HATODIK ÉVFOLYAM.
Harmadik szám. Március
Kiadja a salgótarjáni Főplébánia A feltámadott Krisztus hatalma erőt ad nekem is „Dániel azonban elhatározta szívében, hogy nem szennyezi be magát a király ételeivel és azzal a borral, amelyet az ivott. Arra kérte tehát az udvari tisztek főnökét, hogy ne kelljen magát beszennyeznie.” (Dániel 1,8) A fiatal Dániel a babiloni uralkodó udvarába került más ifjakkal együtt azzal a céllal, hogy nemesi nevelést kapjanak, és majd vezető állásokat tölthessenek be. Dániel azonban nem követte az ottani pogány szokásokat. Életét az egy igaz élő Isten szolgálatára ajánlotta. Hitének megfelelően természetesen visszautasította a tisztátalan ételt: „Láss el engem csak főzelékkel és ivóvízzel, és majd meglátod, hogy jobb erőben leszek, mint a többiek” – kérte a felügyelőt. És meg is kapta az engedélyt. Tudod, te kedves olvasó, hogyan mondj nemet a hitetlen világ csábításaira? Amikor erős a rábeszélés nyomása? Amikor úgy látszik, hogy mindenki a bűnös utat választja? Amikor majdnem szégyennel illetnek, ha tisztán akarod magad tartani? Annak, aki imádságos szívvel jár, és Istenbe veti bizodalmát, nem fog nehezére esni, hogy nemet mondjon a csábításokra. Hogyan válaszolod meg a bűnös rábeszélés kísértéseit? Atyánk, milyen sok kísértés vesz bennünket körül mindennapi életünkben. Kérünk, adj erőt és kegyelmet nemet mondani mindazon dolgoknak, amelyek elválasztanak a Te szeretetedtől! Amen
Ingyenes!
Megjelenik: havonta.
Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd fel, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal. És a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtte halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a hátvéded. Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol, könyörgő szavadra így felel: Nézd, itt vagyok! Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik. Maga az Úr vezérel szüntelen, s még kietlen helyeken is felüdít. Erővel tölti el tagjaidat, olyan leszel, mint az öntözött kert és mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha. Izajás 58,6-11:
Hatodik évfolyam, harmadik szám KÖNYVAJÁNLÓ : A Kálvária kálváriája A múlt év karácsonyára jelent meg dr. Baráthi Ottó fenti című – A kálvária-emlékhely kiskrónikája alcímű – dolgozata. A szemre is tetszetős, olajzöld színű könyvecske első borítóján a Kálvária VII. stációja látható. A kötet lektora Varga András, a salgótarjáni Főplébánia vezetője, és ő írta – András atya néven – az ajánlást is, amely teljes egészében külön mellékletünkben olvasható. Az első oldalakon a szerző bevezető sorai, kálváriaképei, a kálváriakultusz jelenetei, a szentkúti búcsújáróhely és a kálváriaépítés infrastrukturális feltételei, történelmi előzményei – köztük Trianon tragédiájának mementói – jelennek meg. Ezt követően dr. Baráthi Ottó a könyv hátsó borítóján olvasható, a Dr. Förster Kálmán Városvédő és Városszépítő Egyesület által 2003-ban kiadott levelezőlapon megörökített Kálvária-történet – mint egyfajta kánon – alapján némi kiegészítéssel is, vázolja a kegyhelyépítkezés hiteles históriáját. 1928 tavaszán Bóna Kovács Károly tervei alapján, Obrincsák Ernő építész irányítása mellett kezdték meg a Salgótarjáni Kálvária építését. A földmunkákat városi munkások, önkéntesek, cserkészek, leventék, katonák végezték. Az egyiptomi stílusú stációk építési költségeit városi civil szervezetek és családok vállalták. 1931-ben megépült a történelmi Magyarország körvonalaival övezett barlang, amelyben a Boldogságos szüzet és a térdelő Szent Istvánt ábrázoló – országfelajánlást megjelenítő – szoborkompozíciót helyezték el. 1933ban a fakereszteket vasbetonra cserélték és megépítették a Szentsír barlangot. 1942-ben dr. Förster Kálmán polgármester szorgalmazása nyomán a mozgalom megújhodott. Elkészültek az egyes stációk hiányzó domborművei és a bazaltkocka alapú lépcsősor. Bóna Kovács Károly új kőkorpuszokat faragott és ezzel befejeződött az
ország egyik legszebb fekvésű kálváriájának építése. 1943. június 5-én dr. Pobozsny Róbert püspöki helynök, pápai prelátus emelkedett szertartás során felszentelte a hit és a hazaszeretet szép szimbólumát, a salgótarjáni Kálváriát. Sajnos, az emberek szívébenlelkében élő várakozásokkal ellentétben nem a feltámadás hajnala köszöntött be, de a Kálvária felszentelése után hamarosan a II. világháború jeges szele söpört végig az országon. Ám a salgótarjáni Kálvária túlélte a háború viharát, nem így a felszabadulást – írja a szerző keserű iróniával. A kegyhely az igazi rombolást a békésnek tűnő szocializmus fél évszázada alatt szenvedte el, amint ezt a könyv második felének egyes részeiben dr. Baráthi Ottó be is mutatja. Az emlékhely nem a politika támadásának vagy a hivatal packázásainak lett az áldozata. Csupán az történt, hogy a ’80-as évek közepéig tartó időszakig bezárólag – mint árva gyereket – sorsára hagyták, mostohán kezelték. „Csak” megengedték, hogy a lourdesi barlangot az enyészet vegye birtokába, s vandál kezek rombolják, szakrális berendezéseit széthordják. A kötet írója fejeket nem követel, de feleveti az ismeretlen tettesek és mulasztók felelősségét. Ezt követően ír a kezdeti helyreállítási kísérletekről, és elbeszélget három helyi lokálpatriótával az egykor szépreményű és sokra hivatott, Salgótarján város büszkeségének is kikiáltott kiránduló és kegyhelyről. Könyve végén a szerző felteszi a kérdést, hogy „Vajon lesz-e feltámadás a Kálvárián?” – s maga igyekszik a választ is megkeresni és megadni. Felidézi a civil szervezetek – köztük is elsősorban a már említett dr. Förster Kálmán Városvédő és Városszépítő Egyesület – és egyes vállalkozások, például az Ipoly Erdő ZRT. Salgótarjáni Erdészete erőfeszítéseit, megidézi az ünnepségeket, felidézi a város -2-
polgármestere és mások ünnepi beszédeit, a tervezett – reményekre is jogosító – intézkedéseket. Kötetének befejező soraiban dr. Baráthi Ottó azt írja, hogy gazdasági felemelkedésünk alapja is csak az egyfajta léleknemesülés, emberi emelkedettség lehet. Úgy véli, hogy ennek érdekében a város jelen ciklusban tevékenykedő önkormányzata minden eddiginél többre hívatott és többet is tehet. Apellál a szerző a széleskörű lakossági összefogás és támogatás szükségességére. Így zárja kötetét: „Együtt a Kálváriáért – mindenkivel.” A több kritikus által hiánypótlónak nevezett kötetet a Balassi Bálint Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézet adta ki, a nyomdai munkákat a salgótarjáni Polar Stúdió végezte, köszönet nekik. Természetes, még inkább kijár az elismerés és a köszönet a szerzőnek, dr. Baráthi Ottónak, aki megajándékozta kötetével a Salgótarján története után érdeklődő városlakót, minden lokálpatriótát, jó érzésű időst és fiatalt egyaránt. Ajánlás Tudd testvérem: embernek lenni annyit is jelent, mint emlékezni! Tudni, honnan jöttem és hová tartok. Erre is figyelmeztetnek szakrális emlékeink: kálváriák, kápolnák, haranglábak, szobrok. Ilyen mementó az egykor becses, ma megújulásra váró salgótarjáni Szent Imre-hegyi kegy- és kirándulóhely is. Múltunkat tudatosítjuk magunkban, ha megbecsüljük azokat az emlékeket, amelyeket szüleink, nagyszüleink – nem ritkán az üldöztetést, a veszélyeket is vállalva – állítottak. Keresztény gyökereinkre is figyelmeztetnek bennünket, amelyek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ma a kultúrák találkozásáról beszélve tudnunk kell, nekünk is van
Hatodik évfolyam, első szám
(folytatás)
Minden gondotokat Őreá vessétek
értékes, megőrzendő, a kereszténység bölcsőjéből fakadó kultúránk. Emlékezzünk csak: a múlt század közepén gyakran hangoztatott „miénk a gyár”szlogennel a közös tulajdon dicsőítése mennyi hamisságot, hazugságot takart. Napjainkban ennél is veszélyesebb eszmék terjednek. A szerzés szentsége, a mammon mámora, amely azt sugallja: semmi sem számít, ami nem hoz hasznot, nem jelent anyagi gyarapodást. Ezen nézetek ellen közös és erős akarattal kell fellépnünk. Salgótarján városának szinte szívében van az a Kálváriadomb, amely ma is megállít és emlékeztet Jézus szavainak valóságára: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét minden nap és úgy kövessen.” (Lukács 9.23) Aki Jézussal együtt veszi fel a mindennap keresztjét, megtapasztalja az Ő segítségét és a nehézségek közepette is talpra tud állni. Kálváriánk története múltunk fájdalmas sebére is utal, amit a magyarság kiheverni nem tud, feledni nem akar. Az itt következő dolgozatból történetiségében ismerheti meg a kedves olvasó a mi helyi Kálváriánk kálváriáját. Rajtunk is múlik, hogy sorsa hogyan, miként folytatódik tovább. Kivirágzik-e a Kálvária dombja először szívünkben, és aztán remélhetőleg majd a valóságban is? – vagy ismét feledésbe megy, benövi a gaz, és ellepi a feledés dudvája. De erre ne is gondoljunk! Inkább azt véssük eszünkbe, aki vállalja keresztjét és a keresztnek az útját, az elesést és a felállást, az feljut a Golgota magaslatára. Közvetve ezt is példázza a salgótarjáni Kálvária hiteles, szépen megírt története, ezért ajánlom jó szívvel mindenki szíves figyelmébe. Salgótarján, 2008. október 10.
András Atya
1941-ben, Szlovákiában a Szomolnok nevű községben hadifogságba estem. Innen különböző gyűjtőlágereken keresztül gyalogmenetben mentünk a lengyelországi Szanok felé, ahol a Szovjetunióba szállítandó foglyokat bevagonírozták. Kora hajnaltól késő estig, besötétedésig meneteltünk, így olvasni csak menet közben lehetett. A Bibliámat is csak menet közben tudtam olvasni. Egy orosz konvojkatona meglátta, és elvette tőlem. Kértem, adja vissza. Azt mondta, nem adja, mert térkép van benne, és én meg akarok szökni.(?) Csekély orosztudásommal próbáltam volna megmagyarázni, hogy hiszen az Biblia, szent könyv, és a térkép a Szentföld térképe. Hiába kértem, nem adta vissza. Így hát Biblia nélkül teltek egyhangú napjaim. Magamban felsóhajtottam, Uram mi lesz velem? Csak az ismeretlen, fáradt, éhes foglyok társasága maradt nekem. Körülbelül egy hónap múlva az egyik lágerben egy fogolynál megláttam egy Bibliát. Megkérdeztem nem adná-e el? Azt mondta, lehet róla szó, ha jól megfizetem. – És mennyiért adnád? – Egynapi élelemfejadagért. (Az akkor és ott egy darab sűrű, barna, kb. 30 dkg-os kenyér – és egy csajka leves volt.) Mostani viszonyok között ez nem sokat jelent, de ott keményvalutának számított. Mondtam neki, holnap meg fogom venni. Úgy is lett. Mikor megkaptuk az ebédet, leültünk egymás mellé. Ő evett, én vártam. Mikor megette a levesét, odaadtam neki az én levesemet. Átöntötte az ő csajkájába, és elkezdte enni. A kenyeremet is odaadtam neki, erre ő ideadta a Bibliát. Eközben, amint ott ültem mellette, egy ismeretlen fogoly odatoppant, és megkérdezte, te miért nem eszel? Hirtelen zavaromban nem tudtam, mit válaszoljak. Ő látta az üres csajkámat, mellette a Bibliát, megkérdezte:- Vetted? – Vettem. -3-
– Mennyiért? – A napi fejadagért. – Erre ő fogta a kenyerét, kettétörte, és nekem nyújtotta, nesze, mondta, köszönöm, mondtam. Majd fogta a csajkát, fele levest átöntötte az én csajkámba. Fogtam a csajkámat, de megköszönni már nem tudtam, mert a hangom elcsuklott, két könnycsepp gördült le az arcomon. Eszembe jutott egy régi fohász. Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm…(Zsolt. 23,1)
Egy kis hiszekegy 1. Az orvosok, akik anatómiát tanulnak, úgy nyilatkoznak, hogy számukra nem kétséges Isten léte. 2. Én nem tanultam anatómiát, de amit tudok az emberi test szerkezetéről, annak működéséről, számomra elég bizonyíték Isten léte mellett. Mert ha egy robotembert gondolkodó embernek kellett megalkotnia, akkor az élő emberi testet még inkább meg kellett alkotni az örökké élő Istennek. 3. Ha kimegyek a piacra, látom a sokféle zöldséget, gyümölcsöt, virágot, még inkább hiszek Istenben. Mert a zöldségek, gyümölcsök, virágok némán is azt hirdetik számomra: „Minket az Isten teremtett.” 4. És ha föltekintek a csillagos égre, ha belegondolok abba, hogy a világegyetemben Földünknél sokkal hatalmasabb égitestek keringenek, száguldanak irtózatos sebességgel, törvényszerű úton: akkor lélekben leborulok Isten előtt, szeretettel, hittel dicsőítem Istent végtelen hatalmáért, hogy létrehozta ezt a csodálatos világot.
(Ernő)
Hatodik évfolyam, első szám
Éljük az igét!
Merengő...
Kedves Testvérek! Ha a közösség, az egység létrehozója maga a Fölséges, s ha a Vele való kapcsolat oly annyira meghatározó minden egyéb kapcsolat, közösség és egység-probléma megközelítésekor, akkor menjünk a forráshoz, a gyökerekhez, a lényeghez, Istenhez! Akkor éljünk úgy itt a földön, mintha rajtunk kívül nem is volna más ember, csak mi léteznénk és az Úr! Hiszen az Úr, a mi Istenünk saját képmására és a saját maga számára teremtett minket, ezért életünk házi feladata, hogy mindenestül Neki éljünk: Ne másnak, ne magunknak, pláne ne a gonosznak, hanem kizárólag Neki. Ahogy Pál apostol is írja a Róm. 14, 8-ban: „Míg élünk, Istennek élünk, s ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.” - Jogos, méltányos, hogy így rendezzük be életünket, erre az irányultságra. Mert életünket Ő adta. Az életteret is Ő biztosította számunkra az összes életfeltételekkel. Mondhatnónk: Érettünk teremtette a világot, Ő adott testi-lelki javakat: búzát, olajat, bort és békességet a szívünkbe. Ő adott barátokat, kedves társakat, közösséget, családot, ot thont és hazát. Ő adott értelmet, igazság - és szabadság-szomjat. Ő adott alkotókedvet, Ő szabta meg itt-lakásunk idejét. Ő az, aki segít a kísértések legyőzésében, aki felemel, ha elesünk, s irgalmasan megbocsát, Ő az akinek számadással tartozunk. Ő életünk egyedüli hű és teljes értékű tanúja, Ő az aki maximálisan együtt érez velünk, s Ő az, aki örökké tartó, elképesztően hatalmas meglepetést készít elő számunkra az Örök élet ígéretével, s Ő az, aki ígéretét megtartja.
(kk)
A hideg és hosszú téli estéken ábrándozom és álmodom a tavaszról. A sok ezer tarka-barka virágról a sokféle gyönyörűen csilingelő madárdalról. Elámulok a természet visszatarthatatlan erejétől, mellyel jeget olvaszt, rügyet fakaszt, virágot bont és lendületet hoz a szunnyadó világba. Kitessékeli a télen pocakot eresztő gazdákat a földekre, metszeni, szántani, vetni. Felébreszti az erdőt és mezőt minden lakójával együtt. Kirepülnek a méhek, hogy megtisztuljanak a tél szennyétől, megbolydulnak a hangyabolyok, ők is nagytakarításba kezdenek. Medvekoma előbújik a barlangjából, és olyat nyújtózik, hogy recseg-ropog belé az összes csontja. Az emberek közérzete is szemmel láthatóan megváltozik, mernek mosolyogni, sőt vidáman köszöntik egymást, szóba elegyednek egymással, majd szaladnak tovább, mint a szorgos hangyák, ki-ki a maga teendője után. Valóságos csoda történik ilyenkor. Megpezsdül az élet, párt választanak, majd fészket raknak a madarak. Az olvadó hó életadó vize előcsalogatja az eddig földben megbúvó magvak hajtásait. Egyszóval kinyílik a természet és megnyílik, befogadóvá lesz szívünk. Oldódik bennünk a szorongás, a depresszió. Talán még azt is elfelejtjük mennyi bajunk, van a világgal és embertársainkkal, az élettel, keresztünk terhével. Ha ez sikerül, akkor talán rádöbbenünk, hogy Isten csodálatos világot teremtett nekünk, melyért örök hálával tartozunk Neki.
Bármit tesztek, tegyétek szívből, mintha az Úrnak és nem embernek tennétek. (Kol.3,23)
-4-
Hatodik évfolyam, első szám
-5-
