Ki minek mestere? Ezermesterek, mesteremberek, alkotók-

Ki minek mestere? – Ezermesterek, mesteremberek, alkotók-

Tanár: Csog Orsolya

Győrfy Hajnalka Baróti Szabó Dávid Műszaki Líceum XI. osztály

1

Életkor:17 év 2. kategória: „Ki minek mestere?– Ezermesterek, mesteremberek, alkotók Lakcím: Barót, Str.Trandafirilor, Nr.9 Bl.1, Scara 4, Etaj 2, Apartament 36. Település: Barót E-mail: [email protected] Oktató gyorspostája: [email protected]

2

Mint szerető anya oltalmazó karjai úgy nyilott ki azon a gyöngyharmatos reggelen a református templom kapuja. Az épület boltíves ablakaiban, mint megannyi őszinte szempárban ezernyi szivárványra bomlott az őszi napsugár. Az óriás székelyzászló selyme méltóságteljesen hullámzott az orcákra piros rózsákat csalogató szellőben. Fölöttük az égbolt kékje, mint égi mezőkre kifeszített cáfolhatatlan székely lobogó, páratlan szépségű napot ígért. Mint hajdanán a megfáradt vándort, aki az út porától megterhelve oltalmat és csendes pihenőt talált jó barátok házában, úgy várt minket az Isten háza, hogy oltalmába belépve, lepörögjön lelkünkről a zaklatott világ haragja, és kiszakadva a nagy forgatagból, erősítsük meg lelkünket, hitünket. Különös eseménynek adott teret a templomkert. Az őszi számadás idején, mikor anyagi és szellemi termésünket büszkén mérlegeljük, az erdővidéki művelődési napok alkalmából itt találkoztak a vidék legjellemzőbb alapanyagait feldolgozó kézművesei. A frissen kövezett udvar fehér köveinek ropogása kísérte lépteinket, akárcsak egykoron az előkelő hintók nemes vendégeit. A pázsit füve még szisszent az éles kasza fájdalmától, és üde szénaillat lengte be a teret. Az ezernyi lila-piros árnyalatban pompázó őszirózsák is időtlenül mosolyogtak a vendégekre. Úgy éreztem, mintha időgépből léptem volna ki, és a műanyag és csillogás világából

a valamikori Erdély aranykorába csöppentem volna. A kertben gondosan kialakított

boltívek, tornácok és a lugas árnyékában ránk köszöntött minden, amit Erdővidék természeti kincsként sokat megpróbáltatott lakosainak adhat. Leköltöztek a közeli erdők bükk- és fenyőfái, közben mesteri kezek által festett bútorokká, ládákká és faragott edényekké nemesedve. Mikor visszhangzott a Hámor Gábor Áron ágyúinak dörgéseitől, a golyók súlyánál csak a lelki fájdalmaink nyomtak többet. Még ma is visszhangzik a Hámor Gábor Áron rézágyúinak rezgésétől. Még gurulnak a fülei ágyúgolyók az égi csatákban, még rebbenő lelkű kismadár a mi létünk és szabadságunk. A föld mélye ércet rejteget, de egyre kevesebb a lenvirág kékjében hullámzó mező a durva kendert termő terület. Ezeknek a kincseknek az életre keltői a hozzájuk szeretettel és tisztelettel nyúló mesterek. Ahogy végignézek az udvaron, mosolygós tekintetű fiatal népművészeket látok. Ők nemesítik meg az ércet, a fát, a cserzett bőrt és a puha gyolcsot. A pajkos szellő lengeti a bőrdíszműves portékáit és a székelyruhákat varró mester hagyományőrző darabjait, bújócskázik a kovácsmester cifra barokk stílusú tárgyain, és megpihen a bútorfestő életre vágyó ládikóin. Az arcok, mind-mind felhőtlenek, tekintetükben ott élnek a vidék 3

hagyományai, új formát nyer a a rideg vas, és díszbe öltözik a kézzel festett famunka, öltözetnek testet-lelket a bőrből-vászonból szabott-varrt alkotások adnak.

Elsőként Kovács Béla szígyártó mester mutatkozik be. Mosolygós kerek arcát mintha a világ összes napsugarai pirosították volna. Gyerekfejjel kezdte a bőrt megmunkálni. Először csak a kíváncsiság vezérelte egy műhelybe, mert tetszettek a szép erszények és táskák, majd tudatosan és egyre nagyobb szeretettel és tisztelettel tapintott rá a bőr varázslatos állagára. 17 éves volt, amikor elkezdődött ez a vonzalom, melyből családi hagyomány született, hisz fia apja nyomdokába lépett. A durva bőr mesés és mesélő átalakulása nyomán önálló életet kezdő használati tárgyak munkájukat dicsérik, az országban vagy határainkon túl. 2012-ben a Romániai Népművészeti Szövetség neki ítélte meg a Szígyártás Nagymester címet. Szemöldöke egy picit íveltebb lesz, mikor a díjról és időközben életcéllá vált mesterségének eredményeiről faggatom. Körülöttünk savanykás illatú, szemet gyönyörködtető dísztárgyak üzenik, hogy nincs elfelejtve még az őshazából örökölt mesterség. Vajon mi rejlik az asztalon pihenő hegedű-tokban? Először azt is a mester alkotásának gondoltam, ami ugyan igaz volt, de a szépen kimunkált tok rejtegette a legnagyobb meglepetést. Béla mester tudomása szerint az ő alkotása az első teljesen bőrből készült hegedű! Maga Béla mester nem tud zenélni, de a látogatók közül rögtön akadt egy prímás-hajlamú vállalkozó, kinek ujjai alatt a vonó ropogós csárdás dallamát varázsolta elő a szinte élő hegedűből. Új élete, új értelme lett ezáltal a hétköznapi életünkben lépten-nyomon fellelhető bőrnek. Táskák, tarsolyok, tárcák, övek mind gondosan érlelt, szabott és varrt használati tárgyak, a bőrhegedű pedig a kapocs más művészeti távlatok felé.

Pár lépéssel odébb a kis raktár barátságosan kialakított tornácán régi ismerősünk, a Sütő bútorfestő család legifjabb mestere, Sütő István épp egy ládikó festésének mozzanatait mutatja be. A saját kezűleg elkészített, természet-adta alapanyagokból kevert festék már székely-kékre varázsolta a dobozkát, a mester biztos keze pedig határozott ecsetvonásokkal kanyarítja a leveleket és növényszárakat, a vörös tulipánt és hamvas gyöngyvirágot, mint egykor dédapái a vargyasi portán. Nevüket a több helyiségben felállított székely kapuk is dicsérik. A legnagyobb elismerést akkor kapták, amikor Magyarország kormányzója, Vitéz Horty Miklós avatta fel a kaput. Egy egész világot 4

jelképez a székely kapu. Festve van, vagy csak a fában rejlő világszirmokat csalogatta elő a mester? Galambdúcos tetővel és a portára belépőt üdvözlő jókívánsággal látták el munkájukat, melyet nap mint nap dicsér a haza gazdája. Fényképekkel igazolja az ifjú mester, hány helyen állnak munkái, és büszkén újságolja, hogy újabb rügyek bontakoztak ki a múltba gyökerező családfán: két fia, Miklós és Zsombor is készen állnak, hogy megkeressék a patakok medrében, föld mélyében lévő pigmenseket, hogy kitanulják az asztalosság és bútorfestés hagyományőrző művészetét.

Boltív alatt rendezte be a „műhelyét” ifj. Bene János kovácsmester. Már a határozott, acélkezű bemutatkozásból megtudjuk, hogy apja és nagyapja is erre a névre hallgat, hogy a kalapács és üllő kemény zenéjét tőlük hallotta és szerette meg. Az olaszteleki műhelyben már 6 éves kora óta „beszélget a vassal”. Egyetemen környezetmérnöknek tanult, de a 200 éves családi hagyomány ápolását tekinti életcéljának. Rögtönzött „műhelyének” falán is patkót ábrázoló kép díszeleg. Viccesen rákérdezek, hogy az volna az a bizonyos szerencsét-hozó patkó? Mire a mester elmosolyodik, és büszkén elmeséli, hogy a régi Bene- portán, házújítás során találták meg azt a patkót egy gerendára szögezve. Ükapja készítette, két évszázaddal ezelőtt! Most Csíkszeredában is hallatszik minden nap az izzó vasak szisszenése és a kalapácsok csattogása. A családi vállalkozás mottója: „Hagyományok nyomában!”,célja pedig fenntartani Székelyföldön a vasmunkálást, és felvenni a versenyt az iparban előállított tömegtermékekkel, hogy jó minőségű, hagyományos eljárásokkal készült kovácsoltvas termékek dicsérjék alkotóinak keze munkáját szerte a nagyvilágban. Szakmai hitvallásának tekinti a vas tiszteletét. Szerinte vissza kell állítani a kézi munka becsületét, a hagyományőrző termékek pedig bármikor méltó ellenfelei a gyárilag hegesztett termékeknek. Arra törekszik, hogy soha ne készítsen két teljesen egyforma tárgyat. Bemutatójának legékesebb darabja a piros bársonypárnán méltósággal pihenő Szent Korona vasból kovácsolt csíkszeredai

Magyarország

Nagykövetségére

készült

mása. A remekmű

tisztelgés a magyar múlt előtt, és jele annak, hogy Erdély eme szegényes csücskéből, földjének rejtett kincseiből, a szívvel-lélekkel dolgozó mester életet lehel a rideg anyagba. Körülálltuk a koronát, és akarva-akaratlanul az eredetinek

megpróbáltatásokkal tűzdelt múltjára gondoltunk. Valaki egy

Miatyánkot suttogott és mindnyájan úgy éreztük, amíg azt magyarul és szülőföldünkön tehetjük, addig a négy égtájból ránk zúduló viharok egyike sem tud elsöpörni.

5

A szőlőlugas ívelt boltozatát feketére nemesedett fürtök és rozsdafoltos levelek ékesítik. A jó bort ígérő illat –özönben a bordákra felakasztva rokolyát, pendelyt, inget, harisnyát, lajbit lenget a mókás kedvű őszi szellő. A székelyföldi ember hétköznapi és ünnepi viseletét élteti a bodosi Dávid Alpár szabómester. Méltó társa a fát- vasat-bőrt megnemesítő népművészeknek. Számára sorsdöntő életpillanat volt, amikor a népi öltözet készítése, a hagyományok modern világba való átmentésének gondolata megszületett. Pár évtizeddel ezelőtt még a vasárnapi istentiszteleten büszkén vették fel a falusiak a székelyruhát, de a kommunizmus szigora, és az utána kibontakozott demokratikus, rosszul értelmezett szabadság már-már a nagymama tulipános ládájába hagyta pihenni a hagyományos öltözéket.

Hajlamosak vagyunk hódolni a divat őrületének. Hajlamosak vagyunk lemásolni mások szokásait, és úgy gondoljuk, azáltal hogy pantallós világot telepítünk szülőföldünkre, az jobban felzárkózik a modern világhoz. Szerencsére a szabómester és hozzá hasonlóan székely települések apraja-nagyja megtapasztalták, hogy nem az idegen értékek, divatok kölcsönvétele, hanem a saját múltunk méltóságát hordozó sajátosságok nyitják meg számunkra a nagyvilág felé eddig elzárt kapukat. A népmesékből, dalokból, hagyományos értékekből és jellegzetes öltözékekből mindenki ráismer majd a székelyekre, akik bár nem szerepeltek az Ábel Amerikába fogadó illetékes listáján, büszkén képviselik magyarságukat a nagyvilágban. Továbbra is természetes anyagokból szövik a vásznat és a posztót. Kézzel horgolják a zsinórt meg a csipkét. Hajszálnyi hagyománykövető pontossággal ívelik a bársonypántlikás díszítést a mellényeken, úgy, ahogyan azt dédanyáink tették. Szerencsére, nincs olyan bérmálkozási vagy konfirmálási ünnepély, ballagás vagy szüreti bál, ahol ne hagyományos öltözetben jelenjenek meg fiataljaink. Az anyák-nagyanyák hozományából előkerült felnőtt ruhának is újra méltósága lett. Szemet-szívet gyönyörködtető látvány az ünnepi gyülekezet: apraja-nagyja ízig-vérig székely! Nem a túlzott mutogatás-vágy, hanem a nemes értelemben vett tisztelet és hagyományőrzés jele ez. Ha életünk nagy pillanataiban gyökereinket tükröző felöltőben jelenünk meg, úgy érezzük, velünk sem szakad meg a múltból a végtelenbe ívelő varázsfonal. Ezekkel a gondolatokkal varrják a bodosi kis családi műhelyben a gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt örömet szerző székely öltözetet. A mester lépést tart a korral is, modern ruházati cikkekbe épít hagyományos elemeket, az újraértelmezett múlt harmonikusan illeszkedik a régi mintákhoz. Szerencsére a Dávid családban is növekedik a hagyományokat továbbéltető nemzedék. Két fia már leskelődik, segítkezik a műhelyben, jelét adva a biztos folytatásnak. 6

Bőr, fa, vas, vászon, mind-mind szülőföldünk kincsei, és a belőlük gondosan megmunkált tárgyak a székely hagyományok hordozói. Csöppnyi történelem varródott, festődött, kalapálódott minden kiállított tárgyba, és mint soha ki nem alvó mécses, hordozzák az anyaföld üzenetét szerte a nagyvilágba. Mert: „Ki tudja merre, merre visz a végzet /Göröngyös úton, sötét éjjelen” emeli hangunkat az égbolt kék zászlaja felé a székely himnusz. Nem találunk olyan világrészt, ahova bujdosóban vagy jobb élet reményében ne jutottak volna el székelyek. Mindenik szívében suttognak a Hargita fenyvesei, és ha tehetik, magukkal visznek egy morzsányi „otthont”: piciny festett ládát, bőrtárcát, kis székelyruhát az idegdenben felcseperedő nemzedéknek, kovácsoltvas gyertyatartót, melyen a szülőföldért könnyezik az ünnepnapon meggyújtott gyertya. Minden alkotás a maga módján a mesterek ügyes kezét és a hagyományőrzés oltárán tett szolgálatát dicsérik. Ők azok a kapcsok, akik a múlt láncszemeihez csatolják a jövőt, tárgyi szinten is szavatolva megmaradásukat. Az ezer székely leány találkozóra, a minden évben Csíksomlyón a négy égitájból mágnesként összegyűlt Székelyhonra gondolunk, tudjuk, érezzük, hogy helyünk és üzenetünk van a mának. Népművészeti, történelmi kis sétánk után visszalépünk a benzingőzös, műanyagoktól elözönlött világba. Mint szerető anya ölelése úgy csukódik be mögöttünk a templomkapu. Folytatjuk hétköznapi küzdelmeinket, de lelki szemeinkkel végigsimogatjuk a templomkertben látott valamennyi tárgyat,

együtt

érzünk

az

ott

megismert

mesterekkel,

hagyományőrzőkkel.

Hétköznapi

követelményeket teljesítünk, de tudjuk, hogy csak a múlt értékeiből merítünk erőt a megmaradáshoz, hogy hétvégén meg ünnepnapokon nem a multicégek számítógépes kukacai, hanem szülőföldön küzdő és a dolgozó őseink unokái vagyunk, akiknek az égbolt mindig olyan lesz, mint láthatatlan kezek által az örökkévalóságba lobogtatott székely zászló, hogy Nap és Hold Csaba királyfi óta őrködnek felettünk. Szellemi hagyaték és tárgyakban megtestesült múlt tisztelete: ezek a varázskulcsok a jövő kapujához, a Kárpátok bölcsőjében „élni-halni” elszánt maroknyi székelység hitvallásának bizonyságai

.

7