KELLY ORAM. CINDER & Ella MÓRA KÖNYVKIADÓ. A mű eredeti címe: Kelly Orom: Cinder & Ella 2014 by Kelly Oram. Fordította: VÁNDOR JUDIT

KELLY ORAM



CINDER & Ella

MÓRA KÖNYVKIADÓ

A mű eredeti címe: Kelly Orom: Cinder & Ella © 2014 by Kelly Oram

Fordította: VÁNDOR JUDIT

Hungarian translation © Vándor Judit, 2015 Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2015

Lányomnak, Jackie-nek. Mert minden lány megérdemli a saját tündérmeséjét.

ELŐSZÓ A tündérmesékkel az a gond, hogy rendszerint valamilyen rettenetes nagy bajjal kezdődnek. Értem én, hogy mi az oka. Senki nem kedveli az elkényeztetett hősnőket. Az igazi hősöknek próbákat kell kiállniuk – a tapasztalat erősebb egyéniséggé formálja őket, ettől válnak sebezhetővé és szerethetővé. Szóval van ennek az elképzelésnek értelme, de mégis szívás, főleg, ha te vagy az a bizonyos hősnő. Az életem soha nem hasonlított tündérmesére. Nem vált valóra három kívánságom, igaz, rettenetes tragédiák se értek. Apám megcsalta anyámat, nyolcéves voltam, mikor elhagyott bennünket, de ezt leszámítva minden rendben ment. Alapvetően szép vagyok – a hajam hosszú, hullámos és fekete, a bőröm sima, puha, aranybarna, hála chilei származású anyámnak. Hatalmas kék szememet viszont az apámtól örököltem. Eszem is van – okos vagyok, különösebb erőfeszítés nélkül söprőm be a jeleseket. A népszerűséggel sincs baj – nem én állok a figyelem középpontjában, de vannak barátaim, és mindig akad valaki, akivel szombat este elmehetek valahová. Lehet, hogy apa nélkül nőttem fel, de anyám volt a legjobb barátnőm, és ez éppen elég. Az élet összességében jól alakult. És akkor tavaly novemberben anyu úgy gondolta, születésnapomra megajándékoz: elmegyünk Vermontba síelni egy hosszú hétvégére. Na akkor kaptam az első adagot a jellemerősítő rettenetből. – Teljes spa-csomagot foglaltam, úgyhogy az egész napos síelés után a jakuzziban áztathatjuk elgémberedett tagjainkat, és utána jöhet a masszázs – közölte anyu, mikor négy napra a hátunk mögött hagytuk Bostont. – Hú, köszönöm, igazán, de megengedhetjük ezt magunknak? Anyu rám nevetett. Szerettem, ahogy nevet. Könnyed, selymesen puha hangon, úgy éreztem, lebegni tudnék rajta.

Gyakran nevetett. Nem ismerek senkit, akiből így áradt az életerő. Neki az élet pont úgy volt jó, ahogy van. – Mit nem mondasz, Ella! Tizennyolc éves leszel, nem negyven! Erre vigyorogtam. – Nem úgy, mint te a jövő hónapban. – Cállate!* Ez maradjon a mi titkunk! Ha bárki kérdi, az életem hátralévő részében örökre harminckilenc vagyok. – Naná! Te… ezek szarkalábak?! Anyu szabályosan hápogott. – Ellamara Valentine Rodriguez! Ezek mosolyráncok! Amikre roppant büszke vagyok! – Rám nézett, és ragyogó szeme sarkában megjelentek azok a bizonyos ráncocskák. – Melletted igazan nem volt könnyű elérnem, hogy inkább ezek jöjjenek elő, mint az ősz hajszálak. * Cállate! – Csönd legyen! (spanyol)

Morogtam, és előkaptam a mobilomat, záporoztak rám ugyanis az üzenetek. – Rendesen viselkedsz az anyáddal, máskülönben a hétvégén a leghelyesebb srácok előtt foglak ölelgetni. Épp készültem valami szellemes visszavágásra, de a telefonüzenet kisöpörte a fejemből.

Cinder458: Hamarosan blogévfordulót ünnepelhetünk, igaz?

Cinder458 – nekem csak Cinder* – anyu után a legeslegjobb barátom, pedig soha nem találkoztunk. Még telefonon se beszélgettünk. Viszont orrba-szájba emailezünk, amióta több mint két évvel ezelőtt felfedezte a blogomat, az Ellamara Bölcsességét. A blogomban könyvekről és filmekről írok. Tizenöt évesen kezdtem el, és hamarosan valóban itt a harmadik évforduló. Az Ellamara nevet kedvenc könyvsorozatom kedvenc hősnője tiszteletére választottam. A címe A Cinder-krónika. Fantasysorozat, valamikor a hetvenes években íródott, és

idővel a modern irodalom egyik legkedveltebb műve lett. És Hollywood végre megfilmesítette az első kötetet, A druida herceget. * Cinder – ejtsd: szinder

Egyébként engem is Ellamarának hívnak. Anyu gyerekkorában olvasta a könyveket, és annyira megszerette, hogy a titokzatos druida papnő után nevezett el. Büszke vagyok a nevemre, és arra is, hogy anyu jobban kedvelte Ellamarát a harcos Ratana hercegnőnél, pedig általában ő mindenki kedvence. Cinder is nyilvánvalóan rajong a sorozatért. Elsősorban épp az Ellamara név miatt nézte meg a blogomat, és azért lett az olvasóm, mert tetszett neki, ahogy elmagyaráztam, miért a papnő a leginkább alulértékelt szereplő a könyvben. Pontosan annyira szereti ezeket a regényeket, mint én, így rögtön megkedveltem – annak ellenére, hogy azt írta, szerinte Ratana hercegnő jobban illik Cinder herceghez. Azóta is szinte minden megállapításomba beleköt.

EllaAzIgaziHős: És a hollywoodi barátaid tudják, hogy olyan szavakat használsz, mint a blogévforduló? Cinder458: Naná hogy nem. Kéne a címed. Blogévfordulós ajándékot nyertél.

Cinder megajándékoz? Nagyot dobbant a szívem. Nem mintha szerelmes lennék a legjobb netes barátomba, vagy ilyesmi. Ez teljesen nevetséges lenne. A srác pimasz és makacs, mindig mindennel vitatkozik, csak azért, hogy felbosszantson. És rengeteg pénze van, modellekkel randizgat – ami azt jelenti, hogy biztos piszok jóképű –, ezenkívül született könyvmoly. Jópofa, gazdag, helyes, magabiztos, és szereti a könyveket. Határozottan nem az esetem. Nem hát! Egyáltalán nem az.

Rendben, beismerem, azért nem az esetem, mert ő Kaliforniában él, én meg Massachusettsben. Ez van.

Cinder458: Hahó? Ella??? Cím??? EllaAzIgaziHős: Nem adom meg a címemet mindenféle netes zaklatónak. Cinder458: Gondolom, akkor A druida herceg dedikált, kemény kötéses első kiadását se szeretnéd. Kár. Direkt Ellamarának kértem, amikor múlt héten összefutottam L. P. Morgannel a FantasyConon, nehogy elkapjon a kísértés, és egy másik lányt babonázzak meg vele.

Csak akkor jöttem rá, hogy sikítozom, amikor a kocsi csúnyán kifarolt. – Por el amor de todo lo sagrado* Ellamara! Ne ijeszd halálra szegény mamádat. Egy hóvihar kellős közepén vagyunk. Így is elég veszélyes az út, felesleges úgy visítanod, mint akit nyúznak. – Bocs, de Cinder azt írta… – Hijole muheca,** már megint az a fiú! – Jól ismertem ezt a fáradt hangot. Most jön anyám egyik kedvenc lemeze. – Tisztában vagy vele, hogy teljesen ismeretlen ember, ugye? * Por el amor de todo lo sagrado – Az ég szerelmére! (spanyol) ** Hijole muneca – Jaj, babám! (spanyol)

Tiltakozva megráztam a fejem. – Egyáltalán nem az. Mindenki másnál jobban ismerem. – Személyesen soha nem találkoztatok. Akár minden szava hazugság lehet. Bevallom, eleinte nekem is megfordult a fejemben, mert Cinder élete leginkább egy rocksztáréra hasonlított, de mostanra eléggé megismertem ahhoz, hogy tudjam, nem hazudik. – Nem hiszem, anyu. Talán néha túloz egy picit, de ki nem? És mit számít? Csak egy internetes haver.

Kaliforniában lakik. – Pontosan. Szóval miért töltesz vele ilyen sok időt? – Mert kedvelem. Tudok vele beszélgetni. Ő a legjobb barátom. Anyu megint sóhajtott, de aztán rám mosolygott, és ellágyult a hangja. – Csak attól félek, hogy beleszeretsz, muñeca, és akkor mi lesz veled? Jó kérdés. Éppen ezért nem az esetem. Nem az esetem. Nem. Az. Esetem.

Cinder458: Lakcím. Főnév. Lakcím alatt a lakóhelyet és a tartózkodási helyet kell érteni. Az a hely, ahol egy adott személyt vagy szervezetet el lehet érni. (Vagy ahova csodálatos ajándékot lehet küldeni.) EllaAzIgaziHős: Ezt a kocsid súgta meg?

Cindernek egy Ferrari-458-asa van. Ezt akkor árulta el, mikor megkérdeztem, mit jelentenek a számok a nevében. Utánanéztem a kocsinak. Többe kerül, mint amennyit a mamám öt év alatt keres. Szívesen húzom azzal, hogy túlságosan elkényezteti magát. Egyébként az autója valóban beszél hozzá. Cinder458: Nem vezetek, a telefonom mondta el. A címedet, te nő! Most! Különben soha nem árulom el, ki játssza Cinder szerepét a filmben.

Nem sok hiányzott, hogy megint sikítozni kezdjek. A film zöld utat kapott, de a szereposztást még nem jelentették be. Cinder papája valami nagy fejes a filmiparban, ezért a srác mindig mindent előre tud.

EllaAzIgaziHős: Ne már! Mondd meg! Meghalok a kíváncsiságtól!!!

Nem volt módom kideríteni, ki lesz az a szerencsés színész, aki halhatatlanná teszi minden idők egyik legkedveltebb regényhősét, mert egy rönkszállító kamion a kétsávos úton ráhajtott egy jégfoltra, átcsúszott a másik sávba, és egyenesen belénk rohant. Én éppen a telefonomat néztem, nem is láttam, ahogy felénk száguld. Csak arra emlékszem, hogy anyu sikoltott, a testem a biztonsági övnek feszült, és az arcomba csapódott a légzsák. Egy pillanatra olyan erős fájdalmat éreztem, hogy szó szerint elakadt a lélegzetem, azután a nagy semmi. Három hét múlva tértem magamhoz egy bostoni kórház égési osztályán, amikor az orvosok felébresztettek a mesterséges kómából. A testem hetven százalékát másodés harmadfokú égési sérülések borították. Anyám meghalt.

1. A baleset részleteire nem emlékszem, de arra kristálytisztán, milyen irtózatos rémületet éreztem. Rémálmaimban most is újra meg újra átélem. Mindig ugyanaz történik: néhány elmosódott kép, hangzavar, a rettenetes félelem ráül a mellkasomra, nem kapok tőle levegőt, majd sikítva felriadok. Az álom magáról a tiszta rettegésről szól. Ha a nap nem sütött volna olyan durván az arcomba, ha a testem nem szenvedte volna meg az öt és fél órás utat Bostonból idáig, azt hittem volna, hogy megint a rémálom gyötör. Annyira féltem, mikor a kocsifelhajtónál ülve leendő otthonomat bámultam. Eddig csak az autó ablakán keresztül láttam, milyen a környék a reptértől a Los Angeles fölött magasodó hegyekben álló házig. Apám házáig. Elég volt, hogy tudjam, L. A. semmiben sem hasonlít Bostonhoz – akkor sem, ha a sztráda forgalma ennek az ellenkezőjéről akart meggyőzni. Szerettem volna, ha csak a környezetváltozás rémít meg. Nyolc hetet töltöttem az intenzíven, utána hat hónapot a rehabilitációs központban. Összesen nyolc hónap kórházi lét után kiengedtek, és egy olyan férfi gondjaira bíztak, aki tíz évvel ezelőtt kisétált az életemből. Rá és arra a nőre, aki miatt elhagyott, no meg arra a két lányra, akikkel helyettesített. – Előre szólok, hogy Jennifer valószínűleg valami meglepetéssel készült a hazatérésedre. – Csak nem szervezett bulit? – Halálos rémülettel kapkodtam levegő után. Nem hiszem, hogy azért éltem túl azt a poklot, amit a legtöbben el se tudnak képzelni, hogy az első nap, mikor kikerülök a kórházból, egy csapat ismeretlen nyüzsögjön körülöttem, mintha örülne, hogy hazaértem. – Természetesen ilyesmiről szó sincs – nyugtatott az apám. – Semmi esetre se. Az itteni rehabilitációs csoport

tagjai múlt héten terepszemlére jöttek, és előkészítették az egész családot. Jennifer tudja, eleinte túlságosan kimerítene, ha sok új emberrel kellene találkoznod. Csak ő lesz itthon a két lánnyal, de biztos valami finom vacsora készül, és vár rád némi ajándék, meg talán a lakást is feldíszítette. Nagyon készült a találkozásra. Magamról ugyanezt nem mondhattam el. Mikor nem válaszoltam, apám azzal a kétségbeesett tehetetlenséggel pillantott rám, ahogy azóta néz, amióta a kórházi ágyam mellett ült; ezt láttam az arcán, mikor magamhoz tértem a kómából. Hetven százalék szánalom, húsz százalék félelem és tíz százalék kínos feszengés. Mintha fogalma se lenne róla, mit mondjon, hogy viselkedjen – talán azért, mert nyolcéves korom óta nem látott, és nem is beszélt velem. Megköszörülte a torkát. – Kész vagy, kölyök? Soha nem leszek kész. – Kérlek, ne szólíts így – suttogtam. Nehezemre esett a szó, a torkomban hirtelen hatalmas, fojtogató gombóc nőtt. Kifújta a levegőt, és megpróbált mosolyogni. – Túl öreg vagy hozzá? – Valahogy úgy. Valójában azért utáltam a becenevet, mert anyura emlékeztetett. Ő a kis muñecájának, vagy kicsi babájának nevezett. Úgy hatéves lehettem, mikor apa kölyöknek kezdett szólítani. Azt mondta, azért, mert amerikai becenévre is szükségem van, de valójában azt hiszem féltékeny volt arra, hogy már akkor is milyen szoros volt anyuval a kapcsolatunk. – Bocs – mondta erre. – Semmi gond – feleltem. Kinyitottam a kocsi ajtaját, nehogy belefulladjunk a kínos helyzetbe. Apa átjött az oldalamra, hogy segítsen kiszállni, de elhárítottam.

– Egyedül kell megcsinálnom. – Oké, elnézést. Erre. Előbb az egyik lábamat tettem ki, majd a másikat, ő meg nyújtotta a botot, és figyelte, ahogy lassan felegyenesedem. Nehezen ment, nem is szépen, de végre egyedül tudtam járni. Erre büszke voltam. Az orvosok egy időben nem tartották lehetségesnek, de legyűrtem a fájdalmat, és valamennyit visszaszereztem a mozgásképességemből. A hegek önmagukban is elég rémesek voltak, nem akartam a tetejében egész életemre kerekes székben ragadni. Örültem, hogy lassan sétáltunk fel a házig. Hagyott időt, hogy felkészüljek arra, ami odabent vár. Apám az előttünk álló épület felé intett. – Tudom, elölről nem sokat mutat, de nagyobb, mint amilyennek látszik, és hátul káprázatos a kilátás. Nem sokat mutat? Mit várt, mit gondolok erről a kétszintes, posztmodern, több millió dolláros házról az orrom előtt? Hiszen látta a két hálószobás lakást, ahol anyuval éltünk Bostonban. Ő ürítette ki a temetés után. Fogalmam se volt, mit mondhatnék, hát megvontam a vállam. – A szobádat lent rendeztük be, csak akkor kell lépcsőt másznod, ha a nappaliba akarsz jönni, de az csak pár lépcsőfok. Saját fürdőszobád van, átalakítottuk, hogy te is tudd használni. Minden elkészült, de ha kiderülne, hogy ez a hely mégse megfelelő, Jenniferrel már megbeszéltük, keresünk valami mást, mondjuk, vehetünk a hegy lábánál, Bel-Airben egy szép tágas, egyszintes házat. Behunytam a szememet, mélyen beszívtam a levegőt, hogy ne bámuljak, és ne mondjak valami durvát. Úgy beszél, mintha örökre itt maradnék, pedig én abban a pillanatban lelépek, ahogy ezt megengedik. A rehabilitáció alatt egyszer igazán mélypontra jutottam, akkor megpróbáltam véget vetni az életemnek. Már három hónapja voltam kórházban, és úgy tűnt, ennek az állapotnak soha nem lesz vége. Alig tudtam mozogni,

tizenhét műtéten voltam túl, azt mondták, soha többé nem fogok járni, rettenetesen hiányzott az anyám, és olyan fizikai fájdalmakat éltem át, hogy csak azt akartam, legyen ennek végre vége. Senki nem hibáztatott, viszont azt se hitte el senki, hogy nem jelentek veszélyt önmagamra. Úgy terveztem, Bostonban maradok, egy távoktatási program segítségével befejezem az iskolát, és érettségi után jelentkezem a bostoni egyetemre. Tizennyolc éves voltam, és félretett pénz várt a bankban, de mikor apám rájött, mit tervezek, elintézte, hogy jogilag beszámíthatatlannak nyilvánítsanak, és kényszerített, hogy vele jöjjek Kaliforniába. Nem volt könnyű udvariasnak maradnom. – Biztos minden rendben lesz a házzal – dünnyögtem. – Bemehetnénk és túleshetnénk ezen az egészen, hogy aztán lefekhessek? Iszonyúan kimerültem, és mindenem fáj az egész napos utazástól. Mikor láttam a tekintetében a csalódást, már megbántam, hogy ilyen kurtán-furcsán válaszoltam. Azt hiszem szeretett volna lenyűgözni, viszont nem értette, hogy nekünk soha nem volt sok pénzünk, és soha nem is volt rá szükségem. Nekem jó volt, ahogy anyuval szerényen éltünk. A havonta küldött csekkjeit se használtam fel. Anyu betette a bankba. Összegyűlt annyi, hogy kifizethessem az egyetemet – ezért is állhattam volna meg a magam lábán. – Természetesen, szívem. – Elhallgatott, elfintorodott. – Bocs. Gondolom, ez is a tiltott megszólítások listájára került. Elhúztam a számat. – Mi lenne, ha egyszerűen maradnánk az Ellánál? A ház odabent éppen olyan makulátlan volt, mint a kórház. Biztos riasztórendszer jelezte, ha egy porszem landolt valahol. A rehabcsapat odáig lenne érte. Minden roppant elegáns és szemlátomást kényelmetlen. Ez a ház az életben nem lesz az otthonom. Az új Mrs. Coleman a hatalmas konyhában állt, amikor

beléptünk, épp egy ezüstszínű tálcán elrendezett gyümölcsöt és rágcsálnivalót helyezett a gránit munkalapra. A tálca, azt hiszem, valódi ezüst volt. Mikor észrevett bennünket, az arcán olyan hatalmas, fényes mosoly gyűlt, amilyet még soha nem láttam. – Ellamara! Üdvözöllek itthon, édesem! Jennifer Coleman valószínűleg a legszebb nő egész Los Angelesben. A haja aranyló szőke, a szeme kék, akár a ragyogó ég, a szempillája a holdat verdesi. A lába hosszú, a dereka arasznyi, hatalmas keble tökéletesen kerek és feszes. Bombázó, ez jutott róla az eszembe. Nem tudom, miért lepett meg a szépsége. Tudtam, hogy hivatásos modell, nem divatbemutatókon, hanem újságban és reklámfilmekben. Samponokat és bőrápolókat reklámozott a tévében, vagyis teljesen egészségesnek látszott, nem afféle botsáska narkósnak. A ház méretéből ítélve jól kereshetett, mert az apám ugyan menő jogász, de egy amerikai szövetségi ügyész nem keres valami jaj de sokat. Mikor még velünk élt, egy tisztességes külvárosi házunk volt, de nem Mercedesen jártunk, és nem laktunk fent a dombtetőn, külön bejáratú kerttel. Jennifer hozzám lépett, óvatosan megölelt, és az arcom mellett a levegőbe puszilt. – Annyira örülünk, hogy végre itt vagy velünk. Rich olyan sokat és sokszor mesélt rólad, hogy úgy érzem, máris része vagy a családunknak. Nagy megkönnyebbülés lehet, hogy végre ismét igazi otthonban vagy. Az igazság az, hogy életem egyik legdermesztőbb élménye volt, mikor el kellett hagynom a rehabilitációs központot, és ittlétem mindennek mondható, csak megkönnyebbülésnek nem. De ezt természetesen nem közöltem vele. Megpróbáltam valami olyasmivel válaszolni, ami igaz, mégse sértő. – Nagy öröm volt leszállni a repülőről.

Jennifer együtt érzően mosolygott. – Szegénykém, rettentő fáradt lehetsz. Lenyeltem az ingerültségemet, és magamra kényszerítettem egy mosolyt. Legalább annyira gyűlöltem a szánakozást, mint azt, amikor megbámulnak. Vagy még jobban. Mielőtt még ki kellett volna találnom, hogy mit feleljek, a bejárati ajtón berobbant két újdonsült mostohatestvérem. – Lányok, késtetek! – Jennifer hallhatóan bosszús volt, de ezt igyekezett egy újabb hatalmas műmosoly mögé rejteni. – Nézzétek, ki érkezett haza! A két lány összeütközött, ahogy hirtelen megtorpantak. Ikrek voltak. Nem egypetéjűek, de ha a frizurájuk nem különbözött volna, senki meg nem mondja, melyikük melyik. Apa mutatott róluk képeket, így tudtam, hogy Juliette az, akinek selymes, hullámos, szőke haja a háta közepéig ér, Anastasia pedig, akinek ferdére vágott, sima haja két oldalról az arcába hullva az álláig kanyarodik. Olyan tökéletesre nyírták, mintha egyenesen egy fodrászmagazin címlapjáról lépett volna ki. A két lány pontosan olyan csodásan nézett ki, mint az anyjuk: ugyanaz a szőke haj, kék szem, tökéletes alak. És mind a ketten irtó magasak. A magam szerény százhetven centijével nem panaszkodhatom, de ezek ketten szabályosan fölém tornyosultak. Természetesen tűsarkút viseltek, ami legalább tizenkét centit emelt rajtuk, de szerintem mezítláb is legalább százhetvenöt magasak lehettek. Jó egy évvel voltak fiatalabbak nálam, de simán elmentek volna huszonegy évesnek. Anastasia a melléhez kapott, és köszönés helyett felkiáltott: – Jaj istenem, annyira örülök, hogy legalább az arcod nem lett csúnya! Juliette elkerekedett szemmel bólogatott. – Pontosan. A neten nézegettük az égési sérültek képeit,

és mindegyiknek iszonyú hegek maradtak az arcán. Anynyira undorító! Apám és Jennifer idegesen egyszerre nevettek fel, és az ikrekhez léptek. – Lányok – dorgálta őket Jennifer –, tapintatlanság mások torzulásáról beszélni. Megremegett a szám. Hát ezt gondolják rólam? Torz vagyok? Az arcommal szerencsém volt, de a jobb oldalamat válltól lefelé kreol bőrömtől elütő, vastag, élénk rózsaszín hegek borították. Apám magához húzta a két lányt, és beléjük karolt. A cipőben majdnem olyan magasak voltak, mint ő, a maga 188 centijével. Emlékeztem, hogy régen is egész jól nézett ki, de most kifejezetten jóképű volt, ahogy ott állt fényképezésre kész, tökéletes családja körében. Barna haja még mindig sűrű, és persze ott az a ragyogó kék szeme, amit örököltem. – Édesem, ők a lányaim, Anastasia és Juliette. Lányok, ő az új mostohanővéretek, Ellamara. Büszkén vigyorgott, megvillantotta tökéletes ügyvédmosolyát, miközben magához ölelte a két lányt. A szeme körüli szarkalábak láttán összeszorult a szívem. Mosolyráncok. Nyilván egész életében sokat nevetett. És az se kerülte el a figyelmemet, hogy a lányainak nevezte az ikreket. Nem a mostohalányainak. Legszívesebben összekuporodva bőgtem volna, ehelyett kinyújtottam a kezemet. – Csak Ella. Ella Rodriguez. Egyik se fogott kezet velem. – Rodriguez? – értetlenkedett Juliette. – Nem Coleman? Leengedtem a kezem, és megvontam a vállam. – Tizenkét éves koromban felvettem az anyám lánykori nevét. – Miért? – Mert én Rodriguez vagyok.

A két lány úgy nézett, mintha megsértettem volna őket. Megfeszítettem az állkapcsomat, nehogy spanyolul kezdjek káromkodni. A tekintetem apámra siklott. – Hol a csomagom? Be kell vennem az orvosságaimat, és utána pihenek. A lábam teljesen feldagadt.

Míg apám a nappalin keresztül lekísért a szobámba, Jennifer dühösen suttogva vitatkozott a lányokkal. Nem érdekelt, hogy miattam veszekednek. Egyszerűen örültem, hogy túlestünk a bemutatkozáson. Remélhetőleg a lehető legritkábban futok beléjük. Leültem a kórházat idéző ágyamra – a fej- és a lábrész emelhető volt majd bekaptam egy csomó pirulát, és csak utána néztem körül. A falakat halványsárgára festették – nyilván tudatosan, mert valamelyik doktor elmagyarázta apámnak, hogy a sárga megnyugtató, vidám szín. Tulajdonképpen nem is volt nagyon rémes, de a cikornyás hófehér bútorok miatt megint hatévesnek éreztem magam. Borzalmas. – Tetszik? – kérdezte reménykedve Jennifer. Utánunk jött, és elfoglalta helyét apám oldalán, aki átkarolta a derekát, és arcon csókolta. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne vágjak pofákat. Ismét gondosan megválogattam a szavaimat: – Ilyen szép dolgaim még nem voltak. Apa felkapott valami érintőképernyős távirányító-félét. – A legjobbat még nem is láttad. – Vigyorogva nyomkodta a gombokat. – Később majd megmutatom. Ezzel irányíthatod a tévét, a sztereót, a lámpákat, a ventilátort és az ablakot. – Az ablakot? – Itt távirányítóval nyílik az ablak? Apa büszkén kidüllesztette a mellét, még utoljára megnyomott egy gombot, mire a távolabbi fal előtt a hófehér függöny lassan félrehúzódott, és megláthattam a teljes falat elfoglaló ablakokat, középen csúsztatós ajtóval. Azután egy újabb gombnyomás, az ablakok elől

felemelkedett az árnyékoló, és a szobát elárasztotta a fény. Apa kinyitotta az ajtót, kilépett a napfényben fürdő, faborítású erkélyre, a távolban, ameddig a szem ellát, ott nyújtózkodott Los Angeles. Közvetlenül az erkély alatt azonban eltűnt a föld. A ház nyilván egy sziklára épült. – Innen a legszebb a kilátás. Este ki kell jönnöd, amikor mindenütt csillognak a fények. Csodálatos látvány! Figyelembe véve, hogy milyen gyakori errefelé a földrengés, nem tűnt valami magával ragadó lehetőségnek, hogy az erkélyen álldogáljak. Apa visszajött, az árnyékoló és a függöny a helyére siklott, ő meg reménykedve rám nézett. Észrevette, hogy az íróasztalomon lévő laptoppal szemezek. Ezüstszínű, és olyan vékony, akár egy palacsinta. Mindig ilyenre vágytam, most azonban valahogy már nem vonzott. Felnyitotta. – Remélem, nem baj, hogy kicseréltük. A számítógép, amit a lakásban találtunk, teljesen elavult. Gondoltam, ez jobban tetszik. A merevlemezről lementette egy szakember az adatokat. És új telefont is kaptál. A régi elégett. – A kezébe vett valamit, ami leginkább egy divatos rózsaszín tokba rejtett iPhone-ra hasonlított, és átnyújtotta. – Felvettünk a családi csomagba, úgyhogy ne aggódj, nyugodtan beszélgethetsz a massachusettsi barátaiddal. Korlátlanul. Egyáltalán nem gond. Kínos. A baleset óta egyetlen barátomat se hívtam fel. Mire képes lettem volna rá, olyan sok idő telt el, hogy arra gondoltam, már mindenki túllépett rajtam. Engem elvisz az apám, nem térek vissza, tehát semmi értelme, hogy tartsuk a kapcsolatot. És most, hogy ezer mérföldre voltam tőlük, tényleg úgy láttam, semmi értelme. Azt hiszem, ezt apám is megérezhette, mert kényszeredetten elmosolyodott, megdörzsölte a tarkóját, mint aki hirtelen rettentő kényelmetlenül érzi magát. – Köszönöm – feleltem. – És izé… hol vannak az én dolgaim?

Erre ellazult, mintha örülne, hogy könnyű kérdést tettem fel, és újra biztonságos talajon all. – A hálódból mindent elhoztam, kivéve a bútorokat. A gardróbszobádban vannak, bedobozolva. Hogy hol?! – Mekkora az a szoba? Jennifer ezt roppant mulatságosnak tartotta. – Nem akkora, mint az enyém, de ha jól sejtem, nem is vagy annyira cipőfüggő, mint én. Nem akartam közölni vele, hogy anyuval igenis cipőfüggők voltunk. Egyforma a lábunk, és egy kamionnyi cipőn osztoztunk. Nem mintha ebben az életben bármelyiket is felvehetném. Nincs többet nyitott orrú szandál, se magas sarok – marad az orvos felírta ortopéd cipő, ami megtartja megégett lábamat, és amiről messzire lerí, hogy nagyanyáknak készült. A kezemet nagyjából rendbe hozták, tudom annyira mozgatni, hogy írhassak – mar úgy-ahogy. Még most is gyakorlom az olvasható kézírást, de a lábujjaimat nem tudták teljesen megmenteni. – Mindent a dobozokban hagytunk, gondoltuk, szeretnéd te kicsomagolni és elrendezni – mondta apám. – De ha segítség kell, mindenben számíthatsz ránk. – Egyedül is megoldom. És anyu dolgai, meg minden, ami a lakásban volt? – Mindent elcsomagoltam, ami fontosnak tűnt: a képeket, a tárgyakat, anyád holmijából, amiről úgy gondoltam, sokat jelentenek neked. Nem volt sok, pár dobozba belefért. Ott vannak a holmiddal együtt. A többitől megszabadultam. – És a könyveim? – kérdeztem idegesen. Itt nem láttam könyvespolcokat, azt pedig nehezen képzeltem el, hogy azok is a gardróbban várnak. – A nappaliból? Elajándékoztam őket. – Mit csináltál?! A kiabálástól apám arca megrándult, a szeme megtelt rémülettel.

– Sajnálom, szívem, nem tudtam… – Elajándékoztad a könyveimet?! Talán ostobaságnak tűnik, hogy éppen ezen akadtam ki, mikor annyi érzelmi sokk ért, de egyszerűen képtelen voltam mit kezdeni azzal, hogy az összes könyvem eltűnt. Hosszú évek gyűjtőmunkájának az eredménye volt a saját könyvtáram. Azóta, hogy megtanultam olvasni, szenvedélyemmé vált. Anyutól születésnapomra és karácsonyra könyveket kaptam – és néha csak úgy, mert eszébe jutott –, ez már hagyomány volt nálunk. Író-olvasó találkozókra jártam, hogy dedikáltassam a könyveimet, egy tucat kötetet írattam alá a kedvenc szerzőimmel. Valahányszor anyu meglátta azt a bizonyos pillantásomat, nevetve kérdezte: „Ezúttal hova?” Minden alkalommal megkértem valakit, hogy fényképezzen le minket: anyut, a szerzőt és engem, és a képet beragasztottam a könyvbe. És most a könyvek, a képek, az emlékek… mind eltűntek. Ahogy anyu is. Soha nem kapom őket vissza, soha nem pótolhatom azt, ami megsemmisült. Mintha újra elvesztettem volna a mamámat. A szívem örökre millió apró darabra tört, ezt már soha nem lehet megjavítani. Kétségbeesett zokogásban törtem ki, az ágyra vetettem magam, összekuporodtam, és azt kívántam, bárcsak megszüntethetném valahogy ezt a kínzó fájdalmat. – Igazán sajnálom, Ellamara. Fogalmam se volt róla. Nem voltál magadnál, nem tudtalak megkérdezni. De veszek neked új könyveket. A héten elmegyünk, és megkapsz mindent, amit csak kérsz. A lelkem mélyéig felháborított a gondolat, hogy így akarja pótolni a veszteségemet. – Semmit se értesz! – sikítottam. – Menj innen! Nem hallottam az ajtó kattanását, és másnap reggelig senki se háborgatott. Órákig sírtam, mielőtt a kimerültség úrrá lett rajtam, és elaludtam.

2. Egy dolog Kalifornia mellett szól: itt minden ember szép. Egyik oldalon persze szívás, mert a rengeteg, örökké tökéletes külsejű ember között még feltűnőbbek a sérüléseim. Másrészről viszont pontosan úgy élvezem, ha helyes srácok vannak körülöttem, mint bárki más, és az új rehabilitációs csapat egyszerűen fantasztikus. Azért jó ez, mert így sokkal kellemesebben telik az idő, amit velük kell töltenem. A dietetikusom és az ápolóm harminc fölötti, szívdöglesztő férfiak. A dietetikusom egyébként félállásban személyi edző is. Régebben nem voltam oda a testedzésért, de ez a pasas elérte, hogy ha nagyon akarja, bérletet váltok egy edzőterembe. A fizikoterapeutám csak huszonnyolc éves, és szó szerint csorog tőle a nyálam. Komolyan, inkább a tévében, és nem a nappaliban lenne a helye, ahol egyébként addig dolgoztat, amíg legszívesebben elsírnám magam. Az elmúlt két hétben már majdnem vártam a fizikoterápiát. Majdnem. A hirtelen fájdalomtól felszisszentem, és össze kellett szedni magam, hogy ne sikítsak fel. – Rajta, Ella! Csak még egyszer. Tudom, hogy képes vagy rá. Most egészen a cipődig. Sírni szerettem volna, de még egyszer lehajoltam, mert Daniel olyan bizalommal mosolygott rám, hogy nem okozhattam csalódást. És esküszöm, rebegtette a szempilláját. A kezemet a padló felé nyújtottam, és az új bőröm kegyetlenül feszült. Tudtam, hogy a fizikoterápia nem gyerekjáték – szó szerint kell érteni, hogy „fájdalom nélkül nincs eredmény" de akkor se tudtam elérni a cipőm orrát az ujjaimmal. Az egész testem égett. Könnyek gyűltek a szemembe, mikor felegyenesedtem.

– Sajnálom, nem megy. Úgy érzem, bármelyik pillanatban szétszakadok. Daniel elkomolyodott. Nem a harag vagy csalódottság miatt, hanem mert aggódott értem. Azt hittem, elalélok. – Hétfőn már egyszer sikerült. Mindennap gyakorolsz? Ahogy megbeszéltük? – Igen, de a bőröm nem bírja a kaliforniai levegőt. Egész héten éreztem. – Mutasd! – kérte Daniel. Kicsit felhúztam a trikómat, hogy megvizsgálhassa a hátamat, azután feltűrtem a nadrágomat, hogy megnézhesse a térdhajlatomat. – Miért nem szóltál korábban? Akkor nem hajtalak meg ennyire. Nem vakaródzol, ugye? – Igyekszem. – És a napozás? Ugye nem fekszel ki a hátsó kertbe? Nem jársz le a strandra? – Dehogynem – morogtam. – A listámon az első helyen áll, hogy bikiniben parádézzak az emberek között. Azóta, hogy megérkeztem, még ki se léptem a házból. Gyakorlatilag vámpír lettem. Daniel most már nem a bőrömet vizsgálta, hanem engem nézett némi gyanakvással. Azt hiszem, rosszat szóltam. – Először is: a tengerpart csodás, és te egyszerűen imádnád. Jövő nyáron, ha már jobban bírja a bőröd, én magam viszlek ki. – Dögös Daniel egy szál fürdőnadrágban? Ez talán a zavaró pillantásokat is megéri. – Másodszor: mikor jön az ápolód? – Csak hétfőn. – Az késő. Túlságosan kiszáradtál. A bőröd most szokja a környezetváltozást. Kalifornia sokkal szárazabb, mint a keleti part. – Ezzel a hajam is egyetért. Daniel elnevette magát, majd turkálni kezdett a hátizsákjában, szemlátomást elkapta a küldetéstudat. – Aha! Itt van. – Felmutatott egy üveg olajat, és elvigyorodott. – Menj, öltözz át, megmasszírozlak! A

mamádnak van masszázságya, ugye? Mintha említette volna, mikor legutóbb találkoztunk. Azért vettem észre, hogy megdermedtem, mert Daniel arcáról lehervadt a mosoly. – Nem az anyám – közöltem kimérten, de nem ettől rándult görcsbe a gyomrom. – És igen, van masszázságya, de nem kell megmasszíroznod. Kibírom hétfőig. Látta már a hegeimet, csakhogy itt egy kar, ott egy láb – az nem olyan, mint a teljes kép. Daniel egyenesen a szemembe nézett, mintha pontosan tudná, miért habozok. – Ella! – mondta kedvesen, de határozottan. – Hétfőre felrepedezik és vérezni fog a bőröd. Nem kockáztathatjuk meg, hogy az átültetett bőr leváljon. Nem akarsz újra műtőasztalra kerülni, ugye? – Nem. – A hangom megremegett, miközben igyekeztem uralkodni magamon. – Ha kellemetlen neked, hogy én kenlek be, szólhatunk Codynak vagy a szüleidnek, de ennek ma meg kell történnie. Mintha kérhetnék ilyet az apámtól vagy Jennifertől. Azt is utáltam, ha az ápoló látta a hegeket, mindegy volt, ő, vagy Daniel, szóval nem sok értelme lett volna idehívni Codyt. Vettem egy mély levegőt, és bólintottam. – Bocs. Igazad van. Rendben. Megyek átöltözni. – Jó kislány – mosolygott rám Daniel olyan őszinte büszkeséggel, hogy megmelengette a szívemet. – Tudod, hogy te vagy az egyik leghősiesebb páciensem? Sikerült nevetnem. – Fogadok, mindegyiknek ugyanezt mondod. Daniel vigyorgott. – Igaz, de csak a te esetedben gondolom komolyan. – Fogadok, ezt is elmondod mindegyiknek. – Azzal bevonultam, hogy belebújjak a rettegett bikinibe. Mire végül összeszedtem a bátorságomat és kijöttem a hálószobámból, Daniel már felállította a masszázságyat a

nappaliban. Visszatartottam a lélegzetemet, de mikor felnézett, úgy mosolygott, mintha mi se történt volna. Egy cseppet se habozott. Egy villanásnyit se. Csak megpaskolta az asztalt. Ezért kedvelem az orvosokat. A bostoni égési osztályon pontosan ugyanez történt. Számukra én csak egy ember vagyok. Amíg ott kezeltek, még azt is sikerült olykor elhitetnem magammal, hogy az élet mégse lesz annyira rettenetes. Amikor Bostonból L. A.-be repültünk, cipő, nadrág és hosszú ujjú ing volt rajtam. Csak a jobb kézfejemen látszódott egy sebhely, na és bicegtem. Az emberek már ezért is úgy megbámultak, mintha három fejem lenne. Sutyorogtak, mutogattak és hunyorogtak. El se tudom képzelni, milyen lenne, ha ujjatlan felsőben és sortban lépnék ki a házból. Összeszedtem a bátorságomat, és elindultam, ám mikor beléptem a nappaliba, Jennifer megpillantott. Éppen néhány limonádéval teli poharat vitt, de amikor meglátta a testemet borító hegeket, levegő után kapkodott, a szeme megtelt könnyel. Le kellett tennie a poharakat, és egy székre rogyott. – Te szegény… – suttogta. – Rich mondta, hogy rémes, de fogalmam se volt róla… annyira sajnálom, Ella! – Felnézett, a szája megrándult. – Elnézést. – Felugrott, és elrohant a szobájába. Behunytam a szememet, mélyeket lélegeztem. Daniel egy percet adott, hogy összeszedjem magam, azután kedvesen megfogta a kezemet. – Segítsek felmászni? Rendes körülmények között megpróbáltam volna egyedül, de most hagytam, emeljen ő az asztalra. Először hasra feküdtem, mert nem volt erőm a szemébe nézni. Képtelenség azok után, hogy a látványom a mostohaanyámat kiüldözte a szobából. – Nem tudom, miért fizet az apám az itthoni gondozásért

– motyogtam, miközben Daniel vastagon kente érzékeny bőrömre a masszázsolajat. – Az égési osztály nincs is annyira messze. Sokkal szívesebben járnék oda kezelésre. Egy ideig hallgatott, majd megszólalt: – Bárcsak azt mondhatnám, hogy lesz majd jobb is. De soha nem lesz könnyű, Ella. Az emberek mindig reagálni fognak a látványra – ki így, ki úgy. – Legalább a mostohaboszik nincsenek itthon, Jennifer tapintatlan volt, de legalább igyekszik kedves lenni. Boszi Egy és Boszi Kettő pokoli párost alkot. Daniel sóhajtott. – Nézd a dolgok jó oldalát. Mindig tudni fogod, kik az igazi barátaid. Egy nap, ha majd megállapodsz, és úgy döntesz, férjhez mész, tuti, hogy a legjavából válogathatsz. Erre csak bosszúsan morogtam. Mintha bármi esélyem lenne, hogy valaki járni akar velem, arról már nem is beszélve, hogy egy életre mellettem cövekeljen le. – Ne durcáskodj, és ne merészeld azt hinni, hogy nem szerethet beléd senki, Ella! Fordulj! – Mikor hanyatt fordultam, megpróbált mérges képet vágni. Nem nagyon sikerült. – Okos vagy, szellemes és erős. És szép. – Te meg az ápolóm. Ezt kell mondanod. Daniel nem nevetett. Egyenesen rám szegezte a pillantását. Soha nem láttam ilyen komolynak. – Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy – mondta. – A szemed álmukban is kísérti a férfiakat. Szerettem volna viccel elütni, de volt valami az arckifejezésében, ami lehetetlenné tette, ezért csak annyit suttogtam: – Kösz – és rettenetesen elvörösödtem. – Vannak emberek, akik nemcsak a hegeket látják, hanem téged magad – folytatta Daniel. – De ha örökre elbújsz ebben a házban, soha nem találod meg őket. Ne hidd, hogy elfelejtem, kisasszony. Már most figyelmeztetlek, hogy kiráncigállak innen, és elviszlek dr. Parishhez. Nagyot nyögtem. A pszichiáterrel való találkozás legalább

annyira fájdalmas, mint a fizikoterápiás kezelés. – Ne vágj ilyen képet! A te érdekedben történik. Nincs rendjén, hogy álló nap idebent kuporogsz, és ezt te is tudod. Vissza fogsz zuhanni. Nem akarod, ugye, hogy az elmúlt hónapok keserves munkája kárba vesszen? – De mindennap tornázom, becsületszavamra! – Az nem ugyanaz. Legyél aktív! Arra van szükséged. És a változatosságra. Olyasmiket kell csinálnod, amiket korábban teljesen természetesen, naponta tettél. Különben depressziós leszel, és akkor nem fogsz tudni ilyen keményen dolgozni. Mindezért pedig engem fognak hibáztatni, és akkor a papád kirúg engem. Lehet, hogy meg szeretnél szabadulni tőlem, de esküszöm, akárki kerül a helyemre, ugyanígy fog kínozni – csak nem lesz ennyire jó fej. Igaza volt. Ha mindenki fele olyan jó fej lenne, mint Daniel! Apám jött be, szótlanul nézett, miközben Daniel befejezte az olajozást. Összevonta a szemöldökét, és rám mutatott. – Miért ilyen a bőre? – A bostoni kórházban sokszor látta, amikor kenegettek, észrevette a különbséget. Danielre nézett, hát hagytam, válaszoljon ő. – Megszokta a bostoni párás levegőt. Jó lenne, ha az ápoló gyakrabban ellenőrizné, amíg a teste hozzászokik a kaliforniai időjáráshoz. Apa bólintott. – Még ma felhívom Codyt. Azért kimehet a házból? Be kell iratkoznia az iskolába. Jaj! Fizikoterápia, könnyekig megrémített mostohaanya, kiszáradt bőr, külön ápolói látogatás, és csodák csodája, még ennél is lehet rosszabb a napom. Elképesztő! Daniel – aki sokakkal ellentétben pontosan tudta, hogy úgy beszélni valakiről, mintha az nem lenne jelen, mikor valójában ott áll, több mint udvariatlanság – hozzám szólt, mikor apámnak válaszolt:

– Jót fog tenni neked a friss levegő.

Apám ugyanabba az elegáns magániskolába íratott be, ahova az ikrek is jártak. Magániskolát eddig csak a tévé tinisorozataiban láttam. Ez a suli azzal büszkélkedett, hogy az érettségizettek 98%-a tovább tanult. A bostoni iskolámban fémdetektorokat használtak, és 63%-os volt az érettségizettek aránya. Ha ez még nem lett volna elég, ez az iskola megkövetelte, hogy egyenruhában járjunk. Tengerészkék rakott szoknya, nyáron hagyományos, fehér, rövid ujjú blúz, télen hosszú ujjú. Az egész nyarat a házban töltöttem, és amikor apám meg Jennifer néhány rendkívüli alkalommal mégis emberek közé kényszerített, tetőtől talpig beburkoltam magam. Most meg elvárnák, hogy rövid ujjú blúzban és térdig érő szoknyában járjak iskolába? Nem tudják, milyen kegyetlenek a kamaszok? Apám arcáról le nem hervadt volna a mosoly, mikor az igazgatóval való személyes találkozás után beültünk a kocsiba. – Na? – kérdezte. – Mit gondolsz? Izgulsz? Szép, igaz? Túl szép. Az iskolát magas acélkerítés fogta körül, a kapuknál biztonsági őrök. Maga az épület hatalmas zöld gyeptenger közepén magasodott. Több kisebb épületből állt, ezeket fedett folyosók kötötték össze. Leginkább régi kolostorra emlékeztetett. Nehéz volt elhinni, hogy ez egy gimnázium. Miközben apa kievickélt a parkolóból, hirtelen felgyorsult a szívverésem. Tapasztalatból tudtam, hogy ez a pánikroham előjele. Oldalt fordultam, és belekapaszkodtam a karjába. – Apa, kérlek, ne kényszeríts ide! Meglepődött a hirtelen, heves érzelemkitöréstől. – Miért, mi a baj vele? – A suli önmagában is elég nehéz lesz. Kérlek, kérlek, kérlek, ne tedd még nehezebbé! Ez a hely rémes! Az állami

iskolában legalább tudom, mire számíthatok: ugyanazok az alakok, csak az épület más. Az orvos azt mondta, ismerős legyen a hely. Az – mutattam a távolodó épületegyüttesre – nem ismerős. Képtelen leszek rá. Ne kényszeríts oda! A pánikrohamom teljesen őszinte volt, apámnak mégis volt képe kinevetni. Úgy söpörte félre a félelmeimet, mint egy tollpihét. – Ne légy nevetséges! Majd meglátod, remekül elleszel.

– Miért nem végezhetem el távoktatásban a gimit? Talán behozhatom, amivel lemaradtam, és pár héten belül meglenne az érettségim, és nem kéne megismételnem az egész utolsó évet. – Tudod a választ. Az orvosok megmondták, mennyire fontos, hogy minél hamarabb visszatérj a megszokott kerékvágásba. Minél tovább maradsz bezárva, annál kisebb az esélye, hogy valaha normális életet élj. Gúnyosan felnevettem. – Gondolod, hogy valaha is normálisan fogok élni? – Mit akarsz, Ella? Hiszen csak az orvosok utasítását követem. Azt teszem, ami neked a legjobb. Sikítani akartam. Fogalma sincs róla, nekem mi a legjobb. – Rendben. Akkor lehetne szó arról, hogy legalább állami suliba járjak? Apám egészen elhűlt az ötlettől. – Miért akarnál állami iskolába járni? – Kezdjük azzal, hogy ott nincs kötelező egyenruha, a diákok kifejezhetik önmagukat, és egyéniségek lehetnek. Sokkal több korcs jár oda, nagyobb eséllyel tudnék elvegyülni. – Te nem vagy korcs. Hitetlenkedve néztem apámra, vártam, ki meri-e még egyszer mondani. Nem merte. – Ha nem lennék nyomorék, és nem lennék tele

hegekkel, akkor se akarnék idejárni. Én nem vagyok olyan, mint Jennifer lányai. Nem illek egy sznob, kiváltságos és gazdag kölyköknek fenntartott iskolába. – Előre ítélkezel, Ella. Legalább adj esélyt, mielőtt eldöntöd, hogy máris utálod. – De… – Egyébként pedig az én lányaim közül egy sem fog állami iskolába járni, ha megengedhetem magamnak, hogy jobb képzést biztosítsak számukra. Na ezt rendkívül sértőnek találtam, lévén hogy eddig, ami oktatásban részesültem, az csak és kizárólag állami suliban történt. – Ez tavaly mintha nem zavart volna ennyire – csattantam fel. – Gondolom, akkor még nem voltam igazából a lányod, ugye? De beszélhetnék az azt megelőző évekről is. Apám lefagyott, az arckifejezése nem árult el semmit, egy pókerjátékosnak is dicsőségére vált volna. Ezt csak úgy értelmezhettem, hogy vagy igazán feldühítettem, vagy nagyon megbántottam. Valószínűleg mind a kettő, de abban a pillanatban ez egyáltalán nem számított. Túlságosan dühös voltam, túlságosan féltem, és rettentően hiányzott anyu, nem maradt erőm még azzal is törődni, mit gondol az a férfi, aki elhagyott bennünket. – Már beiratkoztál. Nem engedlek állami iskolába. A vitát lezártam. Befogtam a számat, az ülésbe süllyedtem, és úgy döntöttem, hazáig inkább az ablakon bámulok ki. A vitát lezárta? Remek! Azt se bánom, ha ez volt életünkben az utolsó beszélgetésünk.

3.

Brian Hátradőltem a székben, és a telefonomhoz csatlakoztattam a fülhallgatót. Katy Perry legújabb albuma talán megment a halálos unalomtól. Gyűlöltem ezeket az értekezleteket. Mikor megszólalt a zene, felsóhajtottam. így már sokkal jobb. Semmi nem tudott úgy megnyugtatni, mint Katy szexi hangja. És milyen gyönyörű! Lassan becsukódott a szemem, és elképzeltem, hogy csak nekem énekel. Esetleg találkozhatnánk is. Valamelyik idióta itt, ebben a szobában csak tudja, hogyan léphetnék kapcsolatba az ügynökeivel. Majd amikor befejezik a hadoválást – már ha befejezik valaha –, megkérdezem. Legalább egyszer az életben valami hasznukat is veszem. Valaki megkocogtatta a vállamat. Ügyet se vetettem rá. – Brian! Lemondóan sóhajtottam, és kihúztam a fülhallgatót. Nem kaptam sok haladékot. Arra nyitottam ki a szememet, hogy a stáb többsége engem bámul. Apám, Max Oliver, a népszerű filmrendező velem szemben a hatalmas konferenciaasztal másik oldalán ült, és úgy nézett rám, mint aki legszívesebben megfojtana. Remek. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy az apámmal dolgozom. Ha nem A Cinder-krónikáról lenne szó, soha nem vállaltam volna el a feladatot. A családot soha nem szabad összekeverni az üzlettel – különösen akkor nem, ha az én zűrös családomról van szó. Scott, az új asszisztensem egy papírlapot csúsztatott elém, majd a hátam mögött a másik főszereplőnek, Kaylee Summersnek is eljuttatott egyet. Felnyögtem, mikor megláttam az adathalmazt. Összegyűrtem, hátrahajoltam, céloztam és dobtam. A papírgalacsín meg se érintette a kosár peremét, simán landolt a szemetesben. – Két pont ide! – Felemelt tenyérrel fordultam Kayleehez.

– Láttad ezt? Talán túl fiatal voltam, mikor a színészi pályát választottam. Azt hiszem, a következő szezonban a Lakersnél próbálkozom. Kaylee a szokásos módján, utálkozva végigmért, és nem csapott a tenyerembe. Mindegy. Scott is megteszi. Most felé fordultam. Idegesen körbepislogott, de túlságosan nyuszi ahhoz, hogy ne vegyen rólam tudomást, hát pacsiztunk. Nevetnem kellett azon, mennyire feszeng. – Nyugi, Scotty. Innen csak én rúghatlak ki, tehát ha kétségeid vannak, mindig mellém állj. Nem fognak hibáztatni érte. – Eleget pazaroltad már az időnket? – csattant fel az apám. Hirtelen elöntött a düh – ez gyakran megesett, ha egy légtérbe kényszerültem az öreggel. Felkaptam Scott másolatát, és meglobogtattam. – Ez az ostoba megbeszélés pazarolja mindannyiunk idejét. A teljes stáb megsértődött a kijelentésemen, de csak az ügynököm, Joseph válaszolt: – Ezek A druida herceg bemutató előtti közönségtalálkozóinak időpontjai, kénytelen leszel figyelemmel követni. – Miért? Erre való Scotty. – Átkaroltam az asszisztensem vállát. – A srác ördögien ügyes, ami az időbeosztás elkészítését illeti, ezért alkalmaztam. Fogadok, hogy máris legalább nyolc változatot dolgozott ki a legkülönfélébb vészhelyzetekre. Nem fogja engedni, hogy egyetlen találkozót is kihagyjak. Elhihetitek, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy például ezt itt most kihagyjam. Joseph felsóhajtott. – Azért vagy itt, mert az asszisztensednek nincs joga helyetted dönteni a programodról. – A beleegyezésemre van szükségetek? – kérdeztem csúfondárosan. – Mintha lenne bármi beleszólásom.

– Természetesen van beleszólásod. Nevettem volna, csak sajnos egy cseppet se volt mulatságos. Azóta nincs semmibe beleszólásom, hogy az első tinifilmem kasszasiker lett. Ügynökök, gyártásvezetők, sajtósok, ügyvédek, személyi edzők, fotósok és ki tudja, még kik… ők irányítják az életemet. Mit vehetek fel és mit nem, mit ehetek és mit nem, hova mehetek el és hova nem, milyen felkérést vállalhatok és melyiket nem, mit mondhatok és mit nem mondhatok. Hiszen ezt a francos közönségtalálkozó-körutat is nélkülem szervezték meg. Amit most a kezembe nyomtak, az már egy kőbe vésett útiterv. Átfutottam a listát. Heteken át interjúk, fotózás, nyilvános szereplések, filmbemutatók, rádiós és tévés szereplések, talkshow-k. Los Angeles, New York, Chicago… A tekintetem találkozott Joseph tekintetével, kihívóan felvontam a szemöldökömet. – Biztosra veszem, hogy a repülőjegyeket és a szállást már lefoglaltátok, úgyhogy nem értem, mit számít, beleegyezem-e, vagy sem. És mi van, ha valami nem tetszik? Mondjuk, a Kenneth Long Show. Az az ember egy szemétláda. Ez például kifejezetten nem tetszik. Joseph elhúzta a száját, de látszott rajta, hogy jottányit sem enged. – A Kenneth Long Show főműsoridőben jelentkezik. A létező legnépszerűbb talkshow. Milliós a nézőközönsége. Nem hagyhatod ki csak azért, mert nem kedveled a pasast. – Értem, és mi a helyzet ezzel a szenny Celebrity Cossippel? Totál szenzációhajhász! A sajtósom – aki szintén egy szemétláda – megköszörülte a torkát, majd felugrott, hogy védelmébe vegye a tervet. – A világ legnagyobb bulvárja! Ha megkedvelnek, a leghíresebb emberré tehetnek, ha nem, elérhetik, hogy te legyél a valaha létező legnagyobb hollywoodi hülyegyerek. – Már rajtad a szemük, Brian – közölte komoran Gary, a menedzserem. – Okosabb együttműködni velük, és az ő

oldalukon állni, mint megvárni, hogy hetente ilyen sztorikkal tapétázzák ki a sajtót. – Az asztalra hajította a lap legfrissebb számát, és elém csúsztatta. Elolvastam a címet, és önelégülten elvigyorodtam. Ebben az évben egyetlen értelmes dolgot tettem: rávettem Adrianna Pascalt, hogy feljöjjön hozzám. – A világhírű rocksztár, Kyle Hamilton barátnőjével smároltál a pasas saját szülinapi buliján! Hát… Smárolásnál jóval többet csináltunk aznap éjjel. Nagy, ártatlan szemmel néztem körbe. – Még mindig együtt voltak? – Miattad bomlott fel a jegyességük! Megvontam a vállam. – A srác egy önző idióta. Különben is, ha Adrianna tényleg szerelmes lett volna belé, nem mászik úgy rám a bulin. Apám végül elvesztette a türelmét. – Pillanatnyilag egyáltalán nem ilyen sajtóra van szükséged – dörögte. – Azt hiszed, te vagy az első tinisztár, aki a nagyfiúk nyomába szeretne érni? Hát tévedsz. Hollywood tele van a hozzád hasonló zöldfülűekkel. Ha nem kapod össze magad, a következő alkalommal húsz év múlva, a „Hova tűntek?" valóságshow-ban látsz közelről kamerát. Nem hittem volna, hogy fizikailag létezik akkora gyűlölet, amivel apámra néztem. Apám soha nem tisztelt, soha nem hitt bennem. Minden filmemet kicikizte. Attól kezdve, hogy megmondtam, egyedül akarok érvényesülni a filmvilágban, és nincs szükségem arra, hogy ő ossza rám a szerepeket, egyre azt magyarázta, hogy képtelen leszek „a nagyfiúk nyomába érni". Most csak a bukásomra vár, hogy aztán boldogan a képembe vághassa a maga igazát. – Elegem van ebből a baromságból! – Hátralöktem a székem, és összegyűrtem a második papírlapot is. Ezúttal túl dühös voltam a pontos célzáshoz, elvétettem a papírkosarat.

Mielőtt kiroboghattam volna, Lisa, a film producere –Scotton kívül az egyetlen, akit el tudtam viselni – az ajtóban elállta az utamat. – Brian! – kezdte, és megfogta a kezemet. Anyáskodva mosolygott, de akkor is ellágyultam. – Tudjuk, hogy feszült vagy. Tavaly akadt egy kis gondod a lesifotósokkal, de ez a körút valóban fontos. Kis gond? Azóta, hogy rám osztották Cinder szerepét, a nőolvasók kedvence, a lesifotósok aranytojást tojó tyúkja lettem. Mindenütt ott voltak, hogy lehetőleg az összes húsz és hatvan közti nőnek eladhassák az újságjaikat. Mindenhová követtek. A fenekemet se törölhettem ki nyugodtan, mert másnap biztos ott virított Amerika összes magazinjának címlapján. Egy éve egyetlen perc nyugalmam se volt. – Mindannyiunknak fontos ez, Brian, de elsősorban neked – folytatta Lisa. – Ajándék ez a szerep. Olyan, amilyen csak egyszer adódik az életben. És te tökéleteset alakítottál. Mindenki, a kritikusoktól kezdve az egyszerű nézőig mindenki imádni fogja, ahogy játszol. Ha jól teríted a lapjaidat, még Oscarra is jelölhetnek. Erre megálltam. Joseph azonnal kihasználta az alkalmat. – Igaza van, Brian. Suttognak már ezt-azt. A konferenciaasztal körül ülők egyetértően bólogattak. Mindenki mosolygott, kivéve Kayleet, aki nyilván nehezen viselte, hogy lemostam a vászonról. Az ő nevével kapcsolatban senki nem emlegette az Oscart. Muszáj volt apámra néznem. Ő az egyik legnagyobb név Hollywoodban. Bármennyire utáltam, mégis igyekeztem elnyerni az elismerését. Komolyan nézett rám. – Igazán jól játszottál. Ettől úgy meglepődtem, hogy visszamentem az asztalhoz. – Köszönöm. Apa biccentett. – Ez a film híressé tehet ebben a városban. Ki tudlak

emelni a tinibálvány szerepéből, és első osztályú színészt faraghatok belőled. – Felvette az asztalról az egyik magazint. – De a hollywoodi elit nem szívesen fogadja be azokat, akik ilyesféle hírekben szerepelnek. Teljesen mindegy, milyen jó színész vagy, ha nem tisztelnek, vagy ha attól tartanak, hogy bajt hozol rájuk, nem akarnak majd veled dolgozni. Sajnálatos módon egyet kellett vele értenem. Ha igaz, hogy dicsérik az alakításomat, akkor másképp kell viselkednem. Kitalálni, mitől vesznek komolyan az emberek. Ami nem könnyű, mert egyelőre csupán fincsi cukorfalatnak tartanak. – Mit kéne tennem? – Az ellenkezés eltűnt a hangomból, de a keserűség megmaradt. – Nem tehetek róla, ha a riportereket csak a kockás hasam érdekli, meg az, eszembe jutott-e, hogy az egyik rajongómmal randizzak. Nem az én hibám, hogy túlságosan jóképű vagyok ahhoz, hogy komolyan vegyenek. – Léptessük be valami jótékonysági szervezetbe? – kérdezte valaki. – Elcsépelt – válaszolta valaki más –, lerágott csont. Az emberek azonnal átlátnának a szitán. – És ha egy főiskolára íratnánk be? – javasolta egy harmadik. Igen! Azzal ki tudnék egyezni. Mindig szerettem volna főiskolára menni. Egész életemben otthon, magántanároktól tanultam. Legfeljebb a televíziós sorozatokból tudom, hogy néz ki egy valódi suli. – Igen! Ez szuper! Beiratkozhatnék a UCLA-re. Angol irodalmat szeretnék tanulni. Joseph sajnálkozva csóválta a fejét. – Remek ötlet, csak nem lenne rá időd. – De A druida herceget befejeztük – ellenkeztem. – Pillanatnyilag semmi dolgom. Kihagyhatnék pár évet, amíg tanulok. Így távol maradnék a zűrtől. A szobában mindenki a fejét csóválta.

– De miért nem? – kérdeztem. Dühített, hogy ilyen gyorsan elvetették az ötletet. – Mi bizonyítaná jobban a felelősségtudatomat, ha nem az, hogy elvégzem a főiskolát? Elég okos vagyok, jó jegyeim lennének. Lisa mosolya csupa szánalom volt. – Természetesen. Csakhogy A Cinder-krónika ötkötetes. Amikor A druida herceg a mozikba kerül, és kasszasiker lesz – mert az lesz –, a stúdió zöld utat kap, és elkészíthetjük a következő négy filmet. Már dolgoznak a második forgatókönyvön. Tavasszal újra forgatni fogsz. Összeszorult a szívem. Tudhattam volna, eszük ágában sincs engedni, hogy valami teljesen normális dologba kezdjek. Megint előhúztam a fülhallgatót. Ezen a megbeszélésen nyilván senki nem kíváncsi a véleményemre, és bármire jutnak, biztos szükségem lesz rá, hogy Katy felvidítson. – Mi lenne, ha eljegyezne valakit? Elejtettem a telómat, mielőtt betöltődött volna a zene. – Tessék? – néztem rémülten a sajtósomra, és vártam, mikor tör ki az általános nevetés, de senki nem tiltakozott. – Ezt nem mondod komolyan! Eljegyzés? – Tulajdonképpen zseniális ötlet – állapította meg Joseph. – Ezt az országot a nagy szerelmek éltetik. Boldoggá teszi a kiscsajokat, és megmutatja a világnak, hogy Brian Oliver végre felnőtt. Szakít a régi rosszfiús énjével, és immár komolyan veszi az életet. Igyekeztem nem megsértődni. A szakmámat mindig komolyan vettem. Kölyökkorom óta dolgozom, soha nem lehettem normális kamasz, mert teljesen lekötött, hogy komolyan vegyem az életet. – Túl fiatal vagyok. – Annál romantikusabb, és így senki nem hibáztat, ha később felbontod a jegyességet. – És mégis kit jegyezzek el? Csípjek fel egy lányt az utcán, és adjak neki gyűrűt? – Engem.

Mindenki elhallgatott. Kaylee a telefonon üzengetett, fel se nézett, amikor megszólalt, csak a vállát vonogatta, tudta, hogy mindenki őt figyeli. – Ez az első filmem, jól jön egy kis hírverés. Nem poénkodtam, csak udvariasan megpróbáltam elnyomni a rám törő hányingert. Ha a genetika valaha megcsúfolta az emberiséget, azt Kaylee Summers megteremtésével tette. Olyan a csaj, mint a húsvéti csokitojás: kívül ínycsiklandó, belül teljesen üres, és ha túl sokat eszel belőle, felfordul a gyomrod. Elég baj az nekem, hogy forgatás közben kedvesnek kellett lennem vele. Nem létezik, hogy ezt a kameráktól távol is megjátsszam. – Tetszik – közölte Joseph. – Zseniális – ragyogta Gary. Még az apám is lelkesen mosolygott. – Tökéletes. – Egy fenét! Ha eljegyzés kell, akkor vagy Katy Perry, vagy senki más. Kaylee egy gúnykacaj erejéig elszakadt a telefontól. – Álmodik a nyomor? – Itt csak egyvalaki álmodozik, és az te vagy – feleltem. Kaylee szeme dühösen villant, a mosolya egy ragadozóra emlékeztetett. – Mi a baj, szivi? Egyszer már összeborultunk, és nem emlékszem, hogy kifogásod lett volna. Ugyan, mondj igent! Jól szórakoznánk. Megborzongtam. – Nem létezik! A szobában többen sóhajtottak, és megint Lisára maradt, hogy megszelídítsen. – Brian, gondold végig. Nincs nagyobb ingyenreklám annál, hogy ti ketten a valóságban is egy pár vagytok. A rajongóid odáig lesznek. Jó a filmnek, és jó a karrierednek. – A valóságban egy pár, vele? – ismeteltem. – Lisa, azt hiszem, túlbecsülöd a színészi képességeimet.

Ez letörölte Kaylee arcáról az önelégült mosolyt. – Seggfej! Szégyenkezés nélkül hasonló hangnemben válaszoltam: – Lotyó. – Embereid meg magad, Brian! – szólt közbe az apám. – Ez nemcsak rólad szól. Mindannyiunknak szüksége van rá. Ez az első alkalom, hogy komoly filmmel próbálkozom. Ha a főszereplőt Oscarra nevezik, akkor minden munkát megkapok, amit csak szeretnék, és nem kell örökké akciófilmeken dolgoznom. – Ez nem olyan, mintha igazi lenne – tette hozzá Gary. – És nem tart örökké. Csak pár hónapig jelenjetek meg együtt nyilvánosan, és miután kint van a film, szakíthattok. Senkinek nem fog fájni. Gyorsan eljegyzitek egymást, a külvilágnak meg azt mondjuk, a forgatás alatt titokban randevúztatok. Az emberek megőrülnek a titkos szerelmi kapcsolatokért. Ahogy körbenéztem, ütni támadt kedvem. Innen én nem távozhatok szingliként. Kaylee észrevette a tekintetemben a vereséget. – Majd foglalok valami klassz helyet. Ja, és a gyűrűm platina legyen, legalább háromkarátos.

4. A rehabilitációs csapatban egyetlen nő volt, a pszichiáter, ő is fiatal és csinos. Valóban szerencse, hogy nem férfi, mert az ülésen értelmes, összefüggő mondatokat kellett alkotnom, az pedig nehezen ment volna egy olyan elképesztő pasi közelében, mint a Dögös Daniel. Dr. Parish meg se várta, hogy az irodájában elhelyezkedjek a nagy, bőrborítású karosszékben, máris megkezdődött az inkvizíció. – Hogy telt a heted, Ella? Beszámolhatsz valami előrehaladásról? A széket imádtam, a heti terápiát viszont utáltam. Kínos volt, és a végére mindig borzasztóan éreztem magam. – Végre sikerült megnéznem az összes kimaradt epizódot az Egyszer volt, hol nem volt sorozatból. – Ennél nagyobb előrehaladásról nem tudtam beszámolni. Gyakorlatilag ugyanis semmi mást nem csináltam egész héten. – Tudod, hogy a családodra gondoltam. – Ők nem a családom. Dr. Parish rám mosolygott. – Értem, hogy miért érzel így. Ugyanakkor mégis ők a családod, és ezt el kell fogadnod. Meg kell találnod a módját, hogy kapcsolatot alakíts ki velük. – Nem építhetek kapcsolatot olyan emberekkel, akik nem kedvelnek, és akik nem akarják, hogy velük legyek. Az ikrekkel csak akkor beszélek, amikor telefonon figyelmeztetnek, hogy áthívják a barátaikat, és bújjak el a szobámba, majd értesítenek, ha a vendégek elmentek, és megjelenhetek. Az a helyzet, hogy dr. Parish soha nem veszti el a nyugalmát. Biztos ő is fáradt meg feszült, de valahogy mindig őszintén együtt érzőnek látszik. – Bizonyára félreérted a szándékukat. Talán azért hívnak fel, hogy téged is megpróbáljanak bevonni. Erre csak horkantottam. Dr. Parish okos nő, de túlteng

benne az optimizmus. – Szó szerint idézném Anastasia tegnapi szavait: „Hé, mostohaszörnyi, átjönnek a barátaim, és mindannyian félnek a kutyáktól, úgyhogy ma este zárkózz a szobádba! Majd megírom, mikor jöhetsz ki." Mondhatja, hogy pesszimista vagyok, de kétlem, hogy ezen van mit félreérteni. Dr. Parish szeme összeszűkült, ám nem szólt egy szót se. – És a legjobb az egészben – folytattam – a háttérben hallatszó nevetés. A barátaival volt, amikor felhívott. Szándékosan megvárta, hogy legyen hallgatósága. – Beszéltél a mostohatestvéred viselkedéséről a szüleidnek? Keserűen felnevettem. – Sokkal rosszabbakat vág a képembe az apám és Jennifer társaságában. Olyankor kényszeredetten kacarásznak, hogy nahát, milyen édes, ahogy a lányok viccelődnek egymással. Szóval soha nem szólnak rá. A teljes tagadás állapotát élik. Mindent megvesznek a lányoknak, amit csak kérnek, és mindent megengednek nekik. Juliette-ben legalább annyi tisztesség van, hogy úgy tesz, mintha nem is léteznék – már ha elkerülöm –, de Ana aljas, romlott, elkényeztetett királykisasszony. Akkor se barátkoznék vele, ha erre alkalmat adna. Ártalmas az egészségre. A Gonosz Lány megtestesülése – mint a filmekben. Dr. Parish sóhajtott. Letette a tollát – a beszélgetések alatt mindig jegyzetelt majd feltolta a szemüvegét, és megdörzsölte a szemét. Nyilván kifárasztotta, hogy újra meg újra ugyanazokat a köröket járjuk, így témát váltott. – Akkor beszéljünk egy kicsit az öngyilkossági kísérletedről. Felnyögtem, de azért a kezemre húztam az ingem ujját. Az egész testem tele van hegekkel és forradasokkal, de a csuklómon lévők mégis mások. Azokat ugyanis magamnak köszönhetem. Az életemnek azt a pillanatát őszintén

megbántam. Szégyelltem. – Tévedés volt – suttogtam. – Nem is gondoltam komolyan. – Olvastam a zárójelentést, Ella, és sok öngyilkossági kísérletet láttam már. Ha nem egy egyszerű kés van nálad, sikerült volna. Így is majdnem az történt. Nem vacakoltál. – Rendben, lehet, hogy akkor komolyan gondoltam, de nem voltam teljesen magamnál. Nagyon rossz időszak volt, azóta viszont sokkal jobban vagyok. – Dr. Parish nem hitt nekem. – Tudok megint járni. Most tanulok újra írni a rossz kezemmel. Bostonban az orvosok azt mondták, erre soha nem leszek képes. Gondolja, hogy ennyit kínlódtam volna, ennyi fájdalmat vállalnék a siker érdekében, ha még mindig véget akarnék vetni az életemnek? A baleset után elvesztettem a fejemet, de már nem akarok öngyilkos lenni. Miért nem hisz nekem senki? Dr. Parish felállt az asztal mögül, és egy doboz papír zsebkendőt nyújtott felém. Miután durcásan kivettem egyet, leült a mellettem lévő székre. – Én hiszek neked, Ella – mondta. – Még rettentő hosszú út áll előtted, de tudom, hogy milyen messzire kerültél attól a sötét helytől. Amit viszont te nem értesz, az a következő: amíg az életed nem lesz sokkal stabilabb, nagyon könnyen visszaeshetsz. És amíg az apád házában élsz, akár jól érzed ott magad, akár nem, van, aki vigyáz rád, aki szeret, és aki a legjobbat akarja neked. Ettől olyan dühös lettem, hogy egész testemben remegni kezdtem. – Maga szerint az az ember szeret engem? A legjobbat akarja nekem? Hiszen nem is ismer! A minap íratott be abba a suliba, ahova a lányai járnak. Egy puccos magániskolába, amilyet a tévében látni, tele gazdag gyerekekkel, akiknek tökre elcseszett az otthoni élete. – Valószínűleg kiváló iskola, Ella. – Lehet, de ettől még nem biztos, hogy nekem is jó. Akkor láttam először azt a helyet, amikor beíratni vitt, és

úgy éreztem magam, mintha földönkívüli lennék. Én állami sulihoz szoktam, Boston belvárosában. Nálunk fémdetektorok voltak, nem szusibár. Nem illek oda. Azt se tudom, hogy kell viselkedni azokkal a srácokkal. Nincs bennünk semmi közös. Mindenki olyan lesz, mint Anastasia és Juliette. Ráadásul kötelező az egyenruha – szoknya, rövid ujjú blúz. Maga a pokol! – Mikor dr. Parish felsóhajtott, tovább érveltem, ne higgye, hogy csak nyafogok: – Az állami iskolát ismerem. Sokszínűbb. Azt viselhetnék, amit akarok, és nem kellene örökösen a hegeimet mutogatnom, mint valami cirkuszban. Jobban el tudnék vegyülni. És biztos lenne néhány évismétlő vagy halasztó. Gondolja, hogy azok a kölykök, akik a Beverly Hills Előkészítőbe járnak, kihagynak egy évet, vagy megbuknak? Mintha nem lenne már így is elég bajom, egy egész évvel leszek idősebb a végzősöknél. A tetejében pedig ott az ősellenség, aki nem akarja, hogy egy suliba járjak vele, és megígérte, hogy pokollá teszi az életemet. Arra vártam, hogy dr. Parish majd elmagyarázza, megint félreértettem Anastasia fenyegetőzését, de nem tette. Visszament az íróasztalához, és jegyzetelni kezdett. – Beszéltél az aggodalmaidról az apáddal? Újabb keserű nevetés. – Súlyos pánikrohamot kaptam, amikor megláttam azt az épületet. Megértem, miért nem akarják, hogy otthon tanuljak, ezért megkértem, hogy engedjen állami iskolába. Ugyanúgy érveltem, mint most. Megmondtam, hogy szerintem könnyebb lenne alkalmazkodnom, ha ismerős a terep, és kevésbé félek. Könyörögtem neki. És tudja, mit tett? Kinevetett! Egy szabályos pánikroham kellős közepén! Könyörögtem a megértéséért. Sírtam, és ő nevetett. Azt mondta, nevetséges vagyok, és majd megszeretem. Azt mondta, egyik lánya sem fog állami iskolába járni, amíg megengedheti, hogy jobb képzést biztosítson nekik. – Ahogy lenni szokott a terápiás ülésen, most is elbőgtem magam, és kénytelen voltam egy újabb zsepit elhasználni. – Nem

tarthatja az én érdekemet a szeme előtt, mert fogalma sincs arról, mi az érdekem. Semmit nem tud, se rólam, se arról, mire van szükségem. Egyszerűen sznob, akit most összezártak egy szörnyszülöttel a múltjából, amit egyébként igyekezett teljesen elfelejteni. Én vagyok a mély, sötét, szégyenletes titka. Fontosabb neki, hogy mit mondanak a barátai, mint én. Kifújtam az orromat, és igyekeztem úrrá lennem a síráson. Mikor végre megint normálisan tudtam beszélni, folytattam: – Tudom, hogy maga segíteni akar, de az az igazság, hogy az apám háza nem használ az egészségemnek. Kínosan érzem magam, feszült vagyok, és ettől minden sokkal nehezebb számomra. Az egész rehabilitáció annyival könnyebb lenne, ha elköltözhetnék. Dr. Parish egy percig némán emésztette a hallottakat. – Ha elköltözhetnél – kérdezte végül –, hova mennél? Vissza Bostonba? Végre egy téma, ami nem nyomaszt. – Nem tudom – feleltem őszintén. – Az egyetem egyelőre ugrott, a suliból kimaradtam, a barátaim továbbléptek. Semmi nem lenne olyan, mint azelőtt, úgyhogy azt hiszem, más helyet választanék. – Tehát hova? – kérdezte ismét a pszichiáter. – Mit kezdenél az életeddel? – Először is beiratkoznék egy távoktatási programra, és befejezném a gimit. Ha lehetne, akkor most azonnal elkezdeném, és néhány hónapon belül érettségizhetnék, nem kellene a teljes utolsó évet megismételnem. Utána tovább tanulnék. Újságírást. Azt még el kell döntenem, hogy hol. Bárhova mehetnék, de a kulturális újságírás érdekel, úgyhogy vagy itt, vagy New Yorkban tanulnék. Azt hiszem, inkább New Yorkban, mert hűséges vagyok a keleti parthoz. Azonnal tudtam, hogy valami rosszat mondtam, mert a doki szeme összeszűkült.

– Csak úgy elköltöznél? Elmennél valami főiskolára, egyedül, egy olyan városban, ahol senkit nem ismersz? Ahol nincsenek barátaid? – Sokan megteszik. – Utálatos érzés, hogy megint védekezésre kényszerít. Tudtam, hogy nem válik a javamra, de nem volt mit tenni. Gyűlöltem, ahogy az emberek folyton rámutattak, hogy senkim se maradt. – Sokan nem éltek at akkora traumát, mint te, és sokaknak erős, támogató családi hátterük van, akkor is, ha elköltöznek. – Miért – kérdeztem gúnyosan –, maga szerint nekem itt erős, támogató családom van? Azt hiszi, hogy az apám és a családja támogatnak? – Nem, nem hiszem – felelte egyszerűen. Ez a válasz meghökkentett. Amióta a baleset után magamhoz tértem, mindenki az apámra és a családjára akart rábeszélni, mintha az a tény, hogy apámmal közös vér csörgedezik az ereinkben, automatikusan azt jelentené, hogy imádni fogjuk egymást, és a legjobb barátok leszünk. – Talán igazad van abban, hogy nem az a legjobb megoldás, ha az apáddal és a családjával kell élned – mondta megfontoltan. Azt hittem, kiugrik a szívem a reménykedéstől, de igyekeztem uralkodni magamon. Valahol valami csapda leselkedik rám. Nem fogja aláírni, hogy meggyógyultam, pedig erre lenne szükségem ahhoz, hogy megszabaduljak az apai gyámságtól, és önállóan élhessek. Dr. Parish letette a jegyzetfüzetét, és hátradőlt. – Ella, tudom, hogy a börtönőrödnek tartasz, de remélem, megérted, hogy valóban azt akarom, ami neked a legjobb. Az a munkám, hogy segítsek neked megtalálni, mi is az, és hogy segítsek megtalálni azt a helyet, ahol majd megvalósíthatod a terveidet. Szeretném, ha sikeres lennél. Szeretném, ha aláírhatnám a gyámságot megszüntető papírokat, de előbb be kell bizonyítanod, hogy megértél rá. Szóval nem szabadít ki az apám házából. Feleslegesen

dédelgettem a reményt. – Ez mit jelent? – motyogtam. – Azt jelenti, hogy amennyiben tényleg az a legjobb neked, ha egyedül élsz, akkor afelé indulunk el. De csak akkor engedhetlek el, ha bebizonyítod, hogy nem leszel teljesen egyedül. Szerintem ugyanis még nem maradhatsz egészen magadra. Attól tartok, fennáll a veszélye, hogy újabb súlyos depresszióba zuhansz. Barátokra van szükséged. Biztos háttérre és támogatásra. Ha szerinted a családod ezt nem tudja megadni, keress másokat. Barátkozz! Próbálj meg kapcsolatba lépni a bostoni barátaiddal! Akkor is, ha továbbléptek, akkor is, ha távol vagytok egymástól, neked mindenképpen szükséged van emberekre, akikkel beszélgetni tudsz. Ha kiépítesz magadnak egy biztos támogatói rendszert, akkor magam viszlek el lakost venni. Dr. Parish ígérete egész nap a fülemben csengett. Támogatói rendszert kell kiépítenem, és csak egy hely jutott az eszembe, ahol elkezdhetem.

5.

Brian Mikor leparkoltam az étterem előtt, megigazgattam az inggalléromat. Kaylee természetesen az Ivyt szemelte ki első „randink" színhelyéül, hiszen ez volt Los Angelesben a hírességek egyik legkedveltebb helye. A járdán a hét minden napján sorfalat álltak a fotósok, a mai este se volt kivétel. Még féltömbnyire voltunk a klubtól, mikor a vakuk már villogni kezdtek, mert messziről kiszúrták a kocsimat. Magukon kívül lesznek, mikor rájönnek, ma este Kaylee Summersszel vacsorázom. – Készen állsz, bébi? – csipkelődött mellettem a „barátnőm". Görcsbe rándult a gyomrom. Kaylee az első perctől fogva a kelleténél sokkal lelkesebb volt. Az első találkozásunkkor rám vetette magát, és elkövettem azt a hibát, hogy felvittem magamhoz. Pár nap alatt rájöttem, mekkora hülyeséget csináltam. Úgy tűnt, a csaj képtelen felfogni, hogy egy átmulatott éjszaka, amivel feloldjuk a forgatás alatti egész napos feszültséget, nem több annál, ami: egy átmulatott éjszakánál. Hetekbe tellett, mire megértettem vele, hogy nem akarok ennél többet, és vagy egy tucatnyi lánnyal kellett parádéznom előtte, hogy felfogja a szitut. Megint rápillantottam, valami fénylő izével kenegette az ajkát, majd felnevetett. – Úgy nézel ki, mint akit börtönbüntetésre ítéltek. Ezen majdnem elmosolyodtam. Annyira pontos meghatározás volt. – Nem értem, miért vagy ilyen morcos. A legtöbb srác ölne azért, hogy velem járhasson. Még akkor se randiznék Kayleevel, ha nem ő lenne a legönzőbb, legönteltebb, legkegyetlenebb liba a világon, aki

még egy aranyhalnál is ostobább. Senkivel nem randizok, legalábbis egynél több alkalommal nem. – Nem járok senkivel, nem szokásom. – Miért? Szerintem szórakoztató. A valódi kapcsolat kialakításához bele kell adni az embernek a szívét is, és az én szívem már nem működik. Több mint nyolc hónapja, de ezt nem kezdtem elmagyarázni Kayleenek. – Csak. Befejezte a cicomázkodást, felém fordult, és alaposan szemügyre vett. Egy pillanattal később csúfondáros mosolyra húzta a száját. – Vicces, igazán. Hollywood kedvenc szívtiprója nem randizik, mert egy lány összetörte a szívét. Összeszorítottam a fogamat, és kibámultam a szélvédőn. Senkivel nem beszéltem Elláról, nem fogom most Kayleevel elkezdeni. Ő megint nevetett. – Hűha! Bárki is volt, az biztos, hogy az ujja köré csavart. Rámeredtem. -Ez a téma tabu! Ha nem hagyod abba, úgy kiváglak innen, mint a taknyot, és egy dögösebb csajjal megyek szórakozni. Kaylee arcáról lehervadt a mosoly, a szemében rosszindulatú fény csillant. – Ez a kapcsolat a csillagokig emeli a népszerűségemet. Nem hagyom, hogy bekavarj csak azért, mert valaki ejtett. Ha ezt elszúrod nekem, tönkreteszem a karrieredet. És az Északi-sarkig kell majd menekülnöd a dráma elől, amit a nyakadra hozok. Bármennyire nem akaródzott elismernem, Kaylee fenyegetése valóságos volt. Lehet, hogy ez az első filmje, de a családja az egyik legbefolyásosabb a városban, és rengeteg, hatalommal rendelkező barátja van. Hiszen éppen ezért kapta meg azt a szerepet, amihez egyébként nem volt

elég tehetséges. Az apja annak a stúdiónak a vezetője, amelyik A druida herceg megfilmesítését finanszírozta. Igaz, hogy én már sztár vagyok, színészi képességeimet se lehet kétségbe vonni, úgyhogy itt-ott szembeszegülhetek Kayleevel, de ha valóban kiakasztom, biztos, hogy rengeteget tud ártani a karrieremnek. Belekerültem egy lidérces álomba, legalábbis a jelöltszavazás idejére. Azután, ha jelölnek, és megmutatom a hollywoodi menőknek, hogy érek annyit, mint ők, megérdemlem, hogy közéjük kerüljek, ejthetem Kayleet, és még meg is veregetik bölcs döntésemért a vállamat. A fejtámlának dőltem, becsuktam a szememet, és felsóhajtottam. – Időnként egészen elképesztesz, Koy. Soha nem találkoztam senkivel, aki ilyen ösztönösen szemét. – Nem kell, hogy szemét legyek, Brian. Fáradtan kinyitottam a szemem. Kaylee csábos mosolyt villantott rám. – Akár tetszik, akár nem, mi most járunk, szivi. – Hozzám hajolt, és lágyan a fülembe súgta: – Igazi pokollá tehetem a következő pár hónapot, de ha akarod, nagyonnagyon kellemes is lehet. Érzéki csókokkal borította a nyakamat, miközben keze a combom közé siklott. Hosszú körmével épp annyira vájt belém a nadrágomon keresztül, hogy megőrüljek tőle. Beszívtam a levegőt. Nem akartam megadni magam, de ez a Kaylee határozottan kellemesebb volt annál a nyafogó, nyávogó, undok változatnál, akivel együtt kell lennem. ha nem a szabályai szerint játszom. Óvatosan, nehogy megbántsam, levettem a kezét a combomról. – Még két másodperc, és nem fogok tudni kiszállni a kocsiból. Javasolnám, tartsd távol a kezedet, hacsak nem akarod kihagyni a vacsorát, és azonnal a desszertre térni. Kaylee kuncogott, a saját oldalára húzódott, újra kirúzsozta a száját. – Nagy a kísértés. De mielőtt szórakozni kezdenénk,

együtt kell, hogy lássanak bennünket. Ráadásul éhes is vagyok. – Rendben. – Mintha palackos ásványvízen és néhány falat salátalevélen kívül mást is enne. – Ahogy gondolod. Nagy sóhajjal kifújtam a levegőt, és végre kinyitottam az ajtót. Az emberek ordítva követelték a figyelmemet, én meg azonnal elővarázsoltam a nyilvánosságnak szánt mosolyomat. Minden gondolatot és érzelmet kikapcsoltam Elfogott az a fásultság, ami segített elviselni az elmúlt évet. Örültem neki. Mit örültem, belekapaszkodtam! A tömeg lenyugodott egy kicsit, ahogy rájuk mosolyogtam. Színészkedni igazán jól tudok, szeretem ezt a játékot. A Kayleevel való randi is csak egy szerep, tehát el tudom játszani, és piszkosul jó leszek benne. A kocsi másik oldalához sétáltam, és mint egy tökéletes úriember, kinyitottam Kayleenek az ajtót. Kisegítettem, és átöleltem a derekát. – Mosolyt a kamerának, hercegnő! – Elég hangosan mondtam ahhoz, hogy a körülöttünk állók meghallják, majd lágyan megcsókoltam a füle mögötti érzékeny bőrt. Kaylee beleborzongott a gyönyörűségbe. Ahogy az étterem felé sétáltunk, a nyakamba duruzsolta: – Talán megérdemled azt a díjat. Majdnem elhittem, hogy tényleg kívánsz. Látjátok? Megérdemlem én azt az Oscart! Húsz perccel később már annyira unatkoztam, hogy majdnem elsírtam magam a megkönnyebbüléstől, amikor pittyent a telefonom, jelezve, hogy e-mailem érkezett. Valószínűleg Scott tudatja, hogy valami változás történt a menetrendben, de még ez is izgalmasabb volt, mint azt hallgatni, ahogy Kaylee az eljegyzés részleteibe bonyolódik. Mindent kitervelt, hol és mikor fogom megkérni a kezét, még azt is kitalálta, pontosan milyen szavakat használjak. Lőjetek le, gondoltam, mikor azt fejtegette, hogy meg kell terveznünk az eljegyzési ünnepséget.

Egyik kezemmel az italért nyúltam, a másikkal a zsebembe a mobilomért. Kővé dermedtem, mikor megnyitottam az e-mailjeimet:

EGY OLVASATLAN ÜZENETED VAN. FELADÓ: ELLAMARA TÁRGY: CINDER?

– Te jó ég! – A pohár kicsúszott a kezemből, rá a tányéromra, mindkettőnk ruhájára vörösbor fröccsent. Kaylee sikoltására mindenhonnan pincérek rohantak elő, de én szinte semmit nem fogtam fel belőle. A szememet nem tudtam levenni a telefonról. – Te jó ég! – ismételtem kábán. – Brian! – visított Kaylee. – Mi a fene van veled? Ügyet se vetettem rá. Reszkető ujjal megnyitottam az emailt, és azon imádkoztam, nehogy valami rossz vicc legyen.

CÍMZETT: [email protected] FELADÓ: ellaazigazihő[email protected] TÁRGY: CINDER?

Kedves Cinder! Hetekig gyűjtöttem a bátorságot, hogy megírjam ezt az e-mailt. Fogalmam se volt, hogy kezdjek bele ennyi idő után. Aznap azért nem válaszoltam, mert autóbalesetet szenvedtem. Egy ideig kómában voltam, utána hosszú ideig kórházban kezeltek.

Felszisszentem. Mindig sejtettem, hogy valami ilyesmiről lehetett szó, de ettől a levéltől most valósággá vált a rémálom. Ellamarával addig csak e-mail barátok voltunk, de mikor legutoljára írtam neki, elkértem a címét, hogy küldhessek neki valamit. Nagy lépés volt ez a kapcsolatunkban, de akkor eljutottam odáig, hogy érdemes kockáztatni. Többet

akartam tőle. És én is többet akartam jelenteni számára. Vállaltam a kockázatot, olyan ajándékkal akartam meglepni, ami sokat jelenthet neki, és elkértem a címét. Netes zaklatónak nevezett, de biztosra vettem, hogy viccel. Csakhogy utána többet nem jelentkezett. Először arra gondoltam, lemerült vagy tönkrement a telefonja, de mikor egész nap hallgatott, hirtelen belém villant: lehet, hogy elijesztettem. Amikor azonban másnap a blogjába se írt, tudtam, hogy valami nincs rendben. E-mailt küldtem e-mail után, mindennap vártam, hogy válaszolni fog, vagy legalább a blogján jelentkezik, de néhány hét múlva feladtam a reményt. Tudtam, még ha el is ijesztettem, és többé nem akar beszélgetni egy „netes zaklató"-val, a blogírást akkor sem hagyja abba. Csak ha már nem él. És erre a következtetésre jutottam, amikor egy teljes hónap telt el úgy, hogy semmi bejegyzés nem jelent meg a blogon. Hónapokig gyászoltam a legjobb barátomat, azt a lányt, akibe beleszerettem – és azóta is gyászoltam, egészen öt másodperccel ezelőttig. Megpróbáltam lenyelni a torkomat fojtogató gombócot, és tovább olvastam a levelet.

Anyám meghalt a balesetben, úgyhogy apámhoz és a családjához kellett költöznöm. Mindent összecsomagolt a lakásban, és már jóval azelőtt új lakók költöztek be, hogy én kijöttem a kórházból. Azóta se mentem haza, nem láthattam a régi barátaimat. Senkitől se köszönhettem el. Anyámtól se. Nem lehettem ott a temetésén. Sajnálom, hogy csak ilyen sokára írok, és még nem tudom, hogy képes leszek-e elküldeni. Annyira megváltozott minden, és elviselhetetlenül fáj, ha felidézem a múltat. A régi életemből senkivel nem tartom a kapcsolatot. Gondolkoztam rajta, hogy újra elkezdek blogot írni, de amíg kómában voltam, apám elajándékozta az összes könyvemet, és most nem vagyok képes újrakezdeni.

Sajnálom, hogy eltűntem. Sajnálom, ha megbántottalak. Nem volt szándékos. Remélem, megbocsátasz. Csak szeretném, ha tudnád, a barátságunk mindig rengeteget jelentett nekem. (Még most is sokat jelent.) Állandóan rád gondolok. Hiányzol. Ella

Ültem a széken, bámultam a sorokat, és közben forgott velem az étterem. Ella él. Ella e-mailt küldött. És hiányzom neki. Ez túl csodás ahhoz, hogy igaz legyen. Megint nyeltem, de most az érzelmek mellett az émelygéssel is meg kellett küzdenem. Örülök annak, hogy él, de közben megtudni, hogy valami szörnyűségen ment keresztül! Elvesztette az anyját, az apjához kellett költöznie, aki évekkel ezelőtt elhagyta. Kínszenvedés belegondolni, mennyit szenvedhetett Ella. Képtelen voltam uralkodni a bennem örvénylő érzéseken. Lelkesedés, megkönnyebbülés, öröm, mert él, közben a szívem majd megszakadt érte. Rettenetesen aggódtam. Milyen magányos lehetett! – Brian! Kaylee éles hangja térített magamhoz. Pislogtam néhányat, majd tekintetem találkozott kérdő pillantásával. Valaki más is megszólalt: – Mr. Oliver? Jól van? Felnéztem, igyekeztem magamhoz térni. Az étteremvezető-nő hajolt fölém, és egy szalvétát tartott elém. Csak ekkor vettem észre, hogy kiöntöttem a bort. Megköszöntem a szalvétát, és letörölgettem magam. – Elnézést. – Semmi gond – felelte. – Maga miatt jobban aggódom. Rettentő sápadt. Rosszul van? Kér segítséget? Hívjunk orvost? – Mi? Jaj nem! Jól vagyok. Csak meglepődtem. Igazán sajnálom. – A mellényzsebemből előhúztam a

parkolócédulámat. – Szólna, hogy hozzák ide a kocsimat? Sajnos mennem kell. Sürgős, úgyhogy… A nő bólintott, de aggodalmasan méregetett. – Természetesen, Mr. Oliver, de biztos, hogy jól van? Hogy jól vagyok-e? Ha tudná! Jobban, mint az elmúlt nyolc hónapban bármikor! A szívemből letört darab a helyére került. Ella írt! És még nem is válaszoltam…

– Mr. Oliver? Mit se törődve a nő aggodalmával, megnyomtam a Válasz gombot.

CÍMZETT: ellaazigazihő[email protected] FELADÓ: [email protected] TÁRGY: RE: CINDER?

Ella!!!!! TOTÁL ODAVAGYOK! Egy ismerősömmel vacsorázom. Adj tíz percet. NE menj sehova!!!!!!!

Abban a pillanatban, hogy elküldtem, már talpra is ugrottam, az étteremvezető kezébe nyomtam némi készpénzt és egy névjegyet. – A személyi asszisztensem száma. A számlával kapcsolatban őt keresse, kifizeti a vacsorát és minden okozott kart is, természetesen. Köszönök mindent, és még egyszer elnézést a felfordulásért. A választ meg se vártam. Kisiettem az étteremből, és mar ültem volna be a kocsiba, amikor Kaylee rohanva utolért. – Brian! – sziszegte. Kényszerítette magát, hogy a közelben álló lesifotósokra mosolyogjon, és a kedvéért a hangja is meglágyult. – Kicsim, biztos jól vagy? Ne vezessek inkább én? Jaj, már csak ez hiányzott! Tökéletesen megfeledkeztem Kayleeről, de ahogy a Ferrari fölött rám villantotta a szemét, eszembe jutott, milyen szerepet kell játszanom a nagy nyilvánosság előtt.

Bevallom, egy cseppet se érdekelt már, hogy nyílt színi hisztibe kezdhet, vagy tönkreteszi a pályafutásomat. Csak az számított, hogy Ella él, és várja, hogy beszélgessünk. De a veszekedés tovább tartott volna, mint az, hogy Kaylee kedvére tegyek, így aztán felvillantottam a bugyieldobó mosolyomat. – Jól vagyok, kicsim. Annyira sajnálom, hogy tönkretettem ezt a szexi ruhát, szerintem jó lenne, ha a lehető leghamarabb megszabadítanálak tőle. Kaylee meglepetten nézett, de aztán felfénylett az arca, és ragyogó pillantással jutalmazott. – Nagyon rossz fiú vagy. Kuncogott, majd megfordult, hogy mondjon valamit a fotósoknak, én azonban nem vártam meg, mit gagyog. Beültem a kocsiba, bekötöttem az övemet, és letekertem az utasülés ablakát. – Szivi, ne flörtölj a kamerákkal, tedd azt a dögös popódat az ülésre! Nem tudok tovább várni. Kaylee egy utolsó mosollyal ajándékozta meg a tömeget, és beült mellém. Ahogy kilőttem az étterem elől, szabadjára engedte a szóáradatot, amit visszatartott a nyilvánosság előtt. – Megőrültél?! Mi a fene volt ez? Bolondot csináltál mindkettőnkből, és tönkretetted a ruhámat! Azok a fotósok meg lekapták, hogy csupa borfoltos vagyok! – Kit érdekel a ruhád?! Ella e-mailt küldött, haza kell sietnem, hogy beszélhessek vele. Kaylee levegő után kapkodott. Ahhoz túl gyorsan vezettem, hogy ne az utat figyeljem, de éreztem dühtől perzselő pillantását. Olyan forró volt, hogy attól tartottam, magától felrobban. Ha lángolni kezd, és tönkreteszi a bőrülést, nagyon mérges leszek. – Ez az egész csak azért van, mert egy lány e-mailt küldött neked? – Ella nem egy lány. Ő A lány. Az egyetlen lány. – Micsoda?!

– Kaylee, köztünk ez az egész reklámfogás. A kapcsolatunk nem igazi. Ezt ne felejtsd el! – Lehetséges, de ha azt hiszed, hagyom, hogy valami ócska kis lotyóval kavarj, miközben állítólag velem jársz… – Ez nem rólad szól! – csattantam fel. – Az előbb tudtam meg, hogy az életemben a legfontosabb ember nem halt meg nyolc hónappal ezelőtt. Kómában volt, és most írta meg, hogy él! Pillanatnyilag ki vagyok borulva, úgyhogy kímélj meg a további hülyeségeidtől! Muszáj beszélnem vele. Csodák csodájára sikerült belefojtanom a szót. Öt perccel később begurultam a Hollywood Hillsen álló otthonom biztonsági kapuján. Mikor leállítottam a motort, és ki akartam szállni, Kaylee hápogni kezdett. – Egyszerűen csak bemész, hogy felhívd ezt az Ellát? – szinte undorral köpte a nevét. – És én? Velem mi lesz? Mintha érdekelne. – Hívj egy taxit! – vontam meg a vállam. – Taxit? – visított felháborodottan. – Azt akarod, hogy taxival menjek haza? Ez volt az első nyilvános randink. Tudod, hogy idáig követtek bennünket. Nincs az az isten, amiért megengedem, hogy lefényképezzenek, amikor rögtön az érkezés után elmegyek innen, egyedül, ráadásul egy nyomorult taxival! Kaylee tüzet okádott, nyilván veszekedni akart, de nekem erre nem volt időm. – Akkor gyere be! Tőlem az éjszakát is itt töltheted, majd reggel hazaviszlek. Még mindig dühösen jött utánam a házba. – De mennyire, hogy reggel hazaviszel! Miután elvittél szépen reggelizni, amivel talán jóváteheted ezt a mostani szarságot. És adsz egy inget is, amit felvehetek, mintha… igazán a fiúm volnál. Elöntött az indulat. Én semmi másra nem vágytam, csak hogy Ellával beszélhessek, Kaylee meg valami ostoba, nyilvánosságnak szánt műsorról fecseg. Levettem a

zakómat, és a fejemen át lehúztam az ingemet. – Nesze, királylány! – morogtam. – Ennél többet nem kapsz tőlem ma este. A vendégszoba a bejárattól jobbra van. Elrohantam a szobámba, bevágtam magam mögött az ajtót, és kulcsra zártam.

6. Megtettem. E-maileztem Cindernek. És alig öt perc múlva válaszolt. Ahogy elolvastam, a megkönnyebbüléstől teljesen ellazultam. Cinder válaszolt! Ugyanolyan volt, mint korábban, és úgy tűnt, alig várja, hogy beszélgethessünk. Talán mégis maradt egy barátom. A szívemből egy pici részecske életre kelt, és úgy éreztem, a baleset óta most először lélegzem igazán. A várakozástól remegő ujjakkal jelentkeztem be a messengerre, és vártam. A gyomrom liftezett – ideges voltam, izgatott, rettegtem, és örültem… Teltek-múltak a percek. Tíz, tizenöt, majd húsz perc. Azt hittem, megőrülök. Úgy éreztem, benyúlok a számítógépbe, és megfojtom a srácot, ha még egy percet várnom kell. És akkor megvillant a képernyő.

Cinder458: Nagyon sajnálom. Tovább tartott hazaérni, mint gondoltam. EllaAzIgaziHős: Haza? Otthagytad a barátodat? Nem kellett volna. Cinder458: Viccelsz? Ella, azt hittem, meghaltál! EllaAzIgaziHős: Komolyan?

Összeszorult a szivem. Azt hitte, meghaltam? Lehet, hogy az otthoni barátaim is azt hiszik? Talán tudatni kéne velük, hogy élek. De úgy éreztem, most nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel.

Cinder458: Mi mást gondolhattam volna? A beszélgetés középén eltűntél! Millió e-mailt írtam. Hónapokon át mindennap megnéztem a blogodat és a Twittert. Nem tudtam más okot elképzelni, ami miatt abbahagynád a blogolást. Tudom, hogy az e-mailben nem hallatszik az érzelem, de

Cinder levele annyira szomorúnak tűnt. Pocsék érzés volt, hogy miattam bánkódott. Ellenkező esetben én biztos megbolondultam volna az aggodalomtól. EllaAzIgaziHős: Annyira sajnálom. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ennyi ideig aggódj. Cinder458: Nem kell bocsánatot kérned, Ellamara. Nincs miért. Örülök, hogy jól vagy. Még most is alig hiszem el, hogy beszélgetünk. Majdnem leestem a székről, amikor megkaptam az e-mailedet. Cinder458: A csaj egyébként azt hitte, megzakkantam. Nála nekem annyi, pedig tök szexi. Mindez a te hibád.

Először hangosan felnevettem. Cinder semmit sem változott. Azután leesett a tantusz. Egy pillanatra kihagyott a szívverésem.

EllaAzIgaziHős: Randin voltál??? Cinder! Nem hiszem el, hogy faképnél hagytad. Micsoda szemétség! Cinder458: Á, úgyis túl sok vele a dráma. EllaAzIgaziHős: Cinder!!! Cinder458: Lépj túl, te nő! Nem fontos. Te vagy a fontos! Az üzenettől majdnem elbőgtem magam. Basszus… igazi könnyek, Ella! De minek beszélünk rólam? El se tudom képzelni, miken mehettél keresztül. Tudom, milyen közel álltál a mamádhoz. És apádhoz kellett költöznöd? Évek óta nem láttad!!! Hogy vagy? Segíthetek valamiben? Repüljek oda, és szöktesselek meg? Vagy legalább orrba vágjam? Elképesztő, hogy kidobta a könyveidet!

A világ fényesebb lett. Az élet már messze nem volt olyan rémes, mint fél órával korábban. Elpárolgott a nyomasztó magányosság. Még nem láttam a fényt az alagút végén, de legalább nem egyedül voltam a sötétben. Tudhattam volna, hogy Cinder nem változik. Hónapokkal korábban kellett volna írnom neki. A rehabilitációs központból, amikor már tudtam mozogni. Mindegy, ezen

már kár siránkozni. Felesleges a múlton rágódni. Visszakaptam, és csak ez számít.

EllaAzIgaziHős: Ne verd orrba! Apám csúnya, nagy ügyész. Elítéltet a bíróságon, börtönbe csukat, és valószínűleg a csodás beszélő autódat is elkobozza. Cinder458: Hűha! A drágaságomat nem adom! Rendben, nem verem orrba, és téged se szöktetlek meg. De komolyan, mit segíthetek? Olyan tehetetlennek érzem magam, beszélgess velem! EllaAzIgaziHős: Nem akarok beszélni. Rosszul vagyok tőle. Manapság csak orvosokkal találkozom, és mind azt akarja, hogy beszéljek. Nincs szükségem több orvosra. Barátot akarok. Valakit, aki megnevettet, és segít elterelni a gondolataimat. Ne bánj úgy velem, mintha idegösszeroppanásom lenne. Ordítozz velem, és ne hagyd, hogy úgy viselkedjek, mint egy gyámoltalan kölyök! Cinder458: Kihagytam valaha egy alkalmat is, hogy elkényeztetett kölyöknek nevezzelek? EllaAzIgaziHős: Nem. Ezért van rád szükségem. Az életem fenekestül felfordult, és nagy szükségem van valamire, amit már jól ismerek. Valami normálisra. Cinder458: Az menni fog.

Őszintén, vidáman, könnyű szívvel nevettem. A balesetem óta most először. Nem kényszeredetten, nem kínosan. Nem az idegességtől nevettem el magam, vagy azért, hogy leplezzem valódi érzéseimet, hanem mert jókedvem volt (és azért, mert Cinder annyira nevetségeset mondott). Dr. Parish elégedett lehet. Talán, ha szerencsém van, nem nyüstöl azzal, hogy töltsék több időt az apámmal és a mostohabanyákkal. Bár ezt kétlem.

EllaAzIgaziHős: Persze, te rocksztár! Akkor se ismernéd fel, mi a normális, ha a nevetségesen helyes képed előtt

bukkanna fel. Cinder458: Soha nem láttad az arcomat. Honnan tudod, hogy helyes vagyok? EllaAzIgaziHős: Mert ronda embernek nem lehet akkora az egója, mint neked. Cinder458: Igazad van. Fantasztikusan nézek ki. Sőt valószínűleg túl csodálatos vagyok ahhoz, hogy normálisan viselkedjek, de az ismerősséget bevállalom. Láttad A druida herceg szereposztását, ugye? Majd megőrültem, hogy nem beszélgethettem róla veled.

Megint nevettem. Ez már ismerős volt. Eszembe jutott a kórházban töltött első pár hónap. Az orvosok három hétig mesterséges kómában tartottak, mert rettenetes fájdalmaim voltak, és túl sok sebészeti beavatkozáson mentem keresztül. Mikor kihoztak, még hetekig tartott, amíg teljesen magamhoz tértem, sokszor voltam zavart, gyakran elvesztettem az eszméletemet. A kórházban azt mondták, hetekig anyámat és Cindert szólongattam. Az egyik nővér egy magazin oldalán meglátta a Cinder nevet, és behozta nekem a lapot. A címlapon Hollywood legújabb ifjú titánja mosolygott, aki megkapta a fantasyirodalom legkedveltebb hősének filmbeli szerepét. Azt hiszem, annyira vérforralónak tartottam, hogy kedvenc regényem főszereplőjét a tinibálvány Brian Oliver testesíti meg a vásznon, hogy a felháborodás kirántott a zsibbadtságból, és – ahogy a nőver fogalmazott – teljesen felpörögtem. És ez még az előtt történt, hogy megtudtam, ki rendezi majd a filmet.

EllaAzIgaziHős: fujj! Ne is beszélj róla! Cinder458: ? EllaAzIgaziHős: Miért kell Hollywoodnak mindig mindent elrontania? Cinder458: Szerinted bukta lesz? EllaAzIgaziHős: Kaylee Summers Ratana hercegnő

szerepében? Hiszen nem is színésznő! Csak egy szupermodell! Cinder458: Ki tudja, talán a színészet a hivatása. EllaAzIgaziHős: És talán Max Oliver nagyon dögösnek tartja. Hiszen fel se öltöztetik! Valami szutyok, testhez tapadó bőrhacukát adnak rá, mint Xenára. Szégyen! És arra ne is számíts, hogy követni fogják a történetet. Ha Max Oliver rendezi, akkor csak egy csomó értelmetlen, őrült akciójelenetet látsz majd. Cinder458: Hú! Ezek szerint valóban nem kedveled Max Olivert. Azt hittem, viccelsz, amikor olyan gúnyosan savaztad a filmjeit a blogodban. EllaAzIgaziHős: Én meg azt hittem, te viccelsz, amikor mentegeted. Ha autós üldözésre, nagy robbanásokra és félmeztelen nőkre vágysz, akkor Max Oliver a te rendeződ. Tudom, ezek a kedvenceid. De még neked is el kell ismerned, hogy nem alkalmas A druida herceg rendezésére. És természetesen muszáj volt a fiára osztani Cinder szerepét. Miért??? Miért teszik ezt velem??? Cinder458: Azt hittem, tetszeni fog neked. Brian Oliver ragyogó Cinder lesz. Irtó jóképű. EllaAzIgaziHős: LOL! Nem is tudtam, hogy bejön neked Brian Oliver. Cinder458: Megint nagy a szád. Nem jön be. Viszont szerintem a szerep pontosan neki való. EllaAzIgaziHős: Szemre talán, de eddig csak nyálas tinifilmekben szerepelt. Nem biztos, hogy érzékeltetni tudja a valódi feszültséget. Akkor tuti nem, ha az apja rendezi. Cinder458: Elismerem, hogy Max Oliver nem való ehhez a filmhez, Kaylee Summers pedig egészen biztos buta, mint a tök, de szerintem a film akkor se lesz bukás. Az Oscardíjas Jason Cohen írta a forgatókönyvet, Briannel kapcsolatban pedig tévedsz. El tudja játszani. Már most azt pletykálják, hogy díjat kap. EllaAzIgaziHős: A Tinik Díját, talán. Vagy a Legforróbb

Csók és Legkockásabb Has díját. Na de a legjobb színészét?! Hiszem, ha látom. Cinder458: Majd meglátjuk, kölyök. De legalább jelölni fogják az Oscarra. Na figyelj, nézd meg a Hosszú az út hazáigban, és hidd el, térden állva kérsz bocsánatot, amiért így félreismerted. EllaAzIgaziHős: Hah! Na jó. Megnézem. De most mennem kell. Cinder458: Ne menj még. EllaAzIgaziHős: Miért ne? Cinder458: Nem tudom. Egyszerűen nem akarom, hogy elmenj.

Cinder nagyon aranyos tud lenni, ha akar, de nem emiatt a vallomás miatt szorult össze a szívem. A balesetem óta senkinek se hiányoztam. Apám hazahozott, Jenniferrel igyekeztek kedvesen viselkedni, de ettől még nyilvánvalóan nem tartoztam a családhoz. Előfordult, hogy amikor kijöttem a szobámból, Jennifernek megerőltető volt, hogy magára öltse szokásos széles mosolyát. És miért is örülne nekem? Én apám elfelejtett múltjához tartoztam. Zavaró tényező a tökéletesen szervezett, szép kis világában. És túlságosan sok csomaggal érkeztem. Elviselt. Nem utált, de nem is kedvelt. A mostohabanyák viszont a pokolba kívántak. Biztos voltam benne, hogy soha többé nem kellek majd senkinek.

EllaAzIgaziHős: Attól félsz, újra el tűnök? Cinder458: Ez nem vicces. Pokolian megijesztettél, te nő!!! Azt hittem, örökre elveszítettelek. Biztos, hogy jól vagy?

Hát arról beszélhetnénk. A „jól vagy" viszonylagos fogalom.

EllaAzIgaziHős: Most, hogy beszéltünk, sokkal jobban. Tényleg hiányoztál. Cinder458: Nekem te meg jobban. Többé ne tűnj el! Szükségem van rád, Ellamara, birodalmam bölcs, szépséges és titokzatos papnője. Szükségem van a tanácsaidra és az irányításodra. EllaAzIgaziHős: Nem mintha egyszer is hallgattál volna rám. Cinder458: Mindig meghallgatlak. Csak nem mindig értek egyet veled. Mondhatni, soha. EllaAzIgaziHős: Ez azért van, mert ostoba és sekélyes vagy, ifjú druida herceg. Cinder458: Kihagytad a jóképűt. EllaAzIgaziHős: És a beképzeltet. Cinder458: Jaj, hogy mennyire hiányzott, hogy valaki állandóan nyesegesse az egomat! EllaAzIgaziHős: Ilyen túlburjánzás mellett a feladat majdnem lehetetlen, de minden tőlem telhetőt megteszek. Cinder458: Azt hiszem, jobb, ha elengedlek. Ha itt késő van, akkor nálad hajnalodik.

Nem válaszoltam azonnal. Egyik részem legszívesebben elmondta volna az igazat, hogy most mar L. A.-ben élek, es megkérem, hogy találkozzunk személyesen. Annyira szerettem volna arcot társítani a nevéhez. Szerettem volna, ha a rengeteg „LOL" helyett a valódi nevetését hallom. Szerettem volna megismerni a hangját, hallani, amikor azt mondja, „te nő", mert már megint felbosszantottam. A gond csak az, hogy tudtam, ha találkozunk, jóval többet akarok majd ennél. Anyu féltett, hogy előbb-utóbb belezúgok Cinderbe, és így is lett. Reménytelenül szerelmes vagyok belé, kezdettől az voltam. De Cindernek nem kellenék. Miért is kellenék valakinek, aki bármelyik csinos lányt megszerezheti? Biztos, hogy barátok maradnánk azután is, hogy látta a hegeimet, de

milyen barátok? Zavarba jönne a látványtól? Olyan lenne, mint a mostohahúgaim, akik nem akarják, hogy megismerkedjek tökéletes külsejű barátaikkal? Vagy Jenniferhez hasonlóan ő is félne rám nézni? Vagy mint az apám, kötelességtudatból maradna mellettem? Ha találkoznánk, onnan nem lenne visszaút. Biztos minden megváltozna. Ezt nem kockáztatom meg, hiszen rajta kívül nincs senkim. Így aztán nem szóltam.

EllaAzIgaziHős: Kösz, hogy félbeszakítottad a randit miattam. Cinder458: Semmiség. Hamarosan beszélünk, ugye? Nem tűnsz el újra? EllaAzIgaziHős: Ha rajtam áll, nem. Megnézem a filmet, és utána kereslek. Jó éjt, Cinder. Cinder458: Jó éjt, Ella. Kösz, hogy jelentkeztél. Örülök, hogy rendben vagy.

Kijelentkezett, engem meg elfogott a bűntudat. Úgy éreztem, mintha hazudtam volna azzal, hogy nem mondtam el neki mindent. „Majd egy nap, talán" – győzködtem magam, és becsuktam a laptopomat. Reméltem, Cindernek igaza lesz. Reméltem, egy szép nap lesz bátorságom szembenézni vele.

8. Az első nap az iskolában nagyjából úgy zajlott, ahogy elképzeltem. Mindenki megbámult. A meleg ellenére téli egyenruhát vettem fel, hogy ne lássák a bőrömet, de ez nem számított. Bámulták, ahogy a mankóval bicegek, megbámulták a hosszú ujjú blúzomat és a harisnyanadrágot. Pontosan tudták, ki vagyok, és mit rejtegetek a ruhám alatt. Voltak, akik megpróbáltak rám se nézni, de a tekintetük újra meg újra rám tévedt. Ők azok, akik igyekeztek mosolyogni, vagy udvariasan váltottak velem néhány szót, ha muszáj volt. A többiek nyíltan megbámultak, mutogattak, csúfoltak, hogy a haverjaikat szórakoztassák. Egyikük se akart barátkozni velem. Senki nem állt ki mellettem, amikor gúnyoltak. Volt, akin látszott, hogy megsajnált, de nem mert közbeavatkozni. Gondolom, ők lehettek azok, akiket korábban ugyanígy szekáltak, csak most átvettem a helyüket. De még ők se hívtak, hogy üljek az asztalukhoz ebédnél. Féltek, és nem mertek kedvesek lenni. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a kellemetlenségeket, de sok időbe telik, mire eljutok odáig, hogy ne fájjon – ha ez egyáltalán lehetséges. A mostohahúgaim egyáltalán nem segítettek. Mindkettőjükkel legalább egy közös óránk volt, egy időben ebédeltünk, de ahogy sejtettem, az „Ella nem létezik" taktikát alkalmazták. Úgy tettek, mintha ott se volnék. Csak egyszer szóltak hozzám egész nap, amikor iskola után a parkolóban találkoztunk. Anastasia undokul pillantott rám, mikor kinyitotta az apró, kétajtós, lenyitható tetejű kocsi ajtaját. – Olyan ciki a mozgássérülteknek fenntartott helyen parkolni! Juliette a hátsó ülésre dobta a táskáját, és bemászott a

kormány mellé. – Mindegy. Az egész parkolóban ez a legjobb hely. Közel van, és kiérünk még a nagy forgalom előtt. Anastasia csúnyán nézett a testvérére, előrehúzta az utasülést, és intett, hogy másszak be hátulra. Viccel? – Ugye tudod, hogy oda képtelen vagyok bemászni? Anastasia vállat vont. – Akkor menj gyalog! Nem fogok egész évben hátul ülni. Behunytam a szememet, mert hirtelen döntötték a könnyek. Rémes nap volt, és semmi mást nem akartam, csak hazamenni. – Igazán nem az a célom, hogy gondot okozzak, de fizikailag képtelen vagyok oda bemászni. – Ana! – sziszegte Juliette. – Légy szíves, ülj be hátra! – Nem! Ez a mi kocsink. Miért minket büntetnek azért, mert ez a kripli nem tudja használni a lábát? Olyan hangosan mondta, hogy a parkolóban lébecolók közül majdnem mindenki hallhatta. Ha valóban kínos volt számára a helyzet, akkor a lehető legrosszabb megoldást választotta. Juliette is szemlátomást így gondolta. A testvérére bámult, kiszállt, Anastasiához ment, és a kezébe ejtette a kulcsot. – Kösz – motyogtam, mikor Juliette bemászott hátra, és visszaállította a széket, hogy én is be tudjak ülni. – Semmi gond. Anastasia végigmért bennünket, majd utálkozva megcsóválta a fejét. Miután beült a kormány mögé, félresöpörte a haját, és a visszapillantó tükörben a testvérére nézett. – Nem hiszem el, hogy engedsz neki. Mindennap ott akarsz kuksolni? – Elindulnál? – kérdezte ingerülten Juliette. – Mindenki bennünket bámul. Hazáig nem beszéltünk, csak a rádióban szólt a popzenei slágerlista. Jennifer otthon volt, széles mosollyal és millió

kérdéssel várt. Egyenesen a szobámba szerettem volna menni, hogy másnapig ki se dugjam az orromat, de a gyomrom szava erősebb volt az akaraterőmnél. Nem reggeliztem, nem ebédeltem, éreztem, hogy rosszul leszek, ha nem kapok be néhány falatot. – Milyen volt az első nap? – kérdezte Jennifer mindhármunktól, miközben bevonultunk a konyhába. Úgy gondoltam, csak a lányai érdeklik, hagytam, válaszoljanak ők a kérdésre, én egyenesen a frigóhoz mentem. – Rémálom – morogta Anastasia mögöttem. – Anyu, egyszerűen úgy vonszolja magát, mint egy zombi, mindenki mutogatott rá meg a mankójára. Mintha valami ragályos betegsége lenne. Ebédnél leült egy asztalhoz, mire mindenki úgy elrohant, mint az ijedt svábbogarak. Iszonyú tömeg volt, érted, minden szék foglalt, de mellé senki nem ült. Egy egész asztalt foglalt el. Annyira kínos volt! Tovább nem bírtam, bevágtam a hűtő ajtaját, és megfordultam. – Neked volt kínos? – Bizony – sziszegte Anastasia. – Mindenki tudja, hogy velünk laksz. Egész nap arról faggattak, hogy a mostohatesóm miért nyomorék. Ezer év, mire eljutsz valameddig, nevetséges vagy ebben a magas nyakúban meg harisnyában, pedig van vagy harminc fok. – Mi a fenét csináljon? – kérdezte élesen Juliette. – Láttad, milyen a lába. Nem tudtam, véd-e, vagy sérteget, de Jennifer az előbbire tippelt, mert helyeslően bólintott. – Ana, légy egy cseppet megértőbb. Hogy éreznéd magad, ha csak bicegni tudnál, és úgy néznél ki, mint ő? Leesett az állam. Ha azt gondolja, hogy így kell kiállni mellettem, akkor inkább nem kérek belőle. De olyan ostoba, hogy még csak haragudni se tudtam rá. Mi értelme lenne? Jennifer a legegyüttérzőbb mosolyát villantotta rám. – Viselj csak hosszú ujjút és harisnyát, Ella, ha úgy kényelmes.

Hurrá! Mennyivel jobban érzem magam, hogy elnyertem a beleegyezését. – Erről jut eszembe – folytatta Jennifer, az arca kigyúlt az izgalomtól. – Vásárolni voltam, és hoztam neked valamit – mutatott rám. Anastasia és Juliette meghökkent, kérdő tekintettel nézett, miközben az anyjuk felsietett a hálószobába, én azonban egy vállrándítással elintéztem őket. Fogalmam se volt, miről beszél Jennifer. Sajtot és egy doboz gyümölcslét vettem magamhoz, és leültem a pult mellé. Még nem fejeztem be az evést, mikor Jennifer visszajött, a kezében csomó apró csomag. – Sokat gondolkoztam a hegeiden – kezdte, miközben egy halom kozmetikai készítményt borított elém. – A modellszakmában dolgozom, szóval a szépség és bőrápolás az erősségem. Egy csomó barátommal beszélgettem, és hoztam krémeket, olajokat és hidratálókat, amelyek állítólag gyorsítják a gyógyulást, csökkentik a hegeket. Nem igazán tudtam, hogyan viselkedjek. A maga Jenniferes módján figyelmes gesztus volt. Majdnem kedves, még ha Ana gúnyosan meg is jegyezte: – Nem akarlak kiábrándítani, anya, de nincs az a krém, ami rendbe hozhatja. Én is erre gondoltam, de akkor se esett jól, hogy így a képembe vágják. Jennifer mérgesen nézett Anastasiára, majd a sebhelyes kezemre meredt. – Nyilván nem pótolja a kezelést. Annyi rajtad a sebhely és a heg, Ella, hogy teljesen soha nem múlik el, de a csúnya elszíneződéseket, foltokat enyhítheti, és simábbá teheti a bőrödet. Ezek a hegesedések látszanak a legjobban. Ha megpuhítjuk a bőrt, és kiegyenlítjük a tónusát, akkor a sebhelyek sokkal kevésbé feltűnőek. Jesszusom, szóval szerinte borzalmasan nézek ki! – És persze ott van még a plasztikai sebészet is. – Plasztikai sebészet?! – Tényleg úgy gondolja, hogy

annyira iszonyatos a külsőm, hogy szükségem lenne rá? Jennifer egyáltalán nem vette észre, milyen rémület van a hangomban, és lelkesen bólogatott. – Abszolút. Beszéltem rólad az egyik orvos ismerősömmel. Megmutattam néhány orvosi felvételedet, és azt mondta… – Te úgy beszéltél rólam, hogy előtte nem kérdeztél meg? – képedtem el. – És megmutattad neki a képeket? Jennifer összerezzent, meglepte a kitörésem. – Nem akartam szólni, amíg nem tudom, segíthet-e rajtad. Nem akartam hiábavaló reményeket kelteni, Ella. De azt mondta, hogy sok mindenben tud segíteni. Nem kell örökre így maradnod. És ennyi volt. Egy perccel se bírtam többet elviselni ebből a beszélgetésből. – Nem hiszem el, hogy ezt tetted! – Csak segíteni akartam. – Azzal, hogy azt mondod, annyira csúf vagyok, hogy az már ijesztő, és plasztikai beavatkozásra van szükségem? Anastasia kuncogott, és azt morogta az orra alatt: – Hiszen ez az igazság. – Anastasia! – csattant fel elképedve Jennifer. – Még egyszer meg ne halljak ilyen gorombaságot! – Előbb a lányát mérte végig szúrós szemmel, majd idegesen rám pillantott. – Ez nem tisztességes, Ella. Tudod, hogy nem ezt akartam mondani. Segíteni szeretnék, hogy jobban nézz ki, és ha van valami, amit megtehetünk… – Köszönöm, elég műtéten mentem már keresztül. Jennifer behunyta a szemét, és megdörgölte a halántékát. Mekkora szemét vagyok! Tapintatlan nő, az igaz, de a maga fura. érzéketlen módján valóban segíteni akart rajtam. Túl fáradt voltam ez után a rémes nap után ahhoz, hogy vele is csatázzak, már csak nyugalomra vágytam. Lecsúsztam a bárszékről, és összeszedtem a cuccokat. – Megkérdezem a rehabosoktól, hogy használhatom-e

ezeket, jó? Engedélyt kell kérnem, mielőtt bármit felviszek a bőrömre. Jennifer is lehiggadt, és megértően bólintott. Mikor kifelé indultam, halkan utánam szólt: – Én tényleg csak segíteni szeretnék, Ella. Jaj! És most a tetejében még a lelkiismeret-furdalás is gyötör. Megálltam, felé fordultam. – Tudom. Ne haragudj. Pocsék napom volt, pihennem kell. Egy darabig, azt hiszem, a kádban áztatom magam. – Tegyél bele egy kis levendulaolajat. Az egyik csomagban van. Megnyugtatja az idegeket.

Addig feküdtem a kádban, míg kihűlt a víz, közben jól kisírtam magam. Elsősorban nem az borított ki, hogy a többi diák megbámult, vagy hogy páriaként kezeltek – sokkal inkább az, hogy tudtam, ez most már örökké így lesz. Ananak igaza volt: semmi nem szünteti meg a bicegésemet, vagy mulasztja el a sebhelyeimet. Minden napom ugyanolyan rettenetes lesz, mint ez a mai. Később apám bekopogtatott a szobámba, és mikor válaszoltam, bedugta a fejét az ajtórésen. – Ella, negyedóra múlva indulunk vacsorázni. El tudsz készülni… – A szememen valószínűleg látszott, mennyire kiborultam korábban, mert elsápadt, bejött és leült az ágyam szélére. – Jól vagy, kicsim? Nem éreztem vágyat, hogy újra elismételjem a napomat, úgyhogy csak vállat vontam. – Aha. Csak nincs hangulatom elmenni. – Természetesen, Ella – mondta Jennifer, aki szintén bejött. – Maradj csak itthon, ha az jobb neked. Apám hol rám, hol a feleségére pillantott, és homlokán elmélyültek a ráncok. – Szó se lehet róla – mondta végül. – Attól nem fogod magad jobban érezni, ha egyedül üldögélsz itthon. Velünk kell jönnöd! Mielőtt visszavághattam volna, Jennifer a karjára

simította a kezét. – Talán jobb lenne, ha itthon maradhatna. Az iskola nem ment könnyen. A lányoknak nehéz napjuk volt, és most mind kicsit feszültek. Apám úgy kapta fel a fejét, mintha valami elképesztően megdöbbentő hírt hallott volna. – Ennyire rossz volt? Csak bámultam rá. – Hát persze. Mégis mit gondoltál, milyen lesz? Miközben a papír zsebkendőt kerestem, Jennifer közelebb hajolt az apámhoz, és lehalkította a hangját. – Abból, amit Juliette és Anastasia mondott, rettenetes lehetett. Rich, talán mégis meg kellene engednünk, hogy itthon tanuljon.

– Igen, kérlek! – könyörgött Anastasia, aki Juliette-tel együtt jött be a szobámba, mintha valami családi gyűlés lenne. Juliette egyetértően biccentett. – Azt hiszem, mindenkinek ez lenne a legjobb. Apa alaposan megnézett magának bennünket, majd mindannyiunkat meglepett heves kitörésével: – Nem! – De Rich… – Nem, Jennifer. Tudod, hogy ezt nem tehetjük. Mostantól ilyen lesz az élete. Meg kell szoknia. Hiába volt gyakorlatilag üres a gyomrom, úgy éreztem, mindjárt hányok. Nem mintha babusgatásra vágytam volna, de itt az együttérzésnek még a szele se csapott meg. Apám nem mutatta, hogy érti, milyen nehéz nap áll mögöttem. És kicsit se próbálta megkönnyíteni az életemet – Te is hallottad, mit mondott az orvos. Meg kell tanulnia kapcsolatot kialakítania az emberekkel. Nem zárkózhat el, attól csak minden rosszabb lesz. – De soha nem lesznek barátai – érvelt Jennifer. – És akkor egész életére megsérül.

Mikor ráébredt, hogy máris egész életemre megsérültem, összerezzent. – Érzelmileg értettem – tette hozzá. Mennyi bizalom, mennyi megértés! Olyannak látott, amilyennek a lányai. Egy ijesztően nyomorult alaknak, aki plasztikai műtétre szorul, és akinek soha nem lesznek barátai. Nem mondhatom, hogy engem nem nyomasztottak hasonló gondolatok, de azt vártam volna el tőle, hogy szülőként legalább úgy tesz, mintha lennének lehetőségeim. Bárkitól szívesen fogadtam volna egy cseppnyi optimizmust. – Kereshetnénk neki speciális iskolát – javasolta Jennifer. – Jobban érezné magát, ha hozzá hasonlók között lenne. Leesett az állam. Hozzám hasonlók? A sebhelyeim, meg az, hogy megnyomorodtam, engem és a többi sérültet értéktelenebbé tesz? Az én jogász apámnak most ki kellene akadnia ezen a tapintatlan, diszkriminatív megjegyzésen, de nem ezt tette. Hirtelen érdeklődéssel nézte a feleségét. – Talán igazad van. Megkérdezem erről az orvosokat. Ez fájt. Tudom, hogy már régen elhagyott hármójukért, de most mégis úgy éreztem, megint elárult. Hiszen az apám! Meg kellene védenie! Legalább az érzéseimmel törődnie kéne. – Hahó – kiáltottam –, én is itt vagyok! Ha már úgy beszéltek rólam, mintha se eszem, se érzéseim nem lennének, legalább ne előttem tegyétek! Jennifer elsapadt, az apám a szeme elé kapta a kezét, azután megdörzsölte a halántékát, mint akinek rettentően fáj a feje. – Igazad van, Ella, elnézést. Mi lenne, ha kettesben mennénk el vacsorázni, és megbeszélnénk ezt az egészet? – Micsoda?! – sivított Juliette. – Apu, ez nem tisztességes! Már lefoglaltuk az asztalt. – Tudom, drágám, de Ellának pocsék napja volt. Azt hiszem, ideje, hogy kicsit kettesben legyünk. – Mindannyiunknak pocsék napja volt! Velünk mi lesz?

Most már mindig minden róla szól! Az iskolakezdési vacsora családi szokás. Nem feledkezhetsz meg az igazi családodról csak azért, mert neki tönkrement az élete! Egy pillanattal se bírtam ebből többet elviselni. – Nyugi, Juliette! Nem akarlak megfosztani a közös estétektől. – Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy tovább haragudjak az apámra. – Miattam nem kell szakítani a hagyományokkal. Menjetek a családi vacsorátokra vagy mire. Én jól megleszek. – Ella – sóhajtott apám –, te is jössz. Ugyanúgy a családhoz tartozol. Tévedtem. Képes voltam dühöngeni az apámra. Fortyogott bennem a harag, és a következő pillanatban újult erővel kitörtem: – Tévedsz! Valamikor a családod része voltam. De elhagytál az új családért. – Édesem, ez nem… – Hagyd, apa! – szakítottam félbe, nem hagytam időt a kifogásokra. – Mind a ketten tudjuk, hogy ha anyu nem hal meg, akkor most se lennék több számodra egy távoli emléknél, szóval ne tegyél úgy, mintha számítanék. Apám egy pillanatra úgy nézett, mint akit pofon vágtak, aztán elvesztette a türelmét. – A múltat nem tudom megváltoztatni, Ella. De most minden tőlem telhetőt megteszek, és ezt kell elfogadnod. Jobb lenne, ha megtalálnád a módját, hogyan kezeld a dühödet, mert tetszik, vagy nem, most mi vagyunk a családod. Velünk élsz, úgyhogy nyeld le a békát, és mars be a kocsiba! Tiltakozni akartam, toporzékolni és sikoltozni, hogy kénytelen legyen erőszakkal kivonszolni. Tíz évig semmibe vett. Még csak bocsánatot se kért. De minél kisebb botrányt csapok, annál hamarabb tűnhetek el ebből a házból. – Ahogy akarod, nekem mindegy. Apám megint mély levegőt vett és megfeszített erővel igyekezett lecsillapodni.

– Köszönöm. Gyorsan öltözz át! Tíz perc múlva indulunk. Morcosan néztem végig a farmeremen és a hosszú ujjú pólón. Elég normálisan néztem ki. – Miért kéne átöltöznöm? – A Providence az egyik legelegánsabb étterem Los Angelesben – dicsekedett Anastasia. – Nem engednek be, ha úgy nézel ki, mint akit a turkálóból szalasztottak. Csak ekkor vettem észre, hogy az ikrek irtózatosan kiöltöztek. Ahogy apám és Jennifer is. Remek. Apám puszta jelenléte tiszteletet követelt, Jennifer pedig a tökéletes férj karján a tökéletes feleség. Anastasia és Juliette tette teljessé a képet, úgy néztek ki, mint két agyondédelgetett örökös. Ez a család megérdemelt volna egy saját valóságshow-t. Miután apám mindenkit kiterelt a szobámból, hogy átöltözhessek, egy örökkévalóságig válogattam, de semmit nem találtam, ami megfelelt volna a Colemanek stílusának. Ahogy egyik oldalról a másikra toltam a vállfákat, megláttam anyu kanárisárga koktélruháját. Nem sok alkalmunk adódott, hogy elegánsan kiöltözzünk. A szó szoros értelmében nem voltunk szegények, de meg kellett fognunk a pénzt, és spórolni, ha valami rendkívülire vágytunk. Egyszer azonban – tizenhárom éves lehettem – pár hónapig találkozgatott egy hivatásos salsatáncossal, és akkor, hirtelen felindulásában vette ezt a ruhát. A ruhába temettem az arcomat, mélyen beszívtam az illatát. Már nem volt anyuszaga, de ez nem számított. Ezt a ruháját szerettem a legjobban. Annyira gyönyörű volt benne. Amikor átnéztem az apám által becsomagolt holmikat, és megláttam, az örömtől és megkönnyebbüléstől elsírtam magam. – Annyira hiányzol, anyu! – súgtam a ruhának. – Nem tisztességes, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnom. Szükségem van rád! Nem is tudom, hogyan, egyszer csak belebújtam. Tökéletesen illett rám, mintha a sors nekem szánta volna.

Spagettipántos volt, a szoknyarész a térdemig ért. Fizikai rosszullét környékezett a gondolatra, hogy mindenki látja majd a sebhelyeimet, de hát az emberek így is, úgy is megbámulnak, akkor miért ne legyen velem anyuból valami? Szükségem lesz rá, ha túl akarom élni a vacsorát. A nyakamba tettem a gyöngysort, amit mindig ehhez a ruhához viselt, feltűztem a hajamat, pontosan úgy, ahogy ő szokta. Hosszú ideig néztem magam a tükörben. A hegektől eltekintve majdnem emberi lénynek éreztem magam. Anyám nézett vissza rám a tükörből. Pontosan olyan voltam, mint ő. Kivéve a szememet. – Szeretlek, anyu – súgtam, felkaptam a botomat, és elindultam, hogy szembenézzek a kivégzőosztaggal. Lassan bicegtem a főbejárathoz, ahol már vártak rám. Mikor felbukkantam, döbbenten mértek végig. – Jaj, nem! Ebben nem jöhetsz! – sikkantotta Anastasia. Azonnal védekezni kezdtem. Imádtam ezt a ruhát. – Mi a baj vele? Ti is ruhában vagytok. – Anyu! – Anastasia könyörgően nézett Jenniferre. – A ruha csodaszép, Ella – mondta gyorsan a mostohám. A hangjában annyi anyáskodás, mintha ötéves lennék. – De biztos, hogy ebben akarsz jönni? – Miért ne? Jennifer egy pillanatra kétségbeesetten nézett, majd kényszeredett, fájdalmas mosollyal megszólalt: – Édesem, tudod, egy kicsit… sokat mutat. Újabb arcul csapás. Az ikrekre néztem, majd összefontam magam előtt a karomat. – Hosszabb, mint bármelyikük ruhája, és az én dekoltázsomból nem lóg ki a mellem. – Nem is erre gondoltam – igyekezett visszakozni Jennifer. – A ruha maga tökéletes. Idióta voltam. Nem is értem, miért tartott olyan sokáig, hogy megértsem, mi a bajuk. – Úgy érted, ne vegyem fel ezt a ruhát, mert túl sok

látszik a sebhelyeimből? Ugyanúgy feszélyez titeket, mint mindenki mást. Jennifer vadul rázta a fejét, a szeme megtelt könnyel. Sírva borult apám vállára. Apám átölelte, és a feje fölött rám nézett. – Elég volt, Ellamara! Azért, mert nehéz időket élsz át, még nincs jogod átgyalogolni a családomon. Bebizonyítottad, amit akartál, most menj föl, és öltözz át. Nem hittem volna, hogy a szívem ennél is jobban tud fájni. Még az apám – a saját vérem – sem akar velem mutatkozni, ha megláthatják a hegeimet. – Semmit nem akartam bebizonyítani. Ez anyu ruhája. Annyit szerettem volna, hogy az én családom is velem legyen ezen a vacsorán. Ha valóban a családom lennetek, nem kellene átöltöznöm csak azért, mert nektek kínos, ha veletek látnak. Nem az én hibám, hogy mindannyian undorodtok tőlem. Apám halkan káromkodott, mikor rájött a tévedésére. Az arcából kiszaladt minden vér, olyan sápadt lett, akár egy kísértet. Csak rekedt suttogásra telt tőle: – Ellamara, bocsáss meg! Azt hittem… – Tudom, mit hittél. – A bocsánatkérés kevés volt, és későn jött. – Azt hajtogatod, hogy ti vagytok a családom, de ez nem igaz. Ha anyu meglátott volna ebben a ruhában, megölel, és azt mondja, hogy milyen büszke rám, milyen bátor vagyok – és nem kér arra, hogy öltözzek át. Megalázó! Anyu nem szégyellt volna. Nem zavarnák a hegek. Nem is foglalkozna vele, mert szeretett. Ő volt a családom. Megfordultam, elindultam a szobám felé. Mennyire szerettem volna rohanni! Sehova nem megyek velük ezek után. Apámnak a vállára kell dobnia és kicipelnie, ha azt akarja, hogy kilépjek a házból.

8.

Brian Tudtam, hogy nem kellett volna odaadnom Scottnak a ház kulcsát. Hogy a fenébe kerüljem az embereket, ha épp azt az egyet nem tudom kizárni, aki eldöntötte, egyetlen megbeszélést se enged elbliccelni? – Brian! – kiáltott, mikor belépett. Három másodperccel később megtalált a nappali kanapéján. – Már egy órája ott kellene lenned. Kaylee azzal fenyegetett, hogy megfoszt a férfiasságomtól, ha húsz percen belül nem viszlek oda. Az ölemben heverő laptop kijelzőjén a „Sürgős üzenetek" ablakra néztem, és nagyot sóhajtottam.

Cinder458: Bármennyire is élvezem ezt a talpnyalást, mennem kell. EllaAzIgaziHős: Persze, persze, a péntek esti program várja a Menő Csávót. Érezd jól magad!

Mosolyogtam. Úgy éreztem, most már jól fogom érezni magam. Ella végre megnézte a Hosszú az út hazáigot. Annyira meglepődött, hogy „Legőszintébb bocsánatkérés Mr. Brian Olivernek" címmel elragadtatott kritikát írt róla. Majdnem olyan ismertető volt, amilyeneket a balesete előtt írt a blogjába, csakhogy ezt személyes hangú levélben írta Brian Olivernek, és elnézést kért, amiért azt hitte, tönkreteszi Cinder szerepét. Zseniális volt. Miután elküldte nekem a filmkritikát, azonnal válaszoltam, és követeltem, hogy kezdje el újra a blogolást. Tudtam, mennyire fontos volt neki annak idején, és szörnyen bántott, hogy nem akarja folytatni. Azt hittem, hetekbe telik, míg meggyőzöm, de Ella ma posztolta a kritikát. Röviden beszámolt róla, hogy balesete volt, ezért nem jelentkezett, de hála egy bizonyos „megszállott rajongó"-nak, visszajött, és megosztja velünk A druida

herceg szereposztásával kapcsolatos gondolatait. A Brian Olivernek szóló bocsánatkérő levéllel kezdte. Mikor délután megtaláltam a posztot, bejelentkeztem, hogy üdvözöljem, szó szót követett, és jól összevitáztunk a Ratana hercegnő jelmezéről írt véleményéhez kapcsolódó megjegyzéseken. Ella követői közül ugyanis már többen látták a posztot, és azonnal vitatkozni kezdtek. Örömmel láttam, hogy én állok nyerésre, noha Ella visszatérését mindenki lelkesen ünnepelte.

Cinder458: Úgy lesz, ahogy bölcs papnőm kéri. Nem vártam nagyon a mai estét, de most megígérem, hogy visszatérésed örömére remekül fogok szórakozni. EllaAzIgaziHős: Dilis. Cinder458: Nem is. Te viszont szeretsz. EllaAzIgaziHős: De az vagy, és igen, szeretlek, jó éjt, Cinder.

Ez a válasz őszintén megdöbbentett, és rájöttem, mennyire hiányzik Ella. Arra számítottam, hogy túlfűtött egómat megcélozva majd csattanós választ ad, ehelyett beismerte, hogy szeret. Korábban soha nem írt ilyet. Biztos nem úgy szeret, ahogy én őt, mert rajtam kívül senki sem olyan őrült, hogy beleszeressen egy totál idegenbe a neten… De legalább kedvel.

Cinder458: Jó éjt, Ella.

Haboztam, majd beírtam az utolsó üzenetet. Cinder458: Én is szeretlek.

Kifújtam a levegőt, mikor lenyomtam az Elküld gombot. Lehet, hogy csak üzenetben írtam le, lehet, hogy soha nem találkozom személyesen Ellával, talán azt hiszi, csak viccelek, de eddig ezt a szót még soha nőnek nem mondtam. Számomra rendkívüli pillanat volt.

Éles füttyszó ragadott ki merengésemből. Felnéztem, Scott állt a hátam mögött, és a vállam fölött elkerekedett szemmel olvasta a bejegyzésemet. Huh! Ideje visszatérni a valóságos világba. Nagyot nyújtóztam, és becsuktam a laptopot. Mielőtt Scott bármit kérdezhetett volna Elláról és arról, amit írtam, megszólaltam: – Nyertél. Jövök. Nem venném a lelkemre, hogy miattam veszítsd el a férfiasságodat. – Vigyázz! – figyelmeztetett Scott, amikor beléptünk a klubba. – Kaylee irtózatosan dühös a késés miatt. Elvigyorodtam. Naná hogy dühös! Ma van a huszonegyedik születésnapja, és szerinte ez az az este, amikor el kéne jegyeznünk egymást. Los Angeles legtrendibb klubját bérelte ki, és minden fontos embert meghívott, akit csak ismert. És ahogy láttam, Kalifornia állam összes sajtófotósát is. Ha Scott azt hiszi, Kaylee most mérges, akkor csak várja meg, milyen lesz, amikor ahelyett, hogy az ujjára húznám a gyűrűt – amit nem vettem meg –, kilépek ebből a hazug és hamis kapcsolatból. – Fogadd meg a bölcsebb tanácsát, Scotty: fuss, amíg még futhatsz! Scott nem volt elég gyors. Kaylee abban a pillanatban lecsapott ránk, ahogy beléptünk az ajtón. – Bébi – nyivákolta, és hozzám tapadt. – Mi tartott ilyen sokáig? A hangja vidám volt, de villámló tekintetén pontosan lehetett látni, mennyire zabos. Egy sereg barát és gratuláló ismerős fogta körbe. Miután udvariasan köszöntem nekik, kézen fogtam Kayleet. – Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem. Kigyúlt az arca. – Persze. Kísérői felé fordulva olyan képet vágott, mint aki valamilyen izgalmas születésnapi meglepetést vár, majd

hagyta, hogy egy üresen álló, lefoglalt asztalhoz húzzam. Nem vesztegettem az időt. Amikor már biztos lehettem benne, hogy senki nem hall bennünket, belevágtam: – Nem akarom ezt az egészet. Kaylee elhúzta a száját. – Igen, ezt az elejétől fogva eléggé egyértelművé tetted. – Akkor másképp fogalmazok. – Máris kezdtem kifogyni a béketűrésből. – Nem csinálom végig. Kaylee szeme résnyire szűkült. – De mennyire, hogy végigcsinálod! – Kaylee – megdörzsöltem a halántékomat, és vettem egy nagy levegőt. Szerettem volna elkerülni a veszekedést. – Figyelj, jó? A megbeszélés óta megváltoztak a dolgok. Ha macska lett volna, felpúposítja a hátát, és felborzolja a szőrét. Így csak megfeszült, és összefonta a karját. – Az a lány? Az a lány? Ella annyival több, mint „az a lány"… – Igen, Ella. Ha tudtam volna, hogy életben van, nem hagyom magam rábeszélni erre az ostobaságra. Most, hogy visszakaptam, nem rontom el a dolgot ezzel a kamu eljegyzéssel. Kaylee reszketett a dühtől. Bármelyik pillanatban felrobbanhat. – Szóval egyszerűen dobsz miatta? Ő lesz az álmenyaszszonyod? Már a gondolat is annyira kiakasztott, hogy elvesztettem a türelmemet. – Nincs áleljegyzés, érted? Azonnal szakítanunk kell. Bostonba megyek, és találkozom Ellával. Megmondom neki, ki vagyok, és nem szeretném, ha akkor úgy tudná, van barátnőm. Találkozni akarok vele, és nem vagyok hajlandó se titkolózni, se arra kérni, hogy várjon, amíg L. A.-ben a kamu menyasszonyommal feszítek a kamerák előtt. Nem hittem volna, hogy Kaylee szeme még nagyobbra tágulhat, de tévedtem. Úgy kimeredt, azt hittem, kiugrik a helyéből. A szája is tátva maradt, és ráhajolt a kettőnket

elválasztó asztalra. – Várjunk csak! – A magasba lendítette a kezét, mintha figyelmeztetni akarna. – Nem tudja, ki vagy? Soha nem találkoztatok? Zavartan elvörösödtem. Tudtam, tiszta őrültségnek hangzik, de azt is tudtam, hogyan érzek. – Ellával a viszonyom… bonyolult. – Mit értesz bonyolult alatt? Nem akartam Ellát Kayleevel megbeszélni. Ő soha nem értené meg. Ella volt a legjobb dolog, ami velem történhetett, és Kaylee egész biztos mindent elszúrna. A csaj olyan, mint a méreg. Nem engedem, hogy elrontsa, ami köztem és Ella között kialakult. – Nem tartozom magyarázattal neked. – De bizony tartozol – sziszegte Kaylee. – Éppen szakítasz velem. Jár nekem a magyarázat. Összeszorítottam a fogamat, igyekeztem uralkodni magamon. – Nem igazából szakítunk. Igazából ugyanis nem vagyunk egy pár. – De olyan, mintha azok lennénk. Mindenki így tudja. És mi lesz a nyilvánossággal? A karrierünkkel? Hogy bizonyítod be, hogy nemcsak egy öntelt színészecske vagy? Mi lesz a tervünkkel, Brian? – Ha békében válunk el, közös megegyezéssel, és azt mondjuk, mindkettőnknek jobb, ha barátok maradunk, akkor nem lesz gond. Amikor kijön a film, így is, úgy is óriási sajtód lesz, én meg nem keveredem bajba. Mindenki boldog. – Persze, mindenki boldog – bólintott Kaylee, és úgy köpte ki a boldog szót, mintha az rossz szájízt hagyott volna maga után. – De gondolj csak bele, mennyivel jobban járnánk, ha tartanánk magunkat az eredeti tervhez! Mi lehetnénk a következő Kanye és Kim, a következő Brad és Angelina. Az apáinkkal, meg azzal, hogy az ország imád bennünket, miénk lenne az egész város. A hírnév nem más,

mint egy népszerűségi verseny, és jelenleg mi vagyunk a király és a királynő. Elvárják tőlünk, hogy egy pár legyünk. – A hangja egy pillanat alatt ellágyult, kedvesen folytatta: – Csodásak lennénk együtt. Ha nem harcolnál ellene, ha komolyan vennéd, meglátnád. Boldoggá tehetnélek, Brian. Kaylee semmiképpen se tudna boldoggá tenni, de ezt a gondolatot megtartottam magamnak. – Nem tehetem. Szerelmes vagyok Ellába. – Mindkettőnket meglepett, mekkora lendülettel tört ki belőlem a vallomás. Hatalmas erővel fújtam ki a beszívott levegőt, de annyira jólesett kimondani, hogy megismételtem: – Szerelmes vagyok belé, Kay. Nem lehetek veled, még megjátszani se tudom, mert csak őt akarom. Kaylee a szék támlájának dőlt, hallgatott. Megdöbbentett, mekkora fájdalom ült a tekintetében. Arra számítottam, hogy tombolni fog, kiborul, mert nem az ő akarata érvényesült, de azt nem is álmodtam, hogy megbántom a visszautasítással. Átnyúltam az asztal fölött, és a kezére tettem a kezem. – Sajnálom. Egy perc után Kaylee felpillantott, úgy nézett, mint akinek valami új lehetőség jutott az eszébe. A retikúljéből elővett egy kis valamit – egy eljegyzési gyűrűt és az orrom elé tartotta. Utána az ujjára húzta, mintha tudni akarná, hogy néz ki, majd sóváran felsóhajtott. – Gyönyörű, igaz? A francba! Nekem kellett volna megvennem a gyűrűt. Mit akar ezzel? – Minek vetted meg? Elszakította a tekintetét a gyémánttól. A pillantásából nem sok jóra következtettem. – Nem vagyok idióta, Brian! Tudtam, hogy megpróbálod valahogy megúszni a mai estét. – A következő másodpercben egész lénye átalakult. Az az ördögi nő ült előttem, aki felfalja az asszisztensemet. – Hidegen hagy,

kibe vagy szerelmes. Nem engedem, hogy tönkretegyél. Én viszont tönkretesziek téged, ha nem hagysz fel a kisded játékaiddal. Az apádat is tönkreteszem. A Cinderkrónikának még négy része lesz, és a rendezőt bármikor le lehet cserélni. Az apám tulajdonában vagytok, és apu mindent megtesz nekem, amit csak kérek. Biztos lehetsz benne, elintézem, hogy ebben a városban egyikőtök se kapjon soha többé rendes munkát. És amikor Hollywood végzett veled, és sírva szaladsz a drága kis Elládhoz, akkor őt is tönkreteszem, nagyon durván. A szívem kihagyott erre a fenyegetésre, a vérem megfagyott. Kaylee valóban súlyos károkat okozhat az apámnak is, nekem is, bár kétlem, hogy teljesen tönkre tudna tenni. De Ellát igen. Nem számít, hogy fogalma sincs, kicsoda Ella, abban a pillanatban, hogy találkozom vele, ismerni fogja az egész világ. A világ ugyanis mindig tudja, mit teszek és kivel. Ha kilépek a névtelen internetes barát szerepéből, többé nem rejthetem el a lányt, akit szeretek. Kaylee kegyetlen dög, Ella pedig rengeteget szenvedett. Ha Kay akarja, megtalálja a rést a páncélján, és a tragédiáját arra használja, hogy darabokra törje, anélkül hogy személyesen találkoznának. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy ha most felbosszantom Kayleet, Ellán áll bosszút. – Aha – mondta elégedetten. – Látom, végre megértettük egymást, igaz? – Ha valaha bele mered vonni Ellát… – Én? Hiszen te máris belevontad, és ha azt akarod, hogy távol tartsam magam tőle, akkor mindenbe beleegyezel. Nincs többé félig lelkes megjelenés és rossz modor. Őrizgesd csak a nyálas, nyomorult kis szerelemedet a szívedben, de a világgal hitesd el, hogy irántam érzel így! Velem is hitesd el, Brian! – Kaylee minden előzetes figyelmeztetés nélkül felugrott, hangosan kiabált, és őrült boldogan ugrándozott. – Igen – kiáltozta –, igen, igen, tiszta szívemből igen! Hát persze hogy hozzád megyek!

Megkerülte az asztalt, és mielőtt felfoghattam volna, mi is történik, a nyakamba ugrott. Szájon csókolt, közben mindenki körénk gyűlt, tapsolt és ujjongott. Amikor végre kiszakítottam magamat a csókból, mélyeket lélegeztem, és olyan szorosan vontam magamhoz, hogy csak ő hallja a suttogásomat: – Szívtelen dög! – Hidd el szivi, van szívem, és csak érted repes. – A tömeg felé mutatta frissen gyűrűzött ujját, és hangos kikiáltotta: – Összeházasodunk! A legszebb szülinapi ajándék! – Megint rám villantotta ördögi mosolyát, rezegtette a szempilláját: – Annyira szeretlek! Várta a válaszomat, de nem szóltam. Ezeket a szavakat még akkor sem mondanám neki soha, ha komolyan gondolnám. – Jó – feleltem végül, mire a tömeg szívből felnevetett. Düh villant a „menyasszonyom" szemében, de nem mondhatott semmit úgy, hogy a körülöttünk állók ne hallanák. Kicsit lejjebb csavarta az üdvözült mosolyt, és újra megcsókolt. Utáltam, de mit tehettem, visszacsókoltam. Nem engedhettem, hogy bántsa Ellát. Azt se derítheti ki, honnan ismerem. Ki kell várnom, amíg bevallhatom Ellamarának az igazat. Csak azért imádkozhattam, hogy ne szerepeljen Kaylee tervei között egy gyors kiruccanás Las Vegasba, hogy érvényes házassági szerződéssel térjünk vissza.

9. Teltek-múltak a hetek. A napok összefolytak, egyik olyan volt, mint a másik, soha semmi nem változott. Utáltam a világot, de megtanultam kezelni. Többnyire nem foglalkoztam az emberekkel, és azok se velem. Ha az iskolában csúfoltak, soha nem nyíltan és agresszívan tették. A távolból gúnyolódtak. Amennyire lehetett, nem figyeltem rájuk. Leszegtem a fejem, tettem a dolgom, és soha nem sírtam. Legalábbis nem a suliban. Csak akkor engedtem el magam, mikor már biztonságosan bezárkóztam a szobámba. Kisírtam magam, utána e-maileztem Cinderrel. Mesélt valami nevetséges történetet, vagy mondott valami képtelen ostobaságot egy könyvről, filmről, és azonnal feltámadt bennem a vitaszellem. Így vagy úgy, de mindig rendbe hozott. Időnként kérdezett a balesetről, anyuról, arról, hogy milyen az új családommal. Tudtam, hogy aggódik, de ennek ellenére se voltam képes megosztani vele a gondjaimat. Ő volt a napsugaram. Egyedül neki köszönhettem, hogy nem bolondultam meg. Ezen semmi nem változtathatott. Ha kérdezte, mindig azt feleltem, rendben vagyok, és ennyi. Soha nem nyomult. Ha azt mondtam, nem akarok szomorú dolgokról beszélni, azt válaszolta, rendben, és biztos valami olyasmivel jött elő, ami megnevettetett. Arra is rávett, hogy újra írjak a blogomba. Megnéztem azt a Brian Oliver-filmet, amelyikről beszélt, és kellemesen csalódtam. Cinder nem tévedett. Brian több, mint egy jóképű srác. Érezni lehetett benne a mélységet, és volt rá remény – halvány remény –, hogy az alakítása megmenti A druida herceget attól, hogy hamisítatlan hollywoodi szemét legyen. Mikor elküldtem neki a kritikámat, ragaszkodott hozzá, hogy posztoljam. Kellett egy kis rábeszélés, de végül győzött. Utána már könnyű volt ismertetőket írni. A követőim tárt karokkal fogadtak, és egy újabb repedés

forrt be törött szívemen. Amikor a kiadótól megérkezett az első könyvcsomag, kénytelen voltam magyarázkodni apámnak. Nagyon megkönnyebbült, hogy más hobbim is van, nemcsak az, hogy elbújok a szobámban. Azonnal elrohant, és vett egy könyvespolcot, megtömte könyvekkel, és egy új e-olvasót is kaptam. Sőt felíratott egy sajtós listára, úgyhogy ingyen járhattam bemutató előtti vetítésekre. Még mindig nem kedveltem, de azért el kellett ismernem, hogy ez rendes volt tőle. A blogom és Cinder közti életem is valahogy elviselhetőbbé vált. Így telt az idő halloweenig, amikor új fordulatot vett az életem. Aznap a második órámon ültem, és a tanár, Mrs. Teague az óra utolsó tíz percében szabad foglalkozást engedélyezett. Még jóformán elő se vettem a könyvemet, mikor valaki áthajolt a vállam felett. Jason Malone Anastasia egyik „hol igen, hol nem" játékszere mosolygott le rám. – Mizujs, Ella? – kérdezte, mikor végül feladtam, és ránéztem. – Semmi. – Tudtam, nem barátságos gesztusról van szó. Jason volt az egyik legkitartóbb kínzóm. – Mit akarsz? Nevetett, és az asztalom mellé lépett. – Csak kíváncsi voltam, mit csinálsz halloweenkor. – Mész táncolni? – Nem. Visszatértem a könyvemhez, remélve, hogy a srác felszívódik. Természetesen esze ágában sem volt. – Milyen kár! – folytatta. – Mert tudod, lesz az a verseny, hogy kinek a jelmeze a legijesztőbb. A tesód szerint kapásból nyernél. Tudtam, mire utazik, úgyhogy nem mentem bele a játékba. Csak annyit mondtam: – Nem a testvérem. – Azt is mondta, jelmezre se lenne szükséged. Elég, ha belebújsz egy sortba meg ujjatlan pólóba, és máris a tied a

korona. Az emberek sikítozva elrohannának, ha meglátnak. – Igen, ez jellemző rá. Felnéztem, hogy lássam, mennyi az idő, észrevettem, hogy Juliette pár sorral odébb ül, és sötét pillantással figyeli Jasont. Találkozott a tekintetünk, mire elfordult, úgy tett, mintha nem is léteznék. Nem lepett meg, hogy meg se próbálja leállítani Jasont, pedig az osztályban ő volt az egyetlen lány, akinek talán sikerülhetett volna. Két közös óránk volt, és egész mostanáig szótlanul tűrte, hogy kínozzanak. De legalább nem állt Jason pártján, és nem kuncogott meg vihogott, ahogy Anastasia tette volna, ha itt van. Szerencsére az óra majdnem véget ért, úgyhogy a hátizsákomért nyúltam. Azt hiszem, Jasonnak nem tetszett, hogy nem sikerült kiborítania, mert kikapta a könyvet a kezemből. – Kíváncsivá tettél, Ella. Tényleg annyira ijesztően ronda vagy, amilyennek a húgod mondja? – Add vissza a könyvemet! – Szeretnéd? Akkor muti a hegeidet. Mostanra megtanultam mesteri módon leplezni az érzelmeimet, de ez annyira megdöbbentett, hogy csak kapkodtam a levegőt. – Tessék?! Jason önelégülten vigyorgott, érezte, hogy végre sikerült fájdalmas pontra tapintania. – Mindig hosszú ujjú blúzban meg harisnyában vagy. Az egész suli tudja, mit próbálsz elrejteni. Hadd lássam! Ígérem, nem fogok sikoltozva elrohanni – felröhögött. – Hacsak nem igaz, amit a tesód mondott. Hagytam, hogy elöntsön a düh, mert akkor sokkal könnyebb visszatartani a könnyeimet, és ez előtt a szemétláda előtt nem fogok bőgni. – Menj a pokolba! – A hangom remegett, de nem tört meg. – Ott égtél meg te is? Miért küldtek vissza? Olyan ciki

vagy, hogy még a pokolban sem kellettél? Egész testemben reszkettem. A rossz kezemmel meg kellett kapaszkodnom az asztalban, hogy ne essek neki ököllel, és ne sebesüljek meg. Jason figyelt. – Rajta, Ella, lássuk! Egy szemvillanás alatt előrenyúlt, felrántotta az asztalról a karomat, és feltűrte a blúz ujját. Nem szorított meg túl erősen. Egy normális embernek biztos nem fájt volna, de a jobb karom még nem mozgott rendesen. Nem tudtam teljesen kinyújtani. Mikor Jason megrántotta, azt éreztem, szétszakad a bőr a könyökömön. Felsikoltottam, mikor elöntötte a tűz a karomat, aztán az egész testemet. Jason úgy lökött el, mintha maga is lángra lobbant volna. A jó kezemet rászorítottam a karomra, de ettől se enyhült a tűrhetetlen fájdalom. Azóta, hogy bekerültem az iskolába, most sírtam először az osztály előtt. Juliette ugyanakkor ért a fiúhoz, amikor Mrs. Teague. Láttam Juliette tekintetében a mérhetetlen dühöt, de annyira lefoglalt a saját fájdalmam, hogy nem maradt erőm meglepődni. Eltaszította Jasont, és a képébe üvöltött: – Te idióta seggfej! – Mi folyik itt? – kérdezte a tanárnő. Juliette őt és Jasont is ellökte az útból, és az asztalom mellé térdelt. – Jól vagy? – kérdezte. – Nem – feleltem, és levettem a karomról a kezemet, megmutattam a fehér blúzon is átütő, élénkvörös foltokat. – Felszakította a beültetett bőrt. Juliette káromkodott. Jason úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul, a többiek teljesen kiborultak. Még Mrs. Teague szeme is elkerekedett az ijedtségtől. Csak Juliette őrizte meg a hidegvérét. – Azonnal hívni kell az ápolódat. Hol a telefonod? – A táskámban – lihegtem. – Az iskolai nővérnek van gyógyszere. Nagyon fáj.

Juliette bólintott. – Gyere. – Segített felállni. Nem a botot adta a kezembe, hanem a jó karomat átvetette a vállán. Mrs. Teague felvette a táskámat és a botomat. – Ezeket beviszem az irodába – mondta, majd Jasonre mutatott. – Te pedig velem jössz!

10. Az apám tombolt. Elvégre ügyész, abból él, hogy fenyegetőzik. Az igazgatói irodában volt, én meg az orvosiban, de még így is hallottam a zárt ajtó mögül fojtott, dühös kiabálását. Eddig megfenyegette Jasont, hogy börtönbe juttatja, kártérítésre kötelezi a családját, az iskolát, és kirúgatja Mrs. Teague-et. A következő üvöltésnél azonban már összerezzentem. – Ha újabb sebészi beavatkozásra lesz szükség, tönkreteszem ezt az egész intézményt! Az ápolóm, Cody szomorúan rám mosolygott, miközben bekötözte a karomat. – Nem lepődnék meg, ha valóban szükség lenne rá. Nem lett volna szabad a bőrnek ilyen könnyen megrepednie. A seb túl mély a könyöködnél. Mikor hazaérsz, beszélj meg egy időpontot a sebészeddel, és egy darabig csak könnyített gyógytornán vehetsz részt. Mikor Juliette felhívta az apámat, és elmagyarázta, mi történt, apa az ápolót és a pszichiátert is értesítette, megkérte őket, jöjjenek be az iskolába. Nem tudom, paranoiából, vagy azért, hogy még látványosabb műsort kerekítsen a szerencsétlen tanároknak, akik már moccanni se mertek. Elég hülyén éreztem magam már attól is, hogy ennyire könnyen megsérülök. Aztán az apám magánszáma. Ráadásul mindenféle specialista, aki csak miattam jön ide. Ettől még a korábbiaknál is nyomorultabbnak tűntem. De legalább Cody nyugodt volt. jólesett egy baráti arcot látni ebben a káoszban. – Neked kell megmondanod Danielnek, hogy könnyített fizikoterápián vagyok – mondtam. – Nekem nem hinné el. Imád kínozni. – Tudom. Láttalak néhányszor benneteket – mosolygott Cody. – Az az alak egyenlő az émelyítő, kegyetlen fájdalommal.

Mind a ketten éppen nevettünk, amikor apám belépett dr. Parishsel. – Nevet? – képedt el apa. – Maga csodákra képes, Cody! – mosolyodott el. – Szó sincs róla, csak rengeteg erős fájdalomcsillapítót nyomtam bele. – Szóval ez a titka – mondta dr. Parish. – Nálam még csak el se mosolyodik. – Mert maga mindenből kiöli a szórakozást – morogtam. Dr. Parish elég kedves nő, de a találkozóinkat ki nem állhattam. – Mindig olyan komoly. – A lelki jóléted komoly dolog, Ella. Szeretném, ha te is sokkal komolyabban vennéd. – Jól van? – kérdezte apám Codyt, majd rám nézett. – Jól vagy? – Jól. – Amíg a seb nem gyógyul be, mindennap jövök ellenőrizni, de szerintem egy vagy két hét múlva rendben lesz. A biztonság kedvéért persze nem ártana, ha sebész is látná. – Még ma délután elviszem. Elég erős ahhoz, hogy beszéljenek vele? Az igazgató és a rendőrség szeretné meghallgatni. – Erős fájdalomcsillapítókat kapott, de teljesen magánál van, az ítélőképessége nem sérült. – Bárcsak úgy lenne – morogtam az orrom alatt, miközben apám után sántikáltam a folyosón. – Erre – nyitotta ki a kis tárgyaló ajtaját. – Juliette, te is! Hátrafordultam, a mostohahúgom a recepcióspult előtti székből kászálódott föl. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy segített. A tekintetünk találkozott, mikor besietett előttem a terembe, de gyorsan másfele nézett. Nyilván nem lettünk barátnők attól, hogy vészhelyzetben mellém állt. Mielőtt én is bemehettem volna, kinyílt az igazgatói iroda ajtaja. Két rendőr kísérte ki az összezuhant Jasont. A megbilincselt fiú mögött két rendkívül kiborult szülő

haladt. Szerettem volna besurranni, de Jason anyja meglátott, és megállított. – Coleman kisasszony? Elnyomtam egy sóhajt, és megfordultam. – A nevem Rodriguez, nem Coleman. Jason mamája összevonta a szemöldökét, de nem kérdezősködött. – A fiam szeretne mondani valamit. Addig bámult Jasonre, míg az motyogva bocsánatot kért. Körülbelül olyan őszintén hangzott, mint amikor én azt válaszoltam, jól vagyok. Nem tudta levenni a szemét a bekötött karomról. Cody a könyököm fölött levágta a blúz ujját, hogy megvizsgálhassa a sebet, úgyhogy a sebhelyeimet semmi nem takarta. Attól, hogy Jason mégis meglátta őket, úgy éreztem magam, mint akit megerőszakoltak. – Úgy tűnik, csak megkaptad, amit akartál – mondtam, és kinyújtottam a karomat, hogy jobban láthassa. – Na, igaz? Tényleg elég borzalmas vagyok ahhoz, hogy elnyerjem a koronát? Olyan dühös voltam, hogy el is felejtkeztem a csuklómon díszelgő hegekről. Jason felszisszent, amikor megpillantotta. Kikerekedett szemmel nézte az öngyilkossági kísérlet nyomait. A szülei is ezt tették. Mindannyian levegő után kapkodtunk. Szerettem volna eltűnni. Elfutni, elrejtőzni, és addig sírni, míg megszűnők létezni, de nem tehettem. Nem mutathattam gyengeséget, most, hogy már ismerte a titkomat. Ahelyett, hogy a rémülettől megsemmisültem volna, a másik karomon is feltűrtem a blúzt, és kitártam Jason előtt a szégyenemet. – Jól nézd meg, hogy holnap részletesen beszámolhass róla a haverjaidnak! Alig várom, hogy hallhassam a szellemes megjegyzéseiteket. Kicsit közelebb emeltem a csuklómat, ő meg hátrált.

– A fenébe, Ella, sajnálom, rendben? Ez már valamivel őszintébbnek hangzott, de nem éreztem tőle jobban magam. – Tudod, miért nem tudtatok soha megríkatni? Mert olyasvalakit akartatok lenyomni, aki már megjárta a pokol mélyét. Akármit tesztek, nem fogom rosszabbul érezni magam annál, ahogy amúgy is érzem. Szánalmas vagy, Jason – te és a haverjaid ebben az iskolában, akiknek nincs jobb dolguk, mint hogy rászálljanak egy nyomorékra. Akkor vettem észre, hogy kicsit elragadtattam magam, mikor Jason mamája megint levegő után kapkodott, majd könnyekben tört ki. Csodálkoztam, hogy az apám nem állít le, de amikor ránéztem, úgy méregette Jasont, hogy gondolom, nem számított, mennyire vagyok udvariatlan. A pillantásunk találkozott, finoman a vállamra tette a kezét. – Ellamara, gyere, szívem! Miközben apámmal beléptünk a tárgyalóterembe, a rendőrök a kijárathoz vezették Jasont. Az asztalnál Johnson igazgató és Mrs. Teague, két másik rendőr, dr. Parish, Cody, Juliette és Jennifer is ott ültek. Mikor én is elfoglaltam a helyemet, záporozni kezdtek a kérdések. Elméletileg mindenki az én oldalamon volt, a támogató hálózatom, ahogy dr. Parish előszeretettel nevezte őket, én mégis úgy éreztem magam, mintha a spanyol inkvizíció faggatna. A végén Jasonnel kapcsolatban mindent kiszedtek belőlem, de Anastasia nevét kihagytam, és amikor apám meghallotta a jelmezversenyt, felpattant, és újabb fenyegetésekkel árasztotta el a hallgatóságot. – Úgy tudtam, ebben az iskolában zéró toleranciát hirdettek az iskolai erőszakkal szemben! Ha jól emlékszem, a diákokkal szerződést kötöttek, amelyet mindenkinek személyesen kellett aláírnia! Az egész intézményre kiterjedő vizsgálatot fogok kérni! Apám megpördült, a székem fölé hajolt, amivel alaposan megsértette a személyes teremet, mintha csak én is vádlott lennék.

– Nevezz meg mindenkit, aki bántott! Akaratlanul felnevettem, mire apám szeme vészesen villogni kezdett. – Ez nem vicc! – Papírt és tollat tolt elém. – A neveket akarom, Ella. Mindegyikét! – Nem tudok összeírni mindenkit, aki bántott, azóta, hogy beiratkoztam. A fél iskolát fel kellene sorolnom. A legtöbbnek a nevét se tudom. – A fél iskolát?! – Ijesztően vörös lett a feje. – Akkor a hangadókat. Mindet kirúgatom! Sóhajtottam. – Ezzel csak rontasz a helyzetemen. Most először Juliette is megszólalt: – Igaza van. Ha a srácok azért kerülnek bajba, mert piszkálták Ellát, akkor gyűlölni fogják. – Felelősségre kell őket vonni, különben soha nem hagyják abba! – ordította apa. – Neveket akarsz? Igen? – csattant fel Juliette. – Tessék. Anastasia Coleman. A szobában dermedt csend támadt. Apa lassan kihúzta magát, és szembe fordult Juliette-tel. – Tessék? A mostohahúgom kihívóan megvonta a vállát. – Azt kérdezted, ki a vezetőjük. Anastasia ebben az iskolában bárkit képes manipulálni. Apám kísértetiesen nyugodt hangon kérdezte: – Igaz ez, Ella? Magam elé bámultam, és nem feleltem. – Akarod tudni, hogy Jason miért tette, amit ma tett? – kérdezte Juliette. – Ne! – kiáltottam. – Akkor még otthon is pokollá teszi az életemet. Juliette erre leült, és befogta a száját, de már későn. Apa pillantása ide-oda vándorolt kettőnk között, és a tekintetéből láthattuk, hogy mindent elmondunk, amit tudunk, mégpedig azonnal.

– Mi köze a testvéreteknek a ma történtekhez? Juliette tört meg elsőnek. – Tudod, hogy múlt héten szakított Jasonnel? De a srác szerette volna, ha újra összejönnek, és együtt mennek a halloweeni bulira. Erre Ana azt mondta, hogy csak akkor, ha ráveszi Ellát, hogy mindenkinek mutassa meg a hegeit. Tátva maradt a szám, nem kaptam levegőt. Ezt nem tudtam. Apa úgy nézett ki, mint aki magában tízig számol, hogy fel ne robbanjon. Egy perccel később megszólalt: – Mióta tart ez az egész? A kérdés nekem szólt, de Juliette válaszolt: – Amióta idejár, de az utóbbi pár hétben egyre rosszabb a helyzet. A szobában senki nem szólalt meg. Mintha arra várnának, hogy lecsapjon a bárd. Csak azt nem tudtam, kinek a fejére. Végül az egyik rendőr törte meg a csendet. – Nos… – Megköszörülte a torkát, és felállt. – Azt hiszem, egyelőre minden információt megkaptunk. A társa követte a példáját, és hozzátette: – Majd keressük, Mr. Coleman. – Nem akarom, hogy vádat emeljenek Jason ellen! – tört ki belőlem, mielőtt kimentek volna. Megfordultak, és várták, hogy folytassam. – Hogy érted, hogy nem akarsz vádemelést? – kérdezte apám. – Az a fiú megtámadott. – A várakozó rendőrökre nézett. – Nem ejtjük az ügyet – közölte. – Uram, a lány elmúlt tizennyolc éves. Ha úgy dönt, hogy nem… – Jelenleg bírósági végzés szerint én vagyok Ellamara gyámja – szakította félbe az apám. – Minden jogom megvan, hogy döntést hozzak, és én bizony vádemelést akarok. A két rendőr csodálkozva nézett rám, a szobában pedig még a korábbinál is kínosabb csend honolt. A kedvesebbik rendőr megpróbálkozott egy együtt érző mosollyal.

– Ha ő a gyámja, akkor ő dönt. Sajnálom. Elindultak, én meg bepánikoltam. Elvesztettem az önuralmamat, és kiabálni kezdtem: – A fenébe, apa! Csak egy percig ne a saját nyamvadt hiúságod miatt aggódj, és most az egyszer bízzál bennem! Kérlek! Apám haragja egy pillanat alatt elszállt, némán bámult. – Jason megszorította a karomat, ez minden! – folytattam kétségbeesetten. – Tudom, mocsok dolog volt, és azt is tudom, hogy haragszol miatta, de nem sejthette, mi történik velem. Nem akart bántani! Biztos felfüggesztik, vagy mi. Az elég nagy büntetés. Ha börtönbe küldöd, vagy bepereled a családját, tényleg csak az én helyzetemen rontasz. Kérlek, ne okozz már több bajt! Az apám magához tért a sokkból, és összevonta a szemöldökét. Mélyen Juliette szemébe nézett, aki vadul bólogatott. – Igaza van. Sokkal rosszabb lenne a helyzet. Bántott, hogy Juliette jóváhagyására van szükség, az én szavam nem elég, de annak örültem, hogy a mostohatestvérem mellém állt. – Rendben – morogta apám. – Ejtjük a vádat. De jobban teszed, ha azonnal szólsz, hogyha valaki gondot okoz, Ellamara. – Juliette-re nézett. – És ez rád is érvényes. Mindketten bólintottunk. – Alá kéne még írnia néhány papírt – mondta az egyik rendőr. – Amint itt végeztünk, beugrunk az őrsre. Apám kezet rázott a rendőrökkel. Amikor elmentek, Johnson igazgató rám nézett. – Akkor már csak azt kell megvitatnunk, veled mi legyen, Ellamara. – Ezt hogy érti? – Nem biztos, hogy ez számodra a legmegfelelőbb iskola – kezdte lassan az igazgató. A védekezőrendszerem teljes sebességre kapcsolt.

Szenvedélyesen gyűlöltem ezt a sulit, de felháborított, hogy ki akarnak dobni. – Kirúg? Hiszen nem követtem el semmit. Nem piszkálok senkit. Még csak vissza se ütök! – Ezt mi is tudjuk, Ella – vágott közbe gyorsan dr. Parish. – Nem kerültél bajba. Azt hiszem, Johnson igazgató úr csak aggódik érted. Nyilvánvaló, hogy itt valami nem jól működik, és azt kell kiderítenünk, neked mi lenne a legjobb. Az igazgató egyetértően bólogatott. – A szüleiddel úgy gondoljuk, hogy a fizikailag fogyatékosok iskolája lenne számodra a legmegfelelőbb. – Speciális iskola?! – kiáltotta Juliette legalább olyan rémülten, mint amilyennek én éreztem magam. Jennifer korábban beszélt már erről az apámmal, és úgy látszik, komolyan fontolóra vették a lehetőséget. Nekem azonban se akkor, se most nem tetszett az ötlet. – Mennyiben segítene rajtam, ha bezárnátok egy olyan iskolába? – kérdeztem. – Semennyiben – szólt közbe a pszichiáterem. – Nem értek egyet a szüleiddel és az igazgató úrral ebben a kérdésben. – Csak azt szeretnénk, ha jobban éreznéd magad – erőlködött Jennifer. – Egy olyan iskolában nem csúfolnának. Nem te lennél az egyetlen fogyatékos. Lenne időd megszokni a testedet, és talán még barátokat is szerezhetnél. Dr. Parish tagadóan rázta a fejét. – Ez nem segítene Ellán. – Találkozott a tekintetünk, majd folytatta: – Fizikailag egyre jobban vagy, és szellemileg az égadta világon semmi bajod. Ha speciális iskolába járnál, az csak fokozná a beilleszkedési zavarodat, és aláásná az önbecsülésedet. Egy évre talán megkönnyebbülnél, de hosszú távon semmi esetre se válna a hasznodra. Akkor érettségi után még nehezebb lenne beilleszkedned. – De így se maradhatnak a dolgok – ellenkezett az apám.

– Az elején azt mondta, jót tesz majd neki, ha iskolába jár, de nem segített. – Mr. Colemannel értek egyet – szólalt meg az igazgató. – Ella nem illeszkedett be. Nem is igyekszik. Nem beszél a társaival. Nem vesz részt az iskola életében, nem jár szakkörökre, iskolán kívüli foglalkozásokra. Két hónapja van itt, és egyre zárkózottabb. Dr. Parish sóhajtott. – Kérhetném, hogy Ellához beszéljenek, és hagyják abba a szóbeli sértegetést? Értem, hogy feszültek, de ami ma történt, az semmiképp se az ő hibája. Ne feledjék, itt ő az áldozat. A segítségükre, támogatásukra van szüksége, nem a haragjukra. Elnyílt a szemem. Rajta, doki! Eddig még senkit nem hallottam így beszélni az apámmal. Magamban vigyorogtam a két férfi döbbent arcán, amikor először szembesültek dr. Parish rosszallásával. Van valami félelmetes a nőben. Talán most az apám is megérti végre, miért ódzkodom annyira az ülésektől. A doki kemény, de hatékony. Az apám és a diri is elnézést kért, sőt Johnson igazgató szinte könyörögve nézett rám. – Tudom, hogy sokan bántottak, de biztos, hogy nem minden diák ilyen ebben az iskolában. Megpróbáltál beszélgetni bárkivel is? Közeledtél egyáltalán valakihez? Dehogy, és ezt mindenki tudta. Összeszorítottam a fogamat, nagyon nem örültem, hogy igaza van. – Elismerem, nem tettem meg mindent, de ez nem ok arra, hogy kirakjanak a suliból. – Ella, azt ígérted, segítő hálózatot építesz magad köré, és nem tetted meg – mondta dr. Parish. – Szociálisan nem fejlődsz. – Maga se fejlődne, ha ennyi szemétséget kellene elviselnie. Meg se rezdült a kirohanásomtól. – Ha annyira boldogtalan vagy itt, akkor máshova kéne

járnod. Azt hiszem, igazad volt abban, hogy egy állami iskola megfelelőbb környezet lenne számodra. Nagy kár, hogy dr. Parish nem volt itt a beiratkozásnál. – Most már késő. Nem akarok megint mindent elölről kezdeni. Utálok itt lenni, de legalább tudom, mire számíthatok. Mi van, ha iskolát váltok, és más a tanterv? Már így is vesztettem egy évet. – Akkor hogyan segíthetnénk? A depressziód egyre súlyosabb. Ezt te magad is elismerted a beszélgetéseken. Mindenki zordan nézett. Csalódtak bennem, mintha szándékosan becsaptam volna őket. Rettentő mérges lettem. – Természetes, hogy depressziós vagyok – kiáltottam – Maga is az lenne, ha olyan nyomorult lenne az élete, mint az enyém! Már az is nagy erőfeszítésembe kerül, hogy minden reggel felkeljek. Ezt nem kellett volna mondanom. A felnőttek értő pillantásokat váltottak, mintha teljes párbeszédek hangzottak volna el. – Richard – szólalt meg Jennifer itt az ideje… – Minek van itt az ideje? – érdeklődött Johnson igazgató. Örültem, hogy megtette, mert én is szerettem volna tudni, miről beszél, de túlságosan megijedtem, nem mertem kérdezni. Apám legyőzötten nézett rám. – Ella, szívem, már egy ideje aggódunk miattad. Nem javulsz, nem alkalmazkodsz, és nem tudjuk, mit tehetnénk még érted. Talán okosabb lenne, ha elküldenénk egy olyan helyre, ahol megkapod a neked szükséges segítséget. Döbbenten néztem rá. Nem hittem volna, hogy ez az ember még további fájdalmat tud okozni, de a szavai hegyes lándzsaként fúródtak belém, olyan éles fájdalmat okoztak, hogy beletelt egy percbe, míg igazán megéreztem. – El akarsz küldeni? – Csak segíteni szeretnék. Az apámról Jenniferre néztem. Ő javasolta! Áradt belőle

a kétségbeesés. Megráztam a fejem. – Meg akartok szabadulni tőlem. Mind a ketten. Soha nem akartatok. Apám nagyot nyelt. – Beteg vagy, édesem. Segítségre van szükséged, mielőtt esetleg megint kárt tennél magadban. Nagyot sóhajtottam. Mindig ide térünk vissza. Nem engedik, hogy elfelejtsem. – Nem fogok kárt tenni magamban. És nem akarok kórházba menni. Nem fogok! Nem kényszeríthetsz. Apám arcát elöntötte a szánalom. – De kényszeríthetlek, Ella, és meg is teszem, ha szükséged van rá. – De nem akarok öngyilkos lenni! Esküszöm! – vádlón néztem dr. Parishre. – Maga tudja, hogy nem leszek öngyilkos! Mondja meg neki, hogy nem ölöm meg magam! – Tudom, hogy nem teszed – mondta a pszichiáterem, majd elismételte az apámnak is. – Nem hiszem, hogy Ellánál fennáll az öngyilkosság veszélye. – Megkönnyebbülten sóhajtottam, hálás voltam, hogy támogat, de ekkor komoly tekintettel végigmért. – Tudom, hogy nem leszel öngyilkos, de azzal egyetértek, hogy nem ártana, ha kis időre kórházba kerülnél. – Micsoda?! – Ella, a kórház nem negatív dolog. Nem is hinnéd, milyen csodákra képes az ellenőrzött körülmények között eltöltött idő. Nem kéne a segítség? Nem akarod magad jobban érezni? Legnagyobb rémületemre sírni kezdtem. – Nem akarok elmegyógyintézetbe kerülni! Nem akarom, hogy még egy okkal több legyen, amiért csúfolhatnak! Nem akarom, hogy megint kizárjanak a világból! Nem akarok még jobban lemaradni az iskolában! Kérem, ne kényszerítsenek! A szobában a hüppögésemen kívül más hang nem

hallatszott. Johnson igazgató egy doboz papír zsebkendőt nyújtott felém. Nem vártam, hogy bárki is esélyt adjon – a reményeimet már szétverték –, de ekkor megszólalt az apám: – Rendben, kicsim. Ha szerinted nem jó ötlet, elfogadom. Bízom benned. Elvettem a szemem elől a zsebkendőt, és rápislogtam. – Ko-komolyan? – Tőle vártam a legkevésbé, hogy a segítségemre siet. Apám néma bocsánatkéréssel viszonozta a pillantásomat. – Igen, komolyan. – Tekintete most dr. Parisht és Johnson igazgatót kereste. – Sok minden az én hibám. Jobban kell bíznom a lányom ítéletében. Ha rögtön az elején elfogadom, hogy állami iskolába akar járni, akkor valószínűleg most nem lennének ilyen gondjaink. – Apám most a többiekre nézett. – Van valami lehetőség arra, hogy ne kerüljön kórházba, és itt maradjon az iskolában? Mélyen beszívtam a levegőt, de a tüdőm nem engedelmeskedett, elfúlva vártam, mit döntenek a sorsomról. – Megnyugtatna, ha Ella beleegyezne, hogy kétnaponta találkozunk, és nem szorítkoznánk a heti egyszeri alkalomra. – Dr. Parish szigorúan nézett rám, majd hozzátette: – És nem akarjuk, hogy rosszabbodjon a depressziód, tehát egyelőre nem lehetsz egyedül. A hálószobádban csak alváskor tartózkodhatsz, és még akkor is nyitva kell hagynod az ajtót. Ugyanakkor meg kell próbálnod kapcsolatot építeni az emberekkel, jobban beilleszkedni apád családjába és az iskolába. Vége a magányosfarkas-létnek. Keress embereket, akikkel együtt ebédelhetsz. Barátkozz! – Beléphetsz valamelyik klubba – tette hozzá reménykedve Johnson igazgató. – A többieknek látniuk kell, hogy keresed a társaságukat. Meg fogsz lepődni, hányan vannak, akiket csak elbátortalanított ez a helyzet. Biztos találkozol kedves diákokkal is, ha te töröd meg elsőnek a

jeget. – Már ha Ana megengedi – morogta Juliette az orra alatt. Ebben kételkedtem, de ha a klub vagy szakkör megmenthet a pszichiátriai osztálytól, majdcsak kitalálok valamit. Talán van valami könyvklub, esetleg írhatok az iskolai újságba. Az nem is lenne annyira rossz. A hálószobatilalom viszont szívás. Néhány hét, és még én fogok könyörögni, hogy zárjanak be egy intézetbe. – Áll az alku, Ella? – kérdezte dr. Parish. – És ha nem sikerül? Mi lesz, ha semmi nem változik? Összerezzentem, mikor egy kéz ért az enyémhez. Felnéztem. Apám mosolygott rám. – Sikerülni fog – ígérte. – Együtt csináljuk végig. Olyan meleg volt a hangja, tele bizalommal, nem is tudtam, mit válaszoljak. Úgy néztem rá, mint egy idióta. – Tudom, hogy nem hiszel nekem, Ellamara – mondta kedvesen –, de én igazán szeretlek. Azt akarom, hogy boldog légy. Hogy jól érezd magad az otthonomban, a családdal. Sajnálom, hogy a lányom ennyire megnehezítette az életedet. Gondunk lesz rá, hogy többet ne forduljon elő, de most talán inkább velem kéne több időt töltened, mielőtt Jenniferrel és az ikrekkel foglalkozol. A lányom vagy. Szeretnélek jobban megismerni. Megint rám mosolygott, és az újratalálkozás óta most először éreztem, hogy ő az apám. Láttam, hogy aggódik, ugyanakkor büszke is ram. Nem úgy nézett rám, mint egy idegenre, akitől rettegnie kell, hanem mint aki valóban fontos neki. Kihúztam a kezem a szorításából, és egy újabb zsepit vettem elő. Mindig azt szerettem volna, hogy így nézzen rám, de most, hogy megtörtént, megrémültem. Énem egyik része kapcsolatot akart vele, ez természetes, de az összetört szívű felem még nem bírt megbízni benne. Nem tudtam, képes leszek-e valaha megbocsátani neki, hogy elhagyott. – Nem voltam ott, amikor szükséged lett volna rám –

folytatta. – De most szeretnék melletted lenni. Ha hagyod. – Rendben – krákogtam. Égett az arcom, úgyhogy gyorsan Johnson igazgatóra néztem, azután dr. Parishre vándorolt a pillantásom. – Megpróbálom, jó?

11. Aznap nem mentem vissza órákra, de Juliette és Anastasia így is előbb ért haza, mint én. Először elmentünk a rendőrségre, ahol hivatalosan ejtettem a vádat Jason ellen, utána apám elvitt az égési osztályra, hogy megnézzen a sebész. Mire hazaértünk, négy óra is elmúlt. Rémes napom volt, és iszonyúan elfáradtam. Egyenesen a szobámba mentem volna, de apám szemmel láthatóan szó szerint követni akarta a pszichiáterem utasításait, és nem kívánt szem elől téveszteni. – Szívem, emlékszel, mit mondott dr. Parish? – Feszült volt a hangja, ő is érezte, mennyire kínos a helyzet. – Csak átöltözöm, és hozom a laptopom. Nagylelkűen átsiklott a hazugság felett, lenézett a nagy nappaliba, ahol halkan szólt a tévé. – Hívjam ide Jennifert vagy a lányokat? Megráztam a fejem. – Egyedül is le tudok menni a lépcsőn. Szép lassan öltöztem át, puha, kényelmes jóganadrágot és laza, hosszú ujjú pólót vettem fel, de apám még akkor is ott várt, mikor elkészültem, és előbújtam. Ha mostantól kezdve így fog figyelni, nem kell hozzá egy hét se, és az öngyilkosjelölt kamaszok között találom magam. De legalább hasznosította magát, lehozta a laptopomat és a hátizsákomat. Az ikrek a hosszú kanapén a leckéjüket írták, közben a Hollywoodi Kulisszatitkokat nézték, Jennifer a szoba sarkában hasizom-erősítőn gyilkolta magát. Az arca kivörösödött, csöpögött róla az izzadság, sportmelltartójában és a kis nadrágocskában pontosan úgy nézett ki, mint ha egy sporteszközöket hirdető reklámújság fotózásához készült volna. A tekintete boldogan felragyogott, mikor apám belépett a szobába. – Nos? – kérdezte reménykedve. – Jó hírek?

A hangjára az ikrek is felfigyeltek. Juliette egy pillanatra rám nézett, aztán visszabújt a matekkönyvébe, de Anastasia pillantásából azonnal tudtam, hogy már alaposan megmosták a fejét. Amennyire az arckifejezéséből megítélhettem, komoly büntetést kapott. – A jó hír, hogy a repedés nem súlyos – mondta apa. – A rossz, hogy a könyöke belső felületén újabb műtétre lesz szükség. Azt mondták, elég, ha az ünnepek után végzik el. Jennifer együtt érzőén nézett rám, de én úgy tettem, mintha nem venném észre, és leültem a szoba távolabbi sarkában álló íróasztalhoz. – Van hely a kanapén is, Ella – mondta apám, mikor elém tette a laptopot. – Itt is jó. Mikor Jennifer megköszörülte a torkát, odanéztem, de ő épp Anastasiára meredt jelentőségteljesen. Ana a szemét forgatta, tragikusan felsóhajtott, majd a válla fölött rám pillantott. – Sajnálom. Na persze! De úgy látszik, másnak sem volt elég meggyőző. – Ana! – figyelmeztette Jennifer. Újabb fancsali pillantás. Újabb sóhaj. – Igazán sajnálom, Ella. Még mindig nem elég hiteles, de az anyja nem erőltette tovább. Inkább témát váltott. – Ella, lenne kedved este elmenni a halloweeni buliba? Ana jegyével mehetnél, mert ő nem lesz ott. Nem mintha fájna, hogy Anát szobafogságra ítélték, de ez a táncos est annyira tűnt izgalmasnak, mint fél év a rehabilitációs osztályon. – Köszönöm, de nincs. Egyébként se terveztem. Nem különösebben rajongok a táncért. – Ami nem egészen igaz, imádtam táncolni. Csak miután már nem vagyok képes rá, valahogy elment tőle a kedvem. – Ne aggódj! – makacskodott Jennifer. – Van idő keresni

valamilyen jelmezt, és Juliette biztos szívesen elvisz. Hát ha nem ért a célzásból… – Jennifer, igazán kedves tőled, de mégis mit csinálnék ott? Senkivel nem táncolhatnék. Lábon se bírnék megmaradni sokáig. Nincs kísérőm, nincsenek barátaim, és nem szívesen rontanám el Juliette estéjét azzal, hogy egész este mellettem kell ülnie. Sajnos az én jövőmben már nincs helye a táncnak. De semmi baj. A balesetem előtt többször is voltam bálban, sőt a legutóbbin bálkirálynőnek választottak, úgyhogy nem maradtam ki semmiből. – Bálkirálynő voltál? – csodálkozott apám. Ha nem éreztem volna a hangjában bujkáló büszkeséget, biztos megsértődöm, hogy ennyire meglepődött. Ana, Juliette és Jennifer elhűlve bámultak. Idióták. Bármilyen megdöbbentő, de valamikor teljesen normális életet éltem. Voltak barátaim, eljártam szórakozni, randiztam. Voltak, akik kifejezetten kedveltek. Hivatalosan befejeztem a társalgást. Kínos csend telepedett ránk. Nem hallatszott más, csak Billy Bush duruzsolása arról, hogy múlt héten Brian Oliver és Kaylee Summers eljegyezték egymást a lány születésnapi partiján. Naná, hogy! A házi feladatokon kívül egy egész napi bepótolnivaló várt rám, de észrevettem, hogy Cinder bejelentkezett, és nem tudtam megállni, gyorsan küldtem egy üzenetet.

EllaAzIgaziHős: És a mese valósággá vált… Cinder458: Merjek kérdezni? EllaAzIgaziHős: Brian Oliver és Kaylee Summers jegyesek. A herceg ismét beleszeret a harcos hercegnőbe, csak ez rosszabb. Ratana legalább tényleg tudott harcolni. Mire jó Kaylee Summers? Cinder458: Szexre?

Felnevettem, de gyorsan elnyomtam, mert a szobában minden szem rám szegeződött.

– Valami vicces? – kíváncsiskodott apám. A messengerre néztem, és lesajnáló képet vágtam. – Inkább tragikus és nagyon tipikus. EllaAzIgaziHős: Gondolom, Brian Oliver ezért jár vele. Visszavonom, amit a benne rejlő mélységről mondtam. Valószínűleg ugyanolyan sekélyes tökfej, mint minden második pasi. Cinder458: Engem kivéve, ugye? EllaAzIgaziHős: Viccelsz? Te vagy köztük a legrosszabb. Cinder458: Au! Valakinek ma rossz kedve van.

Sóhajtottam. Igaza volt. Nem kéne haragudnom rá. Nem tehet róla, hogy védtelen Kaylee Summers tökéletes bikinimodellbájaival szemben, ahogy nyilván Brian Oliver is az. Ha lehetőségem lenne egy olyan helyes sráccal járni, mint Brian Oliver, kétlem, hogy visszautasítanám.

EllaAzIgaziHős: Bocs. Igazad van. De pokoli rossz napom volt, és most morcos vagyok. Kizártak a szobámból, kénytelen vagyok a mostohacsalád tagjai között vegetálni. Cinder458: Nem úgy érted, hogy bezártak? EllaAzIgaziHős: Nem. Ki. Pillanatnyilag nem lehetek egyedül, vagyis nem bújhatok el a szobámba a mostohabanyák elől. A „felsőbb hatalmak" összeesküdtek ellenem, és arra kényszerítenek, hogy „integrálódjak" a családba, mert különben… Cinder458: Ez pontosan mit jelent?

Néztem a képernyőn villogó kurzort. Most éreztem először, hogy szívesen elmondanám Cindernek, mi történt velem. Fogalmam sincs, miért. Nem szerettem a középpontba lenni, de az ujjam bizsergett, legszívesebben azonnal gépelni kezdtem volna a gondjaimat. Mert tényleg el voltam keseredve, és tudtam, Cinder meghallgatna. Egyszer csak írni kezdtem.

EllaAzIgaziHős: Ha nem illeszkedem be apám családjába, és nem barátkozom a suliban, akkor diliházba küldenek.

Hirtelen billentyűzeti érzelemkitörés.

Cinder458: Mi? Nevetséges! Miért tennének ilyet? EllaAzIgaziHős: Hosszú történet. Cinder458: Várok…

Fojtottan felnyögtem. Máris megbántam pillanatnyi gyengeségemet. Cinder finoman mindig rá akart venni arra, hogy beszéljek. Naná hogy ráugrott az infómorzsára. Ennyi elég is volt, hogy a neki megfelelő irányba tereljen. EllaAzIgaziHős: A suliban ma egy srác nem hagyott nyugton, és a dolog kicsit eldurvult. Cinder458: Mi történt??? MEGÖLÖM!!!! EllaAzIgaziHős: Semmi különös. Baleset. De apám és az igazgató megtudták, hogy zaklattak, és elhívták a terapeutámat. Most mindenki attól fél, hogy megint megpróbálok öngyilkos lenni, pedig semmi különös nem történt, a sulikezdet óta már megtanultam kezelni a helyzetet. Csak most ők is megtudták. Cinder458: Mi az, hogy megint megpróbálsz öngyilkos lenni???? Halkan szitkozódtam, és az arcom elé kaptam a kezem. Hogy lehettem ilyen ostoba?! Nem is hiszem, hogy ezt írtam! A világ legmagabiztosabb pasijának – aki ráadásul jóképű, népszerű, és tökéletes az élete – bevallom, hogy öngyilkosságra hajlamos lúzer vagyok, akire rászálltak a suliban. Az életben nem áll többet szoba velem. Megpróbáltam korrigálni a hibát, de valószínűleg későn.

EllaAzIgaziHős: A baleset után egy darabig nagyon pocsék volt minden. De megtanultam a leckét. Most már minden rendben, tényleg. Sokkal jobban vagyok. Csak itt mindenki

paranoiás, és túlreagálják a dolgokat. Cinder458: Tényleg? Már nincsenek ilyen gondolataid, ugye? EllaAzIgaziHős: Nincsenek!!! Cinder458: Komolyan! Tudom, hogy nem akarsz a családodról beszélni, de ígérd meg, hogy nem is gondolsz semmiféle őrültségre. Esküdj! EllaAzIgaziHős: Ígérem, Cinder. Esküszöm, hogy már nem olyan rossz. Az életem nem habos torta, de hogy akarnám befejezni, ha mindennap beszélhetek veled? Cinder458: Ez nem vicc, Ella. EllaAzIgaziHős: Nem viccelek. Tényleg te vagy a nap fénypontja. Annyira örülök, hogy beszélgethetünk. Cinder458: Akkor mi lenne, ha valóban beszélnénk? Felhívsz? 310-555-4992 Elakadt a lélegzetem. Felhívsz? Ez az egyetlen szó gyakorlatilag megszüntette a szívdobogásomat. Újra és újra elolvastam a számjegyeket. Egyszerre volt ijesztő és izgalmas. A baleset előtt sokszor fantáziáltam arról, hogy telefonon beszélgetünk, de soha nem mertem elkérni a számát, ő pedig soha nem kérte az enyémet. És most íme, itt a nagy lehetőség, meghallhatom a hangját. Megtegyem? Felhívjam?

Cinder458: Ella? EllaAzIgaziHős: Nem is tudom… Cinder458: Majdnem három éve ismerjük egymást. Szerintem nyugodtan előrébb léphetünk, a kapcsolatunk elviseli, ha telefonon beszélünk egymással.

Egy telefonhívás nem tűnik nagy lépésnek, de valójában mégis az. Van abban egyfajta intimitás, ha hallom a másik hangját. Ettől Cinder egyszeriben több lenne egy arc nélküli internetes ismerősnél.

EllaAzIgaziHős: Csak olyan más lenne. Valahogy sokkal

meghittebb.

Tudtam, hogy nem lát, az utolsó mondatnál mégis elpirultam. Cinder458: Pontosan. Ezért kellene felhívnod. Tudnom kell, hogy jól vagy, különben megőrülök. Muszáj hallanom a hangodat. Azonnal hívj fel, te nő! Kérlek!!!! Kétségbeesettnek tűnt. Muszáj hallania a hangomat? Ezt komolyan gondolja? – Ella? – Jennifer úgy megijesztett, hogy kis sikollyal ugrottam fel a székről. – jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott. Úgy belemerültem a beszélgetésbe, hogy teljesen elfeledkeztem róla, más is van a szobában. Most mind engem bámultak. Az ikrek nyilván bolondnak tartottak, apám és Jennifer pedig szemlátomást attól félt, hogy bármelyik pillanatban kirohanok a konyhába egy késért. – Semmi baj – motyogtam, és elpirultam a tekintetek kereszttüzében.

Cinder458: Ella, nem csörög a telefonom. Miért nem csörög a telefonom?

Apámra néztem, aki figyelmesen vizsgálta az arcom. Ugyanazt az őszinte aggodalmat láttam rajta, mint délelőtt, az iskolában. Megígértem neki, hogy igyekezni fogok. Megígértem, hogy megpróbálok jobban alkalmazkodni. Ha felhívom Cindert, eleget teszek az ígéretnek. Úgy döntöttem, merész leszek, megvártam, míg a családom figyelme elterelődik rólam, fogtam a telefonomat, és reszkető ujjakkal beütöttem a számot. Az első csörgésre felvette. – Halló? Meglepett, milyen mély a hangja. Ettől az egy szótól is megborzongtam. De valahogy… zavart volt. Miért zavart? Hiszen szó szerint várta a hívásomat.

– Cinder? – Úristen, de borzasztó a hangom. – Ellamara! Te vagy az? Az én szépséges, bölcs, titokzatos papnőm a Birodalomból! Végre beszélhetünk. – Atyaég, milyen szexi a hangod! A szám elé kaptam a kezem. Ezt nem akartam kimondani. De ha egyszer a hangjától a vaj is elolvad – a női szívekről nem beszélve. Mély, olvatag, elbűvölő. A srác nem beszélt, dorombolt. – Igen, mondták már – nevetett. A nevetése halk, telt, tízszer veszedelmesebb, mint a beszéde. Rettentő kínomra a család figyelme megint felém fordult. Elhűlve bámultak, ami nem csoda, ha figyelembe vesszük, mi csúszott ki a számon. Mindenki kicsit másképp lepődött meg. Apám megrémült, Jennifernek viszont mintha kellemes izgalom csillant volna a tekintetében. Juliette vigyorgott, Anastasia pontosan úgy bámult, mint mindig – alig leplezett utálattal. Elpirultam, becsuktam a laptopot. – Figyelj, Cinder, tartanád egy pillanatig? – Könyörögve néztem apámra. – Felmehetek a szobámba? Mielőtt válaszolhatott volna, Juliette közbeszólt: – Milyen név ez a Cinder? – kérdezte szigorúan. – Te jó ég, az az alak, aki mindig kommenteli a blogbejegyzéseit – sikkantotta Anastasia. – Ellának netes pasija van! Milyen undorító! Olyan hangosan beszélt, hogy biztosra vettem, Cinder minden szót hall. – Ana! – hördült fel az apám. – Miért? Tök ciki online randizni. – Felém fordulva folytatta: – Remélem, tudod, hogy a netes suttyók nem számítanak igazi fiúnak, akkor sem, ha telefonálgatsz velük. – Anastasia, elég! – dörgött apám. – Plusz egy hét házi fogság. Mars a szobádba! Azonnal! – Örömmel! – kiabált vissza a mostohabanya. – Úgyis csak azért voltam itt, mert arra kényszerítesz, hogy bébicsősz legyek egy öngyilkos nyomorék mellett.

Legszívesebben meghaltam volna, mialatt Anastasia felrobogott a lépcsőn. Cinder nyilván mindent hallott. Látni nem láthatta, de az arcom úgy égett, hogy már fájt. Most hogy beszéljek vele? Olyan ideges voltam, hogy majdnem hánytam. – Ella? – szólalt meg Cinder, mikor minden elcsitult. – Ott vagy még? – A hangja bizonytalan volt. – Üdv az életemben – sóhajtottam letaglózva. – Bocs. – Semmi gond. Dehogy nincs gond! Iszonyúan megaláztak. Kész csoda, hogy nem kezdtem el bőgni. Gondolom, azért, mert még sokkos állapotban voltam. – Figyelj, kösz a telefonszámot, de azt hiszem, ez most nem a legjobb pillanat. Apám feltápászkodott, és intett. – Ne! Ne tedd le! Kimegyünk. – Jenniferre és Juliette-re nézett. – Igaz, hölgyeim? Anastasia kirohanásánál is kínosabb volt, hogy ennyire nyilvánvalóan szerette volna, hogy beszéljek valakivel – legyen az akár egy internetes idegen. De Jennifer még rajta is túltett. – Persze! Csak beszélgess az udvarlóddal, Ella! – sikkantotta. – A konyhából is látunk. Úgyis készítenem kell a vacsorát. Miközben én majd elsüllyedtem az „udvarló" kifejezéstől, ő leugrott a tornagépről, és apám után sietett. Szemlátomást boldog volt, hogy ma előbb fejezheti be az edzést. A lépcsőről mind a ketten hátranéztek Juliette-re, aki elterült a kanapén, és szemlátomást esze ágában se volt visszavonulni. – Én voltam itt előbb – felelte a várakozó pillantásokra. – Nem létezik, hogy felmenjek, és egy levegőt szívjak Anával, amíg dühöng. Egyébként hidegen hagy Ella szerelmi élete, viszont nem maradhat egyedül. Mi van, ha leveti magát az erkélyről?

Aláztak meg már valakit ennél jobban? Juliette-re bámultam, ő pedig meglengette a fülhallgatót. – Teljes hangerőre kapcsolom a zenét – közölte. Jenniferék olyan reménykedve néztek, hogy nem volt erőm vitatkozni. Megvontam a vállam, és elindultam a karosszékhez, ahol eddig apám üldögélt. Mikor kimentek, a kanapéra pillantottam. Juliette már azt gyakorolta, amihez a legjobban értett: levegőnek nézett. A zene ütemére ringatta magát, és a tankönyvét olvasta. Nem hallhatott, de azért a biztonság kedvéért halkan beszéltem. – Cinder, ott vagy még? – Nem tudtam, hogy azonnal udvarlói címmel jár, ha telefonon beszélgetünk. Ha személyesen találkozunk, össze kell házasodnunk? Én lepődtem meg legjobban azon, hogy elnevettem magam. Juliette felvonta a szemöldökét, de egyetlen szó nélkül, azután visszatért a tankönyvéhez. – Bocs, de nem kedvelem a poligámiát, és biztosra veszem, hogy te már összekötötted az életedet az autóddal. – Vicces. Az egykedvű hanghordozástól megint kuncogni kezdtem, aztán nagyot sóhajtottam. – Atyaég, milyen jó nevetni! Tényleg pocsék napom volt. Kösz, hogy rávettél a telefonálásra. Alig bírom elhinni, hogy végre beszélgetünk. Mindig kíváncsi voltam, milyen lehet a hangod. – Én is. Egyszer a Google-on meg is néztem egy videót a bostoniak akcentusáról. Megint nevettem. – Ne már! Nem hiszem. – De, komolyan. És nem okoztál csalódást. Mondd megint, hogy „autó"! – Majom! – Azután csak beadtam a derekam: – Autó. „Ótó" lett belőle, Cinder meg nevetett. – Imádom! – közölte. – Ha már szóba került Boston… nem onnan hívsz.

Sikerült normálisan lélegeznem, nem szisszentem fel, de a gyomrom összerándult. Teljesen elfeledkeztem róla, hogy azonosítani lehet a hívásomat. Hogy magyarázzam meg a körzetszámot? – Öö… nem. Apám Los Angelesben lakik. Itt élek, amióta kiengedtek a kórházból. Arra számítottam, hogy lekiabálja a fejemet, követeli, hogy azonnal találkozzunk, de a vonal végén csend fogadott, majd kicsivel később halkan megkérdezte: – Miért nem mondtad eddig? Meglepődtem, milyen gyanakvó lett a hangja. Megbántottam azzal, hogy nem szóltam a költözésről? Remélhetőleg megmagyarázhatom anélkül, hogy be kellene vallanom, mit tett velem a baleset. – Nem is tudom. Ahhoz is össze kellett szednem minden bátorságomat, hogy e-mailt küldjék. Utána meg olyan gyorsan állt vissza minden a normális kerékvágásba kettőnk között, hogy eszembe se jutott. Tudod, te az internetes barátom voltál. Azt hiszem, féltem, hogy így vége lesz. Ahogy kiengedte a levegőt, az vészesen hasonlított egy megkönnyebbült sóhajhoz. Talán épp annyira fél a személyes találkozástól, mint én. Csalódott és egyben megkönnyebbült voltam. – Igen. Értem, mire gondolsz. A kapcsolatunkban éppen az a legjobb, hogy soha nem találkozunk. – Miért? – Azt hiszem, személyes találkozásnál nehéz az embereknek a külsőségektől elvonatkoztatni. Megjelenés, pénz, kocsi, kapcsolatok. Te viszont ezeket nem látod, csak a valódi énemet ismered. Ez jó. – Nahát, Cinder – kuncogtam. Tudtam, komolyan beszél, de éppen ettől vált mulatságossá. – Ez nagyon mélyenszántó gondolat. Lenyűgöztél. – Látod – nevetett –, most is piszkálsz. A személyes ismerőseim közül ilyet senki nem tesz. A legtöbben megjátsszák előttem magukat. Azt mondják, amit szerintük

hallani szeretnék, és azt csinálják, amit én akarok. – Akkor nem csoda, hogy ennyire egoista vagy. Talán igazad van. Nem tudom, képes lennék-e szemtől szembe a képedbe vágni, hogy makacs, követelőző, kötekedő és sekélyes alak vagy. Meg hogy filmek terén borzalmas az ízlésed. Különösen akkor nem, ha valóban olyan szívdöglesztő vagy, mint állítod. Akkor pedig ki akadályozza meg, hogy reménytelenül önző, önimádó bunkó váljon belőled? Cinder ezen megint nevetett – mélyről jövő, őszinte nevetéssel. Szinte láttam, ahogy hátraveti a fejét, a hasa belerázkódik a kacagásba. Nem mintha pocakosnak képzeltem volna, a kockahas a legkevesebb, amit kinézek belőle. A nevetőroham után nagyot, mélyet sóhajtott. – Jaj, Ellamara, te vagy az egyetlen lány, aki ilyeneket mond nekem. Lehetsz bosszantó, fontoskodó, kötözködő, akkor is téged bírlak a legjobban a világon. Összeszorult a torkom, nem kaptam levegőt. És mégis, ennél az égető érzésnél nem létezett jobb – mintha a nap felé fordítanád az arcodat, vagy síelés után egy csésze forró kakaót kortyolgatnál. Imádkoztam, hogy Cinder ne hallja, hogy sírok, de a szerencse elhagyott anyu halála óta. – Ella? – Odalett a könnyedség, a hangja megtelt aggodalommal. – Mi a baj? Miért sírsz? – Nincs baj – mondtam, de túl hangosan szipogtam ahhoz, hogy elhihesse, igazat mondok. – Csak jó tudni, hogy valaki törődik velem. Én is téged bírlak a legjobban. Te vagy a legjobb barátom. Cinder egy darabig hallgatott. Mikor újból megszólalt, nyoma se volt a magabiztos, szexi, jópofa srácnak. – Biztos? Ugye szólnál, ha baj lenne? – A hangjából sütött az aggodalom. – Volt egy barátom, aki öngyilkos lett. Ella, ha arra gondolok, hogy ugyanúgy elveszíthetlek… Olyan hirtelen hallgatott el, azt hittem, megszakadt a

vonal, de azután hallottam, ahogy a torkát köszörüli, mint aki igyekszik uralkodni az érzésein. – Van, akinek számítasz – folytatta lágyan. – Mindegy, milyen rossz a helyzet otthon vagy az iskolában, vagy bárhol, én itt leszek neked. Nekem is te vagy a legjobb barátom. Most már tudod a számomat. Mentsd el, és hívj, amikor csak jólesik – nappal, éjjel, a boszorkányok óráján… nem számít. Rendben? Kellett egy kis idő – és néhány mély levegővétel –, mire válaszolni tudtam: – Rendben. – Becsszó? – Becsszó. Amíg itt vagy nekem, rendben leszek. – Gondolatban bokán rúgtam magam, és felnevettem. – Na, ez elég nyálasan hangzott. Látod? Ezért nem akartalak felhívni. Írásban jobban meg tudom szűrni a dolgokat, és nem jár állandóan az az ostoba szám. Cinder megint nevetett. – Igen, de akkor kimaradnál azokból az édes semmiségekből, amiket a füledbe akarok susogni, most, hogy tudom, über szexinek tartod a hangomat. Elpirultam, de igyekeztem leplezni, mennyire felkavart ez a kis flörtölés. – Nem mondtam, hogy über, te öntelt hólyag. De határozottan érdemes lenne hangoskönyvekre specializálódnod, biztos megélnél belőle. – Hmm… Nem rossz ötlet. – Lassú, csábító dorombolással kérdezte: – Akarod, hogy olvassak neked, Ellamara? Az ötlet nagyon tetszett, nem is igen tudtam leplezni. – Komolyan? – Miért ne? Mielőtt hívtál, épp egy Csúcsmodellekmaratonra készültem nagy magányomban. – Hazudsz! Ma péntek van, ráadásul halloween. Nem létezik, hogy nincs programod. – Semmi fontos. Csak egy unalmas buli, amire az úgynevezett barátnőm szeretne elmenni.

– Úgynevezett barátnőd? – Aha… – Hosszan kifújta a levegőt. – Hosszú történet, de nem vagyok különösebben oda a csajért. Szívesebben maradnék itthon, és olvasnék veled. Különben se tehetem le a kagylót, amikor ilyen rossz napod volt. Miféle legjobb barát lennék akkor? Megint majdnem elbőgtem magam. Milyen kedves ajánlat. És mennyire figyelmes! Az olvasás volt kettőnk közös szenvedélye. Örökösen az olvasott könyvekről beszélgettünk. Egyszer már azt is elterveztük, hogy egy időben olvassuk ugyanazt a könyvet, de együtt még nem olvastunk. Biztos tudja, milyen sokat jelentene nekem. – Rendben, de csakis A druida herceget – közöltem. Cinder nevetett. – Itt van a kezemben.

12. Mikor hétfőn beléptem a suliba, ugyanúgy összesúgtak a hátam mögött, mint első nap. Semmi nem változott. Ahogy szoktam, leszegett fejjel bicegtem, és azért imádkoztam, hogy Jason felfüggesztése miatt ne engem hibáztassanak, mert akkor igazán elviselhetetlenné válna a helyzet. Délig semmi különleges nem történt, de amikor ebédnél leültem a szokásos helyemre az ebédlő sarkában álló kis asztal mellé, hirtelen csend lett. Csak akkor figyeltem fel rá, mikor megéreztem, hogy valaki áll mögöttem. Lassan fordultam meg, hogy legyen időm felkészülni, akármilyen kínzás következzen is. Legnagyobb meglepetésemre Juliette volt az. Mellette egy másik lány, akit a folyosón már láttam, de akivel nem jártunk közös órákra. Ibolyakék szeme volt – nyilvánvalóan színes kontaktlencsét viselt –, élénkvörös hajában platinaszőke csíkok. Ilyen öszszeállítást még nem láttam, de nagyon jól állt neki. A haját összetekerve, élénk színű tollakból készült csatokkal a feje tetejére tűzte. A cipője, táskája, körme ugyanolyan művészi volt, mint a frizurája. Igazi látványosság lehetett volna, ha nem szab határokat az iskolai egyenruha. Csinos lány, de nem az a lélegzetelállító szépség, mint Juliette. Vadsága tiszteletet követelt. Az a fajta, akit akaratlanul is jól megnézel a folyosón. Olyan, akitől a fiúk tartanak, de titokban akarják. És rám mosolygott. – Ella, ő Vivian Euling – közölte unott hangon Juliette. – Vivian, a mostohanővérem, Ella. Fogalmam se volt róla, mi ez az egész, de abban biztos voltam, hogy Juliette semmi rosszban nem töri a fejét. Vivian kezet nyújtott, én meg elfogadtam. Míg mi kezet ráztunk, Juliette megigazgatta a szájfényét, majd közölte: – A feladatot elvégeztem. – És anélkül, hogy ránk nézett volna, távozott.

Vivianre pillantottam, aki kedvesen rám mosolygott, mellém ült, és elővette a hátizsákjából az ebédjét. – Remélem, nem bánod. – Megráztam a fejem, mire újra elmosolyodott. – Azt hiszem, Juliette házasságközvetítőt játszik. – Hogy mit? Hátrafordultam, Juliette a szokásos asztalánál üldögélt, az iskola legnépszerűbb diákjai között. Nevetett, viccelődött, és rám se bagózott, ugyanúgy, mint eddig. Minden pontosan olyan volt, mint máskor, azt az egyet leszámítva, hogy Anastasia még mindig hápogott a sokktól. – Együtt táncolok Juliette-tel. Nem vagyunk barátnők, vagy ilyesmi, úgyhogy eléggé meglepett, mikor reggel megkérdezte, bemutathat-e bennünket egymásnak. – Megkérdezte? – hitetlenkedtem. Nemcsak a hangom, az arcom is elárulta mélységes meglepődésemet. Azon viszont egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Vivian elnevette magát a látványtól. – Azt mondta, szerinte sok bennünk a közös – magyarázta. – Ha figyelembe vesszük, hogy semmit nem tud rólam, és kétlem, hogy bármit tett volna azért, hogy téged megismerjen, pedig a mostohatestvére vagy… szóval az az érzésem, hogy összepárosította a két számkivetettet. Ez meglepett. Nem az, hogy Juliette szerint két kitaszított automatikusan barátságot köt, hanem az, hogy egy olyan lánynak, mint Vivian, nincsenek barátai. – Nekem nem tűnsz magányos típusnak. Magabiztos vagy, kedves, és nagyon csinos. – És két apa nevelt fel. – Na és? – értetlenkedtem. Vivian nagyot nézett. Úgy gondoltam, az a fajta, aki érti a viccet, úgyhogy elvigyorodtam. – Massachusetts volt az első állam, amelyik elismerte az azonos neműek közti házasságot, úgyhogy ne vedd sértésnek, de ez már lejárt lemez. Remélem, nem vártál

különleges bánásmódot, vagy ilyesmit. Vivian szeme felcsillant a meglepetéstől, majd szélesen elvigyorodott. – Bírlak. Először nevettem, de aztán elhalt a hangom, és gyorsan körbepillantottam. – Azt értem, hogy rám szálltak, mert ebben a városban minden a külsőségekről szól, de az ember azt hinné, hogy a te helyzeteddel kapcsolatban nyitottabbak. – Éppenséggel így is lehetne – bólogatott Vivian. – A hollywoodi magasabb körökben biztos nem lenne probléma, de egy ilyen sznob magániskolában könnyű prédának számítok. Ráadásul ösztöndíjas vagyok. A papáim egyszerű ruhatervezők. Annyit keresnek, hogy fent tudjanak tartani egy két hálószobás lakást Hollywood nyugati részén, és slussz. Kezdtem kapiskálni. – Micsoda véletlen egybeesés: engem meg anyu egyedül nevelt fel. Vivian elhúzta a száját. – Nahát! Ezek szerint nem elég, hogy mind a ketten társadalmi páriák vagyunk, ráadásul szegények is? – Pontosan – utánoztam az arckifejezését, majd sóhajtottam, és Juliette-re pillantottam. – Bár sekélyes és előítéletes gondolkodásra vall, de azért rendes tőle, hogy megpróbált segíteni. – Így igaz. – A mostohatesóim asztala felé fordult, Juliette a barátnőjével nevetgélt, Anastasia meg egy srác ölében ücsörgött, és a fiú határozottan nem Jason volt. – De mindig is Juliette volt a kevésbé szemét. Egyetértően bólogattam. – Időnként arra gondolok, hogy talán nem is lenne annyira vészes, ha a testvére nem mérgezné a lelkét, és az agyatlan anyja nem csupa hülyeséggel tömné a fejét arról, hogy mi a fontos az életben. Vivian kíváncsian pillantott rám.

– A divatos ruhák és a napi nyolcszáz kalóriás diéta – feleltem a ki nem mondott kérdésre. – Lehet, hogy Juliette megsejtett valamit – nevetett megint. – Akár rokon lelkek is lehetnénk. Feszült hangulatban telt az út hazafelé, mert Anastasia margarétaparfümtől illatozó bőre alatt fortyogott az indulat. Mikor megérkeztünk, berohant, és bevágta Juliette orra előtt az ajtót. Mire kikászálódtam a kocsiból, és bebicegtem a házba, addigra már egymás torkának estek. – …így megalázni bennünket! – visított Anastasia. – Csak igyekeztem eltakarítani utánad a szemetet. Te hoztál kínos helyzetbe minket. – Elég baj az is, hogy közünk van hozzá. Most meg a legjobb barátnők Charityvel? – És? Legyenek boldogok. Nem ártanak senkinek. – Mi az, hogy nem? És ha az ebédlőben kezdenek smárolni? Egy nyomorék leszbikus testvérei leszünk. – Bocs, de Vivian a neve, nem Charity – szóltam közbe, miközben a pultra tettem a zsákomat, majd elmentem mellettük. Juliette felsóhajtott. – Azért nevezik így, mert vele jótékonykodik az iskola. – Milyen kedves – mondtam gúnyosan. – Tudod, Ana, az, hogy a szülei melegek, még nem jelenti automatikusan, hogy ő is az. És ha az lenne, mit fáj neked? Semmi közöd hozzá. Anastasia rám meredt, szinte vérben forgott a szeme. – Hagyjál békén! – sziszegte, és kirohant. Mikor becsapódott mögötte az ajtó, Juliette úgy csóválta a fejét, mint akinek nagyon elege van a testvéréből. – Néhány hét, és lenyugszik. Megkövülten bámultam, ahogy bevonult a nappaliba, hogy nekifogjon a házi feladatának. Egyáltalán nem értettem Juliette-et. Ez alatt a pár hónap alatt, amióta velük éltem, a goromba viselkedéstől előbb eljutott odáig, hogy egyszerűen csak nem vett rólam tudomást, aztán meg pénteken megmentett. Ma délelőtt pedig a testvére haragját

is vállalta, hogy barátnőt kerítsen nekem. Igazán rendes tőle. Fogalmam sincs, miért tette – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy bár nem volt nyíltan ellenséges, egyértelmű, hogy nem kedvel. Miután hiába kutattam a hűtőben valami ehető után, kivettem a szokásos vitaminos gyümölcslevemet, és lementem a nappaliba. De most nem a sarokban megbújó íróasztalhoz ültem, hanem a kanapéra, és odakínáltam Juliettenek a gyümölcslét. – Kérsz? Összevonta a szemöldökét, de azért elfogadta. – Kösz. Csendben írtuk a leckét, a tévét megint valamelyik szórakoztató bulvárműsorra kapcsolták. Juliette egyszer csak felsóhajtott. – Egyes lányok akkora mázlisták! El tudod képzelni, hogy ez a tökély jegyezzen el? Épp akkor néztem fel a leckéből, amikor Brian Oliver – oldalán az alig felöltözött Kaylee Summersszel – belépett egy klubba. A csaj szinte teljesen ráfonódott. Újabb álmodozó sóhaj. – Szerintem ő a föld legtökéletesebb pasija. Kénytelen voltam egyetérteni Juliette-tel. Száznyolcvanhárom magas, sötét haj, csokoládébarna szem, és olyan tökéletes test, hogy az már szinte fájt. Azok közé a színészek közé tartozik, akik egyformán el tudják játszani a szépfiút vagy a szexi rosszfiút – attól függően, hogyan öltöztetik fel. Most éppen bőrből készült sportzakót viselt, az arcán halványan kiütközött a borosta… az a srác állt ott, aki miatt dacolsz a szüleiddel, felpattansz mögé a motorjára, és elhúztok a naplementébe, de előtte még valamelyik testrészedre rátetováltatod a nevét. Úgy mosolygott, mintha a világ ura lenne, ugyanakkor volt benne valami rejtett izzás is. Ki tudja, hány lány esett

már áldozatául a mosolyának? Nekem viszont leginkább az éles esze tetszett. Minden interjúban, amit láttam vagy olvastam vele, játékos, vicces és meglepően szellemes volt. Úgy ugratta a riportereket, mintha azok álltak volna a kérdések keresztüzében. A pasi a szép arc mögött komoly észbeli képességeket rejtegetett. Juliette-hez hasonló sóvárgással válaszoltam: – Szívesen szülnék neki gyerekeket, ha adna rá lehetőséget. – Azt hiszem, mostanában túl sokat beszélgettem Cinderrel. Juliette felnevetett, de azonnal elhallgatott, mikor rájött, kivel viccelődik. Kínos csend telepedett ránk. Újra a leckékbe mélyedtünk, de már nem tudtam hallgatni: – Kösz, hogy segítettél az osztályban, és hogy szóltál Viviannek. Megvonta a vállát, mintha az egész szót se érdemelne, de én nem tudtam annyiban hagyni. – Miért tetted? Kelletlenül válaszolt: – Főleg azért, mert Ana annyira undok. Először én is dühöngtem, hogy ideköltözöl, de nem annyira vészes. Kitérsz előlünk, a suliban se jársz a nyakunkra. Ő ront a helyzeten azzal, hogy az egész iskolát ellened akarja hangolni, meg rájuk ijeszt, nehogy kedvesek merjenek lenni veled. Gusztustalan. Mindannyiunknak annyival könnyebb lenne az élete, ha nem volnál magányos különc, ha lennének barátaid, ha Ana leszállna rólad. Folytatta a tanulást. Én is, de úgy tíz perccel később feltettem még egy kérdést: – Mit követtem el? Miért gyűlöltök annyira? Tudtam, Juliette nem fogja letagadni, hogy utál. Egyenes ember. Többnyire felszínes és előítéletes, vagy csak egyszerűen tudatlan, de legalább mindig azt mondja, amit gondol, és ezt becsültem benne. – Különböző okokból. Ana úgy érzi, fenyegetést jelentesz rá.

– Micsoda? – Hitetlenkedve nevettem. – Ez nevetséges. – Nem annyira. Először is te vagy apu igazi lánya. Ana attól tart, hogy a kedvence leszel. – Rövid hallgatás után folytatta: – Hazudnék, ha azt mondanám, kezdetben nem voltam emiatt én is féltékeny. Ez megdöbbentett. Juliette és Anastasia azért féltékeny, mert Rich az apám? Mintha ez számítana valamit. Ettől még őket szereti jobban. – Másodszor, tele vagy ugyan sebhelyekkel, és bicegsz is, de ettől eltekintve igazából szép vagy. Több barátunk mondta már. És nagyon viccesnek tartanak. – Ne már! Mégis miből gondolják? Senki nem tud rólam semmit. – Mikor megtudtuk, hogy blogot írsz, Ana elterjesztette a hírt a suliban, hogy bebizonyítsa, milyen kocka vagy. – Juliette elvigyorodott. – De pont ellenkezőleg sült el. Mindenkinek állatira tetszik. A barátaink fele rendszeresen olvassa. A suliban olvassák a biogomat? Erre nem tudtam mit mondani. Képtelenségnek tűnt. Juliette látta az arcomat, és megcsóválta a fejét. – Messze nem utálnak annyira, mint hiszed. Persze van, aki ocsmányul viselkedik veled, de a többség tisztel. – Tisztelnek? – Ezt nem fogja elhitetni velem. – Kínoznak, de mégse adod fel, és soha nem borulsz ki. Nem panaszkodsz, és senkit nem kevertél bajba. Ma mindenki arról beszélt, milyen rendes volt tőled, hogy nem emeltettél vádat Jason ellen. Ráadásul zárkózott vagy, és ettől titokzatosnak tűnsz. Kíváncsiak rád. Kedvelnek. Rob Loxley-nak kifejezetten tetszel. Ettől dühödött fel Ana, és ezért vette rá Jasont a szemétkedésre. Azt hitte, Rob elhívja a ma esti buliba, de a srác ehelyett azt kérdezte tőle, hogy szerinte te elmennél-e vele. Ezt nem hittem volna. Nem értettem ugyan, hogyan lehetséges, de nem találna ki ilyesmit csak azért, hogy bántson. Anastasia igen, de Juliette nem. Sok rosszat el

lehet róla mondani, de hogy hazudna, azt nem. Juliette folytatta a leckéjét, így lehetőségem maradt megemészteni a hallottakat. Egy perc múlva, úgy, hogy nem is nézett fel a könyvből, még megjegyezte: – Ha akarod, megadhatom Robnak a számodat. Nagyon rendes srác. Az én ízlésemnek kicsit csendes, de ti ketten jól kijönnétek. Nem tudtam, mihez kezdjek azzal, hogy valakinek tetszem. Nem álltam még készen egy kapcsolatra. Képtelen voltam rövid ujjú felsőben járni, azt még kevésbé viseltem volna el, hogy egy fiú látni vagy érinteni akarjon. Még kézen fogva se sétálhatnánk, mert a jó kezemmel a botomat tartom, a sebhelyeset meg, azt hiszem, senkinek nem engedném megfogni. – Nem tudom – feleltem végül. – Ezen még gondolkoznom kell. – Ahogy akarod. Több szó nem is esett köztünk, amíg Jennifer vacsorázni nem hívott, Juliette kikapcsolta a tévét, és a táskájába dobálta a könyveit. Nem akartam felbosszantani, de választ kellett kapnom még egy utolsó kérdésre, amíg még hajlandó velem szóba állni. – Juliette! Figyelj, tudom, hogy soha nem leszünk igazi testvérek, de nem szeretnék örökre az ellenségetek lenni. Azt elmondtad, miért utál Anastasia. De neked mi bajod velem? Abbahagyta a pakolást, és rám nézett. Korábbi közömbössége egy csapásra eltűnt, láttam a szemén, hogy dühös. – Nem lenne veled semmi bajom, ha nem lennél olyan undok anyuval és apuval. Jó szülők. Az egész életüket megváltoztatták, csak azért, hogy a kedvedben járjanak. Mindent megtesznek érted. Apu majdnem elvesztette az állását, olyan sok időt töltött Bostonban, amíg a kórházban feküdtél. Átalakították a szobádat. Mindent megadnak, amire szükséged lehet. Mindig csupa kedves dolgot tesznek,

mert szeretnék, ha boldog lennél. Annyira erőlködnek, hogy a kedvedre tegyenek, te meg mindent elutasítasz. A szavai úgy hatottak, mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Sok mindent el tudtam volna képzelni, csak azt nem, hogy apámat és Jennifert fogja védeni. És az a helyzet, most, hogy így elmondta, rájöttem, nemcsak harag, hanem fájdalom is volt a tekintetében. – Olyan rondán bánsz a szüleinkkel, amilyen rondán Ana bánik veled – folytatta. – Különösen apuval, pedig ő nem ezt érdemli. Jó ember. Lehet, hogy nem ő a biológiai apám, de ő az apukám. Hétéves korom óta ő nevel, és soha nem éreztette, hogy nem vagyok a lánya. Úgy szeretett, mintha a sajátja lennék. Minden összezavarodott bennem. Először is megdöbbentem. Eszembe se jutott, hogy ilyen borzalmasan viselkedem. Abban se voltam biztos, hogy Juliette-nek tényleg igaza van, lehet, hogy csak védelmezni akarja őket, és ezért túloz. De ha igaza lenne… én nem ilyen ember vagyok. Nem bánok így másokkal. Mindig kedvesnek tartottam magam. Nem tetszett, hogy olyasvalakihez hasonlítanak, mint Anastasia. Ugyanakkor dühös is voltam. Egy részem azt hajtogatta, Juliette-nek semmi köze az apámmal való kapcsolatomhoz. Nem rá tartozik. De leginkább az bántott, hogy olyan kapcsolat van kettőjük között, amilyenben nekem kellett volna lennem az apámmal, és ez a visszásság szemmel láthatóan cseppet se zavarja. – Ez nem igaz – suttogtam. – Sokkal jobban szeret, mint ha a saját lánya lennél, mert én vagyok a gyereke, és engem egyáltalán nem szeret. Tudod, hogy el se köszönt tőlem, mikor elköltözött? Egyik nap, mire hazajöttem a suliból, ő már nem volt otthon. Se egy üzenet, se egy telefon, semmi. Csak egyszerűen nem láttam többet. Azért nőttem fel apa nélkül, mert az apukám itt volt, titeket ölelt, titeket becézett, titeket takart be lefekvés után, és úgy

szeretett benneteket, mint a saját lányait. Helyettem. Ha már a visszautasításról beszélünk, mit gondolsz, milyen érzés nekem itt élni, és látni, mennyire boldogok vagytok négyesben? Tudod, mennyire fáj, amikor te vagy Anastasia apának szólítjátok? Tudni, hogy szeret benneteket – igazán és szívből? Én vagyok a lánya, de csak azért vett magához, mert muszáj volt. Nagy levegőt vettem, és pakolni kezdtem a könyveimet. Képtelen voltam tovább folytatni a beszélgetést. – Nem mondom, hogy nincs okod haragudni – mondta Juliette. – Azt kérdezted, mi a bajom veled, és én válaszoltam. Mielőtt idejöttél, boldogok voltunk. Most a szüleim sokkal többet veszekednek, Ana és én alig beszélünk, kivéve, ha ordibálunk egymással. Értem, hogy nem könnyű a helyzeted, értem, hogy ez fáj, de ez nem változtat azon a tényen, hogy mindenki életét megnyomorítod ebben a házban. Tönkreteszed a családomat. A hátamra vettem a táskámat, és miközben felálltam, bocsánatot kértem. – Elnézést – igyekeztem, hogy ne érződjön a hangomon a keserűség, mert valóban sajnáltam. – Ha tudok, igyekszem változtatni. Megfordultam, Jennifer ott állt a lépcsőn, és minket figyelt. Abból, hogy milyen vörös a szeme, biztosra vettem, hogy az egész beszélgetést végighallgatta. – Sajnálom – motyogtam, és elbicegtem mellette.

13.

Brian Amikor a Patriots újabb touchdownt csinált, úgy döntöttem, szükségem van még egy italra. Kimentem a konyhába, kipattintottam egy doboz sört, és Ellára gondoltam. Ella New Englandbe való, jobban szereti a baseballt. Úgy látszik, ha valaki Bostonban él, a vérében van, hogy büszke legyen a Red Soxra. Ha mégis nézi a futballközvetítést, most tutira jót nevet. Nagyot kortyoltam a frissítő, jéghideg italból, és gyorsan küldtem neki egy SMS-t.

Ha a Patriotsnak drukkolsz, nem ismerlek.

Szinte azonnal válaszolt.

LOL! Nyugi. Nem rajongok a fociért. De ha megtudom, hogy Dodger-szurkoló vagy, nem lehetsz többé a barátom.

Majd jött a következő üzenet:

Miért? Most kit vernek meg?

Elmosolyodtam. Ellát nem érdekli a foci, mégis hajlandó beszélgetni róla velem. Írni kezdtem a választ, de aztán rádöbbentem, hogy három év után végre megvan a telefonszáma, beszélhetek is vele. – A Packers három ponttal és egy mezőnygóllal van lemaradva – közöltem vele, mikor felvette a telefont. – Ez bomlasztja a harci szellemet. – Te a Green Bay Packersnek szurkolsz? Szóval Sajtfejű vagy? Ella nevetett, én mosolyogtam. A világ legédesebb hangja számomra a nevetése. – Soha nem történt meg, és nem is fog soha megtörténni, hogy sajt alakú szivacssapkát nyomjak a

fejembe… de egyébként igen, Green Bay-drukker vagyok. – Miért? – kérdezte. – Wisconsini vagy? Jaj, légyszi, mondd, hogy igen! Annyira édes lenne. Valld be, hogy a kaliforniai macsó szerepe csak álca, és valójában egy tehenész fia vagy. Nevettem. – Nem szívesen okozok csalódást, de tényleg Los Angelesben születtem és nevelkedtem. Viszont anyám Green Bayben él. Hozzáment egy rendkívül lelkes Packersrajongóhoz, és az évek során, mivel Los Angelesnek nincs focicsapata, lehorgonyoztam a Green Bay mellett. – Micsoda csalódás. Azért sajnálom, hogy vesztésre áll a csapatod. Küldök egy adag szerencsemojót. – Örök hálám. Mosolyogtam, kortyoltam a sörből. A nappaliból, ahol a haverjaim nézték a meccset, hangos ováció hallatszott. Reméljük, ez azt jelenti, hogy a Green Bay végre pontot szerzett, de most nem vágytam vissza a képernyő elé. Kimentem a hátsó kertbe, és becsuktam magam mögött az ajtót. Ella csendben várt, én meg hirtelenjében nem is tudtam, mit mondjak neki. Eddig nem voltak lány barátaim, mert elképzelhetetlen volt, hogy ne kelljek nekik úgy. De tartottam tőle, hogy Ella tényleg nem lát bennem többet egy barátnál. Oké, bevallotta, hogy fontos vagyok számára, állandóan cukkolt, de soha nem flörtölt, még akkor se, ha én kezdeményeztem. Meglepődtem, mikor kiderült, hogy Los Angelesbe költözött ugyan, de ezt nem mondta el, és nem hívott fel azonnal, mikor megadtam a számom. Mintha nem akart volna több lenni egy internetes barátnál. Három év alatt egyszer se kérdezett rá a valódi nevemre. Igaz, én se az övére, de csak azért nem, mert fogalmam se volt róla, hogy kezeljem a „Brian Oliver vagyok" beszélgetést, amikor majd sor kerül rá. A telefonálás valamennyire változtatott a

kapcsolatunkon, de most lövésem se volt róla, hogyan tovább. Idegesnek és kicsit ostobának éreztem magam. Annyira ismeretlen érzések voltak ezek, hogy beletelt egy kis idő, míg rájöttem, zavarban vagyok. Még sose voltam zavarban, ha egy lánnyal kellett beszélnem. – Szóval… – Idegesen megköszörültem a torkom, mert valahogy nem jött ki rendesen hang a torkomon. – Mit csinálsz? Nem zavarlak? Nem fura, vagy ilyesmi? – Nem az. Örülök neki. Bármikor hívhatsz. Még akkor is, ha csak arról akarsz panaszkodni, hogy a Packers elveszti a hétfő esti meccset. A kedves élcelődés ellazított, az idegességem elmúlt. Feleslegesen aggódtam. – Mi újság? Jobb már, mint pénteken? Túlélted a családot? – Azt hiszem. Kicsit furcsa minden, de nem rossz. Az egyik mostohahúgom továbbra is Freddy Krueger, de beszélgettem a másikkal, és nem is olyan szörnyeteg, mint amilyennek gondoltam. Nagyjából megértettük egymást, mondhatjuk, kibékültünk, legalábbis azt hiszem. De beszéljünk vidámabb dolgokról. Nevettess meg! Te vagy az egyetlen, aki erre képes. Nem igazán örültem a kérésnek. Miért nem enged közel magához? Teljesen kiborított, amit a pszichiátriáról mondott múltkor. Tudtam, hogy kegyetlenül nehéz hónapok voltak a háta mögött, és nehéz ez az új élet az apjával, de eszembe se jutott, hogy ennyire komoly a helyzet. Rettentően aggódtam Elláért. Szerettem volna többet tenni érte, nemcsak annyit, hogy megnevettetem, de ha erre van szüksége, nem hagyhatom cserben. Vadul törtem a fejem, mit találna szórakoztatónak, de nem ment könnyen, egyáltalán nem voltam nevetős kedvemben. Hiszen egyedül van, szüksége lenne valakire, aki szereti, nekem pedig együtt kell lennem azzal a sátánfajzat nővel. És akkor hirtelen megszállt az ihlet.

– Olvastad A makrancos hölgyet? – A színdarabot nem, de láttam a régi Elizabeth Taylor filmet. – A barátnőm makrancos hárpia, és nincs, aki megzabolázza. Ella nevetett. Örültem, hogy felvidítottam, de még jobban örültem volna, ha ez az egész csak vicc. – Komolyan beszélek. Szerintem nem is házsártos, hanem az ördög reinkarnációja. – Erősen emlékeztet a mostohatestvéremre. – Rosszabb. Hidd el nekem, sokkal rosszabb. – Akkor miért jártok? – Mert dögös, és jó az ágyban? Tudtam, hogy ez működni fog. Ella undorodó nyögésére visszatért az arcomra a mosoly. – Hát ez szép, Cinder. Jellemző a sekélyes lényedre. Ella ugratott, de mégse vettem teljesen viccnek a kijelentését. Valóban sekélyes, üresfejű, önző szépfiúnak tartott. Amiben részben igaza is volt, de csak azért, mert eddig csupa olyan lánnyal jöttem össze, mint Kaylee, akik nem érdemelték meg a szívemet. Féltem, hogy ez a rossz hír eltávolítja tőlem Ellát. Őt nem érdekelték a hozzám hasonló alakok. Ezért nagyon becsültem, ugyanakkor bántott is, mert valószínűleg ezért nem akart tőlem többet egyszerű barátságnál. Nem mondhattam el neki mindent, de hirtelen nagyon fontos lett, hogy megértse, több vagyok annál, mint akinek tart. – Tudod, nem a külseje csábít. Ennél sokkal bonyolultabb a dolog. Afféle nagymenő csaj. – Híresség vagy szupermodell? Vigyorogtam. – Örökösnő? – találgatott tovább. Ha tudná, mennyire igaza van. Kaylee mind a három. De ezt nem mondhattam meg Ellának. Túl sokszor szerepeltünk mostanság a médiában, és nem szerettem volna, ha

magától jön rá, ki is vagyok igazából. Nehezen nyelné le. Szemtől szembe, személyesen akartam elmondani neki. – No comment – feleltem, mire hangosan felkacagott. – Ha! – kiáltotta. – Tudtam! A Nagyon Fontos Ember és az ő barátnője! Meg kéne próbálkoznod valami rendes, csendes könyvtárossal. Akkor talán nem kéne makrancos hárpiának nevezned a barátnődet. – Tulajdonképpen nem is rossz ötlet: szoros konty, ami arra vár, hogy kibontsák, vastag keretes szemüveg, szűk szoknya, selyemblúz rengeteg gombbal, amit nekem kell letépnem… Azt hiszem, a klasszikus könyvek polcánál szeretkeznénk. Ella mintha megnémult volna a vonal másik végén, majd megszólalt: – Ööö… oké, kicsit sok az infó. Megmosolyogtatott a zavara, és mély, megnyugtató hangon, amiről tudtam, hogy úgy szereti, lassan kérdeztem: – Elpirultál, Ellamara? – Szerintem a nagyanyám is elpirulna a sírjában ettől a képtől, Cinder! Ettől a képtől? Még szélesebben vigyorogtam. Magát képzelte a könyvtáros helyébe? Egy nagy frászt barátság! Brian Oliver nem barátkozik lányokkal. Ki kellett használnom ezt a lehetőséget. – Gondolkoztál már azon, hogy könyvtáros legyél, Ellamara? Neked való, úgyis imádsz olvasni, gőgösen felháborodni. De azt is simán el tudom képzelni, hogy egy bentlakásos iskolában vonalzóval fenekeled el a rossz kisfiúkat. – Vonalzóval fenekelem el a rossz kisfiúkat? – Olyan kimérten beszélt, hogy muszáj volt nevetnem. – Reménytelen vagy, Cinder. Mi lenne, ha leszállnánk erről a nyálas pornószövegről, és visszatérnénk a bonyolultabb, „no comment" makrancoshoz? Azt meséld el, miért jársz vele, ha nem csak a szex vonz. – Ünneprontó! – duzzogtam, de aztán komoran

felsóhajtottam. Kaylee mindenkiből kiöli a jókedvet. – Rendben. Szóval ő a főnök lánya. És természetesen totál belém esett. – Ó, természetesen. – Igen, természetesen. Ne szakíts állandóan félbe, te nő! – Akkor ne kényszeríts rá. Bosszantó egy csaj! Legszívesebben megráztam volna a telefonomat. – Mindegy… Nagyon befolyásos, ezért az apám és még jó néhányon elvárják tőlem, hogy boldoggá tegyem. – Ez rettenetes! – Ellát egyszerre szórakoztatta és felháborította, amit hallott. – Hogy engedheted, hogy megszabják, kivel járj? – Bonyolult a helyzet. – Kis fintorral megittam a sör maradékát. Tudtam, hogy nevetséges vagyok, de hogyan értethetném meg vele? – Az egész életem bonyolult. Sokan vannak, akik azt hiszik, rendelkezhetnek felette. Elsősorban az apám. Nem sok mindenbe van beleszólásom. – Van, amikor kiállsz magadért? – Ha megtehetem. – És nem gondolod, hogy esetleg ez egyike lehetne azoknak az alkalmaknak? Mégiscsak neked kell eldöntened, kivel jársz. – Sajna nem. A csaj tényleg nagyon fontos személyiség. Ha szakítanék, és dührohamot kapna – márpedig egészen biztos, hogy ez történne –, akkor rengeteg embernek keserítené meg az életét. Elsősorban az enyémet. Pillanatnyilag tehetetlen vagyok. Csak abban reménykedem, hogy ha elég nagy barom vagyok, megun, és kiteszi a szűrömet. – Ez tiszta őrültség, ugye tudod, Cinder? – Tudom. – Elhessegettem a nyomasztó gondolatokat, elindultam vissza, a házba, közben a szemetesbe dobtam az üres sörösdobozt. – De lehetne rosszabb. – Elvégre csak ideiglenes megállapodás, és közben itt van Ella, aki segít megőrizni a józan eszemet, amíg vége lesz ennek az

őrületnek. – Mert legalább dögös a csaj, és a szex is jó vele? A szarkazmusa hallatán kuncogni kezdtem. – Pontosan. Bár talán nem annyira jó, mint hittem. Tudod, nem hagy nyugodni ez a könyvtáros téma. Mi lenne, ha… – Azt hiszem, most inkább leteszem a telefont – szakított félbe Ella. Nevettem, és kinyitottam a hűtőt. A dögös könyvtárosokról folytatott eszmecsere – különös tekintettel Ellára – meghozta az étvágyamat.

– Miért? – kérdeztem, miközben egy tál friss eperrel szemeztem. Azonnal az jutott eszembe, hogyan etetném meg vele Ellát, azután az is, mi mindent csinálnánk még együtt. – Nincs kedved piszkos dolgokról fantáziálni velem? Te tehetsz róla, ha ilyesmi jut az eszembe. Egyébként mi van most rajtad? – Haha! – kacagott Ella. – Ezt nem játsszuk, Cinder. Soha! – Miért nem? – Mert csak, te perverz! Hiába titkolta, tudtam, hogy izgalomba jött, és nagyon élveztem a gondolatot. Életem legjobb döntése volt, hogy megkértem, hívjon föl. – A te bajod – folytattam évődve. – Fenekestül felforgathattam volna az életed, bébi! – Mi az ördögöt csinálsz? – sikította hirtelen Kaylee, amitől úgy megijedtem, hogy leejtettem az epres tálat. Becsuktam a hűtőt, megfordultam. Kivörösödött arca azt sejtette, hogy a beszélgetésből nemcsak az utolsó mondatot hallotta. Ettől érthetetlen módon nevetni támadt kedvem. A számba haraptam, hogy ne röhögjek. – Le kell tennem – mondtam a telefonba. – Elkapott a hárpia. – A kicsoda? – visította Kaylee.

A vonal túlsó végén Ella kuncogott. – Gratulálok. Drukkolok, hogy kirúgjon. Erre már nem tudtam visszatartani a nevetést. – Kösz! Később majd hívlak. Letettem a telefont, és belenéztem Kaylee tágra nyitott, értetlen szemébe. – Gond van? – Nem vártam választ, lehajoltam, hogy összeszedjem a kiborult gyümölcsöt. Kaylee tűsarka hangosan kopogott a csempén, ahogy közeledett. Pont az orrom előtt állt meg, a jobb lábával idegesítően topogott. – Mit képzelsz? – csattant fel. – Azt, hogy nem vagyunk nyilvános helyen, Kay, úgyhogy azt teszek, amit akarok. – A szoba tele van emberekkel. Bárki meghallhatott volna. – De nem hallott. – Én viszont hallottalak. Kikotortam az utolsó epret is a hűtő alól, és felegyenesedtem. A tálcát a szemetesbe dobtam. Kaylee még mindig ott állt, várta a választ. Nem jutott más az eszembe, csak annyi: – Jó. – Annyira bosszantotta, amikor ezt válaszoltam a klubban a barátai előtt arra, hogy szeret, hogy újabban mindenre ezt feleltem. – Miért kell mindenáron megnehezítened az életünket? Felmordultam és csökönyösen bámultam. – Talán, mert zsarolással kényszerítettek, hogy eljegyezzem Hollywood Gonosz Boszorkáját. Kaylee szótlanul méregetett, aztán ingerülten fújtatott, és toppantott. – Itt az apád, magával hozta Zachary Goldberget. – Azzal kiviharzott a konyhából. Képtelenség! Utánamentem, és tényleg, odabent, a kanapé mögött, kezükben sörrel ujjongtak a Green Bay Packers touchdownján, az apám és L. A. egyik legnevesebb

filmrendezője. – Szia, apa. Mit keresel itt? Még a felbukkanásánál is szokatlanabb volt, hogy hatalmas, boldog mosollyal üdvözölt. – A nap embere! – Igyekeztem leplezni, mennyire meglepett, miközben kedélyesen átfogta a vállam. – Fiam, ismered Zachary Goldberget, ugye? Még mindig kicsit kábán kezet fogtam a bálványommal. – Személyesen nem találkoztunk, de nagy megtiszteltetés. Gyerekkorom óta figyelem a munkásságát. Egy kar fonódott a derekamra, én pedig kényszeredett mosollyal bemutattam Kayleet. Zachary a „menyasszonyom"-hoz hajolt, és arcon csókolta. Hollywoodban ez a szokásos köszönés két ellenkező nemű között. – Gratulálok a boldog párnak. A váratlan eljegyzés és az új film bemutatója közti időben a város gyakorlatilag csak rólatok beszel. Kaylee finoman megszorította a derekamat, amolyan „ugye megmondtam" módon. – Remélem, csak jót – kacarászott, mintha ő lett volna az első, aki ezzel a „hű de szellemes" megjegyzéssel állt elő. Igyekeztem fapofát vágni erre a bődületes közhelyre. Ha Kaylee fele olyan okos lenne, mint amilyen ördögi, igazi zseninek kiálthatnák ki. Zacharyben volt annyi udvariasság, hogy vele nevetett. – Csupa jót – felelte, és rám nézett. – Különösen veled kapcsolatban, Brian. Sokat hallottam az alakításodról A druida hercegben. Apád épp ma délután mutatott néhány felvételt. Igazán lenyűgöző. Igyekeztem leplezni a meglepődésemet, de forgott velem a világ. Zachary Goldberg egyike az örök kedvenc rendezőimnek. Igazi tehetség, nagyon ért a szakmához, és többször jelölték Oscarra, mint Steven Spielberget. Ritkán dicsért. – Köszönöm, uram.

– Szólíts Zacharynek, Brian! – Rendben, Zachary. Örülök, hogy eljöttél. Érezd magad otthon! Remélem, a Packersnek drukkolsz, mert a Patriotsszurkolók csak kintről nézhetik a mecset, és a rosszabbik sört kapják. Erre szívből felnevetett, és megrázta a fejét. – Szívesen maradnék, de otthon vár a feleségem. Tudod, hogy van ez. – Rám nézett, majd Kayleere, és kacsintott. – Nos, talán még nem tudjátok, de ami késik, nem múlik. Színészi képességeim legjavát nyújtottam, mikor mosolyogva válaszoltam: – Alig várom. Zachary elhitte a hazugságot. – Csak azért ugrottam be, hogy személyesen is találkozzunk. Szívesen leülnék beszélgetni veled. Nálam van A Vörös Pimpernel egy zseniális átdolgozása, és ha téged sikerül megnyernem, azt hiszem, zöld utat kaphat a film. Leesett az állam, de ezúttal nem izgatott, hogy látszik, milyen izgatott vagyok. – A Vörös Pimpernelt rendezed? Zachary felvonta a szemöldökét. – Ismered a történetet? Hogy ismerem-e? – Imádom! Olvastam a könyvet. Ölni tudnék Sir Percy szerepéért. Zachary kuncogott. – Tudtam, hogy te vagy az emberem. Ráérsz valamikor a héten? – Én… egy pillanat. Scotty! – kiáltottam a meccs előtt ülő barátaimnak. Intettem az asszisztensemnek, aki boldog volt, hogy kimentettem a nyuszilányok közül. A srác azóta pirult, hogy megérkezett, és szemlátomást nagyon megkönnyebbült, hogy szükség van rá. – Tessék. – Van időm a héten arra, hogy Mr. Goldberggel

találkozzak? – Kerítünk rá időt. – Én is jövök – ajánlkozott Kaylee. – Elhívom apámat – fordult a rendezőhöz. – Tudja, nagy rajongója Briannek. Fogadok, hogy mi hárman rá tudjuk venni, hogy aláírja a szerződést. Zachary megnyalta az ajkát, és akkorát mosolygott, amilyet felnőtt embernél még nem láttam. – Ez nagyszerű lenne, Kaylee! Abból, ahogy a férfi szeme felcsillant, arra következtettem, hogy alapvetően ez volt a jövetele célja. Hollywoodban mindig minden a hatalomról szól. Függetlenül attól, milyen jó helyzetben vagy, nem könnyű egy jelentős film forgatásához szükséges több millió dollárt összeszedni, és majdnem lehetetlen támogatót keríteni egy olyan klasszikus témájú filmhez, mint A Vörös Pimpernel. – A történetet nem ismerem – folytatta Kaylee – de izgalmasnak hangzik. – Az is. Magácska pedig remekül nézne ki egy tizennyolcadik századi kosztümben. Biztos találunk valami jó szerepet, ha érdekli a dolog. – Igazán nagylelkű ajánlat, Zachary. Köszönöm. Leplezetlen csodálattal figyeltem, ahogy ezek ketten bájolognak. Utálni utáltam Kayleet, de azt el kellett ismernem, hogy komoly hatalommal rendelkeztünk együtt: én, Hollywood legígéretesebb színészpalántája, és ő, a város legnagyobb filmstúdiójának örököse. Kaynek igaza volt. Ha tényleg akarjuk, ketten meghódíthatjuk a várost. Csak az a bibi, hogy én nem akartam. Nem, ha ennek az az ára, hogy mi ketten egy pár legyünk. Hízelgett és izgatott, hogy esetleg az istenített rendezőmmel dolgozhatok, és eljátszhatom egyik kedvenc regényhősömet, de aggasztott, hogy Kaylee-nek túlságosan megtetszik a hatalom, amiből több is jutott neki a

kelleténél, és nem enged szabadon a jelölés után. Úgy éreztem, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedek ebbe a mocsárba.

14. A négyszemközti beszélgetés Juliette-tel semmit nem változtatott kettőnk között, de végtelenül hálás voltam, amiért bemutatott Viviannek. Nem sok a közös bennünk – ő balettozott, és szenvedélyesen imádta a divatot, én mániákusan faltam a könyveket, és legalább egy éve nem jártam bevásárlóközpontban –, de olyanok voltunk, mint két testvér, akiket születésükkor elválasztottak, és most végre egymásra találtak. Másnap is együtt ebédeltünk, és meghívott magukhoz délután, hogy tanuljunk együtt. Tudva, hogy nálunk mi vár rám, örömmel fogadtam az ajánlatot. Egy kisebb lakásban éltek West Hollywoodban. Régi, zsúfolt, picit rendetlen – valójában, mint egy kreatívszövetárubolt felrobbantott belseje –, de három másodperc után sokkal inkább otthon éreztem magam, mint apám házában valaha. – Ne törődj a rumlival – mondta Vivian, mikor az ajtó mellől felemelt egy halom rózsaszín cuccot, és az egyik szék támlájára dobta. – Igyekszem elmagyarázni az apáimnak, hogy a melegek állítólag imádják a rendet, de nem hallgatnak rám. Az említett apák az étkezőben elmerültek a tengersok színpompás anyag, flitter, csipke és toll hullámaiban. Az egyikük a varrógépnél ült, a másik egy próbababa mellett állt, és egy elképesztően gyönyörű ruhára gombostűzte fel az ujjat. Mindketten felpillantottak, és vigyorogva üdvözöltek, mikor beléptünk. Olyan ragyogó volt a mosolyuk, mint az anyagok, amelyekkel dolgoztak. A próbababa mellett álló kivette a szájából a gombostűt. – Édesem, ha sablonosak szerettünk volna lenni, akkor fodrásznak állunk. – Mondja ezt egy tollboás pasas – nevetett Vivian, majd rámutatott: – Stefan Euling, vagyis apa. Apa, ő Ella. – Utána a varrógép mellett ülő férfira mutatott. – Ő pedig

Glen Euling. És szintén hallgat az apa névre. Köszöntem, és egy darabig figyeltem, hogy dolgozik Stefan. A nyaka körüli tollboa a ruha flittereihez illett. – A szegélyre lesz, igaz? – kérdeztem. – Táncruhát készít, ugye? A férfi rám mosolygott, mintha életében nem lett volna ennyire büszke semmire. – Jó szemed van hozzá. – Anyám rövid ideig egy hivatásos salsatáncossal járt. A versenytánchoz nem voltam elég kecses, de a ruhákat imádtam. – Ők tervezik a Szombat esti láz jelmezeit – magyarázta Vivian. – És ahogy látod, hazahozzák a munkájukat. – Hihetetlen! – sikkantottam. – Imádom magukat! Csak a ruhák miatt nézem azt a műsort! Ez az egyik táncos ruhája lesz? Ariának? Hozzá illene legjobban. Vivian rám villantotta a szemét. – Azt hiszem, most életre szóló barátokat szereztél. – Igen, Ariának készül – bólintott Stefan. – Igazi rajongó vagy, ugye? – Gyors, kritikus pillantással tetőtől talpig végigmért. – XS-es méret? Kicsit csodálkoztam, hogy az egyenruha dacára is jól saccolt. Az egyenruhám ugyanis nem méretre szabott, kissé bő, és ahogy beültem Vivian kocsijába, a blúzt azonnal kihúztam a szoknyából. – A dietetikusom legnagyobb sajnálatára – bólintottam. – Örökké azzal nyaggat, hogy szedjek magamra egy kicsit. Honnan tudta? Glen felnevetett. – Mindig tudja. Született tehetséggel méri fel az embereket. Ha a megrendelőink többsége nem nő lenne, beleőrülnék a féltékenységbe. – Egy kis félténység kifejezetten egészséges – ugratta Stefan. – Nehogy ellustulj. – Mielőtt Glen ellentmondhatott volna, rám mosolygott. – Van kedved felpróbálni a ruhát? Meg kell igazítanom, és te majdnem pontosan Aria mérete

vagy. Tökéletes próbababa lennél. Jóleső izgalom töltött el a gondoltra, de a következő pillanatban átvette helyét a rémület, mert elképzeltem magam a vállpántos, derékig kivágott, hát nélküli ruhában. – Esküszöm, nem szúrlak meg – sürgetett Stefan. – Nem arról van szó – nagyot nyeltem, mintha a torkomon akadt volna az egyik gombostű, amivel ígérete szerint nem fog megszúrni. – Csak, ööö… autóbalesetem volt, és… – Ella, senkit nem érdekelnek a hegeid – vágott közbe határozott, de kedves hangon Vivian, a tekintetéből pedig láttam, hogy nem mondhatok nemet. – De annyira szép ruha! Elrontom az összhatást. – Marhaság! – Glen rosszallóan nézett fel a varrógép mellől. – Angyali szépségű arcod van. A szemed egyszerűen lenyűgöző. Inkább azt mondanám, a ruha nem érdemel meg téged. Elpirultam, olyan mosolyt villantott rám. – Ella – kezdte kedvesen Vivian –, az igazi szépség belülről fakad. Ha szépnek érzed magad, akkor a külsődtől függetlenül szépnek fognak látni. – A próbababán lógó ruhára mutatott. – Ebben a holmiban mindenki gyönyörűnek érezné magát. Kérlek, próbáld fel! A kedvemért. Mert ha te nem veszed fel, engem bújtatnak bele, és nekem van ennél sokkal fontosabb dolgom is. – Milyen dolgod? – kérdeztem, és teljesen megfeledkeztem a közeledő pánikrohamomról. Felmutatott egy marék hulladék anyagot, és még valamit, ami vészesen emlékeztetett egy felékszerezett pisztolyra. A szeme évődve csillogott. – Felturbózom a botodat. Tíz perccel később egy királynőre tervezett ruhában léptem ki az öltözőfülkéből. A szoknya a padlót söpörte, de a hátam, a vállam és a jobb karom teljesen szabadon maradt. Megköszörültem a torkom, hogy felhívjam magamra a figyelmet, és visszafojtott lélegzettel, elfojtott

remegéssel vártam az ítéletet. Glen feltápászkodott az étkező-varróasztal mellől, és összefont karral megállt előttem. Stefan csatlakozott hozzá, majd lassan körözni kezdtek körülöttem, mint a gazellát becserkésző oroszlánok. – Hát igen, remekeltünk – állapította meg végül Glen, és elvigyorodott. Csettintett az ujjával, hogy forduljak meg. Engedelmeskedtem, és így szemtől szembe kerültem egy hatalmas, álló tükörrel. Levegő után kapkodtam, mikor megláttam a tükörképem. Glen összefogta és a fejem tetejére csavarta a hajamat, csak néhány tincs gyűrűzött az arcom mellett. – Mit mondtam? Egy angyal – jelentette ki. Igaza volt. Fantasztikusan néztem ki, pedig az arcom nem is volt kifestve. Hála a ruhának – meg annak, ahogy Glen és Stefan szinte áhítatosan mosolygott a tükörben látható lányra a balesetem óta most először szépnek éreztem magam. Csillogó szemmel fordultam meg, és tiszta szívből mosolyogtam Vivianre. – Imádom a papáidat! – Órák múlva majd nem így érzel, amikor a lábad sajog, pisilned kell, de nem mehetsz, mert beborítanak a gombostűk – ugratott, de a mosolya elárulta, mennyire szereti, és milyen büszke a szüleire. – Órák? – kérdeztem, mikor Stefan felsegített egy sámlira. Ő csak legyintett, mintha csupa butaságot fecsegnénk. – Csekély ár ezért a gyönyörű műalkotásért – motyogta, miközben egy marék gombostűt vett a fogai közé. A lábamhoz térdeltek. Glen felemelte a ruha alját, és szorosan kihúzta az anyagot, Stefan levette a nyakából az összefogott pávakék tollakat, és gombostűért nyúlt. Gondos mérlegelés után találta meg a felhajtáson azt a helyet, ahova feltűzte a tollat. Úgy dolgoztak, mint két sebész. Lehet, hogy valóban órákig kell itt állnom.

– Ugye nem rokonai véletlenül a fizikoterapeutámnak? Ő is egészen elképesztő módokat talál ki a kínzásomra. Mind a hárman gurguláztak a nevetéstől. Glen vidáman felnézett, és Stefanra mutatott. – A helyedben nem nevettetném meg ennyire, tudod, hazudott a gombostűkkel kapcsolatban. Erre megint mind nevettünk, de Glen intése nem bizonyult igaznak, egyetlen tűszúrást se éreztem. A két apa tovább dolgozott a ruhán, Vivian pedig a botomon. Ragasztópisztollyal erősítette fel a színes anyagokat. Olyan lett, mint egy meseszép patchwork takaró. Néhány percnyi csend és nyugalom után megszólalt Vivian: – Hetedik órában Rob Loxley mellett ültem… A név hallatán elpirultam. Erről a fiúról állította Juliette, hogy tetszem neki. Vivian azonban semmit nem vett észre. Minden figyelmével a botomra összpontosított. – Helyes srác – folytatta. – És kedves is. Bár egy kicsit hallgatag. Igenen és nemen kívül nem sokat mondott eddig, aztán láss csodát, tegnap meg ma be nem állt a szája. Most már égett az arcom. – Hmm… Fura. Vivian egy pillanatra rám nézett, aztán folytatta a vagdosást és ragasztást. – Megpróbáltam rájönni, mi történhetett az elmúlt két napban, mivel hívhattam fel magamra a figyelmét, de semmire nem jutottam. Kivéve, hogy összebarátkoztunk. Végre abbahagyta a munkát, és rám nézett. A pillantása azt üzente, mind a ketten tudjuk, miről van szó. Felesleges lett volna tagadni. – Juliette azt mondta, tetszem neki. Azt is felajánlotta, hogy megadja neki a számomat. Én meg, hogy még gondolkozom rajta. – Gondolkozol rajta? Miért? – Nem is tudom. – Ella, Rob rendes srác. Nem zavarnák a hegek vagy a bot. Pláne nem most, mert istenien néz ki.

– Nem erről van szó. Még nem vagyok rá kész. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne belemenni egy kapcsolatba. Vivian elkomolyodott. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez csak kifogás. Biztos nem arról van inkább szó, hogy félsz? – Rettegek – vallottam be. Vivian ezen kicsit elgondolkozott, majd megcsóválta a fejét. – Ki mondja, hogy járnotok kell? Lehettek csak barátok. Te mondtad, hogy az orvosod barátokat írt fel neked. – Igen. Azt hiszem. Talán. – Péntekre elhívhatnád ide filmet nézni a tánccsoportos barátaiddal – javasolta Glen. Skarlátvörösre gyűlt az arcom, mikor felfogtam, hogy keríteni akar. – Akkor apáddal kénytelenek lennénk végre kitakarítani. Vivian úgy ugrott fel, mintha röptében akarná elkapni az ötletet. – Óóó, ez szuper! – Nem volt teljesen világos, hogy annak örül-e, összehozhat Robbal, vagy annak, hogy a szülei végre kitakarítanak. – Szerinted? – fordult felém. Szerencsére nem kellett válaszolnom, bár tudtam, nem úszhatom meg, mert megcsörrent a telefonom. – Felveszem – ajánlkozott Vivian, és boldogan nyúlt a táskámért. – Hagyd csak, biztos Cinder lesz. Majd hagy üzenetet. – Cinder? Az a srác, akivel nem jársz, de olyan üzeneteket küld, mint egy első szerelemtől kotyagos, tizenkét éves kiscsaj? Nevettem. Jó hasonlat. – Többször javasoltam, hogy kérjen segítséget a telefonfüggősége miatt, de soha nem hallgat rám. – Akkor nem hagyhatjuk, hogy a hangposta fogadja, mert addig hív, amíg fel nem veszed. – Vivian! – Hiába szóltam rá, már ki is kapta a készüléket. – Nyugi. Kihangosítom. Bármikor félbeszakíthatsz. –

Felvette a telefont, és minden tőle telhetőt megtett, hogy olyan stílusban beszéljen, mint egy energikus titkárnő. – Köszönjük, hogy Ellamarát hívta. Sajnos a papnőt pillanatnyilag teljesen lefoglalja, hogy egy pár marcona, jóképű férfinak kölcsönözze a testét, ezért nem tudja hívását fogadni. Lenne olyan kedves üzenetet hagyni neki szolgálatkész titkárnőjén, azaz a legjobb barátján keresztül? Elfojtottam a nevetésemet, de Cinder azonnal kapcsolt: – A stílus remek volt, de a beszédbe sajnálatos módon két hiba csúszott be. Egy: én vagyok Ellamara legjobb barátja. Én. Nem te, akárki is vagy. Én, én, én! Vivian kérdőn nézett rám, láthatóan szórakoztatta a viharos kitörés. Én csak forgattam a szemem, de vigyorogtam, mint a tejbetök. – És mivel én vagyok Cinder, a Birodalom belevaló hercege – folytatta igazi kocka módjára –, közlöm veled, hogy jogomban áll felelősségre vonni bárkit, aki megpróbálja elrabolni tőlem. Figyelmeztetlek, az ilyen főbenjáró vétség büntetése halál, mégpedig húsevő férgek általi halál. Ezt már nem bírtam, nevetni kezdtem, de Cinder nem hallhatta, mert Vivian még nálam is hangosabban kacagott. – Húsevő férgek? A srác halálkomoly maradt: – Még szép, hogy húsevő férgek! Lassú, fájdalmas és kínos halál. Rendkívül megalázó. Nem javaslom. A helyedben maradnék a titkárnői címnél, és talán, ha méltónak találtatsz, lehetsz Ellamara második legjobb barátja. – Kis szünet után hozzátette: – Távoli második. Vivian megint nevetett. – Igazán köszönöm. Befejezted? – Korántsem. Hátravan még a két hullajelölt férfi kérdése, akik szavaid szerint kezük közé kaparintották a nőmet. Vivian szemöldöke a magasba szaladt.

– Mi a baj, Cinder? Féltékeny vagy? – Természetesen az vagyok. A hercegek nem osztozkodnak. Plusz akárkik is ők, nyilván nem elég jók Ellamarának. Nem tudtam visszafogni magam. – Honnan veszed? – kiáltottam. – Hát ott az én drága papnőm! Cinder olyan meleg hangon beszélt, hogy Vivian elkerekedett szemmel bámult rám. Minden igyekezetem ellenére elpirultam, és tudtam, hogy a telefonálás után hosszú magyarázkodás vár rám. – Honnan tudod, hogy nem elég jók hozzám? – kérdeztem újra, remélve, hogy Vivian figyelme elterelődik rólam. – Mert hozzád senki nem méltó, Ella. Minden férfi disznó. Megtiltom, hogy bármelyiküket is megajándékozd a testeddel! Kivéve Brian Olivert. Neki megengedem, hogy úriemberhez egyáltalán nem illően leteperjen. Vivian furcsán nézett rám, sőt még Glen és Stefan is csak pislogtak ezen a „briliáns" megjegyzésen. Én meg csak nevettem kínomban, és a fejemet csóváltam. – Kínos, hogy ennyire odavagy ezért a hollywoodi csodafiúért, Cinder. Komolyan kínos. – De élveznéd. Ismerd el! – Te élveznéd. – Én egész biztos – szólt közbe Vivian. – Én is – kiáltotta Glen, és Stefanra kacsintott. – Rendszeresen róla fantáziálok – tette hozzá Stefan, és erre mindannyian nevetni kezdtünk. Fura módon Cinder nem értékelte a Brian Olivernek szóló vallomásokat. – Ki volt az? – kérdezte. – Tényleg férfiak tapiznak? – Nem tapiznak – nevettem, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hát folytattam: – Nagyon gyengédek. Stefan még egyszer se bökött meg. – Ellamara!!!

Olyan őszinte volt a felháborodása, hogy hétrét görnyedtem a kacagástól. Amire Stefan és Glen is rám rivallt, hogy ne mozogjak. – Bocsánat – nyögtem ki még mindig kuncogva. – Nem húzlak tovább. Tudod, hogy te vagy az egyetlen férfi az életemben. – Helyes, így is kell. – Hát igazából ez nem teljesen igaz – szólt közbe Vivian. Felkaptam a fejem, mert hirtelen nagyon komoly lett a hangja. – Azt állítod, te vagy a legjobb barátja, ugye? – Az vagyok – helyeselt vehemensen Cinder. – Akkor segíthetnél meggyőzni Ellát, hogy randizzon egy fiúval a sulinkból. Tök kedves srác, és teljesen odavan Elláért, de ő fél, és nem ad neki esélyt. Éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból. Nem akartam hallani a választ. Belepusztulnék, ha Cinder örülne, és lelkesen bátorítana. Pedig biztos voltam benne, hogy ezt teszi. És természetesen meg is tette. Vagy majdnem, azt hiszem. – Ella… – A hangja ellágyult, mintha legszívesebben szorosan magához ölelne. – Mi okod lenne a félelemre? Nincs az a normális pasi, aki ne lenne fülig szerelmes beléd. Stefan sóhajtott, Glen a szívére tette a kezét. Vivian gyakorlatilag tócsává olvadt a széken. És én? A lehető legcikibben reagáltam: elsírtam magam. Nem hüppögtem hangosan, vagy ilyesmi, de csupa könny lett a szemem. Vivian odanyújtott egy zsebkendőt, mielőtt megszólalt volna: – Nem muszáj pont Robbal randiznia – mondta Cindernek. Tessék, az előző feszültség még fel se oldódott, maris görcsbe rándult a gyomrom, mert mielőtt még megakadályozhattam volna, a barátnőm már ki is mondta, amitől tartottam: – Pénteken mozizunk nálunk Ellával. Jöhetnél te Rob helyett. A szívem megállt egy pillanatra. Hogy nem számoltam

ezzel a veszéllyel, amikor hagytam, hogy Vivian vegye fel a telefont? Mi ütött belém, hogy megengedtem neki? Cinder soha nem javasolta, hogy személyesen találkozzunk. Soha. Még csak nem is utalt rá. Egyetlenegyszer merült fel a kérdés, mikor kiderült, hogy L. A.-be költöztem. És akkor is azt mondta, egyáltalán nem bánja, hogy sosem került rá sor. Persze én is úgy tettem, mintha nem akarnám a találkozást, de ez nem volt igaz. Hiszen szerettem. Mindennap arra gondoltam, milyen csodás lenne, ha egy szép napon megismerkednénk, és őrülten egymásba szeretnénk. Csakhogy az összetört, sebhelyekkel elcsúfított testem biztos nem kellene neki. Vagy úgy viselkedne velem, mint apám és Jennifer: mintha nemcsak a testem, hanem én magam is törött baba lennék. Belepusztulnék, ha olyan óvatosan bánna velem, mint egy porcelánbabával. Igaz, ha Vivian sem úgy járkál körülöttem, mint aki tojásokon lépeget, és Robnak is úgy tetszem, ahogy vagyok, akkor talán Cinder is elfogad. Az biztos, hogy nem hasonlítok a szupermodell barátnőire, de kedvel. Az csak számít valamit. Talán nem is butaság. Talán Vivian adja meg nekünk a szükséges lökést. Visszafojtott lélegzettel vártam Cinder válaszát. Olyan sokáig hallgatott, hogy Vivian ellenőrizte, nem szakadt-e meg a vonal. – Halló? – Nem tehetem. Szorosan behunytam a szemem, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim. Nem akar találkozni velem. Persze a lelkem mélyén tudtam. Óvatosan körbejártuk már a témát, de egyikünk se állt elő vele nyíltan. Azzal hitegettem magam, ugyanúgy izgul, mint én, és a végén majdcsak találkozunk, de ez a „nem tehetem” nagyon véglegesnek és megmásíthatatlannak hangzott. Tudtam, hogy hallja, mennyire remeg a hangom, mikor nagy nehezen

kinyögtem: – Semmi gond. – A hárpiával kell elmennem pénteken – tette még hozzá. – Az apjával vacsorázunk. Lesz ott néhány fontos ember is. Nem mondhatom le. Vivian segíteni akart, de alapvetően nem értette a helyzetet. – Akkor áttesszük szombatra, jó neked? – Én… – Cinder elhallgatott, majd idegesen kifújta a levegőt. – A francba, Ella, én… nem tehetem. Hallatszott, mennyire kínlódik, én meg hirtelen nagyon megrémültem. – Rendben, nincs semmi baj – mondtam gyorsan. Nem akartam, hogy elromoljon, ami köztünk van. – Ne aggódj! Teljesen megértem. Súlyos csend töltötte meg a szobát. Vivian és a papái mozdulni se mertek. Nem értették, mi történik, de volt annyi eszük, hogy meg se nyikkanjanak. Cinder szólalt meg elsőnek: – Olvashatunk este? – kérdezte kicsit rekedten. Furcsa volt a hangja, bizonytalanul beszélt. Eltűnt a megszokott magabiztossága. Nem tudtam rögtön igent mondani. Nagyon kiborultam, és nem akartam, hogy ezt meghallja. A szívem összetört, de akkor se mondanék le Cinderről, ha mostantól minden beszélgetésünk fájdalmat okoz is. – Persze. Megkönnyebbülten sóhajtott. – Találtam egy új könyvet, szerintem tetszene neked. Ezért hívtalak. Gondoltam, együtt elkezdhetnénk. – Jól hangzik. – Oké. Később hívsz? – Még mindig bizonytalan volt. – Semmi pénzért ki nem hagynám. Intettem Viviannek, hogy kapcsolja ki a készüléket, mert éreztem, hogy elcsuklik a hangom. – Elcsesztem – nézett rám rémülten. – Nem tudom,

mivel, de nagyon csúnyán. – Hosszú történet. Annyira remegtem, hogy Stefan felugrott, megtartott, majd lesegített a sámliról. Kijelentette, hogy aznapra eleget dolgoztam. Vivian felajánlotta, hogy hazavisz. Mindannyian látták, hogy a beszélgetés – és az egyértelmű visszautasítás – végtelenül kimerített.

15. Viviantől valamivel négy óra után értem haza, ezért meglepett, hogy a konyhából apám vidám hangját hallottam. – Ez nem vicces – jelentette ki, de közben nevetett. Válaszul Anastasia és Juliette vadul kacarásztak. Könnyed és felszabadult volt a hangulat. Először elmosolyodtam – mindenki ezt tette volna, a jókedv ragadós –, de a mosoly elhalványult, mikor rádöbbentem, amióta itt vagyok, egyiküket se hallottam még ilyennek, jól érezték magukat, ahogy egy boldog családhoz illik. Hiszen ezt szokták meg – játékosan cukkolják egymást, élvezik, hogy együtt vannak. És most azért ilyenek, mert nem vagyok ott. Juliettenek igaza volt. Tönkreteszem a családot. Dermedten álltam az ajtóban, nem tudtam bemenni a konyhába, nem akartam, hogy lássanak. Ki akarna az a bizonyos tüske lenni a köröm alatt? Miért rontanám el a hangulatot? Nem állt szándékomban tönkretenni ezt a családot. Anastasiától eltekintve nem rossz emberek. Megérdemlik a boldogságot. Ahogy rájönnek, hogy otthon vagyok, oda a játékosság. Visszatér a kínos, nehéz és sűrű légkör, amit az elkerülhetetlen sors mért ránk. Úgy döntöttem, nem megyek be. Nem tudtam hova menekülni innen, de a leckémet megírhatom a verandán, így egy kis időt még nélkülem tölthetnek. Nyilvánvalóan szükségük volt rá. Mielőtt azonban megszökhettem volna, Jennifer kijött, és meglátott. A szeme megvillant, s a szükségesnél egy pillanattal tovább tartott, mire mosolyt erőltetett az arcára. – Már eljöttél a barátnődtől? – Valami közbejött. – Minden rendben? – Igen. Habozott, de aztán nem kérdezett többet. – Elmehetek újra, ha akarod.

Jennifer arca megrándult, mikor felfogta, mit mondok. – Micsoda? – Ha gondolod, békén hagylak benneteket. A verandán is megcsinálhatom a leckét. Látszott, hogy küzd magával, de azután tagadóan megrázta a fejét. – Ne legyél nevetséges! Miért tennéd? Nagyot sóhajtott, mikor felvontam a szemöldökömet. – Sajnálom, Ella, de nem rólad van szó. Csak bánt, hogy Anastasiának ennyire nehéz. Teljesen kicserélődött, mióta itt laksz. Mintha a megértésemért könyörgött volna, pedig Ana volt az, aki gyerekesen viselkedett. Ebben a házban mindenkinek megvan a saját gondja. Anastasiának ezt éppúgy tudomásul kell vennie, ahogy mindannyiunknak. Senkinek se könnyű. Jennifer sóhajtott, és leült az ajtónál lévő padra. Meglepődtem, mikor megpaskolta maga mellett a helyet. Óvatosan leereszkedtem mellé, és vártam, hogy megszólaljon. – Tudod, az exférjem nem volt valami kedves ember. Bántotta a lányokat is, engem is. Akkor találkoztam Richcsel, amikor a bántalmazott nőknek fenntartott egyik otthonban ingyen jogi tanácsokat adott. Akkor már ott laktam a lányokkal – igazából elrejtőztem az apjuk elől. Ez meglepett. Eddig fogalmam se volt róla, hol bukkant apám Jenniferre. Abból, ahogy anyu beszélt róla, azt hittem, pincérnő volt a Hootersnél, vagy valami ilyen helyen, ahol kötelező a szexi külső. De a történet nagyon is apámra vallott. Mindig hős akart lenni, mindig meg akart védeni valakit. Elképesztően sikeres, remekül megfizetett vállalati jogász lehetett volna, de ő segíteni akart az embereken. Mielőtt állami ügyész lett, védőügyvédként praktizált. Jennifer történetét hallva végre megértettem, miért vannak együtt. Apám volt a csillogó páncélba öltözött hős lovag, Jennifer pedig az ő

bajba jutott, szépséges hölgye. Apa afféle modern Herkules, és ettől csak még jobban fájt, hogy elhagyott. Szerettem volna tudni, hogy egy ilyen hős, akinek annyira fontos, hogy másokon segítsen, hogyan válhatott az én történetem „mesebeli gonoszává". Hogy léphetett le, hogy hagyhatott magunkra anyuval? – Rich úgy toppant az életünkbe, mint egy mentőangyal – zökkentett ki Jennifer a gondolataimból. – Megmentett bennünket, és mind a hárman beleszerettünk. Különösen Anához került közel. Anastasia mindig is apu kicsi lánya volt. Azt hiszem, most attól fél, hogy elveszed tőle a papáját. – Kétlem, hogy emiatt aggódnia kéne – motyogtam, és feltápászkodtam. Nem akartam tovább hallgatni. Mintha sót szórtak volna a sebeimre. Eljátssza a hős megmentő és a legjobb apa szerepét. Csak éppen úgy döntött, hogy egy másik családnál. Nagyot kellett nyelnem, hogy magamban tartsam az érzéseimet. Jennifer is felállt, a karomra tette a kezét. – Valóban nem – felelte. – Richnek van bőven hely a szívében, mindannyian beleférünk. Csak Ana ezt még nem tudja. Bevallom, én se tudtam. – Sajnálom, hogy utálatos volt veled, Ella, és nem engedjük, hogy ez többször előforduljon. De megpróbálnál kedves lenni vele? Vagy legalább időnként szólni hozzá? Ez annyira felbosszantott, hogy kirántottam a karomat a kezéből. – Az lehet, hogy megvédem magam, amikor erre kényszerít, de soha nem vagyok vele undok. – De kedves se. – Csodálkozva bámultam, nem számítottam ilyen nyíltságra. Jennifer vonásai mélységes kétségbeesésről árulkodtak. – Tudom, nem érdemli meg, egyikőtöknek mégis okosabbnak kell lennie, és fáj, hogy ezt kell mondanom, de amennyire ismerlek, ebből a

szempontból te vagy az erősebb. – Halványan rám mosolygott, amiben volt szomorúság, büszkeség és talán egy cseppnyi irigység is. – Ebben éppen olyan vagy, mint az apád. Fogalmam se volt, erre mit kéne válaszolnom. Még azt se tudtam, mit érzek. Örülök-e, hogy apámhoz hasonlítanak, vagy hogy Jennifer bókol nekem, még akkor is, ha a bókokat cseppnyi irigységgel fűszerezte. Az egész beszélgetés összezavart, szükségem volt egy kis időre, hogy magamhoz térjek. Azt hiszem, ezt ő is észrevette, mert megpaskolta a vállamat, és elindult a családjához, de előbb még mondott valamit. – Ha készen vagy, bent leszünk a konyhában, a vacsoraterveinket beszéljük meg. A mai különleges este, ünnepelni szeretnénk. Ne maradj kint soká, ha azt akarod, hogy te is beleszólhass. Összeszorult a szívem. Ez a beszélgetés, meg ami előtte Cinderrel zajlott, nem tett fogékonnyá egy újabb családi eseményre, nem szerettem volna úgy járni, mint legutóbb. Még akkor is azon törtem a fejem, milyen kifogást találhatnék, amikor beléptem a konyhába. Ahogy számítottam rá, a lányok arca megnyúlt, a nevetést mintha késsel vágták volna el. Apám csodálkozott ugyan, de a látványom nem rontotta el a kedvét. A hangja továbbra is vidám maradt, a szeme csillogott. – Korán értél haza. – Te is. – Végre megszületett az ítélet. Úgy döntöttem, a nap fennmaradó részében ünnepelek. – Gondolom, számodra kedvezően zajlott minden. Apám kidüllesztette a mellét, és a vigyorból széles nevetés lett. – Elkaptuk a gazembert. A kedvéért elmosolyodtam. Halvány mosoly, de legalább őszinte. – Örülök.

Apám mar a balesetem előtt ezen a bizonyos ügyön dolgozott, és a munkatársaira rengeteg pluszfeladat hárult, mert ő az ideje jó részét nálam töltötte, a kórházban. Megkönnyebbültem, hogy megnyerte a pert – és nemcsak azért, mert elítéltek egy férfit, akit három lány elrablásával és meggyilkolásával vádoltak. – Úgyhogy, szívem, ezt megünnepeljük, de nem tudjuk eldönteni, hova menjünk vacsorázni. – A Providence-be – javasolta Juliette. – Ne! – nyögte Anastasia. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy valamiben egyetértettem vele. – Múltkor is szusiztunk. – Olasz étterem? – kérdezte apám. – Ne! – ellenkezett rémülten Jennifer. – A forgatás előtt szó se lehet olyan helyről, ahol kenyeret és tejszínes szószt adnak. Meg akarsz ölni?! Apám rám hunyorított, amiből megértettem, hogy csak azért javasolta, mert ez volt Jennifer gyengéje, és kicsit cukkolni akarta. – Én mexikóit szeretnék – jelentette ki Anastasia. – Soha nem eszünk mexikóit. – Csak azért, mert a környéken nincs tisztességes mexikói étterem – érvelt Juliette. – A Gloriában van – vágta rá Anastasia, mintha ezzel minden megoldódott volna. – Azt mondtam, a környéken. A Gloria Culver Cityben van. Ebben a forgalomban legalább két óra, míg oda érünk. – A mexikói jól hangzik – szólt közbe apa, és megsimogatta a hasát. Rám mosolygott, mint egy összeesküvő. – Bár egyetlen étterem se érhet fel anyád főztjéhez. Anyu említésére megfagyott bennem a vér. Apám nem vette észre, hogy szívrohamot hozott rám. Anastasiára és Juliette-re mosolygott. – Ella anyukája a világ legjobb szakácsnője volt. Ha valami hiányzott a szétválásunk után, az Lucinda zöld csilis

enchiladája. Ezzel az erővel egy henteskést is megforgathatott volna a szívemben. Valószínűleg kevésbé fájt volna, és gyorsabban gyógyul. Körülbelül akkor, amikor én fájdalmasan felszisszentem, Anastasia felnevetett: – Ez gáz! – Apu! – sziszegte Juliette. Nem értette azonnal, látszott, hogy végigpergeti magában a beszélgetést, de amikor rájött, mit mondott, minden vér kiszaladt az arcából. – Jaj, nem! Szívem, nem úgy értettem! Hat persze hogy te is hiányoztál! Ami nyilván hazugság. Nem gondolhatott rám azokban az években, hiszen még most is, amikor itt állok előtte, csak egy megkésett gondolat vagyok. Juliette-nek kellett figyelmeztetnie. Fel akartam rohanni a szobámba – a francba dr. Parish szabályaival –, de mikor megfordultam, a tekintetem találkozott Juliette-ével, és nem tudtam elmenni. Nem nézett rám csúnyán, ha érzett valamit, az inkább sajnálat lehetett, de pusztán attól, hogy ránéztem, eszembe jutott, mit mondott. Nem futamodhatok meg. Mély levegőt vettem, visszafordultam, és kényszerítettem magam, hogy megszólaljak. Azt nem mondhattam, hogy semmi nem történt, azt se, hogy jól vagyok, mert mindenki hallotta volna, hogy hazudok. Úgyhogy témát váltottam. – Akarod, hogy csináljak neked enchiladát? Akkor se lepődhettek volna meg jobban, ha a húsvéti nyúl érkezik a kéményen keresztül, kezében géppisztoly, és lead egy sorozatot a házra. Apám a füléhez kapott, mint aki rosszul hall. – Hogyan? – Nagyon szerettem főzni – magyaráztam zavartan. – Tizenkét éves voltam, mikor anyu megtanított enchiladát készíteni. Ha gondolod, szívesen elkészítem vacsorára. A család annyira meghökkent, hogy teljesen hülyének

éreztem magam. Égett az arcom, gyorsan megpróbáltam kihátrálni a kínos helyzetből. – Persze, ha inkább étterembe mennétek, az is jó. Ahogy jólesik. Valószínűleg amúgy sincs itthon semmi hozzávaló. Megyek, átöltözöm. Meghátrálásom mozgásba lendítette apámékat. – Elmegyek a boltba, és mindent megveszek, ami csak kell – tört ki Jennifer, amikor már épp leléptem volna. Egész testében remegett, mint akinek nehezére esik féken tartani az izgalmát. – Joe boltja itt van, a hegy aljában. Apámra néztem, vártam, hogy ő hozza meg a döntést. Az ajkába harapott, egy másodpercig habozott, azután halkan megkérdezte: – Tényleg szívesen elkészítenéd nekünk anyu enchiladáját? Bólintottam, majd lenéztem a jobb kezemre, és megvontam a vállam. – Valakinek be kell segítenie az előkészületekben – nem nagyon tudok szeletelni meg ilyesmi. De tudom, hogy kell elkészíteni. Apám csak egyre mosolygott, majd erőt vett magán, és közömbös képet vágott. Talán félt attól, hogy ha túl nagy feneket kerít a dolognak, még meggondolom magam. – Örülnék neki – mondta, és nagyon nagyot nyelt. – Tényleg, igazán örülnék. Húsz perccel később apámmal a konyhában álltunk, mindkettőnkön rózsaszín alapon fehér pöttyös kötény. Ő a hozzávalókat hámozta ki a zacskókból, és szépen elrendezte a pulton, mintha valami főzőműsorra készültünk volna. Az evőeszközös fiókból kivett egy evő és egy desszertes kanalat, elgondolkozva méregette őket, mikor Jennifer felemelte a telefonját. – Mosolyogjatok! Apa mellém lépett, kidüllesztette köténnyel takart mellkasát, és büszkén elvigyorodott. Én is mosolyogtam, de valószínűleg nagyon idegesen, mert kilenc év óta ez volt az

első közös képünk. Meg is lepődtem, hogy mennyire szeretnék róla egy másolatot. Ahhoz túlságosan szégyelltem magam, hogy megkérjem Jennifert, küldje el nekem, de reméltem, kérés nélkül is eszébe jut. A fényképezkedés után apám visszatért a kanalakhoz. – Honnan tudjam, melyik a teáskanál? Jenniferre néztem, ő meg elnevette magát. – Sajnos nem viccel. Kivettem apa kezéből a kanalat, és helyébe hagymát meg kést adtam. – A jó enchilada titka – magyaráztam közben – a megfelelő szósz elkészítésében rejlik. Éppen kellően legyen krémes és csípős, ezért a hozzávalókat én mérem ki, te pedig szeletelsz. Ha jól emlékszem, a cukrozott gyümölcskarikás müzlin kívül soha semmit nem készítettél. Elhelyezkedett a vágódeszka mellett, és nagyot sóhajtott. – Igaz, de el kell ismerned, hogy abban mester voltam. – És most is az. – Juliette felpattant a bárszékre, és némi kíváncsisággal vette szemügyre a terepet. Gonoszkodva apámra vigyorgott. – A bizonyítékot persze el kell dugnia anyu elől. Ő ugyanis nem enged cukrozott müzlit a házba, ezért apu a mosókonyhában, a szárító fölötti szekrény polcának mélyén halmozza fel a készletet, és csak akkor markol bele, ha anya nincs itthon. – Mi? – hápogott apám. – Nem is igaz! Honnan tudod? Juliette-tel egymásra néztünk, és nevetésben törtünk ki. Jennifer puszit nyomott a férje arcára. – Mindannyian tudjuk, szívem – mondta, és együtt kacagtunk apámon. Aztán ő is bekapcsolódott. Annyira nevetett, hogy könnyek csorogtak az arcán; talán sírt is, és nemcsak a hagyma miatt. jó hangulatban főzőcskéztünk tovább, a végén Juliette megkérdezte, miben segíthet. Megrémült attól, hogy ő főzze a csirkét, vagy süsse a tortillát, úgyhogy végül a sajtreszelést bíztam rá. Jennifer egész idő alatt a pultnál ült, de a kisujját se volt hajlandó megmozdítani – olyasmit mondott, hogy túl sok a

szakács a konyhában de igazából szemlátomást azt élvezte, hogy végre egyszer más dolgozik helyette. Közben meg olyan gyanakodva méregette a vajat, sűrű tejszínt és zsíros sajtot, hogy azon nevetnem kellett. A vacsora remekül sikerült. Az ennivaló isteni volt, a légkör kellemes, oldott, amióta ide kerültem, ilyennek még soha nem éreztem a Coleman-házat. Még Anastasia is úgy ette meg a vacsorát, hogy közben egyetlen szurkáló megjegyzéssel se boldogított. Apám az utolsó falatig mindent betömött, hátradőlt, és nagyot nyögött. – Ellamara, csodás vagy! Azt hiszem, ez még anyád főztjénél is finomabb volt. Melegség öntött el, ez volt az első őszinte bók tőle. De azért tiltakozva ráztam a fejemet. – A közelébe se jövök. Viszont abuela a halála előtt elárulta a sopaipilla titkát, és azt tényleg jobban sütöm, mint anyu. Talán karácsonyra… – Elhalt a hangom, hirtelen torkon ragadott a gyász. A szememhez emeltem a szalvétát – valódi vászonból –, és bocsánatkérés-félét motyogtam. – Mi baja? – morogta Anastasia. Juliette megpróbálta ellensúlyozni a barátságtalanul odavetett kérdést. – Mi az a sopaipilla? Apa kapva kapott a mentőövön. – Ahogy a mamája csinálta, leginkább olajban sült sütőtökös fánkra emlékeztet, amit juharsziruppal öntöznek meg. Isteni! Karácsonykor forró csokoládéval ez volt a reggeli. Ella még az ajándékoknál is izgatottabban várta. – Ez volt nálunk a szokás – suttogtam, ahogy felidéztem a rengeteg emléket. – Tavaly karácsony volt az első alkalom, hogy kimaradt. – Akkor idén kétszer annyit eszel, hogy bepótold – mondta apa. Felkaptam a fejem. Rémes, hogy megint csupa könny lett

a szemem. – Komolyan? Készítünk karácsonykor? Nem baj? – Készítünk, és nem baj. – Ezt a szokást melegen támogatom – szólt közbe Juliette. – Eddig csak azt a csokit ettük karácsonykor reggelire, amit a zokninkban találtunk. A hangulatot megmentettük, de azért mintha törékeny lett volna. Talán attól is, ahogy Anastasia mogorván meredt maga elé. Mindannyian észrevettük, és gondosan úgy tettünk, mintha nem látnánk, miközben reméltük, nem fog kitörni. Apa megpróbálta tovább folytatni a beszélgetést: – Szóval abuela tényleg elárulta a titkát? Elvigyorodtam. – A hagyományos barna cukor helyett nádcukorból készített melasz, chancaca kell hozzá. Nem könnyű beszerezni, de ezen áll vagy bukik a siker. Anyunak soha nem árultam el. Abuela megesketett rá. A kettőnk titka maradt. Anya majd felrobbant miatta. Apa nevetett, én is mosolyogtam. Annyira valószerűtlen volt, hogy itt ülök, és anyura emlékezem vele. Amikor meghalt, úgy éreztem, nem tudnék beszélni róla, mert nem volt kivel. Senki nem maradt az életemben, aki ismerte volna. De apa több mint nyolc évig a férje volt. Olyan régen történt, hogy a fejemben nem állt össze a kép, hogy ez az ember itt ugyanaz, akire gyerekkoromból emlékszem. Juliette rángatott ki a merengésből. – Abuela… Azt jelenti, nagymama, ugye? Az anyukád mamája? Bólintottam. – Bostonban lakik? Fájdalmasan sóhajtottam. – Tizennégy éves voltam, amikor meghalt. Tizenegy, amikor a nagypapám. Anyu egyke volt, így azután abuela halála után ketten maradtunk. Nem volt más családom. – De igen! – csattant fel Anastasia. – Volt apád.

Apám a poharáért nyúlt, de felborította, a bor végigömlött az abroszon. Anastasia nem vette észre, csak engem nézett merően. – Nem vagy árva, Ella. – Soha nem állítottam – motyogtam. A jókedvnek hivatalosan is lőttek. Ezt már nem lehetett helyrehozni. Csak az volt kérdéses, milyen súlyos lesz a következő ütközés. Anastasiánál soha nem lehetett tudni. – Miért nem beszéltél soha Elláról? – kérdezte Anastasia teljesen váratlanul az apámat. – Amíg a baleset után a rendőrök ide nem szóltak, nem is tudtunk a létezéséről. Ezt meg én nem tudtam. Megerősítésre várva figyeltem. Apám kerülte a tekintetemet, ezért Juliette-re néztem. Az arckifejezése minden kérdésemre választ adott. Anastasia igazat mondott. Soha nem mondta meg nekik, hogy van egy lánya. Valóban semmit nem jelentettem neki. Csak akkor vettem észre, hogy sírok, amikor már szipogni kezdtem, és minden tekintet rám szegeződött. – Én tudtam – vallotta be halkan Jennifer. – Rengeteget mesélt rólad, amikor elkezdtünk járni. – Azt is elmondta, hogy még nős? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Nem azért, mert sértegetni akartam, nem azért, hogy a képükbe vágjam, mekkorát hibáztak, hanem mert tudnom kellett. Jennifer nyilván látta rajtam az elkeseredettséget, mert behunyta a szemét, és bólintott. – Igen. – De miért nem beszéltél róla soha? – követelőzött Anastasia makacsul. – Ha olyan nagyon szeretted, ha olyan sok kedves emléked volt róla, akkor időnként csak szóba kellett volna hoznod, vagy őrizni róla egy fényképet valahol. Az apám erre nem tudott válaszolni, úgyhogy Anastasia rám zúdította a dühét: – Miért nem hívtad fel? – Ana! – könyörgött apa.

Hiába könyörgött, nem számított. Se Anastasiának, se nekem. Nem volt szükségem rá, hogy helyettem vívja meg a csatáimat. Nagyon elegem lett már Anából, abból, hogy örökké oda üt, ahol amúgy is gyógyíthatatlanul fáj a seb. Amennyire a testem engedte, kihúztam magam, kiegyenesítettem a vállam, és a szemébe néztem. – Évekig küldtem neki fényképeket, rajzokat, képeslapokat és leveleket, amikben megírtam, mennyire szeretem, mennyire hiányzik, amikben rimánkodtam, hogy látogasson meg. Ő volt az, aki nem válaszolt, nem hívott. Az első években a születésnapomra és karácsonyra még küldött üdvözlőkártyát, de azután azok is elmaradtak, úgyhogy feladtam. Ennyi visszautasítást bírtam el, utána győzött a büszkeségem. Anastasia csak bámult, de nem szúrt vissza. Apám törte meg a csendet: – Sajnálom, kicsim. Alig lehetett hallani a hangját. Úgy tettem, mintha nem is mondott volna semmit, Jenniferre néztem. – Elmehetek? Sápadt arcán könnyek gördültek le, mikor igenlően bólintott. Mielőtt bemenekültem a szobámba, még hallottam Juliette dühös kiabálását: – Most boldog vagy, Ana? Mindent tönkretettél! – Azzal felrohant az emeletre.

16. Megszegtem dr. Parish előírását, és elbújtam a szobámba. Sokszor kopogtattak az ajtómon este, de nem válaszoltam, a végére megértették, békén hagytak. Cinder viszont kitartóbb volt, mint mostohacsaládom. Hívott, nem vettem fel, újra hívott. És újra meg újra. Aztán online keresett, a számítógépem folyamatosan bippeléssel jelezte a sürgős üzeneteket, miközben a telefonom szünet nélkül csörgött.

EllaAzIgaziHős: Bocs, Cinder. Most nincs kedvem olvasni. Cinder458: Nem kell olvasnunk. Beszélgessünk! Hívsz? EllaAzIgaziHős: Nem. Ma este nem. Cinder458: A délutáni miatt?

Bámultam a képernyőt, az ujjaim válaszra készen a billentyűzet fölött, de fogalmam se volt róla, mit írjak. Pillanatnyilag nem tudtam Cinderrel foglalkozni. Ez a nap teljesen összetört. Óriási lépést tettem, megpróbáltam beilleszkedni az apám új családjába. Felajánlottam egy részemet, mire kiömlött mindaz az emléktömeg, amit éveken át igyekeztem elfojtani magamban. Egy darabig minden rendben ment. Pár pillanatra visszakaptam az apámat – azt az apát, akire a régmúltból emlékeztem. De Anastasia kérdése megint elsodorta tőlem. Akkor szakította fel a régi sebeket, amikor épp elmerültem a kellemes emlékekbe, ezért aztán a fájdalom olyan éles volt, mintha frissen sebesültem volna meg. Normális körülmények között engedtem volna, hogy Cinder felvidítson, de ma este ő se segíthetett. Délután úgy lökött el magától, ahogy éveken át apám is tette.

Cinder458: Ella? Cinder458: Bocsáss meg. Cinder458: Ella, kérlek, beszélj velem. Engedd, hogy

megmagyarázzam. EllaAzIgaziHős: Nem kell magyarázkodnod. Én kérek elnézést. Bocs, hogy Vivian nehéz helyzetbe hozott. Csak pár napja ismerem. Még nem ejtettük meg a „Cinder"beszélgetést. Nem tudta, mit tesz, amikor meghívott péntekre. Ha sejtettem volna, hogy ez a terve, félbeszakítom. Sajnálom. Cinder458: Neked nincs miért elnézést kérned. Én tehetek róla, Ella, nem te. És ez nemcsak kamu duma, ez az igazság. Tudod, milyen fontos vagy nekem, ugye? Fogalmad sincs, mennyire szerettem volna elfogadni a meghívást. Csak…

Megint csörgött a telefonom, de nem vettem fel. Nem akartam, hogy hallja, mennyire sírok.

Cinder458: Lehetne, hogy ne a neten keresztül csináljuk? EllaAzIgaziHős: Mit? Cinder458: Ezt a beszélgetést. EllaAzIgaziHős: Nem kell beszélgetnünk. Megértelek. Semmi baj.

Megint hívott, megint nem vettem fel.

Cinder458: Nem, nem értesz. Nem arról van szó, hogy nem akarok találkozni veled. Egyszerűen nem tehetem. Az életem tényleg nagyon bonyolult. Nem szeretném, ha emiatt valami bánat érne. EllaAzIgaziHős: Azért mondod, mert van egy „úgynevezett" barátnőd, akit utálsz, de nem hagyhatsz el? Cinder458: Nagyrészt azért. EllaAzIgaziHős: De Cinder, engem ez nem érdekel. Illetve dehogynem érdekel, örülnék, ha szakítanál vele, mert boldogtalanná tesz, és te jobbat érdemelsz, én meg azt szeretném, ha boldog lennél… de az nem bánt, hogy barátnőd van. Nem fáj. Nem randira hívlak. Csak jó lenne

végre találkozni a legjobb barátommal. Cinder458: Pont erről beszélek. Nekem is te vagy a legjobb barátom, és ha találkoznánk, minden megváltozna. Nem merem vállalni a kockázatot. Az életem jelenleg kész diliház, és rettenetesen nagy szükségem van rád. A barátságunkra. Ebben a pillanatban te vagy számomra a legfontosabb. A biztos pontom. Nem veszíthetlek el. EllaAzIgaziHős: Nem fogsz elveszíteni. Biztos kicsit megváltoznak köztünk a dolgok, de ettől csak még jobb barátok leszünk. Nem létezik, hogy tönkretegye a barátságunkat. Azt semmi se teheti tönkre. Cinder458: Tudom, hogy így gondolod, de nem érted a helyzetet. Olyan édes vagy, Ella. Olyan nagyon fiatal és naiv, és az én életvitelem nagyon más, mint a tied. Nem tudnál megbirkózni vele.

Kevés ennél alkalmatlanabb időpontot tudtam volna elképzelni erre a beszélgetésre. Anastasiának hála már alaposan kiborultam, és Cinder időnként rettenetesen dühítő. Elvesztettem a türelmemet, és tárcsáztam. Szinte azonnal felvette, és megkönnyebbülten köszönt: – Szia! – Ez valami vicc? Tudod, milyen arrogáns vagy, ugye? Mennyi lehetsz? Húsz? Huszonegy? Na jó, csak addig volt megkönnyebbült, míg rájött, kizárólag azért hívtam fel, hogy kiabáljak vele. – Ez nem arrogancia. Ez a valóság. Egyébként közlöm, hogy huszonkét éves vagyok. – Ó, huszonkettő? Bocsánat. Öreg és bölcs vagy. Ez a három és fél év irtó sokat számíthat, ha hozzád képest ennyire fiatalnak és naivnak tartasz. – Nem sértésnek szántam – sóhajtott fáradtan. – Nem tartalak éretlennek. A fenébe, sok szempontból érettebb vagy nalam, de más szempontból igenis naiv. Olyan lennél az én világomban, mint egy aranyhal a cápák között. Élve

falnának fel. Az olyan emberek, mint az én átkozott barátnőm, darabokra szaggatnának. Én is alig tudom féken tartani ezt a szörnyeteget, pedig mesterjátékos vagyok. – Cseszd meg, Cinder! Nem vagyok már kisbaba. Durvább dolgokon mentem át, mint azt el tudnád képzelni, és eddig mindent túléltem. Most már álltam, mezítláb sétáltam fel és alá a szobámban. Ettől megfájdultak a lábujjaim, ezért vállaltam a földrengés kockázatát, és kiléptem az erkélyemre. A korlátnak támaszkodtam, így nem nehezedett a súlyom a lábamra, közben abban reménykedtem, hogy a friss levegő és a kilátás majd megnyugtat. A vonal másik végén hosszú ideig csend honolt. Végül Cinder halkan válaszolt. – Ez egészen más, Ella. Tudom, hogy sok szörnyűségen mentél keresztül. És igazad van, fogalmam sincs, milyen lehetett. Biztos egy csomó embernél sokkal keményebb vagy, de hidd el, ha belevonnálak ebbe a mocsokba, összetörnél. Márpedig ha személyesen találkoznánk, biztos, hogy beszippantana. Ez elkerülhetetlen. – Kösz a bizalmat. Cinder megint sóhajtott. – Sajnálom. Tudom, hogy most haragszol. Azt is, hogy rettentő ostobának tűnök, de esküszöm, ha csak egyetlen módja lenne annak, hogy működjön a dolog, megpróbálnám. Az életem kész őrület, és pillanatnyilag nem tartom kézben a dolgokat. Megsérülnél, és a végén engem gyűlölnél meg érte. Kérlek, bízzál bennem! Nem maradhatna minden úgy, ahogy most van? Légyszi! Hú! Őszintén kétségbeesettnek tűnt. Képtelen lettem volna nemet mondani neki, de nem adhattam be ilyen könnyen a derekamat. – Rendben. Ahogy akarod. De most mennem kell. Letettem. Visszahívott. Kikapcsoltam a telefonomat.

Mire visszamentem a szobámba, és bemásztam az ágyba, Cinder már küldte az üzeneteket.

Cinder458: Ne csináld, Ella! Ne legyél már ilyen! Cinder458: Nem akarok szemét lenni! Cinder458: Helló??? Cinder458: Ella! Cinder458: Ne nézz levegőnek, te nő!!!

Ki kellett volna lépnem, eltennem a gépet, ehelyett válaszoltam.

EllaAzIgaziHős: Bocs, de pillanatnyilag állatira dühös vagyok rád. Cinder458: Tudom, sajnálom. Megértem, hogy időre van szükséged. Csak ne haragudj örökké, jó? Nagyon hiányzol. Szükségem van rád, Ellamara. Szükségem van erre a barátságra.

Elolvastam az üzenetet, és az arcomra szorítottam a párnát, abba üvöltöttem.

EllaAzIgaziHős: Áhh! Utálom, hogy ezt csinálod! Cinder458: Mit? EllaAzIgaziHős: Akkor is eléred, hogy szeretlek, amikor ennyire utállak!!!!! Cinder458: Én is szeretlek, Ella. A világon a legeslegjobban. Sajnálom, hogy haragszol rám. EllaAzIgaziHős: Biztos elmúlik. Idővel. Cinder458: Tudom. Ezért nem aggódom. Hisztizz, ahogy egy rendes lányhoz illik, aztán hívj, ha újra szeretsz! EllaAzIgaziHős: Gyűlöllek. Cinder458: Dehogy gyűlölsz. Jó éjt, Ella. EllaAzIgaziHős: Jó éjt, Cinder.

Elkeserített ugyan, hogy Cinder nem akar velem találkozni, de a beszélgetés után mégis megkönnyebbültem.

Először is, nem kell aggódnom a „mi lesz, ha” miatt. Jó volt tudni, hogy mire gondolt, miért nem akart velem találkozni. Az érvelése ugyan ostobaság, de legalább nem engem utasított el. Vagyis nem igazán. Nem akart elveszíteni. Ami, ha jobban belegondolunk, igazán kedves. Én is pontosan ugyanezért rettegtem a személyes találkozástól. Én lennék a legnagyobb képmutató, ha nem érteném meg, miért habozik. A Cinderrel való beszélgetés után már cseppet sem reménykedtem abban, hogy egyszer majd boldogan élünk, míg meg nem halunk. Előtte örökösen azt hajtogattam, hogy mi ketten csak barátok lehetünk. Valahányszor beszéltünk, emlékeztettem magam, hogy jár valakivel. De természetesen, mint minden lány, titokban én is azt reméltem, hogy belém szerelmes, és visszafojtott lélegzettel vártam, mikor fogja végre bevallani. Most viszont már nem kell tovább várakoznom, és elkezdhetem kiirtani magamból ezt az érzést. Legalábbis ezt magyaráztam be magamnak, amikor másnap iskola után végre találkoztam Rob Loxleyval.

Vivian hazajött velem, mert még soha nem volt olyan barátja, aki fent lakott a hegyen, és látni szerette volna a házat. Fintorgott, mikor megmutattam neki a távirányítós redőnyt. – Nevetséges, igaz? Viszont a kilátás gyönyörű. – Húúú! – rikoltotta, mikor kilépett az erkélyre, és körbeforgott. – Ez igazi? Nevettem rajta, de kicsit se hibáztattam. A szobámhoz tartozó erkély nagy volt, és egészen az óceánig el lehetett látni róla. Nem volt akkora, mint a nappalihoz tartozó veranda, ahol grillező és meleg vizes medence tapadt a szikla oldalához, de volt elég hely egy kerti asztalnak, körülötte négy székkel, és egy függőágynak. – Isteni! Én az egész életemet itt tölteném. – Nem sokat jövök ki – ismertem be nevetve. – Amilyen

a szerencsém, pont akkor jönne egy földrengés, lezuhannék a sziklákra… és túlélném. Vivian csúnyán nézett rám, mikor az asztalra dobta a táskáját. – Botrány! A nap felé fordította az arcát, és mélyen beszívta a levegőt. Megmosolyogtatott a látvány. Ha volt valami, amit szerettem Dél-Kaliforniában, akkor az az időjárás. Lehetett november, akkor is húsz fokot mértek odakint. Fura lesz a karácsony hó nélkül, de biztos, hogy gyorsan és könnyen megszokom. – Vonszold ide magad, Ella! Leültem vele szembe, de az ajtót nyitva hagytam, hogy a rengés legkisebb jelére legyen hol bemenekülnöm. Épp nekikezdtünk a leckének, mikor Juliette beviharzott a szobámba, onnan kirobogott az erkélyre, és a függőágyba vetette magát. – Mizujs? – vakkantotta, és a nyitott hálószobaajtón keresztül jelentőségteljesen a ház belseje felé pislogott. Követtük a pillantását. Látni semmit nem láttunk, de hallottuk, hogy a konyhában nevetgélnek. Az ikrek haverjai, ahogy szokták, hazakísérték őket. Anastasia éles hangja tisztán hallatszott. A szavakat nem értettem, de a hanghordozásából ítélve rettentő dühös volt. – Bele akarsz keverni minket egy véres testvérharcba, aminek tutira az lesz a vége, hogy elevenen felfalnak bennünket? – érdeklődött Vivian. Juliette dühösen pufogott. – Nem érdekel! Nem vagyok hajlandó együtt lógni vele, amíg ilyen hülye. Rám dühös, amiért letolták a tegnapi vacsora miatt. Mintha én tehetnék róla. – Hát – mondtam, és visszatértem a leckémhez – mi szívesen látunk, amíg nem kell meghallgatnunk a dráma részleteit. – Juliette csodálkozva nézett, nekem meg sikerült rámosolyognom. – Viviannel épp arról beszéltünk, hogy pénteken tartunk náluk egy Brian Oliver-maratont. Az új vígjáték a múlt héten jött ki DVD-n, és az Sz mint szűz

beszerezhető a Netflixen. Még nem láttam, de állítólag vicces. – Benne vagyok – egyezett bele habozás nélkül Juliette, épp akkor, amikor a legújabb fiúja, Dylan Traxler megjelent az erkélyemen. Dylan rettentő jóképű, nagyon népszerű, de a szeme se rebbent attól, hogy kikkel találja együtt a barátnőjét. Látta, hogy van még hely mellette a függőágyon, és rálandolt, mint légy a légyfogóra. – Miben vagy benne? – érdeklődött, miközben átkarolta, és kényelmesen hanyatt dőlt. – Moziest Viviannél péntek este – felelte Juliette, majd engedélykérően Vivianre nézett. – Vagy ez csak csajoknak fenntartott este lesz? – Nem, jöhetnek fiúk is – mondta Vivian, aki nagyon ügyesen leplezte a meglepődését. – De nem sokan. Kicsi a lakás. – Csúcs! – bólintott Dylan. Amit úgy értelmeztem, hogy ő is benne van. Titokban egymásra néztünk Viviannel, de egyébként úgy viselkedtünk, mintha mindennapos dolog lenne, hogy népszerű emberekkel bulit szervezünk. Mielőtt még kigondolhattuk volna, hogy most mit mondjunk, Dylan barátja, Luke bukkant fel a szobámban. – Kiakadtál, mi, füles – kérdezte, és kijött hozzánk az erkélyre. – A magam részéről reménykedtem benne, hogy a Coleman ikrek megtépik egymást, de azzal is beérem, ha a bujkáló mostohatestvér tüntet ki a figyelmével. Kihúzott egy széket a jobb oldalamon, és lovagló ülésben rátelepedett. Rám vigyorgott, mélyen meghajolt. – Csá, Ella! Azt pletykálják, hogy titokban tök klassz csaj vagy. Akkor miért játszod a magányos farkast? Úgy döntöttem, elfelejtem, hogy Luke az elején sokat csúfolt, mert bicegek. – Hát tudod, elég macerás, ha az embernek rajongói klubja van, úgyhogy…



Luke nevetett, azutan észrevett valakit a hátam mögött, a szobámban, és integetett. – Hahó, Rob! Ma itt kint van a buli, tesó. Még volt időm összenézni Viviannel, akit épp annyira meghökkentett, hogy kik rabolják el a tanulási időnket, aztán felbukkant Rob Loxley, egyik keze a zsebében, a másikban egy doboz energiaital. Nem igazán tudtam, hova tegyem őt. Nem volt olyan észvesztően jóképű, mint azok a srácok, akikkel Anastasia és Juliette randizni szoktak, de jól nézett ki. Kicsit alacsony fiú létére, csak pár centivel magasabb nálam. Viszont többet úgyse hordhatok magas sarkút, úgyhogy a magassága nem jelenthet gondot. Rövidre nyírt haja barna, a szeme zöld, a bőre szép. Még az egyenruháját viselte, de meglazította a nyakkendőjét, és kihúzta a nadrágjából az ingét, jól nézett ki. Laza volt, és úgy viselkedett, mintha ő találta volna ki ezt a viseletet. Mondták róla, hogy csöndes és kedves, de a viselkedése arra utalt, hogy ez a két tulajdonság nem jár együtt szégyenlősséggel. Talán azért, mert az orra kicsit görbe, mintha valamikor betörte volna, a karján pedig kidagadtak az erek. Nem volt magas, de biztosan tudtam, hogy az izmai dagadnak az inge alatt. Azt hiszem, a markáns szóval lehetett a legpontosabban jellemezni. Olyan magabiztosság lengte körül, amit nem lehet megjátszani, jól érezte magát a bőrében. Csöndes és kedves, ugyanakkor félelmetes. Rob mellém ült, majd kortyolni kezdte az energiaitalt. Tekintete az erkély korlátján túl a várost pásztázta. Szemlátomást élvezte a kilátást. Nem beszélt, ettől zavarba jöttem. Fogalmam se volt, mit tegyek, vagy mondjak. Mikor segítségkérően Vivianre pillantottam, Luke felnevetett. – Rob barátom nem a szavak embere, de a srác komolyan király. Szupersztár focista. Az iskolai csapat kapitánya, és csomó főiskola szeretné megkaparintani. Rob a szemét forgatta erre a sok tömjénezésre, de a

szája széle megrándult, ahogy visszafojtotta a mosolyát. Szerény, de nem bánja, ha figyelnek rá. Ez tetszett. – Szóval mi a helyzet veled, Ella? – folytatta Luke, miután sem én, sem a haverja nem szóltunk egy szót se. – Jársz valakivel? Jules szerint van valami pasid. Nem tudom biztosan, mert lefoglalt, hogy zavaromban elpirultam, de mintha Rob bokán rúgta volna Luke-ot az asztal alatt. – Nincs semmiféle pasi. – Nehéz eldönteni, a kérdés vagy a válasz hozott-e nagyobb zavarba, vagy az, hogy lángolt az arcom, és ezt mindenki láthatta. – Na és Cinder? – kérdezte váratlanul Juliette. Nem gondoltam, hogy odafigyel a beszélgetésünkre, de most engem nézett, ahogy a többiek is. Nagyon szépen köszönöm, Juliette. Ha Ana nyögött volna be valami hasonlót, tudnám, hogy azért hozza fel a témát, mert kínozni akar, de Juliette őszintén nem értette a helyzetet. – Cinder csak a barátom – motyogtam. – Személyesen soha nem találkoztunk. A blogom miatt ismer. Vivian rendes barátnőhöz illően megpróbálta elterelni rólam a figyelmet. – Péntek este mozizunk nálam, Luke. – Hálásan nyugtáztam együtt érző mosolyát. Rám kacsintott, aztán Lukehoz fordult. – Semmi különös, csak pár ember, rágcsa és a legújabb Brian Oliver-film. De ha van kedvetek Robbal eljönni… Most rajtam volt a sor, hogy az asztal alatt bokán rúgjam. Hálás pillantás helyett szúrósan bámultam, mire megint rám hunyorított. Megkockáztattam egy pillantást Robra, de tartottam tőle, ő is észrevette a kacsintást, és még azt hiszi, én kértem meg Viviant, hogy szóljon. Találkozott a tekintetünk, és fanyar mosolyt küldött felém. – Csak én érzem, vagy tényleg össze akarnak bennünket hozni? Nem voltam benne biztos, vajon Rob intézte-e így, vagy csak a barátai járnak közben az érdekében, de

mindenképpen válaszra várt. – Nagyon úgy tűnik – motyogtam, és az arcom a vörös eddig ismeretlen árnyalatát vette fel. Le nem vette rólam a szemét, miközben megint kortyolt az italából. Némi csend után megszólalt: – Én benne vagyok. Erre megint nem tudtam mit felelni. Hacsak nem válasz az, hogy a szemem a kétszeresére kerekedett. – Szóval jöhetek a bulitokra pénteken? Még jobban elpirultam. – Nem buli. Csak néhányon összejövünk filmet nézni. – Az ilyen bulikat szeretem a legjobban. Nem hagyott kibúvót. Mélyet lélegeztem, próbáltam összeszedni magam. Igyekeztem nyugodtnak látszani, noha egy cseppet se voltam az. Megvontam a vállam. – Akkor talán el kéne jönnöd. Elmosolyodott, ettől felragyogott az arca, én meg rájöttem, hogy sokkal helyesebb, mint gondoltam. – Oké, ezt megbeszéltük.

17. Nem vártam, hogy Juliette és a népszerű fiúkból álló rajongótábora egy csapásra a legjobb barátaim lesznek – és nem is lettek azok de Dylan és Luke bólintottak és köszöntek, ha elmentek mellettem a folyosón, sőt Rob az egyik közös óránkon mellém ült, és időnként Viviannel meg velem ebédelt a menzán. Alapvetően továbbra is számkivetett voltam, de az általános ellenségeskedés elmúlt, csak Anastasia és leghűségesebb barátai tartottak ki rendületlenül. Így valamivel könnyebb lett az iskolai életem. Sajnos odahaza viszont nőtt a feszültség. Anastasia gyűlölte, hogy Juliettetel barátságosabbak lettünk egymással. És minél jobban pukkadozott, a testvére annál inkább kerülte a társaságát, s egyszer csak már Ana volt az, aki elbújt a szobájába, nem én. Jó volt, hogy beszélgethettem Viviannel, Juliette-tel, sőt még Robbal is, de hiányzott Cinder. Péntek estig nem kerestük egymást. Csak három nap telt el a veszekedés óta, de nekem éveknek tűnt. Magam sem értettem, miért nem keresem. Gondolom, főleg makacsságból. Azt akartam, elsőnek ő törje meg a jeget. Hiába mondta, mennyire fontos vagyok neki, azért fájt, hogy nem szeretne személyesen találkozni velem. Világos, hogy túl kell lépnem rajta, ezért igyekeztem megfeledkezni róla, és minél jobban érezni magam Vivianéknél. A mozis estének nagy sikere volt, mindenki jól szórakozott. Kitartottunk a tervünk mellett, és kikölcsönöztük Brian Oliver filmjét. Tinivígjáték, úgyhogy a srácok is nagyon élvezték. Rengeteget nevettünk, és rengeteg pattogatott kukoricát hajigáltunk egymásra. Minden tökéletes volt, kivéve, hogy Rob nem igazán vonzott. Alapvetően kedves srác. Helyes, érdekes, okos, és látszott, hogy tetszem neki, de nem illett hozzám. Kedveltem, örültem volna, ha a barátom, de nem remegett

meg a gyomrom, ha ránéztem. A film alatt végig mellettem ült, a keze lazán a combján hevert, mintha arra várt volna, hogy megfogjam, vagy bármilyen formában jelezzem, hogy örülnék, ha ő megfogná a kezemet. Én viszont a kukoricás zacskót szorongattam, és úgy tettem, mint aki semmit nem vesz észre. Mindenesetre elég jól leplezhettem az érzéseimet, mert nem flörtöltem ugyan vele, de Rob szemlátomást jókedvűen ment el Vivianéktől, Juliette pedig egész hazáig arról fecsegett, mennyire drukkol nekünk. A következő péntekre esett a tizenkilencedik szülinapom. Senkinek nem szóltam, reméltem, úgy múlik el, hogy senki nem szerez róla tudomást. Sok oka volt, amiért rettegtem ettől a naptól. Az első – és legnyilvánvalóbb –, hogy ez anyu halálának évfordulója. A tizennyolcadik szülinapom reggelén arra ébredtem, hogy hamisan kornyikálja a „Boldog születésnapot", majd bejelenti, hogy két napra kivesz a suliból, mert Vermontba megyünk síelni. Megígérte, hogy érkezésünk utón elvisz egy drága helyre vacsorázni, az általam választott tortán elfújhatom a gyertyát, de odáig már nem jutottunk, hogy kívánhattam volna valamit. Aztán azért is rettegtem, mert az elmúlt négy-öt évben apám vagy elfeledkezett róla, vagy egyszerűen nem foglalkozott vele. Először tizenegy éves voltam, amikor elfelejtette. Tizennégy, amikor utoljára eszébe jutottam. Bármennyire igyekeztem, hogy ne így legyen, minden évben csalódtam, úgyhogy anyu eldöntötte, segíteni fog, hogy ezen a napon ne jusson eszembe az apám, és az év legkülönlegesebb eseményévé avatta, akármibe került is. A születésnapom tehát éveken át hatalmas ünnep volt. Idén másképp lesz. Idén senki nem érezteti velem, hogy egészen különleges lennék. Abban se voltam biztos, hogy az apám egyáltalán tudja még, mikor van a szülinapom, de megkérdezni persze nem akartam. Így is elég kínos a kettőnk viszonya. Meggyőztem magam, hogy átvészelem. Úgy kezelem,

mintha átlagos hétköznap lenne, de mire iskolai egyenruhámban kijöttem a szobámból, már olyan súllyal nehezedett rám, hogy lélegezni is alig tudtam. Mikor a konyhában a pulton egy malomkerék nagyságú sárgarózsacsokrot pillantottam meg, közepén a nevemmel, kis híján elbőgtem magam. Miközben a rózsákat bámultam, egy súlyos kar ölelte át a vállamat. – Hogy érzed magad ma reggel? – kérdezte ünnepélyesen apám. Akkor se tudtam volna válaszolni, ha megtalálom a megfelelő szavakat. Rám nehezedő karja alatt megvontam a vállam. Hirtelen magához szorított, olyan ölelésben, ami legalább annyira szólt róla, mint rólam. Egy pillanatig döbbent mozdulatlanságba merevedtem, de azután beleolvadtam az ölelésébe. Én is magamhoz szorítottam, és ebben benne volt minden. – Boldog szülinapot, kölyök – súgta érzelemtől elfúló hangon. – Azt hittem, elfelejtetted. – Túl sokszor. Ha lehetséges, még szorosabban vont magához, és én hagytam. Múltak a másodpercek. Egyikünk se beszélt, és egyikünk se engedte el a másikat. Olyan megnyugtató volt érezni magam körül a karját, érezni, hogy törődik velem. A meleg, szerető ölelés betett nekem. A mellkasához szorítottam a fejemet, és sírni kezdtem. Miután sikerült eláztatnom az ingét, kicsit elhúzódtam tőle, és felnéztem rá. A szeme könnybe lábadt, szívszorítóan próbált mosolyogni. – Úgy gondoltam, nem akarsz túl nagy felhajtást mára, ezért nem szerveztünk semmilyen bulit. Ígérem, meglepetések se lesznek, de szeretnénk elvinni valahova vacsorázni. Ha gondolod, Vivian barátnődet is elhívhatod. – Megbeszélhetnénk később? Egyelőre azt se tudom, hogy fogom átvészelni a mai napot.

Apám nagyot nyelt, és bólintott, mert képtelen volt megszólalni. – Szeretnél ma itthon maradni? – Jennifer hangjára elléptem apámtól, az volt az érzésem, mintha rajtakaptak volna valami tiltott dolgon. Apa arcán átcikázott a fájdalom, de gyorsan úrrá lett rajta. Előbb Jenniferre nézett, utána rám. – Igaza van. Ha úgy érzed, ma nem menne az iskola, nyugodtan itthon maradhatsz. Találkozott a tekintetünk, azután körbepillantottam a konyhában. Jennifer és Juliette megértően mosolyogtak. Azt hiszem, a titok kipattant. Mindannyian tudták, hogy ma nemcsak születésnapom van. Még a pultnál ülő Anastasia is visszafogta magát. Szárazra töröltem az arcomat, és néma fejrázással válaszoltam apa és Jennifer ajánlatára. – Azt hiszem, sokkal rosszabb lenne egyedül gubbasztani itthon. – Sajnálom, hogy nem tudunk kimenni anyád sírjához. Talán jövő héten, hálaadáskor elutazhatunk Bostonba, ha gondolod. Viszont ma szabadnapot vehetek ki, és elmehetünk valahova kettesben. – Köszönöm, de nem szükséges. Jobb, ha elfoglalom magam. Az iskola majd eltereli a figyelmemet. – Apámon látszott a csalódás, hát hozzátettem: – Azért jó lenne valamikor elmenni anyuhoz, abuelához és nagyapához. Nem pont hálaadáskor, bármelyik hétvége jó erre. – Szeretnék veletek jönni – kérte Juliette. Csodálkozva és meghatottan néztem rá. Óvatosan rám mosolygott. – Megmutathatnád Bostont, és esetleg néhány barátoddal is találkozhatnék. – Most már pimaszul vigyorogott. – Rávehetném őket, hogy meséljenek rólad. Egy testvérnek szüksége van olyan infókra, amikkel zsarolhat. Meg egy mostohatestvérnek is. Ez hatott. Elnevettem magam. Azután még nagyobb

meglepetésemre könnyedén megölelt. – Boldog szülinapot! – Kösz. – És szégyenlősen viszonoztam az ölelést. – A bostoni kiruccanás jól hangzik. Ha megvárjuk a nyarat, elmehetünk Nantucketbe, és megmutatom, hogy strandolnak a keleti partiak. És elmehetünk egy Red Soxmeccsre a Fenway Parkba. – Az biztos, hogy a Dodger-pólómat veszem fel – vigyorgott. Apa párás szemmel hol rám, hol Juliette-re nézett. – Még ma foglalok szállást. Igazi vakációt csapunk. Anastasia sóhaja épp akkor törte meg a csendet, amikor már-már kínossá vált. Felkészültem a kellemetlen megjegyzéseire, de csak annyit mondott: – Indulhatunk végre? Nem szeretnék elkésni. Mikor az iskolához értünk, a parkolóban már várt Rob, a kezében egy szál vörös rózsával. Átadta, és puszit nyomott az arcomra. – Boldog szülinapot! – Köszönöm. – Megszagoltam, és reméltem, nem látszik, mennyire elpirulok. Rob egy szó nélkül a vállára dobta a táskámat. Ahogy együtt mentünk az épülethez, rám pillantott. – Nem akartad elmondani senkinek, igaz? – Igaz. Te honnan tudtad? – Én mondtam meg neki. – Juliette megcsóválta a fejét, mikor rosszallóan néztem. – Nem engedheted, hogy életed végéig rányomja a bélyegét a szülinapodra az, ami tavaly történt. Szükséged van valami jóra, ami kiegyensúlyozza a rosszat. Ismét megszagoltam a rózsát, és elmosolyodtam. Meglepett, mennyire igaza van. – Kösz. Amikor hármasban beléptünk a főépület aulájába, és elvegyültünk a többiekkel, azonnal éreztük, hogy valami szokatlan van a levegőben. Mindenki pusmogott. Kellett egy

kis idő, mire felfogtam, én vagyok a figyelem középpontjában. Csodálat, zavar, teljes megvetés furcsa elegye vett körül. Bámultak és sugdolóztak, egyesek izgatottan, mások nyílt utálattal. Ahogy a szekrényemhez közeledtünk, már hallottam is, miket mondanak: – Ő az. – Hihetetlen, hogy ismeri! – Nem is annyira szép. – Egyáltalán mit láthat benne? Nem értettem, mi történik. Egy csoport fiatalabb lány szédülten kuncogott. Az egyik elkapta a pillantásomat, és erre kitört az izgalom. – Szia, Ella! Az első köszöntésre egész kórus válaszolt: – Boldog szülinapot, Ella! – Milyen szerencsés vagy, Ella.

– Hitted volna? – Ugye imádod Brian Olivert, Ella? – Boldog szülinapot! Robra néztem, de ő éppúgy értetlenkedett, mint én. Akkor Juliette-hez fordultam magyarázatért. Feltette a kezét, mint aki semmiről sem tehet. – Ne nézz így rám, csak Robnak és Viviannek szóltam. Fogalmam sincs, mi ez itt. Komolyan, mintha Los Angelesből egy másik világban landoltunk volna. – Brian Oliver? Hittem volna… mit? Mi folyik itt? Miről beszélnek ezek? – kérdeztem, noha tudtam, se Rob, se Juliette nem adhatnak választ. Mitchell Drayton, az iskola legszívdöglesztőbb fiúja, aki történetesen a legbeképzeltebb is, mert ügynöke van, és néhányszor már kisebb szerepet kapott ilyen-olyan showműsorokban, egyenesen hozzánk lépett. – Helló, Jules! – köszönt a mostohatesómnak, aztán rám

villantotta leghalálosabb mosolyát. – Szia, Ella. Lesz szülinapi bulid, vagy ilyesmi? Kéne egy kísérő? Rob egy lépést tett felém, és csúnyán nézett Mitchellre, aki előbb a kezemben tartott rózsára, majd Robra nézett, mint aki most már mindent ért. Hátrált egy kicsit, kuncogott. – Bocs, haver. Nem tudtam, hogy már foglalt. – Majd hozzám fordult. – Holnap buli lesz nálam, jön néhány színész barátom is. Gyere el! Ha gondolod, hozd magaddal Juliette-et és Robot. Nyolckor, Jules tudja, hol lakom. Eltátottam a számat, a szívem bolondul vert, úgy bámultam utána. Minden valamirevaló tinifilm valami ilyen jelenettel kezdődik: mindenki szokatlanul kedves a szegény, gyanútlan számkivetettel, akit azután nyilvánosan porig aláznak. – Szerinted Ana akar szórakozni velem? – súgtam a mostohatesómnak. – Nem létezik. – Juliette ugyan magabiztosan tagadott, de én azért kételkedtem. Látta rajtam, és megrázta a fejét. – Biztos nem. Komolyan. Nem vetted észre, hogy ma reggel mennyire nem volt undok? Anya tegnap este figyelmeztetett bennünket, hogy ha csak ferdén merünk nézünk rád ma, harmincéves korunkig szobafogságra ítél. Remek. Nem mintha nem értékelném a gesztust, de ez igazán kiboríthatta Anastasiát. Tiszta szerencse, hogy eddig még nem robbant. – Nem Ana volt – makacskodott Juliette. – Valami akkor is történt – morogta Rob, és szigorúan végigmért néhány engem bámuló srácot. – Majd kiderítem – ajánlkozott Juliette, mikor az osztályterméhez értünk. – Együtt ebédelünk? Tudod, hol találsz meg. Juliette eltűnt a teremben, Rob pedig elkísért a sajátomhoz, közben fenyegető pillantásokat lövellt mindenkire, aki elhaladt mellettünk. Legalább annyira szkeptikus volt Anastasiával kapcsolatban, mint én, mert

azt mondta: – Csak Ana lehetett. Vivian nem szólt volna egy szót se. Majd utánajárok a dolognak. Megálltunk az osztály előtt, de a kezemnél fogva visszatartott. Egy lány, akinek nem tudom a nevét, véletlenül a vállamnak ütközött, amikor be akart menni. – Figyelj már! – csattant fel, de amikor meglátta, hogy én állok az útjában, összeszűkült a szeme. – Most azt hiszed, olyan különleges vagy? Hát nem! Egy mögötte érkező másik lány gúnyosan megjegyezte: – Fogadok, hogy fizetett neki érte. Vihogva mentek a helyükre. Teljesen összezavarodva néztem Robra. – Ebédig nem lesz baj, ugye? – kérdezte. Megmosolyogtatott az aggodalma. – Azt hiszem, elfelejtetted, milyen volt, mikor idejöttem – mondtam csúfondárosan. Elsötétült az arca, a tekintetén látszott, hogy forr benne az indulat. Elég pocsékul éreztem magam, mikor rájöttem, hogy pontosan tudja, min mentem keresztül az elmúlt hónapokban, és hogy ez mennyire bántja. – Hé! – Megszorítottam a kezét. – Minden rendben. Nincs semmi baj. És köszönöm a rózsát. Végre elmosolyodott. – Szívesen.

18. Viviant majd szétvetette a lelkesedés, mikor belépett az ebédlőbe. – Brian Oliver a Twitteren kívánt neked boldog születésnapot! – sikította. – Mi a halál! – Tudom. Juliette a második szünetben már mondta. És nekem is pontosan az jutott az eszembe, hogy „mi a halál". Nem értem. Azt viszont értettem, miért bámulnak és köszöngetnek. Hála Brian Olivernek, a figyelem középpontjába kerültem. Ezért volt a nagy izgalom, a féltékenység, Mitchell meghívása. Ennyit megértettem. De csak ennyit. – Honnan tudta, hogy ma van a születésnapom? Honnan tudja egyáltalán, hogy létezem? – Onnan, hogy zseniális vagy – mondta Rob, és mellém ült. – Mi? – Blograjongó. – Neee! – sikkantott Vivian. – Hadd én! Én akarom megmutatni! Erre vártam egész nap! Rob nevetett, és beleegyezően intett, amitől Vivian arca ragyogni kezdett. Attól féltem, izomgörcsöt kap, mert a szája a füléig ért. – Az egész ezzel kezdődött – vágott bele a történetbe, és látszott, nagyon várta, hogy végre elmesélhesse. A telefonján már rá is kapcsolódott Brian Oliver rajongói Facebookoldalára. – „Boldog születésnapot kedvenc bloggeremnek és első számú rajongómnak, Ellamarának! – olvasta hangosan Vivian. – Bölcs szavaidhoz nincs fogható." És ezt figyeld! – visongta. – Belinkelte azt a kritikát, amit az egyik filmjéről írtál. Tényleg ott volt a Hosszú az út hazáig értékelésének linkje – az elnézést kérő levél, amit Brian Olivernek szántam. – Ez még nem minden – folytatta Vivian. Tovább görgette

az oldalt. Poszt poszt után, ahol a srác megosztja Ellamara Bölcsességeit. – A Facebookon idéz? Engem? Vivian olyan lelkesen bólogatott, mint egy dróton rángatott, billegő fejű bábu. – Egész nap. A Twitteren is, és most már egyre többen vannak. Az Ellamara Bölcsessége a legtrendibb blog. Ezt nekem is látnom kellett. A telefonomon ellenőriztem a Twittert, és majdnem szívrohamot kaptam. – Ilyen nincs! – Mi? – kérdezte Rob és Vivian szinte egyszerre, és a vállam fölött kukucskáltak. – Tegnap alig hatezer követőm volt a Twitteren. Ma több mint huszonötezer! Rob nevetni kezdett. – Ez történik, ha Hollywood aranyifja azt mondja, figyeljen oda rád a világ. Remélem, a blogodban nem adtál meg semmilyen személyes adatot. – Dehogy! Külön e-mailem, Twitter és Facebook-oldalam van a bloghoz, és egy postafiókom, ahova a kiadók elküldhetik a könyveket. Biztonságban vagyok, de ez akkor is őrület. – Mizujs? – kérdezte Juliette, mikor végre leült mellénk. A kedvéért elölről kezdtük a történetet. Díszkísérettel érkezett, Dylannel és Luke-kal meg néhánnyal azok közül, akik első kézből szerettek volna értesülésekhez jutni, és elég kíváncsiak voltak ahhoz, hogy ebédidőben a társaságomban mutatkozzanak. Sajnos nem volt történet. Nem ismertem Brian Olivert, és fogalmam se volt róla, hogyan fedezte fel a blogomat. – Engem az érdekel – csatlakozott Rob a kérdezz-felelek csoporthoz –, honnan tudta Brian Oliver, hogy ma van a születésnapod. Mert az oké, hogy a blogodra rátalálhatott egyedül, de a születésnapodat nem jelezted. Én is olvaslak. Tudom, hogy nem írtál róla. Ezen már én is gondolkoztam. Ez volt a legrejtélyesebb

ebben az egészben. – Fogalmam sincs róla. Komolyan. Már azon is csodálkoztam, hogy van egyáltalán valaki, aki tudta. Azt hittem, még apám se gondolt rá. Egyetlen emberrel beszéltem róla… Hirtelen minden összeállt. Az asztal körül ülők elhallgattak, várták, hogy felfedem a titkot, de tőlem csak egy mosolyra futotta. – Hát persze! Tudhattam volna. – Ki volt az? – türelmetlenkedett Vivian. Sóhajtottam. – Cinder. – A netes srác? – kérdezte Rob. Bólintottam. Egyszerre voltam szomorú és vidám. Azóta, hogy dühösen letettem a telefont, nem beszéltem Cinderrel. Persze azt azért sejtettem, hogy még mindig fontos vagyok neki. Ő tudta, milyen nap ez a mai. Hiszen pár héttel korábban éppen ő hozta szóba. Azért emlékezett rá, mert a baleset idején küldött üzenetet. Most azt írta, fél ettől a naptól, és ahogy közeleg, mintha kísértené. Nem értettem, mire gondol, de azután megmagyarázta. Az volt az a nap, mikor azt hitte, örökre elveszített. És így, a beszélgetés közben árultam el neki, hogy ez egyben a születésnapom. Megígérte, hogy segít átvészelni, nem fogok majd egész nap a baleseten rágódnom. – Betartotta az ígéretét – suttogtam, és küzdöttem a hirtelen rám törő sírással. Vivian meglengette előttem a tenyerét, hogy felhívja magára a figyelmemet. – Milyen ígéretet? – Tudta, milyen nap ez a mai. Mármint a születésnapomon kívül. És megígérte, hogy eltereli a figyelmemet. Pedig kiabáltam vele, és nem beszéltem vele azóta. Mégis megtartotta az ígéretét.

Vivian sóhajtott. – Mennyire romantikus! Meg kell bocsátanod neki, Ella! – Azóta rágta ezzel a fülemet, amióta részletesen beszámoltam neki a vitánkról. – Fel kell hívnod! Rob mintha nem értett volna egyet a barátnőmmel. – Honnan tudod, hogy az ő műve? – Csak ő lehetett, Ő tudta egyedül, hogy ma lesz a születésnapom, a papája pedig valamilyen fejes a filmiparban, úgyhogy kapcsolatba kerülhetett Brian Oliverrel. Mindig sejtettem, hogy köze van a showbizniszhez. Előbb is eszembe juthatott volna. – Honnan tudod? Soha nem találkoztál vele. Hazudhat is. Tagadóan ráztam a fejem. – Amióta ismerem, hollywoodi hírekkel traktál. Már azelőtt értesül a dolgokról, hogy a sajtó megírná. Biztos megkérte az apját. – Talán Briant is ismeri – töprengett Vivian. – Ha barátok, az megmagyarázza, miért kedveli annyira. – Igaz. Mondta, hogy ismer néhány hírességet, bár neveket nem említett, én meg soha nem kérdeztem. Tényleg lehetnek barátok. Nem lepne meg. Ettől körülöttünk mindenki suttogni és kuncogni kezdett, az egyik lány meg is jegyezte: – El se hiszem, hogy ismersz valakit, aki ismeri Brian Olivert. – Nem ismerek senkit. Egyáltalán nem biztos, hogy Cinder ismerőse. Előfordulhat persze, vagy csak az apja ismer valakit, aki ismeri. – Igazán klasszul csinálta – mondta Rob. Kellett egy perc, míg rájöttem, arról beszél, hogy sikerült elterelnie a figyelmemet a tragédiáról. – Igen. – El is határoztam, hogy később felhívom, és bocsánatot kérek, amiért majdnem egy hétig nem jelentkeztem. – Mennyire közeli ismerősöd? – kérdezte Rob. Kínos volt, hogy mennyi gyanakvás van a hangjában.

– A legjobb barátom. – De személyesen nem találkoztatok, ugye? Csak olyan, mintha levelezőtársak lennétek? Végre megértettem, miért kérdi, és a szívem egy kicsit elszorult. Az ebédemet bámultam, mert fogalmam se volt, mit válaszoljak. Ő viszont mintha mindent megértett volna, mert azt mondta: – Ez az a pillanat, mikor lekoptatsz, igaz? Kényszerítettem magam, hogy ránézzek. Nem tűnt különösebben összetörtnek, reméltem, azért, mert nem voltak olyan komolyak az érzései, mint ahogy azt a többiek hitték. Nem akartam volna megbántani. – Sajnálom. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha most járnék valakivel. Az igaz, hogy nincs barátom. Semmi sincs köztem és Cinder között, és soha nem is lesz, de akkor is szeretem. Utálom magam emiatt, igyekszem nem szeretni, de hiába. Rob a maga csendes, megfontolt módján méregetett egy kicsit, majd megkérdezte: – Biztos vagy benne? Biztos, hogy nem szeret? – Teljesen – bólogattam. – Barátnője van, és meg is mondta, hogy nem akar találkozni velem. Örül, hogy személyesen nem ismerjük egymást. Az arca egy csöppet megvonaglott, mintha bosszantaná Cinder viselkedése, de nem szólt egy szót se. – Tehát valahogy túl kéne lépned rajta. Segítene, ha lenne valaki más… egy fiú… aki elterelné róla a figyelmedet? Belepirultam, mikor rájöttem, mit ajánl, de megráztam a fejemet. – Nagyon aranyos vagy, de azt hiszem, nem lenne tisztességes veled szemben. – Kedvelsz? – kérdezte. Kelletlenül biccentettem. – Igen, de… Rob nem hagyta befejezni a mondatot. – Vonzónak találsz?

Ettől lángba borult az arcom. Lesütöttem a szememet, beszívtam az alsó ajkam, annyira, hogy már fájt, de bólintottam. – Ennyi elég is. Mikor zavartan felnéztem, mosolygott. – Nem kell szerelmesnek lenned ahhoz, hogy találkozgass valakivel. Még arra se tartok igényt, hogy én legyek az egyetlen. Csak próbáljuk meg. Randizgassunk, és meglátjuk, van-e köztünk szikra. Elgondolkoztam az ajánlatán. Tényleg kedveltem Robot. Értelmes srácnak tűnik. Talán ő se akar komoly kapcsolatot. Nem igazán tisztességes, de meg kellett próbálnom valahogy túllépni Cinderen, ráadásul minél több baráti kapcsolatot tudok felmutatni dr. Parishnek, annál hamarabb lehetek független. Csak hát… – Nem is tudom. Úgy érezném, kihasznállak. Rob felkapott egy szelet pizzát a tálcájáról, és rám vigyorgott. – Használj, Ella! Vagy beválik, vagy nem. De legalább megpróbáltad, és biztos jól szórakoznánk. Beleharapott a pizzába, a szeme huncutul csillogott, miközben a tésztát rágta. Mikor lenyelte a falatot, folytatta: – Úgy látom, szükséged van egy kis vigaszra, és szeretném leszögezni, hogy én mindig szívesen dobom fel egy csinos lány hangulatát. Végre nemcsak a szám, a szemem is mosolygott. – Ezt jó tudni. – Szóval mi a válasz? Ostoba lennék, ha meg se próbálnám. – Azt hiszem, benne vagyok. Apám este el akar vinni, vacsorázni. Már szólt, hogy hívjam Viviant. – Juliette-re néztem. – Szerinted baj lenne, ha Rob is jönne? Juliette megrázta a fejét. – Apával semmi gond. Anyával kell óvatosan bánni. Teljes izgalomba jön, ha Ana vagy én randizunk valakivel. Be fog zsongni, hogy pasid van.

Elsápadtam, de Rob elnevette magát. – Akkor hagyjuk a címkéket, rendben? – Vagy mondjuk azt, hogy Vigaszpali – vihogott Vivian. Elhúztam a számat, de Rob ezen is csak nevetett. – Jól hangzik.

Mire hazaértem a suliból, agyilag teljesen kimerültem. Csak arra vágytam, hogy ellazuljak, és hallhassam Cinder mély, doromboló hangját. Éreztem, hogy fel kell hívnom. Hiányzott, és megérdemelte, hogy köszönetét mondjak neki. Apám nemrégiben megszüntette a szobatilalmat, úgyhogy azonnal bemenekültem. Alig csuktam be az ajtót, meghallottam Anastasiát. Aznap most szólalt meg először. Az iskolába menet és jövet néma maradt, gondolom, igyekezett megúszni, hogy bajba kerüljön, és ennek megfelelően tartotta magát a mondáshoz: „Ha nem tudsz kedveset mondani, jobb, ha hallgatsz." De ahogy látótávolságon kívülre kerültem, kiéheztetett oroszlánként vetette magát Juliette-re. A konyhában voltak, Jules a szokásos iskola utáni rágcsálnivalóját kereste a hűtőben. Tisztán felhallatszott minden szavuk. – Hogy csinálta? – kérdezte dühösen Anastasia. Mivel rólam volt szó, résnyire nyitva hagytam a szobám ajtaját, és szégyentelenül hallgatóztam. – Nem ő csinálta – felelte Juliette. – Ugyanúgy meglepődött, mint mi. Cinder volt. Születésnapi ajándéknak szánta. – Cinder! – Anastasia levegő után kapkodott. – Az a para srác a netről? Hallottam, hogy becsukódik a hűtő ajtaja, majd egy pukkanással felnyílt egy üdítős doboz. – Nem para – tiltakozott Juliette. – Sőt tök jó fej. – Honnan tudod? Beszéltél vele? – Nem, de hallom, mikor dumálnak, és teljesen normálisnak tűnik. Plusz egyszer, amíg Ella kint volt a fürdőszobában, és nyitva hagyta a laptopját, elolvastam az

üzeneteit. – Ne már! És? Volt valami izgi? Meglepett ez a vallomás, mégse tudtam haragudni Juliette-re, amiért beleütötte az orrát a magánéletembe, mert hallottam a hangján, hogy kedvesen mosolyog. – Inkább szórakoztató. Úgy civakodnak egymással, mint egy romantikus regénybeli hősnő és az őt fogva tartó gaz kalóz. Rövid csend után Juliette újra megszólalt: – Ana, Ella szellemes, jópofa, okos, kedves, és úgy általában teljesen rendben van. Még meg is kedvelnéd, ha adnál neki esélyt. Teljesen váratlanul ért, hogy így a védelmemre kelt. Azt tudtam, hogy Juliette-nek már nincs baja velem, de most úgy hangzott, mintha a barátom lenne. Anastasiát azonban távolról se hatotta meg. – Miért kéne? Ő se adott esélyt nekem. – Hogy adhatott volna? Undokul viselkedsz vele, amióta betette ide a lábát. Ha engem kérdezel, sokkal elnézőbb veled, mint amit megérdemelsz. Anastasia rosszindulatúan morgott valamit. Nem kellett látnom ahhoz az arcát, hogy tudjam, a pillantása tőrként döfi keresztül Juliette-et, és kimeresztette képzeletbeli karmait. – El se hiszem, hogy így ellenem fordulsz. Nem tartozik a családhoz, és te mégis mellé állsz az ikertestvéreddel szemben! Én vagyok a testvéred, nem ő! – Ana, ő is része ennek a családnak. Ezt egyszerűen el kell fogadnod. – Nem fogadok el senkit, aki el akarja lopni az életemet. Nyilván Juliette is összezavarodott, mert nem válaszolt azonnal. Hogy érthette ezt Anastasia? Melyik világban próbáltam elvenni tőle bármit is? Mert hogy ebben nem, az biztos. – Elvette a szobámat, a testvéremet, és a fiút, aki tetszik! Még csak nem is szereti Robot, az meg úgy lohol a

nyomában, mint egy szerelmes pincsi. Anyu és apu odáig vannak érte, és most az a nyomorult Brian Oliver felköszönti a születésnapján! – De erről egyáltalán nem Ella tehet! – kiabált Juliette. – Nem mehetett az emeleti vendégszobába, mert nyomorék, az isten áldjon meg! Szeretnél úgy bicegni, mint ő? Láttad már fizikoterápia közben? Sír a fájdalomtól. Gonoszság lett volna azt várni tőle, hogy nap mint nap felgyalogoljon az emeletre. – Jó, de Rob… – Arról se tehet, hogy Rob odavan érte. Őszintén elmondta neki, hogy érez Cinder iránt. Rob akarta mindenáron, hogy adjon neki egy lehetőséget. És tudod mit, szerintem Ella helyesen tette, hogy beleegyezett. Ana megint gúnyosan nyögött. – És engem se lopott el tőled – folytatta Juliette. – Azért kerüllek, mert mást se csinálsz, csak Ella miatt cirkuszolsz. És apának igenis mellé kell állnia. Egyszer már elhagyta. Ha valaki elvett valakitől valamit, akkor mi vettük el tőle az apját. Kész csoda, hogy meg tudott nekünk bocsátani! – Elhallgatott, talán, hogy levegőt vegyen. Csend volt. Kíváncsi voltam, mit felel erre Anastasia, de nem szólalt meg. Végül Juliette törte meg a csendet. Sokkal nyugodtabb volt a hangja, bár még így is hallottam, mennyire felindult: – Nem kell, hogy mindig minden rólad szóljon. Örülök, hogy Cindernek sikerült ez a Brian Oliver-húzás, mert így Ella másra is gondolt ma, nemcsak arra, hogy ez élete legrettenetesebb napjának az évfordulója. Nem tudnál kivételesen örülni, hogy valami jó dolog történt egy emberrel, akinek erre nagy szüksége volt? Anastasia megint nem válaszolt. Nem mintha vártam volna tőle. Úgy tűnt, Juliette kieresztette a gőzt, mert hallottam, hogy odalent bekapcsolják a tévét, fent, az emeleten pedig bevágódott egy ajtó. Nem tehetek róla, kicsit megsajnáltam Anastasiát. Önző

dög, de azért neki is vannak érzései. Eddig soha nem néztem a dolgokat az ő szempontjából, Juliette és Jennifer mindketten azt mondták, hogy Anastasia úgy érzi, fenyegetem az életét. Nem hittem nekik, pedig nyilvánvalóan igazuk volt. Nem fogok megalázkodni, és nem tűröm el a szemétkedéseit, hiszen nem én vagyok a felelős a kialakult helyzetért, és nem érzem bűnösnek magam, de azért könnyebb, hogy tudom, miből ered a gyűlölködése. Talán mostantól megpróbálhatom kicsivel jobban tekintetbe venni az érzéseit. Végül becsuktam az ajtót, és úgy döntöttem, veszek egy jó forró fürdőt.

19.

Brian A FantasyCon a világ legnagyobb fantasytalálkozója – képregény-fanatikusok, A Gyűrűk Ura meg Dungeons and Dragon-rajongók gyülekezete. Minden év novemberében rendezik a Los Angeles Convention Centerben. Ez volt az egyik első olyan alkalom, amikor nyilvánosság előtt kellett megjelennem A druida herceg bemutatója előtt. Imádom a FantasyCont! Tizenhat éves korom óta minden évben elmegyek, és idén több leszek puszta nézőnél. Ez volt az egyetlen olyan állomás a reklámkörúton, amit igazán vártam. És életem legrettenetesebb napja lett. Aznap volt Ella születésnapja, és egyben a balesete első évfordulója. Egész nap mosolyognom kellett a lelkes rajongókra, eljátszanom a hazug románcot Kayleevel, közben meg csak az járt a fejemben, hogy milyen kínokat kell kiállnia Ellának. És nem segíthettem neki semmiben, mert még mindig nem állt szóba velem. Nem hibáztattam azért, hogy megharagudott rám. Nagyon megbántottam, mikor nem akartam találkozni vele, de nem volt más választásom. Úgy gondoltam, pár nap alatt megnyugszik, megbocsát és felhív, de a pár napból majdnem két hét lett. Ki tudja, hányadszor néztem meg az üzeneteimet, de Ella nem jelentkezett be. Azt tettem, amit ebben a helyzetben egyedül tehettem, a rajongóimnak elküldtem a következő adag Ellamara Bölcsessége-linket. Ezúttal egy olyan részt idéztem, amit majd három éve írt Margaret Weis és Tracy Hickman Sárkánydárda-krónika sorozatáról. Megígértem, hogy ezen a napon segíteni fogok Ellának felejteni, de mivel nem állt szóba velem, csak ennyit tehettem. Remélhetőleg nála beválik az elterelés, mert én csak arra tudtam gondolni, milyen jól érezné itt magát. És milyen dühítő, hogy ki kell hagynia.

– Eltennéd azt a vacakot? – súgta Kaylee, mikor meglátta a kezemben a mobilt. – Udvariatlanság. Zsebre tettem. Kayleet természetesen nem az zavarta, hogy üzenetet írok – attól akadt ki, amit írtam. Ezen mosolyognom kellett. Mégiscsak az apró dolgok szépítik meg az életet. Hirtelen kicsit jobb kedvem lett, és üdvözöltem az elém pattanó tinilányt a mamájával. – Kayleenek igaza van. Bocsánat. Minden figyelmem a tied. – Semmi baj – csiripelte a lány, és átadott egy autogramra váró fényképet. – Egy újabb Ellamara Bölcsességet posztoltál, ugye? Vigyorogtam. Mikor legutóbb megnéztem Ella Twitterét, már húszezer követője volt. Ugrálni fog örömében, ha meglátja. – Pontosan. Te olvastad? – Hát persze! – kiáltott. – Ella olyan vicces. Tökéletesen értem, miért ő a kedvenc bloggered. Reggel óta én is követem. Szerintem annyira édes, amit csinálsz. Meghalnék, hogy ilyen szülinapi ajándékot kapjak! Biztos irtó boldog. – Remélem. – És kuncogtam. – Hogy hívnak? – Nancy. – Figyelj csak, Nancy – mondtam, miközben aláírtam a fényképet. – Segítenél nekem újra boldog szülinapot kívánni? – Az anyukájához fordultam. – Megengedi, hogy lefényképezzenek a lányával, és a képet kitegyük az Instagramomra? – Ó! – Nancy a mamájára nézett, és megrángatta a ruhaujját. – Mama, kerlek! Lehet? Légyszi, légyszi, légyszi! Mikor az anyja nevetve megadta az engedélyt, a kislányt magam mellé hívtam az asztal túloldalára. Egy fokkal megint jobban éreztem magam, mikor megkértem a mamát, hogy ő készítsen rólunk felvételt, mert akkor Kaylee is rajta lehet a fotón. És Kaylee nem tehetett mást, szépen

mosolyogva beleegyezett. Rákacsintottam, mikor felolvastam a feltöltött képhez írt üzenetet: – Kaylee, Nancy és én boldog születésnapot kívánunk Ellamarának a FantasyCon 2014-ről. Csatlakozz a bulihoz! #BoldogszületésnapotElla! Mikor kitettem a képet a netre, Kaylee olyan képet vágott, hogy az majdnem megérte a kamu eljegyzést.

Az autogramosztogatás után Kayleevel egyenesen a következő helyszínre kellett indulnunk: a hírességek lovagi tornájára. Én és még egy csapat színész mind különböző fantasyfilmekben játszottunk, beöltöztünk a szerepünk szerinti jelmezbe, és játék fegyverekkel kardvívóbajnokságot rendeztünk. A győztes jutalma egy csók a szépséges Ratana hercegnő ajkáról. Ez volt minden idők legjobb ötlete, és elhatároztam, hogy alaposan kiélvezem. A druida herceg forgatása előtt komoly vívóleckéket vettem, és veszett jól ment. Csak azt sajnáltam, hogy Ella nem láthatja. Nála nagyobb Merlinrajongót nem ismertem, nekem pedig az első fordulóban Arthur király ellen kellett kiállnom. Miután a szállodában felvettem a Cinder-jelmezemet, ismét megnéztem a telefonomat. Éppen bepötyögtem, hogy az első fordulót Ellának ajánlom, és belinkeltem a Merlin és Arthur: a legjobb brománc a tévében című blogját, mikor végre üzenet érkezett tőle.

Megtartottad az ígéretedet.

Mázsányi súly gördült le a szívemről. Ella tehát rájött, hogy én állok a Brian Oliver-posztok mögött. Tudta, hogy gondolok rá, és végre megbocsátott. A tekintetemet körbefuttattam a luxuslakosztályon, ahol Kayleevel a találkozó idejére elszállásoltak, és lerogytam az ágyra. Késésben voltam, de a párbaj nem velem kezdődött,

és egyébként is képtelen lettem volna bárhova menni, ha nem beszélhetek előbb Ellával.

Megtettem minden tőlem telhetőt – írtam vissza. – Működött?

Igen.

Örülök. Ella, sajnálom. Kérlek, bocsáss meg.

Megbocsátok. Tudod, hogy képtelen vagyok rád sokáig haragudni.

Helyes. Akkor megengeded, hogy felhívjalak, és boldog születésnapot kívánjak?

Csak ha énekelsz is.

Nagyon vigyorogtam, és amint Ella felvette a telefont, belekezdtem a „Boldog szülinapot" majdnem elfogadható változatába. – Jobban teszed, ha megmaradsz a felolvasásnál – csúfolódott, mikor befejeztem, pedig egyszer se voltam hamis. Ezúttal nem tudtam vele nevetni. – Ella… – Megköszörültem a torkomat. Meglepően nehezen préseltem ki magamból a hangokat. – Hogy vagy? A hangja halk volt, de nem annyira vékonyka, mint amitől tartottam. – A vártnál könnyebben éltem túl. Kis csend, valahol víz csobbant, azután Ella halkan felsóhajtott. – A fürdő segít – mondta, és ez elég is volt, hogy kisüsse az összes agysejtemet. – Azt mondod, a kádban vagy? – Ühüm. Ázom a levendulában. A mostohaanyám esküszik rá, hogy gyógyhatású, és soha nem ismerném be neki, de igaza van. Teljesen ellazít.

Igyekeztem elnyomni feltörő köhögésemet. – A pokolba, Ellamara, mit művelsz velem, te nő?! – Miről beszélsz? Óóó… – Nevetett. – Te perverz! Hogy indulhatsz be? Hisz azt se tudod, hogy nézek ki. Lehetnék kétszáz kiló, szőrös és pattanásos is! Na persze. – De nem vagy az. Láttam a képedet a blogodon, mikor az utazásokról posztoltál, amikre a mamáddal mentetek. Dögös vagy. Az a félig latin típusú, szexi csajszi. Reméltem, hogy végre ő is flörtöl velem egy kicsit, de nem tette. – Na ne már! Azok a fogszabalyzós képek egyszerűen borzalmasak. Legjobb esetben is átlagos vagyok. Vagyis voltam azelőtt. Manapság nem sok pasi fordul meg utánam, vagy ha mégis, akkor nem a szépségem miatt. Felültem. Mit ért azon, hogy azelőtt? A baleset előtt? Történt vele valami, amiről nem beszélt? Hosszú ideig feküdt kórházban, de soha nem árulta el, milyen sérülései voltak. Azt mondta, nem akar beszélni róla. – Ella, ezt hogy érted? – Sehogy. Nem érdekes. De mennyire, hogy az. – Ella…?! – Csak azt akartam mondani – szakított félbe –, hogy ne fantáziálj rólam, és hagyd, hogy élvezzem a fürdőt. A mai nap után nagy szükségem van rá. Hála a kis meglepetésednek, azok, akik hónapok óta észre se vettek, most rajzottak körülöttem, vagy a legjobb barátaim akartak lenni, vagy irigységükben puszta kézzel kaparták volna ki a szemem. A végén már attól féltem, hogy Rob fizikai erőszakra vetemedik a védelmemben. Teljesen elfeledkeztem Ella sérüléseiről. – Rob? A barátod, akiről beszéltél? Jártok? – Valami olyasféle, azt hiszem. Nem igazán, nem is hivatalos, de randira hívott. Este eljön a szülinapi vacsorámra.

Olyan erővel szorítottam a telefonomat, hogy majd betört a képernyője. Valami gimnazista suttyó viszi vacsorázni a születésnapján, és erre azt mondja, hogy nem komoly? Baromság. A születésnap igenis komoly. A srácok rettegnek a csajok születésnapjától. Mindig. Akár így gondolja Ella, akár nem, ennek a Rob gyereknek komolyak a szándékai, ha hajlandó vele tölteni a szülinapját. De legalább Ella nem tűnt valami lelkesnek. – Hallom, mennyire odavagy meg vissza. Akarsz egyáltalán járni a sráccal? Felsóhajtott. – Nem is tudom. A balesetem óta senkivel se randiztam. Nem tudom, készen állok-e rá, de valamikor el kell kezdenem újra élni, nem igaz? Az a legkevesebb, hogy adok Robnak egy esélyt, megérdemli. Minden színészi képességemre szükség volt, hogy továbbra is az udvariasan érdeklődő barát hangján szóljak, és ne törjön ki belőlem a féltékeny seggfej, ami valójában voltam. – Nehogy beérd a második legjobbal, Ella! – Nem erről van szó. Jóképű, és nagyon aranyos. Az egyik legnépszerűbb fiú a suliban, meri szenzációsan focizik, mégse zavarja egy kicsit se, hogy én afféle számkivetett vagyok. Becsszóra, rendes srác. Hogy micsoda?! Az én fantasykért rajongó kis könyvmolyom egy sportolóval? Ez nagyon nem oké. – A jó nem azonos a legjobbal – mordultam fel akaratlanul. – Te nem valami másodosztályú lány vagy. Dörömbölni kezdtek az ajtón, és Kaylee a nevemet kiabálta. Mikor vacakolni kezdett a szállodai szoba zárjával, elátkoztam, amiért neki is van kulcsa, és bezárkóztam a fürdőbe. Még nem fejeztem be ezt a beszélgetést, és Kaylee miatt nem is fogom, az egyszer hétszentség. Utáltam, hogy egész héten közös lakosztályunk van, de a csapat rettegett, hogy valaki neszét veszi, csak kamuból vagyunk együtt, úgyhogy ragaszkodtak a közös szobához. Akkor záriam

magamra a fürdő ajtaját, mikor Kaylee bevonult a szobába. – Tudom, hogy bent vagy! – ordította, és ököllel verte az ajtót. – Mi az istent csinálsz? Elég pocsék volt már az is, hogy végig kellett hallgatnom, milyen jó fej ez a Mr. Fantasztikus Focista… Kaylee csak hab a tortán. És végül elvesztettem az önuralmamat: – Mégis mit gondolsz? Menekülök előled! – Óriási! – rángatta a kilincset, majd mikor nem járt sikerrel, újra dörömbölni kezdett. – Húzz ki onnan! Elkésünk. – Te késel el. Nekem csak negyedóra múlva van jelenésem. – Nem megyek erre az ostobaságra egyedül! Tedd le azt a rohadt telefont, és azonnal gyere ki! Nem fog leszállni rólam. Halkan káromkodtam, és belesóhajtottam a telefonba. – A lovassági tiszt végül rám talált. Muszáj mennem. A hétvégén ebben az őrületben dolgozom. Pillanatnyilag bezárkóztam a fürdőszobába, mert elvileg egész máshol kéne lennem, de mikor megláttam az üzenetedet, nem tudtam várni, muszáj volt beszélnem veled. – Persze, megértem. Majd hívj később. Megkönnyebbültem, mert Ella hangja mosolygósnak hallatszott, és hálás voltam, hogy később hívhatom. Akkor már nem haragszik rám. Megbocsátott. Ez a két hét nélküle életem leghosszabb két hete volt. – Esetleg este olvashatnánk a születésnapom örömére – javasolta. Felnyögtem. Semmit nem szerettem volna jobban, mint bekuporodni az ágyba, és együtt olvasni Ellával, de itt volt ez a rengeteg ember, akik a versenyre érkeztek, aztán az esti nagy fogadás, amiről Kaylee egész biztos nem enged el. – Mennyeinek hangzik, de vasárnapig tart ez a munkaügy, az estéim pedig az éjszakába nyúlnak. Nem hiszem, hogy el tudnék szabadulni. Beszélhetünk hétfőn? – Persze.

Hallottam a hangján, hogy csalódott, igyekeztem leplezni a magam csalódottságát. – Jó. Alig várom. Nagyon hiányoztál, te nő! Nem is tudod, mennyire. Az egyik nap kitöröltem a számodat, nehogy elveszítsem minden méltóságomat, és ezerszer hívjalak, hogy a bocsánatodért könyörögjek. Ella nevetett, ugyanakkor Kaylee megint döngette az ajtót. Idegességemben a hajamat téptem.

– Muszáj mennem. Szeretlek, Ella. Kérlek, többet ne büntess a hallgatásoddal. Pokoli volt ez a két hét. Boldog szülinapot, és hétfőn hívlak. – Kösz. Én is szeretlek, Cinder. Hétfőn hozzá fogok nőni a telefonhoz, és visszafojtott lélegzettel várom a hívásodat. Ezek a búcsúszavak megmelengették a szívemet. Így már túlélem az előttem álló hétvégét. Mosolyogva indultam, hogy szembenézzek a hárpiával, és remélhetőleg kiüssem a cameloti Arthurt a nyeregből. l

20. Miután beszéltem Cinderrel, újjászülettem. Éreztem magamban annyi erőt, hogy részt vegyek a születésnapi vacsorán. Apám a Chart House-ba foglalt asztalt, ez egy frissensültjeiről híres étterem a malibui tengerparton. Nem a sült hús a kedvencem, de a dietetikusom boldog lett volna, mert az utóbbi idők stresszes helyzetei miatt kicsit fogytam, és állandóan azzal nyaggatott, hogy fehérjedús, kalóriában gazdag ételeket fogyasszak. Valószínűleg az ő tanácsára választotta apám ezt a helyet. És legalább nem szusit kell ennem. Azt utálom. Az is az étterem mellett szólt, hogy maga a hely csodaszép. Már az megérte az autóutat, hogy láthattuk az óceán felett lebukó napot. A vacsora kellemes volt, apámnak nagyon tetszett Vivian, még mindig izgatott lelkesedéssel figyelte a Juliette és köztem kialakult új szövetséget, és Robot sem piszkálta semmiféle „szóval udvarolsz a lányomnak” típusú kérdésekkel. Még Anastasia se duzzogott túl sokat. Az egyetlen kínos pillanat az volt, amikor Jennifer áradozni kezdett, mert Rob kihúzta nekem a széket. Szegény srác egész belevörösödött. Szerintem én is. Juliette és Anastasia rápisszegett az anyjukra, és félelmetesen egyforma pillantással méregették. Hál’ istennek Jennifer értett a célzásból, és attól kezdve tartózkodott az anyáskodástól. A vacsora végére mindenki dugig volt, de apám ragaszkodott hozzá, hogy rendeljünk a hely specialitásából, a forró lávatortából, elvégre a születésnapom van. Nincs, aki nemet mondana egy ilyen csokis finomságra. Boldogan beleegyeztem. Miközben a desszertre vártunk, Juliette izgatottan mocorogni kezdett a székén. – Odaadhatjuk most az ajándékot? – Van ajándék? – Éreztem, hogy megint elpirulok. Erre egyáltalán nem számítottam.

– És csupa jó ajándék! – nyugtatott meg Juliette. – Imádni fogod. Odaadhatjuk most? Légyszi, légyszi, légyszi! Mint egy ovis karácsonykor. Mindannyian nevettünk rajta. – Rendben – egyezett bele az apám. Előhúzott a belső zsebéből egy hosszúkás borítékot, és átnyújtotta. – Ezt a családtól kapod, Juliette találta ki, tehát ha nem tetszik, őt hibáztasd. Juliette ugyan a szemét forgatta, de fülig érő szájjal vigyorgott. – Csak nyisd ki! Átragadt rám az izgatottsága, és olyan gyorsan téptem fel a borítékot, amilyen gyorsan csak sérült ujjaimtól tellett. Majdnem felvisítottam, amikor megláttam, mi vár rám. Így is sikongtam egy kicsit, úgyhogy többen rosszallóan pillogtak ránk. Az év FantasyCon-találkozójára szóló jegyeket tartottam a kezemben. El sem akartam elhinni. – Vicceltek? Tudom, hogy most hatalmas kockának fogtok tartani, de tizenkét éves korom óta szeretnék ide eljutni. Te jó ég, el se hiszem, hogy végre sikerül! Köszönöm! Egyszerűen csodás! A találkozó ötnapos, de a legizgalmasabb az utolsó, a vasárnapi. És most öt darab, vasárnapra szóló jegyet tartottam a kezemben. Holnapután egy egész napon át belemerülhetek a kedvenc könyveim és filmjeim világába. Találkozhatok a bálványozott szerzőimmel, színészeimmel, hozzájuthatok rengeteg, még ki nem adott könyvhöz, előadásokat hallgathatok, és belepillanthatok a legújabb filmelőzetesekbe. Azt is rebesgették, hogy tíz egész percet levetítenek A druida hercegből! – De ezek nemcsak egyszerű FantasyCon-belépők – közölte Juliette. – Elmehetsz A druida herceg vitaestjére is. Megnéztem. Ott lesz a szerző, a rendező, a producer, a forgatókönyvíró és az összes szereplő! És fogadást

rendeznek a vita résztvevőinek, úgyhogy személyesen találkozhatsz a legjobb barátoddal, Brian Oliverrel! Na mit szólsz?! Juliette most már úgy sikított, hogy apa rászólt, tekerje lejjebb a hangerőt. Én sokkot kaptam. Mikor az agyam újra működőképessé vált, rájöttem, hány jegy is van a kezemben. – Öt jegy? Tudjátok, ez mennyibe kerül? Juliette csak legyintett. – Tök mindegy. Apa úgyis tartozik neked. Úgy döntöttem, nem gondolkozom ezen, és föltettem egy másik kérdést, mielőtt kínossá vált volna a helyzet: – De miért ennyi? Juliette ördögien mosolygott. – Nyilván nem akarsz egyedül menni, és arra gondoltam, csúnya dolog lenne, ha csak kettőt kapnál, és választanod kéne a barátaid közül. – Úgy érted, attól féltél, nem téged választanálak – évődtem. Juliette nem tagadta. – Két szót mondok: Brian Oliver! Ezen megint nevettem. – Jó, de miért éppen öt? Összeállt valami egyedi vendéglista az agyadban? – Természetesen. Te, én, Vivian, Rob, és elhívhatnád… – Elhallgatott, idegesen rágta a szája szélét. – Kit? – kérdeztem. Őszintén, senki nem jutott az eszembe. – Gondoltam, elhívhatnád Cindert. – Elpirult, de már hadart is tovább: – A druida herceg a mániátok. Szerintem ez lenne a tökéletes alkalom, hogy végre találkozzatok. Tátva maradt a szám. Juliette nemcsak a legkomolyabb szenvedélyemet – és persze a sajátját – próbálta ezzel az ajándékkal kielégíteni, ennél sokkal többet tett. Meg akart ajándékozni a legjobb barátommal. Ilyen figyelmességet igazán ritkán kaptam az életben. A meghatottságtól nem

jutottam szóhoz. – Na mit szólsz? – kérdezte izgatottan. – Csodálatos ajándék, Juliette! Nagyon köszönöm, hogy Cinderre is gondoltál. Sokat jelent. Rettentően szeretném elhívni, de a hétvégén nincs a városban, dolgozik. Felhívott, hogy boldog szülinapot kívánjon, de csak pár percet tudtunk beszélni. Hétfőig annyira elfoglalt, hogy beszélgetni se fogunk tudni. – A fenébe! – Juliette arca megnyúlt, de azután összeszedte magát. – Mindegy. Majd elvisszük moziba, ha kijön a film. Mert az kizárt, hogy ti ketten ne együtt nézzétek meg. Belesajdult a szívem a gondolatba, mert tudtam, minden próbálkozás reménytelen. Mi ketten soha nem találkozunk. Nem vele fogom megnézni a filmet, bármennyire is szeretném. Témát váltottam, nehogy elsírjam magam. – Szóval Cinder nem tud eljönni. – A másik mostohatestvéremre néztem, aki látványosan nem vett rólunk tudomást, és a telefonjával játszott. – Lenne kedved hozzá, Ana? Az asztalnál mindenki meghökkent. Vivian, Rob és Juliette hitetlenkedve meredt rám. Apám és Jennifer is megdöbbent, de ők Anastasiát nézték lélegzet-visszafojtva, reménykedő arccal. Ana legalább annyira meglepődött, mint a többiek. – Menjek veletek? Nem foglalkoztam azzal, mennyire barátságtalan. Vállat vontam. – Igen. Miért ne? Olyan pillantással mért végig, ami még tőle is durva volt. – Nincs szükségem rá, hogy sajnálatból meghívjál! Egyébként miből gondolod, hogy lenne kedvem elmenni valahova, ahol csak hozzád és a haverjaidhoz hasonló nyomi kockák lesznek? Az apám és Jennifer látható csalódottsága sokkal jobban

dühített, mint az, hogy Anastasia megsértett. Legszívesebben durván visszavágtam volna, de amikor ránéztem az asztal körül ülő új családomra, nem volt szivem tovább rontani a helyzetet. – Nem szánalomból hívtalak – feleltem, és igyekeztem a lehető legközömbösebben beszélni. – Tekintsd fegyverszünetnek. Békejobbnak. Anastasia szeme összeszűkült, várta, hogy megmagyarázzam, mire gondolok. – Juliette és Rob a te barátaid is, és tudom, hogy odavagy Brian Oliverért. Gyere velünk, érezd jól magad! Nem kérem, hogy szeress, és nem azért hívlak, mert sajnállak. Mondjuk, így kérek elnézést. Nem tehetek róla, hogy öszszezavartam az életedet, de nem is léphetek ki belőle. Viszont legalább megpróbálhatom jóvátenni azzal, hogy lehetőséget adok, hogy elcsábítsd Brian Olivert Kaylee Summerstől. Nem szívesen mondom, de szebb vagy a csajnál. Ha van bárki, aki el tudja halászni Briant Kaylee elől, az te vagy. Apa és Jennifer még mindig dermedten ültek, nem akarták elhinni, mi történik, de Juliette, Vivian és Rob hangosan nevettek. – Elég agresszív hozzá – jelentette ki Juliette. A testvérére mosolygott. – Olyan vagy, mint egy barrakuda hal. Anastasia felfújta magát, de láttam, hogy majdnem elmosolyodott. – Úgyse mehetnék. Karácsonyig szobafogság. – Ha a testvéreiddel akarsz elmenni a találkozóra, azt hiszem, felfüggeszthetjük a büntetést – szólt közbe apa – Feltéve, ha tisztességesen viselkedsz. Ana legalább annyira rossz néven vette, mint én, hogy testvéreknek nevezett bennünket, de egyikünk se javította ki. Összehúzott szemmel kérdezte: – Egy napra függeszted fel? Apám és Jennifer egymásra néztek. Apa vállat vont,

Jennifer bólintott. – Teljesen felfüggesztjük. Próbaidőre. Amíg tisztességesen viselkedsz. Az volt a benyomásom, hogy ebben a családban ritkán engedik el a büntetést, mert Juliette és Ana szeme majd kiugrott a helyéről. Ana tért magához hamarabb. Tettetett közönnyel nézett rám, majd megvonta a vállát. – Nekem mindegy. Elmehetek arra a hülyeségre. A pincér ekkor érkezett meg a tortával. Mindenkit lefoglalt a finomság, de apám átnyúlt az asztalon, és megszorította a kezemet. – Köszönöm – tátogta felém hangtalanul. – Én is köszönöm az ajándékot. Csodálatos. Mindenki a sütivel foglalkozott – az ének, hála az égnek, elmaradt. Pár percnyi kellemes csend után Rob felém fordult. – Szóval te nem akarod megkaparintani magadnak Brian Olivert? – Csak viccelt, de közben valódi kíváncsiságot éreztem a hangjában. – Hiszen máris a rajongód. Csak elé kellene állnod, és megmondani, hogy a te blogodat linkelte egész nap. – Jaj ne! – nevettem. – Nem létezik! Elég nekem egy gazdag, arrogáns szívtipró is, aki a szívemmel játszik, nem kell ezt fokozni. A tied lehet, Anastasia, hacsak Juliette nem akar megküzdeni érte. – De, szándékomban áll – mondta Juliette, mire mindannyian nevettünk. – Rendben, rendben, ebből elég! – szólalt meg Vivian. – Most én jövök. Egy óriási, színes szalagokkal díszített ajándékzacskót tett elém. – Ajándékot hoztál? Igazán nem kellett volna. – De kellett. Bontsd ki gyorsan, mielőtt elárulom, mi van benne! Mikor eltávolítottam a színes csomagolópapírt, és

megláttam a gyönyörű, fehér csipkét, elakadt a lélegzetem. – A papáid varrtak nekem egy ruhát? Hátratoltam a székem, felálltam, kivettem a ruhát a zacskóból, és magam elé fogtam. Gyönyörű volt! Sifonból készült, földig érő ruha, csupa fehér csipkével díszítve. Életemben nem láttam még ilyen elegáns holmit. És valahonnan ismerős volt. – Várjunk csak! Ez… Vivian bólintott. – Nem tudok titkot tartani, kérdezz csak meg akárkit. Már a vasárnapot is majdnem kikotyogtam, de akkor Juliette megölt volna. Mikor elmondta, mit kapsz, rohantam apáékhoz, hogy segítsenek jelmezt készíteni neked. Rettentően élvezték. – Ez fantasztikus! Reméltem, hogy kellően hálás a tekintetem, mert legbelül elfogott a rémület. A ruha csodás, de se ujja, se háta! Minden sebhelyem, hegem látszani fog. Tudom, amikor múltkor felpróbáltam, igazán szépnek láttam magam benne, de az Vivianéknél volt. Nem hiszem, hogy ország-világ előtt megmutatnám magam, függetlenül attól, mennyire tetszik Aria ruhája. – Van ott még valami! – mondta Vivian, mint aki olvas a gondolataimban. Megint elakadt a lélegzetem: a ruhához illő szépséges fehér köpönyeg és egy hosszú, fehér szaténkesztyű került elő a zacskóból. – Tudom, hogy a kesztyű hivatalosan nem része Ellamara jelmezének, de tökéletesen takarja a hegeket. És íme! A hátam mögött megjelent egy pincérnő, pedig nem láttám, hogy bárki intett volna. Egy gyönyörű sétabotot tartott a kezében. Körülbelül 180 centi hosszú fából faragtak, a mintázata olyan volt, mintha két ág fonódott volna egybe. A tetején, az ágak között egy hatalmas, halványkék kristályra emlékeztető gömb. Ellamara

varázsbotjának pontos mása. Óvatosan átvettem, a pincérnő boldog születésnapot kívánt, majd visszatért a helyére. – Ez gyönyörű! Vivian az aljára mutatott. – És abszolút funkcionális. A bot alján vastag gumisapka, olyan, amilyet a mankókon látni – vagy az én botomon. Megint elakadt a lélegzetem, és teljes súlyommal a botra támaszkodtam. Tökéletes lesz. – Bármennyire megszerettem a Cukibotot – közölte Vivian, aki azóta nevezte cukinak a botomat, hogy szép színesre felturbózta –, ez azért jobban illik az öltözékedhez. Próbaként tettem néhány lépést, aztán megpördültem, és szembefordultam a mosolygó arcokkal. – Elképesztő, Vivian! Köszönöm! A papáidnak is! – Vasárnap nem Ellamara Rodriguez leszel, hanem csak Ellamara, a szépséges, titokzatos és misztikus druida papnő. – Jelmezverseny is lesz – tette hozzá Juliette. – És mi fogunk nyerni. – Mi? – Aha! Vivian nekem is segített jelmezt készíteni. Ratana hercegnő leszek. – Én pedig a gonosz Nesona királynő – közölte Vivian. – A ruhámtól egyszerűen eldobod majd az agyad. Káprázatoson fogunk kinézni! Megint felsikkantottam. Annyira klassz lesz! Egy fantasyrajongó valóra vált álma. – Még ma este beszélek a papáimmal Ana ruhájáról. Szerintem vasárnapig simán összehoznak még egy Ratana hercegnős jelmezt. – Szerintem is. Nem különösebben anyagigényes – mondtam gúnyosan. Juliette kiöltötte rám a nyelvét. – Szerintem dögös. – Hallotta, amikor korábban kirohantam a hercegnő hiányos ruházata miatt. – Az iker Ratanák biztos magukra vonják a zsűri figyelmét. Brian

Oliverről nem is beszélve! Rob felnevetett. – És nekem egész nap négy elképesztően dögös, középkori jelmezbe bújtatott lány mellett kell őrt állnom? Szegény én. Vivian hamiskásan rámosolygott. Rob erre kihúzta magát ültében. – Mi van? A barátnőm édes és túlságosan is ártatlan mosollyal ajándékozta meg. – Ára van ám annak, hogy abban a megtiszteltetésben lehet részed, hogy bennünket kísérsz. Rob elkomorodott. – Ára? Miféle ára? – Semmi vészes. Csupán egy tunika – csiripelte Juliette. – Egy micsoda? – És harisnya – kuncogta. Rob megemésztette a hallottakat, és elsápadt. – Na ne! Nem létezik! Mind nevettünk, még Anastasia is. – Pedig létezik – közölte Vivian. – Csak nem gondolod, hogy a titokzatos papnő, Ratana hercegnőék és a gonosz királynő a druida herceg nélkül jelennek meg a versenyen?! Ugye nem, drága… Cinder? – Ami azt illeti, de. Úgy gondoltam. Megsajnáltam, de nem annyira, hogy elengedjem a jelmezt. – Ha ez segít, kardod is lesz – biztattam. – Nem létezik, hogy már megvan a jelmezem! Nem is tudjátok a méretemet. Vivian felkacagott. – Az apámnak külön tehetsége van ahhoz, hogy első látásra felmérje az embereket. Találkoztatok, mikor átjöttél filmet nézni. Arról nem beszélve, hogy rengeteg kép van rólad a Facebookon, amik sokat segítettek. Rob értetlenkedését látva Vivian elvigyorodott.

– Tanítás után rendszeresen mez nélkül edzel, ami túl nagy kísértést jelent a lányoknak. Hűha! Azt hiszem tényleg össze kéne barátkoznom néhány csajjal a suliból. Vagy rendszeresen eljárni a fociedzésekre. Vivian elismerően dorombolt, amitől Rob még vörösebb lett. Lehet, hogy már soha nem nyeri vissza az eredeti arcszínét. – Sajnálom – súgtam neki, és az asztal alatt bátorítóan megfogtam a kezét. Úgy kapaszkodott belém, mintha ettől láthatatlanná válhatna, és hálásan rám mosolygott. – Tekintsd egyenruhának a jelmezt, úgy sokkal könnyebb – javasolta Juliette. – A jelmez jó lesz – ígérte Vivian. – De vasárnap kora reggel el kellene jönnötök hozzánk felpróbálni, hátha szükség van valami javításra. És apáék megkérték a barátaikat, hogy segítsenek elkészíteni a frizuránkat meg a sminket. – Ilyen nincs! – Juliette, Anastasia és én egyszerre kiáltottunk fel izgatottságunkban. Apából és Jenniferből kitört a nevetés. – Semmi nem hozza annyira lázba a lányokat, mint a frizura és a smink, igaz? – Apám együtt érzően mosolygott Robra. Ő felsóhaitott. és megint megszorította a kezem. – Rendben. Mivel ez Ella születésnapja, leszek a szőke hercege. – Cinder hercegem – javítottam ki, majd egy puszit nyomtam az arcára. – Annyira rendes tőled! Bánatosan mosolygott, és a pillantása jelezte, hogy ezért örök hálával tartozom neki. – De a sminket felejtsd el! – közölte még Viviannel.

21. A FantasyCon pontosan olyan volt, amilyennek megálmodtam, és mindannyian tökéletesen néztünk ki. Vivian szülei csodát műveltek. Nem úgy néztünk ki, mintha a filmből léptünk volna elő, hanem mint akik megtalálták a világok közti utazás módját, és egyenesen magából a Birodalomból érkeztek. A barátaim közül senki nem volt igazán fantasyrajongó. Nem értették úgy az utalásokat, nem ismerték a szerzőket, színészeket, mint én, és nem kerültek az ájulás határára attól, hogy szemtől szembe látták Richardot és Kahlant A hős legendájából. De ez nem számított. Tetszett nekik a sok jelmez, és jókat szórakoztak azon, mekkora kocka vagyok. És ezzel nem volt semmi baj. Így is életem egyik legizgalmasabb napja lett. A druida hercegről folytatott vita önmagában hatalmas élményt nyújtott. Olyan izgatottá tett a filmmel kapcsolatban, hogy úgy éreztem, nem leszek képes kivárni a karácsonyi bemutatót. A vita után a vendégek, akiknek a fogadásra is volt jegyük, sorba álltak, hogy autogramot szerezzenek a szereplőktől. Attól a pillanattól fogva, hogy beléptünk a terembe, és megpillantottuk a pár méterrel távolabb üldögélő Brian Olivert, Vivian, Juliette és Anastasia szinte levegőt se vettek, Rob szegény pedig egyszerűen tócsává olvadt Kaylee Summerstől. Celebkóros barátaim azonban nagyon megértően viselkedtek velem, türelmesen kivárták, hogy előbb A druida herceg írójához, L. P. Morganhez menjek oda. Nem egyedül ült az asztalnál, mellette kapott helyet a forgatókönyvíró, az Oscar-díjas Jason Cohen. Azt hittem, meghalok, amikor beszélgetni kezdtünk velük és még néhány elszánt A Cinder-krónika-hívővel arról, hogyan zajlott az átdolgozás, és hogy kezelték a részeket. Lefényképezkedtem mindkettőjükkel, és még azt is megengedték, hogy a telefonommal rögzítsem a

beszélgetést, amit azután majd a blogomon teszek közzé. Komolyan, egy álom vált valósággá! A hetedik mennyországban éreztem magam, mikor végül elrángattak tőlük, és átkísértek Brian Oliverhez és Kaylee Summershez. – Nem hiszem el, hogy ennyire odavagy két vénemberért, mikor Brian Oliver egy köpésre áll tőled! – morogta Anastasia, míg sorban álltunk, hogy kezet foghassunk a díszvendéggel. Még Ana viselkedése se tudta elrontani a napomat. – Brian Oliver szívdöglesztő. De nekem L. P. Morgan a hősöm. Az az ember egy zseni. – Szorosan magamhoz szorítottam az immár nekem dedikált, kemény kötésű könyvet, miközben annyira szerettem volna, ha anyu gyerekkori kötetét hozhattam volna el. Azért persze ezt is a kincseim közé számítottam. – El se hiszem, hogy végre személyesen találkoztunk – tettem hozzá álmodozva. Anastasia értetlenül csóválta a fejét. – Igazan fura vagy. Vivian átfogta a vállam. – Igen, de mi akkor is szeretjük. – Na, Ella, megköszönöd Brian Olivernek a szülinapi ajándékot? – kérdezte Juliette. – Nem – feleltem, és megismételtem, mikor mindenki úgy nézett rám, mint egy futóbolondra. – Nem, mert nem akarom, hogy tudja, ki vagyok. – Miért nem? Mert valószínűleg ismeri Cindert, és elmesélné neki, hogy találkoztunk. – Csak. Nem akarom. Ne szóljatok semmit, rendben? – Valószínűleg ismeri Cindert – mondta ki Vivian a gondolatomat. Vagyis nem egészen, mert ő ezt jónak tartotta. – Rávehetnéd, hogy árulja el az igazi nevét, akkor megkereshetnénk a Facebookon, és kiderülne, tényleg olyan jóképű-e. – Teljesen felesleges. Nem akar találkozni velem. Soha. Úgyhogy nem akarom tudni, mennyire jóképű.

Vivian és Juliette homlokráncolva nézett rám, de Rob a segítségemre sietett. – Hagyjátok már békén! Cinder amúgy is egy barom, ha nem akar találkozni vele. Abban kéne segítenünk, hogy Ella túllépjen rajta, nem pedig, hogy még jobban belehergelje magát. Anastasia undokul nevetett, de nem tudtam, mi bosszantja jobban: amit Rob mondott, vagy az, hogy átkarolta a derekamat. Egészen addig bámult, míg végre a sor elejére kerültünk, és ott álltunk szemtől szembe Brian Oliverrel. Legalább olyan jól nézett ki, mint a tévében. Sőt így élőben mellbevágóan szexi volt. Az a parázsló, mégis játékosan csillogó szeme… és az a mosoly… – Hűha, ti öten szédületesen néztek ki! – mondta, és ezzel megtörte a csendet, amikor fizikai közelsége képtelenné tett bennünket a beszédre. – Idén ennél jobb jelmezeket még nem is láttam. Remélem, beneveztetek a versenyre! – Tetőtől talpig végigmérte Anastasiát és Juliette-et. – Ikrek – dorombolta. – Szép hölgyek, önök a leggyönyörűbb Ratanák ezen a találkozón. Nem akartam, mégis felhorkantam. Ha valóban Cinder barátja, nincs mit csodálkozni. Egyik kutya, másik eb. Elpirultam, mikor Brian kíváncsian szemügyre vett, de valójában Juliette megbántott arca és Ana dühös pillantása aggasztott. Lenyeltem a feltörni készülő nevetést. – Elnézést. Juliette tekintete a pokolba küldött. Eddig egész jól elvoltunk Anastasiával, de nem én leszek a kedvence, ha éppen Brian Oliver előtt szégyenítem meg. – Sajnálom – mondtam, ezúttal őszinte megbánással. – Természetesen igaza van. Ti is tudjátok, hogy lélegzetelállítóan néztek ki. Csak a nyálas dumán nevettem. – Nyálas duma? – kérdezett vissza Brian. Hiába próbálta játszani a sértődöttet, mindent elárult nevetésre húzódó szája és vidáman csillogó szeme. Őt se akartam megbántani, de már nem lehetett

visszaszívni, meg kellett védenem magam. – Igen. Nyálas. És szinte biztos vagyok benne, hogy pontosan ezeket a szavakat mondtad ezen a héten minden lánynak. Tulajdonképpen lenyűgöző, hogy még mindig képes vagy látszólag őszintén kiejteni a szádon. Brian meghökkenten pislogott. A mellette ülő Kaylee Summers elnevette magát. – Ehhez mit szólsz, bébi? – Olyan tömény, émelyítő lekezelés áradt a hangjából, mint a sűrű melasz. – Akadt valaki, akit nem sikerült lenyűgöznöd? Attól féltem, most komolyan megbántottam a srácot, de úgy mosolygott, mintha kellemes kihívással került volna szembe. – Nem öltözött volna Ellamarának, ha bókokkal könnyen le lehetne venni a lábáról – mondta Kayleenek, de közben le nem vette rólam meleg, barna tekintetét. – A bókot egyébként komolyan gondoltam, a barátaid tényleg a legszebb Ratana hercegnők, akikkel ezen a héten találkoztam. – Anára és Juliette-re kacsintott, amitől azok ketten vérvörösre pirultak. – Mint ahogy te pedig a legcsodálatosabb Ellamara vagy. Erre megint felhorkantam. – Naná, mert valószínűleg én vagyok eddig az egyetlen! Brian előbbi vigyorát széles, lélegzetelállító mosoly váltotta fel. – Akkor is lenyűgöző vagy. Ez a szem… – Elhallgatott, mélyen a szemembe nézett, és elkomolyodott. – Találkoztunk már? – Mi? Nem! Nem találkoztunk. – Biztos? Olyan ismerős vagy. Esküszöm, láttam már valahol ezt a szemet. Nagyot nyeltem. Lehet, hogy látta a bloghoz csatolt fényképemet. Utoljára akkor cseréltem, amikor anyuval könyvvadászatra indultunk, hónapokkal a baleset előtt. Azóta megváltoztam. Idősebb lettem, fogszabályzóm sincs már, de a szemem, a barna bőröm és a sötét hajam

elárulhatott. Kényszeredetten elmosolyodtam. – Egész biztos, hogy emlékeznék rá, ha egy híres filmcsillaggal találkoztam volna. – Látszott rajta, hogy nincs meggyőzve, ezért hozzátettem: – Különösen, ha az illetőnek ilyen nyálas a dumája. Végre elnevette magát. Felemelte a tollát, hogy aláírja a fényes arcképét. – Rendben. Elfogadom. Mi a neved, szépségem? Bármennyire nem akartam, erre azért elpirultam. A képre mutattam, és megráztam a fejem. – Köszönöm, de azt nem kérem. Ezt hoztam. Odaadtam neki A druida herceg egyik példányát. Ez nem olyan szép, kemény kötésű könyv volt, mint amilyet L. P. Morgan dedikált. Olcsó, puha fedelű kiadás, a bevásárlóközpontok polcán lehetett megtalálni, de az eredeti borítót a film plakátja helyettesítette. Brian örömmel elvette, és rám nézett. – És kinek dedikálhatom? Sikerült elfojtanom egy újabb horkantást. – Nem azért hoztam, hogy aláírd, hanem hogy elolvasd. Erre csak hunyorgott. – Hogy mondtad? Sóhajtottam. – Minden idők egyik legkedveltebb szereplőjét játszod el. Nem érdekel, hány díjat kapott Jason Cohen a forgatókönyveiért, nincs az az átirat, amelyik felérne a könyvvel. Tudom, az első részt már leforgattátok, ott nincs mit tenni, de lesz még négy rész. Annyira szeretném, ha megértened, kicsoda valójában Cinder. Ezért szépen kérlek, olvasd el! Esküszöm, megéri. Hallótávolságon belül mindenki úgy bámult rám, mint egy elmebetegre, kivéve a könyvrajongók kemény magját. Ők megtapsoltak. Juliette és Anastasia rémülten tátogott. Még Rob és Vivian is megdöbbent.

Brian Oliver arckifejezését viszont nehéz lett volna megfejteni. Úgy tűnt, jót mulat. Egyre szélesebben mosolygott, ugyanakkor látszott rajta a meglepődés, és mintha gyanakvás bujkált volna a tekintetében. – Úgy gondolod, hogy nem olvastam a könyveket? Pontosan így gondoltam. – Miért? Olvastad? – Mit gondolsz, miért akartam eljátszani ezt a szerepet? – nevetett. – Teljes szívemből egyetértek veled, hogy Cinder minden idők egyik legfantasztikusabb szereplője. Nem hagyhattam, hogy valaki más játssza el. Alig várom, hogy elkezdődjön A dicsőség uralma forgatása. A sorozatból az a kedvencem. Becsuktam a számat, azt se tudtam, mikor tátottam el, de azután gyorsan elmosolyodtam. – A dicsőség uralma jó, de nekem akkor is A druida herceg a kedvencem. Imádom a jó, eredeti történeteket. Cinder tragikus és megható figura, mégis annyi reményt ad a kétségbeesett királyságnak. Arról nem is beszélve, hogy mesterién oldotta meg a szerző, hogy ebben a kötetben nem derül ki, kicsoda valójában. – Ez igaz – felelte Brian. – A druida herceg a második kedvencem. De én azt imádom, mikor Cinder végre hazatér, és már nem egy egyszerű paraszt, hanem kőkemény druida harcos. A fickó mesterien osztja a pofonokat. A dicsőség uralmának akciójelenetei epikusak. Megvetően elhúztam a számat. – Csatajelenetek! Ez annyira pasis. Fogadok, neked az is tetszik, amit a producerek Ratana hercegnő ruhájával műveltek. Ekkor valami megváltozott Brian viselkedésében. Tűz gyulladt a szemében, igazi, forró szenvedély, amit nem tudtam mivel magyarázni. A gyanakvása sokatmondó vigyor rá alakult, végigmérte Anát és Juliette-et, majd kéjesen rám mosolygott. – Hát egyáltalán nem panaszkodom.

Felnyögtem, ő meg hátradőlt, és összefonta a karját, miközben vidáman legeltette rajtam a szemét. – Egyet árulj el! Miért öltöztél Ellamarának? Csak nem azért, mert tetőtől talpig beburkolózik? Lehet, hogy egy kicsit prűd vagy? Gúnyosan végigmértem, Juliette meg a tenyerével a homlokára csapott. – Te jó ég! Ezt megcsináltad! Most hetekig ezen fog rágódni. Míg Brian Juliette kirohanását igyekezett megemészteni, felmarkoltam a holmimat, és leküzdöttem a kísértést, hogy fejbe csapjam vele. – Egyáltalán nem vagyok prűd – közöltem. – Csak unom már, hogy Hollywoodban simán feláldozzák egy figura eredeti karakterét csupán azért, hogy néhány hozzád hasonló perverz alak jegyet vegyen egy filmre. A könyvben Ratana harcos, de közben hercegnő is. Az apád pedig egy üresfejű, ostoba némbert faragott belőle. Egyszerűen megalázó a nők számara. Tudod, akkor is lehetünk szépek, ha fel vagyunk öltözve. – Azt látom! – felelte Brian, és szégyentelenül bámult. Esküszöm, mintha a tekintetével simogatott volna. Bármennyire nem akartam, csak beleborzongtam. – Szóval miért pont Ellamara? – kérdezte újból. – Mert ő a könyv legfontosabb és legjelentősebb szereplője. Juliette már tudta, mi következik, és megpróbált eltolni, mielőtt belekezdek a fejtegetéseimbe. – Jól van, Ella, mások is várnak. Nem rabolhatjuk Brian drága idejét. – Igaza van, bébi – szólalt meg Kaylee, és meg se kísérelte elrejteni a rosszallását. – Adj egy autogramot a lánynak, aztán hadd menjen a dolgára! Brian ügyet se vetett a menyasszonyára. – Szerinted Ellamara a legfontosabb szereplő? Akkor mi a helyzet Cinderrel? Ő a hős. Ő védi meg az egész

királyságot. A kérdést nyilván gúnynak szánta. Szándékosan fel akart hergelni. Nem akartam bekapni a csalit, de nem tudtam ellenállni a vita lehetőségének. – Persze, mert Ellamara segít neki. Nélküle a herceg semmire se jutna. – Semmire? – hördült fel Brian. – Hiszen varázsereje van. – Ez igaz, de ha Ellamara nem tanítja meg, hogyan bánjon vele, akkor a végére nem lenne több egy öntelt, sznob, idióta hercegecskénél, aki megittasul saját hatalmától. – Vagyis nem sokban különbözne az előttem ülő alaknál. Brian arckifejezése azt sugallta, pontosan tudja, mire gondolok éppen. Gyorsan folytattam: – És persze végül mégis a dögös pipit veszi feleségül, pedig szívből csak Ellamarát szereti. – De hát Ellamarából papnő lett. Szüzességi fogadalmat tett. Felnyögtem. Ezt már vagy milliószor megvitattam Cinderrel. Tulajdonképpen pont ez volt az első, amin vitatkozni kezdtünk. Először azért írt megjegyzést a blogomhoz, hogy megvédje Cinder döntését, amiért az Ratanát veszi feleségül, noha Ellamarába szerelmes. – Azért lett papnő, mert Cinder elhagyta. Összetörte a szívét. – De ha nem volt más választása! – kiabált Brian, akit legalább annyira magával ragadott a szenvedélyes vita, mint engem. – Lehet, hogy Ellamarába volt szerelmes, de a lány közrendű. Ratana pedig Síkfölde koronahercegnője. Az egybekelésük békét hozott a két királyságnak. Cinder nemesen cselekedett, a Birodalom érdekében félretette sajat érzelmeit. – Nemesen? – hördültem fel. – Egyáltalán nem viselkedett nemesen. Gyáva volt. Azt tette, amit elvártak

tőle, mert ez volt a könnyebb út. Egy igazi férfi harcolt volna azért, hogy a szeretett nővel maradhasson, és nem törődik a társadalmi helyzetével. Brian visszaült, szemlátomást megrendítette, amit mondtam, de nem vontam vissza. Gyorsan magához tért, és a szája szögletében ismét megjelent az a kis elégedett, ravaszkás félmosoly. Nem tudtam ugyan, mi olyan vicces, de Brian nyilvánvalóan élvezte. Felvonta a szemöldökét, és szorosan összefonta maga előtt a karját. – Mintha azt mondtad volna, hogy Cinder minden idők egyik legnagyobb hőse. – Minden nagy hős követ el hibákat – folytattam makacsul. – Cinder a végére bölcs lesz, de csak azért tud uralkodni a népén, mert Ellamara megtanította rá, hogy önmagán kívül másra is gondoljon, jelentős szereplő, de… – Tudom, tudom – szakított félbe Brian nagy sóhajjal. – Ellamara az igazi hős. Megdermedtem. És amikor Brian szemébe néztem, mindentudó mosollyal viszonozta a pillantásomat, várta, mikor értem meg a szavak jelentését. Megkaptam a végszót. Tisztán és érthetően. A szívverésem megállt. Nem létezik! Ez lehetetlen! – Ezt miért mondtad? – hebegtem alig hallhatóan. Brian arcvonásai kisimultak, megvonta a vállát. – Mert ezt akartad mondani. – Ezt, de honnan tudtad? Miért éppen ezekkel a szavakkal? Mindketten tudtuk már a választ. Brian előrehajolt, és újfajta érdeklődéssel méregetett. Kifejezetten ördögi vigyorral azt súgta: – Mondd, hogy autó! Valaki mellettem levegő után kapkodott. Talán Juliette, de nem voltam biztos benne. Túlságosan megdöbbentem ahhoz, hogy tisztán gondolkozzam. Cinder! Cinderrel beszélek! Cinder nem ismerte Brian

Olivert. Cinder volt Brian Oliver! Mintha villám csapott volna belém. Akkora sokkot kaptam, hogy hátráltam egy lépést. Belebotlottam Robba, aki akkor kapott el, amikor a térdem fel akarta mondani a szolgálatot. A derekamnál fogva tartott, és jól tette, mert nem valószínű, hogy egyedül képes lettem volna talpon maradni. És aztán hitetlenkedve néztem, hogy a híres hollywoodi szívtipró féltékenyen figyeli, ahogy Rob a derekam köré fonja a karját. Éppcsak átsuhant az arcán egy cseppnyi rosszindulat, csak én vettem észre, meg talán Rob, mert picivel erősebben szorított, és szabályosan morgott, mikor megkérdezte: – Jól vagy, Ella? – Persze. De igazából nagyon, nagyon nem voltam jól. Brian nem más, mint Cinder! Cinderrel beszéltem. Cindert láttam! Cinder rám nézett. – Ella? A kívülállók biztos csak azt gondolták, hogy megkérdezi, erre a névre dedikáljon-e, de én hallottam a hangjában a csodálkozást. Soha nem kérdeztük meg a másik igaz nevét. Biztos azt hitte, az Ella ugyanolyan álnév, mint a Cinder. Zavartan bólintottam. – Ellamara – suttogtam. Kiszáradt a szám. – Anyu is imádta ezeket a könyveket. Az arca fénylett az örömtől, hogy ismeri a valódi nevemet. – Brian! – Éles, dühös sziszegés. – Szivem, ez kezd kínos lenni. Fejezd be a flörtölést, és add már oda neki azt a nyamvadt képet! Elszakadtam Briantől, és szembe találtam magam Kaylee Summers pillantásával, amiben annyi gyűlölet volt, hogy attól még Anastasia is könnyekre fakadt volna. Sok minden a helyére került. Cinder annyit panaszkodott arra, hogy egy merő őrület az élete, minden egyre bonyolultabb, a dolgok

kikerültek a kezéből… Hát persze, hiszen híres filmsztár. És a lány, akivel kénytelen járni – a hárpia –, nem más, mint Kaylee Summers. A menyasszonya. A felismerés megrendített. – Gratulálok az eljegyzéshez – motyogtam, és nyeltem a keserű epét. – Biztos gyönyörű menyasszony leszel. Csak akkor vettem észre, hogy reszketek, mikor Rob megint megkérdezte, jól vagyok-e. A vállába temettem az arcom, és megráztam a fejem. Határozottan nem voltam jól. A szívem megszakadt. Előfordult már máskor is. Először, amikor apám elhagyott bennünket, másodszor, amikor megtudtam, hogy anyu meghalt. És harmadszor, mikor Cinder kijelentette, hogy nem akar találkozni velem. De ennyire egyszer se fájt. – Menjünk ki innen! Rob nem kérdezett semmit. Mikor elindultunk, Cinder ijedten utánam kiáltott. Visszanéztem, de bárcsak ne tettem volna! A tekintete az enyémbe fúródott, kétségbeesetten könyörgött a megértésemért. A lelkemig hatolt a szeméből áradó mélységes fájdalom. Bár lehet, hogy csak nekem fájt iszonyatosan. Egy hosszú pillanat után elfordította az arcát, és gyorsan aláírt egy fényképet. Mikor átnyújtotta, nem engedte el azonnal. Lenézett a képre, mintha azt szerette volna, hogy én is tegyem ugyanazt. Engedelmeskedtem, és majdnem felkiáltottam. Dedikáció helyett üzenetet írt:

Megmagyarázom. Találkozzunk a Sárkánytaréjban este hatkor. Cinder

– Igazán örülök, hogy megismerhettelek, Ella. Összerezzentem a hangjára. Mikor felnéztem, némán tátogta: – Kérlek! – És elengedte a képet.

– Köszönöm – suttogtam, és hagytam, hogy Rob kivezessen a teremből, hogy mások is megkaphassák Brian és Kaylee autogramját. Úgy éreztem magam, mint akin egy gyorsvonat robogott keresztül.

22.

Brian Ellamaránál fantasztikusabb lánnyal még nem találkoztam. Okos, szellemes, lelkes, és egy cseppet se szeppent meg a hírnevemtől. És milyen szép! Már a beszélgetés kezdete előtt felfigyeltem rá. A barátai jelmeze tényleg átlagon felüli volt – pedig én több száz Ratanát és Cindert láttam az elmúlt öt napban, még néhány Nesonas királynőt is –, de Ella volt az első, aki a hírhedt druida papnőnek öltözött. Nem tévesztettem szem elől a beszélgetés ideje alatt. Látszott, hogy L. P. Morgan leglelkesebb hívei közé tartozik. Egyenesen hozzá ment, és legalább húsz percet töltött az asztalánál, elmerülten beszélgetett vele és Jason Cohennel. Teljesen kiakasztott, hogy nem lehetek ott. Mikor hozzám jött, akkor láttam először közelről, milyen elképesztően szép. A többi vele lévő lány is csinos volt, de Ella annyira különbözött tőlük selymes, barna bőrével és azzal a csuklyája alól elővillanó csodálatos, hatalmas, csillogó szemével. Nem is értem, miért nem jutott eszembe, hogy az én Ellamarám eljön a FantasyConra, most, hogy Los Angelesbe költözött, és hogy ez a titokzatos, egzotikus szépség csakis ő lehet! De nem kellett sok idő, hogy felismerjem. Először akkor vált gyanússá, amikor megszólalt, és rögtön sértegetni kezdett. Annyira jellemző Ellára, hogy nem hatja meg néhány bók. Azután elém rakta azt a nyamvadt könyvet azzal, hogy olvassam el. Erre csakis Ella képes! És mikor megjegyzést tett Ratana jelmezére, akkor már persze egészen biztos voltam a dolgomban. Lenyűgöző, elbűvölő lány, pont olyan, amilyennek mindig is képzeltem… erre egy fiú karján érkezett. Most értettem meg, miért volt Kaylee olyan undok velem. Mikor az a nyápic focista rátette a kezét Ellára, legszívesebben átvetettem volna magam az asztalon, hogy megfojtsam. Itt

állok, végre elérkezett a várva várt pillanat, amiről évek óta álmodoztam, és csak arra tudtam gondolni, hogyan öleli a srác Ellát. Mint akik összetartoznak. És ő hagyta! Mikor Ella magához tért a felismerés okozta sokkból, felfogta, hogy én vagyok Cinder, és hogy „eljegyeztem” Kayleet, annak a szerencsés flótásnak a karjába vetette magát, mintha ő lenne a megmentője. És a kis tetű ráadásul Cindernek öltözött. De Ella Cindere én vagyok! És Ella az enyém! Megkértem, hogy találkozzunk, de láttam az arckifejezésén meg a szemében a fájdalmat, és nem voltam biztos benne, hogy eljön. Ha nem találkozunk, kinyomozom, hol lakik, akkor is, ha minden rohadt ház minden rohadt ajtaját be kell törnöm Los Angelesben! Alig értünk vissza a szállodai szobánkba, Kaylee nekem esett. – Brian – kezdte azon az émelyítő, édeskés hangon, amitől azonnal olyan érzésem támadt, mintha egyenesen az idegeimbe fúrtak volna –, elmondanám, mit jelent az, ha valaki kapcsolatban él. Ha állítólag szerelmes vagy, akkor nem flörtölsz minden egyes lánnyal, aki felpiszkálja a fantáziádat. Mi a fene volt ez?! Letéptem magamról az ingem, és bementem a fürdőszobába, hogy megnézzem az arcom. Borotválkozni, vagy nem borotválkozni…? Tudtam, hogy Ella szexisnek tartja az enyhe borostát. Többször is említette, még A szökés sorozat bűvöletében. Viszont ha végül testközelbe kerülünk – amit nagyon reméltem – a sima arcbőr praktikusabb lenne. – Ez volt a vége a kamu kapcsolatunknak – feleltem, mikor Kaylee magyarázatra várva utánam jött. A tükörben egy pillanatra találkozott a tekintetünk, azután felkaptam a borotvát, és nekiláttam, hogy csókolhatóvá varázsoljam az arcom. – Befejeztem, Kay. – Ezt akkor döntöttem el, mikor felismertem Ellát, és amint tudtam, hogy a játéknak vége,

mélységes béke töltött el. – Úgy fejezzük be, ahogy te szeretnéd. Mondhatod, hogy te akartad, vagy azt, hogy elhagytalak, és eljátszhatod az összetört szívű angyalt. Engem nem érdekel. Ahogy tetszik, de ennek vége. Nem csinálom tovább. – Tessék? Leöblítettem a borotvát, és amikor újra az arcomhoz emeltem, felvillant bennem, talán nem a legegészségesebb, ha éles tárgyak vannak a közelben. – Az a lány nem akárki volt. Ő Ella. Kaylee egy darabig meg se szólalt, de a szeme összeszűkült, az ajkát szorosan ósszepréselte. Új fényben látta az eseményeket es az Ellával folytatott beszélgetést. – Ő lenne Ella? Nem mondod komolyan! – Élesen felnevetett. – Az a kötekedő kis liba? Miatta voltál úgy oda? Letettem a borotvát, megpördültem, mire Kaylee a falig hátrált. – Ne merészelj róla így beszélni! Végeztünk, Kaylee! Találkozom vele. Megkönnyítheted, vagy megnehezítheted, ahogy tetszik, de ha szemétkedni kezdesz, mindenkinek elmondom, hogy az egész csalás a te ötleted volt. Kiteregetem a szennyest, elmesélem, hogy az elkényeztetett királykisasszony egy Lindsay Lohanhez illő hisztiparádét vágott ki, és zsarolással hamis eljegyzésre kényszerített. Mindenki megtudja majd, hogy azzal fenyegettél, tönkreteszed a pályámat, kirúgatod az apámat, szabotálod a filmet, csak azért, mert őrült vagy, és rögeszmésen a megszállottam. – A megszállottad? – hördült fel Kaylee. – Ennyit se érsz! – csettintett. – Százszámra vannak nálad jobb képű és gazdagabb férfiak, akik hálásak lennének, ha velem lehetnének. – Szuper. Akkor menj, és kínozd őket! A továbbiakban rá se néztem, befejeztem a borotválkozást, megpaskoltam az arcomat egy kis arcvízzel, amit reméltem, Ella majd ellenállhatatlannak talál, és

mentem, hogy tiszta ruhát keressek. – Senki nem fog hinni neked – folytatta Kaylee már a hálószobában. – Amilyen rossz a híred. Ez már vicces! – Hidd el nekem, Kaylee, a városban mindenki tudja, milyen egy hidegszívű dög vagy. Nem kell hozzá sok, hogy a mentálisan zavart filmcsillag címkét is rád ragasszák. Átnéztem a ruháimat, egy sötétszürke, V kivágású pulóver mellett döntöttem, ezt a nők általában nagyon szeretik. Remélhetőleg Ellának is tetszeni fog. – És mi lesz a Zachary Goldberg-filmmel? A szerződést nem írtuk alá, most zajlanak a tárgyalások. Még mindig szólhatok apámnak, hogy lépjen ki. – Túlbecsülöd a fontosságodat, bébi! – mondtam, miközben belebújtam a pulóverbe. – Lehet, hogy te vetted rá apádat, hogy meghallgassa az ajánlatot, de én is ott voltam a megbeszélésen. A forgatókönyv tetszett neki, és azzal együtt megkapja a legnevesebb rendezőt és a legígéretesebb kezdő színészt. A film aranybánya. Igazítottam egyet a ruhámon, és vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe. Elégedett voltam a látvánnyal, a zsebembe csúsztattam a tárcámat és a mobilomat. Már hat óra volt, ezért leszóltam az étterembe, jelezzék, hogy kicsit kések, és ne engedjék sehova elmenni Ellát. – A pályádat akkor is tönkretehetem – jegyezte meg sötét arccal Kaylee. – A sárba taposom a jó híredet. A lesifotósok úgy rád tapadnak majd, hogy szikével kell leoperálnod őket magadról. Minél jobban kétségbeesett, annál dühösebb lett, de már nem hatott rám. Ezen túl voltam. Egyszerűen nem érdekelt. – Ahogy tetszik. Semmilyen kár sem helyrehozhatatlan. – Nem kapod meg az Oscart. Néhány hónapja még talán megingok ettől, de mit ér egy nyamvadt szobor, ha el kell érte veszítenem Ellát? Vállat vontam.

– Lehetséges. Ha idén megtorpedózod az esélyeimet, legalább lesz időm bebizonyítani, hogy mennyire jó vagyok. Még négy részt forgatunk, jön a Zachary Goldberg-film, azt is nevezhetik. Azért kellettél mellém, hogy javíts az éretlen seggfej image-emen. De már nem vagyok az. És Ella mellett nemcsak úgy fogok tenni, hanem tényleg megkomolyodom. Kaylee végre felfogta, hogy ezt a meccset elvesztette, tehetetlenül állt. Utolsó, elkeseredett kísérletet tett, hogy megkapja, amit akar: hozzám lépett, és a kezét gyengéden a mellkasomra tette. – Brian… – Vágytól elnehezült pillantással nézett rám, lassan feljebb csúszott a keze, és hozzám préselte magát. – Drágám, kérlek, ne menj el! Amikor az ajka végigsiklott frissen borotvált arcomon, nem is értettem, hogy találhattam valaha vonzónak. Lehámoztam magamról a kezét, kibontakoztam az öleléséből. – Sajnálom, Kay. Számomra csak egy lány létezik, és az nem te vagy. A közelébe se érsz. Amióta ismertem Kayleet most először láttam, hogy valódi érzések törnek nála a felszínre, nem tudta elrejteni, mekkora fájdalmat okoz neki az elutasítás. Pontosan két másodpercig éreztem tőle rosszul magam. Aztán kopogtattak, és ettől idegességemben remegni kezdett a gyomrom. – Ez Scotty lesz. – Brian, ezt nem teheted! Ügyet se vettem Kayleere, egyszerre rettentő sürgős lett minden, felrántottam az ajtót. Scott izgatottan vigyorgott a küszöbön, egyik kezében magasra emelte a könyvet, amit kértem tőle, a másikban egy zöld köpönyeget tartott. – Itt van, amit kértél. – Te hős! – Sok szerencsét, öregem! – Brian! – sikoltotta Kaylee. – Bocs, de mennem kell. – A vállamra vetettem a

köpönyeget, és az arcomba húztam a csuklyát. A köpeny inkább A Gyűrűk Urához illett volna, nem A Cinderkrónikához, de remélhetőleg arra jó lesz, hogy álcázzam magam, és észrevétlenül jussak el a találkozó központjától az étteremig. – Scotty összecsomagol nekem, és kijelent a szállodából. Légy jó kislány, és ne bántsd a férfiasságát. Kaylee tátott szájjal bámult, én pedig frissen nyert szabadságomtól megrészegülten egy csókot fújtam felé. – Találkozunk a következő résznél, hercegnő. A Sárkánytaréj a központi épületben volt. A bejárati folyosóról kukucskáltam be, és felmértem a terepet. Jobb lett volna kevésbé nyilvános helyen találkozni, de annyira megijedtem, mikor Ella faképnél akart hagyni, hogy csak ez az étterem jutott az eszembe, mert itt ebédeltem. Mivel a találkozóra rengetegen érkeztek, kevés helyen lehetett enni, és most éppen vacsoráidő volt, az étterem zsúfolásig megtelt. A hosztesz előtt húszfős sor várakozott. Szerencsére a terem végén foglaltattam egy bokszot, és láthatatlanná tevő köpönyegem eddig jól szolgált. Tökéletesen beolvadtam a fantasyrajongók táborába. Ellán és Scottyn kívül senki nem is sejtette, hogy idejövök, úgyhogy nem kellett semmiféle jelenettől tartanom, aminek igencsak örültem. Negyedórát késtem, de nemcsak én. Épp bementem volna, mikor öt, számomra nagyon ismerős, elképesztő jelmezbe öltözött alak sétált a hosztesz asztalához. – Azt hiszem, erre nem leszek képes – súgta Ella, miközben idegesen bekukucskált. Összerándult a gyomrom. Alig egy méterre állt tőlem. Óriási volt a kísértés, hogy megtudjam, hogyan érez, ezért a falnak támaszkodtam, még mélyebbre húztam a csuklyámat, így egyáltalán nem látszott az arcom. Lehajtottam a fejemet, úgy tettem, mint akit szörnyen leköt, hogy SMS-t küldjön, közben – amikor csak lehetett – lopva figyeltem. – Dehogynem leszel képes – felelte a Nesona királynő

jelmezébe öltözött, vörös hajú lány. A hosszú hajú szőke csak annyit kérdezett: – Miért nem? Ez igazán jó kérdés. Ella torkából ideges nevetés tört föl. – Hogy miért nem? Mert ő Brian Oliver! Amerika kedvenc rosszfiúja. Az isten szerelmére, hiszen Kaylee Summersszel jár! A vörös csak megvetően morgott. – Ja, látszik, mennyire boldogok egymással. Elnyomtam a kitörni készülő nevetést. Ezek szerint Kayleevel mégse alakítottuk annyira jól a szerepünket, mint hittük. – A hozzá hasonló pasik nem járnak olyan lányokkal, mint én, Vivian. Ez a heves kitörés meglepett. Hogy gondolhat ilyesmit? – De hát ő Cinder. A legjobb barátod – győzködte a szőke. Legszívesebben megöleltem volna, de Ella válasza meglepett. – Mert igazából nem ismer. A neten egész más. Ha most találkozunk, minden megváltozik. Mi lesz, ha csalódást okozok, és a végén elveszítem a legjobb barátomat? Lehetetlen! Milyen ironikus, hogy most ő fél attól, hogy elveszíthet, mikor legutóbb, amikor nem akartam találkozni vele, én rettegtem ugyanettől. – Nem létezik, hogy kiábrándulna – nyugtatta a vörös hajú, Vivian. – De ha mégis, akkor én leszek az új legjobb barátod, őt pedig a húsevő férgek elé vetjük. Elmosolyodtam. Értem, miért kedveli őt Ella. A hosszú hajú Ratana átölelte Ellát. Ő lehet az egyik mostohatestvér. Ella említette, hogy ikrek, és szemlátomást ő volt a jó testvér. A gonoszabbik mögöttük állt, és rosszallóan gúnyos arckifejezése nagyon emlékeztetett Kayleere. – A srác teljesen odavan érted – állapította meg a jó

testvér. – Már akkor vadul udvarolt, amikor még nem is tudta, ki vagy valójában. A menyasszonya orra előtt! Na ugye! Legalább valaki elismeri a vonzerőmet. Sajnos nem Ella, mert ő csak nyögött egyet. – Mindenkinek bókol. Ez a feladata. Ilyenkor különösen kedvesnek kell lennie a rajongóihoz. Szórakoztató volt, hogy mennyire bosszankodik, de a figyelmemet most Mr. Fantasztikus hangos tiltakozása vonta magára. Hála istennek már nem tapadt Ella oldalához, de még így is túl közel állt hozzá. Majd megőrültem a féltékenységtől. – Ella, az több volt egyszerű barátságosságnál. A pasi már arra készült, hogy átveti magat az asztalon, és pofán csap, csak azért, mert melletted álltam. Ez a focista egész jó megfigyelő. Igaz, hogy erre készültem, de nemcsak azért, mert túl közel állt Ellához. A gonosz testvér is velem értett egyet: – Talán inkább azért, mert rátapadtál. Ezzel az erővel akár körbe is pisilhetted volna. Vicces is volt, igaz is volt, de Ella elsápadt, a másik testvér meg letorkolta. – Ana, ne legyél undok! – Ella az oka – tiltakozott Ana. – Hetek óta hitegeti Robot a drágalátos Cindere miatt, most meg egyszerűen nem akar találkozni vele. Mielőtt lett volna időm megérteni a közlést, Ella felcsattant: – Már hogyne akarnék találkozni vele?! – Akkor mi a gond? Ő is látni szeretne, máskülönben nem hívott volna ide. – Nem szívesen értek egyet Anával – kezdte Vivian –, de tényleg megkért, hogy gyere el, és erre nem kötelezte semmi. Ha most nem beszélsz vele, egész hátralévő életedben bánni fogod. – Semmit nem tud rólam! – tört ki hirtelen Ella. – Soha nem meséltem neki a baleset részleteiről. Nem tudja, hogy

én… hogy én… Olyan gyorsan kaptam fel a fejemet, hogy biztos észrevették volna, ha nem foglalja le őket teljesen Ella vallomása. Sajnálkozás, szánalom, együttérzés látszott rajtuk, és természetesen az elégedett, gúnyos mosoly Kaylee lelki hasonmásának arcán. – Nem mondtad el neki? – kérdezte halkan Vivian. – Ennyi idő után se? Ellán látszott, hogy mindjárt elsírja magát. Némán rázta a fejét. Úgy éreztem, megbolondulok, ha azonnal nem tudom meg, miről beszélnek. De az én szépséges papnőmnek már be kellett mennie, gondoltam, majd személyesen kiderítem. – Cinder volt az egyetlen, akivel nem beszéltem az állapotomról. Nem gondoltam, hogy számítana. Hiszen úgyse találkozunk személyesen. A jó testvér a fejét csóválta. – Nem számít. Így is, úgy is szeretni fog. Hát igen. Így igaz. Ana felnevetett, úgy hangzott, mintha károgna. – Az biztos! – kiáltotta. – Elhagyja Kaylee Summerst miattad. A Szépség és a Szörnyeteg története valósággá válik, csak éppen fordítva. Ökölbe szorult a kezem, kis híján leejtettem a telefonomat. Ella nem túlzott, mikor azt mondta, a mostohatestvére nagyon hasonlít a „barátnőm"-höz. Nem sok hiányzott, hogy leleplezzem magam, és jól beolvassak neki, de Rob megelőzött. – Fogd be, Ana! Undorítóan viselkedsz! A lány annyira meghökkent, amiért valaki rá mert kiabálni, hogy kíváncsi lettem, előfordult-e valaha, hogy egy srác ilyesmire vetemedett. Valószínűleg nem. De Robnak még volt mondandója: – Tudod, miért nem hívtalak el a buliba? Mert teljesen mindegy, milyen szép vagy, ha rád nézek, én csak egy kegyetlen, önző dögöt látok.

Mindenki döbbenten hallgatta Rob kitörését. Még én is. A fenébe, kénytelen voltam megemelni előtte a kalapomat. Ana szeme csupa könny lett, és egy szó nélkül odébbállt. Már-már megsajnáltam, de nem maradt rá időm, mert Rob a két tenyerébe fogta Ella arcát, és szenvedélyesen megcsókolta. Ha ezután nem azt mondta volna, amit mondott, leütöm: – Gyönyörű vagy, Ellamara. És pokolian féltékeny vagyok, mert most bemész, és Brian Oliver azonnal beléd szeret. Ebben biztos vagyok. Igazad van, vigyorogtam magamban. Gondoltam, nem bosszulom meg a csókot, mert a srác őszintén törődik Ellával, és ennél az egynél többet úgyse kaphat. – Menj, kapd el! – mondta Rob, és finoman a bejárat felé tolta Ellamarát. Megint a szemembe húztam a csuklyát, és gyorsan félrehúzódtam, mert a csoport közeledett. Vártam pár percet – Ellán látszott, hogy idő kell neki, mire összeszedi magát –, de azután bementem, mégpedig azzal a feltett szándékkal, hogy megszerzem magamnak az én druida papnőmet.

23. Kicsit émelyegtem, mikor beléptem az étterembe. A barátaim biztattak, kedvesek voltak, de mégis, teljes képtelenségnek tűnt, hogy olyasvalaki, mint Brian Oliver, épp engem akarjon – még akkor is, ha ő az a fiú, akit évek óta ismerek. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy csak akkor vettem észre, hogy elém lépett valaki, amikor megszólalt: – Miss Ella? Ijedtemben egy lépést hátráltam. – Én vagyok, igen. – Üdvözlöm. Odakísérem az asztalához. – A fiatal pincér ragyogó mosollyal ajándékozott meg. – Egyenesen erre, kérem. Kicsit meglepett a különleges bánásmód. Azután persze minden érthetővé vált. – Mr. Oliver is késik pár percet, arra kért, adjam át őszinte bocsánatkérését, de pillanatokon belül megérkezik. – Köszönöm. Az étterem egyetlen nagy, tágas, nyitott tér, a közepén és a fal mellett álltak az asztalok. Nem a legtökéletesebb választás, ha négyszemközt, kettesben szeretnél beszélgetni valakivel, de el kell ismernem, a pincér mindent megtett, mert a legtávolabbi, hátsó sarokba lévő bokszhoz vezetett. Nem tudunk teljesen elbújni, de mégse mindennek a közepén tanyázunk. Hálás voltam a próbálkozásért. A pincér tüsténkedett, az asztal közepén meggyújtott egy kis mécsest. Mielőtt elment volna, meg kellett kérdeznem: – Elnézést, honnan tudta, hogy én vagyok? A férfi újra elmosolyodott. – Mr. Oliver asztalt foglalt, és elmondta, ön mit fog viselni. Hozzátette, hogy biztos megismerem a „lenyűgöző szeméről". – A férfi hangjából hallani lehetett, hogy szó szerint idéz. – És nem volt igazam? – kérdezte egy halk hang. A hang,

amitől megborzongtam. Cinder kecsesen leült velem szembe, és a csuklyája alól rám mosolygott. Köpönyege nagyon hasonlított az enyémre, csak sötét színű volt. Az arca árnyékban maradt, de a gyertya fényében szeme lágyan csillogott. Egy pillanatra se vette le rólam a tekintetét, akkor sem, mikor megköszönte az asztalt, és megrendelte a vacsorát. Szinte lézerként hatolt át rajtam. A pincér a konyhába sietett, hogy leadja a rendelésünket, és így kettesben maradtam – már amennyire ez lehetséges egy zsúfolt étteremben – a legjobb barátommal, aki történetesen egy híres filmszínész. Egy darabig csak néztük egymást. – Ella. Mélységes elégedettséggel ejtette ki a nevemet. Én ezzel szemben idegesen és bizonytalanul válaszoltam. – Cinder? – Szólíts Briannek, Ella! Kérlek. Elhallgatott, várta a választ. – Rendben… Brian. Elmosolyodott, azzal az őrjítő mosollyal. – Annyira szerettem volna, ha kimondod a nevemet. Hamisnak éreztem, valahányszor Cindernek szólítottál. Rémes volt, hogy nem ismersz. Nagy nehezen kitisztult a fejem. A szavai nyomán a valóság bosszúszomjasan zuhant rám. – Akkor miért nem árultad el? – Nem tudtam kordában tartani a bennem fortyogó érzéseket. – Hogy hallgathattad ezt el? Erre kissé halványabb lett a mosolya. – Elhitted volna? – Három éve talán nem, de ket héttel ezelőtt, amikor azt mondtad, soha nem találkozhatunk? Megmondhattad volna, hogy híres vagy, és túlságosan lefoglal a nagy filmed meg az elmebeteg menyasszonyod, azért nincs rám időd. Cinder arca összerándult, mintha pofon vágtam volna.

Szemlátomást meglepte a haragom, de mégis mit várt? Bűntudatosan pislogott. – Ella, ez nem igaz! Félreérted. – Nem, végre megértettem. – Beleszédültem, ahogy a történet részei a helyükre kerültek. – Most már minden sokkal világosabb. Minden. Egész idő alatt ezt az utolsó darabkát kerestem. Kayleevel a kapcsolatotok csak etetés. Az egész a nyilvánosságnak szól. Brian elfintorodott. – Egyáltalán nem akartam, de nagyon kényes helyzetben voltam, és mindenki azt szajkózta, hogy ez megoldaná a problémákat. Ráadásul sok embernek hozott hasznot, hogy Kaylee és én együtt vagyunk. És nem volt semmi jó kifogásom, amiért nemet mondhattam volna. Akkor még nem kaptalak vissza. Ez a vallomás váratlanul ért. Nem értettem ugyan pontosan, de nehéz volt nem belelátni olyasmit, ami elképzelhetetlennek tűnt. Átnyúlt az asztalon, mintha a kezemet kérte volna. Mikor nem adtam, visszahúzta az övét, és a vizespoharával kezdett játszani. – Mikor megismerkedtünk a neten, már szerepeltem néhány tévéshow-ban és egy Disney-filmben. jóformán teljesen ismeretlen voltam. Mikor a tinivígjátékokba kerültem, minden megváltozott. A hírnév őrületes. De amikor megkaptam A druida herceg szerepét, az őrület agyrémmé változott. Bárhova megyek, követnek. Nincsenek igazi barátaim. Már senki nem viselkedik velem úgy, mint egy normális emberrel. Gyűlölöm ezt a felhajtást! – Behunyta a szemét, mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna. – Éppen akkor tűntél el, amikor az életem szédítő iramban változni kezdett. Nem tudtam mit kezdeni vele. Hirtelen rengeteg haverom lett, de nem volt egyetlenegy kapcsolatom se, ami számított volna. Bezárkóztam. Nem törődtem semmivel. Mire újra felbukkantál, az egész életem csak külsőségekből állt. Belül gyakorlatilag meghaltam,

kiürültem, én voltam a világ legnagyobb seggfeje. Mikor azon az estén újra beszélgettünk, olyan volt, mintha egy ködös álomból ébredtem volna fel. Eloszlattad a bénultságot. Eszembe juttattad, milyen az, érezni, saját magamon kívül törődni valakivel. Elállt a lélegzetem ezektől a szavaktól. Az, hogy ilyen fontos lehetek valakinek, hogy ekkora hatással vagyok az életére, egyszerre volt sokkoló és lenyűgöző. A szívem hevesen vert, a gyomrom remegett. El kellett kapnom róla a pillantásomat, hogy képes legyek megszólalni. – A színészek mindig ennyire… szenvedélyesek? – kérdeztem, és iszonyú zavartan forgattam a poharamat. Azt vártam, kinevet, de nem tette. Ha lehet, még komolyabban folytatta. – Ha olyasmiről van szó, amit szeretünk, akkor igen. Csodálkozva néztem fel, a tekintetünk ismét találkozott. A szeméből leírhatatlan érzelem sugárzott. – Anyámat leszámítva te vagy az egyetlen ember az életemben, aki fontos nekem – mondta. A pillantása a lelkemig hatolt. – Mikor kiderült, hogy élsz, mindent vissza akartam vonni, ami köztem és Kaylee között történt. Közöltem, hogy kiszállok, nem csinálom végig. Elrepülök Bostonba, és megmondom neked, ki vagyok. – Komolyan? Brian bólintott. – De Kayleenél ott volt a gyűrű, előadott egy nagyjelenetet, mintha valóban feleségül kértem volna. Rengetegen nyüzsögtek körülöttünk, olyanok is, akikkel együtt kell dolgoznom, meg természetesen a fotósok. Csapdába kerültem. Utána pedig megzsarolt, hogy ne tudjak kilépni. Azzal fenyegetett, hogy tönkreteszi a pályámat, kirúgatja az apámat, és nem forgathatja le A Cinder-krónika további részeit. Ördögi nő, kegyetlen, és téged különösen gyűlölt. Nem akartam, hogy ebbe belekeveredj, de az elejétől kezdve azt terveztem, hogy első adandó alkalommal tisztázom a helyzetet. Úgy volt, hogy a jelölés után majd

„szakítunk”. Csak próbáltam kibírni addig, hogy megóvjalak a diliháztól és Kaylee rosszindulatától. Nem akartam, hogy bántsanak, Ella. – Öö… – már nem törődtem azzal, hogy elrejtsem az izgatottságomat – azt hiszem, akkor megbocsátok. Cinder nagyot sóhajtott. A megkönnyebbüléstől szemmel láthatóan ellazult. Megint a kezemért nyúlt, és ujjával hívogató mozdulatot tett. Olyan sebezhetőnek látszott, hogy másodszor már nem tudtam visszautasítani. A bal kezemet nyújtottam felé, mert a jobbomat nem bírtam eléggé kinyújtani, de ez nem tűnt fel neki. Két tenyere közé fogta a kezemet. Az érintése még a szaténkesztyún keresztül is égetett, mint a tűz. – Örülök, hogy végre találkoztunk. Örülök, hogy a sors közbeszólt, és megtette, amihez nekem nem volt elég bátorságom. Fogalmam se volt, mit feleljek erre. Valóban a sors lett volna? Csakugyan hisz a sorsban, a végzetben? És ahogy rám nézett… Eleresztette a kezemet, amikor tudatosult benne, mennyire letaglózott. Hátradőlt a széken, egy szempillantás alatt visszatért a nyugodt, könnyed, játékos énje. – Hoztam neked valamit. Én nem tudtam ilyen gyorsan váltani. Mire felvettem a ritmusát, már elém tolt egy könyvet. Első pillantásra felismertem, pedig soha nem láttam azelőtt. A lélegzetem is elakadt. A druida herceg első kiadása. Óvatosan kézbe vettem, finoman végigsimítottam a borítót. Jó állapotú, de kicsit használt, mintha korábbi tulajdonosa gyakran forgatta volna – újra és újra elolvasta, de vigyázott rá. Tudtam, ha kinyitom, az első lapon L. P. Morgan nekem szóló ajánlását olvashatom. Tökéletes. – Miután találkoztunk, megkértem az asszisztensemet, hogy menjen át hozzám, és hozza el – mondta Cinder, miközben új kincsemet forgattam. – Ezért késtem. Meg kellett várnom, míg ideér.

Kinyitottam a könyvet, az arcomhoz emeltem, beszippantottam az illatát, és az se érdekelt, ha emiatt a többiek bolondnak néznek. Mindig is imádtam a könyvek illatát. – Emlékszel arra a napra? – Cinder hangja alig volt több halk suttogásnál, mint akit kísért a múlt. Én is csak susogni tudtam: – Csak részletekre, de erre igen. A belső borítóhoz lapoztam, és megtapogattam az ajánlást. Igaz, hogy délután személyesen találkoztam L. P. Morgannel, és szereztem tőle autogramot az egyik könyvembe, de ez más volt. Sokkal különlegesebb. Igyekeztem úrrá lenni az érzelmeimen, nehogy kirobbanjanak belőlem. – Féltem, hogy ha ezt adom ajándékba, arra a napra emlékeztet, de tényleg azt akarom, hogy a tied legyen. Komoly, ünnepélyes tekintetét fénylő pillantással viszonoztam. – Nagyon tetszik. Köszönöm. A pillanat varázsát egy fiatal pincérnő törte meg, aki elénk tette a vacsorát. Mikor felismerte, ki ül az asztalnál, pontosabban ki rejtőzik a láthatatlanná tevő köpönyeg alatt, eltátotta a száját, és majdnem Cinder ölébe ejtette a tányért, ami így hangos csattanással ért asztalt. Kínos volt, de szerencsére semmi nem ömlött ki belőle. – Elnézést, Mr. Oliver – szabadkozott a lány halálra válton. Cinder azonnal reagált. Olyan mosolyt villantott rá, hogy szegény csak erről fog álmodni élete hátralévő részében. – Semmi gond. Ha egy magához hasonló csinos lány meglepne engem, én is ugyanígy járnék. A pincérnő kedvéért nem nyögtem fel. Úgy itta a bókot, mint a szomjazó, és édesen el is pirult. – Kö-köszönöm, Mr. Oliver. Hozhatok még valamit? Milyen furcsa lehet, ha mindenki tudja a nevedet, és a puszta jelenéted ügyetlen, csetlő-botló romhalmazzá

változtatja őket. Ha mindenki így viselkedik a közelében, már értettem, miért akarta Cinder mindenáron megőrizni a névtelenségét. Még csak negyedórát töltöttem el vele, de már tudtam, hogy gyűlölném a hírnevet. Az asztalon lévő ételre nézett, és már-már tagadóan rázta a fejét, de azután eszébe jutott valami. – Lenne olyan kedves, és lefényképezne bennünket? A lánynak úgy ragyogott fel az arca, mintha Cinder azt ajánlotta volna fel, hazaviszi a Ferrariján. – Természetesen. Próbáltam fapofával nézni, hogy remeg a keze, amikor átvette a telefont. Valószínűleg nem sikerült lepleznem, mennyire mulattat a helyzet, mert Cinder alig észrevehetően rám kacsintott. Nem csoda, hogy a srácnak akkora az egója, mint a hold. A lány hátrált egy kicsit, hogy mind a ketten beleférjünk a képbe, de mielőtt kattinthatott volna, Cinder felpattant a székről, és mellém ült. Átkarolta a vállamat, és szorosan magához ölelt. Elfelejtettem levegőt venni. Elolvadtam. Jesszusom, rosszabb voltam, mint a pincércsaj! Szinte minden érzékemmel éreztem őt. Beszívtam a kölnije fűszeres, férfiason szexi illatát, éreztem teste melegét. Megszűnt puszta internetes kapcsolatnak lenni. És már nem is csak egy filmvászonról ismerős arc volt. Valódivá vált. Élő, erős, és nagyon is megfogható. Összefontam az ölemben a kezemet, nehogy kínos helyzetbe hozzam magam, és simogatni kezdjem. – Egy pillanat. – Cinder hátralökte a csuklyáját, majd szemügyre vette az enyémet. – Megengeded… – Be se fejezte, már nyúlt is előre. – Azt szeretném, hogy az a gyönyörű arcod látszódjon a képen. Játszott a hajammal egy kicsit, mielőtt lesimította. Az ujjhegye súrolta az arcomat, mikor a fülem mögé igazított

egy tincset. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne sóhajtsak föl. – Így – mondta elégedetten. – Készen áll a közelire, miss DeMille? Nem sokra értékeltem az Alkony sugárút híres mondatát. A bőröm bizsergett ott, ahol megérintett. Bávatagon néztem fel rá. Magabiztosan mosolygott, mint aki pontosan tudja, és tetszik is neki, mekkora hatással van rám. – Amikor kigúnyoltál, hogy milyen nyálas dumával fűzöm a csajokat, és legyáváztad a karakteremet, akkor nem látszottál ilyen ijedt nyuszinak. – Mert akkor csak Brian Oliver voltál, és egy teljes asztal választott el minket – mormoltam, és újra meg újra pislogtam, mintha ettől valami csoda folytán kitisztulna az agyam. De nem volt ekkora szerencsém. – Csak Brian Oliver? – Cinder a fejét rázta, és nevetett, mély rekedtes kuncogással, ami nem sok jót ígért. – Ó, Ella! Hirtelen lehajolt, és az ajkát a fülemhez nyomta. Mikor megszólalt, meleg, érzéki lehelete a nyakamat simogatta. A karom egész libabőrös lett. – Mosolyogj a kamerának, Ellamara! – súgta. – Ígérem, nem harapok. – De minden ígéret ellenére a foga a fülcimpámmal játszott. Most mar szinte kapkodtam a levegőt, ő meg kuncogott. – Legalábbis nem erősen – helyesbített. Kiegyenesedett, rám kacsintott, majd a várakozó pincérnőre villantotta ragyogó mosolyát. A lánynak legalább akkorára tágult a szeme, mint egy csészealj. Nem tudom, melyikünk volt vörösebb, ő vagy én. – Felkészültek? – Mosolyogj, szépséges Ella – turbékolta Cinder, és finoman megszorította a karomat. – Ez lesz az új képernyővédőm. A pincérlány udvariasan kivárta, míg legalább annyira magamhoz térek, hogy elmosolyodjak. Miután elkattintotta a képét, visszaadta Cindernek a telefont, és sietett a

konyhába, hogy mindenkinek elmesélje a kalandját. Az arca még akkor is égett, mikor eltűnt a szemünk elől.

24. Amint a pincérnő eltűnt szem elől, könyökkel oldalba vágtam Cindert. Erősen. – Te piszok! Hogy merted? – Hétrét görnyed, de nem az ütéstől, hanem a nevetéstől. – Én nem vagyok a játékszered! Tartsd tiszteletben a személyes teremet, és ülj szépen vissza a helyedre! Kihűl a vacsorád. Ellöktem, mire még jobban kacagott. Átnyúlt az asztalon, és maga elé húzta a tányért. Ahelyett, hogy elült volna. És még szorosabban ölelt. – Nem hittem, hogy szégyenlős vagy, de amúgy tetszik. Egyszerűen ellenállhatatlan, amikor elpirulsz. Látod? – Vigyorogva elém tartotta a telefont, hogy mind a ketten megnézhessük a képet. Tényleg leginkább egy paradicsomra hasonlítottam. – Nézd, milyen imádni valóak vagyunk együtt! Tökéletes kép a Cinder és Ella első részéhez. – A mihez? – A blogodban. – Kijózanodva mélyet sóhajtott. – A „Közeli és személyes" posztokra gondolok. A képekre a mamáddal és a szerzőkkel. Egy röpke pillanatra elszorult a torkom az emlékektől, de Cinder magához ölelt, és akkor újra kaptam levegőt. A hangulatnak megfelelő, lágy hangon folytatta: – Már korábban is gondoltam rá, hogy ha valaha személyesen találkozunk, új fejezetet nyithatnál a blogodban. Hasonlítana a régi albumokhoz, csak most nem a szerzők aláírásai és fotói lennének benne, hanem a rólunk készült képek, mikor mindenféle hírességekkel találkozunk. Meghatottan néztem fel. Igazán kedves, hogy erre gondolt. Szomorú mosollyal fogadta a pillantásomat. – Tudom, hogy nem pótolja az elveszett könyveket, azokat semmi nem helyettesítheti, meg se próbálnám, de gondoltam, akkor valami mást kellene gyűjtened. – Idegesen nyelt, majd hozzátette: – Velem.

Nem tudtam, mit feleljek. – Elvihetlek filmbemutatókra, különböző eseményekre a világon bárhová, bemutathatlak azoknak a színészeknek, akikről írsz. Az lenne a címe, hogy „Cinder és Ella kalandjai". Megkérhetnénk egy grafikust, hogy rajzoljon meg bennünket, lehetne saját képregényünk. Fantasztikus lenne! Mikor nem válaszoltam, fészkelődni kezdett, és beletúrt sötét hajába. Sajnáltam, hogy miattam ideges, de úgy meghökkentem, hogy nem tudtam megszólalni. – Mit gondolsz? – Komolyan beszélsz? – Persze. Idegesen felkacagtam. – Ne légy nevetséges! Istenien hangzik, de nem hagyhatom, hogy ennyi mindent tegyél értem. Ki tudja, miért, de egy csapásra eltűnt minden idegessége. Az arca ellágyult, es ettől nagyot dobbant a szívem. A mosolya sokkal többet tükrözött egyszerű jókedvnél vagy örömnél. Mintha azzal, hogy nemet mondtam, az álmait valósítottam volna meg. – De hisz épp erről van szó! – mondta. – Hagyhatod. Minden más lány hagyná. A fenébe, el is várnák tőlem! De érted én akarom megtenni. Elengedett, hogy teljesen felém fordulhasson. Két kezébe fogta a kezemet. – Van fogalmad arról, mennyire fontos vagy nekem? – Liftezni kezdett a gyomrom, amikor az ajkához emelte és megcsókolta kesztyűs kezemet. – Bárhova elvinnélek, Ella, bármit megtennék a kedvedért. Csak egy szavadba kerül. Legvadabb álmaim váltak valósággá. Minden lány legvadabb álmai. Csakhogy túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Ezt pontosan tudtam. Az ő szájából minden olyan egyszerűnek hangzott, de egyikünk élete se volt ilyen könnyű. Kihúztam a kezem a szorításából, és pár értékes centivel

növeltem a kettőnk közti távolságot. – Mi a helyzet Kayleevel? Én emlékeztesselek rá, hogy így vagy úgy, de pillanatnyilag a menyasszonyod? Tagadóan rázta a fejét. – Annak vége. Amikor a találkozó befejeződött, azonnal szakítottam vele. Rendben, a sajtó még nem tudja, de Kaylee igen. – Az emléktől elvigyorodott. – Rettenetesen kiakadt. Elképesztő! Elhagyta értem a szupermodell barátnőjét. A szívem megadta volna magát, de az agyam a legkülönbözőbb vészjelzéseket közvetítette. Olyan magas készültségi fokon, hogy a tarkómon minden pihe égnek állt. A józan ész határain belül kell maradnom! – És a karriered? Azt mondtad, megfenyegetett, hogy tönkretesz. Cinder megvonta a vállát. – Minden tőle telhetőt megpróbál majd. Kisebb károkat okozhat, de semmi komolyat. Semmit, ami ne érné meg, hogy veled legyek. A szívem megint hevesen vert. Pillanatnyilag megnyerte a csatát az agyammal szemben. Az ellenállásom összeomlott. – És a stábod? – Ügynökök, menedzserek, sajtósok, jogászok… Egy csapatnyi ember, aki az életemet irányítja. Pontosan ezekre gondoltam. – Gondolod, hogy boldogok lesznek, ha elhagyod értem a másik főszereplőt? Cinder elég sokáig habozott a válasszal ahhoz, hogy tudjam, mi az igazság, amit maga előtt is le akar tagadni. A tányérjára szegezte a pillantását. – Minden rendben lesz. – Ez úgy hangzott, mintha saját magát akarná meggyőzni. – Csak azért akartak összeboronálni Kayleevel, hogy a média ne a korábbi viselkedésemen csámcsogjon, hanem az eljegyzésem foglalkoztassa őket. javítana a sajtómon.

Felvontam a szemöldökömet, Cinder pedig szégyenlősen elvigyorodott. – Mentségemre legyen mondva, csak azért kavartam olyan sok lánnyal, mert egyik se ért még a közelébe se annak, akit igazán akartam. – Ismét megcsókolta a kezemet. – Ahogy erről a világ is hamarosan értesülni fog. Legszívesebben jeges vizet fröcsköltem volna az arcomra, hogy kicsit lehűtsem. Brian kuncogott. – A szakításnak rossz sajtója lesz, mert Kayleenek esze ágában sincs nagylelkűen viselkedni, viszont a közönségnek tetszeni fog, hogy egy normális, hétköznapi lánnyal járok. A rajongók megőrülnek majd értünk. Csak rólunk fognak beszélni. A stáb pedig beleegyezik. Azonkívül, mennyire bepánikoltam a gondolatra, hogy „csak rólunk fognak beszélni", tudtam, a csapata, a nevezetes stáb soha nem fogad el engem. Csak kárára lennék. Se a pályafutását nem szerettem volna tönkretenni, se magamat nem akartam a sajtó kényének-kedvének kiszolgáltatni. Én vagyok az utolsó, akinek rivaldafénybe kéne állnia! Cinder egyre lelkesebb lett, de én nem tudtam osztozni az optimizmusában. – Azt hiszem, tévedsz, Cinder… ööö… Brian. Engem se a stábod, se a rajongóid nem fogadnának el. Már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de belefojtottam a szót. Addig kellett kipakolnom, amíg nem veszítem el a bátorságomat, mert mindent tudnia kell. – Vannak dolgok, amiket nem tudsz rólam. Amikről nem beszéltem, mert attól féltem, hogy akkor majd másképp viselkedsz velem. Türelmetlenül és eltökélten várta, hogy részletezzem, mi a baj. Nagyon, nagyon nehezemre esett. Most, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz, hogy kimondta azokat a szavakat, amelyekről mindig álmodoztam, ezek után belehalok, ha úgy dönt, mégse kellek neki. Legalábbis nem

a kezemet csókolgató, fülcimpámat harapdáló módon. Márpedig úgy fog dönteni, efelől nem volt kétségem. – A balesetem óta mindenki másképp kezel. Hirtelen én lettem az a lány. Akit mindenki megbámul, akiről a háta mögött pusmognak. A lány, akivel az a szörnyűség történt. Akinek meghalt az anyja. A kripli a sebhelyeivel. – Kripli? – horkant fel meglepetten Cinder. Végigmért, és elkomolyodott. Nem látott semmi hibát. – Nem vetted észre, amikor a találkozón kisétáltam? A homloka tetejére szaladt a szemöldöke, annyira igyekezett felidézni bármi szokatlant. – Elég nagy összevisszaság volt akkor. Már az is felkavart, hogy találkoztunk, közben egyszerre kellett figyelnem rád és a rajongóimra. Egyébként meg hogy vehettem volna észre bármit is, mikor az a srác teljesen rád tapadt! Majdnem felhorkantam. Ha nem egy olyan fájdalmas dolog közepén vagyok, mint az igazság feltárása, kioktattam volna a féltékeny, tesztoszteronban fürdő pasik ostobaságáról. Ehelyett behunytam a szemem, mély levegőt vettem, és folytattam: – A varázsbotom nemcsak a jelmez kelléke. A járóbotomat helyettesíti. A barátnőm kifejezetten erre az alkalomra készítette, hogy a rendes botomat otthon hagyhassam. – Bottal jársz? Bólintottam. – Az orvosok szerint kész csoda, hogy a baleset után újra megtanultam járni. Hálás is vagyok érte, de nem szép látvány. Erősen bicegek, és elég fájdalmas. És lassú vagyok. Ezért késtem el ma este. Ennyi időbe telt, hogy a találkozóról idáig elérjek. Sérült vagyok, Brian. Az arca megnyúlt, ahogy megértette, mit mondok. Újra és újra szemügyre vett, végigmérte az a testemet gondosan elfedő öltözéket, de persze nem látott semmit. Egyelőre. – Csak annyit mondtál, hogy megsebesültél, de soha nem

említetted… – A hangja elhalt, mint aki nem tud uralkodni az érzelmein. Számítottam rá, hogy az állapotom elkeseríti, de ekkora kétségbeesést nem vártam. És még nem tudja a legrosszabbat. – Brian… – Nyeltem egyet. Nagyon rossz volt látni a letörtségét. – Ha ezzel nem tudsz mit kezdeni, akkor a többivel még kevésbé. Felkapta a fejét. – A többivel? – kérdezte elborzadva. – Van még több is? Minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult, könnyek öntötték el a szemem. – Sokkal több. Újra behunytam a szemem, mert nem bírtam elviselni Cinder arckifejezését. Éreztem, ahogy az ujjával letöröl egy kigördülő könnycseppet. A gyengéd, őszinte törődésnek köszönhetően potyogni kezdtek a könnyeim. – Mi van még? – kérdezte olyan lágyan, amilyen az érintése volt. Megráztam a fejem. A szememet nem voltam hajlandó kinyitni. – Nem akarom elmondani. Cinder megölelt, ez most maga volt a biztonság. Szorosan tartott, a fejét a fejemre fektette. – Mindegy, mi az, Ella, nem számít. Nem foglak kevesebbre tartani. Az ígéret tőrként hatolt a szívembe. Tudtam, komolyan gondolja, de fogalma se volt róla, mivel kerül szembe. – De igen. Nem habozhattam tovább. Óvatosan lefejtettem megégett karomról a könyékig érő báli kesztyűt. – Neked fontos a külső – mondtam, miközben már az ujjaimról húzogattam az anyagot. – Mindig a legszebb lányokkal jártál. Egy utolsó rántás, és a kesztyű nem takart már semmit.

Elé nyújtottam a kezemet. Brian igyekezett uralkodni magán, de a gyors, éles lélegzetvétel mindent elárult. – Nem vagyok szép – mondtam, és elhúzódtam, ne mellette kelljen megélnem az elutasítást. – Valamikor talán az voltam, de már nem. – Ella… – A hangja elfulladt, nem tudta folytatni. Nagyon óvatosan a kezébe vette megégett ujjaimat, és megsimogatta a heges bőrt. Egész testemben megfeszültem, amikor felemelte a kezemet, de nem húztam el. Az orvosokon kívül ő volt az első, akinek megengedtem, hogy megérintse a hegeket. Nem tudtam, mit is érzek. Maga volt a kínszenvedés: egyszerre jó és rossz. Csodás érzés, de belefájdult a szívem. Egyik kezével lazán tartotta a kezemet, a másikkal elindult felfelé a karomon. Követte a hegek vonalát. Mikor nagy sokára megszólalt, remegett a hangja: – Mi történt? – A kocsi kigyulladt. A testem több mint hetven százaléka megégett. – Hetven százaléka? Találkozott a pillantásunk, és akkor hirtelen valamit nagyon szerettem volna megtenni, olyasmit, amit korábban még soha. Szerettem volna megmutatni neki a hegeimet. Már amennyit így lehetett. Most, hogy megtudtam, kicsoda valójában, azt akartam, ő is tudjon rólam mindent. Hogy ne legyen több titok közöttünk. Az étterem végében, egy bokszban ültünk, és mivel mellém húzódott, eltakart a terem többi részétől. Elrejtett, és amúgy se figyelt ránk senki, úgyhogy a köpönyeget a nyakamnál tartó szalaghoz nyúltam. Mereven magam elé néztem, és reszkető kézzel kioldottam a masnit, és a köpenyt az alatta lévő csupasz vállamról hagytam lecsúszni a földre. Cinder egy szót se szólt. Szerettem volna tudni, mire gondol, de nem mertem az arcába nézni. Minden gondolata kiült rá. Nem akartam látni. Túlságosan fájt volna.

Oldalra fogtam a hajamat, és úgy fordultam, hogy lathassa a hátamat. A ruha mély kivágása eleget engedett látni ahhoz, hogy felmérje, mennyire sérültem meg. – A jobboldalam, és csípőtől lefelé is, végig. A lábam annyira megégett, hogy a lábujjaim deformálódtak. – Ella! – A hangjában több volt egyszerű remegésnél. Tudtam, ha ránéznék, látnám, hogy sír. Visszafordultam, de még nem bírtam felpillantani. Nem akartam látni az arcát. – Csak az orvosoknak és Viviannek mutattam meg – motyogtam. – Mindig eltakarom a hegeket. Az emberek könyörtelenek. Bámulnak, kinevetnek, kegyetlen dolgokat mondanak. Piszkálnak az iskolában, pedig ők csak a kezemet látják, meg ahogy bicegek. És ami még rosszabb… Mély levegőt vettem, és kifordítottam a csuklómat, megmutattam a vágások nyomát. Cinder fuldokolva, görcsösen kapkodta a levegőt, és reszkető kezébe vette a kezemet. – Te… – nagyot nyelt – már jól vagy? Felesleges lett volna alakoskodni. Így is tudta a választ. De azért amennyire lehetett, megnyugtattam: – Már nem akarok öngyilkos lenni. Megígértem neked, és betartom. Nem fogok többé ártani magamnak, de nem vagyok jól. Végre ránéztem. Elképesztő fájdalom tükröződött az arcán. Szégyentelenül patakzott a könnye. Én is sírtam. – Ezt nem rejthetem el. A rajongóid… és azok, akik a pályádat irányítják, mindenki megtudná, és ezt soha nem fogadnák el. Engem nem fogadnának el. De ha mégis, nem hiszem, hogy képes lennék megbirkózni az állandó figyelemmel. Nem bírnám ki, hogy az egész világ tudja, min mentem keresztül, és mi mindent… tettem. Brian behunyta a szemét, gyengéden megszorította a csuklómat, majd mélyen beszívta a levegőt. – Senki nem hibáztathat ezért. Rettenetes dolgokon mentél keresztül. Mindent, ami kedves neked, elvesztettél,

még a saját testedet is. – Óvatosan végigsimított a hegeimen. – Nincs mit szégyellned. Egyedül az számít, hogy túlélted, és jobban vagy. Nézd csak, milyen messzire jutottál. Elhúztam a kezemet, nem bírtam tovább elviselni az érintését, túlságosan vonzott. Brian figyelte, ahogy a szalvétámmal letörlöm a könnyeimet. Valami megváltozott benne, valahogy másképp nézett rám. Az ártatlansága elveszett. Tudta az igazat, és most olyannak látott, mint mindenki más, mint aki azt várja, hogy a következő pillanatban összeomlok. Egy sérült nyomorult ült mellette, akivel nagyon óvatosan kell bánni. Minden megváltozott. A tekintetéből tudtam, hogy köztünk már soha semmi nem lesz úgy, ahogy volt.

25. Cinder étvágytalanul eltolta maga elől a tányért. Vagy tíz percig némán eszegettünk, de egyikünk se tudott pár falatnál többet lenyomni. Engem nézett, igyekezett kitalálni, mit is mondhatna. A szánalma darabokra szaggatta a szívemet. – Kérlek, ne nézz így rám! – Nem tehetek róla. Mégis hogy kéne viselkednem? Érthetetlen, hogy semmit nem mondtál el ebből. Nem bíztál bennem? Nem hitted, hogy segítenék? Inkább egyedül küzdöttél? A hangjában bujkáló fájdalomtól elszégyelltem magam. Pánikba estem, ugyanakkor szerettem volna, ha jobban érzi magát. – Persze hogy bízom benned. Többet segítettél bárki másnál. – Az nem ugyanaz. – Dühösen beszélt, közben az is érződött, igyekszik úrrá lenni a benne kavargó érzelmeken. Pontosan tudtam, mit érez. – Érts meg, kérlek! – könyörögtem. – Nem akartam, hogy másképp viselkedj velem. Te igazán tudhatod, hogy milyen az. – Brian mogorván bámulta a tányérját. – Nem volt senkim, Brian! Se családom, se barátaim. Csak egy férfi, aki tíz évvel ezelőtt elhagyott, és az új családja, aki gyűlölt, mert én voltam a súlyos, sötét családi titok. Az elmúlt pár hónapot te tetted elviselhetővé. Nem úgy bántál velem, mintha őrült vagy törékeny lennék. Nem féltél viccelődni, meg mertél nevettetni. Ezt nem akartam elveszíteni. – De elveszítettem, láttam a szemében. Az ijedelme és a szánakozása felbosszantott. – Tudtam, ha elmondom az igazat, akkor minden megváltozik. Tudtam, hogy pontosan úgy nézel majd rám, mint most! – Ez sok így egyszerre, Ella! Időt kell adnod, hogy megemésszem. Mindjárt megszakad a szívem! Megint égni kezdett a szemem.

– Nem akartam fájdalmat okozni. Cinder a vállamra tette a kezét. Az érintése pehelykönnyű, bár úgy nézett rám, mint aki legszívesebben a lelket is kirázná belőlem. – Nem, Ella, érted szakad meg! Tudom, milyen nehéz lehet, hogy elvesztetted a mamádat, de ez… el se tudom képzelni… – Kérlek, ne! – Elfordítottam az arcomat. – Nem kell a sajnálatod. Cinder elengedte a vállamat, az állam alá nyúlt, maga felé fordította az arcomat, és szinte megriadtam, hirtelen milyen közel került. – Nem sajnálat – mondta nyomatékosan, olyan erővel, ahogy a filmbeli druida herceg szerepe megkövetelte. Megsimogatta a hajamat, és letörölgette a könnyeimet. – Nem is tudom, mit érzek éppen. Le vagyok taglózva. Megfogta a kezemet, és kettőnk közé emelte. Olyan lassan, hogy az volt az érzésem, mintha megállt volna az idő, előbb az ép, majd a sérült kezemet simította végig az ajkával. Felszisszentem, mikor a hegeken éreztem a száját. Még soha nem tapasztaltam ennyire bensőséges érintést. Megrebbent a szemhéjam, lecsukódott, a könnycseppek a pillámon rezegtek. – Bárcsak tudnék segíteni! Bárcsak el tudnám mulasztani! Egyenként megcsókolta az ujjaimat, minden csók erősebb volt, mint az előző, mintha így akarta volna megszüntetni a sérüléseket. Vad zokogás rázott meg, és valami nyüszítésfélében tört ki belőlem. – Ella! – Brian új szenvedéllyel súgta a nevemet, közben keze közé fogta az arcomat. Tudtam, hogy meg akar csókolni, és minden gyötrelmem ellenére én is erre vágytam. Hiszen ez a fiú itt Cinder! A legjobb barátom a világon, akibe évek óta szerelmes vagyok. Jobban akartam azt a csókot, mint életemben

bármit. A szája finoman, puhán érintett, mintha minden pillanatot ízlelni akarna, hogy azután örökre megőrizze az emléket. Az ajka az ajkamat simogatta, felfedezett és engedélyt kért. Megadtam: halk sóhajjal elnyílt a szám, és ettől minden önuralmát elvesztette. Elragadta a szenvedély, és olyan erővel tapadt a számra, mint a filmeken. A hajamba túrt, a nyelve forró táncot járt az enyémmel. A mellkasára szorított kezem együtt süllyedt és emelkedett felgyorsult lélegzetével. A szíve hevesen vert a tenyerem alatt, ahogy az enyém is vadul kalapált. Varázslatos pillanat volt. Tündérmese. De mint minden tündérmese, ez is túl hamar ért véget. Az óra tizenkettőt ütött, és éles fény világította meg az arcunkat. És az első villanást még rengeteg követte. Villanások meg kiabálás. Szétváltunk. A bokszot egy csomó ember és kamera vette körül. A fotósok mögött a rajongók áthatolhatatlan falat alkottak. Az étteremben teljes volt a felfordulás. A lányok sikítoztak, aki nem sikítozott, az a mobiljával fényképezett bennünket. A filmesek és fotósok pedig elárasztották kérdéseikkel Cindert. Nem. Nem Cindert. Brian Olivert. Ez volt az a pillanat, mikor „Cinder" eltűnt, és végre azt a fiút láttam, akivel valójában csókolóztam: a hollywoodi szívtiprót, Brian Olivert. A forróság, ami pár pillanattal korábban még elborított, egy szempillantás alatt eltűnt, és átadta helyét a jeges borzongásnak. Kivert a hideg veríték, mikor körülnéztem. Brian nyilván megszokta már az ilyen felhajtást, mert egy arcizma se rándult egész addig, amíg észre nem vette, mennyire megrémültem. Akkor felmérte a kaotikus helyzetet. A tekintetét ide-oda kapkodta, hol ijedt arcomat nézte, hol a rettenetes tömeget, és kiszaladt a vér az arcából. – Ella, annyira sajnálom! Nem lett volna szabad épp itt megcsókolnom téged… Én… nem gondolkoztam. – Még egy

pillantást vetett a tömegre, halkan káromkodott, és előkapta a telefonját. – Scott? – A hangja sürgető volt. – Még itt vagy? Jó. Értesítsd a biztonsági őröket, azonnal jöjjenek a Sárkánytaréjba. Ellának és nekem kíséretre lesz szükségünk. Igen. Siess, mert kezd elfajulni! Kösz, haver. Nem kaptam levegőt, reszkettem. Tudtam, hogy az idegességtől mindjárt rám tör a pánikroham, de csak akkor mértem fel, mennyire súlyos a helyzet, mikor Brian megragadta a vállamat, és maga felé fordított. – Minden rendben lesz, Ella – súgta azon a halk, mély, megnyugtató hangon, amit a közös olvasások során ismertem meg. A tekintetem ismét a tömegre tévedt, mire megfogta az államat, kényszerített, hogy ismét ráfigyeljek. – Hé, ide nézz!! Egyenesen a szemembe! Igyekeztem szót fogadni. Megpróbáltam csak a szép, sötét szemére koncentrálni, de a hangokat nem tudtam kizárni. – Ki ez a lány, Brian? – Mi van Kayleevel? – Megcsaltad? – Hogy hívják? – Szerelmes vagy? – Honnan ismered? – Brian! – Brian! De ő ügyet se vetett rájuk. Csak rám figyelt. – Semmi baj, Ella. Ez teljesen normális. Több százszor mentem rajta keresztül. Minden rendben lesz, oké? – A keze a válláráról a karomra csúszott, majd újra tenyerébe fogta a kezemet. – Hol szerezted a hegeket? – Mi történt veled? – Brian, mi baja az új barátnődnek? Amikor a hegeimet említették, újabb pánikroham tört rám. Nem volt rajtam se a köpenyem, se a kesztyűm. A

vállamra kaptam a köpenyt, de túl késő volt. Ebben a pillanatban már továbbítják is a rólam készült felvételeket, és mielőtt hazaérek, már minden hírműsorban benne lesznek. A legrosszabb rémálmom vált valósággá. Briannek kellett megkötnie a szalagot, annyira remegtek az ujjaim. Utána átölelt, mintha pajzsként megóvhatna a lelkemet szaggató dögkeselyűktől. Hozzábújtam, csendben sírtam, míg meghallottam, hogy dühösen kiabáló emberek igyekeznek hátrébb szorítani a tömeget. Fel akartam emelni a fejemet, de Brian szorosan tartott, miközben a hajamat simogatta. – Nyugi, Ella. Mindjárt vége. Egy perc, és minden rendben lesz. Értettem, mit mond, mégis egy nagy hazugságnak éreztem. Semmi nem lesz rendben egy perc múlva. Abban se voltam biztos, hogy valaha rendben lesz-e egyáltalán. Megpróbáltam abbahagyni a sírást, hogy hallhassam, mi zajlik körülöttem. A leghangosabb az étterem vezetője volt, az, aki segített, mikor megérkeztem, de hallottam más mély hangokat is, akik felszólították a tömeget, hogy távozzanak. – Brian! – Scott! – Brian hallhatóan megkönnyebbült. – Kösz, hogy siettél. Beszélnél az igazgatóval? Fizesd ki a számlát, és mondd meg, később telefonálok, hogy minden rendben volt-e. – Persze. És átadom a bocsánatkérésedet. – Hogy is élhettem nélküled? – Nagyon zűrösen. Brian felnevetett, majd megszólalt egy mély hang: – Mr. Oliver? Bekísérjük a biztonsági irodába, de sajnos ahhoz át kell mennie a bejárati csarnokon. Cinder sóhajtott, és felemelte a fejemet. – Készen állsz a nagy futásra? – Egyáltalán nem álltam készen, de bólintottam. – Minden rendben lesz, Ella. Brian feltápászkodott, és a kezét nyújtotta. Lassan felálltam. Fogtam a botomat, tettem egy lépést az előttem

tornyosuló biztonsági ember felé, és ledermedtem. Az igaz, hogy a biztonságiak minden vendéget visszatereltek az asztalához, a többieket meg kitessékelték, de odakint hatalmas tömeg várt ránk. – Brian! – súgtam rémülten. – Erre én képtelen vagyok. Inkább csak te menj, én meg várok, felhívom Juliette-et, és ha megszűnt a káosz, elmegyünk. – Nem létezik! Nem hagyom, hogy egyedül birkózz meg ezzel az egésszel. – Dühösen nézett, de a haragja nem ellenem irányult. A villogó kamerákat bámulta, és keserűen csóválta a fejét. – Ráadásul nem is működne. Én állítólag vőlegény vagyok. Te és én akkora botrányt kavartunk Hollywoodban, amiben régen volt részük. – Mosolyogni próbált, de nem sikerült. – Itt ez a találkozó, a rengeteg híresség, szóval L. A. összes fotósa idesereglett. És tudni akarják, ki vagy. Ha most elmegyek, lesznek, akik engem követnek, de a zömük itt marad, és a nyomodba erednek. Követnek a kocsidig, azután hazáig, és letáboroznak a házatok előtt. Elkerekedett a szemem, amikor felfogtam a valóságot. Tetszik, nem tetszik, az életem véglegesen megváltozott. – Üdv a hírességek világában, Ella – morogta Brian, és hallani lehetett, mennyire bántja a dolog. – Sajnálom, hogy így történt, de együtt fogjuk végigcsinálni, rendben? Felém nyújtotta a kezét, de nem tudtam elfogadni. Kinéztem a tömegre, mintha megduplázódott volna azóta, hogy felálltam. – Mr. Oliver – szakította félbe a biztonsági őr –, minél tovább várunk, annál többen lesznek. Ezrek jöttek el a mai rendezvényre. Brian megint nyújtotta a kezét. Megráztam a fejem, igyekeztem legyűrni a pánikot. – Képtelen vagyok rá. – Ella, igazán nagyon sajnálom, de nincs más választásod. Mennünk kell. – Nem érted! – csattantam fel. – Fizikailag vagyok rá

képtelen. Járni is alig tudok. Képtelenség, hogy átverekedjem magam ezen a tömegen. Brian úgy pislogott, mint akinek most esik le a tantusz, hogy valami nincs rendben velem. Rám nézett. Látta, hogy támaszkodom a botomra, és elsápadt. Visszatért a fájdalommal teli, boldogtalan arckifejezés. Nem bírtam nézni, elfordultam, és észrevettem, hogy az étteremben mindenki engem figyel. A kirohanásomnak köszönhetően mozdulatlanná dermedtek, a szájuk előtt félúton megállt az evőeszköz. Ahogy körbepillantottam, láttam, hogy több száz különböző szempár tapad rám, és a tekintetekben már megszületett az ítélet. Becsuktam a szememet, mélyet lélegeztem, erőt vettem magamon, hogy ne kezdjek el újra bőgni, de már gyűltek a könnyek. – A karomat se tudom teljesen kinyújtani – motyogtam, miközben zavaromban rettentően elvörösödtem. – Ha elesem, vagy belém kap valaki, leválhat a beültetett bőr. Nemrég már megtörtént. Januárban ezért lesz egy újabb műtétem. Csak akkor nyitottam ki a szememet, mikor éreztem, hogy Brian gyengéden megérinti az arcomon lepergő könnyeket. – Annyira sajnálom, Ella, fogalmam sincs, hogy jöttek rá, hogy itt vagyunk. Nem lett volna szabad nyilvánosan megcsókolni téged. Az én hibám. Nem gondolkoztam. – Most már mindegy. Csak menjünk innen. – Nem tudtam a szemébe nézni, mikor folytattam: – Valakinek vinnie kell. Annyira megalázó volt. Brian olyan tökéletes férfi, annyian szerették, sőt imádták, hogy szó szerint több száz ember gyűlt össze, hogy lássák, kinek a társaságában van, és én még csak arra se voltam képes, hogy vele együtt menjek ki. – Semmi gond, kisasszony, én… Brian ráförmedt a biztonsági őrre: – Én is képes vagyok rá. – A karjába vett, mintha semmi

súlyom se lenne, és magához ölelt, akár egy gyereket. Két férfi, akik nyugodtan beállhattak volna védőnek Brian imádott focicsapatába, mellénk lépett. – Indulhatunk, Mr. Oliver? – A holmim? – kérdeztem. – Scott? – kiáltott Brian. – Már gondoskodtam róla. Brian kicsit elmosolyodott. – Felülmúlhatatlan a srác. Mikor látta, hogy képtelen vagyok viszonozni a mosolyt, lehajolt, és megcsókolta a halántékomat. – Sajnálom, Ella. Intett a biztonsági őröknek, és elindultunk a csarnok felé. Alig léptünk ki az étterem ajtaján, egy csapat fotós és kamerával felszerelt ember gyűlt körénk. Kiabálás, villogó vakuk, lökdösődtek, hogy minél jobb szögből kaphassanak le. Brian vállába temettem az arcom, de egy fojtott kiáltásra felkaptam a fejem. – Ella! – sikoltotta Juliette. – Ella!!! Engedj, te dagadt állat! Ő a testvérem! Ella! – Juliette? Látni nem láttam, de Brian intett az egyik kísérőnek: – Azt a négyet. Pillanatokkal később Juliette, Vivian, Rob és Anastasia egy csapatban sorakoztak mögöttem. – Jól vagytok? – kérdezte hangosan Rob, hogy túlkiabálja a tömeget. – Ez tiszta őrület! – kiabált vissza Juliette. Válaszul mindkettőnek bólintottam, majd újra Brian vállába temettem az arcom. Legközelebb csak akkor néztem fel, amikor végre nyugalomba kerültem a központ biztonsági irodájában.

26. Amikor Brian leültetett az iroda kanapéjára, Juliette hevesen magához ölelt. – Jól vagy? – Nem. – Az öleléstől megint sírni kezdtem. – Haza akarok menni. Hogy fogunk innen kikerülni? Egy férfi, aki úgy mutatkozott be, hogy ő a biztonsági főnök, megkérdezte, kocsival jöttünk-e. Juliette bólintott. – A parkolófiúnál hagytuk. – Akkor a hátsó bejárathoz hívjuk a kocsijukat, ott pakolnak ki a szállítók. Nincs messze innen, és amúgy is elzárt terület. Észrevétlenül kimehetnek, de a biztonság kedvéért küldünk oda egy rendőrjárőrt. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Ha ma el tudunk úgy menni, hogy nem követnek, akkor talán még nem késő, és megőrizhetem a magánéletemet. Senki nem tudja, ki vagyok. Még Brian se tudta a családnevemet, vagy azt, hol lakom. Rob a férfinak adta a parkolócédulánkat, aki beolvasta a számokat a talkie-walkie-jába. A gyors válasz után ránk mosolygott. – Körülbelül tíz perc, és itt az autó. Amennyire a párnák engedték, hanyatt dőltem a kanapén. Most, hogy kiment belőlem az adrenalin, teljesen kimerültem. Az idegeim cafatokban, nem hittem, hogy valaha össze tudom szedni magam. Brian mellém ült, és magához húzta a kezemet. Egy szót se szólt, csak hozzám hajolt, és puszit nyomott az arcomra. Néhány perccel később megérkezett Scott. – A Sárkánytaréjban minden rendben – jelentette, és lerakta a kesztyűmet, a könyvemet meg a botomat, az összes holmit, amit az étteremben hagytam. – Az igazgatót nagyon kínosan érintette, hogy megzavartak benneteket, nem volt hajlandó elfogadni semmit az elfogyasztott

vacsoráért. Valamint elnézéseteket kéri. Brian bólintott. Amikor felállt, és egy kulcscsomót adott Scottnak, látszott, hogy legalább olyan kimerült, mint én. – Egy utolsó szívesség, és utána ragaszkodom hozzá, hogy pár nap szabadságot vegyél ki. Hazavinnéd a Drágaságomat? Tetszett, ahogy Scottnak leesett az álla. Azt hiszem, én is pontosan így néznék ki, ha Brian tőlem kéri ezt a szívességet. – Drágaság? – kérdezte zavarodottan Vivian. Óvatosan rám pillantott, vajon értem-e, miről van szó, és órák óta most először mosolyodtam el. Legalábbis nekem óráknak tűnt. – A Ferrarija. Azt nevezi Drágaságomnak. – Sóhajtottam, mert senki nem értette. – Mint Gollum A Gyűrűk Urában. – Egy gyűrű…? – Még mindig semmi. Hátravetettem a fejemet, és felnyögtem. – Hogy lehetek a barátja olyan embereknek, akik nem értenek egy ilyen utalást?! Brian felnevetett. – Nagy Gyűrűk Ura-megszállott – magyaráztam Tolkientudatlan barátaimnak. – Rajongó – helyesbített Brian, és a mosolyból ajakbiggyesztés lett. – Nem megszállott. Te beszélsz, te, aki tizenkétszer láttad a filmet moziban?! Mindenki kuncogott, Brian rám kacsintott, aztán ismét Scotthoz fordult. – Cseréljünk kocsit. Vidd haza a Drágaságot, és maradj a környéken, aztán visszahozom az autódat. Nagy jutalom jár érte. – Rendben. – De egyetlen karcolás, és ki vagy rúgva! Scott nyelt egyet, amikor a kezében tartott kulcsokra nézett, aztán bólintott. – Rendben. Nem lesz semmi gond. Brian nevetett, és könnyedén vállba bokszolta az asszisztensét.

– Csak viccelek, haver. Tudod, hogy nélküled életképtelen vagyok. Csak vigyázz a kicsikére! Nem tart soká. Hazaviszem Ellát, rendben leteszem, de nem mehetek a saját kocsimmal, mert a fotósok már ismerik. Mikor felfogtam, mit is mondott, a szívem összeszorult, a játékosságom elpárolgott. – Inkább ne! – tiltakoztam rekedt, remegő hangon. A szobában mindenki megdermedt, aztán Vivian és Juliette mellém telepedett, Brian pedig zavartan nézett. Nyeltem, reméltem, képes leszek megtenni, amit kell, anélkül hogy nagyon megbántanám. – Sajnálom, Brian. – A kijelentés súlyosságát mindenki azonnal felfogta. – Biztos vagy benne? – suttogta Juliette. Nem akartam, de tudtam, hogy ennek meg kell történnie. Mit mondanak majd az emberek, amikor a magazinok az égési sérüléseimről készült képekkel lesznek tele, és az egész világ engem bámul? Mi történik, ha kiderítik a személyazonosságomat? Ha mindent megtudnak rólam? A fájdalmamat, a szenvedéseimet, a balesetemet, hogy elvesztettem az anyámat, hogy öngyilkosságot kíséreltem meg? Minden bekerülne a show-biznisz világába, ezen csámcsogna mindenki, ócska pletyka és olcsó szórakozás lennék, semmi több. Azt hiszem, ezzel nem szeretnék együtt élni. – Biztos. – Mélyeket lélegeztem, aztán nagy nehezen rávettem magam, hogy Brian szemébe nézzek. Legalább ennyit megérdemelt. – Sok mindennel képes lennék megbirkózni, de ez… – Megráztam a fejem. – Igazad volt, mikor azt mondtad, nem tudnék mit kezdeni a világoddal. Tényleg nem megy. Sajnálom, Brian, de nem én vagyok a neked való lány. Brian szeme kitágult. Két hatalmas lépéssel előttem termett. Juliette és Vivian összehúzódtak, és helyet csináltak neki, ő pedig mellém ült. Megint megfogta a

kezemet. – Ne tedd ezt! – könyörgött azzal a szenvedéllyel, ami híressé tette. Ettől az érzelemkitöréstől összeszorult az egész bensőm. Megértettem, miért lett színész. A tekintete sokkal többet árult el, mint amennyire szavakkal valaha is képes lett volna. Abban a pillanatban a szeme azt üzente, hogy össze van zavarodva, megbántva, sőt még fél is. Nem tudtam elviselni. Valahol a Brian Oliver-külső alatt ott rejtőzik a legjobb barátom. Az egyetlen, a legfontosabb ember az életemben. Soha nem akartam neki bánatot okozni, és soha, de soha nem akartam bántani. Nagyot nyeltem. – Két héttel ezelőtt még te kérted, hogy elégedjek meg azzal, ami van – mondtam. – Most én kérem tőled ugyanazt. Brian dühödten rázta a fejét. – Szerinted van visszaút azok után, ami ma történt? Hát nincs. Összetartozunk, Ella, és ezt te is tudod. Nem könnyítette meg a dolgomat, de határozottan kihúztam magam. – Ez nem ilyen egyszerű. Brian olyan hevesen szántott a hajába, hogy azt hittem, csomóstul tépi ki. – Tudom, hogy nem könnyű együtt élni a hírnévvel, azt is tudom, hogy sokat kérek tőled, de esküszöm, mindent megteszek, hogy úgy érezd, megéri. Azt elhittem, hogy megpróbálná, csakhogy ez nem rajta múlik. Hiszen örökösen azért panaszkodott, hogy mások irányítják az életét. Pontosan tudom, milyen sokat számít, kivel randizik, hiszen ezért hozták össze Kaylee Summersszel. Ha egy olyan lánnyal járna, mint én, az lerombolná a róla kialakított képet. Már meg is történt. A hazug eljegyzéssel felépíteni próbált arculat azonnal összedőlt, amikor nyilvánosan „megcsalta" velem a menyasszonyát. Ezt nem fogják megbocsátani nekem. Az ő

világa engem soha nem fogad el. Nekik csak egy senki vagyok. A senkinél is rosszabb. Nyomorék, sebhelyes, és csúf. Mi ketten tényleg Cinder és Ellamara vagyunk. Én a közrendű lány, ő a herceg. Még ha szeret is, előbb vagy utóbb úgy választ, ahogy elvárják. Meghozza a „nemes" döntést, ahogy ezt olyan gyakran magyarázta. Ratanát választja. Talán nem Kaylee Summers lesz a párja, de mindenképpen egy híresség. Valaki, aki szép. Valaki, aki méltó hozzá. – Nem tudom megtenni. Az emberek még a leggyönyörűbb hollywoodi csillagocskákat is ízekre tépik, ha nem egészen tökéletes az orruk, vagy van rajtuk tíz deka felesleg. Te talán nem törődsz a hibáimmal, de a világ fog. Nem tudnék megbirkózni mindazzal, amit mondanának rólam. Nem olyan vagyok, mint te. Ehhez én túl szégyenlős vagyok. Túl hiú. Túl gyenge. – Már hogy lennél gyenge, Ellamara! Lehet, hogy nehéz lenne, de együtt birkóznánk meg vele. Adj egy esélyt! Kérlek! Megint behunytam a szememet, és megint a könnyeimmel küszködtem. Nagyon nehezen kimondható szavakra készültem, de ki kellett mondanom őket: – Most is te vagy a legjobb barátom. Tudod, hogy mindennél jobban szeretlek. Cinder számára mindig ott leszek, de nem lehetek Brian Oliver életének a része. Sajnálom. – Visszafogtam a feltörő érzéseimet, és a barátaimra néztem. – Vivian? Tudta, mire gondolok. Hozta a botomat, és segített felállni. De az ajtó előtt Brian megállított. – Értem, hogy kicsit megijeszt a hírnév, de… – Én nem csak egy kicsit ijedtem meg, Brian! – Elvesztettem a maradék kevéske önuralmamat, és szinte sikoltva válaszoltam: – Rettegek! Halálosan megrémültem. A terapeutámnál próbaidőn vagyok. Rettegek, hogy bevisznek az idegosztályra. Egy hajszál választ el attól, hogy kirakjanak az iskolából, és máris egy egész évet

vesztettem, mert nyolc hónapig kórházban voltam. – Nyolc hónapig… – suttogta rémült hitetlenkedéssel Abbahagytam a kiabálást, és kétségbeesett reménytelenseggel folytattam: – Igen. És még éveken át tartó kezelés vár rám. Januárra tervezik a harminchetedik műtétemet. Még mindig gyászolom az anyukámat, küszködök azzal, hogy el tudjam fogadni mindazt, ami velem történt. Alig élem túl. Nem tudom még azt a nyomást is felvállalni, amire kérsz. Brian válaszát alig lehetett meghallani. Most először bizonytalanodott el. – Nem mindig ilyen. Ami ma történt, szerencsétlen volt, de… – Szerencsétlen? – A hitetlenkedéstől félrenyeltem. – Sokkal több volt egyszerű szerencsétlenségnél. Csak a családom és Vivian látták a sebhelyeimet, és az orvosokon kívül senki soha nem érintette meg. Tudod te, mekkora érzelmi előrelépést jelentett ez nekem? Tudod te, mennyire kiszolgáltatott voltam ma veled? Minden érzelmi védőbástyámat leromboltad. Feltörtél, soha ennyire sebezhető nem voltam. – Nem akartam… – Brian a megfelelő szavakat kereste. – Annyira elragadtak az események. Nem fogtam fel… – Elhallgatott, hogy összeszedje magát. – Ellamara, nagyon sajnálom. Pocsék érzés, hogy miattam lett bűntudata. – Kérlek, ne mentegetőzz, Brian! Ma este azt éreztetted velem, hogy szép vagyok, különleges és szerethető, pedig azt hittem, ebben már soha nem lesz részem. Ezért nagyon hálás vagyok neked. Csak az keserít el, hogy pont akkor, amikor a baleset óta először éreztem, van remény, jöttek azok a fotósok, és ellopták tőlem. Az első kérdésük az volt, miért vagy velem, és hogy mi a bajom. Pedig ami kettőnk között történt, életem legszebb és legemlékezetesebb pillanata. Brian hozzám lépett, és átkarolt.

– Nekem is, Ella. Nem tudtam tovább visszafojtani a sírást. – Igen, de azt a pillanatot az egész világnak megmutatják, mindenki szabadon gúnyolódhat és pletykálhat róla. A fájdalmam, a szenvedésem csak arra lesz jó, hogy az embereket szórakoztassa. Ezzel nem tudok mit kezdeni, Brian. Képtelenség! Nagyon sajnálom. Eltoltam magamtól, és a biztonságiakra néztem. – Itt a kocsi? Az őr idegesen pislogott ránk, azután biccentett. – Ella! Várj, kérlek! Cinder érvelni próbált, de nem figyeltem rá. Nem tudtam többet elviselni. Juliette megértette, hogy mennem kell. – Ne itt, rendben? – mondta Briannek. – Majd megbeszélitek, de nem most. Várd ki, hogy megnyugodjon, akkor felhív. – De… – Engedd elmenni! – szólt rá határozottan Juliette, és intett a biztonsági őrnek, hogy vezessen bennünket a kocsihoz.

27. Végül sikerült abbahagynom a sírást, de egész hazáig szipogtam. Más nem is hallatszott az úton. Mikor befordultunk a ház elé, Anastasia azonnal kiugrott, még a biztonsági övünket se kötöttük ki, már be is vágta maga mögött az ajtót. Azóta, hogy Rob kiosztotta, a hangját se lehetett hallani. Nem tudtam eldönteni, amiatt borult-e ki, vagy egyszerűen kiakadt Brian „ne hagyj el, összetartozunk" beszédétől. Gondolom, a kettő együtt. Mindenesetre kétséges, hogy valaha az életben szóba áll velem. Mielőtt Vivian vagy Juliette elővehette volna a csomagtartóból a botomat, Rob a karjába kapott, és felvitt a házhoz. Annyira elesett és kimerült voltam, hogy nem is tiltakoztam. Mire a bejárati ajtóhoz értünk, apám és Jennifer már kijöttek, aggodalmasan kapaszkodtak egymásba. – Mi történt? – kérdezte Jennifer ijedten. Nem volt erőm magyarázkodni. Rob Juliette-re nézett. – Meséljétek el! Én a szobájába viszem Ellát. Bevitt, a lábával belökte maga mögött az ajtót, és letett az ágyra. Azt hiszem, ezzel megszegte a házirendet, de nem említettem neki. Mellém ült, és egy szól se szólt. A csend ugyan kellemes volt, én mégis megtörtem: – Köszönöm. Rob a kezem után nyúlt. Kicsit habozott, mikor rájött, hogy a hozzá közelebbi a sérült, mégis megfogta. – Hogy vagy? – kérdezte, miközben ujjhegye felfedezőútra indult a kézfejemen és a tenyeremen. Nem értettem, miért, de az érintése megkönnyebbülést okozott. Nem undorodott, és már nem féltem attól, hogy megérint. Mintha a bizalom és elfogadás egy újabb szintjére értünk volna. Ha képesek vagyunk kínos érzések nélkül átvészelni ezt a pillanatot, akkor valóban a barátom.

Ültem, néztem az ujját a bőrömön, élveztem a békét és nyugalmat. – Igazi barát vagy, Rob. Nem is érdemlem meg. Rob összekapcsolta az ujjainkat, és mosolygott. – De igen. Olyan magától értetődő őszinteséggel mondta, hogy elszorult tőle a szívem. – Rob… igazán kedves, hogy segíteni akarsz Cinderrel kapcsolatban, és lehet, hogy egyszer kész is leszek rá, de azt hiszem, most még nem tudnék járni veled. Ne haragudj. – Nem haragszom – sóhajtotta, de azért rám mosolygott. – Nem a te hibád. Én értettem félre a helyzetet. Azt hittem, csak valami gyerekes vonzódás, mert izgat a titokzatosság. Azt reméltem, egyszer csak rájössz, hogy egy igazi, hús-vér fiú többet ér egy telefonos havernál, de amit ma láttam, az nem volt gyerekes. Egyik oldalról sem. – Rob a szabad kezét összefonódó ujjainkra simította. – Nem számított, mennyit kell várnom. Örökké vártam volna, ha van értelme. De te hozzá tartozol. Elpirultam, megint bocsánatkérést motyogtam. Most már kuncogott. – Semmi baj, Ella. Lehetünk barátok. És mint a barátod, azt mondom, ne add fel! – Meglepődve neztem rá, ő pedig mosolygott. – Szerelmesek vagytok egymásba. Ezt a lehetőséget ne dobd el csak azért, mert félsz tőle. Nehéz lesz, de minden nehéz, ami értékes, ráadásul vannak barátaid, akik segítenek, ha kell. – Tökéletesen igaza van – közölte Vivian az ajtóból. Nem is hallottam, mikor nyitott be. – Mindig számíthatsz ránk. Ott állt mellette Juliette, széles mosollyal az arcán. – Családod is van – tette hozzá. Felkapta a távirányítót, és Viviannel együtt az ágyamra telepedtek. – Na nézzük meg együtt, milyen károkat okoztak. Tíz percig kellett várnunk, hogy a hírek után én is sorra kerüljek. Egy női és férfi műsorvezető ült az asztal mellett, mögöttük óriási kivetítőn egy kép, amin Briannel

csókolózunk. Elpirultam. Egyrészt, mert a barátaimmal együtt néztem, meg hát fájt is. Felidézte a csók emlékét. Eszembe juttatta, egyetlen pillanatig milyen csodálatos volt minden, és azt, hogy Brian soha nem lehet az enyém. – A szórakoztatóipar berkeiben – mondta éppen a fiatal, kemény tekintetű nő – A druida herceg sztárja, Brian Oliver kisebbfajta botrányt okozott a FantasyCon záróestjén, amikor rajtakapták, hogy egy lánnyal csókolózik, aki nem Kaylee Summers, a menyasszonya, a film másik főszereplője. Mintha a kép önmagában nem lett volna elég, a következő vágásban egy videón mutatták be, hogy csókolózom Briannel. Juliette és Vivian felsóhajtottak mellettem. Rob válaszul szintén nagyot sóhajtott. A tévében éppen elváltunk egymástól. A kamera rémült arcomat mutatta, olyan voltam, mint egy rettegő kisgyerek. Fiatal, szánalmas lánynak látszottam, aki irtózatosan megijedt, miközben Brian igyekezett megnyugtatni. A kép még szomorúbbá vált, mikor reszkető kézzel igyekeztem elrejteni a sebhelyeimet, és megpróbáltam a köpenyembe bújni, majd Brian mellkasára borulva elsírtam magam. A képernyőn most az látszott, ahogy az izmos biztonságiak védelme alatt elhagyjuk az éttermet. Én Brian karjában. – A szerelmesek nem nyilatkoztak – mondta a műsorvezető –, de később Brian sajtósa közleményt adott ki, idézem: „Nem az volt, aminek látszott. Brian egy jótékonysági szervezetnek dolgozik, ami a kívánságok valóra váltásában segít. A lány Brian egyik lelkes rajongója, egy rémes balesetben majdnem halálra égett, és egyetlen vágya volt: egy csók Brian Olivertől. Kaylee Summers tudott a történtekről, és mindenben támogatta vőlegényét. Ők ketten, noha az esküvő pontos időpontját még nem tűzték ki, tökéletesen boldogok, és izgatottan várják A druida herceg bemutatóját." A tüdőmből kiszorult a levegő, a szemem égett. Azt adták

be, hogy jótékonysági eset vagyok? – Micsoda?! – hördült fel Juliette. Tágra nyílt szemmel bámultam a tévét. Vivian hitetlenkedve rázta a fejét. – Biztos van rá valami magyarázat – nyögte. – Van – motyogtam. – Kármentés. – De hisz mi láttunk titeket! Ella, az a srác úgy nézett rád… Nem hiszem, hogy… Félbeszakítottam, mielőtt védeni kezdi Briant: – Biztos nem ő akarta, de azt teszi, amit mondanak neki. Kayleet is csak azért jegyezte el, mert kényszerítették. Ezek az emberek nyilván úgy gondolják, hogy árt a karrierjének, ha elhagyja Kayleet egy ronda senkiért. – Ella! – szólt rám szigorúan Rob. Megráztam a fejem, nem akartam, hogy ellenkezzen velem. – Kapcsoljátok ki! Juliette már nyúlt a távirányítóért, de megállt, amikor a műsorvezetőnő megszólalt: – Brian mintha szégyenlős lenne a kamerák előtt, de sikerült elérnünk Kaylee-t, akinek viszont bőven volt mondanivalója a témával kapcsolatban. – Azt elhiszem! – kuncogott a kollégája, amitől felforrt a vérem. – Ebből nem sok jó sül ki – morogta Vivian. Váltott a kép, egy nő mikrofont tartott Kaylee orra elé, aki összeszedett és tökéletes volt. – Ugyan! – legyintett lenézően, mikor arról faggatták, hogy mit gondol a csókolózásról készült felvételekről. – Komolyan azt hiszik, hogy Brian megcsalna egy olyan kislánnyal? Egy „Valóra váltjuk a kívánságodat" jótékonysági eseményen találkozott vele. A lány nagy rajongója. Brian azért vállalta el a felkérést, mert szereti a blogját. Egész pénteken arról tweetelt. – Szóval nem zavarja, hogy a vőlegénye megcsókolt valaki mást? – kérdezte a riporter. Kaylee erre úgy nézett rá, hogy a riporter ijedten hátrált

egy lépést. Amikor sikerült kényszermosoly mögé rejtenie felháborodását, válaszolt a kérdésre: – Természetesen nem örültem neki, de megbocsátok. Biztosra veszem, hogy nagyon megsajnálta. Hiszen látták, hogy néz ki, azokkal a hegekkel. És járni se tud. Ezért kellett Briannek kivinni az étteremből. Higgye el, egy cseppet se aggódom. – Ezt nem hiszem el! – tombolt Vivian. – Egy boszorka! – bólogatott Juliette. Amikor Kaylee Summers gúnyos mosolya töltötte be a képernyőt, Rob megfogta a kezemet, én meg, amennyire tudtam, megszorítottam. Kaylee pedig folytatta hazug kis meséjét: – Brian nagyon kedves srác. Nehezen mond nemet, különösen a rajongóinak. Mindig mindenkinek szeretne megfelelni. – Sóhajtott, mintha csak egy buta kisfiúról beszélne. – Folyton hős akar lenni. – Akkor tökéletesen ráillik Cinder herceg szerepe – állapította meg a riporter. – Így igaz – bólintott Kaylee. Azután a mosoly hirtelen lehervadt az arcáról, és keményen a kamerába nézett. – De ha az a liba még egyszer a vőlegényem közelébe merészkedik, megtudja, miért én vagyok a legalkalmasabb a harcos Ratana hercegnő szerepére. Brian az enyém. Juliette végre kikapcsolta a tévét. Robbal és Viviannel szinte egyszerre öleltek át. Nagyon hálás voltam nekik, de amikor szavakkal is vigasztalni akartak, megkértem őket, hogy hagyjanak magamra. Hosszú volt a nap, szerettem volna, ha már vége. Brian hazugsága talán megmenthette a hírnevét, az én életemet azonban tönkretette. Másnap reggel a postafiókom tele volt gyűlölködő levelekkel. Brian és Kaylee rajongói nem vették jó néven, hogy egy mániákus zaklató miatt majdnem felbomlott a „tökéletes" pár jegyessége. A blogom, a Twitter és Facebook-oldalam megtelt gusztustalan, sértő megjegyzésekkel.

Az iskolában még rosszabb volt a helyzet, mert ott nemcsak zaklatónak tekintettek. Az osztálytársaim szemében szánalmas hazuggá váltam. Mindenki azzal vádolt, hogy hazudtam a Briannel való barátságomról. Az a legkevésbé se számított, hogy egy árva szóval se mondtam soha, hogy ismerem. Rob és Vivian már a parkolóban vártak, mikor Juliettetel beérkeztünk az iskolába. Gyászos arcuk mindent elmondott, tudtam, milyen nap vár rám. Nem mintha egyébként nem sejtettem volna. Hárman kísértek a folyosón, és ha valaki a közelembe merészkedett, csúnyán néztek, ha kellett, rá is kiabáltak, jelenlétük nem akadályozta meg a bátrabbakat, azok kinevettek, és rettenetes dolgokat vágtak a fejemhez, de legalább nem jöttek a közelembe. Juliette ért elsőnek a szekrényemhez, rémült hördüléssel megpördült, és az ajtónak vetette a hátát. Menjünk be az osztályba! Nincs szükségünk könyvekre. – Értékelem a gesztust, Juliette, de úgyis be kell mennem, jobb, ha látom, mit csináltak. Tiltakozva rázta a fejét. – Jules, bármi is az, úgyis megtudom még ma. Mikor végre hajlandó volt odébb lépni, Vivian ugyanúgy felhördült, Rob meg olyan hangot hallatott, ami leginkább vadállati morgásra emlékeztetett. Drága osztálytársaim voltak olyan kedvesek, és alkoholos filctollal kidekorálták a szekrényemet, olyan szép szavakkal, mint pszicho, őrült, zaklató, kurva, lúzer, bányarém és nyomorék. Azt mondogattam magamban, hogy ezek csak hazug szavak, hogy az osztálytársaim féltékenyek, nem ismerik az igazságot, hogy a három barátom mellettem áll, segít, velem van, és igazából csak ez számít. De akármit is mondogattam magamban, a szekrény látványa fájt. Behunytam a szemem, hogy visszatartsam a könnyeimet, mélyeket lélegeztem, de közben egy kéz megérintette a vállamat. – Szóljunk anyunak és apunak, hogy jöjjenek érted! –

mondta Juliette. – Ma biztos hazaengednek. – Mi értelme lenne? – kérdeztem. A hangom remegett, nehezen tudtam uralkodni magamon. Kinyitottam a szekrényt, és kivettem az első órára szükséges könyveket. – Ha ma hiányzom, akkor várnak holnapig, holnaputánig, vagy tovább, és akkor kínoznak. Bevágtam az ajtót. Rob átkarolt, nekitámaszkodtam, élveztem a jelenléte adta biztonságot. A homlokomra nyomott egy csókot, és elindultunk a termem felé. – Itt vagyok veled, Ella. Megszorítottam a kezét, megint mélyet lélegeztem. – Kösz. Bárcsak mind a hárman velem lehetnének egész nap! Juliette-tel közös volt a második óránk, de az elsőre egyedül kellett bemennem. És nem volt velem senki az első és a második óra közti szünetben. Leszegett fejjel lépkedtem, hogy ne lássam az ellenséges tekinteteket. Túl későn vettem észre azt a fiúcsapatot, akik nyilvánvalóan ártó szándékkal követtek. – Hé, nyomorék! – üdvözölt az egyik. Ez csak a figyelmeztetés volt, a következő pillanatban kirúgta alólam a botomat. Hangosan röhögtek, mikor a padok közé estem. Olyan éles fájdalom hasított hirtelen belém, hogy könnybe lábadt a szemem. Az egyik osztálytársnőm, aki egész évben különösen utálatos volt, a srácnak dőlve röhögött. – Hol van most Brian Oliver, Ella? Ki visz a karjában? Ja persze, hiszen az igazi barátnőjével van, mert egyáltalán nem érdekled. Szánalmas, hogy futottál utána! A botomért nyúltam, hogy feltápászkodjak, de valamelyik szemét jó messzire rúgta. – Jaj, bocs! Támasz nélkül képtelen voltam felállni, így szó szerint padlót fogtam, míg valaki meg nem szán. Rettenetesen megalázó volt, ennél gonoszabb, kegyetlenebb dologgal

soha életemben nem találkoztam. Eddig csak egyszer sírtam a suliban, mikor Jason miatt felrepedt a bőröm, és most egyáltalán nem szándékoztam bőgni. Ezek pontosan erre várnak. Nem akartam megadni nekik ezt az örömöt, de annyira megalázottnak éreztem magam, hogy kicsordultak a könnyeim. – Jaj, ne! – gúnyolódott az Undok Csaj. – Szegény kis Ella megint sírni fog, mint a tévében. Nem bírtam tovább. Megkapták, amire vártak. A kezembe temettem az arcomat, és sírni kezdtem. Az egyik lány, aki végignézte a jelenetet, elment a botomért, de valaki más kikapta a kezéből, és nem adta vissza neki. – Hagyjátok abba! – kiáltotta a lány, majd lehajolt hozzám, hogy jól vagyok-e, és megnyugtatott, hogy valaki már elrohant az igazgatóért. Kedves volt tőle, hogy mellém állt, de ettől még nem tudtam abbahagyni a sírást. – Mi a franc folyik itt? Rob hangjától rettentően megkönnyebbültem. Mellem térdelt, és átkarolt. – Ella! Mi történt? – Nem értem, mit töröd magad, Rob! – Nem akartam látni, melyik fiú volt, azt hiszem, jobb, ha nem tudom. –Nem láttad a sebhelyeit, haver? Elég undorítóak. Azt hallottam, az egész testét beborítják. Komolyan erre buksz? Rob védelmező karja eltűnt, és a következő pillanatban hangos reccsenést és üvöltést hallottam. A zűrzavar vagy fél percig tarthatott, mert utána egy csapat tanár véget vetett a verekedésnek. De ennyi idő elég volt Robnak ahhoz, hogy elintézze azt, aki kirúgta alólam a botot: a srác orra vérzett, az ajka feldagadt. A tanárok nem bajlódtak azzal, hogy kiderítsék, mi történt, hanem mind a tizenegyünket, akik jelen voltunk, azonnal az igazgatói irodába küldtek. Az a lány, aki kiállt mellettem – és még két másik –,

talpra akart húzni, de Rob elhessegette őket, senkit nem engedett a közelembe. Felsegített, a kezembe adta a botot, csakhogy a csípőm annyira fájt, hogy nem tudtam a lábamra nehezedni. Immár másodszor ebben a két napban, valakinek megint vinnie kellett.

A négy srácot, akik elvették a botomat, és a három lányt, akik buzdították őket, meg ocsmányságokat vágtak a fejemhez, három napra felfüggesztették. Rob és a srác, aki elrúgta a botot, egyheti felfüggesztést kapott verekedésért, és szóba került, hogy a „merénylőmet" kicsapják, mert egyértelműen ártó szándékkal cselekedett, és ez a sérülésemhez vezetett. Az én sorsomról még nem döntöttek. Mikor apám megjelent az irodában – Jennifer, Daniel, Cody és dr. Parish kíséretében –, a karjába vetettem magam, és könnyeimmel eláztattam az ingét. – Apa, vegyél ki innen! Nem érdekel, ha nem érettségizek le. Elegem volt! Szorosan megölelt, és a hajamat simogatta. – Rendben, kölyök. Majd kitaláljuk, hogy érettségizel. Találunk valami más utat. A fejem fölött odavakkantott valakinek, gondolom, Johnson igazgatónak. – Kiveszem a lányomat ebből az iskolából. És követelem a teljes tandíj visszafizetését, valamint az egész intézmény átvilágítását. – Mr. Coleman, megbocsáthatatlan, ami ma történt… – mondta az igazgató. – De nem gondolja, hogy ez kicsit túlzás lenne? Apám elengedett, és megpördült. – Túlzás? Ez a második alkalom, hogy a lányomat tettleg bántalmazzák! Itt, az iskolában, tanítási idő alatt. Hol a pokolban voltak a tanárok, és miért nem tudja fegyelmezni a diákjait? Johnson igazgató vöröslő arccal, hadarva apám felé

lépett. – Már elnézést, uram, de ez egy kiváló iskola, és a munkatársaim rendkívül hatékonyak. Amíg a lánya ide nem jött, jóformán egyetlen fegyelmi eljárásra se került sor. – Azt akarja mondani, hogy ez Ella hibája? – Azt mondom, hogy a lánya vonzza a bajt. Ezért nem hibáztathatja az intézményt. – De még mennyire hibáztathatom! Ön felel azért, ami az iskolában történik, és nyugodt lehet, felelősségre is fogják vonni. Miközben ezen vitatkoztak, Cody és Daniel kérdésekkel bombáztak, és mindenféle mozdulatokat meg nyújtásokat kellett elvégeznem. A rövid vizsgálat után megállapították, hogy megütöttem a csípőcsontomat, de semmi rendkívüli bajom nem esett, viszont a fizikoterápiás kezelésen majd külön gyakorlatokat kell végeznem.

Fizikailag megúsztam. De lelkileg összetörtem, és Parish doktornak nem kellett sokat erőlködnie, hogy ezt kiszedje belőlem. – Ella, beszélgessünk! Hogy érzed magad? Ettől az egyszerű kérdéstől lávaként robbant ki belőlem a sírás. – Hogy kéne éreznem magam?! Hogy lehetnek ennyire kegyetlenek az emberek? És miért? Miért bánnak így velem? Mit tettem, hogy ezt érdemlem?! – Semmit, Ella. Nem érdemelted meg. Senki nem érdemelné meg. Nyugi Doki azonban nem segített. Úgy éreztem, mintha felszakadt volna a mellkasom, és a padlóra borult belőle összetört szívem minden darabkája. – Végre kezdtek jobbra fordulni a dolgok, de amint találtak valami új alkalmat, elölről kezdődött a szekálás, csak most még rosszabb! Ez lesz mostantól az életem? Örökké bántani fognak, mert más vagyok? Erre a kérdésre az egész irodában csend lett. Mindenki

némán figyelte, ahogy összeroppanok. És nemcsak egy kicsit: teljesen összeomlottam. Ami még megmaradt belőlem, a szívem, az eszem, a lelkem, most porrá omlott. Beszippantott a reménytelenség. – Nem bírom tovább – hüppögtem. – Minek próbálkozzak, úgysincs semmi értelme. Annyira fáradt vagyok, anynyira fáj! Belefáradtam a harcba. Belefáradtam a próbálkozásba. Semmi eredménye. Bárcsak meghaltam volna anyuval! Apám mellettem termett, és magához ölelt. – Ella, ne mondj ilyet! – De ha ez az igazság! A szobában megint teljes lett a némaság, csak a zokogásom hallatszott. Mikor Parish doktor azt javasolta, vigyenek kórházba, annyira elkeseredett voltam, hogy tiltakozni se volt erőm. Ennél minden csak jobb lehet.

28.

Brian A hangos dörömbölés egyszerűen nem akart megszűnni. Nyöszörögve hanyatt fordultam. Miután letöröltem a nyálat az arcomról, megpróbáltam kinyitni a szemem. Sötét volt. A sötét jó. Bárcsak megszüntethetném ezt a zajt is. – Brian! Összeráncoltam a homlokom. Mióta van a belső monológomnak olyan hangja, mint az asszisztensemnek? – Brian! Ne akard, hogy a személyzettel nyittassam ki az ajtót! Pislogtam, körülnéztem. Egyedül vagyok egy sötét szállodai szobában… Las Vegasban? Az agyam lassan ébredezett, kezdtem összekötni a pontokat. Miután Ella elutasított, bevágtam magam a kocsimba, levezettem Las Vegasba, és iszonyatosan leittam magam. Mikor is? Pár órája? Egy napja? – Brian! Mindegy, mikor, elég régóta ahhoz, hogy Scotty a keresésemre induljon. A fenébe a túlbuzgó asszisztensekkel! – Mintha azt mondtam volna, vegyél ki pár nap szabadságot! – Újabb nyögés kíséretében kikászálódtam az ágyból, és az ajtóhoz botorkáltam. Kinyitottam, a szememet viszont azonnal becsuktam, irtózatos volt a folyosóról bezúduló éles fény. – Egyszerűbb lett volna, ha bejössz, és szétvered a fejem egy jégcsákánnyal. Elég legyen az átkozott dörömbölésből! Kitártam az ajtót, és visszamásztam az ágyba. – Nesze! – Scott egy doboz aszpirint vágott hozzám, miközben én lehanyatlottam. – Ez majd segít. – Csak ha egy üveg whiskey-vel öblítem le. Az nincs a varázsló szütyőjében, igaz?

– Valaki nagyon morgós részegen. Egy üveget húzott elő a táskájából, és átnyújtotta. Víz. A pokolba! Bevettem vele egy marék gyógyszert, majd Scottra mordultam: – Közlöm, hogy nagyon kedves részeg vagyok. Csak undorítóan másnapos. – Talán kétnapos. Két nap? Megpróbáltam gondolkozni, de megfájdult tőle a fejem. – Olyan soká tartott? – Oldalra gördültem, és magamhoz öleltem áldott párnámat. – Mit csináltam két álló napon keresztül? – Nem vetted fel a telefonodat. – Szerintem ki se tettem a lábam a szobából, amióta ideértem. – Az biztos – felelte Scott. – Különben láttad volna a híreket, és biztosra veszem, ha tudod, mi folyik, megalkottad volna a magad Másnaposok sorozatát. – Elég vészjóslóan hangzik. – A fejemre húztam a takarót. Talán, ha nem látom Scottot, a Csodaasszisztens eltűnik, és vissza tudok aludni. – Szóval Kaylee tombol. Tönkretette már az életemet? Én vagyok Amerika leggyűlöltebb embere? Scott lerántotta rólam a takarót, és a padlóra dobta. – Nem te! – Annyira ingerült volt a hangja, hogy végre megértettem, nagy baj van. – Ella. Olyan gyorsan ültem fel, hogy szédülni kezdtem. – Ezt hogy érted? Mi történt? Meg se vártam a választ, felkaptam az éjjeliszekrényen lévő telefont, és tárcsáztam Ellát. – Nem fog menni – közölte Scott, épp akkor, mikor a telefonom jelezte, hogy Ella száma már nem él. Az ijedtségtől az egekig ugrott az adrenalinszintem, az utolsó ködfoszlányt is kisöpörte a fejemből. – Mi történt? Miért nem működik Ella telefonja? Jól van?

– Nem tudom. Nekem se sikerült elérnem. Megpróbáltam telefonon, e-mailen, messengeren, de a nálad feltüntetett elérhetőségek meghaltak. Készen álltam rá, hogy kiverjem Scottból a választ, ha nem magyaráz meg mindent azonnal. Annyira elkeserített, hogy Ella nem akar része lenni az életemnek, hogy elfelejtettem, egy pillanat alatt hírességgé vált miattam. Felfedték a kilétet? Bántották? Kaylee csinált valamit? – Beszélj, Scotty! Tudom, hogy nagy a baj, különben nem zötyögtél volna Vegasig az ócska Toyotáddal. – Az a helyzet, hogy repültem. Gondoltam, azonnal haza akarsz jönni, és feltételeztem, nem leszel olyan állapotban, hogy kocsit vezess. A rám vetett pillantásából ítélve – miközben felmérte a kárt – éreztem, hogy valószínűleg igaza van. – Okos. – Én is így gondolom – vigyorgott gúnyosan. – Egyébként a hitelkártyád rovására megengedtem magamnak az első osztályt. Még a pánik kellős közepén is mosolyognom kellett. – Látom, rákaptál a munkád ízére. Elővette a laptopját, az asztalra tette, és intett, hogy menjek mellé. – Gyorsan tanulok. Hozz egy széket! Ettől úgyis leülsz. Tíz perce fel-alá sétáltam a lakosztályban. Még mindig túl dühös voltam ahhoz, hogy beszélni tudjak. Ez maga a pokol! Tudtam, hogy a média megőrül majd a vasárnapi történet miatt, de azt hittem, Ella biztonságban lesz. Senki nem ismerte a valódi személyazonosságát. Még én sem. De azért sejtettem, valami biztos készül. Hogy tűnhettem el egyetlen szó nélkül? Hogy hagyhattam magára? Miért nem vártam meg, mi lesz? Ella személyével kapcsolatban valóban semmit nem tudtak, viszont hála Kayleenek, az online identitását az egész világ megismerhette. A Facebook és Twitter-oldalát

törölték, az e-mail fiókja megszűnt, még szerencse, hogy a blogja megmaradt. Nem éltem volna túl, ha az évek során írt összes posztja örökre megsemmisül. A megjegyzéseket azonban letiltották, és szombat óta egy sort se írt. Nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljem, miket posztolhattak az emberek, ha eltűnt a virtuális térből. Egyébként volt épp elég netes oldal, ahol olvashattam róla. Jótékonysági eset? Beteges rajongó? Mániás zaklató? És ezek még a szebb megjegyzések. A többit meg se ismétlem. És a saját stábom indította el a pletykát. Ella biztos meggyűlölt. Mert érthető, hogy az online személyazonosságát meg kellett szüntetnie, de a nyilvánosság nem ismerte se a mobilszámát, se az e-mail címét. Ezeket nem kellett volna törölnie, mégis megtette. Lehetetlenné tette, hogy kapcsolatba lépjek vele. De nemcsak a virtuális térből tűnt el, engem is kitörölt az életéből. Ezt nem tudtam elfogadni. Valamit tennem kellett. Nem hagyhatom, hogy csak úgy leírjon, és még lehetőséget se adjon a magyarázatra. Ki kellett találnom valamit, de ehhez nem kérhettem a korábbi stáb segítségét. Megtorpantam, Scotthoz fordultam, aki a laptopja előtt ült, és várta, hogy befejezzem az önmagammal folytatott, zavaros párbeszédet. – Van ügyvédem, igaz? Valószínűleg egy egész csapat. – Candice Regan és Társai – bólintott Scott. – Candice Regan? – igyekeztem megjegyezni a nevet. – Hívd fel nekem! Scott valamit pötyögött az iPadjén, aztán tárcsázott a telefonomon. – Brian Oliver keresi Candice Regant… Akkor javasolnám, hogy szóljon neki. Nem hiszem, hogy Mr. Oliver szívesen várakozna. Igen, tartom a vonalat, köszönöm. Átadta a készüléket, és egy idősebb nő barátságos hangja szólalt meg a vonal másik végén: – Brian! Milyen kellemes meglepetés. Ezer éve nem

beszéltünk személyesen. Miről lenne szó? – A teljes stábomról – mondtam lassan, hogy erőt vegyek a bennem tomboló haragon. – Azt akarom, hogy a nap végére egytől egyig mind ki legyen rúgva, de úgy, hogy ne perelhessenek be. – Kirúgni? Hm… – Egy pillanatig habozott, majd folytatta: – De hát szerződésük van, Brian. – Pontosan ezért hívtam magát. Nyilván hallotta már, mi történt vasárnap este. – A jótékonysági csókról beszél? Csikorgattam a fogamat. Nem ennek a nőnek a hibája. Nem szabad kiabálnom vele. De amikor megszólaltam, nagyon veszedelmes volt a hangom: – Baromság! Az egész egy nagy hazugság. Ella nem rajongó. Semmilyen jótékonysági egyesületnek nem dolgozom, és nem voltam eljegyezve Kayleevel, amikor megcsókoltam Ellát. Az úgynevezett munkatársaim találták ki Kayleevel együtt ezt az egész jótékonysági mesét, egy megbeszélésen, amin nem is voltam jelen. Nem tudtam róla. nem hagytam jóvá, viszont a személyi asszisztensem tiltakozott ellene a nevemben, megmondta, hogy ebbe soha nem egyeznék bele. – Candice a meglepetéstől nem jutott szóhoz. – Kizárt, hogy ez nem minősül szerződésszegésnek. – Biztosan találunk valamit, amivel megfoghatjuk őket, de mi van akkor, ha mégse? – Akkor is kirúgom mindannyiukat – közöltem eltökélten – csak többe fog kerülni. – Ha a beleegyezése nélkül léptek, akkor nem lesz semmi gond. – Nem voltam elérhető. Negyedórával ezelőtt hallottam az egészről először. – Ebben az esetben szükségem lesz néhány órára, és utána tájékoztatom, mire jutottam. – Köszönöm. Addig nem szólok nekik, amíg nem jelentkezik. Letettem. Scott mosolygott.

– Jó érzés lehetett. – Nem annyira, mint amikor majd kivágom őket. – És most? Pár percig töprengtem. – Kezdettől fogva ugyanazzal az ügynökséggel dolgozom. Hosszú utat tettem meg az első szerep óta, azt hiszem, ideje, hogy feljebb lépjek, nem gondolod? – Határozottan. A CAA-t, az ICM-et vagy a WME-t hívjam? – Mind a hármat. – Ismét járkálni kezdtem, koncentráltam, noha nehezen ment, mert a gondolataim állandóan Ellához kanyarodtak. – Tájékoztasd őket a helyzetről, de mindenről, és mondd meg, ha kellek nekik, akkor holnap reggelig álljanak elő egy tervvel, amivel el lehet takarítani ezt a mocskot. Mondd meg, hogy azzal kötök szerződést, aki a legjobb javaslattal áll elő. És Scotty… – Felkapta a fejet, mikor elhallgattam. – Értesd meg velük, hogy a legeslegfontosabb most Ella, nem az én rohadt karrierem! Scott megemésztette a hallottakat. A fejcsóválásából látszott, hogy nem tart teljesen normálisnak. – Ez érdekes lesz – morogta, és megint pötyögött a tabletjén. – Mire kijössz a zuhany alól, már el is rendezem. Lenéztem a pizsamanadrágomra, amit a jelek szerint két napja viseltem, és végigszántottam kócos hajamon. – Ha jól értem, ez célzás akar lenni. – Inkább baráti kérés – felelte, és fel se nézett a villogó képernyőről. – Bűzlesz, főnök. Nevetve indultam a fürdőszobába.

29. A Beverly Hills-i rehabilitációs központ csendes, elegáns, és meglepően békés volt. Csak kevés „vendég" – itt így neveztek bennünket – vette igénybe, egyikük az az énekesnő, akinek a számait az iPodomra is letöltöttem. Ha nincs a kötelező terápiás ülés, azt gondolhattam volna, hogy nyaralni küldtek egy wellness-szállodába. Dr. Parish naponta bejött hozzám, ezenkívül kétnaponta csoportterápián kellett részt vennem. A dietetikusom az első nap bejött, megbeszélte a konyhán az étrendemet, Cody pedig ugyanúgy, mint otthon, heti rendszerességgel ellenőrizte az állapotom. Dögös Daniel is mindennap megdolgoztatott. Csúnyán beütöttem ugyan a csípőmet, de nem lett volna szükség a napi kezelésre – korábban heti három alkalommal jött el hozzám –, csak szerintem nagyon megsajnált, és nem akart egyedül hagyni. Irtó kedves tőle. Persze az se kizárt, hogy gyakoribb látogatásának az itt tartózkodó csinos popsztár volt az oka, aki előszeretettel jelent meg a tornateremben, amikor a fizikoterápia zajlott. Daniel minden vádat és gyanúsítást visszautasított, de mindig elpirult, amikor rászóltam, hogy már megint a nőt bámulja. Örültem Daniel társaságának, mert az orvosokon kívül mást nem fogadhattam, nem tarthattam kapcsolatot a külvilággal. Ahogy dr. Parish elmagyarázta, az a kezelés lényege, hogy pihenjek, stresszmentesen éljek, stresszmentes környezetben. A látogatási tilalom azért lépett életbe, mert éppen a családom volt az egyik legnagyobb feszültségforrás az életemben. A tilos a barát, a telefon, a tévé és az internet pedig arra volt jó, hogy megóvjon egy újabb, Brian Oliver miatti összeomlástól. Hiányoztak a barátaim, rettenetesen unatkoztam, de a média figyelmét egy cseppet se hiányoltam. A teljes elzárásnak egy idő után véget kellett vetni, és ez pontosan egy héttel a bevonulásom után következett el. Dr.

Parish megengedte, hogy apám és Jennifer meglátogassanak, de csak azzal a feltétellel, hogy felügyelet mellett találkozunk. Valójában családterápián vettünk részt. Parish doktor azt javasolta, hogy apámmal együtt tegyük ezt is rendszeressé. Igazán meghökkentem, hogy apa habozás nélkül beleegyezett. – Ha ez szükséges ahhoz, hogy rendbe jöjjenek kettőnk között a dolgok, természetesen jövök – mondta, mikor látta, mennyire meglepődtem. – Igazán szeretlek, Ella. Örülök, hogy újra része lettél az életemnek. Tisztában vagyok vele, hogy egy bocsánatkéréssel nem lehet helyrehozni a múltat, de sajnálom, hogy elhagytalak. – Tudom én, hogy az emberek elválnak – suttogtam –, de te el se köszöntél. Soha nem hívtál. Soha nem látogattál meg. Miért hagytál magamra? Azóta, hogy a klinikára kerültem, igazán ügyesen megálltam sírás nélkül, de most égni kezdett a szemem. Apám sóhajtva fogadta a szemrehányást, és belekezdett a magyarázatba, de előre figyelmeztetett: – Örülnék, ha valami elfogadható kifogással állhatnék elő, de sajnos az nincs. Az igazság nem lesz kellemes, kicsim. És nem akartalak még jobban megbántani. Hallottam a szavak mögötti néma könyörgést, hogy ejtsük a témát, de én tudni akartam. – A legjobban az fáj, ha nem értem, mi miért történt. – Ella csak akkor bocsáthat meg, ha elmagyarázza neki az okokat, Mr. Coleman – mondta kedvesen dr. Parish. – Másképp nem tud továbblépni. Ha nem képes őszintén beszélni a lányával, akkor soha nem fog vele valódi kapcsolatot kialakítani. Apám szinte összeroskadt. Ha nem lett volna mellette Jennifer, és nem tartja szorosan, a kétségbeeséstől összeesik. – Sok hibát követtem el az életemben, Ella, az elsőt akkor, amikor anyáddal megismerkedtem. Soha nem lett volna szabad elvennem.

Majdnem kiestem a székből. Dr. Parish egy pohár vizet adott. A kezem annyira remegett, hogy kilötyögtettem. – Mi-micsoda? – dadogtam, mikor végre képes voltam gondolkozni. – Hogy mondhatsz ilyet? Nem szeretted? – Idővel megszerettem, de nem úgy, ahogy te gondolod. És azt hiszem, ő se volt belém soha szerelmes. Fulladozva nyeltem a vizet, apám pedig őszinte rémülettel nézett dr. Parishre. – Biztos, hogy ez jó ötlet? Az anyja volt a legjobb barátja, hősnek tartotta. Ez nagyon nehéz lesz neki. – Csak mondd el! – Ha nem magyarázza meg, helyben megbolondulok. Az orvos nyugodtan nézett ránk, majd olyan kedves kérlelhetetlenséggel fordult apámhoz, amire csak az orvosok és az anyák képesek. – Bármiről legyen is szó, Mr. Coleman, mi ketten azért vagyunk itt, hogy segítsünk Ellának feldolgozni a helyzetet. Apám nagyot nyelt, és felém fordult. Az egész teste megroggyant, amikor rám nézett. – Utolsó éves voltam az ország egyik legjobb jogi egyetemén. Brutális verseny folyt ott. Gyakorlatilag minden időmet tanulással töltöttem. Rettentő nagy volt a nyomás. Amikor összefutottam anyáddal, úgy éreztem, mintha végre egy kis friss levegőt szippanthattam volna be. Vicces volt és egzotikus. Olykor-olykor találkoztunk, ha jutott rá időm, és mindig remekül éreztük magunkat, de soha nem fordult köztünk komolyra a kapcsolat. Nem voltunk szerelmesek. Még csak igazán nem is jártunk egymással. – Eltorzult az arca, mikor látta, hogy a szemem majd kiugrik a helyéről, de folytatta: – Megdöbbentem, mikor anyád bejelentette, hogy állapotos. Akkoriban egy gyerekre vágytam a legkevésbé. A szakvizsgámra készültem. Ha sikerül, olyan munka várt rám, ami minden időmet felemésztette volna, ezt gyakornokként már megtapasztaltam. Görcsbe rándult a gyomrom. – Azt kérted tőle, hogy menjen abortuszra?

Apám lesütötte a szemét. A szoba másik részéből is hallottam, mekkorát nyelt. Egy kicsivel később rám nézett. – Igen – suttogta. A vér megfagyott az ereimben, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy levegőt vegyek. Nem volt könnyű. A szívem vadul kalapált, és a víz mintha nem akart volna megmaradni a gyomromban. Soha nem akart engem. Soha. – Anyád vallásos nevelést kapott. Nem volt hajlandó a terhesség megszakítására, és arra kért, vegyem feleségül. Felajánlottam, hogy mindent fizetek, és támogatom, amiben csak tudom, de nem akarok nősülni. Nem illettünk össze. Túlságosan különböztünk. Nem voltunk szerelmesek. De anyád ragaszkodott az esküvőhöz. Abuela és a nagyapád mélyen hívő emberek voltak, felháborította őket a házasságon kívül született gyerek gondolata. Azt mondták, ha nem kelünk egybe, kitagadják anyádat. Tudod, mennyire szerette a szüleit. Kiborult. Egyedül maradt volna, és közben gyereket várt. Az én gyerekemet. Nem neveltek ugyan vallásosnak, de azt megtanultam, hogy a tetteimért vállalni kell a felelősséget. – Tehát elvetted. Apám kifújta a levegőt, és bólintott. – Tehát elvettem. Egy nem kívánt terhesség és egy elsietett házasság következménye vagyok. A szüleim soha nem szerették egymást. Apám olvasott az arcomból. Elkomorodott. – Az elejétől fogva rosszul éltünk. Haragudtam rá, mert csapdába csalt, ő haragudott rám, amiért így érzek, én meg a babát hibáztattam… – Apám nagyot nyelt, és kijavította magát: – Téged hibáztattalak a boldogtalanságomért. Behunytam a szemem, hogy visszatartsam a könnyeimet, de hiába, végiggördültek az arcomon. – Nem lett volna szabad, Ella. Csak anyád és én tehettünk arról, ami történt, te nem. Sajnálom, hogy ilyen soká tartott, míg erre rájöttem.

Apám és dr. Parish adtak egy kis időt, hogy összeszedhessem magam. Mikor végre képes voltam beszélni, kérdeztem valamit, amire nem biztos, hogy hallani szerettem volna a választ, de akkor is tudnom kellett: – Szerettél valaha, apa? Tudom, hogy kicsi voltam, de nem emlékszem, hogy rossz lett volna együtt. Emlékszem arra, hogy nevettél és játszottál velem. Az is hazugság volt? – Szívem, az élet nem fekete és fehér – felelte apám. – Szerettelek, csak nem tudtam túllépni a magam bajain, ahogy anyád sem az övéin. Egész házasságunk alatt bántotta az abortuszdolog. Soha nem bocsátotta meg, hogy nem akartalak, és soha nem engedte, hogy ezt elfelejtsem. Bosszantotta, ha te meg én közel kerültünk egymáshoz. Azt mondta, nem érdemellek meg. Tudatosan éket vert közénk. Miután megnehezítette a helyzetet, nekem egyszerűbb volt, ha távolságot tartok. Dolgoztam, amennyit csak tudtam, és hagytam, hogy anyáddal éljétek a magatok életét. Kitértem az utatokból. – Milyen éket? – kérdeztem, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy anyu ilyen kegyetlen dologra képes lett volna. – Úgy nevelt, mintha csak chilei lennél. Teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy félig fehér vagy, félig az én gyerekem. Elmerült veled egy olyan kultúrába, amit én nem ismertem, megtanított egy nyelvre, amit nem beszéltem. Gyakorlatilag a nagyszüleiddel együtt nevelt, és nem törődött azokkal a családi hagyományokkal, amelyekben én nőttem fel. A házasságunk alatt összesen kétszer látogattuk meg a családomat. És igaz, hogy tőlünk távol, a nyugati parton éltek, de anyád éppenséggel nem törte össze magát, hogy találkozhassunk velük. Egyedül mentem el a szüleimhez. Nem akarta, hogy annak a családnak is része legyél. Hároméves korod óta nem láttad őket. – A családodat? – kérdeztem teljesen összezavarodva. – Vannak élő nagyszüleid, Ella, az én szüleim. És van nagynénéd, nagybátyád és három unokatestvéred –

sóhajtott apám. Nem kaptam levegőt. Ez teljesen új volt. Persze természetes, hogy apámnak szülei és testvérei vannak, meg minden, de ha visszagondolok, soha nem hallottam róluk. Anyámtól egész biztosan nem. Azután pedig, hogy apa elköltözött, róla se beszélt, kivéve, ha valamiért hibáztatta, vagy spanyolul megátkozta. – Talán előbb kellett volna beszélnem róluk, de igen, van családod. A szüleim és az öcsém, Jack, San Francisco mellett, Bay Areában élnek. Nem olyan régen jártak itt látogatóban, amikor még Bostonban voltál, a rehabilitációs központban. Ha készen állsz rá, elmehetünk meglátogatni őket, vagy ők utaznak ide. Nagyon szeretnének már látni, és borzasztóan aggódnak miattad, ahogy én is aggódtam, amikor a kórházból telefonáltak. Hitetlenkedve pislogtam. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel a vallomással. – Aggódtál miattam, amikor felhívtak a kórházból? A hangomból áradó kételytől apám válla megrogyott, látszott, mekkora súllyal nehezedik rá a bűntudat. – Igen, Ella. A lányom vagy. Nem volt valami szoros köztünk a kötelék, de nyolc évig én is neveltelek. Ez nem olyasmi, amit az ember csak úgy elfelejt. Sokat gondoltam rád az elmúlt években. Tudtam, hogy valószínűleg boldog vagy, mert azt is tudtam, mennyire szeret az anyád, de érdekelt, hogy nézel ki, milyen lettél. Mikor Bostonba mentem, rettentő kíváncsi voltam, hogy milyen fiatal lány lett belőled. Rettegtem, hogy nem éled túl a balesetet, és soha nem fogom megtudni. Rettenetesen hangzik, de izgatottan vártam, hogy lehetőségünk legyen együtt lenni, hogy anyád nélkül lehetünk együtt, és semmi nem mérgezi meg a kapcsolatunkat. Mikor hazahoztalak, abban reménykedtem, mindent újrakezdhetünk. Szép kis kezdet volt. – Még most is ezt szeretném – mondta halkan. – Ha adsz rá esélyt.

A szavai váratlanul szíven ütöttek. A hangjában könyörgés bujkált, és rájöttem, nagyrészt az én hibám, hogy annyira zavaros az apámmal való kapcsolatom. Tudtam, mennyire igyekszik, mégse adtam rá esélyt, hogy közelebb kerüljön hozzám. Fura. Azt akartam, hogy szeressen, megismerjen és kelljek neki, de soha nem engedtem közel magamhoz. – Én is szeretném – ismertem el. – Majd jobban igyekszem, de azt hiszem, időre lesz szükségem hozzá. – Értem – bólintott apa. – Tényleg? – kérdeztem, mert nem tudtam teljesen lerázni magamról az ellenkezést. – Annyira dühös vagyok, apa! Megbántottál. Elhagytál. Nélküled nőttem fel. Mikor idekerültem, és láttam, milyen boldogok vagytok Jenniferrel, Juliette-tel és Anastasiával, azt hittem, megszakad a szívem. Apunak hívtak, mikor én legszívesebben Mr. Colemannek szólítottalak volna. Érted, milyen érzés volt? El tudod képzelni? Szeretném, ha jó kapcsolatban lennénk, de gyűlölök nálad lakni, mert féltékeny vagyok a családodra. Dr. Parish felállt, és hozott egy csomaggal a hírhedt papír zsebkendőkből. Kivettem egyet, azután a biztonság kedvéért még hármat. Legszívesebben az egészet elvettem volna, de a doki megfordult, és a maradékot az apámnak meg Jennifernek nyújtotta. Meglepett, hogy apám szeme is gyanúsan csillog. Még soha nem láttam sírni. – Annyira sajnálom, Ella. De szeretem a családomat. Mikor Jenniferrel találkoztam… – Elcsuklott a hangja, kellett egy kis idő, hogy összeszedje magát. – Mikor Jenniferrel találkoztam, életemben először szerelmes lettem. Nem tudtam, mi hiányzik, hogy mennyire boldogtalan voltam, amíg ő be nem töltötte az űrt a szívemben. Jennifer elmorzsolt néhány könnycseppet, és megszorította apám kezét. Gyűlölni akartam. Gyűlölni mind a kettőjüket, de csak egy idióta nem látta, mennyire

szeretik egymást. Hogy irigyelhetném ezt tőlük? Hogy kívánhatnám, hogy az apám boldogtalan legyen? Épp annyira nem érdemli meg, hogy egész életében nyomorult legyen, mint én. – A bostoni évek csupa fájdalmas emléket jelentettek – folytatta. – Jennifer és a lányok pedig annyira örültek, hogy egy család leszünk. Csodálatos volt érezni, hogy a változatosság kedvéért szeretnek, és szükség van rám. Ezért úgy döntöttem, új életet kezdek. Anyád akkor se igazán akarta, hogy az életed része legyek, amikor még házasok voltunk. A válás után pedig semmiképpen se. Tudtam, hogy ez így nem helyes, de annyival könnyebb volt elmenni, és mindent magam mögött hagyni. Ne haragudj, Ella! Rengeteget hibáztam. Ahhoz már késő, hogy ezeket jóvátegyem, de szeretnélek kárpótolni, csak mondd meg, hogyan. Mire van szükséged tőlem? Mélyen beszívtam a levegőt. Ha őszinték vagyunk egymással, akkor csak egy dolgot szerettem volna tőle. – Arra van szükségem, hogy elengedj. Apa elkomorult, dr. Parish pedig hevesen jegyzetelt. – Elmagyaráznád, ezt hogy érted, Ella? – kérdezte. – Úgy, hogy szükségem van a szabadságra. Ha kimehetek innen, szüntessék meg az apai gyámságot. Felnőtt vagyok, de nem hozhatok önálló döntéseket. Egy tulajdonképpen idegen ember határoz helyettem. Tudom, hogy csak jót akar, de ami neki és a családjának a legjobb, az nekem nem biztos, hogy az. Szükségem van arra, hogy bízzanak bennem. Parish doktor bátorítóan mosolygott, hogy folytassam, de az apám felé intett. Ő már tudta, mit gondolok erről. Azt akarta, hogy apámnak mondjam el. Apa nem fordította el a tekintetét, amikor ránéztem. Megpróbálta utánozni a pszichiáter bátorító mosolyát, de láttam, mennyire nehezére esik. Láttam, hogy csalódott. – Igyekszem, hogy jobban érezzem magam – mondtam neki –, de hátráltat, hogy a családoddal kell élnem. Nem

kapok levegőt abban a házban. Kívülállónak, betolakodónak érzem magam. Az az érzésem, hogy csak bajt okozok, nemkívánatos személy vagyok. – Ella, tudom, hogy össze kell szoknunk, de én ezt akarom. – Te igen – feleltem. – De Anastasia? És Jennifer? Apa csodálkozva nézett, mikor megemlítettem Jennifer nevét, és a feleségéhez fordult, aki meglepetésére nem automatikus igennel válaszolt. – Igyekszem – ígérte Jennifer. – Nem arról van szó, hogy nem kedvellek. Szerintem csodálatos lány vagy. Csak nem számítottam rá… annyira nehéz Anáéknak… – A zsebkendőért nyúlt. Mire az ülésnek vége, egy darab száraz zsebkendő nem marad. – Sajnálom, Ella. Nem akartam, hogy nemkívánatosnak érezd magad. – Semmi gond – nyugtattam meg. – Értem én. Komolyan, nem hibáztatlak. Egyikünk se akarta, hogy ez az egész megtörténjen. Épp ezért gondolom, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha elköltöznék. Vivian felajánlotta, hogy lakhatok náluk, amíg találok egy helyet, és Juliette valami olyasmit mondott, hogy ha egyetemre mehetek, közösen bérelhetnénk szobát. – Édesem… Megint apámra néztem, és most én próbáltam bátorítóan mosolyogni. – Ha igazi kapcsolatot szeretnél velem, az nagyszerű. Ismerjük meg egymást. Menjünk néha vacsorázni, meg moziba. De kérlek, ne tedd ugyanazt, amit anyu tett veled! Ne ejts csapdába! Ne kényszeríts, hogy a családod tagja legyek, mert az, ismerjük be, nem az én családom. Ha szeretnéd, hogy szeresselek, akkor ne kényszeríts rá, hogy megutáljalak! Egy darabig hallgattunk. Még dr. Parish örökösen jegyzetelő tolla is megpihent. Aztán apám akkorát sóhajtott, hogy azt hittem, minden levegő kiszáll belőle, és összezsugorodik, mint egy kipukkadt lufi.

– Biztos, hogy ezt akarod? Nem haboztam. Nem kellett. Tudtam. – Igen. Ezt akarom. Erre van szükségem. És Anának is. Visszafojtott lélegzettel vártam, és csak akkor mertem levegőt venni, mikor megláttam apám szemén, hogy döntött. – Rendben. Egyelőre foglalkozzunk azzal, hogy meggyógyulj, és amikor kiengednek, kitalálunk valamit. Túl sokat kérek, ha szeretnék segíteni a tervezésben? Jobban érezném magam, ha hagynád, hogy legalább részben részt vehessek a döntéseidben. Mázsás kő esett le a szívemről. Ezúttal nemcsak a számmal, a szememmel is ránevettem: – Szerintem ez nagyon ésszerű kompromisszum.

30. Mindig igyekeztem szívből utálni a dr. Parishsel való üléseket, de ezúttal mosolyogva mentem hozzá. Egy teljes hónap után most volt az utolsó megbeszélésünk a rehabilitációs központban. Délután kiengednek. – Jól áll neked a mosolygás, Ella – mondta, mikor vele szemben elfoglaltam a helyemet. Ettől még vidámabb képet vágtam. – Jó érzés is. – Izgatott vagy? Nem félsz elmenni? – viszonozta a mosolyomat. Hazudtam volna, ha azt mondom, nem. Az eltelt négy hétben megtanultam, hogy sokkal könnyebb a dolgom a pszichiáteremmel, ha nem harcolok ellene. A kérdéseivel és megállapításaival soha nem vádolni akart. Valóban segíteni szeretett volna, de nem tudott, amikor nem voltam vele teljesen nyílt, és nem mondtam el, mit érzek. Erre akkor jöttem rá, mikor végre őszintén tudtam beszélni az apámmal. Az első közös beszélgetés után valami megmozdult. Még hosszú út áll előttünk, és nem is lesz könnyű, de közösen dolgozunk a sikerért. A kapcsolatunk alapjaiban megváltozott. Dr. Parishsel is együttműködtem, és sokat haladtam. Rengeteget. Sokkal erősebb személyiség vagyok, mint voltam. – Persze hogy izgulok, amiért vissza kell mennem a valódi világba. A balesetem, a hegeim, az, hogy elvesztettem az anyámat, a még sérülékeny viszonyom apámmal… ezek közül semmi nem szűnt meg. Tudom, hogy odakint sokkal nehezebb lesz együtt élnem mindezzel, de azt hiszem, most már képes vagyok szembenézni a nehézségekkel. Készen állok rá. Ezúttal a doki örökmozgó tolla nem moccant meg. Ő viszont megint mosolygott. – És biztos, hogy el akarsz költözni apádéktól? A

problémáid elől nem szaladhatsz el, Ella, de ezt te is tudod. Csak biztos akarok lenni benne, hogy nem a nehéz helyzet elől menekülsz Vivianékhez. Kihúztam magam, és a szemébe néztem. – Nem erről van szó. – Biztos voltam magamban. – Nem futok el semmi elől, inkább futok valami felé. Azt mondta, segítőkre lesz szükségem. Vivian és a szülei segítenek. Velük szeretnék lenni, és ők örömmel várnak. Nem menekülök el az apám és a családja elől. Csak megadom a mindannyiunknak szükséges teret. Dr. Parish rám nézett, mire én kelletlen beismeréssel elhúztam a számat. – Jó, igaz, Anastasia elől azért kicsit menekülök. De apával továbbra is járunk tanácsadásra, és Juliette az egyik legjobb barátnőm. Így részben a családban maradok. Megbeszéltük, hogy karácsonykor náluk leszek, és találkozom a rokonaimmal is. A nagyapám és a nagybátyám a családjával Los Angelesbe jön az ünnepekre, hogy megismerkedjünk egymással. A pszichiáterem arca felfénylett. – Remek! Azt hiszem, ez nagyon jót fog tenni neked. – Letette a jegyzettömböt, hátradőlt a széken. – Nos, Ella, nekem úgy tűnik, van segítséged, vannak megalapozott terveid, legalábbis a közeljövőre. – Igen. Komolyan felkészültem. – Elhiszem. Ma mar csak egy kérdést kell tisztáznunk. Összerezzentem. Amikor így kezdett valamit, abból nem szokott jó kisülni. – Beszéljünk Brianről! – Összeszorult a gyomrom. – Ezzel a kérdéssel még mindig nem vagy hajlandó szembenézni. Meg se próbáltam tagadni. Olyan gyorsan és olyan messzire akartam rohanni Briantől, amennyire csak lehetett. A FantasyCon óta nem beszéltem vele. Miután apám behozott ide, nekiállt, és minden törölhetőt törölt: a Facebook és Twitter-oldalamat, az e-mail fiókomat, még a

blogomhoz tartozó postafiókot is. Azt nem tudtam volna elviselni, hogy a blogomat törölje, de kiszedte azokat a rémes megjegyzéseket, és letiltotta a további kommenteket. Még a mobilszámomat is megváltoztatta, mert nem akarta, hogy az iskolatársaim esetleg bosszúból kiszivárogtassák. Juliette elmesélte, hogy tartottak iskolagyűlést, ahol apám az összes gyerek előtt felszólalt, és elmagyarázta, mi lesz a sorsa annak, aki kiszivárogtatja a kilétemet a sajtónak. Magával vitte az egyik barátját, aki az FBl-nál dolgozott, az meg szépen elmesélte, hogy ha ez bekövetkezne, vannak módszereik, amivel kideríthetik, ki volt az illető, és azt is részletesen ecsetelte, milyen jogi következményekkel járna egy ilyen akció. Miután mindenki tudta, hogy az apám a híres és veszedelmes fő-főügyész, valószínűleg a fél iskola betojt ijedtében. Eddig nem szivárgott ki rólam semmi. Nem tudom, szándékosan vagy véletlenül, de az apám elérte, hogy Brian a jövőben ne léphessen kapcsolatba velem. Én persze tudtam az e-mail címét, a telefonszámát és az elérhetőségét messengeren, tehát, ha akartam volna, megkereshetem, de nem tartottam jó ötletnek. – Ami őt illeti, van valami elképzelésed? – kérdezte dr.Parish. – Tervezed, hogy felveszed vele a kapcsolatot? Már a gondolattól is megsajdult a szívem. Hogy lehetnénk barátok? – Azt hiszem, nem lennék rá képes. – A legjobb barátod volt, Ella, az egyik legfontosabb láncszem a segítőid között. Szükséged van rá. – De most, hogy személyesen találkoztunk, nem tudnék visszalépni a korábbi szintre. – Hát akkor ne tedd! Hagyd a dolgokat menni a maguk útján. – De nem lehet valódi kapcsolatom vele. Dr. Parish most először összevonta a szemöldökét. Persze nem csodálkoztam, eddig egyetlen ülés se múlt el szemöldök-összehúzás nélkül.

– Lehet vele kapcsolatod. Csak félsz tőle. – Olyan nagy baj, hogy védeni akarom magam? Brian figyelmeztetett, hogy az ő világa fájdalmat fog okozni, és igaza lett. Egy órát töltöttem vele, és mi történt! Én lettem az ország legnevetségesebb embere. Rajtam gúnyolódott mindenki. Az emberek annyira utáltak, hogy Brian kénytelen volt hazudni a kapcsolatunkról, hogy megmenthesse a karrierjét. Úgy kellett tennie, mintha semmit se számítanék neki, mintha nem is ismert volna. Ez nem fog megváltozni. Nem akarom tönkretenni a pályáját, és nem akarom életem végéig azt hallgatni, milyen csúfnak és szánalmasnak tartanak az emberek. Dr. Parish összeszorított szájjal, erősen gondolkodott. Végül felsóhajtott. – Igazad van. Ez így tényleg nagyon egészségtelen és feszült helyzetet teremtene. De mi van akkor, ha nem ez történik? Ha valami jó sülne ki a kapcsolatotokból? Mi lenne, ha jót tennél a róla kialakult képnek? Akkor meggondolnád? Én felhördültem, cserébe a pszichiáterem megint csúnyán nézett rám. – Jó – nyögtem megadóan. – Ha valami csoda folytán az emberek elfogadnának, és együtt lehetnék Briannel, akkor azonnal megbocsátanék neki, egyenesen a karjába vetném magam, és soha többé nem engedném el. – Akkor nem zavarna a hírnév? Újra felmordultam. – Viccel? Maga lenne a kénköves pokol! Utálnám. De kitalálnám, hogy lehet elviselni, mert Brian megérne ennyit. – Gúnyosan elmosolyodtam, és folytattam: – Feltéve természetesen, hogy még mindig kellek neki, ami valószínűleg nem igaz. Látta a sebhelyeimet, megtudta rólam az igazat, és utána mégis én nem fogadtam el annak, aki. Én futottam el. Nem is hibáztathatom azért, mert hagyta, hogy a munkatársai kitalálják rólam azt a történetet. Ugyanaz történt, mint amikor kamuból

eljegyezte magát Kayleevel. Elutasítottam, hát nem volt igazi oka, hogy ellenkezzen. Dr. Parish megint azzal a „ne beszélj butaságokat" pillantásával mért végig. – Ezt komolyan gondolod? Hogy már nem szeret, mert megijedtél attól, amin az első találkozásotokkor keresztülmentél? Tényleg azt hiszed, nem fogta fel, hogy érzelmi sokkot kaptál? Az az igazság, hogy nem tudtam, mit gondoljak. De eléggé féltem ahhoz, hogy ne merjem felhívni. Legutóbb teljesen bepánikoltam. Azt kérte, adjak esélyt, mire én közöltem, hogy soha nem tudnék az élete része lenni. Most biztos gyűlöl. Gyakran jutott már az eszembe, hogy dr. Parish gondolatolvasó, mert mindig átlátott rajtam. Ez a pillanat se volt kivétel. Sóhajtott, és felállt. – Velem jönnél, Ella? Kicsit meglepődtem, amikor kinyitotta előttem az ajtót. Még csak tizenöt perce beszélgettünk, soha nem engedett el ennyivel korábban. – Hova megyünk? – Van valami, amit szerintem látnod kell. Eddig távol tartottunk a médiától, de a mai nap után nem tudsz majd elbújni előle. Azt hiszem, jobb, ha szembenézel azzal, mi vár rád, ha kimész innen. Émelyegni kezdtem, nagyot nyeltem. Tudtam, hogy rossz lesz, de ha annyira, hogy a pszichiáterem szerint az előtt kell látnom, mielőtt kiengednek, akkor nagyon rossz lehet, mert attól tart, hogy megint osszeomlok. Nem akartam összeomlani, de igaza volt. Jobb ezen most túlesni. Kimentünk a kis látogatószobából, ahol az üléseinket tartottuk, végig a folyosón, be a pihenőbe. Az üvegajtón át láttam, hogy mindenki ott van, aki fontos nekem: apám, Jennifer, Juliette, Rob, Vivian a két papájával, és még a rehabilitációs csapatom is. Majdnem felkiáltottam, apa és Jennifer hetente jöttek a

tanácsadásra, Vivian és a szülei egyszer meglátogathattak, apámmal együtt jöttek, hogy megbeszéljük, hogy legyen, ha esetleg náluk lakom majd. De a többieket egy hónapja nem láttam. Kérdőn néztem dr. Parishre, ő pedig elmosolyodott. – A támogatóid, Ella. Itt akartak lenni veled, ha szükséged lenne rájuk. Óriási! Akkor rosszabb lesz, mint gondoltam. De megpróbáltam nem aggodalmaskodni, mert ha kiborulok, még mielőtt meglátom, a doki alighanem visszaküld a szobámba, és még néhány hétre rám zárja az ajtót. Beléptünk. Elsőnek Juliette vett észre. Úgy pattant fel, mint egy megkergült kismacska: sikított, sírt, ölelgetett, nevetett, végül Cody vakarta le rólam, mondván, hogy így össze fog törni. Először mindenkivel összeölelkeztem, aztán nevetgéltünk, beszélgettünk, sírdogáltunk. Daniel azt akarta, hogy végezzek el néhány nyújtó gyakorlatot, amire azt mondtam, hogy tegye a nyújtásait, ahova akarja, és őrizgesse a következő kötelező kezelésig. Végül azonban mindannyian leültünk a tévé elé. és dr. Parish beállította a DVR menüt. Mikor leültem a kanapéra, éreztem, hogy mindenki feszülten várakozik, de senki nem volt olyan feszült, mint én. Megmagyarázhatatlan, rejtett izgatottság vibrált a levegőben. – Mi folyik itt? – kérdeztem, és éreztem, hogy az idegességtől reszketni kezd a gyomrom. – Milyen videó ez? Juliette titokzatosan rám mosolygott, és leült mellém. – Majd meglátod. Vivian megelőzte Robot, elfoglalta mellettem a helyet, de maga alá húzta a lábát, úgyhogy Rob elém huppanhatott, a földre, hátát a kanapénak támasztotta. Karját az ölembe tette, miközben Vivian és Juliette feje a vállamon pihent. A három legjobb barátomra mosolyogtam, olyan jólesett, hogy szükségük van az érintésemre. Legalább annyira

örültek nekem, mint én nekik. A történtek után négyünk közt különleges kapcsolat alakult ki. Olyan közel kerültünk egymáshoz, amennyire ez barátok között lehetséges, és tudtam, ez már így is marad életünk végéig. Mint a mesebeli csoda: visszakaptam az apámat, lett két remek barátom és egy olyan nagyszerű mostohatestvérem, amilyet csak álmodni lehet. A jókedvem csak addig tartott, amíg dr. Parish kiválasztotta a felvett műsorok közül a főműsoridőben sugárzott beszélgető show egyik epizódját, amit a neves komikus, Kenneth Long vezetett. A műsorismertető a következőt írta: „Mai vendégünk Brian Oliver." Amint megláttam a nevét, a szívem dübörögni kezdett, és kapkodva szedtem a levegőt. Dr. Parish még egyszer bátorítóan rám mosolygott, és benyomta a lejátszás gombot. A képernyőn megjelent Brian szép arca. A FantasyCon óta most láttam először, és meglepődtem, milyen heves érzelmeket váltott ki belőlem. A szívem szó szerint megszakadt a vágyakozástól. Valószínűleg remegni kezdtem, mert Vivian megszorította a karomat. – Minden rendben – nyugtatgatott. – Bízz bennünk! – tette hozzá Juliette. Még Rob is bátorítóan megpaskolta a térdem, felmosolygott rám, és a szokásos csendes módján kérte, hogy legyek teljesen nyugodt. Mélyen beszívtam a levegőt, és bent is tartottam, miközben Brian belépett a színpadra, és kezet fogott Kenneth Longgal. Miután kivárták a nézők sikongását, Brian új filmjéről, A druida hercegről kezdtek beszélgetni. A szívem majd megszakadt. Egész addig nem értettem, miért akar mindenki ezzel kínozni, amíg rám nem terelődött a szó. – Úgy hallottam, amikor kiderült, hogy megfilmesítik a regényt, rögtön közölted, hogy Cinder szerepét akarod eljátszani – mondta Kenneth.

Brian nem az az ember, aki szerénykedik. Felemelte a fejét, kihúzta magát. – Természetesen. Erre a szerepre születtem. Cinder az egyik kedvenc regényhősöm. – Tehát igaz, hogy te vagy L. P. Morgan művének egyik legnagyobb rajongója? Brian figyelme egy pillanatra elkalandozott. A mosolya szomorú és távoli lett. – Azt hiszem, egyetlen ember van csak, aki nálam is jobban szereti a könyvet. Abból, ahogy Kenneth azonnal ráharapott a kijelentésre, tudtam, azt az utasítást kapta, engem ne hozzon szóba. De mivel Brian engedte ki a szellemet a palackból, a játszma tisztességes volt. – Lehetséges, hogy arra a rajongóra gondolsz, akivel múlt hónapban találkoztál a FantasyConon? Aki egy csókot szeretett volna kapni Brian Olivertől? Kiszáradt a szám, de Rob megint bátorítóan megsimította a térdemet. Brian figyelme visszatért, és mosolyra húzta a száját. – Pontosan rá gondoltam. És ha nem bánod, beszélnék róla egy kicsit. Nem baj, ha elmondom, valójában mi történt? Cinder szemlátomást eltért a megbeszéltektől. A megdöbbent Kenneth Long alig tudta kinyögni a választ. – Ööö… természetesen nem baj. Szerintem a nézők is szeretnék tudni, mi történt. Mindenki nagyon kíváncsi, hiszen láttuk a csókot, tudjuk, hogy szakítottál Kayleevel, és váratlanul lecserélted a teljes stábodat. Igazán nagy botrány volt, Brian, még a te mércéddel mérve is. Bármennyire nem akartam, a szívem csak megdobbant a hírre. – Szakítottak? Mikor? Már nincs együtt Kayleevel? De Vivian és Juliette csendre intettek, és a tévére mutattak. – Maradj csöndben, és figyelj!

A képernyőn Brian elővette imádott telefonját, és átnyújtotta Kennethnek. A műsorvezető a magosba emelte. – Megmutathatjuk a kameráknak is? A technikus elvette a telefont, és pár másodperccel később az óriáskivetítőn megjelent a kép rólunk az étteremben. A közönség elbűvölve tapsolt és ujjongott, én pedig olyan pipacspiros lettem, mint a képernyőn látható fotón. – Gyönyörű lány – mondta Kenneth. Brian bólintott, és a mögötte lévő kivetítőn látható arc felé fordult. – Elképesztően gyönyörű. – A hangja cseppet elmélyült, mikor folytatta: – Nem egy rajongóm, akivel egy jótékonysági eseményen találkoztam. A neve Ella, és a legjobb barátom.

31. Úgy éreztem, megállt az idő. A szívem biztosan. Brian az egész világ előtt bejelentette, hogy én vagyok a legjobb barátja. Kimondta az igazságot. Legalábbis egy részét. Meglepődtem, és azonnal reménykedni kezdtem. Lehet, hogy ezért kérdezett olyan furcsákat dr. Parish Brianről? Ezért mondta, hogy talán használok a hírnevének, nem pedig lerombolom? Éreztem, hogy minden tekintet rám tapad, de nem tudtam elszakadni a képernyőtől. Egyértelmű, hogy Brian itt tett először vallomást, mert a közönség visszafojtott lélegzettel figyelt, és Kenneth ismét csak nem talált szavakat. Brian viszont egyre lelkesebben mesélt: – Ellával a blogján keresztül ismerkedtem meg, három évvel ezelőtt, amikor véletlenül elolvastam egy posztját, ami a kedvenc könyvsorozatomról szólt. – Elbűvölő mosolyt villantott a közönségre. – Biztosan hallottak róla, A Cinderkrónika, L. P. Morgan tollából. A közönség ujjongott és tapsolt. Mikor elcsendesedtek, Brian folytatta: – Az az őrült ötlete támadt, hogy Cinder hercegnek Ratana hercegnő helyett Ellamarát kellett volna választania, amivel természetesen képtelenség egyetérteni. Nagyon kedves és udvarias olvasói levélben megírtam, hogy mennyire téves az elképzelése. Brian kuncogott, de én majd felrobbantam: – Kedves és udvarias levélben? Makacs, naiv, romantikus feministának nevezett! A szobában mindenki nevetett, még én is elmosolyodtam, mert Brian arcán titokzatos kis mosoly jelent meg. Nyilván ő is pontosan arra gondolt, amire én. – Mikor válaszolt, az szerelem volt első olvasásra – mondta, amire a közönség ismét felmorajlott. Én még hangosabban reagáltam, és megint minden

tekintet felém fordult. Még alig tértem magamhoz a legutóbbi pirulásból, de sikerült újra elvörösödnöm. – Szerelem! – kiáltotta Kenneth. Brian nevetve bólintott. – Az én részemről biztos. E-mailezni kezdtünk, és hamarosan a legjobb barátom lett, noha személyesen soha nem találkoztunk. Mindent tudott rólam, kivéve a valódi személyazonosságomat. Kenneth annyira előrehajolt az asztal fölött, hogy attól féltem, kiesik a székéből. – Három éve ismered ezt a lányt, de soha nem találkoztatok? – hitetlenkedett. – Fogalma se volt róla, hogy híres filmsztár vagy? Brian megrázta a fejét. – Csak a neten használt nevünket ismertük. – Elmosolyodott. – Cinder és Ella. A közönség ujjongásától legszívesebben elástam volna magam zavaromban. – Ella nagy rajongója a könyveknek, és eljött a FantasyConra, A druida herceg vitaestjére. Utána közönségtalálkozót szerveztek a résztvevőknek. Azt hitte, Brian Oliverrel beszélget, én meg azt, hogy az egyik rajongómmal. Akkor jöttünk rá, mi a helyzet valójában, amikor elkezdtük kivesézni a könyvet, és a szokásos vitatémáinknál lyukadtunk ki. – Megcsóválta a fejét, és felnevetett. – Alig egy perce beszélgethettünk, de engem teljesen levett a lábamról. A találkozó után azonnal szakítottam Kayleevel. Nem volt tisztességes vele szemben, és sajnálom, hogy megbántottam, de nem volt más választásom. Nem maradhattam vele, amikor valaki másba vagyok szerelmes. – Brian arcáról eltűnt a mosoly, a helyébe alig leplezett düh lépett. – Én hívtam vacsorázni Ellát akkor este. Azért csókoltam meg, mert nem tudtam uralkodni magamon. Évek óta szerettem. Rá akartam beszélni, hogy legyen a barátnőm, de a kamerák megzavartak. Kaylee azért hazudta azt, hogy még együtt

vagyunk, mert haragudott rám. Bántani akarta Ellát. A stábot azért a közleményért rúgtam ki, amelyikben azt állították, hogy Ella egy ismeretlen rajongóm, akinek az volt a kívánsága, hogy egyszer csókoljam meg. Ez hazugság, amit a beleegyezésem nélkül, a tudtomon kívül adtak ki. A közönség megint felhördült, néhányon dühösen kiabáltak. Kenneth Longnak leesett az álla. Értettem, mit éreznek. Én is ugyanannyira megdöbbentem, mint ők. – Nem tudta? Ez lehetetlen. Végig azt hittem, beleegyezett. Egész idő alatt ezért szenvedtem. Hogy én milyen ostoba vagyok! Ha akkor beszélek vele, mindent megmagyarázott volna. – Ella, erre nem volt lehetőséged – szólalt meg Vivian. – A hírek után lefeküdtél, másnap pedig már itt voltál. Igaz, de ettől nem éreztem jobban magam. – Fel kell hívnom. Ma kiengednek, vagyis használhatom a telefont, igaz? Muszáj beszélnem vele. – Várj! – szólt rám Juliette. – Előbb nézd végig! – Pokolian hiányzik – mondta éppen Brian. – Kaylee és a régi stábom nevetségessé tette. Az emberek rémesen viselkedtek vele. Borzalmas dolgokat mondtak róla. Több gyűlölködő oldalt indítottak ellene. Még halálos fenyegetéseket is kapott. – Halálos fenyegetés? – hüledeztem. – Nem komoly, Ellamara – nyugtatott az apám. – Csak a szájuk járt. A személyazonosságodat senki nem ismeri. – Ellának fontos volt a blogja, azt is tönkretették – folytatta keserűen Brian. – A közlemény óta semmit nem posztolt. Megváltoztatta a telefonszámát, az e-mail címét, a messengerfiókját. Megszüntette a Facebook és Twitteroldalát. El kellett tűnnie. – A hajába túrt, fészkelődött, és azt mormogta: – Megint elvesztettem. A nézőtéren dermedt csend honolt. – Hogy érted azt, hogy megint? – csapott le rá Kenneth. Brian már képtelen volt nyugton ülni, a hírhedt kávésbögréért nyúlt, minden beszélgetésnél ezt adják a

vendégeknek. Úgy hajtotta le, mintha whisky lett volna benne. – Körülbelül egy évvel ezelőtt Ellának rettenetes balesete volt – magyarázta. – A baleset pillanatában éppen üzengettünk egymásnak. És nem, nem ő vezetett! Soha ne mobilozzatok vezetés közben, emberek! Beszélgettünk, az egyik percben még ott volt, a következőben eltűnt. Először azt hittem, lemerült a telefonja, de azután többet nem jelentkezett. Egyszerűen… nyoma veszett. Elszorult a torkom, mikor láttam, hogy Brian az emlékek hatására megborzong. Mikor újra megszólalt, a hangja halk volt, de nem számított, mert a közönség néma csendben várt. Teljesen lenyűgözte őket a történet. – Nem tudtam, mi történhetett vele, azt hittem, meghalt. A közönség együtt érzően mormogott, és Kenneth végre felvette a fonalat. – Azt hitted? Nem derítetted ki? Brian a fejét rázta. – Fogalmam se volt róla, ki ő valójában. Nem ismertem az igazi nevét. Nem tudtam, hogyan találjam meg. Tíz hónappal később derült ki, hogy baleset érte. Kómában feküdt, több mint nyolc hónapot töltött a kórházban, mire úgy-ahogy felgyógyult. – Megvárta, amíg a közönség magához tér, majd folytatta: – Mikor megírta az első emailt, olyan volt, mintha a halálból jött volna vissza hozzám. Teljesen kiborultam. Akkor és ott rögtön szakítanom kellett volna Kayleevel. Tudtam, soha nem fogom úgy szeretni, mint Ellát. Abban viszont nem lehettem biztos, mit érez Ella. Soha nem került szóba, hogy személyesen találkozzunk. És ott volt még az én valódi kilétem. Nem mertem felhozni, amikor épp csak túlélt egy rettenetes tragédiát. A balesetben elvesztette az édesanyját, soha nem múló sebeket és hegeket szerzett. Féltem, hogy nem áll készen egy kapcsolatra, különösen egy olyan bonyolultra, amit egy filmsztárral való randizás jelent. De mikor azon a napon szemtől szembe

találkoztunk… – Brian keze ökölbe szorult, a mellére csapott, mintha szíven lőtték volna. A közönség elalélt az előadástól. Én elaléltam a gesztustól. – Tudod, Kenneth, számomra kétfajta nő létezik: Ella és nem Ella. Senki más mellett nem tudnék megállapodni, csak mellette, és most megint elvesztettem. A közönség sorain moraj futott végig, és Kenneth feltette a nyilvánvaló kérdést: – Ezt hogy érted? Miért vesztetted el ismét? Brian megint a bögréért nyúlt. Az a hülye csésze mostanra már biztosan kiürült. Kortyolt a titokzatos italból, és suttogva válaszolt: – Azt hiszi, én tettem… – Megköszörülte a torkát, és hangosabban folytatta: – Miért ne hinné? A stábom hazudta róla, hogy egy ostoba rajongó. Az én munkatársaim jelentették be, hogy csak jótékonyságból találkoztam vele. Az én menyasszonyom jelentette ki ország-világ előtt, hogy még mindig együtt vagyunk. Ella élete tönkrement, és azt hiszi, mindezt én követtem el, csak azért, hogy mentsem a hírnevem. Tényleg ezt gondoltam, de az ő szájából hallva rájöttem, milyen abszurd elképzelés. Hogy én mekkora hülye voltam! – Azonnal fel kell hívnom! – kiáltottam. – Csitt! – pisszegtek le egyszerre a többiek. – Miért nem hívtad fel? – kérdezte Kenneth. Brian nagyot sóhajtott. – Kiborultam, mert Ella elutasított. Kikapcsoltam a telefonomat, és lehajtottam Las Vegasba, ki akartam szellőztetni a fejemet. Két napba telt, míg rájöttem, mi történt, és addigra ő már eltűnt. Kenneth a hallottakat igyekezett megemészteni, Brian pedig ismét a bögréért nyúlt. Ezúttal tényleg üres volt. Megfordította, megrázta, mintha így talán egy csepp kávé, víz, vagy amit ivott, még kicsurranna. Mikor visszatette az asztalra, a műsorvezető kiszólt a színfalak mögé, hogy hozzanak még egy adagot.

Miközben Brian a második bögréből kortyolt, Kenneth visszatért az eredeti témahoz. – Beszélnél arról, hogy miért utasított el Ella? A szívem olyan hangosan kalapált, azt hittem, mindenki hallja körülöttem. – Nem lesz semmi baj – súgta Vivian. – Becsszó. – A hírnevem aggasztotta – magyarázta Brian. – Attól félt, az emberek majd nem fogadják el, mert sérült, és mert sebhelyes. A balesete után kegyetlenül viselkedtek vele, és azt hitte, már nem szép. Nem értette, hogy a hegektől az én szememben csak még szebb lett. Azok mutatják az erejét. Rettenetesen nehéz időszakon volt túl, irtózatos veszteséget élt át, de amikor arra kértem, hogy járjunk együtt, ő miattam aggódott. Úgy gondolta, az emberek nem fogadnák el. Attól tartott, hogy ártana a hírnevemnek, rosszat tenne a karrieremnek. Azt gondolta, nem méltó hozzám, pedig épp az ellenkezője igaz. Én nem érdemiem meg őt. Ő a legerősebb, a legcsodálatosabb nő, akit valaha ismertem. Rob keze rátalált az enyémre, és megszontotta. – Egyetértek – súgta. – Én is! – tette hozzá Vivian. Juliette bólintott, es könnyektől csillogó szemmel rám mosolygott. Elszorult a torkom, és nem tudtam, Brian, vagy a barátaim, esetleg mindkettő miatt. Valaki a vállam fölött egy papír zsebkendőt adott. Jennifer volt. Apámmal a kanapé mögött álltak, szorosan átkarolták egymást. Párás szemmel mosolyogtak rám. – Hű! – mondta kis szünet után Kenneth. – Te aztán nem vicceltél. Ez bizony szerelem, mégpedig a nagybetűs! Brian izgett-mozgott, látszott, hogy alig bír ülve maradni. A kanapé szélére csúszott, mint aki mindjárt felpattan. Határozotton megrázta a fejét: – Ez több, mint szerelem, Kenneth! Ella a lelki társam. Örültem, hogy ettől a megjegyzéstől a közönség tombolni

kezdett, mert az ovációjuk elnyomta meglepett sikolyomat. – Szükségem van rá, de nem találom. Még most se tudom a vezetéknevét. Azt sem, hogy hol lakik. Megzavartak a riporterek, mielőtt idáig jutottunk volna. Vivian oldalba bökött a könyökével. – Csak azért, mert átugrottátok az ismerkedős részt, és egyből a lényegre tértetek. – Vivian! – hápogtam, és mindenki nevetett. – Nem mintha hibáztatnálak – sóhajtott álmodozva Juliette. A képernyőn Brian ismét a hajába túrt. Úgy nézett ki. mint egy idegroncs. – Kilépett az életemből, de én ezt nem tudom elfogadni. Ella hozzám tartozik. Most elfordult Kennethtől, és egyenesen a kamerába nézett. Ismerős volt a szenvedély, így nézett rám a központban, mikor könyörgött, adjak neki egy esélyt. – Ella, bárhol legyél is, hallgass meg! Szeretlek. Te vagy a mindenem. Mindig azt mondtad, Cinder gyáva, mert azt teszi, amit elvárnak tőle, ahelyett hogy a szívét követné. Hát én nem vagyok gyáva. Ez a Cinder herceg Ellamarát választja. Téged választalak, Ella, és azt sem engedem, hogy te legyél gyáva. Nem hagyom, hogy a hírnevem elijesszen. Mi Cinder és Ella vagyunk, te nő! Nekünk a tündérmesék vége jár! A közönség hangosan tombolt. Száguldoztak a gondolataim, a szívem összevissza vert, és Brian előhúzott valamit a zakója zsebéből. Nem akartam hinni a szememnek: a hosszú, fehér báli kesztyűm volt. Nem is vettem észre, hogy elhagytam. – Ez ugyan nem üvegcipellő – lengette meg a levegőben –, de ha Los Angeles összes lányára fel kell próbálnom, hogy megtaláljam a hercegnőmet, akkor megteszem. A közönség úgy őrjöngött, hogy nagyon-nagyon soká tartott, mire lenyugodtak. Kenneth kénytelen volt felállni, hogy hangos füttyszóval próbálja észre téríteni az

embereket. De mikor aztán csend lett, ő maga is úgy nevetett, hogy alig tudott megszólalni. – Azt hiszem, az első csoport jelentkező már megvan – mutatott a közönségre, amitől a nők visongani kezdtek. – Sorba állítsam őket? Brian mosolyogva rázta a fejét. – Remélhetőleg ezt elkerülhetjük. Van egy tervem. Kenneth lelkesen összedörzsölte a kezét. – Izgalmasan hangzik. Brian nagy levegőt vett. Ösztönösen követtem a példáját, és lélegzet-visszafojtva vártam, milyen őrültségre hajlandó értem. – Nincs kísérőm A druida herceg bemutatójára – mondta, majd kivárta, amíg a rajongói kisikítják magukat. – Ellával szeretnék elmenni. Ez a mi filmünk, a mi történetünk. A szerepet legalább annyira az ő kedvéért vállaltam, mint magamért. A druida hercegnek köszönhetjük, hogy találkoztunk. Bűn lenne, ha nem vele nézném meg. – Megint mocorgott, de ez most az izgalomnak, és nem a stressznek volt a jele. – Ha nem jön el velem, akkor is meg kell találnom, tehát a bemutatóra elkísérhet bárki, aki meg tudja mondani nekem, hogyan kerülhetek kapcsolatba vele. – Hogy lehet ilyet bejelenteni! – tiltakozott Kenneth, és igyekezett túlkiabálni a nézők izgatott moraját. – Millióan jelentkeznek majd, hogy ismerik Ellát. De Brian megcsóválta a fejét. – Ella akkor este a kesztyűjén kívül valami mást is az étteremben felejtett. Valamit, amit én adtam neki. Biztosra veszem, hogy aki tudja, mi volt az ajándék, azt is tudni fogja, hogy találom meg Ellát. Ha Ella maga nem akar eljönni, ha nem akar velem soha többet találkozni, akkor is szeretném, ha elvinné az ajándékát. – A könyvem – suttogtam. A druida herceg dedikált első kiadása. – Ottfelejtettem a könyvet! – Tudtam, hogy könyv volt! – visította Juliette. – És mi az a két részlet? Meghalok a kíváncsiságtól.

– Részlet? – kérdeztem zavartan. – Csönd legyen, Juliette! – szólt rá Vivian. – Majd elmondja, most csak figyeljen. Brian megint előhúzott valamit a zsebéből, és a kamera felé mutatta. – Ez a jegy az én helyem mellé szól, A druida herceg bemutatójára. A stúdió központi irodájának a recepcióján hagyom, annak, aki elsőként megmondja, hogy mit hagyott el még Ella azon az estén, amikor találkoztunk. A válasznak egészen pontosnak kell lennie. Két nagyon fontos részletet kell megmondani ahhoz, hogy az illető megkapja a jegyet… – jelentőségteljesen a kamerába nézett, és mielőtt kinyitotta a száját, tudtam, ez most nekem szól: – Vagy felhagysz a makacskodással, és felhívsz, te nő! Az emailem, a messengerfiókom és telefonszámom nem változott. – A szája ellenállhatatlan, őrjítő mosolyra húzódott. – Bocsáss meg, Ellamara, ó, te, a Birodalom bölcs és titokzatos papnője, és engedd, hogy megadjam neked azt a befejezést, amire mindig is vágytál! A közönség megint magánkívül volt, de az adást megszakította a reklám. Az interjú itt biztos befejeződött – legalábbis az érdekes része –, mert dr. Parish kikapcsolta a tévét. A szobában teljes csönd honolt, mindenki arra várt, mit fogok mondani. De képtelen voltam megszólalni, idő kellett, hogy meggyőzzem magam, nem álmodtam. Brian nem hazudott. Azt mondta, a sebhelyeim még szebbé tettek. A lelki társának nevezett! A szívem majdnem felrobbant. – Elmész a premierre! – közölte ellentmondást nem túróén Juliette, mert a hallgatásomat tétovázásnak tekintette. Mielőtt egy szót szólhattam volna, mindenki bátorítani kezdett. Még dr. Parish is bólogatott. A sötét képernyőre mutatott, ahol az előbb Brian nyilvánosan közölte, hogy szerelmes belém.

– Az a fiú szeret téged. Többet tehet az önbecsülésed érdekében, mint én. – Sóhajtott, ami egyébként egyáltalán nem volt rá jellemző, és hozzátette: – Egyébként is túlságosan jóképű ahhoz, hogy visszautasítsd. Nem akartam hinni a fülemnek. Ennél szakmaiatlanabb megjegyzést még nem hallottam. – Aha! – kiáltotta hirtelen a doki, és rám mutatott. – Mosolyog! Elértem, hogy mosolyogjon! A rehabilitációs stáb erre hangosan felnevetett. – Nem tudom, ér-e – cukkolta Daniel –, mert szerintem a mosoly Brian Olivernek köszönhető, nem magának. Erre már nem mosolyogtam, hanem újra elpirultam. – Elmész, ugye? – kérdezte Vivian. Naná hogy elmegyek! Féltem ugyan osztozni a hírnévben, de igaza volt, ha elfutok, az gyávaság. Azok után, amit ebben a műsorban megtett értem, az egész világ előtt – plusz ahányszor legyáváztam Cindert –, most nem tehetem meg, hogy ne találkozzak Briannel, ha másért nem, hát azért, mert különben soha nem hagyna élni. Egyetlen vitában se tudnám meggyőzni többet, és az egyszerűen nem történhet meg. – Mikor adták le? Mindjárt karácsony. Lemaradtam róla? – Két hete. A premier három nap múlva lesz. – Két hete? – kérdeztem elhűlve. – Két hete azt hiszi, hogy nem válaszolok neki? Most biztos utál. Juliette hitetlenkedve rázta a fejét. – Ez a srác soha nem fog utálni, ezt te is tudod. Tessék – nyújtotta felém a telefonját. Brian száma már ott volt a kijelzőn, Jules majdnem lenyomta a Hívás gombot, de nagyot kiáltottam, és kikaptam a kezéből a mobilt. – Ne! Elhűlve bámultak, Juliette és Vivian egymásra néztek. – De Ella, el kell menned vele! – tiltakozott kétségbeesetten Juliette. – El is megyek, abban biztos lehetsz – nevettem. – De

annyival jobb buli lenne, ha a premieren lepném meg, nem igaz? – Ez kegyetlenség! – tiltakozott Rob. – Dehogy! Teátrális. Brian színész, a nagyjelenetek éltetik. – És határozottan sokkal romantikusabb – bólogatott Juliette. – Szóval mi az a két dolog? – A könyv A druida herceg első, kemény kötéses kiadása, és a szerző nekem dedikálta. – Hű de aranyos – kuncogott Juliette. – Tiszta kocka, de édes. És tökéletes ajándék. Elküldhetjük holnap apát a jegyért, amíg mi elmegyünk ruhát venni. Stefan felháborodottan tiltakozott: – Ruhát venni? Ellamara, ne merészeld! – Igen, igen, igen! – ugrált Vivian. – Engedd, hogy a papáim öltöztessenek! Ha a lábam bírta volna, boldogan csatlakozom Vivian bolondos táncához. Imádtam az Ellamara-jelmezemet is, de milyen lehet, ha a valódi énemre terveznek ruhát! – Gondoljátok, hogy lesz rá elég időtök? – kérdeztem reménykedve. Stefan és Glen sértődötten néztek össze erre a kérdésre, de mielőtt válaszolhattak volna, Jennifer megszólalt: – Nincs szükségük időre. – Mindenki ránézett, ő pedig mosolyogva folytatta: – Már megvan a tökéletes ruhád. Csakis egy ruhára gondolhatott, de az nem létezik, hogy anyuéról beszél. – Tökéletesen áll rajtad – mondta Jennifer, mert tudta, értem, miről van szó. – És egy ilyen estén mi lehetne megfelelőbb a mamád ruhájánál? Azon nem csodálkoztam, hogy apám és Juliette jóváhagyóan bólogat, de azt nem értettem, mi lehet Jennifer indítéka. – Azt mondod, anyu ruhájában jelenjek meg több száz ember és a tévékamerák előtt? Hiszen kivágott! Te is tudod. Mindenki látná a sebhelyeimet.

Jennifer mosolyába fájdalom vegyült. – Ella, én soha sem voltam zavarban miattad. Sajnálom, hogy félreértettél. Én érted aggódtam. Tudom, milyen kegyetlenek az emberek. Modell vagyok. Rengeteg válogatáson vettem részt, ahol alaposan megkritizálták a hibáimat. Hogy a combom vagy a fenekem nem elég feszes, az orrom túl nagy, a mellem túl kicsi, a szemem túl távol ül egymástól, le kéne fogynom pár kilót… mindig volt valami. – Igazságtalan a világ, ha nem elég jó neki Jennifer. Életemben nem láttam nála gyönyörűbb nőt. Nem értettem, mit kifogásolhatnak rajta. Tökéletes minden porcikája. – Amikor elkezdtem, nagyon nehéz volt, hogy ne vegyek a szívemre minden megjegyzést. Csak azzal foglalkoztam, ki mit mondott rólam. Depressziós lettem. Evési zavaraim voltak. Önpusztítóvá váltam, mert hiányzott az önbizalmam. – Könnyes lett a szeme. – Nem akartam, hogy te is ugyanezt éld át. Nem akartam, hogy bántsanak. Annyi rémségen kellett már keresztülmenned, elvesztetted az anyukádat, meg kellett szoknod az új családodat. Nem akartam, hogy megbámuljanak és megjegyzéseket tegyenek rád. Bocsáss meg, ha megsértettelek! – Semmi baj. Alaposan szemügyre vettem, hogy vajon mennyiben lehet más, mint amikor elkezdte a modellkedést. A „melled túl kicsi" megjegyzés vezethetett a mostani, természetellenesen tökéletes dekoltázshoz, de érdekelt, mi minden változott még rajta. Nem hiszem, hogy sok minden. – Most is modellkedsz – mondtam –, és teljesen magabiztos vagy. – Még mindig előfordul, hogy kritizálnak, de már nem figyelek rá – mosolygott apámra soha nem látott, őszinte szeretettel. – Apád szemében szép vagyok, és nekem csak ez számít – felém fordította a mosolyát. – Talán Brian Oliver is hasonló hatással lesz rád. Igaza lehet. Ha visszagondolok arra az estére, amikor elakadt a lélegzetem, mert az ujjaimat csókolgatta… Azt

mondta, gyönyörű vagyok, és én hittem neki. – Ha eléri, hogy így mosolyogj – szólalt meg váratlanul Rob –, akkor megérdemel. Észre se vettem, hogy mosolyogtam, de a megjegyzéstől és attól, hogy mindenki engem néz, azonnal lángba borult az arcom. – Rendben – jelentette ki Vivian. – Ha a ruhával nem segíthetek, akkor legalább a hajadat hadd csináljam meg. – Én meg elviszlek manikűröztetni – ajánlotta fel Juliette. – De ha feszélyez, majd kilakkozlak én. Piszkosul jól bánok a körömlakkal.

32. Egész testemben remegve álltam a hálószobám nagy tükre előtt. Három napja nem tudtam megnyugodni. Volt, hogy majd belepusztultam az izgatott várakozásba, máskor meg azt hittem, a nagy alkalomtól való félelem és szorongás fog megölni. Az elmúlt napokban eljutott hozzám néhány hír. Los Angeles a premier lázában égett. Mindenki azt találgatta, megjelenik-e Cinder herceg Ellája. A helyi adók műsorvezetői, a beszélgető show-k vendégei, a rádiós zenelovasok közt mind ez volt a téma. A legfurább, hogy mindenki értem izgult. Azt szerették volna, ha elmegyek. Brian interjúja zseniális volt. Modem mesehősöket faragott belőlünk – ez volt a nagy, a végzetes szerelem. Amerika legutáltabb nőjéből egy csapásra nemzeti szenzáció lett belőlem. Már nem tartottak őrült zaklatónak, szép, okos, szellemes és erős túlélő lett belőlem. Az emberek most imádtak. Az ötlet azért is zseniális, mert Brian természetesen így megkapja, amit akar. Ha ugyanis nem jelenek meg a bemutatón, az emberek milliószor jobban gyűlölnek majd, mint korábban, én leszek a nemzet szégyene. Hát ilyen állhatatlanok az amerikaiak. És ilyen lelkesek. A Westwood előtt akkora tömeg gyűlt össze a bemutató estéjén, hogy a rendőrség kénytelen volt több háztömbnyire lezárni a forgalmat. És ez a rengeteg ember mind rám várt. – Azt hiszem, hányni fogok. – És elkened a rúzst? – kérdezte az ágyamon heverésző Vivian, aki éppen egy magazint lapozgatott. – Ne merd! Megöllek. Juliette vigyorgott, miközben az apámtól erre az alkalomra kapott új, gyöngyház berakásos ezüst hajcsattal tűzte meg a hajamat. – Brian úgyis elkeni abban a pillanatban, hogy meglátja – gonoszkodott.

Vivian felhördült, én elpirultam. Aznap vagy huszadszor. Azt hinné az ember, hogy már immúnis lettem, hiszen három napja csak az én rovásomra viccelődtek, de nem. Valahányszor megemlítették Briant, én mindig elvörösödtem. Tisztára, mint egy kisiskolás. Vivian a tükörben Juliette-re mosolygott, a szeme kajánul csillogott. – Brian elkenheti a rúzst. Ella nem. – Egy darabig az arcomat nezegette, aztán elkomolyodott. – Undorító, milyen jól áll neked ez a piros árnyalat. Ölni tudnék a bőröd színéért. Megnéztem a számat. Az élénkvörös rúzs fantasztikusan kiemelte a bőröm karamellszínét, és tökéletesen illett az élénksárga ruhához. Ha ehhez még hozzáadjuk a szemem kékjét kiemelő festéket, el kell ismerni, egzotikusan néztem ki. Titokzatosnak. Tökéletesen illett a rejtélyes papnő alakjához. A hajam lágyította az összhatást. Juliette úgy döntött, maradjon kibontva, csak a természetes hullámokat erősítette meg egy cseppet. A „csepp” végül többkilónyi kozmetikumot jelentett. Csokoládébarna fürtjeim a vállamra és csupasz hátamra omlottak, Jules csak néhány fürtöt fogott fel az arcom elől, ezeket tartotta az ezüst hajcsat. Az új csat gyönyörű volt, és tökéletesen illett anyu gyöngyház nyakláncához. Apa ma reggel lepett meg vele, mondván, hogy anya mellett lélekben szeretne ő is velem lenni. Elbőgtem magam, de Juliette és Vivian kiakadtak, mert féltek, hogy a sírástól feldagad a szemem. Azt hitte volna az ember, hogy az esküvőmre készítenek fel, nem egy első randira. Mondjuk, az igaz, hogy nem akármilyen első randi lesz. – Tudod mit? – mért végig elgondolkodva Vivian. – Ebben az egészben az a legfurcsább, hogy milyen tökéletesen illik a ruhádhoz a Cukibot. – Mondtam, hogy jó lesz – mosolyogtam. Mikor beleegyeztem, hogy elmegyek a bemutatóra, Vivian azonnal látni akarta a ruhámat. Felajánlotta, hogy

felturbózza a botomat, és befesti sárgára, de én nem hagytam. Nekem tetszett, hogy a szivárvány színeiben pompázik, sokkal jobban illett a ruhámhoz. Az én temperamentumos anyukám imádta volna. – Lányok! – szólt fel apa. – A kocsi előállt. A rémülettől megroggyant a térdem. Levegőt is elfelejtettem venni. – Nem lesz semmi baj – nyugtatott Vivian. – Cinderrel találkozol. Moziba mész a legjobb barátoddal. Ennyi. – Pontosan – kuncogott Juliette, és elfordította a fejemet, hogy lássam a szobám ajtaján egy hatalmas poszterről rám mosolygó félmeztelen Briant. A képet persze ő tette oda. – így néz ki Cinder, és azt szeretné, ha a gyerekeid apja lehetne. – Ezzel nem segítesz! – hápogtam. Az ajtóban megjelent Anastasia, és nagyot sóhajtott. – Annyira nem hozzád való. Juliette és Vivian csúnyán néztek, de én nem voltam hajlandó belemenni a játszmába. Anastasia nem fogja elrontani az estémet. – Valószínűleg igazad van – bólintottam. – De ajándék lónak ne nézd a fogát – tettem hozzá játékosan, amin Ana teljesen meglepődött. És lehet, hogy képzelődtem, de mintha mosolyra rándult volna a szája. Tetőtől talpig végigmért, már vártam az undok szurkálódását, de most ő lepett meg. Vállat vont, az ajtófélfának dőlt, úgy állt a küszöbön, mint akinek esze ágában sincs elmenni, de bejönni se akar. Egyre kínosabbá vált a csend. Tulajdonképpen nem számítottam rá. Azóta, hogy hazajöttem a kórházból, nem igazán beszélt velem. Sikerült mindig kitérnie az utómból. Nem látszott valami boldognak, de most először nem sütött belőle a rosszindulat. Mintha igyekezett volna rendesen viselkedni. Talán dr. Parish segített. Apám és Jennifer pár hete rávette Anát, hogy ő is járjon el a pszichiáteremhez. Ha engem kérdeznek, épp ideje volt. Ennek a lánynak legalább annyi baja van, mint

nekem, ha nem több. – Jól nézel ki – mondta teljesen váratlanul. Megpróbáltam a közömböst játszani, de csúfosan megbuktam. Soha nem volt pókerarcom. – Ööö… köszönöm. – Már ahhoz képest, hogy szörnyeteg vagy. Én tudtam, hogy csak viccel, de Vivianék nem értékelték a humorát. – Szükséged van valamire? – csattant fel Juliette. Ana a testvérére nézett, azután rám, valami fura eltökéltség ült az arcán. Nem tudtam pontosan, mi lehet, csak annyi volt biztos, hogy nem harag. Nem is dac. Valami más. Elszántság. – Én árultam el, hol vagytok – mondta. – A vacsoránál lefényképeztelek benneteket a telefonommal, és feltöltöttem a képet egy csomó pletykaoldalra. Miattam kerültetek bajba. Nem lepődtem meg, mindig is gyanakodtam rá. Az viszont meglepett, hogy bevallotta. Nem az arcomba vágta, hanem bocsánatot kért. És ettől egyszerre ugyanolyan jól érezte magát a bőrében, mint én. Mintha a megbánás és beismerés valami egészen új érzés lenne a számára. Örültem, hogy senki nem ugrott a torkának. Mert akkor kénytelen lett volna védekezni, és a pillanat örökre elvész. Mindkettőnknek túl kell lépnünk a sérelmeinken. – Nem ezt akartam – mondta. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, és megvontam a vállam. – Amit Brian stábja hazudott, arról te nem tehetsz. – Nem hazudtak volna, ha a fotósok nem jelennek meg a vacsorán – tiltakozott Ana. – Aznap este talán nem. De később, ha rendszeresen találkoztunk volna, biztos kitalálnak valamit. Vivian nem bírta tovább: – Ti nem csak „találkoztatok", ti egymásnak estetek, és

vadul smároltatok. Juliette elnevette magát. Mindkettőt meglegyintettem, aztán Anastasiára pillantottam, aki legnagyobb csodálkozásomra mosolygott. – Mindegy, azért bocs – mondta, és igyekezett komor arcot vágni. – Kösz. Mikor megfordult, utánaszóltam: – Velünk jössz a bemutatóra? Vállat vont, úgy tett, mint akit az egész nem érdekel, de én láttam, hogy jólesik neki a meghívás. – Akár jöhetek is, úgysincs jobb dolgom estére. Elmosolyodtam, és újra megköszöntem. – Semmiség – felelte. Lassan elindult kifelé, de aztán megállt. – Este, mikor egy kis levegőhöz juttok, kérdezd meg Briant, nem tudna-e összehozni Logan Lermannel. – Úgy érted, ha levegőhöz jutnak – ékelődött Juliette. – Jaj, hagyjátok már abba! Komolyan! Nem vicceltem, de valami érthetetlen okból mind a hárman nevetni kezdtek. Apa és Jennifer a konyhában várt ránk. Nagy meglepetésemre Rob is ott ült az egyik bárszéken. Rám nézett, hátrahőkölt, majdnem leesett a székről. Az ádámcsutkája úgy járt fel és alá, mintha épp megpróbálna lenyelni egy baseball-labdát. – Fantasztikusan nézel ki – nyögte rekedten. Újabb rovátka a pirulás oldalán. – Kösz. – Odamentem, megöleltem. A szokásosnál kicsit tovább tartott a karjában. – Te mit keresel itt? – kérdeztem. – Gondoltam, benézek, mielőtt elindulsz. Mégse mehetsz életed nagy randijára anélkül, hogy minden jót kívánjak. Erre megint megöleltem, ezúttal sokkal több érzéssel. Rob magabiztossága és nyugalma fantasztikusan meg tudott nyugtatni. Tartottam tőle, hogy kínossá válhat a kapcsolatunk, de Rob annyira lazán vesz mindent. Mikor megértette, milyen sokat jelentünk egymásnak Briannel,

könynyen elfogadta, hogy legyünk csak barátok. Rettentő hálás voltam ezért. Idővel majd keresnem kell neki egy megfelelő lányt. – Gyere te is velünk! – javasolta Juliette. – Apa kibérelt egy limuzint, hogy mindannyian el tudjuk kísérni Ellát. – Aggódtunk, hogy lelép a kocsival, és megszökik, ha nem vagyunk mellette – tette hozzá Vivian. Szemrehányóan néztem rá, pedig volt benne valami. Rob mindössze elmosolyodott, és a karját nyújtotta. Elfogadtam, igyekeztem uralkodni magamon, hogy normálisan vegyem a levegőt, mikor mindannyian elhelyezkedtünk a limóban. Több mint egy órán át araszoltunk a forgalomban, hosszú sorokban érkeztek a kocsik a bemutatóra. Aztán hirtelen – túlságosan is hirtelen – az autó megállt, az ajtó kinyílt, és mindent betöltött a fülsüketítő hangzavar és a vakuk szűnni nem akaró villogása. Mikor kinéztem, az első, amit láttam, a vörös volt. – A vörös szőnyeg! – sikkantott Juliette, és izgalmában ugrált az ülésen. – A vörös szőnyegen mész be! Egy egyenruhás férfi várta, hogy kisegítsen a limuzinból. Most vagy soha. Gyors ölelések, apámat hagytam utolsónak. – Sok szerencsét, kölyök! – sűgta érzelemtől elfúló hangon. Megköszörülte a torkát, és zordan hozzátette: – Ne feledd, ifjú hölgy, egyre otthon a helyed! Juliette felhördült: – Takarodó? Komolyan? Emlékeztetnélek, hogy Ella tizenkilenc éves, és tegnap óta nem vagy a gyámja. Engem nem zavart, de jólesett, hogy Juliette a védelmemre kelt. – Lehetnél egy kicsit megértőbb velem – sóhajtott apa. – Nem volt alkalmam eljátszani a nagy és félelmetes atyát, és még csak nem is találkozhatok a lányom udvarlójával. Nevetve megpaskoltam a vállát. – Hamarosan halálra rémítheted, ezt megígérem. – A lányokra vigyorogtam. – Úgy tervezem, hogy megkérem,

segítsen cipelni a dobozaimat a költözéskor. Vivian, Juliette, Ana, de még Jennifer is tapsolni kezdett. – Intézd úgy, hogy ing nélkül csinálja! – kérte Juliette. – Jules! – hörgött apa. – Ez a Brian Oliver-ügy lesz az oka, ha idő előtt megőszülök. Nevettem, megöleltem, és mindkettőnk meglepődésére két puszit nyomtam az arcára. – Imádni fogod. És egyre otthon leszek. Apa újra magához szorított, és krákogott, mielőtt válaszolni tudott volna: – Szeretlek, kölyök. Menj, adj nekik! Ezzel a jó tanáccsal felfegyverkezve vettem egy mély levegőt, és kikászálódtam a kocsiból. Az ott várakozó férfi előbb tetőtől talpig szemrevételezett, egy pillanatra elidőzött a botomnál és a hegeimen. Aztán a hirtelen megjelenő széles vigyor jelezte, amikor felfogta, kit lát. – Remélem, felkészült erre! – súgta, és a bejárat felé intett. – A legkevésbé se – biztosítottam, és megtettem az első lépést vadonatúj életem felé. A vörös szőnyeg a mozi bejáratáig húzódott. Fényes lámpák, vastag, bársonyból font zsinegek és kamerák húzódtak a két oldalán. Magamban mosolyogtam, mikor megláttam a hőlámpákat. Kabátban akartam kiszállni a limóból, elvégre egy héttel jártunk karácsony előtt, de Ana nem engedte. Lekapta rólam, mondván, senki sem vonul úgy végig a vörös szőnyegen, hogy elrejti a ruháját. Kiderült, igaza van. Fotósok és videokamerával meg mikrofonnal felszerelt riporterek várakoztak a zsinór másik oldalán, és mögöttük akkora tömeg, hogy akár a Fenway Park dobódombján érezhettem magam. Néhányan már a szőnyegen lépkedtek. Volt, akit felismertem, másokat soha nem láttam. Kaylee Summers gyönyörűen mosolygott az emberekre, miközben látványosan csimpaszkodott egy vámpíros filmben szereplő

színészbe. Briant sehol se láttam. Rettegtem, hogy innen, ahol állok, el kell jutnom a mozi bejáratáig. Végtelennek tűnt az út. Nem tudtam, hogy oldom meg, de már nem volt választásom. A közelemben állok észrevették, és megindult a suttogás. Egyet léptem előre. Azután lassan még egyet. Az ízületeim nem örültek a hidegnek, úgyhogy a szokásosnál kicsit jobban bicegtem. Ezt persze azonnal észrevették, és a halk mormolásból hangos ujjongás lett. – Ez ő! – kiáltott valaki. – Ella! Eljött! A következő pillanatban fülsiketítő ricsaj tört ki, az épület sarkától a bejáratig hullámzott és kiabált a tömeg, olyan hangosan, hogy egész Bostonig elhallatszott. Az emberek kiáltoztak, sikítoztak. Utánam nyúltak, hogy megérinthessenek. Vakuk villantak az arcomba, teljesen elvakított az éles fény. Ekkora felfordulásra nem számítottam. Igyekeztem minél távolabb kerülni a kötéltől. Megbillentem. Egy férfi – kétszer akkora, mint az apám, drága öltönyben, a fülében valami kütyüvel – elkapta a karomat. – Jól van, kisasszony? Bambán bámultam a tömeget, képtelen voltam gondolkozni. – Ez tiszta őrület – suttogtam. A férfi felkuncogott, és segített visszanyerni az egyensúlyomat. – Senki nem lépi át a zsinórt, nem kell félnie, itt biztonságban van. Az előttem járók megálltak, hogy megnézzék, mi okozta a felindulást. Kíváncsian méregettek. Volt, aki mosolygott, másoknak szemlátomást nem tetszett, hogy elvonom tőlük a figyelmet. Kaylee úgy meredt rám, mint aki puszta kézzel tépne darabokra. – Okosabb, ha elindul, kisasszony – figyelmeztetett a biztonsági őr, és finoman megtaszított. – A műsor

negyedóra múlva kezdődik. Bólintottam, és megindultam, ám akkor az üdvrivalgás elképzelhetetlenül hangossá vált, és úgy éreztem, magába nyel a káosz. Féltem, hogy kitör rajtam a pánik, de a bejáratnál, ott, ahol a szőnyeg véget ért, kisebb tömeg gyűlt össze, és valami elvonta a pánikról a figyelmemet. Brian igyekezett átverekedni magát a hírességek között. Tudtam, hogy a nevemet kiabálja, mert láttam, hogy mozog a szája, de hallani semmit nem hallottam. Erejét megfeszítve rohant felém, ahogy én is erőmet megfeszítve próbáltam nem összecsuklani. Úgy éreztem, elpusztulok, ha másodperceken belül nem ölelhetem meg. És aztán ott állt előttem. Megtorpant, nem jött közelebb. Nem értettem. Azt akartam, hogy mellettem legyen, érezni akartam, szagolni, beleveszni a szemébe. – Eljöttél! – lehelte. Mikor megszólalt, a tömeg elcsendesült. Mindenki kétségbeesetten szerette volna hallani, mit mondunk. Egy pillanatra még láttam a sokaságot, de azután már csak Brianre figyeltem. – Ella, mikor a műsor után nem hívtál fel, azt hittem… Azt hitte, soha többé nem jelentkezem Nem tudta kimondani, én pedig nem erőltettem. – Én… el kellett mennem… egy időre. Azután, ami történt… Nem tudtam, érti-e, miről beszélek, de a bűntudat és az elkeseredés egyértelműen kiült az arcára, úgyhogy gondolom, sejthette, miről volt szó, ha nem is tudott mindent pontosan. Reméltem, a mosolyom megnyugtatja, hogy most már minden rendben. Majd később megbeszéljük, de nem most. – Csak három napja értem haza – mondtam hirtelen savanyú mosollyal. – A terapeutám a családom és a barátaim előtt játszotta le a műsort. Csak nekem volt új. Fogalmam se volt, mi van kint a világban, és mindenki engem bámult. Úgy néztem végig, hogy az apám a

vállamnál állt. Annyira kínos volt! Brian összefonta maga előtt a karját, és felvonta a szemöldökét. – Kínos, hogy szerelmes vagyok beléd? Csodák csodája, egy arcizmom se rándult. – Létezik mértéktartás is a világon, Brian. Érdemes lenne néha gyakorolnod. Jól csináltam, de mikor hitetlenkedve eltátotta a száját, kitört belőlem a kacagás: – Egyszerűen imádtam! Végre előrelépett, és a karjába szorított. – Micsoda kis bestia vagy! Képes voltál hagyni, hogy az utolsó utáni pillanatig szenvedjek. Vállat vontam. – Az interjú után úgy gondoltam, biztos valami drámai találkozást szeretnél. Az tűnt a leghatásosabbnak, ha megleplek. Brian kuncogott, és felmérte a robbanásig feszült tömeget. – Jól gondoltad. Hatalmas jelenetet sikerült összehoznod. – És úgy mosolygott rám, hogy majd elolvadtam. – De fogadok, én ennél is többre vagyok képes. – Ebben egész biztos vagyok – vigyorodtam el. Csak a szeme villanása figyelmeztetett, magához rántott, és szenvedélyesen megcsókolt. Az első csókunk gyengéd volt. Meg akartuk ismerni egymást. Ez a csók teljesen más volt. Éhes csók. Úgy csókolt, mint aki örökre egyesíteni akarja a lelkünket. Nem a tömeg kedvéért csinálta. Semmi köze se volt a több száz őrjöngő emberhez. És nem is birtokolni akart. Nem követelőzött. Még csak nem is az érzelmeit akarta így kimutatni. Egyszerűen elvette, amire szüksége volt. Éreztem az epekedését, a vágyát, és ettől teljesen elgyengültem. Megkaphatta, bármit is akart. Boldogan adtam volna neki mindenemet. Egész valómat. És mire vége lett a csóknak, meg is kapta. – Nagyon szeretlek, Ella – súgta a fülembe.

Nem tudom, mi volt aranyosabb: a szerelemittas nézése, vagy az arcán elmázolódott, élénkvörös rúzs. – Én is szeretlek, Cinder. Adott még egy gyors puszit, a derekamra csúsztatta a kezét, és elindultunk a bejárathoz. Mikor odaértünk, megállt, és a tömeg felé fordított. – Mosolyogj, Ella! Álltam, már fájt az arcom a sok mosolygástól, de nem esett nehezemre, mert megrészegültem a boldogságtól. Brian se volt teljesen magánál – valahányszor felnéztem rá, mindannyiszor kuncogott, mintha én lennék a világon a legszórakoztatóbb látvány. Nem hallottam a jelzést, de végül ügy döntött, ideje indulnunk. Mikor megfordult, a zsinór másik oldaláról valaki egy mikrofont nyomott az orra alá. – Brian! Brian! Mondanál valamit, mielőtt bementek? Brian megtorpant. A tömeg elcsöndesedett. Áhítatos csendben várták, mit válaszol. Az ő érdekében reméltem, hogy jól fog beszélni. Az volt az érzésem, hogy ez a mondat bekerül Hollywood történelmébe. Brian a férfira nézett, majd rám. Szélesen, boldogan elmosolyodott. – Mit szólnátok ahhoz, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak?