két elbeszélés HIVZI
SULEJMANI
KÖDÖK A m i k o r megszülettek, füst gomolygott. A z elődök története: ezer évszázad. E g y e s e k azt mondják, még több. D e mindegy. Amúgy s e m tudni semmit. A fontos az, hogy A j a k a h o l napban él, J a k meg a mában. P e d i g együtt születtek. E g y órában. E g y mással összenőve. Elválaszthatatlanul összenőve. K e t t e n egy testben: J a k és A j a k . És szépen indult, örömteljesen. Elégedetten növekedtek. De... — Miért rohansz előre, A j a k ? ! — Én meg úgy látom, hogy te késel, J a k . A z első felismerés. E g y k i s szétválás. E g y lépést tettek tovább. Azután: — Téged az illúziók v o n z a n a k , A j a k . — A k a r o d mondani, az eszmények, J a k ? — N e m tudom, m i az, A j a k . D e érzem, hogy v a l a m i előre húz. E g y kicsit k e l l e m e t l e n . . . — F u r c s a , J a k ! . . . Én meg azt érzem, hogy v a l a m i fékez. Sőt, gátol is.
A legszebb éveket éli együtt J a k és A j a k . Végül legénnyé serdültek. Egészséges, buzgó legényekké. S z e r e l m e s e k voltak az életbe. V a l a h o l találkoztak Gráciával. M i l y e n méltóságteljes járás! M i l y e n gyönyörű t e k i n t e t ! . . . A vékony fátyol alatt — a szépség bősége. — Ne légy közönséges, J a k ! — D e hisz csak rápillantottam, A j a k . — Igen, de szemtelenül, J a k . Mégis szépen éltek ők: J a k meg A j a k . C s a k e g y k i c s i t dünnyögtek. M a r a k o d t a k egymással. Mindegy, hogy a testük közös volt. És a s z e mük i s .
— Nézd ezt a tülekedést, A j a k ! . . . G y e r e , szerezzünk v a l a m i t ! — Ne légy mohó, J a k ! — D e kellemesebb lesz az életünk, A j a k ! . . . M i n e k kínlódjunk?! A j a k a messzeségbe nézett. Elmerülten . . . Elbűvölte v a l a m i , n e m is hallgatott oda. N e m egyesül az egyesi thetetlen: az élet a máért és az élet a h o l n a pért. A rés e g y r e tágult közöttük. J a k és A j a k azonban ismét szeretik egymást. És együtt élnek. M i n d egy, hogy még s e m m i b e n s e m tudtak megegyezni. V a l a h o l megpillantottak egy nyomorultat. — Segíteni k e l l n e k i , J a k ! — U g y a n már, A j a k ! . . . M i közünk másokhoz? — N e légy l e l k e t l e n , J a k ! Még sohasem értettek egyet. És sohasem mondták ki együtt: igen. S o h a s e m közösen: n e m . J a k rabolni i n d u l . A j a k e l l e n k e z i k . J a k h a z u d n i próbál. A j a k megfeddi. J a k meg a k a r j a szegni ígéretét. A j a k n e m egyezik b e l e . . . E g y r e nagyobb a nézeteltérés közöttük, pedig ők egy lény. És mégis, továbbra is együtt mentek. Éveken át elválaszthatatlanul. Pedig zavarták egymást. És m a r a k o d t a k is dühükben. - — T e ostoba vagy, A j a k ! . . . N e m v a g y igaz ember. Ezúttal s e m váltak külön. És ismét együtt mentek. A k a r v a - a k a r a t l a n . M e r t a testük közös volt. És a szemük is. A z élet pedig kellemes, szép. E z a m a i és az a h o l n a p i is, m i n d a kettő vonzó, h a mentes a kínoktól és a nehézségektől. — N e h e z e m r e esik gyalog m e n n i — mondta v a l a h o l J a k . — N e m könnyű — tette hozzá A j a k . — L o v a g o l j u k meg azt az alakot ott! J o b b lesz nekünk — j a v a s o l t a Jak. — N e k i mfcg rosszabb — vágta v i s s z a A j a k . — De furcsa vagy, A j a k ! — N e légy igazságtalan, J a k ! Kínjában kitört: — T e inkvizítor vagy, A j a k ! — T e meg egy goromba fráter, J a k . C s a k a mának élsz. — D e m i az, hogy h o l n a p ? — j a j d u l t f e l . — A tegnapról már tudok. — A holnap az élet, J a k . Hatalmába kerítette a kétségbeesés. — T e s e m m i t s e m látsz, A j a k ! . . . A z élet m a v a n ! M a , A j a k ! — A m a dzsungel, J a k . M i k o r fogod ezt megérteni? — T e őrült v a g y , A j a k ! . . . N e m megyek többé veled. — Légy türelmes, J a k . — M e n j tőlem, k o m o l y a n mondom. — Légy türelmes, J a k . — M e n j , érted?! M e n j ! A j a k észrevette a gyűlöletet. És ettől elszomorodott. Sőt kétségbe esett. Végül is egy n a g y - n a g y kiábrándulás fogta e l . Sokáig h a l l g a t t a k . És m a g u k elé meredtek a földre. És gondolkodtak. — Jól v a n , J a k ! . . .
Megyek!
gondolkodtak,
Hangjában remegés. Szemében könny. J a k elszomorodott. Fájdalmat érzett. Végtelen magányt. — Mégis m a r a d j , A j a k ! — N e m , n e m , J a k . Én elmegyek. Nélkülem könnyebb neked. — D e így tönkre fogsz m e n n i , A j a k . . . M a r a d j v e l e m . — N e m , J a k . Jobb, h a elmegyek. Amúgy is m e g h a l u n k végül. A vég egyaránt szomorú. — N e tedd ezt, A j a k . Legyünk ismét együtt. Jobb lesz mindkettőnk nek. — N e m érdemes, J a k . A m a és a holnap n e m mehet együtt. Én már látom. — D e hisz ők egymás mellett v a n n a k , A j a k . A holnap m i n d i g mává lesz. E z az igazi élet, A j a k . — Hogyhogy n e m értesz m e g , J a k ? . . . Én n e m a k a r o k így, értsd meg már egyszer. A z t kívánom, hogy a m a holnap legyen. C s a k a holnap az igazi szépség. J a k és A j a k n e m egyezett meg. Akár az őseik, kezdettől fogva. A j a k folyton a holnapot szerette, J a k pedig a mát. És mégis . . . — H a l l g a t n i fogok rád, A j a k . Biztosítalak erről. És eltökélten követni foglak, bármi i s érjen b e n n ü n k e t . . . Legyünk együtt! És még egyszer elválaszthatatlanul e l i n d u l t J a k és A j a k ! És együtt élték az életet. És együtt vánszorogtak benne. És folyton veszekedtek, v e s z e k e d t e k . . . a viszontagságokban, a megpróbáltatásokban. Még sok éven át. D e — egy n a p o n J a k torkon ragadta A j a k o t . És szorongatta, fojto gatta. És ő eltorzult, elkékült. Végül erőre kapott, és utolsó erejével e l lenállt. Kavarodás k e z d ő d ö t t . . . Végül — gyenge rándulás: J a k m e g g y i l k o l t a A j a k o t . És önmagát is v e l e együtt. M e r t . . . a test közös volt. És a z élet is. Ismét e m e l k e d i k a füst. A füstből — új J a k és A j a k k e l e t k e z i k . Áll az öröm . . . Számos vidám évet éltek együtt. Azután megértek. És ismét szétsza k a d t a k mára és h o l n a p r a . És ismét veszekedtek. E g y n a p o n ez a J a k is megölte A j a k o t . És ismét felemelkedett a füst. Belőle — a következő J a k és A j a k . Még egyszer kitört az ö r ö m . . . Utána szomorúság. Azután füst. M a j d öröm . . . Szomorúság. Füst.
Á R N Y A K A FEDÉLZETEN — . . . N e m talál, u r a m , bizonyos hasonlóságot e zene és a tengeri h a józás között? N e m ? . . . Kár! Én, látja, igen. F u r c s a ezeknek a m a g y a r cigányoknak a muzsikája. E l r a g a d j a , meghódítja az embert. Lám, most is úgy r i n g o k benne, m i n t v a l a m i csónakban . . . H i s z önt is bizonyára
elkábítja ez a bő hangáradat, igaz? Én már szinte feloldódom a höm pölygő a k k o r d o k n a k ebben a tengerében, u r a m . Szétfoszlok, a legkisebb r é s z e i m r e . . . D e már ön is érzi, hogy belemerülünk v a l a m i boldogságba. H o g y elernyednek a z idegeink, hogy megnemesednek a gondolataink. Lám, csupa jósággá változtunk. Örökkévalóságra méltó jósággá, t e r mészetesen. És most a z egész világ csaik barátunk, barátunk, barátunk . . . Lám, u r a m , mégis o l y a n ez, nemde, m i n t h a egy kirándulás lenne a csendes, széles, nagy tengerre? M i n t h a mégis egyezne egymással a kettő, nem? P e r s z e , persze, f u r c s a a m a g y a r cigányoknak ez a z e n é j e . . . És most? Vigyázzon most! N e m v a g y u n k - e máris a felkorbácsolt hullámok örvényében, u r a m ? H i s z e z a szenvedélyes ütem o l y a n bolondul r a g a d magával, úgy f e l k a v a r és összevissza dobál b e n n ü n k e t ! . . . M i n d e n apró részünk, lám, megfeszül, megrövidül. Ó, ó, m i n d e n összesűrűsödik, tö mörül b e n n ü n k . . . M i l y e n pokoli szenvedély! N e m érzi már, hogy össze k e l l e n e törnie mindent, a m i a keze ügyébe kerül, u r a m , hogy ugrálnia kell? . . . Lát-e v a l a m i mást önmagán, önmagán, önmagán kívül? . . . Hát n e m v i h a r ez, u r a m ? I g a z i v i h a r a reménytelen nagy t e n g e r e n . . . És mégis, mindez csak zene, természetesen. E z e k n e k a m a g y a r cigányoknak a kábító zenéje. Átélt-e v a l a h a is i l y e n i z g a l m a k a t , u r a m ? Bárhol és bármely tengeren? V a g y a szárazföldön, m i n d e g y . . . Átélt v a g y nem? Mégis átélt! Látom az arcán. Ön csak n e m emlékszik rá. Igen, ön csak n e m emlékszik rá. — S z e r e t nézni, mondhatnám. — ó , i g e n ! . . . D e higgye e l , u r a m , ez o l y k o r n e m különbözik a h u nyorgástól. Csodálkozik? P e d i g téved. H i s z látni fontos, n e m pedig nézni! A fényképezőgép is t u d v a l a h o g y a n nézni. D e lát-e v a l a m i t ? . . . S z o morú dolog, u r a m , o l y a n s z e m m e l nézni, a m e l y n e m lát. S z e m m e l , a m e l y n e m hatol át. M e r t látni, az a művészet. Látni és n e m n é z n i . . . Tágra n y i t j a a szemét? E z izgat. És örömet okoz, higgye e l . Ön, úgy látszik, látni is tud, u r a m . E l i s m e r i , hogy n e m egykönnyen t a n u l t a m e g . H a n e m emlékszik-e v a l a m i r e gyermekkorából? H i s z a z e m b e r a k k o r a leggyönyörűbb, a m i k o r még fiú, ön is t u d j a . Bizonyára szerette a k i s zászlókat és az egyenruhákat i s , nem? . . . A dobpergés ütemére lépke dett, háborúsdit játszott. — A világon m i n d e n kisfiú szeret így játszani. — I g e n , i g e n . A világon m i n d e n kisfiú szeret így játszani. Természe tesen v a l a m i k o r én is kisfiú v o l t a m . Játszottam és szerettem mindezt. Hallja csak: trampara, trampara, trampara, tramp! B r r r , brrr, t r a m p a r a , t r a m p ! . . . Igen, u r a m , g y e r m e k k o r o m dobpergésének ez a v i s s z h a n g j a m a is a fülemben zúg. Valószínűleg önnél is így v a n , nem? És m i n d e n e g y k o r i fiúnál is, meg vagyok róla győződve. N e m i s csoda! M i egykor m i n d a n y i a n c s i n t a l a n k a m a s z o k voltunk. M i n d a n n y i a n egyfor mán játszottunk. Később azonban felnőttünk, persze. Legények l e t tünk, büszke harcosok . . . ö n talán volt v a l a m i háborúban is. Igen, igen, kétségtelenül volt v a l a m i háborúban. Tágra n y i t j a , látom, a s z e m é t . . . Ügy látszik, csodálkozik v a l a m i n . T i s z t volt v a l a m i háborúban, bizo nyára . . . És megölt v a l a k i t , b i z o n y á r a . . . Lám, félrenéz! Miért néz félre, h a . . . — N e m szeretek erről beszélni. — Szóval megölt v a l a k i t ? — N e m szeretek erről beszélni, m o n d t a m már.
— D e az istenért, miért t i t k o l j a ! ? . . . Hová szökhet a szem a láncból? — M i n d e n k i gyilkolt. — Hát persze. M i n d e n k i gyilkolt. íme, egy jó mentség. — És ön? . . . S o h a s e m volt v a l a m i háborúban? — Ó, i g e n ! Ó, i g e n ! . . . És nemcsak egyben. — És talán ölt i s ? — Megismétlem a z ön s z a v a i t : m i n d e n k i ölt. — Tehát zárt kör. — Éppen a z t a k a r t a m , hogy ezt m o n d j a . — Hát a k k o r n e m túlságosan szomorú ez, m i t gondol? — N e m c s a k szomorú, u r a m . E g y i l y e n kiúttalanság a t r a g i k u m i g a z i tökéletessége. Ezért mondom önnek, ostobaság nézni csupán. — A z t hiszem, eleget beszéltünk erről. — D e hát miért ne látnánk azt, amit nézünk, az istenért!? . . . Én már n e g y v e n éve küszködök ezzel, higgye e l . És e r r e , b e i s m e r e m önnek, egy egészen jelentéktelen apróság késztetett. Nézze m e g : egy egyszerű, szürke irón. M i l y e n jelentéktelenség!... E g y d a r a b k a palavessző. És addig, u r a m , mégis csak néztem. És gőgösen tapostam a földet, a m e l y még hálásnak is látszott n e k e m , amiért taposom. Ó, ó, hogy m e n n y i r e n e m látszik s e m m i a gőgtől és az erőtől. S e m m i , é r t i ! . . . A tábornokok ról természetesen t u d t a m . És ők i s tudtak rólam, természetesen. V a l a h o l v a l a m i k i s szám v o l t a m n e k i k . Parányi tétel v a l a m e l y i k k o p a s z v a g y szép frizurájú fej k a t o n a i számításában, mindegy. És e g y n a p o n e g y e n ruhává váltam. Közönséges katonai egyenruhává. Szürkévé v a g y h a muszürkévé, ez már n e m fontos. H i s z v a l a m i k o r ön ás mindenképpen e g y e n r u h a volt. És ölt. H i s z mindenfélét csinált, igaz? N e m érezte már többé, h o g y m i a szörnyű, és m i n d e n közönséges és egyszerű v o l t szá mára. És fájdalmat okozott, u r a m . T e l j e s e n nyugodt l e l k i i s m e r e t t e l . És n e m undorodott ettől. És n e m gyötörte az, hogy i l y e n esztelenül o l t j a k i mások é l e t é t . . . I g e n , és m a mégis a z t m o n d j a önmagának: ember. A z t a k a r j a talán m o n d a n i , hogy a tábornokok parancsoltak, a katonák öltek. Bűnös tehát n i n c s . M i n d e n k i szabályszerű. Mindez csak szolgálat volt, futószalagon... — Ön, gondolom, túlságosan szigorú. — Először önmagam iránt, u r a m ! . . . Aztán meg boldog v a g y o k . B o l dog azért, m e r t o l y k o r joggal lehetek f a r k a s . A k k o r , a m i k o r üldöznek, természetesen. És a k k o r v a d u l h a r a p o k . Véresen védekezem, hogy t u d j a . . . Egyébként n y u g o d t v a g y o k . S z e r e t e m a világot, és c s a k m a g a mat eszem, a m i k o r valamiért bűnös vagyok. — B e i s m e r i talán, hogy ez is fájdalom. — T a g a d h a t a t l a n u l , u r a m . D e az enyém. A z enyém, és b e n n e m v a n . Ettől s e n k i n e k s e m m i j e s e m fáj. — A z e m b e r i e l v e k g y a k r a n mégiscsak frázisok, azt h i s z e m , e l i s m e r i . — Ó, u r a m , c s a k tudná, m i l y e n n a g y igazságot mondott k i ! . . . C s a k azt n e m tudom, hogy eléggé tudatában v a n - e ennek. I g e n , i g e n , az e l v e k v a lóban frázisok, u r a m . A z emberek csak addig szolgálnak n e k i k , amíg szá m u k r a személyesen hasznosak. És ebben v a n , lám, a komédia gyökere. — — — —
Folytatná-e a mesét az irónról? Érdekli? . . . H i s z v i g a s z t a l a n u l szörnyű, higgye e l . Mégis, folytassa. V o l t talán egy húgocskája, nem?
— Régen volt, a m i k o r megölték. — Katonák, ugye? — Igen, pont ők. — M m m . . . igen, h a n e m . . . izé . . Meséljen el v a l a m i részletet, h a emlékszik. — Hát, n e m tudok éppen sokat. Reggel volt, jól emlékszem. A várost felgyújtották. S o r r a g y i l k o l t a k . Megtorlás, mondták. — Ó, ó, jobb, h a e l h a g y j a , u r a m ! — ö n kérte, úgy gondolom. — Igen, i g e n , de t u d j a , gyengék az idegeim. — Sajnálom, de mégis, h a l l j a c s a k : az irónt a markában szorongatta . . . — N e m o n d j a tovább, kérem. — És iszonyúan sikoltozott, hogy megvédje anyját. — Elég, elég! N e m hallgatom. — Ügy látom, önt ez túlságosan felizgatja. — Még m e n n y i r e , u r a m ! — Sikoltozott és belekapaszkodott a katonák zubbonyába, rácsimpasz kodott a z s e b ü k r e . . . — H a g y j a abba e z t a kínzást! — És végül átdöfve lehanyatlott. L e z u h a n t összetiport palatáblája mellé, a m e l y egyetlenegy szóval volt teleírva: m a m a , m a m a , m a m a . . . — Elég, könyörgöm! — A z a n y j a pedig már halott volt. M i n t h a a szók rúgta v o l n a e l magától, egy ugrással a hajókorlátnál termett. A z előtte elterülő végtelen térségben k e r e s e t t menekvést, m e g nyugvást. Azután odalépett a másik is. Sokáig h a l l g a t t a k egymás m e l lett. Végül sétálni k e z d t e k a hajó hosszában. Azután ismét leültek. — Azóta, u r a m , i g y e k s z e m n e m csak nézni. Valójában attól a naptól kezdve, a m i k o r katonazubbonyom zsebében megtaláltam ezt a diákiTÓnt. D e n e m álltam meg ennél. A k a r t a m , hogy mások is lássák, ne c s a k nézzék, u r a m . És a z e m b e r e k különcnek neveztek e l , képzelje. S a m i még rosszabb, azt kezdték suttogni, hogy bolond vagyok . . . I g e n , u r a m . E z t a suttogást h a l l o t t a m m a g a m körül. P e d i g én, higgye e l , n e m v a g y o k bolond. S e n k i t s e m támadok, még kevésbé s a n y a r g a t o k . Egyedül csak kétszeresen adom v i s s z a az ütést. — Kérem, folytassa ismét az irónról. — Ügy gondolom, m i n d e n t e l m o n d t a m . — H o g y a n ? ! . . . N e m h a l l o t t a m a végét. — Hát n e m érti? A z irón a z ön húgócskájáé volt. — M i ? ! . . . ö n ölte meg a k i s L i l i t ? — N e m én> u r a m . — D e hisz most mondta. — A k i s L i l i t az e g y e n r u h a ölte meg. — Ő, b o r z a l o m ! . . . Hát az e m b e r e g y e n r u h a , a z ördögbe i s ? ! — Kifogásnak, i g e n , u r a m . — Szörnyű, s z ö r n y ű ! . . . H a l l j a , ön már undorító számomra! ö n g y i l kos . . . és e m e l l e t t c i n i k u s i s . — És ön? . . . S o h a s e m ölt, ebben az utolsó háborúban, m o n d j u k ? — Harcos voltam. — Védekezett? V a g y talán hódított? — Egyenruhát v i s e l t e m .
— Egyenruhát viselt? — Igen. — H a h a h a ! . . . Ó, ó ! . . . H a h a h a ! . . . Ó, h a h a . . . Különös, s z i n t e tébolyult nevetés fogta e l . Nevetés, a m e l l y e l e g y i d e jűleg zokog és m a r . Kétségbeesett nevetés . . . És a m i k o r végül m e g n y u godott hosszú, g y i l k o s pillantást vetett társára. M a j d hozzátette: — K e v e s e t törődik a s z a v a i v a l , u r a m . Túl keveset. E z kétségtelenül csökkenti a tekintélyét, csak hogy t u d j a . . . H o g y a n i s nevezhetett engem g y i l k o s n a k , a m i k o r , lám, ön is az e g y e n r u h a mögé b ú j i k ? ! . . . Ó, ó, m i l y e n nevetségesen n y o m o r u l t i s az ember, a m i k o r róla v a n s z ó ! . . . H i s z , u r a m , a g y i l k o s o k v a g y az emberek v a g y a z egyenruhák. A következetes séget talán m e g k e l l őrizni. A z én Bememért n e m az egyenruhát hibáz tatom. — B e m e t mondott?! — ö n talán i s m e r t e ? — N e m , v a l a m i véletlen lehet. — Mondana valamit? — Miről? — Erről a véletlenről? — Apróság a háborúból. — Szívesen hallanám. — S e m m i különös, higgye e l . És n i n c s is k e d v e m hozzá. — Mégis kérem. — Hát jól v a n , végül i s , elmondom, h a már a k a r j a . V a l a m i nehéz, szinte reménytelen menetelésen v o l t u n k . A z emberek éhesek voltak, át voltak f a g y v a . Egészen kimerültek. T u d j a m a g a i s , h o g y a n néz ez k i . És e g y s z e r r e csak — támadás! N y o m b a n lefeltudtunk a hóba, és h a r c b a b o csátkoztunk. E g y i k társam, látom, az előtte levő tuskóba lő. Képzelje, m i l y e n támadás! Körülötte p o r z i k a hó a golyóktól, ö m e g a fehérségből kimeredő k o r h a d t tuskóba lövöldözik. H i s z e z e g y f a ! — kiáltok oda n e k i . Nézz b a l r a , o n n a n l ő n e k ! . . . D e hiába. Ö továbbra i s görcsösen a tuskót lövi. C s a k tudná, m e n n y i r e sajnáltam. E m e l l e t t a l i g tartotta m a gát egy szakadék szélén. Kétszeres b a j , képzelje e l . Végül megpróbáltam megközelíteni, hogy segítsek n e k i v a l a h o g y . S a j n o s , n e m értem e l . T a lálat érte, és n y o m b a n l e z u h a n t a szakadékba. Ezután szörnyen feldü hödtem. Dühösen h a r c b a kezdtem a gyilkosával, és h a m a r o s a n e l h a l l g a t tattam. H a l l g a s s a csak m e g ezt a részletet a levélből, a m e l y e t nála t a láltam. „ . . . T e g n a p m i n t v a l a m i kisfiú a munícióval játszottam, m a m a . T e g nap, a m i k o r az ütközet előtt bőven k a p t u n k belőle. Azután géppuskám töltény tárait töltöttem, és rátok gondoltam. És mindjárt e l is szomorod tam. H o g y m i m i n d e n r e n e m gondoltam, m a m a . Képzeld, a muníció a tied volt. Abból a gyárból, ahol dolgozol. O l v a s o m r a j t u k a P U P 505-öt, és a l e g r o s s z a b b a k a t s e j t e m . . . N e m , n e m vagyok gyáva, ne gondold. C s a k szomorú v a g y o k a z álmaim m i a t t , m a m a . Szomorú, m e r t . . . itt így mészároljuk egymást. R o s s z a b b a k v a g y u n k a farkasnál, hogy t u d j a d . K o m o l y a n m o n d o m ezt, m a m a . H i d d e l , k o m o l y a n m o n d o m . . — D e o l v a s s a m a g a , az lesz a legjobb. A reszkető kéz elfogadta a levelet. A tekintet n y o m b a n futni kezdett sorról s o r r a . A papír egyre erősebben reszketett. Végül e g y hosszú, fél beszakadt sóhaj jelezte a véget.
— Megölte a fiamat, u r a m . így hívták. — L e h e t e t l e n , l e h e t e t l e n ! . . . E z v a l a m i másik B e m volt. — N e m , n e m . Efelől s e m m i kétség. Jól i s m e r e m a kézírását. Ezenkí vül a n e v e k i s i t t v a n n a k . Valamennyiünk n e v e , a k i k e t a levélben üd vözöl. A vihair a víztömegeket hömpölygette. A hullámokat a hajó testéhez vágta, kettétörte, üdvözletként a fenyegető éjhez. A h a t a l m a s óceánjáró célja felé sietett. A z irány délkelet v o l t a csillagok s z e r i n t . A fedélze ten s e n k i s e m járt. C s a k két t i t o k b a n elszakadt árny vitázott epésen, miközben testük k e l l e m e s e n heverészett az utasfülkében, és könyveket olvasott. Hornyik
György
fordításai
