kézben tartható dolgokra összpontosítottam: a karrieremre (szerkesztő vagyok egy nagy kiadóvállalatnál), izgalmas utazásokra, a barátaimmal való

Egy Sosem foglalkoztatott az anyaság. Már kislány koromban is, amikor a két testvéremmel babáztam, inkább a jóságos Claudia néni szerepét vállaltam: megfürdettem, bepelenkáztam és elringattam a játék babáikat, majd elvonultam a kertbe vagy a pincébe, ahol jóval izgalmasabb kalandok vártak rám. A felnőttek „mókásnak” tartották, ahogy az anyaságról gondolkodtam, s közben azzal az elnéző mosollyal néztek rám, amilyennel azokra a kisfiúkra szokás, akiknek szent meggyőződésük, hogy minden lány hülye. Csak egy aranyos, fiús lányka voltam a szemükben, aki egyszer úgyis szerelmes lesz, és szépen beáll majd a sorba. Ezeknek a felnőtteknek részben igazuk is lett. Csakugyan kinőttem a fiússágot, és valóban szerelmes lettem – az igazság az, hogy többször is –, kezdve Charlie-val, a gimnáziumi osztálytársammal. Amikor Charlie az érettségi banketten mélyen a szemembe nézve jelentőségteljesen azt kérdezte, hány lurkót szeretnék, azt feleltem: én bizony egyet sem. – Egyet sem? – Charlie úgy guvasztotta a szemét, mintha épp egy borzalmas, sötét titkot vallottam volna meg. Sok érvem volt, amelyeket sorra ki is fejtettem neki azon az éjszakán, de egyik sem elégítette ki. És ezzel nem volt egyedül. Az őt követő számos barátom közül egy sem fogadta el, sőt nem is értette a dolgot. S noha a kapcsolataim általában más okból értek véget, mindig az volt az érzésem, hogy valójában a gyerektéma a ludas. De egyelőre még őszintén hittem abban, hogy egyszer találok magamnak egy olyan fiút, aki nem támaszt feltételeket, és anélkül is szeretni fog, hogy egy fészekalja gyereket ígérnék neki. Közben azonban hipp-hopp betöltöttem a harmincat, és be kellett látnom: lehet, hogy egész életemre egyedül maradok. Hogy talán sosem szorul össze a gyomrom attól az érzéstől, hogy megtaláltam a nagy Őt. De mély önsajnálat helyett minden energiámat könnyebben

kézben tartható dolgokra összpontosítottam: a karrieremre (szerkesztő vagyok egy nagy kiadóvállalatnál), izgalmas utazásokra, a barátaimmal való szórakozásra és érdekes írókkal, finom borokkal, szellemes csevegéssel kísért esti programokra. Mindent összevetve, elégedett lehettem az életemmel, és szent meggyőződésemmé vált: semmi szükségem egy férjre ahhoz, hogy boldognak és teljesnek érezzem magam. Aztán megismerkedtem Bennel, aki jóképű volt, kedves és mulatságos, ráadásul kiderült, hogy ami a kölykök kérdését illeti, tulajdonképpen egyetért velem. A téma már azon az estén fölvetődött, amikor először találkoztunk. Közös barátaink, Annie és Ray hoztak össze minket egy vakrandira, azzal a kifejezett szándékkal, hogy végül egymás mellett horgonyozzunk le. A Nobuban voltunk, épp a szasimiról, ráktempuráról meg a szusi különféle fajtáiról cseréltünk eszmét, amikor a szomszéd asztalnál ülő hatévesforma kissrácra lettünk figyelmesek. Szupertrendin volt felöltözve: fekete-arany baseballsapka, kapucnis Lacoste póló. Úgy ült ott, mintha nyársat nyelt volna, és minden szülői segítség nélkül, magabiztosan, tökéletes kiejtéssel rendelt magának szusit. Látszott, hogy nem ez az első vacsorája a Nobuban. Sőt az volt a sejtésem, hogy többször evett szusit életében, mint sajtos meleg szendvicset. Ben meg én úgy mosolyogtunk rá, mint amikor az ember egy kisgyerekre vagy egy kiskutyára néz. Egyszer csak kiböktem: – Ha gyereket akarnék, pont ilyen kiskrapekot szeretnék magamnak. Ben áthajolt az asztal fölött. – Úgy érted, hogy éppen ilyet? Bilifrizurával és menő csomagolásban? – kérdezte súgva. – Nem. Úgy értem, hogy hétköznap este is nyugodtan el lehessen hozni a Nobuba. Semmi kedvem csirkefasírtot enni a T.G.I. Friday'sben. Ben megköszörülte a torkát, és elvigyorodott.

– A városon kívül nem akarsz lakni és a Friday'sben kajálni, vagy nem akarsz gyereket? – kérdezte. Most vettem csak észre, milyen szexi a szája. – Egyiket sem – és a félreértés elkerülése végett hozzátettem, hogy nem akarok pénteken rántott csirkefasírtot enni, sem a városon kívül lakni, és gyerekre sem vágyom. Egy csomó dolgot kellett előre tisztáznunk, különösen a korunkat. Mindketten túl jártunk a harmincon, azaz elég idősek voltunk ahhoz, hogy a gyerektémát már az első randin kivesézzük. Ha azonnal leszögezem, hogy nem akarok gyereket, az illető nem fog úgy tekinteni rám, mint potenciális élete párjára. Ezzel szemben lelkesen randizik velem, mert egy harmincegy éves nő, aki nem akar gyereket, nyilván nem fogja arra kényszeríteni, hogy elkötelezze magát. A nőtlen férfiak többsége jobban szereti, ha nem unszolják, hogy beadja a derekát. Márpedig egy harmincegy éves nő, aki nem is akar gyereket, méltán kecsegtethet egy kellemes, laza kapcsolattal. Másfelől viszont tudtam, hogy emiatt azonnal hoppon maradhatok a hosszú távra tervező pasiknál – ahogy ez többször meg is történt a közelmúltban. Hiszen a legtöbben – nők és férfiak egyaránt – a társadalmi normák fölrúgásának tekintik azt, ha valaki nem szeretne gyereket. Tulajdonképpen ezzel azt kockáztatom, hogy végül hidegnek és önzőnek tartanak, ez pedig két olyan tulajdonság, amely ugyebár nem áll a férfiak kívánságlistájának élén. Így a randik zűrös világában eljutottam odáig, hogy az őszinteséget többre becsüljem a helyezkedésnél és a pasik hülyítésénél. Az is komoly előny lehet, ha az ember leánya történetesen nem akar gyereket: nem kell törődnünk a biológiai óra ketyegésével, nem kell kétségbeesetten ellenőriznünk, hol tartunk az előre eltervezett életünkben. Mindezek eredményeképpen megengedhettem magamnak a teljes őszinteséget. Abszolút kitárulkozás már az első találka. Miután mindjárt az elején kiveséztem tehát a gyerektémát, visszafojtott lélegzettel, remegve vártam a jól ismert kritikus

pillantást. De Bennek fülig ért a szája: „Én sem!” – mondta ezt azon az ujjongó hangon, amit valamilyen meglepő és kellemes azonosság felfedezésekor használnak az emberek. Pont, mint amikor egy londoni pubban a hajdani harmadikos tanáromba botlottam. Jóllehet nem igazán összehasonlítható az, ha már az első randin fölfedezzük, hogy a másik fél sem vágyik gyermekáldásra, és az, ha az óceán túlsó partján egy kis kricsmiben egy korsó sör mellől fölnézve a legalább két évtizede nem látott egykori tanárunkat pillantjuk meg. De nem mindennap találkozunk mi, csajok, olyan pasival, aki tartalmas és monogám kapcsolatra vágyik, ugyanakkor nem akarja megtapasztalni az apaság mágikus világát. Ben arckifejezéséből azt olvastam ki, hogy megérti és elfogadja az álláspontomat. – Észrevetted, hogyan vélekednek a házaspárok a korai gyerekvállalás előnyeiről és hátrányairól? – kérdezte komolyan. Bólintottam, s közben megpróbáltam meghatározni a szeme színét. A halványzöld és a szürke kellemes kombinációja, feketével kontúrozva. Kicsit nagy, de szép vonalú orrán, sűrű haján, széles vállán és izmos testalkatán kívül megvolt benne az a megfoghatatlan izzás, amit Jess, a legjobb barátnőm egyszerűen csak úgy nevez: instant bugyi bizsergető. Jóképű és csillogó szemű. Az a fajta férfi, akit ha meglátsz a földalattin, azt mondod magadban, bárcsak ismerném, s szemeddel önkéntelenül a bal keze gyűrűsujjára tévedsz. – És az feltűnt már neked, hogy minden a szabadság körül forog? – folytatta Ben. – A szabadság, amely vagy túl korán érkezik, vagy túl későn. Ismét bólintottam. – Ha a korai gyerekvállalásnak az a legfőbb előnye, hogy mielőbb letudjuk, a későinek pedig az, hogy minél inkább kitoljuk a gyerekekkel járó hajcihőt, nem az következik-e ebből, hogy a legjobb, ha egyáltalán nem vállalkozunk rá? – Teljesen egyetértek – mondtam, s fölemeltem a poharam, hogy tósztot mondjak a filozófiájára. Magam elé képzeltem, ahogy együtt dacolunk a természet erőivel (ezen azt a marhaságot értem, miszerint a férfi létének legfőbb értelme, hogy elszórja magját, és a nő csak

akkor teljesedhet ki, ha megtermékenyül), megszegve ezzel azt a társadalmi szabályt, melyet oly sok ismerősöm vakon követ. Tudtam, hogy igencsak előreszaladok, amikor mindezt egy olyan férfival vizionálom, akivel csak az imént kötöttem ismeretséget, de ha az ember túl van a harmincon, azonnal tudja, hogy az illetőnek van-e esélye. Bennek volt. A vacsora hátralévő része kivételesen jól sikerült. Nem volt köztünk kínos hallgatás, sem tabutéma, vagy bosszantó alakoskodás. Ben értelmes kérdéseket tett föl, jó válaszokat adott, érdeklődésről tanúskodó, de nem tolakodó jelzéseket küldött. Úgyhogy vacsora után felhívtam magamhoz egy italra, amit, meg kell mondjam, még sosem tettem az első randevú alkalmával. Ezen az éjszakán még nem csókolóztunk, de a karunk összeért a dohányzóasztalon lévő fényképalbum lapozgatása közben. Mintha percenként áramütés ért volna. Valahányszor lapozott egyet, vissza kellett fojtanom a lélegzetemet. Másnap, ígéretéhez híven, telefonált. Beleszédültem, amikor megjelent a neve a kijelzőn, s még jobban, amikor közölte: „Csak azt akartam mondani, hogy a tegnapi volt életem legjobb első randija.” Kacarászva mondtam: – Egyetértek. Sőt, jobb volt, mint eddigi életem legtöbb második, harmadik vagy negyedik légyottja. Majdnem két órán át csevegtünk, és amikor végre elbúcsúztunk, Ben kimondta, amire én is gondoltam: úgy elszaladt az idő, mintha csak öt percig beszélgettünk volna. Mi több, a végtelenségig tudna velem társalogni. Van remény- gondoltam magamban. Azután jött a szex. Csupán két hétig vártunk vele, ami szöges ellentétben állt minden jó barátom és rokonom véleményével, no meg a női magazinok idevágó intelmeivel. Nem mintha érzéki szempontból sürgős szükségét éreztem volna (noha ez is közrejátszott benne); inkább nem láttam okát, hogy egyetlen éjszakát is elpazaroljak nélküle. Ha egyszer tudom valamiről, hogy helyes, akkor biztos vagyok benne, hogy megéri fejest ugrani. Így is volt.

Még az első együttlétünkkor sem volt se túl gyors, se furcsa, sem ügyetlen, holott általában ezek az „első alkalom” szokásos jegyei. Fizikailag remekül összepasszoltunk, s Ben kérdezés nélkül is tudta, mit szeretnék. Az a fajta szex volt, amely azt a vágyat ébreszti az emberben: bárcsak költő vagy dalszerző lenne. Vagy legalább az a fajta nő, aki az első kufircolás után naplót vezet – amit utoljára gyerekkoromban csináltam, de az első együttlétünk után újra rákaptam. Hamar fölfedeztük, hogy sokkal több bennünk a közös, mint a gyerekekre vonatkozó azonos nézetünk, és sokkal több köt egymáshoz, mint a puszta kémiai alapokon nyugvó vonzalom. A múltunk is hasonlított. Mind a ketten New Yorkban nőttünk föl, két idősebb nővérrel és elvált szülőkkel. Mindketten keményen dolgoztunk, és nagy ambícióval, szenvedélyesen építettük a karrierünket. Ben építész volt, és ugyanúgy szerette az épületeket, ahogy én a könyveket. Szerettünk ismeretlen tájakra utazni, egzotikus ételeket kóstolni és a kelleténél egy kicsit többet inni. Az olyan filmeket és együtteseket kedveltük, amelyek eltértek az aktuális divattól. Hétvégenként megtehettük, hogy sokáig aludjunk, az ágyban lustálkodva olvassuk el az újságot, és ha kedvünk szottyan hozzá, késő este igyunk még egy kávét. Két kelekótya csodabogár voltunk, szentimentális és pragmatikus vonásokkal. Varázslatos volt együtt lennünk, semmi miatt sem kellett aggódnunk. Röviden és velősen: egymásba szerettünk. Úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Nem afféle egyoldalú, illuzórikus boldogság volt, amelyben akkor ringatózik egy nő, amikor kétségbeesetten hinni akarja, hogy megtalálta a nagy Őt. A mi kapcsolatunk annyira jó és becsületes és valóságos volt, hogy néha már azt hittem, Ben a lelkem másik fele, akit nekem rendelt a sors. Bent megelőzően még sosem volt ilyen érzésem. Emlékszem arra a napra, amikor ez először ötlött föl bennem. Viszonylag hamar, de jóval azután, hogy először vallottunk egymásnak szerelmet. A Central Parkban piknikeztünk. Sok ember

napozott, olvasott, frizbizett, nevetgélt körülöttünk, mégis mintha teljesen egyedül lettünk volna. Valahányszor együtt lógtunk Bennel, megszűnt körülöttünk a világ. Befejeztük az ínycsiklandó sült csirkéből és kmmplisalátából álló ebédünket, hanyatt feküdtünk, fölnéztünk a kék nyári égre, megfogtuk egymás kezét, és valahogy szóba kerültek a régi szerelmek és élmények, amelyek kétségkívül hozzájárultak ahhoz, hogy akkor és ott együtt lehettünk. Már azelőtt is puhatolóztunk ebben a témakörben, és sejtettem, hogy magunkban mind a ketten titkon összehasonlítgatjuk a másikat a régi szívszerelmeinkkel. Kevésbé ilyen, inkább olyan. Ebből a szempontból jobb, viszont egy másik szempontból rosszabb. Hát igen. Ilyen az emberi természet. Hacsak nem az első kapcsolatunkról van szó, ami nyomós okot szolgáltat arra, hogy különlegesnek és örökké tartónak higgyük. De minél öregebb az ember, annál cinikusabb lesz, a feladat pedig annál bonyolultabb és összetettebb. Lassan rájövünk, hogy semmi sem tökéletes, hogy léteznek kompromisszumok és áldozatok. Az a legrosszabb, ha valaki a múltból túlszárnyalja a jelenlegi szerelmét, s azt gondolja magában: ha ezt tudtam volna, talán nem engedem elmenni. Sokáig ez volt az érzésem Paullal, a kollégiumi pasimmal kapcsolatban. Az a szerelem messze nem volt zökkenőmentes, mégsem találtam senkit azóta – egy évtized alatt sem –, aki olyan szinten vágyat ébresztett volna bennem. Bennel azonban más volt a helyzet. Boldogabb voltam, mint valaha. Ezt meg is mondtam neki, és emlékszem, azt kérdezte: miért más a helyzet vele, és miért vagyok boldogabb. Sokáig gondolkodtam, mert azt akartam, hogy a válaszom precíz és minden tekintetben kielégítő legyen. Kínosan részletezni kezdtem, mi vetett véget annak a kapcsolatnak, és hosszan soroltam Paul tulajdonságait. Aztán azt, hogy miben jobb Ben, és – ami még fontosabb – mit csípek benne olyan nagyon. – Jobban tudsz csókolni – mondtam. – Kiegyensúlyozottabb vagy. És nagylelkűbb. És okosabb. És egy csöppet sem elfogult.

Ben bólintott, majd olyan komolyan nézett rám, hogy emlékszem, a vicc kedvéért hozzátettem: „És még zöld vagy”Ellentétben Paullal, aki a szelektív hulladékgyűjtésről azt sem tudta, hogy eszik-e vagy isszák – ami szerintem sokat elárult róla. Miközben beszéltem, az volt az érzésem, hogy nem igazán tudom kifejezni a lényeget, ami meglehetősen zavart, mert azt akartam, hogy Ben tudja, milyen fontos nekem. Így hát befogtam a szám, és feltettem neki ugyanazt a kérdést az engem megelőző barátnőjéről, Nicole-ról. Lassan összeállt a kép. Azt már tudtam, hogy félig vietnami, és úgy néz ki, mint egy porcelánbaba. (Talán egyszer kutattam a fiókjaiban, és kezembe került egy-két fénykép.) Lakberendező, és egy nagy múzeumi projekt alkalmával ismerkedett meg Bennel. A Száz év magány volt a kedvenc könyve, csakúgy, mint Bennek – ami mondanom sem kell, szerfelett bosszantott. Cigarettázott; sokáig együtt pöfékeltek, majd Ben végül leszokott róla. Három évig éltek együtt, és előtte majdnem ugyanennyi ideig jártak. Kapcsolatukban egymást váltották a szédítő magaslatok és a félelmetes mélységek. Csak a múlt télen szakítottak. Még mindig nem tudtam, pontosan miért. Úgyhogy természetesen kísértett az a rémséges gondolat, hogy újra összejöhetnek. Már attól esztelen féltékenység kapott el, ha meghallottam a nevét, Nicole. – Miért más ez a kapcsolat? – kérdeztem Bentől, majd rögtön leesett, hogy esetleg túl messzire mentem. – Azaz… tényleg más? – helyesbítettem. Sosem felejtem el, hogy nézett rám: a szeme tágra nyílt, s szinte üvegesnek rémlett. Az ajkába harapott (ez volt az egyik legszexibb szokása), majd így szólt: – Ez egyáltalán nem bonyolult. Egyszerűen jobban szeretlek. Ennyi. És ezt nem azért mondom, mert ő már a múlt, te pedig a jelen vagy. Hanem mert így érzem. Abszolút értelemben. Úgy értem, őt is szerettem. De téged jobban szeretlek. És ezzel még nem is mondtam sokat.

Ez volt a legjobb, amit valaha mondtak nekem, mégpedig azért, mert pontosan így éreztem én is. Ugyanígy szerettem őt, amit egy hihetetlenül nagy csodának tartottam. Az is volt. Így nem volt meglepetés, hogy néhány hét múlva Ben megkérte a kezem. Hét hónappal később, az első randink évfordulóján meglógtunk, és St. John egyik idilli öblében összeházasodtunk. Szóba sem jöhetett egy népes családi esemény; azt akartuk, hogy az a nap csak rólunk szóljon. Emlékszem, miután elmondtuk az egymásnak szánt esküt, kinéztem a tengerre, megborzongtam a gyönyörűségtől, hogy ezentúl csak mi ketten vagyunk, és előttünk az egész élet. Semmi sem fog változni, legfeljebb a ráncokból, az ősz hajszálakból és az édes emlékekből lesz több. Persze friss házasokként a gyerektéma gyakran fölmerült, de csak ha közös életünk terveit firtató tapintatlan kérdésekre kellett válaszolnunk, amelyekkel folyton letámadtak a családom tagjai, Ben családja, a barátaink és az anyukák, akikbe a parkban botlottunk bele (hogy a hölgyet a sarki tisztítóból már ne is említsem). – Nem tervezünk gyereket – válaszolta valamelyikünk tárgyilagosan, majd megpróbáltuk türelemmel elviselni az ezt követő győzködést, hogy mennyivel gazdagítja az ember életét egy (vagy több) gyerek. Egyszer egy könyvpremieren egy szerkesztőnő kereken kijelentette, hogy ha nem lesznek gyerekeim, majd meglátom, egyszer csak „értelmetlenné válik” az életem. Ez igazán sarkos gondolat, mondtam magamban, hangosan pedig: „Akkor talán legjobb, ha máris… izé, véget vetek az életemnek, nem?” Az illető úgy tett, mintha nem hallotta volna, és tovább ömlengett a saját porontyairól. Együtt érző bólogatásból is kaptunk szép számmal, mivel voltak, akik azt hitték, csupán a fájdalmas igazságot leplezzük, miszerint minden erőfeszítésünk ellenére sem esem teherbe. Bennek egyik kollégiumi haverja egyszer a kezembe csúsztatott egy névjegyet, amelynek hátlapjára ráfirkantotta a mesterséges megtermékenyítéssel

foglalkozó rendelője címét. Azonnal továbbadtam Bennek, aki közölte vele, hogy a házasságkötésünk előtt néhány hónappal elköttette az ondóvezetékét. Ez persze nem volt igaz – én szedtem fogamzásgátló tablettát –, de az illető elszégyellte magát, és nem erőltette tovább a témát. A legtöbbször előkerülő érv azonban így hangzott: „Ki fog törődni veletek, ha megöregedtek?” Bennel kórusban vágtuk rá: „Hát mi.” Mire ez a hitetlenkedő kérdés következett: „És ha valamelyikőtök előbb hal meg?” Ezen a ponton óhatatlanul nevetségessé vált minden vita. Alkalmanként rámutattam, hogy az idősek otthonai tele vannak olyan öregemberekkel, akiket sosem látogatnak meg a gyerekeik. És egyáltalán, az utódok semmire sem nyújtanak garanciát. Lehet, hogy szegény, a létfenntartásért küszködő művész gyereked lesz. Vagy önző, pökhendi szörnyeteget hozol a világra. Vagy netán szegény gyerek még saját magát sem képes ellátni, nemhogy az idős szüleit. Végeredményben oda lyukadtunk ki, hogy különben is ostoba, önző érv a rólunk való gondoskodás érdekében szaporodni. Okosabb keményen dolgozni és eleget tenni félre, mint a jövő nemzedéket terhelni. Ahogy telt-múlt az idő, rájöttünk, hogy a legjobb mélyen hallgatni, így sokkal, de sokkal könnyebb. Elég, ha megértően összenézünk. Mindkettőnket bosszantott az a szűkagyú feltevés, hogy gyerekek pedig kellenek, ugyanakkor élveztük azt a hatalmas önbizalmat, amely a mi gyermektelen szövetségünk része volt. A mi kapcsolatunk a szabadságról, a lehetőségekről és a felfedezésekről szólt. Azért voltunk együtt, mert együtt akartunk lenni. Nem azért, mert szülői mivoltunkban partnerre lett volna szükségünk, vagy mert már gyerekek tartottak volna együtt minket a tizennyolc évi kötelező gondoskodás ketrecébe zárva. Úgy két évvel a házasságkötésünk után azonban valami megváltozott. Először egészen apró változás történt, úgyhogy nehéz meghatározni, mi indította el a lavinát. De visszatekintve azt hiszem,

akkor kezdődött, amikor sítúrára mentünk Annie-vel és Rayjel, azzal a házaspárral, amelyik annak idején összehozott bennünket. Annie-t még a kollégiumi éveink első napjaiban ismertem meg, és a barátságunk azóta is állta az idő vasfogát, így hát azonnal feltűnt, hogy kizárólag ásványvizet szürcsölget. Először azt mondta, homloküreg-gyulladása van és antibiotikumot szed, de az ilyen erős gyógyszerek azelőtt sosem akadályozták semmiben, úgyhogy végül csak kihúztam belőle az igazat: nyolc hete terhes. – Ti gyereket terveztetek??? – bukott ki belőlem; arra gondoltam, hogy csakis véletlenül történhetett. Annie imádja a munkáját (dokumentumfilmes), és még soha nem mondta, hogy gyereket szeretne. Annie és Ray összenézett, majd egyszerre bólintott. – Azt hittem, nem akartok gyereket – mondtam meglepve. – Nem is akartunk – közölte Annie. – De most úgy érezzük, hogy föl vagyunk rá készülve. Habár azt hiszem, sosem lehet teljesen fölkészülni rá. – Kicsit erőltetetten nevetett, és enyhén elpirult. – Hm… – csak ennyi telt tőlem. Ben bokán rúgott az asztal alatt. – Nos, gratulálunk! Ez remek hír! – Szigorú pillantást vetett rám. – Hát nem csodálatos, Claudia? – De. Csodálatos – mondtam, de valahogy becsapottnak éreztem magam. El fogjuk veszíteni a kedvenc útitársainkat és legközelebbi barátainkat, akik eddig éppúgy mentesek voltak a gyereknevelés bilincseitől, mint mi. Befejeztük a vacsorát, s egy roppant érdekes beszélgetésbe kezdtünk a gyerekekről és a westchesteri ingatlanviszonyokról. Később, amikor egyedül voltunk a szobánkban, Ben a szememre hányta, hogy olyan érzéketlen voltam. – Legalább úgy tehettél volna, mintha örülnél a boldogságuknak. Ehelyett a születésszabályozással jöttél elő… – Csak annyira megdöbbentem – védekeztem. – Te tudtál róla? – Nem. De szerintem remek dolog.

– Csak nem akarod azt mondani, hogy te is kedvet kaptál hozzá? – kérdeztem félig-meddig viccesen. – Dehogy! – vágta rá villámgyorsan Ben, de valahogy hamisan hangzott. – Ne légy nevetséges! A következő hónapokban még aggasztóbbá váltak a dolgok. Bent egyre jobban érdekelte Annie terhességének előrehaladása. Megcsodálta az ultrahangfelvételeket, sőt egyet el is kunyerált, és rátapasztotta a hűtőszekrényünkre. Meg is jegyeztem, hogy mi nem az a fajta család vagyunk, amelyik bármit is odamágnesez a hűtőjére. – Ugyan, Claudia! Nyugi! – De levette a homályos fekete-fehér fotót, és bevágta a fiókba. – Jobban örülhetnél nekik. Végtére is a legjobb barátaink, nem? Úgy terveztük, hogy a szülés előtti egyik hétvégén még egyszer elmegyünk arra az üdülőhelyre, ahol összeházasodtunk. Január eleje volt, amikor a karácsonyi díszek és a turisták hirtelen eltűnése miatt Manhatten olyan pucérnak és vigasztalanul sivárnak rémlik. Ben azt mondta, nem tud március elejéig várni, amikorra a belizei utunkat terveztük. Emlékszem, hogy néhány sortot és az új piros bikinimet is betettem a kofferomba, és megjegyeztem, milyen jó a kapcsolatunkban ez a spontaneitás: egy pillanat alatt eldönthetjük, hogy ide vagy oda utazzunk. – Igen – mondta Ben –, van néhány jó oldala a közös életünknek. Egy kicsit szíven ütött ez a melankolikusan, sőt baljósan hangzó mondat, de nem kérdezősködtem. Azt sem firtattam, miért olyan szokatlanul hallgatag az egész repülőút alatt. Egészen estig nyugodt voltam. Elfoglaltuk a szobánkat, kicsomagoltunk, és a rendezkedés közben egy pillanatra megálltam, hogy megcsodáljam a kilátást – ugyanis a szobánk a tengerre nézett – , s mire visszafordultam a kofferomhoz, a tükörben egyszerre felvillant Ben szomorú arca. A szája valahogy szánalmasan legörbült. Pánikba estem: eszembe jutott, mit mondott egyszer a nővérem, Maura, a feleségüket megcsaló férfiakról. Ebben a témában szakértő, mert Scott, a férje, két nővel is megcsalta. (Legalábbis

ennyiről tudott.) „Arra figyelj – mondta –, amikor egyszerre nagyon zsugoriak, vagy éppen roppant bőkezűek lesznek. Mondjuk minden ok nélkül virággal állítanak haza, vagy ékszerrel lepnek meg. Esetleg elvisznek egy romantikus utazásra. A bűntudat miatt teszik.” Igyekeztem lehiggadni, azt mondtam magamban, hogy ez már kész paranoia, mi mindig hirtelen elhatározásból kelünk útra, soha nincs szükségünk ilyen vagy olyan indítékra. Mégis szerettem volna elűzni ezt a sóvárgó arcképet. Leültem az ágyra, lerúgtam a szandálomat. – Ben! Szólalj már meg! Mi jár az eszedben? Nagyot nyelt, és leült mellém. Az ágy kicsit megbillent a súlya alatt, s ettől még idegesebb lettem. – Nem tudom, hogy mondjam el. Úgyhogy legjobb, ha mindjárt kibököm. – Hadd halljam! – bólintottam, s éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom. – Azt hiszem, én mégis szeretnék gyerekeket. Egy pillanatra megkönnyebbültem, még föl is nevettem. – Megijesztettél. – És megint nevettem, még hangosabban, aztán elővettem a minibárból egy doboz Red Stripe-ot. – Komolyan beszélek, Claudia. – Hogy jutott eszedbe? Annie-ék miatt? – Lehet. Nem tudom. Egyszerűen… fölébredt bennem a gyerek iránti vágy – vallotta be Ben, és a szívére tette a kezét. Legalább nem csalt meg, morogtam magamban. Ilyen mérvű árulást soha nem tudnék megbocsátani, sem elfelejteni. Ez a hirtelen jött gyerekvágy pedig biztosan elmúlik. De amikor elkezdte sorolni az érveit, miért jó egy kisgyerek – olyasmiket mondott, hogy megmutatná neki a világot, és hogy mit csinálna másként, mint az ő szülei –, a megkönnyebbülésem valami másnak adott helyet. Mintha elveszteném az önkontrollomat. Mintha kicsúszna valami a kezemből.

Igyekeztem higgadtan viselkedni, és ékes szavakkal ecseteltem, hogy az apaság-anyaság nem a mi műfajunk. Hogy a mi családunk szigorúan kétszemélyes, hogy három vagy több már tömegnek számítana. Például erre az útra sem jöhettünk volna el csak úgy, hipp-hopp. Hónapokra oda lennénk láncolva az otthonunkhoz. – De lennének más örömeink – ellenkezett Ben. – Hátha mégis hiányzik az életünkből valami nagyon fontos. Még soha senkitől nem hallottam, hogy kár volt gyereket vállalnia. – Gondolod, hogy bevallanak? – Talán nem. De a lényeg az – mondta Ben –, hogy szerintem valóban nem bánják. – Ezzel abszolúte nem értek egyet. Akkor miért vannak a bentlakásos iskolák? Az, hogy léteznek, önmagában is bizonyít valamit, nem? – Ezt részben vicces érvnek szántam, de Ben nem nevetett. Sóhajtottam. Majd úgy döntöttem, hogy témát változtatok, és a szórakozásra koncentrálok. Hadd lássa Ben, miről kellene lemondanunk, ha gyerekeink lennének. – Öltözzünk át, és menjünk el vacsorázni – javasoltam, és betettem a hordozható CD-lejátszóba a „One Love”-ot, gondolván, hogy a legjobb érv a gyermektelen, szabad élet mellett egy kis Bob Marley. Ámde hiába tettem meg mindent annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat, a hétvégénk egyre fokozódó feszültségben zajlott tovább. Minden olyan erőltetettnek hatott, s Ben egyre siralmasabb hangulatba került. A szigeten töltött harmadik, egyben utolsó esténken egy Asolare nevű faluba taxiztuk, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Cruz-öbölre. Csöndben ettünk, csak a napnyugtára és a kitűnően elkészített homárfarokra tettünk dicsérő megjegyzéseket. Amikor a pincérnő kihozta a kávét és a fagyinkat, Benre néztem, és így szóltam: – Tudod, volt egy egyezségünk.

Mihelyt kimondtam, tudtam, hogy elképesztően nevetségesen hangzott. Egy házasság sosem végleges egyezség. Még akkor sem, ha vannak gyerekek, noha ez természetesen javít a dolgon. Ben meghúzogatta a fülcimpáját. – Apa akarok lenni. – Remek – bólintottam. – De gyereket akarsz inkább, vagy a férjem lenni? Átnyúlt az asztalon, és kezét az enyémre tette. – Mind a kettőt akarom. – Nos, megkaphatod – mondtam, és megpróbáltam tompítani a hangom élét. Azt a választ vártam tőle, hogy természetesen mindig engem választana. Hogy ez az egyetlen dolog a világon, amiben igazán biztos. – De melyiket elsősorban? Nem tesztelni akartam, most mégis annak éreztem. Ben sokáig bámulta a kávéját. Aztán elvette a kezét, három kockacukrot tett a csészébe, és lassan kavargatta. Amikor végre fölnézett rám, bűntudatot és szomorúságot vettem észre szürkészöld szemében, és tudtam, hogy megkaptam a választ.

Kettő Amikor hazamentünk St. Johnról, elhatároztuk, hogy adunk egy kis időt magunknak, és átgondoljuk a dolgokat. Illetve Ben dönti el, mit kellene tennünk – ő fogalmazott így. Én kénytelen voltam lakatot tenni a számra, nehogy kibökjem: nekem valójában egyáltalán nincs mit átgondolnom. Ő változtatott radikálisan a nézetén olyasmiről, ami alapvető volt a kapcsolatunkban. Úgyhogy ha valakinek, hát neki van miről gondolkodnia. Visszatértem a szokásos rutinhoz: reggel elmentem dolgozni, este hazamentem. Én olvastam, Ben rajzolgatott, míg ágyba nem bújtunk. Időközben megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy a férjem csupán az élet egy bizonyos fázisán esik át: a férfi klimax fordítottján. Egyes férfiak azt sajnálják, hogy túl korán állapodtak meg s vállaltak gyereket; Ben egyszerűen azt a döntésünket kérdőjelezi meg, hogy egyáltalán ne legyenek gyerekeink. Teljesen normális, mondtam magamnak, sőt talán még egészséges is, ha átértékeljük az életünket. Bennek kell egy kis idő, hogy ezt elrendezze magában, azután biztos észhez tér, és megmarad az eredeti választásunknál. Valahogy ellenálltam a kísértésnek, hogy a családommal vagy a barátaimmal is megvitassam a helyzetet, mert az volt az érzésem, hogy ha beszélek róla, azzal csak tovább tágítom a kapcsolatunk meghittségén ütött rést. Jobb, ha nem veszek róla tudomást, abban a reményben, hogy majd elmúlik. Nem múlt el.

Ben egy szombat délután rámutatott az utcán egy fehér bőrű, kék szemű, szalmaszőke hajú kislányra: – Pont olyan, mint te vagy. – S ha nem kapcsoltam volna, hozzátette: – Ha lányunk lenne, így nézne ki. Nem szóltam semmit. Néhány nappal később a Knickers meccsét nézte a tévében, és egyszer csak kijelentette, hogy fiút szeretne, mert különben mi értelme annak a sok sportismeretnek, amit kölyökkora óta magába szívott. – Nem mintha a lányomat nem tanítanám sportolni – tette hozzá. Most sem szóltam. A következő héten közölte, hogy kompromisszumot köthetnénk: beérné egy gyerekkel. – Ezt hogy gondolod? – kérdeztem. – Én kettőt szeretnék, te pedig egyet se – mondta, mintha hatévesek lennénk, és azt kellene eldöntenünk, hogy hány fánkot tömjünk be a szánkba. – Én tudom, hogy egyet sem akarok – mondtam, és fölbontottam az újabb fogamzásgátló-tablettás dobozt. Ben összevonta a szemöldökét. – Mi lenne, ha abbahagynád a szedését? Nem próbálhatnánk ki, mi történik? Hátha nincs is rá szükség? Ez úgy hangzik, jegyeztem meg, ahogy a szcientológusok vélekednek a modern orvoslásról. Üres tekintettel nézett rám. – Nekem jobb ötletem van – gúnyolódtam. – Fogjuk meg egymás kezét, és ugorjunk ki az ablakon! Lássuk, meghalunk-e! Azzal bevettem a tablettát. Ben legelképesztőbb megjegyzése egy vasárnapon hangzott el, amikor Rye-ban ebédeltünk Luandánál, az anyjánál a két nővérével, Rebeccával és Megannel, és a család többi tagjával. Amikor végeztünk a desszerttel is, átvonultunk abba a szobába, amelyben Ben felnőtt. Eszembe jutott az, ami máskor is, valahányszor

összejöttünk a családjával: létezik-e két család – különösen két anya – között nagyobb különbség, mint az övé és az enyém között? Az én családom mindig örvénylik, ezzel szemben Bené maga a nyugvó vízfelszín. Az én anyám egy csöppet sem anyai, Bené legszívesebben ma is dajkálná a gyerekeit. Elnéztem, ahogy a teáját szürcsölte vékony porceláncsészéjéből, és azt gondoltam, tipikus ötvenes évekbeli jelenség, az a fajta anyuka, aki maga sütötte süteménnyel fogadja a gyerekeit, amikor hazajönnek az iskolából. Csakis a gyerekeiért élt, annyira, hogy Ben szerint ez lehetett a szülei válásának is a fő oka. A fészeklakók klasszikus esete: amikor kiürül a fészek, hirtelen rájönnek, hogy csak a gyerekek tartották össze őket. Ahogy ez lenni szokott, Ben apja új életet kezdett egy jóval fiatalabb nő oldalán, ezzel szemben Lucinda változatlanul a gyerekeiért – most pedig az unokáiért – él. (Ben mindkét nővérének két kislánya van.) Nyilvánvaló, hogy Ben a kedvence, talán azért, mert az egyetlen fiú a családban. Ennélfogva minden vágya, hogy a gyerekkérdésben megváltoztassuk a véleményünket, de annál sokkal udvariasabb, semhogy előjöjjön a farbával, vagy akár csak kritikus megjegyzéseket tegyen. Ehelyett szórja a témáról a látszólag semmitmondó megjegyzéseket. Mint amikor megvettük az új kocsinkat, s beült a hátsó ülésre, mondván: „Nocsak, mennyi hely van itt hátul egy babaülésnek!” Mindig az az érzésem, hogy a megjegyzéseit hozzám intézi, és engem hibáztat a döntésünk miatt. Rebecca is, Megan is főállású anya, úgyhogy rájuk nem számíthatok. Őszinte érdeklődést mutatnak a kiadói munkám iránt, és gyakran ajánlják a regényeimet a könyvklubjuknak, de tudom, hogy azt szeretnék, ha föladnám a karrieremet, és végre megajándékoznám a kisöccsüket egy saját kisbabával. Úgyhogy, noha Ben családja igazán kellemes és könnyen kezelhető família, mindig előre rettegek az együtt töltendő alkalmaktól, mert óhatatlanul védekezésre kényszerülök. Persze

most, hogy nem alkotunk véd- és dacszövetséget, még jobban elöntött a félelem. És az volt az érzésem, hogy kiszimatolták a dolgok állását. Miközben Ben unokahúgait néztük, amint a Barbie babáikkal játszottak, Rebecca valami olyasmit mondott, milyen jó lenne, ha egy kis unokaöcs is lenne már a családban. Gyors megelőző ütésre szántam rá magam. Meganre néztem, és azt mondtam: – Nosza, dobd be magad, Megan! Megan férje, Rob megrázta a fejét: – Még mit nem! Mi már megtettük a magunkét. Megan pedig: – Két gyerek elég. Két gyerek maga a tökély… Amellett fogalmam sincs, mit kezdenék egy fiúval. Lucinda lesimította a szoknyáját, és egy tétova, reményteljes pillantást vetett ránk. – Azt hiszem, rajtatok a sor – csipogta ártatlanul. – Egy kisfiú! Csak így lehet továbbörökíteni a család nevét. Miért izgatja ennyire egy név, amely egyébként is a volt férjéé? – háborogtam. De csak annyit préseltem ki magamból: – Én sem tudnék mit kezdeni egy fiúval… Ami azt illeti, egy lánnyal se! – és nevettem, mintha egy jó viccet mondtam volna. A többiek udvarias kuncogással reagáltak. Kivéve Bent, aki megsimogatta a térdemet, és azt mondta: – Majd rájössz, Claudia. Majd ketten kitaláljuk. A jókedv szinte kézzelfogható volt: a család tapsolt, annyira föllelkesítette őket ez a kommentár. Lucinda előrehajolt: – Esetleg van valami mondanivalótok számunkra? – Még nincs – rázta a fejét Ben mosolyogva. Valahogy sikerült türtőztetnem magam, amíg beültünk a kocsiba. – Még nincs?! – üvöltöttem. Majd közöltem, hogy még soha senki nem árult el ilyen aljasul.

– Ne légy már ilyen drámai! – csitítgatott Ben. – Csak egy szófordulat volt. – Egy szófordulat? – hitetlenkedtem. – Az. Jaj, nyugodj már meg, Claudia! Itt az ideje – döntöttem el –, hogy az egyik nővéremmel, esetleg az anyámmal, vagy Jessel, a legjobb barátnőmmel beszéljek. Némi morfondírozás után a nővéreimet egyelőre parkoló pályára helyeztem. Bármennyire is szívükön viselték a sorsomat, biztos voltam benne, hogy ebben a kérdésben aligha állnának mellém. Maura számára tudom, hogy fontosabb a kapcsolatom Bennel, mint az, hogy legyen-e kisbabám. Ő tiszteletben tartja a döntésemet. Három lurkója van, akiket imád – és akik nekem is a szívem csücskei –, de néha az az érzésem, egy-egy őszinte pillanatában, majdnem bánja, hogy megszülettek. Vagy legalábbis azt, hogy Scott-tól vannak. Sokszor hallottam tőle, hogy egy nő életében nem az a legfontosabb döntés, hogy kihez megy férjhez, hanem hogy ki lesz a gyermekei apja: „Ezt nem lehet visszacsinálni. Ez egy életre szóló döntés.” Az az igazság, hogy szerintem Maura mindkét fronton rosszul döntött. Ő tudniillik olyan típus, akinél jobban számít a külcsín mint a belbecs, túl nagy szerepet tulajdonított a szenvedélynek és a külső megjelenésnek, ahelyett, hogy egy szolid, jó és becsületes férfit választott volna. „Gimnazistalány-jelenségnek” neveztem ezt el. Általában a csajok a gimi-ben átnéznek a helyes, csöndes, kicsit ügyefogyott srácokon, ellenben a népszerű, izomagyú nagymenőkért teljesen odavannak. S ha sikerül lecsapniuk az utóbbiak egy díszpéldányára, azt képzelik, megfogták az isten lábát. Övék az aranyérem. De amikor elmennek a húszéves érettségi találkozóra, belátják, mekkorát tévedtek. A helyes, csöndes, kicsit ügyefogyott srácból tökéletes férj és apa, mi több lojális társ lett, míg a nagyágyú a sarokban taperolja Mistyt, az elkurvult hajdani pomponlányt. Nagyjából ez Maura téves választásának története. Húszas éveinek vége felé egy Niles nevű sráccal randizgatott, akivel már

közel jártak a házassághoz. De amikor Niles a gyűrűkről kérdezte, bepánikolt, és kijelentette, hogy „túl unalmas és kiszámítható”. Nem mehet férjhez olyasvalakihez, aki nem remegteti meg a szívét napjában legalább tucatszor. Akkoriban nagyon támogattam a döntését. Magam is az igaz szerelmet kerestem, s nem arra vágytam, hogy megállapodjam. De ha most visszatekintek, úgy látom, Maura összetévesztette a szerelmet a szenvedéllyel és a tisztességet az unalommal. Niles szívesen elkötelezte volna magát mellette egy életre, Maura akkori véleménye szerint viszont ennyi nem elég, vagy legalábbis nem elég érdekes. Őszintén szólva, szerintem Niles külseje is szerepet játszott a döntésében, noha ezt sosem vallotta volna be. Maura kedvelte Nilest, de úgy vélte, nem az a fiú, akire más nők is fölfigyelnek egy bárban. Maura menő pasit akart. Arra vágyott, hogy megbámulják őket. Úgyhogy nincs mit csodálkozni azon, hogy Niles után minden társaság középpontját, a ragyogó külsejű, magas Scottot választotta. Persze a Scott-félék között is akadhatnak hűséges férjek, de szerintem ennél jóval nagyobb az arányuk azoknak, akik meg-megcsalják a nejüket. Scott mindenesetre nagy hantás, s azt hiszem, Maurának az én házasságomra vonatkozó véleményébe az is belejátszik, hogy ő rosszul választott. Hogy – Daphne szavaival élve – a „szívdöglesztő Scotthoz” ment hozzá a „helyes Niles” helyett. Maura évekig irigyelt engem és Bent, akiknek a házassága belülről nézve ideálisnak tetszett, kívülről pedig egyenesen tökéletesnek. Sosem mutatta ki nyíltan az irigységét, de Ben állandóan arra emlékeztette, hogy mit kaphatott volna ő is. Ezért mindenáron azt akarja, hogy becsüljem meg, és óvjam a boldogságomat. Úgyhogy biztosra veszem, azt tanácsolná, vállaljak egy gyereket Ben kedvéért. Szerinte mindent meg kellene tennem, hogy megtartsam a férjem. De éppen ez az, amiről hallani sem akarok. Daphne valószínűleg azonos célú érvelésének kevesebb köze van a kapcsolatunkhoz, és annál több a gyerekkérdéshez. Ő ezen a szűrőn keresztül nézi a körülötte lévő világot. Majdnem két évig

próbálkozott a teherbe eséssel. Egy évig az ősi módszerrel kísérleteztek Tonyval, a férjével: egy üveg bor, majd zsupsz az ágyba, és sűrű fohászkodás a kimaradó ciklusért. Aztán következtek a megtermékenyülési naptárak, peteérést mutató táblázatok, a havi optimális napok kihasználása. Most Clomidot szed, és a mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó intézményeket kutatja fel. Fáj látnom a nővérem hónapról hónapra ismétlődő csalódását és azt, hogy mennyire megváltoztatta ez a küszködés, ugyanis egyre keserűbb amiatt, hogy már minden barátnőjének van gyereke, csak neki nincs. Különösen azért haragszik, ha másoknak mindez pofonegyszerűen megy. Odáig jutott, hogy a nászútján szinte röptében, ráadásul ikrekkel teherbe esett barátnőjével, Kellyvel megszakított minden kapcsolatot. Amikor Maura enyhítő szándékkal megjegyezte, hogy inkább örülnie kellene Kelly boldogságának (ami jogos szemrehányás volt, de teljesen fölösleges), a két testvérem között is óriási vita tört ki. Daphne végül lecsapta a kagylót, azonnal telefonált nekem, és megpróbált a maga pártjára állítani. De máris megszólalt a másik készülék, amelyben Maura igyekezett a saját igazáról meggyőzni. „Nehogy vele beszélj először!” – üvöltötte Daphne, és tovább zúdította rám az érveit, mondván, a Kellyvel való örök haraghoz semmi köze annak, hogy a barátnője ikrekkel örvendeztette meg a férjét; az egyetlen oka az, hogy Kelly kijelentette: a kislány számára a Stella nevet választotta. „Az az én nevem! Az enyém!” – hajtogatta. Nagy nehezen sikerült csendben maradnom, hogy ne jegyezzem meg: „de hiszen a te neved Daphne”; ehelyett azt mondtam, nevek tekintetében nem rajongok az alliterációért (Daphne vezetékneve a férje után Sacco), a Stella Sacco legföljebb egy sztriptíztáncosnőhöz illenék, és ha egy ilyen nevű szerző kézirata kerülne a kezembe, azonnal félrelökném, még ha egy Fulbright-ösztöndíjas küldte volna is be. Hosszú beszélgetés következett a névadásról, amit roppant nevetségesnek és fárasztónak éreztem. Kisbabák nevéről vitatkozni akkor, amikor még nem is várandós az ember, majdnem olyan

nevetséges, mint lestipistopizni egy játékot az oviban. Természetesen Maurával is megosztottam ezt a nézetemet, amikor végre vissza tudtam hívni, de kértem, hogy ennek ellenére próbáljuk meg támogatni Daphnét. Már rég hozzászoktam, hogy a békebíró szerepét játsszam a nővéreim között, bár lehet, hogy ők is ezt gondolják saját magukról. Nagyon közel állunk egymáshoz, de sokszor kerülünk szembe kettő az egy ellen felállásban. A szereposztás változhat. Szóval nem bírtam volna elviselni, hogy a testvéreim Ben mellé állva megpróbáljanak rábeszélni a gyerekvállalásra. Szilárd, feltételeket nem támasztó támogatóra volt szükségem. Olyasvalakire, aki képes félretenni elfogultságát. Ilyenkor kerül előtérbe Jess, a legjobb barátnőm. Jesszel elsőéves korunkban, egy őszinte pillanatunkban sikerült megismerkednünk Princetonban, amikor kölcsönösen beváltottuk egymásnak, hogy ki nem állhatjuk a szobatársnőinket. Mindkettőnkét Tracynek hívták. Hálaadás napjának előestéjén Jessnek jó adag vodka és áfonyaszörp segítségével sikerült rávennie mindkét Tracyt a szobacserére. Mégpedig olyan ügyesen, hogy a lányok azt hitték végül, az d ötletük volt. Az én Tracym még egy bocsánatkérő levélkét is írt nekem! Másnap Jess szemeteszsákokba gyűrte a ruháit és a paplanját, bedobozolta a könyveit, és innentől tizennégy éven át együtt laktunk (majdnem olyan hosszú ideig, mint amennyi ideig otthon a családunkkal), a kollégiumtól kezdve a manhattani 92. utcában bérelt első, lepukkant lakásunkon át az azt követőkig. Az évek során többször költöztünk, míg végül lecövekeltünk a Park Avenue déli részén található tágas, napos loft-épületben. Közben persze mindkettőnknél jöttek-mentek a pasik, de egyik sem volt annyira komoly, hogy feladtuk volna a közös szinglilétet. Egészen addig, amíg Ben fel nem tűnt a színen. Könnyek között búcsúztunk egymástól Jesszel, amikor összecuccoltam Bennel. Később azon kuncogtunk, hogy olyan ez, mint egy válás. Ezután is naponta beszéltünk, előfordult, hogy többször is, mégis határozottan megváltozott a barátságunk. Részben

azért, mert ritkábban láttuk egymást. Elmaradtak azok a késő éjszakai vagy kora reggeli fecserészések, amelyekre a telefon nem alkalmas. Ben lett az, akivel a legtöbbet beszélgettem, akihez először fordultam öröm vagy bánat esetén. Láttam viszont olyan férjes asszonyokat, akik változatlanul előbbre helyezték a barátnőjüket a férjüknél, és noha csodálattal adózom ennek a női hűségnek, véleményem szerint egy házasságban, ahol bizonyos dolgokat igenis egymással kellene megosztani, veszélyes lehet. Mi ketten sosem hoztuk szóba a kapcsolatunkban bekövetkezett változást, de szerintem Jess hamar észrevette. Sőt azt hiszem, egy kicsit vissza is húzódott a házasságomra való tekintettel. Meg talán büszkeségből is. Új baráti körre tett szert csupa harmincas éveikben járó szinglik személyében, akik mind az igaz szerelmet keresték. Néha elfog a nosztalgia, amikor Jess összeül a lányokkal néhány pohár sangriára Greenwich Village-ben, vagy olyasmiket tesznek, amiket mi tettünk annak idején. Többnyire azonban nem irigylem a helyzetét. Idén töltjük be a harmincötöt, és sejtésem szerint ez a születésnap őt eléggé meg fogja viselni. Nem akar mindenáron férjhez menni, de néha fölébred benne az anyaság iránti vágy. Ketyeg a biológiai órája. (Az ő szavaival élve, lejár a szavatossági ideje.) Ezért egyre jobban frusztrál, ha azt látom, hogy a legjobb barátnőm Jackie Collins regényhősnőit megszégyenítő módon elbaltázza a pasi ügyeit. Hihetetlennél hihetetlenebb alakokhoz vonzódik: gátlástalan szoknya vadászokhoz, házasemberekhez vagy nyugati-partiakhoz, akikben föl sem merül, hogy Manhattanbe költözzenek. Most éppen két éve jár egy Trey nevű fickóval, történetesen mind a három fenti tulajdonságot egyesíti magában. Tudom, hogy kemény dolog gátlástalan, házas szoknyavadásznak, plusz megrögzött kaliforniainak lenni egyszerre, de Trey remekül csinálja. Jess mentségére szóljon: csak azután tudta meg Trey családi állapotát, hogy belezúgott. Azóta viszont egy teljes éve volt arra, hogy megeméssze a hírt, és kiadja a pasas útját.

Nota bene, Jessnek mindig elképesztő ízlése volt pasitéren. Már a fősulin is egy olyan srácra bukott, akit nem egy okból nyugodtan a bíróság elé lehetett volna citálni becsületsértés miatt. Ez meglehetősen furcsa Jessben, mert minden más tekintetben tudatos, és jól éli az életét. Magabiztos, derűs, és ő a legokosabb nő, akit ismerek. Princetonban summa cum laude végzett anélkül, hogy agyontanulta volna magát, aztán megszerezte a Columbián az MBAt. Most befektetési tanácsadó a férfiak uralta bankszakmában a Lehman Brothersnél, és annyi pénzt kaszál, mint egy filmsztár vagy egy profi sportoló. Ráadásul olyan vadítóan néz ki, mint egy topmodell. Rövid, szőke hajával és hajlékony nádszáltermetével kifejezetten a kifutóra termett. Maura szerint éppen ez a baja: „A férfiak nem szeretik ezt a típust. A nők annál inkább!” Maurának egész gyűjteménye van a párkapcsolatokra vonatkozó aranyszabályokból. Néhány kedvence: a házastársak közül mindig a szebbiké a hatalom; minimum hét évvel idősebb pasihoz kellene feleségül mennünk, hogy egálban legyünk az öregedés ütemével; ha kopasz a hapsi, legalább legyen gazdag. Mindent összevetve, itt az ideje, hogy Jesshez forduljak. Másnap együtt ebédeltünk egy büfében, mindkettőnk munkahelyéhez félúton. Szendvicset rendeltünk a pultnál, fölkaptunk egy-egy zacskó Lay's chipset és egy-egy palack ásványvizet, majd leültünk egy üres, ablak melletti asztalhoz. Mögöttünk öt építőmunkás falatozott, és amikor egyikük elsétált mellettünk a kijárat felé menet, Jess minden finomkodás nélkül megjegyezte, „nézd, milyen baromi jó segge van”. Azokat a pasasokat juttatja ez az eszembe, akik hasonló zavarba ejtő megállapításokat aki tesznek az ellenkező nem képviselőinek testrészeire. Én is szemügyre vettem a pofa farmernadrágos hátsóját, konstatáltam, hogy csakugyan nem mindennapi, majd óvatosan belefogtam a magam dilemmájának ecsetelésébe. Jess figyelmesen, együtt érző arccal hallgatott végig. Jó ideje nem kértem tőle tanácsot egyetlen fontos családi ügyben sem.

– Ne ess pánikba! Bennel együtt szépen megoldjátok majd ezt az ügyet is. – Még nem estem pánikba – mondtam. – Illetve… lehet, hogy egy kicsit… Végül is a gyerekvállalás nem olyasmi, amiben kompromisszumot lehet kötni. – Jó meglátás – bólintott Jess, és keresztbe vetette a lábait. – Úgyhogy nagyon remélem, hogy ez csak egy átmeneti időszak. Jess még néhány chipset tömködött a csirkés szendvicsébe. – Biztos vagyok benne, hogy csak átmeneti elmebaj – bólintott. – Ezen is átesik majd, és kész. – Aha. – Mereven bámultam a pulykás szendvicsemet. Nem igazán van étvágyam azóta, hogy hazajöttünk a Karib-tengerről. – Emlékszel a gitárjára? –kérdezte Jess a szemét forgatva. Mindig is szívesen viccelődtek egymással, amit én a kezdetektől a kölcsönös szeretet jelének tudok be. – A jó öreg Benny Van Halen is szívesen betyárkodott egy-két hónapig, nem? Elnevettem magam: nekem is eszembe jutott az a nap, amikor elsétáltunk a Village-ben egy kivilágított boltocska mellett. Olyan hívogatóan festett ez a gitárbolt az esőben, abban a bájos homokkő házban! Bementünk hát, és körülnéztünk. Nem kellett pár percnél több hozzá, hogy Ben eldöntse, kell neki egy klasszikus gitár. Ez volt az első eset, hogy egyáltalán valamiféle érdeklődést tanúsított egy hangszer iránt, de már hozzászoktam az ilyen hirtelen fellángolásaihoz. Azok közé az emberek közé tartozik, akik gyermeki természetességgel képesek lelkesedni mondjuk a csillagászatért, a filmekért, az antik órák gyűjtéséért. Ezért elnézőén és türelmesen vártam, amíg kérdéseivel bombázta a tulajt. Aztán sorra kézbe vette a kitett mintadarabokat, ujjait végigfuttatta a húrokon, még játszani is megpróbált rajtuk. Egy óra elteltével kisebb vagyont adott egy 1956-ban gyártott spanyol paliszander-gitárért, majd egy valamivel kisebb summát áldozott egy gitároskörökben sem igen ismert New York-i művésztől vett órákra.

Ben négy hónapig töretlen lelkesedéssel tanult, hamar elsajátította az alapokat, és jókora bőrkeményedésekre tett szert. A születésnapomon szerenádot adott: eljátszotta az „I can't Help Falling in Love With You” című dalt, amelytől, bevallom, mindig elolvadok, különösen mert Ben egy kicsit hasonlít is Elvisre – fiatal és szőke kiadásban. Nem sokkal később azonban beleunt az új hobbijába, és a gitárt az ágyunk alá dugta. Legutóbb meghirdette az interneten. Jess most azt állította, hogy ez az apasági mániája ugyanilyen rövid életű lesz. – Csak az a probléma – dünnyögtem –, hogy valóban volt egy gitárja, mielőtt rájött volna, hogy sosem lesz belőle tökéletes zenész. – Ez igaz. – Közben gyorsan megnézte az e-mailjeit a mobilján. Jess zseniálisan tud egyszerre többfelé figyelni. Villámgyorsan bepötyögött egy válaszlevelet. – Az viszont lehetetlen, hogy átmenetileg legyen gyereketek. – Ebben a helyzetben még akár jól jöhet Annie és Ray kisbabája. – Eszembe jutottak azok a hetek, amelyeket Mauráéknál töltöttem közvetlenül mindhárom gyerek születése után. Imádtam ezeket a látogatásokat, hiszen semmi sem olyan fontos és örvendetes, mint egy új családtag érkezése. Szívesen voltam a nővérem mellett ilyen nyugodt, meghitt órákban annak idején. (Ma már teljesen lefoglalja megannyi bronxville-i társadalmi kötelezettsége). A legemlékezetesebb beszélgetéseinkre ezekben a szülés utáni boldog hetekben került sor, amikor az egész napot pongyolában és papucsban, még a fogmosást is elbliccelve töltöttük. Az éjszakai etetések viszont, amelyeket ugyan önként vállaltam, alaposan kifárasztottak, és amikor eljöttem tőlük, minden porcikám fájt. Fogalmam sincs, hogy bírja ezt ki annyi nő heteken és hónapokon keresztül. – Megvan már az a kölyök? Muszáj volt mosolyognom a szóhasználatán. Ha annyira szeretne anya lenni, nem árt, ha revízió alá veszi a szókészletét.

– Most már bármelyik nap megszülethet. Úgyhogy reménykedjünk, hogy néhány órai együttlét egy valóságos, eleven csecsemővel helyrebillenti Bent. Mintha végszóra történt volna, hogy az ifjabb Raymond Gage tizennégy órai vajúdás, majd az utolsó pillanatban elvégzett császármetszés nyomán, másnap délután világra jött. Ben telefonon értesített a munkahelyemen. – Azt szeretnék, ha máris meglátogatnánk őket – mondta izgatottan. A kórházi meghívás meglepett. Annie-ék jó barátaink, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Inkább úgy képzeltem, hogy a „majd nézzétek meg a picit, miután hazavisszük” szinten vagyunk jóban. Ennek ellenére boldogan vártam a találkozót a kicsivel. Munka után metróra pattantam, és elrobogtam a Roosevelt Kórházig, ahol Ben várt rám az épület ajándékboltjában. Már fölmarkolt egy csomó lufit, s mialatt a lift fölvitt bennünket a szülészetre, gyorsan aláírtuk az üdvözlőkártyát. Megkerestük az 1231-es szobát. Az ajtón egy nagy, bébikék gólya lógott, csőrében irgalmatlan nagy zászlóval, amelyre ez volt ráírva: FIÚ! Most így visszagondolva, a folyosóról nyíló ajtóknak körülbelül a felét beborította. Annie nehéz szülése miatt egy maroknyi látogatócsoportra számítottam csak. Ehelyett valóságos népünnepély fogadott. A szoba tele volt virággal, ajándékokkal, és legalább egy tucat rokon és jó barát kattintgatta a fényképezőgépét, s követelte, hogy ölbe vehesse a picit. Az újdonsült apuka pezsgősüvegeket dugdosott ügyetlenül a háta mögött, ha netán benézne egy nővér. Ray és Annie fülig érő szájjal, hosszasan ecsetelte, mikor ment el a magzatvíz, milyen kalandosan értek be a kórházba, sőt az epidurális érzéstelenítő előtti veszekedésük részleteit is megosztották, ami a Ray kapkodása következtében otthon felejtett kamera miatt tört ki. Nevetve hallgattuk a beszámolót, s közben az

ifjabb Raymondot bámultuk, aki egy az egyben az apjára ütött (még szerintem is, pedig én nem szoktam meglátni az ilyen hasonlóságokat). Jól éreztük magunkat, viszont láttam Benen, milyen nagy hatással volt rá ez az ünneplés. Elöntötte a meghatottság, szemmel láthatóan ujjongott, de azt is észrevettem, hogy egy kicsit nyugtalanná és komorrá vált. Nem is igazán szomorú volt, inkább csak bánatos. Az olyan, partner nélkül maradt koszorúslányt juttatta az eszembe, aki a huszadik tósztot kénytelen végighallgatni a barátnője esküvőjén. Épp amikor ránk került volna a sor, hogy ölbe vegyük a kicsit, megérkezett Annie-hez a védőnő, így Ray udvariasan megkért bennünket, hogy menjünk ki. Meglepett, hogy Annie, ha éppen úgy szottyant kedve, bárhol ledobta a textilt, most ennyire szemérmeskedik. De erre mondják, hogy egy kisbaba mindent megváltoztat ugyebár. Még egyszer gratuláltunk nekik, és abban maradtunk, hamarosan újra jelentkezünk. Hazafelé menet azt reméltem, Bennek is leesik, hogy a népünnepély csak néhány napig tart. Mihelyt hazaviszik a picit a kórházból, s eltelik egy-két hét, vége a pezsgős ünneplésnek. Tehát vártam néhány hetet, aztán azzal az ártatlannak tűnő javaslattal álltam elő, hogy ajánljuk föl Annie-éknek, hogy bevállaljuk a gyerekcsőszködést, hadd menjenek el valahova kettesben. Remek ötlet, mondta Ben. Telefonáltunk is a barátainknak, akik boldogan elfogadták a felajánlásunkat. Úgyhogy a következő péntek este taxiba ültünk, elhajtottunk hozzájuk, fölcaplattunk a második emeletre, közben két lihegés között megjegyeztem, hogy nem lesz könnyű le- meg fölcipelni a babakocsit a lépcsőkön. Azt reméltem, hogy rendetlen lakás, elkínzott szülők, piszkos pelenka és savanyú tej szaga fogad. Ray azonban puccparádéban, frissen borotválva nyitott ajtót, és elkedvetlenedve állapítottam meg, hogy a lakásban is makulátlan tisztaság és rend uralkodik. Neil Young „Good to See You” című melódiája talán egy kicsit hangosabban szólt, mint ahogy egy

újszülött otthonában vártam volna, de ő a lárma ellenére édesdeden aludt a mózeskosárban. – Hova mentek ma este? – kérdeztem. Alig vártam, hogy elmenjenek, s hagyják itt velünk a picit. – Változott a terv – mondta élénken Annie. Megállapítottam, hogy egyenesen gyönyörű. A haját sima kontyba csavarta a tarkóján, és az arca még őrizte a terhesség bensőséges ragyogását. – Miért? Fáradtak vagytok ahhoz, hogy elmenjetek itthonról? – Dehogy! Mindnyájan kirúgunk a hámból! Négy személyre foglaltunk asztalt Pastisnál – közölte Ray. Némán átkozódtam, amiért farmert, fekete pulcsit és edzőcipőt vettem föl aznap este. Persze joggal tiltakozhattam volna azon az alapon, hogy én bébiszitternek jöttem. Nem mintha a barátaink bármikor is elfogadnák az efféle kifogást. – Biztos jó lesz? – kérdeztem. – Azt akartuk, hogy kettesben töltsetek egy kis időt. – Szó sincs róla! Hiányoznátok! – jelentette ki Annie, és megölelt. – De akkor ki fog vigyázni a kicsire? – Senki. Ő is velünk jön. – Ezt komolyan mondod? Annie bólintott. – Egész idő alatt aludni fog – legyintett Ray. – Remekül érzi majd magát. – S hogy bebizonyítsa, fölemelte a mózeskosarat. – Megfognád egy kicsit? – Karjára emelte a fiát, és felém nyújtotta. – Persze. Csak előbb megmosom a kezem – mondtam, mert eszembe jutott a nővérem páni félelme a bacilusoktól az első gyermeke születésekor. Kimentem a konyhába, s kézmosás közben átgondoltam a stratégiámat. Tartsam feltűnően ügyetlenül? Vagy rázzam meg egy kicsit, épp csak annyira, hogy fölébredjen? Az efféle mutatványok túl átlátszóak. Úgyhogy óvatosan átvettem Raytől, az ölembe fektettem, és leültem vele a kanapéra. Szabad kezemmel megsimogattam a

fejecskéjét. Fehér bársonyrugdalózó és hozzáillő sapka volt rajta. Nyugodtan aludt tovább. Mérget vettem volna rá, hogy alaposan átver, és egész este a tökéletes kiskrapek szerepét fogja játszani. Néhány perc elteltével Ben, aki üdvözült mosollyal bámult bennünket, félénken megszólalt: – Nekem is szabad? – Persze. Amikor a keze hozzáért a pici fejhez, a kis Raymond kinyitotta a fél szemét, és fölnézett rá. Majd ásított, térdét a melléhez emelte, és máris újra elaludt. – Hát nem cukik így együtt? – kiáltott föl Annie. Bólintottam, de bosszantott a szóhasználata – az első jele volt annak, mennyire megváltozott. A régi Annie legfeljebb csúfolódásból mondta volna valakire, hogy „cuki”. – Milyen puha a bőre! – mondta Ben. Persze hogy nem tudott valami tejallergiát összeszedni, hogy legalább rücskös lenne a pofija, gondoltam. – Nézd, Claudia, milyen picikék az ujjai! Az ifjabb Raymond megfogta Ben hüvelykujját. Te jó ég, hogy versenyezzek ezzel a mutatvánnyal? A kölyök mellett labdába sem rúghatok. – Szokott sírni? – kérdezte a férjem. Nem sokat, felelte Annie, nagyon jó kisbaba. Naná. – Igazán szerencsések vagyunk – toldotta meg Ray. – Nekünk kell őt fölébreszteni az éjszakai etetéshez. – Hihetetlen – mondtam, és idegesen néztem Benre. De senki sem vett tudomást a megjegyzésemről. Ray rápattintotta a bébihordozót a babakocsira, lenyargalt vele az utcára, és máris sikerült leintenie egy taxit. Azt reméltem, hogy a pici is utasnak számít, ami meghaladja a megengedett létszámot, de a sofőr nem tiltakozott.

Az este többi része is nyugodtan telt el: a kis Raymond békésen szundikált a lármás étteremben. Mi is jókedvűen beszélgettünk, s szinte elfelejtettem, hogy egy csecsemő alszik az asztal alatt. Amikor eljött az ideje, Annie előhalászott a táskájából egy csinos cumisüveget. A szoptatás nem az ő műfaja, mondta magyarázólag. Az igazat megvallva a „cuki” szóhasználaton kívül semmi kifogásom nem lehetett sem Annie-ékkel, sem a kicsivel kapcsolatban. Hazafelé menet Ben megkérdezte, mi a véleményem az ifjabb Raymondról. Azt feleltem, hogy nagyon helyes. – De? – kérdezte, mert a hanghordozásom kifogást sejtetett. Ritka, hogy egy kisbaba ilyen sokat alszik, hadartam. Emlékeztettem rá, hogy a nővérem mindhárom gyerekének örökké fájt a hasa, de az ilyen csecsemők, ha nem is fáj a hasuk, általában sokkal többet bőgnek, mint a pici Raymond. Tény, hogy a monológom nem hangzott valami meggyőzően, de Ben válasza sem volt jobb – mintha az lenne a legfőbb kifogásom a gyerek ellen, hogy a napi nyolcórás zavartalan alvás iránti igényem sértetlen maradjon! Közölte, hogy a munkahelye nagyon liberális ilyen kérdésekben; majd ő marad otthon a gyerekkel. – Te maradnál otthon? De hiszen imádod a munkádat! – A gyerekünket is imádnám – vonta meg a vállát. – Az a lényeg, hogy neked egyáltalán nem kellene változtatnod a napirendeden. – És ezt még egyszer elmondta, még jobban hangsúlyozva a „neked”-et. – Ezt először hallom tőled – jegyeztem meg. Ezen az éjszakán hajnali három körül még mindig ébren voltam, és feszülten feküdtem az ágyunkban. Legszívesebben fölráztam volna Bent, hogy „Szívem, most te etesd meg a gyereket!” Végtére is egészen más kijelenteni, hogy majd én kelek föl az éjszaka közepén, és más csipás szemekkel kibotorkálni a hálószobából éjnek évadján, amikor az ember minden vágya, hogy végre egy jót aludjon.

De elvetettem ezt a taktikát. Ahogy az utóbbi időben állnak a dolgaim, Ben akár most is képes lett volna gyerekneveket motyogva vidáman kipattanni az ágyból.

Három A következő napokban Ben változatlan vehemenciával vetette bele magát a gyerektémába. Tarts ki, mondtam magamnak, ne fújd fel a dolgot, hagyd, hogy lefusson ez az őrület! Legalább annyi időt kell hagynom neki, mint ameddig a gitármániája tartott; hiszen jó esetben ez is csak átmeneti szeszély. Vagy talán egy kicsit nyugtalan, unja magát, és keres valamit, amivel kitölthetné a hirtelen támadt űrt. Ez egybevágna azzal a teóriámmal, hogy épp ezért vannak gyerekeik a gyereknevelésre teljesen alkalmatlan házaspároknak is. A gyerekvállalásban annak is szerepe lehet, hogy társadalmunk különösen nagy hangsúlyt helyez mindenre, ami először történik meg velünk. Az első csók, az első komoly kapcsolat, az érettségi, az egyetem, az első munkahely, az esküvő, az első saját otthon mind idetartozik. A gyerekvállalás a soron következő állomás az élet folyamatában. Vagy lehet, hogy a gyerekeik életét végigkísérve szeretnék újra átélni az egykori nagy jelentőségű „elsőket”, úgy, hogy végre élvezhetik a csúcspontokat és elkerülhetik a hibákat. Nem állítom, hogy minden házaspárnak ezért vannak gyerekei – a legtöbb alighanem igazán vágyik a szülői szerepre –, de azt hiszem, sokan vannak vele így. Ha Ben ebbe a kategóriába tartozik, akkor az lesz a megoldás, ha egy kicsit kevesebbet dolgozom, és gondoskodom róla, hogy az együtt töltött idő a lehető legtartalmasabb és legélvezetesebb legyen. Fontos, hogy amit eddig együtt csináltunk, azt ezután is együtt tegyük meg, de még intenzívebben és gyakrabban. Elmegyünk az

újonnan megnyíló éttermekbe, jó zenéket hallgatunk, mesés kiállításokra járunk, a hétvégéket pedig a legszebb üdülőhelyeken töltjük. Most az a legfontosabb, hogy kövessem Jess tanácsát, és aktív szexuális életet éljünk Bennel. Jess meggyőződése, hogy a szex minden bajra orvosság; ezért teljesen biztos benne, hogy Trey hamarosan faképnél hagyja a feleségét (azt állítja, hogy az ő esetükben ennyire jó a szex). Egyik este fölvettem a legvadítóbb fehérneműmet, és teljesen az ujjaim köré csavartam Bent. Ismét azt a szédületes pezsgést éreztem, a kapcsolatunknak azt a mélységét, ami annyira hiányzott a St. John-i utunk óta. Biztos voltam benne, hogy a mérleg a javamra billen. Aztán megint betolakodott a gondolataimba ez a fránya gyerektéma. Nem mondtam ki hangosan, pedig nyilvánvaló, hogy egy gyerek tönkreteheti a szerelmi életünket. Nem maradna energiánk a szexre. Többé nem egymást sorolnánk az első helyre. Ben ugyanezekre gondolhatott, miközben a fejem búbját csókolgatta és azt motyogta: „Szeretlek, Claudia… Szép álmokat…” – Neked is – súgtam, és már félig aludtam is. Ben ekkor odagurult hozzám. – Ha kisbabánk lenne, megígérem neked, Claudia, hogy te leszel az első nő a világtörténelemben, akinek egy perccel sem kellene kevesebbet aludnia, mint eddig. Nagyon nem vallott Benre, hogy szeretkezés után egyáltalán megszólaljon, ezért különösen bosszantott, hogy pont ezzel a gyöngyszemmel hazudtolta meg a férfiaknak egyébként tipikus viselkedését. – Az isten áldjon meg, Ben, nem egy kutyakölyökről van szó! – Ezt hogy érted? – Úgy beszélsz, mintha azt ajánlanád föl, hogy éjnek évadján megsétáltatsz egy nyomorult beagle-t! Egy gyerekről van szó! – Tudom.

– Egy gyerekről, aki teljesen megváltoztatná az életemet. Mind a kettőnk életét. – Tudom – mondta megint Ben. – De jó irányban. Megígérem. – Nem ígérhetsz meg ilyesmit. Nevetséges, lehetetlen ígéret volna. Fogalmad sincs, mekkora változást idézne elő az életünkben egy gyerek. Amellett még sok… sok más okom is van, hogy ne akarjak gyereket. Nem csak az, hogy szeretek aludni. – Például? – Már megtárgyaltuk. Nem is egyszer. De nem tágított, úgyhogy a legegyszerűbbel kezdtem: nem akarok terhes lenni. – A terhes nők gyönyörűek – vágta rá erre. Elkerekedett a szemem. – Amellett csak kilenc hónapig lennél terhes. Icipici idő ez az ember teljes élethosszához képest. – Te könnyen beszélsz. Ki nem állhatom, ha korlátoznak valamiben. Akármilyen rövid időre is. És… szeretek tornázni – tettem hozzá. Tudtam, hogy ez elég béna érv, különösen azért, mert hetek óta be sem tettem a lábamat a konditerembe. – Akkor is tornázhatsz, ha terhes vagy. – Na persze. Láttam azokat a nőket a futópadon kínlódni. Mit mondjak, elég nyomorultul néztek ki… És tudod, arra gondoltam, hogy végigfutom a New York-i maratont. Talán már jövőre. Mindig vágytam rá – mondtam, ami elméletben igaz is volt. Eddig azonban nem jutottam messzebb négy mérföldnél. Nem vagyok sportos alkat. Ellentétben Bennel, aki minden erőlködés nélkül fut és úszik akármennyit. De amikor évről évre azt látom, hogy öregek és mozgássérültek is végigfutják a távot, azt mondom magamban, hogy én is képes lennék rá. Majd egyszer. – Örökbe is fogadhatnánk egy kisbabát – jegyezte meg Ben. – Nem ez a lényeg, és ezt te is tudod. A terhesség a legkevesebb.

– Oké, nem kell, hogy azonnal legyen gyerekünk. Úgy értem, várhatunk vele még egy-két évig. Csak azt szeretném tudni, hogy nyitott vagy-e egyáltalán rá. Hoppá, itt a menekülőút! Megpróbálok időt nyerni. Évekig „gondolkodhatom”, aztán azt mondhatom, hogy abbahagytam a tabletta szedését. Egészen addig elhúzhatom, amíg betöltöm a negyvenet, és akkor talán beüt a klimax, úgyhogy természetes módon megoldódik a probléma. De nem akartam ilyen becstelenül eljárni. Becsület nélkül semmit sem ér a kapcsolatunk. Úgyhogy kimondtam az igazat: nem fogok változtatni a döntésemen. Ben eleresztette a füle mellett a kijelentésemet. Ehelyett újabb érvet akart hallani. Tréfára vettem a dolgot: – Szeretem ezt a várost. Felült az ágyban. – Városban is lehet gyerekünk. Szememet a válla körvonalán pihentettem a sötétben. – Az nem olyan könnyű. Nagyobb lakás kellene, amit nemigen engedhetünk meg magunknak. – Sosem érezted úgy, hogy eleged van Manhattanből? Végtére is mind a ketten külvárosban nőttünk föl. Nem lenne jó visszatérni a gyökereinkhez? Megint lehetne kertünk. Fák és mókusok és némi béke és nyugalom. – Hülyeség. Mind a ketten szeretjük ezt a várost. – Tudom,de… – Nem akarok elköltözni. – Már a gondolatától is elfogott a pánik. Volvókat és szülői munkaközösségi megbeszéléseket, videokamerával megörökített futballmeccseket és szabad ég alatt elköltött családi vacsorákat vizionáltam. Hirtelen én is fölültem. – Nem költözöm ki a kertvárosba.

– Jól van – bólintott Ben. – Manhattanben is lehet gyerekünk. Másoknak is van. Keresünk egy nagyobb lakást, és meglátod, bírni fogjuk anyagilag. Úgyhogy ez nem meggyőző érv. Mondj mást! Nagy levegőt vettem. – Oké. A karrierem. A nagyágyúkat a végére tartogattam. Túl sokat és túl keményen dolgoztam ahhoz, hogy mindent veszni hagyjak egy gyerek miatt. Nemegyszer voltam tanúja hozzám hasonló sikeres szerkesztők szakmai bukásának, akik a munkájuk megtartása mellett elszántan készültek az anyaságra. Persze a gyerek megszületése után azon kapták magukat, hogy sokszor mondat közben kell abbahagyniuk a szerkesztést, nem vethetik bele magukat egy-egy könyv olvasásába a hétvégéken, és óhatatlanul eltompulnak, elvesztik a betűéhségüket. Mit szépítsem, egyszerűen ez történik. Nem tudom, miért. Bizonyára megváltoznak a prioritásaik, vagy csak nincs elég energiájuk ahhoz, hogy jobban csinálják. De nem is akarom tudni… Én nem szándékozom beállni a nyomorult, dolgozó anyák sorába, akik mindent akarnak, csak épp frusztrált, elcsigázott, bűntudattól marcangolt idegroncsokként végzik. – Mi van a karriereddel? – kérdezte Ben ártatlanul. – Egy kisbaba nem fér bele. – Mondtam, hogy egy ideig én is itthon maradhatok. Vagy fogadhatunk egy dadát. Nem kellene otthagynod az állásodat. Még csak részmunkaidősnek sem kellene lenned. Rengeteg a dolgozó anya. Ezt is, azt is csinálhatnád. – De nem akarom. Ez az, amit nem értesz meg. Az „ezt is, azt is” azt jelenti, hogy egyiket sem jól. – Te remek anya lennél, Claudia. – Nem akarok anya lenni – mondtam akkora meggyőző erővel, amennyi akkor tőlem telt. – Sajnálom, ha emiatt önzőnek tartasz. De szerintem sokkal nagyobb önzés, ha valaki anélkül vállal gyereket, hogy teljesen elkötelezné magát. Úgyhogy nem vagyok partner a tervedhez, Ben.

– Most nem? – Sem most, sem később. Ben jeges pillantást vetett rám. Aztán megrázta a fejét, és átgurult az ágy másik felére mellőlem. – Jól van, Claudia. Azt hiszem, most már tisztán látok – motyogta inkább a párnájának, mint nekem. Másnap reggel szótlanul készülődtünk a munkába. Ben ment el elsőnek, anélkül, hogy megcsókolt volna búcsúzóul. Aztán egyetlen SMS-emre sem válaszolt egész nap. Annyira elkedvetlenedtem, hogy lemondtam egy fontos ebédet egy nagy tekintélyű ügynökkel, aztán telefonon leteremtettem a legkedvesebb és legszorgalmasabb szerzőmet, amiért késik a kézirat leadásával. – Nem fogja föl, hogy ha nem kapjuk meg rövid időn belül az írást, akkor nem tudjuk idejében elküldeni a levonatot kritikusoknak? – veszekedtem vele, közben persze megvetettem magam az utálatos hangnememért. Eddig különösen büszke voltam arra, hogy soha nem éreztetem másokkal – sem a titkárnőmmel, sem a szerzőimmel –, ha valami gondom van. Ki nem állhatom azokat a szánalmas alakokat, akik a magánéletüket belekeverik a szakmai munkájukba. Hirtelen az jutott eszembe ha már a gyerekkérdésről folytatott vitánk is ennyire befolyásolja a munkámat, mégis hogy tudnám elválasztani a kettőt, ha történetesen lenne egy porontyom? Ezen az estén újra elolvastam egy kéziratot, és észrevettem, hogy nem tetszik annyira, mint amikor leszerződtem rá. Kacskaringós szerelmi történet volt, s nem tehetek róla, de egyből arra kellett gondolnom, hogy ennek a fintornak az arcomon köze van ahhoz, ami most a házasságomban játszódik le. Elfogott a félelem. Tényleg ez a helyzet? Nem akarok semmilyen változást! Nem akarom, hogy megváltozzék az életem! Sokáig vártam, hogy Ben hazajöjjön, mígnem elnyomott az álom a kanapén. Egyszer csak arra riadtam fel, hogy megbotlik a

küszöbben, aztán éreztem, hogy a kanapéhoz botorkál, és fölém hajol. Kinyitottam a szemem, fölnéztem rá. A haja kócos volt, whisky- és cigarettaszag áradt belőle. Még így is szívdöglesztően jóképűnek láttam. Őrült vágyam támadt, hogy magamra húzzam, beszívjam a cigarettaillatát és… – Szia – préselte ki magából nagy nehezen. – Hol voltál? – kérdeztem szelíden. – Valahol. – Hány óra van? – Kettő körül. – Aztán valami olyasmit motyogott, hogy le akarja aratni a gyermektelen élet áldásait. Fölfigyeltem rá, hogy a „gyermektelen” szót használta, nem pedig az eddig használt „gyermekmentes”-t, és hirtelen megint elöntött a düh. – Roppant érett viselkedés – mondtam. Fölkeltem és a fürdőszoba felé indultam. – És még te kérkedsz azzal, hogy példás apa lennél. Durva és igazságtalan megjegyzés volt. Benről sok mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy felelőtlen. De nem vontam vissza. Csak hagytam, hadd lebegjenek a szavaim kettőnk közt a levegőben. Ben szeme összeszűkült. Megköszörülte a torkát, és így szólt: – Menj a picsába, Claudia! – Menj te a picsába, Ben! – Elviharzottam mellette, majd nagy dirrel-dúrral bevágtam magam mögött a fürdőszobaajtót. Remegő kézzel csavartam le a fogkrémes tubus kupakját. Fogmosás közben a szóváltásunkon merengtem. Sosem mondtunk ilyesmit egymásnak. Néha igencsak hevesen vitatkoztunk, de sosem szitkozódtunk, pláne nem használtunk ocsmány szavakat. Mindig lenéztük az olyan házaspárokat, akik így vezették le az indulataikat. Úgyhogy ez a „menj a picsába” a megállíthatatlan eltávolodásunk szimbóluma volt. Melodramatikusan hangozhat, hogy egy házasság fölbomlása durva szavak használatán múljék, de óhatatlanul úgy éreztem, innen már nincs visszaút.

Azon tűnődtem, mit tehetnék ezek után. Valami ütősebbet kellene tennem, mint hogy csak a kanapén alszom. Vagy szóba hozom a válást, vagy el kell költöznöm itthonról. A hálószobába siettem, hogy előszedjem a gardróbszekrényből a legnagyobb kofferomat. Magamon éreztem Ben komor tekintetét, ahogy találomra bedobáltam néhány ruhadarabot: pólókat, fehérneműt, farmert és pár csinosabb ruhát, ha dolgozni megyek. Lázasan pakoltam, s közben figyeltem magam a dühös feleség szerepében. Hirtelen meggondoltam magam. Nem akarok az éjszaka közepén elmenni. De az is hülyén néz ki, hogy összepakolok, aztán mégis maradok. Mintha dühömben lecsapnám a telefonkagylót, aztán én hívnám vissza azt a tökfejet, aki feldühített. Úgyhogy kezemben a kofferral lassan az ajtóhoz indultam abban a reményben, hogy Ben megpróbál megállítani. A lélegzetemet is visszafojtottam, miközben lehajoltam, fölvettem az edzőcipőmet, és duplán megcsomóztam a fűzőjét, hogy hagyjak még neki néhány másodpercet, amíg megfogalmazhatja a bocsánatkérését. Azt akartam, hogy térdeljen le előttem, vonjon vissza mindent, mondja azt, hogy változatlanul szeret. Így, ahogy vagyok. Ehelyett jeges hangon így szólt: – Isten veled, Claudia. Belenéztem a szemébe, és tökéletesen értettem, hogy komolyan gondolja. Úgyhogy nem volt más választásom, mint fölegyenesedni, kinyitni az ajtót, és becsukni magam mögött.

Négy Az egyetlen előnye annak, ha az ember hajnali háromkor hagyja el a férjét, hogy egy másodpercbe sem telik taxit találnia. Valójában kettő közül is választhattam: mind a kettő a 72. és a Columbus utca sarkán várakozott. Nyilván kiszúrták a kofferomat, s azt hitték, hogy egy repülőtéri vitást foghatnak ki maguknak, úgyhogy amikor beszálltam az egyikbe, és némi együttérzésre számítva, elnézést kérő mosollyal azt mondtam: ,Jó reggelt, csak a Fifth Avenue-ra mennék”, azt is elárultam, hogy összevesztem a férjemmel, és hogy szerintem el fogunk válni. Bent mindig elszórakoztatta, milyen jól el tudok beszélgetni a taxisofőrökkel. Ez afféle turistaszokás, mondogatta, és hogy egyáltalán nem vall rám, hogy ilyen őszinte vagyok vadidegen emberekhez. Mindkét megállapítás igaz volt, de valami oknál fogva továbbra is képtelen voltam türtőztetni magam a taxikban. A sofőr rám nézett a visszapillantó tükörből. Én csak a szemét láttam, de az is elég volt hozzá, hogy felülírjam azt a mély meggyőződésemet, miszerint az emberek szája árulja el leginkább, mire gondolnak. A pasas vagy nem értett jól angolul, vagy teljesen hiányzott belőle az empátia, mert csak ennyire futotta: „Pontosan hova a Fifth Avenue-n?” – 12-es szám. East Side – feleltem, s a szemem lesiklott az ülés háttámláján lévő névtáblára. Muhammad Muhammad. Alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Eszembe jutott, hogy Ben egyszer – azt hiszem, a negyedik randinkon – azzal a teóriájával nevettetett meg,

miszent egy Muhammad nevű sofőr, mindegy, hogy ez a vezetékvagy az utóneve, kész főnyeremény. Ami valószínűleg erős túlzás, de az óta az este óta mindig megnéztük a taxisok névtábláját, és vigyorogtunk, ha találatunk volt. Hetenként legalább egyszer megesett, de ez volt az első dupla Muhammad. Hirtelen elfogott a vágy, hogy visszaforduljak, és hazáig meg se álljak. Megsimogatnám Ben arcát, nyomnék egy puszit a homlokára, és meggyőzném, hogy Muhammad Muhammad sofőr egy égi jel, ezért tisztáznunk kell a dolgokat, és valahogy együtt kell folytatnunk. Ehelyett könyékig beletúrtam a táskámba a telefonomat keresve, hogy jelezzem Jessnek, úton vagyok hozzá. Hirtelen eszembe jutott, hogy a töltőt a konyhaasztalon felejtettem. A francba! – szitkozódtam magamban, Jess nagyon mélyen alvó, mi lesz, ha nem hallja meg a portás csöngetését? Átfutott az agyamon, ne menjek-e inkább egy belvárosi szállodába, de attól féltem, hogy ha egyedül leszek, teljesen összeomlók. Úgyhogy kitartottam az eredeti elhatározásom mellett. Szerencsére Jess meghallotta a csöngetést, és néhány perccel azután, hogy beestem hozzá, már a kanapéján kuporogtam, s kapkodva beszámoltam a Bennel való civakodásomról. Közben ő készített nekem egy fahéjas pirítóst és egy nagy bögre kávét (nagyjából eddig terjed mindkettőnk főzési tudománya). Töltött egyegy csészével, nekem minden nélkül, magának telepakolva cukorral, és komolyan rám nézett, ami egyet jelentett azzal, hogy itt az ideje egy komoly beszélgetésnek. Kicsit habozott, hogy hozzátegye-e: a téma az lesz, miért nem akar Claudia gyereket. Végül csak ennyit mondott: – Hadd halljam! Kíváncsi vagyok az érveidre. – Már ismered az érveimet. – Még egyszer hallani akarom őket. Gondold azt, hogy a pszichológusod vagyok. – Kihúzta magát ültében, keresztbe rakta a lábait, és a szájához emelte a csészét. – És ez az első szeánszunk.

– Analízisre van szükségem, csak mert nem akarok gyereket? – máris támadásba lendültem, ami oly gyakran fordult elő az utóbbi időben. – Nem – rázta a fejét Jess. – Nem azért, mert nem akarsz gyereket, hanem mert döglődik a házasságod. Kezdd el! Nos, mik az érvei, asszonyom? – Miért kell, hogy érveim legyenek? Bezzeg ha valaki úgy dönt, hogy gyereket akar, senki nem kérdezi meg tőle, hogy mik az érvei. – Igaz. De az egy másik téma, amely a nők társadalmi szerepéről szól. Megint eszembe jutott Ben, akit mindig bosszantott, ha az emberek tudálékosan fogalmaztak. És akárcsak az imént Muhammad Muhammad neve láttán, megint összefacsarodott a szívem: mennyire fognak hiányozni a csipkelődő megjegyzései! – Ne bőgj, szívem – mondta Jess, és megveregette a térdemet. Kipislogtam szememből a könnyeimet, nagy levegőt vettem, és kifakadtam: – Az agyamra megy, hogy mindenki azt állítja, azért kellenek a gyerekek, hogy boldog legyek. Azt hittem, Ben más, de pont olyan, mint a többiek. Teljesen kiborított. – El tudom képzelni. Éreztem, hogy nem egészen ért egyet velem. – Te is az ő pártján vagy, igaz? – Nem. Én nem ítéllek el, amiért nem vágysz az anyaságra. A legkevésbé sem szeretnélek befolyásolni. – Látva, hogy megvonom a vállam, így folytatta: – Szerintem a döntésed ebben a kérdésben teljesen jogos. És sok más nő esetében is helyes döntés. Sőt nagyon bátor döntés… De azt hiszem, mégis meg kellene beszélnünk. Nem szeretném, ha végül megbánnád. – Azt, hogy nincs gyerekem, vagy azt, hogy elveszítem Bent? – Mindkettőt. Mert pillanatnyilag úgy néz ki, hogy a kettő ugyanazt jelenti. – Hátradőlt a kanapén. – Úgyhogy vágj bele! Ne hagyj ki semmit!

Egy másodpercig gondolkodtam – közben kortyoltam egyet a kávéból majd a szokásos érveim helyett azt hoztam föl: – Beszéltem már neked egy olyan egerekkel kapcsolatos kutatásról, amelyekből hiányzik a Mest gén? – Nem – rázta a fejét Jess. – Folyt egy ilyen kutatás, és a tudósok arra az eredményre jutottak, hogy azok az egerek, amelyekben nincs meg ez a gén, abnormálisan reagálnak a kölykeikre. Nem fejlődik ki bennük az anyai ösztön. A többi egértől eltérően, nem táplálják és nem gondozzák a kicsinyeiket. – Azt állítod, hogy belőled is hiányzik a Mest gén? – Csak azt mondom, hogy egyes nőkben nem fejlődik ki az anyai ösztön. Szerintem valamilyen okból velem is ez lehet a helyzet. – Egyáltalán nem? Abszolúte semmi nyoma? Mert már egy sereg nőtől hallottam, hogy azt hitték, hiányzik belőlük az anyai ösztön, de ez csak addig volt igaz, amíg nem született gyerekük. Akkor egyszer csak meglett. – És ha mégsem? Ha megbánom, hogy mégis vállaltam gyereket? Jess elkomolyodott. Mint aki mélyen a gondolataiba merült. – Én úgy vettem észre, jól tudsz bánni a gyerekekkel. És szereted is őket. – Persze hogy szeretem őket! – Eszembe jutottak a testvéreim gyerekei, meg aztán a kicsi Raymond: milyen jó érzés volt magamhoz szorítani azt a meleg kis testét, s beszívni az édes babaillatát! – De egy csöppet sem vágyom arra, hogy saját gyerekem legyen, és a nap huszonnégy órájában törődnöm kelljen vele. És meg vagyok győződve róla, hogy ha lenne gyerekem, végül Bent hibáztatnám, ami még rosszabb lenne, ráadásul egyikünkkel szemben sem becsületes. Jess megint csak bólintott, arcán azzal a kifejezéssel, hogy „folytasd csak, egész jól haladunk”. – Olyannak szeretem az életemet, amilyen most. Szabadnak. Nem tudom elképzelni azzal az állandó aggodalommal, amely a szülőket

eltölti… Félelem a bölcsőhaláltól, vagy hogy leesik a lépcsőn, vagy elgázolja egy részeg autós… és ez így lenne tizennyolc éven át. Sőt bizonyos szempontból sosem múlna el. Egy anya örökké aggódik a gyerekeiért. Mindenki ezt mondja. Jess bólintott. – És számold össze, Jess, hány olyan boldog házasembert láttál, akinek gyerekei vannak? – kérdeztem, mert eszembe jutott Maura, akinek egyszerre tele lett feszültséggel a házassága az első gyermeke, Zoe megszületése után. És csak még rosszabb lett a két fiú megérkezésekor. Én nem vagyok a nővérem, és Ben sem Scott. De azt látom, hogy a gyerekek elszívják az emberek idejét, pénzét, energiáját, türelmét. Már nem a házastársi kapcsolat áll az első helyen. A két fél dinamizmusa új formát ölt, amely, néha úgy rémlik, sokkal inkább a túlélésről, semmint az élet élvezetéről szól. – Tudom, mire gondolsz – mondta Jess. – Trey is gyakran mondja a családjáról, hogy olyan, mintha kötél lenne a nyakán. – Mondhatom, kedves hasonlat. – Nem hiszem, hogy a fiára gondol. Inkább őrá. – Mindig óvakodik attól, hogy a nevén nevezze Trey feleségét; így talán kisebb a bűntudata. – Ha a megfelelő nőt vette volna el, másként vélekednék. És nem hiszem, hogy ti valaha is idáig jutnátok. A gyerekek persze felszínre hoznak bizonyos problémákat, de ezek nem mindig valóságos problémák. A ti házasságotok gyerekekkel együtt is jó házasság maradna. Tudtam, hogy fölborzolom vele a tollait, mégis megkockáztattam. – Valószínűleg Trey felesége is nagyjából ezt gondolta a házasságuk kezdetén – jegyeztem meg epésen. Jess tiltakozni akart, de nem hagytam szóhoz jutni. – Azt pedig biztosan tudom, hogy amikor Mauráék Scott agglegénylakásának jakuzzijában és min den elképzelhető helyén dugtak, Maurának eszébe sem jutott, hogy a férje valaha is megcsalja. Hogy a dolgok számára ennyire… elkeserítővé fognak válni.

– Ezek kivételek – jegyezte meg Jess. – A legtöbb házaspár még boldogabb lesz, ha gyerekük születik. – Szerintem inkább a boldogtalanok vannak többségben. Itt van például Daphne… – Én úgy vettem észre, hogy Daphne házassága szilárd alapokon áll. – Ez igaz, de épp most annyira megszállta őket a gyerek utáni vágy, hogy semmi másról nem beszélnek. Sőt nem is gondolnak másra. Olyan… unalmasak lettek. Jess elnevette magát: – Nem gondolod, hogy valójában mindig is unalmasak voltak egy kicsit? Ő az egyetlen, akinek megengedem, hogy kritizálja a családomat. Mégsem álltam meg, hogy ne keljek Daphne védelmére: – De olyan aranyosan unalmasak. Nem is unalmasak, inkább együgyűek. Üdítően együgyűek. De az utóbbi időben mind a ketten olyan morcosak lettek. Nem hibáztatom őket, de… – A lényeg az, hogy rengeteg boldog gyerekes házaspár van. – Lehet. De nem vagyok biztos benne, hogy mi az ő soraikat gyarapítanánk. Nem szeretném kísérleti tereppé változtatni a házasságunkat. – Mint a Mest génes egerek esetében? – Pontosan. Jessnél húztam meg magam, és csak egyszer mentem haza, amikor tudtam, hogy Ben dolgozik, hogy elhozzam a mobilom töltőjét és még néhány holmit. Egész idő alatt vártam, hogy fölhívjon, de egyszer sem telefonált. A hangposta rendre azt szajkózta: Önnek nincs új üzenete, s ettől mindig elcsüggedtem. Reméltem, hogy ő is, amikor ugyancsak hiába ellenőrizte az üzenetrögzítőjét.

Jess szerint ez már kész paranoia, és hogy Ben minden bizonnyal ugyanolyan szomorú, mint én vagyok. De két okom is van azt feltételezni, hogy én rosszabb állapotban vagyok. Egyrészt az idő sem tudja majd begyógyítani a lelki sebeimet. Másrészt én jobban szeretem Bent, mint ahogy ő szeret engem. Ő is szeret, jobban, mint ahogy Nicole-t szerette vagy bárki mást. Ezt persze sosem lehet tutira venni; nem lehet egy kapcsolat minden elemét betáplálni a számítógépbe, hogy megkapjuk tőle a pontos választ. A szerelem ritkán, sőt majdnem sohasem egyenlő. Az egyik fél mindig szerelmesebb, mint a másik. A mi kapcsolatunkban én vagyok ez a fél. Mások esetében lehet változó, de a mienkben – az elején, a közepén és a végén is – ez volt a helyzet. Ben azt mondaná, nevetséges vagyok, de-ha meg kellene esküdnie rá, szerintem bevallaná, hogy igazam van. Sőt azt is, hogy ennek semmi köze a személyiségemhez. Azt hiszem, nagyjából egyformán okosak és sikeresek vagyunk, és egyikünk sincs híján a humorérzéknek. De én egy kicsit mégis jobban szeretem őt, és emiatt érzem úgy, hogy én vagyok az igazi vesztes.

Öt A szomorúság egyenes arányban van a védekezési mechanizmus erősödésével. Először jön a sokk, aztán a tagadás, az üresség, majd az erőltetett tréfálkozás, végül a bevallás. És persze egy felsőbb erőben való hit, hogy „a sors akarta így” és „semmi sincs ok nélkül”. Az én kedvenc védekezésem azonban mindig a harag volt a maga megbízható mellékhatásaival, úgymint az álszent fölháborodás, a keserűség és a neheztelés. Emlékszem, amikor először vettem észre, hogy az embereket szomorú időkben eltölti a harag. Óvodába jártam, amikor Jimmy Moore papája meghalt. Szívrohamot kapott, miközben fölcipelte a garázsból a karácsonyfájukat. Néhány héttel később összetalálkoztunk a zöldségesnél Jimmyvel és a mamájával. Morbid kíváncsisággal bámultam Jimmyre a bevásárlókocsi mögül; az anyám megkérdezte Mrs. Moore-tól, hogy van. Ő a fejét ingatta, s a keze ökölbe szorult. „Most rettenetesen haragszom az Istenre” – mondta. Jimmyvel összenéztünk, majd lesütöttük a szemünket. Azt hiszem, mind a ketten megdöbbentünk. Én egy kicsit meg is ijedtem: még sosem hallottam, hogy valaki haragudni merjen a Jóistenre. Valami nagyon rossznak kellett történnie Jimmy mamájával, hogy a férje halála miatt mást is érezzen, mint tiszta, hamisítatlan bánatot. Úgy hat évvel később, amikor már tizenegy éves voltam, rájöttem, hogy e két érzés nagyon is rokon. Ekkor volt az anyámnak állítólag „viszonya” az elemi iskolai igazgatómmal, Mr. Higgins-szel (amit

máig tagad). Sosem voltak olyan illúzióim, hogy a szüleim tökéletesek, mert gyakran összehasonlítottam őket a könyvekből ismert ideális szülőkkel. Azt szerettem volna, ha az apám jobban hasonlít Atticus Finchre, az anyám pedig legalább néha úgy viselkedik, mint a kedvenc regénysorozatom anyafigurája. Általában azonban meg voltam elégedve a szüleimmel. Értékeltem, hogy az apám a hétvégékre mindig kitalált valami mókás programot, ellentétben más papákkal, akik vagy a kertben foglalatoskodtak, vagy focimeccset bámultak. És büszke voltam rá, milyen szép és mindig jókedvű a mamám, és milyen sokan csodálják az ízléses öltözködését. Amúgy nem sokat foglalkoztam a szüleimmel. Ahogy a legtöbb gyerek sem. Ha jól mennek a dolgok, a szülők inkább a súgó szerepét játsszák, nem pedig az előszínpadon ágáló főhősökét. Ez változott meg, amikor egy szép napon Chet Womble – akit különben utáltam a mocskos beszéde és a folytonos orrturkálása miatt – a játszótéren előállt az anyám viszonyának egetverő hírével. Pontosabban két óriási pálcikafigurát rajzolt krétával, nem hanyagolva el a férfi és női anatómia eltéveszthetetlen jeleit, és ezt írta mellé: CLAUDIA MAMÁJA MR. HIGGINSSZEL KEFÉL. Emlékszem, hogy meredtem a mamám aránytalanul nagynak ábrázolt cicijére, és kétségbeesetten próbáltam eltörölni a nevemet a cipőm talpával, miközben arra gondoltam, hogy ezt nem élem túl. Az sem segített, hogy Chetet egy hétre kizárták a suliból, és nagyon kevesen látták a graffitijét, mert a pedellus azonnal lemosta a slaggal. Az számított, hogy tudtam, igaz: a mamám csakugyan azt csinálja Mr. Higginsszel. Attól állt össze a kép, hogy eszembe jutott, milyen készségesen vállalkozott mindenféle önkéntes iskolai munkára, különféle ürügyekkel bejött velem az épületbe, s ilyenkor különös gonddal rúzsozta ki magát, Mr. Higgins pedig mindig rám mosolygott, és a nevemen szólítva üdvözölt, ha összetalálkoztunk az előcsarnokban.

Chet stiklijének estéjén nagy nehezen megírtam a leckémet és magamba diktáltam a különösen utált konzervvacsorát. Törtem a fejem, mikor vonjam kérdőre anyámat, s végül úgy döntöttem, hogy most jött el a pillanat, amikor mind az öten ott ülünk az asztalnál. Megérdemli. Az apám kedvéért mégis megvártam a vacsora végét, amikor ő átvonult a nappaliba, hogy megnézzen valamilyen meccsközvetítést. A nővéreim fölálltak, hogy leszedjék az asztalt, és betegyék az edényeket a mosogatógépbe. Ekkor rukkoltam elő vele: – Anya, miért csalod meg apát Mr. Higginsszel? Maura elejtett egy tányért, Daphne bőgni kezdett, a máskor oly higgadt anyám pedig rám pisszent, és rémülten nézett a nappali felé. Én ellenben zavartalanul folytattam, mondván, hogy ez nem titok, hála Chet Womble élethű portréjának. Anya természetesen mindent tagadott, de nem annyira meggyőzően és energikusan, hogy el is higgyem. Végül beküldött a szobámba. Csak azért engedelmeskedtem, mert látni sem bírtam. A következő hetekben többször is eszembe jutott Jimmy mamája, amilyennek a zöldségesnél láttam, s a harag és a szomorúság között ingadoztam. Az egyik pillanatban szipogtam, a másikban olyan jelzőkkel illettem anyámat a naplómban, amilyeneket csak a Chetféle srácok szájából hallottam: prosti, kurva, szajha. Szép teljesítmény egy ötödikestől! Mindebből azt a tanulságot vontam le, hogy könnyebb dühbe jönni, mint szomorkodni. A dühömet legalább kézben tudtam tartani. Azt hiszem, az anyám ezután nem találkozott többé Mr. Higginsszel. De más férfiakkal is flörtölt, egészen addig, amíg össze nem jött Dwighttal, egy jóképű plasztikai sebésszel, aki rózsaszín köves pecsétgyűrűt és arany karláncot viselt. Anya annyira belezúgott Dwightba és abba a fényűző életbe, amelyet a férfi ígért neki, ha otthagy bennünket és lemond rólunk apa javára, hogy szinte egyik napról a másikra lelécelt. Ez persze sokkal komolyabb ügy volt a családi históriánkban. De furcsamód semmi sem fájt annyira, mint

az, amikor a játszótéren anyám fehér krétával rajzolt melleivel kellett farkasszemet néznem. Ez az egész persze arra a felismerésre juttatott, hogy Jess és Ben és mind a két nővérem azt hiszi, csak nem mondja ki hangosan: azért nem akarok gyereket, mert ilyen tapasztalataim voltak a saját anyámmal. Ösztönszerűen tagadnám ezt a vádat, mert mindig fárasztónak és meddőnek tartottam, hogy a rossz gyerekkoromat okoljam az aktuális kellemetlenségeim miatt. Kinek ilyen, kinek olyan a családja, de mindnyájunknak kötelességünk, hogy felülemelkedjünk ezen. Élj a jelenben, és ne rinyálj a múlt miatt! Mégsem tagadhatom, hogy egy életre szóló stigma, ha az ember anyja megcsalja az apját, aztán faképnél hagyja a családját. Olyan stigma, amelyet igyekszik örökre eltemetni az emlékeiben. Mégis mindenképpen szerepet játszik a későbbi döntéseiben. Ahogy például Daphne leküzdhetetlen gyerekvágya is részben abból fakad, hogy így akarja kompenzálni az anyánk által okozott fájdalmat. A revans vágya azonban nemcsak taszító, hanem ijesztő is. Elvégre szerintem mindenki egyetérthet azzal, hogy sokkal rosszabb rossz anyának lenni, mint egy rossz anya lányának. A következő napokban és hetekben azon kaptam magam, hogy a fájdalmamat dühöngéssé srófolom. Dühöngéssé az egész helyzet miatt. Dühöngéssé Ben miatt, aki képes volt hátat fordítani nekem. Csillapíthatatlan dühöngéssé, amely végül odáig juttatott, hogy bejelentkeztem egy divatos válóperes ügyvédhez a Fifth Avenue-n.

Hat Képtelen vagyok eldönteni, hogy a következő néhány hét túl gyorsan vagy túl lassan telt-e el. Egyszer úgy rémlett, hogy csak előző este és egész könnyen történt a szakításunk. Egyre az járt az eszemben, hogy csak sekélyes sztárocskák házassága végződhet olyan könnyen, mint a miénk. Vagy tökkelütött kölyköké, akik beugranak egy ostoba szeszélynek, aztán amikor elmúlik a forró szenvedély, meggondolják magukat. Eszükbe sem jut az eskü szentsége, és abban bíznak, sőt természetesnek tartják, hogy bármikor újra belevághatnak egy újabb kalandba. Másfelől egy örökkévalóságnak tetszett a válásunkig vezető út. Minden reggel azzal a csüggesztő tudattal ébredtem, hogy az életem összeomlott. Soha többé nem leszek boldog. Bármennyire erőlködtem, igyekeztem elfoglalni magamat és nem gondolni rá – mintha napjában tucatszor gyomorszájon vágtak volna. Minduntalan azon kaptam magam, hogy azért imádkozom: Ben gondolja meg magát. Közben eldöntöttem, hogy átmenetileg Jesshez költözöm. Kicsit megvigasztalt, hogy vele lakom együtt, ugyanakkor visszalépésnek éreztem. Mintha a szüleimhez költöznék vissza, miután már egyszer önállósítottam magam. Visszatértem életemnek egy korábbi pontjához, ami sohasem jó. Átmeneti lépésként fogtam föl – végül úgyis saját lakást bérelek –, valahogy mégis szánalmas lúzernek éreztem magam. És bűntudatom volt amiatt, hogy lerohantam Jesst, noha ő váltig állította, hogy örül az összeköltözésünknek.

Fölajánlottam, hogy lakbért fizetek neki, ami különben elég furcsán vette volna ki magát, hiszen a lakás az ő tulajdona. Ne legyek nevetséges, mondta, és különben is alig van otthon. „Amellett mire valók a jó barátok, ha nem arra, hogy összekapirgálják az ember lányát a férfiak okozta szívfájdalmak idején?” Ahhoz azonban ragaszkodtam, hogy én töltsem meg a hűtőt kajával. Amellett a késő esti kéziratolvasásokat igyekeztem a szerkesztőségben végezni, hogy Jess egy kicsit egyedül lehessen otthon. Mindig sokat dolgoztam, de ennyit és ilyen lelkesen még soha. Szépen letudtam és kihúzhattam a teendőim közül mindazokat, amiket hónapok óta halogattam. Évek óta először volt rend az íróasztalomon, amiért nem győzött dicsérni Rosemary, aki ősidők óta a titkárnőm. – Miért ez a különleges változás? – kérdezte. – El fogok válni. – Sajnálom – mondta, egy szóval sem többet. Rosemary éppolyan diszkrét, mint amilyen rendszerető és nett. – Ne sajnáld! Épp ideje volt. Persze vicceltem, de úgy vettem észre, gyógyítóan hat rám, hogy belevetettem magam a munkába, és számolatlanul túlórázom. Annak is vannak előnyei, győzködtem magam, hogy megint szingli vagyok. Mint aki elveszít valakit, akit szeretett, s kárpótlásul valamilyen alapítványt hoz létre. Meg fogom találni ebben a veszteségben a jót. Gondoskodom róla, hogy olyasmi történjék velem, ami különben nem történnék meg. Merj nagyot álmodni! – biztattam magam. Hátha egy szép napon saját kiadóm lesz. Erre aligha kerülhetne sor, ha gyerekünk lenne Bennel. Sőt akkor sem, ha gyerek nélkül is együtt maradunk. Tetszett a gondolat, hogy Ben a könyvesboltok polcain kutat, és egyszer csak meglátja egy könyv gerincén az én nevemet kiadóként. Az is lehet, hogy majd megjelentetek egy építészeti könyvet. Az biztosan felkelti a figyelmét. Ezekben az első hetekben nagyon ritkán beszéltünk egymással. Ha sor került is rá, igyekeztünk rövidre fogni a mondanivalónkat. A

postámra és a számlákra vonatkozó tétova kérdések közeit kínos csöndek töltötték ki. Az is nyilvánvaló volt, hogy nem szeretnénk egymásba botlani a lakásban. A „hogy vagy?”-okra mindketten sietve rávágtuk, hogy „jól”. Mert mindketten büszkék, makacsok és hátborzongatóan zárkózottak vagyunk. Az is fölmerült bennem, hogy talán csak húzzuk az időt, teszteljük egymás kitartását, s közben azt képzeljük a másikról, hogy blöfföl. Legalábbis én azt reméltem, hogy így van, de a lelkem mélyén tudtam, hogy visszafordíthatatlanul elidegenedtünk egymástól, és lefogadtam volna, hogy ezzel Ben is tisztában van. Az egyik ilyen beszélgetésünk végén Ben sóhajtott, és így szólt: – Csak azt szeretném, ha boldog lennél, Claudia. Mikor jössz el megint? – kérdezte, amivel mindig fölbosszantott. Akkor szokott ilyeneket kérdezni, amikor pontosan tudja, hogy mit fogok válaszolni. – Nyilván nem ez az egyetlen, amit szeretnél – mondtam, s közben elképzeltem egy bömbölő csecsemővel összezárva. Nem reagált rá, s miután mind a ketten megállapítottuk, hogy erre nincs mit mondani, engem furcsa kis diadalérzet és elégtétel töltött el. Mindig jó érzés, ha az ember ügyesen vissza tud vágni. – Akkor… szia! – mondtam, hogy elmehessek végre. – Ja. Szia! Letettem a kagylót, és hirtelen elhatározással újra bejelentkeztem az ügyvédemhez, Nina Redenhez. Nina kemény, rámenős, amellett mutatós nő, az ajka föl van töltve kollagénnel, és szinte mindig mosolyog, ami szöges ellentétben áll azzal az elszánt törekvésével, hogy a válásomból a lehető legelőnyösebben hozzon ki. Bármibe lefogadom, többször mondta már a fogai között préselve a „kapjuk el a csirkefogót” szófordulatot, mint azt, hogy „jó reggelt”. A második megbeszélésünk alatt háromszor kellett elmondanom neki, hogy nem akarok magánnyomozót fogadni, és biztos vagyok benne, hogy Ben életében egyelőre nincs másik nő. Nyilván nem volt hozzászokva a mi sajátos műfajú szakításunkhoz.

– Ebben sosem lehet biztos az ember. – Én abszolút biztos vagyok benne. Hacsak nem nézett ki máris egy tenyészkancát az áhított gyereke számára. Hosszan nézett rám, mint aki azt mondja: pontosan ezért. Aztán megnyalta az ujját, lapozott egyet a noteszében, és azt mondta – annak alapján, amit az első megbeszélésünkön mondtam –, hogy válóokként a „konstruktív elhagyást” fogjuk föltüntetni. Ez a terminus még jobban elcsüggesztett a hivatalos csengésével és valóságos jelentésével. Nina egészen belemelegedett, amikor a vagyonmegosztás került szóba. Az értéktárgyakra menjek rá – biztatott –, főleg az aranyra meg a többire. Olyan heves gesztikulálással kísérte a szavait, hogy széles karkötői föl-le csúszkáltak formás karján. Nem sok elosztanivalónk van, mondtam. „Alig három éve házasodtunk össze, és bérelt lakásban lakunk, nem emlékszik? Ben hál' istennek sosem akart befektetni egy New York-i ingatlanba.” – Oké, oké. Na és a kocsik? Mi legyen a kocsikkal? Bútorok? Szőnyegek? Műtárgyak? Kristály? Részvények? Üdülőapartman? – kérdezte, sorra föltartva az ujjait. Botox-injekciókkal megfiatalított arca el akart komolyodni, de nem sikerült. – Egy 99-es Honda Civicünk van. Egy ócskavas. Mérgesen nézett rám, szinte hallottam, mit gondol: Ezt jól megcsináltad, kisanyám! Ügyesebb is lehettél volna! – Majd igyekszem. – Az jó lenne – vakkantotta, és az órájára nézett. – Tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy meg fogja bánni, ha túl keveset kér. Mindenesetre küldjön egy e-mailt, ha eszébe jut valami. Majd utólag csatolok a szerződéshez egy listát a vagyontárgyakról. Sosem gondoltam úgy a dolgainkra, mint vagyontárgyakra. Soha nem jutott eszembe, hogy Ben meg én bármit is el fogunk osztani egyszer. Mégis úgy döntöttem, hogy ezt az új házi feladatot komolyan veszem. Telefonáltam jövendőbeli exférjemnek, hogy este

néhány órára még egyszer el kell mennem a lakásunkra. Ben simán belement, úgyis későig dolgozik. Aznap este mustrát tartottam egykori otthonomban. Belenéztem a szekrényekbe és a tároló dobozokba, közben megittam majdnem egy egész üveg bort, és feljegyzéseket róttam egy papírlapra. Az egészet olyan hihetetlennek éreztem – mintha bizonyos tárgyakat először láttam volna. Miközben sorra vettem a közös dolgainkat, megkönnyebbülve és büszkén állapítottam meg, hogy szinte semmi sem kell belőlük. Hiába próbáltam elosztani a bútort, a térítőket, az ezüstöt. Ugyan kicsit haboztam az egyetlen értékes műtárgyunk, Geoffrey Johnson remek, meleg szépiabarna városképe miatt: nagyon megszerettem, és nem tudtam elképzelni, hogy többé ne lássam. De együtt vásároltuk a második házassági évfordulónkra, és nem akartam, hogy naponta emlékeztessen rá. Valamiért a CD-gyűjteményünkre összpontosítottam, amelynek minden egyes darabját együtt szereztük be a különböző alkalmakhoz: esti szórakozás, parti, ház körüli munka, szexre hangoló meghitt kényeztetés, szex és szex utáni levezetés. Tudtam, hogy Nina nem éppen a CD-kre gondolt – az egész gyűjteményre nem költöttünk többet pár száz dollárnál –, de azt, hogy otthagyjam azokat a lemezeket, amelyeket együtt hallgattunk, nem bírtam volna elviselni. Amellett tudtam, milyen sokat jelentenek Bennek is, és noha egyik részem legszívesebben szemen köpte volna, nem akartam anyagilag is büntetni. Egy kis lelki szenvedést viszont megérdemel. Attól, hogy elviszek egy kristálykancsót, nem lesznek álmatlan éjszakái, de a lemezeink nélkül igen. Úgyhogy töltöttem magamnak még egy pohár bort, és kiválasztottam néhányat a kedvenceink közül: James McMurtryt, Bruce Springsteent, Bob Dylant, Tom Waitset, a Velvet Undergroundot, Laura Cantrellt, Van Morrisont, a Cowboy Junkiest, Wilcót, Tracy Chapmant és a Dire Straitset. S hogy megerősítsem a választásomat, fekete filctollal ráírtam a lemezek borítójára a nevem kezdőbetűit. Amikor a felénél tartottam, rájöttem, hogy az

asszonynevemet használtam – a Davenportot –, ezért gyorsan áthúztam, és kijavítottam C. P.–re. A Parr sokkal jobban hangzik a Claudiával együtt; a szakmában úgyis ezen a néven ismernek. Sosem szerettem a három szótagú vezetékneveket háromtagú keresztnevekkel párosítva. Éjfél körül éreztem, hogy fejembe szállt a bor, így hát föladtam, áthúztam a listát, és a lap tetejére odaírtam: „az összes CD”. Másnap fölhívtam Ninát, azzal, hogy csak a személyes holmimat akarom, valamint a CD-gyűjteményt. És vissza akarom kapni a leánykori nevemet. Nina belenyögött a telefonba, majd így szólt: – Mint az ügyvédje, kötelességem fölhívni a figyelmét arra, hogy szerintem nagy hibát követ el. – Nem a pénzről van szó, hanem az elvről. – Éppen ezért akarom, hogy többet vegyen bele. A dolog elvi oldala miatt. Ő az, aki kilépett ebből a házasságból. – Nagyot sóhajtott, és arra kért, hogy még egyszer gondoljam át alaposan; addig ő elkészíti a szerződés szövegét. Néhány nappal később megjöttek a papírok az irodámba. Gondosan elolvastam minden sorát. Nagy része kínaiul hangzott, és olyasmikről szólt, mint a „tartásdíj” és „az adó-visszaigénylésről való lemondás”, meg „a felek egymás irányában fennálló adósságai és kötelezettségei”. Csak az elejét értettem igazán: „A peres felek közti bizonyos viták és kibékíthetetlen ellentétek eredményeképpen a felek különköltöztek, jelenleg külön lakásban, egymástól függetlenül élnek, és életük hátralévő részében is külön, egymástól függetlenül kívánnak élni… Minthogy házasságuk gyermektelen, és e tekintetben a jövőben sem várható változás…” Telefonáltam Bennek, és arra kértem, hogy még egyszer utoljára vacsorázzunk együtt, hogy közösen átnézhessük a megállapodás szövegét; azt hiszem, ez az, amire mindkettőnknek szüksége van

lezárásképpen. A „lezárás” egyike azoknak a szavaknak, amelyeket világéletemben utáltam – annyiszor hallottam hisztériás nők szájából. De talán nem megy hisztériaszámba, ha egy házasság felbontásakor használjuk. Azért kell még egyszer utoljára találkoznunk, hogy a továbbiakban tényként fogadjuk el: többé nem vagyunk férj és feleség. Habár lehet… lehet, hogy csak még egy lehetőséget kínálok föl neki, hogy meggondolhassa magát. – Hol találkozzunk? – kérdeztem. Tudtam, hogy azt fogja válaszolni, neki teljesen mindegy, jelöljem meg én a helyet. Így is van. Hallom, amint nagyot sóhajt. – Válaszd ki te, Claudia. Nekem teljesen mindegy. Mint aki belefáradt az egészbe. Erre persze én is megmakacsolnám magam – tudván, hogy ezzel patthelyzetbe kerülünk –, de végül mégis arra jutok, ha ura maradok a helyzetnek, akkor magam fölött is könnyebben úrrá tudok lenni. Hűvösen és tárgyilagosan csak azt válaszoltam hát, hogy majd gondolkodom rajta, és újra hívom. – Jó. Majd szólj – felelte, és kénytelen voltam belátni, hogy az én „hűvös és tárgyilagos” attitűdöm fényévekre van az övétől. A következő órákban gondolatban sorra vettem az összes olyan vendéglátóhelyet, ahol hajdan megfordultunk és jól éreztük magunkat. Bár New Yorkban majd' kétezer jobbnál jobb étterem van, valahogy egyik sem látszott alkalmasnak arra, hogy a jövendőbeli exférjemmel találkozzam benne, megtárgyalandó a vagyontárgyaink elosztását. Átböngésztem az étteremkalauz különféle kategóriáit – késői vacsora, hírességekkel való találkozás, romantikus helyek, különleges alkalmak, egyedüllétre vágyóknak –, de egyik sem tűnt megfelelőnek. Egy olyan városban, mint New York, hogy tudtak külön kategóriát alkotni a mosdók felszereltsége szerint, és figyelmen kívül hagyni olyan fontos szempontot, mint a „szakításra alkalmas helyek”?

Miközben én az éttermek között keresgéltem, rám köszönt Michael Brighton, a reklámosztály munkatársa. Michaellel egy időben végeztünk, és ugyanaznap léptünk be a kiadóba. Az egyik legjobb munkahelyi barátom, aki tárgyilagos modorára és száraz humorára való tekintettel kétségkívül alkalmas arra, hogy megbeszéljem vele a válásom új fejleményeit. Számíthatok rá, hogy nem viszi túlzásba a sajnálkozást. – Mi a hézag, Claudia? – kérdezte. Levette a könyvespolcról a stresszlabdámat, és nyomogatni kezdte. Ez is egyike volt ama tárgyaknak, amelyekhez bizonyos nyilvánvaló okból nem nyúltam hozzá az utóbbi időben. – Semmi – ráztam a fejem. Lebámult a labdára. – A francba! A pucerájos nem vállalja, hogy eltüntesse a pecsétet az antilopkabátomról. Annyira nem illett ide a kifakadása, hogy önkéntelenül elnevettem magam. – De jó, hogy te ráérsz ilyeneken bosszankodni! – Ilyen eseménytelen az életem. Te is tudod. – Tenyerével végigsimította kopaszra borotvált fejét. Michaelnek van a világon a legsimább bőre. Mintha gőzborotvával mentek volna végig rajta. Ben mindig azt mondta, a kollégám úgy néz ki, mint Charles Barkley (szerintem még a szeme és a szemöldöke is emlékeztet rá), de korántsem olyan tohonya, és az arca is markánsabb. – Hogyne tudnám – bólintottam gúnyosan. Michaelre különben sok mindent rá lehet mondani, csak azt nem, hogy eseménytelen lenne az élete. A múlt héten például véletlenül az egész cégnek sikerült egy kör-e-mailt küldenie, amiben hosszasan fejtegeti, hogy a titkárnője mennyire tapasztalatlan ehhez a munkához. – Hogy állsz Amy Dickerson regényével? – kérdeztem. – Hajlandó a Times kritikát közölni róla? – Dolgozom rajta – felelte ásítva. Michael a végtelenségig halogat mindent, többnyire mégis eléri, hogy közöljék a könyveink kritikáit.

Mindenki kedveli a szakmában, és boldog vagyok, ha ő ír ajánlást valamelyik könyvem borítójára. – Ne aggódj! – Rábökött az éttermi kalauzra: – Mi az, máris új randi? – Nem. Bennel találkozom ma este. Ehhez keresgélek megfelelő helyet. – Hogy kibéküljetek? – Hogy megbeszéljük a vagyontárgyaink elosztását. – Hm. Mit szólnál a Kittichaihoz? Foglaltam asztalt, de inkább nem megyek el. – Az a Thompson Szállóban van, nem? – Ott. Nyolcra rendeltem asztalt két személyre. A tied, ha akarod. – Még sosem voltam ott. És nem hinném, hogy pont ma kellene újjal próbálkoznom. – Akkor menjetek egy régibe. Gramercy Taverna? Aquavit? Balthazar? – Nem lehet. A régiekhez túl sok emlék fűz. Csupa szép emlék. Ott nem mondhatom azt Bennek, hogy ragaszkodom a piros fazékhoz, miközben az első házassági évfordulónkra gondolok, vagy arra, mit műveltünk egy másik alkalommal hazafelé menet a taxi hátsó ülésén. – Nem is szoktál főzni. Minek neked a fazék? – Tulajdonképpen semmi sem kell. Michael bólintott, aztán fölnézett a plafonra, mintha erősen gondolkodnék. – Érdekelne az a hátsó üléses epizód… egy elméletet tesztelek. .. házasságkötés előtt vagy után történt? – Előtte – mondtam, s igyekeztem elűzni az emlékét. – Olyan helyet keresek, amelyik a „trendi” és a „bevált” között található félúton. Ahol már jártunk, de nem fűznek hozzá különösebb emlékek. Amelyik nem lehangoló, de nem is túl vidám. És nem ugrálja körül az embert fél tucat pincér. Nem szeretném, ha

minduntalan félbeszakítanának, és részletesen ismertetnék a borlapot meg a menükártyát. Michael harsányan röhögött. – Ez egy csöppet sem vicces! – tiltakoztam. Lehervadt arcáról a vigyor. – Oké, egy kicsit vicces – helyesbítettem. Az sem árt, ha az ember nevetni tud zűrös helyzetekben. – Hát… bizony – és megint megmarkolta a labdát. – Mi van? – Ne törődj vele. Különben sem hiszek benne. Az utolsó „randink” estéjén tíz perc késéssel, de még így is Ben előtt érkeztem a Hell’s Kitchenbe (amelyhez a legkevesebb közös emlék fűzött). Bosszantott, mert kénytelen voltam inni valamit a bárpultnál, ami mégis inkább találkára emlékezteti az embert, mint üzleti tranzakcióra. Mégiscsak jobb lett volna ebédidőben találkoznunk? Ben azután futott be, hogy megrendeltem a boromat, és már kortyoltam is belőle néhányat. Kicsit bő farmert viselt új fehér inggel, amelyben különösen jól érvényesült izmos karja és mellkasa. Az a fajta keménykötésű férfi, aki se nem kicsi, se nem nagy, és mindig jól mutat felöltözve. Pechemre ruha nélkül még jobban. – Szép ing – jegyeztem meg kicsit gúnyosan. Azt akartam a tudomására hozni: tisztában vagyok vele, hogy a köztünk lévő zűrök nem akadályozzák a mindennapi életvitelben. Védekezőn nézett rám, s valami olyasmit motyogott, hogy muszáj volt beszereznie egyet s mást. Ahogy elképzeltem, amint fölpróbál egy csomó holmit, amelyeket – mérget rá – húszas éveik elején járó, pirulós és termékeny leányzók társaságában fog viselni, szinte gyűlöltem. Nem baj, gondoltam, legalább semlegesíti a szomorúságomat. Leszálltam a bárszékről, és odamentem a főpincérhez. – Megjött – mondtam, Benre mutatva.

A főpincér rám mosolygott, és odavezetett egy kétszemélyes asztalhoz a terem kellős közepén. Azonnal megállapítottam, hogy a lehető legrosszabb hely: minden oldalról körülvesznek bennünket. Nem vártam jelenetet, sem könnyeket; mind a ketten nagyon fegyelmezettek vagyunk, és egyformán utáljuk, ha fölkeltjük mások figyelmét. De akkor is! Egy sarokasztal sokkal jobban megfelelt volna a célnak. Benre pillantottam, azt remélve, hogy majd ő másikat kér. Majdnem mindig így történt, még a McDonald'sban is, ha én választottam asztalt, de előbb megkérdezte, nincs-e ellenemre, ha máshova ülnénk. Mert mindig talált rá valamilyen okot: a légkondicionáló huzatot csinál, belesüt a nap a szemébe, paradicsomszósz csöppent a székre. De természetesen pont ezt az estét választotta ki arra, hogy fölvegye az új ingét, és tökéletesen meg volt elégedve a helyünkkel. – Hogy vagy? – kérdezte, miután a pincérnő letette elénk az étlapot. – Jól. – Hogy megy a munka? – Remekül – feleltem. Addig noszogatott, amíg néhány mondatban összefoglaltam, milyen könyveken dolgozom, és melyiket akarom megszerezni. Mindig büszke volt az eredményeimre. Nem tudtam megtartóztatni magam attól, hogy a részletekbe is belemenjek. Mikor hal ki belőlem az a vágy, hogy megosszam vele az élményeimet? – És te hogy állsz a munkával? – kérdeztem végül. –Jól. – A családod? – Ők is jól vannak. – Elmondtad nekik? – Mit? – Jaj, Ben! Mondjuk azt, hogy új inget vettél. – Nem tudom, pontosan mire célzol. – Az egészre. Ami köztünk történt és történik most.

– Azt mondtam nekik, hogy problémáink vannak. – Azt is elmondtad, milyen természetűek a problémáink? Bólintott. – És most persze mind azt gondolják, hogy én egy átkozott némber vagyok. – Senki nem gondol rosszat rólad, Claudia. Lenéztem az étlapra, fölvontam a szemöldökömet, és azt motyogtam, hogy ebben fenemód kételkedem. – És te? Elmondtad a családodnak? – Nem. Még nem. Nem látszott meglepettnek. Tudta, hogy kerülöm az anyámat, az apámat pedig nem akarom elkeseríteni. – A nővéreidnek se? – Még nem. Csak Jessnek. És Michaelnak. – Annie-nek? – Neki nem. Miért, te elmondtad Raynek? – Részben – vallotta be. Meg szerettem volna kérdezni, hogy pontosan mennyit vallott be, de meggondoltam magam. Úgyis tudtam. Azt is, mit válaszolhatott neki egy újdonsült apuka. Ez is azt bizonyítja, amit mindig is állítottam: az emberek megválasztják, kitől kérjenek tanácsot. Többnyire olyanoktól, akik az ő véleményüket visszhangozzák. Akik azt mondják, tegyék azt, amit anélkül is megtettek volna. – Aha – mondtam. – Mi van még? Átadtam neki Nina tervezetét. – Nagyjából megfelel annak a szabványnak, amely a közös megegyezésen alapuló válások esetében szokásos – tettem hozzá magyarázat gyanánt. Elvette a papírokat, és átlapozta őket. Végül eljutott a vagyonmegosztáshoz. – Én csak a CD-ket akarom – összegeztem.

Meglepődve nézett rám. – A CD-ket? Semmi mást? – Aha. Csak a zenéink kellenek. – És megesküdtem magamban, hogy utoljára beszéltem magunkról többes szám első személyben. – Megfelel? – Persze, Claudia. A lemezek a tieid. – Az összes James McMurtry is? – Azt reméltem, hogy ellenkezni fog, vagy legalábbis elkeseredik. Bennek is megvannak a maga kedvenc bandái, meg nekem is, de házaspárként James McMurtryt helyeztük az első helyre. Talán azért, mert együtt fedeztük föl, s szerettünk bele a zenéjébe. Láttam, hogy Ben mellkasa kicsit megemelkedik, amint levegőt vesz. Talán a tavalyi nyár jutott eszébe, amikor kifejezetten azért repültünk Austinba, hogy meghallgassuk Jamest a Continental Clubban. Azt reméltem, eszébe jutott, mennyi sört ittunk, és hogy öleltük egymás derekát, miközben magunkba szívtuk James lírai dallamait. – Persze – mondta szomorúan, én meg elhatároztam, hogy egy lemezt azért meghagyok neki. Ahogy akkor tettem, amikor a kollégiumi barátommal, Paullal szakítottam. Amikor az ő cuccait szedtem össze, amelyek az előző évek során vándoroltak a szobámba, találomra bevágtam a csomagba egy Uno kártyalapot, mert sokat kártyáztunk. Véletlenül éppen egy piros hátlapú volt, amit valahogy szimbolikusnak véltem. Azt reméltem, hogy amikor megtalálja, őszintén megbánja, hogy elengedett, és mégis New Yorkba költözik velem Denverből. Vagy fölragasztja a tükörre, hogy mindennap lássa borotválkozás közben, és eszébe jussak azzal együtt, hogy mit mulasztott el. Megpróbáltam magam elé képzelni Ben arcát, amikor majd megtalálja a McMurtry CD-nket. Beteszi a lemezjátszóba, meghallgatja, és elátkozza magát, amiért egy gyereket fontosabbnak tartott, mint engem. – Claudia! – szakította félbe Ben a gondolataimat. – Mi jár az eszedben? – Szokatlanul lágy volt a hangja.

– Úgyis tudod. – Megint elöntött a szomorúság. Nehezemre esett visszafojtani a könnyeimet. – Tudom. Egyikünknek se könnyű. Bólintottam, s a közelünkben ülő párra néztem. Szemmel láthatóan ez volt az első randijük. Nem sokkal utánunk érkeztek, és pont arra néztem, amikor a férfi kihúzta a széket a nő számára. Fiatalok és mohók voltak, és egész idő alatt mosolyogtak. Szerencsés és reményteljes kezdet. Feléjük intettem a fejemmel: – Nézd csak őket. Első randi? Ben kicsit elfordította a székét, pár másodpercig tanulmányozta őket, majd bólintott: – Az. Lefogadom, hogy még nem is csókolóztak. – Talán ma este. – Lehetséges. – Jó volna előreszaladni, hogy lássam, az övék hogy végződik. Ben furcsán nézett rám. – Mindig cinikus voltál – jegyezte meg. – Hátha boldogan élnek, amíg meg nem halnak? – Persze. Minimum két gyerekkel szaporítva a népességet. – Vagy legalább eggyel. Hagytam, hogy övé legyen az utolsó szó. Meg a számla kifizetése, amikor végre kihozták.

Hét Újra meg újra eszembe jutott, jól tettem-e, hogy hagytam Bent örökre elmenni. Mindig ilyesmik foglalkoztatják az embert utólag – vigasztaltam magam. Ha fontos elhatározásra jutunk, és több járható út van előttünk, később mindig elfog minket a kétség. Ami viszont annak a jele, hogy komolyan vettük a dolgot. Ebben az értelemben a Bentől való elválás hasonló érzéseket keltett bennem, mint amikor összeházasodtunk. Akkor is tudtam, hogy helyesen cselekedtem, mégsem tudtam szabadulni az aggodalomtól, amely néha rám tört éjszaka. Az esküvőnk előtti napon is biztosan tudtam, hogy a szerelmem mély és megalapozott, mégis aggasztott, hátha mégis csalódás lesz a vége. Néztem az alvó Bent, és elfogott a félelem, hogy majd egyszer csalódni fog bennem. Vagy én csalódom őbenne. És ha majd visszanézek, azt fogom kérdezni magamtól: hogy lehettem ilyen buta? Hogyhogy nem láttam előre? És lám, pontosan így történt. Most, amikor Ben távolodott el tőlem, mégsem tudtam megszabadulni attól a nyugtalanító érzéstől, hogy majd egy napon visszatekintek erre az útelágazásra, és azt fogom mondani, életem legnagyobb tévedése volt. Ebben a bizonytalan állapotban igencsak idegesített a saját szókimondó családom. Még semmit nem mondtam nekik, sőt néhány hétig még a találkozást is kerültem. Egészen az unoka-húgocskám, Zoe hatodik születésnapja alkalmából rendezett partiig, amikor nem halogathattam tovább.

Ezen a reggelen vonatra ültem, s miközben Mauráék bronxville-i otthona felé zötyögtem, az ablakon át a tájat bámultam, ahol még a széljárást is ismerem. Fülemben az iPod fülhallgatójával, mintegy elővigyázatosságból csak vidám számokat hallgattam, hogy elűzzem melankolikus gondolataimat. Az lett volna a legrosszabb, ha búval bélelten állítok be Mauráékhoz. Ki kell bírnom, szögeztem le magamban, s közben azon törtem a fejem, hogy mondjam el nekik a rossz hírt. Mire befutott a vonat az állomásra, eldöntöttem, hogy csak azután számolok be a küszöbönálló válásomról, amikor a vendégek távoztak, s Zoe is eltűnt, hogy az új játékaival játsszon. Talán kevésbé lenne drámai, ha mindenkinek külön jelenteném be telefonon, így azonban csak egyszer kell elmondanom. Egyetlen sajtókonferencia, amelyen egyszerre válaszolhatok az összes kínos kérdésre. Ha már nem bírom tovább, köszönetet mondok a vendéglátásért, és távozom. Mint egy sportoló a fájdalmas vereség után: „Igen, csalódott vagyok, rossz érzés, hogy cserbenhagytam a csapatomat és kihagytam azt a ziccert a második negyedben, minden tőlem telhetőt megtettem, de most, sajnos, mennem kell…” Apám, aki még mindig Huntingtonban lakott ugyanabban a házban, amelyben felnőttünk, már kora délelőtt megérkezett a nővéremékhez, és kijött értem az állomásra. Még magamra sem csukhattam a kocsi ajtaját, amikor elkezdte csepülni anyámat: „Lehetetlen teremtés ez a nő!” Alapjában véve derűs ember, de az anyám mindig a legrosszabbat hozza ki belőle. És úgy látszik, sosem került a kezébe az elvált szülők kézikönyve, amelyben az áll, hogy nagyon egészségtelenül hat a gyerekekre (még ha felnőtt gyerekek is), ha az egyik szülő a másikat szidja előttük. – Most éppen mit követett el? – kérdeztem. – Pikírt megjegyzést tett a nadrágomra. – Mi a baja a nadrágodnak? – Épp erről van szó! Semmi baja a nadrágomnak! Szerinted?

– Szerintem sincs – mondtam, de amikor jobban megnéztem, észrevettem, hogy a hajtókás öltönynadrágjához galléros golfinget vett föl. Ez olyan sértés, amit az anyám képtelen elviselni. Én viszont azt nem értem, miért tekinti személyes sértésnek mások öltözködésbeli hibáit. Mi köze hozzájuk? – Dwight is vele jött? – kérdeztem. – Nem. Kora délután golfmeccse van. Biztos későbbre tartogatja a hatásos bevonulását. – Ez mindkettőjükre jellemző. – Aha. Vera egész délelőtt ki-be járkált. Magam előtt láttam az anyámat, amint hátravetett fejjel, orrát a magasba szegezve járkál a házban, mint egy cirkuszi póniló. – Naná. Természetesen minden őérte van. Anyám mindig a figyelem középpontjában akar lenni. Mindig túl van öltözve, valószínűleg ő vette Zoénak a legdrágább ajándékot, és leghőbb vágya, hogy állandóan egy egész tömeg csodálja. Ez az egyik kellemetlen tulajdonsága azok közül, amelyek mit sem változtak azóta, hogy felnőttünk: annak idején a barátaink is „rajongtak” érte, olyan jelzőkkel minősítették a húzásait, mint az „ütődött”, meg a „röhejes”, és boldogok voltak, hogy nem az ő anyjuk. – Ne vedd a szívedre, apa! – mondtam. Apám elmosolyodott, majd mint aki gondolatban sebességet vált, azt kérdezte: – Hol van Ben? Tudtam, hogy előbb-utóbb elhangzik ez a kérdés, mégis éles fájdalom hasított az oldalamba, amikor meghallottam. Nagy levegőt vettem, és könnyed hangnemet erőltettem magamra. – Dolgoznia kell. – Nem vall Benre, hogy elmulaszt egy családi összejövetelt. – Nem. Nagyon családszerető. – Gúnynak szántam, de be kellett vallanom, hogy tulajdonképpen igaz.

Egy perc múlva ráfordultunk a nővéremék patkó alakú kocsi behajtójára, és már láttam is a négymillió dolláros kastélyt (Maura mindig tiltakozik ez ellen az elnevezés ellen, de szerintem minden olyan otthon, amelyben hatnál több a hálószobák száma, igenis kastély, az övékében pedig hét háló van), és ezúttal is csodálattal vegyes utálatot idézett elő bennem. Nem a pompája miatt, mert az viszonylagos. Inkább azt utálom, ahogy Scott a vagyonát szerezte. Nem kemény agymunkával, hanem mert jókor volt jó helyen. Egy kis szoftvercég tulajdonosaként kezdte, melyet nevetséges összegért szerzett meg a technológiai forradalom kezdetén. Annyi pénze van, hogy saját fülemmel hallottam, amikor „nikkelmilliomosoknak” nevezte a nála kevésbé vagyonosokat. Ezt sem bánnám, sőt megtapsolnám a szerencséjét, ha jó lenne a nővéremhez. De Scott egy gazember (hogy az apám kifejezésével éljek), és a házuk minduntalan eszembe juttatja azt az adok-veszek alkut, amelyet Maura folytat: szép holmik, szoknyavadász férj. Gyakran tűnődöm azon, vajon otthagyná-e a nővérem, ha nem lennének gyerekeik. Ő azt mondja: igen. Nem vagyok biztos benne, hogy nem ez volna-e a legjobb. Apa egy nagy fehér furgon mögött parkolt le, amelyen ez állt: ENDIVE CATERING. Maura nem sajnálja a pénzt a partijaira, és még a gyerekzsúrjai is különlegesek. Egy csöppet sem voltam meglepve, amikor bementem és megláttam a nagy sürgés-forgást, amely inkább egy esküvői fogadást sejtetett, mint egy születésnapi gyerekzsúrt. – Hello! Hello! – üdvözölt Maura. Gyorsan megölelt, és máris visszafordult az egzotikus virágokkal tele hatalmas váza felé, amely díszes csomagolású dobozokkal volt körülrakva. Láttam, hogy ideges – minden társasági esemény előtt ideges. Tipikus elsőszülött: mindenben a tökéletességre törekszik. Mindig arra kell gondolnom, milyen fárasztó lehet ez. Én sem kímélem magam, ha a munkámról van szó, de Maura mindenben maximalista, legyen szó az otthonáról, a kertjéről, a gyerekeiről, a megjelenéséről. Jó, hogy az első gyereke

megszületése után otthagyta fontos képviselőházi munkáját, mert el nem tudnám képzelni, hogy tudta volna ezt is, azt is ellátni a maga által megkövetelt magas színvonalon. Elkomolyodott, és oldalt billentette a fejét: – Szépek a virágok? – Gyönyörűek – válaszoltam. Maura egész otthona gyönyörű. Mindent el lehet mondani róla, csak azt nem, hogy kényelmes és szemet pihentető. Inkább zavarba ejtően eklektikus. Annak az osztályon felüli lakberendezőnek a keze nyomát viseli magán, aki a régi és az új, a hagyományos és a modern elegyét varázsolja a falak közé. A meleg színek uralkodnak: a falak sárgák, a kárpitok cseresznyepirosak, az absztrakt festmények színei a citromsárgától a narancsig terjednek. Engem valahogy mégis egy bemutatóteremre emlékeztet az egész. Semmi sem utal arra, hogy kisgyerekek is laknak benne (hat év alattiak), kivéve a zongora tetején lévő fényképeket. A nővérem büszke a „rafináltan egyszerű” otthonára, amit gyakran hangsúlyoz, mintha ezzel is azt akarná mondani: attól, hogy gyerekei vannak, nem muszáj, hogy mindent elborítsanak a morzsák és a rendetlenség. Ezzel egyet is lehetne érteni, sőt minden további nélkül meg is lehet valósítani akkora személyzettel, mint az övék, beleértve az állandó bejárónőt, dadát, kertészt, a csak a pancsoló- és úszómedencével foglalkozó takarítót és egy személyi titkárnőt. Nemegyszer tanúja voltam, amint elegáns szarongjában és Juicy Couture pólójában pompázva eligazította ezt a házi flottát. Nem dolgozik, s noha ránézésre sekélyesnek tűnhet az élete, valójában roppant tevékeny. Kitűnő anya. Eljár a Jackie Onassis Anyák Iskolájába, s gyakran hangoztatja az általa mélyen tisztelt iskolaalapító szavait: Ha valaki csődöt mond a gyereknevelésben, mi értelme az életének? Maura gyermekei bájosak, jó modorúak és szeretnivalók. – Hol vannak a kicsik? – kérdeztem. Zoe, William és Patrick megszeppenten bújt elő a sarokból. A szőke, fehér bőrű Zoe inkább

hasonlít rám, mint barna szemű, olajbarna bőrű szüleihez, ami akaratlanul elgondolkodtatja az embert a gének szerepéről. Maura elmondta, hogy Zoe az én fényképemet vitte magával a fodrászhoz, és kijelentette a fodrásznőnek, hogy olyan kontyot akar, mint a nagynénjéé. Nem tagadom, hízeleg, hogy az unokahúgom rám hasonlít, ami a gyerekvállalás egyik nárcisztikus ösztönzője is lehet. – Boldog szülinapot, Zoe! – rikkantottam, s lehajoltam, hogy megöleljem. Balerinaruhát viselt, lévén a parti műsorának egyik szereplője. Halvány rózsaszín trikója, lime-zöld tütüje és balettcipője árnyalatra egyezett a lépcsőkorlátra kötözött rózsaszín meg zöld léggömbök és a három emeletes torta színeivel. – Nem akarom elhinni, hogy már hatéves vagy! Eszembe jutott, hogy Zoe második szülinapja után egy héttel volt Bennel az első randink. Vajon meddig mérem még az időt a férjemmel kapcsolatos emlékeimmel? – Köszönöm, Claudia néni – válaszolta Zoe mély torokhangon, ami roppant mulatságosan hatott egy ilyen kicsi lány szájából. Lábát közben a második pozícióból a harmadikba csúsztatta. – Az ajándékok asztala, ha nem felejtettél el hozni nekem, a nappaliban van. – Azt hiszem, nem felejtettem el. – Kinyitottam a táskámat, és hagytam, hogy egy pillantást vessen a becsomagolt ajándékra. A hároméves William és az egy évvel fiatalabb Patrick lelkesen dobált a levegőbe két egyforma szerkentyűt. – Nézd, mit kaptunk! – Klassz! – dicsértem, noha gőzöm sem volt, mit mutatnak. Zoe magyarázta el, hogy robotok, amiket a papa hozott nekik, nehogy féltékenyek legyenek rá az ő rengeteg ajándéka miatt. Scott jó apa, ha olykor hajlamos is a zsarolásra és fenyegetőzésre, melyek közül ez a kedvencem: „Ha nem hagyjátok abba a nyafogást, nincs karácsony!” Amikor Ben ezt meghallotta, nevetve kérdezte, vajon hogy fog Scott december 24-éről egyenesen 26-ára ugrani az időben.

Zoe kézen fogva átvezetett a nappaliba, melynek kanapéján ott ült Daphne és az anyám, és Kir Royalt szürcsöltek szívószállal. – Hol van Benny? – kérdezte az anyám köszönés helyett. Mindig a falra másztam, ha Bennynek nevezte a férjemet, de most még jobban dühített. Leültem a szemben lévő karosszékbe, és éreztem, hogy minden tagom megmerevedik. – Ma nem tudott eljönni. Nyakig van a munkában. – De Benny sosem dolgozik szombat-vasárnap! – mondta anya, mintha ő jobban tudná nálam. – Gondok vannak a Paradicsomban? A másik, amitől a falra mászom, hogy mindenre van a tarsolyában valamilyen bölcs mondás. („Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél” – mondja mindig, ha kétségbe vonom a botránylapok valamelyik képtelen sztoriját.) – Jól vagyunk – feleltem, áldva azt az ötletemet, hogy még egyszer utoljára fölhúztam az ujjamra a jegygyűrűmet. Körüllesett, és közelebb hajolt. – Csak nem követte Scott példáját? – súgta. Megráztam a fejem, s közben azon tűnődtem, hogy mer követ dobni éppen ő Scottra. A magyarázat egyébként kézenfekvő volt: az anyám meg van róla győződve, hogy ő soha semmi rosszat nem követett el. Az apám kényszerítette rá, hogy megcsalja, ami teljes abszurdum: az apám sokkal jobb férj volt, mint amilyet megérdemelt. – Nem, anya. – Az az igazság, hogy én sosem tudnék olyan férfival élni, aki megcsal. Mindegy, milyenek a körülmények. Inkább a férfiakra hasonlítok ezen a téren. Semmi „még egy lehetőség”. S ez nem annyira erkölcsi kérdés, mint inkább a megbocsátásra való képtelenség. A haragtartás bajnoka vagyok, s ezen ha akarnék se tudnék változtatni. – Ne hazudj, Claudia. – Daphnéhoz hajolt, s jó hangosan megkérdezte: – Te tudsz valamit, Daphne? – A nővérem a fejét rázta, és kortyolt egyet a koktéljából. – Anya, ez Zoe szülinapja – mondtam. – Kérlek, hagyd abba!

– Szent isten! – kiáltott föl. – Tényleg baj van! Tudtam, hogy baj van! – Anya! – szólt ki Maura a gardróbból, ahol az utolsó simításokat végezte a szerelésén. – Kérlek, fejezd be, akármit gondolsz is! – Hogy hányhatjátok a szememre, hogy aggaszt a gyermekem sorsa? – fordult anya Daphne, az egyetlen feltételezett szövetségese felé. Daphnénak ugyanaz a véleménye az anyánkról, mint Maurának és nekem, de ő ezt bölcsen elhallgatja. Sebezhető és érzékeny lévén, szüksége van az anyja szeretetére, ami engem egyszerre bosszant és szánalomra indít. Maura meg én régóta fütyülünk rá, mit tesz vagy nem tesz az anyánk. – Ez abszurdum! – ismételte meg sértődötten. – Te vagy abszurd, Vera – jegyezte meg apa a szemközti szobából. Az ezt követő jelenetet annyira meg lehetett jósolni, hogy megint belém hasított Ben hiánya. Azelőtt sokszor elképzeltük, hogy fog lejátszódni a következő nap, és fogadtunk egymással, hogy ki mikor és mit fog mondani. A két sógorom bejött a kertből a nappaliba, és olyan pillantást váltottak, mint akik azt mondják: egy hajóban evezünk, komám! Kevés közös vonásuk van. Tony otthonülő, kockás inges, sportújságot olvasó típus, Scott pedig kölnitől illatozó, a Wall Street Journalt járató, dörzsölt üzletember. A sógorság azonban, mint sok családban, valahogy összefűzi őket. Scott, aki mindig tökéletes házigazda, kitöltött egy Amstel Lightot, és a lehűtött poharat koktélszalvétával együtt nyújtotta felém: – Tessék, Claudia! Hálásan vettem el, és nagyot kortyoltam belőle. – Mi ez az izgalom? – kérdezte Tony. Daphne és ő már a gimiben együtt jártak, és megingathatatlan hűsége följogosította a kíváncsiskodásra. – Ben nem jött el – közölte anya. – Te mire következtetsz ebből? Én lennék az egyetlen, aki gyanúsnak találja? – Anya, komolyan mondom, hogy egy szót se többet! – förmedtem rá, amire minden normális élőlény elhallgatott volna, az

anyám azonban megint csak azt bizonyította, hogy egy csöppet sem normális. Fölnézett a plafonra, némán mozgatta az ajkait, mint aki magában fohászkodik, s lassan fölállt. – Muszáj rágyújtanom. Daphne, drágám, nem jönnél ki velem a kertbe? A nővérem megadóan bólintott, majd mentében hátrafordult, és bocsánatkérően nézett rám. Daphne mindenkinek tetszeni akar. Ez a legjobb, egyben a legrosszabb tulajdonsága. Pár másodperccel később megszólalt a csengő. Az órámra pillantottam, és megállapítottam, hogy hivatalosan is kezdetét vette a parti. Néhány óráig biztonságban leszek. Hallottam, hogy Maura fölvisít az ajtóban, mire Jane, a legjobb barátnője visszavisít. Szobatársak voltak a Cornellen, s ugyanúgy elválaszthatatlanok azóta, mint Jess és én. Tulajdonképpen Bronxville is közös döntésük volt. Évekig Manhattanben laktak, aztán tűvé tették egész New York és Connecticut környékét, hogy végül két, egymáshoz egészen közeli ház mellett döntsenek. Maura gazdagabb Jane-nél, de Jane csinosabb, és ez kiegyensúlyozza a barátságukat. Ennek bizonyítéka volt a behallatszó párbeszéd: – Istenien néz ki a ház! – mondta Jane. – Meg kell dögleni ezért a virágözönért! – Te nézel ki istenien! Kazunak köszönhető? – Naná! Ki másnak engedném meg, hogy a hajamhoz nyúljon? Amikor Maura többi barátnője is besorjázott, megint eszembe jutott, ami máskor is, valahányszor Bronxville-be látogattam: mindenki pont olyan, mint máskor – udvarias, jó modorú, és ha nem is igazán szép, mindent megtett, hogy az legyen. És valamennyien minimum kétszer megtapasztalták már a plasztikai sebészet szemmel láthatóan gyógyíthatatlan függőséget okozó, mágikus világát. A nővérem az orrát operáltatta meg és a mellét varratta föl. Nem igazán szép, de a tömérdek pénzének és akaraterejének köszönhetően sokkal inkább megközelíti ezt a minősítést, mint Daphne vagy én. Az egész baráti köre tökéletesen ápolt, napbarnítottra szoláriumozott, mindig a

legújabb divat szerint öltözködő nőkből áll. Mintha egyenesen a divatlapok oldalairól léptek volna ki, és annyira hasonlít az ízlésük, hogy bármikor elcserélhetnék egymással a ruhatárukat, a kiegészítőket is beleértve. Ebben a hónapban egyetlen divatlapba sem kell már belenéznem, elég, ha körültekintek a szobában, és máris tisztában vagyok a legújabb trenddel: aszimmetrikus aljú szoknyák, ékkövekkel kirakott balerinacipők és amorf féldrágakövekből fűzött laza nyakláncok. A férjek is döbbenetesen jóképűek. Legalábbis első pillantásra. Egyeseknek ritkul a hajuk, másoknak túl erős az álluk vagy kiállnak a fogaik, de ezeket a hibákat elfedi a pénz patinája. A sok pénzé. Magabiztosak, választékosak, és öblösen kacagva nevetnek. Vasalt khakinadrágot, borjúbőr nadrágszíjat és Gucci mokaszint viselnek, természetesen zokni nélkül. A hajukat a divatnak megfelelően zselézik, a bőrük fűszeres after shave-től illatozik, méretre készült ingük ujját pont annyira tűrik föl, hogy látni lehessen elegáns sportos órájukat. Mindig előre lehet tudni, mit fognak mondani. Miközben a nők a gyerekeik magániskoláiról és a karib-tengeri vagy európai utazásaikról beszélgetnek, a férfiak a karrierjükről, a befektetéseikről, a golfmeccsekről. Néha elhangzik egy-egy pletyka az éppen nem jelen lévő szomszédokról – a nők szájából csípős tálalásban, a férfiakéból inkább kedélyesen. A legjobban mégis az lepett meg ezen a napon, hogy Zoét és kis barátait, a testvéreikkel együtt, szintén úgy vonultatták föl, mint a szülők elegáns kiegészítőit: óriási selyemszalagot kötöttek a hajukba, jóval térd alá érő, drága ruhát húztak rájuk, és már megtanították őket vadul flörtölni. A fiúk monogramos blézert és térdzoknit viseltek, és már őket is beavatták a hencegés rejtelmeibe. A falatnyi szendvicsekből és tésztás salátákból álló villásreggeli után (a gyerekek kecskesajtos pizzát kaptak) megérkezett a balett akadémia egyik táncosnője, és lejtett egy számot Zoe és tizenöt kis barátnője örömére. Ezután ők mutatták be a tudományukat a téli

medence egyik falát borító tükör előtt. A felsorakozó anyák fényképezőgépeiket kattogtatták, mint megannyi paparazzi. Részemről áttértem a borra, s lopva megnéztem az órámat. Minél hamarabb ér véget a parti, annál hamarabb állhatok elő az egetverő hírrel. A balett óra végeztével eljött a vendégség csúcspontja: a torta ideje. Kevés dolog van a világon, amely akkora örömöt tud szerezni, mint egy finom torta. Elénekeltük Zoénak a „Happy birthday”-t, néztük, ahogy három nekifutásra elfújta a gyertyákat, és türelmetlenül vártuk, hogy megkapjuk a magunk szeletét. A nők többsége visszautasította azt, amit a pincér kínált nekik, és a férje adagjából csórt egy-két falatot. Nekem a „b” betű jutott a torta feliratából, amit magamban Bennel azonosítottam. Oly sok alkalommal éreztem már eddig is a hiányát, most azonban különösen fájt, egyedül lévén a sok házaspár között. Még egy pohár bort töltöttem magamnak, és követtem a tömeget a nappaliba, ahol Zoe már nekilátott az ajándékcsomagok kibontásának, noha Maura figyelmeztette, hogy várjon vele a vendégek távozásáig. Szerencsére Zoe abban a korban van, amikor az ilyesmi még nem megy gyorsan, de így is pillanatok alatt egész halom nőtt körülötte a rózsaszínű műanyag és plüssjátékokból. És persze Barbie babák minden mennyiségben és szerelésben. Az én ajándékomat hagyta utolsónak: egy fából faragott, monogramos dobozkát, a belsejében egy forgó balerinával. Igencsak büszke voltam magamra, hogy – szokásomtól eltérően – ezúttal nem kértem tanácsot Maurától. Zoe először a névjegyet vette elő a borítékból, és Maura biztatására hangosan elolvasta, meg-megakadva a nehezebb szavaknál. Miután a végére ért – „Szeretettel Claudia nénitől” –, fölnézett rám, és azt kérdezte: – Miért nincs ideírva Ben bácsi neve is? A francba! – Tényleg, Claudia, miért nem?

Valami olyasmit motyogtam, hogy figyelmetlenségből. Vagy hogy elfelejtettem odaírni a nevét. – El fogtok válni? – kérdezte Zoe aggodalmas hangon, mintegy azt sugallva, hogy az ő szüleinek házassága bezzeg sziklaszilárd. – A nagyi mondta Daphne néninek, hogy elváltok. Az anyám, alias nagyi csak erre a pillanatra várt. Körülnézett, majd felém fordult, és a szappanoperák szereplőinek drámai hangján fölkiáltott: – Hát mégis igaz?! Minden szem rám szegeződött. Maurának még azok a barátnői is, akik eddig sosem láttak, türelmetlenül várták a válaszomat. Fölmerült bennem, hogy megengedek magamnak még egy utolsó hazugságot, de semmi nem jutott eszembe, ezért Zoénak válaszoltam: – Tudod, néha nem működnek a dolgok. Maura úgy nézett rám, mint aki mindjárt elájul, részben a hír, részben amiatt, hogy bejelentésemmel galibát okoztam a partiján. Az apám odaszaladt hozzám, magához ölelt, és a fülembe súgta, hogy még minden rendbe jöhet. – Tudtam! Tudtam! – nyögte az anyám. Dwight, aki csak néhány perce érkezett meg, egy „Zoe 6 éves” feliratú szalvétával legyezgette az arcát. Maura egyik barátnője, akinek akkora gyémánt fülbevaló lógott a fülében, amekkorát még sosem láttam, egy papír zsebkendőt adott neki, majd Maurának is, aki a Pavlov-féle reflexnek engedelmeskedve, szintén szipogni kezdett. Pár másodpercnyi csönd után a meglepett, de sztoikus Zoe újabb óvatos kérdést tett föl: – Azért, mert nem akarsz gyereket, vagy azért, mert nem szereted? Persze egyszerű lett volna azt felelni, hogy „én nem akarok gyereket, ezért Ben nem akar engem”. Már majdnem ki is mondtam, de aztán inkább elmosolyodtam, és megismételtem az előbbit: – Egyszerűen nem működött a dolog, Zoe.

A szeméből azt olvastam ki, hogy fogalma sincs, ez mit jelent. A fenébe, én sem tudtam, hogy mit jelent! De mielőtt megfogalmazhatta volna a következő kérdését, fölálltam, átvonultam a nappaliba, és még egy szelet tortát vágtam magamnak. Ezúttal a kicsit deformálódott „y” került a tányéromra. A szára elkenődött, úgyhogy inkább „v”-nek látszott, úgymint „válás”, a rózsaszín és zöld marcipánbevonaton.

Nyolc A telefonhívások gyorsan és könyörtelenül követték egymást, nagyjából azonos séma szerint: Maura, Daphne, apa, Maura, Daphne, apa. Az anyám üzenetei hektikusabbak voltak, akárcsak ő maga. Mielőtt visszahívtam volna őket, vártam egy kicsit, ami jó döntésnek bizonyult, mert mire végül jelentkeztem, többé-kevésbé túlestek a hisztérián. Azt is tudtam, hogy nagyjából ugyanazt fogják mondani: „Csak a legjobbat akarjuk neked”, és „Noha nagyon szeretjük Bent, természetesen a te pártodon vagyunk.” Az egyetlen kommentár, ami meghökkentett egy kicsit, Daphnénak az az óhaja volt, hogy hadd beszéljen Bennel. – Mit akarsz neki mondani? – Azt, hogy sajnálom, hogy nem tudtatok zöld ágra vergődni… És hogy hiányozni fog nekem… Esetleg megkérdezném, hogy van… De csak akkor hívom föl, ha nincs ellene kifogásod. Azt mondtam neki, hogy azt tesz, amit akar, de nem vagyok kíváncsi a beszélgetésük részleteire, amely egyébként valószínűleg akörül forog majd, hogy mennyire szeretnének mindketten gyereket. (Daphne, mellesleg, azzal indította a mi beszélgetésünket, hogy megint megjött a menstruációja; szerintem jobban ismerem az ő ciklusát, mint a sajátomat.) – Az ő családja jelentkezett már nálad? – érdeklődött. – Nem – feleltem. Átvillant rajtam, hogy ennek bántania kellene, de nem szomorított el. Ben családja tisztel és kedvel engem, de sosem alakult ki köztünk igazán szívélyes viszony, úgy hogy a

mostani hallgatásuk sem lepett meg különösebben. Ahhoz, hogy valami igazán bántsa az embert, meglepetésként kell hogy érje. (Talán ezért vagyok immúnis az anyám cselekedeteivel szemben.) Biztos vagyok benne, hogy Ben anyja majd valamikor megereszt egy üzenetet a monogramos levélpapírján; most még, gondolom, a kedvenc magazinját bújja, lázasan keresve, mit tanácsolnak, mit mondjunk a volt menyünknek? Hacsak nem máris Ben elsőszülöttjének horgol kelengyét. A következő szombat délután Michaellel ballagtam a Brooklyn hídon sétálók, kocogok és biciklizők hadában. A kollégám megesküdött rá, hogy óriási gyógyító hatással lesz rám a félúton elénk táruló kilátás. Azért jöttünk ide, mert előző nap bevallottam neki, hogy egy kicsit depressziós vagyok. Ott állt az asztalom előtt, és tudálékosan megállapította: persze hogy az vagyok. Az lenne furcsa, ha nem volnék depressziós. Aztán előrukkolt egy ötlettel, amely talán fölvidít, ha nincs más tervem másnap délutánra. Nincs, mondtam; ha az ember olyan gyorsan lép ki egy házasságból, mint én, nem csinál azonnal programot a hétvégére. Jesszel Hamptonba készültünk, de az utolsó pillanatban közbejött neki egy „üzleti út” (ami valójában egy Treyjel lepacsizott randit jelentett). Michaellel abban maradtunk, hogy tízkor vár a lakása közelében. Sejtettem, hogy csak meg akar vigasztalni, de úgy döntöttem, nem hagyom, hogy a büszkeség megakadályozzon egy jónak ígérkező programot. Michaelben még sosem csalódtam. Találkoztunk tehát a lakásától ötpercnyire, és nemsokára már fönt is voltunk a Brooklyn híd gyalogjáróján. Meleg júniusi nap volt, melegebb, mint ilyenkor lenni szokott, és még tikkasztóbbá tette az acélkábelekről visszaverődő napfény. Ráérősen ballagtunk, az emberek jobbról is, balról is rendre megelőztek. Arra gondoltam, hogy ez az első nyaram Ben nélkül. Az első évszakváltás nélküle. A válásunk végleges: a papírok pár napja érkeztek meg, minden ceremónia és harsonaszó nélkül. Betettem

őket a születési bizonyítványom mellé abba a zöld dossziéba, amelyen a FONTOS IRATOK címke olvasható. Kész, vége. Az „exférjem” kifejezés járt az eszemben – milyen szomorúan, ugyanakkor rafináltan hangzik –, Michael pedig valami olyasmit mondott, hogy a híd pillérei fából vannak. – Azt hinné az ember, hogy a fa elrothad, nem igaz? – De. Viszont Velence is fára épült, és jóval öregebb, mint ez itt. – Talán a rothadást okozó baktériumoknak levegőre van szükségük – kockáztatta meg Michael. – Lehet. Nem tudom – vontam meg a vállam. Az exférjem. Az exférjem. Az exférjem… – Máskor is átmentél már gyalog ezen a hídon? – kérdeztem. – Aha. Többször is. Néhány nappal szeptember 11. után is. Valahogy perspektívát ad az embernek; nem tudom, érted-e, mit akarok ezzel mondani. A gyalogtúra városi változata. Nagyon békés dolog. A gótikus kőtornyokat néztem, s a kobaltkék eget fölöttük, melyre bonyolult csipkemintát rajzoltak a függesztő kábelek. A Brooklyn hidat mindig egyenrangúnak tartottam a Szabadságszoborral és az Empire State Buildinggel, amit most részletesen ecseteltem is Michaelnek. – New York nevezetességei jobban mutatnak képeslapon. Vagy repülőgépről – tettem hozzá. – Ahonnan nem látszik a tömeg és a mocsok. – Nem vagy te egy kicsit elitista? – mosolygott Michael. – Nem, nem vagyok az. – Az ilyen kommentárok mégis arra utalnak, hogy lenézed az embereket. Lefogadtam volna, hogy máris példákat keresgél. A legtöbb emberrel ellentétben, mindig van egy csomó érv a tarsolyában, amelyet adott alkalommal előhúzhat. – Nem nézem le az embereket.

– Nana. Nem szereted a vidámparkokat. Nem szereted a drukkereket, akik azokkal a nagy habszivacs tenyerekkel integetnek a Knickers meccsein. Eszedbe sem jut kimenni a Times Square-re szilveszter éjszakáján. – Neked se. Mondj egyet az ismerőseink közül, aki odamegy! Erre, mint aki előjön a döntő érvvel: – Utáltad a Titanicot. Ez pedig annyira nem amerikai dolog. – Nem utáltam – tiltakoztam a néhány évvel ezelőtti Oscar-özönre gondolva. – Csak szerintem nem az volt a legjobb film. – Lenézed az embereket – mondta újra. – Hogy mondhatsz ilyet? Földalattival járok – mondtam pillanatnyi gondolkodás után. – Annál közelebb sehol sem lehetek az emberekhez. – Merő megszokásból. – Nem igaz. Kifejezetten kedvelem a metrót. – Egy frászt! Láttam, milyen óvatosan kapaszkodsz a rúdba. És vigyázol, nehogy odaérjen a lábad másokéhoz. Utána pedig mérget vennék rá, hogy bekened a kezed antibakteriális kézfertőtlenítővel. – Tehát enyhe tömegundorom van? Hova akarsz ezzel kilyukadni? – Oda, hogy túl magasra teszed a lécet. – A filmek vagy a közszolgálati járművek esetében? – Általában. Az volt a határozott érzésem, hogy mindjárt eljutunk a magánéletemhez. Michael hetek óta mondogatja, hogy ideje visszatérnem a normális kerékvágásba. Próbálkozzam meg a netes ismerkedési helyekkel. Vagy csípjek föl egy jóképű idegent egy bárban. Azt feleltem, hogy nem érdekelnek az alkalmi pasasok, akár jóképűek, akár nem. – Tudom, hogy Ben volt a nagy szám – mondta, de úgy, hogy arra kell gondolnom, egyáltalán nem tartotta annak. – Mégis… – De Michael, még csak néhány napja váltam el! Hátranézett a válla fölött, mintha követne valaki bennünket.

– Tudom. De már jóval előtte külön éltetek… Tapasztalatom szerint egy rossz szakítás, és szerintem a tiétek ilyen volt, segít a továbblépésben. Egy új kapcsolat létesítésében. Ugorj bele fejest! – Csak nem te lennél az önként vállalkozó? Elvigyorodott. – Van kifogásod az önként vállalkozók ellen? – Van. – Én sem úgy értettem… De ha mégis meggondolod magad, számíthatsz rám. – Mondani akarsz valamit, Michael? Fogadjunk, hogy évek óta titokban szerelmes vagy belém – viszonoztam a tréfát, egyúttal alkalmat adva neki a visszavonulásra. Kanárisárga póló és Adidas gumiszandál volt rajta, s khaki sortja látni engedte hosszú, izmos combját. Volt valami megnyugtató abban, ahogy egymás elé rakosgatta enyhén görbe lábait, ami a női magazinok szerint jó ágybéli teljesítményre utal. – Ne aggódj – vigyorgott. – Csak azt akarom, hogy tudd, mindig hajlandó vagyok segítni a barátaimnak. – Segíteni nekem? Nem te vagy kanos egy kicsit? – Hat hét egyedülléttől még nem megyek a falnak, úgyhogy nyugi! – legyintett, majd megköszörülte a torkát. – Nézd, csak azt akarom mondani, hogy nagyon vonzó nő vagy. És ha történetesen önkéntes vállalkozóra van szükséged, itt vagyok én. – Hé! Ki kíváncsi a kilátásra ilyen izgató duma közben? Mosolyogva vezetett a híd korlátjához: – Innen a legjobb. A csillogó vízen át Manhattan felé néztem. A panoráma, még a World Trade Center ikertornyai nélkül is, lenyűgöző volt. Körülöttünk vadul fényképeztek az emberek, s mutogatták egymásnak a látnivalókat. Brooklyn irányába tekintve észrevettem, hogy egy tinédzser lány csókot fúj a tenyeréből egy közeledő fiú felé. Elképzeltem az ezt megelőző beszélgetésüket: „Találkozzunk a

Brooklyn hídon!” Behunytam a szemem, s a fejem fölött elszálló helikopterre füleltem, arcomon éreztem a szél fuvallatát. Egy hosszú perc elteltével benyúltam a zsebembe a jegygyűrűmért, amelyet elindulás előtt tettem bele. Még egy utolsó pillantást vetettem rá, és végighúztam az ujjamat a belső felén – Örökké, Ben –, köröztem egyet a vállammal, hogy ellazítsam az izmaimat, mielőtt a fejem fölött az East River felé lendíteném a karom. Mindig büszke voltam a csöppet sem lányos, kemény dobásaimra, amit annak köszönhettem, hogy nem voltak fiútestvéreim, az apám pedig imádta a baseballt, és minden energiáját énrám pazarolta. Megpróbáltam követni a szememmel a repülő gyűrűt, hogy lássam, hova esik, de félúton szem elől tévesztettem, s a platinakarika eltűnt valahol az ólomszürke vízben. – Ez az volt, amire gondolok? – kérdezte Michael elismerő pillantással. – Aha. – Még mindig a vizet bámultam. Fekete szemöldöke magasra kúszott. – Roppant Titanic-szerű volt. – Látod? Rose és én sokban hasonlítunk ám! – Úgy bizony! Ez egy kemény dobás volt. – Köszi. – A legszívesebben megcsókolnálak érte – mondta. – Méltó befejezése lehetne ennek az ütős, filmszerű jelenetnek. Egy pillanatig tűnődtem az ajánlatán, meg azon, hogy egy kicsit elmélyítené a barátságunkat. Elképzelhető, hogy majd egyszer megkérdezi tőlem valaki, csókolóztunk-e valaha, mire azt felelhetem: egyszer. Miután ledobtam a jegygyűrűmet a Brooklyn-hídról. Jó sztori lenne, Jess biztos élvezné, főleg mivel szerinte Michael klassz srác. Amellett egy egyszerű csók, akárcsak a szimbolikus gyűrűeldobás, katalizátorként szolgálhatna. Noha szerintem Michael viccelt, futtában szemrevételeztem még telt ajkait, s arra gondoltam: miért ne tehetném meg? De egy másodperccel tovább haboztam, s a spontaneitás birodalmából ijesztő

területre léptem: miért bonyolítsam még azzal is az életemet, hogy megcsókolom egy jó barátomat, aki ráadásul a kollégám? Visszafordultam a panoráma felé, s megvontam a vállam: – Hajlandó volnál Brooklynba költözni? – Persze – mondta. – Karolj belém, kisanyám! Végigmentünk a hídon, meg sem álltunk a Front Street-i Superfine étteremig, ahol Michael szerint jó a kaja és laza a hangulat. Minden asztalnál ültek, úgyhogy a bárpultnál telepedtünk le, a légkondi huzatában. Michael a választék után érdeklődött a mixertől, aki történetesen egy copfos, idősebb nő volt – ami szerintem borzalmas kombináció. A nő eldarálta az itallap tartalmát. Semmi sem csigázta föl belőle a kíváncsiságunkat, úgyhogy csak két üveg Heinekent rendeltünk. Villámgyorsan benyakaltam a magamét, és kértem egy Martinit. Michael fölvonta a szemöldökét, s talányosan elmosolyodott. Rendeltünk egy burritót, s kettévágtuk, mert óriási volt. A sült krumplit is elfeleztük. Az étel ellenére fejembe szállt az ital. Lassan elfolyt az idő, s vele együtt Ben emléke. A könyvekről beszélgettünk, amelyeken dolgozunk, meg a kollégákról. Aztán beszámoltam Jess és Trey viszonyának legújabb fejleményeiről, tudván, hogy a barátnőm nem veszi zokon. Jess soha nem titkolta az élete intim részleteit. Bekaptam egy fogpiszkálóra tűzött, vodkával átitatott olajbogyót, s közben azt mondtam magamnak: lassíts! Ami persze okos tanács a Martinik társaságában, csak nehéz megfogadni. S minél többet ittam, annál gyakrabban tértek vissza a gondolataim Benhez. Egyszer csak kibukott belőlem: – Nem gondoltam, hogy ennyire fog hiányozni! Michael végighúzta kezét a pohara oldalán, majd beletörölte a sortjába. – Végül is miért mentetek szét? – kérdezte. – Mind a ketten mást akartunk – vágtam rá.

Nagy szemet meresztett. – Jézusom, Claudia, ez rosszabb, mint az, hogy „eltávolodtunk”! – Rosszabb. Ben gyereket akart. – És te? – Én nem akartam… nem akarok. – És mit akarsz? Ezt a kérdést még senki sem tette föl így. Kicsit gondolkodnom kellett, mielőtt válaszoltam volna. – Igazán jó, elkötelezett kapcsolatot. Jó barátokat és értelmesen eltöltött időt. Szabadságot, hogy jól végezhessem a munkámat, ne legyen bűntudatom, és senkihez se legyek odaláncolva. – Aha. – Nagyot kortyolt a söréből. – Értem. – Áruld el, mire gondolsz? – Nem is tudom. Talán arra, hogy a házasság mindenképpen véget vet a szabadságnak. Egy házastárs vagy szerető óhatatlanul korlátok közé zárja az embert. Ezért szakítottam én is Mayával. Maya Michael eddigi legkomolyabb kapcsolata volt, s akkor ért véget, amikor a lány gyűrűt követelt. Vagy legalább egy kulcsot a lakásához. – Annyira féltem – folytatta –, hátha nem lesz jó, hogy meg sem akartam próbálni… Úgy veszem észre, te is főképp félelemből hagytad ott Bent. – Félelemből? Mitől? – Attól, hogy belebuksz. Vagy a változástól. Az ismeretlentől. És hova jutottál? Nem fejezte be, de tudtam a folytatást. Csakugyan féltem a bukástól. A változástól. Az ismeretlentől. És itt, ebben a bárban, a Brooklyn híd tövében megint belém mart a fájdalmas megbánás. Michael azt mondta, haza kell mennie, mert randija lesz egy klassz nővel. Illetve nem mondta, hogy klassz, de biztos voltam benne, mert Michael csakis klassz nőkkel randizik. Úgyhogy

földalattira ültünk, amely visszavitt Manhattanbe, s még egy darabon az alsó East Side-on. – Jól vagy? – kérdezte. – Jól – feleltem, s arcon csókoltam. – Kösz a mai napot. – Örömömre szolgált – mondta, s megbiccentette képzeletbeli kalapját. Miután elbúcsúztunk, azon tűnődtem, bevallom-e neki hétfő reggel, mekkora butaságot készültem elkövetni.

Kilenc Pontosan nem tudtam volna megmondani, miért szálltam ismét földalattira, amely a régi otthonom felé vitt, miután éppen ezen a délutánon győztem meg magam róla, hogy hacsak nem véletlenül, többé sosem fogom látni Bent. Persze a Martiniknek is volt benne szerepük, de még részegen is mindig tartottam magam az elveimhez. Például sosem feküdtem le senkivel pityókásan, ha nem tettem volna meg józanul is. Amellett amikor kiszálltam a 72. utca és a Broadway sarkán, már korántsem voltam úgy becsípve, mint Brooklynban. Könnyen sarkon fordulhattam és visszamehettem volna Jess lakásába. Úgyhogy kis kitérőmnek nem annyira az alkohol, mint inkább az volt az oka, amit Michael mondott a bárban. Hogy a félelem motiválta a válásomat. Miközben a régi lakásom felé tartottam, számba vettem a hibáimat, kipipálva a listán azokat a jelzőket, amelyeket mások vágtak a fejemhez vita közben, és magam is

kénytelen voltam beismerni higgadt, önelemző pillanataimban: csökönyösség, türelmetlenség, szeszélyesség. Mindig tudtam, hogy vannak hibáim, de a gyávaságot sosem soroltam közéjük. Ellenkezőleg, mindig úgy gondoltam magamra, mint aki elfogadja a kihívásokat, és hajlandó kockáztatni. Részben ennek köszönhettem a munkában elért sikereimet. Michael szavaiban mégis volt igazság. Lehet, hogy egyszerűen félek. Azért hagytam elmenni Bent, mert nem tudtam úrrá lenni a gyerekvállalástól való félelmemen. Vagy talán attól féltem, akivé lennék. Vagy olyasmitől, amit nem tudtam megnevezni sem Bennek, sem magamnak. Azt hittem, hogy ha látom Bent, megkapom a hiányzó válaszokat. Vagy lehet, hogy ez csak ürügy arra, hogy lássam? Az sem számít. Semmi sem változott. Én még mindig nem akarok gyereket, Ben pedig még mindig akar. Álltam a járdán, s mélán bámultam a második emeleti konyhaablakunkat, ahonnan minden reggel és minden este kinéztem. Elképzeltem a borotválatlan, mezítlábas Bent, ahogy késői uzsonnát készít magának: tölt egy pohár tejet, ropit rak egy tányérra, majd mindegyikre pontosan ugyanannyi mogyoróvajat ken. Magam előtt láttam, ahogy a kés mindkét felét lenyalja, majd a mosogatóba pottyantja. Leül a kanapéra, eszi a ropit, és golfmecs-cset néz. Ezek az apró, mindennapi cselekedetek mára távoli emlékeknek tűntek. Nagy levegőt vettem, és fölmentem a kapuhoz vezető lépcsőn. Behunytam a szemem, s dobogó szívvel megnyomtam a régi vezetéknevem – Davenport, 8/C – melletti csengőgombot. Vártam, hogy meghalljam Ben hangját: „Halló!” De nem volt válasz. Az órámra néztem: negyed hat. Lehet, hogy elment kocogni. Ben szívesen fut ilyenkor a parkban. Nagy néha én is vele tartottam. Elhatároztam, hogy a sarki édességboltban veszek egy fagyit és elnyalom – ezzel is eltelik egy kis idő. Odamentem, körülnéztem a régi környékemen, és olyasmiket vettem észre, amiket azelőtt soha. Egy zöld drótból font szemétkosarat. Egy szabálytalan rést a járdán.

Ládába ültetett piros muskátlit egy első emeleti ablakpárkányon. Amikor beléptem a boltba, a pult mögött álló eladó rám mosolygott, és kedélyesen köszönt: „Hello!” Mint aki rám ismert. Lehet, hogy csakugyan emlékezett rám. Lehet, hogy eszébe jutott: Ben mostanában egyedül jön. Visszamosolyogtam, és kértem egy csokoládé-vanília fagyit édes tölcsérben, tarka tortadarával megszórva. Egy palack ásványvizet is vettem, és egy zacskó mentolos tic tacot. Négy cent hiányzott az árából, ezért elővettem a bankkártyámat, de az eladó legyintett, hogy hagyjam, majd legközelebb megadom. Majdnem megmondtam neki, hogy aligha lesz „legközelebb”, de inkább megköszöntem. Fogtam a tölcsért, visszamentem, és megint megpróbálkoztam a csengővel, ha Ben netán hazajött volna. Most sem kaptam választ. Így hát leültem a lépcső felső fokára, és belenyaltam a fagyi vaníliás felébe. Fogalmam sincs, miért kérek mindig vegyesen, amikor minden másnál jobban szeretem a vaníliát. A tortadara is rossz ötlet volt, tányéron elmegy, de a tölcsérről lecsúszik, főleg ha a fagyi olvadni kezd. Megfogadtam magamnak, hogy csak addig várok, amíg el nem fogy. A részegségem teljesen elmúlt, viszont megfájdult a fejem. Egyik kezemben a fagylalttal, lecsavartam az ásványvíz kupakját, és egyből benyakaltam a felét. Mit fogok mondani Bennek? Egyáltalán mit keresek itt? Lassan elfogott a pánik. Egy magányos galamb tipegett egyenesen felém. „Szárnyas patkányok” – mondta rájuk Ben. Nyaltam egyet a tölcsér csokoládés feléből is, és már-már elindultam vissza a földalattihoz, amikor egy sarokkal odébb észrevettem Bent, amint helyben futva várja, hogy zöldre váltson a lámpa és átjöhessen az úttesten. A narancsvörös dzsoggingsortját viselte szürke kosarastrikóval és a kedvenc fehér baseballsapkájával. Az idegességtől görcsbe rándult a gyomrom, aztán kicsit megnyugodtam attól, hogy jól saccoltam, csakugyan kocogni volt. Még mindig ismerlek, súgtam magamnak, majd integetni kezdtem, hátha nem vett észre. Csak lazán, nem hevesen,

várva, hogy visszaintsen. De nem intett, csak fél kézzel megigazította a sapkáját. Megtöröltem a számat a papírszalvétával, és ott maradtam, biztos lévén abban, hogy mindjárt észrevesz. Ehelyett a másik irányba fordult, egy lány felé, aki hozzá igyekezett. Az arcom megfagyott: Ben egy lánnyal futott. Randiznak. Késő délutáni randevú. Együtt-kocogunk-a-parkban randevú. Eszembe jutott az első közös kocogásunk. Azután volt, hogy már lefeküdtünk egymással. Kábé egy héttel utána. Kitűnő a memóriám, különösen ha randikről van szó. Meg Benről. Alaposan megnéztem a lányt. Hosszú, sűrű, lófarokban összefogott, majdnem platinaszőke haja futás közben jobbra-balra csapódott. Az a fajta haj, amelyet úgy irigyeltem fiatalkoromban. A lány három nagy lépéssel odaért Benhez, aki mondott neki valamit. Most profilból láttam. A gyors finis után kapkodva emelkedett és süllyedt a mellkasa. A trikó elejét átnedvesítette az izzadság. A lány lehajolt, és megdörgölte a bal térdét. Hosszú, izmos lábával strandröplabdázóra emlékeztetett, csak nem volt lesülve: ugyanolyan világos volt a bőre, mint a haja, az arca pedig hosszúkás és szögletes. Nem mondtam volna szépnek, inkább csak vonzónak, olyannak, akit megjegyez magának az ember. Azt nem tudtam eldönteni, hány éves lehet, de a tartásából arra következtettem, hogy még harmincon innen van. Mindez néhány másodperc alatt futott át az agyamon, de ennyi elég volt ahhoz, hogy a fagyi lefolyjon a tölcsér oldalán, végig a kezemen és az alkaromon. Ahhoz is elég volt, hogy zöldre váltson a lámpa, és Ben meg a csaj elinduljon felém. Sőt ahhoz is, hogy rájöjjek: csapdába estem. Ha még megvolna a kapukulcsom, beszaladhatnék az épületbe, és elbújhatnék a lépcsőház egyik sarkában, ott, ahol a levélszekrények vannak. (Föltéve, hogy Ben már fölvitte a postáját.) A másik irányba sem indulhattam el, mert Ben éppúgy ismer hátulról, mint elölről. A harmadik lehetőség az lett volna, hogy odamegyek hozzájuk, erre azonban képtelen voltam. Úgyhogy csak álltam ott, mint akinek az aszfaltba gyökerezett a lába.

Lázasan próbáltam megtisztítani magam, közben azonban újabb fagylaltlavina gördült le a tölcsérről, magával sodorva a tortadarát. Mi a fenének kellett idejönnöm? És főleg mi a csudának kellett fagylaltot vennem egy ilyen forró napon? (Pláne tortadarával megszórva.) Mi vagyok? Tizenkét éves, buta kamaszlány? Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt Ben meglátott. Az első pillanatban zavar ült ki az arcára – mintha semmi keresnivalóm nem lenne ott, ahol évekig laktam. Majd kényszeredetten elmosolyodott; nyilván eszébe jutott, hogy be kell mutatnia bennünket egymásnak. A szeme ide-oda járt köztem és a lány között, aki ha látott is, nem vett tudomást rólam, ahogy annyi sok emberről nem veszünk tudomást egy-egy nap folyamán, pláne egy ekkora városban. Valamilyen történet közepén tarthatott. Arról, hogy egyszer izomszakadást szenvedett, amit csak tavaly diagnosztizáltak, közvetlenül a New York-i maraton előtt, úgyhogy kénytelen volt visszalépni. Ez volt élete egyik legszomorúbb napja. Láttam, hogy Ben félbe akarja szakítani, hogy elejét vegye a kínos zavarba esésnek, amit a csajok akkor éreznek, amikor egy vetélytársuk felfedezi, hogy facsarni lehet a pólójukból az izzadságot. A lány azonban nem hagyta magát, és befejezte a történetét: „Életem egyik nagy célja, hogy három és fél órán belül fussam le a maratont.” Elöntött a düh, hiszen ez az én célom – igaz, én csak azt tűztem magam elé, hogy legalább egyszer az életben végigfussam a távot. Kíváncsi voltam, milyen más céljai vannak még. És hogy Ben közéjük tartozik-e. Meg az anyaság. Attól féltem, hogy elhányom magam. Ben arcára is fájdalmas kifejezés ült ki, és ez segített egy kicsit. – Szia, Claudia! – köszönt. – Szia, Ben! – Örülök, hogy látlak. – Én is. Hogy vagy? – Jól…. Futottam egy kicsit.

A lányra néztem, s közben azon tűnődtem, szólt-e neki rólam Ben. Elmondta-e, hogy a múlt hétig hivatalosan a felesége voltam? – Ó, bocs, ez itt egy… jó barátom, Tucker Jansen – hebegte Ben. – Tucker, ő Claudia Parr. – Egy ici-picit habozott, mielőtt kimondta a lánynevemet. A szőkeség – miközben én a nevét memorizáltam – udvarias, mondhatni barátságos mosolyt villantott rám, amelyből sajnos semmi nem derült ki. Még mindig nem tudtam, sejti-e, ki vagyok. Azt azonban észrevettem, hogy alig látni ráncokat a szeme körül. Tuti, hogy még nincs harminc. Huszonöt-huszonhatnak néztem. Ebben a keresztneve is megerősített: a hatvanas-hetvenes években még senki nem adott ilyen nevet a lányának. Csakis a nyolcvanas években születhetett. Ötéves lehetett, amikor kijött a Szent Elmo tüze, és három a Flashdance bemutatásakor. Lementem a lépcsőn, és kezet ráztam vele: – Szia, Tucker. Örülök, hogy megismertelek. – Szerencsére balkezes vagyok, így a jobb nem volt ragacsos. Tucker szorítása kemény volt, a bőre ellenben sima. Riasztóan sima. – Én is örülök – mondta. Ennél maradtunk. Akár tudta, ki vagyok, akár nem, mit mondhatott volna még? Ben sem mondhatta, hogy „ez a volt nejem”, sem azt, hogy „ő az új barátnőm”. Azt meg végképp nem, hogy „sok a közös bennetek: mind a ketten ínszakadást szenvedtetek, csak Claudia nem a sok edzéstől, hanem mert rosszul lépett a mozgólépcsőre. És csak tervezte, hogy végigfutja a maratont.” Én sem mondhattam, hogy „csak nem képzeled, Ben, hogy hagyom, hogy a félelem irányítsa az életemet?” Így hát jó egy percig álltunk szótlanul az arcunkra fagyott, természetellenes mosollyal. Végül én törtem meg a csöndet: – Itt volt dolgom a szomszédban. Ha már itt vagyok, gondoltam, köszönök nektek. – Jól tetted – mondta Ben.

– De most mennem kell – és az órámra néztem. Még mindig a kezemben volt a félig elnyalt fagylalt, amely már a tölcsér csúcsán keletkezett lyukból is csöpögött. (Nota bene: ha legközelebb belebotlasz az exférjedbe, eszedbe ne jusson fagyit venni előtte!) – Nos – szólalt meg Tucker –, én is jobb, ha megyek… – Ami azt valószínűsítette, hogy pontosan tudja, ki vagyok, s kínos neki, hogy itt áll az exem mellett, és én leszek kénytelen elsettenkedni. Ez részéről az együttérzés jele volt, engem viszont még jobban elkeserített. De ha csakugyan haza kell mennie? Ha mielőbb le akar zuhanyozni, hogy átöltözzék a randi esti folytatására? Vagy már zuhanyozni is együtt szoktak? Nagyon úgy nézett ki, mint aki minden további nélkül beáll a tus alá az új barátjával. Megkísértett a gondolat, hogy hagyjam Tuckert elmenni, én pedig maradjak, és beszélgessek egy kicsit Bennel. De túlságosan megalázónak éreztem. Jobb, ha én távozom elsőnek. Hadd tudják, hogy fütyülök rá, bármit tesznek is. Kurtán rámosolyogtam Benre, s elbúcsúztam tőlük. Még hallottam, hogy néhány szót váltanak, majd gyors lépteket magam mögött, s Tucker a nevemen szólított. Tehát tudta. A földalattival megyek-e, kérdezte. A kiejtéséből Chicagóra következtettem. Közép-nyugati. Azzal, feleltem. Ő is, mondta. Csodás. Több háztömbnyit leszek kénytelen együtt megtenni vele. Vagy még többet, ha olyan peches vagyok, hogy azonos irányba megyünk. Most már tényleg a hányás kerülgetett. – Honnan ismered Bent? – kérdeztem. – Egy partin találkoztunk. – Aha. Mikor? – A háborús hősök emléknapján… De csak jó barátok vagyunk – tette hozzá gyorsan. – Mi is – mondtam hosszú szünet után. – Habár azelőtt házasok voltunk. – Tudom.

Újabb, ezúttal még hosszabb csönd. Ekkor döntöttem: inkább elfogadom, hogy gyáva vagyok, semhogy tovább csevegjek Ben új „barátjával”. Gyorsan ki kellett hát találnom valami elintéznivalót. – Be kell szaladnom ide valamiért – intettem az egyik bolt felé. – Ó! Kutyád van? Vagy cicád? Pont egy állatkereskedésre sikerült ráböknöm! – Egyik sem, csak… valamilyen ajándékot kell vennem. Vannak kutyás barátaim – motyogtam. – Örülök, hogy megismerhettelek, Tucker. – Én is, Claudia. Remélem, találkozunk még! Tutira nem, ha én veszlek észre elsőnek, és van időm elhúzni, mondtam magamban. – Akkor hát… viszlát – nyögtem ki. – Pápá! Bemenekültem a boltba, és úgy tettem, mintha lenyűgöznének az akváriumban úszkáló aranyhalak. Nem fog sokáig tartani! Ben utálja, ha valaki úgy búcsúzik el, hogy pápá. Hiába fiatal, sportos és kedves. Biztos vagyok benne, hogy Tucker megőrül a gyerekekért, sőt mi több, kifejezetten termékenynek látszott, de pápával köszönt el. Erre fogok gondolni ezen az újabb magányos szombat estén.

Tíz Ben kétszer telefonált ezen az estén. Először akkor, amikor még az állatkereskedésben bámultam az aranyhalakat, s azon töprengtem, miért tart valaki otthon pont aranyhalat. Másodszor akkor, amikor hazaértem Jess lakásába, a konyhaasztalra készítettem két kéziratot és egy kihegyezett piros ceruzát, majd gyorsan lezuhanyoztam. Egyik alkalommal sem éreztem magamban annyi erőt, hogy válaszoljak. Sosem hittem magam pótolhatatlannak. Azt azonban nem gondoltam, hogy Ben ilyen gyorsan vált. Mint aki attól fél, hogy mindjárt itt a kapuzárás. Egyáltalán nem számított, hogy Tucker csak a barátja, vagy hogy együtt alszanak, vagy együtt szándékozik aludni vele, vagy feleségül veszi és a gyermekei anyjává teszi. Tucker egyáltalán nem számított. Az számított, hogy Ben lépett, én pedig nem. És hogy be akartam settenkedni a lakásába valamilyen hülye ürüggyel. Egy teljesen valószínűtlen, átlátszó ürüggyel. Ha Jess próbálkoznék ilyesmivel, letépném a fejét. Az egész csak azt bizonyította, hogy nehezebben viselem el a válást, mint a volt férjem. És ez keserített el leginkább. Megpróbáltam a munkámra koncentrálni, de a gondolataim minduntalan visszatértek Tuckerhez. Eszembe jutott, hogy mutatta be Ben: Tucker Jansen. Jobb meggyőződésem ellenére félbehagytam a munkát, és átmentem a hálószobába Jess számítógépéhez. Megnyitottam a Google-t, azzal a feltett szándékkal, hogy megkeresem az exférjem új barátnőjét. Beütöttem a nevét, idézőjelbe

téve, ahogy Jess tanította, aki valóságos mestere az online szörfölésnek; már nem egy volt barátját találta meg ily módon. Az egyik exére egy tizedrangú gasztroblogon bukkant rá. Az illető részletesen beszámolt egy tizenkét személyes születésnapi vacsora ételsoráról, amelyet nem sokkal a szakításuk után rendezett. A barátnőm tajtékzott a dühtől, amikor átfutotta a pasi élénk chatelését arról, hogyan kell tejbe áztatással megszelídíteni a vadhúst sütés előtt. Persze nem bírta megállni, hogy ne reagáljon rá névtelenül: „Ki a fene tálal vadhúst vacsorára? És akinek az a baja vadhússal, hogy vad az íze, az ne pöcsöljön a tejes pácolással, hanem válasszon egy jól bevált fasírtreceptet!” Egy pillanatig haboztam, aggasztott, hogy mit fogok megtudni. Aztán behunytam a szemem, és rákattintottam a „keresés”-re. Baromira megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy Ben új barátnőjét nem találta a kereső az interneten. Nyilván túl fiatal ahhoz, hogy figyelemre érdemes teljesítményt mutasson föl. Megerősítésképpen beütöttem a saját nevemet. Elégedetten konstatáltam a 430 találatot, köztük a Publishers Weekly cikkeit, különféle konferenciákon tartott előadásokra való hivatkozásokat, website-ok címeit. Beleolvastam néhány idézett cikkbe, és egy kicsit máris jobban éreztem magam. Tuckernek minimum egy gyereket kell produkálnia ahhoz, hogy valami értelme legyen az életének. Kikapcsoltam a gépet, és visszamentem a konyhába, hogy folytassam a munkát. Nem vagyok kíváncsi Ben üzeneteire, győzködtem magam. Épp elég megaláztatás volt mára, hogy nem átallottam a barátnője után kutatni. De mivel pár perc után is azon kaptam magam, hogy már vagy huszadszor olvasom el ugyanazt a bekezdést, mégis meghallgattam az üzeneteket. Ben az elsőben csak annyit mondott: „Claudia, itt Ben beszél. Légy szíves, hívj föl, ha hazaérsz.” A másodikban szóról szóra megismételte ezt, majd néhány másodpercnyi szünet után hozzátette: Jólesett, hogy láttalak… Igazán jólesett.”

Ez az „igazán” meglepően őszintén és egy ici-picit szomorúan csengett. Amit csak akkor fedez föl az ember, ha jól ismeri azt, aki mondja. Újra meghallgattam az üzenetet, és nem bírtam megállni, hogy ne üssem be a mobilja számát, noha tudtam, hogy a készülék össze lehet kötve Tuckerével. De hát ma már egyszer úgyis föláldoztam a büszkeségemet. Amellett arra kért, hogy hívjam vissza; ha nem teszem, joggal hiheti, hogy még mindig a sebeimet nyalogatom. Ben a negyedik csengetésre szólt bele, s még ki sem mondtam a „halló”-t, meghallottam a hangját: „Claudia?” Olyan lágyan és kedvesen, hogy beleremegtem. Ne légy szentimentális! – intettem magam. Semmi értelme. – Szia, Ben – mondtam a tőlem telhető legközönyösebb stílusban. – Nézd, igazán sajnálom, hogy otthagytalak benneteket, de nem akartam félbeszakítani… – Nem szakítottál félbe semmit – vágott közbe. Kurta nevetéssel jeleztem: persze hogy nem. – Tuckerrel csak barátok vagyunk – tette hozzá. – Aha. – Csak futottunk néhány kört. – Mindegy. Semmi közöm hozzá. – Ez egy kicsit beletörődőén hangzott. Pedig azt aztán végképp nem akartam, hogy azt higgye, el vagyok keseredve. Hosszú szünet után szólalt meg újra: – Szándékosan jártál arra? – Nem. Csak a közelben volt dolgom, és… azt gondoltam, miért ne köszönhetnék? – Folytasd. – Mit? – Amit elkezdték A szívem a fülemben dobolt, és egy hang sem jött ki a torkomon. Nem mintha tudtam volna, mit mondjak.

– Jól vagy? – kérdezte. – Persze – hazudtam. – Csak… nem tudom… – Mondjad. – Az jár az eszemben, hogy… jól tettük-e. – Néha én sem tudom. Nagyon hiányzol. Meg akartam mondani, hogy ő is hiányzik nekem, ehelyett megint nevetéssel ütöttem el a választ. – Egyikünknek sem volt könnyű ez a válás – préseltem ki magamból végül. Majdnem egy percig mind a ketten hallgattunk. Végül ő szólalt meg: – Nem akarsz átjönni? Megnézhetnénk egy filmet, vagy… Éreztem, hogy libabőrös lesz a karom és a lábam. – Nem hinném, hogy jó ötlet. Tudtam, hogy igazam van, mégis utáltam magam, amiért kimondtam. Semmire sem vágytam jobban, mint hogy újra lássam a régi otthonomat, leüljek Ben mellé a kanapéra, és együtt nézzünk végig egy filmet. Pillanatnyilag minden másnál jobban hiányoztak ezek a meghitt percek. Az egyik felem azt remélte, hogy rá fog beszélni, ehelyett azt hallottam: – Alighanem igazad van. – Persze. – A szemem megtelt könnyekkel. – Fejezzük be? – súgtam. – Oké. Jó éjszakát, Claudia. – Neked is. Még soha nem voltam ennyire egyedül. Letettem a kagylót, és azt mondtam magamnak: ha még egyszer eszedbe jut, hogy kapcsolatba lépj Bennel, emlékezz vissza erre az elviselhetetlen fájdalomra. Minek emlékeztessem magam arra, ami nincs többé? Jess másnap reggel jött vissza kalandos utazásáról, és egyenesen berontott a hálószobámba. Mint aki teljesen megkergült.

– Úgy örülök, hogy ébren vagy! – kiáltotta, és fölugrott az ágyam végére. – Mi van? Hogy sikerült az utad? – Trey otthagyja a feleségét! – trillázta. Ne mondd! – Az utolsó, amit álmomban láttam, Tucker arca volt, és nehezemre esett befogadni ekkora lelkesedést. – Még ezen a héten megmondja neki! Mielőtt a nő elutazik a tengerhez a barátnőivel. Minden évben összejönnek ilyenkor. Milyen okos szokás, gondoltam. Biztos lesz miről beszélgetniük. – És mi lesz azután? – kérdeztem. – Ezt hogy érted? Tudtam, hogy mohón várja a helyeslésemet. Pillanatnyilag azonban inkább nekem lett volna szükségem az ő helyeslésére. – Úgy, hogy mi a logisztikai helyzet. Mégis New Yorkba költözik? – Erről még nem beszéltünk. – Ó… – Valószínűleg nem látszottam elég lelkesnek. A legkevésbé sem szeretném Jess diadalát könnyekbe fullasztani, de az elmúlt évtized minden hasonló bejelentésének megvolt a böjtje. Amellett bármit mondok, úgysem hat rá, tehát éppúgy mutathatok egyetértést is. Néha csak annyi kell az embernek, hogy vele együtt örvendezzen vagy szomorkodjék a másik. Mégsem tudtam elűzni a balsejtelmemet. Néhány ritka kivételtől eltekintve szilárdan hiszek a közmondásban: „Kutyából nem lesz szalonna.” Tudtam, hogy észrevette a kétségeimet, mert így szólt: – Te nem kedveled őt, ugye? – Nem ismerem – vágtam rá. – Csak… nem is tudom… – Áruld el! – Mit gondolsz, bízhatsz benne egyáltalán? – kérdeztem némi habozás után. – Szeretjük egymást – tért ki Jess az egyenes válasz elől. Szeretni azt is lehet, akiben nem bízik az ember. – A lelki társam.

Ezt a megfogalmazást hallva, minden erő kiszállt belőlem. Hajdan én is ezt használtam a Bennel való kapcsolatom jellemzésére. Nincs jobb érzés, mint az a hit, hogy megtaláltuk a lelkünk másik felét. Én éppen most pont az ellenkezőjét éreztem. – Örülök, Jess – sajtoltam ki magamból. – Őszintén remélem, hogy jól fog alakulni az ügy. Rám vigyorgott, majd eltűnt, és a digitális fényképezőgépével került újra elő: – Csináltam róla néhány fényképet. Az egyiken Trey egy törülközőt tekert lazán a dereka köré. – Wow! Vadítóan néz ki! – Közben azon tűnődtem, hogy tud egy befektetési bankár, férj és apa a titkos viszonya mellett a rendszeres testedzésre is időt szakítani. Mindig is az volt a véleményem, hogy sosem szabad bízni az olyan férfiban, akinek ilyen remek a teste. Jess elpirult. – Én… igazán azt hiszem, hogy most úgy lesz, ahogy szeretném. – Meglátjuk. – És derűlátón keresztbe tettem az ujjaimat. Tuckerről csak akkor szóltam Jessnek, amikor Trey – micsoda meglepetés! – a következő szombatig sem mondta meg a feleségének, hogy el akar válni tőle. Természetesen megvolt rá az oka. Mindig van okuk rá. Állítólag a fiának magas láza volt, ezért a felesége lemondta a tengerparti kiruccanást. Magamban azt gondoltam, milyen igazságtalan, hogy rossz házasságok évtizedeken át ki tudnak tartani, míg a jók – mint az enyém – egyik napról a másikra fölbomolhatnak. Jess közben azt fejtegette, miért nem hibáztatja Treyt az újabb halasztás miatt: ez is csak azt bizonyítja, milyen jó apa. Azt hiszem, a „jó apa” említése indított arra, hogy kitálaljam neki az egész Tucker-ügyet. Jesst meglepte, hogy nem vallottam be már előbb. – Meg kellett emésztenem – mentegetőztem.

Bólintott, mint aki megértette. A nővéreimmel ellentétben, Jess sosem hozakodik elő a más baját hallva a saját sérelmeivel. A évek során jó vastag bőrt növesztett, ami az őt érő sérelmeknek legalább egy részével szemben megvédi. A szerelem terén éppúgy, mint a szakmájában. – Rákerestél a Google-ban? – kérdezte hirtelen. Színt vallottam. – És? – Semmi. Egy szót sem találtam róla. – Idézőjelbe tetted a nevét? – Persze. – Aha. Akkor ez is azt igazolja, amit már úgyis tudunk. – És talányosan nézett rám. – Mit? – Azt, hogy hozzád képest egy nagy senki. – Mondd még egyszer! Délben együtt ebédeltünk négyesben a nővéreimmel a Union Square-en. Jess meg én egész délelőtt dolgoztunk; Maura és Daphne ezalatt shoppingolt. Mind a ketten roskadoztak a Barney'sből (Maura kedvenc üzlete), illetve a Bloomingdale-ből (Daphne kedvence) származó csomagok alatt. Nekem hetek óta most volt először jókedvem. Már attól is jól éreztem magam, hogy együtt lehetek velük. A pincérnő friss borsot őrölt Daphne raviolijára, amikor Maura kereken nekem szegezte a kérdést: van-e valami hírem Benről? Jessre lestem, és átfutott az agyamon, hogy azt felelem, nincs. Nem mintha nem akartam volna elmondani a nővéreimnek; egyszerűen nem volt kedvem kitálalni az egész históriát. De ilyenekben nagyon rossz a memóriám, néhány hónap múlva elfelejteném, hogy nem mondtam el nekik, és valamilyen utalást tennék Tuckerre, ők pedig nekem támadnának, hogy miért nem szóltam nekik, bezzeg Jessnek… Úgyhogy belevágtam, és elmondtam nekik mindent, a

fagylalttól kezdve az állatkereskedésen át a Google-ig és a Bennel folytatott késő esti kurta beszélgetésig. Daphne barna szeme őszinte együttérzéssel tekintett rám, s megtelt könnyel. Daphne sokat sír, ez a természetes reakciója, ha haragszik, örül vagy aggódik valamiért. Maura arca ezzel szemben kíváncsisággal vegyes elszántságot tükrözött; láttam rajta, hogy többet akar tudni. „Szép?” – kérdezte többször is, noha az imént részletes leírást adtam, éppen azért, hogy elejét vegyem az effajta kérdéseknek. – Mondtam, hogy csinos – vontam meg a vállam. – Szép a bőre és jó a haja. Meg az alakja is. És udvariasan viselkedett. – Úgy érted, hogy decensen? – firtatta tovább Maura. – Így is lehet mondani. Maura szabványos ítéletei nevetségesek, magával kapcsolatban éppúgy, mint másokkal. Nagyon karcsú, ugyanakkor a személyi edzőjének köszönhetően izmos és fitt. Nehéz elhinni róla, hogy három gyereket szült. Sőt egyesek szerint túl sovány. Például Daphne szerint is. Bár lehet, hogy csak azért, mert ő meg le szeretne adni a súlyából, és a legkülönfélébb diétákkal próbálkozik. „Egyszerűen ne egyél – szokta neki tanácsolni Maura. –Ne tedd a szádba az ételt. Mi olyan nehéz ebben?” Mert neki nem nehéz. Életemben nem láttam még egy ilyen fegyelmezett embert. Neki könnyű, másoknak viszont nehéz. Különben egyetlen kövér nő sem lenne Amerikában. – Azt mondod, jól megtermett? – faggatózott tovább Maura. – Nem tudom elképzelni Bent egy tagbaszakadt nő mellett. – Nem tagbaszakadt. Inkább csak erős csontú. Egészében kifejezetten szemrevaló. – Szemrevaló?! – nevetett Jess. – Fiatal… erős… van mit fogni rajta – jelentettem ki tárgyilagosan. – Ti mit tennétek? Azt tudtam, hogy Ben előbb-utóbb keres valakit, aki majd készségesen rendelkezésére bocsátja a méhét…

Daphne elhúzta a száját. Általában kerülöm a jelenlétében az efféle kifejezések használatát. (Bezzeg anyánk szájából csak úgy röpködnek az olyanok, mint „impotens” és „meddő tehén”.) Igyekeztem megválaszolni a tovább záporozó kérdéseket: majdnem olyan magas, mint Ben; talán harmincnyolcas méretű ruhákat hord; a haja szőke és hosszú, a szeme zöld vagy inkább kék. – Eszerint csak a haja igazán szép – összegezte Maura. – Nem csak a haja, de kétségtelenül az a legszebb rajta. Nagy nehezen visszatartottam magam attól, hogy közöljem, engem távolról sem érdekel annyira más nők külseje, és hogy jobban örülnék, ha Tucker fehérneműmodell lenne, mint zongoraművész, vagy műrepülő, vagy akármi, amiért Ben igazán tisztelné. Más lenne a helyzet, ha Maura cipőjében járnék, és a férjem a titkárnőjével, egy norvég bombázóval csalt volna meg, aki nem hajlandó megnyalni a boríték ragasztós felületét, mert azt hallotta, hogy a ragasztó három kalóriát tartalmaz. – A francba Tuckerrel! – mondta Jess, és fölemelte a borospoharát. – Nyilvánvaló, hogy csak pillanatnyi szeszély. Mérget rá, hogy nem is lesz több soha. Senki nem ér föl veled, Claudia. Hálás mosolyt villantottam rá, és én is fölemeltem a poharamat: – Erre igyunk! Koccintottunk. Jess ezt a pillanatot tartotta megfelelőnek arra, hogy elkezdjen Treyről áradozni. – Stop! – állította meg Maura. – Ki az a Trey? – Az a nős szívtipró – világosította föl Daphne, aki a férjhezmenetele előtt egy évig együtt lakott Jesszel, úgyhogy alkalmanként ma is tartják a kapcsolatot e-mailben vagy telefonon. – Nős fickók nemigen viszik dűlőre a dolgot – jegyezte meg Maura. – Ezúttal más a helyzet – jelentette ki Jess, és megtörölte a szalvétával a száját. – Trey meg a felesége egyáltalán nem illenek egymáshoz. Nagyon korán házasodtak össze. Ez a téma érzékenyen érintette Daphnét:

– Semmi baj a korai házassággal, ha az ember egyből rátalál a nagy Őre. – Pont erről van szó. Ő nem a nagy Ő. Trey nemsokára ott fogja hagyni. Mondd meg nekik, Claudia! – Nemsokára ott fogja hagyni – visszhangoztam. – Nem én tehetek róla, hogy rossz házasságok vannak – folytatta Jess. – Részben igenis olyan nők miatt vannak rossz házasságok, mint te – jelentette ki Maura. – Ne légy már ilyen önző! – Te meg ne légy ilyen naiv. Szerelmi háromszög ott alakulhat ki, ahol a házastársak boldogtalanok. Egy jó párkapcsolatba nem furakodhat be egy harmadik. – Nem ártana differenciálni! – fortyant föl Maura. Jess azonban nem hátrált: – Eszerint, gondolom, helytelenítenéd, ha szándékosan teherbe esnék. – Ezt hogy érted?! – döbbent meg Maura. – Úgy, hogy… elfelejteném bevenni a tablettát. Hogy meggyorsítsam az ügyet. – Ugye viccelsz? Én tudtam, hogy vicc volt, de csak részben. Ugyanakkor eszembe jutott, mit szóltam volna én ahhoz, ha mondjuk Ben lopva valamilyen placebóra cserélte volna ki az én tablettáimat. – Az én testemről van szó – védekezett Jess. – És az ő spermájáról – vágott vissza Maura. Ő mit tenne, töprengtem, ha kiderülne Scottról, hogy van valahol egy zabigyereke? Ami nem is olyan lehetetlen. Daphne arcáról lerítt, hogy ő bármit megtenne egy gyerekért. – Szerinted helyes lenne? – provokáltam. – Nem – mondta bizonytalanul. – Attól függ… – Mitől?

– Hogy miért teszi. Jess, te azért csinálnád, hogy rávedd Treyt, hagyja ott a feleségét, vagy pedig azért, hogy gyereked legyen? – Daphne! Az anyaság annyira azért nem nemes vállalás, hogy büntetlenül át lehessen hágni miatta az erkölcsi normákat. Daphne bokán rúgott az asztal alatt, jelezvén, hogy hű kebelbarátnőjeként várja tőlem, hogy mondjak már én is valamit. – Ebből elég volt, lányok. Ne veszekedjünk – vágtam ki magam végül. – Igazad van – helyeselt Maura. – Legalább mi, nők tartsunk össze. – A jó barátoknak kell összetartaniuk – mondta Jess. – Én semmivel nem tartozom Trey feleségének. – Ezt majd egyszer az eszedbe juttatom – ígérte Maura enyhén remegő hangon. – Ha majd lesz egy férjed, aki valaha belenézett a szemedbe, és azt ígérte, hogy örökké hű lesz hozzád. Ha majd megszülöd a kölykét, és olyan hájasnak érzed magad, mint egy disznó, és félórákig fejed a melled éjszaka, miközben ő egy húszéves cicababával hancúrozik. – Várj! – szakította félbe Daphne. – Tudomásom szerint nem szoptattál. – Igenis szoptattam Zoét! Teljes három hétig. Azért kellett abbahagynom, mert begyulladt a mellem. – Bocsánat, hogy élek! – emelte föl a kezét Daphne. Részvéttel néztem rá: tudtam, hogy az életét adná egy tejmirigygyulladásért. Valószínűleg még egy szoknyabolond férjjel is kiegyezne. Ezután békésebb vizekre eveztünk. Közben mégis arra kellett gondolnom: hát nem őrültség, hogy mind olyasmit akarunk, amit nem érhetünk el? Én vissza akarom kapni a férjemet. Daphne gyereket akar bármi áron. Maura azt akarja, hogy ne lépjen többé félre a férje. Jess valaki másnak a férjét akarja. Hogy jutottunk idáig? Nem vagyunk mi is hibásak ebben? Daphnénak előbb kellett volna próbálkoznia, ahelyett, hogy minden

pénzüket a házukra költik? Jess is jobban tette volna, ha az eszére, nem pedig a szívére hallgat, és nem nős férfiakkal randizgat? Maurának előbb föl kellett volna figyelnie a gyanús jelekre? Vagy inkább Nileshoz kellett volna hozzámennie? Na és én? Adjam föl az elveimet, és vállaljak mégis gyereket, hogy megtarthassam az egyetlen férfit, akit igazán szerettem?

Tizenegy Tucker híre mégis eljuthatott anyámhoz, mert két nappal később váratlanul beállított hozzám. Amikor hazajöttem a munkából, már az előszobából meghallottam a hangját: a Fifth Avenue-n töltött „csodálatos napjáról” számolt be Jessnek. Most is Huntingtonban lakik, de amióta férjhez ment Dwighthoz, és megengedheti magának, hogy a méregdrága Manhattanbe járjon fodrászhoz meg kozmetikushoz, sokkal sűrűbben jön be a városba. Némán elkáromkodtam magam, és megfordult a fejemben, hogy beülök egy pohár sörre a közeli bárba, amíg el nem megy. De nem lett volna tisztességes Jesszel szemben. Amellett az anyám éjjeli bagoly, akkor is megvárna, sőt képes lenne nálunk aludni. Úgyhogy nagy levegőt vettem, és mosolyt erőltettem az arcomra. – Szia, anya! – köszöntem, s egy szót sem szóltam frissen belőtt frizurájára és szilvakékre lakkozott körmeire. Mindig ápolt, és jóval fiatalabbnak néz ki a koránál; azok közé tartozik, akiket tényleg inkább a nővérünknek, mint az anyánknak néznek az emberek. – Hello, édesem! – Fölállt, mereven megölelt, és csókot cuppantott az arcom mellé a levegőbe. – Nem tudtam, hogy ma bejössz a városba – mondtam, ami valójában azt jelentette: tudod, mennyire utálom, ha valaki bejelentés nélkül állít be hozzám. – Azért jöttem, hogy lefényképezzelek – rángatta meg a nyakába vetett fényképezőgép zsinórját.

Ugyanis fotóművésznek képzeli magát. S egyúttal festőnek és keramikusnak. De legalább van valami hobbija. Sosem rajongott a szappanoperákért. Azaz nézte őket, és még arról is gondoskodott, hogy az élete olyan botrányos legyen, mint kedvenc hősnőié. A legújabb hobbija azonban a fekete-fehér fotók készítése. Maura szerint valamivel jobban megy neki, mint a búskomor haikuzás. De az is biztos, hogy az eddigi legidegesítőbb kedvtelése is egyúttal, mert beszélgetés közben is előkapdossa a Nikonját, rázoomol az emberre, kattint, s közben utasítgatja: „Az álladat egy kicsit lejjebb! Most jó. Nagyszerű! Ez az, ez az, mozogj velem!” De tárgyakat is fotóz, bögréket meg székeket, egész tekercseket pazarol rájuk, és ilyen címeket ad nekik: Bögresorozat, meg Szék 1-től 10-ig. Olyan hatásvadász az egész! – Telefonálni akartam, de gondoltam, jobb, ha au naturel leplek meg. – Sikerült – mondtam, végignézve magamon: fekete nadrág, cipő, és szürke blúz volt rajtam, semmi kiegészítő. Csak akkor törődöm a szerelésemmel, ha egy szerzővel vagy ügynökkel kell tárgyalnom. – Komolyan beszélek. Ellövök rád egy tekercset. Nem tart sokáig. Elővettem a hűtőből egy üveg vizet, és sóhajtva leültem vele szemben. – Túl fáradt vagyok hozzá, anya. Jess ott állt mögötte, és a postáját nézte át; közben megkopogtatta a halántékát. Muszáj volt nevetnem. Anya megfordult, hogy lássa, min vigadunk. Jess villámgyorsan komolyra váltott, s úgy tett, mintha roppantul érdekelné egy katalógus. – Amíg vártalak, ellőttem egy tekercset Jessre, de csak szórakozásból. Annyira fotogén! – Aha. – Jess csakugyan minden fényképen jól fest, talán azért, mert teljesen szimmetrikus az arca. Egyszer azt olvastam, hogy az mindenkit széppé varázsol. – A te sorozatodat be akarom mutatni – közölte jelentőségteljesen az anyám.

– Hol? – Már meséltem neked a fotótanfolyamomról, nem? Még csak egy tucatszor- bólintottam. – Most a portréfotó a téma. – Jól hangzik. Nem vette észre hangomban a gúnyt, úgyhogy folytatta. – Roppant izgalmas. Különösen ha sikerül elkapnom az arcokon átsuhanó kifejezést. – Miért nem inkább Maura gyerekeit fotózod? – kérdeztem némi csodálkozással. – Vagy Dwightot? – Mert… – Megállt, mintha haboznék, hogy vajon elárulhatja-e. – Mert az a feladat, hogy a szomorúságot örökítsük meg. – És én vagyok rá a legalkalmasabb? – éreztem, ahogy összeszűkülnek a szemeim. – Édesem, ne légy ilyen ellenséges! – Nem vagyok ellenséges! – Szeretném lefotózni a szomorúságot az arcodról! – Szomorú sem vagyok. – De az vagy, Claudia. Ben miatt. Tudok Tuckerről. Jess olyan képet vágott, mint egy szörnyű közúti baleset szemtanúja, majd szó nélkül kifordult a konyhából. – Az anyád vagyok, Claudia – folytatta anya, kezét a melléhez emelve. – Egy anya megérzi az ilyesmit. – Anya, erre most se időm, se kedvem. Összeszorította a száját, és lassan ingatta a fejét. Majd újratöltötte a gépét, és rám emelte, hogy lefényképezzen. Kezemet tenyérrel kifelé, az arcom elé emelve próbáltam fedezéket keresni. – Hagyd abba, anya! Katt. Katt. – Anya! – Rájöttem, hogy valószínűleg éppen ez az elkeseredett és haragos Claudia kell neki, úgyhogy valamivel higgadtabban folytattam: – Miért nem Daphnét fotózod? – Tudniillik arra is

rájöttem, hogy nyilván neki járt el a szája. Amellett sokkal türelmesebb az anyánkhoz. Szinte naponta beszélnek egymással. – A meddősége miatt? – kérdezte olyan természetességgel, mintha csak náthája lenne, nem pedig szívszorító megpróbáltatáson menne keresztül. – Az nem ugyanaz. A te megtört szívedhez nincs hasonló. – Jól vagyok, anya! – Dehogy vagy jól! – Na és Maura? Scott-tal való kapcsolata teljes zűrzavar – rukkolok elő a másik nővéremmel. Szégyenteljes cserbenhagyás a részemről, de eszembe jutott, hogy ő is fecseghetett anyánknak Tuckerről. – Maura sosem szerette úgy Scottot, mint te Bent. És az a gyanúm, hogy még mindig szereted. – Megint rám fókuszált a gépével. Katt, katt. – Anya! Elég volt! Komolyan! – kiáltottam, ő pedig fölugrott, hogy profilból is megörökítsen. Katt, katt, katt. Éktelen dühöt éreztem, mérhetetlen keserűség fogott el, és arcomat a kezembe temettem. Ne bőgj – bátorítottam magam – ne bizonyítsd be, hogy igaza van. Amikor fölnéztem, Jesst pillantottam meg az ajtóban. Tudok segíteni? – kérdezte a tekintetével. Megráztam a fejem: nincs szükségem senkire. Jess visszahúzódott, anya pedig visszaakasztotta a nyakába a gépet, és egy újabb tekercs filmet fűzött be a nyavalyás masinájába. – Ne merj több képet csinálni rólam – figyelmeztettem. – A lányod vagyok, nem a fotótanfolyami témád! A hangom egészen nyugodt volt, én azonban kihallottam belőle valamit, ami szinte megrémisztett. Vajon anya is hallotta? Ha egyáltalán figyelt arra, amit mondtam. Azt éreztem: ha ez a nő, akitől történetesen az életet kaptam harmincöt évvel ezelőtt, lefotóz ebben a pillanatban, és az én bánatomat használja fel a saját sikeréhez, akkor

végeztem vele egész életemre. Nem beszélek vele többet. Sőt látni sem akarom. Még a halálos ágyán sem. Ez a gondolat már többször fölmerült bennem, de sosem valósítottam meg. Valahányszor olyan híres emberről olvastam, aki elidegenedett az anyjától (Meg Ryan, Jennifer Aniston, Demi Moore), azt gondoltam, ez nemcsak az anyjukról, hanem róluk is elárul valamit. Ha mást nem, azt, hogy önfejűek, ridegek, képtelenek a megbocsátásra. De most úgy éreztem, válaszút előtt állok: ha el tudtam válni attól a férfitól, akit szeretek, el tudom vágni azokat a szálakat is, amelyek még ehhez a hárpiához fűznek. Elnéztem, ahogy összevonta a szemöldökét, és részvéttel nézett vissza rám – azzal a temetésekre tartogatott pillantásával. Tudom, mit élsz át. Itt vagyok melletted. Marhaság! Fikarcnyi empátia sincs benne, még a saját lányai irányában sem; ezt is csak megjátssza. A képmutatás bajnoka. Mások lehet, hogy rokonszenvesnek, érdekesnek, együtt érzőnek találják – néha még Daphnét is megtéveszti –, de én tudom róla az igazat. Mindeközben a haragom részben kíváncsisággá alakult át. A figyelmeztetésem ellenére is képes újra lefotózni könnyekkel a szememben? Szinte akartam, hogy készítsen rólam még egy képet. Hogy dokumentálja anya és lánya viszonyát. Néztem, ahogy mozdulat közben megdermed, majd a gépet az ölébe teszi. Soha senki nem tudta megakadályozni, hogy véghezvigye azt, amit akar, ezért igencsak meglepődtem, és jóleső diadalérzet fogott el. – Ne haragudj! – mondta keskeny vonallá préselt szájjal. Bocsánatkérését hallva, egyszerre csalódtam és megkönnyebbültem. Soha az életben nem kért bocsánatot tőlem semmiért. Vagy ha mégis, mindig talált valakit, akit hibáztathatott maga helyett. – Oké, anya – mondtam. – Tényleg oké? – Tényleg.

Mind a ketten hallgattunk, amíg elpakolta a gépet és tartozékait. Majd újból kimondta, ezúttal őszintén: – Ne haragudj! Félrenéztem, de éreztem, hogy nem vette le rólam a szemét. Mintha még mondani akarna valamit. Hogy oldozzam föl? Öleljem magamhoz? Egyiket sem tettem meg. Csak ültem és hallgattam. Jó idő múlva szólalt meg újra: – Mondanom kell neked valamit, Claudia. – Mit? – Valamilyen semmitmondó kijelentést vártam. Olyasmit, hogy „holnap kisüt a nap”, vagy „pirkadat előtt sötét az ég”. (Milyen érdekes, hogy ennyi kifejezésünk van az éggel kapcsolatban.) Ehelyett így szólt: – El akarok mondani neked valamit, amiről még sosem beszéltem. – Halljam. – Az ajtó homályos üvegén át Jess alakját vettem észre. Nem hallgatózott, csak meg akarta spórolni nekem, hogy később elismételjem előtte az egészet. – Te… véletlenül jöttél a világra. Nem terveztünk. – Tudom. – Sosem próbálta eltitkolni előlem; már egészen kicsi koromban tudtam. Nem egyszer mondta másoknak: „Azt hittem, már túl vagyok rajta. Claudiával véletlenül maradtam úgy.” Ezt a „véletlen”-t persze súgva ejtette ki, de én meghallottam. Amikor pedig kereken kijelentettem, hogy nem megyek el az esküvőjére, és hogy nyugodtan a szemétbe dobhatja a levendulakék koszorúslányruhámat, valósággal a képembe ordította. – Hadd fejezzem be – kérte. Fölemelte a mutatóujját, mint aki fontos bejelentést készül tenni. – Nem sokkal később elolvastam a köszönetnyilvánításokat az egyik könyvedben. Amelyik arról a nyúlszájú fickóról szólt. – Farkastorkúról – javítottam ki. John Skvarla memoárjára célzott, aki erről a születési hibájáról, ha jól emlékszem, csak egyszer, az előszóban tett említést. Az anyám olvasott embernek képzeli magát,

egyik kemény fedelű könyvet veszi a másik után, de rendszerint az első oldalakat elolvasva, fölrakja a polcra, s többé le sem veszi. – Mindegy – legyintett. – Nem a könyv a lényeg, hanem az, hogy a háláját fejezte ki neked mint szerkesztőjének és jó barátjának. Akkor elöntött a büszkeség, hogy az én lányom vagy. Csakugyan, attól fogva nemegyszer mondta a barátnőinek, hogy sikeres szerkesztőt nevelt a lányából, aki egy tekintélyes New York-i kiadónál dolgozik. Mégis meglepődtem: nem szokott így beszélni. – Büszke vagyok rád, Claudia – folytatta. – Nemcsak azért, mert okos vagy, meg azért, amit elértél, hanem mert az emberek szeretnek és tisztelnek. Te vagy a legjobb, amit az életben produkáltam. A legkevésbé sem akartam meghatódni vagy hálát érezni, mégis ez történt. Annyira, hogy majdnem újból elsírtam magam. Hogy tud ez a nő hirtelen ekkora érzelmi cunamit előidézni bennem? Szedd össze magad, mondtam magamban, és gondolj arra, hányszor hallottad tőle, hogy a könyvek bújása helyett inkább menj ki a friss levegőre. Mennyire le volt sújtva, amikor tizenhat évesen a könyvtárba jelentkeztem dolgozni a country club helyett! Ha vagyok valaki, az anyám ellenére lettem az. Mégis tudtam, hogy nem fogom elfelejteni az iménti szavait. Hogy majd százszor elismétlem magamban. Hogy bármennyire tagadom is, fontos nekem. – Ezt miért mondtad el most? – kérdeztem. – A legutóbbi döntésed miatt. – Mi köze annak ehhez? – Tudtam, hogy Benről és a gyerekvágyáról beszél, de nem értettem, hogy függ ez össze váratlan színvallásával. Láttam, hogy gondosan mérlegeli a szavait. – Tudom, hogy nem vagyok a legjobb anya a világon… sosem voltam az – kezdte vontatottan. – De te te vagy, nem én. Te sok embernek vagy fontos. Te, nem pedig én.

Tizenkettő Sosem gondoltam, hogy bármiben is hasonlítok az anyámra, és soha nem mondtam ki, hogy főleg őmiatta nem akarok gyereket. Ezért a vallomása mit sem változtatott az elhatározásomon. Mégis volt valami a szavaiban, ami meglepetésként ért. Talán mert életében először kért tőlem bocsánatot. Talán mert mindenki szeretné, ha az anyja büszke lenne rá, mert akkor bizonyosan ő is annak látja magát, aminek az anyja. Talán azért, mert ráirányította a figyelmemet arra, amit a magaménak mondhatok: a karrieremre. És ami még fontosabb: a gondosan ápolt kapcsolataimra. Apám jó leánya, jó testvér és jó barát vagyok. Ben nélkül is van, és lesz is értelme az életemnek. Így az anyám segített hozzá, ha öntudatlanul is, hogy a gyógyulás következő szintjére emelkedjek. Már-már arra gondoltam, hogy jó lenne összejönni valakivel. Nem azért, mert annyira hiányzott, hanem mert ez a legjobb külső és belső jele annak, hogy egy szakítás után továbblépett az ember. Úgyhogy amikor Michael egy nap beslattyogott az irodámba, és azt kérdezte: „Mit gondolsz, kitől kaptál második helyezést?”, kicsit izgatott lettem, mert jól tudtam, mit jelent ez a „második helyezés”. Akár biztosítási ügynök az ember Iowában, akár tanító egy floridai iskolában, vagy kiadói szerkesztő Manhattanben, ismeri a férfi munkatársaknak azt a szokását, hogy összeverődnek az ivóvízhűtő (a mi esetünkben az eszpresszógép) körül, és a legkomolyabban megtárgyalják, ki kit tart a legvonzóbbnak a tisztelt kolléganők

közül. Mellesleg én is fölállíthatnék egy sorrendet, hiszen immár azt csinálhatok, amit akarok, kivéve egyet: nem bújhatok ágyba 1) Stinggel, 2) Colin Firthszel, 3) Johnny Depp-pel, 4) Tom Bradyvel, 5) Ed Harrisszel. A besorolással az a gond a kiadónál, hogy a nők számára erősen korlátozott a választék, lévén a nők és férfiak aránya nagyjából 3 az l-hez. Ráadásul a férfiak kábé 70 százaléka meleg, úgyhogy a valóságos arány inkább 10 az l-hez. Még jobban rontja a helyzetet, hogy a kiadó tele van csodabogarakkal (engem is beleértve), akik gyerekkoruk nagy részét a négy fal között, olvasással töltötték. Jacqueline barátnőmről például annak idején megírta a helyi újság, hogy egy év alatt több mint ötszáz könyvet olvasott el – és még csak hatéves volt! Én a helyesírásban jeleskedtem. Ezzel nem azt mondom, hogy ezek a korábbi csodabogarak nem lehetnek vonzók. Éppen ellenkezőleg: okosak, szellemesek és jóval érdekesebbek, mint egy átlagos korábbi pomponlány vagy lemezlovas. A sorrendiség azonban nem erről szól, hanem arról, ki a legszexibb. Amikor Michael jóvoltából tudomásomra jutott, hogy szerepelek a listán, nem tehetek róla, titokban egy kicsit büszke is lettem. Ki nem lett volna az? – Második hely? – kérdeztem látszólag közönyösen, nehogy azt higgye, hogy izgat a dolog. – Azt mondta, te vagy itt a második legjobb csaj. – Kicsoda? Gerald a technikusoktól? – Nem. – Akkor föladom. – Richard Margo – vágta ki Michael diadalmasan. Richard Margo a marketingigazgató, egyben elnökhelyettes, és mindenki ismeri a vállalatnál egyrészt a magas beosztása miatt, másrészt mert nagy szoknyavadász hírében áll. De nem az a fajta, aki ebből sportot űz. Okos, jól nevelt, negyvenes éveinek végén járó férfi. Nem házasodott meg, de szívesen vacsorázik szép nőkkel. Jóképű, de nem több: szögletes áll, mélyen ülő kék szempár és

enyhén kopaszodó fej, ami így együtt valahogy bizalmai kelt. Az orra viszont, amelyet mintha többször is betörtek volna, kifejezetten szexi. Richard kezdettől fogva rajta volt az én másik, munkahelyi dögös pasik listámon, mégpedig az első helyen, amit csak Michael-nek és néhány bizalmas barátomnak vallottam be. Sőt amikor Jude Law-t rajtakapták a bébiszitterrel, őt kihúztam a hírességek listájáról, és Richardot tettem a helyére, noha Ben szerint nem korrekt a listák összekeverése. Erre én azzal érveltem, hogy Richard híres a munkahelyén. Ezzel nem győztem meg őt túlságosan, és addig hajtogatta, hogy ez nem fair, míg végül Ed Harris-re cseréltem sármos kollégámat – mivel akár testvérek is lehetnének a külsőjük alapján. – Honnan tudod? – kérdeztem, és egy kicsit szégyelltem, hogy a pulzusom szaporábban ver. Mentségemre szolgáljon, hogy hónapok óta hiányzott az életemből a szex. – A leghitelesebb forrásból. – Csak nem tőle magától? – De. Egy asztalnál ültünk: Phil Loomis, Jack Hannigan, ő meg én. Mellesleg, Hannigan listáján is szerepelsz. – És ki a bajnok? Stacy Eubanks? – Stacy a kereskedelmi osztály titkárnője és Beyonce szőke, kék szemű ikertestvére, s az a hír járja róla, hogy másodállásban pornószínésznő. (Michael állítólag látta egy videón.) – Nem. – Akkor ki? – Az az új francia tyúk a jogi osztályról. – Marina LeCroy? Hát igen, ő nagyon… francia. – De úgy látszik, Richard bukik a vörösekre, mert Naomi Rubenstein is rajta van a listáján. Ötből két vörös nem semmi, amikor az össznépességen belül a 25 százalékot sem érik el. Ki lehet a másik két nem francia és nem vörös? – tűnődtem.

– Mi a terved? – tudakolta izgatottan Michael. – Semmi – mondtam nevetve. – Ez itt a munkahelyem. – Na és? Nem nála dolgozol. Semmi közöd a marketinghez. – Akkor is. Árnyékot vetne a könyveimre. – Ugyan! Tulajdonképpen igaza volt. Richard minden kiadott könyvünkért felelős, de én sok kritikussal és irodalmi melléklettel tartok fönn kapcsolatot, úgyhogy a könyveim sikere nemcsak tőle függ. Mellesleg megjegyeztem, sosem randevúztam egyik kollégámmal sem, és a jövőben sincs szándékomban. – Az egész vita fölösleges – mondtam –, mert nem érdeklem Richardot. Csakis viccből szállt be a játékotokba. – Abban nem vagyok olyan biztos. Megemlítettem neki, hogy elváltál. Nem tudott róla. – Michael! – Tudtam, hogy nevetséges titkolózni, de utálom, ha a személyes ügyeimmel foglalkoznak a munkahelyemen. Amellett a válást sokan a csőd egyik válfajának tekintik. Mégsem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: – Mit szólt? – Hogy szomorúan hallja. De egy csöppet sem tűnt szomorúnak. Még egy utolsó drámai homlokráncolás, és kiment a szobámból. Bármennyire igyekeztem is elbagatellizálni Richard érdeklődését, este elmondtam Jessnek. Még csak hallomásból ismerte (meséltem róla néhányszor), de azonnal megszimatolta egy munkahelyi románc lehetőségét. Úgyhogy ahelyett, hogy annak tekintette volna a históriát, ami, vagyis merő kitalációnak, izgalomba jött, és kijelentette, hogy ő lenne nekem a tökéletes bú-felejtő pasi. – Már öreg ahhoz, hogy gyereket akarjon. – Ne légy nevetséges! Egy hét múlva azonban, amikor Richard váratlanul fölhívott, mondván, meg akar beszélni velem valamit ebédszünetben, kis híján elejtettem a kagylót a meglepetéstől. Gyakran ülünk együtt

értekezleteken, de még sosem tárgyaltunk kettesben. Pláne nem ebéd közben. – Rendben – válaszoltam, s emlékeztettem magam arra, hogy a munkán kívül nem érdekel (és vice versa). Talán Amy Dickerson regényének reklámkampányáról akar beszélni velem. Vagy hogyan kezeljük Jenna Coblentzet, aki több mint egy évtizede az egyik legsikeresebb szerzőnk, de az utóbbi időben felháborítóan sokat követel reklám tekintetében. A szerkesztőnek ilyenkor a közvetítő szerepét kell játszania közte és a kritikusok között. – Mit szólna a csütörtökhöz? – kérdezte egyszerre behízelgő és rámenős hangon. – Csütörtök? Tökéletes – mondtam anélkül, hogy megnéztem volna a naptáromat. – A Bolóban, egykor? – A Bolo népszerű hely a kiadói szakmában. Miért azt választaná, ha nem munkaügyben akarna beszélni velem? – Oké. Csütörtökön a legjobb farmeremet és a zöld kreppblúzomat vettem föl: laza, de stílusos szerelés. Tíz percig igazgattam a sminkemet, mielőtt ebédelni indultam volna. Változatlanul kitartottam amellett, hogy nem érdekel Richard, de mindig jobban érzi magát az ember, ha csinos, különösen ha egy menő pasas társaságában fog ebédelni. Richard előtte dobott egy e-mailt, hogy a fogorvosától jön, ezért az étteremben fog várni rám. Sietve tettem meg az odáig vezető néhány saroknyi utat, de így is öt percet késtem. Azonnal észrevettem Richardot: egy sarokasztalnál ült. Egy pohár vörösbor és egy tálka olívabogyó volt előtte. Mobilon beszélt, és kicsit idegesen nézte a határidőnaplóját, olyan régi típusút. Elégedetten állapítottam meg, hogy fontos ember érzetét kelti, ahogy ott ül. Amikor fölnézett és meglátott, földerült arccal intett. Visszaintettem, hogy fejezze be nyugodtan, de megrázta a fejét,

gyorsan elbúcsúzott, rácsapta a mobilra a fedelet, és a naptárral együtt a zsebébe süllyesztette. – Hello, Claudia! – köszöntött, amikor odaértem, és félig fölállt. – Hello! – Orromat megcsapta ugyanaz az after shave illat, amelyet évekkel ezelőtt éreztem a liftben. Szeretem, ha egy férfi valamilyen enyhe illatú after shave-et vagy kölnit használ. Ben-nek viszont még a dezodorja is illatmentes volt. A pincérünk, egy fiatal, szőke srác, aki Tad néven mutatkozott be, megkérdezte, mit innék. Hét közben általában nem iszom az ebédhez, de mert Richard előtt ott volt az ital, rendeltem egy pohár chardonnay-t. Richard bólintott: – Nem szeretek magamban inni. Hacsak nem vagyok egyedül – nevetett. Szélesen elvigyorodtam. Miután italt választottunk, azonnal rátért a kiadói ügyekre. Pontosabban a nyári kínálatunkra. Új szerző lépett a fedélzetre. A Times elvállalta a Skvarla-memoár recenzióját. A tartalommal persze nem sokat fognak bíbelődni, de egy gyenge kritika is jobb a semminél. – A nagy hír pedig az – mondta, mintegy az ebédünk okára utalva –, hogy már majdnem biztos, hogy Amy Dickerson szerepel a „The Today Show” legközelebbi adásában. – Viccelsz? – kérdeztem, noha már hallottam a hírt Michael-től. De még ezt sem tartottam elég indoknak egy kettecskén elköltött ebédhez. Tad kihozta a chardonnay-t és átadta az étlapot, majd megkérdezte, szabad-e ajánlania a ház specialitásaiból. – Persze! – vágtuk rá kórusban. A ráklevessel kezdte, és hosszan sorolta az erényeit. Ben mindig utálta az effélét, főleg ha a „krémes” is szerepelt a dicsérő jelzők között. Ne gondolj többé Benre! – intettem magam, az étlap sorait

pásztázva. Grillezett tonhalsalátát választottam, Richard hamburgert rendelt. – Olvastál valami jót a közelmúltban? – kérdezte. – Általánosságban? Vagy egy konkrét kéziratra gondolsz? – Mindkettőre. Felsoroltam néhány címet. – És még mit tudsz mondani nekem? – kérdezte várakozásteljesen, miután Tad fölvette a rendelésünket. Mintha én hívtam volna meg őt erre a „munkaebédre”! – A munkára vonatkozólag? – Villámgyorsan sorra vettem magamban a legfrissebb kiadói híreket, és már éppen meg akartam kérdezni, hallotta-e, hogy Jennifer Coats állítólag nincs megelégedve a Putnammel, és új kiadót keres, amikor megvonta a vállát, és hátradőlt a székén: – Akármiről. Ez az „akármi” félreérthetetlenül jelezte, hogy ez itt nem munkaebéd. Törtem a fejem, hogy mit mondjak. Még könnyen visszatérhettem volna Amy Dickersonhoz, vagy elővehettem volna a Jennifer Coatsra vonatkozó pletykát. Ehelyett föltartottam a kezem, és a csupasz gyűrűsujjamat meglengetve az orra előtt, kiböktem: – Elváltam. Richard meglepettnek látszott, holott azt reméltem, nem fogja megjátszani, hogy nem tud semmiről. Bár lehet, hogy azon hökkent meg, hogy ilyen készségesen megosztom vele a hírt. Egy kicsit én is álmélkodtam. – Hallottam róla. Sajnálom. – Köszi. Mással is előfordul. Bólintott, megforgatta a bort a poharában, és kortyolt egyet. Majd intett valakinek a terem másik végében. Vajon ki lehet, tűnődtem, de nem fordultam arra, nem akartam kíváncsinak látszani. Mintha

kitalálta volna a gondolatomat, magyarázni kezdett: „Jason Sal. Az a kis marketinges ott, a szakállpamaccsal.” – Inkább kecskeszakállal – jegyeztem meg. – Mi a különbség? A különbség érzékeltetésére az államra mutattam. Közben eszembe jutott a kedvenc arcszőrzettörténetem. Évekkel ezelőtt Michael bajusznövesztő-versenybe kezdett egy másik pasassal a kiadóból, de veszített. Hogy érzékeltesse, mennyire el van kenődve, az ebédnél egy Sally nevű lányra mutatott (akibe történetesen egy kicsit bele volt esve), mondván, hogy még ő is kenter-be verne. Viccnek szánta, de pechére Sally fekete hajú olasz lány volt, és gyantázta a bajuszkáját. A csaj csakugyan halálosan megsértődött. – Sally még mindig itt dolgozik? – kérdezte Richard nevetve. – Nem. Annyira a szívére vette, hogy nem sokkal később felmondott. – Aha… Hol is tartottunk? – Te miért nem nősültél meg? – kérdeztem. – Majd akkor nősülök meg, ha olyasvalakit találok, akivel szívesebben vagyok együtt, mint egyedül. Somolyogva vallottam be, hogy többé-kevésbé ez volt az én filozófiám is, mielőtt Bennel megismerkedtem. – Végül azért váltatok el, mert mégis oda lyukadtál ki, hogy jobban érzed magad a saját társaságodban, mint vele? – Nem. Csak… kibékíthetetlen ellentétek merültek föl köztünk. Mintha azon törte volna a fejét, mit mondjon erre, de csak intett Tadnek, és még egy-egy pohár bort kért. Ezalatt elszántam magam arra, hogy teljesen őszinte legyek vele. – Én nem akartam gyereket, ő viszont elkezdett vágyakozni utána. – És ezt nem tisztázhattátok volna még az udvarlás szakaszában? – Tisztáztuk. De ő megszegte az egyezségünket. Legalább egy gyereket szeretne. Ami pont eggyel több, mint ahányat én tervezek. – A nyavalyás.

Muszáj volt felkacagnom. Tetszett, hogy ő is nyavalyásnak tartja. Tad felszolgálta a borokat. Ott ültünk hát, és finom borok mellett a válásomról meg az ő agglegényéletéről beszélgettünk. Lehetséges, hogy a boroknak köszönhetően, de egyszer csak megnyíltunk, és egymást követték a személyes jellegű témák. – Úgy hallottam, dobogós helyezésem van a híres-neves listádon – mondtam hirtelen, számomra is meghökkentő kacérsággal. – Igaz? – Nekem pedig azt csiripelték a madarak, hogy ősidők óta vezetem a tiédet. – Ez a Michael egy javíthatatlan pletykafészek. – Igaz vagy sem? Színt vallottam. Mi mást tehettem volna? – Büszke vagyok rá. – Lehetsz is. Áthajolt az asztalon, és megkocogtatta a poharam talpát: – Komolyan mondom. Nagyon igyekeztem nem szemlesütve pillogni, amíg én is meg nem kocogtatom az ő poharát: – Én is. Jókedvűen fejeztük be az ebédünket. Tad élénk biztatásának engedve, rendeltünk még egy csésze kávét, majd amikor megjött a számla, Richard közölte, hogy ő fizet. – Merthogy annyit beszéltünk a munkáról? – ugrattam. – Pontosan. Egyszerre voltam ellazult és izgatott, ami egy jól sikerült randevú legbiztosabb jele. De arra csak délután jöttem rá, miután visszaballagtunk a kiadóba, s nekiültem átolvasni egy szerkesztett kéziratot, hogy hosszú idő óta most először gondoltam más férfira.

Tizenhárom A következő négy munkanap alatt uszkve napi harminc e-mailt váltottunk. Valamennyi baráti mókázásnak indult, de a mennyiség is másról árulkodott. Michael egyszer bejött a szobámba, és rajtakapott, amint vigyorogva bámultam a monitort. Megkerülte az íróasztalomat, és kapásból észrevette, hogy a postafiókom Richard Margotól kapott levelekkel van dugig. – Neked aztán lőttek! – Ugyan! – De bárgyú mosolyom elárulta, hogy nekem csakugyan annyi. – Mi a fene folyik itt? Talonba tettem a levelezőprogramot, és igyekeztem eltüntetni arcomról az önelégült vigyort. – A főnökömmel kefélsz? – Dehogy! – csóváltam meg a fejem megjátszott fölháborodással. „Ding!” – újabb e-mailt kaptam, csendült fel az e-mailt jelző hang. – Őtőle? – tudakolta Michael. Nem tudtam megállni, hogy oda ne sandítsak. Persze ő is ott sasolt a vállam fölött. – A jó francba! Tényleg a főnökömmel kefélsz. – Szó sincs kefélésről. És volnál szíves magamra hagyni? Michael a fejét csóválva távozott, én pedig elolvastam a legújabb üzenetet.

„Igen” – pötyögtem vissza. Majd ezt töröltem és azt írtam helyette: – „Boldogan”, s elküldtem. Ezután újra elolvastam az egész levélváltást, amely azzal az átlátszó ürüggyel indult, hogy egy munkahelyi témát vitassunk meg. Richard Margo DÁTUM:Júl. 27. 9:30 CÍMZETT: Claudia Parr TÁRGY: Timothy Lynde Timothy Lind az előbb telefonált. Aziránt érdeklődött, hozzájárulnánk-e egy könyvbemutató turnéhoz. Szerintem megérné. Van ötleted, hol kezdhetné? Jut eszembe, említettem már, milyen jól éreztem magam azon a közös ebéden? FELADÓ:

Claudia Parr DÁTUM:Júl. 27. 9:33 CÍMZETT: Richard Margo TÁRGY: Re: Timothy Lynde Gondolkodom majd a turné állomásain, és ha van ötletem, szólok. Tim mormon, úgyhogy Salt Lake City valószínűleg tuti tipp… Ami az említett ebédet illeti, én is jól éreztem magam. FELADÓ:

Richard Margo DÁTUM:Júl. 27. 9:38 CÍMZETT: Claudia Parr TÁRGY: Mormonok Tényleg mormon? Jártam egyszer egy mormon lánnyal. Nem nagyon vált be. FELADÓ:

Claudia Parr DÁTUM:Júl. 27. 9:44 CÍMZETT: Richard Margo TÁRGY: Re: Mormonok Miért, meg akart téríteni? FELADÓ:

Richard Margo DÁTUM:Júl. 27. 9:50 CÍMZETT: Claudia Parr TÁRGY: Re: Mormonok Lefeküdtem vele, erre kiközösítették a gyülekezetből… Elég lesújtó volt. FELADÓ::

Claudia Parr DÁTUM:Júl. 27. 9:55 CÍMZETT: Richard Margo TÁRGY: Re: Mormonok Szégyelld magad! Mikor történt? FELADÓ:

Richard Margo DÁTUM: Júl. 27. 9:58 Claudia Parr TÁRGY: Öreg vagyok Még a gimiben. 70-es évek. Te mikor születtél? Fogadjunk 2000 körül! FELADÓ:

CÍMZETT:

FELADÓ:

Claudia Parr Richard Margo TÁRGY: És roppant vicces Ha-ha-ha CÍMZETT:

DÁTUM:

Júl. 27. 10:00

Richard Margo DÁTUM: Júl. 27. 10:03 CÍMZETT: Claudia Parr TÁRGY: Te Lefogadom, hogy már gimis korodban is csini voltál. FELADÓ:

Claudia Parr Richard Margo TÁRGY: Dehogy Tök béna voltam.

DÁTUM:

Júl. 27. 10:08

FELADÓ:

DÁTUM:

Júl. 27. 10:09

FELADÓ:

CÍMZETT:

Richard Margo CÍMZETT: Claudia Parr TÁRGY: Re: Dehogy Fogadok, hogy én bénább voltam.

Claudia Parr DÁTUM: Júl. 27. 10:10 CÍMZETT: Richard Margo TÁRGY: Re: Dehogy Te dögös mormon kiscsajokat rontottál meg, én viszont a diáktestület pénztárosa voltam. Na, erre mondj valamit! FELADÓ:

Richard Margo DÁTUM:Júl. 27. 10:19 CÍMZETT: Claudia Parr TÁRGY: Re: Dehogy Na jó! Én voltam a suli üdvöskéje… De ki mondta, hogy a mormon csaj dögös volt? FELADÓ:

FELADÓ:

Claudia Parr CÍMZETT: Richard Margo TÁRGY: Vagy úgy! Valami azt súgja, hogy az volt.

DÁTUM:

Júl. 27. 10:25

Richard Margo DÁTUM: Júl. 27. 10:26 Claudia Parr TÁRGY: Macsó voltam Oké. Nem is én voltam igazán a suli üdvöskéje. És ő valóban elég jó kis numera volt. Kiköpött Marcia Brady, ami akkor elég nagy szó volt. Lenyűgöztelek? FELADÓ:

CÍMZETT:

Claudia Parr DÁTUM: Júl. 27. 10:44 CÍMZETT: Richard Margo TÁRGY: Re: Macsó voltam Úristen! Te ilyen őskövület vagy? Az én pasim inkább Screech-re hasonlított az Akiért a harang szólból. FELADÓ:

FELADÓ:

Richard Margo

DÁTUM:

Júl. 27. 10:49

CÍMZETT:

Claudia Parr TÁRGY: Még mindig macsó vagyok Az nem semmi! Bírtam azt a filmet, bár jobb szerettem az X-aktákat. Claudia Parr DÁTUM: Júl. 27. 11:01 CÍMZETT: Richard Margo TÁRGY: Re: Még mindig macsó vagyok Lefogadom, hogy odavoltál Scullyért. Igaz? FELADÓ:

Richard Margo DÁTUM: Júl. 27. 11:09 CÍMZETT: Claudia Parr TÁRGY: Re: Még mindig macsó vagyok Naná! Majd megevett érte a fene… Egyébként te hasonlítasz rá egy kicsit. Elég lenne hozzá egy tengerészkék kosztüm a melledre tűzött FBI-jelvénnyel. Ismersz egypár orvosi kifejezést? Vigyázz, akkor könnyen beléd habarodom. FELADÓ:

Claudia Parr DÁTUM: Júl. 27. 11:22 CÍMZETT: Richard Margo TÁRGY: Csak ennyi kell? Fehér férfi, 38 éves, súlyos ütésnyomok a bal mellkas felső részén. Úristen! Összeomlik! Paroxizmusos tachikardia! FELADÓ:

Nos, belém zúgtál már? Richard Margo DÁTUM: Júl. 27. 11:23 Claudia Parr TÁRGY: Naná! Totálisan. Velem vacsorázol szombat este? FELADÓ:

CÍMZETT:

Szombaton Daphnéval és Jesszel vásárlással ütöttük el az időt, ama nemes céllal, hogy egy dögös szerkót beszerezzünk az esti randimra. Jess szerint egy vadító gönc kellőképpen magabiztossá teszi az embert, ami a sikerélmény elengedhetetlen feltétele. Reméltem, hogy igaza van, mert azóta, hogy belementem a randiba, inkább ideges voltam, mint izgatott. Már amiatt is feszültnek éreztem magam, hogy újból randizom, amiatt meg különösen, hogy épp egy kollégával. A nyugtalanságomat tovább fokozta, hogy a Boló-beli ebéd óta egyszer sem beszéltem vele személyesen. Még telefonon sem. Úgy vettem észre, hogy az e-mailekben sokkal merészebb vagyok, mint a valóságban. Valahogy olyan ez, mintha az internet segítségével átugrattuk volna a klasszikus ismerkedés lépcsőfokait. Kicsit olyan, mint amikor másnap reggel kijózanodva és smink nélkül, csipásan kénytelen szembenézni az ember lánya a partnerével. A modern technika segítségével orrba-szájba flörtöltünk már, de szemben ülni vele az asztalnál, az már egészen más tészta; különösen az első zavart percek töltöttek el már előre félelemmel. Így hát Jess, Daphne és én kora délelőtt nyakunkba vettük a várost, és bevásárló körútra indultunk. Először a Fifth Avenue-i Intermixbe néztünk be, mert az csak néhány háztömbnyire esett Jess lakásától. Az üzletben a hangszórókból bömbölő dance zene ütemére szinte megremegtek a vállfákon a ruhák, ami igencsak azt sugallta, hogy a kínálat számomra túlságosan trendi. Hiába, kinőttem már abból, hogy minden este más diszkóban támasszam a bárpultot, sőt már az sem hoz lázba, hogy túlharsogjam a tuc-tuc zenét a szórakozóhelyeken – miért tennék másként, ha shoppingolok? Ezt az eszmefuttatást igyekeztem is Jess fülébe ordítani, ő azonban föltartott kézzel leintett, hogy még maradna. Addig válogatott a ruhaállványok között, amíg talált egy divatos fehér nadrágot, egy török mintás selyem, spagettipántos felsőt és egy fuksziaszínű kis bolerót. Három olyan cucc, amit magamtól biztosan sosem választottam volna ki még egyenként sem, nemhogy együtt. De Jessnek bámulatos stílusérzéke van. Persze egy vastag buksza

erősen megkönnyíti az ember dolgát ezen a téren is. Jess sok mindent megengedhet magának, még azt is, hogy – annyi más nőhöz hasonlóan – olykor mellényúljon. Kivel nem fordult még elő, hogy beleszeretett egy divatos szerkóba a próbafülkében, de mire hazaért vele, már nem is volt benne biztos, hogy felvenné az utcán is? Ha nekem csúszik be egy ilyen melléfogás, amit aztán törvényszerűen sosem veszek föl, hónapokig szidom magam miatta. Jessnek azonban tucatnyi drága ruhája lóg a szekrényében, amelyet legföljebb egyszer vett fel. Nagy kár, hogy nem egyezik a méretünk. Különösen annak örülnék, ha a lábam lenne nagyobb egy-két számmal, és jók lennének rám az ő Jimmy Choo csukái. Jessbe vetett minden bizalmam ellenére most mégis kételyeim támadtak a választását illetőleg. Annyira nem az én stílusom, mondtam, amikor odapróbálta hozzám a topot. És arra sincs idő, hogy fölvarrjam a nadrág alját. (Az állványokon lógó nadrágok kivétel nélkül túl hosszúak nekem.) – Majd Daphne fölvarrja, igaz, Daph? Daphne készségesen bólintott. A nővérem minden házimunkához ért: el tudja választani a tojás sárgáját a fehérjétől, ki tudja venni a ruhákból a vörösborfoltot, és valóságos mestere a virágrendezésnek. Fogalmam sincs, mikor és kitől tanulta. Az biztos, hogy nem anyánktól, aki még egy nadrágot se tud rendesen vállfára akasztani. Mellesleg én sem. A ruhatáram legtöbb darabja a székek háttámlájára dobva vár jobb sorsot. Most is. Vicces, de ezt a melót Ben mindig bevállalta helyettem. Sóhajtva állapítottam meg, hogy a nadrágjaim a Ben előtti időket idéző helyükre kerültek újra. – Azért csak próbáld föl – mutatott Jess őrmestereket megszégyenítően a próbafülkére. Nem tehettem mást, mint engedelmeskedtem – közben pedig arra gondoltam, hogy ha Jessnek egyszer gyerekei lesznek, minden bizonnyal azok közé a ritka anyukák közé tartozik majd, akik vasszigort fenntartva, percre pontosan megszabják, hány percig csúszdázhatnak a kölykök.

– Fölösleges időpazarlás – morogtam, de aligha hallotta, amikor teljes hangerővel dübörgött a fejünk fölött Michael Jackson „I Want Your Sex” című számának alig felismerhető remixe. Az a roppant mókás eset jutott erről eszembe, amikor Jess a kollégáival egy karaoke buliba csöppent, és hogy, hogy nem, ezt a nótát választotta. Nem csekély bátorság kellett ahhoz, hogy teli torokból üvöltse a szám végén a „szexelj velem” hangzatos refrént újra meg újra a mikrofonba egy csapat részeg bankárnak a bárban. Egy perccel később, a próbafülkéből kilépve, biztos voltam benne, hogy egyet fognak érteni velem. A nadrág lötyögött, amit eléggé furcsállottam, mert hatos méretű volt, én pedig általában nyolcast hordok. Tudtam, hogy fogytam a válásom óta, három kilót biztosan, de lehet, hogy többet is. Épp valamelyik este mondtam Jessnek, hogy kétféle nő létezik: az egyik – a többség – zabál bánatában, a másiknak meg elmegy az étvágya. Én szerencsére a második csoportba tartozom. – Tyű de vagány! – kiáltott föl Jess. – Akár fölveszed ma este, akár nem, tökéletes! – Nem túl bő? – bizonytalankodtam a tükör előtt forgolódva, és összébb fogtam a derekamon az övrészt. Jess egy laza legyintés kíséretében elmagyarázta, hogy ez egy csípőnadrág, amelyben éppen az a pláne, hogy nem a derékon végződik. Amellett egy fehér nadrág, ellentétben a feketével, sose legyen szűk: „Egy szűk fehér nadrág olyan… Britney Spearses.” Na, ezzel jól a nővérem elevenére tapintott. Ellentmondásnak tetszik, de Daphne egyre inkább az a típusú középkorú nő, aki imádja a tinédzserekre jellemző bolondos dolgokat. A hálószobájának ablakpárkánya most is tele van plüssállatokkal. És persze tántoríthatatlan Britney-rajongó. Annyira, hogy tíz évvel ezelőtt képes volt beülni a Rockefeller Plazába, hogy megnézze bálványát a „The Today Show” felvételén. Az ötödikes tanítványai aztán kiszúrták a tévében, és teljesen odáig voltak,

amikor látták, hogy a tanító nénijük teli torokból trillázza a többiekkel a „Hit Me Baby One More Time”-ot. Daphne és Jess tehát egyetértett abban, hogy a fehér nadrág mesésen áll rajtam, és Daphne vállalta, hogy megkurtítja a szárát. A selyemtop éppen ott szűk, ahol kell (ez is Jess egyik divatszabálya: ha a nadrág bő, a blúz legyen szűk és viszont), a rafinált fuksziapiros boleró pedig hab a tortán. – Arra az esetre, ha hűvös lenne az étteremben – jegyezte meg Jess. – Vagy ha Richard hidegre állította a légkondiját! – toldotta meg vihogva Daphne. Én még mindig a tükör előtt forgolódtam, és megállapítottam, hogy csakugyan egész jól festek. És ami fő, ezzel be is fejeztük a vásárlást, amit szívből utálok. Ha egyszer nyerek a lottón, az lesz az első dolgom, hogy szerződtetek egy személyi bevásárlót az élelmiszerek, ruhák, karácsonyi ajándékok és egyebek beszerzésére. Így hát gyorsan felöltöztem, a pénztárhoz mentem, és már fizettem is. Megvolt a teljes szerelés, amely majd kellő önbizalmat kölcsönöz, Richard pedig tutira elájul, ha meglát benne. Bevallhatom, hogy ami az öltözékemet illeti, Jessnek és Daphnénak igaza volt. Először is tökéletes összhangban állt a Spice Market fényűző vendégseregének viseletével. És ami még fontosabb: Richardnak az volt az első mondata, hogy fantasztikusan nézek ki. – Még sosem láttalak ilyen dögösen – mondta, s én bizseregtem a derekamon egy pillanatra megpihenő tenyerének melegétől, mialatt a főpincér az asztalunkhoz vezetett. – Habár azt hiszem, még sosem találkoztunk a munkán kívül. – Így igaz – bólintottam. És elismerően pásztázta végig a szemem kordbársony zakóján a csíkokat. Erről hirtelen beugrott egy kép Richard volt asszisztenséről, Jared Lewisonról, akiről köztudott volt, hogy meleg, amint 1-től 10-ig pontozza a kollégái külsejét (természetesen a hátuk mögött), mint egy bíró az olimpiai

tornaversenyeken. Michael jóban volt vele, így nem volt nehéz továbbadnia nekünk az eredményeket. Az az igazság, hogy hálás lehetek Jarednek, aki megtanított arra az alapvető szabályra, hogy május elseje után ne viseljen az ember lakkcipőt. Michael, aki csapnivaló diplomata, arról is tájékoztatott, hogy az én öltözködésemet hármasra értékelte. Megkérdeztem Richardtól, tudott-e a Jared-féle pontozásról. – Persze. Én rendszerint kettő és négy között kaptam tőle. Illetve egyszer még hatot is. – Akkor mi volt rajtad? – kérdeztem, amikor a narancssárga kimonós pincérnő elénk tette az étlapot. – Azt hiszem, valamilyen kötött garbó. Elmosolyodtam, és azon kaptam magam, hogy teljesen fesztelenül diskurálok vele. – Úgy tudom, ha valaki Louis Vuittont vagy Pradát viselt, automatikusan kapott tőle plusz egy pontot. Ha viszont Gape-et vagy, isten ments, Old Navyt, azonnal levont hármat. – Hol van most a jó öreg Jared? – kérdeztem. – Nem tudom. De valami azt súgja, hogy egy bárban ücsörög a haverjaival, és egymás öltözetét dicsérgetik. Megint elvigyorodtam, mert eszembe jutott egy másik Jaredsztori. – Most min mosolyogsz? – kérdezte Richard. – Csak úgy. – Kiszúrtam egy pofát a bárpultnál: biztos voltam benne, hogy Chris Noth az egy szédítő szőkeséggel. Alacsonyabbnak láttam, mint amilyennek képzeltem. – Mégis, mi olyan vicces? Magam is éreztem, hogy inkább vigyorogtam, mint mosolyogtam, ami korántsem ugyanaz. – Eszembe jutott valami, amit szintén Jared követett el ellened – vallottam be. – Mit?

– Azt hallottam, hogy kiborította a papírkosaradat, és talált egy meglehetősen… izgalmas képeslapot. – Mikor volt ez? – Nocsak, többször is előfordult? – ugrattam. Legyintett, mint aki azt mondja: Szóra sem érdemes! – Úgy három éve lehetett. Jared azt gyanította, hogy a művészeti osztály egyik munkatársával járok. Megpróbáltam emlékezetembe idézni a nő nevét, de nem sikerült. – Lydiával – segített ki. – Szóval igaz volt? Bólintott. – Lefeküdtem vele, de… nem hiszem, hogy aláírta volna a nevét a képeslapon. – Nem is. De Jared fölismerte a kézírását. Az egész kiadónak megmutatta a lapot és valamilyen jegyzetblokkot. Baromi büszke volt a felfedezésére. – Wow. – Lydiának is ez lehetett a véleménye – mondtam, magamat is meglepve ezzel a kommentárral, mivel nem volt szokásom ilyen kétértelmű célzásokat tenni. Miközben továbbra is mosolyogva tanulmányoztuk az étlapot, megpróbáltam kielemezni, miért vagyok Richarddal ilyen őszinte. Arra jutottam, hogy ezt nem annyira neki, mint inkább az én megváltozott gondolkodásmódomnak köszönhetem. Amikor Bennel szakítottam, úgy éreztem, minden félelmem a házassággal szemben igazolást nyert, és eszem ágában sincs újból megpróbálkozni vele. Ezért nem is kell új szabályokat fölállítanom. Ha eddig azért voltam szabad, mert nincsenek gyerekeim, most még szabadabb vagyok, mert férjem sincs. Azt csinálhatom, amit csak akarok. Jelen esetben történetesen minden további nélkül flörtölhetek egy nagyágyúnak számító kollégámmal. Ahogy telt az idő, egyre fesztelenebbül beszélgettünk, nevetgéltünk, ugrattuk egymást. Egyetlen téma sem volt tabu. A kiadói munka után szóba kerültek az utazások, könyvek, zene, a család. És persze a korábbi kapcsolatok.

Amikor Ben került sorra, azt gondoltam, egy kicsit szomorú leszek, vagy védekezni fogok, de egyik sem következett be. Minden további nélkül használtam a múlt időt: „úgy éreztem”, „volt”, „voltunk”. Egyenesen belenéztem Richard szemébe, és vagányán felkiáltottam: „Ennyit a múltról.” Bólintott egyetértése jeléül, én pedig gondolatban visszatértem a jelenbe, örültem, hogy előbbre léptem, és Richarddal vagyok együtt romantikus kettesben.

Tizennégy Az első randink sikere ellenére – meglepő módon – még csak nem is csókolóztunk azon az estén. Sőt az azutánin sem, pedig kávézás ürügyén még Richard lakására is felugrottunk vacsora után. Nem tudom, mi volt a halogatás oka. Mondhatnám azt, hogy egyikünknek sem volt annyira sietős, vagy hogy a szemérmes szűziesség és a tisztesség tartott vissza. Piszkosul vonzónak találtam, és tudtam, hogy ő is engem. Azt is éreztem, hogy az egésznek semmi köze Benhez – őt már szinte el is felejtettem. Úgyhogy a távolságtartásunk egyetlen magyarázataként csakis arra tudtam gondolni, hogy mindketten élvezettel lubickolunk a kölcsönös szexuális vonzalomból fakadó állandó bizsergésben. Mindig örömmel mentem dolgozni, de még sosem volt a munkahelyem ilyen csábító és izgalmas játéktér. Mindennap korán értem az irodába, és türelmetlenül vártam Richard első telefonját. Gyakorta késő estig dolgoztam, hiszen valahogy be kellett hoznom azt a háromórás lógecolást, amit a két emelettel följebb szintén munkát mímelő férfival e-maileztem el. Ha összetalálkoztunk a hallban, semmitmondóan, udvariasan elcseverésztünk, majd ki-ki bement az irodájába, hogy őrült e-mailezésbe kezdjen: „Istenien nézel ki!” „Nem, te nézel ki vadítóan!” Le mertem volna fogadni, hogy az első csók a kiadó falai közt fog elcsattanni.

Egy hétfő este volt – már majdnem tíz óra –, amikor az egyik szerzőmre vonatkozóan intéztem kérdést Richardhoz e-mailben. Vártam a válaszát, és egyszer csak megjelent az ajtómban. – A fenébe, Richard! Halálra ijesztettél. A szokott vigyorral felelt, majd valami olyasmit mondott, hogy biztos rossz a lelkiismeretem. Nem, ráztam a fejem, s fölálltam, hogy az ajtóhoz menjek. – Hova készülsz? – kérdezte, és elállta az utamat. A testünk egymáshoz ért, s ettől teljesen megremegtem. – Ö… a másológéphez – hebegtem, s meg akartam kerülni. Most sem engedett tovább. Visszatolt a szobámba, és becsukta mögöttünk az ajtót. – Mire készülsz? – kérdezem, de pontosan tudtam a választ. Az arca az enyémhez közeledett. Jobbra billentettem a fejem (ebben a szögben élvezem leginkább a csókolózást). Ő meg balra. Az ajkunk minden erőlködés nélkül, lágyan egymáshoz ért. Aztán már hevesebben. Olyanok voltunk, mint két filmsztár, akik tiltott helyen találkoznak. A csók közben figyeltem magam, és arra gondoltam, milyen jól festhetünk. Richard az a fajta férfi, aki minden nőből a szuperszexi végzet asszonyát hozza ki. Hátrább tolt az íróasztalom felé, fölemelt, és szenvedélyesen, de nagyon óvatosan tett le rá. Keze a meztelen combomon egyre feljebb siklott. Örültem, hogy reggel a szoknya mellett tettem le a voksom, alája – halleluja! – finom, csipkés fehérneműt vettem. Néha meglepően összejönnek a dolgok; gondolatban eltettem ezt az észrevételt arra az esetre, amikor majd a balszerencsém miatt kesergek, mert, mondjuk, egy repülőúton két hájpacni utas közé szól a jegyem. Richard még mindig csókolt, de már nemcsak a számon, hanem a nyakamon és a kulcscsontomon is. Igazi szakértő, állapítottam meg, és nem volt kétségem afelől, hol szerezte a tapasztalatait. Lydia jutott az eszembe, meg a többi nő, aki megelőzött. Némelyikkel a munkahelyünkön jött össze, másokkal bárokban vagy éttermekben,

esetleg a földalattin. De nem érdekelt. Az sem, ha több kapura játszik, és velem párhuzamosan más nőkkel is találkozgat. Csak azt akartam, hogy érjen hozzám, öleljen magához, akár itt, az asztali lámpám pislákoló fényében. – Feljössz hozzám? – súgta a fülembe. – Naná – súgtam vissza, ő meg tovább csókolta a nyakam. Tenyerem a hátára fektettem, melyet a feltételezettnél is izmosabbnak éreztem. Nem olyan sok az a negyvenöt év, mondtam magamban. Egy csöppet sem sok! – Most? – kérdezte. – Ühüm. De ahhoz előbb levegőt kellene kapnom. Nagy nehezen elengedtük egymást, és villámgyorsan eldöntöttük, hogy szerzek egy taxit, és megvárom, amíg odafönn összeszedi a dolgait. Még egy csók, aztán kinyitotta az ajtót. Győzelemként könyveltem el, hogy Jimmy, az emeleti őr észrevett minket. Az az igazság, hogy már egy csöppet sem érdekelt, ki tud rólunk: a kapcsolatunkat úgy tekintettem, mint egy kitüntető jelvényt. Nem áldozat vagyok. Nem elkeseredett elvált asszony. És ennek Richard a bizonyítéka. Azonnal találtam taxit. Egy perc múlva Richard is ott volt. A taxiban nem csókolóztunk, de egy pillanatra sem engedtük el egymás kezét. Ő közben többször a fülembe súgta, alig várja, hogy hazaérjünk. A lakásba belépve, azonnal a hálószoba felé vettük az irányt. Örültem, hogy nem kérdezte meg, nem innék-e valamit. Annak is, hogy nem ültünk le a kanapéra, s nem kezdtünk beszélgetni. Mielőbb az ágyában akartam lenni, s minden porcikámmal érezni a közelségét. Két perccel azután, hogy becsuktuk az ajtót, már ott is voltam, és éreztem is. Minden finom hűvös és sima volt: az ágynemű, a zene (Sam Cooke); még Richard házi kedvence, egy Rex névre hallgató sziámi macska sem zavart, noha megbotránkozva nézett bennünket az ablakpárkányról. Csak egy – előre látható – kellemetlen pillanat

adódott, amikor abbahagyta a simogatást, rám nézett, és azt kérdezte: „Kell vigyáznom valamire? – Valami baj van? – kérdeztem értetlenül. – Dehogy – felelte, és izgatóan megcsókolta a combom belső oldalát. – De… szedsz fogamzásgátlót? – Persze – leheltem. – Persze, hogy szedsz, hogy is felejthettem el – kapott a fejéhez Richard. Ez a kommentár hirtelen eszembe juttatta Bent és a kisbabaügyet, nem tehetek róla, de fájdalmas sajgást éreztem. Az exférjem ugyanezt csinálja Tuckerrel, mondtam magamban. Vagy valaki mással. Nyugi, Claudia, élvezd a pillanatot, megérdemled, mondtam magamnak. Elvégre sokkal jobb itt lenni ezzel az Adonisszal, mint egy bőgő masinát pelenkázni éjnek évadján. Különben is, ez nem verseny. Egyáltalán nem lehet az. Néhány perccel később már szeretkeztünk. – Jó vagy – súgta. – Ezt mondod minden nőnek – súgtam vissza. – Nem. Csak annak, akivel tényleg jó. Elmosolyodtam, mert hittem neki. Sosem hazudik fölöslegesen. Pár perc elteltével szétvált a testünk. Kibontakoztunk egymás öleléséből; éreztem, hogy Richard nem az az ölelgető fajta. Én is csak addig tudom elhúzni, amíg van valamennyi fizikai vagy más kölcsönös utórezgés. Feküdtünk egymás mellett, a párnáknak és a bőr fejtámlának támasztva a fejünket, derékig betakarózva, karjával az enyémen; ujjai a csuklómat simogatták. Közben a munkánkról beszélgettünk, de nem azért, mintha nem lett volna más témánk, hanem mert kíváncsiak voltunk arra, amit még nem tudtunk egymásról. – Mit szeretsz a legjobban a munkádban? – kérdezte. Mérlegre tettem az összes szabványos feleletet: szeretem a könyveket, általában az írott szót, és szívesen elmenekülök egy másik világba. Ami mind igaz, de nem ezt szeretem a legjobban a

szerkesztésben. Van még valami, ami talán még jobban vonz, ez pedig egy-egy új tehetség felfedezése. – Nehéz választani. Azt hiszem, azt, ha olvasás közben megragad valami. Amikor azt érzem, az illető csakugyan tud írni, és muszáj vele dolgoznom. Úgy mosolygott rám, mint aki azt mondja, „folytasd!”. Tehát folytattam: – Olyan érzés, mint amikor a gimiben hallgattam egy még csak kezdő bandát, aztán később elmondhattam: A Depeche Mode? Ősidők óta ismerem őket! Imádom a régi számaikat! Ilyen az, amikor az ember felfedez egy új szerzőt. Mintha elsőnek avatták volna be egy titokba… És te? Te mit szeretsz a legjobban a munkádban? – Nem is tudom. Talán azt, hogy konkrét emberekkel függ össze. És szívesen járulok hozzá egy-egy könyv sikeréhez. Amikor minden róla és a könyvről szól, és egész köteg kritika jelenik meg a sajtóban… Néha pedig azt a mindent-vagy-semmit érzést. Tudod, hogy van ez… Bólintottam: pontosan tudtam. – Az is előfordul – folytatta –, hogy hiába tesz meg mindent az ember, az eredmény nulla. Ami különösen bánt, ha szeretem a könyvet és az írót is. Ismét bólintottam, hiszen tudom, mennyire szívszorító, ha megbukik egy könyvem. Főleg ha egy általam nagyra tartott szerző az áldozat. – Meg aztán – fűzte hozzá mosolyogva – mintha az lenne a leghőbb vágyam, hogy a reklám révén magam is reflektorfénybe kerüljek. – Te nem az a fajta vagy – ráztam a fejem, s közben arra gondoltam, ő valahogy természetes módon van állandóan reflektorfényben. Nem kell érte erőlködnie. – Remélem is. Mert tudod, Parr, semmit sem utálok jobban, mint elmenni egy koktélpartira, és nézni a kiadók névjeggyel fölszerelt embereit, amint körüllihegik a médiát, és megpróbálják eladni az

árut. Amikor úgy beszélnek velük, mintha a legjobb barátaik lennének. Közben fél szemmel azt lesik, figyelnek-e rájuk egyáltalán. Mintha egy nő ruhakivágásába bámulnának bele… – Neked nincs szükséged névjegyre. – Nos… tényleg nincs. Megszólalt a telefon, de oda sem nézett. Később viszonoztam a gesztusát, amikor meghallottam a mobilomon Jess saját csengőhangját: a Verve „Bittersweet Symphony”-ját. De újból megszólalt, majd harmadszor is. – Jobb, ha fölveszem – mondtam. – Hátha fontos. Richard tudta, hogy Jess a legjobb barátnőm és lakótársam. Közelebb hajolt, és arcon csókolt. – Hívd vissza. Lenyúltam az ágy közelében heverő fehérneműmért, gyorsan magamra kaptam, és a díványhoz mentem, amelyre a retikülömet hajítottam. – Hol vagy? – kérdezte Jess. – Richardnál. – Jólesett kimondanom. Reméltem, még sokszor lesz rá alkalmam. – Mi van? – Dobott – nyögte a telefonba olyan hangon, mint aki sírt, vagy mindjárt sírni fog. – Azt mondta, még mindig szereti a feleségét. Rendbe akarja hozni a házasságát… – Mindjárt megyek – mondtam, és rácsaptam a készülékre a fedelet. Bocsánatkérő pillantást vetettem Richardra, és befejeztem az öltözködést. – Tényleg sajnálom, de el kell mennem. – Valami baj van? – kérdezte. Kidugta a lábát, és fölrántotta a bokszeralsóját. – Szerelmi válság – feleltem. Az ajtóig kísért, és csókkal búcsúzott el tőlem. Törtem a fejem, mit mondhatnék. Végül ennél maradtam: – Köszi a mai éjszakát. – Kicsit hivatalosan hangzott, ezért megtoldottam: – Nagyon élveztem.

– Én is. Bármikor újrázhatunk. Komolyan. Jess teljesen kivolt, mire hazaértem. Törökülésben ült a szoba sarkában, és legalább egy tucat cigarettacsikk hevert a maga mellé tett csészealjon. Pár évvel ezelőtt abbahagyta a dohányzást, de mindig újrakezdte egy-egy érzelmi válság vagy stresszes tárgyalási periódus idején. Annak, aki ilyenkor látta, eszébe sem jutott, hogy milliós üzleteket tud kötni. Szó nélkül megöleltem, mert tudtam, mennyire vágyott rá, hogy zöld ágra vergődjenek Treyjel. Valahogy megálltam, hogy ne nevezzem szemét disznónak. Egyelőre. – Igazán hittem neki – szipogta, és elsírta magát. Rossz volt nézni. Még egy ok arra, hogy ne legyen gyerekem. Egy szenvedő gyerek látványa elviselhetetlen lehet. Miközben Jesst hallgattam, önkéntelenül eszembe jutott az az érzés, amit általában érzek, ha valaki a kutyája elvesztése miatt bánkódik. Persze tudom, hogy az is szomorú, de mégsem annyira. „Tudom, hogy szeretted Flasht, de az isten szerelmére, csak egy foxi volt, nem a fiad!” – próbáltam már vigasztalni egy-két barátomat. Talán azért voltam képes ilyen lenni, mert sosem volt kutyám, mivel anya allergiás volt a kutyaszőrre. Ugyanígy tekintettem Treyre. Sosem folytattam viszonyt nős férfival. Szinte a nyelvemen volt: Tudom, hogy szeretted Treyt, és jó volt vele a szex, de hogy voltál képes szeretni, amikor egy másik nő férje? Egy szélhámos. Sosem voltatok igazán együtt. Még a legromantikusabb pillanatokban sem. Úgyhogy föl a fejjel, kisanyám, semmit sem veszítettél! De nem most volt itt az ideje, hogy mindezt elmondjam. Hagytam, hadd sírja ki magát. Ő is ezt tette velem – nem mintha Bent és Treyt valaha is egy napon lehetne említeni. – Te ezt nem értheted – hüppögte. – Azt hittem, ő lesz a gyerekeim apja. Két évet invesztáltam bele. Két teljes évet! Öreg vagyok hozzá, hogy mást keressek. – Nevetséges! Nem vagy öreg.

– Már majdnem harmincöt vagyok. Kifutok az időből. Lejár a petéim szavatossága. Te ezt nem értheted. – Még rengeteg jó petéd van. – Nagyon igyekeztem részvevőnek mutatkozni, de muszáj volt az előbbi mondatára koncentrálnom. – Miért gondolod, hogy nem érthetem meg? Sosem szoktunk vitatkozni, ezért nem észlelte a kérdés élét. Máris megbántam, hogy visszahívtam. Még mindig Richardnál lehetnék. – Mert te nem akarsz gyereket. Így igaz, gondoltam. És valószínűleg csakugyan hiányzik belőlem az empátia. Nem tudom elképzelni, mit érez egy másik nő, amikor én nem vágyom az anyaságra. Végtére is milyen nő az, aki nem szeretne anya lenni?

Tizenöt Daphne másnap a meddőségi klinika várószobájából telefonált. A heti szerkesztői megbeszélésre készültem, és a hátralévő nyúlfarknyi időt arra szándékoztam fölhasználni, hogy átnézzem a jegyzeteimet és jó reggelt kívánjak Richardnak. A Jessel folytatott beszélgetésem után visszahívtam ugyan, de még mindig kínosan érintett, hogy az első igazi együttlétünk után olyan gyorsan elhúztam. Halovány kísérletet tettem, hogy lerázzam Daphnét, mondván, hogy most nem tudok beszélni vele, majd az értekezlet után visszahívom. – De még csak kilenc-tizenkettő van! – Na és? – Milyen hely az, ahol negyed tízkor kezdődik egy értekezlet. Mit mondhattam volna erre? Bekaptam a csalit: – Valójában fél tízre kell a tárgyalóban lennem. – Akkor igazán van még néhány perced. Megadóan sóhajtottam. Daphne azt hiszi, hogy mert saját szobám és telefonom van, bármikor a rendelkezésére állhatok. – Oké, Daph. Még van három percem. Miről van szó? Szinte magam előtt láttam diadalmasan felvillanó mosolyát. – Itt vagyunk a rendelőben. Tonyt fogják tesztelni, hogy megnézzük, nem vele van-e baj. – Aha. – Közben megnéztem az e-mailjeimet. Richardtól is jött egy; már a neve láttán is szaporábban vert a szívem. Isteni volt a tegnapi éjszaka! – Az első lépés a spermák elemzése.

– Aha. – Úgyhogy beküldték egy kisszobába, ahol szexlapokkal meg gusztustalan pornófilmekkel árasztották el. – Szegény Tony! – nevettem. – Szegény Tony?! Aki most meztelen nőket bámul?! Szerintem nem őt kellene sajnálnod. – Biztos vagyok benne, hogy zavarban van – magyaráztam, és megnyitottam Richard e-mailjét: „Mikor láthatlak megint?” Gyorsan bepötyögtem: „9:30-kor. Ott leszel az értekezleten, nem?” – Egyáltalán nincs zavarban – folytatta Daphne. – Állati viccesnek tartja az egészet. Azt kérdezte a nővértől, nincsenek-e leszbivideók is. – Tony akkor viccel, ha zavarban van. Nem emlékszel, amikor valamelyik hálaadás napján elfelejtette befékezni az új kocsitokat, és hátragurult vele? Négy autó ütközött egymásnak miatta. Évekig röhögött rajta. Még most is emlegeti. – Az más. Az tényleg vicces volt. Leszámítva a kárt. – Ez is vicces lesz egyszer. – Közben gyorsan elolvastam Richard azonnali válaszát: „Egyedül szeretnék lenni veled. Pont mint az éjjel.” – Szerinted kár dühöngenem? – kérdezte Daphne. Ez jellemző rá. Mindig azt akarja, hogy én döntsem el, van-e oka az érzelmi reakcióira. – Értem, mi miatt bosszankodsz – kezdtem óvatosan, mert már azt is megtanultam, hogy szőrmentén kell kezelni a félelmeit, s közben visszaírtam Richardnak: „Én is erre vágyom.” – Szerintem inkább ordenáré, mint vicces. Ez is egy újabb megaláztatás ebben az amúgy sem kellemes helyzetben. – Vedd inkább úgy, hogy ezen is túl lesztek. – Nem gondolod, hogy Tonynak azt kellett volna mondania, nincs szüksége… izé… segédeszközökre? És pornófilmek bámulása helyett inkább a feleségére kellene gondolnia?

– Biztos vagyok benne, hogy rád gondol. Bízzál benne, Daph! Sóhajtott. – Na persze… A szexuális életünk kész csőd. Egyszerűen nincs. Vagy ha van, tisztára rutin. – Lesz még jobb is – vigasztaltam, és megint eszembe jutott Richard. Mennyire jó volt vele tegnap éjjel! Nekem sosem kell megtapasztalnom a mesterségesen előidézett, szex keserveit. – Most nagy nyomás nehezedik rátok – vigasztaltam. Az órámra néztem: már elmúlt negyed tíz, cirka négy perc, amíg a lift megtesz három emeletet, és még oda is kell érnem a tárgyalóhoz; jó, ha hét perc marad a jegyzeteim átnézésére. Már épp elköszöntem volna, amikor újra megszólalt: – Mit gondolsz, ő tehet róla? – Miről? – Nyilván nem Tony tehet róla, hogy a klinikájuk, amelyet Daphne választott ki, pornófilmeket tart raktáron. – Az ő hibája vagy az enyém, hogy nem esem teherbe? Daphne nyilván tisztában volt vele, hogy erre nem tudok válaszolni, de ez sosem tartja vissza attól, hogy ilyeneket kérdezzen. Poénra vettem hát a dolgot. – Szerintem valószínűleg az övé. De előre megmondom, hogy ezt a hibát ki lehet javítani… Hallgass ide, Daph, most már tényleg rohannom kell. Majd fölhívlak az értekezlet után, oké? – Oké. De szoríts nekem, hogy igazad legyen… és hogy ő legyen a ludas. Ez az utolsó megjegyzése annyira megzavart, hogy egy pillanatig meredten tartottam kezemben a kagylót. Mint a rossz tévéfilmekben. Vissza kell változnom szerkesztővé. A heti szerkesztői értekezlet célja kéziratok előterjesztése az irodalmi vezetőnek és a többi osztály főnökeinek, akik vagy elfogadják, vagy különféle indokokkal megfúrják a javaslatokat. „Ezt nem lehet eladni, ez erősen hasonlít egy másik, tavaly megjelentetett könyvre, vagy egyszerűen felesleges pénzkidobás lenne” – szokták

mondani. Mindez magas érzelmi hőfokon zajlik; nem ritka, hogy egy-egy kezdő szerkesztő, aki elszántan igyekszik magának nevet szerezni, könnyek közt távozik a megbeszélésről. Nekem is voltak kezdetben ilyen traumatikus élményeim, de az idén hat javaslatomból hat be is jött, és jó lenne megtartani ezt a házi rekordot. Na, meg Richardnál is jó benyomást akartam kelteni. A tegnapi éjszaka után cikis lenne leégni. Amikor bementem, azonnal megéreztem a jelenlétét. Harsányan nevetett valamin, és a szemem sarkából láttam, amint kávét tölt egy műanyag pohárba. Nem mertem odamenni hozzá, vagy akár csak ránézni; szó nélkül leültem a hosszú asztalhoz, és átfutottam a jegyzeteimet. Jacqueline Dody jött oda hozzám, letelepedett a mellettem lévő székre. Jó barátnőm és hűséges kiadói szövetségesem. Megkérdezte, nem kérek-e egy fánkot. Köszönöm, nem, mondtam, és alighanem ez volt az első eset, hogy visszautasítottam, de túl ideges voltam ahhoz, hogy egyek. Még sosem kellett szakmai előadást tartanom olyasvalaki előtt, akivel őrületesen jót szexeltem előző éjszaka. – Mi a manó! Parrnak nem kell a fánk? – nevetett hangosan Richard. – Tényleg, Claudia, mi ütött beléd? – csatlakozott hozzá Jacqueline. –Az olyan csontkollekció, amilyen te vagy, nyugodtan megengedhet magának egy kis édességet. – Megpróbálok a témára koncentrálni – védekeztem. Richard pedig odaült a másik oldalamra. Éreztem, hogy elhagy a bátorságom. Még jobban elhagyott, amikor a lába az enyémhez ért. Odébb húzódtam, s közben megfordult a fejemben: vajon hány nővel játszotta már el ezt ugyanezen asztal alatt? És vajon hánnyal feküdt le? Amikor megint az enyémhez érintette a lábát, figyelmeztetőn pillantottam rá. – Mi van? – kérdezte. – Semmi.

Sam Hewlett, az irodalmi vezetőnk megnyitotta az értekezletet, majd átadta a szót Molly Harringtonnak, aki egy Bruges-ben játszódó történelmi regényt terjesztett elő. Megpróbáltam koncentrálni, de csak az éjszaka történtekre tudtam gondolni. Richard szórakozottan firkálgatott a jegyzetblokkjára, és amikor odanéztem, ezt láttam: „Még mindig.” Észrevéve, hogy figyelem, melléírta: „érzem”. Gyorsan továbblapozott, és befejezte: „az ízedet”. Két órával és hat kézirattal később (amelyek közül négyet visszautasítottak) rám került a sor. Richard felém fordította a székét, és rám mosolygott. Emiatt egy kicsit bizonytalanul kezdtem beszélni arról, milyen szellemesnek és lebilincselőnek találtam a beterjesztett kéziratot. – Egy chicagói nőről szól, aki különféle okokból úgy dönt, hogy föladja biztos egzisztenciáját, és Dél-Franciaországba költözik. Sok akadály és csapás éri, de a végén meglepő felfedezéseket tesz önmagáról… A könyv hihetetlenül érdekes, és szívet melengető. – Kiknek szánod? – szakított félbe Hewitt. – Mindenkinek, aki kedveli Peter Mayle-t. De ez a regény jóval földközelibb, úgyhogy még nagyobb olvasóközönségre számíthat, mint az ő könyvei. Fiatal és idős nőkre egyaránt. Sőt szerintem a férfiak is élvezni fogják. Egy másik szerkesztőnő, Dawn Bolyn hajolt előre, arcán a szokásos önhitt kifejezéssel. Dawn az a típus, aki személyes sértésnek veszi mások sikerét. Főleg az enyémet. Úgyhogy nem lepődtem meg, amikor így szólt: – Úgy hangzik, mint azok a sorozatban megjelenő toscanai cukormázas ponyvaregények. – Ha szabad megjegyeznem, Dawn, Franciaországról van szó, nem pedig Olaszországról. És egy csöppet sem hasonlít azokra. Nem ártana, ha egy kis alapozót kennél arra a zsíros bőrödre, tettem hozzá gondolatban. Jacqueline most is mellém állt:

– Én is elolvastam a kéziratot. Nagyon eleven és informatív, anélkül, hogy túl lenne írva. Nem bírtam letenni. Richard szólalt meg váratlanul: – A szerző csakugyan Franciaországba költözött? Megráztam a fejem. – Akkor sajnos nem tehetünk rá fotós borítót, de el tudok képzelni egy szép rajzosat… Szerintem Claudia beszámolója meggyőző. Minden szem rászegeződött. Ritkán szólal meg az értekezleteken, de akkor súlya van a véleményének, úgyhogy éreztem, a mérleg az én javamra billen. Hewitt szavazásra bocsátotta a kérdést, és a javaslatomat, ha kis többséggel is, elfogadták. Richardra sandítottam, aki lopva rám kacsintott. Te jó ég, csak nem a szexnek köszönhetem ezt a kis győzelmet?! Nem voltam biztos a válaszban, de egyszerre rájöttem, hogy nagyon vékony a határvonal a sikeres és a botrányos élet között. Mihelyt visszaértem a szobámba, fölhívtam a nővéremet. Autóban ült, egyedül, úton a zöldségbolt felé. – Hogy ment? – Sikerült neki néhány spermát produkálnia – felelte gúnyosan. – A széplányok közreműködésével. – És mi a verdikt? – Ahhoz kell még néhány nap. De mit számít ez a pár nap, amikor egy évtizede próbálkozik az ember? Ez nem volt igaz: nem lehet próbálkozásnak nevezni azt, ha éveken át szed valaki tablettát, a párja meg gumit használ, hogy átvészeljék valahogy a nyomorúságos egyetemi éveket meg a saját otthonuk megszerzését. – Minden jó, ha jó a vége. Figyelj ide, Daph, emlékszel, hogy azt mondtad, remélhetőleg Tony problémája… illetve hibája? Ezt hogy értetted? – Úgy, hogy nem szeretném, ha engem hibáztatna.

– Azt hiszed, tényleg a szemedre hányná? Egy csöppet sem vallana rá. – Tudom. Néha mégis ez az érzésem. – Szerintem egyikőtök sem hibáztathatja a másikat. – Olyan nyomasztó ez az egész hercehurca! – Bárcsak megúsztatok volna nélküle. – Mondd, hogy van értelme! Mondd, hogy anya leszek egyszer! – Egészen biztos. Ha pedig mégsem, végső esetben örökbe is lehet fogadni. – Végső esetben. De én saját kisbabát szeretnék. Akit én hordok ki. Át akarom élni az anyaság minden fázisát. Talán ezért remélem, hogy Tony spermájával van valami gond. Mert akkor még lehet saját gyerekem. – Úgy érted, valaki mástól? Képes lennél ezért elhagyni a férjedet? – kérdeztem rémülten. – Dehogy! Spermabankra gondoltam. Meglepne, ha Tony belemenne. Szinte mindenre hajlandó a feleségéért, de ezt már nehezen tolerálná. Ezen a délutánon, a szerzőkkel és ügynökségekkel folytatott tucatnyi telefon után azon kaptam magam, hogy az motoszkál a fejemben, mi lett volna, ha egy szép napon azt mondom: legyen. Elvégre, akik összetartoznak, együtt is maradnak nagyobb csalódások és véleménykülönbségek ellenére is. Egy ideig egymást hibáztatják, de végül tisztázzák a dolgot. A szerelem mindent legyőz. Egészségben, betegségben egyaránt. Erről szólnak a jó házasságok. Egy extrém példa jutott eszembe: Dana Reeve is együtt maradt a béna Christopherrel, mert a szerelmük erősebb és fontosabb volt minden másnál, amit többé nem élhettek át együtt. Fontosabb, mint a szex, vagy a lovaglás, vagy újabb gyerekek. Danának sok mindenről le kellett mondania, és önként mondott le róluk. Christopher minden áldozatot megért. Sokáig ültem az asztalomnál, háttal a számítógépemnek, nem törődve az e-mailt jelző pittyenésekkel, s azon töprengtem, vajon

Ben elhagyott volna, ha súlyosan megbetegszem? Ha csak néhány évem lett volna hátra? Vagy ha akartam volna, mégsem estem volna teherbe? De képtelen voltam elhinni, hogy Ben bármilyen körülmények között is elhagyott volna. Miért adta fel mégis? Én nem hoztam nehéz helyzetbe, csak azt akartam, maradjon minden úgy, ahogy volt. Olyan sokat kértem tőle?

Tizenhat Jó három napba telt, mire meg tudtam szabadítani a lelkem Ben emlékétől. Richardot kerültem ezalatt. Nem teljesen; változatlanul folytattuk az e-mailezést. De ha megkérdezte, mikor vacsorázhatnánk együtt, elnézést kértem, és későbbre ígértem a választ. Addig nem akartam együtt lenni vele, amíg Ben miatt emésztem magam, noha Jess szerint éppen a Richarddal való együttlét segített volna át ezen a váratlan krízisen. Tapasztalatból tudom, hogy ha úgy bújik ágyba az ember valakivel, hogy közben másra gondol, katasztrofális módon visszafelé sülhet el a dolog, és a kollégiumbeli barátommal, Paullal való szakítást juttatja az eszembe. A másik fontos szakításomat. Azokban a kezdeti New York-i napokban, közvetlenül diplomaosztás után Jess úgyszólván mindennap kirúgott a hámból, én viszont többnyire a Cure albumát, a „Pictures on You”t hallgattam vég nélkül, és kívánságműsorokba telefonáltam be dalokat kérve „Paulnak Denverbe”. Képtelen voltam kimászni a nyavalygásból (nem is igazán akartam), egészen addig, amíg össze nem jöttem egy felső East Side-i tetőteraszpartin Andersszel, egy huszonkét éves, hosszú szőke hajú, svéd profi teniszezővel. Azonnal megtetszettünk egymásnak, noha sejtettem, hogy az a fajta srác, aki mindenkinek egyből megtetszik, s valósággal körülzsongják a lányok. Én is mindjárt belezúgtam, amikor az est végén kiszúrt magának, és elkérte a telefonszámomat. A következő héten együtt vacsoráztunk, majd elmentünk egy moziba. Attól fogva rendszeresen együtt lógtunk, és nem törtük a fejünket azon, mire megy ki az egész.

Cirka egy hónap elteltével szeretkeztünk először a heverőjén, egy szivárványtarka gyapjútakaró alatt, amelyet a nagymamája kötött neki. Nem múlta felül a Paullal átélt numerákat, de sokkal jobb volt, mint az első, amit biztató kezdetnek hittem. Anders koktélt kevert és hot dogot készített utána, meggyújtotta a sólámpáját, és Marky Mark „Feel the Vibrations” című számára táncoltunk egészen addig, amíg a szomszédja át nem dörömbölt a falon, hogy hagyjuk már abba. Emlékszem, arra gondoltam, hogy ha nem is vagyok még szerelmes Andersbe, később az lehetek. Az az igazság, hogy ezt reméltem. Néhány nappal később, éppen a következő randink előtt kiléptem a zuhany alól, és észrevettem, hogy villog az üzenetrögzítőm. Noha majdnem három hónapja nem beszéltem Paullal, azonnal tudtam, hogy ő az, ami csakis arra utalhatott, hogy közel álltam a bedilizéshez. Megnyomtam a play gombot, és tényleg Paul volt. Reméli, jól vagyok, motyogta részegen, amit nemigen lehetett úgy érteni, hogy „őrülten hiányzol, és bárcsak veled mentem volna New Yorkba”, de mégiscsak fölhívott ezen a péntek estén. Igaz, hogy előbb jól leitta magát, amitől én, Jessnek hála, távol tudtam tartani magamat a szakításunk után. Kétszer is meghallgattam az üzenetet, majd némi habozás után letöröltem az egészet. (Eredetileg el akartam menteni további elemzés céljából.) Sajgó szívvel hajtottam végre a műveletet, ugyanakkor büszke voltam magamra, a tőrőlmetszett fiatal városlakóra, aki most egy hosszú szőke hajú, kemény szerváiról híres európaival randizik. Hol van már a kollégiumi pajtásom?! Ehhez az image-hez híven elszántam magam, hogy most aztán mindent bele. El Teddy'snél, a kedvenc mexikói éttermemben vacsoráztunk (időközben megszűnt), egyik jeges Margaritát ittuk a másik után (huh, utoljára a kollégiumban ittam jeges Margaritát), majd csatlakoztunk Anders teniszjátékos barátaihoz, végül pedig egy sohói zártkörű klubban kötöttünk ki, ahol fergetegeset riszáltunk. Anders remekül táncolt, néha bedobott egy-két különleges figurát, amin muszáj volt nevetnem. Megmenekültem, gondoltam. Aztán

különös dolog történt. A második szeretkezésünk közben azon kaptam magam, hogy Paul üzenetén morfondírozom. És egyszer csak elsírtam magam. Csakis a Margariták hatása, gondoltam, hiszen boldog vagyok! Csak azért imádkoztam, hogy Anders ne vegye észre a sötétben a könnyeimet. De nem volt ilyen szerencsém: éreztem, hogy megmerevedik. Óvatosan megérintette az arcomat. „Sírsz?” – kérdezte, a hangjából ítélve inkább rémülten, mint gondterhelten. Nem várta meg, mit válaszolok; felült, fölkapcsolta a villanyt, és tényleg ijedten nézett rám. Bocsánat, motyogtam. Azt kérdezte, mit csinált rosszul, miért lettem szomorú. Nem vagyok szomorú, feleltem, csak fáradt és részeg. De addig erősködött, amíg bevallottam neki Pault, akivel amiatt lett vége, hogy nem akart New Yorkba költözni. És hogy néha még mindig hiányzik, főleg ha szerelmes számokat hallok. Még azt is elárultam, hogy telefonüzenetet hagyott az este, amit kétszeri meghallgatás után töröltem. Nem baj, mondta, és unszolásomra ő is beszámolt néhány régebbi szerelmi ügyéről. Persze hogy zavart, hogy sírtam szex közben, de azt gondoltam, Anders meg én átléptünk egy küszöböt, s ez az éjszaka fontos, majdhogynem katartikus élmény mindkettőnk életében. Másnap reggel csókkal búcsúzott. Hazamentem, és örömmel újságoltam Jessnek: úgy érzem, végleg túl vagyok Paulon, és készen állok arra, hogy Andersszel továbblépjek. Csak az volt a bibi, hogy Anders nem így érezte, mert soha többé nem telefonált. Természetesen én se neki. De nyilvánvaló volt, ki dobott kit. Még mindig görcsbe rándul a gyomrom, ha arra az éjszakára gondolok. Mi történt volna, ha nem sírom el magam szeretkezés közben? Az az érzésem elmúlt, hogy minket egymásnak teremtettek, de óhatatlanul arra kellett gondolnom, hogy én rontottam el azt, ami fontos kapcsolattá vagy legalább tartós barátsággá fejlődhetett volna. Richarddal semmiképpen nem szabad elkövetnem ezt a hibát. Soha nem fogok szex közben sírni (hacsak nem annyira jó; egyszer Ben is megríkatott). Tudtam, hogy Ben még sokáig eszembe fog

jutni, de jó lenne, ha ez nem szivárogna át egy másik férfival folytatott viszonyba. Semmiképpen sem akartam kockáztatni az új kapcsolatom törékeny kezdetét. Minden kezdet törékeny. És pont ekkor fedeztem föl a postámban egy levelet, amely megint alaposan fölkavart. Azonnal fölismertem Annie kézírását, és belém mart a bűntudat, amiért nem mindig viszonoztam a telefonjait, és nem fogadtam el az ebédmeghívásait. Annie és Ray volt az egyetlen baráti házaspár, akikkel egyikünk sem volt képes a válás után teljesen szakítani. Mindenki más vagy Ben barátja volt, vagy az enyém, és ha nem is mondtuk ki, megegyeztünk abban, hogy én távol tartom magam az ő barátaitól, ő pedig az enyémektől. Ez futott át az agyamon, mialatt fölbontottam a borítékot. Egy meghívó volt benne az ifjabb Raymond keresztelőjére. – A francba! – mondtam hangosan, mert tudtam, hogy Ben ugyanilyen meghívót kapott, és mert a legkevésbé sem kívántam látni őt. Ugyanakkor pontosan erre vágytam leginkább. És gyűlöltem magam miatta. Visszacsúsztattam a meghívót a borítékba, és törni kezdtem a fejem, hogy mit tegyek. Telefonálhatok Annie-nek, és bevallhatom az igazat. Vagyunk olyan jó barátnők, hogy őszinte lehessek hozzá. Valószínűleg ezt tenném, ha nem az elsőszülött fia keresztelőjéről volna szó, ami mégiscsak nagyon fontos esemény. Mi van, ha hazudok neki? Ha kitalálok valamilyen kifogást? Mondjuk azt, hogy nem leszek itt a hét végén. Hogy már megvettem a vissza nem váltható repülőjegyemet. De akkor egy egész mesét kell költenem hozzá: egy Las Vegas-i, vagy Los Angeles-i, vagy New Orleans-i kiruccanást, és mindig eszemben kell tartanom, hogy augusztusban itt, vagy ott, vagy amott jártam. Amilyen a szerencsém, előbb-utóbb el fogom felejteni. Az alkalmi hazudozók buknak le leghamarabb. Nem szólva arról, hogy a korábbi átlátszó kifogásaim miatt azonnal gyanút fogna. Én is gyanakodnék a helyében. Már bántam, hogy nem fogadtam el legalább egy meghívásukat az eltelt egy hónap alatt, vagy hogy egyszer sem ugrottam föl megnézni

a kis Raymondot. Ha egy kicsit is erőt vettem volna magamon, kevésbé lenne sértő a keresztelőről való távolmaradásom. De miért kerültem annyira a találkozást? Sejtettem, hogy nem kell pszichiáternek lenni ahhoz, hogy rájöjjek az okokra. Semmi kedvem nem volt egy kisbabát látni. Semmi kedvem nem volt eszembe idézni, mit választott helyettem Ben. És semmi kedvem nem volt a régi ismerőseinkkel találkozni, akik Benre emlékeztetnek. Ráadásul Annie kéretlenül is részletesen beszámolt volna Ben új életéről, amire végképp nem voltam kíváncsi. Kivéve, ha azt hallom, milyen magányos és megtört. Ami nem valószínű, hiszen a saját szememmel láttam Tuckerrel édelegni. Lehet, hogy nem szerelmes belé, de egy csöppet sem látszott megtörtnek. Persze azt is mondhattam volna Annie-nek, hogy nem akarok Benről hallani, de azt sem szerettem volna, ha szerencsétlen lúzernak nézne, mert akkor végképp kicsúszik a lábam alól a talaj. Annie biztos elmondta volna Raynek, aki, mérget rá, hogy továbbadta volna Bennek, milyen szánni való teremtés vagyok. Vagy ha tiszteletben tartotta volna a kérésemet, és nem hozza szóba Bent, én magyaráztam volna bele mindenfélét a hallgatásába. Azt meg pláne nem akartam hallani, hogy „tudom, tudni sem akarsz Benről, de ő mindig rólad kérdez, ha látjuk egymást, és kétségbeejtően magányos nélküled”. Azt is tudtam, mit fog mondani Jess, ha hazajön, és meglátja a meghívót. Muszáj volt nevetnem, amikor csakugyan azt mondta: „El kell menned. Mégpedig Richarddal együtt. És szédítően jó csajnak kell kinézned.” – Arról aztán szó sem lehet, hogy magammal vigyem Richardot – feleltem. – Miért? Annie biztos nem venné zokon. – Mert nem tennék ilyet Bennel. És Richarddal sem. Olyan… szánalmas lenne. – Ellenkezőleg. Richard a barátod. Egy ilyen fontos eseményre a barátjával együtt megy el az ember.

– Te is tudod, hogy nem igazán a barátom. – Hát mi? – Az a férfi, akivel ékszer lefeküdtem. – Feküdj le vele még néhányszor, és azután menjetek el együtt. Kuncogtam, és a fejemet ráztam. – Nevess csak! Bezzeg nem fogsz nevetni, ha Ben visz magával valakit. Megdermedtem. – Képes lenne rá? – Miért ne lenne képes? – Nem. Soha. – Sohase mondd, hogy soha – intett Jess. Évek óta hangoztatta ezt, és rájöttem, hogy többé-kevésbé egyetértek vele. Semmit sem lehet biztosra venni, kivéve azt, ami váratlanul következik be. Téved, aki azt képzeli, hogy ez pont őrá nem vonatkozik. Fölvettem a telefont, és Annie számát tárcsáztam. – Szia! – kiáltotta örömmel. – Szia, Annie! Megkaptam a meghívót, és természetesen ott leszek… Vihetek magammal valakit?

Tizenhét Egy kis bűntudatot éreztem amiatt, hogy Richardot játszom ki Ben ellen. Illetve arra használom, hogy jobban mutassak Ben előtt. És hogy egyáltalán kihasználom. Jess szerint azonban nem használom ki igazából, hiszen tetszik nekem, és ez semmissé teszi a kihasználás fogalmát. Az ő, egyelőre áhított kisbabája keresztelőjére is elvinnéme, kérdezte. Azonnal rávágtam, hogy persze, mert nem akartam, hogy beleélje magát a kisbabaügybe. És mert jól tudtam, mire megy ki az érvelése. Olyan elégedetten mosolygott, mint aki egy bonyolult rejtvényt oldott meg. – Ez esetben teljesen tiszta lehet a lelkiismereted – mondta. Jó, ha az ember legjobb barátnője a racionális gondolkodás mestere. Néhány nappal később közösen készítettünk vacsorát Richard lakásán. Illetve én néztem, ahogy ő a vacsorát készíti, csak olyan kisebb feladatokat kaptam, mint a saláta megmosása meg a hagymaszeletelés. A salátamosás ellen nem is volt kifogásom: megmostam, leveleire szedve papírtörlőre terítettem és szárazra itattam őket, mielőtt beletettem volna a bambusz salátástálba. A hagymát azonban rossz irányban kezdtem aprítani. „Komolyan, Parr, hogyhogy nem tudsz hagymát vágni?” – kérdezte nevetve. – Tudtam – mondtam kicsit sértődötten. – Egy csomó dolgot megtanultam, csak elfelejtettem. Ugyanígy vagyok a paradicsomszeleteléssel.

– Hagyd, majd én – és kivette a kést a kezemből. Néztem, ahogy keresztben bevágja, majd vékony szeletekre szeli a hagymát. Mindig csodáltam azokat, akikben valamilyen váratlan tehetséget fedeztem föl. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Richard ennyire ért a konyhaművészethez. Elnéztem a szeme körüli apró ráncokat. Lezuhanyozhatott a jöttöm előtt, mert a haja még nedves volt hátul, és a kölnije illata is jobban érződött. Mezítláb volt és sötétkék farmert viselt. Fehér ingének ujját könyökig föltűrte. A hagymát az olajos serpenyőbe szórta: – Voilá? – kezét beletörülte egy konyharuhába, fölbontott egy üveg bort – ez szintén azon műveletek közé tartozik, amikhez nem értek –, és töltött belőle két pohárba. Az egyiket odaadta, és némán koccintottunk. Utálom a tósztokat, hacsak nincs valakinek különösen fontos mondanivalója. Az olyan szólamok, mint „a mai estére”, vagy „a házigazda egészségére”, tönkretehetik az egész hangulatát. Minden szónál többet mond, ha a koccintás pillanatában a partnerem belenéz a szemembe – úgy, ahogy Richard tette. Közelebb lépett, lehajolt és megcsókolt. Jó egy fejjel magasabb volt Bennél, ami kicsit megnehezítette az állva csókolózást. A legtöbb nő a nála magasabb férfiakat részesíti előnyben, én azonban jobban szeretem a nagyjából azonos magasságból adódó intimitást. Többek közt sokkal jobban lehet lassan táncolni. Nem mintha most bárki másra elcseréltem volna Richardot. Visszacsókoltam, majd megkóstoltam a bort. Mindig az este első csókja a legjobb. Lehet, hogy Richard is erre gondolt, mert eltelt néhány másodperc, mielőtt visszafordult a tűzhelyhez, hogy megkavarja a hagymát. Itt a megfelelő alkalom, gondoltam, hogy szóba hozzam a keresztelőt. Minden teketória nélkül fölteszem a kérdést – határoztam el hirtelen. Richard esetében nem kell kerülgetni a kását; éppen ez a szép a kapcsolatunkban. Úgyhogy kereken kiböktem: – A barátaimnak kisbabájuk született, a jövő héten lesz a keresztelő, Ben is ott lesz, eljössz velem?

Megperdült a sarkán. Szélesen vigyorgott. – Féltékennyé akarod tenni a volt férjedet? Semmi gond. Benne vagyok. Ne aggódj! – Úgy tartotta maga elé a fakanalat, mint egy kardot. – Büszke leszel rám. – Nem ezért szeretném, ha eljönnél – tiltakoztam. – Csak… gondoltam, szívesen megismerkednél a barátaimmal. – Úgy is van. Egy keresztelő kitűnő alkalom az ismerkedésre. Tudhattam volna, hogy ki fog csúfolni. Nyilván látszott rajtam, mekkora zavarban vagyok, mert letette a kanalat, hüvelykujjával fölemelte az államat, és megint megcsókolt. Ez azonban inkább egy „fel a fejjel” csók volt, mint egy „nem bírom kivárni, hogy meztelenül lássalak” típusú. – Ezt is produkáljam az exed előtt? Ülünk a templomban vele szemben, és ott, helyben nekilátunk a dolognak? – A szertartás a Central Parkban lesz, a Shakespeare-kert mellett. De… rossz ötlet volt. Felejtsd el! Valójában nem akartam, hogy elfelejtse. Azt akartam, hogy igenis jöjjön velem. Részben csakugyan Ben miatt. De inkább azért, mert azt szerettem volna, ha ott lenne mellettem. – Juszt se felejtem el. Semmi pénzért nem mulasztanám el. A keresztelő reggelén szakadó eső zajára ébredtem: úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Az első gondolatom az volt, hogy a hajam rettenetesen néz ki nyirkos időben. A második, hogy nehezen fogok majd taxit, viszont esőben nagyon utálok földalattin utazni. A harmadik pedig, hogy Annie eredeti terve, miszerint a Central Parkban tartják a keresztelőt, törölve; eső esetén a lakásuk nappalijában rendezik a ceremóniát. Abban a pindurka nappaliban. Richard meghívása egyszeriben nagyon rossz ötletnek tűnt. Mert más dolog egy szabadtéri, mondhatni nyilvános összejövetelre hívni vendéget, és egészen más egy kis manhattani lakásba. Ahhoz azonban már késő volt, hogy megváltoztassam a tervemet, úgyhogy lezuhanyoztam, megszárítottam a hajam, és fölvettem azt az

együttest, amelyet Jess készített oda a sajátjai közül: egy Diane von Fürstenbergtől való fekete átkötős ruhát (ez történetesen rám is jó volt). Új cipőt is ő vett nekem (megelőlegezett születésnapi ajándék gyanánt): egy pár magas sarkú, fekete-zöld bokapántos Manolost. Odaálltam a tükör elé, gondosan kisminkeltem magam, és parfümöt permeteztem a dekoltázsomra. Eltekintve attól, hogy egy kicsit furcsán éreztem magam ennyire kicsípve, meg voltam elégedve az eredménnyel. Jól néztem ki, de nem annyira jól, hogy rám lehessen fogni, mindenáron tetszeni akarok. Végtére is semmi szükség rá, hogy Bennek tetsszem, aki akkor is látott már, amikor a gödör legmélyén voltam. De most semmiképpen nem akartam annál csúnyábbnak mutatkozni előtte, mint ahogy az emlékeiben élek. Ezután behívtam a szobámba Jesst, hogy adja rám áldását. – Szédületesen nézel ki! – állapította meg a rá jellemző széles mosollyal. – Kicsit konzervatívan, de stílusosan. Ha Tucker is ott lesz, megőrül a féltékenységtől. Még képes és megtép. – Milyen kiegészítők passzolnak a szerelésemhez? – kérdeztem nevetve. – Épp most akarok rátérni. Szerintem fő az egyszerűség. Gondolom, nem akarsz úgy festeni, mint egy trendi, húszas évei elején járó nőci. Vedd föl a fekete opálgyűrűdet és gyöngysorodat. Mást ne. – Milyen retikült vigyek? – Az én Dioromat. Tökéletes lesz. És ne felejtsd itthon azt a nagy, teknőckeretes napszemüvegedet. – De hát esik az eső! – Még elállhat. Arra is föl kell készülni. Nagy levegőt vettem, és kifújtam. – Köszi, Jess! Imádom a cipőmet. És téged is imádlak. – Igyekezz jól érezni magad! – biztatott nevetve. – Mosolyogj! Annyiszor érintsd meg Richard karját, ahányszor csak lehet. És

annyiszor érj hozzá Ben karjához is, ahányszor csak lehet! – Kiment, hogy behozza a retiküljét. Épp akkor, amikor Richard rám csörgött. – Kész vagy? – kérdezte. Mindjárt itt lesz a taxival és fölvesz, mondta. Huh, a taxi miatt már nem kell, hogy fájjon a fejem. Eszembe jutott, hogy Ben idejében mindig rám hárultak a logisztikai feladatok. Nekem kellett vigyáznom például a repülőjegyekre; ő tutira elvesztette volna őket. Vagy legalábbis bepánikol, mert azt hitte volna, hogy elszórta valahol őket. Most is magam előtt láttam, amint egyszer kimeresztett szemmel, lázasan kutatott a zsebeiben, abban a meggyőződésében, hogy nincsenek meg. Egyszer az is szóba került köztünk, azért is jó, hogy nincs gyerekünk, mert még a földalattin felejtené szegény kölyköt. Richard azzal a kérdéssel szakította félbe a gondolataimat, hogy nem akarok-e bekapni valamit útközben, mert neki muszáj ennie. – Ez lesz életem legkorábbi privát jelenése – magyarázta. Köszönöm, nem, hárítottam el. Negyedórával később, végighallgatva Jess utolsó intelmeit, kint voltam a házból. Richard mái-megérkezett a taxival, kezében egy pohár kávéval. Áthajolt az ülés fölött, hogy kinyissa az ajtót. – Szia! – köszöntöttem, miután becsusszantam mellé. – Hmmm – szimatolt bele a levegőbe. – Micsoda finom illat! Hadd találjam ki! Az exed kedvenc parfümje? – A második kedvenc parfümje. – Aha. Micsoda körmönfont stratégia! Ha a kedvencét választod, azt képzeli, még mindig odavagy érte. Ha viszont nem, akkor a bosszúvágy tüzel…, ami szintén arra utal, hogy érte nyavalyogsz. Nevettem, mert az okfejtése telibe talált. Olyan jó volt olyasvalakivel együtt lenni, akiből hiányzik a féltékenység ösztöne! Úgy éreztem, mindent elmondhatok neki. – Van némi bűntudatom – vallottam be. – Van olyan téma, amit tilos ma felhozni?

– Jó volna, ha nem említenéd a válást és a gyerektémát, a gyerekvállalás miatti válást is beleértve – magyaráztam. – Minden egyéb megengedett. Alig volt forgalom az utakon, így pontosan érkeztünk. Richard kifizette a taxit, s kiszálltunk. Esernyők híján keresztülrohantunk az előkerten, ahol egy szeméttartóba dobta az üres kávéspoharat. Föltelefonáltam, s Annie beengedett. A cipőmet beletöröltem a lábtörlőbe. A szívem hangosan dobogott az izgalomtól. Vajon Ben megérkezett már? – Gyertek be! – hallottam Annie vidám trillázását. Benyitottam, s letettem az ajándékomat – egy monogramos ezüstpoharat – a hall asztalára. Benéztem a nappaliba, és úgy láttam, hogy az első vendégek közé tartozunk. Egyszerre éreztem csalódást és megkönnyebbülést, amiért Ben még nincs itt. Talán nem is jön el. Talán direkt kerül engem. Vagy nincs is a városban. Tuckerrel vakációzik valahol. Meg kellett volna kérdeznem Annie-től… – Claudia, szívem! – kiáltott föl Annie. A derekához szorította az ifjabb Raymondot, a szabad karjával pedig engem ölelt magához. Fantasztikus, mennyit fejlődött e néhány hónap alatt a pici! Az apró csecsemőből eleven, dundi kisbaba lett. A kisbabák olyan kézzelfoghatóan emlékeztetik az embert az idő múlására! Megtartóztattam magam attól, hogy megjegyezzem, mennyit nőtt; nem akartam fölhívni a figyelmet rá, milyen nemtörődöm barát vagyok. – Szia, Annie! – Gyorsan arcon csókoltam. Peter Pan-galléros, krémszínű vászon kötényruha volt rajta, amely alighanem többe került, mint az én egész szerelésem. Ha öltözködésről van szó, Annie olyan, mint egy európai: nagyon kevés holmi lóg a szekrényében, de az mind kiváló minőségű. Hangomat egy oktávval följebb srófoltam: – Szia, Raymond! Mindig hülyén érzem magam, amikor olyan kisgyerekekhez szólok, akik nem a rokonaim. Raymond morcos pofit vágott, arcát

anyukája vállába fúrta, s kétségbeesetten markolta a könyökét. Mintha tudta volna, hogy azért ért véget a házasságom, mert nem akartam magamnak egy olyat, mint ő. Azt mondják, a kisgyerekek és a kutyák megérzik az igazat. – Annie, szeretném bemutatni neked Richardot, a barátomat. Richard, ő Annie, ő pedig Raymond. – Örülök, hogy megismerhetlek! – mondta Richard, és megveregette Raymond popsiját, amitől megzörrent a rugdalódzó alatt viselt Pampers. – Hogy vagy, cimbora? Raymond nem fordult hátra: őt nem lehet ilyen könnyen lekenyerezni. – Én is örülök, Richard – mondta Annie a kíváncsiságtól csillogó szemmel. A telefonban nem tértem ki a részletekre, és ő sem tett föl kérdéseket. Nagy erőfeszítésébe telhetett, hogy csak annyit kérdezzen tőlem: „Minden oké?” Igen, feleltem, és íme a bizonyíték: egy már nem fiatal, disztingvált úriember. Beszélgetni kezdtek, jobban mondva Annie szájából záporoztak a kérdések: „Mivel foglalkozol? Egy helyen dolgoztok? Te mióta vagy ott? Hogyan kezdődött a karriered?” Richard röviden, de készségesen válaszolgatott, majd ő is föltett néhány kérdést. Ray jött oda hozzánk. Egyből láttam rajta, hogy nem tetszik neki a kísérőm. Ami sok mindent jelenthetett. Például azt: roppant elszomorítja, hogy a kedves barátai már nincsenek együtt. Vagy azt, hogy Ben pártján áll. Vagy: micsoda arcátlanság a fia ünnepén beállítani egy vadidegennel! Úgy éreztem, hogy az utóbbi a legvalószínűbb. Annie nem figyelmeztette előre? De, biztosan. Vagy annyi munkát ad neki a pici, hogy már nincs is idejük egymással beszélgetni? Figyeltem, ahogy Ray egy agresszívnak látszó kézfogással kísérve bemutatkozott a pasimnak, majd felém fordult: „Örülök, hogy látlak, Claudia!” Az arca azonban inkább tartózkodást fejezett ki. Az volt az érzésem, hogy ő is, a felesége is Ben oldalán áll.

– Én is örülök – viszonoztam. – Gratulálok Raymond életének e fontos napján. Annie törte meg a bekövetkező csöndet azzal, hogy igyunk valamit. Richard a szoba másik végében fölállított bárasztalra nézett. – Kinek mit hozhatok? – kérdezte. Fél tucat pezsgősüveg sorakozott az asztalon. Még csak tizenegy óra volt, de csakugyan jólesett volna egy ital. – Nekem mindegy – mondtam. Ray arca hirtelen földerült: – Megjött Ben bácsi! – kiáltotta. Nagy levegőt vettem, s nem vettem le a szemem a kis Raymondról. Tisztában voltam vele, hogy egy hat hónapos gyerek nem tudhatja, mi folyik itt, de esküszöm, a kicsi azonnal hátrafordult, változatlanul morcosan nézett rám, majd rámosolygott Benre, aki – azonnal megéreztem! – már ott állt mellettem. Elég közel ahhoz, hogy érezze a parfümömet, ahogy én is megéreztem az ő semleges illatát. Mint amikor hosszú távollét után hazaérkezik az ember, és rájön, hogy az otthonának sajátos, egyedi illata van. Ben előrehajolt, hogy megcsókolja Raymond feje búbját. Nem mondta, hogy „nahát, mennyit nőtt”, s ebből arra következtettem, hogy ő biztosan többször megfordult a házban. – Szia, Claudia! – fordult felém. – Szia. – Furcsán csengett a hangom, s hirtelen kiment belőlem az erő. Olyan gyöngeség fogott el, hogy attól féltem, összeesek. Mosolyogni próbáltam, de nem ment. Nem tudtam, mit csináljak a kezeimmel. Bárcsak itt lenne már az az ital! Annie-ék összenéztek, majd otthagytak bennünket, hogy a többi vendéget üdvözöljék. – Hogy vagy? – préseltem ki magamból, s közben megláttam Ben gyűrűtlen bal kezét. – Jól. És te? Én is, feleltem, s a szemem sarkából figyeltem Richardot. Ő is észrevette mellettem Bent, s kezében a két pezsgőspohárral, megállt

az ablaknál. Az egyikbe belekortyolt. Tudnia kellett, hogy a volt férjemmel beszélgetek. – Örülök, hogy újra látlak – mondta Ben. – Én is. – Annak is, hogy eljöttél. Nem voltam biztos benne. Megint Richard felé néztem, aki még mindig ott állt, ahol az imént, s kinézett az ablakon. – Én sem voltam biztos benne, hogy te itt leszel – jegyeztem meg. – Én vagyok Raymond keresztapja – mondta komolyan. – Ó… Nem tudtam. Micsoda megtiszteltetés! – Az – bólintott. Érthetetlen módon elfogott a féltékenység. Mint amikor gimnáziumi jó barátnőmet, Pamet beválasztották a diákönkormányzatba. Annyira összetartoztunk, állítólag még hasonlítottunk is egymásra, hogy minduntalan megkérdezték tőlünk, testvérek vagyunk-e. Akkor miért őt választották be, miért nem engem? Ugyanezt éreztem most, látva, hogy Annie-ék egyszerre bólintanak: miért őt, miért nem engem? Azért, mert én nem akarok gyereket? Azért, mert Ben pártján vannak? Azért, mert engem már nem számítanak a jó barátaik közé? Vagy egyszerűen csak azért, mert nem keresztanyát, hanem keresztapát akartak? (Egyiküknek sincs fiútestvére.) Richard eljött az ablaktól, és egy számomra ismeretlen pofával kezdett beszélgetni. Akkor van még egy percem, gondoltam, noha nem tudtam, mit mondjak még. Végül csak kibukott belőlem: – Nem hoztad magaddal Tuckert? – Azonnal megbántam a kérdésemet. Először is azért, mert nyilvánvaló, hogy nem hozta el, hiszen nem láttam sehol. Másodszor, a kérdés indiszkrécióról, kicsinyességről és féltékenységről árulkodott. – Nem – rázta a fejét halvány mosollyal Ben. Ettől a választól semmivel sem lettem okosabb, csak a feszengésem nőtt az elszólásom miatt.

Közben fél szemmel Richard felé sandítottam, aki épp befejezte a beszélgetést. Megint felém nézett, és fölhúzta a szemöldökét, mint aki azt kérdezi: odamenjek? Bólintottam. Már majdnem odaért hozzánk, amikor Ben így szólt: – Úgy látom, te is egyedül jöttél. Egy másodperccel később Richard ott volt mellettünk, és átadta a pezsgőt. Félreérthetetlen mozdulat volt, Ben mégis zavarba jött: mint aki nem tudja, hova tegye a másikat. Ami nem csoda, hiszen sosem találkoztak. Nem tehettem mást, be kellett mutatnom őket egymásnak: – Ben, ez itt Richard Margo. Richard, ő Ben Davenport. – Hello, Ben! Örvendek – mondta Richard. Láttam, hogy Ben arcán felhő suhan át: nem felejtette el a munkahelyi dögös pasik listámat, és pontosan tudta, kicsoda Richard. Szemmel láthatóan nem örült neki. Még csak kezet sem nyújtott. Másodpercekbe telt, amíg kiszorított magából egy „Hello! Hogy vagy?”-ot, s máris visszafordult felém; tudta, hogy tudom, mit jelent a szóhasználatában ez a rövidke kifejezés. Ezt mondta az anyja, Lucinda is az exférje második feleségének, akinek nagy szerepe volt a házasságuk fölbomlásában. Évekig törte a fejét, mit mond majd a második számú feleségnek, ha szerencsétlenségére megismerkedik vele. Ben anyja nem volt goromba. De az „örülök, hogy megismerhettelek” szabványos fordulattal sem volt hajlandó elintézni a dolgot. Ben emlékezett anyjának diadalmas arckifejezésére, amivel odavetette azt a kurta és hideg „Hello! Hogy vagy?”-ot. Azelőtt mesélte el nekem, hogy bemutatott volna a mamájának. Azt mondta, nem jó jel, ha engem is elintéz egy „Hello! Hogy vagy?”-gyal. De én hál' istennek tetszettem neki. – Tűrhetően – felelte Richard, majd megkérdezte: – És te? Ben végül olyan stílusban válaszolt, amit még Zoe unokahúgocskám is csúfolódásnak minősített volna:

– Szuperül – és halványan elmosolyodott. Majd elnézést kért, és odament a keresztfiához. Átvette a kicsit Annie-től, majd hátrafordult és rám nézett. Azt a pillantást soha nem felejtem el. Még egy keserves, zavaros óra telt el, amíg sor került a szertartásra, amelyet egy Birkenstock-klumpás lelkésznő tartott. Olyan furcsa, hippis volt az egész, amiért nem egy templomban, hanem egy lakás nappalijában zajlott a keresztelő. Annie és Ray katolikus családban nőttek fel, de huszonéves korukban, főleg politikai okokból és egymástól függetlenül, mind a ketten hátat fordítottak az egyháznak. Annie azt mondta, Raymond születése után támadt föl benne a spirituális élet iránti igény, s ekkor csatlakozott az unitárius egyházhoz. A lelkésznő beszéde nagy részét olyan magasröptű fogalmaknak szentelte, mint a minden embert megillető elidegeníthetetlen érték és méltóság, az emberi kapcsolatokban elengedhetetlen igazságosság és együttérzés, a minden létező kölcsönös összefüggésének tisztelete. Gondolatmenetét megszakítva, időnként a keresztszülőkhöz – Benhez és Annie nővéréhez – fordult, hogy megkérdezze, hajlandóke irányítani és támogatni az ifjabb Raymondot e célok elérésében. „Igen” – válaszolta egyszerre Ben és Annie nővére, amiről óhatatlanul eszembe jutott a mi karib-tengeri fogadalmunk: milyen komolyan fogta föl Ben, és most milyen komolyan vállalja a keresztapai feladatait is. Már éppen a büféhez akartam menekülni, amikor Annie bejelentette, hogy most a keresztszülők külön-külön fölolvassák a kis Raymond-hoz intézendő jókívánságaikat. Először a nővére beszélt. Egy Langston Hughes-verset mondott el. Majd Ben került sorra. Megköszörülte a torkát, és gyöngéd pillantást vetett a kicsire. Lebámultam az új cipőmre (Richard a hátamra tette a tenyerét), Ben pedig tisztán és hangosan tudatta az egybegyűltekkel: – Raymond, nagyon boldog és büszke vagyok rá, hogy a keresztapád lehetek. Azt szeretném, és azért imádkozom, hogy tisztességes és jellemes ember váljék belőled. Hogy erős és nemes

lelkű, igényes és megbocsátó légy. Hogy mindig hallgass a szívedre, és jó és szép cselekedeteket hajts végre. Ámen. Lesújtó szomorúság vett rajtam erőt, amikor tudatosult bennem, milyen csodálatos keresztapa lesz Ben. Milyen szerencsés lesz majd az ő fia vagy lánya. És milyen boldog és hálás lesz az a másik nő, amiért gyereket szülhet neki. Nehogy ránézz, mondtam magamnak. Mégis ránéztem, és lehet, hogy csak képzeltem, de ugyanolyan szomorúnak láttam, mint amilyen én voltam. – Nem lett volna szabad magammal vinnem Richardot erre a partira – fakadtam ki Jessnek, miután hazaértem, és részletesen beszámoltam az eseményekről. – Megértelek, és veled érzek – biztosított Jess –, de továbbra is az a véleményem, hogy jól tetted. – Ezt hogy érted? – kérdeztem, miközben levetettem a Manolosomat, amelyet Ben nyilván észre sem vett. – Úgy, hogy bebizonyítottad, hogy továbbléptél. – De most már gyűlöl is. – Nem gyűlöl. – Te nem láttad, hogy nézett rám. Igenis gyűlöl. – Akkor gyűlöl. Na és? – Nem akarom, hogy gyűlöljön. – De igen. Azt akarod, hogy annyira számíts neki, hogy gyűlöljön. Sokkal rosszabbul éreznéd magad most, ha kedélyesen elcsevegett volna Richarddal. – Olyan gonosznak látom magam, amiért ilyen helyzetbe hoztam! – Magaddal vitted a barátodat egy partira. Olyan nagy ügy? Tudtad, hogy Ben is randizgat. Az opálköves gyűrűmet forgattam, s nagyot sóhajtottam. – Rosszulesik, hogy megbántottam. Mintha készakarva tettem volna. Ő nem hozott volna engem ilyen helyzetbe.

– Nézd, te nem Richard miatt hagytad el őt. Ben volt az, aki kereket oldott, azt remélve, hogy megismerkedik egy másik nővel, akit majd teherbe ejthet. Ezt tartsd az eszedben! Bólintottam. Igazad van. – Úgyhogy semmi okod a bűntudatra. Oké? Megint bólintottam, de közben arra gondoltam, hogy könnyebb mondani, mint betartani. Sőt nemcsak azért van bűntudatom, mert magammal vittem egy másik férfit egy partira.

Tizennyolc Jessnek három napja késett a menstruációja, amitől a pánik és az ujjongás közt vacillált. Mindent tudtam már Jess menstruációs „félelmeiről” – vagy százszor éltem át vele együtt azóta, hogy megismertem. A legelső beszélgetésünknek is ez volt a témája a gólyabálunkon, a mosdóban. Kijött az egyik fülkéből, és közölte, hogy megjött neki. Nevetve gratuláltam, s közben arra gondoltam: hogy lehet ilyen őszinte egy tök idegenhez? Ez után a princetoni incidens után tablettát kezdett szedni, de minduntalan elfelejtette bevenni. Belenézett a dobozba, észrevette, hogy a következő tablettát fedő fóliára a „vasárnap” van ráírva, s kétségbeesetten fölkiáltott: „A francba! Milyen nap van ma? Szerda?!” És egyszerre hármat kapott be. „Mindennap ugyanabban az időben vedd be! – tanácsoltam neki. – Tedd a fogkeféd mellé! Vagy ragassz cédulát a tükörre!” Ehelyett a táskájában tartotta, és rendre benne felejtette, amikor másikat vitt magával. De az is előfordult, hogy ki sem váltotta a következő havi adagot: „Kell egy kis szünet a szervezetemnek!” Jess tudat alatt, sőt talán tudatosan élvezi a drámát, gondoltam. Más magyarázat nem volt arra, miért viselkedik ilyen felelőtlenül egy intelligens nő. Mit fog tenni (mit teszünk), ha csakugyan teherbe esik? Megtartja? Elveteti? Megszüli, és örökbe adja? A válasz az aktuális csődör, Jess életének pillanatnyi szakasza vagy a széljárás szerint variálódott.

Meg kell mondanom, ezúttal más volt a helyzet. Jess most akarta a kisbabát. Vagy inkább Treyt akarta. Minden jel arra utalt, hogy megpróbált teherbe esni. Nyilván „elfelejtette” megmondani Treynek, hogy nem íratta föl a tablettát. És tuti, hogy pontosan a ciklusának tizenötödik napján szeretkezett vele. Szilárdan hitt abban, hogy ha terhes lesz, Trey őt választja. Én viszont teljesen biztos voltam benne, hogy Trey nem hagyja ott a feleségét. Sőt be sem vallja neki Jesst. Amennyire a barátnőm szerencséjét ismerem (ha egyáltalán lehet a körülményekre fogni valamit, ha valaki ilyen önsorsrontó), kiderül, hogy Trey felesége is terhes. Elképzeltem, hogy a két kisbaba ugyanabban a hónapban fog megszületni. Sőt talán ugyanazon a napon. Az ország más-más részén nőnek majd föl, és nem tudnak egymásról. Legalábbis Trey törvényes fiának nem lesz tudomása az apja törvénytelen lányáról. Jess valószínűleg elárulja majd az igazat a lányának, amikor az eléri a megfelelő kort (arról, hogy mi a megfelelő kor, évekig fogunk vitatkozni). A két utód talán ugyanarra a főiskolára iratkozik be, és majd csak akkor ismerkednek össze. Értelemszerűen a fiú beleszeret a lányba, aki ekkor kénytelen lesz bevallani neki, hogy ki is az apja. Egyik lehetőség sem lepne meg. Semmi nem lepne meg, ha Jessről van szó. A menstruáció elmaradásának harmadik napján elmentünk egy japán vendéglőbe szusit enni, noha péntek lévén eredetileg külön programot terveztünk. Én azonban túlságosan fáradt voltam, Jess pedig azt mondta, semmi kedve kiruccanni, amikor nem ihat. – Tényleg azt hiszed, hogy terhes vagy? – kérdeztem. Jess fölsorolta a tüneteit. Kimerült, és föl van fúvódva. mondta. Megduzzadt és fáj a melle. Tudja. Néztem, és arra gondoltam, hányszor hallottam már tőle ezt. – Először is tudhatod, hogy ezek egyúttal a menstruáció tünetei is. Másodszor, hipochonder vagy, aki terhes akar lenni. – Nem vagyok hipochonder.

– De igen. Emlékszel, amikor kempingeztünk, és biztos voltál benne, hogy Lyme-kóros lettél? Még jelentkeztél is online egy Lyme-kórosokat támogató csoportba. – Emlékszem. Minden tünet stimmelt. Ijesztő volt. – Csak képzelted, hogy stimmelnek a tüneteid. – Szerintem akkor is kell egy tesztet csinálnom vacsora után. Nagyot sóhajtottam. – Hány dollárt dobtál már ki tesztekre? – De most biztosnak érzem. – Oké. Mit teszel, ha tényleg terhes vagy, és Trey most sem hagyja ott a feleségét? – Ott fogja hagyni. – És ha mégsem? – Akkor is megtartom – jelentette ki, belemártva a croissant-ját a szójaszószba. És máris bejelentette, hogy ezentúl tartózkodik a nyers haltól. – Egyedülálló anya leszek. Rengeteg egyedülálló anya van a világon. – Teljes munkaidővel? – Persze. Szeretem a munkámat. – Bébiszittert fogadsz? – Kettőt. Majdnem megkérdeztem, hogy akkor mi értelme a gyereknek, de valami visszatartott tőle. Én legyek az utolsó, aki elítél egy másik nőt azért, mert gyereket vállal. Hazafelé menet Jess beugrott egy drogériába, és beszerzett egy terhességi tesztet. Elolvasta, mi van a hátára írva, és közölte, hogy mégis vár reggelig, mert akkor megbízhatóbb az eredmény. Kétkedve néztem rá: tudtam, hogy nincs az a pénz, amiért megvárná a reggelt. Jó, ha egy órát kibír a hazaérkezésünk után. Már kezdtem azt hinni, hogy tévedtem, amikor meghallottam a telefonon beszélni azon a befektetésibankár-nyelven. Ami engem illet, akár kínaiul is beszélhetett volna. „Nézd, Schroder, ez nem

rakétatudomány. Ha az kell, menj a NASA-hoz dolgozni. Holnap reggel ott legyen az asztalomon hiánytalanul az egész anyag!” Önkéntelenül elmosolyodtam. Ki van zárva, hogy Jess terhes, bármennyire vágyik is gyerekre. Most biztos nem. De egy perc múlva berontott a szobámba a tesztcsíkkal hadonászva. Leültem az ágyamra, és levegőért kapkodtam. – Nézd! Egy kereszt! – mutatta a tesztet. Remegett a keze. – Terhes vagy? – kérdeztem, a bizonyíték ellenére még mindig hitetlenül. – Kisbabám lesz! – mondta, könnyekkel a szemében. Az öröm könnyeivel. Mint amikor ott áll az olimpiai győztes a dobogó tetején, és sírva tátog a „Csillagos-sávos lobogó” dallamára. – Nahát! Képtelen vagyok elhinni. – Én is – súgta Jess. – Telefonáltál Treynek? – Igen. Nem válaszolt. – Hagytál üzenetet? – Hagytam. Azt mondtam, fontos… – ekkor elcsuklott a hangja. – Hogy érzed magad? – kérdeztem. – Félek. Ugyanakkor iszonyúan boldog vagyok. Megöleltem és gratuláltam neki. Aztán elengedtem, és fölváltva néztük egymást, a terhességi tesztet, majd megint egymást. – Mire gondolsz? – kérdezte Jess kis idő múlva. Zűrzavaros, bolond érzések kerítettek hatalmukba. Leginkább azonban féltettem a barátnőmet. Tudtam, mennyire szeretné, ha rendbe jönne a kettejük dolga, és milyen csüggedt lesz, amikor a hátralévő kilenc hónapban szembe találja magát a valósággal. Ugyanakkor haragudtam rá, amiért ilyen felelőtlenül belemegy a gyerekvállalásba. Nehezteltem rá a rossz döntései miatt, viszont azt is beláttam, hogy én hasonlóan rossz döntéseket hoztam. Nem akartam gyereket Bentől, a férjemtől, és biztosan nem akarok a barátomtól. De hogy nézne ki, ha most költöznék el, amikor a

barátnőm gyereket vár, és szüksége van rám? Ilyen kritikus helyzetben hagyjam magára? E nyilvánvaló reakció alatt egy másik, furcsa gondolat volt eltemetve. Ha elköltözöm Jesstől, és szeparálom magam tőle és a kisbabájától, kimaradok valami különleges dologból. Jess élete annyival több lesz, mint az enyém! Szinte máris féltékeny voltam rá. Ami esztelenség, hiszen én nem akarok kisbabát. Nem. Mint máskor is, valahányszor irracionális, ellenőrizhetetlen érzések kerítettek hatalmukba, most is azon kezdtem törni a fejem: normális ez? Másokkal is előfordul, hogy olyasmi után sóvárognak, amit korábban nem akartak? Reméltem, hogy a válasz „igen”, mert mindig van valami vigasztaló abban, ha az ember nincs egyedül. Ha másoknak is vannak hasonló gondolataik. Ha elkövetek is hülyeségeket, attól még normális lehetek. Jess az ágyamnak támaszkodott, s fölnézett a plafonra. Nekem pedig eszembe jutott az első szerelmem, Charlie, akivel olykor most is összefutok Huntingtonban. Charlie önkéntes tűzoltó a szülővárosomban, ami azt jelenti, hogy hét közben elcsatangolt kutyákat és macskákat fog be, és tűzbiztonságra tanítja a nebulókat a régi elemi iskolánkban, a hét végén pedig meccseken drukkol a hajdani gimis társaival, közben egyik Camel Lightról a másikra gyújt. Vagy a négy csimotájával játszik az udvarukon. Lefogadom, hogy Charlie-nak nincs útlevele, és egyetlen könyvet sem olvasott el az érettségi óta. Az élete tehát egészen más, mint az enyém, és az esetleges közös életünk engem sosem elégített volna ki. De ha látom, még mindig elfog a vágy a régi érzés után, amikor tizenhat évesen kijöttünk a moziból egy-egy meleg nyári estén, és csak ültünk Charlie kocsijában, miközben egyik szerelmes dalt hallgattuk a másik után az autórádióból. Ez azonban nem jelenti azt, hogy most is együtt szeretnék lenni vele. Gyereket se szeretnék, mégis megsajdult a szívem. Csak egy egészen kicsit, mégis kibukott belőlem: – Ha tudtam volna, hogy ez lesz…

Jess szeme elkerekedett. – Claudia – mondta ki a nevem olyan lassan, mint aki kérdést fogalmaz meg. – Tessék? – Mire gondolsz? Csak nem Benre? Hogy mégis jó lenne tőle egy gyerek? – Nem! Ne légy nevetséges! Semmi effélére nem gondoltam. – Az jó – bólintott. – Mert ha megfordult volna a fejedben, az életed tízszer olyan katasztrofális lenne, mint az enyém most. – Semmi effélére nem gondoltam – ismételtem meg. Másnap reggel ágyban maradtam, és vagy ötvenedszer fogtam bele kedvenc könyvem, az „Üvöltő szelek” olvasásába. Azt hiszem, még jobban tetszett most, hogy zátonyra futott a házasságom. Perverz módon szinte élveztem, mennyire szenved Heathcliff miatt szegény Cathy. Megkerestem a kedvenc részemet, és hangosan fölolvastam magamnak: „Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa tovább élnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének… Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem. Így hát ne beszélj arról, hogy elválunk egymástól; ez lehetetlen…” Sóhajtva lapoztam egy másik kulcsmondathoz: „Mit sem a nyomor, sem a bűn, sem a halál, sem Isten, sem Sátán nem tudott volna elérni: hogy mi valaha egymástól elválhassunk, azt te saját jószántadból, önként megvalósítottad. Én nem törtem össze a szívedet, magad törted darabokra, s ezzel összetörted az enyémet is.”1Végigolvasva ezeket a szenvedélyes és kétségbeesett sorokat, 1

Sőtér István fordítása

eszembe jutott, hogy a kapcsolatunk kezdetén Ben az én sürgetésemre olvasta el ezt a könyvet. Amikor befejezte, ezek voltak az első szavai: „Ez a Heathcliff igazán nevetséges, nem?” A nevetése akkor mosolyra ingerelt. Ebben a pillanatban megszólalt a mobilom. Irracionális módon arra számítottam, hogy Ben telefonál, de a kijelző Daphne nevét mutatta. Érdeklődött, mi újság. Csak ekkor jutott eszembe, milyen rossz lesz neki, ha megtudja a hírt Jessről. A könnyebb utat választottam, és azt feleltem, hogy semmi. Jess maga is megmondhatja neki, ha akarja. – És veled mi van? – kérdeztem. – Semmi új. – Megjött Tony eredménye? – Igen. – És? – Ő teljesen rendben van – felelte furcsa, magas hangon. És valahogy mégis boldogan. Hátha terhes, futott át az agyamon, de nem mertem megkérdezni. – És egyébként? – Nincs kedved holnap velünk vacsorázni? – kérdezte. – Hét óra körül. Lasagnét készítek. – Maura is ott lesz? – Nem. – És apa vagy anya? – Ők sem. Csak te. Szerintem jól elleszünk hármasban. – Egészen biztos, Daph – mondtam, s közben arra jutottam, hogy most sem terhes. Ha az lenne, mindnyájunkat meghívott volna. De amilyen szerencsém van, biztos sorra kerül a gyerektéma.

Másnap este vonatra ültem. Amikor kiszálltam, mindjárt megláttam Daphnét, amint hevesen integetett a sárga Mini Cooperéből. Odamentem hozzá, és valamilyen természetellenes, felajzott kifejezést vettem észre az arcán. Mint amikor egy színésznő eljátssza, hogy boldog. – Szia, Daph! – köszöntöttem, és azonnal megállapítottam, milyen hamisan cseng a jókedvűnek szánt hangom. Roppant nehéz normálisan viselkedni, amikor a másik ilyen furcsa. Hazáig jelentéktelen dolgokról csevegtünk, majd az iskolai események kerültek szóba. Hogy mennyire tetszenek neki Emily Dickerson regényei; a legújabbat kiválasztotta a könyvklubja számára, noha eddig jobbára megmaradtak a lányregényeknél. – Biztos szeretni fogják – mondta. – Olyan… gondolatébresztő. Lopva rásandítottam. A nővérem egy csöppet sem buta, de az önelemzés távol áll tőle. Hazaérve kinyitotta a garázsajtót, és megláttam Tony fekete pickupját. Hála istennek, semmi jóvátehetetlen nem történt! Ennek a furcsa jókedvnek semmi értelme nem lenne, ha szóba került volna köztük a válás. Másról lehet szó. – Mindenütt jó, de legjobb otthon! – rikkantotta el magát Daphne ideges nevetéssel. Apa szokta ezt mondani, amikor behajt a garázsba. Daphne, úgy látszik, átvette ezt a szokását. Talán én is átvenném, ha lenne garázsom. Követtem a nővéremet a konyhába. „Hello!” – üdvözöltem a két vidáman ugató kutyát, és megláttam az asztalon egy tál rákpuffancsot. Daphne nem valami fantáziadús szakácsnő, de az alapvető ételek elkészítéséhez kiválóan ért. Tony az asztal mellől nézett egy baseballmeccset, de amikor meglátott, fölállt, odajött hozzám és arcon csókolt. „Isten hozott, Claudia!” – köszöntött. És ugyanolyan fölajzottnak látszott, mint a nővérem. – Nem kapcsolhatnál vissza a zenére, szívem? – kérdezte Daphne édesen. Tony engedelmeskedett, én pedig azt mondtam:

– Wow, Daphne! Rákpuffancs! Mit ünneplünk? – Semmit – felelte ártatlanul. – Csak… látni akartunk. Igaz, Tony? – Aha – bólintott a férje. – Valami biztosan történt – makacskodtam. Félreérthetetlen pillantást váltottak. – Kérsz egy pohár bort? – kérdezte Daphne. – Fehér is, vörös is van. – Kérek. És hadd találjam ki, mi van a frizsiben. Csokoládékrém? Elkerekedett a szeme: – Miből találtad ki? – Abból, hogy az a kedvencem. Úgyhogy légy szíves, áruld el végre, mi folyik itt. Kölcsönre van szükségetek? – Máris megbántam a tréfámat. A nővérem sosem kért tőlem kölcsön, noha tudtam, hogy nem veti föl őket a pénz, és talán csakugyan szükségük lett volna olykor némi kölcsönre, már csak a drága kezelések miatt is. – Nemigen van mire költenem a fizetésemet most, hogy egyedül élek – tettem hozzá. – Az a helyzet, hogy tényleg jól jönne egy kis guba. Nincs véletlenül egy fölösleges ötösöd? Szívesen vennék egy új golfütőkészletét. Vagy egy motort. – Nem kapsz motort! Veszélyes! – kiáltotta Daphne, egy pillanatra visszabújva régi önmagába. – Ne butáskodj. Nincs szükségünk pénzre. De koszi, hogy fölajánlottad. Olyan nagylelkű testvér vagy! – Oké, hallgasson ide, nagyasszony! Vissza akarom kapni a régi nővéremet. Mit műveltél vele, Tony? – Fogalmam sincs, mire célzói – jegyezte meg Daphne a Stepfordi feleségek modorában, majd beletörölte a kezét a kötényébe, és elővette a mindentudó dugóhúzót, Ben évekkel korábbi karácsonyi ajándékát. Nem akartam elhinni, hogy még ez az izé is túlélte a kettőnk házasságát. Leültem Tony mellé, és vettem magamnak egy puffancsot. Maga volt a tökély.

– Oké, legyen, ahogy ti akarjátok. Egyszerűen boldoggá tesz, hogy így elkényeztettek. Isteni ez a puffancs. Daphne töltött a vörösborból három pohárba, és amikor visszafordult felém, láttam, hogy könnyek peregnek az arcán. – Nem kell a pénzed, Claudia – szipogta, mielőtt megkérdezhettem volna, mi baja van. – De … csakugyan kérni akarunk tőled valamit. Lenyeltem a falatot, és éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom. Valami őrült ötlettől vezérelve az jutott az eszembe, talán vesére van szüksége. Természetesen fölajánlom neki a magamét. – Beteg vagy? – kérdeztem ijedten. Egyszerűen nem viseltem volna el azt, hogy ilyen fiatalon meghalhat az egyik testvérem. – Nem! – tiltakozott Daphne. – Jól vagyok. Csak a petéim… – A petéid? – kérdeztem értetlenkedve, noha tudtam, miről beszél, sőt már azt is, mit akar kérni tőlem. Tonyra néztem: a felesége kezét fogta. – A múlt héten az én eredményeim is megjöttek… és a doktor azt mondta, hogy nem jók a petéim – rebegte könnyek között a nővérem. – Hogy… használhatatlanok. – Daph… annyira sajnálom! – Fölálltam, hogy megöleljem. Fölemelte a kezét, hogy megállítson, majd így szólt: – Úgyhogy Tony meg én… arra gondoltunk… te esetleg adhatnál a magadéból.

Tizenkilenc – Miért nem a másik nővéredet kérték meg rá? – kérdezte Richard, miután töviről hegyire mindent elmeséltem neki, beleértve az összes tesztet és az orvosuk lesújtó véleményét, aki szerint még ha in vitro termékenyítenék is meg Daphne petéit, merő pénzkidobás lenne. Először nem akartam neki elmondani, de úgy éreztem, muszáj beszámolnom róla valakinek, Jess előtt pedig nem akartam szóba hozni a témát – ő enélkül is épp eléggé aggódott a saját „nyugdíjas” petéi miatt. Richarddal épp szex után voltunk, és nem bírtam megállni, hogy el ne mondjam annak, aki az imént a mennyekbe repített. Kétszer egymás után. Beletúrt a hajamba, és azt kérdezte: – Nem lett volna logikusabb, ha Maurához fordulnak, akinek már vannak gyerekei? – Több oka is van, hogy engem választottak. Először is fiatalabb vagyok, tehát jobbak a petéim. Másodszor, szerintem azért is ódzkodtak tőle, mert ha az ő petéit használják föl, a gyerekek nemcsak unokatestvérek, hanem testvérek is lennének. Legalábbis féltestvérek. – Az csakugyan fura lenne – vélte Richard. – A harmadik, ki nem mondott ok pedig az, hogy Maura sosem egyezne bele. – Miért nem? – Mert… egy kicsit önző – feleltem, de máris megbántam, mert nem akartam, hogy Richard eleve rossz véleménnyel legyen a

nővéremről, akit még nem is ismer. – Vagy inkább enyhén egocentrikus – helyesbítettem. – Gondolom, az anyánktól örökölte. – Ismerem ezt a típust… Mit válaszoltál nekik? – Még semmit. Gondolkodási időt kértem. – Beérték ennyivel? – Daphne azt mondta, megérti, Tony pedig megköszönte, hogy egyáltalán hajlandó vagyok fontolóra venni. Többet nem beszéltünk a témáról. A vacsora viszont isteni volt. – Le kell majd feküdnöd Tonyval? – kérdezte Richard, és megmarkolta a bal mellemet. – Nagyon vicces! – morogtam, és eltoltam a kezét. – Kell vagy nem kell? – Ne butáskodj! Valamilyen műtétet végeznek. Kivesznek néhány petét. – Megműtenek?! A férfiak olyan gyerekesek, ha egy kis fájdalomról van szó! – Az a legkevesebb – mondtam. – Van több is? – Ha megszületik a kisbaba, attól tartok, úgy fogok gondolni rá, mint a sajátomra. Richard átnyúlt fölöttem az éjjeliszekrényen lévő borospoharáért. – Úgy fogsz gondolni rá, vagy azt szeretnéd, ha a tied lenne? – Mi a különbség? – kérdeztem. Nem sokkal később elaludtunk, de valamikor az éjszaka közepén mind a ketten fölébredtünk, és folytattuk a beszélgetést. Ilyesmi rendszerint egy viszony elején fordul elő, amikor még nem sokat számít az alvás. Szóba került a Seven Gaines műsora, meg hogy jó lenne, ha rá tudnánk venni egy új könyv megírására az egyik szerzőmet. Majd egyszer csak szóba hozta a harmincötödik születésnapomat. Én még egy szóval sem említettem neki, pedig már csak két hét választott el tőle. Ha visszagondolok rá, utoljára a harmincadikról emlékeztek meg a munkahelyemen.

Nem szeretem a születésnapokat, habár nem is félek tőlük. Inkább csak nem érdekelnek. Egyszer egy évben mindenkinek van születésnapja, úgyhogy nem értem, minek a nagy felhajtás, főleg ha már betöltötte az ember a huszonegyet. – Honnan tudsz a születésnapomról? Michael árulta el? – Nem. Michael még azt sem vallotta be, hogy tud kettőnkről. – Akkor kitől tudtad meg? – Mondjuk, titokban megnéztem a jogsidat. – Roppant leleményes vagy! – Roppant leleményes tudok lenni, ha igazán akarok valamit – mondta, és közelebb gurult hozzám. Éreztem, ahogy a sötétben mélyen a szemembe néz. – És most mit akarsz? Nem válaszolt a kérdésre, csak megkereste a sötétben a számat, és megcsókolt. Visszacsókoltam, s közben azon törtem a fejem, vajon milyen szándékai vannak velem. Akar engem? Vagy többre vágyik? Én mit is akarok tulajdonképpen? Szerelmesek lehetünk egymásba? Úgy, ahogy Bennel szerettük egymást? Férjhez akarok menni valakihez még egyszer az életben? Mintha olvasott volna a gondolataimban, hirtelen abbahagyta a csókolgatást. – Elvihetlek valahova a születésnapodon? – Persze. Nagyon örülnék neki. – Van valami különös kívánságod? – Nincs. Veled akárhol jól érzem magam – mondtam olyan eltökélten, hogy szinte magam is elhittem. Reggel hazamentem, hogy átöltözzek. Jess fekete selyem fehérneműben ült a nappaliban, (pamut fehérneműje nincs is), és a lábát kenegette. A szobát betöltötte a vaníliaillat. A haja még nedves volt, és tüskés a zselétől. Jókedvűnek láttam; Liz Phair „Perfect

World”-jét énekelte: „I wanna be cool, tall, vulnerable and luscious…” Hát, barátném, te pont így vagy jó, gondoltam, és megkérdeztem: – Fölhívott végre az a csődör? – mert már csak így emlegettük Trey. A titkárnője szerint Tokióba utazott, ami persze hazugság, de a titkárnők munkaköri kötelessége letagadni a főnököt. „Mondja meg neki, hogy Ázsiában is vannak telefonok.” „Megmondom” – ígérte meg kurtán a titkárnő, és letette a kagylót. „Most kire haragszik, rám vagy a főnökére?” – találgatta a barátnőm. Talán ő is lefeküdt vele, mondtam, de Jess nem díjazta a viccesnek szánt megjegyzésemet. – Nem hívott föl – felelte most vállat vonva. – Dögöljön meg! – Megjátssza a flegmát, vagy komolyan gondolja? – tűnődtem. Igazából olyan elszántnak látszott, hogy csak egy magyarázat volt rá: a kisbabát jobban akarja, mint Treyt. – Dögöljön meg – mondta még egyszer. – Úgy legyen! – nevettem. – Miatta kerültél ilyen zűrös helyzetbe. – Egy kicsit tényleg zűrös. De egy csöppet sem bánom… A nővér azt mondta, Doppler-vizsgálattal ellenőrzik a szívhangokat. Jó lenne megosztani ezt a pillanatot valakivel. Eljössz velem? – Persze hogy elmegyek! – vágtam rá meghatottan, noha az ősz a legforgalmasabb időszak a kiadók életében, amikor nemigen engedhetem meg magamnak, hogy órákig rostokoljak egy váróban. Amellett – és ez a fontosabb – precedenst teremthet. Mi lesz, ha Jess elvárja majd, hogy minden vizsgálatra elkísérjem? És mit csinálok, ha elérkezik a szülés ideje? Még képes fölszólítani, hogy vágjam el én a köldökzsinórt, vagy fényképezzem le a kibújó véres, maszatos fejecskét! A sors iróniája, hogy pont azt a nőt kérik föl petedonornak és apapótléknak, aki nem akar gyereket! Aznap délután a könyv biznisz egyik legmenőbb ügynöknője telefonált, akit csak a keresztnevén emlegetnek a szakmában. Fogalmam sem volt, hogy a „Coral” az igazi neve-e, vagy csak afféle

ragadványnév, azt viszont tudtam, hogy roppant büszke magára. Mellesleg joggal. Az ügyfelei közül több is komoly hírnévre tett szert, és ha kiállt egy kézirat mellett, abból biztos, hogy bestseller lett. Úgyhogy a kiadóknak már azért is csorgott a nyáluk, hogy szóba álljon velük. Ha ő telefonál, elmondhatom magamról, hogy nem vagyok akárki. Coral egy évvel ezelőtt hívott föl először egy kézirat ügyében. „Csak semmi nudizmus!” volt a címe. Úgy éreztem, csakugyan befutottam, amikor hosszasan fejtegette, mennyire tetszik neki ez a merész, mégis érzelmes történet a három lányról, akik a diploma megszerzése után végigutazzák Európát. Nekem is tetszett, de sajnos mások is fölfigyeltek rá, úgyhogy végül lecsúsztam róla, mert Elgin kikötötte, hogy nem ígérhetek többet ötszázezernél. Fájdalmas veszteség volt, különösen amikor a Times listáján a harmadik helyre került föl, amire még nem volt példa első könyves író esetében. Emlékszem, egy vacsoráról hazafelé menet láttam meg a Union Square-en a Barnes & Noble kirakatában. Annyira lelombozódtam, hogy még csak nem is szóltam Bennek, de ő is észrevette, és azt mondta: „Ne búsulj, eszébe fogsz még jutni Coralnak.” Úgyhogy természetesen megint Benre kellett gondolnom, amikor Rosemary beszólt, és izgatottan közölte: – Claudia, Coral van a vonalban! Dobogó szívvel vettem föl a kagylót s szóltam bele: – Halló! – Drága Claudia, szívből gratulálok a Dickerson-regényhez! Briliáns mű! – Köszönöm, Coral, és értékelem a dicséretedet. Nekünk is tetszik. .. Különben hogy vagy? – De sejtettem, hogy nem a kölcsönös udvariaskodás kedvéért hívott föl. Akar tőlem valamit. – Jól vagyok, szívem. Hallgass ide! Szívesen ebédelnék együtt veled. Van nálam valami, amit szeretném, ha elolvasnál. Olyasmi, ami tökéletesen illenék a profilodba.

– Az ebéd jól hangzik – mondtam, s magamban lelkendeztem. Még jobb lenne, ha Coral, más ügynökökhöz hasonlóan, mindjárt át is küldené a kéziratot egy küldönccel vagy e-mailben. Csak okosan, intettem magam. – Köszönöm, hogy rám gondoltál, Coral. Nagyon szívesen belenézek. – Mesés! Találkozzunk jövő csütörtökön, mondjuk egy órakor. Vagy inkább fél kettőkor? Ránéztem a naptáramra. A csütörtökhöz oda volt írva csupa nagybetűvel: JESS!” A fenébe! – Izé… Arra a napra már van valami dolgom, Coral. De a hét bármelyik másik napja jó. – Sajnálom, szívem, de hetekre be vagyok táblázva – mondta ingerülten. Coralt nem szokás lerázni. Már-már én is visszaszívtam volna, de inkább átvettem a taktikáját. Én se ma jöttem le a falvédőről. – Én is sajnálom, de a csütörtök sehogy sem megy. Lefogadtam volna, hogy mégis mond egy másik időpontot, vagy ami még jobb, egyszerűen fölajánlja, hogy átküldi a kéziratot. De csak annyit mondott: – Kár. Akkor talán majd máskor. A kagylót letéve arra gondoltam, ha Coral hívása azt jelezte, hogy vagyok valaki, a nyilvánvaló sértődöttsége azt bizonyítja, hogy csakugyan számítok. De mindennél fontosabb a barátság. Vagy a kisbabák. Vagy a babát váró barátnők. Mégis sajnáltam egy kicsit, hogy a karrierem máris csorbát szenvedett egy csecsemő miatt, aki még csak nem is az enyém. Másnap reggel még föl sem ébredtem, amikor benyitott Jess. – Claudia, vérzek. – A hangja higgadt volt, de az arca sápadt és elgyötört.

– Hol? – kérdeztem arra gondolva, hogy talán elvágta az ujját. – Megjött – súgta. – Már nem vagyok terhes. Eszembe villant az a szó, hogy „vetélés”, de azt mondtam helyette: – A terhesség elején gyakran előfordul. – Éreztem, ez úgy hangzott, mintha egy orvosi könyvből idéztem volna, ezért hozzátettem: – Maura is így volt mind a három gyerekével. – Sugárban? – kérdezte remegő hangon. – Értsd meg, biztosan tudom, hogy már nem vagyok terhes. Nem mertem szólni, mert attól féltem, valami jóvátehetetlent mondok. Azt hallottam, hogy a nők majdnem fele elvetél egyszer az életében, de a valóságban először találkoztam vele. Végül csak annyit mondtam, hogy nagyon sajnálom, és hogy majd túl lesz rajta. Túl leszünk rajta. Meg azt, amit Daphnénak szoktam mondani: egyszer biztos sikerülni fog. Ugyanakkor be kellett vallanom magamnak, hogy bármenynyire szégyellem, egy kicsit megkönnyebbültem, hogy így alakultak a dolgok. Megkönnyebbültem, amiért nem kell végigélnem az egész históriát. Legfőképpen azonban Jess miatt könnyebbültem meg. Tudtam, hogy majd bánkódik egy darabig, de ha majd egyszer visszanéz, ő is rájön, hogy jobb így. Azt szeretném, ha Treynél jóval értékesebb férfitól születne kisbabája. Olyasvalakitől, akit megérdemel. Amilyen például Ben.

Húsz Azt reméltem, hogy a harmincötödik születésnapom véget vet a gyerektéma szüntelen pedzegetésének. Ehelyett nem sokkal a nagy nap előtt Daphne sürgető üzeneteket hagyott a rögzítőmön, miszerint jó lenne mielőbb megkapnia azokat a petéket, mert akkor elkerülhetnénk a magzatvízvizsgálatot. Hosszasan ecsetelte még az általános szülészvéleményt arról, hogy a harmincöt évnél idősebb anyáknak egy perc vesztegetni való idejük sincs, és bár a hangja tréfásan csengett, tudtam, hogy komolyan gondolta. Noha még mindig idegenkedtem attól, hogy petét adjak neki, kezdtem afelé hajlani, hogy mégis belemegyek a dologba. Főleg azért, hogy megszabadítsam az örökös csalódástól. Meg persze azért is, mert úgy vettem észre, nemigen van más választásom. Képtelen lettem volna elutasítani. Én hülye, végül mégis beszámoltam az ügyről Jessnek. A bánata némileg enyhült azután, hogy az orvosa is azzal vigasztalta, gyakran előfordul az ilyesmi. Semmi sem utal arra, hogy a jövőben problémái lennének. Jess hipochondriáját azonban fölerősítették a Daphnéról hallott hírek, és olyasmik jutottak az eszébe, hogy le kellene fagyasztatnia néhány petéjét, és e témába vágó cikkekkel árasztotta el a számítógépemet. Aztán a születésnapi terveim felől érdeklődött. Kikötöttem, hogy nem akarok partit, sőt egyáltalán semmilyen meglepetést. Most jöttem haza egy jól sikerült, szűk körű buliból, ahol a régi jó barátok

gyűltek össze, azzal a különbséggel – az eddigi évekhez viszonyítva –, hogy Ben helyét Richard vette át. Azért valahol csak felköszönthetünk, nem? – kérdezte. Na jó, a Babbóban – feleltem, noha az volt Bennel az egyik kedvenc helyünk. Viszont már nem izgatott, hova jártunk együtt. Vissza akartam kapni a városomat. Úgyhogy Jess e-mailt küldött Maurának és Scottnak, meg Daphnénak és Tonynak, továbbá Annienek és Raynek, meg persze Richardnak és Michaelnek. Mindenki örömmel fogadta a hírt, és biztosítottak minket, hogy velünk tartanak, kivéve Rayt. Azzal az átlátszó indokkal hátrált ki a meghívás elől, hogy még nem talált bébiszittert. Azt gondolta, most jöttünk le a falvédőről. Köztudott, hogy Manhattanben nyüzsögnek a bébiszitterek, de titokban örültem, hogy nem lesz jelen: elég nekem Annie. Nem kedvelem a szingli-házaspár kombinációt. Közben Richard is terveket szőtt valamilyen eldugott helyre szóló háromnapos útról. Még azt sem árulta el, hogy meleg vagy hideg helyre citál, amikor megbízta Jesst a csomagolással. Hiába próbáltam sarokba szorítani a barátnőmet, ugyanúgy lerázott, mint amikor arról faggattam, szomorúan vagy vidáman végződik-e valamilyen film. Ugyanis szeretem előre tudni, mire kell fölkészülnöm. Emlékszem, mennyire lelombozódtam a Távol Afrikától vége miatt, amelyet ő előbb látott, mint én. – Meg kellett volna mondanod, hogy Redford meg fog halni! – Akkor nem ért volna semmit az egész – védekezett. Aki szereti a meglepetéseket, elvárja, hogy mások is szeressék őket. Jess csupán annyit volt hajlandó elárulni az utazásról, hogy Richard „valamilyen oltári jó helyre” visz el. – Voltam már ott? – kérdeztem. – Nem – felelte. Majd hozzátette: jó, hogy egy olyan emberrel pótoltam Bent, amilyen Richard. – Senki sem pótolhatja Bent. Jess úgy nézett rám, mint aki azt mondja, ebben nem olyan biztos.

– Tetszik az a mély hangja. Ja, és Jess, légy szíves, pakold be a vibrátorát is!” – próbálta utánozni Richard hangját. – Nőj már fel! – Nem, te! – vágott vissza a kollégista évekből jól ismert módon. Mindig ezzel cukkoltuk egymást. A születésnapi vacsora előtt Richard fölajánlotta, hogy értünk jön. Megköszöntem, de inkább úgy rendeztem, hogy ott találkozzunk. Simán belement, aztán afelől érdeklődött, milyen italt rendeljen étvágycsinálónak, amit kedves ötletnek tartottam. Néhány órával később Jess és én fekete kisestélyiben, kellőképp kicicomázva fogtunk a belvárosban egy taxit, amely a Sixth Avenue és a Waverly Place sarkán tett le bennünket, ahonnan egy fél háztömbnyit kellett gyalogolnunk a Babbóig. Hűvös szeptemberi este volt; máris megbántam, hogy nem terítettem magamra legalább egy stólát. – Hidegebb van, mint gondoltam – jegyeztem meg borzongva. – Ideges vagy? – kérdezte Jess csúfondárosan. Tudja, hogy mindig didergek, ha ideges vagyok. – Amiatt, hogy most mutatod be a barátaidnak Richardot? – Talán egy kicsit – vallottam be. – Azt szeretném, ha nekik is tetszene. Alighogy kimondtam, máris azon kezdtem tűnődni, miért érdekel, hogy elfogadják-e. Lehet, hogy merő büszkeségből. És nem szeretném, ha bármelyiküknek is hiányozna Ben. – Én máris megszerettem a hangját. Amellett ha neked tetszik, nekem is tetszeni fog – mondta Jess. – Köszi. – De máris újabb probléma merült föl bennem, amelyet nem tudtam egészen meghatározni. Lehet, hogy csak azért voltam bizonytalan, mert másképp képzeltem el a harmincötödik születésnapomat. Úgy, hogy Ben meg én, csak mi ketten, elmegyünk valahová vacsorázni. Vagy legalábbis Bent is odaképzeltem a családi asztalhoz.

De nyomban elszállt a félelmem, amikor beléptünk a zsúfolt terembe, és megláttam a bárban várakozó családomat és barátaimat kicsípve és jókedvűen. A te bajod, Ben! – mondtam magamnak. – Sziasztok! – Sorra üdvözöltem őket. Richardot hagyva a végére, ami elég furcsa volt Michael jelenlétében, aki fakutyaként vigyorogva a fejét csóválta. – Nem hiszem el, hogy megcsókoltad a főnökömet – súgta a fülembe. – Inkább emeltesd föl vele a fizetésemet! Richard odaadta a vodka-tonicomat, ami nem kerülte el a nővéreim és Annie figyelmét. – Telefonált indulás előtt – magyaráztam mosolyogva. Olyan lovagias gesztus ez, ami óhatatlanul irigységet kelt más nőkben, különösen az olyan férfiak feleségeiben, mint amilyen Scott, aki persze most is a mobilján beszélt. Kiderült, hogy már mindenki ismer mindenkit: Michael bemutatta nekik Richardot. Amíg az emeleten megterítették az asztalunkat, a bárban maradtunk, és könnyed témákról cseverésztünk. Aztán fölmentünk, s én Richard és Michael közé ültem. Jess ült velem szemben, aki egyszerre foglalkozott a borok kiválasztásával és a társalgás irányításával, lévén ebben is, abban is kiváló. – Nos, Richard – fordult újdonsült pasimhoz, miután bort választottunk –, bevallom, tetszel nekem. – Körülhordozta a pillantását. – Nektek mi a véleményetek Claudia új párjáról? – Pokolian jó főnök. És nagyon tisztességes – jegyezte meg Michael, amin mindenki jót derült. Daphne és Maura egyforma mosolyt villantott Richardra, aminek az volt az értelme, hogy „még nem vagyunk benne biztosak, tetszel-e nekünk, de kétségtelenül vonzó fickó vagy”. Ezt főleg Maura arca árulta el, aki az okos, dörzsölt és szexi férfiakat kedveli, Richard pedig mindhárom kategóriába beleillett. Bár szerintem Scott is, úgyhogy házasságon belül talán nem ez a legszerencsésebb kombináció. De ez vitatható. Egyelőre csak élvezem a szitut. A vacsora is kellemes és ünnepélyes volt. Mindenki jókedvűen és

zavartalanul társalgott; mókás történetek, jóízű nevetés, finom ételek és jó borok váltották egymást. Szóba került Annie terve: filmet akar forgatni az afganisztáni nőkről, noha nehéz lesz hosszabb időre itthon hagynia a kis Raymondot. Szó esett Maura gyerekeiről is: mi lesz belőlük, ha felnőnek? Daphne a tanítványairól mesélt jópofa sztorikat. Volt köztük egy különösen mulatságos história egy cetliről, melyet egy matekórán csípett el. És persze elolvasta. Köztudott, hogy minden tanár elolvassa az elkobzott órai levelezéseket, még ha tagadja is. – Az a vicces benne, hogy az a lány, Annabel a tanárok kedvence, az örökös bezzegdiák. Erre válogatottan mocskos jelzőket aggaszt egy Josh nevű fiúra, aki mellesleg szelíd, kék szemű, rózsás arcú, lányos kölyök. – Ötödikes szinten mocskosakat, vagy felnőtt mércével mérve is? – kérdezte Michael. – Már az is gáz, ha tudni akarod! – nevetett Richard. – Újra át akarom élni az ifjúságomat. Megint nevettünk, s arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen jó barátaim és testvéreim vannak, akik segítenek kitölteni a Ben után maradt űrt. De nagyjából a főétel és a desszert között – az én legnagyobb örömömre – mégiscsak előjött a gyerektéma: Jess bejelentette, hogy föl fog keresni egy skandináv spermabankot. – Náluk minden sperma dán donoroktól származik – mesélte. – „Gratulálunk, egy kis viking!” szlogen alatt fut a hirdetésük: egy kisbabát ábrázol, aki azzal büszkélkedik, hogy az ősei előbb jártak Amerikában, mint Kolumbusz. Hát nem édes? Richard, Maura és Michael nevetett. Tonyt és Daphnét, úgy vettem észre, érdekelte a dolog, ha kétkedéssel fogadták is. Annienek viszont egy csöppet sem tetszett. Scott az egész beszélgetésből kimaradt, mert egy újabb telefonhívás miatt fölkelt az asztaltól. Bosszantott, hogy Jess szóba hozta a témát.

Richard és Michael egymást túllicitálva sorolták az aforizmákat a dánokról, amelyekben a heringeknek, Hagar, a tulok képregényhősnek és Hamletnek jutott a főszerep. – Jess, ezt komolyan gondolod? – hitetlenkedett Annie. – Persze – bólintott ő. – Ezek a dán donorok remek fickók. Csupa klasszikus skandináv típus. Magas, sportos, kék szemű, fehérbőrű… – Egy előre megtervezett gyereket akarsz?! – Miért ne? – kérdezte Jess, szándékosan nem véve tudomást Annie helytelenítő hangneméről. – Olyan édes lenne. – Nem tartod etikátlannak? – Etikátlannak? Miből gondolod, hogy az? Annie kezd a barátnőm idegeire menni, állapítottam meg magamban. – Abból, hogy ekkora értéket tulajdonítasz a kék szemnek, a fehér bőrnek és a magasságnak. – Ez tényleg nagy baromság! – hahotázott Michael. – Miért nem keresel egy fekete spermabankot? Annie nem törődött a kollégám viccelődésével. – Arra gondolok – mondta Jessnek –, hogy az eugenikát támogatnád. – Mi az az eugenika? – kérdezte Daphne. – Olyan szociálfilozófa, amely a szelektív fajnemesítést hirdeti. Társadalmi beavatkozással kívánja javítani az emberi fajt. – És miért baj ez? – kérdezte Jess. – Ha intelligensebb embereket produkál, az ellen semmi kifogásom – szólt közbe Richard. – A sok hülyegyerek világszerte rengeteg problémát okoz. – Tökéletesen egyetértek – bólintott rá Michael. – A hülyék csak bajt hoznak a többiekre. Annie azonban nem hagyta eltéríteni magát: – Az eugenika államilag szponzorált diszkriminációhoz vezethet. Sőt népirtáshoz.

– Jaj, ne légy már ilyen drámai! – legyintett Jess. – A nácikhoz hasonlítasz amiatt, hogy egy dán kisbaba szerintem nagyon helyes lenne? – Mibe kerül? – szólt közbe Daphne. Tony kicsit zavartan nézett rá, mint aki azt mondja: De hiszen az én spermáimnak semmi bajuk! – Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Jess. – Valószínűleg jó drága. – Megint Annie felé fordult. – Mi a különbség aközött, hogy te Rayt választod a gyereked apjának, én pedig egy dán Henriket az enyémnek? Magánügy. – Először is, én Rayt nem a gyerekem apjának választottam, hanem a férjemnek. A gyerek csak jóval később került szóba. Éreztem, hogy megfeszülnek az idegeim. A válasza engem is érintett. – Belátom, vannak olyan szerencsés emberek, akik olyan férjet találnak, akit szerethetnek, és a régi bevált módon jutnak gyerekhez. – Én nem látok problémát abban, ha valaki fölhasználja a tudományt azért, hogy gyereke legyen. – Egyetértek – szólalt meg Maura, és aggódó pillantást vetett rám, mint aki azt mondja: meg kell védenünk a testvérünket! – Én pusztán azt gondolom – védekezett Annie –, hogy ez a viking spermaügy hátborzongató. Vajon a családon belüli spermadonáció miért fér bele mégis a pakliba? – tűnődtem. De tulajdonképpen egyetértettem vele, hiszen ez is elég hátborzongató. – Figyeljetek ide – szólalt meg Michael. – Én egyszer s mindenkorra megoldom a problémát. – Hogyan? –kíváncsiskodott Jess. – Nem akarnál inkább egy karamellszínű, barna szemű gyerkőcöt? Olvasztótégelyben előállítva? Nagyot nevettettünk; még Annie is elmosolyodott. A jó öreg Michael! Muszáj szeretni azt, aki ilyen ügyesen el tud dönteni egy nagyon is komoly etikai vitát. „Köszi” – mondtam némán, és tudtam,

hogy megértette, hálás vagyok, amiért véget vetett a témának, mert visszaintett: „Ugyan, ez csak természetes!”. Annie és Jess is békésebb vizekre evezett, mint akik belátták, ha nem értenek is egyet valamiben, attól még barátok maradhatnak. Még Daphne is elmosolyodott, amikor Tony a dereka köré csúsztatta a karját, és súgott neki valamit. Én is mosolyogtam: hál' istennek nem muszáj mindig spermákról, petékről és a kettő mesterséges összehozásáról beszélgetni.

Huszonegy Miután mindenkinek köszönetet mondtam és Richardtól is elbúcsúztam azzal, hogy majd reggel látjuk egymást, Jess behívott a szobájába, és diadalmasan megmutatta a „Vikingbébi” weboldalát. Már majdnem kifakadtam, hogy egy csöppet sem örültem, amiért pont a születésnapi vacsorámon jött elő ezzel a témával, de meggondoltam magam, hiszen tudtam, nem akart rosszat. Csak éppen minden gondolata ekörül forog mostanában. Csupa szőke, kék szemű donor képe volt a fotókon. Az egyik egy szélesen vigyorgó focistát ábrázolt. Ian Janssennek hívták. Hirtelen eszembe jutott, hogy Tucker vezetékneve is Jansen, hátha az övét is két s-sel kell írni. Még egyszer utána kell néznem a Google-ban, jegyeztem meg magamban, de máris elvetettem. Eszedbe ne jusson! A végén még bedilizel! Melyik énem akar fölülkerekedni? – tűnődtem. A józan és előrenéző, vagy a reménytelenül sóvárgó, borongós, minduntalan hátratekintő? Másnap reggel, amikor Richard megjött a taxival, Jess a kezembe nyomta a koffert – a saját hatalmas, cseresznyepiros kis-bőröndjét –, megölelt, és a fülembe súgta: „Érezd jól magad!” A liften lefelé menet elhúztam a cipzárt, belekukkantottam a kofferba, amiből kikandikált az útlevelem. Most már tényleg izgatott lettem. Bár lehet, hogy az útlevél csalétek. Amikor beszálltam az autóba, Richard arcon csókolt. Nagyon vidámnak látszott.

– Jess elárulta, hova megyünk – vigyorogtam. – Azt hiszed, beugrom egy ilyen olcsó próbálkozásnak? – Nem? – Elővettem a tokból a napszemüvegemet, és föltettem. – Nem. – Coloradóban fogunk horgászni? – Nem úgy nézel ki, mint aki szívesen éjszakázik a szabad ég alatt! – nevetett. – Nem is. – Eszembe jutott, hányszor mondta az anyám, hagyjam már a könyveimet, és szívjak egy kis friss levegőt. – Én sem rajongok túlságosan a kempingezésért. Csípnek a szúnyogok. – Elkomolyodott. – Nagyon bosszankodtál a tegnap esti gyerektéma miatt? Én, aki egy tucat kislurkót tervezek? Dehogy! – Nagyon. – Nem hibáztatlak érte. Hálásan rámosolyogtam. – Áruld el végre, hova megyünk! – Nem mondhatom meg. Csak annyit, hogy már többször voltam ott, de még egyetlen kölyköt sem láttam. Máris vigyorogtam: tökéletes válasz volt. Egy órával később megérkeztünk a Kennedy repülőtérre, és becsekkol-tunk az American Airlines nemzetközi járatára. – Milánó? – tudakoltam izgatottan, miután átvettük az első osztályra szóló beszállókártyáinkat. – Imádom Milánót. – Jó tudni. De nem oda megyünk. És az egész repülőút alatt megtartotta a titkát. Pezsgőt ittunk, ettünk, megnéztünk egy hülye filmet Kirsten Dunsttal a főszerepben, azután aludtunk. És csak miután másnap kora reggel leszálltunk Milánóban, túljutottunk a vámon és átvettük a kölcsönautót, nyomott a kezembe Richard egy levelezőlapot, amely a Comói-tó partján lévő Villa d'Estét ábrázolta. Azonnal ráismertem, mert ez volt az a hely,

ahova tizenöt éves korom óta vágytam, miután láttam egy albumban Helmut Newtonnak a kastélyszállóról és parkjáról készített csodálatos fényképeit. És nem tehetek róla, megint eszembe jutott Ben, mert azt terveztük, hogy majd a Comói-tónál ünnepeljük meg az ötéves házassági évfordulónkat. Hogy készültünk rá! Jess természetesen tudott az évfordulós tervünkről, úgyhogy annak ellenére, hogy Richard már járt ott, az volt a gyanúm, hogy a barátnőmtől származott az ötlet. Vajon őszinte volt Richardhoz, vagy úgy intézte a dolgot, mintha az övé lenne a választás? De jobbnak láttam, ha nem kérdezem meg kereken, úgyhogy csak elmosolyodtam. – A Villa d'Estébe megyünk? Richard bólintott, és szemmel láthatóan nagyon elégedett volt magával. – Jess azt mondta, még sosem jártál a Comói-tónál. – Nem. – Maga a földi Paradicsom. Shelley írta a tóról áradozva, hogy ez a tó mindent felülmúl szépségével, amit eddig látott. Megőrülök azért, ha egy férfi bukik a költészetre; éreztem, hogy most is elpirulok. – Ez túlságosan nagylelkű ajándék. – Nem teljesen önzetlen. Elvégre én is ott leszek. – Egy, a tóra néző, második emeleti ablakra mutatott: – És abban a szobában akarlak megdugni. Ha Ben szájából hallottam volna ugyanezt, biztos durvának és ízléstelennek gondolom, de Richard szájából inkább szexinek hatott. Miért? – tűnődtem, de nem tudtam eldönteni. Percek múlva már az olasz dombok közt autóztunk. Minden olyan gyönyörű volt, hogy azt sem tudtam, merre nézzek. – Nem csak arról van szó, hogy nagy élmény Olaszországban lenni? – kérdeztem.

– Az biztos, hogy toronymagasan veri Jerseyt. Az út meglepően rövid volt: egy szűk óra múlva megérkeztünk egy Cernobbio nevű városkába. Mindjárt azon túl volt a szállodánk. Richard a főépülethez hajtott, és egy helyes, bajuszos digó azonnal a segítségemre sietett, hogy kinyissa előttem az autó ajtaját. Átfutott az agyamon, hogy talán túl sokat várok ettől a helytől, de máris elhessegettem: tényleg fantasztikus volt! A park gyönyörű, a távoli, kéklő hegyek és a párás víz lélegzetelállító – olyan álmatagnak tetszett az egész. Meg is mondtam Richardnak, s közben eszembe jutott, hogy még sosem használtam ezt a szót, hacsak nem akartam ugratni valakit. Odamentünk a recepcióhoz, s Richard hamisítatlan amerikai „helló”-val köszönt mindenkinek. Tetszett, hogy noha a világ egyik legjobb szállodájában vagyunk, az maradt, aki volt: barátságos, szerény, de magabiztos. Én egészen más leszek, ha belépek egy fényűző szállodába vagy étterembe: önkéntelenül lehalkítom a hangom, és igyekszem a tökéletes úrinőt adni. Miután bejelentkeztünk, Richard fölpillantott a magas mennyezetre, és így szólt: – Ezt nézd meg! Fölnéztem, és elállt a lélegzetem. – Ó… Gyönyörű – súgtam. És egyszer csak hiányozni kezdett Ben, mint mindig, ha egy szép épületet látok, vagy eszembe jutnak azok a romantikusan hangzó szakkifejezések, amiket tőle hallottam először: fiatorony, szecessziós ornamens, áttört oromfal, Mary Hart boltív, fogazott pártázat, hattyúnyakív… Mennyire tetszene neki ez a szálloda a különleges építészeti megoldásaival! Talán ő is eljut ide a nászútján. És itt csinál gyereket. Egy szép, fiatal hostess mutatta meg a szobánkat. Az a fajta szépség volt, akit óhatatlanul kiszúr az ember, és a barátjának sem tehet szemrehányást, ha rajta felejti a szemét. Rajta is kaptam Richardot, miközben megmutatta a minibárt, a széfet és az automata

rolót. A hostess még egyszer üdvözölt bennünket, ránk mosolygott, és távozott. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, nem tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem: – Micsoda egy bestia! – Egy csöppet sem voltam féltékeny, csak megjátszottam. Richard érzéki pillantással reagált rá. – Na,gyere ide!… A szex után aludtunk néhány órát. Mélyen, ahogy betegség vagy nagyobb időeltolódás esetén alszik az ember. – Mit gondolsz, nagyon hideg a víz a medencében? – kérdezte Richard, amikor fölébredtünk. – Meglehet. Azért próbáljuk ki. Bementem a fürdőbe, hogy felöltözzem, s közben muszáj volt nevetnem: miért szégyellem magam az előtt a férfi előtt, akivel már minimum hússzor aludtam együtt? Három évbe telt, amíg hajlandó voltam Ben szeme láttára pisilni (a legelején megeresztettem a vizet, vagy hangosan énekeltem), úgyhogy valamit jelenthet a mostani szemérmességem. Beletúrtam a kofferomba, és boldogan fedeztem föl, hogy Jess becsomagolta a kedvenc piros bikinimet, amelyet a St. Johnon viseltem, amikor Bennel voltunk ott. Nem mostam ki a hazajövetelünk után, úgyhogy még mindig őrizte a Karib-tenger nyomait. Talán Ben nyomait is. Az arcomhoz emeltem és beleszagoltam, de csak egy kimosatlan fürdőruha szagát éreztem, Benét nem. Lehet, hogy azért, mert még az orromban volt Richard kölnijének illata. A délutánt nyugszékeken heverve töltöttük a legszebb medence mellett, amelyet életemben láttam: lebegő, égszínkék négyszög a tengerkék tó fölött. Körülöttünk csupa kőgazdag, idősebb szállóvendég, s Richardnak igaza volt, sehol egy nyöszörgő pelenkás. Limonádét szürcsöltünk, s én egy kicsit dolgoztam. Általában nem szerkesztek, ha szabadságon vagyok, de ezen a hétvégén muszáj volt: egy olyan kézirat volt nálam, amelyet a hazaérkezésünk után vissza

kellett adnom a szerzőnek. Az egyik résznél önkéntelenül elnevettem magam. – Ennyire jó? – kérdezte Richard. Bólintottam. – Van szemed az új tehetségek fölfedezéséhez. – Odahajolt hozzám, és megcsókolt. Egy csöppet sem hiányzik Ben, állapítottam meg magamban. Ide akartam jönni. Egy kapcsolat igazi próbája az, ha fölteszem magamnak a kérdést: ugyanilyen boldog lennék egy Little Rock-i másodosztályú motelben is? Az ugyancsak a medence mellett elköltött lunch után teniszeztünk a parkra és a tóra néző domboldalon kialakított pályán. Szinte sajnáltam, hogy ilyesmivel töltjük az időt, amikor minden figyelmünket a látványra kellene fordítanunk. Sokkal jobban teniszeztem, mint Richard, aki kihagyta a szervákat: éppen csak megütötte a fölpattanó labdát. – Nem tudsz szerválni? – kérdeztem nevetve. – Baseballjátékos vagyok, kisanyám! – kiáltotta a túloldalról. Keményen visszaütöttem a labdát, amelyet nem tudott elkapni, úgyhogy a sziklának csapódott. – Benn volt! Tizenöt-szerelem ide! – Azt mondtad, szerelem? Még nem az, gondoltam, de azért rábólintottam. – Az jó! – kiáltotta vissza. – Ti amo anche! Nem értek olaszul, de kitaláltam, mit mondott. Ezen az estén a teraszon vacsoráztunk. A levegő lehűlt, de Jess a kék gyapjústólámat is becsomagolta. Richard sportzakót vett föl, ám így is inkább csinos cowboynak látszott, mint csinos bizniszmennek. Egyik kedvenc témánkról vitatkoztunk: hányan tudnak rólunk a munkahelyünkön?

Richard ilyenkor rendszerint annak a gyanújának adott hangot, hogy egyesek talán láttak bennünket együtt a liftben vagy ebédszünetben. Most azonban azt mondta: mindenki. Úgy tettem, mint aki meg van döbbenve: – Na neeem… Gondolod? – Én csak Jacqueline-nak árultam el, akit megeskettem, hogy senkinek nem mondhatja el. De titokban azt kívántam, bárcsak mindenki tudna róla. Büszke voltam rá, hogy Richarddal járok. – Mindenki tudja – ismételte meg. – Nekem senki nem mondott semmit. – Nekem sem. – Akkor miért vagy olyan biztos benne? – Nem tudom. Csak sejtem, mert általában a futó kalandokat szóra sem méltatják. Bekaptam egy gnocchit, s a szavain tűnődtem. Vajon mit értett ezen? Tehát nem futó kaland vagyok számára?Komolyabbat egy futó kalandnál? Még akkor is ezt a mondatot elemeztem, amikor visszamentünk a szobánkba és szeretkeztünk – olyan vadul, hogy szinte fájt. Már jó éjt kívántunk és távolabb gurultunk egymástól, amikor én még mindig nem voltam biztos benne, mit akart Richard a tudtomra adni. Nem számít, mondtam magamnak. Lesz, ami lesz. A következő nap ugyanolyan csodálatos volt, mint az első: pihentünk, ettünk, ittunk, szeretkeztünk. Késő délután kétórás hajókirándulást tettünk a tavon, elhaladtunk George Clooney és Versace villája mellett, s már a puszta látványuk is elhitette velem, hogy én is gazdag és híres vagyok. Megálltunk a festői Bellagióban, amelyet „a tó gyöngyszemének” neveznek, és vettem magamnak egy bőrtokos manikűrkészletet, Richard pedig egy pár kézzel varrott bőrszandált. Visszafelé beszédbe elegyedett néhány szállóbeli vendéggel. Azok közé tartozik, akik mindenhol könnyen találnak maguknak barátokat. Szerintem ez az egyik legjobb tulajdonsága.

A harmadik, egyben utolsó olaszországi napunkon – tulajdonképpen a születésnapomon – korán ébredtem. Anyám!Harmincöt éves lettem. Mától közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz. Most éreztem magam először öregnek, ami nem kimondottan jó érzés. Megfordultam fektémben, Richard már fölkelt, újságot olvasott kávékortyolgatás közben a teraszon. Fehér frottírköpeny volt rajta, amiről Richard Gere jutott eszembe a Micsoda nőből Mind a két Richard szívdöglesztően nézett ki fehér köpenyben. Fölkeltem, majd bevetettem magam a fürdőszobába, fogat és hajat mostam, s a saját kékselyem köntösömben mentem reggelizni. Richard félbehajtotta az újságját, letette az asztalra, és fölállt, hogy arcon csókoljon. – Jó reggelt! – köszöntött ragyogó arccal. – Jó reggelt! – Kinéztem a párába burkolózó tóra. – Szép napunk van. – Bizony! Kávét? Bólintottam, mire töltött egy kis kancsóból a gyűszűnyi porceláncsészébe. Majd az ezüsttálcára tett kenyérkosárra mutatott: – Kontinentális reggeli. Éhes vagy? – Nem igazán. Még nem. – Azért vegyél egy croissant-t – biztatott. – Enned kell. Megvontam a vállam, és széthajtottam a damasztszalvétát, amelyben egy croissant és egy muffin között egy kis dobozt vettem észre. Egy ékszeres dobozkát. Kínos érzés fogott el, talán azért, mert amikor utoljára kaptam gyűrűt, azt mondtam Bennek, hogy igen, feleségül megyek hozzá. Vagy talán mert már ezt az utazást is túl nagy ajándéknak tartottam. – Nézd meg! – biztatott Richard. – Nem kellett volna – mondtam, és úgy is gondoltam. – Nyisd csak ki.

Kiemeltem a dobozt a sütemények közül, és felpattintottam a fedelét. Egy aranyba foglalt zöld és rózsaszín ékkövekkel kirakott, drága gyűrűt rejtett. Egy nagyon feltűnő gyűrűt, amelyet minden bizonnyal megcsodáltam volna egy másik nőn, de eszembe sem jutott volna, hogy ilyet vegyek magamnak. – Wow? – Ráhúztam a gyűrűsujjamra. Tökéletesen illett rá; bizonyára ezt is Jessnek köszönhettem. – Gyönyörű! – Te vagy gyönyörű – mondta, és hamisítatlan hollywoodi stílusban kezet csókolt. Megköszöntem az ajándékot is, a bókot is, de változatlanul bosszantott mind a kettő. Túlzásnak éreztem őket. A „gyönyörű” nem az a jelző, amely illik rám: maximum csinosnak lehet mondani, ha jó passzban vagyok, de gyönyörűnek semmiképp. És nem is hittem el, hogy Richard annak lát. Most kételkedtem először az őszinteségében. Vajon hány nőnek mondta már, hogy gyönyörű? Biztos voltam benne, hogy legalább háromjegyű számot kapnék. – Igazán nem kellett volna – mondtam újra, mert nem jutott más az eszembe. – Nem nagy ügy – vonta meg a vállát. Csakugyan nem lehetett nagy ügy neki. Se a gyűrű, se a Villa d'Este, sem pedig a szex. Sőt, én sem. És én ezzel egész idő alatt tisztában voltam. Tudtam, hogy egyszerűen hozzátartozik Richard nagyvonalú életéhez. Egy olyan életstílushoz, amilyenre, azt hittem, én is vágyom. De talán ennél többet reméltem. Talán hogy Richardban is megtalálom azt, amit Bentől kaptam. Ámde egyszerre teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Richard nem szerelmes belém, és én sem vagyok szerelmes őbelé. A kapcsolatunk nem tartós, és nem is különleges. Csupán jól érezzük magunkat egymással. Ahogy az este mondta: csak egy „futó kaland”, amelynek még nem látni a végét. És egyszerre megkönnyebbültem attól, hogy ezt meg tudtam fogalmazni. Ugyanúgy vagyunk vele mind a ketten. Ugyanakkor elfogott a csalódás amiatt, hogy így alakult az életem.

A nap megcsillant a gyűrűmön. Talán mégis jobban szeretem Richardot, mint Bent. Azért vagyok itt, mert jobban szeretem őt, mint a volt férjemet.

Huszonkettő A repülőgépen egész idő alatt hazafelé a Richarddal való kapcsolatom foglalkoztatott. Arra jutottam, hogy ha egy férfi gyűrűt ad annak a nőnek, akihez nem fűzi komoly érzelem, az olyan, mintha egy nő orális szexszel örvendeztetné meg azt a férfit, akibe nem szerelmes. Egy kicsit lealacsonyító az egész. Lealacsonyítja azt is, aki adja, és azt is, aki elfogadja. Nem akartam így gondolni Richard gyűrűjére (se a magam virtuális akciójára). Felvilágosult, modern, független és szexuálisan felszabadult nő akartam lenni, így azzal győzködtem magam, hogy egyformán érzünk egymás iránt. Egyikünk sem használja ki a másikat. Vagy ha mégis, akkor csak egyforma mértékben. Nincs csalás és ámítás, nincsenek hamis igények. Richard rengeteg tapasztalattal bíró, felnőtt férfi, aki el tudja dönteni, mire költse a pénzét. Én is el tudom dönteni, kivel akarok viszonyt folytatni. Igen ám, de minden mesteri okoskodásom ellenére sem éreztem az egészet helyénvalónak. Valahányszor ránéztem az új gyűrűmre, a hányinger kerülgetett. Mire földet értünk New Yorkban, és taxit fogtunk, pattanásig feszültek az idegeim, és egyre jobban haragudtam Richardra. Persze egyből levette, hogy valami nem stimmel, kétszer is megkérdezte, mi bánt, de igyekeztem elhitetni vele, hogy semmi. Bár ezzel nyilván nem győztem meg. De ennél többel igazán nem szolgálhattam annak, aki nyilvánvalóan nem vesz komolyan. Olyan lett volna, mintha fölhívnám az egyik exemet, aki már rég megnősült és egy falka

kölyköt nemzett, hogy közöljem vele, már rég túl vagyok rajta. Vagy azt mondanám a főnökömnek, aki az imént rúgott ki páros lábbal, hogy már hetekkel korábban föl akartam mondani. Enyhén szólva furcsa lett volna. Amellett a legkevésbé sem akartam hálátlannak látszani. Igenis hálás voltam. Olyan jól éreztem magam Olaszországban, amennyire jól érezheti magát az ember egy olyan férfival tett utazás közben, akibe nem szerelmes. Amikor odaértünk Jess lakásához, megcsókoltam Richardot, és még egyszer köszönetet mondtam. – Hiányozni fogsz éjszaka – súgta a fülembe. – Te is nekem. Ez volt az első hazugság, amit neki mondtam. Egyvalaki hiányzott akkor és igazán, de őt nem Richardnak hívták. – Na? – kérdezte Jess, amikor kinyitottam az ajtót. Csak egy túlméretes férfipizsamafelső és még a kollégiumi időkből származó szőrmók papucs volt rajta, amelynek félig levált a talpa. –Milyen volt? – Fantaszikus. A hely lélegzetelállító… és tökéletes volt a csomagolás. Különösen a csipkés fehérneműk jöttek jól. – De? – Egy jó barátnő mindig megérzi, mikor következik a „de”. – De nem hiszem, hogy ezután is látni akarom Richardot. Jessnek elkerekedett a szeme. – Miért? Mi történt? – Nem tudom. Tényleg nem tudom! Minden csodálatos volt, és akkor ezt kaptam tőle – mutattam meg neki a gyűrűt. A szeméhez emelte a kezem, szakavatottan stírölgette a köveket – kiderült, egy rózsaszín turmalint fog közre a két peridot –, majd töredelmesen bevallotta, miként segített Richardnak a méretet illetően, de a gyűrűt végül Richard választotta. – Várj! Nem értem. Nem tetszik, vagy… – De, tetszik.

– Akkor mi a gond? – Nem tudom. Csak úgy érzem… megfeneklettem. – Megfeneklettél?! Mi a fenét jelent ez? Túl sok könyvet olvasol? Nem reméltem, hogy meg fog érteni, mégis megpróbáltam elmagyarázni neki. Azt mondtam, Richard egyszerűen velem akarja agyonütni az időt, ami nem esik jól az ember lányának, ha már betöltötte a harmincötöt. – Ugyan!… Jut eszembe, ma van a nevezetes nap! Isten éltessen! Milyen érzés? – Nem a legjobb. – Miért? – Megöregedtem. – Na és? Nem akarsz gyereket. – Tudom, de… ez nem jelenti azt, hogy senkit nem akarok. Erre felhúzta az orrát: – Itt vagyok neked én. – Tudom, Jess. És baromira szeretlek. De tudod, hogy a barátság nem ugyanaz. Nem vitatkozott velem. – Richard is itt van neked. – Richard sem elég. Többre vágyom. Arra, amit Bennel éltem át. Nagy levegőt vett, mint aki valamilyen bölcsesség kinyilatkoztatására készül, aminek, tudtam, nincs birtokában. De csak ennyit mondott: – Nem arra vágyunk mindannyian? Késő este a mobilom ébresztett föl mély álmomból. Bágyadt „halló”-t motyogtam. – Azt hittem, az üzenetrögzítőd fog válaszolni. Férfihang volt. Először azt hittem, Richardé, aztán rájöttem, hogy Ben az.

Fölültem. A legkevésbé sem vártam, hogy Ben fog telefonálni a születésnapomon vagy akármikor. – Ben? – Az órára néztem, még csak este kilenc volt. – Boldog harmincötödik születésnapot! – Köszi. – Szaporán dobogott a szívem, s önkéntelenül elmosolyodtam. Mit mosolyogtam? Fülig ért a szám. Ben nagyobb örömöt szerzett minden gyűrűnél és mindenki másnál. – Hogy telt a napod? – kérdezte. – Jól. De most még jobb – tettem hozzá bátran. – Aha. Mit csináltál? Haboztam. Majd végül ferdítettem egy kicsit: – Nem sokat. – Bűntudat fogott el, amiért hazudtam, a Comóitavat nem lehet ennyivel elintézni, ráadásul nélküle voltam ott. Nem tartozom neki igazmondással, próbáltam megnyugtatni magam, oda megyek és azzal, ahová és akivel akarok. De ez nem jött be. Mégis bűntudatom volt. – Annie-től úgy tudom, hogy a pasid elvitt valahova – mondta artikulálatlanul Ben, amiből egyszerre rájöttem, hogy jócskán felöntött a garatra. A szavai egymásba akadtak; sejtettem, hogy legalább hat üveg sört küldhetett le a torkán. Csak azt nem tudtam, hogy egyedül-e, vagy Tucker társaságában. – Igazán? – Vajon Annie segíteni akart vagy jól bemártani? Mármár hozzátettem, hogy Richard nem a pasim, de nem voltam benne biztos, hogy Ben ezt is tudni akarja. Attól függ, ő kivel van együtt, amit én, persze, nem tudhatok. Annie-re mindenesetre megharagudtam: minek pletykált? – Hova vitt a jó öreg Richard? – kérdezte Ben. – Hangsúly az „öreg”-en. – Részeg vagy? – Most már végképp nem akartam elárulni neki, hol voltam. – Meglehet. Végtére is meg kellett ünnepelnem az exfeleségem születésnapját.

– Tuckerrel? – kérdeztem, mintegy azt bizonyítva, nekem nincs szükségem hat sörre ahhoz, hogy vallatóra fogjam. – Az attól függ, hol voltál a te Richardoddal. – Nos, te is voltál valakivel az én születésnapomon. Vagy nem? – De, tulajdonképpen igen. – Remek – nyögtem. Elképesztő, hogy tud egy pillanat alatt a felhőtlen boldogságból a legsötétebb haragba taszítani. Úgy elfogott a düh, hogy már-már azt gondoltam, revideálom a Richarddal kapcsolatos véleményemet. Talán nem ártana még néhányszor lefeküdnöm vele. Mindenesetre holnap a gyűrűmmel az ujjamon megyek munkába. Ben nem szólt semmit, így hát folytattam: – És mondd csak, hogy ünnepelted meg a barátnőddel az én születésnapomat? – Ez Tucker és az én dolgom. Ahogy nyilván csak rád és a jó öreg Richardra tartozik, milyen titkos helyen emlékeztetek meg erről a nevezetes napról. Ezzel a „Tucker és az én dolgom”-mal kést döfött a szívembe. Annyira fájt, hogy nem bírtam magamban tartani: – Richard elvitt a Comói-tóhoz. Egész pontosan: a Villa d'Estébe. Csodálatos volt. Kattant a telefon, s rájöttem, hogy részeg exférjem már az első mondat után megszakította a vonalat. Másnap reggel berongyoltam a munkahelyemre, eszelős módjára vágódtam be a székembe, gyorsan bekapcsoltam a számítógépemet, megnyitottam a Google-t, és vadul beütöttem a kis szöszi nevét, így, két s-sel: „Tucker Janssen”. Más se járt az eszemben hajnali négy óta, először egy zavaróan színtelen álomban, azután ébren, de totál paranoiás állapotban. Már attól is kiakadtam, hogy hat találatot dobott ki a kereső, de messze nem annyira, mint amikor megláttam egy cikket a naperville-i helyi lapban.

Illinois; úgy tudtam, hogy közép-nyugati! A címe: „Szülővárosunk leánya, jelenleg harvardi medika megmentette egy haldokló életét”. Négy évvel ezelőtt jelent meg, ami azt jelentette, hogy a kisasszony már nem medika, hanem végzett orvos. Elolvastam a cikket, Tuckertől is idéztek: „Az a helyzet, hogy gimnazista korom óta értek a szívmasszázshoz, úgyhogy nem volt szükség az egyetemen tanultakra. De ez az incidens indított arra. hogy a sürgősségi orvoslást válasszam.” Elállt a szívverésem. Fölkaptam a telefont, és vadul tárcsáztam Jess munkahelyi számát. Nyájas „halló”-val jelentkezett az üzenetrögzítője. – Vedd föl! – kiáltottam türelmetlenül. Valamilyen zörej hallatszott, majd Jess hangja: – Mi van? – Képzeld, orvos! Megnéztem a Google-ban! Mégpedig sürgősségi! – Tucker? – Aha – és megpróbáltam visszanyomni a könnyeimet. Hallottam, ahogy ő is bőszen klimpírozik a billentyűkön. – Hol láttad? – kérdezte. – Írd két s-sel a Janssent. Ahogy a spermadonorod nevét kell írni. Klikk, klikk, majd: – Megvan… Ez bizony pech… Vártam a folytatást, olyasmit, hogy a kiadói munka semmivel sem alábbvaló, mint a sürgősségi betegellátás: lehet, hogy ő életeket ment meg, én viszont az egészségesek életét teszem szebbé. Jess azonban egészen mással jött elő: – De nem bizonyít semmit. Nem bizonyíték arra, hogy komolyan együtt járnak. Pláne nem arra, hogy az ágyban is jó. Eszembe jutott a tegnap esti beszélgetésem Bennel. – Tudnom kell, Jess! Tudnom kell, mi van köztük!

– Oké. Próbáltad együtt is megkeresni a nevüket? Mindig meg lehet találni a házas- és eljegyzett párokat. – Jézusom! Gondolod, hogy már el is jegyezték egymást?! – Nem. Nyugodj meg! Csak azt mondom… adj még egy percet, hogy böngésszek egy kicsit… – Újabb klimpírozás, klikkek, azután csönd. – A picsába! – Mi van? Találtál valamit? – Aha. – Benjáminnal vagy Bennel? – Bennel. De nem fogsz örülni neki. Remegő kézzel ütöttem be a „Ben Davenport”-ot és „Tucker Janssen”-t. Erre megjelentek a chicagói maraton eredményei. Az idejük azonos volt: 3:42:55. Nem rossz, különösen egy nőtől. Tehát orvos, és sportolónak sem utolsó. De az volt a legrosszabb az egészben, hogy egy időt futottak. Ami azt jelenti, hogy kéz a kézben haladtak át a célvonalon, ahogy Ben nekem ígérte annak idején. Immár teljes volt a kép: együtt edzettek, együtt utaztak Chicagóba, meglátogatták Tucker családját almás lepénytől illatozó otthonában, végigfutották a maratont, és egymás kezét fogva finiseltek. Ez jóval több, mint a Villa d'Este. És ezzel Jess is tisztában volt, a rá csöppet sem jellemző hosszú hallgatásából ítélve. Jesst nem könnyű padlóra küldeni, de most sikerült. – Nem ajánlom, hogy elindítsunk még egy keresést „gyerek” címszóval – mondta végül.

Huszonhárom Aznap délután együtt ebédeltem apámmal a Mayrose Dinerben. Fölajánlotta, hogy elvisz valami jobb helyre, de a Villa d'Estével a hátam mögött szívesebben vettem egy papírszalvétás menüt, mint egy damasztabroszosat. Helyet foglaltunk egy bokszban, és Olaszországról kezdtem mesélni. Jó lenne kiegészítenie a Comóitóval azoknak a helyeknek a listáját, mondtam, amelyeket látnia kell, mielőtt meghal. – Nincs ilyen listám – rázta a fejét, és közelebb tolta a tányérján a hagymát, a salátát és a paradicsomot a fasírtjához. – Nem ártana, ha készítenél. Úgy nézett rám, mint aki fontolóra veszi a javaslatomat. Ekkor számoltam be neki a Google-nak köszönhető felfedezésemről. – Szegény kislányom – mondta őszintén szánakozó arckifejezéssel. – Azt hiszem, ideje, hogy végleg elengedd Bent. Remélem, nem akarsz olyan keserűvé válni, mint öreg apád. Megveregettem a kezét. – Apa, te egyáltalán nem vagy keserű. – De mihelyt kimondtam, rájöttem, hátha éppen ezt rejtegeti a rendíthetetlennek látszó derűjével. Hátha még mindig hiányzik neki az anyám, aki pont az a nő, akibe ha egyszer pechére beleszeret valaki, soha többé nem gyógyul ki belőle. – Dehogynem. De már öreg vagyok ahhoz, hogy megváltozzam. Előtted viszont még ott az egész életed… Szóval hogy állsz ezzel a

Richarddal? Ha hajlandó voltál elmenni vele Olaszországba, komoly lehet az ügy. Tanácstalanul ingattam a fejem. Furcsának tetszett bevallani az apámnak, hogy ilyen messzire – és éppen oda! – utaztam valakivel, akit nem is veszek komolyan. – Nem hiszem, hogy működni fog a dolog. – Miért? Ő is gyereket akar? Nem tudtam eldönteni, hogy tréfál-e vagy sem, de muszáj volt nevetnem: – Nem. Ebből a szempontból tökéletesen megfelel. – Akkor mi a hézag? – Az, hogy nem szeretem. És sosem fogom úgy szeretni. Azt hittem, minden oké, de végül oda lyukadtam ki, hogy egy kicsit… üresnek érzem magam mellette. Letette a hamburgert, és nagyon komolyan nézett rám. – Bárcsak a másik is mindig azt akarná, amit mi. – Vagy ha legalább akit szeretünk, az akarná ugyanazt, amit mi akarunk. – Az bizony jó lenne – bólintott. Jess visszahívott délután: – Menjünk el este valahova! – Köszi, de nem megy. Muszáj lefutnom néhány mérföldet a fitneszteremben. – Ma este nem mész fitneszterembe. – Azt hallottam, hogy a testedzés javítja a hangulatot – magyaráztam, noha még egyszer sem győződtem meg ennek az állításnak az igazságáról. Inkább frusztrált, amikor azt tapasztaltam, hogy a folyamatos fizikai erőfeszítés nem jár látható eredménnyel. – Sokkal jobbat tenne neked néhány pohár ital – jelentette ki a barátnőm.

Meginogtam, de a „néhány pohár” Jess szótárában többnyire nem csak néhányat jelent. Különösen ha valamelyikünknek szakmai, magánéleti vagy családi problémái adódtak. Néhány pohárral kezdjük, majd egy kiadós vacsora következik, és néhány újabb ital. És ha elég nagy a tragédia, még táncolunk is valamelyik, Jess által kiszemelt, felkapott bárban. Nem állítom, hogy sosem segített, úgyhogy már-már engedtem a kísértésnek, de eszembe jutott, milyen macskajajos lennék másnap. – Bárcsak elmehetnék veled, de… a munkámmal is eléggé el vagyok maradva. Szinte semmit nem olvastam Olaszországban. – Ugyan! Mindig el vagy maradva vele. – De most veszélyesen el vagyok maradva. – Akkor is elmegyünk. Találkozás pontban hétkor a Temple bárban. – És mielőtt válaszolhattam volna, letette a kagylót. A Temple bár a legelsők egyike volt, ahova Jess meg én New Yorkba költözésünk után elmerészkedtünk. Jess ismerőse ajánlotta, egy Caroline nevű leányzó, aki akkor már évek óta a városban lakott. Átadott egy listát azokról a menő manhattani lokálokról, amelyeket „feltétlenül látni kell”, és ennek alapján látogattuk sorra a bárokat, s csillagokat biggyesztettünk azok mellé, amelyek tetszettek. A Temple bár két csillagot kapott, noha az árai igencsak meghaladták az akkori lehetőségeinket, ráadásul jókora utat kellett megtenni odáig. De mindig megérte. Jess akkori új barátja, egy Stu nevű jópofa ügyvéd egyszer megtalálta a listánkat a konyhában. Örökké ugratták egymást, mint a gyerekek. Stu harsányan felröhögött, amikor meglátta a listát. – Menő helyek, amelyeket látni kell?! – kukorékolta, meglobogtatva a papírt, mi pedig végigkergettük az egész lakáson. – Ki írta ezt a marhaságot? – Ó, azt a régi vacakot? Egy ismerős… A papáink egy helyen dolgoztak. Alig ismertük. Ugye, Claudia? – Alig ismertük – visszhangoztam.

– Egy ilyen lista gyártójánál csak az gyagyásabb, aki megőrzi! – jelentette ki a srác, és a mutatóujjával megkopogtatta a homlokát. – Ráadásul meg is csillagozza! – Te vagy gyagyás, hiszen legalább a felében te is jártál! – vágott vissza Jess. Kikapta a kezéből a papírt, és bedobta a szemetesbe, de attól fogva a Temple bár lett a kedvenc szórakozóhelyünk. Időközben sok minden megváltozott. Nekem egy kiadóvállalat harmincöt éves főszerkesztőjeként, illetve Jessnek egy menő Wall Street-i cég majdnem ugyanilyen idős menedzserigazgatójaként korántsem volt annyi szabad időnk, hogy olyan gyakran eltaxizzunk a Village-be. És nem is élveztük annyira, mint régen. Inkább olyan éttermekbe jártunk, ahova a vendégek többsége nem csak sötét ruhában merte betenni a lábát. A Temple bár ennek ellenére – ugyanúgy, mint az életem húszas éveihez hozzátartozó slágerek – máig nosztalgikus emlékeket ébreszt bennem. Amikor megláttam a Lafayette Street-i bejárat fölött ékeskedő, gyíkot ábrázoló cégtáblát, s bementem a vörös bársonnyal dekorált, romantikus világítású terembe, most is olyan érzés fogott el, mintha még mindig csak huszonhárom éves lennék, és olyan szegény, hogy egész este egyetlen pohár italra futná (Elginnél évi tizenkilenc ezerrel indult a fizetésem). Az óriási város lenyűgözött, ugyanakkor meg is ijesztett; tele voltam reménnyel és félelemmel. Ezen a helyzeten nem sokat változtattak a másik nemmel kapcsolatos, többnyire balul végződő tapasztalataim. Tulajdonképpen ez sem változott, gondoltam. Megláttam Jesst egy sarokasztalnál, kezében egy pohár Cosmopolitannel. Már nagyon ritkán iszik Cosmopolitant, de ez az ital is része a Temple bárbeli rítusnak (amely jóval előbbi keltezésű, mint a Szex és New York ). Ott volt az asztalon az én kedvencem is: a gyűszűnyi vermuttal megbolondított Martini. – Hogy vagy? – kérdezte. – Jól. – Tuti?

Bólintottam, de csak kibukott belőlem: – Nem. Nem igazán. – Nézd, gondolkodtam a dolgon. Ez a maraton amúgy sem a te stílusod. Ha csak ennyit tudsz mondani egy egész napi gondolkodás után, akkor tényleg nagy bajban vagyok. – Mindig arra vágytam, hogy lefussam – mondtam végül. – Persze, persze. Nemegyszer mondtad is. Úgy, ahogy én is elképzeltem, mennyire élvezném a hódeszkázást, vagy a Bungejumpingot, vagy a vadvízi kajakozást. Mindig vonzottak az extrém sportok. De igazából kivert tőlük a víz. Úgyhogy köszi, de nem kérek belőlük… Te ugyanígy hiszed, hogy le szeretnéd futni a maratont, de mondd meg őszintén, tényleg kell neked az a huszonhat mérföld? Ugye hogy nem? Úgyhogy felejtsd el végre ezt a butaságot! – Nem értem… Nem értem, miért zavar ennyire az egész. Semmi sem változott igazán azóta, hogy Olaszországban voltam Richarddal… vagy hogy Bennel beszéltem… vagy hogy láttam az interneten az eredményüket. Ugyanott vagyok, ahol voltam… legalábbis a válásom óta. Úgyhogy nem értem, miért érzem magam ilyen pocsékul. – Mert más dolog sejteni egy viszonyt, és más biztosan tudni róla. Semmi esetre sem könnyű. – Tudom. De mostanáig komolyan azt hittem, hogy tovább tudtam lépni. Hogy jól döntöttem. Richarddal vagy nélküle, teljesen mindegy… – Jól döntöttél, Claudia. Csak a továbblépés során előfordulhatnak kisebb visszalépések. Kellett egy pótlék, és ez volt Richard. Elkeserített, hogy Ben is talált magának egyet, aki azonban valószínűleg hosszú távra szól. De akár igen, akár nem, mind a ketten továbbléptetek. – Úgy, ahogy te lépsz tovább, és elfelejted Treyt? – kérdeztem reménykedve.

– Pontosan! Egyébként üzenetet hagyott, hogy a jövő héten bejön a városba. De én nem hívtam vissza. Kétkedő pillantást vetettem rá. – Esküszöm, hogy nem, és nem is szándékozom! Végeztem vele. Ahogy neked is végezned kell Bennel. – Oké – bólintottam. – Úgyhogy igyunk az új kezdetre! – mondta és fölemelte a poharát. – Az új kezdetre! Jól berúgtunk, és egészen úgy éreztük magunkat, mint a régi szép időkben, amikor egy trendi lokálban benyakalt néhány koktéllal minden gondunkat letudtuk. Néhány napig nem hoztam szóba se Bent, se Tuckert. Ekkor azonban az egyik szerzőm, Ethan Ainsley beköszönt hozzám arra jártában. Nemrég költözött Londonból New Yorkba, aminek nagyon örültem, mert azon kevés íróim közé tartozik, akiket a legmagasabb pontszámmal értékelek: 1) kedvelem, 2) tetszenek az írásai, 3) jól fogynak a könyvei, 4) megbízható. Jóval gyakoribb eset, hogy kedvelem az írót és az írásait, de a könyvei nem jönnek be annyira, mint reméltem. Vagy kedvelem az illető írásait, és a könyvei is jól fogynak, de ő maga nagyképű és megbízhatatlan. Úgyhogy amikor megláttam az ajtóban Ethan mosolyogó képét, visszamosolyogtam és beinvitáltam. – Nézd, mit kaptam ma reggel! – és odaadtam neki az új könyvének borítótervét. – Mi a véleményed róla? Ethan ránézett a tengerészkék borítóra, amelyen egy kis, fehér négyszögben volt feltüntetve a cím és a szerző neve, és széles mosolyra derült: – Egyszerű, de tökéletes. Nagyon tetszik. – Tudtam. Én is nagyon jónak tartom.

– Remek tervezőitek vannak. Reménykedjünk benne, hogy az olvasók már a borítót látva kedvet kapnak a könyvem elolvasásához. – Különben hogy vagy? – kérdeztem. – Éppen csak erre jártál? – Aha. Sífelszerelést néztem. Elvisszük a fiúkat egy kis sítúrára. – Jól hangzik! – Remélem. Csak az idő is jó legyen. – Hogy van a család? – Remekül. John és Thomas most kezdte el az óvodát, és… van egy nagyobb hírem is: nemsokára lesz egy kishúguk! – közölte fülig érő szájjal. – Ez fantasztikus! – Őszintén örültem az örömének. – Darcy nagyon szeretett volna egy kislányt, ugye? – Hirtelen eszembe jutott, hogy összetéveszthettem a feleségét az első könyvében szereplő Ellennel. Már jártam így Ethan könyveivel kapcsolatban, mert együttműködésünk elején bevallotta, hogy a regényeibe sok jelenetet emelt át a saját életéből és házasságából. Akárcsak az első könyvének hőse, ő is beleszeretett egy olyan lányba, akit ismert, mint a tenyerét, de a napnál is világosabb volt számára, hogy semmiképpen nem akarja lekötni magát. Aztán már semmi nem számított, csak az, hogy együtt legyen vele. Mondanom sem kell, mennyire meglepődtem, amikor megismertem a feleségét a tavalyi könyvének bemutatóján: ötpercnyi beszélgetés elég volt ahhoz, hogy megértsem, miért szeretett bele. Elbűvölő, őszinte és eszméletlenül gyönyörű nő. – Darcy azt mondta, neki mindegy, fiú-e vagy lány, de teljesen odáig volt, amikor meglátta az ultrahangot. Azt hiszem, egy kicsit elnyomottnak érezte magát a családban… És titokban csakugyan szeretett volna egy kislányt. – Ez igazán jó hír. – Miért ne örülhetnék, ha a várható gyermekáldás feletti öröm nyilvánvalóan őszinte, és nem terheli semmilyen dráma és ellentmondás? – Gratulálok! – Köszönöm! És te hogy vagy? – érdeklődött Ethan.

Már tudott a válásomról, mivel legutóbb leadtam neki az okok rövid summázatát: „ő gyereket akar, én nem.” Úgyhogy most csak annyit mondtam: – Jól. Csak sokat dolgozom… de hiszen tudod. – Megfordult a fejemben, hogy elmondom neki, egy ideig jártam valakivel, de visszanyeltem, mert eszembe jutott, hogy Richard is foglalkozott a könyvével. Mellesleg, Richarddal is mindössze néhány e-mailt váltottam a hazajövetelünk óta. Lehet, hogy ugyanarra a következtetésre jutott kettőnket illetőleg, mint én? Ethan némi habozás után megkérdezte: – Beszéltetek egyáltalán azóta a volt férjeddel? A kérdésen nem kellett volna meglepődnöm: Ethant őszinte embernek ismertem. Mégis meglepődtem, s egyszerre kibukott belőlem Tucker és a maraton históriája. Igyekeztem kicsit humorosan előadni, de Ethan arca komoly maradt, és amikor befejeztem, faggatni kezdett: – Nagyon a szívedre vetted? Megvontam a vállam: – Hát… az orvos-sportlady kombináció eléggé bosszant. – Szóval csak a szakítás utáni szokásos bosszúság? – Többé-kevésbé. – De ugye nem akarod, hogy visszajöjjön? Eszembe jutott a Jesszel folytatott Temple bárbeli beszélgetésem. Azután az, hogy miért is szakítottunk… és hogy mennyire nem változott semmi azóta. Természetesen tudtam, mit kellene válaszolnom, ezért magam is megdöbbentem, amikor meghallottam a szavaimat: – De. Azt akarom, hogy visszajöjjön. – Akkor szerezd vissza – jelentette ki Ethan tárgyilagosan. – Nem lehet. Barátnője van. Meg itt ez a gyerekkérdés… – Egyik sem leküzdhetetlen akadály. – Tucker talán nem, de a gyerek ügye más.

– Miért lenne más? Ránéztem, és megpróbáltam földolgozni a hallottakat. Nagyjából azt mondta: ha vissza akarom kapni Bent, szüljek neki gyereket. Ez volt alighanem a legrosszabb tanács, amit eddig hallottam: majdnem olyan becstelen, mint Jess kísérlete Trey csapdába csalására. – Nem szülhetek gyereket csak azért, hogy visszaszerezzem. – Akkor… akkor szerintem nem igazán a lelki társad – mondta lassan. – Ez legyen a vigaszod, ha majd az újabb eredményeikről hallasz. – Miért mondod ezt? – kérdeztem. Bárhogy érzek is most Ben iránt, egy csöppet sem tetszett az a feltételezés, hogy ami köztünk volt, nem volt igazi. – Mert egy lelki társért mindent megtenne az ember, nem? Rómeó és Júlia megölte magát, hogy együtt lehessenek… Úgyhogy ha neked Ben az igazi, nem gondolod, hogy vállalnod kellene azt a kisbabát?

Huszonnégy Nem hiszem, hogy Ethan holmi emelkedett és megfellebbezhetetlen nyilatkozatot akart tenni. Egyszerűen kimondta azt, amit az igazi szerelem természetéről gondolt. Azt, amit már milliószor hallottunk: A szerelem mindent legyőz. Úgyhogy nem igazán értettem, miért bántottak a szavai. Talán éppen azért, mert nem tartott fennkölt prédikációt. Talán mert ugyanezt sugallta a könyve: a művészet az életet imitálja. Vagy talán mert egy viszonylag idegen, a baráti körömön kívül eső, független embertől hallottam.

Röviden és velősen: a szavai szíven ütöttek, és a Benhez való hozzáállásomat a lehető legegyszerűbben, a legjobban lecsupaszítva, a szakításunk lényegére koncentrálva láttatták. Egy pillanat alatt fölfogtam nem igaz, hogy egy kapcsolat végének oka a rossz időzítés, az összeférhetetlenség vagy külső hatások, vagy hogy akarnak-e vagy sem gyereket. A gyerek sokat számít, de ugyanígy számít a vallás, a kor, a földrajz, a mással fennálló házasság, esetleges családi villongások és még sok más, látszólag leküzdhetetlen akadály, amellyel a felek szembe találják magukat. Mégis leküzdik őket, ha a szerelem igazi. Úgyhogy ott, a szobámban eldöntöttem: bármilyen szimplán és naivan hangzik is, hiszek benne, hogy az igazi szerelem mindent legyőz. Ezért a Benhez fűző érzelmeim vagy nem azok voltak, aminek hittem őket, vagy szörnyű és óriási hiba volt a szakításunk. Vagy az egyik, vagy a másik. De már tudtam, hogyan tehetem jóvá. És azt reméltem, Ben is tudja. Estefelé telefonáltam Daphnénak, afelől érdeklődvén, hogy náluk aludhatnék-e. – Persze! Tony elment valahova a barátaival, úgyhogy semmi akadálya. – Eszedbe ne jusson főzni! – figyelmeztettem. – Majd rendelünk egy pizzát, oké? – Papa John'stól? – kérdezte reménykedve. A Papa John's versus Domino's örök vitatéma a családjában, a sajt, a szósz, a feltét, továbbá a szállítási idő és az ár kérdéskörével együtt. – Príma! Hazamentem, és gyorsan becsomagoltam a szükséges holmikat. Amikor bementem a fürdőszobába a fogkefémért, gyanús hangokat hallottam. Kevés nyugtalanítóbb dolog létezik, mint amikor a legjobb barátnőnk szeretkezik valakivel (legföljebb ha a szüleink csinálják a

fülünk hallatára). De ami még nyugtalanítóbbá tette a nyögéseknek ezt a valóságos szimfóniáját, az volt, hogy eszembe jutott, Trey itt van a városban. Elfogott a düh, hogy megint játszik a barátnőmmel, de még inkább amiatt, hogy Jess ekkora liba. Remélem, nem felejtette el a gumit a gazember, mondtam magamban, majd egy hosszú, elnyújtott nyögés alatt kimenekültem a lakásból. Két órával később már megérkeztem Daphnéhoz, és kopogás nélkül mentem be az oldalbejáraton. Flanelpizsamában és szőrös papucsban ült a földön, és dolgozatokat javított. – Szia! Épp megjött a pizza! – ezzel fogadott. – Pepperonist rendeltem, jó lesz? – Naná. – Letettem a táskám, odaültem mellé, és fölvettem egyet a már kijavított lapok közül. Annabel Partridge-é volt, és Daphne Aval, plusz három felkiáltójellel és még egy vigyori smileyval is megtoldott „Kitűnő munka!” megjegyzéssel értékelte. – Várj! Ez az az Annabel? – Az. – Hűha! A osztályzat, meg az a sok társadalmi munka… Nem túl sok? – De. – A kupac aljáról előhúzta Josh McCall lapját, amely tele volt piros aláhúzással, az alján D-vel plusz „Ennél jobbat is tudsz!” megjegyzéssel, egy felkiáltójellel és egy pityergő smileyval. – A fiúja? – kérdeztem. – Az. – Félretolta a kupacot, és zavartan megköszörülte a torkát. – Nézd, Claudia, tudom, mit akarsz mondani… – Tényleg? – Nem vagy hajlandó petét adni, igaz? Semmi vádat vagy keserűséget nem hallottam ki a szavaiból. Inkább mintha engem sajnált volna. Mint aki tökéletesen megérti, sőt bizonyos fokig egyet is ért velem. Odahajoltam hozzá, és megöleltem. – Sajnálom. Egyszerűen… képtelen vagyok rá.

– Sejtettük. Semmi baj, Claudia. Komolyan. – Megmagyarázhatom? – Nem kell. – De meg szeretném magyarázni. – Túl bizarrnak érzed? Nagy levegőt vettem, és megdörgöltem a szemem. – Azt hiszem, ez is benne van. – Mintha Tonynak szülnél gyereket? – kérdezte, mosolyt erőltetve az arcára. – Meglehet – bólintottam. – Azt hiszem, Tony is így van vele. Én addig nem gondoltam erre, amíg meg nem kérdezte, milyen lenne az, ha az én petémet és az ő fivére spermáját használnánk föl. Ez nem fair összehasonlítás, feleltem. Claudia szép és okos, Johnny ellenben egy kisstílű csirkefogó, aki végigbukdácsolta az iskolát. De értettem, mire gondol. És semmiképpen sem kívánok olyat, amit te vagy Tony később megbánna. És ne hidd, hogy önzőnek tartalak a döntésed miatt. – Oké. – De még kínosabban éreztem magam, amiért ilyen megértő. – Csak… mintha cserbenhagytalak volna. Mit fogtok tenni? – Vannak más lehetőségek is – felelte. – Azt tudjuk, hogy lesz gyerekünk. Akármilyen lesz is, a miénk lesz. És majd arra gondolunk, hogy nem volt könnyű, de megérte. – Biztosan. – Hihetetlenül büszke voltam rá. – Még nem gondoltatok örökbefogadásra? – De. A héten már meg is kerestünk néhány nyílt örökbefogadással foglalkozó ügynökséget. Beth barátnőm nemrég jött vissza Kínából egy gyönyörű kislánnyal. És utánanéztünk a „Hópehely” programnak is; hallottál már róla? Megráztam a fejem, mire elmagyarázta, hogy a házaspárok örökbe fogadhatnak egy olyan embriót, amely másvalaki in vitro megtermékenyülése után fölöslegessé vált. És mert úgy képzelik,

hogy az embriók már valóságos gyerekek, donorság helyett örökbeadásról beszélnek. – De minket a legkevésbé sem érdekel, minek nevezik. – Ez egész jó ötlet. És így te is átélheted a terhességet és a szülést. – Aha. És tudod, én a kisbaba kihordását fontosabbnak érzem a DNS-nél. Úgyhogy nagyon optimisták és izgatottak vagyunk: mégiscsak előbbre léphetünk. – Nagyon örülök neki, Daphne. És köszönöm, hogy megértesz. És… – Kicsit haboztam, mert tudtam, hogy nem vonhatom vissza azt, amit mondani készülök. De azt akartam, hogy Daphne tudja meg elsőnek. – És? – Azt akarom mondani, hogy még egy oka van annak, amiért nem gondolom helyesnek, ha én adok petét helyetted. Mert… azt hiszem, mégis akarok gyereket. Tátott szájjal bámult rám. – Gyereket akarsz?! – Bent akarom. – Úgy érted, hogy megint összejöttök? – Nem tudom. De én szeretném. És mindent megtennék azért, hogy visszakapjam Bent.

Huszonöt Úgy terveztem, hogy másnap reggel Daphnétól egyenesen munkába megyek, de otthon felejtettem a melltartómat. Melltartó nélkül is kibírtam volna, de testhezálló pulóver volt rajtam, ami alá azért jól nevelt lány vesz valami hübelevancot. Daphne viccből fölajánlotta, hogy vegyem föl az övét, de mind a ketten tudtuk, hogy ez nem megoldás: az ő cicije jóval nagyobb, mint az enyém, így hát hazamentem, azt remélve, hogy nem futok össze Treyjel. Szerencsére nem vele futottam össze, hanem Michaellel, aki a televízió előtt állt, kezében a távkapcsolóval, egyébként pedig tök pucéran. – A francba! – kiáltottunk föl egyszerre. – Te mit keresel itt? – kérdeztem. Micsoda hülye kérdés, futott át nyomban az agyamon; nyilván nem azért jött, hogy ádámkosztümben nézze a sportműsorokat. Elfordítottam a tekintetem, de előbb vetettem rá még egy pillantást farokmagasságban, majd a látottakat összevetettem az előző esti hanghatásokkal. Wow, Michael! És még azt hittem, hogy csak egy jó tollú firkász vagy! Ennél a pontnál Jess is előkerült a szobájából. Roppant büszkének látszott. „Ismeritek egymást?” – kérdezte, és odadobott egy törülközőt Michaelnek, aki gyorsan a dereka köré tekerte. – Igen. Már találkoztunk néhányszor – feleltem vigyorogva. Michael elkuncogta magát. – Azt hittük, Richardhoz mentél.

– Daphnénál voltam. – Levetettem a kabátomat, és csak ezután jutott eszembe a melltartóm hiánya. – Jó kis didkók – jegyezte meg Michael. Gyorsan visszavettem a kabátomat. – Pardon! Elfeledkeztem a melltartómról. – Fölösleges mentegetőznöd – rotyogott Michael. Jess mókásan belebokszolt, amiből arra következtettem, hogy többről van szó, mint egy egyszeri hetyegés. Az ösztönöm azt súgta, hogy húzzak el, és majd a nap folyamán külön-külön fogjam vallatóra őket, de eszembe jutott, hogy most is föltehetem a kérdést. – Mi folyik itt? Mióta boldogítjátok egymást? – Amióta te Olaszországban voltál, én pedig rátaláltam a „spermabankomra”. – Ne hallgass rá! – nevetett Michael. – Óvszert használunk. Egy halom óvszert, tettem hozzá magamban. – Azon vagyok, hogy rávegyem őt a szerepre – mondta nevetve Jess. – Komolyan? – A legkomolyabban. Jók a génjei. Michaelre néztem, aki eddig még arra sem tudta rávenni magát, hogy kulcsot adjon egy nőnek a lakásához. Változatlanul vigyorgott, és megrántotta a vállát. – De szeretjük is egymást – jelentette ki Jess. – Úgyhogy minden a legjobb úton halad. –Így igaz – bólintott Michael. – Szeretem. Csak néztem azt az egyformán kifürkészhetetlen arcukat. Mind a kettő vigyorgott, ugyanakkor szokatlanul komolynak látszottak. – Ez nekem túl sok mára – mondtam fejcsóválva, és bementem a szobámba egy melltartóért. Megpróbáltam a munkámra koncentrálni, de túlnyomórészt azon töprengtem, hogyan lépjek kapcsolatba Bennel. Már délután volt,

amikor kopogtak az ajtómon. Michael lesz az, gondoltam, betolja hozzám a bűntudatos pofáját. – Szabad! – Hátradőltem, és valamilyen rövid, de csattanós aforizmán törtem a fejem. Kinyílt az ajtó, s Richard jelent meg tweedzakóban, magas nyakú pulóverben, és szemüveggel az orrán. Örültem, hogy látom – az az igazság, hogy még mindig vonzott. Ugyanakkor feszélyezett, hogy a hazaérkezésünk óta tíz nap telt el, és most látjuk egymást először. – Nem tudtam, hogy szemüveget viselsz – mondtam ideges nevetéssel. – Olvasószemüveg. – Levette, és becsúsztatta a zakója zsebébe. A vendégeknek fönntartott székre mutattam: – Foglalj helyet! Becsukta az ajtót és leült. – Nos, Parr? Mi az ábra? – A szavait kísérő vigyor csak részben leplezte, hogy egy kicsit meg van sértve. Sejtettem, hogy nincs hozzászokva ahhoz, hogy bármilyen formában ejtsék. – Nem tetszett a Comói-tó, vagy mi a baj? Megköszörültem a torkom. – Csak… dolgoznom kell – hebegtem. – Nagyon szép volt a Comói-tónál. – Szép? – kérdezte csúfondárosan. – Tudhatod, hogy értettem. Igazán élveztem. Köszönöm. – Már megköszönted. Egymásra mosolyogtunk. Nem tarthatott tovább egy fél percnél, de én legalább tíznek éreztem, s közben teljesen megbizonyosodtam róla, hogy ha eddig nem tudtam volna, visszavonhatatlanul vége a viszonyunknak. Mindig tudtam, hogy Richard nem táplál komoly érzelmeket irántam, és majdnem biztos voltam benne, hogy velem párhuzamosan minimum még egy nő van az életében, néhányat pedig talonban tart. Mégis kötelességemnek véltem, hogy magyarázatot adjak:

– Hallgass ide, tényleg bánt, hogy ezt kell mondanom, de… – Csak óvatosan! – szakított félbe. – Bizonyos nők szájából még a sértés is elbűvölően hangozhat. – Az én esetemben nem. – Hadd találjam ki – emelte föl az ujját. – Még mindig szereted a volt férjedet. Honnan tudja? Nem emlékeztem rá, hogy egyszer is szóba hoztam volna előtte Bent a kis Raymond keresztelője óta. De hátha éppen akkor jött rá? Bővebb magyarázatra készültem, de meggondoltam magam: semmi értelme. Benyúltam az íróasztalom felső fiókjába, és elővettem a gyűrűjét. Nem viszonozhatom az olaszországi utazást, és az is kínos és tapintatlan lett volna, ha fölajánlom a költségek felét. De a gyűrűjét visszaadhatom. – Ezt nem volna helyes megtartanom – mondtam. És váratlanul beugrott még egy gimnáziumi emlék: Charlie leveleit adtam vissza ugyanezekkel a szavakkal, amikor elvált az utunk. Most Richard legyintett: – Az isten szerelmére, Parr! Alig került valamibe. Tartsd csak meg! – Biztos vagy benne, hogy… Dühös pillantással válaszolt. Visszatettem a dobozt a fiókba. – Oké. És köszönöm. Igazán örömöt szereztél vele. – Ez volt a szándékom. Fölállt, engem pedig megkönnyebbüléssel vegyes sajnálat fogott el. Megkönnyebbültem amiatt, hogy ilyen fájdalommentesen zajlott le a beszélgetésünk, és nem teremt majd kínos szituációkat, hogy továbbra is együtt dolgozunk; a legtöbb munkahelyi románcnak ez a legfőbb veszélye. Ugyanakkor sajnálatot éreztem, mert kedveltem Richardot, és tudtam, hogy hiányozni fognak a közös esti programok. Sőt az együtt töltött éjszakák is. Ha valaki harmincöt éves, azaz

elvileg élete virágában van, nem éppen szexuális absztinenciára vágyik. Tudtam, nagy a kockázata annak, hogy teljesen egyedül maradok. Richard visszanézett az ajtóból, és alig észrevehetően elmosolyodott: – Ha netán meggondolod magad, tudod, hol találhatsz meg. Nyugodtan csörögj rám. Minden kötelezettség nélkül. Miután elment, megismételtem magamban a szavait, és arra jutottam, hogy noha a megnyugtatás szándéka vezérelte, van valami tragikus abban, ha az embernek nincsenek kötelezettségei. Persze az ellenkezője sem mindig fáklyásmenet. Amikor két ember csak kötelességből marad együtt. Erre gondoltam, amikor Maura telefonált Zoe balettiskolájának parkolójából: – Az a nagy büdös helyzet, hogy megint megcsalt. – Óh, Maura, nem lehet, hogy tévedsz? – kérdeztem. – Emlékezz vissza, egyszer már meggyanúsítottad. Közben kiderült, hogy csak sokáig kellett bent maradnia az irodájában. – Fölfogadtam valakit, hogy figyelje. Most bizonyítékom is van róla. – Jaj istenem, Maura! Annyira sajnálom! – Ne! Anélkül is mindjárt elbőgöm magam. Megpróbáltam a részvét helyett a tényekre koncentrálni: – Mondd el, mi történt! A jól ismert bűnjelek alapján kezdett gyanakodni Scottra, mondta Maura: késői hazajövetelek, szórakozottság, folytonos üzenetrögzítőellenőrzés, virágküldemények minden apropó nélkül. A legrosszabb az örökös találgatás volt, ezért a múlt héten föllapozta a Yellow Pagest, és telefonált a névsorban szereplő első magándetektívnek. Ezer dollárt fizetett neki előlegként, és öt nap múlva kezében volt a bizonyíték: egy kicsit életlen videoszalag Scottról, amint a nőjével hetyeg egy bárban. Fejenként három pohár ital után teljesen össze voltak gabalyodva.

– Hm. És azután? – A detektív a szálloda liftjébe is követte őket, ahol ez a párbeszéd zajlott le köztük: – „Egész éjszaka együtt maradhatunk?… Kérlek…” (Kivehetetlen suttogás) „Miért nem?” – „Nem megy, kicsim…” (Érthetetlen szavak) „Csak néhány órám van.” – „Annyi nem elég!” – „Használjuk ki minél jobban!” – A detektív ezután követte őket a szobáig, és néhány percig még hallgatózott az ajtónál. Másnap reggel visszament, és ötven dollárt nyomott egy szobalány markába, aki beengedte a szobába. Lefényképezte a két üres pezsgősüveget, egy fél tányér epret (hát nem banális?), a lepedőt pedig begyömöszölte a szatyrába. – Minek? – Hogy megvizsgáltassa. Klassz, mi? – Ki a nő? – kérdeztem. – Ismered? – Gőzöm sincs. De amikor megláttam a videót, az a gyanúm támadt, hogy Jane az. – A legjobb barátnőd?! – kérdeztem elszörnyedve. – Aha. De kiderült, hogy csak a haja meg az alakja olyan, úgyhogy még az is átfutott az agyamon, hátha Jane elveszett ikertestvére. Az, aki elkurvult. De mindig gyanítottam, hogy Scott bukik Jane-re, úgyhogy amikor megláttam a videót, a szó szoros értelmében megállt bennem az ütő. Az volt az első gondolatom, hogy a saját kezemmel ölöm meg a férjemet, aztán a barátnőmet, végül pedig magamat. És csak az tartott vissza, hogy eszembe jutott, az egészből Daphne kerülne ki győztesen, akinek egyszerre három gyerek hullana az ölébe.

– Várj! Ha te és Scott feldobnátok a pacskert, Daphne kapná meg a gyerekeket? – Ki más? Ő férjnél van, és gyereket akar… – Óh, már értem! – De ahogy a kis Raymond keresztelőjén, most is elöntött a sárga irigység. Bár ha Daphne is, ne adj' isten, elpatkol, remélhetőleg én következem… De nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy gyámsági gondolatokkal foglalkozzam. Úgyhogy ejtettem a témát. – Szóval nem Jane volt az. – Nem. És tudom, hogy Jane sosem tenne ilyet velem. De történt valami furcsa… Csak két emberben bízom meg teljesen: benned és Daphnéban. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy két bizalmasom is van, nem? Eszembe jutott egy jelenet a Hannah és nővéreiből, életem egyik legfölzaklatóbb filmjéből. Egyszerűen képtelen voltam akár csak belegondolni is, hogy Daphne vagy Maura képes lenne így becsapni engem. Vagy akár Jess. – Mérhetetlenül megkönnyebbültem, amikor megláttam a nő arcát, és kiderült, hogy nem Jane. Olyan volt, mint egy apró győzelem a régóta dúló és vesztésre álló háborúban. Régen rájöttem, hogy Scott mindenekelőtt egy hűtlen disznó, és most kiderült, hogy még nagyobb, mint gondoltam – fejezte be nevetve. Én is mosolyogtam. Örültem, hogy legalább a humorérzékét meg tudta őrizni. – Meg is mondtad neki? Tudja, hogy tudod? – Nem. És bevallom, szinte élvezem, ahogy behúzza a fülét farkát, és a ház körül tüsténkedik. – Undorító! – Történjék bármi a nővérem házasságában, tudtam, hogy képtelen leszek ezután úgy tenni, mintha kedvelném a férjét. – Az. De az nevet, aki utoljára nevet. – Mire készülsz? – kérdeztem.

– Még nem döntöttem el. Nem akarom elsietni. Mi lenne, ha úgy ügyeskednék, hogy végre őszinte legyen hozzám? – Megmondanád neki, hogy gyanakszol rá? – Valahogy úgy. Anélkül, hogy elárulnám: bizonyítékaim is vannak. – Szerintem tuti jó ötlet. És ha bevallja? Nagyot sóhajtott a telefonba. – Akkor… Nem tudom. Esetleg betelefonálhatnék a „Dr. Phil Show”-ba. – Képes lennél rá?! – Ugyan! Gőzöm sincs, hogy képesek az emberek ennyire kiszolgáltatni magukat. Olyan megalázó. Ha a megalázást tartja a legrosszabbnak, állapítottam meg magamban, akkor már nem szereti igazán Scottot. Meg is kérdeztem tőle. – A jó fene tudja – felelte. – Messze vagyok már az efféle elemzéstől. Talán azt az embert szeretem, amilyennek képzeltem. Vagy amilyen volt. És ez az érzés még mindig fölébred bennem, amikor a gyerekekkel látom együtt. Nagyszerű apa, amennyiben az lehet valaki, aki ezt műveli a családjával. Eszembe jutott az anyám. Talán Maurának is, aki így folytatta: – De nem szerethetem azt, aki ilyen nyomorúságossá változtatta az életemet, amikor én nem vétettem ellene semmit. Most bicsaklott meg a hangja először, ezért úgy beszéltem hozzá, ahogy egy anya szól a gyerekéhez, aki elesett, és még nem tudja, hogy sírjon-e: – Oké, de mi van, ha letagadja az egészet? A stratégiám bevált, mert Maura hangja ismét határozottan csengett: – Nem tudom. Talán egyszerűen fognám a kölyköket, és otthagynék csapot-papot.

– Neked kellene kitenni az ő szűrét. És annak a videónak a birtokában a ház is a tied maradna. – Nem hiszem, hogy ragaszkodnék ahhoz a házhoz, amelyben kész kínlódás az életünk. Jó darabig hallgattunk, majd ismét Maura szólalt meg: – Daphne elmondta a petedonorságot. Meg Bent is. Egy pillanatra kínos érzésem támadt amiatt, hogy Maura is tudja, amit eddig csak Daphnénak vallottam be. Hány éves korunkig fogunk még versengeni egymás bizalmáért? – Nehéz volt nemet mondanom – szóltam végül –, de nem tehettem mást. – Azért, mert vissza akarod kapni Bent? – Többek közt. Sőt ez volt a fő ok. Nagy hibát követtem el. Rettenetesen hiányzik. – Nem vagyok meglepve. Gyanítottam, hogy meg fogod gondolni magad. Ez a „gyanítottam” kicsit bosszantott. Megmondhattam volna Maurának, hogy én is kezdettől fogva gyanakodtam Scottra. Túlságosan kedves és lehengerlő volt ahhoz, hogy meg lehessen bízni benne. Eszembe jutott, hogy az eljegyzésük előtt repülőgépet bérelt, amely egy FELESÉGÜL JÖSSZ HOZZÁM, MAURA? feliratú transzparenst húzott maga után, és egész nap ott körözött East Hampton fölött. Meg is mondtam Jessnek, hogy én nem bíznék abban az emberben, aki show-elemekkel turbóz föl egy olyan intim dolgot, mint egy szerelmi vallomás. Maurának is meg akartam mondani, de úgysem lett volna semmi értelme. És mit használna, ha most mondanám meg neki? A szíve mélyén Maurának is tudnia kell, hogy nagy hiba volt feleségül mennie Scott-hoz. Ahogy én is tudom, hogy hiba volt otthagynom Bent. Úgyhogy beértem ennyivel: – Azt hiszem, mindenki életében eljön az a pillanat, amikor színt kell vallania. – Megmondod neki, mit érzel iránta?

– Igen. Mihelyt összeszedem a bátorságom. – Nem furcsa, hogy egy kisbaba miatt mentetek szét? Minket pedig csak a gyerekek tartanak össze? – Ha gyerekem lesz, attól legyen, aki megérdemli. – Nekem meg attól vannak, aki egyáltalán nem érdemli meg őket – mondta sóhajtva a nővérem, amivel megerősített abban a hitemben, hogy a nők mindig, vagy majdnem mindig tudják, mikor hibáztak az életükben. De néha jobb, ha nem foglalkoznak vele túl sokat. Hacsak nem lehet kijavítani.

Huszonhat Újabb két hét telt el azóta, hogy eszeveszett agyalásba kezdtem: hogyan lépjek érintkezésbe Bennel. Állítsak be hozzá előzetes bejelentés nélkül? Telefonáljak oda? Hívjam föl a mobilján? Az irodájában? Küldjek e-mailt? Költsék neki versikét? Kérlek, szakíts Tuckerrel Neked, tudom, nem ő kell! Szülök neked gyereket, csak gyere és végy el! A versike persze vicc volt, de tényleg törtem rajta a fejemet. Email szövegeket fogalmaztam szórólapok hátuljára, és szívbe markoló monológokat szavaltam a zuhany alatt. De minél többet agyaltam a következő lépésen, annál bizonytalanabbá váltam. És hogy Jesst idézzem: tisztára úgy viselkedtem, mint aki bedilizett attól, hogy Tucker és Ben kapcsolata „hirtelen megszilárdulhat”. Neki tudnia kell, gondoltam, látva, hogy egyre jobban bele van zúgva Michaelbe. Már sokszor láttam szerelmesnek, de először fordult elő, hogy a szerelmét nem kísérte dráma és rettegés. Nem voltak szópárbajok. Se bárokból való kirohanások. Se hazudozás. Sem exbarátnők miatti féltékenységi jelenetek. Minden normálisnak, egészségesnek és csodálatosan kölcsönösnek tetszett, amit Michael mindannyiszor meg is erősített, valahányszor benyitott hozzám. Boldogabbnak látszott, mint bármikor ezelőtt, és a beszélgetéseink végén mindig Jessnél kötöttünk ki. Olyasmiket kérdezett tőlem, hogy

„milyen volt a kollégiumban”, és a legjelentéktelenebb részlet is érdekelte. Tiszta sor, hogy ő is belezúgott. Természetesen örültem a románcuknak, na meg annak, hogy egyszerre két jó barátommal lehetek együtt, ami roppant hatékony, kényelmes és kellemes dolog. Egy esős novemberi vasárnapon a nappaliban lustálkodtunk, újságot olvastunk. Egyszer csak Jess fölnézett rám, és így szólt: – Figyelj ide, Claudia, telefonálnod kellene végre Bennek! Még hálaadás előtt. – Miért? – Mert a hálaadás az egyik legfontosabb ünnep. Gondolom, nem szeretnéd, ha együtt ülnék meg. Ha ez a szándékuk, meg kell akadályoznod. Michael letette az üzleti mellékletet, és rám hunyorított: – Igaza van, Claudia. Ha valaki elkíséri a barátnőjét a családjához ezen az ünnepen, az fontos lépés. Sokkal fontosabb, mintha csak meg akarna ismerkedni a szülőkkel. Figyeltem őket, ahogy rajongó pillantásokat vetettek egymásra, és egyszerre kitaláltam, hogy a hálaadás napi meghívás az ő esetükben nemcsak elhangzott, hanem el is fogadtatott. Jess nekem egy szót sem árult el az ünnepi terveiről. Először fordult elő, hogy nem avatott be az aktuális viszonyának minden apró részletébe. Nem került sor stratégiai megbeszélésekre, se közös morfondírozásokra azon, vajon mi az ábra Michaelnél, nem elemeztük ki, miket tett (vagy nem tett) eddig. Talán azért nem, mert még sosem randizott olyasvalakivel, aki egyben az én bizalmasom is. A legvalószínűbb azonban, hogy azért nem, mert végre egy őszinte kapcsolata volt, amikor az ember ösztönösen cselekszik, és nem osztja meg minden gondolatát még a legjobb barátnőjével sem. – Várjatok! – mondtam színlelt zavarral. – Ti együtt fogjátok tölteni az ünnepet? Birminghamben? Jessnek kigyúlt az arca:

– Igen. Michael velem jön az őseimhez. Kollégámra néztem: – Igazán? Ez nagyon fontos lépés egy magadfajta agglegény részéről. – Nekem mondod? Az életemet teszem kockára vele. – Ugyan! Úgy beszél – fordult felém Jess –, mintha a 19. század elején élnénk, és készülne átlépni a Mason-Dixon-vonalat. – Csak nem szeretném, ha meglincselnének amiatt, hogy egy szőke nővel mutatkozom! – nevetett Michael. Jess elkomolyodott: mindig roppant büszke volt a déli gyökereire, még ha nem is szándékozott visszaköltözni Alabamába. – Visszakozol? – Dehogy, kicsim! Tudod, milyen türelmetlenül várom, hogy megismerjem a családodat és a szülőföldedet! – Odahajolt hozzá és megcsókolta. Mintha ott se lettem volna: egymásra tapadt a szájuk, és percekig úgy is maradt. Lenéztem az újságomra, és magam elé képzeltem Bent, amint ugyanezt műveli Tuckerrel. Igazuk volt: beszélnem kell Bennel még az ünnep előtt. Másnap reggel azzal a mély elhatározással mentem be dolgozni, hogy még ezen a napon kapcsolatba lépek valahogy Bennel. A legutóbbi kínos telefonbeszélgetésünk miatt jobb, ha egy e-mailt küldök neki. Az első félórát a megszólítás megfogalmazásával töltöttem. A „Kedves Ben”-t először „Hello, Ben”-re, majd „Szia, Ben”-re, végül pedig szimpla „Ben”-re cseréltem. Utána a kettőspontot ütöttem be, aztán töröltem, és vesszőt írtam helyette, majd a kedvencemet: egy gondolatjelet. (Bizonyos esetekben szívesen használok pontosvesszőt is, amit Bentől vettem át, aki az egyik korai levélváltásunk alkalmával valami ilyesmit írt: „Nem gondoltál még a pontosvessző használatára? Szerintem jól állna neked.” Visszaírtam: „Szeretem a pontosvesszőt, és téged is.” Ez volt az első eset, hogy leírtam ezt a szót, ha tehát pontosvesszőt teszek a „Ben” után, talán eszébe jut, milyenek voltunk, és megenyhül.)

Mialatt az első mondaton törtem a fejem, megszólalt a telefonom. Maura hívott. Kifejezetten hálás voltam neki, amiért félbeszakított. – Szia! Na, mi újság? – Letagadta. – Kerek perec? – Nem tudom, miért lepődtem meg. Ugyan miért vallaná be első szóra az igazat egy ilyen született és gyakorlott hazudozó? – Igen – felelte Maura elcsigázottan. – Ráadásul olyan elszántan és… részletesen. Annyira jól hangzott, hogy majdnem el is hittem, ami őrültség, miután láttam azt a videót, és hallottam a kísérőszöveget. Félelmetes volt. – Megmondtad neki, hogy bizonyítékaid vannak? – Még nem. De ezen a hétvégén nekiszegezem. És közlöm vele, hogy el akarok válni. Hogy belefáradtam ebbe a hazug életbe. Nem maradhatok vele kizárólag a gyerekek miatt. És nem is hiszem, hogy jót tenne nekik, ha így nőnének föl. A gyerekek mindig megérzik, ha baj van. Ahogy mi is annak idején. – Tudom. – Eszembe jutott, mennyire elkeseredtem, amikor valamelyik barátnőmnél éjszakáztam, és láttam, hogy a szülei őszintén és igazán szeretik egymást. – Azt hiszem – folytatta Maura –, tényleg nincs más választásom. – Nagyon együtt érzek veled – mondtam. – Tudom. És köszönöm. – Ne adjam meg az ügyvédem számát? Valóságos cápa. Mindent kiharcol, amit csak akarsz. – Egyelőre abban reménykedem, hogy elkerülhetem ezt az egész cirkuszt. A családi ügyvédünket szeretném igénybe venni mediátorként, mindaddig, amíg Scott értelmesen viselkedik. Megmondom neki, hogy el akarom adni a házat, és mindent el fogok osztani. A gyerekek természetesen az én felügyeletem alatt maradnak. Ez lehet a legfőbb ütközőpont.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – Mélységes szánalommal gondoltam a három gyerekre, akiket majd ingajáratban fuvaroznak ide-oda a két lakás között. Maura elbúcsúzik tőlük karácsony reggelén, hogy az apukájuk ajándékait is kicsomagolhassák. Semmi esély arra, hogy Scott megváltozzék? Maurának még egy esélyt kellene adnia neki, ha képes rá… Vagy talán a saját elsietett válásom jutott eszembe, amelyben olyan nagy szerepet játszott a jogosnak hitt harag. Hátha Maura is ebbe a hibába esik? – Nem gondolod, hogy túl gyorsan döntöttél? Alaposan megfontoltad? – kérdeztem. – Már régóta érlelődött bennem. Elég volt. – Mit mondasz majd a gyerekeknek? – Azt még nem tudom. A fiúk túl kicsik, ami talán jó is… – Lehet. – Nem sok emlékük lesz a szüleik közös életéről, állapítottam meg magamban. Ha egyáltalán lesz. – Daphne péntek este elviszi magához a fiúkat. Te nem vállalhatnád el Zoét a hétvégére? – De. Boldogan. – Köszi. Egy pillanatig mindketten hallgattunk. Aztán Maura megköszörülte a torkát: – Szóval ez a nagy helyzet. Volt valami Maura helyzetében, ami még jobban arra sarkallt, hogy beszéljek Bennel. Úgyhogy mihelyt letettem a kagylót, megírtam az e-mailt:

„Ben – Remélem, jól vagy! Sajnálom, hogy úgy végződött a legutóbbi beszélgetésünk; utálok veszekedni. Nem ülhetnénk össze a közeljövőben? Van valami, amit meg szeretnék beszélni veled. Majd értesíts! Claudia „ Nagy levegőt vettem, és mielőtt meggondolhattam volna magam, rákattintottam a „küldés”-re. Aztán kezembe temettem az arcom, és azért imádkoztam, hogy Ben mielőbb jelentkezzen. Eltelt tíz perc, és semmi sem jött tőle. Bementem a mosdóba, készítettem magamnak egy kávét, mert eszembe jutott, amit Jessnek szoktam mondani: ha figyeled a telefont, biztos, hogy nem csörög. Visszamentem az asztalomhoz – a postafiókom üres volt. Egy perccel később azonban jelzett: új üzenetem jött! De nem Bentől. Sőt a következő sem tőle. Elfordítottam a széket, hogy ne lássam a monitort, és csak egy fél óra múlva engedtem meg magamnak, hogy odanézzek. Bentől semmi. Ahogy telt az idő, az idegességem ádáz dühbe csapott át. Teljesen illogikusan megharagudtam minden barátomra, amiért pont ezt a napot választotta arra, hogy egy „helló”-t küldjön, vagy pláne egy bárgyú viccet süssön el. És amikor Jess is tudatta velem, milyen mókás sorokat küldött neki Michael, és az obligát „hát nem édes?”sel zárta, először mart belém az irigység. Ez nem fair! De máris megharagudtam magamra, amiért a lehető legostobábban, valóságos ellenszurkolóként reagálok. Az élet nem fair, és ezt mindenki tudja, aki már elmúlt tízéves. Aztán hirtelen megsajdult a szívem, mert egy még szomorúbb és még józanabb gondolatom támadt: csakis magamat okolhatom.

Huszonhét Négy gyötrelmes nap telt el, és Bentől még mindig nem jött egy sor sem. Lesújtónál lesújtóbb jeleneteket képzeltem magam elé: Bent annyira nem érdeklem, hogy az e-mailemet azonnal törölte, és eszébe sem jutott, hogy válaszoljon; gúnyosan vigyorog a monitorra, és undorral törli a soraimat; továbbküldi őket Tuckernek, és jókat röhögnek rajtam. Az is megfordult a fejemben, hogy telefonálok Annie-nek, és megkérdezem, nem beszélt-e vele, és mit tud róla egyáltalán. Végül is ő az egyetlen, aki nem ismeri a Richarddal folytatott viszonyom részleteit. De valahogy nem volt kedvem hozzá. Amellett abban sem voltam teljesen biztos, hogy Annie az én oldalamon áll. Barátok vagyunk, de Ben is a barátja, és az ő kedvéért Tuckerrel is összebarátkozhatott. – Légy hozzá őszinte – tanácsolta Jess. – Mi van, ha soha többé nem áll velem szóba? – Szóba fog állni. Valószínűleg nincs az irodájában. Talán valamilyen kiküldetésben van. Vagy meg akar izzasztani. És ha meg akar izzasztani, az azt jelenti, hogy még mindig érdekled. – Igazad lehet. – Mégis azt gondoltam, talán végleg becsukódott mögöttem az ajtó. Talán soha többé nem lesz alkalmam beszélni Bennel. Pénteken, az egyik kedvenc ügynökömmel elköltött ebéd után a fotelba kuporodtam, hogy átfussak néhány kéziratot, amelyekről előre sejtettem, hogy érdektelen, unalmas vackok, amiket a legtöbb kiadó szó nélkül visszaküldené. Kár az időt, pláne a szűkös kiadói

forrásokat ilyesmire pazarolni. A szakmában eltöltött tizenhárom év alatt egyetlen ilyen kéziratot mertem értekezlet elé vinni, azt is öt perc alatt leszavazták. Ben egyszer megkérdezte, miért terhelem magam eleve fölösleges munkával. – Nem lottózol, nem vásárolsz sorsjegyet… Minek vesződsz ilyen szeméttel? Elmagyaráztam neki, hogy csakugyan nincs benne logika, de talán még az iskolai éveimből származik, amikor semmit sem akartam kihagyni. Sosem lehet tudni, nem bukkan-e föl váratlanul egy igazi nagy regény. Így hát nagyon beleillett a képbe, hogy Ben akkor e-mailezett végre, amikor beástam magam a Rosemary által talán mégsem teljesen reménytelennek nyilvánított kéziratok kupacába. A jelzés hallatán fölnéztem, és megdöbbentem, amikor megláttam a nevét. Dobogó szívvel, tátott szájjal s a félelemtől bénán meredtem a monitorra. „Semmi értelme, hogy beszéljünk egymással. Már nincs mondanivalóm számodra.” Biztos voltam abban, hogy valami hasonlóan komor, elutasító üzenet érkezett. Egy teljes órába telt, amíg annyira összeszedtem magam, hogy megnyissam az e-mailjét. Kétszer is elolvastam a megjelenő három mondatot: „A jövő hetem meglehetősen hektikus. Mit szólnál, ha hálaadás után találkoznánk? A hétfő megfelel?” Semmit sem tudtam kihámozni ezekből a sorokból. Az mindenesetre nem sok jót ígért, hogy sem a nevemet nem írta le, sem a végére nem biggyesztett semmit. Azt pedig egyenesen képtelen voltam fölfogni, miért kellett teljes négy napot várnom erre a három homályos mondatra. Alapjában véve mégis megkönnyebbültem: rosszabb is lehetett volna. Még mindig élt bennem a remény, amikor válaszoltam: „A Pete's jó lesz? 12-kor?” A Pete's Taverne, New York egyik legrégibb étterme lévén, afféle turistacsapda, de minket ez sosem izgatott különösebben.

Sok estét ücsörögtünk végig a bárpultnál, úgyhogy mielőtt ezt bepötyögtem, az fordult meg a fejemben: még a végén úgy gondolja, érzelgősségből esett erre a helyre a választásom. De máris megjött a válasz: „Ott találkozunk. Kellemes ünnepet!” Aligha lesz az, mondtam magamban, és piros ceruzával egy nagy „Visszaküldeni!”-t firkantottam az egyik kéziratra. Amikor Jess lakása elé érkeztem, megláttam Maurát és Zoét, amint hozzám igyekeztek. Maura fél kézzel a kislánya kezét fogta, a másikban a szatyorba gyömöszölt hálózsákját és még egy szatyrot. Zoe rózsaszín bakancsának egyik fűzője sem volt bekötve. Amikor észrevett engem, lelkesen fölvisított: „Claudia néni!” – Szia, Zoe! – kiáltottam oda. – Együtt töltjük a hétvégét, jó lesz? – Szuper! És anyu azt ígérte, addig alhatók, ameddig akarok, és azt ehetek, amit csak akarok! Maurára néztem, hogy megbizonyosodjam, jól hallottam-e. A nővérem elcsigázottan vont vállat, mint akinek már nincs ereje olyasmik ellen küszködni, mint a késői lefekvés és a túlzott édességfogyasztás. Lehet, hogy ez már az elvált szülők „kenyerezd le a gyereket!” stratégiájának a jele? Minden gyerek tudja, a szülők válásának egyetlen pozitívuma, hogy előnyt lehet kovácsolni a papa és a mama bűntudatából. Amikor minket hagyott ott az anyánk, nyomban megduplázódtak a karácsonyi ajándékaink. Zoe elengedte Maura kezét, és odaballagott hozzám. Lehajoltam, megkötöttem a cipőfűzőjét, és megpusziltam a hidegtől rózsás pofiját. – Találd ki, mit hoztam neked – súgtam a fülébe. – Mit? – Gyümölcsös mignont! – Epreset? – kérdezte izgatottan. Az epres a kedvence. – Azt. Rózsaszín mázzal és csokidarával.

Zoénak fülig szaladt a szája. Jó érzés, ha ilyen csekélységgel is örömöt lehet szerezni valakinek. Bárcsak Maura problémáit is ilyen könnyen megoldhatnám! Fölegyenesedtem, és megöleltem a nővéremet; a kabátján keresztül is éreztem a bordáit és kiálló lapockáját. – Olyan sovány vagy, Maura! Jobban kellene vigyáznod magadra. – Furcsa, de eddig azt képzeltem, sosem lehet az ember sem elég sovány, sem elég gazdag. Most már nem vagyok olyan biztos benne. Sokkal szívesebben lennék szegény, kövér és boldog… – Jess itthon van? – szakította félbe Zoe. – Fölpróbálhatom a cipőit? – Persze! Mind a száz párat. – Ha én az elsők között vagyok Zoe celeblistáján, Jess minimum Madonnával egy kaliberű. Már egy hatéves prücsök is tud rangsorolni szépség és stílus tekintetében. Maura az órájára pillantott (naná, hogy Cartier). – Oké – sóhajtotta. – A fiúk Daphnénál vannak. Mennem kell, Scott nyolcra vár haza. – Nagy kalappal! – Megérintettem a karját: – Tudod, hogy szeretlek! – Ritkán mondunk egymásnak ilyesmit, de tudjuk, hogy így van. – Én is téged, Claudia. És köszönöm! – Leguggolt a lányához, kisimította a haját az arcából. – Téged is szeretlek, barikám! Légy jó! – Jó leszek, anyuci! Maura fölegyenesedett. – Majd hívj föl, ha tudsz – mondtam. Bólintott, megfordult, és az ezüstmetál Range Roverjéhez sietett: csizmájának vékony, magas sarka hangosan kopogott a járdán. Néhány pillanatig aggodalmasan néztem utána. Az előtte álló hétvégével összehasonlítva az én Pete's Taverne-beli randevúm semmiségnek látszott.

Lepillantottam Zoéra, aki szintén az anyja után sandított, s az ő arcocskája is aggodalmat fejezett ki. Maura visszaintett, és mielőtt gázt adott, dudált egy picit. – Szia, anyuci! Még sosem láttam ilyen szomorúnak a kislányt. Rosszat sejt, vagy csak még kicsi ahhoz, hogy két éjszakát töltsön távol az otthonától? Megpöcköltem a sapiját: – Mehetünk, kicsim? Bólintott, aztán hirtelen kérdőre fogott: – Miért ilyen szomorú az anyu? – Az anyukák néha szomorúak, szívem. Nagyot sóhajtott. – Tegnap egy nagyon csúnya szót mondott a kocsiban. És sírt is. – Az is előfordul, hogy az anyukák csúnya szavakat mondanak. De meglátod, megint jókedvű lesz. És minden rendbe jön. – Megígéred? Most mit válaszoljak?! Tehetek ilyen ígéretet? Semmiképpen nem akartam hazudni. Hétéves lehettem, amikor a tévén, valamilyen családi vetélkedőben, a következő felszólítás hangzott el: „Nevezzenek meg öt hazugságot, amelyet a szüleiktől hallottak!” Emlékszem, mennyire törtem a fejem, hogy nekem is eszembe jusson valami, miközben a képernyőn versengve sorolták: „A fogtündér!” „A Mikulás!” „A húsvéti nyuszi!…” Döbbenetes volt, egyrészt mert lelepleződtek a kedvenceim, másrészt mert alig egy hete kaptam levelet az Északi-sarkról, és lám, kiderült, hogy kamu az egész! Kikaptam a fiókomból, és nekiszegeztem a szüleimnek: hogy mertek hazudni? Még mindig a válaszon törtem a fejem, s annál maradtam, hogy igenis rendbe jönnek a dolgok: – Igen, Zoe. Megígérem. Reményteljes mosoly volt a válasz. Zoe kezembe csúsztatta a pracliját, és azt kérdezte:

– Megehetem már ma, vacsorára a mignont? – Persze! Mignont vacsorára, mignont desszertnek… – És előételnek? – Előételnek is mignont! Vagy tudsz jobbat? Mire Zoe befejezte háromfogásos epermignon-vacsoráját, Jess is hazaért a munkából. Megöleltek-megpusziltak egymást, én pedig súgva tudakoltam a barátnőmtől, eljön-e később Michael. Nemet intett, s kijelentette, hogy velünk akarja tölteni az estét. Örültem neki, mert nem tudtam, hogy magyarázzam meg a kislánynak egy idegen férfi itt maradását éjszakára. Zoe azonban meghallotta a nevet. – Ki az a Michael? – kérdezte Jesstől. – A fiúd? – Igen – felelte ő kicsit zavart mosollyal. – Szerelmes vagy belé? – Jó kérdés! – nevetett Jess. – Igen, Zoe, szerelmes vagyok belé. – Miért? – Mert okos. És kedves. És jópofa. És nagyon-nagyon jóképű. Zoe összevont szemöldökkel próbálta megemészteni ezt a sok információt. Aztán föltette azt a kérdést, amely minket is a legjobban érdekelt: – Férjhez mész hozzá? – Ööö… Nem tudom, Zoe. Majd meglátjuk. – Mikor látjuk meg? – Nem tudom. Nehéz megjósolni. – Miért nehéz? – Mert… előfordul, hogy az ember nem a megfelelő emberbe szeret bele. De kell egy kis idő ahhoz, hogy ezt belássa. – Jó lenne, ha férjhez mennél a fiúdhoz – jelentette ki álmodozva Zoe. – Olyan romantikus lenne! – Mi az hogy! Kívánjuk azt, hogy happy end legyen a vége! Zoe behunyta a szemét, és némán elmondta a kívánság szövegét.

– Tudod, hogy Ben bácsi és Claudia néni elvált? – kérdezte azután, mintha én nem is lettem volna ott. – Tudom – bólintott Jess. – Pedig ők is szerelmesek voltak egymásba. Ugye, Claudia néni? – fordult felém. – Igen. És én mindig is szeretni fogom – bukott ki belőlem. Zoénak fölragyogott az arca: – Akkor lehet, hogy megint hozzámész? Helyben vagyunk, gondoltam. Egy gyerek kimondta azt, amit én nem mertem. Mit feleljek rá? Azt, hogy lehetséges? Vagy hogy én is ezt szeretném? Hogy nagyon hiányzik Ben, és óriási hibát követtem el, amikor megtagadtam tőle, hogy gyerekünk legyen? Hogy túlságosan merev, csökönyös és önző voltam? És hogy abban reménykedem, talán még nem késő? De nem akartam előre inni a medve bőrére. – Tudod, Zoe, még nem vagyok benne egészen biztos. – Ha mégis hozzámész Ben bácsihoz, remélem, minél hamarabb megteszed. Tudod, miért? Kicsit aggodalmasan figyeltem. Holtbiztos, hogy nem tudhat az öregedő petéimről. És arról sem, hogy meg akarom mondani Bennek, mégis hajlandó vagyok gyereket szülni azzal a titkos reménnyel, hogy visszajön hozzám. – Miért, Zoe? – kérdeztem végül. – Mert ha sokáig vársz, túl öreg leszek ahhoz, hogy a koszorúslányod lehessek. Megkönnyebbülten mosolyodtam el. – Hm. Ez csakugyan fontos szempont. Még egy-két év, és nagylány leszel. Meddig folytatja a kérdezősködést? Ha nem vigyázok, még kiszedi belőlem a Bennel folytatott levélváltást, a holnaputáni közös ebédünket, és azt a reményemet, hogy a volt férjem nem zúgott bele

őrülten egy Tucker nevű szőkeségbe. Mindenesetre fölkészültem a következő keresztkérdésre, amely szerencsére ártatlanul hangzott: – Fölpróbálhatom most a cipőket? – Persze! – Hála istennek, nem kell Tuckerről, a szép szőke hosszútávfutóról és kétségkívül termékeny orvosnőről beszélnem, aki kizárt, hogy annyira szeresse Bent, mint én.

Huszonnyolc Amikor másnap reggel kinyitottam a szemem, Zoe tündéri alakja tűnt fel először, ahogy levendulakék pöttyös hálóingben, orrát és tenyerét az üvegre szorítva, lábujjhegyre állva a hálószobám ablakánál kukucskált kifelé. Elnéztem komoly profilját és a statikus elektromosságtól égnek álló haját. – Mi olyan érdekes odakint, Zoe? – kérdeztem. Megfordult és az ágyamhoz szaladt. – Esik a hó, Claudia néni! – Igazán? – Gyere, nézd meg te is! Odamentem az ablakhoz, és eszembe jutott, mennyire örültem gyerekkoromban én is az első hónak. Most azonban inkább kellemetlen vendég volt, különösen a városban, ahol gyorsan piszkos latyakká változott. De erről nyomban megfeledkeztem, mihelyt én is kinéztem az ablakon. Még csalódtam is egy kicsit, látva, milyen ritkán szállingóznak a pelyhek, s jórészt el is olvadnak, mire leérnek a földre. – Nem úgy néz ki, hogy megmarad. Csak a tél szokásos novemberi tréfája. Zoe elkámpicsorodott, én pedig arra gondoltam, hogy a mi reményeink is milyen gyorsan semmivé lettek az ilyen havas reggeleken, amikor a rádióból meghallottuk a bemondó hangját: „Egyetlen iskolában sem marad el a tanítás”. Vagy ami még rosszabb volt: egyes iskolákban elmarad, de a mienkben csak az első óra.

Azok voltak gyerekkorom legboldogabb napjai, amikor anyánk kijelentette, hogy akkor sem enged el bennünket: „Nincs az a pénz, amiért kockára tenném az életeteket ezen a csúszós úton! Hószünet!” (Annak is voltak előnyei, hogy nem mindig követte a szabályokat.) – Ha megmarad, elmehetünk szánkózni a parkba? – kérdezte Zoe. – Persze. – Lám, mennyire fölnagyítódnak az érzelmek, amikor még gyerek valaki! Az öröm minden bajt elfeledtet, a csalódottság gyorsan elszáll, a remény tovább él. – De akkor igyekezzünk! Mozgalmas nap vár ránk! – Mit fogunk még csinálni? Elsoroltam a napirendet: délelőtt színház, utána a FAO Schwarz játékbolt, aztán kocsikázás a Central Parkban. Fülig ért a szája: – Akkor jobb, ha máris felöltözöm! – Bizony! És azt hiszem, a mai napon egy kis smink is megengedhető. Zoe még szélesebben mosolygott. Igazi kislány olyan vágyakkal, hogy kifúrathassa a fülét, borotválhassa a lábszárát, kifesthesse az arcát. Maura megfojtana, ha kifúratnám a lánya fülét vagy odaadnám neki a borotvámat, de egy kis pirosító és szájfény elmegy egy ilyen kivételes alkalomkor. Zoe pipiskedve indult a fürdőszobába, az ajtóból visszanézett, és felnőttes hangon kijelentette: – Ez nagyon jó ötlet tőled, Claudia néni! Néhány órával később, miután megnéztük az Oroszlánkirályt a 42. utcában lévő New Amsterdam Színházban (egész jó előadás volt), a vetítésről kijövet csodálkozva vettük észre, hogy süt a nap, nyoma sincs a hónak, csak az idő maradt téliesen hideg. A várost már fehér lámpafüzérek és fenyőkoszorúk díszítették, s az utcákon turisták hada hömpölygött. Zoe fölvette bolyhos, rózsaszínű sapkáját és ugyanilyen anyagból készült divatos kesztyűjét, én pedig gyorsan leintettem egy taxit, és elvitettem magunkat a közeli plázához, amellyel szemben van a FAO Schwarz. Egész úton a „Hakuna Matatá”-t énekeltük. Olyan jó kedvünk kerekedett, hogy majdnem

elfelejtettem, miért is van velem Zoe. Vajon megtudja-e egyszer az igazat a mi közös hétvégénk okáról? Attól félek, ha majd visszatekint rá, nem fogja ilyen szépnek látni. Kifizettem a taxit, és kinyitottam neki a kocsi ajtaját. Megfeledkezve hölgy mivoltáról, fürgén kiugrott, és meglátva a szemközti szálloda előtti szökőkút mellett furcsa pózba merevedett, tetőtől talpig kékbe öltözött és kékre festett arcú pantomimest, eltátotta a száját a csodálkozástól. – Odamehetek hozzá? – Persze. – Ben jutott eszembe, aki ha utcai pantomimeseket látott, dohogva értetlenkedett: „Hogy lehet ezt művészetnek nevezni?” De sokan lehetnek más véleményen, mert most is egész tömeg bámulta és videózta a mutatványt. Zoe nekiiramodott, én pedig megálltam a Hotel Plaza lépcsőjének alján, és előhalásztam a táskámból a mobilomat, hogy megnézzem, nem hagyott-e üzenetet Maura. Csak egy új sms volt, de az Daphnétól jött. Fél szemmel Zoét figyelve, visszahívtam, és megtudtam, hogy citromtortát készít, és a fiúk épp a habverőket nyalogatják. Daphne sem tudott semmit Mauráról. „Szoríts neki, hogy jó híreket kapjunk!” – mondta. Daphne valószínűleg nem egészen úgy értette a „jó híreket”, mint én: szerinte a gyerekes házaspároknak ha törik, ha szakad, együtt kell maradniuk, szerintem viszont a boldogság fontosabb. És nem a karácsonyi fényképeken látható boldog vigyorokra gondoltam, hanem igazi, testi-lelki boldogságra. Összecsuktam a mobilomat, és Zoe felé néztem, aki még mindig megbűvölten bámulta a pantomimest. A sapkáját levette, és a nap megcsillant a haján, amitől a valóságosnál egy kicsit vörösebbnek látszott. Egy pillanatra elöntött a béke. Aztán egyszerre minden megváltozott. Először a fiút vettem észre, egy lötyögő halásznadrágot, dzsekit és narancssárga bukósisakot viselő cingár gördeszkást, és az futott át az agyamon: vajon hogyan jöhetett el otthonról kabát nélkül ezen a

hideg napon? Nem lehetett több tizenkét évesnél, és büszkén produkálta magát a pantomimest megunt bámészkodók előtt. Furcsálltam, hogy egyedül van; az ilyen korú srácok rendszerint csapatostul rohangásznak. Elnéztem, ahogy fölugratott a lépcsőre, majd vissza a járdára, mielőtt ismét gyorsított volna. Ekkor indult vissza hozzám futva Zoe, aki éppen a fiú útjába került. A rémülettől dermedten álltam ott; tudtam, mi következik, és azt is, hogy nem tudom megakadályozni. A száguldó kölyök elkiáltotta magát: „Hé! Utat!” Megpróbált irányt változtatni. Jaj, csak sikerülne neki! – imádkoztam magamban, de ebben a pillanatban kicsúszott a lába alól a deszka, ő pedig nekizuhant Zoénak, aki hátraesett, s a feje nagyot koppant a járdán. A fiú is elnyúlt mellette, de inkább ijedtnek látszott, mint sérültnek. Fölsikoltottam: és hallottam, ahogy vadul dobol a szívem a fülemben. Kétségbeesetten rohantam el a tömeg mellett, de mintha lassított felvételt láttam volna: úgy éreztem, alig tudok mozogni. Egy örökkévalóságnak rémlett, amíg odaértem és leguggoltam a kislány mellé. A szeme csukva volt, az arca színtelen, s a bal halántéka mellől keskeny vércsík szivárgott lefelé a fehér nyúlprém gallérjáig. Eszelős módjára figyeltem, hogy lélegzik-e. Lélegzett! És ha mégis meghal? Ne légy őrült, mondtam magamban, a gyerekek nem szoktak belehalni, ha összeütköznek egy gördeszkással. Csak egy kis baleset volt! De aztán eszembe jutott az agyrázkódás, a nyakcsigolyatörés, az agysérülés, a végtagbénulás lehetősége, és fölvillantak a híradókban látott balesetek rémképei. Például azé a fiúé, aki egy jéghoki baleset miatt bénult meg. És már magam előtt láttam Zoét, amint kerekes székben tolják el a szalagavatójára… Mi a jó francot bámészkodsz! Térj magadhoz – intettem magam –, és csinálj valamit. De csak annyi telt tőlem, hogy kétségbeesetten hajtogattam a nevét, és gyöngéden ütögettem a vállát. Semmi válasz. Lázasan próbáltam fölidézni az elsősegélynyújtás szabályait, amiket még cserkészlány koromban tanultam: tilos megmozdítani azt, aki gyaníthatóan fej- vagy nyaksérülést szenvedett, ellenőrizzük a

pupilláját, nyomással igyekezzünk elállítani a vérzést, hívjuk a 911et, kiáltsunk segítségért. Előkaptam a táskámból egy papír zsebkendőt, és Zoe sebére szorítottam. Megrebbent a szemhéja, és kinyitotta a szemét. Hála istennek! – Zoe! – szólítottam megint, mire pislantott egyet, és megérintette az arcát. Meglátva rózsaszín kesztyűjén a vért, fölsikoltott, majd oldalt fordult és hányni kezdett. Eszembe villant, hogy a hányás az agyrázkódás jele, de arra nem emlékeztem, milyen súlyos lehet egy agyrázkódás. Arról pedig fogalmam sem volt, mi a teendő ilyenkor. Zoe fölült, és visítva hívta a szüleit: – Anya! Apa! Hol van az anyukám? A gördeszkás odasántikált hozzánk, és dadogva mentegetőzött: – Bo-bocsánatot kérek, de az u-utamba szaladt! Rá akartam üvölteni, hogy jutott eszébe ilyen tömegben gördeszkázni, de látva, mennyire megijedt, csak annyit mondtam: – Oké. Hóna alá kapta a deszkát, és eliszkolt. Visszafordultam Zoéhoz. Egy idősebb, jól öltözött férfi tűnt föl a semmiből, és fölénk hajolt. Én vagyok-e a kislány anyja, kérdezte lágy, megnyugtató hangon. – A nagynénje vagyok – rebegtem bűntudatosan. És rám merték bízni, tettem hozzá magamban. – Már intettem egy taxinak – mondta, és a szálloda kocsi feljárója felé mutatott. – Elviszi magukat a baleseti ügyeletre. Valószínűleg csak néhány öltésre lesz szükség. Zoe az öltések említésére megint fölvisított, és kétségbeesetten kapálózott, amikor a férfi megpróbálta fölemelni a járdáról. – Hagyd, hogy a taxihoz vigyen a bácsi! – szóltam rá. Pár pillanattal később beszálltam a taxiba, a férfi mellém ültette Zoét, és a kezembe nyomott egy puha, fehér zsebkendőt, amelynek sarkába WRG monogram volt belehímezve.

– Nem lesz semmi baj – mondta még, s nem tudtam eldönteni, nekem mondja-e vagy Zoénak, de legszívesebben megcsókoltam volna ezt az ezüstös hajú, kedves idegent, aki még bemondta a sofőrnek a kórház címét, majd ránk csukta az ajtót. Zoe szipogva kucorodott össze mellettem. Odatartottam a zsebkendőt a halántéka mellett lévő sebhez, közben eszembe jutott, hogy a sapkája ott maradt a járdán, és megint belém mart a bűntudat: nem elég, hogy ez a borzalom történt vele, még a kedvenc sapkája is elveszett! Mit fog mondani Maura, ha elmondom neki az egészet? „Tudom, hogy szereted Bent, de biztos vagy benne, hogy megértél az anyaságra?” Elővettem a telefonomat, benyomtam az otthoni, majd a mobilszámát, és nagyon megkönnyebbültem, amikor az üzenetrögzítő jelentkezett; még nem készültem föl a vallomásra, meg nem is akartam elkeseríteni a nővéremet, akinek enélkül is elég baja van mostanában. Ahogy az imént az ismeretlen férfi, igyekeztem legalább Zoét megnyugtatni: ne féljen, nem lesz semmi baj, de ő egyre csak azt hajtogatta, hogy „az anyukámat akarom!” Mire odaértünk a kórházhoz, Zoe sebe nem vérzett annyira, és én sem aggódtam a bénulás vagy maradandó fejsérülés miatt. Ennek ellenére alighogy regisztráltattuk magunkat a pultnál, máris beszólítottak bennünket. Mindez erősen különbözött attól, amikor Bent vittem kórházba, akinek focizás közben eltört a bokája, és hét órát ücsörögtünk a váróban. Vagy amikor én ettem romlott szusit, és úgy fájt a gyomrom, hogy majdnem belehaltam, de annyit kellett várni, hogy azalatt New York összes gengszterét, meg egy flottányi Pokol Angyalát is elláthattak. Úgyhogy nagyon örültem, amiért Zoét előrevették. Bevezettek bennünket a vizsgálóba. Egy nővér segített neki levetkőzni, és megvizsgálta a létfontosságú szerveit. Alig egy perc elteltével egy rezidens húzta félre a függönyt, és dr. Steve-ként mutatkozott be. Úgy nézett ki, mint George Clooney a Vészhelyzetből: fiatal kora ellenére karizmatikusnak és bizalmat keltőnek láttam. Elmondatta

velem a baleset körülményeit, Zoétól megkérdezte, mije fáj, közben ügyesen más kérdéseket kevert a beszélgetésbe: szeret-e tanulni, mi a hobbija? Rövid vizsgálódás után így szólt: – Oké, Zoe, jó nagyot estél, úgyhogy először is készítünk a fejedről egy röntgenfelvételt, azután pedig néhány kis öltést kapsz a füled mögé. Zoe az öltések említésére megint pityeregni kezdett (melyik kisgyerek nem ijed meg, ha azt hallja, hogy tűvel öltik össze a bőrét?), de dr. Steve meggyőzte róla, hogy az öltések csak egy icipicit fognak fájni, és majd rózsaszín cérnát használ a varráshoz – ezzel természetesen teljesen lekenyerezte –, amely majd egykét nap alatt magától fölszívódik. – Miért kell megröntgenezni? – kérdeztem, egy kicsit még mindig félve, hogy hátha mégis komoly a fejsérülés. – Ez csupán elővigyázatossági rendszabály – nyugtatott meg dr. Steve. – Nagyon meglepődnék, ha felületi sérülésnél komolyabbnak bizonyulna. Hálásan bólintottam, ő pedig kiállított egy röntgenbeutalót, és elment a rózsaszín cérnáért. Két órával később a röntgen igazolta dr. Steve előrejelzését, Zoe pedig gazdagabb lett öt rózsaszín öltéssel, és valósággal beleszerelmesedett az orvosba, aki még egy nyalókával is megajándékozta (a jobbik fajtából), és ezzel bocsátotta el: – Igazán megkedveltelek, Zoe, de remélem, többé nem látlak itt! Megígéred nekem, hogy a jövőben elkerülöd a száguldozó gördeszkásokat? A kislány azt felelte, hogy majd igyekszik. Vajon dr. Steve külön tanfolyamon tanulta meg, hogy kell bánni a kis betegekkel, vagy magától ilyen? Vagy ez is gyakorlat kérdése? Megint Ben jutott eszembe. Ha olyan szerencsém lesz, hogy visszajön hozzám, nekem nem kell tökéletesnek lennem. Együtt fogunk rájönni arra, amire kell. Magam elé képzeltem egy kicsi lányt, aki sírva szalad hozzánk egy óriási szálkával a tenyerében. Ben

kihúzza a szemöldökcsipeszemmel, én pedig ott állok mellette a garfieldes sebtapasszal. Jó csapatot fogunk alkotni. Jók voltunk együtt, és jók leszünk együtt megint. Amikor elindultunk a kijárat felé, én a zárójelentéssel, Zoe pedig a nyalókával, egy halványan ismerős hangot hallottam a hátam mögül: – Claudia? Te vagy az? Amikor rájöttem, kié a hang, a gyomrom diónyi méretűre töpörödött. Lassan megfordultam, és egyenesen belenéztem Tucker Janssen nagy, zöld szemébe.

Huszonkilenc – Szia, Tucker – mondtam, s a szemem végigpásztázott tökéletesen vasalt, hófehér orvosi köpenyén, zöld gumiklumpáján és a nyakában lógó sztetoszkópon. Szőke sörénye előírásosan lófarokba volt kötve. Csinosabb volt, mint ahogy emlékeztem rá. De talán csak amiatt, hogy másképp néz ki valaki hosszútávfutás után, és másképp egy kis sminkkel az arcán. Te jó ég, milyen lehet teljes esti díszben?… A kijárat felé pislantottam, remélve, hogy rövid lesz a beszélgetés. A nagyon is fontos közös témánk ellenére nekem semmi mondanivalóm nem volt számára. – Szia, Claudia! – mondta ő teljesen természetesen. Nem kell tudnom, hogy orvos, figyelmeztettem magam, úgyhogy meglepetést színleltem: – Nahát, te orvos vagy? – Aha – felelte álszerényen. – Gyereksebész. – Óh! Szép szakma! – Ti mit kerestek itt? – kérdezte Zoéra pillantva. – Csak nincs valami baj? Ugyan az aggodalma őszintének látszott, engem rettenetesen bosszantott. Tudtam, hogy nincs benne logika, mégis úgy éreztem, hogy elítél. Fölméri a figyelmetlenségem nagyságát, hogy levonhassa a következtetést: csakugyan alkalmatlan lennék anyának. – A kis unokahúgom elesett és megütötte magát. De már jól van. – Szegényke. – Öt öltést kaptam! – csipogta közbe Zoe.

Jézusom, mit fog még mondani? Azért imádkoztam, nehogy megemlítse Bent, mert azzal megnyílik a zsilip. Képzeletben már hallottam is, ahogy azt kérdezi: „Te honnan ismered Ben bácsit? Tudod, Claudia néni azért vált el tőle, mert ő nem akar gyereket. De bevallotta, hogy amíg világ a világ, szeretni fogja. És ha megint összeházasodnak, én leszek a koszorúslány!” Zoe első mondata följogosította Tuckert, hogy beszédbe elegyedjék vele. Lehajolt hozzá és rákacsintott, mint aki nagy titkot árul el: – Rózsaszín cérnával? Zoe szája mosolyra húzódott: – Ühüm. Tucker fölborzolta a haját, és mézédesen rámosolygott. Aztán fölegyenesedett, és odasúgta nekem: – Imádni való kis kölyök! – Köszi – mondtam, noha nem voltam biztos benne, illik-e elfogadni a bókot, amikor másnak a gyerekéről mondják, még ha az unokahúgom is. Kínomban egyik lábamról a másikra helyezkedtem; isten ments, hogy szóba kerüljön Ben vagy a maraton. Tud-e róla Tucker, hogy találkozni fogok a barátjával? Valószínűleg tud. Eszembe jutott az az eset, amikor Ben elmondta, hogy Nicole-tól, a volt barátnőjétől egy évvel azelőtt, hogy mi elkezdtünk randizni, ajándékot kapott a születésnapjára. Emlékszem, mekkora erőfeszítésembe került, hogy látszólag közönyösen megkérdezzem: „Mit?” „Egy verseskötetet” – válaszolta tárgyilagosan, mint akinek már semmit sem jelent a dolog. Én viszont el sem tudtam képzelni veszedelmesebb ajándékot egy könyvnél, pláne verseskötetnél, és minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne kérdezzem meg, kinek a verseit tartalmazta. „Szép ajándék” – motyogtam zavartan. „Nem számít” – vonta meg a vállát Ben. – Csak azért mondtam el, hogy tudd: régen vége az egésznek.” Ben már csak ilyen: mindig őszinte és becsületes. Úgyhogy biztos voltam benne, a közös ebédelésünkről sem hallgatott.

– Egyébként hogy vagy? – kérdezte Tucker. A kérdés ártatlanul hangzott, mégis árnyalatnyi lenézést és szánalmat éreztem ki belőle. Pontosan úgy viselkedett, ahogy én viselkedtem volna, ha véletlenül összefutok Nicole-lal hajdanán, a Bennel való kapcsolatom kezdetén. Nyájasan, de tartózkodóan, és nem titkolva el, ki van nyeregben. – Jól. És te? – Én? Remekül. – Akár azt is hozzátehette volna, hogy „részedről biztosan nem fenyeget veszély”. Kínos feszengésem nehezteléssé változott, amikor mérlegre tettem ezt a „remekül”-t, amely kétségtelenül felülmúlta a „jól”-t. Mégis lepipált a boszorka! Legszívesebben pofon ütöttem vagy hideg vizet fröcsköltem volna az arcába, amit csak kész átverés show-kban szoktak csinálni. És ez még azelőtt volt, hogy fölemelte a kezét, a bal válláról átvetette a jobbra azt az istenverte szőke loboncát, és megláttam a gyűrűjét. A gyémántgyűrűjét. A bal gyűrűsujján. Nem állítom, hogy direkt csinálta, de abban biztos voltam: látta, hogy észrevettem. Úgyhogy muszáj volt tudomásul vennem. Nagy levegőt vettem, minden erőmet összeszedve a kezére mutattam, és így szóltam: – Gratulálok! Diadalmas mosollyal nézett le a kezére, mielőtt zsebre dugta volna. – Köszönöm, Claudia. Olyan… gyorsan történt az egész. – Igen. Még egyszer gratulálok. Tucker a hálaadás napi terveimről kérdezett, de félbeszakítottam, hogy most már tényleg haza kell mennünk. Kézen fogtam Zoét, kirongyoltunk és taxiba ültünk. Megadtam a sofőrnek a címet, s néztem, ahogy elsuhannak mellettünk a házak. Ez a nap örökre úgy marad meg bennem, mint életem legpocsékabb huszonnégy órája. Az idő sem fogja eltüntetni a nyomát.

Megpróbáltam egyenletesen és mélyeket lélegezni, s közben szüntelenül biztattam magam: nehogy el kezdj bőgni! De elveszítettem a csatát, és éreztem, hogy a keserűség egyre följebb nyomul a torkomban. S félúton a kórház és a legjobb barátnőm lakása között, a hatéves unokahúgom szeme láttára kibuggyantak a könnyeim. – Mi bajod, Claudia néni? – kérdezte Zoe az ijedtségtől remegő hangon. Még sosem látott sírni. – Miért vagy szomorú? – Mert fáj a szívem – mondtam, s a kézfejemmel törölgettem a könnyeimet. – Miért fáj a szíved? – faggatott tovább, s láttam rajta, hogy nála is mindjárt eltörik a mécses. De képtelen voltam válaszolni, ezért újra meg újra megkérdezte. – Mert szeretem Ben bácsit – feleltem végül. – Miért vagy ettől szomorú? – Mert Ben bácsi valaki mást készül feleségül venni. – Azt a doktor nénit? – kérdezte a rémülettől tágra nyílt szemmel. – Őt – súgtam, és megint elöntötték szememet a könnyek. A délután hátralevő részét azzal töltöttem, hogy mepróbáltam elmagyarázni Zoénak a szerelem és az élet egyik legszomorúbb tanulságát: néha rossz az időzítés, néha pedig túl későn ismeri föl az ember a dolgok lényegét. Nagy hiba volt elválnom Ben bácsitól, vallottam be neki. Én egy bizonyos módon képzeltem el az életemet, és amikor Ben bácsi ebbe nem passzolt bele, lemondtam róla. És most már másé. A doktor nénié. Zoe talán csakugyan fölfogta, amit mondtam, vagy csak úgy tett; mókásan filozofikus arckifejezéssel nézett rám. – Bárcsak boldog lennél, Claudia néni! – mondta, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga.

– Megpróbálom – bólintottam mosolyogva. A szívem mélyén azonban biztos voltam benne, hogy soha többé nem leszek igazán boldog. Valamivel később megjött Jess és vele Michael. Bemutattam kollégámnak az unokahúgomat, Jess közben egyből észrevette a kisírt szememet. – Mi a baj? – kérdezte súgva. – Gondolj a legrosszabbra – súgtam vissza. Jess egy pillanatig töprengett, és máris ráhibázott: – Ben feleségül vette Tuckert? – Majdnem. – Eljegyezte? – kérdezte döbbenten. Csüggedten bólintottam. Eltátotta a száját, Michael pedig egy cifrát káromkodott. Jess ránézett és Zoéra mutogatott. – Pardon, pardon – motyogta Michael bűnbánó grimasz kíséretében. – Ő mondta el? – kérdezte Jess. – Vagy Annie? – Nem. Az történt, hogy összefutottunk Tuckerrel – közöltem keserves nevetéssel. – A sürgősségin. – A sürgősségin?! – szörnyedt el Jess. Szólni sem tudtak a döbbenettől, amikor Zoéval egymás szavába vágva beszámoltunk nekik a balesetről és a kórházi vizitről. Megszemlélték a Zoe füle mögötti varratot, és megdicsérték a bátorságáért. Majd Jess rátért a lényegre: Milyen a gyűrű? Bele van vésve a dátum? Lehet, hogy Tucker máris terhes? Mind a három kérdésre a fejemet ráztam, és hozzátettem: – Különben is részemről vége. – Nincs vége – rázta a fejét Jess. – Addig nincs vége, amíg nem tudjuk biztosra. – Igenis vége van, srácok – jelentettem ki, és kis szövetségesemre néztem támogatásért. – Igaz, Zoe?

– Ühüm – bólintott komoran. – Rossz volt az időzítés. Jess és Michael elment vacsorázni, mi pedig Zoéval összekucorodtunk a kanapén, és megnéztünk Hayley Millsszel a főszerepben egy régi filmet, amelyet újból megfilmesítettek Lindsay Lohannel, de nekem a régi valahogy jobban tetszett. Megszólalt a telefon. A kijelzőre pillantottam: Maura hívott. Elállt a szívverésem: még egy családi dráma! És függetlenül attól, mit fog mondani, muszáj lesz beszámolnom Zoe balesetéről. – Az anyu – mondtam és leállítottam a tévét. – Szia, Maura – szóltam bele óvatosan a kagylóba. Kényes kérdéseket kell föltennem Zoe jelenlétében. – Beszélni akarok az anyuval! – kiáltotta ő elvékonyodó hangon. – Egy pillanat, Zoe! – intettem neki, s megkérdeztem Maurától, hogy van. – Jól – felelte a vártnál derűsebben. – Mi történt? – Azt most nem mondhatom el. Ő a konyhában van – tette hozzá halkan. – Dióhéjban sem? – kérdeztem, miközben Zoe a kagyló után kapkodott. – Rettenetesen sajnálja. Majdnem sírt. Maga sem tudja, miért tette – suttogta Maura szaporán. – Segítségre van szüksége. Elmegy a pszichológusomhoz, amiről eddig hallani sem akart. Megesküdött, bármit megtesz azért, hogy egyben tartsa a családot. .. Még sosem mutatkozott erről az oldaláról. Egészen más volt, mint eddig. Azt hiszem, azért, mert… én is más voltam. Egyszer sem bőgtem el magam. – Azt mondta, hogy… nem tud rólatok lemondani? – Nem pontosan így mondta, de azt hiszem, nagyon boldogtalan. Ez igaz lehet, gondoltam, de ez nem jogosítja föl arra, hogy végigdugja Manhattan összes nőjét, és szerencsétlenné tegye az

egész családját. De nem az én dolgom az ítélkezés, még csak nem is dönthetek a nővérem helyett, ezért csak azt kérdeztem: – Te mit érzel? – Nem tudom. Csak azt, hogy most az én kezemben van a döntés. És ez jó érzés. Hosszú szünet következett, majd témát váltott, és megkérdezte, hogy van Zoe. – Itt ül mellettem, és türelmesen várja, hogy beszélhessen veled. Mindjárt adom. – Nagy levegőt vettem, és gyorsan kiböktem: – De előbb el kell mondanom valamit… – Szent isten, mi történt? – vágott közbe a nővérem. Elcsodálkoztam az anyai ösztönén, majd gyorsan megnyugtattam, hogy Zoe jól van, és leadtam a baleset legkevésbé drámai verzióját. Tuckert kihagytam, és azzal fejeztem be, hogy igazán sajnálom a történteket. – Ne hülyéskedj! – mondta Maura, de egy kicsit remegett a hangja. – Mindenkivel előfordulhat. Nem a te hibád volt. Hadd beszéljek vele! Odaadtam Zoénak a kagylót, aki, mint előre sejtettem, elbőgte magát, amikor meghallotta az anyja hangját, ami nyilván természetes reflex. Úgyhogy jobbnak láttam, ha most nem hozom szóba Bent. Zoe is leadta Maurának a baleset történetét, a kórházat, Steve doktor bácsit és a varázsöltéseit, és máris rátért Ben és Tucker eljegyzésére. Nem volt erőm hozzá, hogy elhallgattassam vagy közbeszóljak. Amellett nagyjából stimmelt, amit mondott, beleértve a „szőke lófarkat” és a „csillogó gyémántgyűrűt”. Amikor végre visszakaptam a kagylót, Maura csak annyit kérdezett: – Igaz? – Attól tartok, hogy igen. – ,Ó, istenem! Annyira sajnálom! – Tudom. Én is sajnálom.

Maura a baleset fényében úgy döntött, jobb, ha Zoét már ma este hazaviszi: „Szüksége van ránk.” Ez a „ránk” nem kerülte el a figyelmemet, sem az, hogy Maura Scott-tal együtt jön majd érte. Ami vagy azt jelenti, hogy már eldöntötte, ad neki még egy esélyt, vagy azt, hogy meg akarja mutatni a kislányának, mindkét szülője nagyon szereti, még ha kettejük között ez az összhang nincs is meg. Sokkal jobban nézett ki, mint amikor alig egy nappal ezelőtt elhozta hozzám Zoét. Egyenesen tartotta magát, és az arca is visszakapta a színét. Annál sápadtabbnak, ijedtebbnek és alázatosabbnak láttam Scottot. Pedig könnyen történhetett volna másképp. Scott azt is mondhatta volna, hogy „oké, lebuktam, váljunk el”. Vagy ami még rosszabb: „beleszerettem ebbe a nőbe, és össze akarunk házasodni”. Búcsúzóul legalább négy puszit adtam Zoénak, felvetettem, milyen jó lenne mielőbb megismételni ezt a nálam alvást, hogy bepótolhassuk az elmaradt játékboltot és kocsikázást. „Sőt, talán a hó is esni fog” – tettem hozzá. – Eljöhetek megint, anyu? – kérdezte a kislány. – Persze. Scott ölbe kapta, Maura pedig megfogta a kezem, megsimogatta, és így szólt: – Vigyázz magadra! – Te is. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, gúnyosan megállapítottam magamban: „A mai nap a hátralévő életem első napja.” Ez olyan közhely, amit mindig gyűlöltem, részben a nyilvánvaló igazságáért, részben pedig azért, mert mintegy arra kényszeríti az embert, hogy akármilyen is, pozitív kiindulópontnak tekintse. Úgyhogy természetesen az ellenkezőjét tettem: bebújtam az ágyba, még azzal sem fárasztva magam, hogy lezuhanyozzam, és lemossam magamról a kórház és Tucker nyomát.

Harminc A következő három napban kétségek és gyomorszorító nyomorúság között hánykolódtam. Mint minden hosszú hétvége előtt, lassan haladtam a munkával, ezért az idő jó részét szerkesztéssel, ágyban fekve töltöttem. Jess nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a mértéktelen aluszékonyság a depresszió egyik biztos jele – mintha én nem tudtam volna! Megvontam a vállam: ne aggódjon, rendbe fogok jönni. (Holott ezúttal egyáltalán nem voltam biztos benne.) Azon az éjszakán jutottam a legmélyebb pontra, amelyen a Diploma előtt című film utolsó jelenetét éltem újra álmomban, azzal a különbséggel, hogy én voltam Dustin Hoffman, Ben pedig nem hagyta faképnél az előrehaladott állapotban lévő várandós Tuckert, s úgy nézett rám az egész családjával egyetemben, mintha én őrültem volna meg. Aztán valahogy Ray és Annie karon ragadott kétfelől, kivonszoltak a templomból, és beültettek egy autóbuszba, melyben egyszerre teljesen egyedül találtam magam. Verejtékben fürödve, könnyektől nedves arccal és olyan dühösen ébredtem föl, hogy mármár féltem magamtól. Jess egész reggel a szobájában csomagolt: a Michaellel töltendő alabamai kirándulására készült. Hülye fejjel elmondtam neki az álmomat. – De te remélhetőleg még az esküvője előtt visszakapod Bent – jegyezte meg. – Egész pontosan hétfőn. Csüggedten ráztam a fejem.

– Szó sincs visszatáncolásról. És nem is találkozom Bennel. – Mi van?! – Lemondom. – Dehogy mondod le! Nézd, Claudia, abból, hogy eljegyezték egymást, még nem következik semmi. Ha Ben képes volt elválni élete nagy szerelmétől, egy eljegyzést is föl tud bontani. – Honnan tudjuk, hogy nem Tucker az élete nagy szerelme? – Onnan hogy te vagy az. – Mióta vagy ebben ilyen biztos? – Azóta, hogy végre én is megtapasztaltam az igazi szerelmet. – Jobb, ha tőlem tudod, Jess: Ben szereti Tuckert. Nem kérte volna meg, ha nem szeretné. Igaz, hogy gyereket akar, de nem bármi áron. – Lehet, hogy szereti, de téged jobban szeret, és ezt te is tudod. Mihelyt megtudja, hogy te is akarsz gyereket, hanyatt-homlok rohan vissza hozzád. – De én nem akarok gyereket. – Igenis akarsz. – Nem. Csak elméletileg hajlandó lennék szülni neki egyet. – Mi a különbség? – Van különbség. Jess behúzta a piros bőröndjének cipzárját. – Bízzuk Benre, hogy ezt megítélje – jelentette ki megfellebbezhetetlenül. Közben a saját hálaadás napi terveim a levegőben lógtak egészen tizenegy óráig. Maura ezen a napon majdnem minden évben nagy vendégséget rendez az otthonában, de a mostani, érthető okból, kivételnek számított. A másik lehetőség Daphne volt, mert az apám nem hajlandó betenni a lábát Dwight és anya otthonába, ennek ellenére amikor megmondtam anyámnak, hova készülünk, persze a plafonon volt, és már kezdte is a magánszámát: „Ti lányok engem sosem látogattok meg!” S folytatta a második számú önsajnáltatási

trükkjével, hogy soha nem fogadtuk el igazán Dwightot, amivel nem volt kedvem vitatkozni. „Hallgass ide, anya! Már megbeszéltük, hogy Daphnénál gyűlünk össze. Hiszen te nem is tudsz főzni!” – Rendelhetnénk is valami finomat. – Anya, állítsd le magad! Már döntöttünk. – Kicsoda? – kérdezte pityergő hangon. – Én. Úgyhogy vagy jössz te is, vagy nem. Ahogy gondolod. Döntsd el magad. – És letettem a kagylót. Néhány perc múlva visszahívott: – Claudia! – Tessék? – Döntöttem – jelentette ki békülékenyen. – Elmegyek. – Nagyon helyes. Hálaadás napja csepergő esővel és vigasztalanul szürke reggellel köszöntött ránk, viszont szokatlanul meleg volt, ami elég lesújtó ünnepi kombináció. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy kikászálódjak az ágyból, lezuhanyozzak és felöltözzek. Eszembe jutott az anyám egyik alapelve: ha szar a kedved, legalább öltözz fel szépen, az majd emel a hangulatodon. Alapjában véve egyetértek ezzel, mégis sutba dobtam a tanácsát, s egy ősöreg magas nyakú pulóvert és a jól kitérdelt farmernadrágomat választottam. Még mindig jobb, mint a mackófelső és az edzőcipő, mondtam magamnak, de csak azért, mert hálaadás napján a mackófelsős edzőcipő kombináció körülbelül egyenértékű az öngyilkosság előjeleivel. Nem kaptam taxit, úgyhogy kénytelen voltam a déli vonattal menni. Behúzódtam a sarokba, menetiránynak háttal, amitől mindig elfog a hányinger. Félúton rájöttem, hogy a tökpitét a konyhaasztalon felejtettem. „A francba!” – káromkodtam fennhangon, mire a szemben ülő idősebb nő rosszallóan mért végig lehangoló szerelésemben. „Elnézést!” – motyogtam, de közben egészen mást gondoltam. Törődj a magad dolgával! A következő húsz

percben pedig amiatt rágtam magam, hogy micsoda zsémbes alak vagyok, ráadásul még az öregeket is utálom. Vagy ami még rosszabb, belőlem is ilyen keserű vénasszony válik, aki utálja majd a fiatalokat. Apa várt az állomáson. Be kell ugranunk a boltba tökpitéért, hadartam. – A fenébe a pitével! – legyintett apa, ami egyet jelentett azzal: „Tudok Ben eljegyzéséről.” – De szentül megígértem Daphnénak, hogy ezúttal én hozom a pitét! – Értsd: menthetetlen lúzer vagyok, akinek még a szavában sem lehet bízni. Apa megvonta a vállát, és néhány perccel később bekanyarodtunk a Waldbaum's parkolójába. Berohantam, fölkaptam két doboz pitét (már engedménnyel árusították), és beálltam az egyik pénztárnál kacsázó sorba. Amikor fizetni akartam, észrevettem Charlie-t, gimnáziumi szerelmemet, aki történetesen pont mögöttem állt. Szívesen futok össze Charlie-val és más iskolatársakkal, de a válásom óta ez is megváltozott. Egy válás nem olyasmi, amit csak úgy, mellesleg megemlít az ember, ugyanakkor elhallgatni sem lehet. Sunyítani kezdtem hát, és gyorsan letettem egy húszast a pénztárosnő elé. Már azt hittem, megúsztam a tereferét, amikor egyszer csak lebuktam: – Claudia? Te vagy az? Átfutott az agyamon, hogy úgy teszek, mintha nem hallottam volna, és gyorsan elhúzok, de mindig kedveltem Charlie-t, és nem akartam, hogy azt higgye, fönn hordom az orrom. Így hát erőt vettem magamon, megfordultam, és kényszeredetten elmosolyodtam. – Szia, Charlie! Kellemes hálaadást! – Neked is, Claudia! – Maga elé tolta a bevásárlókocsit, benne az utolsó pillanatban beszerzett dolgokkal: egy gallon tejjel, három doboz áfonyamártással és egy doboz tamponnal. – Hogy vagy? – Jól! – mondtam ragyogó arccal. Lenéztem, s megláttam a kisfiát, aki egy dobozka narancsízű tic tacot rázogatott. Pontosan úgy nézett

ki, mint Charlie az óvodai tablón, amely annak idején ott lógott bekeretezve az előszobájuk falán. A lurkó könyörögve nézett az apjára: „Ezt is lehet, papa?” Vártam, hogy „nem”-et mond, megtoldva egy kis dorgálással, amiért levett valamit a polcról, de Charlie jókedvűen csak azt felelte: „Miért ne?” – és a futószalagra dobta a dobozt. Muszáj volt mosolyognom, mert eszembe jutott, hogy ez a „miért ne” szinte reflexszerű válasza volt; igazán nem lehetett komplikált léleknek nevezni. Volt idő, amikor azt gondoltam, együgyű felnőtt lesz belőle, de most úgy láttam, éppen ennek a természetes hozzáállásnak köszönheti a boldogságát. Végül is családja van, még a tampont is ő veszi meg a nejének, én ezzel szemben elváltam, és az apám vár kint az autóban. – A legnagyobb? – kérdeztem a kissrác felé intve. – Dehogy! – tiltakozott széles mosollyal. – Ő a legkisebb. Jake, ez itt Claudia. Kezet ráztunk, és azért imádkoztam, hogy fejezzük is be ennyivel, de Charlie még megkérdezte: – Hogy van Ben? – Elváltunk – böktem ki. – Óh… Sajnálom. – Ne sajnáld! Most készül újraházasodni. – És kényszeredett nevetéssel toldottam meg a tréfámat. Charlie is, de ő inkább szánakozónak tetsző kacagással. Még néhány mondatot váltottunk, s megígértük egymásnak, hogy átadjuk a családunknak a másik üdvözletét. Biztos voltam benne, hogy azt gondolja magában: Tudtam! Tudtam, hogy szomorú élete lesz, amikor azt mondta az érettségi banketten, hogy nem akar gyereket! Amikor megérkeztünk a nővéremék házához, úgy vettem észre, Daphne teljesen ura a helyzetnek. Ezen nem azt a tökéletes precizitást kell érteni, ami Maura ténykedését jellemzi; ellenkezőleg, Daphne otthona totális zűrzavart mutatott. A konyha maga volt a

káosz, Tony futballmeccs-közvetítése a felesége kedvenc Enrique Iglesias CD-jével és a két kutya őrült viháncolásával versengett. Daphne a tűzhelynél állt, amelynek mind a négy gázrózsáján rotyogott valami, és tökéletesen nyugodtnak látszott. Apa csatlakozott Tonyhoz a nappaliban, én pedig betettem a pitéimet a frizsibe. – Remélem, lesz még más édesség is! – Persze! – bólintott Daphne büszke mosollyal, és a gyúródeszkán lévő kinyújtott tésztára mutatott. – Mit tudsz Mauráról? Őt is elhozza? Daphne értette, hogy ez az „őt” Scottra vonatkozik. Nekiállt meghámozni egy zöldalmát, s közben elmondta, hogy Maura reggelig még nem döntötte el, megengedi-e Scottnak, hogy elkísérje, vagy őurasága kénytelen lesz egyedül rostokolni otthon. Scott szülei és a nővére családja befizetett az ünnepre egy disneylandi kirándulásra, ha tehát nem hozza magával, nincs hova mennie. Egy perccel később megérkezett anyánk és Dwight. – Hellóóó! – trillázta anya, s szédítő parfümillatot árasztva bevitorlázott a konyhába. Elegáns szövetnadrágból és hozzá tökéletesen passzoló moherpulcsiból álló együttesét sötétkék körömcipő komplettírozta (saját szóhasználatában: „szerény ünnepi együttes”), és noha allergiás az állati szőrre, fölkapta Daphne kutyáit, és hagyta, hogy végignyalják az arcát. „Puszi-muszi, Gary! Puszimuszi, Anna!” – gőgicsélte a két kis dögnek, ami szerintem még annál is rosszabb, mint amikor egy kisbabának gügyögnek. Dwight is sportos öltözéket viselt: kézzel varrott mokaszint, aranygombos blézert és Ray Ban napszemüveget. Három üveg Merlot-t tett le Daphne elé, levette a szemüvegét, megdörzsölte a kezét, és szemügyre vette a gőzölgő fazekakat: – Mit kapunk, hölgyeim? Micsoda finom illatok! Elnéztem, ahogy peckesen körbejár a konyhában, és eszembe jutott, hogyan utánozta a járását Ben: „Észrevetted, hogy Dwight csípője öt perccel előbb bent van a szobában, mint ő maga?” Mindig

élveztem, amikor Dwightot gúnyolta, de most elképzeltem, hogy talán éppen ezekben a percekben a menyasszonya előtt tesz csúfolódó megjegyzéseket a családomra (még ha az anyám általam sosem kedvelt férjére is), és ez még soha nem tapasztalt lojalitást keltett bennem. Dwight nem rossz ember, mondtam magamban, és arcon csókoltam, ami, ha jól meggondolom, először fordult elő. Megvártam, hogy az anyám letegye a kutyákat, megmossa a kezét és inhaláljon párat – a kutyaszőr okozta fulladását megelőzendő –, s őt is megöleltem. – Sokkal jobban nézel ki, ha rendesen felöltözöl – súgta a fülembe. – Persze. Ne izgulj, ha netán baleset ér, és a mentős levetkőztet, a legcsábosabb fehérneműm van rajtam. Rám mosolygott, s láttam, büszkeség tölti el, hogy ilyen jó nevelést kaptam tőle. Megszólalt a kapucsengő. Idegesen néztünk egymásra, s a levegőben lógott a kérdés: Scott is eljött a családjával? Még az anyám is elcsendesedett. – Nyiss ajtót te – kért meg Daphne, és idegesen leoldotta a kötényét. Az ajtóhoz mentem, s amikor kinyitottam, őszintén meglepődtem, hogy ott látom Scottot. Azt hittem, Maura mégis inkább a száműzés felé hajlik. Eszembe jutott, mint mondott Hillary Clinton Billről: „Nem az a fajta, akit féken lehet tartani.” Ugyanezt lehetne elmondani Scottról. De most itt állt Maura háta mögött. – Sziasztok, srácok! – Lehajoltam a kicsikhez, hogy először őket öleljem meg. Zoe a sebére, jobban mondva a sebe helyére mutatott: – Eltűnt! Úgy, ahogy a doktor bácsi mondta. Nevetve öleltem meg újra. Amikor fölegyenesedtem, Scott szemét kerestem. Nyomát sem láttam benne az önelégültségnek. Jóval levertebb és bűnbánóbb volt, mint szombat este. Maura viszont még energikusabb és öntudatosabb. Megcserélődtek a szerepek? Eszembe jutott, milyen volt a nővérem azelőtt, hogy Scott belépett az életébe: gondtalan, öntudatos, népszerű fiatal lány, aki félénk

másodhegedűsökkel randizik. Scott mindenkin keresztülgázoló viselkedése változtatta-e áldozattá, s juttatta az örökös aggodalom állapotába? Vagy egyszerűen érvényüket vesztették a régi prioritásai, és ezért engedhetett be az életébe egy olyan férfit, mint Scott? Hűvösen köszöntem neki, majd megcsókoltam a nővéremet. Mindnyájan átvonultunk a nappaliba a futballmeccset nézni, ami csak Tonyt érdekelte igazán. Én még mindig Mauráékat figyeltem. Scott úgy körülugrálta, mint egy hízelgő kiskutya: újratöltötte a boros poharát, megmasszírozta a vállát, rászólt a kicsikre, ha túlságosan hangoskodtak. Eszembe jutott Annie „jó szándékú diktátor”-elmélete: egy ideális kapcsolatban egyenlőek az erőviszonyok. Ha ellenben valamelyik félnek kevesebb jut belőle, az mindig a nő. Annie szerint azért, mert a hatalmat kisajátító férfiak azt a velük született szibarita ösztöneik kielégítésére használják. A nők viszont a hatalom birtokában nem annyira a saját, mint a család érdekeit igyekeznek megvédeni. A matriarchális társadalmak ezért békések és harmonikusak, míg a férfiak uralta társadalmak előbbutóbb áldozatául esnek a háborúskodásnak. Persze amikor Annie, még a kollégiumban, először fejtette ki nekem ezt az elméletet, a saját szüleim életéből vett sztorikkal próbáltam cáfolni. A mi családunkban aztán igazán az anyámé volt minden hatalom, és az apám volt az engedékeny jófiú. De jobban belegondolva, be kellett látnom, hogy Annie-nek igaza volt, és a mi családunk a kivétel, amely, úgymond, erősíti a szabályt. Azokban az ismerős családokban, ahol a szülők elváltak, majdnem mindig a nő volt a passzív mártír, ott pedig, ahol együtt maradtak, a feleség az erős akaratú, a férj pedig pipogya alak. Elnéztem Maurát, és elképzeltem jó szándékú diktátorként, aki nyugodtan otthon hagyhatta volna Scottot egy mélyhűtött ebéd társaságában – ehelyett magával hozta a családi ünnepre. Kegyet gyakorolt, ha csak csekély mértékűt is, amire egyesek azt mondanák, hogy ostobaság vagy gyávaság. Én is ezt mondtam volna még egy hete is. De ahogy most elnéztem, az volt a véleményem, hogy

mindez inkább a lelki erő jele. Azt tette, amit a legjobbnak tartott a gyerekei szempontjából. Abban azonban biztos vagyok, hogy ha Scott olyan szerencsés, hogy megússza ezt az incidenst, a felesége nem fogja eltűrni, hogy még egyszer megcsalja – ez az utolsó, a legvégső esélye. És mérget rá, hogy ezt ő is tudja. Kérdés, hogy a puszta akaraterő és megbocsátás elég lesz-e a dolgok rendbetételéhez. Mert más dolog a hatalom, és egészen más a szerelem. Amikor megsült a pulyka, átvonultunk az ebédlőbe. Hiába javasolta Tony, hogy nézzük végig a meccset, és együnk tálcákról, Daphne még csak válaszra sem méltatta. – Mindenki fogja meg a poharát, és asztalhoz! Dwight vette át az irányítást, egyik kezében egy pohár borral, a másikban egy doboz diétás kólával. – Odanézzetek! – kiáltotta a küszöbről. – Mindenkinek meg van jelölve a helye! És csakugyan: Daphne névvel ellátott kartonlapocskákat helyezett az asztalra. A gyerekeknek egy kisebb asztalnál terítettek, és onnan sem hiányoztak a névkártyák. Maura fürgén körbejárt, ahogy esküvői fogadásokon teszik, megnézte a neveket, fölkapta Scott névtábláját, és gyorsan elcserélte Dwightéval, hogy ne a férje mellett kelljen ülnie. Scott elkomorult, mi többiek pedig úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre a manővert. Tony elmondta az asztali áldást. Daphne ezután azt javasolta, hogy a családi hagyománynak megfelelően mindenki mondja el, miért hálás. Ez roppant veszélyes dolog, mondtam magamban, tekintettel a pillanatnyilag valamennyiünk életét jellemző feszültségekre. De nem szokásom elsőként elhagyni a süllyedő hajót. Ehelyett lázasan törtem a fejem, hogy én mivel álljak elő. – Jól gondoljátok meg! – figyelmeztetett Daphne. – Helyesbítésre nincs mód. Kezdd el te, Dwight! – Oké-zsoké! Hálás vagyok ezért a terülj-terülj asztalkámért, amit Daphne varázsolt elénk.

– A csudába, Dwight! – kiáltottam föl. – Ezt én akartam mondani! – Akkor azért is hálás vagyok, hogy megelőzhettelek. Zoe jelentkezett másodiknak. Ő azért volt hálás, hogy begyógyult a sebe, és hogy olyan jó volt Claudia néninél. Majd közölte, hogy ő akar beszélni a kistestvérei nevében is, akik köszönik szépen a sok szép játékot és a mesekönyvet. Az anyám következett. Fölnézett a plafonra, mint aki még nem döntötte el, mit mondjon. Mindig valamilyen váratlan és elképesztő ötlettel áll elő; egyszer például azt mondta, hogy „hálás vagyok, amiért Ross Perot olyan jól szerepelt az idei választásokon”. Egy másik alkalommal pedig azt, hogy „hálás vagyok, amiért Dwight végre megtanulta, nem illik az ember szemét holmi tucatajándékkal kiszúrni, még ha jó szándékkal teszi is.” Ezúttal azonban így szólt: – Hálás vagyok azért a kreatív energiáért, amellyel megajándékozott az Úr, lehetővé téve, hogy elinduljak egy új, izgalmas karrier, a fényképészet útján. Igyekeztem elfojtani kitörni készülő röhögésemet, és ebben Scott segített, akinek még be volt hunyva a szeme, mintha imádkoznék. Tavaly azért mondott hálát, hogy a tőzsde végre magához tért, és a gazdaság visszaállt a rendes medrébe. Most megköszörülte a torkát, és tömören ennyit mondott: – Hálás vagyok, hogy itt ülhetek ennél az asztalnál. Ennél az egyszerű nyilatkozatnál őszintébb és szerényebb vallomást még nem hallottam tőle, és nem tehetek róla, de meg hatódtam. És szinte megsajnáltam. Maura viszont nem enyhült meg. Gyorsan elmondta a maga nyilatkozatát: – Hálás vagyok a gyönyörű gyemekeimért, a mellettem álló szüleimért és lojális testvéreimért. Ajaj, mondtam magamban. – És a papa? – kérdezte Zoe. A gyerekek figyelmét semmi nem kerüli el.

– Ja persze, Zoe, köszönöm! – bólintott Maura. – Hálás vagyok, amiért olyan apukád van, aki szeret téged és az öcséidet. Ezután apánk került sorra, aki szokása szerint azért mondott hálát, hogy mindannyian egészségesek vagyunk. Én következtem. Sok mindenért lehetek hálás, de csak Benre tudtam gondolni. Arra, milyen csüggesztően üres az életem nélküle. Még tűnődtem egy kicsit, s közben az asztal körül ülők arcát fürkésztem. Mi ketten egy külön kis családot alkottunk, de most ők az én egyetlen családom. És ez már alighanem így is marad. Ezért azt mondtam: – Hálás vagyok a szeretetért, amely ezt a szobát betölti. Azért, hogy biztosra vehetem, minden mostani és jövőbeli probléma ellenére számíthatunk egymásra. Egy pillanatig mindenki csöndben maradt. Még a két legkisebb is elkomolyodott. – Te jössz, Daph! – szóltam végül. Mindenki a nővéremre nézett. Ő és a férje egymás kezét fogták, s úgy mosolyogtak, hogy azonnal tudtam, nagy újságot fognak bejelenteni. Olyat, aminek mindnyájan örülhetünk. – Tony meg én együtt akarjuk kifejezni mélységes hálánkat. Köszönjük a Jóistennek, hogy végre megáld bennünket egy gyermekkel – mondta a nővérem üdvözült mosollyal. Anyának elállt a lélegzete. – Szentséges ég! Csoda történt! Terhes vagy! – Nem vagyok terhes – rázta a fejét Daphne. – De igazad van: csoda történt. A hangja megbicsaklott, s már attól féltem, elsírja magát. Tony vette át a szót: – Örökbe fogadunk egy kisbabát. Egy kisfiút. December 21-én fog megszületni. Döbbenten néztünk rájuk, majd a döbbenetet lelkes öröm váltotta föl. Daphne is összeszedte magát, s ránk szólt, hogy együnk, mielőtt kihűl az étel.

– Ki tud ilyenkor enni? Mondj el mindent részletesen! – kapacitálta Maura. Valamennyien fölálltunk és gratuláltunk a majdani boldog szülőknek. Még Scott is megfeledkezett róla, hogy büntetésben van, és megszorongatta Tony kezét. Nekiláttunk a hálaadás napi lakomának, Daphne pedig beszámolt a fia szülőanyjával való sorsdöntő találkozásáról, amely a huntingtoni bevásárlóközpont Jóljársz cipőboltjában történt. Mindnyájan nevetésben törtünk ki e bevezetés hallatán, mert annyira jellemző volt Daphnéra, aki egy vadidegennel képes első látásra összebarátkozni. – Jól-jársz? – kérdezte Maura. – „Elegáns, mint egy alkalmi cipő, és kényelmes, mint egy edzőcipő!” Ez a mottójuk, nem? – Tudom, hogy kinevetsz, amiért engem nem érdekel a divat, de azok a cipők olyan kényelmesek… Én senkit nem akarok a cipőmmel meghódítani. Apa tettetett kétségbeeséssel emelte égnek a kezét: – Elég a cipőkből! Azt mondd el, mi történt! – Oké. Szóval felpróbáltam egy cipőt, amikor odaült mellém egy helyes, fiatal kismama. Észrevettem, hogy nem visel jegygyűrűt, és azon törtem a fejem, hogy azért nem hord gyűrűt, mert a terhesség miatt megdagadt az ujja és szorítaná, vagy nincs is férje. Az utóbbi felé hajlottam, mert nagyon fiatalnak látszott. Bevallom, elfogott a keserűség: nem tisztességes, hogy egyesek ilyen könnyen teherbe esnek, amikor talán nem is akarják, mások pedig… – Daphne! – kiáltottuk egyszerre Maurával. Az egész családban Daphne a leglassúbb és legkörülményesebb mesélő. Arról kezdtek beszélgetni, folytatta nevetve, milyen kényelmesek a Jól-jársz cipők. Amber, a kismama elmondta, hogy esténként egy büfében dolgozik, és a sok futkosástól teljesen kivan a lába. Daphne pedig azt, hogy ő tanárnő, úgyhogy tudja, mit jelent a fájós láb. Megtudta még Ambertől, hogy végzős a Hofstrában, ugyanott, ahova Daphne is járt. Szó volt még a közös tanáraikról, és hogy hol szeretne majd Amber tanítani.

Úgyhogy amikor a nővérem szóba hozta a születendő kisbabát, néhány, a gyermek neméről és a szülés dátumáról váltott udvarias mondat után Amber kibökte, hogy véletlenül lett terhes (kilyukadt az óvszer), és a barátja meg a saját szülei is azt akarták, vetesse el a gyereket, de ő erre képtelen volt. Viszont azzal is tisztában van, hogy még nem készült föl az anyaságra, ezért úgy döntött, hogy örökbe adja a kicsit. Több ügynökségnél járt, s végül egy westchesterinél regisztráltatta magát, amelyik nyílt örökbefogadással foglalkozik. Már több házaspárral találkozott, és mindenki roppant kedves volt, de úgy érezte, nem ők az igaziak. Nemsokára meglesz a baba, és attól fél, kifut az időből. Daphne kis szünetet tartott, hogy igyon egy korty vizet. – Amikor idáig ért – folytatta –, tényleg elbőgtem magam, miközben a segéd fölhúzott a lábamra egy csokibarna balerinacipőt. Összeszedtem magam, és beszámoltam Ambernek a mi kálváriánkról. Befejeztem, egymásra néztünk, és abban a pillanatban mind a ketten tudtuk, hogy nem véletlenül találkoztunk. Úgyhogy egyforma cipőt vettünk, és átmentünk egy büfébe, hogy folytassuk a beszélgetést. Még aznap este eljött hozzánk vacsorára, megismerkedett Tonyval, és mindjárt szimpatikusak voltak egymásnak. Igaz, Tony? – Igaz – bólintott ő. – Tényleg tetszett. Értelmes lány. – Hogy néz ki? – kérdezte Maura. – Egyenes szálú, barna hajú és szemű. És nagyon kedves a mosolya. Jó magas… legalább 175 centi. – Ami külön előny – vette át a szót Tony. Ő ugyanis, legnagyobb bánatára, elég alacsony. Daphne szerint kitűnő a labdaérzéke, a kollégiumi meccseken sorozatban dobta a hárompontos kosarakat. Ha csak egy kicsit magasabb lett volna… – Tudtok valamit az apáról is? – kérdeztem. – A vér szerinti apáról – javított ki Daphne, tudtunkra adva, hogy az igazi apa Tony lesz, nem pedig az a pattanásos kamasz, aki felcsinálta Ambert, aztán lepattant, és abortuszra akarta küldeni. –

Láttunk róla egy fényképet. Átlagos, normális srác. Szintén a Hofstrára jár. – És legalább 175 centi magas! – egészítette ki nevetve Tony. – Pontosan mit jelent a nyílt örökbefogadás? – kérdeztem. Daphne elmagyarázta, hogy Amber is része lesz a fiuk életének: – Azt akarjuk, hogy ismerje a vér szerinti anyját. – Eszerint már végleges az ügy? – kérdezte apa. Jórészt végeztek a papírmunkával, közölte Daphne, és a pénzt is befizették. – Olyan gyorsan történt az egész! Rengeteg elintéznivalónk lesz a következő hetekben. – És ha Amber mégis meggondolja magát, és vissza akarja kapni a gyerekét? – aggodalmaskodott anya. – Úgy tapasztalták, hogy nyílt örökbefogadás esetén a vér szerinti szülők ritkán gondolják meg magukat. Megbékélnek a döntésükkel, mert a saját szemükkel láthatják, hogy a gyerekük jó kezekben van… A nyílt örökbefogadás bizonyos szempontból a gyerek számára is jobb, mert nem fogja egész életében azon törni a fejét, ki lehetett a valódi anyja. Verát még ez sem nyugtatta meg teljesen: – Lesznek… kikötések? – Ez az ügynökség nagyon alapos – mondta Tony. – Segítenek a feleknek olyan testre szabott szerződést megfogalmazni, amely pontosan rögzíti a láthatást, a levelezést, a telefonokat és a többit. Ugyanazt akarjuk, mint Amber, aki nem naponta, hanem évente egyszer-kétszer akarja majd látni a kisfiút. A maga életét szeretné élni. – Jó, de mit mondtok majd a fiatoknak? – kötötte az ebet a karóhoz anya. – Őt nem fogja… megzavarni ez az egész? Nem tudtam eltekinteni a helyzet iróniájától: pont egy ilyen anya köt bele egy nyilván korrekt szerződésbe? Maura arckifejezéséből ítélve, ő is ezen mulatott. De Daphne nem veszítette el a türelmét:

– Gondolj bele, anya, melyik gyereket zavarja, ha a nagynénje, vagy a nagybátyja, vagy a nagyanyja is része az életének? – De… – Nem fogja megzavarni! – vetett véget a vitának Tony. – A gyerekek tudják, kik az igazi szüleik. És az egésznek az a lényege, hogy a vér szerinti anya támogatja. Ő választott ki minket. Amber nem fogja tönkretenni a saját életét azzal, hogy beleavatkozik a fiunkéba. – Lehet, hogy elméletben furcsán hangzik az egész – fejezte be Daphne –, de ha majd ti is megismerkedtek Amberrel, rájöttök, hogy mindenki számára ez a legjobb megoldás. Hát igen, mondtam magamban, más az elmélet, és nagyon más lehet, ha az ember a saját életében próbálja alkalmazni. Elméletileg nekem és a nővéreimnek, sőt az apánknak is gyűlölnie kellene anyánkat. De nem gyűlöljük. Elviseljük. Még szeretjük is. Elméletileg ott kell hagynia a férjét annak, akit megcsalnak. Maura esetében azonban lehet, hogy nem ez a helyes döntés. Elméletileg én nem akartam gyereket. Talán még most sem akarok. De látva, hogy néz egymásra Daphne és Tony, arra kell gondolnom, milyen lenne, ha Ben és én várnánk egy kisbabát. A mi kisbabánkat. És életemben először szinte akartam, hogy így legyen.

Harmincegy Daphne rá akart beszélni, hogy maradjak náluk éjszakára. Szabadkoztam: sok a munkám, de igazság szerint egyedül akartam lenni. A hátralevő három napon szüntelenül azon rágódtam, „mi lenne, ha”, és „mi lett volna, ha”, és „mi nem lesz már soha”. Mindennap azonos időpontban lezuhanyoztam és fogat mostam, semmi kencefice, piperészés. Ebédet rendeltem (minél zsírosabb, annál jobb), és amikor sötétedni kezdett, kinyitottam egy üveg bort. Régi újságokat olvastam. Szomorú zeneszámokat hallgattam, vagy vidámakat, amelyek Benre emlékeztettek, ezért ezeket is bízvást mondhattam szomorúaknak. Átlapoztam a fényképalbumainkat, és kiborítottam a meccsbelépőkkel, letépett színházjegyekkel és a konyhaasztalon hagyott cédulákkal teletömött dobozomat. Ilyesmiket üzentünk egymásnak: „Egy óra múlva itt leszek. Szeretlek – Ben”. Egészen vasárnap délutánig egyszer sem vettem föl a telefont, és ki sem dugtam az orromat a lakásból. A helyi híradóból és az ablakon kinézve tudtam, hogy hideg és nyirkos az idő. De amikor eldöntöttem, hogy elmegyek itthonról, se kesztyűt, se sapkát, sem sálat nem vettem föl, csak a prémmel bélelt farmerdzsekimet. Amikor becsapódott mögöttem a háború előtti nehéz faajtó, nagyot szívtam a fagyos levegőből, amely valósággal égette a torkomat. Nem döntöttem el, hova menjek, úgyhogy cél nélkül ténferegtem a majdnem üres utcákon, és egyszer csak ott találtam magam a Washington téri park padján. Nem messze tőlem két öreg férfi sakkozott. Testvéreknek látszottak, de talán csak én gondolom, hogy

minden öregember egyforma. Ők mindenesetre szinte tükörképei voltak egymásnak: ugyanazok a májfoltos, vaskos ujjú kezek, barnásszürke, sildes sapka, fekete ortopédcipő. Én csak annyira értek a sakkhoz, hogy melyik figurával hogy szabad lépni, mégis megpróbáltam megfejteni a stratégiájukat. Olykor bólintottam: aha, ez jó lépés volt! Ők nem törődtek az egyszemélyes közönséggel, amitől az az érzésem támadt, hogy éppolyan láthatatlan vagyok, mint a levegő, és még a valóságosnál is magányosabb. Egy teljes óra telhetett el, mire az egyik férfi győzött. Fölálltam, és hazamentem a szeles sötétségben, csak Benre és Tuckerre tudtam gondolni, akik bizonyára úsznak a boldogságban, az eljegyzésüket ünneplik valahol a jó melegben, meghittségét árasztó lámpafényben. Késő este elszántam magam, hogy fölvegyem a telefont és lemondjam a közös ebédet. Már a számon volt a szabványos kifogás, hogy sajnos közbejött egy sürgős munka – az is megfordult a fejemben, hogy Jess szavajárását, a „tűz van, banyek”-et vetem be –, de nem fejeztem be a tárcsázást. Majd inkább reggel, gondoltam, hátha Ben Tuckerrel tölti az éjszakát. Nem bírtam volna elviselni, hogy az a lány ott van valahol a háttérben, de elég közel ahhoz, hogy hallja a hangomat. Így hát lefeküdtem, és megpróbáltam elaludni. Már majdnem elnyomott az álom, amikor meghallottam a kirándulásukról hazatérő Jess és Michael jóízű nevetését. Még mindig a kapcsolatuk elején tartottak, amikor csak úgy röpködnek a szerelmesek szájából a tréfás megjegyzések. Fejemre húztam a párnámat, azzal győzködtem magam, lehetetlen, hogy Tucker mindennek a tetejébe még szellemes is legyen! Az élet ritkán méltányos, de tapasztalatom szerint a Jóisten vagy humorral, vagy szép hajjal áldja meg a teremtményeit. Ez lehetett az utolsó éber gondolatom, mert megint arra riadtam, hogy Tuckerrel álmodtam: kikerestem a nevét a Google-ban, a találatok között mazsolázva azt is megtudtam, hogy szombat esténként

humoros műsorral haknizik a Village-ben: többek közt mulatságos versikéket rögtönöz az anyaságról. Még teljesen sötét volt kint, úgyhogy azt gondoltam, nem lehet több hajnali kettő-háromnál. De az óra már majdnem ötöt mutatott. Ha csak négy múlt volna, ágyban maradok, de az öt óra már egy új nap kezdeteként is fölfogható. Fölkeltem, és a zuhany alatt hosszan verettem magam a forró vízzel. Aztán felöltöztem – úgy, mintha nem akarnám lemondani az ebédet. Végül is mi van, ha nem érem el Bent telefonon? Vagy ha lényem parányi része a körülményektől függetlenül látni akarja? Úgyhogy a legszebb nadrágkosztümömet vettem föl a legmagasabb sarkú csizmámmal. Gondosan kisminkeltem magam, élénkpiros rúzst kentem a számra, mert attól mindig megnő az önbizalmam, s végül az ujjamra húztam Richard gyűrűjét. Tudtam, hogy jól festek, amit Jess és Michael is megerősített, amikor kijöttem a szobámból. – A nemjóját! – kapta föl elismerően a fejét Michael a müzlistáljáról. – Klasszul nézel ki! Jess megölelt: – Úgy veszem észre, végre magadhoz tértél. Ez a megjegyzés még jobban megnövelte az önbizalmamat, mert hiába mondogatta, hogy mindenáron akadályozzam meg Ben házasságát, úgy vettem észre, már-már bedobta a törülközőt. – Köszi, Jess! Jelentőségteljes pillantást vetett rám. – Légy erős! – mondta, amit a kollégám is megismételt. Mindenben egyetértenek; vajon idővel külsőre is egyformák lesznek, mint az a két vénember a parkban? A kiadóba menet elhatároztam, hogy tíz óra körül telefonálok Bennek. De odabenn valóságos őrültekháza fogadott, és tényleg „tűzoltásra” volt szükség, úgyhogy tizenegyig gondolni sem tudtam másra. Egy órával a megbeszélt időpont előtt az álmoskönyvek szerint sem szerencsés lemondani egy találkát; ahhoz filmsztárnak

vagy legalábbis kiváló sportolónak kellene lennem. Oda kell menni, a szemébe nézni, és gratulálni az eljegyzéshez. Úgyhogy háromnegyed óra múlva taxiba ültem, és elvitettem magam a Pete's Taverne-hez. Útközben többször elpróbáltam, mit fogok mondani: Gratulálok az eljegyzésedhez, Ben. Örülök a boldogságotoknak, és a legjobbakat kívánom neked és Tucker-nak. Bla-bla-bla. De amikor beléptem az étterembe, amely már föl volt díszítve fenyőágakkal, piros égőkkel és műanyag gyümölcsökkel, megláttam az újságot olvasó Bent, és egyszerre elszállt a fejemből a begyakorolt szöveg. Még az ebédelni rohanók sáskahada előtt érkeztünk, így Ben le tudta stoppolni a leghíresebb New York-i bokszot, ahol O'Henry állítólag a Háromkirályok ajándékát írta, s miközben az exférjem felé lépkedtem, eszembe jutottak az író szavai arról, hogy az élet csakis zokogásból, szipogásból meg mosolygásból áll, de főként szipogásból. Minden bizonnyal igaza volt. Ben fölnézett az újságjából, s egyszerre bólintottunk egymás felé. Az újságot összehajtotta, félretette, én pedig kihámoztam magam a kabátomból, le akartam ülni. Remegett a kezem, és amikor köszöntem, nem ismertem rá a saját hangomra. – Hello! – viszonozta a köszönésemet. Más volt, mint ahogy emlékeztem rá, mégis ugyanolyan. A haja kicsit hosszabb, de nem azért, mert elfelejtette lenyíratni, hanem mert nyilván növesztette. Nem akartam, hogy tetsszen az új külseje, mégsem tudtam ellenállni. Világoszöld kapucnis kardigán volt rajta. Szinte éreztem a pamut puhaságát, és erős vágy fogott el, hogy megérintsem a karját. Rájöttem, hogy nem munkából jött; mindig sportosan öltözött, de nem ennyire. Félig üres kávéscsésze volt előtte. – Régóta vársz? – kérdeztem. – Nem. – Délben állapodtunk meg…

– Igen. – Munkából jöttél? – Nem. Ma nem dolgoztam. Máshol is találkozhattunk volna, akartam mondani, akkor nem kellett volna ennyit utaznia, de visszanyeltem – hátha Tucker a közelben lakik? – Szabadnapot vettél ki? – kérdeztem. – Aha. – Kicsit lejjebb húzta a kardigán cipzárját, úgyhogy megláttam rajta azt a réges-régi pólót, amelyről tudtam, hogy lyukas a könyöke; az volt a szokásom, hogy bedugtam a lyukon az ujjamat. Odajött a pincérnő, és megkérdezte, választottunk-e már. Igen, mondtuk, noha még nem is gondoltunk az ételre. Ben füstölt pulykamelles szendvicset rendelt. Én is azt kérek, mondtam, mert így nem kellett törni a fejem. – Milyen italt hozhatok? – Egy kólát. Bólintott, elvette előlünk az étlapot, és elsietett. Most hogyan tovább? – töprengtem lázasan. – Nézd, tudom, miért akartál ma találkozni velem – szólalt meg Ben. – Igazán? – kérdeztem, mert én még mindig nem tudtam eldönteni, miért. Gratuláljak az eljegyzéséhez? Vagy hogy inkább lebeszéljem róla? Várakozásteljesen néztem rá, mit fog mondani. – Igen. – Lenézett az asztalra, és beletúrt a hajába. – És igazán szép tőled. Tehát arra számított, hogy nagylelkű leszek, és áldásomat adom rájuk. Nem okozhatok neki csalódást. Teljesen lehúzta a cipzárt, és levetette a kardigánt. Azonnal észrevettem a lyukon kikandikáló könyökét, és halványan elmosolyodtam. Tudtam, hogy a szavaimat várja, de képtelen voltam kimondani őket. Képtelen voltam végleg búcsút mondani neki.

– Azt szeretném, ha boldogok lennétek – préseltem ki végül magamból. Hosszú csönd következett, mialatt Ben az édesítőszeres tasakot gyűrögette, én pedig átraktam a kabátomat egy másik székre. Ugyanabban a pillanatban néztünk föl egymásra, és megijesztett a szomorú arckifejezése. – Én is azt akarom, hogy boldog légy, Claudia. De nem engedhetem meg, hogy… ezt tedd. – Mit? – Hogy hozzámenj Richardhoz. – Tessék?! – Tudom, hogy azért jöttél ide, hogy bejelentsd, eljegyezted magad Richarddal. Tudom, hogy azt hiszed, benne megtalálod azt, amit bennem hiába kerestél. Egy olyan élet ígéretét, amilyenre vágysz… és amilyet megérdemelsz. Azt is tudom, hogy elkéstem. Megszegtem az eskümet, és fölégettem magam mögött a hidat. Mégis meg akarom mondani… meg kell mondanom neked, hogy tiszta szívemből szeretlek, és bármit megtennék azért, hogy visszakapjalak. Nem kell gyerek. Semmilyen gyerek nem kell, ha nem tőled van. Nem akarok senkit és semmit, csak téged. Teljesen ledöbbentem, és nem hittem a fülemnek. Ezek az én szavaim, amiket annyiszor elmondtam magamban, miután megláttam Tucker ujján Ben gyűrűjét. Sok volt egyszerre ennyi, úgyhogy csak egy egyszerű kérdésre futotta az erőmből: – Mi van Tuckerrel? Most Ben döbbent meg: – Mi lenne vele? – Nem veszed feleségül? – Dehogy veszem! – De láttam a gyűrűjét. – Rég el van jegyezve egy Steve nevű orvossal, aki ugyanabban a kórházban dolgozik… Hogy jutott eszedbe, hogy tőlem van a gyűrű?

– De hát… együtt futottátok le a maratont. – Elvörösödtem, amiért lelepleződött az internetes kutakodásom. – Ha egyszer futópartnerek vagyunk… Úgy megkönnyebbültem, hogy szinte boldog voltam. Mint aki halálosan betegnek hitte magát, és egyszer csak kiderült, hogy téves volt a diagnózis, s még hosszú élet vár rá. Összeszorult a torkom, és nem tudtam, hogy a kitörni készülő nevetéstől vagy sírástól van-e. Talán mind a kettőtől. – Nem megyek hozzá Richardhoz. Már nem is találkozunk. – Nem? Annie azt mondta, gyűrűt kaptál tőle. – Az nem eljegyzési gyűrű volt. – Gyorsan lehúztam az ujjamról, és belepottyantottam a táskámba. – Várj! Eszerint nincs senkid? – Nincs. És neked? Mosolyogva rázta a fejét, aztán elkomolyodott, és a kezemért nyúlt. Elöntött a forróság, és hagytam, hogy megfogja. Szavak nem jöttek ki a számon, pedig kétségbeesetten próbáltam megmondani neki, hogy ugyanarra a következtetésre jutottam, mint ő. Hogy bármit megtennék, hogy visszakapjam, még ha ezért gyereket kell is vállalnom. Hogy talán magam is akarom már azt a kisbabát. Mert az a legfontosabb, hogy vele éljem le az életemet. De csak simogattam a kezét szótlanul. Sokáig hallgattunk. – Képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg nincs senkid – nyögtem ki végül. – Éppen most akarok randira hívni valakit – mondta. – Igazán? Kit? – A volt feleségemet. Mit gondolsz, igent mond? – Azt hiszem. Azt hiszem, bármit megtenne a kedvedért.

Harminckettő Karácsony estéje volt, s már majdnem sötét – számomra az év legkedvesebb napja. Bennel a Triborogh hídon hajtottunk át, úton Daphnéék háza felé. Most fogjuk először látni Lucast, a kisfiúkat, aki három nappal ezelőtt, pontosan időre született; el lehet képzelni ennél szebb karácsonyi ajándékot? Halkan szólt a rádió, Nat King Cole énekelte az „I’ll Be Home for Christmas”-t. Ben a létező legszabályosabban fogta a kormányt. Még nehéz közlekedési helyzetben is inkább sportosan vezet, de most mintha ideges lett volna amiatt, hogy újból találkozik a családommal. – Csak nem félsz? – kérdeztem. – Dehogy félek – rázta a fejét mosolyogva. – A bolond anyámtól se? – A jó öreg, bolond Verától sem. Mindenkit szeretek, aki hozzád tartozik. Odahajoltam és arcon csókoltam. Még csak egy hónapja voltunk újból együtt, és még mindig izgalomba hoztak az olyan apróságok, mint a borotválkozása után már néhány órával kiütköző szúrós állának érintése, vagy hogy mellette ülhetek a kocsiban, és karácsonyi dalokat hallgatunk együtt. Mindent újnak és szentnek és izgalmasnak éreztem, és reméltem, hogy még sokáig így lesz. Az is lehet, hogy örökké. Fél órával később letértünk a Long Island-i gyorsforgalmi útról. Innen már nem volt messze Huntington. Közben teljesen

besötétedett. Ben fölmutatott a fölsejlő holdra és a Manhattanből sosem látható sok-sok csillagra. Az elővárosok legfőbb vonzereje a sok csillag, jegyeztem meg. „Ez még nem elég ok arra, hogy az ember a külvárosba költözzön” – tette hozzá Ben. A közös ebédünk óta egymást érték a bölcs megjegyzései. Mind a ketten kerültük az olyan komoly témákat, mint a válásunk igazi oka; csak a Pete's Taverne-ben elköltött sorsdöntő ebédről tettünk említést családunk tagjai és a barátaink előtt. Ma este valószínűleg ismét szóba kerül. Már megint?? – háborgunk majd, de titokban élvezzük a sztori, a mi sztorink minden apró részletét. A találkozásunkat megelőző keserves órákat, az igazság lassú beismerését, a régi lakásunkhoz vezető eufórikus taxi utat az ebédet követően. Biztos vagyok benne, hogy a mai este új részlettel gazdagítja a történetet. Esetleg – hűen magamhoz – meseszerű fordulatokkal spékelném meg, valahogy így: O'Henry bokszában ültünk meghitten, amikor egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy ragyogó csillag tűnik fel az égen. Mindketten égi jelnek tekintettük a tündöklő tüneményt, amelyet igaz szerelmünk hívott életre a sötét égbolton. Jól passzolna a karácsonyi legendáriumba. Zoe várt bennünket. Valósággal feltépte az ajtót, és „Ben bácsi!” kiáltással, kabát és cipő nélkül szaladt ki a kocsi behajtóra. – De jó, hogy újra látlak, kicsi Zoe! – kapta föl Ben. A kislány rajongó pillantást vetett rá: – Te is annyira hiányoztál, Ben bácsi! Tudtam, hogy vissza fogsz jönni! Majd rájön, hogy nem minden történet végződik happy end-del – mart belém. De ha szerencséje van, az ő szülei közt megmarad a mostani törékeny béke. Ben letette a verandán: – Menjünk be! Megfázol itt kinn. – Menjünk, és nézd meg a pici Lucast! – És velem mi lesz? – adtam a sértődöttet.

Zoe rám mosolygott Ben válla fölött: – Szia, Claudia néni! Te is velünk jöhetsz! Daphnét és Lucast kivéve, az egész család a hallban volt, és mindenki szívből mosolygott. – Hello mindenkinek! – köszönt kicsit bárgyú vigyorral Ben. – Isten hozott, kölyök! – lépett előre az apám mint a család feje és szószólója, és odanyújtotta a jobbját. – Jólesik megint itt lenni. – Kezet ráztak, s az anyám gyorsan megörökítette ezt a pillanatot. Még egy képet csinált, amikor apa úgy ölelte magához a vejét, mint a hosszú útról vagy távoli háborúból megtért, rég nem látott fiút. A többiek követték apa példáját, elsőnek Maura, Scott és a két kisfiú, majd Dwight és végül Tony. – Gratulálok – mondta neki Ben. – Én is neked, cimbora. Az anyám minden ölelést megörökített, majd szertartásosan átadta a fényképezőgépet Dwightnak, hogy fotózza le őt is velünk. – Ben, drágám – szólalt meg rövid hatásszünet után –, mi tartott vissza ilyen sokáig? – Nem tudom, Vera. Bolond voltam. – Az bizony. Ahogy a lányom is. – Oké, ebből elég – nevettem, jót mulatva nem is titkolt lelkesedésükön. – A kisbabát akarjuk látni! – Gyertek be! – hallatszott Daphne hangja a nappaliból. Mindnyájan betódultunk, s ott állt a nővérem a barátságosan lobogó kandalló előtt, karján az újszülöttel. – Itt az új rokonotok!… Lucas, ez itt Claudia néni és Ben bácsi! Így kell majd szólítania benneteket, nem? Gyertek, és nézzétek meg jobban! – invitált bennünket Daphne. Eljött a pillanat, amelyre annyit gondoltam hálaadás óta. Más érzés tölt-e el, mint amikor Maura hozta világra a három gyerekét? Attól féltem, hogy így lesz. De mihelyt lepillantottam a kis Lucasra,

megkönnyebbülten konstatáltam, hogy pontosan ugyanazt érzem: túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. És mégis az. – Én is alig merem elhinni – mondta Daphne, mintha olvasott volna a gondolataimban. – Daphne néni, ugye én is megfoghatom? – kérdezte izgatottan Zoe. – Még nem – mondta Maura a lányának. – Lucasnak most az anyukájára van szüksége. Daphne hálás pillantást vetett rá: még nem készült föl arra, hogy körbeadja a gyermekét. Túl sokáig várt erre a napra. Ahogy mi is. Már éjszaka volt, amikor Ben meg én hazaértünk régi lakásunkba. Végre megint többé-kevésbé az otthonomnak éreztem, ami jó dolog, mert Michael januárban végleg Jesshez költözik. Ők ezt „próbafutamnak” nevezik, én viszont átlátok a szitán, és tudom: épp azon fáradoznak, hogy kis lépésekben összekössék az életüket. Ahogy mi ketten is tesszük. A ruháim felét már hazaszállítottam, és most a piros flanelpizsamámat kerestem a fiókokban. Ben harsány nevetésre fakadt. – Most mit röhögsz? – kérdeztem. – Karácsony van, ilyenkor nem a szexisség, hanem az otthonosság a fő! – Van egy újságom számodra. – Ugyan mi? – Az, hogy te mindenhogy jól mutatsz. Jókedvűen mentem a fürdőszobába, hogy megmossam a fogam. Jó egy percig haboztam, mielőtt bevettem a fogamzásgátló tablettát. Amikor visszamentem, Ben már a zöld flanel pizsamaalsójában várt. Eloltottuk a villanyt, és bebújtunk a paplan alá. A csókunk, akárcsak a pizsamánk, először az otthonosság érzetét keltette, de csakhamar mohóvá és sürgetővé vált. – Hogy szerethetlek ennyire? – kérdezte Ben.

Ez azok közé a kérdések közé tartozik, amelyekre nem lehet válaszolni. Ahogy arra is hiába keresi az ember a választ, hogy mi a magyarázata a misztériumnak, a csodának vagy a hűségnek. – Nem tudom – motyogtam, és arra gondoltam, mennyi minden van, amit még nem tudok. Fogalmam sincs, hogy leküzdöm-e valaha is az anyaságtól való félelmemet. Vagy hogy egy szép napon valóban anya lesz-e belőlem. És ha igen, vajon jó anya leszek? Most azonban karácsony van, együtt vagyunk Bennel, és ez az, ami igazán számít. Szorosan odabújok hozzá, és elsuttogom a nevét, mintegy annak ígéretéül, amit a jövő tartogat számunkra.