VEKKRDI LÁSZLÓ
Két Trianon között Fülep Lajos levelezése II., III., IV. köt. 6. rész A IV. kötet második felében, s kivált vége felé megszaporodnak s végül egyedülivé válnak - a többnyire újonnan és ismeretlenül jelentkező fiatalokkal váltott levelek. Vas István iránt FL érdeklődött Weöresnél; s mikor elküldte (1942. okt. 19-es dedikációval) két könyvét (Menekülő múzsa 1938, Egy magyar táncosnő. Nagy Etel emlékére 1940), nyomban válaszolt, ritka nagyrabecsülést sugárzó, közvetlen levélben: „Nagy-nagy köszönet érte, s restelkedés is: mivel fogom egyhamar viszonozni? lilékkel is sokat beszéltem a nyáron Magáról, sőt meg is üzentem vele, amit müvéről gondolok; egy percig rá is gyanakodtam, hogy ő bujtotta íbl a könyv-küldésre, de nem, mégis csak W. a tettes." Kérte ugyanis Weörest, hogy küldje el Vas verseskönyvét; ö meg is ígérte, de „a szarházi így teljesítette az ígéretét: Magára továbbította. (Általában nagy továbbító őkelme.)" (279.) „Nem Weöres Sanyi - kezdi válaszát Vas István -, hanem mégis Klek Arthur értesített arról, hogy Önt érdeklik verseim. (Sanyitól hónapok óta nem kapok levelet.) Mentegetőzni csak nekem van okom, hogy mindeddig nem küldtem cl Önnek köteteimet. Holott a Magyar Művészet kb. 8 év előtt döntően hatott gondolkodásomra. De a kötetküldéssel kapcsolatban is meglehetősen neurotikus vagyok; azokon kívül, akiknek hivatalosan jár a kötet, csak olyanoknak küldöm el, akikről biztosan tudom, hogy érdekli őket. Különben tolakodásnak érzem. Az emlékkönyvet pedig különösen el kellett volna küldenem, éppen a Magyar Művészet szerzőjének." (289.) Röviden beszámol ezután Vas István a sorsáról. Egy egész kis gene rációs kortörténet lenne kihámozható, s nem is nagyon kéne hámozni, ezekből a FL-nak írt háború alatti levelekből; de a recenzió megkönnyítése miatt maradjunk a Magyar Művészetnél. Ez köti össze ugyanis az amúgy iszonyatosan - az idő múlásával, a háború vége felé egyre inkább szó szerint értve az iszonyatot - különböző leveleket. így például Szigeti József is a Magyar Művészetre hivatkozva jelentkezik 1942. XII. 23-án, miután meg lehetősen részletesen, híres szerzők (Max Weber, Dilthey) nevével fém jelezve ismertette szellemi curriculum vitae-jét: „A fejlődés legfontosabb stádiuma azonban kétségtelen az a pillanat volt, amikor kedves Bátyám
könyve került a kezembe, a Magyar Művészetről, valamikor régen, gólya korom vége felé. (Különben ezt az élményt is a collegium könyvtárának köszönhetem.) Ekkor láttam meg, hogy bizonyos dolgok már magyar földön és magyarul, de egyetemes emberséggel és egyetemes tájékozottság gal elmondattak. Nehéz lenne erről az élményről pontosan számot adnom és úgy gondolom, hogy jobban teszem, ha meg sem kísérlem... Ezután csakhamar kezembe kerültek a többi tanulmányok, beleértve az újabbakat is, és kezembe került a »Szellem«, majd Lukács György írásai s egyáltalán csaknem minden, ami ehhez a körhöz tartozott és hozzáférhető volt. Lukács György szintén nagy hatással volt rám, bár minden zsenialitása mellett is sok benne, legalábbis számomra sok, a zavaró mozzanat - a tény például, hogy szívesebben olvasom őt németül, mint magyarul, mindenképpen disztanciáló -, és távol állok világnézeti radikalizmusától is." (313-314.) Ez azonban már megint a „kortörténethez" (sőt a második világháború utáni kor történetéhez) tartozik; a recenziós linearitás önként vállalt köve telménye miatt jobb, ha megmaradunk a Magyar Müvészetx\é\ és a hátteréül szolgáló Szellem és a Vasárnapi Kör látványánál. Erre reagál ugyanis FL érdeklődéssel, a véleménye végett elküldött írás szokatlan (FL esetében szokatlan) dicsérete után: „Hogy az essayn Lukács hatása érzik, gondolat járásában, sőt külsőségekben is -, mellékes. Mindenkinek úgy kell kez denie, csak jó legyen a hatás. S ez az. Legfontosabbnak azt látom, hogy Maga valamilyen missing linknek indul, annak pótlására, ami a mi szétszóródásunkkal itt kiesett. S az érzéket vagy ösztönt, amellyel ránk talált, noha 24 év alatt minden megtörtént az eltemetésünkre. Nyilván nélkülözhetetlen az, amit mi elkezdtünk. S nyilván ezért fordulnak hozzám fiatalok, akik még meg se születtek, mikor minket eltemettek, noha 24-25 év óta belső emigrációban élek, jóformán hírt se adva magamról. Nemrég írta nekem egy fiatal költő (az utóbbi évek legszebb verseié): »Nem tudom, tudja-e, hogy ön Budapestnek egy - igaz, szűk - rétegében valóságos szellemi legenda lett?« Tudom. S még többet is, hogy szanaszét az országban is vannak ilyen szórványok. Elgondolhatatlan helyekről ka pok néha elképesztő levelet. Nem mi, személy szerint, kellünk itt, hanem az ügy s a szellemi forma, amit jelentettünk. S csodálatos, hogy azt még mindig érzik s megérzik. Hanem akinek Lukács írása idegen a németsége miatt, annak magyarabbul kellene írnia. Jókora germán izmusok akadnak benne. Végül
Z *)•* oijfi ~c><íf itTit
>r«t i fpwíujc,
*«7«Ai£cy.
Ez azért érdekel, hogy magyari származás-e, akiben filozófiai véna mutatkozik. Mert eddig ilyet nem ismertem." (331.) A jegyzetekben Csanak Dóra természetesen közli a Homérosz sorok helyét: „Odüsszeia I. ének 169-170 sor. »Most pedig áruld cl nekem azt és szólj egyenes szót: / honnan jössz te, ki vagy? hol a városod és a szülőid?«; amint azt is közli, hogy a „szétszóródásukkal" FL „a Szellemre ill. a Vasárnapi körre utal", s hogy az említett fiatal költő Vas István. Szigeti József válaszában mintha érezhető lenne némi csalódottság vagy legalábbis több, mint meglepődés: „Hogy Bátyám írásait, legalább kis kíhbcn ismerik, olvassák és értik még ma is, meglepett, s örömmel töltött cl. (Nem tudom megismerhetném-e az említett költő nevét?) Örülök, mert az én tapasztalataim bizony nagyon rosszak intellektueljeink filozófiai kultúráját illetőleg. Az egyetem ebből a szempontból oly sivár, hogy sivárabb már nem lehetne. Egy-két rabinus-növendék akad csak, akik filozofálgatnak, ők azonban idő előtt betokosodnak sz|ent] Tamásba és Aristotelesbc és nem hajlandók a világ többi részéről tudomást venni. írói és irodalmi köreink - a múlt évben volt alkalmam megtapasztalni ezeket, legalább feliből-nagyjából - mégcsak nem is hajaznak a filozófia felé." (336.) Egy-két mozdulattal lesöpri Karácsony Sándort és a Kerényi-kört, s aztán részletcsen kitér FL homéroszi kérdésére. Ez elsősorban FL válasza miatt érdekes: „Attól tartok, félreértett. Nem vagyok barátja az igazol tatásoknak se kapu alatt, se nyilvánosan. A származás nem érdekel, mint írtam is, igaz-e, hogy a magyar származás, a biologicum, alkalmatlan a filozófiára, s valaki, akiben ilyen határozottan látszik a filozófus véna, magyar eredetű-e (tehát nem szellemiség és lelkiség). S ez is csak kuriózumképp érdekel, olyanféleképp, mint ahogy a várkonyi atyafiak mondják valami nagyon furcsára: ilyennek is kell lenni." A „filozófus-véna" szöveg közvetlen és szerves folytatása az előző bekezdésnek: „Én Erdélyit nem ismerem, se általában a »magyar filozófiát«, nagy élvezettel olvastam Hegel ősmagyar gondolkozását és Kop pányék hegelizmusát. Ez remek. S milyen szerencse, hogy E.[rdélyi) nem tudta, százával vannak copula nélkül beszelő népek, különösen Afrikában és Ausztráliában. Vagy talán ebben még inkább Hegel igazolását látta volna? (352.) A jegyzet közli Szigeti József tanulmányából „(Magyarságtudomány, 1942. 1. évf. 3. sz. 420-435. p.)" az Erdélyi Jánossal ironizáló, Hegelre hivatkozó passzust; meglehet mai szemmel olvasva Erdélyi János megfon tolásai nem látszanak annyira naivnak és nevetségesnek (pl.: „Úgy szövi be magát az ész, a nyelv szavaiba és gondolatformáiba, miképp gubójába a selyemér"), de FL haragját a „magyar filozófia" ellen éppen úgy tudo mánytörténeti szituációban kell (kéne) látni, mint Erdélyi János (és a
kortársak) „magyar filozófiáját". Talán egyebek közt éppen azért, mert „úgy szövi be magát az ész, a nyelv szavaiba és gondolatformáiba, miképp gubójába a selyemér"? 1 látha HL korára, a tizenkilencedik század elején és ugyanígy a közepén, éppen az volt a filozófia feladata, és nem csak a honi filozófiáé, hogy ebből az akkorra már túlságosan keményre és kényelmesre szőtt gubóból próbálja kiszabadítani az észt? És hátha ehhez éppen az olyan magabiztonság sőt önfejűség szükségeltetik, mint FL-é volt? Vagy mutatis mutandis a Kerényi Károlyé? És hátha ezt érezték, és becsülték meg benne a gubót, márcsak életkori adottságuk miatt is, felfejteni kívánó fiatalok? De nem kívánok én itt újabb bekezdést csatolni a posztpozitivista filozófia történetírásához; annál is kevésbé, mivel FL és ifjú levelezőtársai még semmit sem tudhattak a késői, második Wittgensteinről (és Kerényi Károly is legfeljebb Jung és Szondi Lipót irányában tájékozódott). Csak arra szeretnék utalni, hogy FL (és mutatis mutandis Karácsony Sándor) már-már mániákusnak tűnő nyelvhelyességi szigorúsága és nyelvszerelme valami nagyobb, általánosabb trendbe illeszkedett, amelynek még ma sem értünk a végérc, lásd Pinker könyvének (érveihez képest) meglepően nagy sikerét, világszerte. Azaz a Magyar Művészetben megjelent valami... de ezt nem a Leve /éréssel kapcsolatban kell elmondani, hozhatnám fel jó ürügyül, de jobb bevallani, hogy nem is tudom egyébként sem értelmesen elmondani, hogy mi. Maradjunk hát a filológiánál, annál is inkább, mivel itt megbízhatóan eligazít Tüskés Tibor adatokban (és ötletekben) gazdag tanulmánya „Fülcp Lajos Magyar /wwvés-re/ének korabeli recepciójá"-ról. Tüskés pontosan regisztrálja és elemzi a mű korabeli sajtóvisszhangját; azután rátér - és a mi szempontunkból most ez a fontos - az „(Utóélet)"-re: „Évtizedekig jóformán a teljes hallgatás vette körül Fülep müvét. A Magyar Művészet példányait a könyvtárak őrizték, s egy-egy darabjához csak az antikváriu mokban vagy a bolhapiacokon lehetett hozzájutni. Megjelenésének hu szadik évfordulóján, már a második világháború sötét felhői alatt, Fülcp nagy tisztelője, szinte fanatikus híve, Lörincz Ernő ébresztette emlékét az Egyesületközi Együttműködés nevezetű szervezet képzőművészeti konfe renciájának második ülésén, 1943. március 24-én. Jellemző, hogy elő adásának szövege kéziratban maradt fenn, Fülep hagyatékából került elő, és a Fülep Lajos emlékkönyvben jelent meg először 1985-ben. A Magyar Művészet jelentőségét abban látja, hogy előzmény nélküli (»Fülepnek magának kellett mindent elölről kezdenie«), elméleti tételeit hazai anyagon bizonyítja (»a nemzeti karakter kérdése a művészetben - a magyar művé szet sorskérdésévé nő«) továbbá követésre méltó példát ad a hazai mütörténetirás számára (»problémalátása s a velejáró módszeressége torony ma gasba emeli«). Nehezményezi a mű »clhallgatását«, talán cl is túlozza azt,
láthattuk, megjelenése idején nem volt egészen visszhangtalan. Az előadás nak az sincs javára, hogy Fülep világosan kifejtett, sőt többször megis mételt, szinte szájbarágott tételeit valamiféle tudományoskodó műnyelven, nehezen kibogozható, nyolc-tíz soron át indázó körmondatokban próbálja reprodukálni. Reménye - hogy tudniillik »képzőmüvészetünk egyes ágai nak egyetemes problématörténeti szempontból való vizsgálatát megkezdhetjük« - majd csak a háború után teljesülhetett, amikor Fülep Lajos ismét katedrát kapott a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán, és keze alatt felnőttek azok a fiatal művészettörténészek - Dévényi Ivántól Németh Lajosig és Korner Évától Zádor Annáig -, akik egy-egy részletkérdés megoldásában eredményesen alkalmazták a Magyar művészet gondola tait." (Tüskés Tibor: Közelítések. Felsőmagyarországi Kiadó, Miskolc, 1999, 86-87.) Ez azonban már egy egészen más világ merőben másféle fiatal gene rációja lesz. A háborúvég generációja a Magyar Művészetben és FL fi lozófiájában nem részletkérdésekhez keresett megoldást, hanem ... de ezt megint nagyon nehéz lenne megmondani, valószínűleg ők maguk se tudták volna megmondani, hogy mihez. Talán a sorskérdéseikhez vagy létkér déseikhez; beleértve természetesen a művészet és a filozófia létkérdéseit is? Ez vonzotta őket különben Karácsony Sándorhoz, Németh Lászlóhoz, Kerényi Károlyhoz, Hamvas Bélához, Várkonyi Nándorhoz, Szabó Dezső höz is? Ebből a névsorból Kerényi Károlyon kívül FL ugyan senkit sem vállalt volna, de a hozzá forduló és őt szellemi vezérlőjüknek tekintő fiatalok között akadtak híveik. A festő Karay Gyula például, aki 1942. VII. 6-án így mutatkozik be: „Annak a nemzedéknek vagyok egyik tagja, amelyet az Ön próféciája nevelt fel s vezeti tevékenységét. Ha látná Ön eredményeinket, cl nem hinné, hogy a Magyar művészet, Dante, Művészet és világnézet stb. írója, ma a legidőszerűbb és legnyugtalanítóbb probléma sorainkban. Mi azonban többet akarunk, vagy helyesebben követelünk. Birtokolni akarjuk az egész Fülep Lajost maradéktalanul és fenntartás nélkül. A Bolyai [!] Akadémia könyvkiadó, az Ön műveinek kiadására készül. Ezért, a vállalkozás vezetője, Kovách Aladár mielőbb fel fogja Önt ke resni." (260.) Akkor FL nem reagált a tervre; de amikor 1943. IV. 4-én Lőrincz Ernő jelentkezett hosszú bemutatkozó levelével, s kérte, hogy a Magyar Művéizerről szóló tanulmányával mint bevezetővel sajtó alá rendezhesse amennyiben az Egyesületközi Együttműködés állja az igéretét - „Fülep összes képzőművészeti vonatkozású írásait", FL már nem zárkózott el kategorikusan, sőt megígérte, hogy amiben tud, segítségére lesz. „Elő kell azonban majd szednem a ládát, melyben személyes dolgaim félre vannak
téve -, írja IV. 8-án - s megnéznem, mi akad köztük érdemes. Nagyon rég nem láttam őket." (366.) A Magyar Művészet tervezett második kiadásának az első Lőrinczlevéliel induló bonyolult históriáját, Karay és Lörincz szerepét, a szóba került kiadókat, a megjelenendő müvek tervezett megosztását a Turul és az Atheneum között, FL véleménykérését néhány régebbi írásának közrcadhatóságáról Szigeti Józseftől és Lörincz Ernőtől, s más fontos részleteket a szám szerint felsorolt levelek (43 levél) alapján pontosan összegezi Csanak Dóra (1533/29 jegyz.) Végül megjegyzi: „FL hagyatékában is található egy ezidőből való bevezető-töredék, eszerint ő is készült írni az új kiadáshoz, bár leveleiben erről nem esik szó." (365.) A munkában Lörincz és Szigeti a bizalmasai. Utóbbitól nemcsak né hány írásának közreadhatóságáról kér véleményt, hanem a Turul kiadó környékéről is. „Amire kérem-, írja 1944. III. 19-én - nem relatíve, hanem abszolúte bizalmas. Tehát: hetek óta ostromolnak a régi írások új kiadása miatt. Nem akartam engedni, végül kénytelen voltam - hogy mért, annyira szubjektív ízü, hogy írni nem érdemes róla, majd egyszer szóval. A le veleket egy Karay Gyula nevű festő írta - nem tudom, ismeri-c a nevét. (Pár éve Orsós professzorral volt pöre, mert azt lekutyap-ázta.) Hát ez az ember egymást érő leveleiben olyanokat írt, hogy kezdtem kételkedni - a magam épelméjüségében, t. i. azt hittem, hallucinálok. Hogy jobban megértsen, ideírok leveleiből egy pár idézetet: III. l.-i levélből: »A közeljövőben írni fogják a lapok, hogy negyven fiatalember kulturális egyesületet szervezett azzal a céllal, hogy Fülep munkásságát megismerje, megismertesse és népszerűsítse. Aztán eddig hat napilap, öt hetilap, két folyóirat és egy francia folyóirat munkatársai vannak megszervezve arra, hogy egy adott időponttól kezdve állandóan idézzenek Fülep müveiből és ismertessék Fülep munkásságát. Hát kérem többek közt erről lenne szó. Akár hiszi Ön, akár nem, katakombák mélyén egy fanatikus szekta bujkál, várva a felszínre emelkedés időpontját, ami kizárólag attól függ, elég erós-e arra, hogy diadalra vigye a zászlót. Fülepet.« No Szigeti, pipált-e már ilyet? Persze az utolsó sorok egy kicsit ütköznek az elsőkkel, de hát - kicsire nem nézünk. S mivel ez se használt, íme a III. 12-i levélből: »A... (cikk-címek) újabb publikálása ezt a célt akarta szolgálni és nem üzleti érdeket. S mert Ön megtiltotta ezek kiadását, mi megkerülve az Ön tilalmát, a törvény szabta keretek közt idézetek formájában, apránként nyilvánosságra hozzuk azokat, természetesen abban a formában, hogy ne kelljen 'szégyenkeznie', mint egyik levelében írja. - A szóban forgó írások némelyike csupán az Ön számára minősülnek 'íróasztal-hulladéknak'. De nem áll ott mindenki, ahol ön. Amire Ön lefelé néz, arra más még felfelé is nézhet. A 'népszerűsítés' célját szolgáló Nietzsche például a németek szemében a világirodalom
legjobb Nictzsche-tanulmánya.« - Ezután már nem folytatom - hanem arra kérem, ügyesen, hogy föltűnő ne legyen, tudakolja meg, kik, mifélék ezek az emberek. Én tavaly tavasszal találkoztam Karayval, félórát töltöttem vele mások társaságában, egy keveset beszéltünk is, de hát abból semmit se tudok róla. Egyébként egy reményem még mindig van. Ezek az emberek sok régi írásomat felkutatták, de a Szabó D[ezső]-ről szólót nem említik, azért-e, mert nem ismerik, vagy mert a Turulnál gondolni se lehetne a pub likálására? ezért éppen ennek a publikálását fogom conditio sine qua non-ná tenni." (516-517.) Klözö napon, III. 18-án Lörincznek isírtKarsayról. Lörincz a kiadással kapcsolatban „megfontolatlanságot" hánytorgatott fel barátjának, ezt men tegeti FL; ha csakugyan az volt, „akkor - írja - velem nexusban buzgóság ból volt az, s mivel ebben az ö lobogó temperamentumát látom, tetszik nekem. Ez aztán a fene gyerek! - de nem az voltam-e én is valaha? S olyan attaque-ot intézett ellenem, hogy kiütött a nyeregből. Nem akartam azokat az ócskaságokat újra publikálni. S az elveimért birokra szoktam menni. De K. eltalálta a legveszedelmesebb oldalamat, amerről még mindig le tudtak teríteni, s ez az, ha fejemre olvassák, hogy rám vagy arra, amit csinálok, valahol szükség van, hogy hasznomat vehetik. Ebben nem tudok eléggé objektív lenni, a lelkiismeret nyugtalanít - s engedek!" (513.) S most már csupa szorongással tekint a megjelenés elé; legszívesebben még a Magyar Művészetre kötött szerződést is visszavonná, amiért kezdet től annyit kardoskodott és fáradozott Eőrincz, hogy nem volt mit tennie, engedett. „Es végül - ez ugyan már líra, de nem kevésbé fölém kerekedő Magukban újra élem a fiatalságomat, mindkettőjük verekedő kedvében és elszántságában. Mert ha volt valaha verekedő, én az voltam. S mi lehet ifjítóbb a vén Toldinak, mint ifjakat látni a maga helyén? Hiszen Maga, kedves Barátom, valóságos alter-egója az én hajdani habitusomnak. Nincs most itt kezem ügyében Magával egyidős koromból való képem, ide teszek egy 15 év előttit, ebből visszakövetkeztethet." (514.) Csanak Dóra ugyanazon oldalon közli Szigeti József, Lörincz Ernő, Vas István fiatalkori fényképét; egy csoportképen pedig, elmosódottan, Karay Gyula is látható. Lörincz és Karay szakállasok, mint a fiatal Fülep. Egyéb ként az a szúrós értelem, ami Tihanyi Lajos szegletes Fülep-portréján annyira szembetűnő, mindőjükböl hiányzik. Egyedül Vas István arcán játszadozik irónia, de nem a Fülep-portré hetykeségével, hanem szomo rúan. A Szigetinek és Lörincznek írt FL levelekkel egyidőben szállták meg az országot a német csapatok. Lőrinczet behívták, de május elején leszerelt, és folytatta a Magyar Művészet kiadása körüli fáradozást. Szigeti a tanári
vizsgájával bajlódott, s jókora késéssel, csak V. 8-án válaszolt FL tuda kozódására Karay társaságáról. Ekkorra az a néhány felületes értesülés amit egy barátjától („aki népi fi s néhanapján ellátogat a Turulba, Győrffykollégiumba s egyéb diákszervezetekbe") beszerzett nem annyira Karay mint inkább Karácsony Sándor köréről, már aligha érdekelhette FL-t. (Bár a „sandriánusok" maliciózus jellemzése békésebb és emberségesebb körül mények közt akár mulattathatta volna.) „Köszönöm a Karay-társaságról írt ismertetését, valami ilyennek képzeltem. A Magyar Flctet még sose láttam, a nevénél egyebet se tudok róla [... ] Az én könyveim kiadása? Néma csend. De lehet-e más?" (559.) Lörincz - akit közben bevonultattak és leszereltek, majd a vállalatai, ahol dolgozott kitelepítették a bombázások elöl Abonyba - fáradhatatlanul győzködte az Athenaeumot, még előleget is sikerült küldetnie a Magyar Művészetre FL-nak. Július végére jelezte látogatását Várkonyba. VIII. 20-án írt újra Abonyból: „Ugy láts/ik, gyöngémmé vált a »korszerüség«: már a harmadik levelet írom légiriadó alatt; sőt bombáztak is valahol, egészen közel ide, mert nemcsak hallottuk, hanem a szelét is éreztük. De már utazni se tudok békés viszonyok között. Mintha mindig bombaveszedelmet csomagolnék az útra. Várkonyról jövet is majdnem otthagytam a fogam a lágymányosi réten, Kelenföld és a ferencvárosi összekötő híd között, ahol kiszállítottak a vonatból. Akkor érte Csepelt az eddigi legnagyobb támadás. Füstben, repesz-, hamu- és koromesöben hasaltam másfél óra hosszát a töltés mellett -, messzebb már nem juthat tunk, olyan hamar ott termettek a gépek. S utána úgy kellett begyalogolnom a Baross utcáig, kormosan-gyűrötten. Szánalmasan néztem ki, a járókelők arcában láttam. De megérdemeltem, ha arra gondolok, milyen ügyefogyot tan viselkedtem Várkonyon!" (573.) Semmit nem sikerült - panaszolja- a Magyar Művészetiéi kapcsolatos kérdéseiből feltennie. „Megzavarodtam. Csak pillanataim voltak. Mert ha időnként magamhoz tértem is, nyomban megsemmisített nagysága, mely előtt abban a magateremtette környezet ben, váratlanul csődöt mondott mindaz a méricskélés, amit rajta idáig végeztem. Tehetetlen, néma figurává törpültem előtte." (574.) Aki netán túlzónak vélné Lörincz sorait, olvassa el Tüskés Tibor „Fülep és Weöres" című tanulmányát a fentebb említett kötetben. Más nagy professzoroknak is megvolt akkoriban - Kerényi Károlynak például vagy Karácsony Sándornak, Magyary Zoltánnak vagy Teleki Pál nak - az ifjúság gondolkozóbb részére ez a lenyűgöző hatása; FL-ban még ezen felül is volt valami, ami egy későbbi korban Fodor András figyelő szemét a győri Szent László hermára emlékeztette, ahogyan Somlyó Györ gyöt Füst Milán arcképe Michelangelo Jeremiás prófétájára. Az efféle hatás bajosan fogalmazható meg, és szükségképpen szubjektív vonásokkal tor zított; mégis érdemes tán ide másolni Tüskés Tibor szép jellemzését: „Fülep
az élőszó, a prelegálás, a peripatetikus oktatás embere volt, a határidőket nem ismerte, időérzékelése, komponáló képessége nem úgy működött, mint a legtöbb szellemi embernek, ezért nem tudott fölkérésre, megbízásra dolgozni, s megjelent tanulmányai (szóbeli előadásai is) terjedelmes és részletező bevezetésből és gyors, sietős befejezésből állnak. Fülep kata lizátor természetű szellem: önmaga nem változik, nem alakul át, nem tör önálló teljesítményre, nem vágyik a közlésre, a megjelenésre, a jelenlétre, hanem folyamatokat indít el, új fölismeréseket vált ki, alkotásra inspirál. Gyújt, de maga nem ég." (Tüskés, i. m. 53.) Ez azonban már egy másik generáció FL képe; nem biztos, hogy Szigetiék-Lörinczék-Karayék generációja ilyennek látta. Az azonban bi zonyos, hogy nem katalizátort, hanem szellemi vezért látott benne; ahogyan Karay írta: „zászlót". S az akkori FL nemhogy nem vágyott jelenlétre, hanem egyenesen kötelességének érezte, hogy közvetítse a fiataloknak saját ifjúságuk szellemi lobogását. Régebbi müveinek kiadásra-engedésén túl újakra is vállalkozik; elvállalja a Bevezetőt a Vita nuova-hoz, PadányiGulyás Jenőnek, az Egyesületközi Együttműködés elnökének a fölkérésére tanulmányt vállal az. Építészetbe. „Éppen valami sürgős dolgot írtam számol be róla Kcrényinek 1944. III. 7-én -, ami miatt zaklattak, hogy aztán majd tudják-e, s föleg merik-e közölni, még eztán dől el. Ugyan nem filozófiai, csak építészeti cikk, amit az építészmérnökök lapja kért, de elég nagy gorombaságok vannak benne, s a bátorság is, a közlési lehetőség is ma elég kicsi. Harminc lapnyi felét már megírtam, a másik feléhez most látok, de ha ezek nem közölhetik, most már megcsinálom, s kiadom másképp, a kiadók úgyis ostromolnak." (479.) A Célszerűség és művészet az építészetben címmel megjelent tanulmányról és a töredékben maradt 2. részről a Csanak-jegyzetek tájékoztatnak; ami pedig a kiadók ostromlását illeti, két nappal azelőtt, III. 5-én kelt hosszú levelében Kner Imre is kitért rá: „Nem csodálom, hogy nyaggatnak kiadási tervekkel s nem helyeslem, ha nem publikálod, amit lehet. Ez kötelességed volna. Bár ebbe igazán nehéz beleszólnom. Nekem ugyanis nincs meg rá a lehetőségem. Nem is tudom, kit ajánlhatnék, aki erre méltó volna. De ha valamiben segítségedre lehetek ekörül, kérlek, írd meg részletesen." (496.) Készülő új tanulmányával FL meg lehetett elégedve, mert így ír róla III. 7-én Szigetinek: „Még valami! Nem emlékszem, írtam-e a most készülő építészeti cikkről, első fele, mire ez odaér, talán már megjelent az Építészet idei 1. számában. Ha hozzájut, kérem, olvassa el és írja meg a véleményét. Tudom benne a rosszat; az elmélet (Verdinglichung stb.) néhány sorban, s inkább csak szellemeskedés. De hát itt igazán nem lehetett másképp mérnököknek még így is sok. Bár így csak töredék, láthatni milyen. Az Egyet. Nyomdában (Gólyavár) nyomják a lapot. De ne vegye meg! Kár a
pénzért. A 2. rész megjelenése után külön kis könyvben is kiadódik, s abból úgyis küldök Magának." Néhány sorral feljebb arra kéri Szigetit, hogy ha Bécsbe megy, nem okozna-e neki nehézséget néhány könyv beszerzése? „Hegelből, Diltheyböl, Schelerből stb. sok minden hiányzik, nem volt baj, míg itt volt Pécsett az egyetem, de most érzem a hiányt." (499.) „Az »Építészet« még nem jelent meg - tudósít IV. 7-én Lőrincz Ernő -. Cikkét levonatban futottam át. Ha majd elolvasom, írok róla. Önálló kiadása kérdéses. Csak terv az egész, ahogy Padányitól magától hallom." (529.) Néhány nappal elébb, IV. 3-án Padányi gratulál a már leadott cikkhez. „Nagyon hiszem, hogy szavaid cl fognak találni sok olyan lélek hez, akinek szántad. A közben beállott események dacára mindent elkö vetek, hogy a könyvecske is megjelenjen, e célból a szedést állva hagy tam... Lőrincz Ernő is ajánlkozott a Turul kiadóvállalat nevében, öt is megkérdem, mert hűséges híveidnek mutatja magát s megvallom, én is az ö révén olvastam el könyvedet a »Magyar művészet«-ről. Akkor még nem is gondoltam, hogy ilyen viharmadár vagy, aki ha tollat fog, megzendül az ég és orkán sivít. Nem furcsa, hogy az a tanulmányod is annyira nyugtalan időben jelent meg? De ne képzelegjünk. Elnézést kérek, hogy a sürgetések után úgy elhallgattam, de az események nagyon ránk rontottak, s közben még szerkeszteni is[...J néha saját magamat is ki nevetem ezen a porszem buzgólkodáson." (527.) ,,Jövőm[...] Ma, amikor életemet a pillanattal mérem, jól esik ilyenről hallani. Hát még arról, hogy aggódik is valaki érte!" - írja IV. 17-én Lőrincz. Másnap, IV. 18-án írja Munkácsról egykori tanítványa. Előd Géza: „Búcsúzni szeretnék Professzor Úrtól azzal a régi szeretettel és - bizony most már mondhatom, mert nem hangzik túlzásnak helyzetemben ez őszin te szó - lelkes és derűs imádattal, amellyel tizenkét év előtt első előadását hallgattam." (537.) A jegyzetből tudjuk meg Előd Géza kilétét és sorsát: „Utóbb munkácsi tanár lett, a munkaszolgálat során elpusztult." Kner Imréné írja IV. 22-én: „Nem tudom, megírtam a másik fájdalmamat, hogy Mihályomat behívták és vasárnap éjjel bevonult? Tegnap kaptam az első lapot a kis Fiamtól, hogy Debrecenben van, de onnan hamarosan tovább viszik és értesít, hova írhatok. Normális körülmények között igazán csak büszke lennék, hogy egy ilyen derék, tisztességes, egészséges katonát adhatok az általunk annyira imádott hazának. De így? Sárga karszalaggal, csillaggal ásni, követ hordani, nem így álmodtam én ezt. Mihály bátran, büszkén ment el azzal, hogy Ő így is meg fogja mutatni, hogy ez a föld neki mindene és éppen olyan imádattal fog ásni rajta, mintha nem volna meg bélyegzett ... ] Vigyázni fog a földre, hogy annak ne fájjon semmi..." (541.) IV. 28-án értesíti FL-t Elek András bátyja haláláról. „Még egy szemé lyes kérésem is volna Nagy tiszteletű Uramhoz úgy is mint szegény Bátyám
tudtommal egyik legjobb barátjához és úgy is, mint Isten szolgájához. Nagyon-nagyon kérem, imádkozzék szegény lelkéért minél többet. Azért kérem erre oly nagyon, mert Szegényke nem várta be az Úr hívását s most bizony rengeteg imára van szükség, hogy fel ne rója ezt az Úr neki." (543.) „Hogy Burkhardt-fordításom megjelenik-e, igaza van - nagy kérdés. írta lilék Artúr 1944. IV. 15-én. A kormány legközelebbi intézkedései között várható a könyvkiadás »megtisztítása« is. A honoráriumomat azon ban, kevés híján, megkaptam. Igazi szerencse, mert biztosítja azt a néhány hónapomat, amely talán még vár reám. Talán, mondom, mert nem bizon yos, nem is valószínű, hogy megvárjam azt, ami reám várakozik." (533.) „Higgye meg, nem fáj a búcsú. Dolgomat én - rosszul és tökéletlenül elvégeztem ezen a földön. Nem kívánok többet megérni, mint amennyiben jórészt akaratlanul részem volt. Hogy öreg koromra bújdokló lettem, aki nem mehet ki az utcára, mi tagadás, fáj, talán mindennél inkább fáj, pedig a sérelmek közölt talán a legjelentéktelenebb, mert merőben külsőséges. De fáj azért, mert olyan nyilvánvalóan a gonoszság, a megalázás szándéka az indítója." (534.) II. és Füst Milán levelezésének nem csekély részét töltötte ki a tréfál kozás Elek Artúr rovására. De FL tudta jól, hogy az „ibolya" nem holmi széplélek és nem is egyszerűen lovagias, hanem a legműveltebb s leg európaibb magyarok egyike, akihez foghatóan őt tán senki nem ismeri és nem szereti. Ser Arturo rendszeres várkonyi nyaralásai neki épp olyan létszükségletté váltak, mint barátjának, akinek egyre inkább egyedül FL képviselte a hazát; Várkony pedig az ö periodikus jelenléte híján emigrá cióból akár száműzetéssé is súlyosbodhatott volna? Halála nem egyszerűen egy hosszú barátságot zárt le. ügy korszakot. Rövidesen bombák hullanak Budapestre; Szigeti is erről számol be, merőben más modorban persze, mint Lőrincz. S miközben az ország kiközösíti és elviselhetetlen kínoknak veti oda honpolgárainak jelentős hányadát, az állam és a társadalom gépezete közömbösen forog tovább. De Várkony körül egyre jobban szűkül a világ. 1944. VIII. 20-tól már csak Lőrincz levelei érkeznek; a nagy levelező levél nélkül marad. 1944. novem ber elején Lőrincz számol be a „Fülep-körről". „Fogyatkozunk, úgy veszem észre, pedig csak nemrég dicsekedtem a számunkkal! De hát nem is az a fontos, hogy mi megmaradjunk. Csak Önt tartsa meg az Ég, addig legalább, míg írásai napvilágot látnak - aztán majd csak elterjed tanítása nélkülünk is." (580.) FL. 1944. XI. 18-án válaszol: „nagyon-nagyon örültem levelének, tehát él és otthon van! (Mert behívása miatt aggódtam.) Sajnos, most örülni csak rövidet lehet, arra gondolva, hogy mire az a levél ideért, vagy ez odaér, vagy a válasz idcér[... ] Ezért megismétlem kérésem, írjon, ha csak egy sort is, amíg teheti s lehet. Legalább addig hadd tudjak Magáról.
Hát bizony mindenem feldúlásától s elvesztésétől tartok. Minden meg történhet. Két vonal közé kerülhetünk, porrá lőhetnek, égethetnek. De azt ne éljem túl! Az életemmel már nem törődöm, bár nem tudom, élte-c valaha, aki így tudott gyönyörködni a szépben. De még nagyon sok van, amit el kellene mondanom. Most különösen az az érzésem, hogy, bár mindig, kezdettől, világosan láttam a történeti konstellációt, most kellő élességgel tudnám beiktatni ezt a jelent a teljes történeti perspektívába. Azt hiszem, látom a végső motívumokat. Talán kár volna ezért a látásért." (581.) Lőrincz 1944. XI. 28-án kelt válasza a kötet utolsó levele. „Rajta Lőrincz Ernő feljegyzése: »Levelem akkor már nem juthatott el Várkonyba - a posta visszahozta. Csak négy évvel később olvashatta Fülcp, amikor fogságból való visszatérésem után elvittem neki az Eötvös kollégiumba.«" (582.) Recenzió helyett valami breviárium-féle kerekedett ki a Levelezésből, de erről tán nem csak a recenzens tehet. Maga az „anyag" kerekedett bármiféle értelmezés és elemzés fölé; érdekességével, szuverenitásával, fejedelmi magabiztosságával. Ami magyarázat kívántatik, azt fölényes bőséggel kínálják a mintaszerűen szerkesztett ./egylete*; s ha recenzensnek itt egyál talán feladata lehet, az csak ezeknek a jegyzeteknek az újra meg újra méltatása (és sűrű idézése). Ennyiben talán teljesítette feladatát a jelen recenzió. A levelek azonban, akár maga FL, megközelíthetetlenck. Mit kezdjen például az ember FL és Füst Milán véleménycseréjével a Magyar Csillagról Nem mondható, hogy nézeteik, bár elfogultak, elfogadhatat lanok. Az elfogadhatóság feltételeinek a vizsgálatához az.onban kötetnyi, meglehet több kötetnyi tanulmányhoz elegendő kutatás kellene. Messziről egyszerűbbnek látszik a FL-Illyés vagy a FL-Németh László levelezés elemzése, bár ez sem elégedhet meg a szokásos „kapcsolattörténeti" kere tekkel. És mindez még csak a mikrohistóriai aspektus; a mélyebb szintek kel, a lélek, a személyiség, a morál, a hit rejtélyeivel ugyan mit kezdhetne a recenzió? Nem ok nélkül tartózkodik minden ilyesmitől a jegyzetap parátus, amelynek egyebek közt ez is egyik nagy érdeme. De ha a recenzió is meg akarja őrizni ezt a kötelező tartózkodást, akkor lényegében az idézésre kell korlátozódnia, bár az idézetek válogatása, helyesebben a fenti szempontokból fontos részletek elhagyása önmagában is állásfoglalást jelent. De talán nem föltétlenül torzítást, vagy legalább nem sokkal nagyob bat, mint a jegyzet-apparátus. Hiszen a recenzió voltaképpen erre vonat kozik; a „breviárium" pedig, mint minden breviárium, csupán érdeklődést kíván kelteni a teljes szöveg iránt. (Vége)
