Keresztyén értékek az alkotmányozásban Az elmúlt hetek, napok alkotmányozással kapcsolatos konferenciái, műhelyvitái megkísérelték több oldalról is bemutatni a politikai hatalom alkotmányozó törekvésének indokoltságát avagy indokolatlanságát. Vitatkozunk azon, hogy kell-e és ha igen miért, ha nem, miért nem új alkotmány, ha igen, mennyire legyen az új, ha maradjon a régi, akkor mennyire régi. Ebben a vitában megszólalva én az új alkotmány szükségessége mellett, a régi, hagyományos értékek, építőanyagok felhasználásával, de nem a régi épület restaurálása, hanem új emelése mellett fogok érvelni. Bár a nyilvánosságra hozott alkotmánykoncepció már bizonyos kapukat kinyitott, de ezt is erősítendő, s továbbiak kinyitását is igénylő, korábban elkészített hozzászólásomat fogom elmondani. Az alkotmány a konstitúció értelmében valóban több, mint egy adott állam szervezeti és működési szabályzata. Magába foglalja az államszervezet felépítettségét, az egyes hatalmi ágak egymáshoz való viszonyát, az államhatalmi ágak egybeműködését biztosító fékek és egyensúlyok rendszerét, a polgárok alapvető jogait, azok érvényesülésének szervezeti és eljárási garanciát. Ha megvizsgáljuk ezen épület jelenlegi állapotát, nem mondhatjuk, hogy minden rendben van, nem mondhatjuk, hogy az alap, a szerkezet stabil, az infrastruktúra jól működik, az emberek elégedettek, a közjó fogalmát mindenki egyformán értelmezi, s mi több, egyenlően is részesedik belőle. Az pedig, hogy mennyire repedeznek az alap és a falak az állami, társadalmi és erkölcsi feszültségek okán, a válságjelenségekből egyértelműen láthatjuk. Az államadósság soha nem látott méreteket öltött, a korrupció, a felelőtlen és következmények nélküli gazdálkodás, a bűnözés növekedése és jelentős átstrukturálódása, a munkanélküliség, az oktatás és egészségügy helyzete a politikai hatalomban jelentős változást idézett elő, lenini terminológiával a néptömegek kifejezték, hogy nem akarnak a régi módon élni, s a korábbi politikai hatalomról is bebizonyosodott, hogy képtelen kormányozni. Az új politikai hatalom a fejlődés, a szükségszerű átalakítás korlátjaként találta szemben magát alkotmányos alapintézményekkel, így az Alkotmánybírósággal is, igaz, kifejtette, hogy nem az intézmény létezése, hanem annak működési körét meghatározó alaptörvény milyensége okán, amelynek megváltoztatási szándékát jól mutatja a módosító törvények sokasága. Tehát álláspontom szerint igenis alkotmányozási helyzet van, a javítgatások ideje lejárt, az eredményre nem vezethet, s az alaptörvényünk újragondolását az alapokkal kell kezdenünk, ugyanis alapvetően ezzel van a baj. Az alapok az alkotmányi alapértékeket jelentik. Nem vitatva el az Alkotmánybíróság érdemeit az alkotmányszöveg és annak tartalmi jelentésének korszerűsítésében, a testület különösen kezdeti időszakára jellemző aktivista működésére tekintettel rögzített nagyon sok, több esetben az Alkotmány szövegéből ki nem olvasható, csak a mögöttes értékek alapján megfogalmazható elvet, amellyel nem titkoltan igyekezett új, általa helyesnek tartott tartalmat adni az alkotmányunknak. Többen azzal érvelnek, hogy ezeket az új Alkotmány szövegében kell most megjelenítenünk. Kérdés, hogy az Alkotmánybíróság e tevékenysége valóban minden szempontból előre mutató eredményt produkált-e, vagy belementünk olyan zsákutcákba is, ahonnan meglehetősen nehéz lenne visszafordulnunk. Határozott véleményem, hogy kiépültek ilyen zsákutcák. Olyan határozatok és ezek alapján olyan törvények születtek, amelyek legfeljebb államcélként lehettek volna megfogalmazhatók, de nem következetesen végrehajtható lehetőségek megvalósítását szolgálják. Ezért azt javaslom, hogy minden, ami ezekben a határozatokban érték megtartandó és beemelendő az Alkotmány szövegébe, a többiről azonban ki kell mondani, hogy az új Alkotmány hatálybalépésével érvénytelen. Ez a feladat az Alkotmánybíróságra vár. Ha új alkotmányunk lesz, a jövőt is tiszta lappal kell kezdenünk. Tekintsük át röviden, hogy minek a jegyében és mit is akarunk valójában, minek eszközeként akarhatunk új alkotmányt készíteni.
1
Mi emberek, szeretjük a jól bevált eszközöket, módszereket, s csak akkor cseréljük le újabbakra, ha kellő idő rendelkezésre állása mellett meggyőződtünk azok hasznosabb, jobb és értékesebb voltáról. De még ekkor is hajlamosak vagyunk a nosztalgiára, ragaszkodunk előszereteti értékeinkhez pusztán érzelmi alapon is. A jövőnket a múlt köveiből építjük fel. Ha pedig ennyire ragaszkodunk a bevált termékeinkhez, hogyan nélkülözhetnénk állami életünkben a rendet, szabályozottságot, kiszámíthatóságot és biztonságot jelentő szervezeteket, jogrendet. Így jogos igényként merülhet fel a történeti alkotmány visszaállítása, a szentkorona tan kérdése, hagyományaink fontossága. Több javaslat hangzott már el idáig, hogy a történeti alkotmány gondolatát frissítsük fel, ebben az irányba mozduljunk el. Álláspontom szerint ehhez a változathoz alkotmányosan ugyan vissza lehet lépni, tehát jogilag, jogtechnikailag megvalósíthatók lennének a hozzá szükséges elemek, azonban a társadalmi gyakorlat ennek ismételt befogadására már a korábbi változata szerint alkalmatlan. Nemzedékek nőttek fel a jogásztársadalomban is abban, hogy van egy alaptörvény, amelyhez a többit viszonyítjuk, amely a megkérdőjelezhetetlen alapokat adja, amely a zsinórmérték, amely a jogalkotás és a jogalkalmazás számára olyan, mint a keresztyén ember számára a Szentírás. A ma embere számára az iránytű létszükséglet, aminek a technikailag túlságosan is bonyolulttá vált világban a lehető legegyszerűbbnek, mindenki által érthetőnek és elfogadhatónak kell lenni. Így a jelenlegi kor alkotmányozójának elődlegesen meg kell találnia azokat a közös értékeket, amelyre mint alapra felépítheti az államszervezetet, ezeket kell összefoglalni, majd csak és kizárólag egy stabil, jól strukturált, könnyen átlátható és megérthető vázat kell alkotnia, amelyhez a későbbiek során nem, vagy nem túl gyakran kell hozzányúlnia. Ezt a stabil alapépítményt aztán alaptörvényekkel kell felöltöztetni, amelyek együtt fogják adni Magyarország Alkotmányát annak jogi és szerkezeti értelmében is. Ez a megoldás lényegében ötvözi az egy alkotmánytörvényre épülő és a több alaptörvényből összeálló történeti alkotmány típusát. Magyarországon az államiság, a közhatalom eszméje a személyes jellegű királyi hatalommal szemben a Szent Korona közjogi fogalmában, személyesítésében nyert konkrét megvalósulást. A magyar nép az államot – sok nyugati államnál jóval korábban – mint az összesség érdekében szervezett társadalmat tekintette, és mint szerves egységet a Szent Koronában testesítette meg. A Szent Korona egyrészt a magyar állam jelképe, szimbóluma, másrészt a magyar nemzetben gyökerező, a királyt és a politikai értelemben vett népet, a nemességet megillető közhatalom birtokosa volt. Minden hatalom és jog forrása a Szent Korona volt, az állami főhatalom nem királyi hatalom, hanem a Szent Korona hatalma, az állami felségjogok nem királyi felségjogok, hanem a Szent Korona jogai. Ebben nyilvánultak meg az átruházott közhatalom eszméi. Így Magyarországon a közhatalom gyakorlói jogosítványaikat nem származtathatták az uralkodótól, hűséggel a Szent Koronának tartoztak. Nem véletlen, hogy a királyi jogosultságok is csak a megkoronázott főket illették. A magyar állam tehát monarchia volt, benne a király a szuverén, de az állami főhatalomban foglalt jogok gyakorlásuk tekintetében megoszlottak a király és a politikai értelemben vett nemzet, a Szent Korona tagjai között, akik részt vettek a Szent Koronát megillető közhatalmi jogok gyakorlásában. Ez az elmélet Európában valóban hosszú időn át a legkorszerűbb államelmélet volt, a közhatalom legitimitását quasi a népszuverenitás elve alapján adta. A Szent Korona mint államiságunk ezeréves szimbóluma annak többolvasatú értelmezésével nemzeti jelképeinkben már szerepel. Úgy gondolom az e tárgyban egyszer már lefolytatott, meglehetősen hosszú parlamenti vitának a felújítása most nem célszerű, mert ebben a kérdésben az alkotmányozáshoz elengedhetetlenül szükséges közmegegyezés reális lehetőségével továbbra sem számolhatunk.
2
A kérdést azonban akként is fel kell tennünk, kívánja-e az alkotmányozó hatalom meghatározni az Alkotmányban rögzített jogi alapok végső forrását és azt miben határozza meg. Az európai gyakorlatban nem idegen az Istenre mint a jogok végső forrására történő utalás. Aki azonban ma a több európai állam alkotmányában szereplő Istent csak a keresztyének istenével azonosítja, s például azt kéri számon, hogyan merészeli Isten betenni a lábát a törvényhozásba, az semmit nem tud a teizmusról, így ateista sem lehet, mert gondolatai nem képeznek öszszefüggő nézetrendszert, meggyőződést, amely védendő érték kellene, hogy legyen. Így – már csak a rendelkezésemre álló idő csekély voltára is tekintettel – fogadjuk meg Joel Feinberg tanácsát: „fordítsunk hátat nekik és foglalkozzunk fontosabb problémákkal”. A hívő, vallásos ember számára a maga által elfogadott Isten létezik és része nem csak mindennapi életének, hanem jogi gondolkodásának is, így számára közömbös, hogy Isten megnevezésre kerül-e, vagy az Alkotmány preambuluma tartalmaz-e hozzáfordulást vagy sem. Isten azonban nem kerülhető meg az új Alkotmány megfogalmazása során, még akkor sem, ha valamennyien tisztában vagyunk azzal, hogy itt valójában nem vallási, lelkiismereti, meggyőződési kérdésről, hanem az állami és jogrendszer morális alapjáról van szó. Ha igaz az a liberális előfeltevés, hogy a modern, mérsékelt jogállam a legitimitását, autoritásának igazolását a társadalomra mint morális közösségre építi, akkor egy most készülő alkotmány preambulumának meg kell jelölnie az állam- és jogrendszer végső forrását, meg kell határoznia azt az értékrendet, amelyet a társadalom többsége elfogadottnak tekint. Nem kevesebbről kell tehát szólnia, mint az alkotmányozás alapjairól, az alkotmányos alapértékekről. Ma ilyet, ilyen minőségben a hatályos Alkotmányunk nem tartalmaz, így tehát nem véletlen, hogy a koncepció kidolgozása során meglehetősen sok és változatos javaslat érkezett ezzel kapcsolatban, gondolok itt a mai is többször hangoztatott szentkorona tanra vagy a keresztyén etikára. Az alkotmányozó e feltételnek alapvetően két módon tehet eleget. Az egyik, hogy meghatároz átfogóan, vagy arra egyértelműen utaló módon egy már jól ismert értékrendet (pl. zsidó-keresztyén etika), vagy felsorolja az alapvető alkotmányos elveket. Az első körbe tartozik „az Isten, a történelem ura” kifejezés, de látjuk, hogy ez sok félreértésre és félreértelmezésre adott okot, mely a konszenzus érdekében nem kívánatos. Ki kell, hogy jelentsük azt is, hogy a morális közösség alapjául szolgáló etikai elvek nem feleltethetők meg teljes egészében bármelyik, legyen az vallási vagy más nézetrendszernek, így a keresztyén erkölcsnek sem, hiszen a szekularizáció történelmi folyamata, az értékrendeket illetően kialakult pluralizmus ezt már nem teszi lehetővé. Természetes azonban, hogy még meglehetősen nagy elfogadottsága alapján ez nem is mellőzhető. A keresztyénség által képviselt értékrend, az Ó- és Újszövetségen alapuló etika lehet mégis a legszélesebb alap, amelyről kiindulva a morális közösség alapjául szolgáló értékek konszenzussal, párbeszéddel megközelíthetők, meghatározhatók. A második kőtábla parancsolatai az emberi együttélés alapvető szabályai, a szeresd felebarátodat, mint magadat parancsa az emberek egymás közti szolidaritásának követelménye, így a liberális individualizmus által sem vitathatóan része kell, hogy legyen a közös erkölcsi alapnak. A ma kérdése azonban az, hogy mennyire közvetlen módon kell, hogy utaljon erre az Alkotmány, illetve ahol ennek valójában helye lehet, a preambulum szövege. Mielőtt rátérnék a részletekre, válaszoljuk meg azt a kérdést is, hogy milyen alapon teheti ezt meg az alkotmányozó hatalom. Röviden: megteheti, mert felhatalmazást kapott erre a választói akarat folytán, és alappal feltételezzük, hogy ezen alkotmányozó hatalom – beleértve a nem kormánypárti képviselőket is –, az országgyűlés összessége megjeleníti az őket megválasztók értékrendszerének sokszínűségét. Ami az alkotmányozási helyzetet illeti: Le kell zárni – nem csak az alkotmánytörvény megnevezése okán – a szocializmus által hivatkozott, majd a hozzá igencsak közel álló egalitárizmus értékrendjére épülő jogalkotási folyamatot, s az egésznek új medret, új, reálisan elérhető és megvalósítható irányt kell meghatározni. A kialakult társadalmi-gazdasági és erkölcsi válság megmutatta ugyanis a korábbi időszakban abszolutizált egyenlőségi modell ma még igencsak ideálisnak tekintendő, a társadalmi, gazdasági fejletlenség okán egyelőre megvalósíthatatlan voltát. A
3
magyar Alkotmánybíróság halálbüntetés alkotmányellenességét kimondó határozatában kifejtett emberi méltóság értelmezése, majd az erre épülő határozatok és jogszabályok sorozata olyan törvényalkotást eredményezett, amely már az abortusz, az eutanázia kérdésében komoly ellentmondásokat tárt fel, és már az Alkotmánybíróság számára is megoldhatatlan feladatot jelentett, továbbá amelyeknek gyakorlati érvényesítésére a magyar társadalom még beláthatatlan ideig megfelelő források hiányában nem lesz képes. Ugyanakkor társadalmi negatív következményei már jól látható módon megjelentek. A társadalom meghatározó részének reáljövedelme viszonylag alacsony, ugyanakkor létrejött Magyarországon egy olyan réteg, amely több nemzedék óta nem az általa végzett munkából él, tanulatlan, képzetlen, s családjában, szűkebb környezetében többnyire nincs előtte pozitív példa, amelynek alapján életét ebbe az irányba vezetné, így igénye sem alakul ki rá, ugyanakkor gyermekei méltóságára hivatkozással hangosan követeli a sok esetben a segélyek szintjén mérhető csekély munkabérért dolgozó polgártársaitól a saját eltartását is. Ennek a rétegnek jogai hangoztatása mellett nincs felelősség- és kötelességtudata sem. Az egalitárizmus liberális elméletére épülő jogrendszerünk nem tudta, és úgy tűnik nem is akarta felszámolni a szocializmus paternalizmusának nosztalgiájában vergődő társadalmunk egyre mélyülő problémáit. Be kell látnunk, el kell fogadnunk, hogy az emberek nem lehetnek mindenben egyenlők. Egyenlőségük csak a jogi egyenlőség és a politikai egyenlőség szintjén biztosítható és biztosítandó feltételek előírása nélkül. Az életminőség és a gazdasági egyenlőség tekintetében a szubsztantív egyenlőség keretében értelmezett egyenlőtlenséget sem mint olyat, hanem az egyeseket az autonóm élethez szükséges megfelelő erőforrásoktól megfosztó egyenlőtlenséget kell erkölcsileg elítélnünk és a jogalkotásunkkal felszámolnunk. Ez utóbbin lehet és kellene, hogy változtassunk. Be kell látnunk azonban, hogy az állam újraelosztási politikája jószerével semmit sem változott. Ahogyan John Kekes felhívta rá a figyelmet, ha az autonóm élethez szükséges erőforrások (anyagi javak, iskolázottság, egészség, fizikai biztonság, tisztelet, stb.) még elégséges szintje alatt állók helyzetének javítására az állam az e szint fölött állóktól von el erőforrásokat, a szűkös és ráadásul még szűkülő erőforrások mellett egyre kevesebben jutnak a még elégséges szinthez. Nevezzük nevén ezt a helyzetet, ez a válságot és a mélyülő válság veszélyét jelenti. A társadalmi szolidaritás hangsúlyozása tehát fontos, nagyon fontos, de az egyéni felelősség és öngondoskodás igényének kialakítása nélkül társadalmi tragédiához fog vezetni. Summa summárum, az alkotmányozó hatalomnak alaposan át kell gondolnia, hogyan fog leszámolni az állam gondoskodási képességének illúziójával, s ennek jegyében hogyan változtat az állam- és jogrendszere alapjául szolgáló értékrendjén. Hogyan és milyen eszközökkel kívánja elérni, hogy a társadalom tagjaiban tudatosuljon végre az, hogy az ember a saját sorsáért részben vagy egészben maga is felelős lehet, s az elsődleges javak hiánya nemcsak igazságtalanságból, hanem az érdem, az erőfeszítés, a felelősség hiányából is eredhet. Következésképpen, leszámol-e és ha igen milyen erkölcsi alapon a mindeddig rosszul értelmezett illetve kivitelezett egalitárizmus jegyében működő gyakorlattal, mely szerint a rosszabb helyzetben levés puszta ténye elégséges indoka az újraelosztásnak és a kárpótlásnak, s felhagy-e az ennek alárendelt politikai programjaival, s azzal a gyakorlattal, hogy ennek folyamatos finanszírozására a munkajövedelemből teremt forrásokat. Ha elhisszük és elfogadjuk, hogy ma Magyarország válságban van, és ez a válság elég mély és súlyos ahhoz, hogy ezen változtatni, mégpedig az államrezon racionalizálásával és a jogrendszer bizonyos részeinek újragondolásával kell változtatni, akkor ki kell mondanunk, hogy alkotmányozási helyzet van, akkor ehhez nem foghatunk hozzá az értékrendünk újragondolása, újbóli megfogalmazása nélkül. A történelem, a protestáns értékeink és hagyományaink mutatnak erre jó példát, engedjék meg, hogy ezek közül néhányat az alkotmányozók figyelmébe ajánljak. A puritán Milton Mihály arkangyala az Elveszett paradicsomban így vigasztalja Ádámot: …csak adj tudásodhoz megillető tettet s hitet, erényt, mérsékletet, tűrést, szeretetet, minek
4
neve lesz charitas, erények lelke – akkor az Édent itt hagynod nem lesz gyűlölt: sokkal derűsebb Édent lelsz magadban.” Talán már sokan elfeledték, így nem ártana újból tudatosítani az emberekben Pál apostol tanítását: „ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Thess 3,10). A protestáns etika mindig is kérlelhetetlen harcot folytatott a dolog nélküli megélni akarás ellen. A kötelességtudat, a hivatástudat a jogokhoz kapcsolt kötelességek teljesítéséhez tartozik. Újra kell gondolni Alkotmányunk megszövegezése kapcsán, hogy a jogok széleskörű felsorolása mellett bizonyos jogok csak a kötelezettségek teljesítése esetén illessék a jogosultakat. Így újra kell értelmezni a munkakényszer tilalmának jelenlegi szabályozását, mely szerint az együttműködést nem vállaló munkanélküli nem jogosult ugyan a munkanélküli ellátásra, de együttműködőnek minősül akkor is, ha a felajánlott munkahelyet, közmunkát a munka és a foglalkozás szabad megválasztása jegyében nem fogadja el. Természetesen a munkához való jog új feltételekkel történő szabályozása mellett az állam közmunka szervezési kötelezettségének előírása megkerülhetetlennek látszik. Az utóbbi hetekben bejelentett kormányzati szándékok biztatóak, a törekvések ebbe az irányba mutatnak. Ehhez kapcsolhatjuk az oktatás és nevelés kérdéseit. Napirenden van a zsákutcából kiutat kereső oktatási rendszerünk újjászervezése, az oktatás és remélhetően a nevelés elveinek és módszereinek az újragondolása is. Az Ószövetségben olvashatjuk, hogy a „Vessző és dorgálás bölcsesség forrása, a zabolátlan fiú szégyen az anyjának. […] Fegyelmezd a fiad, s elégedett leszel: gyönyörűsége lesz majd a lelkednek.” (Péld 29,15. és 17.). „Ne vond el a gyermekedtől a fenyítéket, ha megvered őt vesszővel, meg nem hal.” (Péld 23,13.). Mára a liberális nevelési elvek túlhangsúlyozásával eljutottunk oda, hogy nem a tanító veri a tanulót, hanem a tanuló a tanítót. Úgy gondolom, ez alapvetően nem gyermekvédelmi vagy büntetőjogi megoldást sürget. Nem az oktalan és mértéktelen erőszakra, s nem is a testi fenyítés visszaállítására, hanem a büntetésekre mint fegyelmező eszközökre, a szükséges fegyelemre, a jó és a rossz közötti különbségtétel megértése érdekében alkalmazott eszközökre és módszerekre gondolok, amikor az emberiség évezredes tapasztalatait és bölcsességét idézem. A legutóbbi évek és hónapok eseményei, katasztrófái (árvíz, iszapömlés) rávilágítottak a tulajdonosi felelősség, a tulajdonnal együtt járó kötelezettségek teljesítésének problémakörére. A tulajdon védelme mellett szabályozandó kell, hogy legyen – akár a német minta szerint – a tulajdonos tulajdonnal járó felelőssége is. „Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon (Lk 12,48) írja a Szentírás. A közszolgálat s benne az igazságszolgáltatás el nem odázható racionalizálása, hatékonyabbá tétele a jelenleg uralkodó hatalmi pozíció hangoztatása helyett e feladat szolgálat jellegének hangsúlyozását igényelné, ahogyan az a nevében is szerepel. A bírósági vezetőknek és a bíráknak el kell fogadniuk, hogy a bíróságok hatalmi pozícióját nem az jelenti, hogy a bírák uralkodnak a nekik kiszolgáltatott ügyfeleken, hanem hatalmi helyzetüket az adja, hogy döntéseik mindenki számára kötelezők. „Aki a legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál” (Lk 22,26.). Ezért, ha a kormányzat bizonyítani kívánja, hogy nem ért egyet az Alkotmánybíróság 28/1995. (I.19.) AB határozatában leírt ténymegállapítással, miszerint „szervezetszociológiai szempontból a végrehajtó hatalom nem feltétlenül abban érdekelt, hogy az Alkotmánybíróság, illetőleg a bíróságok minél nagyobb hatékonysággal lássák el a feladataikat”, akkor alaposan újra kell gondolni a jelenlegi szabályozással ellenőrzés és hatalmi egyensúly nélkül maradt OIT jelenlegi hatáskörét is a bírósági szervezet igazgatását illetően, s megfontolni, hogy a jól bevált hagyományainknak megfelelően nem lenne-e jobb helye ennek irányítása újra az igazságügyi kormányzat alatt.
5
A sort még folytathatnánk. A megjelent koncepció jó irányokat mutat, de még dolgoznunk kell rajta. Ehhez a munkához ajánlom most és ezt követően a segítségemet.
6
