Katona Imre
ELVESZETT NAIV EPOSZUNK (A MAGYAR HŐSEPIKA)
A r a n y János m á r évek óta foglalkozott a népköltészet kérdéseivel, ami kor 1858-ban megírta a Naiv eposzunk c. t a n u l m á n y á t . Ebben az időben a homéroszi eposzokon, germán Nibelungenlieden, a francia Rolandéne ken és sok más nyugati epikus versen kívül ismertté vált a finn nép Ka levala c. nemzeti eposza, a vele majdnem egyidejűleg a délszláv és az orosz hősdalok, ill. történeti énekek is. A romantikus nemzeti közvéle mény nálunk is azt v á r t a a népköltészet, főként pedig a balladák k u t a tásától, h o g y végre meglelik a m a g y a r népi vagy naiv eposzt is. N a g y szükség is lett volna rá, különösen a szabadságharc bukása u t á n . Sajnos, nem így történt és épp a negatív eredményeket foglalta össze A r a n y János, amikor említett művében ezeket írja: „Valahányszor idegen nép költészet egy-egy régi m a r a d v á n y a kerül kezembe, mindig elborultan kér dem m a g a m t ó l : volt-e nekünk valaha ős eredeti eposzunk? . . . Mert nagy önáltatás nélkül nem m o n d h a t n i , hogy a jelen öltő effélékben gazdag, ilyenek létrehozásában termékeny volt." A r a n y ezután felsorakoztatja a középkori énekmondókra vonatkozó, általa ismert a d a t o k a t , sőt idéz néhány prózai részletet is az egyes krónikákból, amelyek egy-egy eposz töredékei lehettek. így tehát szerinte volt m a g y a r naiv eposz, termé szetesen versben, de a 16. századra teljesen n y o m a veszett. A r a n y szerint ebben a középkori írástudók tudálékossága éppoly hibás, mint a keresz tény hit türelmetlensége, mert egyrészt a népit, a t u d a t l a n t , másrészt pe dig a pogányt, nem egyházit üldözték és irtották. A r a n y tőle telhetőleg elbeszélő költemények írásával is igyekezett a h i á n y o k a t pótolni. Kérdésfeltevése tulajdonképpen máig időszerű, jóllehet száz év óta na gyot h a l a d t a k u t a t á s . Szó sincs arról, hogy valamiféle naiv eposzt talál tunk volna, de egyre több a valószínűsíthető nyom, A r a n y elméletéhez tehát kiépült a tudományos, pontosabban szólva a filológiai apparátus. Már ezek az eredmények is biztatók, s annyira újszerűek még, hogy a modern kutatás fényében újra és újra érdemes visszatérnünk ezekhez a látszólag oly régi kérdésekhez.
Elöljáróban azonnal ki kell jelentenünk, hogy a népi, vagy naiv eposz eltűnése valamiféle nemzeti szerencsétlenség, sőt nem is egyedülállóan magyar jelenség. Nincs népi eposzuk pl. a lengyeleknek, a cseheknek, a r o m á n o k n a k , az olaszoknak sem, hogy más népeket most ne is említsünk; a felsoroltak különböző nyelvűek és vallásúak, talán csak földrajzi elhe lyezkedésük — kelet és nyugat között — továbbá történelmi-társadalmi fejlődésük m u t a t sok közös vonást. Mindenesetre ők éppúgy sajnálhatják a hősepika hiányát, mint mi magyarok. Mielőtt az eltűnés kérdésére válaszolnánk, előbb arról szóljunk egyál talán milyen tudományos módszerrel lehet az ilyen bonyolult kérdéseket megközelíteni, amikor erre vonatkozólag szinte semmi írásos feljegyzés nem m a r a d t ránk? írásbeli adatok híján két szélsőséges nézet ellen kell állandóan h a d a k o z n u n k : az egyik álláspont szerint hősköltészetünkre vonatkozólag soha semmi biztosat nem fogunk megtudni, szinte kár a fáradságért! Az ellen tábor pedig minden közvetlen és közvetett a d a t o t felsorakoztat, a jókora hézagokat — évszázadokat és műfajokat — dús fantáziával tölti ki, kész pénznek vesz minden még oly kezdeti eredményt is. E b u k t a t ó k a t elkerülendő, válasszuk ebből a járható u t a k a t ! ö s s z e h a sonlításul kínálkoznak a finnugorok, a belső-ázsiai nomád népek, de min den olyan nép hősköltészetére v o n a t k o z ó adatok is, amelyek m á r elérték a nemzetiségi társadalom fokát. I t t mindjárt meg is állhatunk: nincs a világon olyan nép, amelynek ezen a fokon verses nagyepikája ne lett volna. Mivel a magyarság a nemzetiségi fokon túljutott, biztosra vehet jük, hogy nekünk is volt népi eposzunk. N e m l é t é t legalább olyan nehéz lenne bizonyítani, mint amilyen nehéz arra válaszolni, milyen is lehetett részleteiben?! Más népek költészetéről egykorú és újkori feljegyzések, gyűjtések v a n n a k , de a régi m a g y a r irodalom és a mai magyar népköltészet is sok apró adatot kínál, csak ki kell tudnuk választani az összetöredezett mo z a i k d a r a b k á k a t . A válogatás előtt talán tekintsük át a műfajok fejlődését, hogy a következetlen szóhasználatot elkerüljük. T u d n u n k kell, mit is keresünk! Mint ahogyan egy egyént is úgy ismerhetünk meg legjobban, ha életútját minél részletesebben feltárjuk, ugyanúgy a verses népi epo szok általános fejlődését is futólag át kell tekintenünk. A költészet kezdetén még nem különülnek el a műfajok, nem beszél hetünk tehát epikus, elbeszélő költészetről sem, különösen hosszú idő kel lett a verses forma megszületéséhez. A legrégibb epikai műfaj a mítosz, magyarul hitrege, eredetmonda, amely a Világ, az ember és az emberi v í v m á n y o k keletkezésére próbál a maga korában „ t u d o m á n y o s " , általunk azonban m á r költőinek t a r t o t t m a g y a r á z a t o t adni. A mítoszokban még istenek, szellemek, óriások és állatok szerepelnek, az ember jelentéktelen figura, csupán sorsa a természet erőit megszemélyesítő csodás lények akaratától függ. Amikor azonban kialakul a nemzetiségi köztulajdon, rajta felépül a
nemzetiségi társadalom, egyszeriben megváltozik minden! Az ember szi lárd vérségi szövetsége védelmet nyújt a természet vak erőivel szemben, gondoskodik tagjairól, teret ad kiemelkedő tehetségű vitézeknek, varázs lóknak és énekeseknek. Az e korból való verses hősénekek és a prózás hősmesék, tündérmesék már nemcsak túlvilági, csodás lényekről, hanem hús-vér emberekről is szólnak, akik erősek és okosak, azonkívül élvezik a csodás lények egy részének támogatását is, s így m á r nem m a r a d n a k alul a természettel, 111. a szörnyekkel v í v o t t harcban. Róluk előbb papok, szent költők, majd világi és vallási hatalom elkülönülésével u d v a r i , „ci v i l " énekesek szólanak, akik a hősök dicsőítését hivatásszerűleg vállalják és ebből jól meg is élnek. Ez a fejlődés a legkülönbözőbb i d ő p o n t o k b a n és módokon, de a nem zetiségi t á r s a d a l m a k keretein belül jutott el idáig. Tudjuk pl., hogy jóval Homérosz előtt voltak már ó-görög epikus énekmondók, az aoidoszok, akik nemcsak különféle ünnepeken, hanem a királyok lakomáin is éne keltek eltartóikról dicsőítő dalokat. Idők folyamán nyilvános dalosver senyeket rendeztek, a követelményeket megszabták, s ettől kezdve a hiva tásos költőket inkább m á r rapszodoszoknak nevezik. Maga Homérosz is hivatásos vándorénekes volt, t a n í t v á n y a neves d a l n o k o k n a k , tanítója ha sonló költőknek, énekeit valamivel későbbi korban írásba is foglalták, ez az Aliász és az Odüsszeia. A hivatásos énekesekről sok középkor eleji kelta és germán adat is szól, alkotásaik egy részét szintén írásba foglalták, mint m á r előzőleg emlí tettük. A kelta bárdok és a germán skáldok lényegében ugyanazok, mint az ógörög aoidoszok és rapszodoszok. Epikus műfajok tucatjait sajátí tották el, valósággal eleven lexikonok voltak, nem is egy közülük több tízezer verssort t u d o t t fejből. De időben és térben h o z z á n k közelebb is hasonló a helyzet. A közép ázsiai nomád népek hivatásos énekeseiről tudjuk, hogy ők is valóságos iskolákat teremtettek: idősebb énekesek maguk mellé vettek fiatalokat, s először csak a szokványos, ismétlődő részek eléneklését adták át nekik, addig ők maguk pihentek, majd egymást váltva énekelték a tíz és tíz ezer sorból álló órák, sőt napok hosszat t a r t ó alkotásokat. Bármilyen hitetlen is, egyik-másik énekes több százezer sort t u d o t t fejből, tehát a homéroszi eposzok többszörösét. Közülük a K a z a k Dzsambal D z s a m b á jev neve a legismertebb. A moszkvai etnológiai kongresszuson is fellépett egy kirgiz dalnok, aki minden elfogódottság nélkül kezdett bele az énekbe. Hangszíne, arc- és kézjátéka k b . sejtette, milyen részletet énekel; megállás és megszakítás nélkül dőlt belőle a szó, az ének, talán még most is folytatná, ha a ren dezők tapintatosan le nem vezetik. E hivatásos énekesek említésével magyar vonatkozásban is találkozunk, ha repertoárjuk nem is volt amazokéval teljesen azonos. Anonymus híres középkori Gestájának 25. fejezete említi, hogy Tétény honfoglaló vezér
földszerzéséről énekeltek a hegedűsök, továbbá hogy a Lec mezei vereség után hazakerült gyászmagyarok is éneket szerveztek magukról, s úgy ten gették életüket. D e későbbi -korokból is van a d a t a hivatásos m a g y a r éne kesekre, s egyben költői repertoárjuk megváltozására is. Egy wartburgi dalnokverseny titokzatos győztese volt a középkor derekán egy bizonyos Klingsor aus Ungerlant, tehát magyarországi Klingsor. Mátyás király olasz u d v a r i történetírója Bonfini is megemlékezik az u d v a r b a n elhang zott hősies versekről, az angol Philip Sidney pedig 1573-ban járt M a gyarországon és emlékezéseiben visszatér a m a g y a r o k hősi tetteiről szóló énekekre, a hivatásos énekesekre is. Az írásbeliség elterjedése óta pedig könnyen n y o m o n tudjuk követni az újkori fejlődést. H o g y a n nevezték e hivatásos magyar d a l n o k o k a t és mit is a d h a t t a k elő? M á r 1277-ben felbukkan az énekes szó, 1327-ből a török eredetű kobzos, s a következő századokból a hegedűs, sípos, regős és igric. Az elnevezések arra vallanak, hogy e hivatásos m u l a t t a t ó k egy része valóban énekelt, ö n m a g á t valamilyen hangszeren kísérte, míg más részük pl. az igricek inkább bohóc féle m u l a t t a t ó lehetett. H o g y e dalnokok milyen énekeket a d h a t t a k elő, ehhez ismét vissza kell k a n y a r o d n u n k az előzményekhez! Műfaji szempontból egyáltalán nem mindegy, milyen verses epikáról beszélünk s épp e téren van talán a leg nagyobb félreértés, amely szükségtelenül nehezíti a tisztánlátást. A nemzetiségi társadalom megszületésével alakul ki a mesés-csodás, verses formájú hősének, amely a vele csaknem egyidős prózai hősmese legközelebbi műfaji rokona. A legrégibb hős énekek kezdetben nem fel tétlenül emberi hősökről szólnak, mint ahogyan pl. a kaukázusi népek A/arí-eposzának legrégibb részeiben is félistenekről, óriásokról van szó. De a bennünket közelebbről érdeklő vogul hősénekek régi típusai is bálványistenségekről szólnak s ezekbe az énekekbe csak később nyomul be az emberi hős, aki nemzetsége legjobb tulajdonságait egyesíti m a g á b a n : óriás termetű, erős, okos és legyőzhetetlen: röptében elkapja a rálőtt nyi lat, ő maga három-négy embert átlő egyszerre, íjját éppúgy nem tudja más felajzani, mint Odisszeuszét sem. Növekedése is olyan csodás és gyors, mint a mesehősöké: h á r o m n a p alatt serdül fel. H a az ellenséggel vív, odafelé gyalogösvényt, visszafelé szekérutat nyit, éneklik róla. Mély ál mából szinte alig tudják felkelteni. Ahol megjelenik, fejénél a nap, lábá nál a hold világít, valósággal tündököl. E hős csodás tettekre képes és lényegében h a l h a t a t l a n . H a elköltözik is övéitől, az első h í v ó szóra viszszatér. Az igazi népi hősök sem régen, sem az újabb korban nem h a l t a k meg, hanem az alvilágban, barlangban v a g y idegen földön, mint Rákóczi, Kossuth és Petőfi is v á r t á k az alkalmat, hogy népük segítségére siethes senek, mint ahogy pl. Szent László is kikelt kriptájából, hogy az Erdélyre törő kunok ellen ismét felvegye a harcot. Visszatérve a vogul hősénekekre, témájuk vérbosszú vagy feleség szerzés, ritkábban puszta harc volt, mint általában az epikus énekek leg többjének. Ebből az időszakból, tehát a finnugor, ugor együttélés korából
nagyon kevés emlék m a r a d h a t o t t fenn a m a g y a r népköltészetben, erre a kérdésre még visszatérünk. A finnugor halász-vadász életmódot felváltotta viszonylag fejlett lo vasnomád életforma, amelyben a hősdalok valósággal kivirágzottak, hova tovább uralkodó műfajjá váltak, ezt elsősorban az említett hivatásos énekmondóknak köszönhették. A közép-ázsiai nomád népek életében a legutóbbi századokig f e n n m a r a d t a k azok a hősénekek, amelyeket mi már rég elfeledtünk. így a vogul n y o m o k után most erre az időben közelibb és több eredménnyel kecsegtető útra térhetünk. Első szempillantásra feltűnik, milyen nagy műfaji különbségek v a n n a k a közép-ázsiai nomád verses epikájában. N a g y o n régiesek pl. az egyes mongol hősdalok, sokszor még csak verses mesék, tele csodás elemmel; a feleségszerzés meséje áll a k ö z p o n t b a n . Újabb időkben viszont már k á n o k és vitézek, ellenséges népek szerepelnek a hősénekekben; ezek az alkotá sok kezdenek közeledni a valósághoz, s némelyik történeti énekeket már írásba is foglalták. A nemzetségi csodás epikából az állammá szerveződés időszakában jön létre a nagy epika, másként epopeia és innen m á r csak egy lépés a könyveposzig, amely E u r ó p á b a n (Nibelungenlied, K u d r u n eposz stb.) és E u r ó p á n kívül (Gilgames, M a h á b h a r a t a , Rámájana stb.) egyaránt bezárja a sort. E könyveposzok megszületésével a szóbeli éneklés még nem szűnik ugyan meg, a csodás-hősies és főként túlzó énekek he lyett azonban elterjednek a történelmi eseményeket hívebben követő epikus versek ill. dalok, mint amilyen például a kirgiz Manasz-eposz is. Általában az orosz bilinak újabb darabjai és a balkáni vitézi énekek is. Közben nagyon nagy műfaji átalakulás tanúi lehetünk: korábban a dé monok, sárkányok és egyéb szörnyek a természet ellenséges erőit sze mélyesítették meg, utóbb e szörnyek m i n d i n k á b b emberi alakot öltöttek, például ilyen átalakult szörny a mongol hősénekek mangusza: a legré gibb darabokban még a mai sárkányainkhoz hasonló sokfejű, állatalakú szörny, később a hős elpusztítására törő gonosz kán lép a helyére, ill. veszi át az összes negatív tulajdonságait. Az „eredet" mangusz (démon) t o v á b b r a is megmaradhat, viszont a prózai formájú tündérmesékben. Ez a műfajú átalakulás nálunk is bekövetkezhetett, mégpedig m á r a honfoglalás előtt, tehát jóval k o r á b b a n , mint a belső-ázsiai népeknél. E z t persze részben negatív adatokból sejthetjük, amelyek azonban alaposabb végiggondolás után elég nyomósoknak látszanak. Mivel nálunk nem m a radt meg a hősének, a közeli hősmese, példáját v a g y u n k kénytelenek elő venni. A közép-ázsiai n o m á d hősénekek szokványos szereplői a táltosló, a sárkány és a boszorkány, m i n d h á r o m megvan m a g y a r hősmesékben is. És mint ahogy a mongol hősénekek táltoslova nem szerepel más műfajok ban, a magyar táltosló nincs meg a babonás történetekben. Ugyancsak mesei figura nálunk a sárkány is, babonás történeteink viszont szinte mit sem t u d n a k róla. A magyar boszorkány mindkét műfajban, tehát a hős mesében és babonás történetekben is ismert, igen ám, de a magyar mesék és a babonák boszorkánya eléggé eltér, mint legutóbb beható vizsgálatok
ezt kiderítették. A mesebeli tündér mindig segítő, a babonásé pedig ásló. Mindebből tehát az következik, h o g y a honfoglalás, a kereszténység fel vételét megelőzve m á r olyan éles volt az elbeszélő műfajok elkülönülése, hogy egyiknek a verses hőséneknek eltűnése csak a rokon mondaballada műfajokban hagyott nyomot, de m á r a távolabbi műfajokban (mint ami lyen például a babonás történet) nem. Míg a vogul hősénekek felerészben még verses mítoszok voltak, a no mád népek epikus énekei már igazi hősdalok, hőstörténetek. A vogul hős énekek egy részét a bálványistenségek vallási szertartásain a d t á k elő, a nomád hősénekeket többnyire a harcot megelőző vadászatok alkalmával, illetve a győzelmi, ünnepi lakomákon. Ilyenekről tudósít Attila u d v a rából az ógörög Priszkosz retor is. A régiesebb hősénekekben még a fele ségért v í v o t t harcok domináltak, az újabbakban m á r nemzetiségi és más népekkel v í v o t t harcok. Régen sok volt a csodás szörny, később valóságos ellenségek v á l t o t t á k fel és az okos táltos ló nagyerejű, gyorsan futó b a r á tok v á l t a k segítőtársakká. A mongol hősénekekben épp oly csodás segítő társ a táltosló, mint a magyar hősmesékben: több nyelven beszél, gazdá ját előre figyelmezteti a veszélyre, és ha bajba sodródott, ő menti ki. N e m csoda, ha az énekesek előbb mutatják be a lovat, aztán gazdáját: K é t szép orcája nemes acélból, K é t erős csüdje fehér jáspisból, Lengő sörénye: oroszlánysörény, Lobogó farka gyöngyökből szőve. Kilenc nép nyelvén t u d o t t beszélni, K i t a n u l t a a bölcsesség titkát. Értette minden ellenség nyelvét, Éles elmével legyőzte őket. Szíve kemény volt, kőből faragva. Egyenes büszke táltosparipa. Az énekekben a ló, a hatalmas fegyverek és egyéb kellékek túlzó be mutatása mindvégig megmarad, de a hosszadalmas történetek m á r em berek és emberközösségek ádáz harcairól szólnak. Az említett kirgiz Manasz-eposz például az ujgurok legyőzését tárgyalja, igaz, alaposan eltú lozva a h a r c o t : A z eposz szerint a kirgizek még Pekinget is elfoglalták! A z orosz bilinák és főként a délszláv vitézi énekek is közelítenek a történeti énekekhez mint említettük. Ezekben már alig van sárkány, soklábú, nyelveket t u d ó táltosparipa, a hősök is valóságosabbak, de az ellenség, a Balkánon főként a török, még nagyon sokszor rút szörnyeteg formájában szerepel és például a bolgár vitézi énekekben is épp oly gya kori a nagyerejű gyermek, mint a régiesebb nomád hősénekekben. Mégis más világ, más műfaj már ez, a délszláv vitézi énekekből valósággal re konstruálni lehetne a török elleni harcok menetét, annyira híven követik az eseményeket. Pedig itt nem is j u t o t t a k el a n y o m t a t o t t formákig, mint
a magyar epikus énekek. (Gondoljunk például Tinódi Lantos Sebestyén műveire). N a i v eposzunk k u t a t á s á n a k talán ez volt az egyik gyengéje, hogy még a honfoglalás idejére, sőt századokkal utána is feltételezték az említett csodás-mitikus hősének fennmaradását, holott időközben történeti énekké válhatott. Persze a mi hősénekeink sem lehettek sokkal masabbak, mint a nomád népeké általában, tehát a feleségszerzés, a szörnyek vagy az ellenség legyőzése lehetett a témájuk. E régi réteg emlékei a magyar hősmesékben m a r a d t a k fenn. Vegyünk egy példát közülük: nagyon nép szerű nálunk az úgynevezett Fehérló-fia mesetípus, amelyet F a n y ü v ő , Kőmorzsló és Hegyhentergető címen is ismerünk. N á l u n k ez már hős mese, arról szól, hogy az említett h á r o m nagyerejű b a r á t segítségével Fehérlófia kiszabadítja a sárkányok fogságában senyvedő k i r á l y l á n y o k a t . Ám, ez a történet a mongoloknál még hősdal formájában él. Feltűnően sok a p á r h u z a m : m a g y a r b a n is, mongolban is leveszik a vitézek ebédjét, alvilágba kell leereszkedni és megküzdeni a s á r k á n y o k k a l . Elég bizonyí tásul talán egyetlen idézet is; a mongol hős így szerzi b a r á t a i t : F u t o t t akkor dzsangar bátor, F u t o t t mérhetetlen gyorsan. Közben, amíg lábát szedte, Két hegy ugrott fel előtte. Csodálkozva látta akkor, H o g y a két hegyet egy legény H ó n a alá kapja k ö n n y e n : Cserélgeti, dobálgatja . . . és így t o v á b b . M á r a honfoglalás előtt hősénekek szólhattak a magyarság eredetétől (csodaszarvas, illetve t u r u l - m o n d a ) , a vándorlásról (szarvasüldözés, n ő rablás) a vérszerződésről és más, történeti jellegű eseményekről is, ezeket később prózai m o n d á k formájában őrizték meg latin nyelvű legendáink, gestáink és krónikáink. A honfoglalás a kalandozások időszakáról szintén e középkori latin nyelvű gestáink és legendáink szólnak. Bár ezek tudatosan elfordulnak a néphagyománytól, így az egyetemi műveltségű A n o n y m u s egyenesen a parasztok „csacska meséiről" és csalfa énekeiről szól, mégis óhatatlanul beleszőtték műveikbe feltehetőleg korábbi vagy korabeli énekrészleteket is, latin p r ó z á v á átalakítva. Maga Anonymus sem állhatja meg, hogy a honfoglaló Tétény vezérről a hivatásos dalnokok énekek egy részletét idézze; sajnos, latinul; m a g y a r r a fordítva kb. így hangzik: Mindnyájan ők földeket szerzének S m a g u k n a k hírt, nevet nyerének. íme tehát még írásos emlék is m a r a d t , ez azonban m á r inkább történet ének mint hősdal; ilyenek szólhattak a honfoglaló vezérekről, a k a l a n d o -
zásokról is. Anonymus más helyütt is engedményt tesz, filológusaink szóra ismétlődnek (a magyarok vitézségéről, az ellenség gyáva megfutamodásáról stb.), s bár egyébként A n o n y m u s remek latin stiliszta, ezek a csataleírások mégis kissé laposak, szemmel láthatólag magyarból v a n n a k latinra fordítva! Ilyen történeti, vitézi énekek szólhattak a fehér lóról. Lehel v a g y Léi vezérről, a népszerű Botondról, akinek p á r v i a d a l a részben biblikus, rész ben nemzeti h a g y o m á n y b a n gyökeredző történet. Majd amikor a ma gyarság áttért a kereszténységre, a legendák vették át a történeti és hős énekből való közhelyeket: így pl. Csanád vezér Gyulával szemben úgy bizonyítja, hogy Ajtonyt ő ölte meg, hogy István k i r á l y n a k felmutatja a kivágott nyelvet. (E m o t í v u m A sárkányölő vitéz mesében m a r a d t fenn.) De Bátor Oposról is azt olvashatjuk krónikáinkban, hogy kitűnő harcos volt és az ecsedi lápban t a n y á z ó sárkányt is ő ölte meg. Századokig népszerű volt az A l a p személynév, amely a hősénekekben szereplő hőst jelentette, de ismert a hasonló jelentőségű b á t o r szavunk is, amelyet az említett Bátor Opos is viselt a nevében. Több rokon műfaj is örökölt tehát a régi hősénekekből, mint m á r em lítettük. Még a legendák Szent Lászlója is h a l h a t a t l a n hős, aki győzelme után éppúgy a megmentett leány ölébe hajtja fejét, mint a keleti hősdalok vitézei. Régi hősköltészeti vonás, hogy e legendák még lovának nevét (Szög) is feljegyzik és lelki kiválóságai mellett h a t a l m a s termetét és testi erejét is magasztalják. Sok-sok középkori hősről m u t a t h a t n á n k még ki az epikus, csodás, keleties vonást; M á t y á s király az első igazán „ m o d e r n " népi hős nem véletlen, h o g y róla m á r más műfajok, többek között írásba foglalt epikus énekek is szólnak. (De Zrínyi Miklós másfél század múlva is idéz egy történeti énekből, amelyet Mátyásról zengtek még a kicsiny leányzók is.) E gyér n y o m o k a t t o v á b b k u t a t v a , legutóbb Vargyas Lajos ért el figye lemreméltó, ha nem is mindenben végleges eredményt. Ö , a magyar nép balladák európai p á r h u z a m a i t , történeti nyomait k u t a t t a , így b u k k a n t rá hősénekből balladákba átszármazott a d a t o k r a . Eredményei oly érdekesek és jelentősek, hogy megérdemlik a futó áttekintést. Vargyas szerint Kerekes Izsák balladája E u r ó p á b a n ismeretlen. E bal lada arról szól, h o g y a hőst hiába ébreszti apja, anyja, csak mátkája szavára kel fel, h o g y megküzdjön az ellenséggel; de m á r későn: a túl erővel szemben egyenlőtlen harcban elesik. E történet tulajdonképp egy keleti hősének egyik részlete, idők folyamán b a l l a d á v á vált, sőt legutóbb m á r betyár b a l l a d a k é n t is előkerült. Csak az epikus hősök alszanak ilyen mélyen és mernek megküzdeni egyszál magukban a túlerővel szemben, mint ez a balladai Kerekes Izsák. A balladában szereplő gyalogösvényt vág—szekérutat csap m o n d a t is hősénekből való lehet és egyáltalán nem véletlen, hogy ezen kívül még Szilágyi és Hajmási históriás balladájában m a r a d t fenn. Kerekes Izsák búcsúszavait is megleljük K á d á r István éne kében:
K á d á r István éneke: K i o n t o m véremet én szegény h a z á m é r t , Ezenről meghalok kedves n e m z e t e m é r t . . . Kerekes Izsák szavai: K i o n t o m vérem apámért, anyámért, Megöletem magam szép gyűrűs m á t k á m é r t , Meghalok én még ma magyar n e m z e t e m é r t . . . Ezzel egyetlen hősepikai eredetű balladával szemben több vallási m o t í v u m és formula eredeztethető még a honfoglalás előtti 'hősköltészetből. Többek között a m a g y a r Molnár A n n a balladában a csábító férfi az aszszony ölébe hajtja fejét, miközben az asszony észrevezi, h o g y a fejük fölött levő fán lógnak az előzőleg megölt n ő k tetemei. Ez a fa csak a magyar balladákban szerepel, szintén keleti hősepikai elem, a fán függe nek a vitézek fegyverei és odaaggatják fel áldozataikat, győzelmi jelvé nyeiket is. A m a g y a r balladák némelyikében példátlanul kegyetlen büntetés jár a hűtlen asszonyoknak: a férj gyolcsba tekerteti, szurokkal bekeneti és eleven f á k l y a k é n t égeti el. Ez a b a r b á r kegyetlenség is hősepikai, ahol az ellenségnek segédkezet nyújtó asszonyt büntetik ezzel a halálnemmel. A balladában való előfordulás tehát másodlagos. A balladai Budai Ilona az ellenség elől menekülve inkább kincseit, mintsem gyermekeit menti, elhagyott gyermekeit, akiket később — egyes balladaváltozatok szerint a farkasok veszik pártfogásukba, mint a keleti hősdalokban is. ( N e feledjük persze a Romulus és Remus m o n d á v a l való hasonlóságot sem.) Vargyas szerint hősdalokból kerültek át a balladákba e másutt E u r ó pában nem ismert m o n d a t o k , formulák is: — Egy elémentében gyalog ösvényt vágta, Visszajövetében szekérutat nyita . . . — Vérem a véreddel egy p a t a k o t mosson, Testem a testeddel egy sírban nyugodjon! . . . — A fejénél fölkelt ragyogó napvilág, A lábánál fölkelt t ü n d ö k l ő holdvilág . . . amint előzetesen m á r említettük. Íme, ennyi az eredmény és ez nem kevés! A kutatás addig minden esetre eljutott, hogy a magyar hősepika honfoglalás előtti meglétét bizo n y í t o t t n a k vehetjük. A t u d o m á n y nem ismer lehetetlent, vagy lezárt kér déseket, s b á r időben mind távolabbra k e r ü l ü n k a szóban forgó korsza koktól, sőt maga a szóbeli költészet is lassan-lassan elhal, közvetett mód szerrel mégis némi eredményt t u d t u n k és fogunk is tudni elérni. A z t is nyugodtan állíthatjuk, h o g y a jövőben még több, még biztosabb n y o m o t derítünk fel és remélhetőleg nem is sokára újabb, megbízható eredmények ről sikerül majd újra beszámolnunk!
Rezime Problem herojske epike kod M a d a r a Posto je evropska javnost u drugoj polovini X I X veka upoznao narodni ep Kalevala prikupljen u Finslkoj, poznati madarski pesnik János Aranj je napisao studiju pod naslovom „Nas naivni ep". U svom tekstu — na osnovu tada poznatih podat^ka — on tvrdi, da je i madarski narod imao svoju herojsku epiku, ali ta epika je skoro bez traga nestala do XVI veka. U proteklih sto godina folkloristi nisu otkrili taj narodni ep, ali su sredivanjem poznatih podataka i daljim istrazivainjima utvrdili cinjenicu i sporadicne tragove nekadasnjih herojskih epova. Autor teksta Imre Katona u analizi herojske epike evropskih naroda kaze, da su herojski epovi nastali na nivou prvobitne zajednice, prema tome ako je madarski narod nekada bio na nivou te drustvene formacije, nelogicno bi bilo tvrditi, da nije imao epiku koja odgovara tom stepenu razvoja. Sporadicni podaci, koji su analizom otkriveni u srednjovekovnim fatinskim ködeksima koji su nastali u Ugarskoj, jasno ukazuje na to, da pre uvodenja hriscanske religije kod madjara postojao je jedan stalez profesionalnih pevaca-pesnika, koja je imao zadatak, da opeva ratne podvige paganskih madjarskih plemena. Medutim, kad je Stevan I potisnuo paganstvo, to je znacio i pocetak pada nékadasnje azijske tradicije. Neki latinski kodeksi su ipak sacuvali nekoliko stihova te herojske epike u latinskom prevodu (Anonymus: Gesta Hungarorum). Najnovija istrazivanja Lajosa Vardjasa na polju madarske balade jasno ukazuju na cinjenicu, da su neki elementi herojske epike nalaze se u najdrevnijem sloju narodnih balada. Prema autoru teksta, iluzorno je océkivati otkrivanje nacionalnog herojskog epa, ali postoji verovatnoca da se otkriju dósad nepoznati tragovi ovog drevnog sloja madarske narodne tradicije.
Resümee Problem des Heldenepos bei U n g a r n Da die europáische öffentlichkeit in der zweiten Helfte des 19. Jahrhunderts das in Finnland aufgefundene Volksepos Kalevala kentienlernte, schrieb der bekannte ungarische Dichter János Arany eine Studie unter dem Titel „Unser naives Epos". In seinem Text — auf Grund der damals bekannten Angaben — behauptet er, dafi auch das ungarische Volk sein eigenes Heldenepos gehabt, habe, aber diese Epik sei bis zum 16 Jahrhundert fast ohne Spuren verschwunden. Wahrend der vergangenen hundert Jahren háben die Folkloristen dieses Volksepos nicht entdeckt, aber mit dem Ordnen der bekannten Angaben und mit veiterer Forschung stellte man die Tatsache und die umstrittene Spuren der ehemaligen Heldenepen fest. Der Autor des- Textes, Imre Katona schreibt in seiner Analyse der Heldenepen bei den europaischen Völkern, dafi die Heldenepen auf dem Niveau der
Urgemeinde entstanden seien, das heiík, wenn das ungarische Volk einst auf solchen Niveau der Gesellschaftlichen Entwicklung stand, wáre es unlogisch zu behaupten, dal? dieses Volk keine Epik hátte, die einer solcher Entwicklungsstufe entspricht. Die umstrittenen Angaben, die duroh Analyse der in mittelalterlichen lateinischen in Ungarn entstandenen Kódexen entdeckt iworden sind, weisen deutlich darauf hin, dafi vor der Einführung des Churistentums bei Ungarn auch ein Stand der Sánger-Dichter bestand, der die Aufgabe hatte, die Kriegsheldentaten der ungarishcen Heidenstámme zu besingen. Aber als Stephan I das Heidentum niederdrückte, bedeutete das damals auch den Verfall der ehemaligen asiatischen Tradition. Einige lateinische Kódexe habén trotzdem einige Stophen dieser Heldenepen in lateinischen Übersetzung aufbewahrt. (Anonymus: Gesta Hungarorum) Auf dem Gébiet der ungarischen Ballade deuten die neuesten Forschungen von Lajos Vargyas klar auf die Tatsache hin, dal? einige elemente des Holdenepos in dem áltesten Schicht der Volksballaden vorhanden seien. Nach dem Autor des Textes ist es doch illusorisch ein Auffinden des nationalen Heldenepos zu erwarten, aber es bestehe die Wahrsoheinlichkeit, dafi die bisherigen unbekannten Spuren dieses uralten Schichtes in ungarischen Volkstradition entdeckt werden.
