A fantom Obama-doktrína – Az amerikai külpolitikai doktrínák hosszú múltja és kérdéses jövője Peterecz Zoltán
K
ét amerikai patrióta beszélget: – Mit hallok? Nem hiszel a Monroe-doktrínában? – Hazugság. Sose mondtam, hogy nem hiszek benne. Igenis, hiszek benne. Ez szabadságunk palládiuma. Életemet adnám a Monroe-doktrínáért. Mindössze annyit mondtam, hogy nem tudom, mit jelent.1 „A doktrína egy absztrakt elv; kiterjesztését és megfogalmazását tekintve szükségszerűen korlátlan és homályos; egy metafizikai kijelentés. Sosem igaz, pontosan azért, mert korlátlan.”2 „Az Obama-doktrína olyan, mint a Szent Grál. Sokan kutattak utána az egész világon, és egy sor teória született arról, milyen is valójában. De a keresés véget érhet, mert az Obama-doktrína nem létezik – és ez jó.”3
Bevezető 2008 novembere sok szempontból vízválasztó volt az Egyesült Államok történelmében. Barack Obama megválasztásával egy olyan férfi került az elnöki székbe, aki – legalábbis apai ágon – afroamerikai származású volt. Ezzel véget ért George W. Bush elnök korszaka. Ráadásul Obamának sikerült megnyernie a 2012-es választásokat is, így összesen nyolc évig lehet a Fehér Ház lakója és a világ legnagyobb hatalommal rendelkező politikusa. Ez sok mindenre lehetőséget ad, mind a bel-, mind a külpolitikában. A fiatalabb Bushnak a 2001. szeptember 11-i terrortámadásra adott első válasza még pozitív visszhangra talált a világon, azonban a 2003-ban Irak ellen indított háborúja talán soha nem látott Amerika-ellenességet váltott ki, az ellenséges és a szövetséges államok politikai és civil közegeiben egyaránt. A hírhedtté vált Bush-doktrína – azaz 84
Külügyi Szemle
A fantom Obama-doktrína
a fenyegetésnek vélt országok ellen végrehajtandó megelőző csapás a nemzetbiztonság érdekében – bélyeget sütött az Egyesült Államok külpolitikájára. Az elgondolás mögött sokan amerikai birodalmi vagy hegemón törekvéseket véltek felfedezni. Obama megválasztásakor mindenki joggal számíthatott arra, hogy az újdonsült demokrata elnök változtat ezen az állapoton. Nem volt ez meglepetés, hiszen kampányában folyamatosan támadta Bush külpolitikáját és természetesen belpolitikáját is, és megígérte, hogy amint a Fehér Ház lakója lesz, változtat a dolgokon. Kézenfekvő volt tehát, hogy az új elnök egy új külpolitikai irányelvvel áll elő, amely meghatározza hazájának a nemzetközi színtéren való fellépését, és megszabja a prioritásokat, amelyek kijelölik az új irányt. Mindenki várta az Obama-doktrína megszületését. Mi is valójában egy doktrína, azaz egy külpolitikai vezérelv, különösen az amerikai politikai használatban? A latin eredetű szó egy olyan hitet vagy hit-, elv-, illetve eszmerendszert jelent, elsősorban politikai vagy vallásos értelemben, amelyet egy adott csoport elfogad.4 A doktrínák jellemzője, hogy tanítás útján terjednek. E tanítás eredhet korábbi gyakorlatból vagy a kormányzat alapvető külpolitikai irányelveiből. Ez utóbbi különösen igaz az Egyesült Államokra, ahol a mindenkori elnök fogalmaz meg külpolitikai vezérelveket a nagyközönség számára, és ahhoz általában katonai stratégia is párosul. Amerika esetében ezek az elnöki doktrínák jellemzően olyan nemzetközi krízishez kapcsolódnak, amelyet szorosan kísér a nemzetbiztonsággal kapcsolatos felfokozott aggodalom. Ehhez még hozzá lehet tenni, hogy az amerikai elnökök által kinyilatkoztatott külpolitikai vezérelvek tipikusan egyoldalúan születnek meg. Ez azt jelenti, hogy a más nemzetekkel való egyeztetés igénye nélkül hozzák meg őket, és jellemzően szabad kezet biztosítanak az Egyesült Államoknak a jövőbeni döntéshozatalban. Emellett gyakran széles felületet fednek le, idealisztikusak és – legalábbis az amerikaiak számára – egyetemesek, így megkérdőjelezhetetlenek. Technikai szempontból egy doktrínának kell alárendelni egy bizonyos stratégiát, amit aztán számos megfelelő, egy cél felé terelt taktikai lépésnek kell erősítenie. Ezeket sokszor hangzatos közhelyekkel kommunikálják az amerikai társadalom és a külvilág felé. Erre azért van szükség, mert az irányelvet – csúnya kifejezéssel élve – el kell adni, vagyis meg kell értetni az emberekkel annak lényegét és pozitívumait. Ehhez legtöbbször egyszerű formában kell tálalni a néha nagyon is komplikált dolgokat. A doktrína felett lebeghet egyfajta vízió arról, milyen is legyen a világ. Egy doktrínának evidens módon meg kell fogalmaznia, milyen célt kíván elérni és milyen prioritásokat tűz ki. Krízis nélkül nehéz feltételezni, hogy szükség van a doktrínákra – csakis akkor lehet egy doktrínát megalkotni és az amerikai társadalommal elfogadtatni, amikor a nemzetbiztonságra egy vélt vagy valós veszély leselkedik.
2014. ősz
85
Peterecz Zoltán
Az amerikai külpolitikai doktrínák rövid története Az amerikai külpolitika történetében komoly és régre visszanyúló gyökerei vannak az elnöki doktrínák kihirdetésének.5 Noha az első ilyen jellegű – és később doktrínának elnevezett – elnöki kinyilatkoztatás 1823-ból származik, az alapokat már a legelső és ma is hatalmas tiszteletnek örvendő elnök, George Washington lefektette. A briteknek és más európai országoknak a franciák ellen folytatott háborúskodása a fiatal és sérülékeny Egyesült Államok számára remek és egyben kényszerű alkalmat jelentett arra, hogy külpolitikai állásfoglalást fogalmazzon meg, legalább annyira a saját polgárai felé, mint az érintett két európai hatalom irányába. Washington 1793-as kinyilatkoztatásában a hangsúlyt a semlegességre fektette. Ez egy józan, reálpolitikai megnyilvánulás volt, hiszen a függetlenségét csak néhány évvel korábban kivívó ország rengeteg nehézséggel találta magát szembe a saját háza táján. A győzelemmel végződött függetlenségi háború óta eltelt tíz évben az ország túl volt egy életképtelen alkotmányon, belső – a tizenhárom állam közötti kereskedelmi – viszályokon és zendülésen. A legkevésbé sem hiányzott, hogy valamelyik erős európai hatalmat magukra haragítsák azzal, hogy annak ellenfelét segítik. A Washington-féle semlegességi nyilatkozat hosszú időre lefektette azt a külpolitikai elvet, miszerint az Egyesült Államok távol marad a romlott és veszélyes európai hatalmak közti konfliktusoktól. E gondolatot Washington az 1796-os, híres búcsúbeszédében konkrétabb megfogalmazásban adta honfitársai tudtára. Öt évvel később Thomas Jefferson az első beiktatási beszédében gyakorlatilag ugyanezeket a gondolatokat visszhangozta, amikor az Egyesült Államokat attól óvta, hogy európai szövetségi kapcsolatokat építsen ki magának. Ezek az első külpolitikai kinyilatkoztatások szilárd elvi alapokat jelentettek a következő hosszú időszakban. Az Egyesült Államok a szabad kereskedelemben hitt, és ezt akarta az Európával való kapcsolataiban az alapvető pillérnek tudni. Viszont a monarchikus berendezkedésű öreg kontinenssel politikai értelemben semmiféle közösséget nem akart vállalni, mert fiatal demokráciáját féltette a korrupt európai gyakorlattól. Az 1803-as „louisianai vétellel” az ország megkétszerezte a területét, majd miután a britek ellen vívott 1812-es háború a status qou ante bellummal zárult, viszonylag nyugodt periódus köszöntött az amerikaiakra, mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból. Ez a nyugodt időszak azonban nem sokáig tartott. Európa közép- és dél-amerikai gyarmatai egymás után kiáltották ki a Spanyolországtól, illetve Portugáliától való függetlenségüket. Az amerikaiak ebben részben a saját példájuk terjedését látták, ugyanakkor féltek attól, hogy más európai hatalmak esetleg újbóli gyarmatosítással kísérleteznek. Így eljött az idő arra, hogy az Egyesült Államok a világ, pontosabban Európa tudtára adja, hogyan is gondolja a nemzetközi jövőt és abban saját szerepét. Sok szempontból a reálpolitikus külügyminiszteré, John Quincy Adamsé az érdem, hogy 1823-ban megszületett a Monroe-elv. Ez az elnöki 86
Külügyi Szemle
A fantom Obama-doktrína
kinyilatkoztatás mindenképpen mérföldkő volt az Egyesült Államok történelmében. Több főbb, egymással szorosan és logikusan összefüggő pontban fogalmazta meg, hogyan is tekint az amerikai kormány a jövőbeni (össz)amerikai–európai kapcsolatokra. A lényeg az volt, hogy míg az Egyesült Államok távol tartja magát az európai politikai rendszertől, amely alapvetően különbözik az amerikai republikánus modelltől, elvárja, hogy az európai monarchikus hatalmak ne próbálják meg katonai erővel igájuk alá hajtani a gyarmati béklyókat frissen levetett országokat. Ugyanis az Egyesült Államok minden ilyen kísérletet a saját nemzetbiztonságára veszélyt jelentő jelként fog értékelni, amelyre megfelelő választ lesz kénytelen adni. Az amerikai haderő korántsem volt abban a helyzetben, hogy egy európai hatalommal felvegye a versenyt, noha az Atlanti-óceán természetes védőbástyát jelentett számára. A magabiztos kijelentés mögött sokkal inkább az a felismerés húzódott meg, hogy az európai hatalmak távoltartása egybeesett a brit érdekekkel. Valójában először a britek hozakodtak elő az ötlettel, amelyet egy angol–amerikai közös nyilatkozatnak szántak, de az amerikaiak ezt visszautasították, és egyedül hirdették meg az elvet. A britek hiába bosszankodtak, ők is tudták, hogy saját katonai erejük pontosan elég visszatartó erő lesz bármely európai hatalomnak, nehogy komolyabban kacérkodjon egy, az amerikai kontinensen folytatandó újbóli hódítás gondolatával. Az amerikaiak pontosan erre alapozva merték megtenni a nyilatkozatot. A Monroe-elv sok fontos alapot rakott le a jövővel kapcsolatosan. Először is, megalapozta azt a későbbi szokásjogot, hogy az elnök hivatott az ország külpolitikájának meghatározására.6 Az 1890-es évektől, azaz amióta az Egyesült Államok kilépett a nemzetközi színtérre, ennek egyre nagyobb jelentősége lett. Másodsorban ez a doktrína jó száz évre meghatározta az amerikai külpolitikát. Néhány évtized elteltével már úgy utaltak a Monroe-elvre, mint kőbe vésett isteni kinyilatkoztatásra, amelynek megkérdőjelezése hazafiatlan magatartást jelent. Továbbá azzal, hogy James Monroe nemzetbiztonsági kérdéssé emelte az országtól délre fekvő terület és az európai hatalmak közti kapcsolatot, előrevetített egy később markánssá vált amerikai nézetet: Latin-Amerika az Egyesült Államok hátsó udvara, ahol az USA különleges előjogokat élvez. Szintén érdemes megemlíteni, hogy a felmerült helyzetet és annak a nemzetbiztonságra gyakorolt esetleges fenyegető hatását messze túlreagálta az amerikai kormányzat, és ezzel újabb mintát adott a későbbi elnökök és tanácsadóik számára. A brit felajánlás visszautasítását követő egyedüli kinyilatkoztatás pedig elindította azt az unilateralista vonalat az amerikai külpolitikában, amely oly jellemzője lett az egész 20. századnak és a 21. elejének is. Végezetül ki kell emelni az amerikai állampolgárok tömegére gyakorolt „tanító” hatást is. A szintén George Washingtonnal kezdődött hagyomány alapján a sokszor apafigurának tekintett elnök megmagyarázza a választóknak, hogy miért fontos egy adott külpolitikai irányvonal. Ezt aztán a közvélemény széles körben elfogadja, magáévá teszi, és már-már vallásos hittel ragaszkodik hozzá. Ez azonban rámutat egy 2014. ősz
87
Peterecz Zoltán
másik jellemzőre is; nevezetesen: hogy a doktrínák dogmatikusak. Noha kijelölik az irányt, ahhoz túlságosan ragaszkodnak – így a pragmatizmusáról híres Amerika kevésbé tud rugalmas lenni a külpolitikában. Erősebb szavakkal azt lehet mondani, hogy egy külpolitikai vezérelv képes a nemzetet ideológiai börtönbe vagy kényszerzubbonyba zárni, amelyből nehéz a szabadulás. A lassú tempójú 19. században különösen igazak voltak a Monroe-elvvel kapcsolatos fenti megállapítások, de a 20. század kezdete óta eltelt időszak bőségesen igazolta, hogy azok többsége a felgyorsult korban is helytálló. Az Egyesült Államok megjelenése a nemzetközi színtéren, amely szorosan összefüggött a megnőtt hatalmi pozíciójával, egyre inkább előtérbe helyezte a külpolitikát. Az amerikai gazdaság és termelés felfutása, az azzal együtt jelentkező és az országon kívülre irányuló ambíciók, a világ hatalmi struktúrájának átrendeződése, a tömegkommunikáció, a közlekedés és a hadiipar fejlődése mind azt jelentették, hogy a kor amerikai elnökeinek reagálniuk kellett az új kihívásokra. A Monroe-elvben meghirdetett Európától való távolságtartás és LatinAmerikára való koncentrálás már nem mindig volt kielégítő válasz, sokszor új elemeket kellett bevonni. Ez nem jelentette azt, hogy minden elnök új irányelvvel hozakodott volna elő. Ennek alapvető magyarázata az, hogy nem volt egyszerű vagy bölcs dolog Monroe árnyékából kilépni. Sokan feltétlen hittel viseltettek a Monroe-elv iránt, és az abban lefektetett elveket mind a választók, mind a hatalmat gyakorlók hasznosnak és irányadónak tekintették a maguk számára. Pontosan ezért, amikor valamelyik elnök jelentős külpolitikai nyilatkozatot tett, abban sokszor nem ismerték fel az új elemet, illetve – az „eladhatóság” kedvéért, vagy mert ő maguk is elhitték – a kinyilatkoztatók is a Monroe-elv köpönyegébe csomagolták a külpolitikai céljaikat. Így például, amikor Theodore Roosevelt 1904-ben előállt azzal az amerikai követeléssel, hogy Latin-Amerikában az Egyesült Államok érvényesíthesse a „nemzetközi rendőrszerepre” vonatkozó jogot, Roosevelt-doktrína helyett „csak” a Monroe-elv Roosevelt-kiegészítéséről beszéltek. Ez persze nem von le semmit annak fontosságából, de jól illusztrálja a Monroe-elv jelentőségét, azzal együtt, hogy a nyolcvan évvel korábbi defenzív kardcsörgetés miként vált egyre agresszívabb nemzetközi szerepvállalássá. Ehhez nem kis részben járult hozzá az, hogy az amerikaiak kiválasztottságtudata egyre jobban összekapcsolódott a gazdasági-katonai erejükkel. Némiképpen brit mintára, de szöges ellentétben a brit birodalmi hagyományokkal, az amerikaiak a saját elveik és demokráciájuk elterjesztését kezdték az egyik fő feladatuknak tekinteni. Egyre inkább megjelent az amerikai demokrácia küldetéstudata. A demokráciaterjesztést korábban misszionáriusok és kereskedők végeztek, de azt egyre inkább a banki szféra és a katonai erő vette át. Emellett fontos hangsúlyozni a megváltozott nemzetközi közeget, illetve az Egyesült Államok abban elfoglalt helyét. A csendes Monroe-korszakhoz képest nagyot változott az Egyesült Államok geopolitikai helyzete és azzal együtt a nemzetközi színtéren vállalt szerepe. 88
Külügyi Szemle
A fantom Obama-doktrína
Talán a végső soron elkönyvelt sikertelenség az oka, hogy Woodrow Wilson neve nem fémjelez amerikai külpolitikai doktrínát, noha a második világháború utáni elnökök majd mindegyike, pártállástól függetlenül, azonosította magát Wilson ez irányú törekvéseivel. Az önrendelkezés jogának és a nemzeti államok szuverenitásának az első világháború utáni időszakra vonatkozó meghirdetésével Wilson gyakorlatilag elvetette azt a magot, amiből később oly sok utódja táplálkozott. Nemcsak abból a retorikai szempontból igaz ez, hogy betarthatatlan ígéreteket tett („a háború, amely minden háborút befejez”, illetve „a világot megmenteni a demokrácia számára”), de megnyitotta az ideológia utat az amerikai értékek univerzálissá tételéhez is. A wilsoni elvek fő célja az amerikai mintán alapuló demokrácia elterjesztése volt, mint az egyetlen olyan politikai berendezkedésé, amelyik nem vezet a züllött európai hagyományok által kirobbantott világháborúhoz. Igaz, Wilson hajlandó lett volna nemzetközi keretek között látni ezt a transzformációt, de a Monroe-elv alaptéziseiről ő sem mondott le. Érdekes módon, a leghosszabb ideig az elnöki székben ülő Franklin Delano Roosevelt, aki sikeresen reagált a második világháborúra és annak kihívásaira, nem nyilatkoztatott ki külpolitikai irányelvet. Ez szintén nem jelenti azt, hogy ezen a téren ne hagyott volna hátra fontos követnivalókat utódai számára. Rooseveltre leginkább a Pearl Harbor elleni japán támadásra adott amerikai válasz és a szövetségi koalíció egyben tartása kapcsán gondolnak, de egyéb fontos, jellemzően amerikai külpolitikai alapelveket is megfogalmazott. Többek között megtalálhatjuk retorikai eszköztárában a megelőző csapás elméletének népies, köznyelven megfogalmazott változatát. Az amerikai nemzethez egyik rádióbeszédében közvetlenül szóló elnök 1941-ben azt mondta: „Amikor az ember csörgőkígyót lát, amelyik készen áll, hogy megmarja, az ember nem vár a támadásig, hanem eltapossa azt.”7 Tehát amikor George W. Bushra és a 2003-ban Irak ellen indított háborúra gondolunk, jó ha tudjuk, hogy egy mélyen gyökerező, pártállástól független gondolatról van szó, amelyet persze az egyes elnökök máshogy értelmeznek és alkalmaznak. A másik roosevelti gondolat, amely szervesen kapcsolódik az előzőhöz, és ugyancsak végigível a második világháborútól napjainkig, az az amerikai erőbe vetett hit. 1942-ben, a Churchill-lel és Sztálinnal folytatott tárgyalása során az elnök megemlítette a „négy rendőr” ötletét, és a béke fenntarthatósága zálogaként a katonai erőt jelölte meg: „ha bármelyik nép fenyegetést jelent a békére, blokád alá kell helyezni, és ha még ezután is ellenszegül, le kell bombázni”.8 Az elmúlt évtizedek során ez a gondolat is többször visszaköszönt az amerikai külpolitikában. A második világháború hatalmas változást hozott az amerikai külpolitika irányában, noha nem jellegében és gondolkodásában. A félelmetes náci és japán hadigépezet megtörése bebizonyította az Egyesült Államok gazdasági és katonai fölényét, a politikai vezetés pedig ráébredt, hogy Európa kulcsfontosságú az amerikai nemzetbiztonság szempontjából. Ráadásul a győzelem után a Szovjetunió képében rögtön jelentkezett az újabb, talán még veszélyesebb kihívás, amire szintén válaszolni kellett, már csak azért is, mert néhány évvel korábban még szövetségesként harcoltak vele Hitler ellen. 2014. ősz
89
Peterecz Zoltán
A Roosevelt halála után az elnökséget átvevő, külügyi kérdésekben tapasztalatlan Harry S. Truman nevéhez fűződik a hidegháború legfontosabb külpolitikai irányelve, a Truman-doktrína. Az elnök kifejezte azon hitét, miszerint „az Egyesült Államok külpolitikájának támogatnia kell a szabad népeket, azokat, akik ellenállnak a fegyveres kisebbségek vagy a külső nyomás leigázási kísérleteinek”.9 Az 1947 márciusában az Egyesült Államok Kongresszusához intézett üzenet lényegileg meghirdette a „feltartóztatás” politikáját, azaz a szovjet ellenféllel szembeni fellépés szükségességét, amennyiben az az Amerikai Egyesült Államok érdekeit sértő helyeken próbál terjeszkedni – és ilyen helyszín bőven akadt. Noha Kelet-Európát az amerikaiak gyakorlatilag átengedték a szovjeteknek – amiben nagy szerepet játszott a háború realitása –, a harcok megszűntével a Szovjetunió ideológiájára és terjeszkedőnek vélt politikájára az amerikai vezetés egyértelmű nemmel válaszolt. A Truman által meghirdetett külpolitika gyakorlatilag felülírta a Monroe-elvet. Az Egyesült Államok úgy érezte, Európát meg kell védenie a „vörös veszedelemtől”, és ez a kontinenshez való hozzáállást alapjaiban változtatta meg. A doktrína azzal érvelt, hogy ha a szovjetek megszerzik Európa egésze felett az irányítást, az hatalmas fenyegetést jelent az Egyesült Államok számára. Az amerikaiak tehát elfogadták, hogy felelősséget kell vállalniuk Európáért, és sokkal aktívabb külpolitikára kényszerülnek. Terveik szerint ez a Népszövetség örökébe lépő Egyesült Nemzetek Szövetsége keretei között, az amerikai terveknek és elvárásoknak megfelelően ment volna végbe. De ez csak részben valósult meg, és a szovjet „fenyegetésre” reagálni kellett. Mivel azonban az nem csak Európára szorítkozott, az amerikai nemzetbiztonság országon kívüli határai is egyre jobban kitolódtak. A következő négy évtized gyakorlatilag az amerikai védelmi zóna kiszélesedéséről szólt, amit gyakran kísértek a megszaporodó külpolitikai irányelvek. Úgy tűnt, minden elnöknek „hazafias kötelessége” egy újabb doktrínával előrukkolni. Ezt részben igazolta az Egyesült Államoknak az ismét csak megváltozott nemzetközi erőtérben való kényszerű geopolitikai aktivitása és a gyakori külpolitikai krízis, részben viszont egyéni politikai ambíciókat is szolgált. Ami még közös volt ezekben az elnöki kinyilatkoztatásokban, hogy gyakorlatilag a Truman-doktrína kiegészítéseinek tekinthetők. Mindegyik ugyanazzal az érvrendszerrel támasztotta alá a saját, újabb és újabb földrajzi területekre vonatkozó, az Egyesült Államok és az általa védelmezett szabad világ megmaradásának szükségességéből következő terveit az „ördögi” ellenséggel szemben, aki természetesen világuralomra tör. Ez a fajta leegyszerűsítés és a végletek megjelenítése nagyon is jellemző a hidegháború kezdete óta eltelt időszakra, s mögötte továbbra is a szavazók, tehát az amerikai átlagemberek nevelésének és meggyőzésének szándéka áll. Viszont ez a fajta fekete-fehér kategorizálás megnehezíti egy gyorsan alkalmazkodó külpolitika megvalósítását. Ugyanis, ha egy doktrína kimondja, hogy mit védjünk foggal-körömmel, mert ez a fennmaradásunk záloga, azt a következő elnök 90
Külügyi Szemle
A fantom Obama-doktrína
nem dobhatja egyszerűen sutba, mert lépése úgy tűnne, hogy feladja az összamerikai nemzetbiztonsági politikát. Ezek fényében kell látni és értékelni az ötvenes évektől megszületett amerikai külpolitikai vezérelveket, amelyek egy nagyon is dinamikus evolúciót mutatnak. A Truman-doktrína kiterjesztésére az első lépés a Dwight D. Eisenhower elnök nevével fémjelzett irányelv volt, 1957-ben. Ennek lényege a klasszikus dominóelvben rejlett. Az a hit táplálta az amerikai félelmet, hogy ha nem sikerül kiszélesíteniük a befolyásukat az arab és a szélesebb értelemben vett harmadik világban, akkor azt automatikusan a Szovjetunió teszi majd meg. Ez viszont a második világháború után kialakult bipoláris világkép szerint nemzetbiztonsági aggodalomra adott okot. Ennek fényében érthető az a külpolitikai elhatározás, miszerint az Egyesült Államok meg fogja akadályozni a kommunizmus közel-keleti előretörését. A lépés tehát kiszélesítette a Truman által megnevezett területi védőhálót és amerikai érdekszférát. Az elnöki külpolitikát érintő következő kinyilatkoztatás inkább „helyreigazítás” volt, mivel Latin-Amerikát érintette, s a térség hagyományosan az Egyesült Államok politikai befolyása alatt állt. A gazdasági-pénzügyi-katonai penetráció következtében ugyanis az 1920-as évek közepére az Egyesült Államoktól délre fekvő államok – elsősorban Közép-Amerika – gyakorlatilag amerikai „fennhatóság” alá került. Ennek egyik legmarkánsabb példája Kuba volt, már az 1898-as spanyol–amerikai háború óta. Nem csoda tehát, hogy a Fidel Castro által 1959-ben elkezdett forradalom és a nyomában rögtön bekövetkezett kommunista betagozódás, mindössze 90 mérföldre Floridától, nagyon érzékenyen érintette az amerikai szuperhatalmat. A disznó-öböli, balul végződött 1961-es partraszállás még jobban kiélezte az ellentéteket, majd a helyzetet 1962 őszén a kubai rakétaválság a végletekig fokozta. Tetszett vagy sem, az Egyesült Államoknak le kellett nyelnie azt a keserű pirulát, hogy egy tradicionálisan „amerikai” térségben kommunista diktatúrát alapítottak meg, és ezt ők nem voltak képesek megakadályozni. De ez az egy sokk már bőven elegendő volt ahhoz, hogy az amerikai vezetés ne tűrjön hasonló fejleményeket a jövőben. Amikor polgárháborús helyzet alakult ki 1965 tavaszán a Dominikai Köztársaságban, az amerikai elnök az ottani amerikai és más országokhoz tartozó civilek testi épségére való fenyegetést nevezte meg ürügyül az amerikai tengerészgyalogosok akcióba dobása előtt. Lyndon B. Johnson néhány nappal később azonban egyértelművé tette a beavatkozás okát. Mondanivalójának lényege az volt, hogy az Egyesült Államok nem tűrheti egy újabb kommunista kormány megalakulását Latin-Amerikában. Az Egyesült Államok érthetően a legvehemensebben reagált arra, hogy az ellenséges ideológia a legérzékenyebb ponton, a földrajzi szomszédságában nyert teret, és a rakétaválság csak fokozta a nemzetbiztonsági kockázatot. A Latin-Amerikával kapcsolatos doktrína, amely sok szempontból a Monroe-elv megerősítésének és felélesztésének tekinthető, sikeresnek volt mondható abból a szempontból, hogy a szovjetek többé-kevésbé 2014. ősz
91
Peterecz Zoltán
tiszteletben tartották. Éppúgy, mint a Monroe elnök vagy a Harry Truman által megfogalmazott irányadó külpolitikai elv, a Johnson-doktrína is jól rezonált az amerikaiak legtöbbjénél. Az a nevelő szándék, amely megmutatkozott ezekben a nyilatkozatokban, jó irányba hatott, és az ellenséges ideológiát képviselő „másikkal” szemben koherenciát adott az amerikai társadalomnak. A hidegháború évei alatt a szovjet „fenyegetéstől” való félelem egységes platform kialakítására ösztönözte mind a politikusokat, mind a lakosságot, legalábbis külpolitikai téren. Ennek a láncolatnak a következő eleme az afganisztáni szovjet bevonulásra adott reakció, a Carter-doktrína volt, 1980-ban. A szovjet megszállás mögött az amerikaiak azt a szándékot vélték felfedezni, hogy az oroszok így akarnak eljutni az olajban gazdag Perzsa-öböl térségéhez, további gazdasági és geopolitikai előnyök reményében. A sokszor bizonytalankodó Jimmy Carter – nemzetbiztonsági tanácsadója, Zbigniew Brzezinski hathatós közreműködésével – 1980 januárjában amerikai érdekszférának nyilvánította a Perzsa-öblöt. Ennek részét képezte az a bejelentés, hogy az Egyesült Államok akár fegyveres úton is fenntartja az ottani békét. A fenyegetés ezúttal is a retorika szintjén maradt, de az amerikai érdekszféra újabb földrajzi területtel egészült ki, felelősséget vállalva a kommunizmussal szemben szinte az egész földön. A feltartóztatás politikájában az áttörést végül Ronald Reagan hozta meg. Reagan – a maga konzervatív és sokszor leegyszerűsített kormányzási stílusával – a külpolitikában sem köntörfalazott. Újra kiélezte a versenyt a szovjetekkel, de nemcsak ideológiai téren, hanem a fegyverkezést illetően is. A végül a Szovjetunió megroppanásához vezető próbálkozásának volt fontos eleme a Reagan-doktrína, amely a támogatásáról biztosította a szovjetek és szövetségeseik ellen harcoló csoportokat. Ez annyiban hozott új elemet az Egyesült Államok Truman óta tartó külpolitikájába, hogy nem elégedett meg a kijelölt védvonal tartásával, hanem az addiginál sokkal nyíltabban vette fel a küzdelmet a Szovjetunióval, elsősorban a harmadik világban. Ez a lecsapódása volt annak a már régóta hangoztatott realista kritikának, miszerint a Truman-doktrína szinte már irreális globális szerepet vállalt, amit gyakorlatiasabb és fókuszáltabb lépéseknek kell kiváltaniuk. Reagan azt is megérezte, hogy aktívabb fellépéssel megnehezítheti a szovjetek dolgát, akiket az elhúzódó afganisztáni szerepvállalás évről évre gyengített. Végül a Szovjetunió annyira meggyengült, hogy feladta kelet-európai érdekszféráját, majd 1991-ben mint ország is megszűnt. A Szovjetunió második világháború utáni hirtelen felemelkedésével csak gyors összeomlása versenyezhetett. Az Egyesült Államok fő riválisa a bő negyven éven át dúló hidegháborúban vesztett, míg Amerika győztesen került ki. Az amerikai ideológia – a demokrácia, a szabad választások, a szólás- és 92
Külügyi Szemle
A fantom Obama-doktrína
vallásszabadság, a szabad kereskedelem és a törvény ereje – diadalmaskodott a szovjet ideológia felett. Kérdés, hogy ez mennyire volt az amerikai külpolitikának köszönhető, illetve csak annak volt-e betudható. A részletes választ a tanulmány keretei nem teszik lehetővé, mindenesetre azt meg lehet állapítani, hogy a hidegháború alatt megalkotott elnöki külpolitikai irányelvek az amerikai érdekeket és nemzetbiztonságot tekintve a megfelelő válaszokat adták a szovjet kihívásra. Nem voltak irreálisak, noha a retorikáé sokszor a konkrét megvalósíthatóság szintje fölé emelkedett. Ez viszont a már említett nevelő szándék miatt is szükséges volt. Meg kellett értetni az amerikai törvényhozókkal, szavazókkal, de a szövetségesekkel és az ellenséggel is, mi az a határ, amit az Egyesült Államok szerint a Szovjetuniónak nem szabad átlépnie. A hidegháború lezárultával az Egyesült Államok különleges helyzetben találta magát – az egyik újságíró szavaival: „egypólusú pillanat” következett be –: az Egyesült Államok rivális nélkül maradt a világban, és szabadon tehette, amit csak akart. A kifejezés aztán beépült a külpolitikai diskurzusba. Katonai értelemben valóban nem volt és azóta sincs kihívója az Egyesült Államoknak, és láthatólag a demokrácia sorsdöntő győzelmet aratott a – Reagan kifejezésével élve – „gonosz birodalma” fölött. Az új helyzet viszont új krízist is hozott, bármilyen ellentmondásosnak is hangzik ez. Ahogy Mihail Gorbacsov tanácsadója, Georgij Arbatov fogalmazott még a Szovjetunió felbomlása előtt: „Szörnyű dolgot fogunk tenni önökkel – megfosztjuk önöket egy ellenségtől.”10 És valóban, a hirtelen eltűnt ellenség „váratlanul” érte az amerikai pszichét. Az akkor keletkezett vákuumban sokan nem látták és nem értették az amerikai külpolitika jövőjét. Mi is lesz akkor most az új célkitűzés? Kivel vagy mivel szemben kell az amerikai „kiválasztottságnak” bizonyítania? Eltűnt a hosszú időn át fennálló külpolitikai konszenzus a két fő politikai párt között, és megszűnt a konfrontáció és kihívás szimmetrikus jellege is. Az Egyesült Államok ettől függetlenül prosperált, és úgy tűnt, a világ eljutott a liberális demokrácia győzelmével fémjelzett korszakba, ahol mind politikailag, mind gazdaságilag és pénzügyileg az amerikai modell lesz a meghatározó.11 Ennek az új világrendnek próbált megfelelni Bill Clinton külügyi csapata, akik a hidegháború utáni korszak amerikai külpolitikai feladatát új színben tűntették fel, és új irányt jelöltek ki neki. 1993-ban az amerikai vezetés történelmi köntösbe bújtatta az amerikai kiválasztottság nemzetközi téren való felelősségét, és az amerikai nemzetbiztonság számára a legjobb módnak a demokrácia kiszélesítését nevezte meg. Ez az új külpolitikai vezérelv túlzó volt, s nem nevezett meg konkrét és kézzelfogható célokat. Noha a Clinton-doktrína valóban sok szempontból jól tükrözi az amerikai küldetéstudatot, specifikus lépések hiányában az azonban csak retorika – egy elasztikus köpeny, 2014. ősz
93
Peterecz Zoltán
amit könnyen lehet így vagy úgy forgatni. A pénzügyi-gazdasági kapcsolatok fontossága háttérbe szorította a világban kialakult esetleges és konkrét válsággócokét, amelyekre szintén reagálni kellett valahogy – nem lehetett mindent kereskedelmi szerződések aláírásával elintézni. A világ veszélyes hely maradt. Az Egyesült Államoknak pedig a nemzetközi színtérrel kapcsolatban jósolt nyugodt állapotok helyett egyre jobban szembe kellett néznie az eltérő kultúrák közötti konfliktusokkal.12 A fokozatosan növekvő terrorizmusra valamilyen választ kellett volna adnia, de ez érdemben nem sikerült. A 2011. szeptember 11-i események pedig talán soha korábban nem látott módon bőszítették fel az amerikaiakat és azok vezetőit. Az egyértelmű volt, hogy a New York-i ikertornyok elleni támadásra választ kell adni, méghozzá katonai csapás formájában. Ez meg is történt az Afganisztán ellen indított offenzívával. Amíg ez gyakorlatilag az egész világ szemében jogos önvédelemnek számított, addig az Irak ellen nem sokkal később megkezdett háború már más megítélés alá esett. Az Egyesült Államok azon jogát, hogy preventív módon, azaz a konkrét veszélyt meg nem várva csapást mérjen egy országra, a Bush-doktrína testesítette meg. A világ majdnem minden részén elítélt és hevesen támadott új külpolitikai vezérelv sokak számára egy vetélytárs nélküli és birodalmi álmokat kergető hatalom öntelt önkifejezése volt. Fontos megemlíteni, hogy a Bush-doktrína mélyen az amerikai külpolitikai hagyományokban gyökerezik. Az viszont vitathatatlan, hogy Bush eltúlozta az Irak által jelentett esetleges jövőbeni fenyegetést, de ez szintén megfelelt az amerikai hagyományoknak. Az agresszív védekezés új koncepciója összefonódott a demokráciaterjesztés küldetéstudatával. Ez Wilson elnöksége óta gyakorlatilag elsődleges tradíciónak számít az amerikai elnökök körében. Ebben az értelemben sem volt drámaian új a Bush-doktrína. Bárhonnan is nézzük azonban, az tagadhatatlan tény, hogy amerikai külpolitikai irányelv még sosem fordította annyira a világ országait az Egyesült Államok ellen – akár ellenséges érzületű országokról, akár szövetségesekről legyen szó –, mint a Bush-doktrína esetében. Mindezek mellett, idővel az amerikai közvélemény is egyre jobban megkérdőjelezte a doktrína szükségszerűségét és legitimitását. Borítékolni lehetett, hogy a 2008-as elnökválasztáson győztes új elnök, bármelyik nagy pártot is képviselje, kénytelen lesz foglalkozni a Bush-doktrína negatív örökségével, és valamilyen formában változtatni fog azon.
94
Külügyi Szemle
A fantom Obama-doktrína
A fantom Obama-doktrína Barack Obama demokrata párti elnökjelölt 2008-as győzelme szinte az egész világon mérhetetlen reményhullámot indított el: mindenki úgy vélte, az Egyesült Államok visszatér a korábban járt útra, s hatalmi erejével konstruktív módon próbálja vezetni a nemzetközi közösséget. Noha már akkor látni lehetett, hogy Obama „túlígér”, és nem lesz képes ígéreteit maradéktalanul beváltani, mégis jóformán mindenki azt várta, hogy az újsütetű elnök, aki látszólag rendelkezett a hazai és a nemzetközi közvélemény felhatalmazásával, hamar előáll saját, irányváltó külpolitikai vezérelvével. Szükségesnek tűnt, hogy az új elnök elmagyarázza a világnak és elsősorban az amerikai polgároknak, miben tévedett a korábbi vezetés, és miben kell új külpolitikai stratégiát folytatnia az Egyesült Államoknak. Obama vitathatatlanul remek szónok. Talán legfőbb erénye politikusként az, hogy retorikai képességeivel képes a hallgatóságával elhitetni mondanivalójának központi elemeit. Így volt ez az elnökjelöltségi, majd az elnökválasztási kampány során, amikor a „remény” és a „változás” jelent meg Obama fő üzeneteként. Azt ígérte, képes lesz a változtatásokra, mind a hazai, mind a nemzetközi színtéren, és ez reményt ad(ott) a változásra éhes embereknek. Választékos, sokszor hosszan tartó beszédei lekötik a hallgatók figyelmét. Ezek szövegét valószínűleg nagyrészt ő írja, de mindenesetre szerkeszti, és fejből, szabadon beszél. Ezen elnöki képességek, valamint a nemzetközi helyzet figyelembevételével – elsősorban a két, nem túl sikeresnek mondható katonai beavatkozás fényében – joggal volt várható, hogy Obama meghirdeti a saját doktrínáját, és tudatja, miként is fog alakulni az amerikai külpolitika a közeljövőben. A legnagyobb bökkenő viszont éppen az, hogy az első elnöki ciklus már véget ért, Obamát újraválasztották, de a világ még mindig nem tudja, mi is az Obama-doktrína, vagy hogy létezik-e egyáltalán egy külpolitikai vezérelv, amelynek mentén az amerikai diplomácia halad. További kérdés, hogy ez probléma-e, vagy inkább segíti az amerikai külpolitika sikeres működését. Leszűkíti az Egyesült Államok mozgásterét a nemzetközi színtéren, vagy éppen fordítva, nagyobb rugalmasságot és szabadságot biztosít? Segíti-e az amerikai polgároknak és a világ többi országának megérteni, mi is az amerikai külpolitika célja, vagy inkább bizonytalanságot kelt az érintett szemlélődőkben? A tanulmány következő része ezekre a kérdésekre keresi a válaszokat.13 Először is azt kell megvizsgálni, hogy Obama megjelenése mennyire jelent új hozzáállást az amerikai külpolitikai hagyományokhoz. Gyakran szokták az amerikai külpolitikát egy nagy tartályhajóhoz hasonlítani, ami arra utal, hogy 2014. ősz
95
Peterecz Zoltán
a szuperhatalom külpolitikai irányelvei nem változnak, nem változhatnak meg gyökeresen egy új elnök beiktatásával. Csakúgy, mint egy hatalmas tartályhajó esetében, amely töretlen tempóban halad előre az óceánon, az amerikai külpolitikában sincs mód gyors irányváltásokra, nem beszélve komoly fordulókról. Az egész amerikai külpolitikai hagyományrendszer azt erősíti, hogy valóban folytonosság létezik ezen a területen. Egy újdonsült kormányzat külpolitikáért felelős csoportja, az elnök vezérletével, hagyományosan inkább szélesíti, esetleg elenyésző mértékben módosítja az útirányt, de a cél változatlan marad: az amerikai nemzetbiztonság legnagyobb védelme. Már bevett gyakorlat, hogy függetlenül attól, hogy demokrata vagy republikánus-e az elnök, az elődjétől örökölt külpolitikai kötelezettségeknek neki is meg kell felelnie, az örökül kapott konfliktushelyzetekre és krízisekre neki is a megfelelő amerikai válaszokat kell adnia.14 Sokan azt gondolták, amennyiben Obama megnyeri az elnöki hivatalért folytatott versenyt, látványos fordulat következik be az amerikai külpolitikában. A „változásra” alapozott kampány joggal keltette Obama számos elkötelezett hívében és politikai megfigyelőben azt az érzést, hogy most majd gyökeres fordulat áll be az Egyesült Államok nemzetközi közegben tanúsított magatartásában. Obama rengeteg utalást tett arra, hogy elsősorban az iraki háború teremtette helyzettel kíván kezdeni valamit. Szenátorként az iraki beavatkozás ellen szavazott, és egyik korai kampánybeszédében úgy fogalmazott, hogy az Irakban zajló amerikai katonai részvételt „régi ideológiákra és idejétmúlt stratégiákra alapozták”.15 Elnöki beiktatása alkalmából tartott beszédében pedig elutasította „azt a hibás gondolatot, hogy választani kell biztonságunk és ideáljaink között”, ezzel azt sugallva, hogy a George W. Bush által vezényelt külpolitika iraki szerepvállalása túl nagy, feloldhatatlan feszültséget gerjesztett a két koncepció között.16 Obama többször is ígéretet tett arra, hogy rövid időn belül befejezi az iraki háborút, és kivonja az amerikai csapatokat, mert úgy hiszi, az Egyesült Államok nem kötelezheti el magát a térségben egy hosszan tartó nemzetépítésre. Érvelése pragmatikus alapokon nyugszik: országa egyszerűen nincs abban a gazdasági-pénzügyi helyzetben, hogy hosszú távon tudjon finanszírozni egy olyan felelősségvállalást, amelyik ráadásul megkérdőjelezhető az amerikai érdekeket illetően. Amikor Obama azt mondja, „elnökként elutasítom, hogy olyan célokat fogalmazzunk meg, amelyek túlmutatnak felelősségünkön, lehetőségeinken vagy érdekeinken,” régi reálpolitikai húrokat penget.17 Szavai Walter Lippmannt visszhangozzák, aki még a második világháború alatt fogalmazta meg a „Lippmann-rés” néven elhíresült elméletét. A 20. század talán legkiemelkedőbb amerikai politikai újságírója azt a tézist állította fel, hogy az Egyesült Államoknak egyensúlyban kell tartania az elkötelezettségeit és a forrásait.18 Lippmann szerint van egy határ, amit az Egyesült Államok nem léphet 96
Külügyi Szemle
A fantom Obama-doktrína
át a külpolitikai kötelezettségvállalás terén, vagyis az amerikai idealizmus számára a realizmusnak kell határt szabnia. Vagyis, John Quincy Adams halhatatlan szavaival élve, az Egyesült Államoknak nem szabad külföldön keresnie az elpusztítandó szörnyeket. Amikor Obama visszautasítja a túlzott külpolitikai felelősségvállalást, ennek az irányzatnak az újkori képviselőjét testesíti meg. A hidegháborúban a végsőkig kiélezett ideológiai harc hosszú időn át arra sarkallta az amerikai vezetőket és külpolitikai döntéshozókat, hogy nagy áldozatokat vállalva „megvédjék” az Egyesült Államokat és a szabad világot a szovjet katonai és ideológiai fenyegetéstől. Ugyanakkor a második világháború utáni évtizedekben az Egyesült Államok gazdasági potenciálja viszonylag könnyedén biztosította azokat a forrásokat, amelyek az addig nem ismert, példátlan kötelezettségvállalást biztosították: az amerikai nemzeti jövedelem katonai kiadásokra fordított része sosem jelentett az amerikai lakosságtól való túlzó megvonást, sőt az amerikai életszínvonal dinamikusan emelkedett. A legutóbbi pénzügyi-gazdasági válság viszont az Egyesült Államoknak a nemzetközi színtéren talán most először nem teszi lehetővé az iraki háborúhoz hasonló, hosszú távú beavatkozásokat, függetlenül a még mindig folyamatban lévő afganisztáni háborútól. Ennek a felfogásnak az eredménye a katonai kiadások jelentős megnyirbálása, ami sok konzervatív amerikainál kisebbfajta sokkot idézett elő, és a nemzetbiztonság felelőtlen kezelését látják benne. Obama az amerikai űrprogramot is nagyrészt földi pályára állította, s ez az elhatározása szintén amerikai generációk nemtetszését váltotta ki. A különböző nevű űrsiklók ugyanis sok szempontból az amerikai technikai fölényt testesítették meg. Űrprogramjuknak az 1960-as évektől megindult látványos és gyors fejlődése az amerikai sorsszerű elrendeltetés (Manifest Destiny) újabb szakaszát is jelentette, így annak leállítása „hitelt ad azon állításoknak, miszerint a jelenlegi elnök nem ismeri fel az Egyesült Államok kivételességét”.19 Obama sokkal inkább az otthoni frontra kíván koncentrálni. Úgy gondolja – és ez a gondolat jogosnak tűnik –, hogy az országnak előbb gazdaságilag kell talpra állnia, és csak azután gondolhat az amerikai demokrácia terjesztésére, nemzetépítésre és egyéb külpolitikai kalandokra, amennyiben ezekre valóban szükség van. Mint fogalmaz: Jólétünk teremti meg erőnk alapjait. Ez bocsátja rendelkezésünkre a katonaságunkhoz szükséges anyagi forrásokat. Ez áll jót diplomáciánkért. Ez nyitja meg embereink potenciálját, és teszi lehetővé a befektetéseket különböző új iparágakban. És ez segít majd minket hozzá, hogy ebben az évszázadban is olyan sikeresen versenyezzünk másokkal, mint az előzőben. Ezért nem lehet beláthatatlan katonai vállalásunk Afganisztánban, mert az a nemzet, amelynek építéséhez a legnagyobb érdekem fűződik, az a sajátom.20 Ez a megfogalmazás korábbi, sokszor figyelmen kívül hagyott amerikai sajátosságot takar: a bel- és külpolitika szorosan egymásra utalt. Sőt, a külpolitika nagyon gyakran alá van rendelve a belpolitikának. Obama ezt jól látja, és ilyen jellegű üzenete a 2014. ősz
97
Peterecz Zoltán
világ legtöbb helyén értelemszerűen pozitív visszhangot váltott ki. A világ láthatóan ki van éhezve egy olyan Egyesült Államokra, amely inkább partnerként próbál viszonyulni a nemzetközi közösséghez, s nem otromba Gulliverként viselkedik „a törpék földjén”. Az viszont egy nagyon nagy kérdés, hogy ezek a gondolatok nevezhetőek-e külpolitikai vezérelvnek. A válasz már csak azért sem egyszerű, mert van az Obamanyilatkozatoknak egy másik aspektusuk is, amely részben ellentmond az előbb ismertetetteknek, és komoly feszültségben van velük. Ha az ember alaposan figyel az elnök hangzatos, remek stílusban megfogalmazott és hasonlóan kiváló szónoki képességekkel elmondott szavaira, egy másik oldalát is felfedezi Obamának. Ez a fajta külpolitikai megközelítése már sokkal inkább egybevág a tradicionális amerikai külpolitikai gondolkozással. Obama beszédei telis-teli vannak az amerikai kivételesség- és küldetéstudat, illetve az ezekből fakadó „szabad kéz” külpolitikájának teljes elfogadásával. Tehát míg az egyik oldalról visszakozót fúj, a másik irányból megerősíti elődei – ezek szerint helyesnek tartott – külpolitikai gyakorlatát, beleértve George W. Bushét is. Az amerikaiak már a függetlenségük elnyerése előtt annak a kiválasztott népnek tartották magukat, amelyik élen jár, és a világ többi – értelemszerűen politikailag elmaradottabb – részének jó példát mutat. Ez a még a 17. század első harmadából származó puritán gondolat egyre inkább átszőtte az amerikai közgondolkodást, és Ronald Neihbur állítása szerint „mélyen gyökeredzik benne a messiási gondolat”.21 A sikeres hazai nemzetépítés és az amerikai demokrácia úttörő szerepe, kiegészülve a sikeres külpolitikával, a 20. századra azt eredményezte, hogy a kiváltságosság és a kiválóság gondolata gyakorlatilag beépült az amerikai DNS-be. A nemzeti öntudat talán túlzott mértéke, a másokkal való összehasonlításban mindig a nyertes szerepe, az amerikai demokrácia követendősége és mindezeknek a nemzet biztonságával való kapcsolata megkérdőjelezhetetlen „vallási” tézisekké váltak, amelyek hatása alól Barack Obama sem kivétel. Az Egyesült Államok mostani elnöke éppen úgy osztja az amerikai kivételesség elveit és hitét, mint legtöbb elődje és az amerikaiak széles tömege. Számos tudatos és néhány tudat alatti megnyilvánulása elegendő bizonyíték lehet erre az állításra. Még szenátorként, amikor a neve nem volt széles körben ismert saját hazájában sem, és nem volt több, mint egy lehetséges aspiráns az elnökjelöltségre, Obama büszkén hivatkozott Franklin Rooseveltre, hogy „mi vezetjük a világot a kézzelfogható gonosz ellen és előmozdítjuk a végső jót”.22 Rögtön ezután hozzátette Lincoln híres szavait, melyek szerint „Amerika a föld legutolsó és legjobb reménye”.23 Noha van helyük a világban más kultúráknak is, amelyeket az Egyesült Államok tiszteletben tart, „Amerikai mindig is olyan szócső lesz, amely univerzális emberi vágyakat és törekvéseket fogalmaz meg”, hiszen „még mindig a szabadság és igazság jelzőfénye vagyunk a világ számára”.24 Szintén érdemes a hagyományosan republikánus érzületű Kansas államban 98
Külügyi Szemle
A fantom Obama-doktrína
tartott, sok szempontból populáris beszédéből azt a sort idézni, miszerint „mi vagyunk a legnagyobb nemzet a világon”.25 Az elnök természetesen kiáll az amerikai értékek védelmében, és arra figyelmeztet, hogy „nem fogunk bocsánatot kérni azért, amilyen az életmódunk, és megvédésekor sem fogunk habozni”.26 Ezek a megnyilvánulások jól érzékeltetik Obama világképét, és ez nem kizárólag olyan, politikai tőke kovácsolására irányuló nézet, amivel számos amerikai azonosulni tud. Többről van szó, mégpedig az amerikai külpolitikai világképről. De nem ez az egyetlen szempont, amelyik kísértetiesen idézi a korábbi elnökök nézetéhez való hozzáállását. Obama számos alkalommal jelezte: egyetért azon elődeivel – és köztük számos konzervatív republikánus akadt –, akik hittek abban, hogy az Egyesült Államoknak fel kell használnia az erejét külpolitikája érvényesítésére, és ebben Amerikának szabad kezet kell kapnia. Obama is úgy gondolja, hogy „egy elnöknek sosem szabad haboznia, hogy erőt alkalmazzon – unilateralista módon, ha szükséges –, hogy megvédjük magunkat és legfontosabb érdekeinket, amikor megtámadnak vagy közvetlenül fenyegetnek minket”.27 Más alkalommal úgy nyilatkozott, „fenntartom a jogot, hogy unilateralista módon cselekedjek, ha ez szükséges ahhoz, hogy megvédjem nemzetemet”.28 Ez az amerikai erőbe vetett hit és annak akár egyoldalú, mások véleményének figyelmen kívül hagyásával való alkalmazása, mint korábban láttuk, hosszú múlttal rendelkezik az elnökök közt. Az érdekes inkább az benne, hogy a Bushtól annyira különbözni akaró Obama éppen amellett érvel, amiért Bush oly sok kritikát kapott Irak kapcsán – azaz a világ véleményétől független, erőalapú amerikai külpolitikai döntést pallérozza. Találni más komoly hasonlóságot is George W. Bush és utóda világképe között. Obama akkor is közvetlen elődjére emlékeztet, amikor azt mondja: „ügyünk igaz és elszántságunk megingathatatlan”.29 Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ők ketten ugyanúgy látják hazájuk iraki szerepvállalását. Sőt, a két elnök világképe nagyon is eltérő. De nincs kettejük között akkora ideológiai szakadék, mint azt az ember elsőre feltételezné, vagy mint ahogyan Obama ezt sulykolni próbálta. És gyakorlatilag a legtöbb korábbi elnök is mondott hasonló szavakat. Obama az amerikai kivételességbe vetett hitét is bátran hirdeti. Érdekesség, hogy minél hosszabb ideje volt elnök, annál jobban erősödött ez a szál, aminek szintén belpolitikai jelentősége van. 2012-es országértékelő beszédében – amely mindig is fontos kinyilatkoztatás egy elnök részéről – Obama például a következőket mondta: „Igen, a világ változik. És valóban nem tarthatunk minden eseményt az ellenőrzésünk alatt. De Amerika marad a nélkülözhetetlen nemzet a világban – és amíg csak elnök vagyok, arra törekszem, hogy ez így is maradjon.”30 Második elnöki beiktatási beszédében pedig így fogalmazott: „… halljuk meg a történelem hívását, és a szabadság drága fényét vigyük el a bizonytalan jövőbe”.31 Ez nem teljesen meglepő, mert ahogy az egyik történész rámutatott, „bármelyik amerikai elnöknek, annak érdekében, hogy politikájához minél nagyobb hazai megelégedettséget vívjon ki, egyformán meg kell felelnie mind a 2014. ősz
99
Peterecz Zoltán
geopolitikának, mind az ideológiának. Ahhoz, hogy ezt hatásosan tegye, az elnöknek nemcsak beszédeiben, de lelkében is össze kell hangolnia e két elemet.”32 Ugyanakkor, ezzel párhuzamosan megkeményedett Obama külpolitikája is. Noha a két háborút – megint csak a 2012. novemberi elnökválasztásra gondolva – megpróbálta nyugvópontra hozni, Iránnal kapcsolatosan sokat változott a retorikája e néhány év leforgása alatt. Míg elnöki kampányában még az Iránnal való párbeszédet hangsúlyozta, addig 2012 elején már a következőket mondta: „Ne legyenek senkinek kétségei. Amerika eltökélt, hogy megakadályozza Iránt abban, hogy nukleáris fegyverre tegyen szert, és semmilyen lépést sem zárok ki annak érdekében, hogy ezt a célt elérjük.”33 Az elnök bevallottan republikánus kihívója, Mitt Romney kampánytanácsadójának néhány nappal korábban megjelent cikke hatására is mondta, amit mondott. Robert Kagan, aki jól ismert neokonzervatív gondolkodó, ugyanis többek közt ezt írta: „De a helyzet veszélyes… Míg a nemzet továbbra is küszködik, az amerikaiak meggyőzhetik magukat, hogy a hanyatlás valóban elkerülhetetlen, vagy hogy az Egyesült Államok időt kérhet a nemzetközi felelősségei alól, míg saját háza körül tesz rendet.”34 Talán mindegy is, milyen hatások késztették az elnököt, a megnyilatkozások azt erősítik, Obama felismerni látszik, hogy nem lehet „forradalmat” csinálni az amerikai külpolitikában. Van még egy elnöki világnézeti és retorikai szál, amelyik fellelhető számos korábbi elnöknél, szintén pártállástól függetlenül. Már szó volt Franklin Roosevelt kapcsán a „gonosz” elleni fellépés szükségességéről, amit azóta számos elnök újra és újra kihangsúlyozott. Reagan szintén kiemelkedő példája volt a retorikai képességekkel megáldott elnököknek, és ő nevezte a Szovjetuniót a „gonosz birodalmának” – ez abban a vallásos világképben könnyen elhelyezhető, amelyik azt tartja, hogy „a világban létezik a bűn és a gonosz”.35 A sok szempontból szellemi elődjének tartott Reaganhez hasonlóan George W. Bush is úgy nyilatkozott, hogy „megismertünk olyan igazságokat, melyeket sosem fogunk megkérdőjelezni: a gonosz valóságos, és ellen kell neki állni”.36 És a sort a magát kifejezetten nem Reagan vagy Bush örökösének tartó és hirdető Obama folytatja: „Én úgy látom a világot, amilyen az, és az amerikai embereket érő fenyegetésekkel szemben fel kell lépnem. Mindenki értse meg: a gonosz jelen van a világban.”37 Mindezek az elnöki megnyilatkozások, illetve kinyilatkoztatások tehát egyértelműen az amerikai külpolitikai gondolkozás tradícióinak a folytatásai. Ugyanakkor az amerikai nép és a világ tájékoztatására is szolgáló üzenetek, hiszen – mint már szó volt róla – az elnöki külpolitikai vezérelvek fontos szerepet töltenek be a köznép „tanításának” folyamatában. Az embereknek el kell magyarázni, mit miért tesz az elnök, illetve az ország, hiszen a külpolitika nagyon fontos, nélkülözhetetlen eleme a minél nagyobb hazai konszenzus. Obama is tisztán látja azt, hogy „olyan külpolitika nem lehet sikeres, amelyet az amerikai emberek nem értenek meg, és nem érzik úgy, hogy annak eredményétől számukra is sok forog kockán”.38 Éppen ezért Obama a hagyományos elnöki „tanító” – a nemzetét tájékoztató és azt egyben a saját külpolitikájának 100
Külügyi Szemle
A fantom Obama-doktrína
szükségességéről meggyőzni igyekvő – szerepben is otthon van. Hiszen ha az amerikaiak tudják és megértik hazájuk feladatait és az azokból adódó szerepét a világban, támogatni fogják elnöküket azok megvalósításában. De mi is az a külpolitikai irányelv, amiről az amerikaiak és a világ népei is hallanak, megértenek és – jobb esetben – elfogadnak? Mi az Obama-doktrína? Létezik-e, vagy csak remek szónoklatok sorával állunk szemben, amelyek nem jelölnek ki egyértelmű útirányt? Az Obama-doktrína legfőbb sajátossága, hogy nincs egyértelműen megfogalmazva és kimondva. Egy adott kormányzatnak meg kell magát határoznia, nemcsak a választói, de a szövetségesei és az ellenségei felé is, ugyanis a helyzet akkor szerencsés, ha mindenki tudja, mire számíthat az Egyesült Államoktól. Legjobb tiszta vizet önteni a pohárba. De az amerikai doktrínarendszer, épp a korábban elmondottak miatt, gyakran elsősorban a retorikai szinten működik, és a tettek sokszor nem igazolják a beígért lépéseket. Ráadásul Obama gyakorta inkább csak reagál a történtekre, mintsem aktívan meghatározná a nemzetközi környezetet, így neki sem sikerült ezt az ellentmondást és feszültséget eddig áthidalnia. Külpolitikai elvét lehet pszeudó-, kvázi- vagy metadoktrínának, esetleg posztdoktrinális doktrínának is nevezni, vagy – az egyik történész terminusával élve – egyszerűen „nem doktrínának” hívni,39 de sok szempontból inkább azt kell megállapítani, hogy az – az elnevezéstől függetlenül – nem illik bele az amerikai elnökök által eddig kinyilatkoztatott külpolitikai elvek sorába. Talán pontosan azért, mert nem volt egyértelműen megfogható, irányt kijelölő, az amerikai külpolitikát evidensen meghatározó beszéde. Ez feltétlenül baj? Végül is Obama realista módon közelít a problémához: az amerikai katonai erő önmagában nem képes megvalósítani az elvárt eredményeket, de ettől még az Egyesült Államoknak meg kell felelnie a kihívásoknak és elkötelezettségeknek, s ehhez otthon kell megtalálnia a megfelelő alapot, mind pénzügyileg, mind a társadalmi konszenzus terén. Az afganisztáni és iraki katonai beavatkozások a demokrácia látványos elterjesztéséhez fűzött remények szempontjából sikertelennek bizonyultak. Ráadásul az amerikai külpolitikához való pozitív hazai, illetve nemzetközi hozzáállás egyre erősebb erodálása kényszerű lépéseket kívánt meg. Ezekre kívánt választ adni Obama az eddigi intézkedéseivel, amelyek amerikai visszahúzódást eredményeztek. Emellett szintén hangsúlyozni kell a szövetségi láncolat és az abból fakadó tehermegosztás fontosságát. A 2010-ben kiadott „Nemzetbiztonsági stratégia”, amely az amerikai kormányzat hivatalos külpolitikai és védelmi stratégiáját fekteti le, így fogalmaz: Nemzetbiztonsági stratégiánk ezért az amerikai vezető szerep megújítására fókuszál, hogy hatékonyabban érvényesíthessük érdekeinket a 21. században. Ezt úgy fogjuk elérni, hogy hazai erőforrásainkra építünk, mialatt egy olyan nemzetközi rendet alakítunk ki, amelyik a jelenlegi kihívásokkal szembe tud nézni. Ez a fajta stratégia felismeri azt az alapvető kapcsolatot, amely fennáll nemzetbiztonságunk, versenyképességünk, rugalmasságunk 2014. ősz
101
Peterecz Zoltán
és morális példánk ereje között. Egyben megerősíti Amerika elkötelezettségét arra is, hogy érdekeinket a nemzetközi rendszerben érvényesítsük, amely rendszerben minden állam bizonyos jogokat élvez és bizonyos felelősséggel tartozik.40 Ezek a szavak megpróbálják az amerikai küldetéstudatot a realitással összhangba hozni. Viszont a túlzott realizmussal Obama éppen saját nemzetét nem tudja mozgósítani. Az amerikaiak megszokták, hogy nagy ívű terveknek higgyenek, lélekemelő célokért hozzanak áldozatot, és az amerikai krédót terjesszék. Ezt a wilsoni idealista demokráciaterjesztést nem lehet könnyen kikezdeni vagy hátat fordítani neki. Már maga a tény, hogy Obama ezt megpróbálja, figyelemreméltó, és elismerésre ad okot. Obama pontosan azt akarja megértetni a támogatóival és az ellenfeleivel egyaránt, hogy a nemzetbiztonság egy bonyolult dolog, és nem szabad azt leegyszerűsíteni és hangzatos szlogenekbe beletömöríteni. Ez a hozzáállás William Graham Sumner közel 110 évvel ezelőtti gondolatát idézi: „A doktrína a legfélelmetesebb zsarnok, aminek az ember ki van szolgáltatva, mert a doktrínák beépülnek az ember észjárásába, és elárulják tulajdonosát saját maga előtt is. A civilizált népek a leghevesebb háborúikat doktrínákért vívták.”41 Az elnök talán pontosan ezért nem akar egy egyértelmű doktrínát meghirdetni: túlságosan szoros kényszerzubbonynak érezhetné, amely esetenként a cselekvési szabadságát korlátozza. Így azonban az Obama-fantomdoktrína nincs sikerre ítélve. Pedig a megroppant gazdasági dimenzióban talán pontosan egy doktrínajellegű kapaszkodó kellene sok amerikainak, hogy eligazodjon a világban. De mi is az Obama-fantomdoktrína vagy éppen „nem doktrína” lényege? Obama külpolitikai céljainak centrális eleme az, hogy noha az Egyesült Államoknak továbbra is aktívan részt kell vállalnia a világ problémáinak megoldásában, ezt csakis visszafogottságot, józanságot és másokkal szembeni érzékenységet mutatva szabad megtenni. Még jóval az elnöki hivatalba lépése előtt kijelentette: „Nem szabad sem visszahúzódnunk a világtól, sem engedelmességet ráerőltetni – a világ vezetői kell hogy legyünk, de tettekkel és jó példával.”42 Obama világképében megjelenik tehát a realista-pragmatista Egyesült Államok, amely elsősorban a pozitív Amerika-képpel akarja elérni azt, amit elődei részben katonai erővel kívántak megoldani. „Hatalmunk minden aspektusát használnunk kell – beleértve a diplomáciát, gazdasági erőnket és Amerika példájának erejét –, hogy biztosítsuk érdekeinket, és hogy kiálljunk szövetségeseink mellett.”43 Obama külpolitikai stratégiája a világgal és a nemzettel való újbóli párbeszédet hirdeti meg, és abból akar építkezni, onnan kíván erőt nyerni úgy, hogy mindeközben a világ vezető hatalma szándékozik maradni. Ezek a jellemzők viszont sokszor látszólag ellene mennek az amerikai tradícióknak és érdekeknek. Pontosan ezért jár az elnök kötéltáncot: nem mondhatja ki, hogy 102
Külügyi Szemle
A fantom Obama-doktrína
teljes mértékben szakít az eddigi gyakorlattal, mert akkor olyan hagyományokat is megtagadna, amelyekben ő és az amerikaiak nagy többsége is szilárdan hisz. Vigyáznia kell, mert ha túlságosan befogadó más kultúrákkal, és elfogad más nemzeti excepcionalizmusokat is, sokak szemében szinte antiamerikaivá válik. Azzal, hogy Obama sokszor tagadta a Bush által olyannyira fémjelzett unilateralizmust, és számos alkalommal hitet tett a multilateralizmus mellett, sok szempontból megkötötte a saját kezét, és ezzel még nehezebbé tette a maga reális külpolitikai elvének tiszta, egyértelmű megformálását. Ráadásul doktrínájának megalkotását az sem segíti, hogy gyakran ő is az erő és a másokkal való egyeztetés nélküli lépések bástyája mögé bújik hangzatos beszédeiben. A túlzottan magas röptű retorika visszaüthet, amikor az emberek számon kérik a tetteket, az ígéretek és a megvalósult lépések közti eltéréseket. Obama rokonságot mutat Wilsonnal a multilateralizmus terén, de azért ez Truman óta a legtöbb elnökről elmondható – mindegyikük egy, az Egyesült Államok által kialakított szövetségrendszer központi figurája. A jelenlegi elnök minden elődjével mutat rokon vonásokat, még a sokat bírált Bushsal is, mert mindegyiküknek örököse. Nem tud és nem is akar kibújni ebből a történelmi szerepből. Hogy ezt a szerepet az amerikai demokrácia terjesztésének visszafogott változatával próbálja megvalósítani, hatalmas feladatot ró rá, amit az újbóli megválasztásával nyolc évre nőtt hivatali ideje alatt valószínűleg nem tud majd megoldani. Ebből a szempontból fontos, hogy Obamát viszonylag nagy többséggel választotta újra az amerikai nép. A történelmet véve alapul, a két terminust szolgáló elnökök jellemzően a második négy év alatt voltak külpolitikai szempontból aktívak. Ilyenkor a belpolitikailag fontos törvénykezésekre az elnöknek már jobb esetben is csak másfél éve van, utána – némi leegyszerűsítéssel élve – nem marad más, mint hogy a külpolitikára koncentráljon. Ezt nyilvánvalóan Obama is így tervezi, és erre utal az a nem hivatalos, de egy bekapcsolt mikrofon jóvoltából ismertté vált megjegyzése Putyinnak, hogy amikor újraválasztják, nagyobb mozgástere lesz a két országot illető kérdésekben. Ha viszont Obama második beiktatási beszéde bármilyen igazodási pontnak tekinthető, akkor nem tudunk többet, mint eddig. Az egyik legfőbb politikai kinyilatkoztatása alkalmából viszonylag keveset beszélt külpolitikáról, és inkább az országot érintő belső feszültségeknek szentelte a szavait. Ez érthető is annak fényében, hogy az Egyesült Államok szintén megszenvedte a legutóbbi gazdasági és pénzügyi válságot, és csak nagyon szerény jelek mutatkoznak a kilábalásra. Külpolitikai vonalon semmi újat nem mondott, csak nagy általánosságban hivatkozott arra, hogy Amerika a világ bármely országában támogatja a demokráciát. Megint csak nem körvonalazódott egy konkrét külpolitikai doktrína vagy határozott stratégiai elv.44 Az első négy év fényében ez egyáltalán nem meglepő. Természetesen nehéz bizonyosat állítani a jövővel kapcsolatosan. De ha az ember alaposan végignézi a kulcsfontosságú országokat, a következő megállapításra juthat. 2014. ősz
103
Peterecz Zoltán
Kína ugyan több szempontból ellenfél, de mindkét ország elemi érdeke a jó viszony megőrzése, és hasonló a helyzet Oroszországgal is, noha az ukrán válság igencsak éket vert a két ország közé. Észak-Korea új „nagy vezetőjének” tervei még nem ismertek, de feltételezhető, hogy az eddiginél nem lesz rosszabb a helyzet a Távol-Keleten. Obama ígéretet tett arra, hogy az amerikai csapatokat 2014 őszére kivonják Afganisztánból, de kérdéses, hogy az ottani helyzet mennyire engedi meg ennek végrehajtását. Irán az egyik legnagyobb probléma, hiszen az ottani rezsim továbbra is eltökélt a nukleáris program folytatására, de ismerve az irániak titkolódzó természetét és regionális vezetői szerepre való aspirálását, nem kizárható, hogy „békés” programjuknak atombomba lehet a végső célja. Ez stratégiailag egy sor problémát vet fel, és könnyen lehet, hogy az Egyesült Államoknak a szankciókon túlmenő lépésre is el kell szánnia magát. Ekkor például mit fog tenni Obama? Ez is egy olyan kérdés, amit egy „Obama-doktrína” hiányában most még nem látunk előre, de a következő évek egyik nagy dilemmája lehet. Míg Egyiptomban, Tunéziában és Líbiában lassan bontakoznak ki az „arab tavasz” utáni politikai közelképek, a Szíriában tomboló polgárháború lehet a következő nagy kihívás az Egyesült Államok számára. Szárazföldi csapatokat semmiképpen nem akarnak Szíriába küldeni, de az ottani instabil helyzet a lehető legrosszabb Washingtonnak. Amennyiben az Aszad-rezsim nem képes vagy úrrá lenni a helyzeten, vagy lemondani a hatalomról, a nemzetközi erőknek előbb-utóbb konkrétabb formában kell fellépniük a tarthatatlan helyzet ellen. Hogy ebben az Obama-kormány milyen szerepet fog játszani, még csak találgatni lehet. Ráadásul ott van Irakban és Szíriában az „Iszlám Állam” elnevezésű milicista muszlim csoport, amely újabb kihívást jelent a térség stabilitására és az amerikai érdekekre nézve. Egy azonban biztosnak látszik. Obama sok szempontból dicséretre méltó pragmatista-realista hozzáállása – amelyet fűszerez ugyan az amerikai idealizmus, de nincs a végletekig átitatva ideológiával – feltehetően csak addig fog működni, amíg az Egyesült Államok nem találja magát szembe egy újabb jelentős külpolitikai kihívással. Amint az amerikai nemzetbiztonságot vélt vagy valós veszély fenyegeti, a dolgok rögtön megváltoznak. Abban az esetben Obama elképzelései valószínűleg életképtelenek lesznek. Egy ilyen szituációban ugyanis erőteljes választ kell majd adnia a nemzetbiztonságot fenyegető dilemmákra, s ezt az elnök meg is ígérte. Ez a válasz azonban egyértelmű, viszonylag szűk keretek között mozgó és nagyon céltudatos kell hogy legyen. Akkor fog megszületni a valódi Obama-doktrína. Csak remélni lehet, hogy erre nem lesz szükség.
104
Külügyi Szemle
A fantom Obama-doktrína
Jegyzetek 1 Közismert anekdota a Monroe-doktrína fontosságáról és konkrét értelmezésének nehézségéről. 2 William Graham Sumner: „Háború”. In: Essays of William Graham Sumner. Vol. 1. (szerk. Albert Galloway Keller és Maurice R. Davie). New Haven: Yale University Press, 1934. 170. o. 3 Dominic Tierney: „We Don’t Need an Obama Doctrine”. The Atlantic, http://www.theatlantic.com/ international/archive/2011/10/we-dont-need-an-obama-doctrine/247207/, 2011. október 23. 4 A Magyar értelmező kéziszótárban a következő definíciót találjuk: „doktrína: 1. Tan, tétel. 2. A nemzetközi (politikai) viszonyok valamely területén követett elv.” Lásd: Magyar értelmező kéziszótár (főszerk. Pusztai Ferenc). Budapest: Akadémiai Kiadó, 2003. 229. o. 5 Az amerikai külpolitikai doktrínák történetéről, körülményeiről, kihirdetésükről és hatásaikról lásd: Cecil V. Crabb, Jr.: The Doctrines of American Foriegn Policy. Their Menaing, Role, and Future. Baton Rouge – London: Louisiana State University Press, 1982. Magyar nyelven a legátfogóbb munka az amerikai külpolitikáról, amelyik helyenként röviden foglalkozik a külpolitikai doktrínákkal is: Magyarics Tamács: Az Egyesült Államok külpolitikájának története. Budapest: Eötvös József Könyvkiadó, 2000. 6 Hozzá kell tenni, hogy 1936-ban a Legfelsőbb Bíróság a „Curtiss Wright v. US” ügyben alkotmányos szempontból is az elnök kezébe adta a külpolitika irányításának és meghatározásának elsődleges jogát. 7 Roosevelt rádióbeszéde, 1941. szeptember 11. Az amerikai történelemben a preventív csapás hagyományait részletesebben lásd: Melvyn P. Leffler: „9/11 in Retrospect: George W. Bush’s Grand Strategy, Reconsidered”. Foreign Affairs, Vol. 90. No. 5. (2011). 33–44. o. 8 Idézi: John Lambert Harper: American Visions of Europe. Franklin D. Roosevelt, George F. Kennan, and Dean G. Acheson. Cambridge: Cambridge University Press, 1994. 82. o. 9 Bődy Pál – Urbán Aladár (szerk.): Szöveggyűjtemény az Amerikai Egyesült Államok történetéhez, 1620– 1980. Budapest–Pécs: Dialóg Campus Kiadó, 2001. 412. o. 10 Idézi: John C. Donovan, Richard E. Morgan, Christian P. Potholm és Marcia A. Weigle (szerk.): People, Power and Politics. Lanham: Rowman & Littlefield Publishers, Inc., 1993. 265. o. 11 Erről bővebben: Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest: Európa, 1994. 12 Erről bővebben: Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest: Európa, 2002. 13 Arról, hogy miért fontos a doktrína az amerikaiaknak ma is, lásd: Daniel W. Drezner: „Does Obama Have a Grand Strategy? Why We Need Doctrines in Uncertain Times”. Foreign Affairs, Vol. 90. No. 4. (2011). 57–68. o.; illetve egy ellenvélemény, amely elutasítja a doktrínákat, mert idejemúltnak tartja azokat: Tierney: i. m. 14 Arról, hogy az elnököknek követniük „kell” elődeik külpolitikáját lásd: William E. Leuchtenburg: In the Shadow of FDR: From Harry Truman to Barack Obama. Ithaca, NY: Cornell University Press, 2009. 15 „Remarks of Senator Barack Obama to the Chicago Council on Global Affairs”. Organizing for Action, http://my.barackobama.com/page/content/fpccga, 2007. április 23. 16 „Obama Inaugural Address, 20th January 2009”. Obama Speeches.com, http://obamaspeeches.com/PObama-Inaugural-Speech-Inauguration.htm, 2009. január 20. 17 Obama elnök West Point-i beszéde: „Remarks by the President in Address to the Nation on the Way Forward in Afghanistan and Pakistan”. the White House, http://www.whitehouse.gov/the-pressoffice/remarks-president-address-nation-way-forward-afghanistan-and-pakistan, 2009. december 1. 18 Walter Lippmann: U.S. Foreign Policy: Shield of Republic. Boston: Little, Brown and Company, 1943. 19 James D. Boys: „The Closing of the New Frontier: Obama and the Death of the American Space Programme”. The Commentator, http://www.thecommentator.com/article/1112/the_closing_of_ the_new_frontier_obama_and_the_death_of_the_american_space_programme_, 2012. április 18. A Manifest Destiny az 1840-es években született tézis, mely szerint az Egyesült Államok
2014. ősz
105
Peterecz Zoltán arra hivatott, hogy benépesítse a két óceán között található területet. A későbbi felfogás szerint az amerikai értékeknek további terjeszkedésre van szükségük – ezt a véleményt az amerikai kiválasztottságtudat táplálja. 20 „Remarks by the President in Address to the Nation…”. Ugyanez a gondolat Obama 2012-es országértékelő beszédében: „Elvesszük azt a pénzt, amit többé már nem háborúra költünk, felét adósságaink törlesztésére fordítjuk, a fennmaradó részt pedig nemzetépítésre, itthon.” Lásd: „Remarks by the President in State of the Union Address”. the White House, http://www.whitehouse. gov/the-press-office/2012/01/24/remarks-president-state-union-address, 2012. január 24. 21 Reinhold Niebuhr: The Irony of American History. Chicago: The University of Chicago Press, [1952] 2008. 69. o. 22 „Remarks of Senator Barack Obama…”. Ugyanezt a gondolatot fejezte ki, szóról szóra, a kampányírásában is. Barack Obama: „Renewing American Leadership”. Foreign Affairs, Vol. 86. No. 4. (2007). 15. o. 23 „Remarks of Senator Barack Obama…”. 24 „Remarks by the President at the Acceptance of the Nobel Peace Prize”. the White House, http:// www.whitehouse.gov/the-press-office/remarks-president-acceptance-nobel-peace-prize, 2009. december 10.; „Remarks of Senator Barack Obama…”. 25 „Obama Address on the Economy in Kansas”. CBSNews, http://www.cbsnews.com/8301-250_16257338052/text-obama-address-on-the-economy-in-kansas/, 2011. december 6. Ezt a gondolatot Obama többször is megismételte a 2012-es kampány folyamán. Lásd például: „Remarks by the President at the Democratic National Convention”. the White House, http://www.whitehouse.gov/ the-press-office/2012/09/07/remarks-president-democratic-national-convention, 2012. szeptember 6. 26 „Obama Inaugural Address, 20th January 2009”. 27 „Remarks of Senator Barack Obama…”. Ugyanezt a gondolatot lásd: Obama: i. m. 7. o. 28 „Remarks by the President at the Acceptance of the Nobel Peace Prize”. 29 „Remarks by the President in Address to the Nation…”. 30 „Remarks by the President in State of the Union Address”. 31 Obama második elnöki beiktatási beszéde: „Inaugural Address by President Barack Obama”. the White House, http://www.whitehouse.gov/the-press-office/2013/01/21/inaugural-address-presidentbarack-obama, 2013. január 21. 32 Arthur M. Schlesinger, Jr.: „Foreign Policy and the American Character”. In: The Cycles of American History. Boston: Houghton Mifflin Company, 1986. 55. o. 33 „Remarks by the President in State of the Union Address”. 34 Robert Kagan: „Not Fade Away: Against the Myth of American Decline”. The NewRepublic, 2012. január 11. Kagan állításait Charles A. Kupchan vonta kétségbe. Lásd: „Second Mates”. National Journal, http://www.nationaljournal.com/magazine/is-american-primacy-reallydiminishing--20120315, 2012. március 15. 35 Reagan beszéde az Evangelisták Nemzeti Szövetségéhez: Ronald Reagan: „Evil Empire Speech”. The National Center for Public Policy Research, http://www.nationalcenter.org/ReaganEvilEmpire1983. html, 1983. március 8. 36 G. W. Bush országértékelő beszéde: „Text of President Bush’s 2002 State of the Union Address”. The Washington Post, http://www.washingtonpost.com/wp-srv/onpolitics/transcripts/sou012902. htm, 2002. január 29. 37 „Remarks by the President at the Acceptance of the Nobel Peace Prize”. 38 „Remarks of Senator Barack Obama…”. Ugyanezt a gondolatot lásd: Obama: i. m. 15. o. 39 Emily Rosenberg: „The Obama Non-Doctrine”. History News Network, http://www.hnn.us/ articles/120906.html, 2009. december 3. 40 National Security Strategy 2010. Washington, D. C.: White House, 2010. 1. o. 41 Sumner: i. m. 169. o. 42 „Remarks of Senator Barack Obama…”. Ugyanezt a gondolatot lásd: Obama: i. m. 4. o.
106
Külügyi Szemle
A fantom Obama-doktrína 43 Obama elnöknek az Ovális Irodában elhangzott beszéde: „Remarks by the President in Address to the Nation on the End of Combat Opeations in Iraq”. the White House, http://www.whitehouse. gov/the-press-office/2010/08/31/remarks-president-address-nation-end-combat-operations-iraq, 2010. augusztus 31. 44 „Inaugural Address by President Barack Obama”.
Résumé The Obama Phantom Doctrine Barack Obama, after his historical election in 2008, was re-elected in November 2012, but he is still seen by many as not resolute enough when it comes to foreign policy. A reason for this is that he has not so far pronounced such a line of foreign policy directive that could be called the Obama Doctrine. Since most of his predecessors, but especially starting with Harry Truman during the early years of the Cold War, had their own doctrines in foreign policy, the American people and the world alike expected the new chief executive to come up with his own. This has not happened yet, and nor does it seem likely that it will. What is the reason for this? What is in the background that makes Obama avoid formulating his foreign policy in the form of a doctrine? Is this necessarily a problem? What does he risk by not having one? How important is it in the 21st century for an American president to have his own doctrine? The article will address these issues and come up with probable answers.
2014. ősz
107
