kezd elveszíteni az élet

EQUAL  A/077 PROEJKT 

… akiket  kezd elveszíteni az élet … 

A MEGÁLLÓ CSOPORT  Nappali­ közösségi terápiás  programjainak tapasztalatai  és a  szenvedélybeteg fiatalok speciális  oktatási programja 

Zárótanulmány

TARTALOM: 

I. Bevezető........................................................................................................ 3  I.1. A tanulmány célja........................................................................................ 3  I.  2  A  témával  kapcsolatos  fontosabb  szakirodalom  és  kutatási  eredmények  áttekintése.................................................................................................................... 4  I.2.1. Szenvedélybetegség (addikció)................................................................ 4  I. 2.2. Függőség (dependencia) ........................................................................ 5  I. 2.3. Veszélyes használat (abúzus)................................................................. 6  I. 2.4 A drogok fajtái .......................................................................................... 6  I. 2. 5. Összegzés ............................................................................................. 7  I.2.6. A függőségek kezelésének lehetőségei ................................................... 7  I.2.6. 1. A gyógyítás modelljei ........................................................................... 7  I.2.6.2. A Minnesota modell............................................................................... 8  I.2.6.2.1. A Minnesota modell története............................................................. 8  I.2.6.2.2. A Minnesota modell filozófiája ............................................................ 9  I.2.6.2.3. A Minnesota program elemei és szerkezete..................................... 10  I.2.6.2.4. Összegzés ....................................................................................... 11  II. A Megálló Csoport bemutatása, általános jellemzők ................................... 12  II.1 Az „alapítók”.............................................................................................. 12  II.2 A Megálló Csoport Alapítvány foglalkoztatási stratégiája........................... 14  II.3. Alapelvek ................................................................................................. 18  II.4. Célok, célcsoport...................................................................................... 19  II.5. A Ház ....................................................................................................... 19  III. Szakmai programok ................................................................................... 22  III.1. Rehabilitációs program............................................................................ 22  III.1.1 A rehabilitációs program önsegítő elemei.............................................. 22  III.1.1.1 Önsegítő csoportok ............................................................................ 22  A Józanság Megtartó Csoport......................................................................... 24  Szülőcsoport ................................................................................................... 25  Színház Megálló ............................................................................................. 25  III.1.2 A rehabilitációs program engedélyköteles elemei.................................. 28  III.1.2.1 Nappali ellátás.................................................................................... 28  III.1.2.2 A közösségi ellátás célja, feladata...................................................... 28  III.2 Oktatási Program ..................................................................................... 30  IV.Befejezés.................................................................................................... 33

2 

Bevezető  „Mi  vagyunk  azok,  akiktől  a  jó  szülők  óvják  a  gyermekeiket.  Ez  a  lap  nem  garantálja,  nem  ígéri  és  nem  bizonyítja,  hogy  a  >>semmirekellők<<  mégis  valamire  kellenek, valamire jók, azt viszont talán képes megmutatni, hogy nem feltétlen vagyunk  azonosak az amerikai krimik negatív (bár napjainkban egyre inkább pozitívabbá váló)  hőseivel. Talán láthatóvá tudjuk tenni azt, hogy a deviánsok, narkósok, csavargók nem  egy egész estét betöltő film mozivásznáról idepottyant >>csodabogarak<<, akik a film  másfél,  két  órája  után  megszűnnek  létezni,  hanem  húsz,  harminc,  negyven  év  élettapasztalatának,  életútjának  >>eredményei<<,  ha  úgy  tetszik  kudarcai.  A  lényeg,  hogy itt élünk (és élünk) és tetszik vagy nem, tudomásul vesszük vagy nem, osztozunk  a  világon,  országon,  városon,  hiszen  a  >>társadalmon  kívüliek<<  csoportja  is  a  társadalmon  belül  van.(…)  Mert  végső  soron  ezt  szeretnénk:  figyelmet,  törődést,  szeretetet;  megmutatni,  hogy  >>másságunkkal<<  együtt  sem  vagyunk  mások,  még  akkor sem ha >>mi vagyunk azok, akiktől óvtak a szüleink<<….” 

(MeneTrend 2001 A Megálló Csoport lapja)  Tanulmányom  elsősorban  a  Megálló  Csoport  nappali  rehabilitációs­,  közösségi­és  oktatási programjának tapasztalatait igyekszik megfogalmazni és elérhetővé tenni.  A  szakmai  anyag  egy  mélyebb,  szakmai  inspirációja  a  (pszicho)terápia  egy  sajátos  közege  és  módszere,  a  terápiás  közösségek  megismertetése  a  külvilág,  a  pszichológus­  hallgatók  és  más  segítő  szakmát tanulók  számára.  Ezzel  kapcsolatban azonban  két fontos  dolgot érdemes előljáróban megjegyezni;  A  terápiás  közösségek  esetében  talán  még  inkább  igaz  az,  ami  egyébként  más  terápiás  megközelítésekre  is  jellemző;  a  „módszer”  megjelölést  sok  esetben  pontatlannak,  pejoratívnak  érzik  azok,  akik  részei  egy  ilyen  rendszernek.  A  módszer  megjelölést  mégis  alkalmazzuk,  részint  mert  ez  fontos  a  terápiás  közösségek  elismertsége  szempontjából  (egyetemen  tanítható,  és  a  társadalombiztosítás  által  finanszírozható  rendszereknek  képesnek  kell  lenniük  „módszerként”  is  funkcionálni),  másrészt  mert  ezzel  a  medikális  megközelítésekkel egyenrangú státust rendelhetünk a terápiás közösségekhez.  A  terápiás  közösségekben  folyó  terápia  a  pszichoterápiák  egy  nagyon  tiszta,  ősi  formáját jelenti. Ezért egyszerre több és kevesebb mint a pszichoterápiák a pszichológusok  és  orvosok  által  szakmaként  tanult  megközelítései.  A  terápiás  közösségekben  nincs  éles  határ  segítő  és  segített  között,  a  szerepek  hitelessége,  a  személyek  valódisága  mindenek  fölött áll. A segítés lehetőségeit és lehetetlenségét, a személyes sorsok súlyát és a döntések  felelősségét, ugyanakkor végtelen szabadságát ebben a környezetben a maga totalitásában  élhetjük  meg.  Szemben  más  terápiás  irányzatokkal,  ahol  a  szakmai  tudás  ad  bizonyos  támpontokat  a  betegségre  és  a  gyógyulásra,  a  személyiség  dinamikájára  és  fejlődésének  lehetőségeire vonatkozóan, ez a dimenzió a terápiás közösségekben megmarad személyes  szinten. Ez adja a „módszer” nagyszerűségét, ugyanakkor megismételhetetlenségét is (ami  miatt  sohasem  lehet  igazából  módszer).  A  terápiás  közösségekben  mindenki  a  saját  pszichoterápiáját fedezi fel, a saját törvényszerűségeivel.  Végül  meg  kell  hogy  köszönjük  az  EQUAL  támogatását,  valamint  az  ELTE  Pszichológiai Tanácsadás Központjának hallgatóinak és a Megálló Csoport jelenlegi és volt  stábjának és klienseinek, hogy segítettek a szakmai anyag létrehozásában. 

I.1. A tanulmány célja  A  tanulmány  témája:  egy  „termék”,  program,  innováció  bemutatása.  A  „Megálló  Csoportot” fogom –reményeim szerint­ úgy bemutatni, hogy annak történetébe, munkájába,  erényeibe  és  nehézségeibe  is  bepillantást  nyerhessen  az  olvasó,  akkor  is  ha  a  csoport  munkájával soha nem találkozott.

A  „Megálló  Csoport”  fogalom,  mely  mögött  egy  figyelemre  méltó  ügy,  kísérlet,  civil  kezdeményezés húzódik. E fogalmat 1997­ben használták először, ekkor alakult egy színház  terápiás csoport, mely a Színház Megálló nevet kapta. 1  A  Megálló  Csoportot  szenvedélybetegek,  deviáns  fiatalok  alapították  önmaguk  és  társaik  segítése  céljából.  A  Megálló  által  ellátott  feladatok,  tevékenységek  –a  maguk  bonyolult  összefüggés  rendszerében  és  komplexitásában­  a  mai  napig  egyedivé,  mintaértékűvé teszik ezt ­az azóta formális kereteket öltő és professzionálódó­ szervezetet.  A  Megálló  bemutatásához  két  nagyobb  szakterület  részletezésére  lesz  szükség  a  tanulmányban, mely területekkel a szakirodalom bővebben foglalkozik. Az egyik ilyen terület  az  önsegítés,  melyet  részletesebben  fogok  bemutatni,  a  másik  terület  pedig  a  deviáns  karrierből  való  kilépésnek  a  folyamata,  amikor  volt  drogfüggők  a  józanságot  hivatásuknak  tekintik, s arra használják deviáns identitásuk tapasztalatait, hogy legitimálják saját deviáns  múltjukat, és segítőként új életpályát építsenek fel.  Tanulmányom  felépítésében  szakaszonként  törekszem  az  általánostól  –a  szakirodalom bemutatása segítségével­ haladni a részletek, konkrétumok felé. Az általános  részek  bemutatásánál  a  nagyobb  tudomány­  és  szakterületek  kutatási  eredményeit  használom, míg a konkrét „Megállóhoz” kapcsolható részeteket a Megálló Csoport különféle  dokumentumait  elemezve  mutatom  be.  Itt  az  alapító  okiratot  az  éves  alapítványi  beszámolókat,  a  kliensek  beszámolóit  és  pályázati  dokumentációkat,  projekt  előrehaladási  jelentéseket  hívok  segítségül.  Célom,  hogy  a  kettő  közti  összefüggéseket  szemléltetni  tudjam,  illetve  szeretném  vizsgálni,  hogy  egy­egy  tanulmány  hipotézisei  milyen  módon  tükröződnek  és  fogalmazódnak  meg  egy  működő  intézmény  napi  gyakorlatában  keletkező  dokumentumokban. 

I.  2  A  témával  kapcsolatos  fontosabb  szakirodalom  és  kutatási  eredmények  áttekintése  A  kábítószer­probléma  nem  új  keletű.  Kábítószerek  mindig  voltak,  és  lesznek.  Nem  mindegy azonban, hogy a drogfogyasztást és az ezzel kapcsolatos problémákat hogyan ítéli  meg a társadalom, mit tesz, és mit nem. 1990­ben vált világossá a nyilvánosság számára is,  hogy  Magyarországon  igenis  vannak  drogfogyasztók,  vannak  deviáns  fiatalok.  Az  állami  ellátórendszerek  lassan  mozdultak,  a  meginduló  intézményes  ellátás  leginkább  kórházi,  gyógyszeres  kezelésből  állt.  Voltak  akkor  is  szakemberek,  akik  a  devianciát,  a  drogfogyasztást,  szenvedélybetegséget  komplex  módon  próbálták  megérteni,  és  tenni  valamit a segítés érdekében. (Elekes és Paksi, 2000) 

I.2.1. Szenvedélybetegség (addikció)  Az  addikció  kifejezés  a  latin  adós,  rabszolga  szóból  származik,  mivel  úgy  függött  a  rabszolga  a  gazdájától,  ahogyan  a  szenvedélybeteg  bizonyos  viselkedésektől  vagy  pszichoaktív  szerektől  (Funk,  1996.).  A  szenvedélybetegségek  két  csoportra  oszthatók.  Korábban  csak  a  pszichoaktív  anyagok  használatát  értették  alatta,  ma  már  a  kóros  viselkedésformákat  is  idesorolják,  amelyek  bizonyos  magatartásszekvenciák  ismétlésén  alapulnak,  ciklikusságot  mutatnak.  Ezeket  összefoglaló  néven  viselkedéses  addikcióknak  nevezik.  Ilyen például  a  kóros  vásárlás,  játékszenvedély  vagy a  kockázatfüggőség.  Ezek  a  viselkedésmódok  a  „normál”  viselkedésből  alakulnak  ki,  akkor  tekintjük  rendellenességnek,  ha a személyre vagy környezetére hátrányos következményekkel járnak (Rácz, 1999.)  Jelen  tanulmányban  az  addikciók  másik  csoportjával  foglalkozom  részletesen,  a  kémiai  anyaghasználaton  alapuló  szenvedélybetegségekkel,  mert  az  általam  bemutatott  intézmény  elsődlegesen  e  témában  érintett  célcsoporttal  foglalkozik.  Az  alkoholtól,  kábítószerektől,  a  gyógyításban  használt  szerek  nem  rendeltetésszerű  használatától  való  függőséget  ma  már  a  kutatók  nagy  része  együtt  tárgyalja  kémiai  addikciók  elnevezéssel.  1 

A Színház Megállóval részletesebben egy külön fejezetben foglalkozunk.

4 

White  és  Wartburg  már  1973­ban  javasolt  egységes  dinamikus  modellt  a  kémiai  addikciók  tanulmányozására, mivel a pszichoaktív szereket használó személyek sokszor kombinálják a  különböző  anyagokat,  illetve  gyakori  az  egyik  fajtáról  a  másikra  való  átváltás  (Levendel,  Mezei, 1972; Levendel, 1987; Rácz, 1999.). A betegek kezelése is hasonló módon történik.  A szenvedélybetegségek közös jellemzőit Gerevich József (1995) foglalta össze: ismétlődő  késztetés  bizonyos  magatartásszekvenciák  végrehajtására;  a  személy  belső  feszültsége  a  viselkedés  végrehajtása  közben  egyre emelkedik;  a  cselekvéssor  befejeztével  a feszültség  átmenetileg  hirtelen  csökken,  és  ez  az  a  tényező,  amely  fenntartja  a  viselkedést,  és  ismétlésre készteti az egyént; ismét jelentkezik a késztetés, s amíg a személy kényszerűen  meg  nem  ismétli  a  viselkedést,  addig  negatív  hatásokat  él  át.  Az  Amerikai  Pszichiátriai  Társaság  és  a  WHO  a  szenvedélybetegségek  négy  fő  jellegzetességét  emeli  ki,  ezek:  a  kontrollvesztés; a felhívó ingerekhez való kötöttség; az addiktív viselkedés szabályozásának  nehézsége; a viselkedés sztereotíppá válása (Rácz, 1999.)  Ahhoz képest, hogy a szenvedélybetegség kialakulását az 1800­as évek végén még  csak egy tényezővel magyarázták, magával a pszichoaktív anyaggal (tehát az alkoholizmus  kialakulásának  oka  maga  az  alkohol),  a  XIX.  század  végére  már  multifaktoriális  okokat  tulajdonítanak  neki.  H.  Solmes  (1972)  azt  gondolta,  hogy  a  szenvedélybetegség  kialakulásában  négy  tényező  játszik  szerepet:  a  vágyott  bódulatot  okozó  anyag  hangulatváltoztató  hatása;  a  személyiségstruktúrában  gyökerező,  szenvedélybetegségre  jellemző viselkedés; a szenvedélybetegség folyamatának patofiziológiai feltételei; valamint a  személy  környezete.  Zinberg  1984­ben  már  csak  három  tényezőt  azonosít:  a  drogot,  az  egyént és a társadalmat. 

I. 2.2. Függőség (dependencia)  Az Amerikai Egyesült Államokban a polgárháború idején „függőség” alatt még inkább  valamiféle jó szokást értettek, mintsem rosszat (Szasz, 1975, idézi Zinberg, 1984). A háború  idején  gyógyászati  célokra  kezdték  alkalmazni  az  ópiátokat,  a  hozzászokást  katonabetegségnek  nevezték,  nem  pedig  a  deviancia  megnyilvánulásának.  A  háború  befejeztével  nagyarányúan  megnőtt  az  ópiumfüggők  száma.  De  alkalmazták  az  ópiumot  gyógyításra  már  sokkal  korábban  is.  Martin  Booth  (1996)  Az  ópium  története  című  könyvében írja, hogy 1525­ben fordítottak angolra egy 1398­ban íródott könyvet, amiben már  említés  történik  az  ópium  orvosi  drogként  való  használatára:  „Ha  nagy  a  fájdalom,  be  kell  venni egy kis ópiumot.” Amerikában a századfordulón még gyakoribbá vált az ópiát tartalmú  gyógyszerek  alkalmazása  a  gyógyászatban,  és  a  lakosság  körében  nagyobb  arányú  függőséget  eredményezett,  mint  ami  az  1970­es  évek  végén  jelentkezett.  Az  emberek  helytelenítették  a  függőséget,  de  tolerálták,  inkább  sajnálták,  mint  megvetették  a  függőket  (Zinberg,  1984).  1910  és  1920  között  a függőséget  olyan  értelemben  használták,  ahogyan  később  a drogabúzust:  bizonyos  drogok  kulturálisan  helytelenített fogyasztására.  1912­ben  fogalmazta  meg  Charles  B.  Towns  az  „addiktív  triádot”:  fokozott  vágyakozás,  növekvő  tolerancia és elvonási tünetek a szer abbahagyásakor (Zinberg, 1984). Ez a meghatározás a  bio­pszichoszociális megközelítés szerint mára kiegészült azzal, hogy: a személy az anyagot  az  eltervezettnél  nagyobb  mennyiségben,  illetve  hosszabb  ideig  használja;  szeretné  a  használt  szert  abbahagyni  vagy  kontrollálni;  sok  időt  tölt  el  az  anyag  megszerzésével;  szociális szerepeinek nem képes megfelelni; folytatja az anyag használatát annak ellenére,  hogy tisztában van káros hatásaival (Rácz, 1999).  Dependencia  esetén  meg  szokás  különböztetni  fizikai  illetve  pszichológiai  függőséget.  A  drogfogyasztást  vizsgáló  kutatók  eleinte  minden  drogfogyasztó  viselkedést  fizikailag  addiktívnak  tekintettek.  Amikor  kiderült,  hogy  nem  minden  anyag  okoz  fizikai  függőséget,  1957­ben  a  WHO  egy  új  fogalmat  vezetett  be,  a  pszichológiai  habituáció  fogalmát.  A  habituáció  annyiban  különbözik  a  függőségtől,  hogy  a  drogfogyasztó  személy  vágyat érez a használat folytatására, nem kényszert, ahogyan a fizikai függőség állapotában.  A  tolerancia,  ha  megjelenik,  nagyon  kismértékű,  fizikai  függőség  nem  alakul  ki,  nem

5 

jelentkeznek fizikai elvonási tünetek, káros hatások ha megjelennek, akkor csak az egyénre  magára vonatkoznak (Zinberg, 1984.).  Az addikció és a habituáció kifejezések megkülönböztetés nélküli alkalmazása miatt  keletkezett  zavar  eloszlatása  miatt  1964­ben  a  WHO  feladta  arra  való  törekvését,  hogy  az  egyes  definíciókat  mereven  fogalmazza  meg,  ehelyett  az  összes  visszaélésszerűen  alkalmazott  pszichoaktív  anyagcsoport  egyedi  leírását  javasolta.  A  közös  ezekben  a  leírásokban  az  volt,  hogy  mindegyik  anyag  okoz  lelki  függőséget,  némelyik  közülük  testi  függőséghez is vezet, amely elvonási tünetek formájában jelenik meg (Halbach, 1975.).  A  DSM­IV  nem  sorolja  a  lelki  függőséget  a  dependencia  tünetei  közé,  mivel  nehéz  objektíven vizsgálni, így kizárólag ennek megléte esetén nem lehet felállítani a dependencia  diagnózisát (Rácz, 1999.). 

I. 2.3. Veszélyes használat (abúzus)  A  drogabúzus  kifejezést  először  az  Egyesült  Államok  déli  részén  élő  feketék  kokainfogyasztására  alkalmazták,  később  átterjedt  az  Amerikában  élő  kínaiak  ópiumszívására is. Valószínűleg a lenézett és megvetett kisebbségekkel szembeni előítéletet  és félelmet fejezte  ki  inkább,  mint  a drogok  hatása  miatti  aggodalmat  (D.F.Musto,  1973,  J.  Helmer, 1975, idézi Zinberg, 1984.).  Rácz  József  (1999.)  az  abúzus  jelentését  úgy  fogalmazza  meg,  hogy  az  a  „pszichoaktív  anyag  használat  maladaptív  formája,  mely  visszatérő  és  jelentős  adverz  következményekhez  vezet,  melyek  az  ismételt  anyaghasználathoz  kapcsolódik”  (18.  o.).  A  Betegségek Nemzetközi Osztályozása az abúzust veszélyes anyaghasználatként értelmezi.  Általában megelőzi a dependencia kialakulását, de sokaknál egész életükben nem alakul ki  függőség. Az abúzus jelentős károkat okoz a személy szervezetében, aki valószínűleg nem  tud  megfelelni  szociális  szerepelvárásainak,  veszélyes  helyzetekben  is  használni  fogja  a  pszichoaktív  szereket  (pl.:  ittas  vezetés),  jogi,  erkölcsi  problémái  is  adódhatnak  a  használatból, szociális és interperszonális problémákat is kiválthat. 

I. 2.4 A drogok fajtái  E  tanulmányban  nem  foglalkozom  részletesen  a  drogok  fajtáival,  témaválasztásom  szempontjából  az  nem  releváns,  egy  rövid  tájékoztató  jellegű  szakirodalmi  összefoglalást  mégis adok ezzel kapcsolatban.  A  különböző  drogokat  sokféleképpen  lehet  csoportosítani.  Nevezhetjük  őket  legálisnak  és  illegálisnak,  jogi  státuszuk  alapján.  Legális  az  alkohol,  a  nikotin,  és  a  gyógyászatban  alkalmazott  szerek  addig,  amíg  rendeltetésszerűen  alkalmazzák  őket.  Illegális  mindaz,  amit  a  köznyelv  kábítószerként  ismer:  ezek  közé  tartoznak  az  amfetaminszármazékok,  az  ópiátok,  a  kokain,  a  kannabiszszármazékok,  az  LSD  (Demetrovics, 2001.).  Megkülönböztethetjük  őket  addikciós  potenciáljuk  illetve  káros  hatásuk  mértéke  szerint  lágy  és  kemény  drog  kifejezéssel.  A  leggyakrabban  használt  megkülönböztetés  az  anyagok  központi  idegrendszerre  gyakorolt  hatása  alapján  történik,  így  három  csoport  különíthető el:  1.  A  stimulánsok  azok  a  szerek,  amelyek  serkentik  a  központi  idegrendszer  működését, ide sorolhatók az amfetaminszármazékok, a kokain, a nikotin és a koffein.  2.  Depresszánsok  közé  tartoznak  azok  az  anyagok,  amelyek  az  előbbi  csoporttal  ellentétes  hatást  fejtenek  ki  a  központi  idegrendszerre,  gátolják  annak  működését,  nyugtatólag  hatnak,  ezek  közé  sorolhatók  az  egyes  pszichoaktív  hatású  gyógyszerek:  nyugtatók,  altatók,  szorongásoldók,  az  alkohol  és  ópiátok:  ópium,  heroin,  morfin,  kodein,  metadon. 3.  A  hallucinogének  vagy  pszichedelikus  szerek  tartoznak  a  harmadik  csoportba,  amelyek  megváltoztatják  a  tudati  működés  az  észlelés  és  a  gondolkodás  szokásos  folyamatait,  módosult  tudatállapotot  hoznak  létre.  Ebbe  a  csoportba  tartoznak  a

6 

kannabiszfélék (bár néha külön csoportba sorolják őket), a meszkalin, az LSD, a pszilocibin,  a  szerves  oldószerek és  pcp. Az  extasyt  és  rokon  vegyületeit  is  szokták ebbe a  csoportba  sorolni, mások hallucinogén stimulánsnak nevezik őket. (Demetrovics, 2001.) 

I. 2. 5. Összegzés  Világszerte  folyik  a  vita  arról,  hogy  a  különböző  kémiai  anyagokkal  való  visszaéléseket lehetséges illetve célszerű­e egységes modellben szemlélni (Buda, 2004.). A  vitákat  a  pszichoaktív  anyagok  legális  és  illegális  csoportokba  sorolása  teszi  aktuálissá,  pontosabban, hogy engedélyezett és elfogadott olyan anyagok (alkohol, nikotin) használata,  amelyek  sokkal  veszélyesebbek  és  ártalmasabbak  az  egyénre  és  a  társadalomra,  mint  néhány  (marihuána)  a  tiltott  és  illegális  szerek  közül.  Sokan  tehát  a  legális  és  illegális  szabályozás  felülvizsgálatát  szeretnék  elérni.  Mások  minden  egyes  kémiai  anyag  külön  tárgyalásában látják a jövőt, mivel minden anyagnak más a hatása. Ettől függetlenül sokan  törekszenek  nemcsak  a  különböző  kémiai  anyagok  használatát,  hanem  a  viselkedéses  addikciókat is egy nagy közös kategóriába besorolni annak okán, hogy a háttérben hasonló  működési  mechanizmusok  állnak.  A  kutatók  az  integratív  szemlélettől  azt  várják,  hogy  egy  általános elméletet tudnak felállítani az addikciókra vonatkozóan, amely segíti a kutatást és a  meglévő  ismeretek  rendszerezését.  A  legfontosabb  azonban  az  integratív  szemlélet  a  prevenció  és  a  terápiák  szempontjából,  ahol  gyakorlati  útvonal  lehet  a  kockázati  tényezők  gyengítésében és a védőfaktorok erősítésében (Buda, 2004.). 

I.2.6. A függőségek kezelésének lehetőségei  I.2.6. 1. A gyógyítás modelljei  A szenvedélybetegekkel végzett terápia során az előrehaladó függőségi folyamatban  a leépülő és izoláló lelki mechanizmusokat próbálják megváltoztatni és átdolgozni, miután a  szervezeti károsodásokat megállította a gyógyszeres kezelés (Buda, 2004.).  Az  addikciókat  kezelő  terápiás  lehetőségeket  Gerevich  József  (2000.)  nyomán  foglalom össze. A szenvedélybetegségek terápiás kezelését jelentő modelleknek két típusa  van, az alap­ és az integratív modellek. Az alapmodellek egy fókuszra összpontosítanak. Öt  ilyen  alapmodell  ismeretes:  a  morális,  a  tanulási,  a  betegség­,  az  önmedikalizációs  és  a  szociális  modell.  Az  integratív  modellek  többfókuszúak,  az  alapmodellek  egyes  elemeit  használjál  fel:  a  betegségmodell  a  függőségre,  az  önmedikalizációs  modell  a  függőség  mögött álló pszichopatológiára, a kettős diagnózis modellje pedig egyszerre fókuszál mindkét  előző tényezőre.  A morális modell a legrégibb, az addikciók kialakulásának döntő tényezője eszerint a  modell szerint az erkölcsi gyengeség, az akaraterő hiánya. Itt a cél a páciens akaraterejének  fejlesztése.  E  modell  hátránya,  hogy  a  terapeutát  szembeállítja  a  beteggel,  mert  a  terápia  során  morális  kérdéseket  állít  a  középpontba  –  ez  a  morális  modell  előnye  is  egyben  ­  növelve ezzel a beteg bűntudatát.  A  tanulási  modell  szerint  az  addiktív  viselkedés  már  a  gyermekkorban  kialakulhat,  amikor  a  gyerek  megfigyeli  a  szülők,  illetve  a  számára  fontos  személyek  ilyen  irányú  magatartását, a későbbiekben pedig a droghasználat során kapott megerősítések, az eufória  és  az  elvonási  tünetek  jelentkezése  révén  alakul  ki  és  marad  fenn.  Ezek  a  megerősítések  kapcsolódnak  a  „húzás­  és  lökésmechanizmushoz”  (Gerevich,  2000.),  miszerint  a  drogfogyasztó a használat kezdeti fázisában a jóérzés eléréséért nyúl a drog után, a későbbi  szakaszokban  pedig  már  az  elvonási  tünetek  kivédése  miatt,  vagyis  normál  állapotának  visszaállításáért.  A modell előnye, hogy nem vonja felelősségre a szenvedélybeteget a drogfogyasztás  miatt, felelőssége a tanulásig, illetve a tanulás elmulasztásáig tart.  A  betegségmodell  az  addikciót  gyógyíthatatlan  betegségnek  tartja,  amiből  csak  felépülni lehet a tünetek kezelésével. A tüneti kezelés azt jelenti ebben az esetben, hogy a

7 

szenvedélybeteg  távol  tartja  magát  a  pszichoaktív  szerektől,  mivel  képtelen  kontrollálni  a  fogyasztását. A legfontosabb problémának ez a modell a kémiai függőség kialakulását tartja.  A tünetmentes szenvedélybetegeknek egész életük során szem előtt kell tartani, hogy nem  rendelkeznek a kémiai szerek kontrollálásának képességével, az erősebb náluk.  Ennek  a  modellnek  is  előnyét  jelenti,  hogy  nem  vonja  felelősségre  a  személyt,  emellett  hangsúlyozza  a  segítségkérés  igényét  a  beteg  részéről,  és  az  öngondoskodásra  fókuszál. Hiányossága, hogy nem foglalkozik azokkal, akik nem tartják meg az absztinenciát.  Az  önmedikalizációs  modell  követői  azt  gondolják,  hogy  a  szenvedélybetegek  a  pszichoaktív  szereket  saját  lelki  fájdalmaik  tompítására,  saját  pszichopatológiájuk  gyógyítására  használják.  A  kezelés  célja  a  háttérben  álló  zavar  felszínre  hozása,  megszüntetése.  Sok  esetben  azonban  a  drogfogyasztás  hátterében  álló  pszichopatológiai  tünetek  inkább  a  droghasználat  során  alakulnak  ki,  mintsem  azok  lennének  az  elindítói  a  fogyasztásnak.  A szociális modell követői szerint a szenvedélybetegségek kialakulásának elsődleges  tényezője a személyt körülvevő társadalmi, kulturális, szociális környezet. A kezelés célja a  szenvedélybeteg  szociális  helyzetének  megváltoztatása  egyrészt  a  környezet  megváltoztatásával,  vagy  a  környezet  által  okozott  stressz­kezelés  képességének  megváltoztatásával.  A  szociális  modell  jól  alkalmazható  együtt  bármelyik  másik  modellel.  Leggyakrabban  a  tanulási  modellel  együtt  alkalmazzák,  mint  szociális  tanulási  modellt.  Hátránya,  hogy  a  beteg  közreműködését  csökkentheti  a  terápia  során  a  környezet  felelősségének túlhangsúlyozása.  A  kettős  diagnózis  modellje  az  integratív  kezelési  modellek  közé  tartozik,  használatával kiküszöbölhetők az alapmodellek esetleges hátrányai. A drogprobléma mellett  a  beteg  rendelkezhet  más  pszichopatológiával  is,  a  terapeuta  mindkettőt  elsődlegesként  kezeli, így nagyobb a valószínűsége a gyógyulásnak. 

I.2.6.2. A Minnesota modell  A Minnesota modell filozófiáját és működését Cristopher C. H. Cook (1988.) munkája  nyomán  szeretném  felvázolni,  aki  a  drog­  és  alkoholfüggőség  tanára  a  Middlesex  Kórház  Orvosi  Egyetem  Pszichiátriai  Tanszékén,  Londonban.  E  modell  részletesebb  bemutatása  azért  szükséges,  mert  talán  ez  közelít  leginkább  a  későbbiekben  általam  bemutatott  intézményhez.  A  Minnesota  modell  a  szenvedélybetegségek  kezelésének  az  Anonim  Alkoholisták  alapelvein  nyugvó  absztinencia­orientált,  komplex,  multiprofesszionális  megközelítése.  A  drog­ és alkoholfüggőséget a betegség­elv alkalmazásával közelíti meg, amely a felépülés,  de nem a gyógyulás lehelőségét nyújtja.  I.2.6.2.1. A Minnesota modell története  A  betegség  elv  a  XIX.  század  eleji  Amerikai  józansági  mozgalom  idején  kezdett  terjedni, akkor úgy tekintettek az alkoholistákra, mint betegekre, akik sajnálatot érdemelnek.  A  XIX.  század  végére  azonban  megváltozott  ez  a  nézet,  ekkor  már  a  társadalmi  rend  veszélyeztetőiként kezelték őket, és rövidesen bevezették a szesztilalmat.  Az  1930­40­es  években,  az  alkoholtilalom  lejártával  újra  értelmezték  a  betegségelméletet, miszerint az alkoholizmus fő tényezője az alkoholista személyisége, nem  pedig  az  alkohol  maga.  Népszerűtlenné  vált  a  teljes  absztinencia.  Együttéreztek  tehát  az  alkoholistákkal,  de  elfogadták  a  középosztály  alkoholfogyasztási  szokásait.  Ez  a  szociális  kontextus tette lehetővé a Minnesota modell megszületését.  A  Minnesota  modell  története  3  alkohol­kezelőhely:  a  Pioneer  House  (1948.),  a  Hazelden (1949.) és a Willmar Állami Kórház (1950.) létrejöttével vette kezdetét.  A  Pioneer  House  (Pearson,  1982.)  Minneapolisban  létesült,  miután  a  város  vezetői  rájöttek,  hogy  az  alkoholizmus  nagyon  sokba  kerül  a  városnak,  ezért  inkább  segítségére  kellene  lenniük  az  alkoholistáknak.  1948  októberében  bentlakásos  intézményt  nyitottak  az

8 

alkoholisták számára. Ennek első igazgatója az AA egy 9 éve józanul élő tagja volt. Az AA  filozófiáját követték, a későbbi Minnesota modell minden elemét használták.  A Hazelden (Crewe, 1978) szintén Minneapolisban létesült, St. Paul­ban, szintén egy  AA  tag  szervezésében.  Első  igazgatója  a  Willmar­i  Állami  Kórház  pszichológusa  lett.  Programjuk megegyezett a Minnesota modellel.  A Willmar Állami Kórházat a „részegesek számára" alapították 1912­ben. 1950­ben  vezették  be  az  alkoholisták  kezelésére  az  új  programot,  ami  szinte  pontról  pontra  megegyezik  a  jelenlegi  Minnesota  modellel.  Multiprofesszionális  program  volt  az  AA  és  a  csoportterápia  alkalmazásával  előadássorozatokat  tartottak,  felépült  alkoholistákat  alkalmaztak gondozóként és utógondozást is végeztek.  A  Pioneer  House  volt  tehát  az  első  Minnesota  modellt  alkalmazó  intézmény,  és  valószínű, hogy a három létesítménynek volt hatása egymásra, hiszen földrajzilag és időben  is közel helyezkedtek el egymáshoz.  Tehát az 1940­50­es években az Egyesült Államokbeli Minnesota államban kezdték  használni  ezt a fajta programot, amely  csoportfoglalkozásokat,  előadásokat és  konzultációt  foglal magában.  A  drogabúzus­  és  függőség  prevalenciájának  növekedésével  és  a  függők  gyógyszeres  kezelésének  alacsony  hatékonyságát  látva  egyre  nagyobb  lett  az  igény  az  absztinencia­orientált programokra.  A modellt főként a magánszektorban alkalmazzák; a térítési díjak meghaladhatják a  heti 1000 fontot. A kezelésnek akár 75%­os sikerességet is tulajdonítanak 

I.2.6.2.2. A Minnesota modell filozófiája  A Minnesota modell filozófiájának négy alapeleme a következő:  1.  A  változás  lehetősége.  A  Minnesota  modell  filozófiájának  talán  leglényegesebb  elve  az  az  elképzelés,  hogy  az  alkoholisták  vagy  szerfüggők  képesek  megváltoztatni  nézeteiket,  attitűdjüket  és  viselkedésüket.  Ez  az  alapelv  a  „reménytelen"  alkoholistáknak és függőknek is reményt ad.  2.  A  „ betegség­elv" .  Az  alkoholizmus  betegségkoncepcióját  gyakran  tulajdonítják  Jellineknek,  aki  valójában  csak  az  alkoholtól  való  fizikai  függőséget  tartotta  betegségnek.  Betegségnek  tekinti  az  alkoholizmust  és  drogaddikciót  az  AA,  az  NA  (Narcotics  Anonymous)  mozgalom  és  az  Amerikai  Pszichiátriai  Társaság  (APA)  is.  Laundergan (1982) ­ aki a Hazelden Alapítvány, egy nagyobb amerikai „Minnesota" központ  értékelési és kutatási tanácsadója ­ azonban nem támogatja maradéktalanul a betegség­elv  elfogadását, ő a  betegség­elvet  inkább  metaforaként kezeli:  az alkoholizmust  a  „rosszullét"  komplex,  többfázisú.  egzisztenciális  állapotának  tartja.  A  Minnesota  modell  támogatói  a  kémiai­függőséget tartják a szenvedélybetegség kialakulásában döntő tényezőnek, aminek a  fizikai,  pszichológiai  és  szociális  tényezőkön  kívül  spirituális  összetevője  is  van.  A  kémiai  függőség alapvető jellegzetessége a „kontrollvesztés" koncepciója. Szigorúan véve a kontroll  csak  gyengül,  nem  vész  el,  és  még  a  kontroll  gyengülése  sem  biztosan  az  alapvető  jellemzője az alkoholizmusnak, illetve az alkoholproblémáknak.  Az  alkoholizmust  „krónikus",  „elsődleges"  és  „progresszív"  betegségnek  tartják.  A  szenvedélybetegség  tehát nem  csupán egy  másik  betegség  tünete, kezelés nélkül  pedig a  beteg  állapota  folyamatosan  romlik.  Néhányan  olyan  kórnak  tekintik,  amelynek  100%­os  a  halálozási rátája.  3.  Terápiás célok. A terapeuták két fő terápiás célt fogalmaznak meg, mivel az  absztinencia önmagában nem jelenti a kezelés sikerességét. · Valamennyi hangulatjavító szertől való tartózkodás. · Az életminőség javulása.  Négy rövid távú cél vezet a hosszú távú célok felé: · „Hozzásegíteni a kémiailag függő személyt ahhoz, hogy felismerje betegségét  és ennek velejáróit.

9 

· Hozzásegíteni  a  kémiailag  függő  személyt  ahhoz,  hogy  belássa,  segítségre  van  szüksége, hogy betegsége gyógyíthatatlan  és  hogy azt  kell  megtanulnia,  hogyan  élhet  együtt betegségével konstruktív módon. · Hozzásegíteni a kémiailag függő személyt ahhoz, hogy maga határozza meg  mit kell megváltoztatnia a konstruktív együttélés érdekében: · Hozzásegíteni  a  kémiailag  függő  személyt  ahhoz,  hogy  ezt  a  tudást  cselekvéssé  alakítsa  át,  vagyis  aktívan  támogatni  a  beteget  azokban  a  változtatásokban,  amelyek  szükségesek  működőképessége  javításhoz  és  egy  új  életstílus  kialakításához."  (Cook, 1988.)  A  szenvedélybetegséget  gyógyíthatatlannak  tartják,  ezért  a  Minnesota  modellt  „gondozó versus gyógyító" modellnek nevezik.  4.  Az AA és az NA elvei. Az alkoholizmusból vagy a függőségből való felépülés  AA/NA elveit a 12 lépés foglalja össze (ld.: 1 sz. melléklet). Tartalmuk erősen spirituális. A 12  lépés  szerint a  változásra  vonatkozó  döntés  meghozatala hatalmában  áll az alkoholistának  vagy függőnek (3. lépés), még akkor is, ha maga a változtatás nem (1. és 2. lépés). Tehát a  kémiai  függőségből  való  felépüléshez  szükséges  erőforrásokkal  rendelkezik  a  személy,  a  kezelés ad lehetőséget arra, hogy ezeket az erőforrásokat  felismerje és éljen velük.  A  12  lépés  nagymértékben  hozzájárult  a  Minnesota  modell  filozófiájához.  A  három  legfontosabb gondolata, a spirituális és transzcendens tudatosság növekedése, a választási  lehetőség és a személyes felelősség felismerése, a sorstársakkal való kapcsolat elfogadása. 

I.2.6.2.3. A Minnesota program elemei és szerkezete  A  program  állapotfelméréssel  indul  és  egy  bentlakásos  intézménybe  való  felvétellel  folytatódik  (3­6  hét  az  Egyesület  Államokban,  6­8  hét  az  Egyesült  Királyságban)  és  utógondozással zárul, ami általában AA és/vagy NA csoportok látogatását jelenti.  1. Csoportterápia  A  csoportoknak  sokféle  formáját  alkalmazzák,  a  drog­  és  alkoholfogyasztással  kapcsolatos személyes konfliktusokra és döntésekre irányuló problémamegoldó csoportoktól  kezdve  a  konfrontatívabb  „forró  szék"  csoportig,  amelyben  minden  páciensre  sor  kerül,  amikor  ő  lesz  a  csoport  figyelmének  középpontjában,  hogy  értékeljék  negatív  és  pozitív  személyiségvonásait,  megítélik  a  haladását  és  a  társakkal  való  kapcsolatát.  A  csoportüléseken  nem  összpontosítanak  az  okokra,  és  a  múltat  csak  a  figyelem  jelenre  és  jövőre való irányításának eszközeként veszi figyelembe.  2. „ Megosztás”  Az  „megosztások”  olyan  előadások  melyeken  olyan  emberek  személyes  élettörténeteit  mutatják  be,  akik  már  felépültek  a  szenvedélybetegségből,  megismertetik  a  pácienseket  az  AA/NA  működésével,  a  12  lépéses  programmal,  és  általában  a  függőség  természetével.  Az  előadásokat  sok  esetben  videó  vetítéssel  és  magnóbejátszásokkal  szemlélteti  a  multiprofesszionális team: tanácsadók, lelkészek. pszichiáterek, pszichológusok és szociális  munkások.  3. Felépült szenvedélybetegek, mint gondozók  A  kezelés  elkezdésekor  minden  beteg  kap  egy  pártfogót  (szponzor,  mentor,  segítő  pár) aki sokszor felépülőben levő függő. Ezek a gondozók előzetes képzésben részesülnek,  aminek  a  feltétele  kétéves  józanság.  Terápiás  foglalkozásokat  vezetnek,  elemzik  pártfogoltjuk  terápiás  előrehaladását,  tanácsadó,  szerepmodell  és  bizalmas  szerepet  vállalnak. 4. Multiprofesszionális stáb

10

A Minnesota modellt alkalmazó intézményekben komplex megközelítést alkalmaznak,  ami azt jelenti, hogy az ápoló személyzet tagjai közt éppúgy megtalálható a lelkész, szociális  munkás, felépült alkoholista, mint a pszichológus és az orvos.  5. Terápiás környezet  A  Minnesota  modell  céljait  olyan  légkörben  valósítják  meg,  ahol  a  páciens  és  a  munkacsoport együtt vesz részt a munkában, a terápiás közösségi légkör pedig elősegíti a  változást  amennyiben  informális,  a  tagok  egyenlőek  egymással  (nincs  orvosi  hierarchia),  a  stáb közösen gyakorolja a hatalmat és közösen hozza meg a döntéseit.  6. Munkavégzés  Az  amerikai  intézményekben  eredetileg  6­7  órás  munkavégzést  írnak  elő  (mosás,  takarítás,  fenntartói  munkák)  de  közvetlenebbül  terápiás  hatású  feladatok  is  szerepelnek  a  listán: pl. az élettörténet leírása vagy felolvasás az AA/NA ,,nagy könyvéből'.  7. Családterápia  A családterápia alkalmazása hasznos a szenvedélybetegeknek és a családtagjaiknak  egyaránt, mivel segít a családtagoknak a kodependecia (alkalmazkodás a szenvedélybeteg  kóros  viselkedéséhez)  állapotából  kilábalni,  és  lehetővé  teszi,  hogy  a  kezelés  végeztével  hazatérő felépülőben levő személy megváltozott környezetbe érkezzen.  8. A 12 lépés  A stáb arra ösztönzi a betegeket, hogy a bentlakásos kezelés alatt menjenek végig a  12 lépés első három, illetve öt pontján.  9. Felolvasó csoportok  Az AA és az NA Nagy könyvéből tartanak felolvasást ezeken a csoportokon, ezután  megbeszélik, feldolgozzák a hallottakat  10. Élettörténet feltárása  Minden  egyes  beteg  leírja  és  felolvassa,  vagy  elmeséli  az  élete  történetét  olyan  csoportülésen,  ahol  nincs  jelen  az  ápolószemélyzet.  A  csoporttagok  megvitatják  a  hallottakat, ezáltal rávilágítanak a hibás elképzelésekre, a fennálló problémákra.  11. AA vagy NA csoportok látogatása  Az  AA/NA  csoportok  gyűléseit  vagy  a  kezelő  intézményben  tartják  meg,  vagy  a  betegek mennek el a helyi összejövetelekre.  12.  Pihenés és testmozgás  A  pihenésre  szánt  idő  általában  korlátozott,  a  betegek  a  nap  jórészében  terápiás  foglalkozásokon vesznek részt. Testmozgást jelenthet például a séta vagy a gimnasztika.  A kezelés befejeztével az utógondozásra kerül sor. Ennek legfontosabb része, hogy a  gyógyuló  beteg  részt  vegyen  az  AA  vagy  az  NA  összejövetelein.  A  részvételnek  nagyon  intenzívnek kell  lennie,  mindennap  ott  kell  lenni a  gyűléseken. Ez a  tényező  része  a  beteg  környezetváltoztatásának, ami segít megtartani az absztinenciát. Ezen kívül egyéni­ csoport­  és családterápia áll a betegek rendelkezésére.  Néhány páciens átmenetileg félutas házban élhet. 

I.2.6.2.4. Összegzés  A  Minnesota  modellt  alkalmazó  drog/alkoholelvonó  központok  közös  vonásait  az  interdiszciplináris  személyzetben,  az  AA  programban,  a  betegség­elvben,  a  drogmentes  terápiás  környezetben,  a  „családi  betegség"  hangsúlyozásában  és  az  AA  csoportok  látogatását  magában  foglaló  utógondozásban  látja.  Ezek  közé  tartozik  a  Hazelden  Alapítvány  Minnesotában.  Nem  minden  „12  lépéses"  vagy  „absztinencia­orientált"  modell

11 

egyezik  meg  minden  tekintetben  egymással. Sok  egyéb, egymástól  még  inkább  különböző  terápiás program viseli joggal a „multidiszciplináris", vagy a „komplex" jelzőt. 

II. A Megálló Csoport bemutatása, általános jellemzők  II.1 Az „ alapítók”  Elsőként  a  „ki”  építi,  alkotja  a  Megállót  kérdésre  keresem  a  választ.  Ennek  a  kérdésnek  a  fejlődéstörténete  nehezen  olvasható  ki  a  dokumentumokból,  nem  tükrözi  tökéletesesen  a  tényleges  történetet,  ezért  elsőként  a  jelenleg  is  a  Megállóban  dolgozó  segítők  elbeszélései  alapján,  majd  a  dokumentációt  elemezve  fogok  bemutatni  egy  folyamatot.  Túlzás nélkül állítható, hogy a Megálló Csoportot a Belvárosi Tanoda Alapítvány és a  Leo Amici Alapítvány páciensei 2  hozták létre, a két szervezet –pontosabban a két szervezet  vezetőjének  mindenkori  támogatásával.  A  Megálló  kezdetben  nem  formális  intézményként  működött, hanem egy gyűjtő fogalomként, ami elsődlegesen az önszerveződést, a „tagság”  kialakulását,  az  összetartozás  érzését  szolgálta,  valamint  kifejezett  egy  közös  gondolkodásmódot,  munka  módszert.  Alulról  szerveződött,  kicsit  „földalatti  mozgalom”  jelleggel, melyben az önsegítésen, az „aktivista” részvételen túl a lázadó szemlélet épp úgy  benne  volt,  mint az  akkori  ellátórendszer  kritikája.  Kezdetben 5­10,  később 40­60  önmagát  deviánsnak  valló  ember  saját  kezébe  kívánta  venni  az  irányítást,  valahogy  kitörni  az  örök  kliens megalázott szerepéből, segítséget kapni és adni. A Megálló az alkotó tettekhez adta a  nevét,  aki  a  csoportban  hitt,  az  önmagában,  a  csoport  tagok  rejtett  értékeiben,  az  ő  jóra  törekvésükben  hitt,  mindegy  milyen  szociális­  és  lelki  gátakkal,  nehézségekkel  érkeztek  a  csoportba.  Ez  a  nehezen  meghatározható  erő  vonzotta  az  embereket,  ami  az  alapítókat  a  mind  jobb  és  jobb  szervezettség  irányába,  az  intézményesülés  felé,  a  tevékenységi  kör 

2 

A gyakorlatban a „terápiás” az iskola esetében a „diák”, máskor a „kliens” esetleg a „fiatal” jelzővel szokták  illetni a Megálló Csoport segítségét, szolgáltatásait igénybe vevő embereket. E tanulmányban az angolban  elterjedt „páciens” megnevezést használom a célcsoport megjelölésére, érzésem szerint, talán ez fejezi ki  leginkább azt a viszonyt, ami a csoport és az egyes személyek között fenn áll.

12 

kiszélesítése felé „sodorta”. Nem egészen két év alatt, a heti 1,5 – 2 órás összejövetelektől  eljutottak a napi 12 órás folyamatos nyitva tartáshoz, önálló helyen.

13 

II.2 A Megálló Csoport Alapítvány foglalkoztatási stratégiája  „Talpra állt szenvedélybeteg vagyok és most már több mint 3 éve józanul élek. 2001.  október  15­től  dolgozom  a  Megálló  Csoportnál.  Fontosnak  tartom,  hogy  továbbadhassam  mindazt  a  tapasztalatot,  és  tudást,  amit  a  józanodás  útján  szerzek  és  erre  lehetőséget  is  kapok a Megállóbban. Munkám során rájöttem, hogy szükségem van ismereteim bővítésére,  tanulásra,  és  erre  módom  is  nyílt.  A  Megálló  támogatásával  gépjárművezető  jogosítványt  szereztem,  majd  később  jelentkeztem  és  felvételt  nyertem  az  ELTE  BGGY  Főiskolára  szociális munkás szakra. Rendszeresen járok prevenciós beszélgetésekre és a Megállóban  működő  Józanságmegtartó  Csoportra.  A  mindennapi  munkámban  most  már  egy  nagyon  összehangolt,  megbízható  stábban  dolgozom,  egy  olyan  helyen,  ahol  felvállalhatom  a  szenvedélybetegségemet,  mindig  új  és  új  lehetőségek  nyílnak  meg,  emberekkel  foglalkozhatom és segíthetek nekik.  (PT, segítő)  A  Megálló  Csoport  Alapítványnak  20  fő  főállású  alkalmazottja  van.  Ez  a  létszám  –  kisebb nagyobb kilengéssel­ évek óta változatlan, ám a személyek az utóbbi időben többször  „kicserélődtek”.  A  stábban  nagy  a  fluktuáció,  főként  a  szakmai  programokat  végrehajtó  segítők és  segítő­oktatók  körében,  aminek összetett  okai  vannak. Az összetett okok  között  szerepel  az  is,  hogy  a  Megálló  tudatosan  alkalmaz  talpraállt  segítőket  vagy  sorstárs  segítőket. Mindkét terminológiát a Megálló vezette be, ám maga a jelenség –volt drogfüggők  alkalmazása  az  addiktológia  területén­  nem  újkeletű  a  világban.  A  Megállóban  dolgozó  segítők  a  józanságot  hivatásuknak  tekintik.  A  kutatások  szerint,  az  Egyesült  Államok  több  mint  10  ezer  addiktológiai  központjában  dolgozó  professzionális  segítők  mintegy  72  %­a  korábban szerfüggő volt (NAADAC 1986; Sobbel és Sobbel 1987). Ez a szám a „hivatásos  józan”  jelenségének  fontosságát  bizonyítja.  Noha  nem  minden  egykori  deviánsból  lesz  segítő,  az  ilyen  adatok  azt  sugallják,  hogy  az  addiktológiai  segítők  többsége  az  Egyesült  Államokban egykori függőkből áll.  Noha Magyarországot e tekintetben egész más arányszámok jellemzik, a Megállóban  dolgozók  körülbelül  ebben  az  arányban  „ex”­ek.  Míg  e  tény  a  Megálló  és  a  célcsoport  számára  jelentős  előnyöket  is  tartalmaz,  épp  annyi  nehézséget  is  okoz.  A  magyarországi  ellátórendszer  épp  csak  kezdi  felismerni  az  „ex”­ekben  rejlő  potenciális  segítő  erőt,  ám  ennek  esetleges  tömeges  megjelenésétől,  általánossá  válásától  tart.  Az  önsegítés,  mely  a  szakértői hatalom ellenében épül ki, politikai értelemben az állampolgári kontroll egy formája  a hatalom/szakember/szakma felett. (Németh 2002) Míg a XX. Század meghatározó hatalma  a professzionalizmus, ahol a szakembernek szinte kizárólagos hatalmi pozíció jut az egyén  testi  és  lelki  megváltoztatásában  is  és  egy  sor  életfontosságú  kérdésben  –s  e  hatalmat  szakmai,  vagy  szakmainak  beállított  információk  visszatartásával,  szakmai  ideológiák  gyártásával tartják fenn (Roszak 1968), addig nem várható, hogy a szakma ne akadályozza  az identikus józan segítők színre lépését. Valóságos „zsonglőr mutatványok” sorozatára volt  szüksége  a  Megállónak  ahhoz,  hogy  a  talpraálltak  alkalmazásából  tőkét  kovácsoljon,  jelentős feszültségeket okoz és okozott a munkatársak körében a függők tényleges „hatalmi”  pozícióban való jelenléte.  Az alábbiakban a segítővé válás folyamatát, szeretném bemutatni, annak szépségeit,  nehézségeit  és  korlátait  egyaránt.  Valamilyen  szempontból  „volt”­nak,  pl.  volt  férjnek/feleségnek,  volt  munkatársnak,  volt  drogosnak,  stb.  lenni  a  modern  társadalomban  élők számára ismerős élmény. E szerint az egyén interakciói nem csupán az aktuális szerep­  meghatározásokon  alapulnak,  hanem  sokkal  fontosabbak  bennük  azok  a  múltbéli  identitások,  amelyek  valamilyen  módon  tovább  élnek,  és  meghatározzák,  hogy  az  egyén  miként  látja  és  mutatja  fel  magát  jelenlegi  identitásában.  (Ebaugh  1988)  A  józanságukat  hivatásnak tekintő Megállós segítők arra használják deviáns identitásuk tapasztalatait, hogy  legitimálják saját deviáns múltjukat, és segítőként új életpályát építsenek fel. A devianciából

14 

való  kilépéssel  foglalkozó  szakirodalom  elsősorban  azt  a  folyamatot  vizsgálja,  amelynek  során  az  egyén  felhagy  a  deviáns  viselkedéssel,  ideológiával,  és  identitással,  és  azt  hagyományos(abb)  életformára  és  identitásra  cseréli  (Irwin  1970;  Lofland  1969;  Meisenhelder  1977;  Shover  1983).  „Bár  a  devianciából  való  kilépést  különböző  módokon  próbálták  konceptualizálni,  eddig  még  senki  nem  vette  számításba  azt,  hogy  ez  egy  olyan  legitim életpálya felvállalását is jelentheti, amely magában foglalja az egyén korábbi deviáns  élettörténetéből származó identitását is. Ebaugh (1988) szerepelhagyásról felállított modellje  megfelelő  keretet  nyújt  ahhoz,  hogy  a  deviáns  karrier  elhagyásának  alternatív  módjait  megvizsgálhassuk.  Az  ő  modellje  szerint  az  egyén  nem  adja  fel  korábbi  szerepeit,  hanem  átviszi azokat az újakba. Ezt az álláspontot tovább gondolva – és vitatva – úgy vélem, hogy  az egyén deviáns identitása nem jelent olyan akadályt, amelyen mindenképpen túl kell lépni  ahhoz, hogy a deviáns pályafutást elhagyja, és hagyományos(abb) életformát választhasson.  Éppen ellenkezőleg:  az egyén  tovább élő deviáns  identitása  elősegíti,  nem  pedig  gátolja a  kilépés folyamatát.  A hivatásos  józanná  válás egy  négy  lépésből  álló folyamat  eredménye,  amelynek során az egykori függők korábbi deviáns életformájuk tapasztalatait és élményeit  használják  fel  új  identitásukhoz,  és  a  társadalom  által  elismert  szerveződésekben  betöltött  szerepeikhez. Ezt a folyamatot az adott személynek a terapeuta utánzására való törekvése,  a  segítői  pálya  vonzereje,  a  státuszteremtés  szándéka,  és  e  tevékenység  hivatalos  elismer(tet)ése stimulálhatja.” (Brown)  A talpraállt segítők érzelmi és szimbolikus azonosulása a terapeutával a kezelés alatt,  illetve  a  terapeutához  fűződő  viszony  mély,  személyes  jellege  együttesen  bizonyul  meghatározó tényezőnek abban, hogy a segítői pálya mellett döntenek. „Az azonosulás és ­  az olykor altruisztikus jellegű­ behódolás folyamatán keresztül az alkoholista/drogfüggő Ego­  ja  és  Én­je  összemosódik  a  segítő  tapasztalataival  és  identitásával.  A  terápiás  csoport  vezetője  …  a  csoport  számára  Én­ideálként  működik,  mivel  ő  sikeresen  felépülő  alkoholista… Ily módon érzelmi kötelékek alakulnak ki a csoport segítőjével…” (Denzin 1987)  A józanodók nem csupán ezt az érzelmi kötődést alakítják ki magukban, de szert kívánnak  tenni azokra az érzelmekre és jelentésekre is, amelyeket korábban terapeutájukra vetítettek  ki.  A  józanodó  függők  terápiás  változásában  a  segítők  fontos,  karizmatikus  szerepet  játszanak. Az ő „megértő szavaik” nyújtanak megkönnyebbülést és megnyugvást a betegség  pusztító tüneteivel szemben. Ők testesítik meg mindazt, amit a józanodóknak spirituálisan és  professzionálisan  is  meg  kell  tenniük  magukért.  A  különféle  függőségekből  való  kilábalást  célzó  terápiák  sokkal  inkább  az  isteni  kegyelem  „megszentelő”  keresését  jelképezik,  mintsem az olyan földhözragadt, evilági, vagy „profán” eredményeket, mint az absztinencia,  a  szerváltás,  vagy  a  szerrel  kapcsolatos  viselkedés  átalakulása.  És  a  segítők  éppen  ezt  a  „megszentelt”  eredményt  testesítik  meg.  Sok  józanodó  azt  állítják,  hogy  a  változás  folyamatában  a  terapeuta  volt  számára  a  legfontosabb  tényező.  „Ma  azért  lehetek  itt,  mert  találkoztam egy olyan, rám nagy hatást gyakorló segítővel, aki támogatott a kijózanodásban.  Mindent Istennek és neki köszönhetek” – mondta egy segítő.  Egy  vezető  karizmatikus  hatalmának  felismerése  és  az  azzal  való  azonosulás  –  ahogy  azt  Weber  (1968)  megjegyezte  –  meghatározó  jelentőségű  ennek  a  karizmának  az  elfogadtatásában, és teljes bizalmat, odaadást eredményez. Azok a különleges erények és  képességek, amelyeket a józanodók segítőik személyében tapasztaltak, utóbb saját segítői  pályájukhoz való hűségüket és odaadásukat erősítették.  A terápiás kapcsolatban a talpraállt segítő egyfajta lelkészi funkciót tölt be, amelyen  keresztül  egy  kulturális  tradíció  az  egyik  nemzedékről  a  másikra  hagyományozódik  át.  A  terápia  jelentette  kulturális  örökség  birtokosai,  a  sorstárs  segítők  tanítják  meg  a  pácienseknek azoknak a helyzeteknek a jellemzőit, amelyeket ők maguk is páciensként éltek  meg.  A  sorstársakat  övező  misztika  részben  abból  származik,  hogy  egykor  ők  maguk  is  páciensek voltak (Brisell 1982).  „A segítőm abban a pillanatban fogadtatta el magát velem,  amikor  feltárta  előttem  azt  a  tényt,  hogy  ő  is  alkoholista  volt.  Ő  nem  csupán  beszélt  arról,  hogy  mit  kell  tennem,  de  aszerint  is  élt.  Az  ő  példája  nyomán  úgy éreztem,  van  remény  a  felépülésre. Ha ezekre a tapasztalatokra gondolok, el sem tudom képzelni, hogy egy páciens

15 

megkérdezze  tőlem,  hol  tettem  szert  szakmai  képzettségre.  Ugyanakkor  meg  sem  tudnám  számolni, hányszor kérdezték meg tőlem a pácienseim, hogy én is „felépülő” vagyok­e.”  Hasonlóan azokhoz, akik egy alapvetően megváltó vallási élmény nyomán tértek meg  és  nyertek  üdvözülést,  a  józanodók  segítői  karrier  iránti  mély  elkötelezettsége  az  átalakító  hatású  terápiás  re­szocializációból  származik.  Ahogy  azt  a  fenti  példák  mutatják,  a  megváltás  nem  csupán  a  diskurzus  megváltozott  univerzumára  utal,  hanem  „  az  egyén  terapeutájával”  is  azonosítható.  Ebben  a  szakaszban  a  józanodók  bizalmukat  és  odaadásukat  ­  mintegy  a  jövőbe  vetett  ígéretként  ­  a  segítői  munka  térítői  vonatkozásaiba  helyezik. Az ígéret nem más, mint a megmenekülés és a megváltás az önpusztítás vagy a  visszaesés állandóan meglévő lehetőségétől, ami folyamatosan ott lebeg a szemük előtt.  Második szakasz: a segítői pálya vonzereje,  Ezen  a  ponton  a  talpraállt  segítők  morális  fordulaton  mennek  át  saját  deviáns  múltjukkal  kapcsolatban.  A  korábban  erkölcsi  értelemben  kifogásolható  viselkedésmódokat  egyre  inkább  az  általuk  elsajátított  új  diskurzus  keretében,  egy  nagyobb  tünet­együttes  részeként  kezdik  értelmezni.  Ez  a  felismerés  újabb  fontos  lépést  jelent  a  kegyelem  felé.  Ugyanakkor a talpraálltak ráébrednek arra, hogy a terapeuta példájának követése érdekében  olyan  identitást  és  életstílust  kell  elsajátítaniuk,  ami  biztosítja  számukra  saját  tüneteik  folyamatos figyelemmel kísérését.  A  talpraállt  segítők  azonosulása  saját  deviáns  múltjukkal  szakmai,  tapasztalati  és  erkölcsi  értelemben  megkülönbözteti  őket  más  profi  kollégáiktól.  Egy  heroinfüggőkkel  foglalkozó segítő így beszélt arról, miért tekinti magát még mindig függőnek és deviánsnak:  „A  pácienseimmel,  főleg  a  megrögzött  bűnözőkkel  szembeni  érzékenységem  és  megközelítésmódom sokkal jobb, mint azoké a hivatásosoké és orvosoké, akikkel itt együtt  dolgozom.  Különbözőek  vagyunk,  és  egyáltalán  nem  látjuk  azonos  módon  a  dolgokat.  Ha  úgy tetszik, ezeknek az embereknek a betegségét nagyon különböző módon fogadjuk el, és  értjük  meg.  Ők  nem  élték  át  a  dolgot.  Nem  tudnak  semmit  ezekről  az  emberekről.  A  hatékonysághoz sokkal több kell, mint a szaktudás valamivel kapcsolatban. Én benne voltam  a dologban, és számos vonatkozásban mindig benne is leszek.  Ilyen  értelemben  a  többi  segítő  orvosi,  pszichiátriai,  vagy  terápiás  szaktudása  a  hétköznapi,  „földhözragadt”    világ  részeként  jelenik  meg.  A  fenti  idézet  arra  utal,  hogy  a  talpraállt  segítők  tudatosan  felhasználják  múltbeli  tapasztalataikat  és  a  terápiás  átalakulást  arra,  hogy  legitimálják  segítői  pályára  lépésüket,  és  ott  betöltött  pozíciójukat,  saját  deviáns  élettörténetüket  és  identitásukat  felbecsülhetetlen  értékű  terápiás  nyersanyagként  alkalmazzák,  és  folyamatosan  szükségét  érzik  annak,  hogy  e  tapasztalatok  érvényességét  az intézményi környezetben hangsúlyozzák. A páciensek felé a segítő „szent aurát” sugároz,  és az „ideális felépülést” példázza.  A korábban a terapeutának tulajdonított Én­kép belsővé  tétele,  és  a  segítői  hivatással  járó  érzelmi  és  morális  elkötelezettség  megerősödése  segíti  elő ennek a képnek a kialakulását. A sorstárs segítői munkája olyan intézményekben folyik,  amelyek  gyógyító  munkájának  ideológiáját  korábban  páciensként  maguk  is  tapasztalták.  A  segítővé  válás  egy  érték  céllá  emelését  jelképezi,  és  ez  feljogosít  arra,  hogy  mindent  aszerint ítéljenek meg, hogy mennyiben szolgálja ezt a célt.  Harmadik szakasz: a státuszteremtés szándéka  A  talpraálltak  mély,  személyes  azonosulása  a  terapeutával  olyan  Én­ideált  jelent  számukra,  amivel  mind  a  felépülés,  mind  a  szakmai  pályafutás  vonatkozásában  ideális  módon  azonosulhatnak.  Olyan  „professzionális  felépülő  karriert”  alkotnak  meg  önmaguk  számára,  amelynek  segítségével  intézményes  keretek  között  viszonozhatják  a  segítőjüktől  kapottakat,  és  a  diskurzus  egy  olyan  új  univerzumába  lépnek  be,  amely  hatékonyan  vezetheti el az újonnan jövőket a megváltáshoz. „Ma nem lehetnék itt, ha nem kaptam volna  meg  azt  a  sok  segítséget  a  terápia  során.  Én  úgy  tudok  ebből  valamit  viszonozni,  hogy  segítek azoknak, akik még szükséget szenvednek” – mondta egy segítő ezzel kapcsolatban.  Ugyanakkor  a  segítői  munka  eloszlathatja  az  állandó  kételyeiket  azzal  kapcsolatban,  hogy  szermentesek tudnak­e maradni. Ilyen értelemben a segítővé válás lehetőséget teremt arra,  hogy  „állandó  kapcsolatban  legyenek”  saját  felépülésük  szükségleteivel,  és  folyamatos  megerősítést nyer betegségük súlyosságának tudata is.

16 

Egy  intézménnyel  és  egy  foglalkozási  szereppel  való  azonosulás  a  talpraállt  segítőben azt az érzést keltheti, hogy a megfelelő helyre került, és ebben a környezetben új  én­képet  és  önbecsülést  alakíthat  ki  a  mindennapokban  és  a  jövőre  nézve  is.  A  segítő  új  identitásának belső érvényessége abból a képességéből ered, hogy sikerrel képes előrelátni  betegtársainak viselkedését és cselekedeteit. Mi több, ezt az értékelést a stáb többi tagja is  erősíti  oly  módon,  ami  nem  jellemző  más  felépülőben  lévőkre.  Ennek  a  referencia­  közösségnek a megerősítése az adott személy terapeutájának és a terápiás intézménynek a  jóváhagyását  jelképezi.  Külső  elismerést  jelenthet  az  is,  amikor  egy  terápiás  közösségen  kívüli személy ismeri el legitim tevékenységnek a segítő munkáját.  Negyedik  szakasz:  hivatalos  elismer(tet)és.  Az  egyes  szakmák  képviselőit  a  más  munkahelyeken  dolgozóktól  mindenekelőtt  a  felsőoktatási  intézményekben  megszerezhető  specializált  tudás  különbözteti  meg  (Larson  1977;  Parsons  1959;  Ritzer  és  Walczak  1986,  1989).  Noha  az  ezoterikus  tudás  és  a  szakmai  felelősség  megléte  egy  terápiás  viszony  keretében  a  segítői  pályára  lépés  alapfeltétele,  a  sorstárs  segítő  szerepének  erkölcsi  és  érzelmi lényege ennél jóval több. A sorstárs segítők tudják, hogy pácienseik felnéznek rájuk.  Az a tény, hogy „benne vannak a dologban”, illetve a képzés során megszerzett tudásanyag,  és  személyes  képességeik  feljogosítják  őket  arra,  hogy  „saját  stigmájuk  felhatalmazottjai”  (Gusfield  1982),  és  a  professzionális  státusz  birtokosai  legyenek.  A  birtokukban  lévő  hatalmas  mennyiségű  ismeret  és  képesség  egyfajta  monopol­helyzetet  biztosít  számukra,  ami  az  emocionális  élettörténetük  során  átélt  szégyenből  és  bűntudatból,  illetve  a  terápiás  átalakulás  során  szerzett  reményből  és  hálából  épül  fel.  A  sorstárs  segítők  a  felsőfokú  képzést a deviáns karrier során szerzett tapasztalataikkal és a terápiás folyamat emocionális  helyzetével  társítják.  Számukra  a  felsőfokú  képzés  inkább  a  „jó”  és  a  „megszentelt”  újrafelfedezését,  mint  a  formális  végzettség  megszerzését  jelenti.  Ugyanakkor  a  talpraállt  segítők minden olyan elképzelést elutasítanak, ami megkérdőjelezi azt a meggyőződésüket,  hogyan kell nekik és pácienseiknek a felépülés rituáléival kapcsolatban viselkedniük (Davies  1963;  Pattison  1987;  Roizen  1977).  Személyes  felépülési  programjuk  elleni  támadásnak  tekintik  a  betegség­felfogás  intellektuális  megkérdőjelezését.  Durkheimi  értelemben  ezek  a  kísérletek „profanizálni” próbálják azt, ami szerintük „szent”.  Az  amerikai  társadalom  intézményei  egyre  inkább  hasznosítják  az  „ex”­ek  képességeit  a  társadalmi  problémák  kezelésében.  Colorado  államban  például  elítélteket  alkalmaznak  a  deviáns  fiatalok  segítőiként.  A  program  első  két  évét    vizsgáló  tanulmány  szerint  ezeknek  az  elítélt­segítőknek  mindössze  13%­a  esett  vissza  (Schiller,  1988),  a  többiek  jelentős  számban  szeretnének  visszatérni  a  tanintézetbe,  illetve  segítőként,  nevelőtisztként,  ifjúsági  oktatóként,  vagy  jogi  tanácsadóként  kívánnak  dolgozni.  Hasonló  tapasztalatokkal  járt  egy  olyan  helyi  kezdeményezés,  amelynek  célja  a  fiatal  bűnbandák  erőszakos  cselekményinek  visszaszorítása  volt.  A  Nyitott  Kapuk  Programot  egy  talpraállt  drogfüggő  irányította,  segítőként,  oktatóként  és  a  helyi  közösséggel  fenntartott  kapcsolataikban pedig volt bandatagokat alkalmaztak.  A Megálló olyan komplex kezelési programot megvalósító intézmény, melyet talpraállt  szenvedélybetegek „üzemeltetnek”. Ez fordítva is igaz: a Megálló elsődleges funkciója az ő  foglalkoztatásuk,  melynek  legfontosabb  tartalma  józanságuk  megerősítése  és  a  munkába  állásukhoz  szükséges  képességek  megtanulása,  fejlesztése,  valamint  képzettségük  növelése. A foglalkoztatási program olyan munkát kínál számukra, melyben elsősorban ezek  a képességek gyakorolhatók, az elvégzendő munkák és feladatok pedig kapcsolatban állnak  a szenvedélybetegek ellátásával.  Jelenleg (2007) a Megállóban 14 segítő foglalkozik közvetlenül a kliensekkel, közülük  11­en talpraállt segítők. Mindannyian rendszeresen és folyamatosan vesznek részt különféle  szintű és fokú formális képzéseken, továbbképzéseken.  A Megálló foglalkoztatási programja és politikája messzemenőkig szolgálja a program  hatékony  működtetését.  Valójában  a  gyógyult  szenvedélybetegek  segítőként  történő  foglalkoztatása  a  Megálló  Ház  tevékenységeinek  egyik  legfontosabb  hatékonyság  növelő  tényezője.  Ez  az,  amiért  a  célcsoport  igen  nagy  számban  keresi  fel  szolgáltatásaikat,  látogatja programjaikat és marad meg a kezelésben.

17 

A foglalkoztatott segítők feladatai:  Segítő  munka  végzése,  a  Házat  igénybe  vevő  szenvedélybeteg  fiatalok  körében;  alkotó­önsegítő  csoportok  szervezése,  drogprevenciós  foglakozások  szervezése  és  megtartása,  az  alkotó­önsegítő  csoportok  fellépéseinek  szervezése,  lebonyolítása,  rendezvények  szervezése  és  lebonyolítása,  az  épület,  helységek  és  ezek  környezetének  létrehozása,  folyamatos  alakítása,  karban  tartása,  üzemeltetése,  napirend  szervezése,  ügyintézés,  szükséges  eszközök  kellékek  beszerzése,  folyamatos  ügyelet  megszervezése­  biztosítása­ellátása  a  nyitvatartási  időben,  látogatók  folyamatos  fogadása,  információs  szolgálat,  a  rehabilitációs  program  bonyolítása,  esetkezelő  munka,  külső  kapcsolatok  és  együttműködések  építése­fenntartása,  hozzátartozók  fogadása,  önképzés,  gyakornokok  és  önkéntesek fogadása. 

II.3. Alapelvek  A Megálló alapelvei először az 1999­es éves beszámolóban jelennek meg. A 10 alap­  , egész pontosan irányelv sokmindent elárul a csoport szellemiségéről, értékeiről, még akkor  is, ha sok szempontból zavaros, kiforratlan megfogalmazású.  1.  A személyközpontúság elve:  „A  Megállóban  legfontosabb  érték  az  ember,  így  a  Megálló  nem  olyan  csoport,  intézmény,  mely  a  keretei  köré  szervezi  az  embereket,  hanem  olyan  csoport,  mely  az  emberek  köré  szervezi  a  kereteket.  Ez  a  személyközpontúság  elve.  Mindenkivel  egyéniségéhez,  személyiségéhez  legjobban  igazodó  terápiás  programot  dolgozunk  ki,  figyelembe  véve  élethelyzetét,  pillanatnyi  lehetőségeit,  készségeit  és  képességeit.  E  programban folyamatosan van mód közös kiértékelésre, változtatásra.”  2.  A csoport elve  A  Megállóban  minden  egyén  fontos,  de  minden  egyénnél  fontosabb  a  csoport,  így  nem probléma­körök szerint fogadjuk az egyéneket, hanem egyének szerint csoportosítjuk a  probléma­köröket.  Nem  küldünk  el  senkit,  aki  tőlünk  segítséget  kér,  míg  ez  a  csoport  érdekeit nem sérti súlyosan, a csoport létét nem veszélyezteti.  3.  A segítés elve  A  Megálló  alapvetően  segítő, önsegítő  szerveződés.  Minden  döntéshozó  munkatárs  segítségért fordult a Megállóhoz és ennek keretében dolgozik itt, így döntéseiben, tetteiben  nem  megengedhető  a  hatalmaskodás,  egyénieskedés,  szeszélyesség,  mindenhatóság.  A  munkatársak  döntéseinek  és  tetteinek  tükrözniük  kell  a  szolgálatot,  alázatot,  önvizsgálaton  alapuló  józan  értékítéletet,  személyes  példamutatást.  Csoportjainkban  is,  melyek  sokrétű  tevékenysége  teret  engedne  a  profizmusnak,  szakmai  hírnévnek,  elsődleges  szerepet  kell  kapnia  az  emberi  segítségnyújtásnak,  ez  nem  rendelhető  alá  a  becsvágynak,  anyagi  érdekeknek, az elismerésért és sikerért vívott harcnak.  4.  A változtatás elve  A bármilyen pozitív változás elve. Sokan vannak, akik nem a sokak által károsnak vélt  szokásaikon,  betegségeiken  akarnak  változtatni  és  pillanatnyilag  nem  reális  a  józanság  elérésének  célkitűzése.  Számukra  türelmet,  tevékenységet,  rendszeres  életvitelt,  elfogadó  környezetet, szociális kapcsolatokat tudunk biztosítani.  5.  Az együttműködés elve  A  nyitottság,  együttműködés.  Az  autonómia  őrzése  és  tiszteletben  tartása  mellett  együttműködésre  kívánjuk  alapozni  kapcsolatainkat  mind  egyéni,  csoport,  csoportközi  szervezeti, szervezetközi, szakmai, regionális, országos, nemzeti és nemzetközi szinten. Az  együttműködés során is a segítés elveit követjük, azt nem előzheti meg sem anyagi érdek,  sem a szakmai előmenetel vonzása.  6.  A beavatkozás elve  Az „én drogozom, mi meggyógyulunk” elve. Ez annyit jelent, hogy nem akarunk senkit  megmenteni.  Mi  alapvetően  lehetőségeket,  alternatívákat  kínálunk  a  személyes  fejlődésre,

18 

változtatásra.  A  segítséget  nem  erőltetjük  senkire.  „Próbáljuk  megengedni  az  embereknek,  hogy ne anyagozzanak, de a lehetőségekkel annak kell élnie, aki tőlünk segítséget kér”.  7.  A „lassan siess” elve  „A  lehetőségek  figyelembevételével  támogatjuk,  hogy  mindenki  a  saját  tempójában  haladhasson, nincsenek merev idő keretek, ám az „egyhelyben állást” nem tudjuk és nem is  akarjuk tolerálni.”  8.  Az elfogadás és bizalom elve.  „Nem  tartjuk  feladatunknak  eldönteni  mi  az  igazság.  A  hozzánk  fordulók  állításait  önmagukról ezért igazságnak fogadjuk el, az alapján kezdünk vele dolgozni. Az őszinteség  cél, de nem alapfeltétel a bekerüléskor.”  9.  A jutalmazás ­ büntetés mellőzésének elve  „Nem  élünk  direkt  módon  ezekkel  az  egyébként  társadalmunkra,  kultúránkra  oly  jellemző  eszközökkel.  Azt  próbáljuk  elérni  mindenkivel,  hogy  amit  tesz,  azt  önmagáért  tegye.”  10.  A segítés helyének elve  A Megálló segítséget a Megállóban nyújt. Az itt lévő emberek itteni tetteiért vállaljuk a  felelősséget.  Segítőinket  óvjuk  a  Megállón  kívüli  segítő  akcióktól.  A  Megállót  senki  nem  képviselheti egy emberként a csoport felhatalmazása nélkül. 

II.4. Célok, célcsoport  „A  Megálló  Csoport  feladatának  a  szenvedélybeteg­  és  szenvedélybetegségben  veszélyeztetett  fiatalok,  fiatal  felnőttek  és  hozzátartozóik,  számára  szociális,  terápiás,  egészségfejlesztő, speciális oktatási, kulturális, és közösségi szolgáltatások szervezését és  működtetését  tekinti;  célja  olyan  komplex,  az  önsegítés  elvein  és  gyakorlatán  alapuló  szolgáltatásrendszer kialakítása, működtetése és minőségének folyamatos fejlesztése, mely  a prevenciós munka mellett a korai kezelésbe vételtől a fejlesztésen­képzésen át a munkába  állásig  és  utógondozásig  tartó  folyamat  feladatait  egységesítve,  a  személy  egyedi  szükségleteihez  alkalmazkodva  hosszú  távú,  ellátási  módszerekben  és  információkban  gazdag  támogatási  formát  valósít  meg,  sorstárs  segítőként  foglalkoztatott  gyógyult  szenvedélybetegek  közreműködésével.  Nyitottsága  révén  az  a  deviancia­  és  kábítószer­  kérdést  övező  misztikus  társadalmi  rettegést  és  előítéletet  kívánja  enyhíteni:  a  kevésbé  érintett  emberek  érzékenységének  és  fogékonyságának  növelésével  a  hátrányos  helyzetű  csoportok esélyegyenlőségét kívánja elősegíteni. Törekszik a területen dolgozó szervezetek  összefogására  és  mindehhez  gyűjti  a  nemzetközi  tapasztalatokat.  Szervezi  és  végzi  a  programjai kiterjesztését hazai és nemzetközi szinten.  Alapvető küldetése a közösség támogató erejének felhasználása ez egyén bármilyen  pozitív változásra irányuló törekvésének erősítésében.” 3 

II.5. A Ház  A Megálló Csoport 2001­ben kapta adományba azt az épületet, ahol azóta és jelenleg  is  működik.  A  ház  Budapesten  a  nyolcadik  kerületben,  a  Szigony  utcában  van.  Ezzel  az  adománnyal  egy  csapásra  oldódott  meg  számtalan  működési  probléma,  s  egyben  az  intézményesülés is megkezdődhetett.  ’98­tól ’99­ig a Megállónak egyáltalán nem volt önálló épülete, helysége. Ez időben a  Belvárosi Ifjúsági Ház biztosított termeket az akkor alakuló csoportoknak, illetve a Belvárosi  Tanoda  Alapítvány nyújtott  szervezeti  hátteret,  lehetőséget,  szakmai támogatást. Abban az  időben  a  Megálló  tevékenysége  az  önsegítő  csoportok  szervezésére,  az  alkotó­önsegítő  csoportok  megalakítására,  kikísérletezésére  koncentrálódott,  illetve  új,  fiatalos,  lendületes  programként a szakmai kapcsolatok keresése és felvétele is erre az időszakra datálható. Ez  a munka időben is egészen más kereteket igényelt, az aktív csoport tevékenység átlagosan  3 

Részlet a Megálló Csoport Alapítvány Szenvedélybetegekért alapító okiratából. (2005)

19 

napi 2­3 órát vett mindössze igénybe, de hogy az a pár óra jól működjön, ahhoz jóval többet  kellett szervezni a csoportokat. A „munkatársakat” az különböztette meg a „kliensektől”, hogy  ők a szervezési munkában is részt vettek. Minden tisztán önkéntes alapon működött, nagyon  kevés  pénz  volt  rendszerben,  azok  is  inkább  szimbolikus  terembérleti  díjakra,  eszközökre,  alapanyagokra kellettek.  1999  szeptemberében  az  Orczy  kertben  már  nem  termet,  hanem  egy  faházrészt  bérelt a Megálló, itt három teremhez volt kulcsuk, de szinte az egész házat tudták használni,  mivel abban az Orczy kert által szervezett programok csak nagyon kis időben voltak. Ekkor  kezdték  el  kikíséletezni  a  nappali  rehabilitációs  programot,  ami  egész  napos  nyitva  tartást  igényelt. ’99­től volt a Megálló Csoportnak fizetett alkalmazottja, igaz még nagyon sokáig a  Belvárosi Tanoda Alapítvány adta az pénzügyi, szervezeti hátteret.  Az  Orczy  kert,  mint  helyszín  tökéletesen  megfelelt  a  nappali  rehabilitáció  elképzelt  koncepciójának. A város szívében, könnyen megközelíthető helyen van, mégis több hektáros  zöld  terület,  sport­  és  szabadidő  park.  Kellően  gondozatlan  és  elhanyagolt  is,  ezáltal  az  értelmes  munkaterápia  lehetőségét  korlátlanul  tudta  biztosítani.  Az  önkormányzati  fenntartású  Józsefvárosi  Kulturális  Központ  gondozásában  lévő  Orczy  kert  tehát  ideális  helyszín lehetett volna egy nagy ívű „józanság­center” kialakításához, de nem lett. Lehet azt  mondani,  hogy  az  előítéletesség  áldozatává  vált  a  program.  A  jó  szándékú  vezetés,  a  gondosan  felépített  jó  kapcsolatok  sem  tudták  feloldani  azt  a  konfliktus  helyzetet,  ami  a  fejlődési tervek és a változatlansági célok között húzódnak. Ezt a konfliktust lehet állami és  civil  kontextusba  is  helyezni.  A  civil,  alulról  szervezettség  jellemzően  motivált  az  innovációban, kevés tőkével szeretne nagy ráfordítást végezni, akár személyes áldozatokat  hozni  az  „ügy”  érdekében,  míg  az  önkormányzati,  felülről  irányított  éppen  a  „nagy  tőkével”  pusztán  fennmaradni  szeretne,  a  változatlanságban  inkább  érdekelt  volt  az  Orczy  kert  vezetése. A  Megálló  két  évig  működött  az  Orczy  kertben, mikor  a  bérleti  viszony  már  nagyon  komoly  szakmai  károkat  kezdett  okozni,  akkor  határoztak  úgy,  hogy  az  önállóság  útjára  lépnek,  hátrahagyva  a  szakmai  koncepciójuk  számára  idealisztikus  lehetőségekkel  kecsegtető, ám e célra nem használható helyszínt: az Orczy kertet.  2001­től  tehát  önálló  épületben  folytathatta  működését  a  Megálló  Csoport.  Igaz  ugyan,  hogy  ez  a  ház  is  jogi  és  tulajdonviszonyi  értelemben  rendezetlen,  ám  ott  áll,  használható.  A  terület  bele  esik  egy  város  rehabilitációs  projektbe,  a  tulajdoni  lapon  nem  szerepel  a  ház,  csak  annyi,  hogy  „kivett  telek”,  annak  tulajdonosa  a  Józsefvárosi  Önkormányzat.  A  ház  könnyű  szerkezetes  „erdész”  típusú  faház,  amilyeneket  felvonulási  épületnek szoktak állítani ideiglenesen nagyobb építkezések mellé. Mielőtt adományba kapta  a  Megálló  Csoport  a  házat,  az  már  évek  óta  üresen  állt.  Azt  megelőzően  egy  fogászati,  fogtechnikai  kellékeket  forgalmazó  cég  irodaháza  és  bemutató  terme  volt,  ami  mind  a  felszereltségén, mind a terembeosztásán látszott.  A  Megálló  céljainak  egyik  sem  felelt  meg  igazán,  a  terembeosztás  zeg­zugos,  normális alapterületen sok kicsi szoba, tehát túl rossz volt, a felszereltség viszont túl jó, nem  tudta a Megálló sem kihasználni, sem értékelni. Az egész házba bekötött riasztó rendszer –  amit  egy  munkatárs  tudott  csak  be­,  illetve  kikapcsolni­  „pánik  gombokkal”;  komoly  telefonközpont,  mely  minden  szobába  szétosztotta  a  vonalat,  mellékekkel;  minden  volt  „iroda”  összekapcsolva  egy  számítógépes  hálózatba,  ezek  voltak  azok  felszereltségek,  amiket nem tudott a Megálló kihasználni, de ez persze nem hátráltatott semmit.  A funkciójában nem éppen ideális, jogilag rendezetlen épület új esélyt adott a Megálló  Csoportnak,  s  itt  kell  megjegyezni,  hogy  nem  csak  a  Megálló  Csoportnak,  hanem  több  kisebb­nagyobb  civil  szervezetnek  is. 2001­ben már  tudták, hogy  a  Belvárosi  Ifjúság  Házat  be fogják zárni, ezért a Belvárosi Tanoda Alapítvány székhelyét, és irodáit a Szigony utcába  helyezték át. A Magyar Drogprevenciós és Ártalomcsökkentő Szervezetek Szövetsége is ide  van bejelentve, valamint természetesen a Megálló Csoport Alapítvány Szenvedélybetegekért  is, ami 2005­ben alakult, kiválva a Belvárosi Tanoda Alapítványból. Ezen kívül az Öt Kenyér  Egyesület székhelye is a Szigony utcai ház. Ebben az értelemben tehát a Megálló egyfajta

20 

civil  humánszolgáltató központtá  is  vált,  ahol  kezdő,  induló  szervezetek,  csoportok  találnak  támogatást,  akár  tevékenységük  megkezdéséhez,  akár  jogi­,  szervezeti  hátterük  megteremtéséhez.  A funkciójában nem megfelelő épületet, még a költözés évében elkezdték átalakítani.  Ebben  a  könnyű  szerkezet  előnyt  jelentett,  hisz  a  falakat  viszonylag  szabadon  lehet  mozgatni. Az átalakításokat a Megálló Csoport munkatársai és páciensei közösen csinálták.  Ez mintegy két évig, amíg a munkálatok folytak a Megálló szakmai programjába is beépült,  rengeteg  tevékenységet  biztosított  a  házba  betérőknek.  Az  átalakítás  során  egy  nagy  közösségi teret „büfével”,  két nagyobb csoportok tartására is alkalmas termet, négy kis iroda  helységet, valamint két kis „tanuló” szobát alakítottak ki, az egyik egyben az alkotó műhely  is. Az irodákat és a „büfét” leszámítva az összes helység többfunkciós.

21 

III. Szakmai programok  III.1. Rehabilitációs program  Az  országban  egyedülálló  vállalkozásnak  lehet  tekinteni  a  Megálló  Csoport  Nappali  Rehabilitációs  Programját.  A  program  alapjait  a  Megállóban  dolgozó  sorstárs  segítők  bentlakásos  drog­rehabilitációs  otthonokban  szerzett  tapasztalataik  alapján  alakították  ki,  megőrizve  minden  olyan  elemet,  mely  városi  körülmények  közt  alkalmazható.  Ilyen  a  terápiás közösség kialakítása  Ezek  közül  a  legfontosabbak  a  rendszeres  és  sokrétű  munka,  csoportterápia  és  közösségi  tevékenységek,  intenzív  napirend­szervezés,  rendszeresség,  állandó  jelzés  és  visszajelzés  egymás  felé,  valós  felelősségek,  alkotó  tevékenységek,  együttműködés  a  társakkal, azok segítése, szolgálata, az önérdek és önzőség háttérbe helyezése.  A rendszer lehetővé teszi a folyamatos bekerülést, ezáltal a gyors reagálást és gyors  segítségnyújtás lehetőségét is, de persze megvannak a maga korlátai is egyben.  A program fontosabb pillérei:  Ez  a  program  a  Megálló  Ház  működésének  alapjait  teremti  meg.  A  fiatalok,  akik  a  Megálló  segítségét  kérték  sokszor  észre  sem  veszik,  hogy  ők  segítenek  abban,  hogy  működhessen a ház.  A  nappali  rehabilitációs  programban  résztvevők  segítése  a  Megálló  legfontosabb  feladata,  így  ők  kapják  a  legkomplexebb  ellátást.  Minden  kliensnek  van  egy  segítő  és  tanulás­szervező párja, akik minimum heti fél órában megbeszélik az aktuális dolgaikat. 

III.1.1 A rehabilitációs program önsegítő elemei  III.1.1.1 Önsegítő csoportok  Az  önsegítő  csoportokat  a  szakirodalom  leginkább  az  alábbi  meghatározás  alapján  fogadja  el.  „Az  önsegítő  csoportok  a  kölcsönös  segítésre  és  egy  speciális  cél  elérésére  alakult  önkéntes,  kiscsoport  struktúrák.  Rendszerint  azonos  élethelyzetű  emberek  hozzák  létre,  egymás  kölcsönös  segítésére.  Társulásuk  célja  egy  közös  szükséglet  kielégítése,  közös  fogyatékosság  vagy  életbevágó  probléma  leküzdése,  a  kívánt  társadalmi  illetve  személyes  változás  előidézése.  Az  ilyen  csoportok  kezdeményezői  és  tagjai  úgy  látják,  szükségleteiket  nem  teljesítik  vagy nem tudják  teljesíteni  a  meglévő  szociális  intézmények.  Az önsegítő csoportok a szemtől szembeni interakciókat és a tagok személyes felelősségét  hangsúlyozzák.  Gyakran  anyagi  segítséget  és  érzelmi  támogatást  egyaránt  nyújtanak,  gyakran  egy  >>ügyre<<  orientáltak,  és  olyan  ideológiát  vagy  értékeket  hirdetnek,  melyek  révén tagjaik fokozottabb mértékben nyerhetik el személyes identitásukat.” (…) „az önsegítő  csoportoknál mindig fennáll a szemtől szembeni interakció; az önsegítő csoportok létrejötte  mindig  spontán  (azaz,  nem  külső  csoport  hozza  ezeket  létre);  a  személyes  részvétel  rendkívül  fontos  alapkövetelmény;  a  bürokrácia  ellentétben  áll  az  önsegítő  csoportok  jellegével; a tagok megállapodnak bizonyos tevékenységekben és ezekben részt vesznek; a  csoportok  rendszerint  kompetencia  hiányból  adódó  állapotból  indulnak  ki;  a  csoportok  egy  referencia csoport hiányát töltik be, a másokkal való azonosulás és kapcsolat felvételi pont  szerepét  töltik  be,  alapot  képeznek  a  tagok  tevékenységéhez  és  az  önerősítés  forrásául  szolgálnak.”  (…)  „E  sajátságok  alapján  az  önsegítő  csoportok  megkülönböztethetők  a  >>a  kölcsönös  segítés<<­re  épülő  csoportosulásoktól  és  azon  megállapodásoktól,  melyek  politikai  vagy  gazdasági  hatalommal  rendelkezők  között  jönnek  létre  pl.  szakszervezetek,  kartellek, vállalati bizottságok, >>öregfiúk<< hálózata, baráti társaságok. Az önsegítő csoport  a  fentiek  alapján  elkülöníthetők  a  különböző  önkéntes  szervezetektől,  pl.  a  >>szolgáltató  szervezetek<<­től, amelyeket hagyományos emberbaráti szándékok vezetnek. Ez a definíció  kizárja  ezenkívül  az  ideiglenes  és  nem  tervezett  természetes  társulásokat  is,  pl.  az  együtt  játszó gyermekek csoportját, a rövidéletű közösségeket, amelyek a természetes katasztrófák  idején  a  szomszédok  összefogásából  jönnek  létre,  vagy  pl.  az  encounter­csoportot  –

22 

mindezekre  jellemző,  hogy  nincs  >>közös  problémájuk<<,  >>specifikus  céljuk<<  vagy  >>ideológiájuk<<, és rendszerint ideiglenes jellegűek.” 4  Az  önsegítés  jelentésének  tisztázáshoz  számba  kell  venni  az  összes  lehetséges  csoport  változatot.  A  szakirodalom  négy  típust  különböztet  meg.  A  tipológia  két  tengelyű  megalkotása  során  az  egyik  tengelyt  az  képezi,  hogy  az  önsegítés  okát  jelentő  konfliktus,  trauma, diszfunkció vagy életvezetési válságtünet individuális vagy kollektív természetű­e. A  tipológia másik tengelyén találjuk az önsegítést kiváltó mozzanatnak azt a sajátosságát, mely  az alkalmazkodást vagy inkább a változást teszi céllá. E tipológia alapján négy féle önsegítő  csoportot különböztethetünk meg.  Az  individuális­alkalmazkodó  típusba  tartozó  csoportok  mentálhigiénés  szempontból  a panaszok enyhülését ígérik az egzisztenciális konfliktusok tűrése által. Az alkalmazkodás a  cél,  tehát  semmit  nem  kell  megváltoztatni  a  strukturális  működések  szintjén.  (Ebbe  a  kategóriába  tartoznak  pl.  a  rákműtéten  átesett  nők,  krónikus  egészségügyi  panaszok  áldozatainak vagy azok hozzátartozóinak önsegítő csoportjai.) Ezeknek a csoportoknak igen  fontos  pozitív  vonásaik  lehetnek,  sokszor  hatékonyabb  módszert  jelentenek  a  traumatizált  sorsok  áldozatai  számára  a  traumák  okozta  következményekkel  való  együttélés  kialakítására, mint az ún. terápiák és technicizált segítő kapcsolatok.  Egy  fokkal  radikálisabbak  az  individuális­változtató  típusba  tartozó  csoportok,  melynek  tagjai  egymás  segítsége  révén  individuális  problémáik  felszámolását,  káros  következményekkel  járó  viselkedésük  felszámolását  érik  el  (például  fogyókúrás  csoportok,  dohányzásellenes csoportok, jógacsoportok, vegetáriánusok, természetes táplálkozás hívei,  nudisták stb.).  Az  előbbi  két  „individuális”  önsegítő  csoportokkal  szemben  a  „kollektív”  csoportok,  tagjai  valamilyen  közös  társadalmi  kategória  sorsképző  ereje  folytán  kényszerülnek  önszerveződésre.    A  kollektív  alkalmazkodó  változatban  találjuk  azokat  a  csoportokat,  melyek  tagjai  krónikus  életvezetési  nehézségekkel  küszködnek,  pusztán  azért,  mert  hátrányosan  megkülönböztetett,  stigmatizált  kategóriák  alá  soroltatnak.  A  potenciális  kategóriák  katalógusa  rendkívül  széles,  annak  függvényében,  hogy  a  társadalom  toleranciaküszöbe milyen magas. Itt találjuk a korai feminista csoportokat, a különböző totális  intézmények  (börtönök,  állami  gondozottak  otthonai,  elmegyógyintézetek,  alkohol­  és  kábítószer­elvonók)  volt  vagy  leendő  klienseit,  a  homoszexuálisokat,  a  testi  és  lelki  fogyatékosok  legkülönbözőbb  csoportjait  és  a  társadalmi  megkülönböztetés  által  sújtott  különböző  kisebbségeket.  Ha  figyelembe  vesszük,  hogy  ebbe  a  típusba  nemcsak  a  közvetlenül érintettek, hanem a közvetett módon érintettek is beletartoznak (például értelmi  fogyatékos  gyermekek  szülei,  elmebetegek  hozzátartozói  stb.),  akkor  látható,  hogy  igen  széles  körre  kiterjedő  hálózatok  jöhetnek  létre  e  kollektív  sorsmeghatározó  kategóriák  alapján.  Az  önsegítés  mozzanata  természetesen  a  különböző  kategóriák  esetében  eltérő  módon  juthat  kifejezésre.  Valamennyi  esetben  idetartozónak lehet  tekinteni  a  pozitív  önértékelési minták képzését, a pozitív identitásért vívott harcot.  Az önsegítés legradikálisabb válfaja a kollektív meghatározottságú, változtató célzatú  csoportok  típusa,  mely  öltheti  például  gazdasági  szövetkezetek,  alternatív  politikai  szövetségek  formáját.  (Környezetvédők,  ökobanktársulások,  nonprofit  segítőhálózatok,  önszerveződő képzési, oktatási formák stb.)  Funkciókat  illetően  –tehát­  meglehetősen  heterogén  társulások  sorolhatók  be  az  önsegítő csoportok körébe.  Az önsegítő csoportok sosem lépik túl a társas kis csoport klasszikus létszámhatárait,  és  ennek  következtében  jellegük  messzemenően  személyes;  fő  aktivitásuk  a  szemtől  szemben való találkozás, kommunikáció és közös tanulás. Hetente egyszer két­három órára  találkoznak,  lehetőség  szerint  semleges,  valamilyen  intézményhez  vagy  szervezethez  tartozó  helyen.  Minden  csoporttagnak  egyenlő  jogai  vannak,  formálisan  nincs  vezető,  a  4 

Katz, A.H. and Bender, E.I.: The strenght in us: Self­help groups in the modern world. (New  Wiewpoint, New York 1976) 23 

szabályteremtés,  identitás  meghatározás  közösen  történik.  A  csoportba  való  bekerülés  alapmotivációja  az,  hogy  a  csoporttag  önmagán  segítsen,  nem  pedig  az,  hogy  másoknak  segítsen. Ugyanakkor a keletkező kapcsolatokban az önsegítés egyben mások segítésének  eszközévé  is  lesz.  A  részvétel  ingyenes,  a  csoport  munkáját,  a  követendő  célokat  és  az  alkalmazandó eszközöket a tagok saját maguk határozzák meg. A közvetlen érintkezésben a  tagok  által  messzemenően  misztifikált,  személyes  és  egyénivé  lett  konfliktusokról  és  traumákról  kiderül  azok  paradigmatikus  szerkezete,  aminek  következtében  a  kezelési  eljárások  közösen  kialakított  modelljeit  is  elsajátítják  a  csoporttagok.  Az  a  trauma,  hátrány  vagy megbetegítő konfliktus, mely a csoporttagot a társadalomban a többiektől elkülönítette,  az önsegítő  csoport  közösségében  másokkal  egyesíti.  A  keletkező  hatást a  csoporttagok a  misztifikáció  és  a  megbélyegzettség  feloldásaként  élik  át.  Ennek  következtében  mindenki  voltaképpen  kettős  szerepben  van  jelen:  egyszerre  segített  és  segítő.  A  csoportban  keletkező  hatások  jelentős  transzferpotenciállal  rendelkeznek,  mely  kisugárzik  a  csoporton  kívül folytatott életvezetés egészére is.  A  Megálló  Ház  életének  markáns  része  a  különféle  csoportok  programszerű  működése.  Ezek  megoszlanak  önsegítő  és  más  csoportokra,  illetve  a  Megálló  által  szervezett és  a független  csoportokra.  Az önsegítő  csoportok főként beszéd  alapúak, de a  Megállónak van egy saját fejlesztésű alkotó­önsegítő rendszere, melyek működésére kiemelt  figyelmet  fordítanak.  Az  alkotó­önsegítő  csoport  fogalmát  a  Megálló  hozta  létre  és  annak  tartalmi  elemeit  az  elmúlt  tíz  év  során  kísérletezték  ki.  Ennek  lényege,  hogy  az  önsegítő  csoportok céljait, elemeit, elveit megtartják, ám a formai kereteket aktív alkotó tevékenység  adja. Így a megnyilvánulásnak és a másik érzékelésének nem egyetlen eszköze a beszéd,  hanem az annál sokszor pontosabb információt nyújtó, mindig őszinte, az érzelmeket hűen  tükröző, manipulációnak szűkített teret hagyó, alkotó tetteken keresztül jutnak el önmagunk  és társaik pontosabb megértéséhez. 

III.1.1.2. Önsegítő csoportok, a Megálló szervezésében  A Józanság Megtartó Csoport  Önsegítő csoport, melyet talpra állt szenvedélybetegek hoztak létre, ők működtetik. E  csoport  általános  célja  és  feladata,  hogy  az  ide  heti  rendszerességgel  járó  drog  és  alkoholbetegek  egymás  támogatásával,  tapasztalataik  cseréjével,  gondjaik  és  örömeik  megosztásával  átsegítsék  egymást  a  hétköznapok  nehézségein,  erősítsék  és  tudatosítsák  egymásban józanságuk értékét és fontosságát. A csoportok a beszédre és az egymásra való  figyelésre épülnek.  Heti  rendszerességgel,  kör formában  zajlanak, ezzel  is  jelezve,  hogy  itt  mindenki egyenlő partnerként lehet jelen.  A  Józanság  Megtartó  Csoport  (továbbiakban:  JMCS)  10  éves  történetében  megváltozott szerepet tölt be mind a Megálló életében, mind az országban elérhető önsegítő  csoportok  sorában.  A  JMCS  alakulásakor,  ’97­ben  két  szervezet  klienskörét  (a  Leo  Amici  Alapítvány  és  a  BTA  Megálló  Csoport)  látta  el,  illetve  nyitottsága  révén  saját  tagokat  toborzott.  Abban  az  időben  lényegesen  kevésbé  voltak  elérhetőek  az  országban  más  önsegítő csoportok. Az NA­nak egy helyen voltak gyűlései az AA idősebb korosztálya pedig  kevésbé  volt  elfogadó  a  fiatal  drogfüggőkkel  mint  jelenleg.  Ez  a  helyzet  mára  nagyon  megváltozott.  Az  NA  az  utóbbi  években  nagyon  sokat  fejlődött  megerősödött,  Budapesten  ma  már  minden  nap  vannak  gyűléseik,  több  vidéki  városban  is  elérhetőek.  Ez  a  rohamos  fejlődés  az  országban  elérhető  önsegítő  csoportokban  éppen  szükségtelenné  is  tehetné  a  JMCS­t,  a  Megálló  munkatársai  mégis  erősen  ragaszkodnak  hozzá.  Tény,  hogy  a  JMCS  taglétszáma erősen lecsökkent az utóbbi években, 3­6 fős csoportok a jellemzőek, míg 2003  előtt gyakori volt a 15­20 fős csoport összejövetel. Az utóbbi években a JMCS­t a célkeresés  jellemzi,  a  saját  csoport  identitásának  megfogalmazása.  Látszatra  és  bizonyos  értelemben  konkurenciát  jelent  az  NA  megerősödése,  a  valóságban  persze  szó  sincsen  tényleges  konkurenciáról.  Az  önsegítő  rendszerek  rugalmasságát  méretük  határozza  meg.  Minél  nagyobb egy struktúra, annál nehezebben reagál az apró, helyi szinten jelentkező igényekre.

24 

A  JMCS  noha  céljait  tekintve  hasonlít  az  NA­hoz,  tehát  függők  számára  biztosít  hátteret  a  pozitív  változáshoz,  méretéből  adódóan  –s  mivel  nincsenek  világot  behálózó  törekvései­  sokkal  rugalmasabb.  Jelenleg  a  JMCS­t  hagyományai  miatt  viszi  tovább  a  Megálló  segítői  gárdája,  a  közeljövőben  elképzelhető,  hogy  újrafogalmazott  célokkal  erősíti  majd  meg  önnönmagát. 

Szülőcsoport  „Én is drogoztam hosszú ideig, én is úgymond rosszul viselkedtem a szüleimmel, és ők  is kiakadtak a viselkedésemen, és így visszatekintve, azt hiszem, tudok a szülőknek segítséget  nyújtani  abban,  hogyan  viselkedjenek,  vagy  hogyan  segítsenek  a  szenvedélybeteg  gyermeküknek. És ezenkívül saját maguknak hogy tudnak segíteni ebben a helyzetben. Tehát  például ez az önvádaskodás ne tartson olyan hosszú ideig, hogy meg merjenek lépni bizonyos  lépéseket,  ami  nagyon  nehéz,  de  a  drogozás  megszüntetésében  segíteni  tud  a  gyermeknek.  Azonkívül ez a szülőcsoport nem csak drogosokról szól, hanem magukról a szülőkről  is, hogy  ők  hogy  vannak.  Például  arról,  hogy  nekik  hazudni  kell  a  munkahelyen  egy  beszélgetéskor,  amikor  azt  kérdezik,  hogy  van  a  fiad,  hazudni  kell  a  rokonságnak,  és,  hogy  kell­e  egyáltalán,  vagy melyik az a helyzet, amikor ezt érdemes elmondani, és milyen embereknek.  Az első ilyen  csoporttalálkozásokon  mindig  nagy  a  panaszáradat,  nagy  a  fájdalom,  de  amikor  egy  szülő  szembesül azzal, hogy nincs egyedül ezzel a problémával, és végre tud róluk beszélni, már az  is segítség. És meg lehet figyelni, hogy pár találkozás után már magukról kezdenek el beszélni,  arról, hogy mit csinálnak rosszul, vagy mit csinálnak jól.” 

A  Megállóban  a  szülők,  hozzátartozók  bevonása  a  terápiás  folyamatba  csoportos  formában történik. A Megálló speciális intézmény, melyet mindig a hagyományos intézményi  rendszerekben  való  gondolkodás  oldaláról  kezdenek  megközelíteni  az  intézménybe  bekerülők  épp  úgy,  mint  az  Ő  szüleik,  hozzátartozóik.  Az  iskola  rendszerben  a  szülőket  szülői  értekezletre  hívják,  iskolaszékeket  alapítanak.  Az  egészségügyi  rendszerekben  a  szülőkkel konzultál a doktor úr, bevonva őket fontosabb terápiás döntések meghozatalába. A  Megállóban  sem  kerülhető  el  a  szülőkkel  való  segítői  kapcsolattartás,  de  lévén  speciális  program, e kapcsolattartásnak is speciálisnak kell lennie. Ritkább –egyedi­ esetben jellemző  a  családi  konzultáció,  viszont  rendszeres  a  Megállóban  tartott  szülők  és  hozzátartozók  csoportja. 

Színház Megálló  „A Színház Megállóban törekszünk arra, hogy elmossuk a határt az élet és a művészet  között,  a  valóság  utánzása  helyett  egy  darabka  valóságot  hozzunk  létre,  melyben  érdek  és  megfontoltság  nélkül  cselekedhetünk.  Kapcsolatainkról  igyekszünk  „lehámozni”  a  merevséget,  az  álszentséget,  az  elhatalmasodó  sztereotípiákat.  A  hitelességet  állítjuk  szembe  a  rafinált  művészieskedéssel,  az  egyszerűséget  a  hazugsággal  és  a  spontaneitást  a  sémák  diktatúrájával. A tevékeny ember optimizmusával és a konkrét érzéki tapasztalásokkal küzdünk  a  félelem,  a  magány  és  a  fenyegetettség  érzésével,  valamint  a  drog,  a  képzelet  világának  menedékével.  A  részvételt  és  a  személyiség  megnyilvánulását  hangsúlyozzuk,  a  passzívan  megemésztett  szórakozás  és  az  örökös  fogyasztói  kielégületlenség  helyett.  Fontosabbnak  tartjuk az élet örömét és a szív érzékenységét, az értelem tudálékos vágyainál és a könyvtárnyi  irodalom által meghatározott morális parancsok rémuralmánál. Nyitott alkotó emberként és nem  szakemberként keressük az érvényesülésünket.” 5 

A  Színház  Megállót  1998­ban  alapították.  Évente  átlagosan  negyven  tagja  van  a  csoportnak,  és  évi  30  alkalommal  vállalnak  fellépést.  A  Színház  Megálló  több  mint  30  produkciót állított színpadra. A csoport mindenkori taglétszáma 6­18 fő közt változik, főként  magyarországi  szakmai­,  kulturális­,  ifjúsági­,  oktatási  rendezvényeken,  konferenciákon  lépnek fel, de több ízben kaptak meghívást európai országokba is. A Színház Megálló egy a  Megálló  Csoport  által  kikísérletezett  és  kifejlesztett  alkotó­önsegítő  csoport,  tagjai  kallódó­,  deviáns­, szenvedélybeteg­, unatkozó­, magányos fiatalok. A Színház Megálló mind önsegítő 

5 

A Színház Megálló „kiáltványa”, ezt a szöveget minden előadás előtt fel szokták olvasni a közönségnek.

25 

csoportként,  mind  színház  csoportként  jól  funkcionál  a  kettő  cél­,  feladat­  és  eszközrendszerét egyesíti. 

A  Színház  Megálló  egy  több  lépcsős  és  több  rétegű  munkafolyamaton  alapuló  terápia, mely szervesen kapcsolódik a Megálló Ház „életéhez” egyéb programjaihoz.  A  színház  olyan  mesterségesen  alakított  társas  tér,  melyben  a  cselekvő  aktivitás,  verbális  készségek,  testi  mozgások,  érintések  és  kapcsolatok,  agressziók,  hangulatváltozások és érzések is jelentős szerepet kapnak, hogy mind teljesebb tere legyen  a személyiség megnyilvánulásának. Ez az egész embert igénybe vevő testi és lelki mozgás  az,  mely  képes  a  felszínre  hozni,  s  ezáltal  identifikálni  azokat  a  problémákat,  melyek  a  boldogulás  útjában  állnak.  A  felismert  problémákon  már  lehet  dolgozni,  azokon  változtatni  vagy elfogadni, s ebben a csoport jelentős segítséget, támogatást képes biztosítani.  A  munka  három  egymásra  épülő  szakaszból  a  tréningből,  a  próbából  és  az  előadásból áll.  A  Színház  Megálló  olyan  alternatív  tevékenység,  melyben  a  résztvevők  önmagukat  adhatják.  A  „színpad”  jótékony  hatása,  hogy  hibákat,  erényeket,  szépséget,  csúnyaságot,  tehetséget és fogyatékosságot egyaránt értékként jeleníti meg. Csak a „játszók” tudják, hogy  a  színpadon  szerepet  vagy  önmagukat  játszák­e.  Ez  olyan  szabadság,  melyben  személyiségük  határait,  korlátait  megismerhetik  és  egyben  kitágíthatják.  Biztonsággal  próbálhatják ki a maguk szerepét a színpadon, de különféle társadalmi szerep­szituációkba  is kerülnek, ami az újdonság erejével tartós változásokat generál. Egy drogozó fiatalra élete  során  milyen  társadalmi  szerepeket  oszt  a  környezete?  Jobb  esetben  a  beteg,  rosszabb  esetben a bűnöző szerepét, ám mindkét esetben kiszolgáltatott, alárendelt viszonyban léphet  csak  kapcsolatba  a  „normális”  környezetével.  A  színpadon  tényleges  partneri  kapcsolat  áll  elő  a  közönség,  s  a  játszók  közt,  míg  az  azt  követő  beszélgetésen,  „fölérendelt”,  mintegy  szakértői szerepben nyilvánulhat meg az, akit kérdeznek, tehát a „játszó”. Ez a sose próbált  tapasztalat olyan vágyakat képes generálni, melyek motiváló erővel hatnak a tartós változás  irányába.  A  közösen  átélt  sikerek  és  kudarcok,  a  felelősség,  a  közös  cél  olyan  hatásokat  képes kiváltani, melyek erősebbek, színesebbek, a befektetett munka miatt értékesebbek, a  drogok  által  kiváltott  hatásoknál,  élményeknél.  A  rendszeres  tréningezés  csökkenti  a  félelmeket, gátlásokat, fejleszti a szociális és kommunikációs készségeket segít feldolgozni  az ambivalens érzéseket. Ezek fejlődése később a csoportból kilépve olyan egyéni eszköz­  és  készségtárral  vértezhetik  fel  a  résztvevőket,  melyek  a  droghasználatot  gyakorlatilag  szükségtelenné, unalmassá teszik.  A  színház  megtanított  arra,  hogy  ki  tudjam  mutatni  a  mások  iránti  érzéseimet.  Megtanított arra, hogy megbarátkozzam a testemmel és a hangommal. Érzéseket, gondolatokat  szabadított  fel bennem,  de  a  legfontosabb  számomra,  hogy  megismertem  társaim  leplezetlen  énjét. (M.T. – Színház Megálló) 

A  munka  a  test  és  a  hang  kreatív  kifejezési  lehetőségeinek  keresésén,  és  az  improvizáción  alapul;  a  spontán  kifejezésmódoktól  kezdve egészen  a  színrevitelig,  illetve  a  színházi produkciókig. A technika alárendelődik a csoportmunkának; a bizalom fejlődése, a  többiek  megismerése,  a  konstruktív  kapcsolatok  kialakítása,  a  múltba  mélyen  eltemetett  dolgok elemzése megelőzi a kollektív alkotást és az abból születő katarzist.  A  módszer  egyaránt  hasznos  lehet  azoknak,  akik  „gyógyulást  keresnek”,  azoknak,  akik  „utókezelés”  alatt  állnak,  valamint  azoknak,  akik  fejleszteni  vagy  javítani  szeretnék  veszélyeztetett és problémás gyermekekkel folytatott munkájukat.  A  Megálló  Csoportja  hosszú  évek  óta  alkalmaz  színház­  és  zeneterápiát  a  szenvedélybetegek kezelésének, gyógyításának egyik eszközeként. Kiindulópontjuk, hogy a  terápiás  tevékenység  egyik  alapvető  komponense  a  spirituális  fejlődés  támogatása.  A  spiritualitás  esetünkben  –  a  közösség  számára  ­  az  emberi  érték,  emberi  méltóság  felismerését  és  megőrzését,  maguk  és  viselkedésük  megkülönböztetésének  készségét,  önmaguk  elfogadásának  és  szeretetének  képességét,  jelenti:  ha  elfogadjuk  önmagunkat,

26 

feladatunkká  válik  a  bennünk  rejlő  nyers  elemek,  az  erőszak,  a  destruktivitás,  a  kétségbeesés és a nyomorúság észlelése, feldolgozása.  „Képes lettem újra bízni magamban és másokban. Nem félek az emberi érintésektől és  én  is  meg  merek  érinteni  másokat.  Megtanultam  adni  és  kapni,  viszonyulni  az  engem  ért  ingerekhez.  Sok  jó  élményt  nyújtott  a  közös  munka,  az  összetartozás  érzése  és  az  egymás  iránti felelősségvállalás.” (P.R. Színház Megálló) 

A Megálló Csoport színházterápiás csoportjának nemzetközi munkája:  Tréning  és  előadás  sorozat  Franciaországban  a  La  Chesnaie  pszichiátriai  intézet  kezeltjeinek közreműködésével;  Tréning  Lengyelországban  gimnazistákkal  és  a  lodzi  Színház­,  Film­,  és  TV  –  művészeti Főiskola hallgatóival;  Előadás  a  spanyolországi  Palma  de  Mallorcán  egy  nemzetközi  drog  prevenciós  konferencián.  Ez  a  munka  egyedi,  európai  szinten  nagy  érdeklődés  övezi.  Az  első  nemzetközi  színház­  és  zeneterápiás  szemináriumot  az  EURO­TC  ­  Federation  'European  Treatment  Centers for Drug Addiction', vagyis a drogfüggőség kezelésével foglalkozó Európai Terápiás  Központok Szövetsége ­  a felkérésére a Megálló Csoportja és a Leo Amici Alapítvány közös  munkában  készítette  elő,  szervezte  meg  és  bonyolította  le.  (Komló  2003.  szeptember  11­  14.).  Saját  élményű  tapasztalatszerzés  megvalósítására  törekedtek,  ezért  a  szeminárium  elsősorban  műhelyekből,  tréningekből  és  bemutatókból  állt,  amelyeken  minden  résztvevő  együtt dolgozott, feladatot, szerepet kapott. 

III.1.1.3. Független önsegítő csoportok  E csoportokat csak felsorolás szinten említem meg.  Öt kenyér minden csütörtökön 18.00­22.00­ig. (keresztény homoszexuálisok önsegítő  csoportja)  NA, Névtelen Anyagosok vagy Narcotics Anonimus minden csütörtökön 19.00­21.00­  ig (szenvedélybetegek önsegítő csoportja)  ACA,  Adult  Children  of  Alcoholics  vagy  Sérült  Családok  Felnőtt  Gyermekei  minden  hétfőn 18.00­19.30.ig.  A  fenti  csoportok  létszáma  változó,  átlagosan  15  fő/alkalom.  Ritkán  egy­egy  csoporton megjelenik egy időben max. 30 fő.  A  fenti  csoportok  huzamosabb  ideje,  működnek  a  megállóban,  ám  a  Megálló  nyitottsága révén gyakori, hogy egy­egy csoport szerveződik akár egyik napról a másikra. A  Megálló történetében körülbelül 20 különféle csoport alakult, melyek vagy megszűntek, vagy  elköltöztek…,  így  ezeket  itt  nem  sorolom  fel,  ám  mindig  fel  vannak  készülve  új  csoport  alakítására, befogadására, míg ezt a terembeosztás lehetővé teszi.

27 

III.1.2 A rehabilitációs program engedélyköteles elemei  III.1.2.1 Nappali ellátás  A  program  célja,  hogy  a  saját  otthonukban  élő  szenvedélybetegeknek  biztosítson  lehetőséget  napközbeni  tartózkodásukra,  társas  kapcsolatokra,  alapvető  higiéniai  szükségleteik  kielégítésére.  Mindezt  szociális­,  egészségügyi­,  mentális  állapotuknak  megfelelő  napi  életritmust  biztosító  terápiás  és  közösségi  szolgáltatások  szervezésével  végzi.  E szolgáltatások:  1.  Speciális  önsegítő,  alkotó­önsegítő  csoportok  szervezése,  működtetése,  ilyen  csoportok önszerveződésének támogatása;  2. munkavégzés, munkaterápia szervezése, biztosítása;  3.  egészségügyi  alapellátás  keretében  felvilágosító  programok,  előadások  szervezése,  folyamatos  életmód­  és  életvezetési  tanácsadás,  tájékoztatás  biztosítása,  mentális  gondozás,  továbbá  az  egészségügyi  szakellátáshoz  való  hozzájutás  szervezése,  segítése,  s  ennek  érdekében,  folyamatos  kapcsolattartás  a  kezelő  helyekkel,  kezelőorvosokkal, az egészségügyi gondozó szakemberekkel és a hozzátartozókkal;  4. kulturális, szabadidős, közösségi programok szervezése és lebonyolítása;  5.  önsegítő  jellegű  képzések,  tréningek  és  érettségire  való  felkészítés  szervezése,  megvalósítása;  6. hivatalos ügyintézések segítése;  7.  élelem  melegítés  és  elfogyasztás  lehetőségének,  valamint  tea,  kávé,  üdítő  fogyasztásának biztosítása;  8. alapvető tisztálkodási és mosási lehetőség biztosítása;  E szolgáltatásokat kizárólag önkéntes alapon lehet igénybe venni.  Szolgáltatásainkkal, programjainkkal törekszünk az életmód­változás ösztönzésére, a  visszaesés  megelőzésére,  valamint  szeretnénk  elősegíteni  a  rehabilitációt,  visszailleszkedést és az érintettek minél szélesebb körű elérését 6 .  III.1.2.2 A közösségi ellátás célja, feladata  A  Megálló  közösségi  szenvedélybeteg  ellátás  célja,  hogy  az  általa  gondozott  szenvedélybetegek  integrált  és  teljes  jogú  tagjai  maradjanak  a  társadalomnak,  illetve  reintegrálódjanak  a  közösségbe.  Ennek  érdekében  a  gondozás  és  a  pszichoszociális  rehabilitáció,  tanácsadás  minden  formáját  a  szenvedélybeteg  otthonában  illetve  lakókörnyezetében,  tartózkodási  helyén  biztosítja.  Segítséget  nyújt  a  szenvedélybetegek  számára egészségi és pszichés állapotuk javításában; meglévő képességeik és készségeik  megtartásában,  illetve  fejlesztésében;  a  mindennapi  életükben  adódó  konfliktusok  feloldásában  és  problémáik  megoldásában;  a  szociális  és  mentális  gondozásukban,  és  az  egészségügyi  ellátáshoz  való  hozzájutásukban.  A  szolgáltatás  olyan  hosszú  távú,  egyéni  szükségletekre  alapozott  gondozást  kínál,  amely  nagymértékben  épít  az  ellátottak  aktív  és  felelős  részvételére,  valamint  a  természetes  közösségi  erőforrásokra,  őket  is  oktatva  és  támogatva.  A  közösségi  szenvedélybetegek  gondozása  keretében  ellátottak  köre,  elsősorban  a  saját  otthonukban  élő,  nem  akut  veszélyeztető  állapotú  addiktív  betegek,  akiknek  a  betegsége  ambuláns  szakellátás  mellett  egyensúlyban  tartható,  és  akik  életvitelükben  valamint szociális helyzetük javításában igényelnek segítséget; a tüneteket mutató, de eddig  6 

A nappali ellátást a következő jogszabályok és szakmai állásfoglalások elvei szerint végzik:  ­ 1993. évi III. törvény a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról, IV. fejezet, III. cím, 75.§, 79.§  ­ a szociális és családügyi miniszter 1/2000 (I.7.) SZCSM rendelete, III. fejezet, 4. cím, 74­77.§, 84.§  ­ 1997. évi CLVI. Törvény a közhasznú szervezetről  ­ Nemzeti Stratéga a Kábítószer­probléma visszaszorítására  ­ a Drogterápiás Közösségek Működésének Irányelvei, a Pszichiátriai Szakmai Kollégium állásfoglalása

28 

addiktológiai  kezelés  alatt  nem  álló,  illetve  addiktív  probléma  kialakulása  szempontjából  veszélyeztetett  személyek;  a  szociális  intézményben  élő,  vagy  hosszabb  kórházi  kezelés  alatt  álló  szenvedélybetegek,  akik  lakóhelyükön,  tartózkodási  helyükön  stabil  háttért  és  kontrollt igényelnek.  A közösségi ellátás szolgáltatásai az állapot­és életvitel felmérés; problémaelemzés,  problémamegoldás;  egyéni  esetkezelés;  készségfejlesztés;  pszicho­szociális  rehabilitáció;  csoportokkal végzett munka; alacsonyküszöbű szolgáltatás.  A  szolgálat  munkatársai  a  fenti  szolgáltatásokat  az  ellátott  otthonában  illetve  lakókörnyezetében  –  az  ellátott  személyes  céljaira  és  egyéni  szükségletekre  alapozva,  gondozási  terv  alapján  –  személyesen  biztosítják  vagy  közvetítéssel,  szervezéssel,  tanácsadással  segítik  az  azokhoz  való  hozzájutást.  A  szolgáltatásnyújtás  rendszerességét  az  ellátottal  közösen  kialakított  gondozási  tervben,  megállapodásban  foglaltak  (ütemezés)  határozzák  meg.  Munkájukat  közösségi  munkacsoport  keretében  végzik,  melyet  az  ellátott  szükségletei szerint a szolgálat koordinátora állít össze.  A  szolgáltatás  igénybevétele  önkéntes,  az  ellátást  igénylő  kérelmére  történik.  A  szolgálatnál  személyesen,  telefonon  vagy  levélben  történő  igénybejelentést  követő  legkésőbb 14 napon belül (amennyiben szükséges azonnal) a szolgálat munkatársa előzetes  egyeztetés után személyesen keresi fel az ellátásra váró klienst. Az ellátás térítésmentesen  vehető  igénybe.  Az  ellátás  igénybevételéről  a  szolgáltatást  nyújtó,  valamint  az  ellátást  igénybe vevő, illetve az ellátást igénybe vevő törvényes képviselője megállapodást köt.  A  szolgáltatás  során  a  szolgálat  munkatársai  otthonukban,  lakó­,  ill.  tartózkodási  helyükön  személyesen  keresik  fel  az  ellátottakat,  lehetőség  szerint  telefonon  is  tartják  a  kapcsolatot, valamint  a  Fenntartó e feladat ellátásra  rendelkezésre bocsátott  helyiségeiben  találkoznak  a  kliensekkel,  akik  oda  a  nyitvatartási  időben  (hétköznapokon  9­21  óráig)  bármikor betérhetnek. A szolgálat az ellátottak számára személyesen, telefonon és levélben  is elérhető. Az elérhetőségről a szolgálat folyamatosan tájékoztatást ad.

29 

III.2 Oktatási Program  A  Megálló  Csoport nappali  rehabilitációs és  közösségi programjának fontos  része  a  speciálisan szenvedélybetegek számára kidolgozott oktatási program.  A deviáns karrier kialakulásának első jelei gyakran abban mutatkoznak meg, hogy az  egyén  életútjában,  viselkedésében,  szokásaiban  kezd  eltérni  a  normakövető  társainak  életútjától.  Ennek  egyik  leggyakoribb formája az iskolából  való  kimaradás  vagy  leszakadás  az  osztálytól.  Az  oktatási  intézmények,  főként  a  középiskolák,  igen  jelentős  életterek  a  fiatalok életében, hisz egész napjukat ott töltik, ott alakulnak ki kortárs kapcsolataik. Amikor  egy­egy fiatal kimarad a középiskolából, annak jellemzően valamiféle normasértés az oka. A  normasértések  gyakori  példája  a  droghasználat,  amit  az  iskola  –tehetetlenségéből  is  fakadóan­ kicsapással szankcionál, de nem lehet állítani, hogy súlyos szerfüggőség vezet a  kicsapáshoz.  Egy  középfokú  oktatási  intézményben  egyszerűen  nem  marad  ideje  egy  fiatalnak  ahhoz,  hogy  kábítószerfüggősége  kialakuljon,  annál  sokkal  előbb  „eltávolítják”  az  iskolából.  Éppen  ellenkezőleg,  a  kicsapás  vezet  gyakran  a  súlyos  szerfüggőséghez.  A  hagyományos  nevelő­oktató  intézmények  a  legtöbb  esetben  nem  kívánnak,  nem  tudnak  lépéseket  tenni  a  drogprobléma  kezelésére,  hanem  az  egyszerűbb  megoldást  választva  eltanácsolják  a  fiatalt.  Természetesen  nem  a  droghasználatot,  hanem  az  igazolatlan  hiányzások nagy számát jelölik meg indoklásként. A tanköteles korú fiatalok esetében, akiket  a törvény véd a kicsapástól, jellemzően a „magántanulói” státusz teremti meg azt a kiskaput,  amivel  ugyan  a  tanulói  jogviszony  megmarad,  ám  a  diák  felé  semmiféle  elvárást  nem  támaszt  az  iskola,  elhárítva  ezzel  a  felelősségét.  „Jelenleg  ugyanis  a  magyar  társadalom  döntő  része  a  drogproblémával  szemben  is  a  struccpolitika  álláspontjára  helyezkedett,  vagyis hárításos automatizmussal megpróbál tudomást sem venni az akuttá váló gondokról.”  (Jelentés  a  magyarországi  kábítószerhelyzetről  2002,  ISM.,  5.old.)  Az  alábbi  adatok  a  kimaradás mértékét mutatják. A 2001­es Statisztikai tájékoztató szerint az általános iskola 8.  osztályát  eredményesen  végzettek  száma  1999­ben:  113  807  fő  volt.  Gimnáziumban  továbbtanuló: 36  113 fő  (31, 7 %),  illetve  szakközépiskolában  továbbtanuló: 44  532 fő  (39,  1%).  Eredményes  érettségi­képesítő  vizsgát  tett  tanulók  száma  az  1998/99.  tanévben:  gimnáziumban: 32  029 fő,  szakközépiskolában: 41  936 fő, összesen:  73  965 fő.  A  tanulók  négy év alatti lemorzsolódása az 1995/96­1998/99. tanév között: a 9. évfolyam létszáma az  indulási  tanévben:  gimnáziumban:  35  290  fő,  szakközépiskolában:  45  576  fő.  A  12.  évfolyamot  eredményesen  befejezett  tanulók  száma:  gimnáziumban:  32  286  fő,  szakközépiskolában:  44  182  fő,  tehát  a  négy  év  alatt  lemorzsolódott  tanulók  száma:  gimnáziumban: 3004 fő (8, 5 %), szakközépiskolában: 1394 fő (3, 1 %), összesen: 4398 fő  (5,  4%).(Statisztikai  Tájékoztató,  2001,  15.  old.)  A  fenti  adatokból  látszik,  hogy  a  nagy  egészhez  képest  a  kimaradók  aránya  nem  nagy  (5,4  %),  ám  a  kimaradók  száma,  több  speciális  igényeket  kielégítő  oktatási  programot  tenne  indokolttá.  A  Megálló  Oktatási  Programban  egyidejűleg  max.  40 fő  lehet tanulói  jogviszonyban,  a valóságban a  20­30 fős  létszám  az  akikkel  még  hatékonyan  tudnak  dolgozni.  A  Megálló  Oktatási  program  kettős  célú, két egészen jól elkülöníthető célcsoport számára nyújt szolgáltatást. Az egyik –nagyobb  létszámú­  célcsoportba  azok  a  kamasz  középiskolás­,  gyakran  tanköteles  korú  fiatalok  tartoznak,  akiket  „kilökött”  már  a  normál  oktatási  rendszer,  s  mintegy  utolsó  esélyként,  lehetőségként jelentkeznek a Megállóba. Ők nem azonosítják magukat szerfüggőnek, „csak”  iskolát  keresnek,  a  függőségről  nem  is  nagyon  hallottak  a  terápia,  rehabilitáció  számukra  ijesztő,  ismeretlen  fogalmak.  A  fő  motivációjuk  mindössze  annyi,  hogy  nem  akarnak  végletesen  elszakadni  a  normál  úton  haladó  kortársaiktól,  erősen  ragaszkodnak  az  életkoruknak megfelelő „diák” identitáshoz, a Megállót jellemzően „sulinak” nevezik, ezáltal –  mint  egy  hamis  illúzióval­  képesek  fenntartani  a  „normalitás”  látszatát.  Megelőzhető  számukra továbbá a felvállaltan deviáns karrierből származó rengeteg kellemetlen szituáció,  mint  pl.  szembenézés  a  szülőkkel.  A  másik  célcsoportba  tartozó  emberek  szinte  a  másik  véglet.  Ők  a  jellemzőbben  idősebb  korosztály,  akik  már  régen  eljutottak  deviáns  karrierjük  mélypontjaira, a tanulást valós újrakezdési esélyként értelmezik, nekik nem az iskolába járás  a  fontos,  hanem  a  felzárkózás  önmaguk  elvárásaihoz.  Világosan  látják  életútjuk  elrontott

30 

szakaszit, képesek az újrakezdéshez szükséges plusz áldozatokat meg hozni, mint például a  tanulás. A Megálló Oktatási Programjában a két csoportot semmilyen szinten nem különül el  egymástól. A hosszú éves tapasztalatok azt mutatják, hogy a középfokú oktatás beágyazása  a  rehabilitációs  és  a  reintegrációs  folyamatba  kedvezően  befolyásolja  a  felépülést,  és  a  józanság elérésének vágyát és/vagy megtartásának esélyét is növeli. A tanulás ­ a konkrét  ismeretanyagon  túl  ­  olyan  képességek,  készségek  elsajátítását  és  megerősítését  kínálja,  amelyek  a  mindennapi  életvezetéshez  szükségesek:  elősegíti  a  fiatalok  személyiségfejlődését,  önértékelésük,  reális  önképük  kialakulását,  oldja  szorongásaikat.  A  folyamatos munka és az egyre nehezebb feladatok elvégzése sikerélményt ad, képessé tesz  egy  kitűzött  célért  keményen  dolgozni  és  az  elért  eredménynek  örülni.  A  tanulás  értelmes  célokat  ad  és  természetesen  az  érettségi  bizonyítvány  megszerzése  életesély  növelő  tényező is.  A  Megálló  Oktatási  Program  általános  célja  a  szenvedélybeteg  diákok  gimnáziumi  képzése,  kétszintű  érettségire  való  felkészítése.  Mindezt  a  kerettanterv  személyközpontú  szemléletmóddal,  személyre  szabott  tanulási  program  biztosításával  kívánja  megvalósítani.  A  tanterv  ajánlott  célcsoportja  16­25  (esti  munkarendben  42  éves  diák  is  tanul)  év  közötti  más, egyéb középiskolát megkezdett, de valamilyen okból azt be nem fejezett fiatalok, fiatal­  felnőttek.  Az  oktatásszervezés  módját  ­a  tanulmányi  időszakok  számát  és  hosszát­  az  iskolák  helyi  tanterve  szabályozza.  A  diákok  nem  évfolyamokban,  osztályokban,  hanem  tantárgyanként  tanulócsoportokban  tanulnak,  melyek  kialakítása  a  diákok  tanulási  programjához igazodik. Személyre szabott tanulási programot alakított ki a Megálló, hiszen  minden  diák  más  tantárgyi  tudással,  akár  tantárgyanként  más  tanulási  képességgel  rendelkezik,  valamint  különbözőek  mentális  állapotukat, aktuális  élethelyzetüket  tekintve  is.  Mindezek  a  képességek,  állapotok  az  oktatási  programban  eltöltött  idő  folyamán  is  változnak,  ezért  a  személyre  szabott  tanulási  program,  mód,  időbeosztás  kialakítása  a  bekerüléskor,  aktualizálása  tanulmányi  időszakonként  szükséges.  A  célcsoport  sajátos  igényei  miatt  az  oktatási  program  feladata,  hogy  a  gimnáziumi  tananyag  elsajátítása,  az  érettségire való felkészítés  mellett  segítse a  tanulással,  szocializációval  kapcsolatos gátak,  szorongások  leépítését;  fejlessze  a  fiatalok  tanulási  és  kommunikációs  kedvét,  készségét,  képességét, a megfelelő önértékelés kialakulását. A legfontosabb nevelési célként a helyes  énkép,  a  felelősségérzet  és  az  önálló  életvezetés  kialakítása  fogalmazható  meg,  míg  a  fő  oktatási  cél  az  érettségire  való  felkészítés.  Mindezen  széleskörű  problémák  kezelését,  a  hátrányok leküzdését, a korábban kudarcos fiatalok számára az érettségi megszerzését egy  olyan oktatási program működése teszi lehetővé, ahol egyszerre valósul meg az integrált és  a  személyközpontú  oktatás.  Az  integráció  célja  az  esélyegyenlőség  biztosítása,  és  a  diszkriminációmentes  környezet  megteremtése  a  különböző  hátrányokkal  érkező  fiatalok  számára.  Az  integráció  azonban  önmagában  nem  nyújt  megoldást  az  egyéni  hátrányok  leküzdésére. Az  egyéni  szükségletek  kielégítését,  problémák  kezelését  a  személyközpontú  oktatás  valósítja  meg.  A  személyközpontú  oktatás  biztosítja,  hogy  minden  diák  a  maga  tempójában  juthasson  el  az  érettségiig.  A  személyközpontú  oktatás  elemeit  az  egyéni  haladási  ütem  szerinti  haladás  és    a  személyre  szabott  tanítási­tanulási  módszerek  alkalmazása jelenti, valamint az ezek rugalmasságából adódó egyéni időbeosztás. Az egyéni  haladási ütem biztosítja, hogy a diákok oktatási programban való helyzetét ne osztályokban  és  évfolyamokban  lehessen  megállapítani.  Minden  diák  más  tantárgyi  tudással,  akár  tantárgyanként  más  tanulási  képességgel  rendelkezik,  ezért  diákonként  és  tantárgyanként  különböző,  vagyis  mindenkinek  személyre  szabott  haladási  ütemet  biztosít  az  oktatási  program.  Így  saját  képességeiknek,  hozott  tudásuknak,  mentális  állapotuknak  megfelelően  tantárgyanként  különböző  ütemben  haladhatnak.  Ennek  megvalósulását  minden  diák  számára biztosítja az egyéni ütemterv (amely tartalmazza a tantárgyi és időbeli ütemezést),  tanmenet és órarend elkészítése. Ez lehetővé teszi, hogy azokból a tantárgyakból, amikből a  fiatal  ügyesebb,  tehetségesebb  gyorsabban  haladhasson,  és  a  nehezebb  tárgyakból  lassabban.  Így  nagyobb  energiákat  koncentrálhat  a  fejlesztendő  területekre.  Az  egyéni  haladást  segíti  az  előrehozott  vagy  osztott  érettségi  rendszer,  amelyben  a  tanulmányok  ütemezését  megkönnyíti  az  érettségi  vizsgák  több  vizsgaidőszakra  történő  elosztásának  lehetősége. A célcsoport fent említetett problémái, különbözőségei, és életkori sajátosságai

31 

figyelembevételével  kurzusrendszerben  folyik  az  oktatás.  A  kerettanterv  a  tananyagot  nem  évfolyamokra,  hanem  tematikus  kurzusokra  osztja,  ez  lehetővé  teszi  a  személyre  szabott,  egyéni  haladási ütem  kialakítását. Az  érettségire  bocsátás feltétele az  egyes tantárgyakból  az  előírt  számú  és  tartalmú  kurzus  sikeres  elvégzése.  A  kurzusok  számát,  tartalmát,  óraszámát  és  esetleges  sorrendiségét,  ill.  egymásra  épülését,  a  diákok  továbbhaladási  kritériumait  az  egyes  tantárgyak  tantervei  szabályozzák.  A  kurzusrendszer  mindamellett  megalapozza  a  fiataloknak  a  felsőoktatásba  való  beilleszkedését  (ahol  szintén  ez  a  szisztéma  válik  egyre  inkább  általánossá),  ill.  felkészíti  őket  az  egész  életen  át  tartó  tanulásra.  Személyre  szabott  tanítási­tanulási  módszerek  alkalmazása:  A  célcsoport  problémáinak, különböző tanulási gondjainak, szociális és szocio­kulturális hátteréből fakadó  hátrányainak  kezelése,  leküzdése  személyre  szabott  módszerek  alkalmazását  igényli.  Ugyanakkor  mivel  az  integrációs  célok  megvalósítása  érdekében  a  fiatalok  kis  létszámú  heterogén  tanulócsoportokban  tanulnak,  egyszerre  kell  megvalósulnia  az  integratív  és  a  differenciált módszertani megközelítésnek, oktatásszervezésnek.  A tanulásszervezés jellemző formái: a frontális munka; a pármunka, csoportmunka; a  csoporton  belüli  differenciálás; az  egyéni fejlesztés;  a  konzultációs felkészítés,  a gyakorlati  tevékenység.  Az  egyes  tantárgyak  jellemző  tanítási  módszerei  a  tanterveknél  külön  szerepelnek.  Értékelés;  vizsgarendszer:  A  fiatalok  értékelése  az  oktatás­nevelés  minden  tevékenysége  során  folyamatosan  és  velük  közösen  történik,  nagy  hangsúlyt  fektetve  az  önértékelésre.  Ennek  célja,  hogy  az  állandó  visszajelzések  segítsék  a  fiatalok  reális  énképének,  önismeretének  kialakulását.  A  diákok  vizsgákon  adnak  számot  tudásukról.  Ennek  célja  egyrészt  az  érettségihez  és  a  továbbtanuláshoz  nélkülözhetetlen  vizsgarutin  megszerzése,  másrészt  a  szintetizáló  képesség  fejlesztése.  A  vizsgák  anyaga  az  egyes  kurzusok  tematikáján  alapul  (elsajátított  tananyag,  készségek,  képességek  alkalmazása,  stb.).  A  vizsgák  tantárgyanként  az  érettségi  vizsgákhoz  hasonlóan  szerveződnek  és  bonyolódnak (a vizsga részei, időtartama, módja, értékelése, stb.). Az értékelés két részből  áll.  A  vizsga  után  közvetlenül  részletes  szóbeli  szöveges  értékelésben  kap  a  diák  visszajelzést  teljesítményéről,  tudásáról.  Ennek  szempontja  kettős:  hol  tart  önmagához  képest: mit és mennyiben változott, milyen irányban kell továbbhaladnia; hol tart az érettségi  követelményekhez  képest.  Emellett  a  segítő­oktató  1­5­ig  érdemjeggyel  értékeli  teljesítményét. Ez kerül be a diák bizonyítványába. Mivel a kurzusok nem azonosíthatók az  évfolyamok  szintjeivel,  a  vizsgákon  szerzett  osztályzatokat  sorban  kell  bevezetni  a  bizonyítványba.  1­1  kurzus  vizsgajegye  az  évfolyamos  szisztémában  1­1  féléves  jegynek  felel meg, az év végi osztályzatot a kettő átlaga adja.  Előrehozott  érettségi:  Az  egyéni  haladási  ütem  megvalósulását,  a  hozott  hátrányok  leküzdését  nagymértékben  segíti  az  előrehozott  érettségi  lehetősége.  Ez  lehetővé  teszi,  hogy  a  diákok  az  öt  érettségi  tárgyból  különböző  időben  érettségizhessenek.  Így  képességeiknek,  lehetőségeiknek  megfelelően  bizonyos  tárgyakból  gyorsabban,  ill.  lassabban haladva, a kötelező osztályzatokat megszerezve tegyék le az érettségi vizsgákat.  A középiskola elvégzésének ideje tehát szintén személyre szabott a beiratkozástól számítva  2­8 év között változik.

32 

IV.Befejezés  Tanulmányomban  és  kutatásomban  azt  próbáltam  megvizsgálni,  hogy  egy  napjainkban  működő,  az  önsegítés  elveit  hangsúlyozó,  de  mégis  a  maga  fejlődési  útján  kialakult humán  szolgáltatás  és  szociális  intézmény  napi  gyakorlatában,  dokumentumaiban  mennyire fedezhetők fel két nagyobb kutatási terület – az önsegítő csoportok és a deviáns  karrrierből való kilépés – eredményei. Az intézmény bemutatásánál, terjedelmi korlátok miatt  több  jelentős  programot,  mint  például  a  drogprevenció,  sport­  és  rizikó  terápia…  stb,  nem  érintettem, ezek egy a jövőben egy külön vizsgálat tárgyát képezhetik.  Az alulról építkező önsegítő csoportok, amennyiben valós igényeket elégítenek ki, a  magasabb szervezettség irányába mozognak, mindaddig, míg a szervezettségnek átlépik azt  a formalis  alakot  is  öltő  szintjét,  amikor  is  maga az  önsegítés  hat  alaptézise  már  sérül. Az  egykori  informális  csoport  szervezeti,  intézményi  kereteket  ölt,  a  tagokból  kliensek,  a  sorstársakból  „hivatásos”  szakemberek  lesznek,  strukturálódik  a  program,  az  altruisztikus  magatartást  a  prfesszionális  képzés,  ön­képzés  váltja  fel.  E  folyamatban  az  egykori  csoporttagok  deviáns  életvitelük  tapasztalatait  a  segítő  szakmában  hatékonyan  tudják  felhasználni.  A szociális munka szakmai értékei és az önsegítés spirituális alapjai egymást segítő  és erősítő hatásként képesek megjelenni egy jól felépített rendszerben, szervezetben, ám ha  e  két  alapmotívum  hierarchikus  viszonyba  rendeződik,  az  káros  hatással  van  az  intézményre. 

Budapest, 2008. február  Olaszy Csaba

33 

Felhasznált irodalom:  Adler, Patricia,  and  Peter  Adler:  „Shifts  and  Oscillatons  in  Deviant  Careers:  The  Case of Upper­Level Drug Dealers and Smugglers.” Social Problems 31:195­2071983  ANTAL L. A tartalomelemzés alapjai. Magvető Kiadó, Budapest1976  Arieti, Silvano: Skizofrénia a családban Gondolat Kiadó, Budapest1995  Bang,R: A segítõ kapcsolat Tankönyvkiadó, Budapest1983  Bang,R. Célzott beszélgetés Tankönyvkiadó, Budapest 1983  Becker, Howard. Outsiders: Studies in the Sociology of Deviance. New York: Free  Press 1963  Best,  Joel,  and  David  F.  Luckenbill.  Organizing Deviance. Englewood  Cliffs,  NJ:  Prentice­Hall1962  Bissell, LeClair. „Recovered Alcoholism Counselors.” New York: Gardner1982  BOOTH M.  Az ópium története. Nyitott Könyvműhely Kiadó ­ NDI, Budapest2005  Börjeson,B. Terápia Európa Könyvkiadó, Budapest 1987  BUDA  B.  :  Közös  nevező,  avagy  A  kábítószer­probléma  kezelése  Magyarországon és az Európai Unióban. Parlamenti nyílt nap, előadás 2004  COOK,  C.  C.  H.  :A  Minnesota  modell  a  kábítószer­  és  alkoholfüggőség  kezelésében: csoda, gyógymód vagy mítosz?  British Journal of Addiction, 1988. 83, 625­  634. (a pécsváradi Változóház fordításában 1988  Csepeli György: A szociálpszichológia vázlata Múzsák Kiadó, Budapest 1989  Davies,  D.  L.:    „Normal  Drinking  in  Recovered  Alcoholic  Addicts”    Quarterly  Journal of Studies on Alcohol 24:109­121, 321­3321963  DEMETROVICS  ZS.: Az MDMA (Ecstasy) története. In: Demetrovics Zs. (szerk)  A  szintetikus  drogok  világa.  Diszkódrogok,  drogfogyasztók,  szubkultúrák.  Animula,  Budapest2000  DEMETROVICS    ZS.  :  Az  Ecstasy  a  legújabb  kutatások  tükrében.    In:  Demetrovics  Zs.  (szerk)  A  szintetikus  drogok  világa.  Diszkódrogok,  drogfogyasztók,  szubkultúrák. Animula, Budapest2000  DEMETROVICS  ZS    Néhány  gondolat  a  drogproblémáról.  In:  Buda  B.  (szerk.)  Drogok,  drogprevenció,  ifjúsági  problémák,  intézményi  szerepzavarok.  Nemzeti  Drogmegelőzési Intézet, Budapest2002  DEMETROVICS ZS. A marihuánáról. In: Buda B. (szerk.) Drogok, drogprevenció,  ifjúsági  problémák,  intézményi  szerepzavarok.  Nemzeti  Drogmegelőzési  Intézet,  Budapest2002  DEMETROVICS ZS.   Az LSD ma. Zárótanulmány A. Hoffmann LSD – Bajkeverő  csodagyerekem.    Egy  varázsszer felfedezése  c. könyvének  magyar  kiadásához.  EDGE  2000 – NDI, Budapest, 2003  Denzin, Norman. The Recovering Alcoholic. Beverly Hills: Sage1987  dr. Buda Béla Szenvedélyeink Subrosa Kiadó, Budapest1995  Drogproblémák  2.  ­  Az  elsõdleges  megelõzés  perspektívái  Országos  Egészségvédelmi Tanács Drogprogramja, Budapest1989  Drogproblémák  4.  ­  Drogproblémák  és  személyiségzavarok  Országos  Egészségvédelmi Tanács Drogprogramja, Budapest1989  Drogproblémák VI. füzetÖnsegítõ csoportok ­ Országos Egészségvédelmi Tanács  Drogprogramja, Budapest1989  Durkheim,  Emile.  The  Elementary  Forms  of  the  Religious  Life.  New  York:  Free  Press 1915  Ebaugh,  Helen  Rose  Fuchs.    Becoming  an  Ex:  The  Process  of  Role  Exit.  Chicago: University of Chicago Press1988  Elekes  Zs.Magyarországi  droghelyzet  a  kutatások  tükrében.  Országos  Alkohológiai Intézet, Alkohológiai Füzetek 24. szám. Budapest1993  Elekes Zs. Az önbevallásos vizsgálatok Magyarországon a kilencvenes években  In.:  Topolánszky  Á.    (szerk.)  1999.  Jelentés  a  magyarországi  kábítószer­helyzetről.  Ifjúsági  és  Sportminisztérium,  Kábítószerügyi  koordinációért  felelős  helyettes

34 

államtitkárság. Budapest1999  Elekes  Zs.­  Paksi  B.    A  magyarországi  középiskolások  alkohol  és  drogfogyasztása ESPAD,  Népjóléti Minisztérium1996  FONYÓ  I.,  PAJOR  A.  (szerk.)Fejezetek  a  konzultáció  pszichológiájának  témaköréből. ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar, Budapest2000  Frazier,  Charles.  Theoretical  Approaches  to  Deviance.  Columbus:  Charles  Merrill1976  FUNK  S.    Kábítószerezési  szokások.  Élet  és  Tudomány,  LI/28,  1996.  július  12.  1996  FUNK S.A drogbetegség progressziója: terápiás következetetések.  Hippocrates,  II. évfolyam 1.szám, 98. oldal2000  Géczi János: Vadnarancsok I., II. Magvetõ Kiadó, Budapest1987  GEREVICH    J.Kémiai  függőségek  pszichoterápiája.  In:  Szőnyi  G.,  Füredi  J.  (szerk.) A pszichoterápia tankönyve. Medicina, Budapest. 2000  GLASSER  W.      A  realitás­gyógymód.  Új  szemléletmód  a  pszichiátriában.  Országos Alkohológiai Intézet  Alkohológiai Füzetek 9. Budapest. (1991.)  Goffman, Erving. Asylums. Garden City, NY: Anchor1961  Gordon, Thomas: Csoportközpontú vezetés(fénymásolat, magántulajdon  Gusfield, Joseph.  „Deviance in the Welfare State: The Alcoholism Profession and  the Entitlements of Stigma.” Research in Social Problems and Public Policy 2:1­20. 1982  GYŐRIK  E.:  Egy  deviáns  gimnázium  működése:  A  Tanoda­módszer,  Budapest1995  HALBACH  H.  Terminológia.  .    In:  Buda  B.,    Bonta  M.  (szerk.)  Viselkedés?  –  Betegség?­  Társadalmi  probléma?  (Szemelvények  az  alkohológia  szakirodalmából).  Medicina Könyvkadó, Budapest, 1985  Hughes,  Everett.  „Dilemmas  and  Contradictions  of  Status.”  American  Journal  of  Sociology L:353­3591945  Huszár  ­  Sükösd:  Ifjúságszociológia  Közgazdasági  és  Jogi  Könyvkiadó,  Budapest1969  Inciardi, James.  Careers in Crime. Chicago: Rand McNally1975  Irwin, John. The Felon. Englewood Cliffs: Prentice­Hall1970  JÁNOSIK J. Szenvedélybetegek kezelésének egy megvalósult modellje az OPNI  Addiktológiai Osztályán. In. KapócsI., Maár M., Szabadka P. (szerk.) Ifjú – kór. Budapest,  Okker, 2001  Jung, C.G.:Emlékek, álmok, gondolatok Európa könyvkiadó1987  KELLER, M.   Az alkoholizmus meghatározása és prevalenciájának becslése. In:  Buda  B.,    Bonta  M.  (szerk.)  Viselkedés?  –  Betegség?­  Társadalmi  probléma?  (Szemelvények  az  alkohológia  szakirodalmából).  Medicina  Könyvkadó,  Budapest.  (1985.)  Kernberg,  Otto  F.:  Borderline  szindróma  és  patológiás  nárcizmus  Autizmus  Alapítvány Kapocs Kiadója, Budapest1990  Kolozsi Béla: Deviancia Gondolat Kiadó, Budapest1990  Kon,I.SZ.: Az ifjúkor pszichológiája Tankönyvkiadó, Budapest, 1979  Kotanski, M.: Eladtam magam az embereknek Mont kft. 1995  KRIPPENDORFF    K.A  tartalomelemzés  módszertanának  alapjai.  Balassi  Kiadó,  Budapest. 1995  Laing, R. D.: Bölcsek, balgák, bolondok Európa Könyvkiadó, Budapest 1990  Larson,  Magali.  The  Rise  of  Professionalism.  Berkeley:  University  of  California  Press. 1977  Lévai M. Kábítószerek és bűnözés. KJK, Budapest. 1992  LEVENDEL  L.  Alkoholbetegek  gyógykezelése  és  gondozása.  Akadémiai  Kiadó,  Budapest. 1987  LEVENDEL L., MEZEI Á.   Az alkoholista beteg személyisége. Akadémiai Kiadó,  Budapest. 1972  Levi, V.:Az önismeret mûvészete Háttér Kiadó, Budapest1995

35 

Livingston, Jay.  Compulsive Gamblers. New York: Harper and Row. 1974  Lofland, John. Deviance and Identity. Englewood Cliffs: Prentice­Hall. 1969  Lorenz, Konrad:A civilizált emberiség nyolc halálos bûne IKVA konyvkiadó, 1988  Luckenbill, David F., and Joel Best. „Careers in Deviance and Respectability: The  Analogy’s Limitations.” Social Problems 29:197­206. 1981  Lukács Tibor: Szervezett dilemmánk: a börtön Magvetõ Kiadó, Budapest1987  Makarenko:Pedagógiai hõsköltemény Európa, 1963  Matinee, Catherine: Kati vagyok, alkoholista… Budapest, 1992  Meisenhelder, Thomas. „An Exploratory Study of Exiting from Criminal Careers.”  Criminology 15:319­334. 1977  Mérei ­ Binét:Gyermeklélektan Gondolat Kiadó, Budapest 1972  Mérei Ferenc: A pszichológiai labirintus Pszichoteam, Budapest1989  Merton, Robert.  Social Theory and Social Structure. Glencoe: Free Press. 1938  Miller, Gale.  „Conflict in Deviant Occupations.” Pp. 373­401 in Working: Conflict  and  Change,  3rd  ed.,  edited  by  George  Ritzer  and  David  Walczak.  Englewood  Cliffs:  Prentice­Hall. 1986  Morgan,  David  L.  .  Focus  Groups  as  Qualitative  Research.  Beverly  Hills:  Sage.  1988  Parsons,  Talcott.    „Some  Problems  Confronting  Sociology  as  a  Profession.”  American Sociological Review 24:547­559. 1987  Pattison, E. Mansell. „Whither Goals in the Treatment of Alcoholism.” Drugs and  Society 2/3:153­171. 1985  Peele,  Stanton.  The  Diseasing  of  America:  Addiction  Treatment  Out  of  Control.  Toronto: Lexington. 1989  Petersilia, Joan. „Criminal Career Research: A Review of Recent Evidence” Pp..  321­379  in  Crime and Justice:  An  Annual  Review  of  Research,  vol. 2,  edited by  Norval  Morris and Michael Tonry. Chicago: University of Chicago Press. 1980  Pethõ Bertalan:Pszichiátria és társadalmi ügy Magvetõ Kiadó, Budapest 1986  RÁCZ   J. Addiktológia. Tünettan és intervenció. HIETE, Budapest. 1999  Ritzer,  George,  and  David  Walczak.Working:  Conflict  and  Change.  3rd  ed.  Englewood Cliffs: Prentice­Hall. 1986  Roizen,  Ron.  „Comment  on  the  Rand  Report.”  Quarterly  Journal  of  Studies  on  Alcohol 38:170­178. 1977  Room, Robin. „Drinking and Disease: Comment on the Alcohologist’s Addiction.”  Quarterly Journal of Studies on Alcohol 33:1049­1059. 1972  Shiller,  Gene.  „A  Preliminary  Report  on  SHAPE­UP.”  Paper  presented  to  the  Colorado District Attorneys Council, Denver. 1988  Shover, Neil. „The Later Stages of Ordinary Property Offenders’ Careers.” Social  Problems 31:208­218. 1983  Snow,  David,  and  Richard  Machalek.„The  Convert  as  a  Social  Type.”  Pp.  259­  289, in Sociological Theory 1983, edited by Randall Collins. San Francisco: Jossey­Bass.  1983  Sobell, Mark B., and Linda C. Sobell.  „Conceptual Issues Regarding Goals in the  Treatment of Alcohol Problems.” 1972 Drugs and Alcohol 2/3:1­37. 1987  SOLMES,    H.    Az  alkoholizmus  pszichodinamikája.    In:  Buda  B.,    Bonta  M.  (szerk.) Viselkedés? – Betegség?­ Társadalmi probléma? (Szemelvények az alkohológia  szakirodalmából). Medicina Könyvkadó, Budapest. (1985.)  SOLMES,  H.,    STEINBRECHER,  W.    A  gyógyszerekkel,  drogokkal,  élvezeti  cikkekkel  való  visszaélés  és  függőség  általános  problémái.  In:  Buda  B.,    Bonta  M.  (szerk.) Viselkedés? – Betegség?­ Társadalmi probléma? (Szemelvények az alkohológia  szakirodalmából). Medicina Könyvkadó, Budapest. (1985.)  Stryker,  Sheldon,  and  Richard Serpe.  „Commitment,  Identity  Salience,  and  Role  Behavior: Theory and Research Example.” Pp. 199­218 in Personality, Roles, and Social  Behavior, edited by William Ickes and Eric S. Knowles. New York: Springer­Verlag. 1982  Személyiségfejlesztés  I.,II.III.  ­  irányzatok,  csoportmódszerek  A  Közmûvelõdés

36 

Háza, Tatabánya 1989  SZOKOLSZKY  Á.Kutatómunka  a  pszichológiában.  Metodológia,  Módszerek,  Gyakorlat. Budapest: Osiris Kiadó. 2004  Szomor  K.    A  kábítószerprobléma  és  a  keresletcsökkentés  stratégiája.    Belügyi  Szemle, 11. 1997  TAKÁCH  G.    Miért  ne  igyunk…sokat.  Alkoholizmus.  Az  egészséges  életért.  Budapest, SubRosa. 1995  TAKÁCH  G.,  JÁNOSIK  J.Addiktív  játszmák  közösségterápiája.  Átírható­e  a  szenvedélybeteg dramatikus sorskönyve? Pszichoterápia, 12. évfolyam, 3. szám. 2003  TAKÁCH  G.,  SITKU  V.  Szenvedélybetegségek  realitáskontroll  gyógymódja.  Psychiatria Hungarica 2004, 19(2): 161­169.o. 2004  Tistyán  L.­  Füzesi  Zs.  Kábítószerfogyasztás  a  középiskolások  körében.  FACT  Alkalmazott Társadalomtudományi Kutatások Intézete, Pécs. 1999  Topolánszky Á.  (szerk.) Jelentés a magyarországi kábítószer­helyzetről. Ifjúsági  és  Sportminisztérium,  Kábítószerügyi  koordinációért  felelős  helyettes  államtitkárság.  Budapest. 2000  Volkman,  Rita,  and  Donald  Cressey.„Differential  Association  and  the  Rehabilitation of Drug Addicts.” American Journal of Sociology 69:129­142. 1963  Waczlavik  ­  Weakland  ­  Fisch:  Változás  ­  A  problémák  keletkezésének  és  Gondolat, Budapest1990  Weber,  Max.    On  Charisma  and  Institution  Building.  Edited  by  S.N.  Eisenstadt.  Chicago: University of Chicago Press. 1968  ZINBERG,  N.  E.Függőség  és  kontroll.  Drog,  egyén,  társadalom.  Nyitott  Könyvműhely Kiadó ­ NDI, Budapest. 2005

37