Vallások és egyházak a dualizmus-kori Magyarországon
Novák Zsombor
Vallási összetétel A dualizmus korában Magyarország vallási összetétele lényegesen nem változott meg az előző időszakhoz képest. A lakosság csaknem teljes egészében az öt, majd 1895 óta hat törvényesen bevett (religio recepta) és egyenjogú felekezethez tartozott: – – – – – –
Katolikus Református Evangélikus Unitárius Ortodox (görögkeleti) Izraelita (1895-től)
Törvényi szabályozás 1868. évi LIII. törvénycikk A kiegyezés után ismét törvénybe iktatták a bevett vallásfelekezetek egyenjogúságát és viszonosságát, amelyet már 1848-ban is kimondtak. A törvény alapján: • Szabaddá vált az áttérést az egyes felekezetek között (megkötésekkel), • A vegyes házasságok esetében születendő gyermekek közül a fiúk apjuk, a lányok pedig anyjuk vallását követik. 1894-95-ös „egyházpolitikai” törvények • Bevezették a kötelező polgári házasságot és az állami anyakönyvezést. • Az izraelita vallást bevett vallássá és a keresztény felekezetekkel egyenjogúvá nyilvánították. • Törvényt hoztak a vallás szabad gyakorlatáról, amely teljesen szabaddá tette az áttérést, az egyházakba való belépést és az
Római katolikusok
• • • • • • •
Az 1867-es törvénnyel formálisan és jogilag megszűnt a katolicizmus államvallás jellege, egykori kiváltságos helyzetének bizonyos maradványai azonban tovább éltek, elsősorban reprezentatív külsőségekben. Az uralkodócsalád katolikus volt, a koronázást katolikus főpap végezte. A főpapok közjogi méltóságukat, javadalmaikat megtartották. Az állam ünnepein a hivatalos istentiszteleteket katolikus templomban tartották. Az államhatalom hivatalosan képviseltette magát az egyház nevezetes évfordulóin, ünnepein. A millennium alkalmával a főünnepséget a budavári Nagyboldogasszonytemplomban rendezték, s az ünnepi beszédet, a királyi pár jelenlétében, a hercegprímás mondotta. A bérmaúton lévő püspököket a hatóságok hivatalos ceremóniával fogadták és elkísérték. A vallás- és közoktatásügyi miniszter a dualizmus egész időszakában csak katolikus lehetett, s a minisztérium vallási ügyekkel foglalkozó I. ügyosztályának élén mindig katolikus papi személy állt, akit a hercegprímás megkérdezése után neveztek ki.
A dualizmus korszakára a római katolikus egyház szervezete a történeti Magyarországon véglegesen kialakult, s 1918-ig nem változott. A latin szertartású katolikusok négy egyháztartomány keretében 4 érseki és 16 püspöki egyházmegyében éltek: • Az esztergomi érseki tartományhoz tartozott a győri, pécsi, székesfehérvári, veszprémi, váci, besztercebányai és a nyitrai püspökség; • A kalocsai érseki tartományhoz a csanádi (Temesvár), nagyváradi és az erdélyi (Gyulafehérvár) püspökség; • Az egri érseki tartományhoz a kassai, rozsnyói, szepesi és szatmári püspökség. • Horvátország 1853 óta külön egyháztartományt képezett: a zágrábi érseki tartomány alá volt rendelve a boszniai-szerémi (Diakovár/Djakovo) és a zengg-modrusi püspökség. • Ezen kívül egy kisebb saját egyházmegyével rendelkezett a pannonhalmi bencés főapátság is.
A hitélet egyre inkább hanyatlóban volt. Falcinelli bécsi pápai nuncius 1869-ben több jelét látta a magyar katolikus egyházban a halálnak, mint az életnek. A jeles katolikus történész, Szekfű Gyula szerint: „A hazai püspöki karban igen kitűnő, hazafias, bőkezű urakkal találkozunk, akik a barokk reprezentálás szokásait csorbítatlanul fenntartják, de a nép széles rétegeihez lelkipásztorkodással alig tudnak hozzáférkőzni.” A két bíboros érsekről, Simorról és Haynaldról írta a német főkonzul, hogy „inkább voltak hazafiak, mint római főpapok, inkább főurak, mint egyházi emberek. Mindig megtalálták az állam és egyház közötti modus vivendi útját.” Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy különösen a társadalom felső és középső rétegeiben eluralkodott a vallási közömbösség.
Protestánsok A kiegyezés után a protestáns felekezetek legfőbb problémája, legsürgetőbb feladata az egységes országos egyházszervezet létrehozása volt. Hosszas viták és előkészületek után 1881. október 31-én Debrecenben összeült a kálvinisták országos alkotmányozó zsinata. A zsinat megalkotta a református egyház - hivatalos nevén „Evangélium Szerint Reformált Magyarországi Keresztyén Egyház” - országos alkotmányát, amely későbbi kiegészítésekkel, továbbfejlesztésekkel ma is érvényben van. Az alkotmány alapját a már korábban elfogadott „zsinatipresbiteri” rendszer képezte, azaz az alulról felfelé felépülő testületi kormányzás, valamint a lelkészek és a világiak paritása, azaz egyenlő részvétele a testületekben és a vezetésben. A magyar református egyház öt egyházkerületből állt: • dunántúli (Pápa, Veszprém), • dunamelléki (Budapest), • tiszáninneni (Miskolc), • tiszántúli (Debrecen) • erdélyi (Nagyenyed, Kolozsvár).
A főrendiház szervezetének módosításáról szóló 1885. évi törvénycikk alapján a római katolikus és az ortodox érsekek és püspökök mellett a főrendiház tagjai lettek a protestáns egyházak vezetői is: 3-3 református és evangélikus püspök, 3 református főgondnok, 3 evangélikus felügyelő és az unitárius püspök vagy főgondnok. Vagyis 32 római katolikus és 10 ortodox főpap mellett 13 protestáns egyházi vezető is helyet kapott az országgyűlés felsőházában. Már Eötvös József megállapította néhány évvel a kiegyezés után, hogy „a protestánsoknak - noha alig vannak feleannyian, mint a katolikusok minden vonatkozásban több befolyásuk van, mint a katolikusoknak”. Ezt alátámasztotta a statisztika is: a parlamenti képviselők többsége protestáns vallású volt. Ebben kétségkívül szerepet játszott a protestáns egyházszervezet egyik sajátos vonása, a lelkészek és a világiak egyenlő részvétele az egyházi vezetésben. A református egyházkerületi főgondnokok között egy sor vezető politikus, miniszter, sőt miniszterelnök nevével találkozunk : – Tisza Kálmán és István, – Lónyay Menyhért, – Szilágyi Dezső, – Darányi Ignác. A protestáns vezetők teljes mértékben azonosultak a korra jellemző liberális nacionalizmussal. Ezzel függött össze az a sajátos jelenség, hogy míg a katolikusok teljes erővel védelmezték iskoláikat, addig a protestánsok, főleg a reformátusok egyre több iskolájukat adták át az államnak, mert magyar nemzeti szempontból szükségesnek tartották az állami oktatást. A világháborút megelőző 20 évben a református elemi népiskolák száma több mint 500-zal (23 százalékkal) csökkent.
Ortodoxok (görögkeletiek) A görögkeleti vallás hívei Magyarországon csaknem teljes számban szerb és román anyanyelvűek voltak, s ennek megfelelően két különálló egyházi szervezet alakult ki: a szerb és a román. A szétválásra éppen a kiegyezést megelőző években került sor, amikor Ferenc József 1864-ben engedélyezte a román görögkeleti érsekség (metropolia) felállítását, Nagyszeben székhellyel és két alárendelt püspökséggel (Arad és Karánsebes). A magyar törvényhozás a kiegyezés után elismerte és biztosította mind a szerb, mind a román ortodox egyház önkormányzatát. Az önkormányzat legfőbb szerve mindkét egyházban a nemzeti egyházi kongresszus, amely a püspökökön kívül a hívek (felnőtt férfiak) által választott - egyharmad részben egyházi, kétharmad részben világi - tagokból áll. A nemzeti egyházi kongresszus feladata az egyházszervezet és az egyház működését meghatározó jogszabályok megalkotása, az egyházi vagyon, az alapítványok kezelése, s az egyház által fenntartott iskolák ügyeinek szabályozása és felügyelete. Mind a helyi anyaegyházak, mind az egyházmegyék ügyeit az illetékes egyházi személyekből és a hívek által választott tagokból álló gyűlések és az általuk létrehozott bizottságok intézték. Az 1869-1871 között tartott szerb nemzeti egyházi kongresszusok olyan szervezeti szabályzatot dolgoztak ki, amely az egyházi önkormányzat valamennyi fórumán és intézményében biztosította a hívek által a népképviseleti elv alapján választott világiak többségét és irányító szerepét. Ebbe természetesen a hierarchia nem nyugodott bele, s több évtizedes küzdelmet folytatott hegemóniájának visszaszerzése érdekében. A kormány támogatásával sikerült elérniük, hogy az uralkodó 1912-ben hatályon kívül helyezte az 1871 és 1875 között szentesített szervezeti szabályzatot, s elrendelte új egyházalkotmány kidolgozását. Addig is az 1871 előtti szabályzat lépett újra érvénybe, amely biztosította a hierarchia túlsúlyát a világi elemmel szemben, s a kormány értékelése szerint "klerikális, konzervatív jellegénél fogva a nemzetiségi napi politikának az autonómia sáncai mögé jutását kellően akadályozta". A király által előírt új szabályzat megalkotására azonban a háború kitörése miatt nem került sor.
Izraeliták A dualizmus korában valamennyi felekezet közül a zsidóság létszáma növekedett a legnagyobb mértékben. Az izraelita vallásúak száma a világháború kitörésekor megközelítette az egymilliót, s a Horvátország nélkül vett Magyarország lakosságának kereken 5 százalékát alkották. A legnagyobb zsidó közösség Budapesten élt, ahol az izraelita vallásúak száma meghaladta a 200 ezret (23%). De jelentős (20 százalékot meghaladó) zsidó lakossága volt például Miskolcnak és Nagyváradnak is. Az 1867. évi XVII. törvénycikk az izraelitákat egyenjogú állampolgárokká tette. Az izraelita vallás azonban nem lett a keresztény felekezetekkel egyenjogú bevett vallássá, erre csak 1895-ben került sor. A vallási egyenjogúsítás elmaradásának egyik oka az volt, hogy a zsidóság nem rendelkezett központi országos egyházszervezettel, amely felelősen képviselte volna a híveket az államhatalom előtt. Ennek létrejötte azonban sohasem valósult meg, mert a zsidóság két csoportra szakad. A neológokra vagy újhitűekre és az ortodoxokra vagy óhitűekre. A századforduló környékén mégis létrehoztak néhány közös intézményt, ilyen volt például az 1910-ben alakult Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület. Budapesti születésű volt Herzl Tivadar, aki az 1896-ban Bécsben kiadott "A zsidó állam" című röpiratával megindította a cionizmus eszmeáramlatát és mozgalmát. Kifejtette, hogy a zsidóság elsősorban nép, amelynek joga van önálló nemzetállamot létrehozni. A cionizmus hazai központja
Kisegyházak A 19. század közepétől számos protestáns paraszti közösség alakult - főképpen az Alföldön – egyházi jóváhagyás nélkül a templomba járó buzgóbb, jámborabb emberekből-asszonyokból. Összejöveteleiken vezetőjükkel a Bibliát és más kegyességi könyveket olvastak, énekeltek, imádkoztak. Ezekből a hivatalos egyháztól független házi gyülekezetekből toborzódtak a protestáns kisegyházak tagjai. A legrégebbi protestáns kisközösség a nazarénusok felekezete (hivatalos nevük: Krisztusban Hívő Nazarénus Gyülekezete). A „Ne ölj!” parancsolatra hivatkozva megtagadták a fegyveres katonai szolgálatot, ami sok megpróbáltatást jelentett számukra, különösen a világháborúk idején. Az adott szó megtartása miatt az esküt is elutasították. A gyülekezetek összetartozása, egymást segítő közössége, fegyelmezett életvitele vonzóvá tette közösségeiket, melyek az 1880-as években élték virágkorukat. A századfordulón a másik jelentős kisegyház, a baptistáké, főleg az Alföld déli részén hódított (főként „amerikás” magyarok terjesztették). A baptista gyülekezetek életformájukban sok mindent átörökítettek a puritán örökségből, de általában nem olyan hagyományhű formában, mint a nazarénusok. Az esküt, a katonai szolgálatot nem tiltják, de a világiasságot ők is elítélik, és híveiket mérsékelt puritán életformára buzdítják. Náluk is hangsúlyt kap a felnőtt korban történő keresztség, a becsületes munka, a szórakozás elvetése. Az alföldi parasztgyülekezetek mellett a nazarénus és a baptista misszió elérte a nemzetiségeket is.
KÖSZÖNÖM A FIGYELMET!!!
☺
