utcaseprő-szél, idült nyugdíjas, te nyughatatlan északi szél jól jönne most, ugye,
hogy tovább fújhass, egy kis borocska, míg tart a tél? Forralt borocska ám, fahéj, szegfűszeg, borssal meghintve az volna jó! Mínuszok járnak még, a tócsa dermedt forralt bor volna csak vagy fél akó! Mínuszok járnak még, behúzott nyakkal kopog el sietve, ki erre jár, te söpörsz csak merőn, gúnyos ajakkal, északi szél, te szemét-király! (Szemét-király) A búskomorabb képeket mindahányszor életigenlő akarat kíséri sőt, az a bizonyos adys mégis-dac is megjelenik egyik verse végén, jelezve, hogy a hegyre való kivonulásának morális oka is van. Dolgaimban fulladozva lesem tétlen, hogy pereg az idő. Mint átalkodott falurossza, mindig máshonnan kerülök elő. Pedig mindig csak ugyanonnan mindig egy éppen-el-nem-végzett dolog árnyában kutakodva, szedve ki üres madárfészket. Múltamat fosztom. S tán jövőmet. A jelennel semmi gondom. Vetem hátamat ködfalú ősznek. Lecsupált szőlőskert rettegem decembert, mégis borok tüzét mondom. (Lecsupált szőlőskert) Kiss Benedek egyik legújabb versének tanúsága szerint van szőlőhegyi birtokának olyan pontja, melyből nem látni a szemközti hegyet, de már nem a köd vagy a pára takarja el a költő szeme elől, hanem az általa ültetett diófák lombja. Ez a fajta paraván viszont remény-zöld és élő, nem pedig puszta felleg. Miért kell nekem látnom folyton a Badacsonyt? Úgyis tudom, hogy ott van! Sátoruljatok csak, hűs diófáim. (Diófáim terebélyesedésekor)
Ezt a kis szentgyörgy-hegyi breviáriumot a betoppanó költőbarát versével zárjuk, aki opuszában summázza mindazt, amit borról és versről tudni érdemes. Ráadásul mindezt egzisztencia és transzcendencia párbeszédeként, a fizikai és metafizikai minőség interferenciájában ragadja meg a rá olyannyira jellemző érzékletes élményszerűséggel és lírai hevülettel. Bizony mondom nektek, nem apad el soha a zöldveltelíni: Kiss Benedek bora! Gyújtogat már a Nap, csóvát dob a tájra, lángol Szent György hegye, lobog, mint a máglya. De mit látok, nagy ég! Bence meg az Isten borozgatnak bent a cigarettafüstben. Borozgassanak is, mert az idő hitvány! Bencénk előtt papír. Az Öreg meg diktál. De míg az Úristen ragyogván ott ragyog, két koccintás között Benedek dalba fog. Összeölelkőznek, kart a karba fonnak, a csűrdöngölőtől csakúgy reng a padlat. Gondolj a világgal, uram: sokat ittál! Dobrokol a Göncöl paripája kint, vár. A falon hirtelen kristálypohár csattan. Benyitok a házba óvatosan, lassan. - Mi történt, barátom?! Eljött Nagycsütörtök? - Gyere, édes komám, vigyen el az ördög! - Láttam, amit láttam: nem ördöggel ittál! De az sem kutya ám, ki előtted itt áll.
Hamar azt a verset, ide vele gyorsan! (Először szellemi szomjúságom oltsam!) És cincáljuk Bence avagy az Úr versét - - Sarkcsillag fordítja virradatba esténk. (Utassy József: A Zöldveltelíni) Forrás: Németh István Péter: Szőlőhegyi évszakok gazdája. Vázlat Kiss Benedekről, a Szentgyörgy-hegy poétájáról. In: N.I.P. Mit hoztál? Tűnődések a tájhazáról, Új Horizont, Veszprém, 2003., 126-140.
7. SZEKSZÁRD SZŐLEJE ÉS BORA BABITS MIHÁLY KÖLTÉSZETÉBEN Magyar költőt szőlőhöz és főleg borhoz kapcsolni Balassi óta szinte közhely: Csokonaitól Petőfin át Adyig minden poétánk úgy van ezzel, hogy: „Aki költő, annak innia kell, hiszen ebből nyer ihletet fennkölt gondolataihoz, ebbe fojtja bánatát, ez tetézi örömét, tartja karban kedélyvilágát”. Kétségtelenül sokan tekintették a szőlőt jelképnek, a bort ösztönző erőnek, de igen kevesen akadtak, akik a szőlőbirtoklás és -művelés valóságába születtek, s családi hagyományból vele éltek. Babits ilyen volt, már csak a családi előzmények miatt is. Dédatyja, aki orvosként megalkotta a szekszárdi kórház első szabályzatát, ebben részletesen leírja, kinek, mikor, milyen bort kell adni. Ő, aki eredeti szakmáját, a kádárságot is gyakorolta, arra is példát mutatott, hogy a pincében vagy a szőlőben dolgoznia egyetlen családtagnak sem lehet terhes, hanem inkább természetes. A későbbi költő ebben és a Kelemen-ágról hasonlóan öröklődő szellemben nő bele a szőlőtulajdonos tevékeny szerepkörébe. Ifjúként ismeri meg a vincellérek és az idősebb férfi rokonok mozdulatait kémlelve a szüret és borkészítés-kezelés teendőit. Finom megfigyeléseit gyakran megtaláljuk verseiben, fordításaiban, szépprózai műveiben és értekező prózájában egyaránt. A szőlőbirtokosság tudata, ősökhöz, gyökerekhez kapcsolódó jellege legszebben a Nyugatban 1938-ban megjelent Szekszárdi kadarka gondolataiban tárul elénk. Ez az írás már végsőnek szánt összegzés, amelyben a családi birtok és a történelmi ország egymásnak szinonimái. Ma is megvan a tanya előtti kőasztal, amely 1913-ban A gólyakalifa című kisregényében immáron jelképes értelemben fordul elő: „A nagy malomkőasztalon produkálta magát a csöpp állat (egy bájos kis sün), a mélységből a magasság kelepcéjébe jutva”. Érdekes, hogy két évvel később A kártyavár című kisregényben is ott találjuk ezt a jelenetet. A szőlő maga a szüntelen küzdelem szimbóluma már a kezdetektől fogva. Az 1904-es Vile potabis című versben megjelenő filoxéra kapcsán - miközben Szekszárd legendás láng-borát a mai szelídebb mámort adó fajtával állítja párhuzamba - még a sorsát legyűrő akarat diadalát énekli Szerény borral kínállak íme nem Szekszárd régi lángbora: ennek világosabb a színe és szelídebb a mámora de mégsem altató, butító s nem durva főleg, s nem hamis s vélném, baráti körben itt jó olykornap ily olcsóbb bor is. Kertem bizony már járta féreg pár tán még most is benne rág: de rohadjon a régi kéreg: adott uj vesszőt - uj világ! uj vesszőt, mely bár fája vérez lombja rozsdátalan kihajt, uj vesszőt amely meg sem érez most semmi férget, semmi bajt! Uj vesszőt, melynek bár gyümölcse savanyubb a tavalyinál elég hogy kádamat betöltse és nektek enyhülést kinál, ha szátok izét ronda karcos rontá vagy édeskés barack s nekem erőt uj kapaharchoz veletek, gyűvötény, tarack! (Vile potabis) Tíz év múlva már maga a szőlő, sőt szőlőszem telik meg új tartalommal. A MagamrólI. Nel mezzo... 1914 nyári költeményeegyszerre a művészi-emberi létérzékelés és a nyomasztó társadalmi életérzés kifejezése: „Csöpp szőlőszemnek születtem”; „Hány rossz madár vas-csőre vítt felettem”; „Rossz végzet tölté fürtömet
tömötté,/ mert szomszéd szemek szögletes-zömökké/ nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem,// s nemesrohadni napmagányt szerettem”. Az alkotó jelképévé, öntükröző sorsmetaforájává válik az őszike, amely a szekszárdi szőlők kedves tücsök lakója a szemek tarkulásától a szüretig. Előbb Az őszi tücsökhöz 1906-1907-es soraiban jelenik meg valóságos költői hitvallásként: „A te zenéd a csöndnek része immár/ és mint a szférák, titkon muzsikál:/ Az hallja csak, aki magába száll” majd a Szerenádvallomásában bukkan fel újra: „Cirpel most az őszike/ szeles őszidőben”; „hosszú volt a bujdosás/ teljes esztendőben”; majd a verszárlatban kiteljesedve: „szomorú a bujdosás/ ezer esztendőn át,/ ezer évig élek én/ s mindig, mindig sírok én/ az egész időn át”. Az egészséges érzékiséggel ötvözött szerelmi élménykör már Babits fogarasi idő-szakában is megjelenik. Ennek nyomán - mintegy a konkrét élményből fakadó szexualitás és a szőlő kapcsolatát érzékeltetve - a Gyümölcsbe harapva…című 1933-ból való vers szinte leplezetlen szenvedéllyel szólal meg: „szőllőhegyünkön, a présház mögött, ahol/ a hegy miatt a tető szinte földig ér./ Mennyit ültem töredezett fazsindelyén/ kamasz-koromban, ház mögött és hegy előtt (…) föntebb énelőttem a hegyen/ napszámos lányok hajladoztak; meztelen/ lábszáraikat combig láttam”. (Anélkül, hogy viselettörténetbe bonyolódnánk, sejthetjük, mennyivel több ez a leírtnál…)Így természetes, hogy „Tömött Bartina gömbölyű farát/ hetykén már lila égbe tolja távol:/ Ballag előttünk a munkáscsalád -/ utól a nagylány, vállán rengő kapával”. Az ifjúi vágy és a lehetőség iránti nosztalgia találkozik 1924 nyarán az Egy fonnyadó bokorhoz című vers soraiban: „Szerte még a szőlő/ érik a napon,/ csupa zöld és fiatal”. Alig félév múlva a Hazám! emblematikus költeményében már jelképi magasságba emelkedik a helyszín: „Szállj ki lelkem, keresd meg hazámat!/ Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház,/ mely előtt ülve ha szertenéztem,/ dallá ringott bennem kétség és láz/ s amit láttam tejszín napsütés-ben,/ mind hazám volt!”. A gondolat innen már egyenesen ível a korábban már említett utolsó nagy összegzésig, a Szekszárdi kadarka jellegzetes képsoráig: „A lélek nem a jelenben él, hanem kiterjedése van az időben, mint a tárgyaknak a térben. Az emlékezet csak visszacsatolja, amit igazában és jog szerint mindig a mienk volt. Bevonulok fehér paripán a múltba, és visszafoglalom a szekszárdi dombokat… A szekszárdi szőlőhegyről messze látni.(…) Az egész régi Nagy-Magyarországot láttam arról a dombtetőről, mintegy tág kerek udvart a tanyánk körül, melynek egy kicsi, de nyájas szelete ez az aprócska szőlőbirtok, a sorompóig s a nagyanyám emelte kőkeresztig. A szőlő egyik fele azóta már idegeneké, s a nagyudvarnak is némely része azóta idegeneké (noha ebből valamit mostanában visszakaptunk). Nekem azonban a szőlő ma is a sorompóig és a keresztig tart, ugyanúgy, mint a nagyudvar is Kárpátoktól Adriáig”. Az 1910 őszén született Ősz, kripta, ciprus, szüret, tánc, kobold című költeményben még illúziók nélkül, őszintén lehetett hinni, hogy „Van szüret minden őszben! Idd a bort,/ sajtold a szőllő véradó husát/ és táncoslábbal könnyedén tipord,/ mert minden lázban van még ifjuság./ Szüretre hívlak! fogd fel a csuport,/ fogd fel a mustot, mely a kádba forr!/ Így súgsz és táncolsz bennem ó kobold,/ oly könnyű lábbal, mint a könnyű bor”. S ezzel a boros motívumokhoz értünk még 1918 tavaszán így sóhajt föl a költő: „Ó, borok anyja, drága hegy, mámor anyja, munka!”. Ez év őszén három költeménye is itt születik: a Szüret előttés az Őszi pincézéskettősverse, a szexualitás, a halál és a feltámadás misztikumának mesteri együttláttatása melyben Jézus Krisztus és Bacchus párhuzama révén a keresztény vallás és görög-római mitológia alakjai egymást értelmezik és erősítik. Ez egyszersmind egy hosszú szellemi kaland összegzése, és továbbiak előzménye. A folyamat kezdete talán az 1903-as Éjszomj című vers, amely az epikureizmus filozófiájára és bizonyos fokig Dsida Jenő szenzualista szemléletére (Tízparancsolat) emlékeztetve az életörömök, életszépségek és életértékekapoteózisát hirdeti: „Betelni mindenféle borral,/ letépni minden szép virágot/ és szájjal, szemmel, füllel, orral/ fölfalni az egész világot”. A mindenségvágyó szerepjátékba illik még a Galáns ünnepség, illetve a Bakháns-lárma című vers. Egy év múlva gesztusértékű a Homéroszra című vers laudatio-szerű kiszólása: „Téged miként a jó bort lassú évek/ minden század külön zamattal áldott”. Ugyanakkor a Két nővérbena szecesszió életérzése felé mozdul el a költő: „Két nővér megy, Lélek, örökkön, az egyik előtted, a másik utánad:/ az egyik a fekete Bánat, a másik a vérszínű Vágy…/ és kínál borral a Bánat, és kínál vérrel a Vágy”. Ez az irány teljesedik ki A Danai-dákmegvilágosító erejű, létértelmező soraiban: „Milyen bort adtak a föld fiának/ a kegyetlen istenek,/ hogy attól örökre részeg/ s szenved mig a sírba száll?(…) Bolond akarás a férfi bora,/ a nő bora bús szerelme,/ sajtolva kínnal a fürtből,/ amelynek vágy a neve,/ a sors buta lába gázol a/ lélek kádjában ütemre/ és ömlik a vérző fürtből/ a bor vérszínű leve./ És mint akit ért kígyómarás,/ számára fű nem terem:/ a férfi bora bolond akarás,/ a nő bora bús szerelem”. Ekkoriban keletkezik az Édes az otthon, amelyben szőlőmetszés és szüretidő egyaránt jelképes reménnyel üzen: „Mikor szőlő leve buggyan,/ barnul a fanyar berkenye,/ kalászt szentel a dűlő útján/ az Egyház, az
Isten menye…//…mikor csupán a beteg renyhe,/ amikor a diót verik,/ mikor szellőztetik a pincét/ s a gazda a tanyán időz:/ őrizni a hegyeknek kincsét/ fényes fokossal jár a csősz:/ édes az otthon”. Ez a vers tartalmában és hangulatában már a tragikus hangszerelésű remekmű, a Babits Ecce Homójának is tekinthető Ősz és tavasz között című vers felé jelzi az utat. Elzengett az őszi boros ének. Megfülledt már hüse a pincének. Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre. Ludbőrzik az agyagos domb bőre, elomlik és puha sárrá rothad, mint mezitlen teste egy halottnak. Este van már, sietnek az esték álnokul mint a tolvaj öregség mely lábhegyen közeledik, halkan, míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van! Nem tudjuk már magunkat megcsalni: óh jaj, meg kell halni, meg kell halni! Leesett a hó a silány földre, talán csak hogy csúfságát befödje. Most oly fehér mint szobánkban este fekhelyünk, ha készen vár megvetve, puha dunnánk, makulátlan párnánk: s mintha a saját ágyunkon járnánk, mint a pajkos gyerekek, ha még nem akaródzik lefeküdni szépen, sétálnak az ágy tetején, ringva, mig jó anyjuk egyszer meg nem unja s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!” Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni! Már az év, mint homokóra, fordul: elfogy az ó, most kezd fogyni az új, s mint unt homokját a homokóra, hagyja gondját az ó év az ujra. Mennyi munka maradt végezetlen! S a gyönyörök fája megszedetlen... Türelmetlen ver a szivünk strázsát, mint az őr ha tudja már váltását. Idegesen nyitunk száz fiókot. Bucsuizzel izgatnak a csókok. Öreg öröm, nem tud vigasztalni: óh jaj, meg kell halni, meg kell halni! Olvad a hó, tavasz akar lenni. Mit tudom én, mi szeretnék lenni! Pehely vagyok, olvadok a hóval, mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj. Mire a madarak visszatérnek, szikkad a föld, hire sincs a télnek... Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó. Akit egyszer én eleresztettem, az a madár vissza sohse reppen. Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki... Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni! Barátaim egyenkint elhagytak, akikkel jót tettem, megtagadtak; akiket szerettem, nem szeretnek, akikért ragyogtam, eltemetnek. Ami betüt ágam irt a porba, a tavasz sárvize elsodorja. Száradt tőke, unt tavalyi vendég: nekem már a tavasz is ellenség! Csak te borulsz rám, asszonyi jóság, mint a letört karóra a rózsák, rémült szemem csókkal eltakarni... Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni! (Ősz és tavasz között)
A véglegesség és visszavonhatatlanság fájdalmát recitáló költeményben mintha beteljesednék a már 1911-ben papírra vetett gondolat: „időm bora idegen kádba száll”. Ebből a borból (ugyanis a szekszárdiból) természetesen bőven jutott a barátoknak is. Akadt olyan, mint például Móricz Zsigmond, aki jó alföldi módjára csúful járt vele. Babits Mihállyal a Garda-tón című esszéjében 1913-as emlékét idézi: „Aztán a szekszárdi bortermő hegyekre térült a szó, s ősszel csakugyan egyszer csak kaptunk az édesanyjától egy kis hordó bort. Avval meg aztán én nem tudtam, mit csináljak. Sose ittam bort. Egyszer csak vissza-kérték a hordót. Kiderült, hogy le kellet volna húzni palackokba. Így bizony, elromlott a hordó, megsavanyodott benne a bor…Mihály úgy hallgatta a dolgot, mint valami hihetetlent: egész megjelenése tiszta volt és mocsoktalan, elképzelhetetlen volt, hogy borivó legyen. De konzervatív volt, s kötelességének tartotta, hogyha atyja, sőt ha édesanyja termeli, annyi szeretettel, áhítattal: hogy ő megvesse… Úgy itta meg mint a nektárt. Mindegy, milyen volt…” A (legtöbbször valódi ok nélkül) felekezeti elfogultsággal vádolt Babits éppen a bort emelte a barátság egyetemes jelképévé Adyról írott búcsúversében: „Te elindulsz a fényes hómezőkön -/ én visszabújtam a klastromba, nézd!/ Ó könyves klastrom, s bús bor az oltáron -/ s a szerzetes köszönti a vitézt.// A szerzetesek tudnak ám temetni -/ de tégedet magunkba temetünk/ és könyveinkbe s oltárunk borába,/ hogy légy erős és
örök bor nekünk” (Ady). Ez a vers Szekszárd katolikus szülöttétől a lehető legnemesebb gesztus a kálvinista Adynak. Amint a fenti példák is bizonyítják, Babits többszörös szimbólummá emelte mind a szőlő, mint a bor motívumát. A Szekszárdon született és a városhoz szorosan kötődő utódok lírájában (Baka István, Parti Nagy Lajos, Kis Pál István, Gacsályi József)ez a hatás hol direkt, hol közvetett formában, de mindenképpen tetten érhető. Az is bizonyos, hogy Babitsot a Halál fiai megírására (s az ebben külön vizsgálatra érdemes szőlősboros jelképrendszer megvalósítására) ösztönző feleség, Török Sophie munkásságában már 1923-tól találhatunk e körből vett elemeket. Nem nehéz ezekben sem a szekszárdi vonatkozást észrevenni. Maga Babits is mindent és mindig ezzel a szemmel nézett. Az 1927-28 fordulóján keletkezett Poshadó kisváros a zöldben című versében ugyan tagadhatatlanul Esztergomban járunk, bár ezt kétsornyi utalásból nem könnyű tetten érni: „Régi présház: vinis hujatibus/ s bús kulipintyó fönn a dombtetőn”. Az utóbbi talán az előhegyi Babits-ház, az előbbi viszont a Siszler utca felső végén ma is megtalálható bencés pince középkori konyhalatinságából kiemelt jellemző szópár. A „Vinus huiatibus calendis atque potandis” felirat azt jelöli, hogy ’megivásra és megőrzésre szánt helyi bor’. Nem tudjuk, milyen lehetett akkoriban, amikor Ádáz kutyám már az új gazdi körül ugrándozott, de Babits nem is szorult ennek ismeretére: otthonról rendre megkapta édesanyja borküldeményeit. Ő is, barátai is élvezettel, szeretettel és mértékkel fogyasztották. S persze némi áhítattal is, ami nemcsak a minőségnek szólt, hanem a jó bort kínáló költő személyes kisugárzásának és halhatatlan munkásságának is.
Forrás: Töttős Gábor: Babits Mihály szőlős-boros motívumai és jelképei. In: Költők és koruk. Babits Mihály és József Attila. A kötetet szerkesztette: N. Horváth Béla, Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Főiskolai Kar, Szekszárd, 2009.
8. BOGÁCSI BOROK DICSÉRETE Bogács, a Bükkalján található 750 éves település gyógyító hatású termálvize mellett leginkább borairól híres. A népszerű üdülőfalu egyik idegenforgalmi nevezettessége a minden évben június végén megrendezett BÜKKVINFEST, a Nemzetközi Borverseny és Bor-fesztivál. Ennek egyik fontos eseménye az évenként meghirdetett irodalmi pályázat, melynek egyetlen megkötése, hogy a pályaművekben a hely szellemét, a genius locit kifejező jellegzetességét ragadják meg a résztvevők. Számtalan írót, költőt megihletett már ez a vendégszerető, természeti szépségekben, különlegességekben is bővelkedő vidék, ahol a tüzes bogácsi borok kiváltképpen szárnyaltatják a képzeletet.
A hangulatos pincézések, baráti beszélgetésekkel egybekötött kedélyes borkóstolások eredménye feltétlenül elismerésre méltó, hiszen eddig két antológia született a bogácsi élményekből: Borország szíve: Bogács (2001); Áldassék neved, Bogács! (2008). Mindkét kötet Hajdu Imre gondos és igen jó ízlésre valló, koncepciózus szerkesztői munkáját dicséri. A dél-borsodi településről alkotott kép több, egymást feltételező és egymást kiegészítő mozaikból áll össze. Az árnyalatos gazdagságot és színképbeli sokféleséget a szerzők szemléleti, poétikai és műfaji változatossága is garantálja. Az alkotók között a Bogácshoz, illetve a régióhoz tartozókon kívül távolibb tájak énekesei is föllelhetők; többek között Cseh Károly, Dudás Sándor, Fecske Csaba, Szabó Bogár Imre, Székely Dezső, Katona Kálmán, Varga Rudolf, Pázmándy László, Erdélyi Z. János és Tislerics Endre neve fémjelzi a kötetek anyagát. Az antológiákat jegyző Hajdu Imre pohárköszöntőnek is beillő ihletett előszavában már-már parnasszusi, avagy helikoni magasságokba emelkedve tárja elénk a bogácsi borral kapcsolatos hitvallását. „Ahogy nagy, neves költőinket hajdan a táj vagy egy szép asszonyi szem ejtette rabul, hasonló szellemi és lelki minőségben lettem én is a szőlőbor rabja, illetve szolgája. Az aszúk ízélményéből, a mindenek fölött domináló édesség utáni vágytól - igaz, nem rövid úton - eljutottam a fanyar, a kesernyés, a száraz borok titkáig és élvezetéig. Ma már a legszárazabb vörös- és fehérborok a kedvenceim, melyek - vallom – mértékkel fogyasztva gyógyszerei a testnek és léleknek, serkentői a gondolatnak, a szellemnek, éltetői a szeretetnek, a barátságnak. Apropó, barátság és szeretet… Barátaim a szőlőt művelő „görbe hátú” bogácsi emberek. Szeretem őket. Szeretem érdes kezük szorítását, kemény és nyílt tekintetüket. Szeretem szavukat, melyből féltés és aggódás csendül, és szívmelegségüket, amellyel a diófa árnyékában, vagy a pincék mélyén asztalukhoz ültetnek. (…) Akkor - amikor születtem, 1947 tavaszán - a közeli és távoli rokonok áldomást ittak jöttömre a bogácsi Kőkötőn termett szőlő levéből, abból a jóféle olaszrizlingből, amely diszkrét rezeda illatával, jellegzetes keserű-mandula ízével megbabonázza a férfiembert. Erre a varázsra én persze csak jóval később jöttem rá, hisz elmúltam már húsz éves is, amikor a legkirályibb ital a bor mezítlábas apostolának elszegődtem. (…) Az út, mely annak idején a bogácsi Kőkötőre vagy Vénhegyre vezetett, göröngyös, kanyargós volt. A bükkaljai szőlőhegyek mindegyikére ilyen út vezet. Lábat sebzően köves, olykor csúszós, néha tengelytörő út. Vannak mégis nem kevesen, akik nem hátrálnak meg ilyen út láttán. Nem hátrálnak meg, hanem épp ellenkezőleg, végig-mennek rajta, akár négykézláb is. Ők azok, akik a költő Nagy László szép sorát átköltve átviszik kortyonként a magyar bort (bármely erős is a sodrás) a túlsó partra.”
A két remekbe szabott antológia breviáriumszerű gazdagsággal sorjázó élmény- és érzékenységformáit epigrammatikus tömörséggel és transzparens formában fejezi ki Szabó Bogár Imre Bogácsi üzenet című hétsoros költeménye: Hallod-e, Vándor, vitt hírül a brüsszelieknek, nemcsak a bor jó itt, s nemcsak a birkagulyás! Ömlik a hévíz, isteni gyógyszer a sok nyavalyára: estefelé már dalra fakadnak a némák, s táncol a sánta, a béna, a Csáter apó ős-pincesorán. Szorgos az ember, meg csupa szív. Nem álnok a jó szó! Nyitva az ajtó, mert őket is várja Bogács! A kötetekben megjelenő Bogács-élményről a sokféle konnotációval rendelkező, atmoszférikusan is jelentéses, nemegyszer telitalálatos verscímek is beszédesen árulkodnak: Bogács 700 éves templomtornya; Boldog boros álom; Bükkaljai igézet; Bogácsi bordal; Boros barangolás Bogácson; Bagolyvári alkonyórák; Anakreóni dal; Egy bogácsi pince falára; Októberi mágia; Bogácsi pincesorok; Bacchus; Pince-éjben poharazva; Búcsúpohár, Egy bogácsi szépasszonyra gondolva; A bogácsi bor lelke; Bogácsi fekete-sárga; Borkirálynő; Bogácsi fantázia; Csáter Apó; Borország szíve: Bogács. Az utolsóként említett kontemplatív elmélyültséget tükröző verset, Varga Rudolf akrosztichont tartalmazó opusát teljes egészében idézem. Borország, borvilág szíve: napfényes Bogács! Bükknek szőlőkertes palástja, történelmi e táj, Orákulum-pincesorod présein orvosság cseppen, Nektárborod kerek, rövid, élénk, testes, Golyvás, sápkóros, beteg városi embernek, Patika a présház, ha buzgalommal hódol a csillogó lének, Áldott legyen Dionűszosz-kultuszának minden cseppje, Melytől tüzesedik a bogácsi tudós borvitézek kedve, CSobolyó alá tartsuk hát, barátom a kulacsot, serleget, ónkupát, Mert a bukés, fűszeres bogácsi bor mondatja ki, A VILÁG LEGŐSIBB TÜNDÉR-IGAZÁT! (Borország szíve: Bogács) Régi keletű igazság, hogy minden valamirevaló kultusz teljes odaadást követel híveitől. Varga Rudolf verse talán éppen azért lehet a bogácsi tematika egyik legszebben fénylő, emblematikus darabja, mert a lírai alanynak a szemlélettárgyához való viszonyát a tökéletes azonosulás, az őszinte, már-már enthuziazmuszszerű áhítat és az egzisztenciális érvényű elkötelezettség határozza meg. Ennek jegyében születhetett meg az ikonikus jellegű, tipográfiailag és vizuálisan is élményszerű költemény, amely a bogácsi borkarakter messze-földön híres kvalitásait a teremtett világ halhatatlan értékei között láttatja. Bogács folyékony aranyát az életörömök, életszépségek és életszentségek kontextusába helyezve megannyi szuperlatívusszal dicsőíti és emeli a legendák közé. A vers címével (Borország szíve: Bogács) és annak első sorban megismételt, tovább gondolt verziójával („Borország, borvilág szíve: napfényes Bogács!”) indul azaz eszményítő, mitizáló eljárás, amely a versbeszédet mindvégig működteti, és amely az eredendően helyi érdekű minőséget az egyetemes létigazságok kimondására képesítő erővel ruházza föl. A couleur locale-ban fölfedezett univerzalitásról, illetve a parciálisban megjelenő egyetemesség-ről van itt szó, lévén, hogy „a bukés, fűszeres bogácsi bor
mondatja ki/A VILÁG LEGŐSIBB/ TÜNDÉR-IGAZÁT!” Mintha csak Berzsenyi eszméltetően megvilágosító versének egy különösen hangsúlyos sora köszönne vissza: „Tündér változatok műhelye a világ”. Akárcsak Bogács orákulumnak számító pincesora, melynek „présein orvosság cseppen”; olyan fenséges nektárbor, amely „kerek, rövid, élénk és testes”. A lírai én részéről mennyi, de mennyi egzaltációval érintkező szeretet, csodálat, tisztelet és őszinte hódolat övezi a Bükk eme „szőlőkertes palástjá”-t, a patikának titulált présházat és annak „csillogó levét”, hogy a szent elragadtatásban a költészet liturgiáját mármár a liturgia költészetévé változtatja: „Áldott legyen Dionűszosz-kultuszának minden cseppje,/ Melytől tüzesedik a bogácsi tudós borvitézek kedve”. Az idézett szövegrészben a kulturális emlékezet, a nyelvi, kultúraantropológiai hagyomány és az irodalmi régiség is erőteljesen megjelenik a frazeológia Balassira emlékeztető fragmentumai révén: „áldott legyen”; „Dionűszosz”; „tüzesedik”; „borvitézek”. A „tüzesedik a bogácsi tudós borvitézek kedve” az invenció és erudíció, az alkotó és alakító erő szimultán jelenlétét érzékeltetve az elképzelhető legnagyobb dicséret, ami a bogácsi borra vonatkozólag egyáltalán lehetséges. A kulacs, serleg, ónkupa emlegetésével többek között Csokonait, Petőfit, Vörösmartyt, Tóth Árpádot, Áprily Lajost, Kányádi Sándort, Utassy Józsefet és Kiss Benedeket megidéző intertextualitás az akrosztichon miatt is emlékezetes vers jelentésrétegeit a relációjelentések révén még tovább árnyalja és gazdagítja. A lehetséges üzenetek között nagyon fontos a bor által nyújtott mámor, amely a lét és a világ másfajta, emelkedettebb aspektusból való, derűs szemléletét jelenti. Azt a fajta kegyelmi állapotot, amely a „világ legősibb tündér-igazát” képes velünk kimondatni, és amely kegyelmi állapot Hamvas Bélánál így fogalmazódik meg: „A mámor a köznapi észnél határtalanul magasabb rendű állapot és a tulajdonképpeni éberség kezdete. Ez a magasabb józanság. És ez az, amiből az igazi vallás fakad. A jó vallás a mámorvallás; a rossz vallás a köznapi észvallás, az ateizmus. A vita illuminativa kulcsa itt van a kezünkben, jobban mondva itt van hordóinkban és üvegeinkben. A borból tanulhatjuk meg, mi a mámor, mi a magasabb józanság, mi az illuminált élet”. Vagy ahogyan a sok-sok artisztikus szépségű boros vers szerzője, a Miskolcon élő Fecske Csaba írja egy Bogácsi pince falára című csillámlóan játékos és telitalálatos bordalában. Néhány pohár finom nedű, s az ember örökéletű, és megpendül lelke húrja, a mámor csiklandó ujja játszik rajta újra meg újra, élvezi ezt, meg nem unja, hordólyukba bú a búja. Érzékeny hangszer az ember, bor nélkül cincogni sem mer. Bor nélkül fals hangon szólna, mi lenne, ha bor sem volna? A sokak tapasztalatát megfogalmazó szentencia szerint a bogácsi bor az észt éleszti, de akinek nincs, azt is felderíti. A bükkaljai tájhazához szoros szálakkal kötődő Székely Dezső legjobb bordal hagyományokhoz méltó műve is ezt támasztja alá. Ahogy a fecske ősszel Afrikába, úgy repülök én bortermő Bogácsra. Nyugodj meg, szívem, te fáradt, te kóbor, száz évig éltet a bogácsi óbor: ezt rendeli orvos, beteg az utolsó kenet helyett. Baráti körben, szép muzsika mellett a gond, a bánat elszáll, mint a felleg: fejed sosem fáj, fogad el nem vásik,
ha jó bort iszol, vérgyújtó bogácsit: ezt rendeli orvos, beteg az utolsó kenet helyett. (Bogácsi bordal) A rokontematikájú Petőfi-versek veretes formarendjét és partitúráját idéző alkotás a bogácsi élménykor egyik kiemelkedő darabja. Az időtlen népi bölcsességet személyes tapasztalattal ötvöző lírai miniatűr klasszicizált nyugalmú képi világával és aforisztikus nyelvhasználatával ragadja meg az olvasót. Az ismétlés, a párhuzam és gondolatritmus retorikai alakzataira épülő írástechnika a folklór indíttatásra utalva még inkább megkönnyíti a verssel folytatott párbeszédet. A bordal természet- és valóságközeli nyitóképe („Ahogy a fecske ősszel Afrikába,/ úgy repülök én bortermő Bogácsra”) az archaikus léttörvények erejével és a genetikus meghatározottságok evidenciájával érzékelteti a vonzás és választás egyetemleges össze-függését, s eközben Gyurkovics Tibor egy különösen emlékezetes remeklését is fölidézi. „El kéne szállni fecskemód/ csak nincsen hozzá fecskekód” (Fecskekód). A szárnyra kelt szívvel Bogácsra érkező lírai alany számára a „vérgyújtó bogácsi óbor” gondűző, búfelejtő, ihletadó, örömszerző mivoltában afféle univerzális értékjelkép, végső soron pedig isteni erővel bíró életelixír. Ez a csodálatos nedű olyasféle mámor és malaszt, amely nemcsak az életszépség forrása („száz évig éltet a bogácsi óbor”; „Baráti körben, szép muzsika mellett/ a gond, a bánat elszáll, mint a felleg”), hanem a végső pillanatokat is humanizáló, a kegyes és jó halált is elősegítő dionüszoszi ajándék: „ezt rendeli orvos, beteg/az utolsó kenet helyett”. A bor géniuszáról értekező Hamvas Béla filozófiája is visszaköszön eme refrénszerűen ismétlődő sorokban, hiszen a transzcendencia felé nyíló tér- és idődimenziókban „végül is ketten maradnak: Isten és a bor”. Székely Dezső bogácsi borapoteózisa az isteni nedű földi és égi világ között közvetítő természetét kiemelve voltaképpen a hamvasi tanítás egyik örökérvényű üzenetét is recitálja felénk. „A bort én csak az egyik legmagasabb kegyelmi aktusként tudom megérteni. A bor felold.(…) A bor visszahozza eredeti életünket, a paradicsomot, és megmutatja, hová fogunk érkezni a végső világünnepen. Ezt a hidat az első és az utolsó nap között az ember csak önkívületben bírja ki. Ez az önkívület a bor”. A bogácsihoz fogható minőség természetesen a Bükkalja más településein is megterem, és a vers egyik fontos szöveghelye („fejed sosem fáj, fogad el nem vásik, ha jó bort iszol”) példának okáért a szomolyai és a borsodgeszti borokra is messzemenőkig érvényes. Olyannyira, hogy az innen származó borok némelyike még a legjobb tokaji borokkal is versenyre kelhet. Ennél nagyobb dicséret pedig aligha képzelhető el. A bogácsi bor legendájáról szóló irodalmi kalandozásunkat Hajdu Imrének egy személyesebb és egy általánosabb írásával zárjuk. „Csáter apó - hivatalos nevén Hegyi József - a dédapám volt. Kiváló bogácsi borász, aki azt vallotta: nem a bor a lényeg, hanem a borozgatás. A bor nála csupán eszköz volt egy különleges lelkiállapot megteremtéséhez. Egészen pontosan, a bor nem csupán mámort adott neki, hanem feledkezést és főleg lelki békét. Ehhez a különlegesnirvána állapothoz természetesen minőségi bor dukált. Ezért dédapám földi életében mindig azt hangoztatta: a bornak olyannak kell lennie, mint az asszonyhűségnek és a férfiúi jellemességnek. Vagyis szilárdnak és rendíthetetlennek…” A másik írás egy kiváló érzékkel megformált anekdotikus elbeszélés, amely vélhetően a helyi hagyományból nőtt ki. Íme a Bogácsiak a mennyországban című roppant szórakoztató és szellemes, akár tanulságos parabolaként is fölfogható novella néhány részlete: „Folyton Szomjas Tiha, kezében a 20 literes hordócska borral, bánatosan elindult amerre Szent Péter mondta. De nem ment messzire! A szíve nehéz volt, torkát a sírás szorongatta. Bánatában leült a mennyország kapujától nem messze az árokpartra, s elkeseredésében a hordócska tartalmát kezdte kóstolgatni. A tüzes bogácsi bor most is megtette hatását.(…) - Miféle bor ez, fiam? – kérdezte kíváncsian Szent Péter, akiről tudnivaló, hogy gyengéje a jóféle nedű, ráadásul ért is hozzá, arról papírja is van, mert a fáma szerint valamikor, még a földön járva, Lillafüredre tévedve, elvégezte egy bizonyos István nádor nevű borlovagrend somelie (pohárnok) tanfolyamát. - Péter bátyám ez amit én itt iszok, bogácsi bor. Venyige Rézi pincéjéből – felelte Tiha. - Ha meg nem sértem, kóstolja meg! (…) - Szűz Máriám! – kiáltott fel. Ez tényleg jó bor! – s újra meghúzta a hordócskát. Még jobban ízlett neki.(…) Így került be Folyton Szomjas Tiha a mennyországba, ahol azóta is jó dolga van, úgy él, mint Marci Hevesen. Az angyalkák kényeztetik, az égi szőlőskertek termését őrző pincék kulcsából másolatot kapott, vagyis szabad bejárása van ezekbe a pincékbe, s annyit ihat, amennyit csak megbír inni. Teszi is ezt becsülettel, bár - s ezt csak önmagának meri bevallani, Szent Péternek el nem árulja, bár szerinte
Szent Péter is tudja már ezt -, a mennyország bora nincs olyan jó, mint a bogácsi. Üzent is barátjának le a földre. Kaparó Kelemen álmában kapta meg Tiha üzenetét, miszerint amikor ő, Kaparó Kelemen úgy érzi, el kell költöznie a földről véglegesen, ne felejtsen az útra magával hozni egy kishordónyi bogácsi rizlinget. Mert ez a bebocsátás ára.(…) Kaparó Kelemen mindenesetre így cselekedett, s lássanak csodát, amikor a bebocsátásra várók sorában meglátta őt Szent Péter a hordócskával, félrehúzta, s az üzlet már is megköttetett. Nem kellett mennie semmiféle lélek-röntgenezésre, hanem a szolgálati lépcsőn egyből a mennyországba került, s újra találkozott jóbarátjával, Folyton Szomjas Tihával. Később egyre több bogácsi indult utolsó útjára hozzájuk hasonlóan, kishordóval. Múltkorában megbízható forrásból úgy értesültem, hogy a mennyországon belül már külön városrészük van a bogácsiaknak, mert olyan nagy számban vannak ott jelen. A mennyország kapujában Szent Péter pedig kicsattanó, piros arccal, bölcsen mosolyog. Az angyalkák azt suttogják, a bogácsi bortól lett ilyen”. Forrás: Borország szíve: Bogács. Antológia egy 750 éves településről. Szerk. Hajdu Imre, Hajdu-Vinpress Kiadó, Miskolc,2001. Áldassék neved, Bogács! Második antológia a dél-borsodi településről. Szerk. Hajdu Imre, Hajdu-Vinpress Kiadó, Bogács, 2008.
9. A SOMLÓI BOR LEGENDÁJA Hamvas Béla A bor filozófiájában számos borról (hegyaljai, szentgyörgyhegyi, badacsonyi, egri) beszél fölöttébb elismerően, de leginkább az általa somlainak nevezett nedűt emeli piedesztálra. „A somlai tűzbor, vulkánon termett. Minden borunk közül a somlai számomra a nincs tovább.(…) A somlai számomra az a szoláris, szőke hímbor, amely a legmagasabb teremtő spiritualitás olaját tartalmazza, és pedig boraink közül egyedülálló tömény tisztaságban.(…) Bár minden komolyabb hegyi bor inkább a negyvenen felüli kornak, mint a fiatalságnak felel meg, a somlai az aggastyán bora. A bölcsek bora, azoké az embereké, akik végül is megtanulták a legnagyobb tudást, a derűt.(…) A somlai bor hieratikus maszkjában éreztem magam a legközelebb ahhoz a kiérlelt derűhöz és bölcsességhez, ahhoz az intenzív teremtő mámorhoz, amely ezt a világot megalkotta.(…) Egyetemes bor nagyon kevés van – olyan, amit például az egész emberiség egyszerre ihatna valami nagy ünnepen, mondjuk a világbéke ünnepén. Erre a célra én boraink közül egyedül a SOMLAIT ajánlanám”.
Nagyon figyelemreméltó természetföldrajzi adottságokkal és egészen különleges kultúrhistóriai vonatkozásokkal kell rendelkeznie annak a bornak, amelyről a 20. század egyik legkiemelkedőbb magánszorgalmú somelie-je, a fizikai és metafizikai életértékeket ritka éberséggel együtt látó író-filozófus ilyen fenntartások nélküli dicséretet fogalmaz meg. Íme a kultikus hely és szellemének rövid bemutatása. Veszprém vármegye devecseri járásában, Somlóvásárhely közelében gyönyörű vulkanikus alkotás emelkedik a 435 méter magas Somlóhegy. Neve abból az időből származik, amikor még somfa erdő borította az azóta szőlővel beültetett lankákat. Legrégibb okmányainkban „Sumla” szerepel. A nép körében most is somlait és nem somlóit mondanak. A hegy tövében, Felsőiszkázon nevelkedett Nagy László és testvéröccse Ágh István is mindig somlai borról beszél. Hogy a Somló tűzhányó volt, azt a lyukacsos, jellegzetes vulkanikus, kerekded alakján kívül síkságból kiemelkedő magános jellege is bizonyítja. A geológusok megállapítása szerint a somlói láva sok mindenben megegyezik a Vezúv pompeji elpusztulásbeli lávájával. Nem véletlen, hogy Vörösmarty is térföldi remetének és Isten itt felejtett kalapjának mondja a Tanú-hegy Somlót. Rideg Somló, térföldi remete, Reád száll a mezők lehellete, Körül foly a nap, mint hű szerető, Osztatlan hévvel, téged ölelő: A távol Marcal szellőt küld feléd, Hogy illat és fény olvadjon beléd. (Vörösmarty Mihály: Somlóhoz)
Somló éghajlata meleg, termékeny. Levegője olyan egészséges, hogy hozzáfogható talán az egész országban sincs. Ezt bizonyítja az is, hogy a statisztikai adatok szerint Somlót övező településeken él a legtöbb idős korú ember. Érdekes megfigyelés, hogy természeti csapás, például jégeső is sokkal ritkábban éri Somlót és környékét, mint mondjuk a Balaton-vidéki hegyeket. Szemtanúk szerint sokszor előfordult, hogy a jégeső a hegy aljáig elvert mindent, akkor kétfelé vált a felhő és a Somló aránylag csekély kárral megmenekült a pusztítástól. A Somló flórája olyan, amilyen kevés akad a földkerekségen. Olyan gazdag változatú növényzet fedi a hegy erdőtől koszorúzott felszínét, amelyhez hasonlót sehol Magyarországon nem lehet találni. A hegy, a tetőt leszámítva, szőlővel van beültetve. A somlói az ország (a Sággal és a Kissomlyóval együtt) az ország egyik legkisebb bejegyzett borvidéke: a három vulkáni hegyen ma nagyjából nyolcszáz hektárok folyik a termelés.
A szőlőkultúra meghonosítói nagy valószínűséggel a rómaiak voltak. Még a múlt században is a „római szőlő” volt a legjobban kedvelt a somlói szőlőgazdák között. A pannóniai borok évszázadokon át megtartották kiváló hírüket. A magyarok a szőlőművelést nem az itt megtelepült szerzetesektől, apácáktól tanulták meg, hanem az őslakóktól. Az külön is büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy a szőlőművelés és borkészítés Pannóniából, azon belül pedig a somlói, illetve a Balaton vidéki borvidékrőlindult ki Európa más régiói felé. A szőlőművelés igazából csak a 19. század elején lendült föl, de a századvégi filoxéra itt is igen nagy károkat okozott. Az idők folyamán a „Remete-hegynek” is nevezett Somlón mintegy negyven szőlőfajta honosodott meg, ami persze nem kifejezetten vált a verseny-képesség javára. Ezért aztán a 20. századtól a gazdák a „típusszőlő-típusbor” jeligével a kizárólag somlói szőlőfajták felkarolásával próbálták a korábbi piacokat visszahódítani. A somlói törzsfajok között a furmint, a szagos sárfehér, a budai zöld és a juhfark szerepel, a somlói bőtermő fajok között pedig elsősorban a mézes fehér, a rakszőlő, az ezerjó és az olaszrizling. A somlói bor jellemző tulajdonsága, hogy öt-nyolcévi érés szükséges ahhoz, hogy a kesernyés ízű, seprő szagú folyadék vasas, olajsárga, kellemesen savanyú, szamóca zamatú, nemes borrá forrjon. Egy francia miniszter mondta hajdanán, hogy a somlói bor vastartalma csak akkor szűnik meg, ha ecetté válik. A régi közmondás szerint a somlói bor az öregeknek tej, a gyermekeknek méreg. A zirci apátsági könyvtár egyik dokumentuma szerint Zircen 1742-ig nem volt patika, a betegeket somlói borral gyógyították. Nemigen csodálkozhatunk a somlói bor iránt megnyilvánuló lelkesedésen, ha tudjuk, hogy már Mátyás király, aki egyébként maga is szőlőtulajdonos volt itt, sok szép napot töltött a Somlón. Olyannyira, hogy Bécs bevételére induló katonáinak harci szellemétlegkedveltebb borával, a somlóival tüzesítette. A magyar kultúrhistória számos kiemelkedő alakja, mint például Bakócz Tamás, esztergomi érsek, Vak Bottyán, kuruc tábornok, gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, Vörösmarty Mihály, Berzsenyi Dániel, Kisfaludy
Sándor, illetve Károly, Mikszáth Kálmán és még jó páran mind-mind a somlói bor rajongói voltak. Sokatmondó az is, hogy Viktor Emánuel olasz király budapesti látogatásakor, az ünnepi lakoma alkalmával somlói bor csillogott a serlegben. Kevés olyan szőlőhegy van Magyarországon, melyhez annyi mese, legenda, költői poétikus tájrajz kötődne, mint épp a Somlóhoz. A hegy költője, Kisfaludy Sándor az egyik legnépszerűbb regéjében, a Somlai vérszüretben örökítette meg a vár mozgalmas emlékét. Himfy, a tökéletes harmóniák utáni vágyakozások kissé rezignált hangú poétája különben is sokat tett a hegy kultuszáért: a vásárhelyi oldalon szép tizenöt holdas szőleje, négy szobából álló kis kastélya volt, és legkedvesebb jószágának tartotta a somlait. „Itt írám pompás kilátású ablakomból utolsó elmeműveimet” – búcsúzik birtokától, a helytől és magától az élettől. S valóban, ha a Somló csodás orgonasípjai alatt, mondjuk a taposó kút környékén, egy szőlőben a diófa alatt üldögélünk és a hamisítatlan délutáni, délre néző tájat figyeljük: pompás, nyugodt, kozmikus harmóniák érintenek meg. Bizonyára Az öt géniusz című esszéjében Hamvas Béla sem véletlenül emlegette a somlói mikrokozmosz kapcsán „az istenek közellétének nyugodt tudatát”. Éppen Hamvas az a szellemi ember, aki talán a legtöbb hasznot hozta az elmúlt évtizedekben a Somlónak, minthogy a Hamvas-reneszánsz az értelmiségi, sőt újabban egyre inkább a közérdeklődés középpontjába állította a Somlót: a hegyet, a tájat és borát is. Az egyedi mással összetéveszthetetlen somlait, de különösen a juhfarkot, amelyet - nem igazán új keletű felfedezésként a „nászéjszakák bora” címke alatt menedzselnek. Hozzátéve persze, hogy az igazi juhfark ritka tünemény: ez a fajta tíz évből rendszerint két hozamban ad igazán szép bort. Nyilvánvalóan a legendák a mítoszteremtés mozzanatai között említhetjük, hogy a Habsburg-háza nászajándékul küldött somlai hatására fiú utódok születtek, miként ezt a somlai bor kitűnő monográfusa, Csoma Zsigmond agrártörténész kimutatta és könyvének címéül emelte. Természetesen Hamvas is megemlíti ugyanezt A bor filozófiájában - más összefüggésben, de ugyancsak anekdotaszerű csattanóval. Somlót azonban mégsem Kisfaludyval és Hamvassal lehet leginkább karakterizálni, még csak nem is Vörösmartyval vagy Máraival, aki Szindbád hazamegy című regényében „örök dolgok”-ként emlegette a somlait, amelynek „illatában, olajos sűrűségű ízében él valami a régi olasz venyigék hagyományaiból”, hanem a titáni Berzsenyivel. Berzsenyi Dániel tája ez az idilli vidék, itt született, itt vált költővé, hogy aztán Nikláról egész életében ide vágyjon vissza. Költészete is az itteni vulkáni erők intenzív működését idézi: valóban lávaömlésszerű, eget-földet, mitológiákat átölelő képeinek zuhogása és ereje ebben a tájban születik. S jóllehet majdhogynem hideg, hölderlini magányban élt, művészi világának teremtő mélységei, filozofikus távlatai a legmagasabb rendű tudásról beszélnek. Amiként teszik ezt a legjobb, legszebb somlai borok is, például Györgykovács Imre rizlingjei és hárslevelűi. Ezek ugyanis a legfontosabbat tudják: azt, hogy az emberi élet legnagyobb adománya a bölcsesség derűje. Ínyenceknek való kultúrtörténeti adalék, hogy a tüzes, testes, harmonikus savú és eperillatú, zöldesbe hajló csillogású somlai nem fajtabor volt valaha, hanem több fajta keveréke. Legáltalánosabban a furmintjuhfark-sárfehér házasításával készítették; a bor eleganciáját, harmonikus intenzitását a furmint adta, markáns savgerincét a juhfark, illat-anyagának gazdagságát pedig a sárfehér. A régiek évszázados tapasztalat alapján azt tartották, hogy ez a bor az egyetlen, amely nem a fejet, hanem a lábakat ingatja meg, de csak rövid időre s minden káros következmény nélkül. A „térföldi remete”, vagy ahogyan még nevezik, „Isten ittfelejtett kalapja”, a Somló adja a bölcsek borát, az ország egyik legizgalmasabb italát – társaival, a Ság-heggyel és Kissomlyóval együtt meg legjobb pillanataikban az idilli derűt és az elveszett aranykort idézik fel. A fenti gondolatokat árnyalják és más aspektusból teszik még élményszerűbbé Márai Sándor Magyar borok (1941) című esszésorozatának ide illő részletei: „Más a helyzet a somlaival. Már a neve körül sok a fogalomzavar: ejtik ’somlainak’, aztán ’somlyói’-nak, de mindez csak suta beszédhiba. Becsületes neve „somlói”, s mint a nagynevű, kihaló családok, ez a bor is megköveteli, hogy nevét helyesen és tisztességesen ejtsük. (…) Somlói borban a magyar legnemesebb tulajdonságai élnek: keleti bölcsesség és nyugati műveltség. Van benne valami Ázsia nyugalmából, Európa kíváncsiságából. Ez a legszerencsésebb keverék borban és emberben. Nemcsak íze, illata, szesztartalma van, hanem mindenekfölött szelleme is van. Ez a magyar borok fejedelme. Kis területen termelik, s már nem sokáig: fáradt bor, lassan kivész a szőlőkből ez a fajta. Illata olyan, mint a fehér burgundié, de annál is nemesebb. Van egy fajta somlói, ’Arany tűz’ a neve, s pontosan olyan: tűz és arany keveréke. Ez a bor rábeszél. Ezt mondja: ’Élj’. Ezt az egyetlen szót mondja, de olyan következetes erővel, mint a latin versek a nagy tanulságokat. Mit szívott össze ez a bor a napsütésben, évszázados illatokban!”
Mikszáth Kálmán, a nagy magyar író nemcsak a tót atyafiakat és a jó palócokat szerette. Bizonyíthatóan többször tett a Somlón is látogatást, ahol Szvoboda Vencel pápai szőlősgazda meghívásának eleget téve kereste fel annak híres pincéjét. Itt lett a somlai bor és a magányos hegy szépségének őszinte hódolója. ANoszty fiú esete TóthMarivalcímű híres regényében így emlékezik róla: „A Somlyó csaknem egy tökéletes, szabályos kúp, mintha egy óriás a kalapjából borította volna ki a földjét, a mintegy ezer holdnyi kúpot, mely voltaképpen három kúpból áll… Tűzhányó volt valamikor; a legfelsőbb kúp tetején tisztán kivehető a kráter üst alakú öble és szerteszét hever a sok lávakő még most is, később aztán, úgy látszik, meggondolta magát, vagyis észretért a Somlyó, hogy mennyivel okosabb lesz másképpen adni ki a tüzet, mint forró kőzetekben, forma dat esse rei és most már a legalsó kúpon díszlő venyigék gyümölcsén át jön ki a tüze. A pokolnak is vannak szerencsés ötletei”. Egy igazi, régi somlói szüret hangulatát leginkább talán Mikszáth Kálmána fentebb már említett klasszikusregényéből ismerhetjük meg. Pedig ebben az időben már ő is ekképpen fogalmaz: „Noha már azok a víg szüretek régem elmúltak, melyekről a Kisfaludy versei emlékeznek, s melyekhez az ő regénye is szövődik a szép Szegedy Rózával, a világ kevésbé szomjas már és sokkal boldogtalanabb, mint akkor, mikor még Badacsonyban, Somlyón azok a nagy ’cécók’ estek, s aztán egy kis bogár is beleavatkozott a Noé apánk plántájába, mindamellett még zajos a Somlyó szüretkor, világítanak esténként a pásztortüzek, mint apró csillagok, a kis fehér borházak ablakaiból gyertyafény csillog, néha elpukkan egy-egy pisztoly valahol, majd kurjantás hangzik a néma csendben, s innen-onnan messziről elmosódott zenehangokat hoz a venyigék és barackfák közelsuhanó szellő”. Ágh István a Somló táját magáénak valló költőfenomén (Nagy László) testvéröccse. Egyazon tőről fakad a költészete, de munkásságában másfajta ízek és színek dominálnak. A madár visszajár című kötetében a szerelmes földrajz példaértékű megnyilvánulásaként táj- ember-kultúra harmonikus egységét mutatja föl az író: „A Somlót a helybeliek nem nevezik nevén. Nincs társa. A Somló a beszédben: Hegy. Körülötte tengersíkság, s ahogy búcsúzunk, vagy gyaloglunk: hajózunk, vagy lábbal kelünk át az óceánon. Hihetjük magunkat akár vízi-pókoknak is, mikor közeledünk a nagy kőkalap felé. Karimája alatt elszomorítóan kicsinek érezzünk magunkat, de megszáll bennünket olyan mélyről magasba csapó áhítat, mint ahogy dalaikban imádják a zsidók az Istent. A Hegy minden oldalról másféle kalap. Keletről púposabb, kisebb peremű, nyugatról nagykarimájú: magassága kisebbnek tűnő, csúcsa nincs, csak egy kis kúp emelkedik a tető majdnem vízszintes vonalából. Északon és délen a kalap olyan, mint Kassák Lajosé. A Somló mindenkinek úgy a kalapja eleje, ahogyan érkezik hozzá, vagy amelyik oldalán lakik. Az északiak a közepére tűzik a bokrétát, a várat, a keletiek és a nyugatiak az oldalára, ahogy illik, a déliek megelégednek közepén a kilátótoronnyal. Persze ez csupán a hazatérő régi ismerősök fantáziája. A helybeliek alig figyelnek a Hegyre, közönyük a visszatérőnek tiszteletlenség”. A Márai Sándornál non plus ultraként megjelenő somlói tűzbor Berda József A bor fensége című epigrammatikus tömörségű versében a költői mámor és imagináció legfőbb ihletadójaként szerepel. Bazalttüzes borod a föld Legszerelmreszomjasabb méhe szüli e költői kedélyt sugárzó szent hegyen. Ki látta igaz italod, tudja már mivé változik tőled, mámorító illatú, arany-zöld látomásunk! A Somló irodalmi vonatkozásait kiváló antológiában (Vonzás és varázslat) bemutató Vaczkó László a somlóival való sorsszerűen fontos találkozását következőképpen örökíti meg: „Az biztos, hogy ilyet, ilyen csodálatos bort nem ittam még. Másmilyent sem persze addig. De állítottam és állítom ma is - több mint fél évszázad után - hogy azóta sem! Ez volt az a bor, amit Ferenczi úr aranytűznek nevezett, s ami - elmondása szerint - a bécsi világ-kiállításon első díjat nyerve kapta ezt az elnevezést. Csodálkozásunkat és meghatódottságunkat a harmadik pohár után színlelni sem kellett már, mert az bizonyára észrevehetően látszott rajtunk. Felajzott hangulatban, elvarázsolt lélekkel bandukoltunk lefelé a göröngyösebbé vált úton a rózsaszínbe mártózott világba. Még a megkopott szegény Mária-szobrot is gyönyörű szép, fiatal leányzónak láttuk akkor. Azóta is itt van az az íz a számban, azóta is itt ég a tűz, ami beléfolyt ott a szívembe, az az aranytűz, ami a somlai borban kiolthatatlan. Illatával, ízével, aranyával és tüzével lángol szakadatlanul minden új és újabb ízlelés után. És aki egyszer is megég e lángolástól, az mindörökre rabjává, vágyójává válik. Egyfajta hozzá való hűség kristályozódik a szívben tüze aranyától, mint a borkő, ahogy az idő múlásával a hordóban lerakódik. (…) Derűt, jó érzést, büszkeséget fakasztó ital, amitől megelégedéssel, békességgel töltődik fel
annak fogyasztója”. Ezt az élményszerűen pontos jellemzést jelen sorok írója is megerősítheti, minthogy a 2009. július 17-én és 18-án Felső-iszkázon megrendezett Nagy László Emléknapok alkalmával - Ágh István, Görömbei András, Nagy András, Nagy Réka Borbála, Jánosi Zoltán, Mezey Katalin, Péntek Imre, N. Pál József és mások társaságában - a fentebb leírtakra kísértetiesen emlékeztető misztériumban lehetett része. Magam is amondó vagyok, hogy a legjobb tokaji borokkal egyetemben a somlói is képes arra, hogy az ünnepi időt időtlen ünneppé varázsolja. Sarusi Mihály Boros úti beszélyfüzér alcímmel ellátott Pinceszer című könyvének egy ide kívánkozó, a borközi állapot áldásos következményeként sajátosan stilizált részlete is hasonló élményből született. „Nagyék, László és István (ugyanis Ágh István) szülői házában, felsőiszkázi faluszélen, Kr. u. 2007 Nagy László-emléknapján, a déli verőn! Akácás árnyában, hidas helyén, épp fölszedett ifiíró sátortábor nyomsávjában: káprázatos NL-táltosműsor. Aranyszarvas, medve dala, táltos éneke színész, énekes, kobzos előadásában. Szarvasbőgés, szarvas dünnyögése, medve torokmélye, táltos révülése: előital-ként - a szarvas paprikást megelőzően - somjaibólkapsz egy pohárkával! Hallgatod, hallga, élvezed, bámulod, révülsz, NLvarázslat, a tiszta művészet bódulata. Elé, alá, fölé, mögé, megelőzően olaszrizling helyi gazdától, Somló szent hegye oldalából, aljából. Akár az egész Balatonmellyéken, Somlyóig bezárólag: a legjobb bor vala! Juhfark? Nem, annál lágyabb. Bár épp olyan jó szagú, harapni való, utántöltendő. – Nem iszol te túl gyorsan? - intene rendre, előadás javán, szünetében MM mester a szombathelyi szőlőhegyi végekről. – Nem hagyom fölmelegedni. Pincehidegen. Hogy engedheted meglangyosodni? Hogy kiköpd, mielőbb bevennéd a napi adagot. Somjai olaszrizling? Magyarrizling; avagy csak simán: somlyai. Úgy, ahogy (van). Hogy lenne talján?– IV. Béla talján vincelléreket hozatott az áldott hegyre - int meg a bortörténész. Somlónkra ők hozták a furmintot– vélhetnéd. Ha nem tudnád, a furmint: szigeti, mi más. Somló… Melynek levével tüzelte a Feketesereget Mátyás, az igaz. Somlaival vették be Bécset? Hogy a Király fogytán belévesszenek a somjai fejérbe? Innya kő! Mint a huzat. Ám ennyire…(…) – Egészségünkre - biccentesz Elemér, Pista, Miklós, Éva, Bence felé a somlaival. Egy-ugyanazon magyar világ. Somlai! Csoda, ha fiat szül a somjait nyalogató ifjasszony?! – Csak le ne itasd nemzetmentő indulatodban az ifjúságot! Sokra mennél vele. Inni, és hogy is mondjam. Elsősorban, hogy is mondjam. ’Igyál, betyár, múlik a nyár…’ Szerencséd, hogy nem keveredtél az ifitáborba! Még valami galibát okoztál volna. Bor bé, magyar jövendő. Ha az ilyen egyszerű volna!” A somlai borra esküvőknek bizonyára Pápai Lajos a legelső ismert zászlóvivője. Ez a katona-költő az Egy pohár somlai bor című költeményében a szakmabeliek által is elismert és tapasztalati úton is alátámasztható módon azokat a vélekedéseket erősíti, hogy a somlai bor a legjobb gyógyszer minden bajra. Énnye. Be nem jól érzem belső részem, Sem űlve, sem állva nem lelem helyem; Mintha fáznának a testem tagjai – Tán nem ártana egy jó pohár somlai! Nini, mint az olaj, le oly könnyen hullt, Még lábam öreg-ujja is megmozdult, Bizony lehetnek bárkinek bajjai – Elkergeti egy jó pohár somlai! (…) Lásd, vizissza, bezzeg elvisz jótova – A szent Mihály patkolatlan görts lova. S ha érzed a halál fojtó karjait, Mért nem ittál egy jó pohár somlait!? Jól figyeljetek hát reám, pajtások, S amit mondok, eszetekben tartsátok, Ha érzitek elbádgyasztó fagyait, Igyatok csak egy jó pohár somlait! A vers szerzője kedves humorral figyelmezteti a „vizisszákat” a legsúlyosabb következmény-re, de tanácsa szerint - akárcsak Petőfi bordalaiban - még a halál forró karjaiból is kiszabadít egy jó pohár somlai. A híres osztrák hideg víz-gyógyfürdő helyett már nem egy pohár, hanem egy jó kancsó somlait javasol legjobb gyógyszerként:
Ne hallgassátok Grafenberg Prisznitzét Csak ti töltessétek tele az itcét, S bármit szólnak országunk orvosai, Legjobb gyógyszer egy jó kancsó somlai! Szűcs Dániel költeménye, a Somlóhegyaz idő tájt több újságban is napvilágot látott. A szabadságharc bukásának fájdalmas élménye és a kiegyezés körül felbolydult hazafias érzelem szíthatta fel a Somlót bizonyára jól ismerő költőben a bátorságot. A tespedő nemzetet ahhoz az alvó vulkánhoz hasonlítja, melynek tüze, fénye, lángja most boraiban él tovább. A vers kimondva kimondatlanul a magyarság szabadságvágyát is tovább élteti. Egykor lángokat vetettél Somlóhegy, most vesztegelsz És kiégett köveiden Szőlőfürtöket nevelsz. Mégis jól tudod, mi voltál, Híven érzed, amit rég: Régi lángod, régi fényed Boraidban most is ég. Képed ez, te árva nemzet, Mely elvesztéd fényedet, Oh, de modd hát, szemeidben Lángol-e még szent tűzed?... Egy időben a Devecseri Újság Széljegyzetek a Somlóról cím alatt megjelent cikksorozatában publikálta egy versét Széll Farkas nyugalmazott táblabírói tanácselnök. Ő is a szépirodalommal „eljegyzett” jogászok számát gyarapította. Olyannyira híve lett a somlai bornak, hogy a jelzett cikksorozatban Somlói bor címmel verses formában is hangot adott lelkesedésének. Poharamban Somló bora, Igyál! igyál csak cimbora! Igyál, igyál egy végtelent, A multat nézd, ne a jelent! Dicső hősök drága vére Hullott a szőlő tövére. Azért olyan tüzes a bor, Miként a honfi vére, forr. (…) Nem is csoda, olyan bor ez: Vérré válik, más vért szerez, Más nemzetet tesz magyarrá, Minket pedig magyarabbá! Akárcsak Vörösmarty egri bort megörökítő, emlékezetes szépségű költeményében („Cseppjeiben hősök vére forr”), a somlói bor is a hősök vérétől tüzes, s ezáltal erőt és hitet ad a további helytállásra. Természetesen nemcsak hősiességre és szerelemre gerjeszt, hanem híveket szerez a hazának, vért változtat másik vérré, magyar vérré. De jó is lenne a költői álom megvalósulása a népességfogyásunk e szomorú korában, amikor a vidék s ezen belül a bortermő régiók képességmegtartó népességét a népességmegtartó képességgel kellene összekapcsolni. A tiszaeszlári vérvád perben ügyvédként elhíresült Eötvös Károly, aki egyébként az Utazás a Balaton körül című útirajzával is népszerűséget szerzett, Somló egyedülállóan különleges borát és festői szépségét is kedves történetekben ragadja meg. Ezekből kiviláglik, hogy igencsak önálló véleménye van erről a híg
aranyról, ami azért sem lehet a véletlen műve, mert nemcsak nagy tisztelője volt a Somlónak - hanem ha tehette - nedvének ízlelője is. „Somlyó körös-körül van építve szőlővel. Minden oldalán híres bor terem. Leghíresebb, legértékesebb a vásárhelyi oldalon, utána a szőlősi oldalon, utolsó a dobai oldalon. Savanyú és keserű Somlyónak ez a bora, de azért erővel és tűzzel teljes. Aki issza, el nem kábul tőle, de szíve meg nem lankad, s szerelme el nem gyöngül soha. Csodabornak tartják. Pedig a finom borok közt olyan, mint a finom tészták közt a tepertős pogácsa. Ha jó: jobb a világ minden tortájánál”. Eötvös Károly a somlai bornak a tokajival való egyenrangsúsításában tökéletesen egyetértett Vörösmartyval, s kettejük közös tapasztalatának a következésképpen adott hangot: „Vörösmarty a somlyait és tokajit tartotta a világ legjobb borának. Amilyen a drágakő, olyan zöldnek nevezi ezt a két bort. Valósággal igaza van. A tokaji szamorodni s a somlyai asztali bor valóban zöldes színű kissé, mint a világos smaragd. De ezt a két bort híg aranynak is nevezi. Méltán. A tokaji aszúnak s a somlyai nehezebb bornak aranyszíne van. Mégpedig magyar s nem francia arany színe”. Az utóbbi időszak talán legfigyelemreméltóbb ám sajnálatosan szűk körben ismert boros témájú könyve Ambrus Lajos Lugas – more patrio című kötete, amely a szakszerűséget élményszerűséggel vegyítő stílusával, a Hamvas-féle bölcs derűt sugárzó hangulatával és finom, lényegre tapintó, nemegyszer létfilozófiai szempontból is megvilágosító erejű reflexióival ragadja meg az olvasó érdeklődését. A könyv Borissza szótár című fejezete a somlói bor kultúrhistóriáján túl a legendás nedű karakteréről és egyedülálló hatásáról is empirikus élményekkel és értékes adalékokkal szolgál. „ A régiek, ha nagyon árnyaltan akarták magukat kifejezni, annyit használtak saját borízlésük felsőfokául, hogy kitűnő. Hogy tüzes. És zamatos. Vagy: igen jó.(…) A legelső komolyabb borleírásnak én a néhai somlószőlősi plébánosnak, bizonyos Gombás Jánosnak a somlait leíró és 1806-ban Fábián József által végzett Chaptal-fordítás toldalékában közölt szövegét tartom. A derék Gombás tisztelendő így beszél a napóleoni időkből hozzánk: ’Akik egynehány esztendőktől fogva jó ízűen hörpölik a N. Somlyó levét: mégsem tudják, miben áll annak különös íze és zamatja, melly által magát minden egyéb Hegyek boraitól megkülömbözteti. Érzik különös ízét, tapasztalják kedves szamatját, de azt kimondani, nevezni nem tudják. Ennek tudása pedig főképpen megkívántatik a Somlyai bor esméretére, és külömböztetésére. Ez abban áll, hogy egészen eperj virág szaga vagyon, még a mustnak is, midőn már valamennyire kiforrta magát; sőt még a pintze is azzal a szaggal telik bé, és úgy illatozik a forrás után mintha valami eperj virággal béterített mezőre menne az ember. Mikor pedig már megérik, és hasznavehetővé tétetik, mintha epret ett vólna az ember, olly ízt és szamatot érez szaglásával és ízlésével. Ezt az ízt, ezt a szagot, ezt a szamatot pedig a sziget szőlő leginkább adja, és annál nagyobb mértékben, mennél számosabb a szőlőben a szigeti tőke. Amelly szőlőben kevés vagy semmi szigeti tőke nintsen, kevés igaz Somlyai ízt, szamatot ád annak, de nem is állandó a bora’.(…) Aztán öreg Pettenkoffer, az egyik legnagyobb magyar vincellér egyszerű, lényeglátó jellemzése a Juhfarkról: ’elsőrendű, kellemes, savanykás, zamatos és tüzes’. De: csak ennyi – semmi cicoma a szaglás mai divatos művészetéből. Sehol egy kényszeredetten előráncigált egzotikus növénytani vagy geológiai metafora, sehol az ingerlő pára egzotikumokba csomagolt leírása. Akkor még ennyi is elég volt.(…) A sikerültebb leírások azt mutatják, hogy a bort leírni (tesztelni): istenkísértés. Bizonyos tehetség vagy érzékenység mellett invenció, sok kóstolás és élettapasztalat szükségeltetik hozzá. Vagyis: a borleírás éppen olyan, mint bármilyen műleírás. Nyelvi invenció, poétikai jártasság, grammatikai fegyelem és szigorú, kiérlelt pontosság nélkül nem megy. Én magam is azét sertepertélek annyit a bor, mint ’olyan’ körül, mert folyamatosan tanulok, s mert a borkészítést ugyanolyan nemes, sőt fennkölt foglalatosságnak tartom, mint a regény- vagy szonettírást. Vagy netán a táblafestést és szimfóniakomponálást – ezt most nem részletezem, annyit azért jelzek, hogy a madarak énekét is meglehetősen bonyolult lekottázni. Ám olyan írók, mint Krúdy, Márai vagy Hamvas még ezt is tudták. De ők a törpe kisebbség”. Az Ambrus-féle kötet következő fejezetcíme (Sárfehér) nemcsak egy régi somlói szőlőfajta megjelölésére szolgál, de azon túl is számos helytálló asszociáció kapcsolódhat hozzá. Olyanok, mint például sármány, sármálinkó, sárkór, sárfűz, sártök, sőt a Móricz Zsigmond kisregénye által elhíresült sárarany is. Erre egyébként már a magyar irodalmi régiségben is találni példát egy Szent László királyról szóló 15. századi énekben: „Olaj származik koporsódból/ Tetemed foglalták a szép a sáraranyból.” Ami pedig közelebbi témánkat illeti, a Sárfehér régi szőlőfajta, amelynek szemei sárgásfehérek és igen édes levűek. Eredeti magyar szőlőfaj, amely a Bálint és Juhfarkúval az ismert neszmélyi, a Juhfark és Furminttal a híres somlai bort szolgáltatja – olvashatjuk a régi ampelográfus, Molnár István 1883-ból való leírásában. És lám: a Sárfehér, pontosabban Szagos Sárfehér, igen népszerű gyümölcs volt, amit ezernyi tájnyelvi változata is bizonyít; Alföldi fehér, Acsai fehér, Ardai, Bátai, Öreg Sárfehér, Szagos Sárfehér, Zsige, stb.; vagyis mindenfelé, még Erdélyben is közismert volt. Aztán ez a Szagos Sárfehér, mint idejét múlt hírmondó, 1945
után szép lassan, fokozatosan kiszorul minden termőhelyéről, magáról a Somlóról is. Noha Entz Ferenc 1870-ben még a legfőbb somlai fajtának látta és írta le egyik helyszíni jelentésében. A legnagyobb magyar ampelográfus, Németh Márton viszont 1960-ban már a Somlón egyáltalán nem talált Sárfehér-táblákat – az ősi, pontuszi eredetű gyümölcs, a „királyné” eltűnt, visszaszorult, különféle okokból „leírták”. Jelenleg egyedül Fehérvári Károly somlószőllősi gazda állította be újra, mindössze kéthektárnyi területen. A jelzett fejezet végén Ambrus Lajos a személyes érintettség és a régi bor iránti elkötelezettség általmármár hamvasi magasságokba emelkedve írja összegezésképpen a következőket: „Nemrég elővettem a 2006os, nagy évjáratú Sárfehérünket (összesen nyolcvan liter van belőle) - egészen hihetetlenül elegáns, gyönyörű fű-, illetve szénaillatot ad -öröm belőle szippantani. Savtartalma - persze csak a somlai, kis-somlói, s különösen a ságiakhoz képest - érezhetően alacsony. Egyszerű, a somlai borpalettán is különös fajtasajátosságú ital. Úgy gondolom, ebben a szikár és szigorú borversenyben, ami ma zajlik Magyarországon (is), a Sárfehér egyszerű, de nélkülözhetetlen karakterszerepre van/volna kárhoztatva. Markáns jellemszínész ő, aki nem mintha nem volna képes alkalomadtán előrébb lépni, de a színpadi háttérmunkában sokkal jobban érzi magát. Mert, ahogy írom, a Somlóhoz képest szokatlanul erős és fűszeres illatot ád. Aztán erős olajosságú, hosszú szólamú, de még háromévesen éppen hogy elsimult tónusokkal. Ennek ellenére a klasszikus somlaiak közül (Furmint, Hárslevelű, Olaszrizling, Juhfark) talán a legkönnyebb italnak feltételezzük ’vékony’-sága miatt, egyáltalán nem leírandó. Kóstolása közben azt is szem előtt tartottam, hogy a régi öregek még véletlenül sem itták szólóban: kifejezetten házasításra telepítették, és természetesen nem véletlenül – ő egy száraz, de mégis édesebb és illatosabb színképet kedvelő borról alkotott világkép reprezentánsa lehet. Feloldódhat, odaadhatja magát egy nagyobb ívű előadásban, egy olyan menyegzőben, ’cuveé’-ben, amelyről a régi források is beszélnek: a Furminttal és a Juhfarkkal házasítva; kikísérletezve-kicsiszolva az optimális keverési arányokat. De addig se feledjük, ha esetleg hozzájutunk: egy korty a somlai Szagos Sárfehérből – egy csepp a magyar Dunántúl géniuszából”. Ambrus Lajos könyvének következő, általunk fontosnak tartott fejezete (Öreg Olaszrizling) a sokak által a legkedvesebb magyar borok között jegyzett fajtát a tőle megszokott tágas horizontban, de elsősorban mégiscsak a somlóira koncentrálva tárgyalja: „A mi öreg Olaszrizlingunk éppen nem nagyobb fürtű és bogyójú szőlő a társainál, sőt amazoknál sokkal kisebb – itt az Öreg természetesen a nagyobb kort, a vénebb, idősebb állapotot jelenti. Amit Arany a maga természetes egyszerűségével jelöl: ’De az öreg ember csak tövis az ágon,/ Látja, hogy ő nem kell ezen a világon’ (Buda halála) s bizony, ez az Öreg olaszrizling is ’tövis volt az ágon’, merthogy ezt a Magyarországon jól bevált gyümölcsöt XX. századi története során addig keresztezték, adjusztálták, javították, mígnem létrehozták a nagyobb szemű, nagyobb fürtű, jóval bővebben termő változatait. Az Olaszrizling egyébként meg Magyarországon a legismertebb és legelterjedtebb szőlővé vált.(…) Maga az Olasz-rizling mindezzel együtt mintha mindmáig erősen alulértékelt termék volna – a szakma, a szőlőtermelők, borkereskedők, borbírák és pohárnok-sommelier-k népes hada sokszor egyenesen le is sajnálja. Talán nem is véletlenül – ha csak a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikus ’olaszfröccsére’ gondolunk, akkor csupa rossz emlékek ébrednek bennem is. Vagy a belőle készült, mindent elöntő nagyüzemi, sivár tucattermékekre. Az európai szakmáról már nem is beszélve: leginkább semlegesnek, jellegtelennek, a rizlinget lejártónak és tömegbort adó fajtának tartották-tartják. Hosszú álmából mára lassan éledezni kezd az Olaszrizling – jó fekvésben, jó kezelés-sel általában szép felépítésű bort lehet belőle készíteni. Sőt, ebből a nem igazán favorizált fajtából lehetséges markáns és összetéveszthetetlen stílusú bort készíteni – ám olyan alkotók kellenek hozzá, mint Györgykovács Imre vagy Fekete Béla a Somlón, Figula Mihály Balaton-füreden, Szeremley Huba Badacsonyban, Légli Ottó Szőlösgyörökön, de tudják ezt az etyekiek, szekszárdiak, egriek, a csopakiak vagy a neszmélyiek is. Egy angol szakíró, Alex Liddell egy szinte ismeretlen gazda, Végh Rezső kissomlyói boráról így emlékezett meg: ’Egy 1994-es olaszrizling a megvilágosodás erejével hatott; komplex és fejlett, de a finomsága vagy a stílusa egy picit sem gyengült… talán a legjobb bor, amit ebből a fajtából valaha is kóstoltam’. De nézzünk egy rizlinget közelebbről is – Öreget is, Olaszt is; Laposa József 2003-as Somlai Rizlingjét. Több okból választottam ezt: mert ismerem és nagyra becsülöm a gazdát, szakcikkeiért és több dunántúli bazalthegyhez fűződő szenvedelmes viszonyáért. Aztán láttam is a Somló dobai oldalán lévő vágóját, ahonnét bora származik. Öreg tőkékről van szó, még az ötvenes évek elején telepített aprófürtű, keveset adó fajtából. De mindez aligha volna elégséges indok – hanem a borának minősége! Nagyszerű és pompás meglepetés. Ha egészen közelről vizsgálom, akkor is azt mondom: fejedelmi bor. Érett, szalmasárga színű. Tartózko-dó, nehezen megközelíthető illatú – először. Aztán megadja magát: remek borillatokat produkál.
Savai és a cukor harmonikusak – félszáraz bor. Egészen hosszú szólamú, hátul kesernyés mandula ízeket produkál – kitűnő, kiegyensúlyozott. Telt és mély. Az a kivételes bor, amelyről azt szoktam mondani: ezt tudja a hegy. (Mármint a Somló, a Ság hegy és kedvencem, a Kis-Somló.) A somlai legszebb eleganciáit hozza, akár egy-egy jobb Furmint, egyáltalán nem öreg, sőt kedvesen friss. Minden kortynál új tartalmakat és illatokat szabadít fel. Öröm inni: egy korty Laposa Jóska Öreg olaszrizlingjéből – egy csepp a Somló géniuszából”. A Lugas című Ambrus-kötet utolsó boros fejezete a szakmabeliek, a bort kedvelők és az irodalmárok számára is roppant izgalmas és tanulságos. A Dialóg a tükörrel című fejezet ugyanis egy kívülálló ezért aztán elfogulatlanul tárgyilagos ember szemével láttatja a magyar szőlészet és borászat múltját, jelenét és jövőbeli kilátásait. Egy szikár angol férfiú, bizonyos Alex Liddell az ezredforduló táján végigutazta Magyarországot, feltérképezte a régi és új borászatokat, kóstolt és szigorú jegyzeteket készített. Összerakta az ezernyi mozaikdarabkát, végiggondolta és megírta egy közel negyedfélszáz oldalas munkában. Új könyvének címe: Magyarország borai megjelent 2003-ban angolul (The Wines of Hungary) és 2005 legvégén magyarul. A kötet fülszövege szerint ez a legjobb könyv, amit az utóbbi tíz évben a magyar borról írtak. „Liddell, megszámoltam, és elképesztő a szám, háromszáznégy birtokot és borászatot járt végig. Ebből részletes leírást adott százkét borászatról, a maradék kétszázkettőt vagy csak felsorolja, vagy néhány rövid sort is ír róluk egy-egy borvidék egyéb bortermelői címszó alatt. (…) Liddell úgy próbál objektív lenni, hogy noha nem tagadja meg személyes vonzalmait vagy stiláris elfogultságait, de ezt csak a legkivételesebb pillanatokban engedi meg magának. Ezért aztán nyugodtan mondhatja egy nagy hírű borra, hogy ’érdektelen’, vagy ’súlytalan’, egy borvidékről meg azt, hogy ’öntelt!’ A legnagyobb magyar borász, Szepsi István aszúinak minden kiválóságáról például ezt: ’Tisztelem kerekségüket és kifinomultságukat, és azt a tényt, hogy semmilyen kompromisszum nem rejtőzik bennük, ami a minőség rovására menne, mégis, vonakodva bár, de meg kell vallanom, hogy nem ez a stílus az, ami engem a legjobban vonz. Jobban szeretem a nagyobb mélységet és testet’.(…) De nem fukarkodik a dicsérettel sem: Sopron térségében például azt a potenciált látja, sokakkal ellentétben, hogy a borvidék lekörözheti osztrák riválisát. Vagy a Somló – úgy hiszi Liddell, hogy a pannon bazalthegy és kisebb társai még most is ’rendelkeznek a világklasszis borokat adó potenciállal’. (Ó, Kis-somlyó, valahogy felébredhetnél már Csipkerózsikaálmodból!) Liddell a magyar borászat legnagyobb problémáját a krónikus és azóta is tartó állandó tőkehiányban látja – ennek ellenére summázatul azt mondja, hogy sok nagyszerű és állhatatos borász munkájának eredményeként reménykedni lehet: ’A magyar borok reneszánsza egészen biztosan folyamatban van; nem a múlt újrateremtéséről van szó, hanem egy a múltra is építő, de ugyanakkor előremutató fejlődésről. Tovább fog tartani, mint azt kívánnánk, de a legfontosabb, hogy már elkezdődött’”. Ambrus Lajos zárógondolata - már-már a Németh László-féle minőségeszmény és Kertmagyarország bűvkörében - mindannyiunk számára nyilvánvalóvá teheti, hogy az adottságok és lehetőségek relációjában nem mindig lehet megtenni, amit kell, de - éppen a létezési nívó javítása érdekében - mindig meg kell tenni, amit lehet. A könyv különösen emlékezetes, rokonszenves szellemisét kifejező utolsó mondatai egyszerre reményt keltők,ösztönzők és lelkesítők: „Nos, én magam 2001 óta is, a könyvből olvasható módon is, ízlésem szerint is egy réges-régi teóriámat látom a Liddell-féle tükörben a legszívesebben: mennyi még a parlag, mennyi még a kihasználatlan potenciál mindenfelé az országban! Vaskeresztes-től, Ságtól a Somogyon át Pusztamérgesig és Debrőig, hogy csak a kevésbé divatos neveket említsem. Nosza barátaim, ha elolvastátok a könyvet, könnyebb lesz – rajta, vonuljatok ki az elhagyott szőlőhegyekre, és alaposan nézzetek körül. Számoljatok, mérlegeljetek, és azonnal vegyetek földet. Irtsatok dzsungelt. Telepítsetek szőlőt. Építsetek birtokot. Vágjatok bele! Szép, nemes, okos és értelmes életprogram”. A felemelően távlatos, igézően szép életprogram megvalósításához - nemcsak a bor-kultúrához, de az egész élethez is - reményt, kedvet, hitet és erőt adhatnak számunkra az alább olvasható versek, minthogy a költészet mindig szellemi-lelki energiák átvitele az együtt alkotó olvasóba. Íme a bor, mámor, szerelem és költészet interferenciájának három emlékezetes szépségű darabja, kivétel nélkül a somlói élménykör alkotásaiból. Bazalttüzes borod a föld legszerelemszomjasabb méhe szüli e költői kedélyt sugárzó szent hegyen. Ki itta igaz italod, tudja már
mivé változik tőled, mámorító illatú, arany-zöld látomásunk! A tűz titka lobbant ki a körülötted áradó síkságból s lám, heggyé emelkedtél mindnyájunk örömére itt.Iddogálván mandulás zamatú nemes nedvedet: szinte szerelembe szaladó lendület feszíti minden izmát annak, kire rámosolyogsz; így kerekedik kedve jó munkára is, - csak méltó módon élvezze a varázslatot! Immár magukba mélyedők, hazájuk boldogulásáért buzgolkodók itala légy mindig, kik oly derűtelt, lobogó lélekkel bandukolnak-bukdácsolnak most göröngyös-macskaköves útjaidon mennybéli magasodra, mint a gyermeteg lelkű, éneklő zarándokok! (Berda József: A Somló tetején) Lágy derűvel, szelíd fénnyel kékellő, lánglelkű domb – Varázshegy, mely csodát mível: Somló, a Dunántúlon! Szűrd a bort, mint kiforrt lánymosolyt, vén bazalt, Somló! E bor, mintha Ámort innád, tűzbe visz, bár kortya lágy: tőle birtokló hatalmát növeli a férfivágy. – Bűvös íz, bájos íz, tűzbe visz, lángba visz Somló! Somló, tág csokrú szabadság koszorúzza vén fejed! Fürtjeidet símogassák lágy tenyerű istenek! S nőljön itt sok fi, kit láng-nedűd tettre fűt, Somló! (Jankovich Ferenc: Somló) Csóró életem ajándéka,
nagyravágyó, de kisemmizett szerelmem, te világszépe! Kemény vagy, mint Áron vesszeje vala, miként az Írás, s oly ritka is vagy, mint ama vessző! Nem hiába neveztettél Bécsben a ruganyos matracokon gyerekcsináló bornak! Ha téged illethetlek, vitézlő s hűtlen gondolatok marják eszem, s olyannak képzelem a Ságot és a Somlót, mint szalmakazalban ropogó fölbillent rakott szoknyát. Mit whisky, gin vagy konyak, ha te boldogítod a lelkem! Egykedvű férfiak csapolnak pedig minden tavasszal, de kérlek, virágozz, foganj is meg, ne legyen belőled kényes somlai egyke, s ha idegen helyekre kerülsz, számítsd föl busásan árad, hisz vetekszel te a legjobb Rajnai borral, de hozzám, csóró imádódhoz mindétig jó szívvel légy. Én ingyen is imádlak! (Kiss Benedek: Somlói Juhfark) Kiss Benedek remekbe szabott bordalait olvasván s mindeközben Királyhágó téri borozgatásainkra, illetve számos éjszakai telefonbeszélgetésünkre gondolván jelen sorok írója maga is kedvet kapott, hogy egy saját verssel tisztelegjen a kortárs költészet egyik legkiemelkedőbb alakja előtt, aki nemrég sikeres érműtéten, egészen pontosan: kettős főércserén esett át. Játékosan stilizált, nyelvöltögető opusommal Kiss Benedek unikumszámba menő és tiszteletet parancsoló művészi-emberi teljesítménye mellett élet és költészet szoros összefüggését, valóság és fikció szüntelen érintkezését is próbálom érzékeltetni. Ködöböcz Gábor Új életre kelt erek Kiss Bence barátomnak Illa berek nádak erek Megújultak ám az erek Mondikálok mendegélek Kilenc gróffal sem cserélek
Illa berek nádak erek Füstfelhőket eregetek Borozgatok éldegélek Kilenc gróffal mért cseréljek Illa berek nádak erek Bordalokkal szárnyra kelek Hulló hollót emlegetek Ködigabi beleremeg Illa berek nádak erek Én vagyok a Kiss Benedek Borgyöngyökkel töltekezek Mindhalálig énekelek Forrás: Vaczkó László: Vonzás és varázslat. A Somló az irodalomban. Devecser, 2002. Németh József: Somló. Devecser, 1938. Ambrus Lajos: Lugas – more patrio. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2008. Sarusi Mihály: Pinceszer. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2009. Napút, 2002. augusztus
10.TESZTKÉRDÉSEK AZ ELŐADÁSSOROZAT VÉGÉN 1. Kinek a műve A bor filozófiája? 1. Hamvas Béla 2. Zelnik József
X. Csávossy György
2. Ki a Szép magyar boroknak dicséreti című versciklus szerzője? 1. Petőfi Sándor 2. Nagy Gáspár X. Kiss Benedek 3. Ki írta a Rossz bor, illetve Jó bor című ikerverseket? 1. Csokonai Vitéz Mihály 2. Vörösmarty Mihály X. Tompa Mihály 4. A felsorolt versek közül melyiket írta Gárdonyi Géza? 1. Az egri borhoz 2. Eger mellett X. A bor legendája 5. Melyik bort nevezik a boros királyának és a királyok borának? 1. Somlói Juhfark 2. Tokaj Aszú X. Egri Bikavér 6. Kitől származik az alábbi szentencia: „A bor férfidolog: csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebb egy pohár bor mellett”? 1. Krúdy Gyula 2. Mikszáth Kálmán X. Márai Sándor 7. Melyik versében írja Ady Endre a következőt: „Mit ér bor- és vér-áldomás?/ Mit ér az ember, ha magyar?” 1. Az ős Kaján 2. A fekete zongora X. Elillant évek szőlőhegyén 8. A felsorolt költőt közül kinél jelenik meg gyakran Szekszárd szőleje és bora? 1. Ágh István 2. Juhász Gyula X. Babits Mihály 9. Mi a címe a Lisztóczky László által szerkesztett antológiának? 1. „Borággal áldlak” 2. „Cseppjeiben hősök vére forr” X. Noé vesszeje 10. Milyen címmel írt boros úti beszélyfüzért Sarusi Mihály? 1. Pinceszer 2. Lugas X. A bor dicsérete MEGOLDÁSOK 1 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.
2
X
X X X X X X X X X X
1. Hogyan határozza meg a bort Hamvas Béla? 1. Pohárba zárt napfény 2. Hieratikus maszk
X. Mámor és malaszt
2.Melyik műfajban alkotott maradandót Petőfi Sándor? 1. Borhimnusz 2. Boros haiku X. Bordal 3. Asszony, aki szőlőfürt lett címmel kinek az írásait olvashatjuk a borról? 1. Jókai Mór 2. Krúdy Gyula X. Ambrus Lajos 4. Melyik angol szerző írt könyvet Magyarország borai (The Wines of Hungary) címmel 2003-ban ? 1. John Paget 2. Alex Liddell X. Stuart Little 5. Hol olvasható, hogy a bor felvidítja az ember szívét? 1. Korán 2. Biblia X Talmud 6. A pannonhalmi bencések szerint mennyit jelent a napi egy hemina bor? 1. 2 dl 2. 3 dl X 4 dl 7.Kinek a pincéjénél olvasható az alábbi felirat: „ Itt Isten a gazda, mi csak lakók vagyunk.” Gál Tibor 2. Gál Lajos X Kaló Imre 8. Ki írt esszét Magyar borok címmel? Márai Sándor 2. Gárdonyi Géza X Csávossy György 9. Melyik nyugatos költő kötete a Kenyér és a bor? Babits Mihály 2. Juhász Gyula X Kosztolányi Dezső 10.Ki a címzettje a Borággal áldlak versnek? Ágh István 2. Takáts Gyula X Bella István MEGOLDÁSOK 1 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.
2
X
X X X X X X X X X X
1. Kinek a mondása a következő: „ Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Mohamed 2. Buddha X Jézus Krisztus 2. Melyik Kiss Benedek gyerek - és ifjúkori bora? Soproni kékfrankos 2.Somlói juhfark
X Akasztói kadarka
3. Ki a bordal atyja? Szapphó
X Anakreon
2. Pindarosz
4. Melyik verset írta Petőfi Sándor? Bor mellett 2. Boros keserűség
X Ivás közben
5. Melyik költő nem írt verset borközi állapotban? Ady Endre 2. Utassy József
X Balassi Bálint
6. Kinek a verse a Pataki bor? Szepesi Attila 2. Áprily Lajos
X Fecske Csaba
7. Ki a három bogácsi antológia szerkesztője? Hajdu Imre 2. Cseh Károly
X Szabó Bogár Imre
8. Melyik vers nyitányában szerepel a „ gondűző borocska” ? Juhász Gyula: Borok 2. Petőfi Sándor: A borozó X Kazinczy: Bor mellett 9. Kinek a műve A magyar Pimodán? Boros Edit 2. Ady Endre
X Tarján Tamás
10. Ki írta a Babits Mihály a szőlőhegyen című verset? Nagy Gáspár 2. Baka István
X Kiss Benedek
MEGOLDÁSOK 1 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.
2
X X X X X
X X X X X X
1. Melyik bor irodalmi toposza a nektár? 1. Boglári muskotály 2. Tokaji aszú
X Tokaji szamorodni
2. Kinek a borkatalógusában szerepel Eger, Ménes, Tokaj és Somló? 1. Csokonai 2. Garay János X Vörösmarty 3. Ki írta a Mádi bor című verset? 1. Lackfi János
2. Lesznai Anna
X Madár János
4. Ki az a szerző, aki a borban Istent, Istenben a bort találta meg? 1. Dsida Jenő 2. Gittai István X Hamvas Béla 5. Melyik német költő mitizálja A magyar bor dicséretében a Tokajit? 1. Hoffmann 2. Heine X Hancke 6. Melyik szerző műve Az egri borhoz című vers? 1. Bródy Sándor 2. Vitkovics Mihály
X Gárdonyi Géza
7. Kinek a verse az Eger mellett? 1. Tárkányi Béla
X Petőfi Sándor
2. Apor Elemér
8. Melyik az a bor, amit a Tokaji után a legjobban ismernek külföldön? 1. Szekszárdi vörös 2. Egri leányka X Egri bikavér 9. Melyik költőnk esküszik a „ tüzes - nemes kadarkát” tartalmazó Egri bikavérre? 1. Serfőző Simon 2. Buda Ferenc X Kiss Benedek 10. Kinek a művében olvashatunk tréfás mesét a szürkebarátról és a leánykáról? 1. Jókai Mór 2. Ambrus Lajos X Sarusi Mihály MEGOLDÁSOK 1 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.
2
X
X X X X X X X X X X
1. Ki a Cseppjeiben hősök vére forr antológia szerzője? 1. Lőkös István 2. Cs. Varga István X Lisztóczky László 2. Kiss Benedek szerint melyik Szent György - hegy első bora? 1. veltelini 2. olaszrizling X ezerjó 3.Melyik pályatárs írt verset Kiss Benedek Zöldveltelini boráról? 1. Rózsa Endre 2. Péntek Imre X Utassy József 4. Kinek a versében szerepel az alábbi kezdő sor: „Elzengett az őszi boros ének.” 1. Babits Mihály 2. József Attila X Tompa Mihály 5. Ki a Borországszíve: Bogács című vers szerzője? 1. Erdély Z. János 2. Székely Dezső
X Varga Rudolf
6. Kinek a verse a Bogácsi pince falára? 1. Cseh Károly 2. Antal Attila
X Fecske Csaba
7. Hajdu Imre anekdotája szerint melyik a mennyország bora? 1. Egri 2. Tokaji
X Bogácsi
8. Melyik bort nevezik a nászéjszakák borának? 1.Badacsonyi kéknyelű 2. Somlói juhfark
X Hajósi kadarka
9. A felsoroltak közül melyiket tartotta Hamvas Béla egyetemes bornak? 1. Villányi 2. Szekszárdi X Somlai 10. Ki a Somlai bor kiváló monográfusa? 1. Zelnik József 2. Csoma Zsigmond MEGOLDÁSOK 1 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.
2
X X
X X X X X X X X X
X Eötvös Károly
1. Melyik Mikszáth - regényben szerepel a Somló és a Somlai bor? 1. Különös házasság 2. Szent Péter esernyője X A Noszty- fiú esete Tóth Marival 2. Melyik a felsoroltak közül a Remete - hegy? 1. Badacsony 2. Szigliget
X Somló
3. Ki a Magyar Bordaloskönyv szerkesztője? 1. Tarbay Ede 2. Németh István Péter
X Restár Sándor
4. Melyik szekszárdi költő vitte be az irodalmi köztudatba Dúzsi Tamás borait? 1. Gacsályi József 2. Kis Pál István X Baka István 5. Ki írt bordalt Jázmin és bor címmel Hamvas Béla emlékére? 1. Baka Györgyi 2. Boros Edit X Lipcsei Márta 6. Milyen műfajban alkotott boros ciklust Bárdos Attila? 1. borhimnusz 2. haiku X bordal 7. Ki az a költőnk, aki „ csapot, papot mindent felejtett” borivás közben? 1. Vörösmarty 2. Petőfi X Csokonai 8. Mit jelent az Őszi pincézés című Babits - versben szereplő hébér? 1. prés 2. lopó X kupa 9. Szüret című versében ki énekelte meg a Szent György - hegyi puttonyozást? 1. Oláh János 2. Konczek József X Utassy József 10. Melyik újholdas költő írt Bordal címmel verset? 1. Nemes Nagy Ágnes 2. Pilinszky János MEGOLDÁSOK 1 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.
2
X X X
X X X X X X X X
X Rába György
1. Kinek az emblematikus verse a Rezi bordal? 1. Simon István 2. Nagy László
X Juhász Ferenc
2.Ki írta az Írótábori bordalt Tokajban? 1. Tóth Erzsébet 2. Tóth Éva
X Anga Mária
3.Kitől származik a mondás: „ Tele vagyok abszcinenciával.” 1. Gittai István 2. Lászlóffy Aladár X Kányádi Sándor 4. Versében melyik költő vedeli a Veltelinit? 1. Győri László 2. Utassy József
X Ágh István
5.A felsoroltak közül melyik Mátyási József híres verse? 1. A magyar borról 2. Magyar szüretelő ének
X Badacsonyi szonettek
6.Melyik költőnk volt Badacsony és Somló megéneklője? 1. Kisfaludy Károly 2. Garay János
X Kisfaludy Sándor
7.Kinek a versében szerepelnek együtt a történelmi borvidékek? 1. Mészöly Dezső 2. Kerék Imre X Pintér Lajos 8. Kinek ajánlotta a Háry János bordalát Baka István? 1. Szekszárdnak 2. az Alisca Borrendnek X a borisszáknak 9. Ki írta A bor felé, nagyjából félúton című ragyogó esszét? 1. Bornemissza Ádám 2. Csontos János X Lázár Balázs 10.Melyik szekszárdi borász borai szerepelnek Babits - idézetek? 1. Vesztergombi Ferenc 2. Takler Ferenc X Dúzsi Tamás MEGOLDÁSOK 1 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.
2
X X
X X X X X X X X X
1. Mikor volt az Év bortermelője az egri Gál Tibor? 1. 1995 2. 1998 2.Ki a „ Mádi Kör” legismertebb borásza? 1. Árvay János 2. Barta Károly 3. Melyik bort fogyasztották a leggyakrabban régi egriek? 1. Kékfrankos 2. Siller
X 2000 X Szepsy István X Bikavér
4. Milyen bort ivott Görgey Artúr tábornok Egerben, amikor Lévai Sándor nagyprépostnál ebédelt? 1. Kadarka 2. Tokaji aszú X Bikavér 5. Melyik egri borász vörösborait dicséri L. Simon László az Agria 1999 őszi számában megjelent Örökség című írásában? 1. Simon József 2. Lőrincz György X Vincze Béla 6. Egy egri költő naplójába címmel ki írt hét boros haikut a Szépasszony - völgyről? 1. Bányász István 2. H. Barbócz Ildikó X Boros Edit 7. A hagyomány szerint kitől ered a mondás: „ Aki nem szereti a bort, bolond marad egész életében.”? 1. Kálvin János 2. Luther Márton X Szervét Mihály 8. Kitől való a szállóige: „Igyál, a többit majd hozza a bor.”? 1. Márai Sándor 2. Weöres Sándor
X Hamvas Béla
9.Kinek a mottója a következő: „ Magyar gigába magyar nedűt!”? 1. Sarusi Mihály 2. Ambrus Lajos X Jókai Mór 10. Kinél olvasható, hogy „ a szerelem a lélek tokaji bora”? 1. Gyurkovics Tibor 2. Tornai József MEGOLDÁSOK 1 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.
2
X
X X X X X X X X X X
X Gárdonyi Géza
1.Kiknek szánta elsősorban A bor filozófiáját Hamvas Béla? 1. agglegények 2. részegesek X ateisták 2. Ki mondta, hogy „ az igazi józanság a mámor”? 1. Faludy György 2. Csukás István
X Hamvas Béla
3. Mit jelent az in vino veritas? 1. Borban a bátorság
X Borban a bölcsesség
2. Borban az igazság
4. Kinek a szentenciáját idézem: „ A bor aromája csak az első néhány kortyban exisztál.”? 1. Mikszáth Kálmán 2. Weöres Sándor X Ady Endre 5. Milyen bornak nevezi Hamvas Béla a Badacsonyit? 1. hímbor 2. nőbor 6. Melyik bort mondták régen Szigetinek? 1. Olaszrizling 2. Muskotály 7. Milyen bor a Somlai? 1. tragikus bor
2. kacér bor
8.Melyik a leginkább mediterrán borunk? 1. Boglári 2. Villányi 9. Ki írta A magyar bortermelő lelkialkata című művet? 1. Hóman Bálint 2. Szekfű Gyula 10.Ki találta fel a fröccsöt? 1. Vörösmarty Mihály
2.Krúdy Gyula
MEGOLDÁSOK 1 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.
2
X X X
X X X X X X X X
X mesélő bor X Furmint X tűzbor X Szekszárdi X Féja Géza X Jedlik Ányos
1. Hogyan nevezik újabban a Sillert? 1. rozé 2. cuvee
X kástélyos
2. A legenda szerint mikor ittak a régi egriek piros bort? 1. ünnepnapon 2. hétköznapon
X ha elfogyott a fehér
3. A villányiak közül ki volt elsőként az Év bortermelője? 1. Gere Attila 2. Tiffán Ede
X Bock József
4. Melyik város híre borász Thummerer Vilmos, Demeter Csaba és Tóth Ferenc? 1. Sopron 2. Balatonfüred X. Eger 5. Kinek a színműve A bor? 1. Bródy Sándor
2. Gárdonyi Géza
6. Ki írta A bor lelke című verset? 1. Baudelaire 2. Rimbaud 7. Melyik költő mondja a bort az örök élet letéteményesének? 1. Hafiz 2. Li Taj - po 8.Kinek a műve A bor vallása? 1. Dömötör József
2. Tandori Dezső
9. A nagy szertartás című könyvében ki írta a bor kultúrtörténetét? 1. Zelnik József 2. Csoma Zsigmond 10.Mikor jelent meg a Nagy Magyar Boratlasz? 1. 2008 2. 2010 MEGOLDÁSOK 1 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.
2
X
X X X X X X X X X X
X Molnár Ferenc
X Goethe X Omar Khajjám X Cey-Bert Róbert Gyula X Csávossy György
X 2012
