5
Előszó Miért ír az ember könyvet? Többféle okból is tehetjük, de általában, gondolom azért, mert valami olyan közlendőnk van, amelyről meggyőződésünk, hogy rajtunk kívül kevesen tudják, vagy másképpen tudják, s azáltal, hogy közzétesszük a saját gondolatainkat, olyan információkat adunk át, amelyekkel másoknak is használunk. Ebből a meggondolásból bocsátom közre én is ezt a kis könyvet, amelynek műfaja meghatározhatatlan, ám célja annál inkább bizonyos, éspedig: felébreszteni minden egyes széki emberben azt a meggyőződést, hogy székinek születni különös ajándéka a sorsnak, s hogy itt élni és megmaradni olyan kötelesség, amelyet érdemes komolyan venni. Helytörténeti ismertetőmmel főleg a fiatal nemzedéket szeretném megcélozni, azokat, akik keveset tudnak a régmúlt időkről, de ha megízlelik a saját történelmüket, talán kedvet kapnak majd ahhoz is, hogy egész nemzetünk múltját megismerjék és kutassák. Éppen ilyen meggondolásból nem tüntetem fel a pontos forrásokat sem, amelyek alapján adataimat közlöm, azért, hogy a felkeltett kíváncsiság által ösztönözzem az olvasókat arra, hogy ne csak egyes, közismert írásokat, hanem minden hozzáférhető történelmi munkát szüntelen tanulmányozzanak. Így válhatnak majd öntudatos, jó magyarokká és jó székiekké, hogy beteljesítsék Mikes Kelemen híres mondását, mely szerint: „Vagyunk, akik voltunk, s leszünk, akik vagyunk.”
Szék vagy Szík? Ki ne tenné fel velünk kapcsolatosan ezt a kérdést, és melyikünket ne foglalkoztatná, minket, székieket is?! Azt tudjuk, hogy még mielőtt a magyarok bányászni kezdték itt a sót, a rómaiak, s bizonyára az utánuk jövő népek – hunok, avarok, szlávok – is kitermelték azt. Erre tárgyi bizonyíték a sok római sírkő, amelyekből né-
6
hányat még láthatunk a mostani református templomban, a többit, minden egyéb ókori lelettel, először Szamosújvárra, majd a kolozsvári múzeumba szállították, s ott nagyrészt nyomuk veszett, vagy már nem tüntetik fel eredeti lelőhelyüket. Ebből egyenesen következik, hogy a településnek nyilvánvalóan már akkor is volt neve, ám hogy mi lehetett, arra nézve semmiféle utalás nem ismeretes. Ennélfogva tehát mi sem áshatunk mélyebbre, mint a honfoglalás kora, s fejtegetésünkben induljunk ki onnan, hogy mi hogyan nevezzük magunkat? A válasz egyszerű, mert ugyebár mi szíkiek vagyunk. Azok voltunk és azok is leszünk, olyankor, amikor a családban beszélünk, amikor régi barátokként, egymással idegenben találkozunk, vagy amikor hozzánk közel álló, minket jól ismerő személy beszél rólunk. Milyen jóleső, bensőséges érzés volt azt hallanunk, hogy a messzi idegenbe szakadt, népszerű énekes, Tamás Gábor, nálunk adott koncertjén többször is így szólított meg bennünket: „Jó estét szíkiek! Minden jót, kedves szíkiek, stb”! Hát persze, hiszen ő Kolozsvár szülötte, aki jól ismer minket, s így „szíkiekként” állunk közel a szívéhez. De az is lélekemelő volt, amikor Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, helységünkben tett, 2002-es évi látogatásakor, az itt összegyűlt sokezres, idegen és helyi vendégsereg előtt, minket méltatva, így szólt: „Ugyan, ki ne ismerné a szíki gúnyát viselő, becsületes, jó munkás, magyar embert?!” Mindenképpen figyelemreméltó, hogy egy magyar miniszterelnöknek tudomása van arról, hogy mi magunkat hogyan nevezzük, és az is, hogy ez a nagy ember, a saját szülőfaluján kívül egyetlen más falu vagy város díszpolgárságát sem fogadta el a miénken kívül. Ennek olyan óriási erkölcsi értéke van, amelyet még mi magunk sem tudunk felmérni, s amelynek súlyát majd csak az utódaink fogják igazán értékelni. Szóval, aki igazán ismer minket, az szíkieknek nevez bennünket. De vajon miként lettünk mi szíkiek? Ha valaki cseppet is használja az eszét, akkor velem együtt arra gondol, hogy vajon mit találtak itt őseink, amikor legelőször idejöttek? Vajon nem a sótól fehérlő, száraz, magyarul is „szik”-es földet?! „Ég(-ett) a napmelegtől a kopár szík sarja…”, s az a maroknyi ősmagyar, aki ezt a vidéket lakta, a föld után csakhamar saját magát szíkinek, azaz sós földön élőnek kezdte nevezni, s így ismerték őket a körülötte élő, más helységek lakói is. (S ez aligha lehetett másként a hunok, szlávok és avarok idejében is.) A tény pedig, hogy helységünk nevében később sem fordul elő semmilyen nemzetség vagy személynév – amint azt más települések esetén tapasztaljuk –, szintén e mellett a logika mellett érvel. (És ne feledjük, hogy erre van még példa Erdélyben, hiszen pl. Torockó, egy másik bányaváros, nevét a vassalakról, a tarackról kapta.) Hogyan lettünk akkor mégis székiek?
7
Helységünk első, név szerinti, hivatalos említése, egy 1291-ből való dokumentumban történik, amikor III. Endre királyunk, megkoronázásának első évében, ZEEK – olvasandó SZÉK – néven, szabad királyi városként említi, amely titulust, ezek szerint, jó pár évtizeddel hamarabb nyertük el, mint a híres, kincses Kolozsvár városa, amely csak 1325-ben jutott ehhez a kiváltsághoz. Ekkor tehát hivatalosan, az idegenek szemében már székiek voltunk, s hogy miért, azt is a logikára alapozva fejthetjük meg. A só ugyanis, kizárólag királyi tulajdon lévén, a bányák körül minden esetben katonai erősítést s ehhez jogigazgatást igényelt, ami miatt az ilyen sókitermelő helyeken rövid időn belül kialakultak a közigazgatási körzetek, amelyekben a király által kinevezett személy, az ő helytartója, a királybíró élt és törvénykezett, azaz „székelt”, s ezek köré csoportosult egy kisebb vagy nagyobb számú település. Ezek jellemzője a saját bíráskodási, katonáskodási és közigazgatási önrendelkezés volt, ami azt jelentette, hogy Erdély esetében, nem függtek sem a vajdától, sem a földesúrtól, hanem – lásd a székely vagy szász székek mintáját – csakis kizárólag a királytól. És mivel Szík egymaga alkotott egy ilyen közigazgatási körzetet, „szék”-et, a Szík névből logikusan adódott az a változat, hogy hivatalosan Szék legyen. Szegezzük le tehát egyszer s mindenkorra, hogy mi szíkiek és székiek egyformán vagyunk, és hogy mindkét elnevezésünk egyformán helyes, s csupán annyi a különbség a kettő között, hogy az utóbbi elnevezésünk a hivatalos. Jelen esetben pedig, tekintettel az esetleges idegen olvasókra is, maradjunk a hivatalos formánál!
Régmúlt idők szelei… Neves történészünk, László Gyula – aki kolozsvári tanársága idejéből igen jól ismerte a székieket – azt mondta, hogy a történelem ismeretéhez két dolog szükséges, mégpedig alázat és fantázia. Az alázatot, gondolom, azért jelölte meg elsőként, mert az elengedhetetlen, hiszen ha nincs meg bennünk a kellő tisztelet, hogy szentségként nyúljunk bármihez, amit az idő már régóta betemetett – legyen az hely, ember, épület vagy tárgy –, akkor nincs jogunk faggatni ezeket, s talán nem is mondanak majd semmit nekünk. Ám ha az alázat megvan bennünk, akkor szárnyra kaphat a képzeletünk, mert az alázat nem engedi majd, hogy túlzásokba essünk, és ily módon megálmodhatjuk magunknak a múltat. Szüntelen szemem előtt tartva tehát ezt a két kritériumot, olvasmányaimra támaszkodva, ugyanakkor számolva
8
ismereteim korlátaival, próbálom megálmodni Szék történelmét úgy, hogy közben szeretném bevonni magam mellé az olvasót is. Folytassuk hát! Ha Szamosújvár, de akár Kolozsvár vagy Marosvásárhely felől közelítjük meg Széket, olyan falvakon haladunk át, amelyekben már egyetlen élő magyar lelket sem találunk, de annál inkább holtakat. Ezekben a helységekben ugyanis már csak a temető magyar, s mivel a fejfákat, „gondos kezek” napról napra apasztják, kijelenthetjük, hogy bennük is már csak a csontok magyarok. Ám azok bizonyosan magyarok. A szebbnél szebb nevű falvak, mint pl. Füzes-Mikola, Boncz-Nyíres, Gyula-telke vagy Marok-háza, VasasSzent-Iván, Szent-Egyed, Czegő-telke, stb., mind arról tanúskodnak, hogy itt bizony a legősibb magyar nemzetségek és családok éltek. A történészek állítása szerint ezen a vidéken, főleg a Zsombor törzshöz tartozó Agmánd és Mikola nemzetségek családjai telepedtek le, az ősfoglalás jogán ők osztoztak az itt elterülő földeken. Azt tudjuk, hogy a letelepedés akkoriban egyáltalán nem önkényesen történt, hanem csakis törzsi jóváhagyással, szigorúan vérségi kapcsolat szerint. Azt is tudjuk, hogy a hozzánk legközelebb fekvő két település, Bonc-nyíres és Füzes-Mikola, máig nevükben őrzik az ott letelepedett nemzetségek nevét, és semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy ott ezek tagjai laktak. De vajon mely nemzetség tagjai vándoroltak ide, Székre? Wass Albert – akinek családi birtoka Székkel határos, és akinek családi levéltárában nagyon régi, rólunk szóló dokumentumokat is őriztek, s aki nagyon jól ismert bennünket – azt írja, hogy itt eredetileg néhány, a Kende nemzetségből leszakadt család telepedett le. Ha ez igaz, akkor ez annyit jelent, hogy a szóban forgó családok alapos okból, valami miatt – talán hűségvétség miatt – lehettek ide telepítve, az ide ugyancsak nem messze fekvő Kendy (1540-ig Kendi) birtokról (lásd Kendy-Lóna, Szarvas-Kend). Ez azért is elképzelhető, mert a bányászatot abban az időben csakis az ilyen kegyvesztett magyarok végezték. Ezt alátámasztani látszik az a tény is, hogy a Kendy család folyamatosan jelen volt Szék történelmében, és amikor csak lehetett, mindig bérbe vette a széki sóbányákat, a sókamara minden velejárójával együtt, s ez az állandó, kitartó ragaszkodás a városhoz talán éppen ebben az ősi kötődésben gyökerezett. Más szempontot figyelembe véve, és abból kiindulva, hogy közvetlen szomszédságunkban található a Gyula-telke nevű ősi falucska, azt is érdemesnek tartom fontolóra venni, hogy a széki sóbányák eredetileg nem az erdélyi gyula tulajdonát képezték-e? Ezeken kívül talán még más lehetőségekre is gondolhatnánk, és remélem, hogy gondolni is fognak majd az utánam jövők és a szakemberek. Arról, hogy a magyar királyság kezdetén milyen lélekszámmal rendelkezhetett Szék, semmit nem tudunk, de talán képet alkothatunk róla, ha
9
azt vesszük figyelembe, hogy akkor valószínűleg még kevés sóakna működött itt, vélhetőleg csak a felszegi részen, és a kitermelés nem volt olyan nagyszabású, hogy sok munkást igényelt volna. Bár a neves történész, Hodor Károly, önkényesen csak 1002-re teszi a széki, magyar sóbányászat kezdetét, én mégis a jelenkori történészek figyelmébe ajánlanám e dátum felülvizsgálatát. Manapság egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a magyar államiság kezdete tulajdonképpen nem is annyira Szent István nevéhez fűződik, mert elődei már jóval korábban megvetették annak alapjait. Ezt szem előtt tartva az is nyilvánvaló, hogy az országalapítás kezdetén legesleghamarabb a földben fellelhető kincsek, azaz arany, ezüst, vas és só után kutattak, s emiatt szinte kizártnak tarthatjuk, hogy a már megnyitott lelőhelyeket csak évszázadokkal később kezdték volna kitermelni. Persze, ez most már nem annyira érdekes az általános magyar történetírás szempontjából, hogy valaki is ezt kutatná, ám, ha egy közülünk való szakember megtenné, az nagyon jó lenne. Így azonban, kénytelenek vagyunk ahhoz tartani magunkat, amit a régi szaktekintélyek, jól-rosszul, megállapítottak. Ismeretes, hogy az 1003-as országrendezés szerint az addig ősbirtokos családoknak önként le kellett mondaniuk a bányák tulajdonjogáról, s azt, földjeik egy részével együtt, fel kellett ajánlaniuk a királynak. A széki sóbányáknak ezek értelmében a király előtt már lehettek más tulajdonosai is, s ez nem is lehetett más, csak a szóban forgó, a környéket birtokló valamely nemzetség – mint említettem, talán éppen a Kendy –, de erről semmi adat nincs. Éppen ezért a széki sóbányászat kezdete mindezidáig úgy van előttünk feltüntetve, mintha István király 1002-ben kiadta volna a parancsot, hogy „ássatok!”, és azontúl lőn sóbányászat Széken. Ez azonban nem éppen így lehetett… Mint tudjuk, István király, hogy meggyengítse a lázongó törzsek erejét, rendeletet hozott, hogy a helységek nem vehetik fel többé a törzs vagy a nemzetség nevét. A villongó törzseket szétszórta, vagyis ide-oda telepítette az országban, és különböző feladatokat rótt rájuk, pl. Erdélyben éppen a sóbányák felügyeletét. Ez történt többek között a Jenő törzzsel is: a széki sóbányák felügyeletére szánták őket, amikor idetelepítésükre sor került, esetleg éppen 1002-ben. Ezt abból gondolom, hogy Széken mind a mai napig létezik egy ún. Jenő-erdő, holott ezt a nevet emberemlékezet óta nálunk soha, senki nem viselte. Azt is tudjuk, hogy ebben a törzsben várjobbágyok is voltak. Ha tehát itt vár is volt, bánya is volt, mindjárt ésszerű a dolog logikája. De persze, ez csak az én logikám. Hát, bizony régmúlt idők szelei járnak a széki Jenő-erdőben! S vajon van-e, lesz-e, aki odafigyeljen ennek az erdőnek a susogására?
