Kereszty Orsolya Nők szerepei és terei a magyar nemzetépítésben a dualizmus kori Magyarországon1
A reformkor időszakában megindult törekvések folytatásaként, a dualizmus korában több szempontból megint újraértelmeződtek a nők szerepei és terei a nemzet-elképzelésekben és a nemzetépítésben, főként a korabeli nőmozgalmak hatására: „Bizonyára a nők teljes és végleges emancipációja is itt van. Itt az európai férfikultúra bástyái alatt, melynek kapui alighanem még ebben a században meg fognak számára nyílni. Ez megtörtént. Itt minden kifogással elkéstünk, mert bárkinek bármi véleménye lehet erről a női invázióról, egy bizonyos: száz év óta közeledik szakadatlanul és ellenállhatatlanul, és be fog érkezni. Ez történelem. Világmozgalommá nő a követelés, tehát nyilván létező szükséglet. (...) itt nem csupán meglevő emberenergiák és életprincipiumok forradalmáról, új elhelyezkedéséről van szó, hanem egy újféle emberenergia egy eddig nem szerepelt életprincipium belépéséről a kultúrába. (...) Mert az úgy van, hogy ez a mi 5000 éves kultúránk specifikusan férfikultúra. Ezt büszkén és gőgösen valljuk, lévén ez csodálatos és misztikus magasságokig érő hatalmas épület. Ennek építésében azonban a nőnek nem volt része. Mert sok munkát végzett ugyan, de csak férfi szabta területen, és a férfikultúra által determinált helyzetben. Tehát közvetve szintén a férfikultúra szándékait szolgálta. A kérdés már most ez: támadhat-e a nők teljes politikai és társadalmi emancipációjából idővel specifikus női kultúra, mely a mostani férfikultúrát kibővítené?”2 A dualizmus korában kezdtek elsősorban a középosztálybeli nők a közszférában is aktív szerepet vállalni, egyrészt saját elhatározásukból, másrészt gazdasági okok miatt, mely szerint szükség volt a nők keresetére is a családoknak, és egyre több középosztálybeli nő kényszerült arra, hogy önállóan eltartsa önmagát. Mindehhez elengedhetetlen volt a megfelelő előképzettség, és annak igénye, hogy a nők is tanulhassanak. A középosztálybeli nők számára azonban társadalmi státusuknak megfelelő munkát, ahhoz pedig megfelelő előképzettséget kellett biztosítani. A magyar nemzetépítésben a családnak a szexualitásra és a társadalmi nemi szerepekre vonatkozó normái alapján ugyanakkor hangsúlyosan nagy jelentőséget tulajdonítottak a nők családban betöltött „természetes hivatásának” és szerepeinek. A dualizmus kori vita a nők 1
A tanulmány az ELTE PPK Neveléstudományi Doktori Iskolájában készített Doktori Disszertációm része. (Budapest, 2007) 2 Balázs Béla, „Egy női kultúra lehetőségei,” Új Élet (1913/IV): 729.
1
szerepeiről és tereiről a magyar nemzetépítésben így szorosan összekapcsolódott a nők „természetes hivatásáról” való értekezésekkel és a nők közéleti szereplésének vitájával: „Nem lehetett többé a leány esztétikai kimívelésével csupán a tetszést, vagy az egyéni boldogulást, sem tisztán a családi feladatokra való előkészítést tekinteni a leánynevelés céljának. Be kellett látnunk, – ha még oly híven valljuk is, hogy természetének megfelelőleg boldogságát a nő csak családban lelheti fel – hogy már csak azért sem nevelhetjük egyedül a családi életre a leányt, mert nem is adhatjuk meg neki minden esetben a családot és mert az élet néha a család érdekében is más áldozatokat, más munkát, gyakran a család körén kívül álló munkát követel tőle.”3
„Természetes” nemi szerepek és terek a magyar nemzetépítésben A két nem „természetes” hivatásával való érvelés a 18. század második felében alakult ki, és a 19. században vált uralkodóvá.4 Ekkortól kezdve a két nem tulajdonságainak már nem a vallásos-rendi legitimációja volt jellemző, hanem a jellemek megállapításánál a biológiából indultak ki. Úgy gondolták, hogy a két nem tulajdonságait, hivatásait és feladatait maga a természet szabja meg, mely születésüktől fogva determinálja őket ezekre a természet által előre meghatározott, és így megváltoztathatatlan és megkérdőjelezhetetlen utakra. Ezt tudományosan
is
igazolni
próbáltákák,
elsősorban az
antropológia
tudományának
segítségével, melynek állítása szerint az ember teste meghatározza szellemét és lelkét. A két nemhez eltérő tulajdonságokat társítottak; a női test volt az érzékenység és gyengeség, s így a nőket a passzivitás és az érzelmek dominanciája jellemezte. A férfitest jelentette az erőt, melyből következtek a férfi tulajdonságai: a racionalitás és az aktivitás. A két nem eltérő testfelépítését a szaporodásban betöltött funkcióik alapján magyarázták. S az eltérő testek alapján további tulajdonságok és princípiumok is megfogalmazhatóak voltak, akár már a két nemnek az adott társadalomban betöltött pozícióira és szerepeire is vonatkoztatva; (1) a nő: érzelem, akaratgyenge, a társadalomban a befogadó, tűrés, hűség, önfeláldozás, szelídség, ártatlanság, szerénység, türelem, míg (2) a férfi: ész, szilárd akarat, a társadalomban alkotó, az eszmék létrehozója, a kultúra hordozója, bátorság, erélység.5 Vagyis a nemek megállapított fiziológiai különbségeiből vezették le – a korabeli érvelés szerint – a két nemnek a társadalomban elfoglalt helyét, mely a nő szférájaként és 3
Sebestyénné Stetina Ilona, „A nőnevelés feladatai,” Népművelés (1906): 85. Erről lásd a legújabban megjelent magyar nyelvű munkát: Müller Ildikó, „Vélemények a nők felsőfokú képzéséről a dualizmus időszakában,” in Nők a modernizálódó társadalomban, szerk. Nagy Beáta és Gyáni Gábor, (Debrecen: Csokonai), 223-239. 5 Ibid. 4
2
kiteljesedéseként a családot jelölte meg, míg a férfi tere a nyilvánosság volt. A nők magasabb képzése ellen tiltakozók éppen e dichotómia alapján azzal érveltek, hogy a nők tanulmányaik miatt nem tudják majd a családban feladataikat rendesen ellátni, mely nemcsak a családot veszélyezteti, de indirekt módon a magyar nemzetet is. Így a magyar nemzetépítés érdeke az volt, hogy a nők elsősorban a számukra a családban kijelölt szerepek töltsék be. Azonban egy idő után már nem lehetett figyelmen kívül hagyni azt, hogy egyre nőtt azoknak az egyedülálló nőknek a száma, akik arra kényszerültek, hogy eltartsák magukat; a nők által végezhető foglalkozások közül elsősorban a tanítónői volt a legelfogadottabb, köszönhetően annak, hogy leginkább ez felelt meg a nők természetes hivatásainak és tulajdonságainak. A dualizmus korában, a magyar nemzetet tehát a család metaforájában képzelték el, s ez mind a két nem esetén differenciált munkamegosztást kívánt, melynek során a nő a családi, a férfi a közszférában teljesítette feladatát. A gyermekek korai nevelését kizárólag a családban vélték értelmezhetőnek,6 mely később – a század eleji nőmozgalmak erőfeszítéseinek hatására – némileg megváltozott; elég, ha csak a gyermekvédelmi területre irányuló követelésekre gondolunk. A dualizmus kori családmodell kizárólagosan a kétszülős heteroszexuális családmodellt jelentette, melyben egymást feltételezve volt jelen férfi és nő mint szülőpár. A társadalmi nem mint kategória nemcsak a két nemnek a társadalomban betöltött szerepeit és tereit határozta meg, hanem ugyanígy a családmodellt is. Férfinak és nőnek, vagyis a korabeli hegemón diskurzusok szerint az apának és az anyának együttes, élesen elválasztott, komplementer feladatai voltak a gyermekek (családi) nevelésénél, de magánál a gyermekek „létrehozásánál” is. A két nem elkülönülő társadalmi feladatai a két nem „természetes hivatásain” alapultak. A nő birtokolta a testiséget, az érzésvilágot (test és érzelem) és a szépséget; az apa privilégiuma volt az eszmevilága (elme): „A gyermeknevelés már ott kezdődik, amikor a két nembeli ifjúság szivében megdobban a kölcsönös, kettős szerelem, az égi, s a földi. Már ott elkezdődik, amikor egymás szemében találják boldogságukat. Azzal dől el sorsa a gyermeknek, hogy szülői mit tudnak a szerelem boldogságérzetéről, mit tudnak egymásról, mit látnak egymásban. Ezen dől meg a kultura, itt kezdődik a nevelés, itt villan fel az élet öntudata az ösztönből – vagy nem villan fel, s csak ösztön marad. (...) A gyermek 6
Például: Nagy Sándor, „Hol kezdődik a nevelés,” Népművelés (1906): 43-46., Özv, Báthory Nándorné, „Szülő és iskola,” Népművelés (1907/III): 203-209., Özv. Báthory Nándorné, „A tanuló ifjúság és a család,” Népművelés (1907/IV): 142-150., Pintér Zsigmond, „Gyakorlati nevelés II.,” Népművelés (1910/X): 296-302., Léderer Ábrahám, „Nőnevelés,” Nemzeti Nőnevelés (1880/I): 389-399., Péterfy Sándor, „A nemzeti nevelésügy két nagy kérdéséről II. Megmaradhat-e a tanítónő hivatalában férjhezmenetele után is?,” Nemzeti Nőnevelés (1881/III): 350-361., Sebestyénné Stetina Ilona, „Mire használja a nő az ismereteit?,” Nemzeti Nőnevelés (1880/I): 221-226., Molnár Aladár, „A nőnevelésről,” Nemzeti Nőnevelés (1881/IV): 276-280., Szigethy Karolina, „Néhány szó a nőcselédekről,” Nemzeti Nőnevelés (1883/I): 126-131., Pásthy Károly, „A család mint nevelőintézet,” Nemzeti Nőnevelés (1885/XII): 425-457., Újfalussy Sándor, „Család és iskola,” Magyar Paedagogiai Szemle (1883): 79-81.
3
eszméjének fogamzása, s felépítése az apa munkája, a testi fogamzásé és felépítésé az anyáé. Az anyából szívódik fel az érzés, az apából az eszme, s e kettő körül alakul bámulatos következetességgel a multhoz az anyag.”7 Ahhoz azonban, hogy a nők eleget tudjanak tenni „természetes” hivatásaiknak, vagyis a család és a nemzet biológiai és társadalmi reprodukciójának, elengedhetetlennek gondolták a nők megfelelő nevelését és művelődését, aminek eszközével a nők meghatározott módon részesei lehettek a magyar nemzet erősítésének. Vagyis a nő a privát szférában végzett munkájának értékét a férfiéval együtt gondolták társadalmilag hasznosnak. Egyik sem lehetett meg a másik nélkül: „Minthogy a társadalom két nemű tagokból áll, azt hiszem, a szocziális kérdés helyes megoldását is mind a két nem hozzájárulásától, illetőleg közreműködésétől kell várnunk. A férfiak megfeszíthetik minden erejüket, ha a nők nem segítenek nekik gazdálkodni, akkor keresményök soha nem lesz elegendő.”8 Lényeges megemlíteni, hogy a diskurzusok általánosságban „nőkről” szólnak, de ez valójában a magyar nemzetépítésben részt vevő, magyarosodott, vagyis „magyar anyákká” nevelt nőket jelentette. A kulturális és nem etnikai alapon meghatározott magyar nemzet részévé lehetett ugyanis akárki, aki megfelelő szellemű nőnevelésben részesült. A megfelelő nevelés elsősorban az intézményes középfokú nevelést jelentette, melynek során nemcsak „természetes” szerepeiknek megfelelő nevelésben részesültek a lányok, de olyan nemzeti irányú iskoláztatásban is, mely lehetővé tette számukra, hogy a magyar nemzet részévé váljanak. Nő és férfi tehát együttesen alkotta a magyar nemzetet. „A nemzet egy nagy család” elve alapján a nők szimbolikus, kulturális, gazdasági és biológiai reprodukciós szerepei nemcsak a családban, de a nemzetben is nagy hangsúlyt kaptak: „A mai társadalom létalapja a család, a nő; ha a nő elveszti tökéletesen a családban gazdasági értékét, fölbomlik a családi élet is, s azért kell komolyan a nők gazdasági helyzetének javításával foglalkoznunk.”9 A nők feladata volt, hogy míg a férfiak dolgoztak, megfelelően gondoskodjanak az állam legfontosabb alkotóelemeiről, a családról. A nők biológiai és kulturális reprodukciós szerepe tehát a nemzetépítés szempontjából fokozatosan előtérbe került, és egyre hangsúlyosabb lett: „A leánynevelésben sohasem szabad szem elől téveszteni, hogy a következő nemzedékek is az asszonyoktól születnek, tehát főfeladatunk, hogy teljes készültséggel állítsuk őket ebbe a hivatásba. A test fejlesztésével egészségessé kell tenni őket, hogy ennek az első kötelességüknek jól megfelelhessenek. (...) Felmagasztalónak tartsák a 7
Nagy Sándor, „Hol kezdődik a nevelés?,” Népművelés (1906/I): 44. Gyulay Béla, „A női kézimunka,” Magyar Paedagogia (1893): 257. 9 Özv. Végess Sándorné, „Nők gazdasági oktatása,” Népművelés (1908/V): 156. 8
4
lányok magok is, hogy anyák lehetnek. Teste egészségben tartása mellett szellemileg is magasra kívánjon emelkedni minden leány, ne csak azok, kiket a kenyérkereset kényszerít több tanulásra, mert gyermekében tovább éli magát minden asszony.”10 A diskurzus szerint biológiai és kulturális reprodukciós szerepüknél fogva ők egyedül tudták csak a jövő nemzedéket megfelelően nevelni, vagy a háztartásról gondoskodni. S ezen szerepek és tevékenységek nélkül nem létezhetett a magyar állam: „(...) kik a nevelésnek tényezői? (...) a természet rendje szerint, elsősorban a szülő a nevelő. Hogy mi mindenre kell az anyának ügyelnie, hogy születendő gyermeke egészséges testtel, normális szervezettel jöjjön a világra, olyan kérdés, amely az egész társadalmat létalapjában érdekli. Mert már születése előtti időben is neveli az anya gyermekét. Első gyermekéveiben az anya szárnya alatt többet tanul, mint később egész élete folyamán. (...) Mert az anyai befolyás mellett semmi más nem érvényesülhet oly intenzíven. Még az apai befolyás sem közelítheti meg fontosságában, kiható erejében a jövőreszólóan. (...) az első tényező, a leghatékonyabb nevelő legelső sorban az anya és a család.”11 Hall és Davidoff úttörő munkájukban éppen a köz- és privátszféra közötti dichotómia kritikus olvasatára hívják fel a figyelmet; röviden arra, hogy a közszférában a férfiak aktivitását és sikerességét alapvetően befolyásolta és meghatározta a dichotómiában az alacsonyabb rendűnek konstruált családi szféra, és benne a nők tevékenységei. A közszférában
tehát
a
férfiak
teljesítménye
és
hatékonysága,
például
a
magyar
nemzetépítésben, nagyban függött a családi szféra munkájától.12
A „természetes” szerepeken túl
A nők „természetes” szerepeit és tereit tágítani és reformálni igyekvők is jól ismerték és használták a magyar nemzetépítés nyelvezetét. A reformokat sürgetők általában elismerték ugyanis a nők „természetes” hivatásának fontosságát, de hangsúlyozták, hogy ez nem akadályozza meg őket abban, hogy a családi szférán kívül, a gyereknevelési és háziasszonyi teendőkön túl is tevékenykedjenek, mert ezek a további tevékenységek nem lesznek „természetes” szerepeik kárára. Ezt a nőknek tulajdonított egyediséget és a magyar nemzetépítés által létrehozott kulcsfontosságú pozíciót használta Geőcze Sarolta, mikor is azt 10
Staindlné Ludvig Mária, „A leánynevelés reformjáról,” Népművelés (1910/X): 13-14. Pintér Zsigmond, „Gyakorlati nevelés II.,” Népművelés (1910/X): 297. 12 Leonore Davidoff és Catherine Hall, Family fortunes: men and women of the English middle class 1780-1850. (London: Routledge), 1992. 11
5
hangsúlyozta, hogy a nagyon fontos és voltaképpen elsődleges a magyar nőknek a háztartásban betöltött szerepe, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy a közszférában is ellássák feladataikat.13 A családi szférában lokalizálta Geőcze Sarolta a magyar „úrinőket”, mikor is hangsúlyozta: egy nőnek elsődleges feladata az, hogy képes legyen megteremteni saját tűzhelyét. Túl is lépett ugyanakkor a korabeli „természetes hivatáson” alapuló érvelésen, és kihasználva a társadalmi nemi különbségekről folytatott hegemón diskurzust, kérdésfeltevésekkel újabb szerepköröket és tereket konstruált a nők számára: „És visszatérve a magyar faj szempontjára: más nemzetek női még megengedhetnék maguknak a műveletlenség luxusát; de a mi maroknyi nemzetünknek arra kell törekedni, hogy minden nő, minden magyar úrinő igazán művelt legyen; hogy mindegyik képes legyen szilárdan megépíteni a maga tűzhelyét, hogy képes legyen vonzó, éltető középpontja lenni egész környezetének és hogy, esetleg elözvegyedvén vagy másképpen magára maradván, képes legyen elárvult családját a pusztulástól megóvni.”14 A „nők” diszkurzív kategóriája ebben az esetben a „magyar nőket” jelentette, mely magában foglalta a magyarosodott nem-magyar nemzetiségi nőket is. Azonban a nők emancipációját – magasabb tanulmányait és a családi szférán kívül végzett munkáját – már kizárólag a „magyar nők” kategóriájára értelmezték, és nem általánosságban. A vélemények látszólag két szemben álló táborra oszlottak a nők társadalmi tevékenységeinek megítélése kapcsán. Geőcze felvetésével ellentétesen, a másik tábor a társadalmi nemi szerepeket kizárólag biológiai meghatározottságuk alapján képzelte el. Így függetlenül a korabeli gazdasági és társadalmi változásoktól, továbbra is kizárólag a családi szférában határozták meg a nőket. A nemek közötti észlelhető fiziológiai különbségek és az ebből levezetett nemek szerint meghatározott társadalmi feladatok közötti határt áttörhetetlennek gondolták. Szintén ez a gondolatmenet, konkrétan a különbözőség és az egymás kiegészítése jelenik meg Galauner Lujza írásában is, aki a férfiak feladatának gondolta, hogy „művelője és fejlesztője a tudományoknak, fenntartója az elődök szellemi hagyományainak, megőrzője, hirdetője az isteni tanoknak”, míg a nők: „(...) a nő a mai társadalomban a szokottnál nagyobb téren érvényesül, mit külön részleteznem fölösleges is; de azért mikor általánosságról van szó, mégis a család, a gyermeknevelés, a háztartás a nő eredeti, első hivatása.”15 Galauner szerint a nők biológiai reprodukciós készségüknek köszönhetően a „természettől fogva” egységes a „női hivatás”, ami szükségszerűen egységes nevelési 13
Geőcze Sarolta, „A leányok középfokú oktatásáról,” Magyar Paedagogia (1892): 213-221. Geőcze Sarolta, „A leányok középfokú oktatásáról,” Magyar Paedagogia (1892): 215-216. 15 Galauner Lujza, „Egységes középfokú leányiskola,” Magyar Paedagogia (1894): 173. 14
6
intézményeket, s konkrétan egységes középiskolákat kíván. A nemek szerinti egységes „természetes hivatásból” több minden következett a társadalmi élet szintjén: egységes terek, kötelességek, viselkedés, oktatás. A két nem szerepei és terei közötti alapvető különbségeket a korabeli társadalom, nemzet és család alapvető mozgatórugójának tekintették: „(...) ennek a specifikusan női munkának első feltétele tehát az az alapvető, természettől adott különbség, mely a férfi és a nő idegélete, szellemi és lelki struktúrája között van. (...) Voltak azonban annál komolyabb és komolyabban veendő vélemények, melyek szerint a női szellemnek éppen ez a különbözősége teszi alkalmatlanná minden termelő kulturális munkára. A női nem alacsonyabbrendűségének elmélete ez, mely már csak azért is nagyon súlyosan esik latba, mert Arisztotelestől Nietzscheig legnagyobb szellemeink elmélete. (...) Perkins Gilman azonban, a feminizmus legkiválóbb teoretikusa, azt állítja, hogy ez a nagy különbség férfi és nő között mesterségesen tenyésztetett, tehát idővel visszafejleszthető. Ez részben igaz. (...) A különbségeket eltüntetni persze abszurdum. De nem is lehet cél, hiszen ebben a különbségben és az általa adott különböző lehetőségekben van – az objektív kultura szempontjából – az egyedüli
értelme
és
jogosultsága
a
nőemancipációnak.
(...)
Egy
példát.
Mily
kiszámíthatatlanul nagy forradalmi hatással volt a keletázsiai művészet befolyása az európaira. Nyilván azért, mert egészen uj, egészen más valamit hozott, egy egészen idegen principium alkotásait. Ha az európai utazók Nippon szigeteiről sárgabőrű Lionardók és Michel Angelók műveit hozták volna haza, úgy múzeumaink gazdagodtak volna, de művészetünk története nem. A festészet nem fordult volna uj irányba és nem tágul volna eddig ismeretlen lehetőségekkel. A legrosszabb khínai keramikus munkája termékenyítőbb volt, mint amilyen lehetett volna egy második Phidiasé, egyszerűen azért, mert más volt. És ha így nézzük a női kultura lehetőségeit, ime tárgytalanná válik az a kérdés, hogy a női nem alacsonyabbrendű-e vagy sem. Más – és ez a döntő. A legtehetségtelenebb nő is olyat produkálhatna, amit a legnagyobb férfizseni sem pótolhat, egyszerűen azért, mert férfi, mert más! (...) Bizonyos, hogy létezik ez a kétféle életprincipium, hogy mindenre kiterjedő és felismerhető, csakhogy nincs a nemekre lokalizálva. (...) mi nem a nők tulajdonságait nevezzük nőiesnek, hanem egy éleskarakterű, egy spontán biztossággal felismerhető életmegnyilatkozást, mely a férfiakban is igen gyakori. (...) A mi kultúránk művei között sok a nőies, bár férfiak alkották. Férfiak alkották, mert a nőknek nem adatott meg az alkotás technikai lehetősége és e művekre mégis szüksége volt a kultúrának.”16 Egyre inkább megfigyelhetőek voltak azok kezdeményezések a diskurzusokban, melyek megkérdőjelezték a biológiai alapú társadalmi terek nem-specifikus leosztását. Balázs 16
Balázs Béla, „Egy női kultúra lehetőségei,” Új Élet (1913/IV): 730-731.
7
Béla megkülönböztette a biológiai nemet a „nőies” és „férfias” kategóriáktól, azt állítva, hogy ezek társadalmilag konstruáltak. Ebből következett az is, hogy értelmezésében a biológiai nemből nem következtek egyértelműen a nemek számára előírt társadalmi terek. Egy hasonló kezdeményezés keretében egy tanítási órán a századfordulón nemcsak a lányok, de a fiúk is kézimunkázhattak. Ez azért volt jelentős lépés, mert a korabeli, a két nem „természetes hivatásaira” hivatkozó diskurzus értelmében a kézimunka tantárgy más-más tartalmi megvalósulást jelentett a két nemnek. Ezt a nemenként előírt társadalmi teret írta felül például egy tantermi gyakorlat 1910-ben: „Ugy látom, belefáradtak már a tanulásba az én kis gyerekeim, mert itt is, ott is elrévedez a tekintetük. Valamivel fel kell éleszteni a buzgóságukat, hát elkiáltom: kézimunkázzunk! (...) A lányok itt maradnak, a fiúk a másik terembe mennek és megkezdődik a munka itt is, ott is. A leánykák kezében horgolótű csillog, az egész kicsik zsinórt fűznek, amott egy nagyobbacska kötényt varr. A fiúk egy része pedig gyalul, fűrészel és elkészül egy asztalka, kerti pad, talyiga az öcsikének; másik része meg kosarat fon, (...) Egyszerre csak látom, hogy itt is, ott is beül a padba egy kis fiú, s úgy néz a leányka munkájára, hogy egészen beletüzesedik az arca, mintha egy olyan világba tekintene, amelyből őt örökre kitiltották. Kérni nem is merné, hogy megpróbálhassa, mert hallani véli a feleletet, hogy „az nem fiúknak való!” De hát miért is nem, Istenkém? (...) Odamegyek hozzá, adok neki tűt, pamutot, megmutatom, hogy kell vele bánni s kis fiú olyan hálásan néz rám, mintha csak érezné, hogy most voltaképpen egy rég’ befészkelődött előítélettel szálltunk harcba. Eleinte megmosolyogják a társai, de hisz’ ezt át kell szenvedni minden újítónak, az „elsőnek”. Hanem amikor látják, hogy a fiú épúgy elkészíti a harisnyakötőt, láncot horgol, egyik – másik leány is símára gyalulja a deszkát, össze is illeszti s elkészül az ő kezében is a kis szék, elhal a gúnyolódás, komoly, tudatos megbecsülésnek ad helyet a mosoly az arcokon. Megismeri egymás munkájának nehézségét s meg is tudják becsülni egymás munkálkodását. S ha a lányok pontosabbak és rendszeretőbbek, a fiúk ismét finomabban részletezőkké válnak munkájukban. Egyetlen fiúcska sem jön szétszakadt nadrágban csak azért, mert nincs nővére, s az anyja munkába ment, mert hisz ő is tud bánni a tűvel.”17 Egyéni, például tanári kezdeményezés keretében tehát lehetséges volt a társadalmi előítéletek felülírása a biológiai meghatározottságú társadalmi terek megkérdőjelezésével. Szintén ilyen kezdeményezés volt a fentebb említett Geőcze Sarolta szemléletmódja is, mikor is elismerve, hogy a nők elsődleges tere a privát szféra és az abban definiált tevékenységek,
17
Staindlné Ludvig Mária, „Egy kézimunka óra,” Népművelés (1910/X): 55-56.
8
újabb tereket konstruált azzal, hogy fontosnak definiálta azt is, ha egy nő a közszférában végez munkát.18 Különbözőek voltak a vélemények abban a tekintetben, hogy hogyan éljenek azok a nők, akik nem mentek férjhez, vagy nem lett családjuk. De Gerando Antonina Geőcze Saroltával egyetértésben azt a véleményt képviselte A női élet című művében, hogy a nők kisebb csoportokban, szövetkezetekben tevékenykedhetnek a társadalom hasznára.19 Az ellenkező álláspontot képviselte például Komáromy Lajos, aki a nők „beteljesülését” és a nemzet számára hasznosságát kizárólag családi körben tudta elképzelni. Komáromy úgy érvelt, hogy mivel a nőnek a legközvetlenebb tere a család, ezért, ha nincs családja, ne a közszférában tevékenykedjen, hanem egy másik család közelében, azért, hogy „a nő életének, működésének középpontja minden körülmények közt csupán a család legyen”.20 A „természetes” szerepek megkérdőjelezése kapcsán egyre inkább vitatéma lett az elsősorban középosztálybeli nők tudományos képzése és tudományos szerepvállalása.21 Ebben az időszakban nyíltak meg az első felsőbb leányiskolák, lánygimnáziumok, valamint először mehettek az egyetemek bizonyos karaira nők Magyarországon. Több, a nők tudományos képzését ellenző hozzászóló is hangsúlyozta, hogy a tudomány nincs összhangban a nők „természetes” hivatásával, sőt volt, aki azt állította, hogy annak teljesen ellentmond, így pedig negatívan hat a társadalomra. A női emancipáció ilyen szempontból tehát káros, mert nemcsak hogy ellentmond a természetnek, de ezáltal a nő riválisa is lesz a férfinak, aki esetleg miatta nem kap majd munkát. Ellenben mihelyt stratégiailag leszögezték alapelvként, hogy azért fontos, hogy a nő minél több dolgot tanuljon – mint például a párizsi leányegyetemről szóló tudósításban –, hogy annál jobban el tudja látni „hagyományos feladatait”, feltételezhetően már kevésbé támadták nyíltan azokat a kezdeményezéseket, melyek a nők egyre szélesebb körű munkavégzését és iskoláztatását kívánták: „Ez az egyetem nem akar a Sorbonne-nal, s a többi tudományos főiskolával versenyezni, nem tudós nőket akar nevelni, nem akar kenyérkereseti pályára előkészíteni; középosztálybeli, aránylag vagyonos leányok számára való értelmes, művelt nőket kiván képezni, megkedveltetni hallgatóival a szellemi életet, anélkül, hogy női kötelességeik elhanyagolására s lenézésére tanítaná őket.”22
18
Geőcze Sarolta, „A leányok középfokú oktatásáról,” Magyar Paedagogia (1892): 213-221. De Gerando Antonina, A női élet (Kolozsvár, 1892) 20 Komáromy Lajos könyvismertetése és kritikája De Gerando Antonina, A női élet című könyvéről. (Kolozsvár, 1892), Magyar Paedagogia (1892): 249-252. 21 Müller Ildikó, „Az alap- és középfokú leányoktatás Magyarországon a dualizmus időszakában,” Sic Itur ad Astra no. 3 (2000): 131-204. 22 Birkás Géza, „A párisi leányegyetem,” Népművelés (1910/IX): 239. 19
9
„Mi” nőink és az „ő” nőik
A „mi nőink” diszkurzív kategória a magyar nők mellett magában foglalta azokat a nemmagyar nemzetiségű nőket is, akik – elsősorban középfokú – iskoláztatásuk során magyarosodtak. A mindenkit befogadó asszimilációs politika érdeke ugyanis az volt, hogy mindenki a magyar nemzet részévé válhasson, hogy számbeli fölényét létrehozza, majd megerősítse. A „nők” terminusa a magyar és a magyarosodott nőket egyaránt magában foglalta, azonban a domináns diskurzus ritkán említette külön a magyarországi nem-magyar nemzetiségű nők helyzetét; ebben az esetben többnyire a(z) „(el)hallgatás” volt a domináns csoport aktusa, vagy éppen annak kiemelése, hogy a vegyes ajkú területeken probléma az, hogy az anyák nem beszélnek magyarul. A „fejlett” „Nyugat” térségében a nők alárendeltségét illetve a „Nyugat” és a „Harmadik Világ” hierarchikus viszonyát kapcsolta össze a testkultúra kapcsán a gödöllői művésztelep egy tagja, Undi Mariska, aki több reformruhát is tervezett a nők számára a századfordulón.23 Látásmódjában a korra jellemzően érvényesült a „mi európaiak” homogenizáló hatása és a „fehér faj” hegemóniája, mely a koloniális diskurzusokkal egyezően, a viselt ruházat mennyiségét jelölte meg mérceként annak, hogy egy törzs vagy faj mennyire volt „primitív” vagy „modern”. Ez a felosztás sorolta Közép-Afrika, KözépAusztrália és Dél-Amerika legbelsőbb részeit a „primitív” népek közé: „Alig tudjuk elhinni, hogy Közép-Afrika, Közép-Ausztrália, és Dél-Amerika legbelsőbb részein ma is számtalan néptörzs él, melynek nincs ruházatra szüksége. Őket sem az éghajlat, sem az erkölcsök és szokások nem késztették ruha felöltésére. Csupán ékszereket viselnek és pedig a csípő körül, amely kagyló és csigafüzérekből áll. A tulajdonképpeni ruha legősibb, legprimitívebb formáját azok a népek hordják, melyek fűcsomókat, ágakat erősítenek öveikre. Vagy például mint Tonga és Szamoa asszonyai, akik levélrojttal veszik körül a csípőt, és ebbe költői módon orchideát, fenyőágat fűznek és hajukat is virággal díszítik. Folytatólag fejlik ki ebből a tropikus öltözet, mely már a háncsból fonott köténykét csípő körül csavart szövetdarabbal helyettesíti. A fedetlen nyakra gyöngydíszt tesz. Borneo, Jáva, Uj-Guinea és francia Szudán asszonyai hordanak ilyen ruhát.”24 Bár Undi Mariska hangsúlyozta azt, hogy „a korok az éghajlat, a faj s különösen a vallás és társadalmi kultúra révén a szépségfogalomnak mily hihetetlen sokféle árnyalata
23 24
Undi Mariska, „Szépségkeresés, művészi öltözködés,” Népművelés (1911/XIII): 131-139., 179-186. Undi Mariska, „Szépségkeresés, művészi öltözködés,” Népművelés (1911/XIII): 179.
10
keletkezett a földön”, mégis ugyanazt a „primitív” és „fejlett” szembenállást alkalmazta a különböző szépségtípusok tárgyalásánál. Hasonlóképpen a „primitív–fejlett” dichotómiát használta a fűző értékelésénél is. Több szempontból bár „Európa” és „Amerika” jóval fejlettebbnek számított a világ számos régiójánál, a fűző kérdésben – Undi Mariska szubjektum-pozíciójából adódóan –, a „primitívebb” népeknél is alacsonyabb besorolást kapott. Cikkében a „primitív–fejlett” dichotómiát a „Nyugati Világ” férfi–nő dichotómiájával állította párhuzamba éppen a fűző kapcsán ahhoz, hogy kritikát gyakorolhasson a „mi nőink” korabeli helyzete felett. A „Nyugathoz”, a „fejlettséghez” tartozni kívánó Magyarországon ugyanis a nőket a fűző még a „primitív” Kínánál és Padangnál is „ésszerűtlenebb” és „természetellenesebb” helyzetbe kényszeríttette: „Oly jól esnék magunkról, a fehér faj képviselőiről, akik még nagyon művelt és önálló kultúrás kínai néppel szemben is fölényben érezzük magunkat, azt megállapítani, hogy nevetségesnek tartjuk és meghaladtuk Kína torzlábú, Venezuela süvegfejű és Padang kétaraszos nyakú szépségideálját. Sajnos, ezt eddig nem tehetjük. Nagyrésze, sőt legtöbb tagja a mi művelt társadalmunknak, beleértve Európát és Amerikát, tehát mindenütt, ahol a fehér faj él s műveltséget teremtett, szépnek fogja találni a kínzó, torzító szerszám, a fűző által mesterségesen karcsúsított női alakot, mesterségesen domborúbbá tett keblével. Számos nőnek évekig kellett tűrnie, hogy ezt a sokak által „szoborszerű”-nek nevezett testformát elérje; hogy csodálják, ünnepeljék. (...) Bármilyen szempont és szándék vezérelje is őket, a fűző romboló hatását szépségre, egészségre tagadni nem lehet. (...) Eleget parancsolt, elég áldozatot szedett; mi, a törekvő, újító és mindenben jobbat kereső XX. század elején nem nézhetjük fakó ambiciók nyugodt kedélyével, hogy szépségkultusz tekintetében a szépség fogalmának Padang és Kínáénál is ésszerűtlenebb, természetellenesebb formáját visszük bele az új századba!”25 Undi a „Keletet” „felemelő” és „tanító” „fehér fajnak”, a „Nyugat”-nak rótta fel a „fehér faj nőit” nyomorúságban tartó fűzőt. Magyarország ebben a dichotómiában tehát a „fehér faj,” a „Nyugat”, vagyis a gyarmatosítók közé tartozik, mely pozíciót Undi arra használta fel, hogy kritikát gyakoroljon a gyarmatosítók fölött. Állítása szerint a gyarmatosítók, s így a magyar nemzet is saját országukban a nők helyzetét tekintve nem léptek túl a „felemelni kívánt” „primitív Kelet” szintjén. Érvelésében, ugyanis ha a magyar nemzet a „Nyugat” részeként, vagyis gyarmatosítóként kívánja magát definiálni, a
25
Undi Mariska, „Szépségkeresés, művészi öltözködés,” Népművelés (1911/XIII): 134-135.
11
„nőkérdésben” is haladást kell alkalmaznia, azért hogy elkerülje azt a vádat, hogy éppen ezen a területen a „fejletlen” „leigázott” térségek szintjén van.26 Összefoglalásként fontos kiemelni, hogy a magyar nemzetépítés szempontjából a nők közül is elsősorban a középosztálybeli nőknek a helyzete volt a kérdéses és érdemleges „ügy”; számukra
kellett
ugyanis
preszstízsüknek
és
társadalmi
helyzetüknek
megfelelő
intézményekről gondoskodni. A társadalmi státusuknak megfelelő munka végzéséhez pedig magasabb végzettség volt szükséges. Fontos mindig figyelembe venni tehát azt, hogy bár esszencialista módon a „nők”-re fókuszálnak a diskurzusok, a „nők”-ről szólnak, mégsem szólnak az összes nőről. A középfokú oktatás ugyanis kizárólag a középosztály számára volt napirenden levő ügy; és a magyar nemzetépítés – a már felvázolt okok miatt – is leginkább a középosztályra koncentrált.
26
Undi Mariska, „Szépségkeresés, művészi öltözködés,” Népművelés (1911/XIII): 131-139., 179-186.
12
