Kerékpárral a Fertő-tó
körül
A Menetszél 2016-os szezon első túrája a Fertő-tó körül vezetett. Három nap, 40km Magyarország, 110 km Ausztria. 2 nemzeti park, 1+1 Esterházy kastély, egy kőbánya, egy osztrák mintaváros, egy római emlékhely, végeláthatatlan nádas, rengeteg madár és végig kitűnő minőségű kerékpárút. Indulhatunk? A kiindulási pont, ahogy mindig, most is a szentesi Pusztai László Sporttelep. A kisbuszban öt személy és öt kerékpár. A hatodik fő az utolsó pillanatban lemondta. A cél Fertőújlak, kicsi zsákfalú a Fertő Hansági Nemzeti Park sarkában. Az út 350 km azaz 4 óra két pihenővel - az első kávé szünet, a második „tudjukmilyen”. Kisbusz leparkoltuk a határőrség egykori bázisából átalakított Csapody István Természetiskola és Látogatóközpont udvarán majd a kerékpárok menetkész állapotban hozatala után irány az országhatár.
Végig kerékpárút, kissé szeles és borongó idő és a határnál udvarias osztrák egyenruhás kamasz (a határőr erős szó lenne rá, és a funkciója sem tisztázott, lévén, hogy udvariasan mosolygott és jó utat kívánt). Ne feledjük, történt mindez a menekültválság hajnalán, amikor minden híradás az osztrák határzárról beszélt.
A B10 jelzésű, klasszikus kerékpárutat követve - igen, Ausztriában a kerékpárutaknak száma van, nem véletlenül - az első település Apelton, majd Ilmic. Ezt követően bemerészkedtünk a Neusiedler See - Seewinkel National Park vagyis a Fertő-tó - Fertőzug Nemzeti Park területére és máris letudtuk az első (és egyetlen) eltévedést, lévén, hogy arrafelé már nincsenek kitáblázva az utak és egy idő után átmentek murvás, sáros csapásokká. Visszakeveredve a biztonságos B10-re, rájöttünk, hogy semmit sem vesztettünk, ugyanis szebbnél szebb helyeken vezet keresztül, sőt egy pompás kilátó is útba esik, ahonnan csodálatos a kilátás a tóra.
Az egyetlen veszélyt a kerékpárúton átballagó vadliba családok jelentették, akik időnként rezignált nyugalommal, időnként viszont támadó gágogással vették tudomásul a betolakodókat.
Sűrűn kerülgetve a nyugdíjas osztrák fotós szafarizókat – ez itt nemzet sport -, begördültünk Pátfaluba, vagyis Podersdorf am See- be. Itt egy nagyobb pihenőt tartva választ kaptunk a kérdésre, hogy miért nehéz ezen a hétvégén szállást találni a tó körül. Nemzetközi szörf verseny zajlott ugyanis, ezért volt a telt ház mindenfelé. Óriás színpad, kivetítők, készülődés, és egy kerékpárút, ahol a sávok sövénnyel voltak elválasztva. Az ébredező szörfösöktől és
fáradt partiarcoktól hemzsegő Podersdorf után ismét egy olyan szakasz következett, ami a természettel való együttélésről szól: jobbról megszámlálhatatlan szélturbina, balról sűrű nádas és murvával felszórt kerékpárút – lévén az aszfalt „tájidegen”.
Közel 40 kilométerrel a lábunkban megérkeztünk Nezsiderbe vagyis Neusidl am See-be, ahol némi hegymenet után megtaláltuk szállásunk. A város több szállal kapcsolódik a tóhoz, elsősorban nagy kikötője révén, ami nem akármilyen nádtenger közepén van. Szállásunk, egy youth hostel, némi nosztalgikus hangulatot ébresztett a társaságban, de panaszra nem volt okunk: tisztaság, bőséges reggeli, segítőkész személyzet. Angolul nem nagyon beszéltek ugyan, de a szobalány persze magyar volt. Természetesének vették, hogy kerékpáros turistaként csak egy éjszakára maradunk és a viszontlátás reményében kívántak jó utat.
Neusidl am See-től „lefelé” változott a táj. A kedvező széljárással a hátunkban, a tótól kicsit eltávolodtunk, és a végeláthatatlan nádas és a mezők helyett szántók és szőlőskertek váltakoztak. Itt fejtettük meg a második nagy kérdést, a legendás széles osztrák kerékpárutak rejtélyét. Kétségkívül, hogy előttünk járnak a kerékpáros infrastruktúrát illetőleg, de be kellett látnunk, ez sem csupán pénz kérdése. Az osztrákok rájöttek, hogy nem kell mindenhová külön kerékpárút, elég ha leaszfaltozzák az úgynevezett „négyöles” utakat, amit aztán a legnagyobb egyetértésben használnak a helyi földművesek és a kerékpárosok. Megjegyzem, valami hasonló van a Tisza-tó körül is, ahol a gáton futó utat hasonlóan együtt használják a horgászok a horgászhelyek megközelítéséhez és a kerékpárosok. Én sem ott, sem itt a Fertő-tó
körül nem tapasztaltam semmi konfliktust az autósok (traktorosok) és a bringások között, tehát még egy mítosszal kevesebb; mégsem kibékíthetetlen az ellentét az autós és a biciklis között. Fertőfehéregyháza után még jobban eltávolodtunk a tótól, letértünk ugyanis a B10-ről és a tettünk egy kis kitérőt Kismartonba. A cél természetesen az Esterházy kastély volt, amiért, mint utólag kiderült, bőven megérte az a közel 30 kilométeres kitérő. Már távolról hívogatott a kastély ódon épülete, amiről aztán, amikor közelértünk, kiderült, hogy egy másik kastély, némileg más funkcióval. Aztán persze meglett az Esterházyak „másik” kastélya is. A 15 ezer lakosú kisvárosban természetesen minden a grófi családról és Haydn-ról szól, de ennek ellenére élhetőnek tűnt és nem temetett mindent maga alá az ilyenkor szokásos giccs és pátosz.
A kastély, a sétálóutcák, a jobbnál jobb kávéházak és cukrászdák mind-mind maradásra csábítottak, de menni kellett tovább, mert amilyen könnyű volt betalálni a városba, olyan nehéz volt megtalálni a Szentmargitbánya felé vezető utat. Elsősorban a település határában található kőbányát szerettük volna megtekinteni, ahol még a rómaiak kezdtek el követ bányászni, majd az elmúlt század elejétől passiójátékoknak és más előadásoknak adott helyet. Egy derekas emelkedőt kellett megmászni, hogy aztán szomorúan vegyük tudomásul, a hely körbe van kerítve. Persze a leleményes magyarnak elég volt öt perc, hogy lyukat találjon a kerítésen és megcsodálhassuk a meredélyt és a színházat.
Kis pihenő után hatalmas lejtőzés következett egészen Rust-ig, a Fertő-tó leghangulatosabb kisvárosáig. Az egyik legrendezettebb osztrák kisváros kedves terei, utcái szintén nagyon marasztalóak voltak, a rengeteg turista ellenére is. Kicsit nehéz volt kitalálni lévén, hogy egyszerre kellett a forgalma figyelni és ámulni a házak kéményein látható rengeteg gólyafészek (és gólya) láttán.
Ezután értünk újra Magyarországra, hogy aztán elfoglaljuk szállásunk Fertőrákoson. Kiadós vacsora után – Puskás Sörkert és étterem, egészen lent a völgyben, köszönet a tippért a Kőfejtő portásának - jól esett a pihenés.
A harmadik nap újabb meglepetéssel indult. Fertőrákos főutcáján végig lejtőzve meg is feledkeztünk, hogy nemrég átadták a Fertő-tó magyar szakaszát végig kísérő új kerékpárutat, ami fenn a dombokon vezet egész Balfig. Egy autós útbaigazítása és némi hegymenet után igazán jó minőségű és biztonságos „még meleg” kerékpárúton folytattuk az utunk, dombra fel, völgybe le. Balfnál megálltunk a nagyon híres és nagyon egészséges, de förtelmes ízű és szagú forrásnál, majd gyanús esőfelhők kísérete alatt szárazon elértük Fertődöt.
A mi Esterházy kastélyunk szomszédságában ki pizzázott, ki kastélyt látogatott, majd egy hosszabb pihenő után úgynevezett kerékpárosbarát autóúton folytattuk utunk Fertőújlakig, megint csak rengeteg madár, bivaly, és más haszon vagy haszontalan állat és útszéli fotós között. A csapat 3 nap alatt 10 órát és 41 percet töltött nyeregben. Ez alatt 152 km-t tett meg, az átlagsebesség pedig 14,2 km / óra volt. Nem kell tehát megijedni, inkább kalandra fel!!!
