Karma és reinkarnác ió

Horváth Andrea

Karma és reinkarnác ió Miért kell újjászületnünk?

Horváth Andrea KARMA ÉS REINKARNÁCIÓ Miért kell újjászületnünk?

ISBN 963 375 414 3

Anno Kiadó Felelős kiadó az Anno Bt. vezetője Copyright: Horváth Andrea © Borítóterv: Frigya Design Készült a Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: Bördős János

Tartalom Bevezető (helyett) Hogy „működik” a karmánk?

7 13

Híres karmák

25

Karmikus kapcsolatok

35

A karma kutatói A regressziós hipnózis 45 A kinezológia 54 A tarot és a meditáció 57 A tenyérelemzés A reiki, a parapszichológia és a tanatológia A számmisztika 68 Az asztrológia 72

43

Esetek Imola 79 Villámcsapás 87 Irma nővér Furcsa találkozás A viaszbaba Az átok 103 A körmendi „gyermekgyilkos” 107 A bosszú nem a mi dolgunk A visszatérés 113 Az álom 116 Karma-morzsák 118 A Létha vizén túl

62 65

77

91 95 99

110

125

Édesapámnak, Horváth Jánosnak, aki hitt nekem akkor is, amikor olyasmi történt velem, ami az akkori hivatalos ideológia szerint nem történhetett…

BEVEZETŐ (HELYETT ) Tegnap ismét az ódon házzal álmodtam az éjjel. És ugyanaz a megmagyarázhatatlan boldogság kísérte az álmomat, mint mindannyiszor. Sok százszor, talán sok ezerszer is megtörtént már ez. Ismerős volt az összes szobája, tisztán hallottam, ahogy nyikorog az öreg hajópadló – pedig tudom, hogy ebben az életemben soha nem jártam ott. De minden egyes alkalommal azt érzem, hogy haza érkeztem, és mindennél jobban szeretem ezt a házat. Ez az álom élesebb, konkrétabb, mint általában az álmok, s ezt követően még másnap is elkísér az a csodálatos öröm, ami lappangó érzéstartalmát átjárta. Úgy érzem, hogy nem is álom volt, hanem valami…, ami közelebb jár a valósághoz, mint fáradt agyunk fantáziája. Én nem csupán álmodtam a régi romos házzal… – hanem OTT JÁRTAM! Ilyenkor nehezebben találok vissza napi életembe, mintha idegen lenne a saját világom. Fogalmam sincs, hogy hol lehet az a ház, mely országban, városban áll, vagy állhatott valaha – csak azt tudom, hogy az enyém…, szeretem… és oda tartozom!

Ez a könyv a reinkarnációról szól. Emberekről, történetekről, esetekről, akik sejtik, érzik vagy konkrétan tudják, hogy nem ez az egyetlen, tiszavirág életű földi életük volt, vagy valami módon mások előző életeibe látnak. Sokan és sokszor megkérdezték már tőlem, hogy valóban hiszek-e benne, s én mindig azt válaszolom rá, hogy én ebben nem hiszek… Én ezt tudom. Asztrológus vagyok és közel húsz esztendeje foglalkozom karmakutatással. Korábban tehát, mint hogy ebben az országban ilyesmiről egyáltalán szabad volt beszélni, vagy akár suttogva kiejteni olyan fogalmakat, mint hogy: asztrológia, karma vagy reinkarnáció. Hogy miért és miként kezdtem el ezzel foglalkozni, azt ebben a könyvben részletesen el fogom mesélni. A könyv második részében szereplő hazai reinkarnációs esetek közül a „Létha vizén túl” című utolsó történet erről szól. Most röviden csak annyit, hogy az ódon házas, visszatérő álmomon kívül volt egy másik, kora gyermekkoromtól visszatérő álmom, amelyben egy régi, tóparti kis városban jártam. Élesen láttam minden utcasarkot, a furcsa, gót betűs feliratokat, cégtáblákat, kapukra rótt faragásokat. Ez is más volt, erősebb, élesebb, mint általában az álmok. Sokszor jött. Olykor megesett, hogy gyermekkoromban hosszú éveken át éjjelente minden héten láttam. Aztán már felnőttként, véletlenül, egy turistaúton rátaláltam erre a városra. Nem a hasonmására, vagy egy helyre, ami emlékeztethetett volna rá, hiszen minden apró részlet ugyanúgy és ott volt, mint ahogyan gyermekkorom visszatérő álmaiban láttam. Az utcasarkok, a furcsa, gót betűs feliratok, a cégtáblák, a kapukra rótt fafaragások. És attól az úttól kezdve az egész életem megváltozott. Ám mint említettem fentebb, ezt ebben a könyvben részletesen el fogom mesélni. Most csupán csak annyit említenék meg, hogy ekkortól és ezért foglalkozom karmakutatással. Asztrológusi diplomamunkámat is a karma és a horoszkóp összefüggéseiről írtam 1985-ben, a kis létszámú Körösi Csorna Sándor Intézetben, ahol az akkori rendszer megtűrtjeiként évente négyen-öten

vizsgázhattunk, a Buddhista Misszió égisze alatt. De a „Létha vizén túl” című történetemben erről is lesz szó.

Azóta sok-sok ezer horoszkópot elkészítettem már. Jó néhány könyvet publikáltam róla. És sok-sok ezer történetet, elbeszélést olvastam, hallottam, amelyben emberek mesélik el, hogy átéltek valami hasonlót. S ahogy gyűltek-gyűltek bennem ezek az esetek, egyre erősebb lett az elhatározásom, hogy megírjam, kiadjam magamból. Mint ahogyan „A szamarkandi lovas” című könyvem sorselemző munkám érdekesebb eseteiről szól, itt most a reinkarnációs történeteket mesélem el az olvasónak egy kicsit ahhoz hasonló módon. Természetesen a szereplők nevét, felismerhetőségét itt is megváltoztattam, s minden egyes esetben egyeztettem velük, hogy mit és mennyit írhatok le mindabból, amit nekem elmeséltek vagy leírtak. Persze, időközben olykor akár hosszú hónapokra is le kellett állnom az írással. Vagy túl sok horoszkóp-megrendelésem volt, vagy más könyveket rendelt tőlem a kiadóm. De ez idő alatt is gyűltek-gyűltek az újabb történetek, s így nekem is lehetőségem nyílt, hogy kibővítsem, átdolgozzam a korábbiakat. Így nem csupán a saját, és mások előző életeiről történeteit vetettem papírra, hanem kibővítettem néhány ismertebb külföldi reinkarnációs esettel és megszólaltattam benne olyan jósokat, misztikusokat is, akik más módszerrel ugyan, de szintén karmakutatással foglalkoznak, s sok hasonló esetet hallottak. A görög mitológia szerint a halottaknak át kell kelniük a feledést hozó Létha folyón, mielőtt eljutnának az Eliziumba. De vagyunk jó páran, akik nem ittunk a Létha vizéből, s halványan vagy élesebben, derengés, álom, de ja vu vagy felismerés formájában visszaemlékezünk egy-egy korábbi inkarnációnkra. Nekem három emilyen derengő emléknyomom van. Az ódon, sokszobás házat soha nem találtam meg, mint a gyermekkori visszatérő álmom városát. Az is lehet, hogy abban a városban állt a ház, csak már réges-rég lebontották vagy összeomlott. A szkeptikusok most bizonyára azt kérdeznék tőlem, honnan tudom, hogy a ház előző életem emléke volt, s nem-e csupán olvastam róla filmen láttam, vagy egy gyerekkori emlék lenyomata tör fel a tudatalattimból? Az álmok ugyanis olykor nem pontosan úgy őrzik meg az helyszíneket, ahogy valójában voltak, sokszor átrendezi őket a fantázia. Ez az álom azonban túl éles, túl konkrét és túl részletes, s egyszerűen érzem benne, hogy az a ház az enyém, ismerek benne minden szobát, sarkot, apró zeg-zúgot. Az álomban azonos vagyok magammal, bár mintha egy kicsit idősebb lennék, ezt nem tudom biztosan, mert nem látom az arcomat. Az erős érzéstartalom kicsit hasonlít arra, amit a mai otthonom iránt táplálok, amire 12 évvel ezelőtt találtam. Egyszerűen megláttam ezt a régi házat egy gazzal felvert kertben, és a szívem a torkomba ugrott. Pedig akkoriban hosszú ideje elkerült ez a visszatérő álom, s abban a percben eszembe sem jutott. 12 éve azonban már-már mániákusan szeretem a mai ódon házamat. Csak később, sokkal később, miután megvettem, jutott eszembe, hogy (hajóval kisebb is) a jellegében mennyire hasonlít az álombeli házra. A harmadik emléknyom nem visszatérő álom, inkább egy olykor-olykor bevillanó kép. Valahol Szibériában vagyok, erős hófúvás van, s menekülni kell. Nem tudom, miért és ki elől, de szorosan magamhoz ölelek két alakot. Nem látom az arcukat, csak a hozzájuk fűzött érzéseimből tudom, hogy két mai életem fontos személyével azonosak. Félnek és szorosan hozzám bújnak, én pedig érzem, hogy felelős vagyok értük, meg kell védenem őket. A mai életünkben is én gondoskodom róluk. Persze, lehet, hogy ez nem előző életbéli emlék, csupán szimbólum vagy fantázia. Az azonban biztos, hogy szokatlan módon egész életemben szerettem az orosz kultúrát, s valahogy ismerősnek tűnt minden kép, film, könyv, ami a régi cári világról, az orosz muzsikokról, de különösképp Szibériáról és a tajgáról szólt. Több előző életemből nincs emléknyomom.

Amikor amazon a bizonyos turistaúton „véletlenül” megtaláltam a tóparti osztrák várost, s bizonyossággá vált előttem, hogy van reinkarnáció, azt hittem, hogy valami szokatlan történt velem. Igaz, akkor még a nyolcvanas évek közepét írtuk. Még nem gondolhattam, hogy milyen sokan vagyunk, akik hozzám hasonló módon valami karmikus átok (… vagy áldás…?) miatt nem ittunk abból a bizonyos, feledést hozó Létha folyóból. Aztán múltak az évek, megváltoztak sorsunk „díszletei”. És gyűltek-gyűltek a történeteim. Mint fentebb említettem már, olykor abba kellett hagynom az anyaggyűjtést és az írást egyéb munkáim miatt. …De aztán néhány egymást követő éjszaka ismét az ódon házban Jártam”. Mint mindig, csodálatos álom volt! Nem tudom, miért tört rám hosszú idő óta váratlanul, mint valami kellemes, fel-felbukkanó vendég, aki olykor elmarad, hogy aztán megint betoppanjon és bearanyozza a hangulatomat. Talán egy intést kaptam általa, hogy nekifogjak ennek a könyvnek, s elmeséljek mindent, amit a lélekvándorlásról hallottam, átéltem, megtudtam. Tegnap még a szokottnál is élesebb volt az álmom. Mintha még a szobák furcsa, régies szagát is éreztem volna. Még a vén hajópadló reccsenése is valószerűbb volt a lépteim alatt. És ismét éreztem, hogy ez nem csupán álom volt, hanem valami egész más… Nem csupán álmodtam a régi romos házzal – hanem OTT JÁRTAM! Ma persze kicsit nehezebben találok vissza napi életemhez, mintha a lelkem egy része ott maradt volna. Pedig fogalmam sincs, hol van ez a ház, csak azt tudom, hogy szeretem – az enyém és oda tartozom.

HOGY „MŰKÖDIK” A KARMÁNK? A lágy zene úgy töltötte be a termet, mint valami megnyugtató hullámzás. A lány úgy érezte, mintha együtt szállna a hangokkal, amelyek olykor megpörgették, magasra emelték, mint szélfuvallat a virágszirmot. Lehunyt szeme mögött gyönyörű réteket, erdőket, mezőket látott, ahogyan a reiki tanár a meditációt irányította. – A hegy tetején most elérkezünk egy zöld tisztásra, és találkozni fogunk valakivel… A képzelet színei most még erősebben ragyogtak, a tisztáson ezernyi színben pompáztak a virágok. – A szembejövő alak nem lesz más, mint a lelki tanácsadónk – olvadt össze az instrukció a halk muzsikával. A tisztás végén feltűnt egy barna csuhás férfi. Lassú léptekkel egyre közelebb és közelebb haladt, s csak amikor egészen közel ért a lányhoz, tűntek ki arcának furcsa, keleties vonásai. Barátságos volt a megjelenése, idős lényéből szeretet sugárzott. A lánynak úgy rémlett, hogy találkoztak már, fogalma sincs, hogy mikor és hol… de a szeme ismerős…, túlságosan is ismerős… Az öreg japán szamuráj mosolygott és kezet nyújtott felé: – Ne fél tőlem, mert én is te vagyok…! – mondta. – Én a te előző életbéli lényed voltam…

Sajnos nem volt módom megkérdezni a különös meditációs képet látó reikis csoporttársamat, hogy mennyire hiszi el ezt a látomást? Vajon valóban japán szamuráj volt az előző életében, vagy csak a fantáziája tréfálta meg? Persze, valószínű, ő maga sem tudta volna a választ. Mint ahogy nehéz feleletet találnunk arra, hogy mennyire vagyunk azonosak az előző életbéli önmagunkkal? Buddha ezt úgy magyarázta, hogy olyan az egész, mint a gyertya kioltott lángja. Ha másnap meggyújtjuk újra, vajon ugyanaz-e az a láng, mint a tegnapi volt? Ez a könyv nem szakkönyv, így nem kívánom elmagyarázni a reinkarnáció és a lélekvándorlás hit elméleteit a különböző vallásokban és filozófiai iskolákban. Nagyon röviden csak annyit, hogy a hinduizmus tana szerint kerül át a lélek a halál után egy új megszülető testbe, a buddhizmus sokkal inkább egy kicsit elvontabban az úgynevezett dharma csírákról, vagyis a lélekrészecskékről beszél,

amelyeket az életvágy tart össze. (Akit a lélekvándorlás hit alakulása érdekel a különböző vallásokban, annak inkább a „Karma és horoszkóp” című könyvemet ajánlom.) Drága egykori asztrológia tanárom (akiről még ebben a könyvben lesz szó) tanította úgy nekünk a „buddhai gyertyaláng” példát, hogy képzeljük el úgy, hogy az a valaki, az egykor élt ember nem azonos velünk – de jó és rossz tetteinek sokat köszönhetünk. „Egyikünk sem csupán a jelenben él…” – írja dr. Hirosi Motojama, híres japán karmakutató. Az én véleményem szerint bármi is hozta létre az egész Mindenséget, Végtelent, Univerzumot benne az emberi léttel és az élővilággal, lehetetlen, hogy bármi élőnek is csupán egyetlen életet adott. Hiszen a természetben is minden többször meghal és újraszületik, elenyészik majd ismét virágba borul. Voltaire mondotta, hogy az ember több élettel semmiképp sem „különösebb”, mint eggyel. S ha mélyen belegondolunk, Isten terve sem lehet velünk pusztán egyetlen röpke földi létre korlátozható. A fejlődés célja csak több életen keresztül valósulhat meg – miként a természeté is, ami elenyészik, látszólag elpusztul, majd a maga ciklusa, az örök körforgás szerint ismét virágba borul. Akárcsak az a bizonyos, Buddha által említett gyertyaláng, ami este ugyan kihuny, de másnap újra meggyújtjuk a lángot.

A reinkarnációhoz kapcsolódó karma fogalmát a legtöbben egyfajta ok-okozatnak fordítják. Olyan ez minden egyes életünkben, mint egy láthatatlan batyu, amit akarva-akaratlan cipelünk magunkkal, mígnem meg nem szabadulunk a súlyától. „Működése” talán a leginkább úgy érthető, hogy minden egyes reggel új „lappal”, tiszta lehetőségekkel köszöntjük a napot – de mégsem tudunk szabadulni az előző este ránk maradt gondoktól. Ha nem takarítottunk, el kell pakolnunk, ha rendetlenség van, rendet kell raknunk, s bajlódnunk kell minden problémával, ami megoldatlan az előző napból. A karmát a mi nyugati civilizációnkban a legtöbbször egyfajta „büntetéssel” azonosítjuk. Még a lélekvándorlással kevesebbet foglalkozók is hallhattak olyan eseteket, hipotéziseket, hogy valaki azért született meg bénán vagy vakon, mert előző életében másokat megcsonkított, azért rabolják ki, mert korábban ő lopott, és még folytathatnánk a végtelenségig a sort. Mindez valószínű, így is lehet, csakhogy a célja sokkal kevésbé büntetés, mintsem egyfajta megtapasztalás. Isten célja velünk a fejlődés, amire bölcsen az egy gyarló létünk helyett több lehetőséget adott. A hibáinkat csak úgy javíthatjuk ki, ha a magunk bőrén megtapasztaljuk, átéljük azokat. Az új életünk színhelyeit, az abban szereplő nehézségeket, sorsfeladatokat egy bizonyos fokig mi magunk választjuk ki, amit persze gyarló földi agyunkkal elég nehéz elképzelnünk. Ám akkor már egy másik, magasabb énünk veszi át az irányítást, „akit” már nem az egónk kívánságai hajtanak. Ott valójában teljes összefüggéseiben látjuk azt a „szőttest” a maga teljességet ábrázoló mintázatával, ami közelről nézve csak értelmetlen „kriksz-kraksz” volt. Vannak fejlettebb lelkek, akik egy életre több megoldandó feladatot, jóvátennivaló vállaltak be, mások lassabb ritmusra menetelnek. Figyeljünk csak egy kicsit oda mindennapi életünk szövevényeire, a minket körülvevő emberek tarka sokszínűségére. Vannak, akiknek nagy céljaik vannak, érettek, értelmesek, hajtja őket egyfajta állandó tettrekészség. Mások primitívebbek, a mának élnek, nincsenek különösen nagy ábrándjaik. Az utóbbiak valószínű, egy „alacsonyabb” karmikus fokozatot képviselnek, bár nem szívesen használom az „alacsonyabb” szót. Hiszen az óvodás sem csekélyebb értékű az idős bölcsnél – egyszerűen csak a fejlődésükben máshol tartanak. Említettem fentebb, hogy a karma működését a legtöbben egyfajta ok-okozatként magyarázzák, ami (részben) igaz is. A sok-sok fordítás közül azonban, ami ehhez a szanszkrit szóhoz kötődik, nekem a legjobban a „sorssá lett tett” fogalom tetszik. S bár más írásaimban már részleteztem, de röviden itt meg kell említenem, hogy az életfeladat és az úgynevezett szvadharma, (bár szorosan kapcsolódnak a karma fogalmához), mégsem egészen azonosak azzal. Az életfeladat, amiért egy adott inkarnációba „vissza kellett jönnünk”, lehet valami nagyobb terv, de lehet valami olyan egészen kicsinek tűnő dolog, mint egy rossz tulajdonság, egy belénk rögzült magatartásminta kijavítása. Ebben a karmánk (tehát nagyon leegyszerűsítve az előző életből hozott „eszköztárunk”) segíthet, de gátolhat is. Ha például valakinek a zsugoriság legyőzése az életfeladata, nehéz karma ehhez, ha egy kicsinyes, önző családba születik bele, netán olyan

tulajdonságokkal, amelyek még nehezebbé teszik, hogy ezen változtatni tudjon. Ismertem egy hölgyet, aki biztosan tudta, hogy neki a tanítás az életfeladata. Ehhez jó karmát hozott, mert egy magas intellektusú, értelmiségi családban nőtt fel, ahol mindent megkapott a tervei kibontakoztatásához. Ám sokkal nehezebb lett volna ugyanez az életfeladat egy olyan rossz karmával, mint például egy ingerszegény, primitív környezet, nehezebb tanulási készség vagy szűkös anyagi viszonyok. A szvadharma fogalmával először Müller Péter csodálatos könyveiben találkoztam. Azt kell értenünk alatta, ami az életfeladaton belül a számunkra különösen nehéz, amiért fokozottan kell dolgoznunk, ami egy-egy állandóan visszatérő sorsprobléma. Az, ami az életfeladat megvalósításában a leginkább gátol, s ami valójában annyiféle rossz tulajdonság lehet, mint ahányan gyarló földi jelmezeinkben a világon vagyunk.

„Karma és horoszkóp” című könyvemben meséltem már, hogy az, amit karmának nevezünk, nem pusztán egy következő életre vitt jóvátennivaló, hanem sokszor egy életen belül is „működik”. Ismertem két idős asszonyt. Mindketten egyedül éltek kevés kis nyugdíjukból a maguk kis házában. Az egyik kedves volt, vidám, szeretetet sugárzó, a másik morcos, kötekedő és rosszindulatú. Talán részleteznem sem kell, hogy az előbbi boldog és elégedett volt, észrevette a mindennapok apró szépségeit, örült a tavasznak, a nyíló virágnak, de még a megcsillanó hópehelynek is az ablaka előtt álló fenyőfán. A szomszédai szerették, legalább egy kávéra mindennap betért hozzá valaki. A másik idős asszony viszont élete minden napjában a bosszúságot, nehézséget látta. Szidta a hideget, a meleget, a telet, a nyarat, haragudott a szomszédaira, a TV-műsorra, az utcán kóborló kis állatokra. Mindenki elkerülte őt. Boldogtalan volt, megkeseredett és magányos. A karmájuk már ebben az életükben is működött. Aki hallott már az auráról, tudja, hogy mindannyian más és más rezgéseket bocsátunk ki magunkból. A jóindulatnak és a szeretetnek lágy a frekvenciája. A haragé, a gyűlölködésé vibráló. Már egy-egy adott életen belül is hasonló rezgésű eseményeket és embereket vonzunk magunkhoz. Kibújván az anyagi testünkből ez változatlan marad, visszük magunkkal a következő inkarnációba, megteremtvén ezzel azokat a helyzetek és feltételeket, amelyek megfelelőek a számukra. Ha ezek nagyon negatívak, ha nagyon sok megtapasztalni és fejlődnivalónk van, bizony, sok-sok élet szükséges hozzá, hogy ezek lágy rezgésű hullámokká változzanak és teljesíteni tudjuk Isten tervét, amit ránk szabott. De hát említettem már, hogy Isten sokkal bölcsebb annál, mint hogy csupán csak nekünk, embereknek egyedül a Teremtésben egyetlen életet adott volna! A két élet közötti átmeneti állapotot a buddhizmus „bardó”-nak nevezi. Eltérőek a vélemények, hogy mennyi időt töltünk ebben a téren és időn kívüli állapotban. A legtöbb kutató szerint aki hirtelen halált halt vagy nagyon sürgős elintéznivalót hagyott itt, az sokkal hamarabb inkarnálódik. Mások egy befejezett élet után akár több száz vagy több ezer évet is eltölthetnek a bardóban. Hasonlóképp változó az is, hogy egy-egy életet mikor töltünk férfi és mikor női testben. Ez aszerint váltakozik, hogy az adott megtestesülés alatt melyikben tudjuk jobban teljesíteni a ránk mért (?) vagy felvállalt karmikus feladatunkat. A legtöbb vélemény szerint körülbelül tíz újjászületés alatt egyszer cserélünk nemet, s ez egyben választ is ad, hogy az emberiségnek a tíz százaléka homoszexuális. (Ha kilencszer ugyanabban a nemben éltünk, a tizedik alkalommal a lelkünk ahhoz a nemhez fog vonzódni, amit megszokott.) Ez persze korántsem jelenti azt, hogy törvényszerűen, aki az előző életeiben többször más nemű volt, mint most, az homoszexuális vagy leszbikus lesz.

Igen gyakran esik meg, hogy ugyanabban a családban reinkarnálódunk, ami érthető is, hisz sokszor a rokonságon, az adott közegen belül tudjuk a leginkább teljesíteni karmikus feladatainkat. Carol Bowmann „Visszatérés a mennyekből” címmel csodálatos könyvet írt a családon belüli újjászületésekről. Gyermekeket említ, akik olyan családi titkokról, régi helyekről, emlékekről tudnak, amelyekről jelen rövid kis életükben nem szerezhettek tudomást, nem járhattak ott, még csak nem is hallhattak róluk. (Hozzá kell tennem egyébként, hogy az első hét éven belül a gyermekek sokkal több spontán, előző életből hozott dologra emlékeznek vissza. Ezeket részben mi, felnőttek nyomjuk el bennük, részben pedig rárakódik az „új” élet sok friss benyomása.) A számomra az egyik

legmegrázóbb eset Bowmann könyvében az a bal szemére vakon született kisfiú volt, aki az előző életében ugyanannak az édesanyának a fiaként agydaganatban halt meg. – „Vigyél vissza az előző lakásunkba, ott jobban éreztem magamat…!” – mondta a döbbent anyjának. A fiúcska nem tudhatott róla, hogy családja a születése előtt meghalt „bátyjával” egy másik lakásban élt, ám mégis megrázó pontossággal írta le a helyszínt, az utcát, a berendezést, a bútorokat. A világ egyik legismertebb karmakutatója, Ian Stevenson (akiről még ebben a könyvben lesz szó), 2600 ehhez hasonló esetet gyűjtött össze gyerekek elbeszéléseiből, akik ugyanabba a családba, netán ugyanahhoz a szülőpárhoz születtek vissza. A rá jellemző lelkesedéssel és precizitással felkereste az esetleges régi lakhelyeket, ismerősöket, dokumentumokat és halotti bizonyítványokat. Hasonlóképp az előző életében agydaganatban meghalt, ma bal szemére vak kisfiúhoz, igen sok esetet jegyzett fel, amikor egy-egy előző életbéli sebesülés, torzulás valamiféle módon a mostani testben is jelen volt. Erről egyébként jómagam is sok más példát olvastam és hallottam. A legjellemzőbb erre, amikor valakit előző életében lelőttek, s a seb helyén anyajegy marad. Az ok az lehet, hogy a súlyos sérülés az étertesten is lenyomatot hagy, s ez manifesztálódik a későbbi fizikai testen. A testi sebeknél azonban még erősebb nyomot hagyhat egy-egy előző életben elszenvedett lelki sérülés, trauma. Félelmeket, fóbiákat, iszonyokat nem egyszer életről életre cipelünk magunkkal. Aki valaha vízbe fulladt, annak valószínű, a következő életében erős víziszonya lesz, aki mélységbe zuhant, az borzalmas tériszonytól fog kínlódni, és folytathatnánk a végtelenségig a sort. Amikor regressziós hipnózisban, vagy más módszerrel sikerül visszavezetnünk valakit az akár sok száz évvel elszenvedett trauma időpontjához, azaz a tudatalattiba ágyazott eseményt tudatossá tenni, rendszerint elmúlik a fóbia. Sok nyugati regressziót alkalmazó pszichiáter gyógyított már így meg embereket az ismeretlen eredetűnek vélt problémáiból. Gyakran életről életre cipelünk magunkkal vonzalmakat, jó vagy rossz szokásokat, ragaszkodásokat, és itt nem csak az egyes emberek közötti vonzalmakra gondolok. Motojama doktor írja „Karma és reinkarnáció” című könyvében: „a karmát nem az érzések, gondolatok, hanem a hozzájuk való ragaszkodás tartja életben”. S ez az, amit abban a bizonyos „láthatatlan batyuban” – akár csak a szeretetet és a gyűlöletet – visszük-visszük életről életre magunkkal, legyen az akár áldás vagy átok. Sokan feltették a kérdést, vajon miért nem emlékezünk az előző életeinkre? Miért csak derengő, olykor visszatérő álmokban, bevillanásokban vagy hipnózisban szerezhetünk tudomást arról, hogy kik voltunk? Én is sokszor feltettem ezt a kérdést egykor. Ebben a könyvben, a saját történetemnél el fogom mesélni, hogy miként találkoztam Szepes Mária csodálatos könyvével, „A vörös oroszlánnal”, ami megértette velem, hogy olykor akár egyetlen élet alatt is mennyi fáradtságot, fájdalmat tapasztaltunk, mennyi ólomsúlyt hordozunk, mennyi rossz emlék nehezedik a tudatunkra. Ha ezt soksok száz évvel beszoroznánk, nem lennénk képesek elviselni. A halál a legnagyobb áldás, amit Istentől kaptunk. A már többször említett „Karma és horoszkóp” című könyvemben leírtam, hogy talán racionálisabb magyarázat, hogy tudatos emlékeink csak a fehérjék lerakódásával épülnek be az agyunkba. Az agy viszont elporlad a fizikai test halálával. Amit továbbviszünk: a tudatalatti, vagyis az étertest, amelyben az emlékek csak homályos derengésként élnek, hajlamokban, vágyódásokban, álmokban. Azonban nem biztos, hogy minden hipnózisban egy előző élet képeit látjuk, és nem biztos, hogy minden visszatérő álom valóban egy korábbi életünkről szól. Barátnőmnek volt egy gyakran visszatérő álma egy nyomorék német kisfiúról. Sokáig az volt az érzése, hogy sok-sok évvel ezelőtt ő maga volt az a kisfiú, ám később egy, a karmában is olvasni tudó látóasszony azt mondta neki, hogy csupán két élet között, abban a bizonyos bardó állapotban találkozott azzal a fiúval. Talán a szellemi segítője volt, talán csak odatévedt a kis beteg ágyához – ki tudja? Sajnos (vagy szerencsére…?) ezekre a kérdésekre mindig bizonytalan a válasz, ám a számomra mégis érdekes volt ez a gondolat. A két élet között eltöltött idő és állapot talán még több gondolkodásra késztet, mint maga a reinkarnáció. Kevesebben tudják, hogy a lélekvándorlás hitet erősebben valló keleti vallások, főként a buddhizmus is tanít mennyet és poklot – csakhogy nem a kereszténységhez hasonló örök módon. A két élet közötti állapot a mennyország vagy a pokol. Az „álom” attól függően lesz ez vagy az, amilyen

az azt megelőző ébrenlétünk volt. S valószínű, ez a következő „ébredésre” is kihat, mint ahogyan mindennapi álmunk a hétköznapokra. Jelen könyvemnek sokkal inkább a reinkarnáció a témája, mintsem a két újjászületés közti időszak, amikor szellemtestben élünk – ki tudja pontosan, hogy mennyi időt? Miként? Hogyan? De talán ez is egy közel ennyire izgalmas téma lehetne, és sok mindenre választ adna kísértethitről, szellemjárásról, furcsa látomásokról, amikben hiszünk vagy nem, elfogadunk vagy elutasítunk, beszélünk róla, vagy elhallgatunk. Akárcsak a reinkarnációt. Az én baráti körömben ez utóbbi már annyira mindennapi téma, akárcsak máshol az időjárás, az étkezés vagy a TV-műsor. Függetlenül attól, hogy az illető hozzám hasonlóan „nem ivott” a Létha vizéből, azaz vannak-e derengő emlékképei, vagy csak egyszerűen hisz benne és elfogadja. Nem rég két egymást korábban nem ismerő barátnőm találkozott nálam. Az első percben rokonszenvesek voltak egymásnak, éjszakába nyúló beszélgetésünk alatt kiértékeltük a horoszkópjainkat, de szó esett reikiról, élet utáni életről, alternatív gyógyászatról, szellemtanról, számmisztikáról. Egész este úgy tűnt, mintha a két lány egymás gondolatában is olvasna, tudnák, mit szeret a másik, miről miként vélekednek, mit éreznek erénynek és mit gyarlóságnak. Kettőjük horoszkópja erősen jelezte, hogy nem ez volt az első találkozásuk. – Én ezt így szoktam… – mondta valamire az egyikük egy félmondattal. – Tudom – válaszolta spontán a másik, egy amolyan halvány, de mégis erős bevillanás hatására, mint amelyben én láttam magamat Szibériában. – Ezt már háromszáz évvel ezelőtt Tibetben is így szoktad.

Egy pillanatra elhallgattunk mindhárman. Nem próbáltuk sem értelmezni, sem megfejteni a dolgot. Vannak megérzések, amelyekre a racionalitás úgysem adhat magyarázatot. Ám mind a hárman tudtuk, hogy így volt igaz.

HÍRES KARMÁK 1989-ben, az egyik budapesti kórház elfekvő osztályára beszállítottak egy szerencsétlen, félig megfagyott, elüszkösödött lábú öregasszonyt. Egy fűtetlen, tákolt kalyibában vegetált, testét vastag koszréteg borította, a férgek hemzsegtek rajta. Az orvost érdekelni kezdte, vajon mi vihet egy emberi lényt az állati sorsnál ennyivel mélyebb szintre, miként volt képes elviselni a hideget, az éhséget, a fájdalmakat? Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor kiderült, hogy ez a néni egyáltalán nem volt boldogtalan. Egy rendkívül ritka, spontán regressziós állapotban élt, amelyben az előző életében volt jelen. Nem vett tudomást férges, rothadó lábáról, a fájdalmakról, az éhségről, a fagyásról – de ő valójában a század eleji Budapesten élt. Újságot árult a sugárúton. Az orvost, Nagy Kázmért, valószínűleg ez az eset győzte meg a reinkarnációról. Később, több regressziós hipnózis elvégzése után, („Ki volt Ön előző életében” címmel) könyvet is írt a témáról. A nénit nem nagyon kellett hipnotizálnia. Ahogy lehunyta a szemét, a szemgolyói megmozdultak, mintha figyelt volna valamit, és mesélni kezdett. Az 1900-as évek Budapestjéről, a konflisokról, a sugárúton sétáló emberekről és az általa árult hírlapokról. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy analfabéta létére ezekből fel is olvasott. Nagy Kázmér elment a könyvtárba és megkereste az 190l-es lapszámokat. Azokban szóról szóra minden megegyezett azzal, amit előzőleg írástudatlan paciense az önhipnózis során kazettára mondott.

Amikor ennek a fejezetnek a „Híres karmák” címet adtam, nem arra gondoltam, hogy valaki Napóleon, III. Richárd vagy Kleopátra volt. A legtöbben ugyanis soha nem voltunk sem császárok, sem ismert hadvezérek, de még csak jeles

írók sem, hanem életeink láncolatát követő egyszerű emberek. Földművesek, hivatalnokok, halászok, vagy újságárusok. „Híres karmáknak” címszó alatt inkább azért említek meg néhány ilyen, mások által leírt esetet, mert ezeket a rendszerváltást követően többen olvashattuk, hallhattuk, beszéltünk, vitatkoztunk róla. Mert mint említettem, akkortól már nem volt tabu többé, hogy sokan átéltünk valami hasonlót, s vagyunk jó páran, akik nem ittunk abból a bizonyos, feledést hozó Létha folyóból. Az egyik legnépszerűbb ilyen eset Indiában történt, ahol egy ötéves kislány hangoztatni kezdte, hogy ő már élt korábban. Egy pár száz kilométerrel távolabbi falut nevezett meg, ahol a férje megfojtotta és a kútba dobta. A szülők eleinte gyermekes képzelgésnek vélték a hallottak, de ő olyan élethűen írta le a házat, a berendezést és a falut, hogy az édesapán végül is felülkerekedett a kíváncsiság és útra keltek. Minden úgy és ugyanott volt, ahogy a kislány elmondta. A gyilkos férj rendkívüli módon összezavarodott, amikor a gyerek rámutatott, s olyan személyes dolgokat említett, amiről csak ők ketten tudhattak. A kavarodásra előjött a rendőrfőnök is, s elmondta, hogy úgy hat-hét évvel ezelőtt a férj bejelentette, hogy a felesége eltűnt, s mivel azóta sem került elő, a nyomozást réges-rég lezárták. Miután a kútból kiemelték a holttestet, megkezdődött a világ alighanem legegyedibb büntetőpere. A férj összeroppant, beismerte a szörnyűséget, és térden állva akart bocsánatot kérni az ötéves kislánytól, amiért hét esztendeje meggyilkolta.

Ian Stevenson, a világ jelenleg legismertebb karma kutatója sok ezer, ha nem is ennyire különös, de érdekes esetet gyűjtött már össze emberekről, sorsokról, akik tudták, hogy éltek már korábban. A virginiai egyetem professzoraként sok regressziót végzett alanyain, utána pedig útra kelt, hogy a hallottaknak utánajárjon. Régi eltemetett romházakat, sok száz éve állt kolostorokat, lerombolt falvakat kutatott fel, levéltári dokumentumokat hozott napvilágra. A legtöbb esetben minden ugyanúgy volt, ahogy hipnotizált paciensei emlékeztek rá, holott az akár évszázadok óta lerombolt házakat, templomokat még képről sem láthatták. Sok esetben az egyének a hipnózis alatt olyan régen feledésbe merült nyelvjárást használtak, amelyről jelen életükről nem is tudhattak. Jómagam, amikor karmakutatással kezdtem foglalkozni, s e témában az első könyvemet írtam, felkerestem egy ismert pszichiátert, aki maga is végez hipnózist. Nem cáfolta, hogy mindez a reinkarnáció bizonyítéka, ám annyit tett hozzá, hogy az agynak lehetnek még jelenleg ismeretlen megismerő funkciói is. Ám nagyon sok regressziós hipnózist végző pszichiáter számol be olyan esetről, amikor az alany a hipnózis alatt olyan nyelven szólal meg, amelyen egy kukkot sem tud. A vizsgálatok szerint a használt nyelv tökéletes és hibátlan, beleértve a sok-sok éve használt dialektust is. A háború előtt Budapesten nagy port kavart fel egy fiatalasszony, aki (nem tudom már, milyen traumát követően) elkezdett spanyolul beszélni, holott soha életében egyetlen spanyol szót sem hallott, nem ismert ilyen nyelvű embereket és nem is utazott. Vizsgálták, tesztelték, hónapokig cikkeztek róla, de soha senki nem jött rá, hogy mi történt valójában. A nő attól a naptól kezdve azt hangoztatta, hogy ő egy kis spanyol városban élt, ilyen és ilyen utcában, férje, gyereke van, itt és itt dolgozik. Felkeresték a megnevezett spanyol kisvárost, megtalálták az utcát, a házat, a családot – nem tudom felidézni már, mi lett a história vége. A szüleim emlékeznek rá, hogy akkoriban ez mennyire foglalkoztatta az embereket, mennyit írtak, beszéltek róla. Hogy egy jól sikerült hírlapi kacsa volt, vagy valóban egy olyan különös önkéntelen, spontán regresszió, mint amit a kalyibában talált öregasszony élt át? Ezt már aligha fogjuk megtudni. Igaza van a pszichiáternek, az agynak valóban lehetnek még fel nem tárt megismerő funkciói, de azt aligha hinném el, hogy ezek olyan eseteket hoznak elő, amelyeket soha nem láttunk, tapasztaltunk. Méghozzá pontos realitásban. Raymond Moody professzort aligha kell a hazai olvasóknak bemutatni. A klinikai halottakról szóló, „Élet az élet után” című könyvét még azok közül is sokan olvasták, akik szkeptikusabbak az ilyen témákban. Kevesebben tudják azonban róla, hogy erősen hatott rá Stevenson munkássága, s később ő maga is számtalan paciensen végzett regressziós hipnózist. Sok más hipnoterapeutával együtt csodálkozva tapasztalta, hogy karmikus eredetű betegségekből a betegei milyen hamar gyógyulnak

meg egy-egy ilyen terápia után. Az egyik alanyának például évek óta gyötrő migrénje volt, holott az orvosok semmi szervi okot nem találtak. A terápia alatt derült ki, hogy egy előző életében úgy halt meg, hogy fejbe verték. A traumatikus élmény tudatossá válása után elmúlt a korábbi éveit megkeserítő kínzó fejfájás. (Magáról a regressziós hipnózisról ebben a könyvben még lesz szó.) Moody-énál nem kevésbé érdekes dr. Bruce Goldberg, a baltimore-i hipnoterapeuta munkássága sem, akinek legismertebb magyarul is megjelent könyve „Előző életek, jövendő életek” címmel látott napvilágot. Az ebben leírt egyik legérdekesebb eset, amelyben egymástól független, másfél év különbséggel két férfit hipnotizált, akik az előző életükben találkoztak, megkeserítették egymás sorsát, sőt, ha jól emlékszem Goldberg leírására, az egyikük a másik keze által halt meg. Ebben az életükben (szerencsére!) soha nem találkozhattak, nem is tudhattak egymásról, ám mégis pontosan írták le ugyanazt a helyszínt, személyeket, körülményeket, sorsokat. Egy fiatal hölgy paciense a hetvenes évek végén először látogatott el Európába. Egy kényszerű belgiumi veszteglés alatt meglátogatott egy múzeummá alakított kastélyt, ahol megpillantotta a kastély XIII. századi lakójának a portréját. Ami ekkor történt, az még a karmakutatót is felülmúlta. A lány ugyanis negyvenöt perc alatt, miközben szinte lebénultan nézte a portrét, átélte a képen látott nő életét. Mint utóbb kiderült, az igazságnak megfelelően, úgy, ahogy valójában történt, sok száz évvel korábban. Hogy az élmény egy, a Nagy Kázmér könyvében leírtakhoz hasonló spontán regresszió volt-e, mint amivel a hajléktalan öregasszony tette akaratlan elviselhetőbbé létét a kunyhóban? Vagy pedig amaz a bizonyos, az agyunk által még nem ismert funkció, amellyel ma még megmagyarázhatatlan módon szerezhetünk tudomást régen múlt dolgokról? Jó volna tudni rá a választ. Goldberg doktor egyébként maga is nagyon sok beteget gyógyított meg regresszióval. Ezek egyike volt az a hisztérikus vakságban szenvedett asszony, aki előző életében akaratlan leleplezte apját, amikor titokban drogozott. Ebben az életében egy kisebb, hasonló eset, azaz valami, amit meglátott, holott nem lett volna szabad meglátnia, váltotta ki a hisztérikus vakságot, ami a hipnózis után elmúlt. Egy másik fiatal hölgy paciense kétszáz éves vágyát valósította meg, amikor életet adott egy kisfiúnak. Az előző életében nem lehetett gyermeke, s a tudatalattija valószínűleg érzékelte, hogy ezzel valaha csalódást okozott. Ez az emléknyom rögzült ebbe az életébe is, amikor éveken át nem sikerült teherben maradnia, holott ennek semmi szervi oka nem volt.

Sok érdekes karmikus esetet tett népszerűvé a könyveiben Judy Hall, az angolszáz nyelvterületen ismert, szintén regressziós terápiával dolgozó karmakutató. Ő egyébként főként az emberi kapcsolatok sok száz éves szövevényeivel foglalkozott, ezért munkásságáról kicsit részletesebben a karmikus kapcsolatokról szóló következő fejezetben ejtek majd szót. Egy érdekes esetét azonban itt mégis megemlíteném egy kislányról, akit valahányszor öröm ért, mindig szorongás lett rajta úrrá. Judy abba az előző életébe vezette vissza ezt a kislányt, amikor soksok éves vágyaként egy pónilovat kapott ajándékba, ám az első alkalommal lezuhant róla és szörnyethalt. Az előbbiekben, a Goldberg doktor által leírt esetekhez hasonlóan ez is érzékelhetővé teszi, hogy egy-egy karmikus emléknyom miként marad meg akár sok-sok életen át is a tudatalattinkban. De ha már „híres karmákról” beszélünk, mi, magyarok is büszkék lehetünk egy Svájcban élő hazánkfiára, Jankovich Istvánra, aki egy autóbaleset során a klinikai halál állapotába került. Abban a földi távlatokkal mért pár perces, ám valójában időtlen állapotban a férfi szeme előtt több előző élete pergett le. Erről írt, „Túléltem a halálomat” című könyvét sajnos már régen olvastam, így nem emlékszem pontosan, hogy ezek közül később hány színhelyet talált meg. Inkább egy TV-ben adott interjújára emlékszem jobban, amelyben egy kis volt Jugoszláv területen lévő temetőről mesél, ahol megtalálta az egyik, előző testét rejtő sírját. Pontosan azzal a névvel, évszámokkal, ahogy azt a „filmélmény” során látta. Azelőtt soha nem járt abban az országban, senkit nem ismert, de még csak nem is hallhatott, olvashatott arról a valaha élt, jelentéktelen emberről, aki az egyszerű kis sírhant alatt nyugodott. Vajon magyarázható mindez az agy eddig ismeretlen megismerő funkcióival? Ki tudja…? Talán egyszer majd, amikor mi magunk látjuk azt a bizonyos, gyorsan pergő „filmet”, megkapjuk a

választ. Addig azonban sok hasonló esetre aligha kapunk ész érvekkel felfogható magyarázatot. A legkevésbé talán az 1920-as években élt híres amerikai látnók, Edgár Cayce látomásaira (ahogy életrajzírói írják: igazlátásaira). Az „alvó prófétaként” ismertté vált férfi akaratlan előidézett hipnotikus transzban több évtizeden át sok-sok ezer ember karmájában olvasott, sőt, döbbenetes pontossággal megmondta a karmikus eredetű betegség gyógymódjait is. Cayce igazlátásairól könyvtárnyi irodalom áll a rendelkezésünkre, Itt most csupán (fejezetünk címének értelmében) néhányat említenék meg csak. Az egyik legizgalmasabb számomra az a virginiai fiatal hölgy volt, aki egy utazás során egy vidéki motelben váratlan és minden ok nélkül olyan szörnyű fuldoklási rohamot kapott, hogy majdnem belehalt. Kiderült hogy az előző életében úgy halt meg, hogy egy pince ráomlott, méghozzá ugyanazon a helyen, ahova a motel épült. A hely maga hozta ki belőle a borzalmas emléknyomot, ha a véletlen nem vezeti őt oda vissza, talán soha nem tör rá az iszonyatos roham. Cayce egy másik, a számomra különösen izgalmas esete egy Stella nevű ápolónőhöz fűződik, aki különös módon irtózott az egyik ápoltjától. Valósággal testileg-lelkileg megbénult, ha csak hozzá kellett érnie a magatehetetlen férfihoz. Az érzés egy előző életében gyökeredzett, amikor a férfi Egyiptomban perverz szexuális kicsapongásra kényszerítette a mai betegápolót. Az igazlátást követően a nő undora elmúlt, megbocsátott egykori bántalmazójának, sőt, ezt követően az egyetlen lett, aki át tudott törni megbomlott elme által épült falakon. Ezt talán jómagam azért tartottam különösképp érdekesnek az „alvó próféta” sok száz esete közül, mert egy kicsit hasonlatos történettel én is találkoztam. (Az „Eseteknél”, „A bosszú nem a mi dolgunk” címmel vetettem papírra.) Említettem már, hogy a gyermekeknek egy bizonyos életszakaszig sokkal több előző életbéli emlék tör elő, amit részben mi felnőttek nyomunk el, részben a későbbi élmények rárakódása. Edgár Cayce az előző életében az 1700-as években élt, nyakas amerikai telepes szülők leszármazottjaként. Felnőttként belekeveredett egy indiánokkal folytatott csetepatéba, ami miatt társaival egy összetákolt tutajjal kellett menekülniük az Ohio folyón. Kikötni sehol sem tudtak, az éhségtől és a kimerültségtől többen út közben meghaltak. Ő maga bár életben maradt, de nagyon legyengült a több napos koplalástól. Az 1920-as években Virginiában egy alkalommal a borbélyhoz vitte a kisfiát. A borbély öt éves fiacskája odalépett hozzá és egy doboz kekszet nyomott a markába: – Edd meg! Biztos még most is nagyon éhes vagy! A szülők letorkollták a kisfiút, amiért egy idegen vendéget „nyaggatott”. Cayce azonban rögtön felismerte. Cinkosan rákacsintott, majd lehalkítva a hangját a fülébe súgta: – Köszönöm. És igazad van! Valóban nagyon éhes voltam azon a tutajon…!

KARMIKUS KAPCSOLATOK Platón „Lakoma” című művében írja le, hogy valaha, az idők kezdetén a lényeknek négy kezük, négy lábuk és két fejük volt. Ám tökéletességük tudatától gőgössé, elbizakodottá váltak s ezért Zeusz büntetésből kettévágta őket. Azóta vágyakozik kétségbeesetten mindenki a másik fele után. Alighanem mindannyiunkkal megesett már, hogy valakivel az első találkozáskor a torkunkba ugrott a szívünk, ha nem a testünk, de a lelkünk másik felének éreztük őt, mintha megtaláltuk volna benne lényünknek azt a részét, amelyet valaha, a mitológiai időkben a haragvó istenség elszakított saját magunktól. Platón elbeszélése persze csak szimbolikus. De az nagyon valószínű, hogy az emilyen megmagyarázhatatlannak tűnő rokonszenvek, felismerések, vonzalmak egy előző életből származnak. A szeretet és a gyűlölet nagyon erős karmikus kötelék. Mi, asztrológusok és karmakutatók sokat vitatkozunk arról, vajon életünk minden főszereplője korábbi inkarnációinkban is az volt? Gyarló földi agyunkkal nehéz elképzelnünk azt az irdatlan

„puzzle”-t, amelyben a sok-sok milliónyi darab valami félelmetes rendben mind-mind illeszkedik egymáshoz. A karmikus asztrológia (az én ismereteim szerint) csak arra ad választ, hogy egy-egy emberi kötelék milyen mértékben karmikus, mely területen van esetleg törleszteni, egymás által fejlődni valónk. Erről ebben a könyvben még lesz szó. Jómagam sok-sok ezer szoros emberi kapcsolat horoszkópját elemeztem már, és az a tapasztalatom, hogy a valóban mély kötődések az esetek nagyon nagy százalékában előző életből származnak. Regressziós hipnózissal foglalkozó ismerőseimnek hasonló a tapasztalata. Amennyiben elfogadjuk, hogy az előző életekbe vezető hipnózis nem fantáziálás, vagy nem az agyunk ma még ismeretlen információ szerzése, akkor ők még többet, konkrétabbat mesélhetnek a szeretetek, szenvedélyek, gyűlöletek sok száz éves drámáiról. A köznyelvben, olykor tréfából is, gyakran mondogatunk egymásnak olyasmit, hogy valaki az előző életünkben talán túl jó volt hozzánk, s most azért kényeztetjük el, vagy épp azért nem tudunk sorsunk ez központi figurájától megszabadulni, mert korábban mi voltunk hozzá rosszak. Ez persze a valóságban bizonyára nem ilyen egyszerű. Éppen úgy, mint ahogy az sem, hogy ha az előző életünkbe tegyük fel gazdagok voltunk, most törvényszerűen szegény sors jut osztályrészünkül, ha csúnyák voltunk, most szépek leszünk, ha elnyomók, akkor elnyomottakká válunk. Meglehet, hogy így lesz, de valószínűbb, hogy érzelmeinket épp úgy visszük életről életre tovább, mint belénk égett tulajdonságainkat, főbb törekvéseinket, fóbiáinkat, szorongásainak. Nem egy történetet hallottam, olvastam, hogy valaki az előző életében valakihez nagyon gonosz volt, majd amikor több száz év múlva újra találkoztak, ismét ugyanazokat a hibákat követte el az illetővel szemben, sőt, talán még rosszabbá, uralkodóbbá, zsarnokabbá vált. Az már más lapra tartozik, hogy ő maga ezzel mennyi újabb és újabb ledolgozatlan karmát, megoldandó sors-feladatot gyűjtött magának. A szeretetre való képesség, az embertársainkkal való bánás mindig a legfontosabb karmikus feladat. Lényegesebb, mint életről életre legyőzni egyéb kisebb hibáinkat, gyarlóságainkat. Ezen változtatni, javítani tehát épp úgy nem büntetést vagy jutalmat szolgál, hanem a fejlődésünket, a tökéletesebbé válást. Ez az oka, hogy olykor valakivel megfordul a szerep a karmikus játszmában, máskor pedig ugyanazt a mintát, magatartásformát visszük az illetővel tovább.

Mikus Edit, szexuálpszichológus és regressziós terapeuta egy előadásán mesélt egy asszonyról, aki ugyan viszonylag jó házasságban élt, de félt férje szexuális közeledésétől. A regresszió során a 17. században találta magát, egy erdőben élő szegény sorsú lány volt, akit a környék egy földesura megerőszakolt. (Magáról a regressziós hipnózis módszeréről, az ebben felmerülő képekről még ejtünk később szót. Most kapcsolataink karmikus színeinek sokféleségének a bemutatása miatt írom le ezt a történetet.) A földesúr később szerette volna szeretőjeként megtartani a lányt, de az elutasította. A hiúságában megsértett férfi bosszúból karóba húzatta. Talán mondanom sem kell, hogy ez a férfi azonos a mai férjével. Jelenlegi házasságukban csupán az asszony szorongó érzése árulkodott a több mint háromszáz éve átélt borzalmakról. Ki ne tudna emberi kapcsolatainak palettájáról hasonló szorongásról, rossz érzésről beszámolni? Ki ne érezte volna, hogy valakitől tart, vagy akár retteg tőle, holott a mostani életük szerint erre semmi oka? Persze nem biztos, hogy mindig ekkora dráma vagy ekkora bűn lappang a múltjukban. Emberi kapcsolataink szövevényeiben nem csak halálos bűnökkel okozhatunk lassan begyógyuló sebeket, töréseket, a lélek által nehezen felejthető fájdalmakat.

Amikor a „Karma és horoszkóp” című könyvemhez gyűjtöttem anyagot, az volt a tervem, hogy felveszem a kapcsolatot egy regressziós hipnotizőrrel, aki visszavezeti a pacienseket, én pedig elkészítem a horoszkópjukat. Terapeutát találtam is, de sajnos nagyon kevés paciens vállalta, hogy akár név nélkül is bekerüljön a könyvembe. Mai életük főszereplőiről, problémás kapcsolataikról pedig egyáltalán nem volt módon elkészítni a horoszkópokat. Ez utóbbiak közül a legjobban sajnálom, hogy nem vázolhattam fel a képletét annak a 48 éves, szociális gondozóként dolgozó asszonynak, akit a férje 15 esztendőn át vert, kínzott, megalázott. A férj halála valóságos megváltást hozott a számára. Az ő egyéni horoszkópja önmagában elég nehéz karmáról árulkodott, méghozzá valamiféle családon

belüli területen hozott jóvátennivalót. A regresszió „lélek utazás” során egy személyt látott maga mellett, aki előző életében fontos szerepet töltött be, de akit ő képtelen volt szeretni. Türelmetlen volt hozzá, durva, sőt, tettleg is bántalmazta. Ez az ember a mostani férjével volt azonos. Az ő esetükben nyilvánvalóan „működött” az a verzió, amit csúnya szóval törlesztésnek nevezünk, s amikor valaki valakitől épp azt kapja vissza, mint amit ő maga adott. De mint fentebb említettem, ez nem mindig ennyire egyszerű és nyilvánvaló.

Judy Hall, könyvemben már említett reinkarnáció kutató „Rokon lelkek, lelki társak” címmel nagyszerű könyvet írt, amelyből nyomon követhetjük az emberi kapcsolatok életről életre húzódó drámáit. Figyelemre méltóan fogalmazza meg, hogy karmikus kapcsolataink a mai életünkben nem biztos, hogy életre szólóan mellettünk maradnak. Lehet, hogy csupán rövid időre kísérőnk ebben a Jelmezben”, vagy életünk nagy színpadán most csak egy epizódszerepet kapott. Az ő megfigyelései szerint erős, előző életekből hozó kötődéseinket „lelki társként” érzékeljük, mély vonzalmat érzünk irántuk. A „lelki társ” mindig olyan személy, aki elősegíti a tanulásunkat. Az egyik különösen figyelemreméltó esetleírásában egy asszony nem vállalta fel a szerelmet „lelki társával”, holott nagyszerűen működött a kapcsolatuk. Judy regressziót végzett rajta, és kiderült, hogy egész életüket csodálatos szeretetben és harmóniában élték le egymással. Ezen bizonyára első hallásra elcsodálkozunk. Ám kiderült, hogy az asszony ebben az előző életbéli kapcsolatában túlságosan elkényelmesedett, semmit nem fejlődött, semmit nem tanult. A lelkének pedig erre lett volna szüksége. Ezért nem vállalta fel újra több száz év múlva ugyanazt a kapcsolatot. Egy-egy újjászületés előtt bizonyos szempontból mi magunk, vagyis a lelkünk, vagy ha úgy tetszik, a tudatalattink az, aki választ. Szvadharmánk és karmánk szerint vállalhatunk könnyebb, nehezebb feladatokat, attól függően, hogy milyen gyorsan szeretnénk fejlődni, tökéletesedni az Isten felé vezető úton. Ebben az értelemben tehát körülményeinket, családunkat, szüleinket mi magunk választjuk. Persze, a valóságban ez sem olyan egyszerű, hiszen abban a dimenzióban már nincs a földi értelemben vett választási képességünk, amivel rámutathatnánk a földön egy helyre vagy egy családra. Én inkább azokkal a bizonyos, már említett rezgésekkel magyarázhatnám ezt a folyamatot, amelyek saját magukéhoz hasonló rezgések felé vonzódnak. Szüleinkkel való kapcsolatunk a legtöbbször karmikus. Azért használom a „legtöbbször” szót, mert ritkán megesik az is, hogy a fentiekben leírtak szerint olyan szülőpárt választunk, akikkel ugyan egyetlen elmúlt élet sem köt minket össze, de náluk találtuk meg a feltételeket a tökéletesedéshez vezető úton. Ők tudtak a számunkra olyan környezeteket, fejlődést és nem utolsó sorban génállományt teremteni, amire szükségünk volt. Az én tapasztalatom szerint nagyon durva átlagban minden tízből úgy két ilyen eset van, körülbelül nyolc alkalommal azonban mai szüleink legalább egyike előző életünkben is főszereplő volt. Ez sokszor érdekesen bizarrá, olykor szimbiotikussá is tehet egy kapcsolatot. Bizonyára mindenki találkozott már amolyan „sziámi ikerként” összenőtt anya-fiú párossal, akik soha életükben nem tudnak egymástól elszakadni. A fiú általában soha nem nősül meg, az anyja „szoknyáján ül”, minden lépésben, döntésben, kérdésben rá támaszkodik. Nos, ők minden bizonnyal egy előző életben házastársak voltak. Ám a másik lehetőség is viszonylag gyakori. A házaspár, amolyan tipikus „anyuci-apuci” viszonyban, ami sokkal inkább hasonlít egy békében élő testvérpárosra, mintsem házasságra. Életükben a szerelemnek és a szexualitásnak általában nem sok szerepe van, még akkor sem, ha gyermekeik vannak. A kapcsolatuk első perctől inkább szeretet, mintsem szerelem. Ők valószínűleg egy előző életben vagy testvérek voltak, vagy gyermekszülői kapcsolatban éltek egymással. Judy Hall említett könyvében még megemlíti az úgynevezett „örökre szóló fogadalmakat”, amelyek olykor (magyarosan szólva) „belekavarhatnak” kapcsolatainkba. Ilyen például, aki előző életében kolostorban élt, apáca vagy pap volt, aki nagyon komolyan vette a szüzességi fogadalmat. Mivel a lélek nem felejt, s erős vonzódásainkat, vágyainkat, motivációinkat életről életre visszük magunkkal, a fogadalomból erre az életre is marad valami. Az illető nehezen tud szexuális kapcsolatot építeni, abban örömöt találni, mert bűntudat kínozza. Hall szerint hasonló a helyzet egy-egy más személynek tett erős fogadalommal is. „Sosem hagylak el!” „Örökké szeretni foglak!” „Mindig gondoskodom rólad!” Meglehet, hogy nem tudjuk az okát, de egy-egy ilyen fogadalom életről életre dolgozik bennünk – holott már semmi szükség rá az új élet új

kapcsolatában. A Lehel-piac környékén lakók gyakran látták azt a valósággal összenőtt anya-fia párost, akik még egy fél liter tejért is mindig együtt mentek le, együtt keltek, együtt feküdtek, együtt sétáltak. Az anya hetven felé járt, a fiú 45 éves volt. Soha nem volt egy tartós kapcsolata, nem udvarolt, nem barátkozott, nem volt hobbija. Egy látóasszony ismerősöm hívta fel a figyelmemet rájuk, akit egyszer felkerestek együtt, mert láttak a témáról egy riportműsort. Ő mondta el nekik, hogy egy korábbi létben amolyan, a mitológiából ismert Philemon és Baucis szerű házaspár voltak, akik közel hatvan évet éltek le együtt. A fiú volt a férj, az anya az asszony. Az utolsó negyven évben a férfi nyomorék lett, a bal lábát amputálni kellett. A nő odaadóan ápolta. Négy évtizedet leéltek úgy egy francia halászfaluban, hogy szinte egyetlen órára sem váltak el egymástól. Ki tudja, e negyven év alatt a szerencsétlen hitves hányszor ígérte meg, hogy sosem hagyja el és örökké gondozni fogja…? Még akkor is, ha akkor sejtelme sem lehetett róla, hogy ez az ígéret több évszázadon át fogja az adott szavához láncolni? Hogy igaz-e mindez, vagy csak a látóasszonyt ragadta el a képzelet, azt persze nem tudhatom. A férfi mindenestre kiskorától kezdve sántított a bal lábára, amire az orvosok soha nem találtak magyarázatot.

A KARMA KUTATÓI A legtöbben úgy vélik, hogy az előző életükről csak a regressziós hipnózis, vagy esetleg derengő, furcsa, visszatérő álmok köntösében, vagy a horoszkópjukból kaphatnak felvilágosítást. Jómagam is egy visszatérő álom jóvoltából nyertem bizonyosságot, hogy mindaz, amiről ez a könyv szól, létező valóság. Az előző életek kutatására azonban többféle más ezoterikus módszer létezik. Többen többféle módon képesek olvasni a karmánkban. Az alábbi hét fejezetben ismert hazai karmakutatókat kerestem meg, hogy elmondják, hogyan és mit látnak? Két regressziós hipnotizőr, egy kinezológus, egy tarot kártyából olvasó látnokot, egy tenyérelemző, egy reikis, két számmisztikus mesél mások előző életibe tett utaztatásairól, végül pedig bepillantunk abba, hogy a horoszkóp minderről mit képes elárulni. Hozzá kell tennem, hogy még ezeken kívül is léteznek egyéb reinkarnációs múltba vezető „ajtók”, a következő hét fejezet tehát korántsem a teljesség igényével mutatja be ezeket. Richárd Webster „Útmutató előző életeink megismeréséhez” című könyvében érdekes, kevésbé ismert eljárásokról ír, például a tudatos álmodás, a tükör és az inga segítségéve. Hasonlóképp egyedi karmakutató módszerrel dolgozik az Új Mexikóban élő Kris Grosman asszony, aki speciális ezüst akupunktúrás tűk alkalmazásával hoz elő a pacienseiből előző életekből származó képeket. Hogy bizonyíték mindez, hogy valóban éltünk korábban? Nos, ezt mindenki döntse el saját maga.

A REGRESSZIÓS HIPNÓZIS Mások, elevenebbek a színek, érezzük a szagokat, halljuk a hangokat. Olykor félünk, izzadunk, borzongunk. A képek hátborzongatóan ismerősek, nem kívülről látjuk testünket, hanem azonosak vagyunk önmagunkkal, ám az átélt élményeket nem tudjuk irányítani. Egészen más az élmény, mint egy álom. Sokkal inkább életszerű, valódi. Aki valaha volt regressziós hipnózison vagy meditáción, ilyen élményekről számolt be utána. A kettő között a különbség egyébként az, hogy a hipnózis mélyebb, meglehet, hogy a paciens később nem is emlékszik rá vissza. (Bár ez nem törvényszerű, olykor tökéletes emlékképekkel jövünk vissza hipnotikus transzból.)

Gyöngyösi Anna 14 esztendeje a meditációs technikát alkalmazza a lélek múltba való visszautaztatásához. E közel másfél évtized alatt sok száz embert segített egy mélyebb önismerethez, sok száz karmában olvasott, s még több szorongást, fóbiát, tudat alatt lappangó félelmet segített feloszlatni. Pár évvel ezelőtt „Sok életem, sok halálom” címmel könyvet is írt a regresszióról. Ebben egyetlenegy ember sok ezer éves lélekutazását meséli el, aki vállalta Annával ezt a „kalandot”. Volt elámi kézműves, tibeti férfi, 13 éves korában meggyilkolt svájci kisfiú, dán háziasszony, és délnyugatafrikai néprajzos. A negyvenes éveiben járó Gyöngyösi Annát budapesti stúdiójában kerestem fel. Derűs, kedves és vidám, de mégis bölcs nyugalmat sugároz. Beszélgetésünk elején arra figyelmeztet, hogy ha valaki igazán meg akarja ismerni előző életeit és a karmáját, több módszerhez forduljon. A regressziós meditáció csak egy ezek közül, s ráadásul van, aki nehezebben lazul el, több időre van szüksége, hogy beléphessen a tudattalan birodalmába. Számtalan ügyfelei között volt, akit (a könyvében leírtakhoz hasonlóan) sok életen át kalauzolt, de voltak, akik csak egy-egy életükbe „utaztak vissza”. – Először legtöbbször olyan élmény jön elő, amit az illető fel tud dolgozni – osztja meg velem a tapasztalatait. – Van, aki képeket lát, másokból érzések tőrnek elő, van, hogy hangok vagy illatok uralkodnak. Anna a sok éves tapasztalatával ilyenkor már jól tudja, hogy vajon a pacienssel csak a képzelet játszik, vagy valóban egy előző életében van? Először mindig arra szokta kérni a lélekutazót, hogy nézzen le a lábára és mondja el, hogy mit lát? Férfi vagy női lábat? Bakancsot, foltozott sarut, netán egy elegáns lakkcsizmát? Ezt követik a kérdések, hogy ki vagy? Mi a neved? Hol élsz? Ki a családod? A kérdések kapcsán haladnak az időben, az aktuális élet főbb állomásain. – Ha nagyon drámai, amit a paciens lát vagy érez, azt az utasítást szoktam adni, hogy nézd kívülről magadat. Sokan átélik a halálukat, sőt, az utána következő időszakot is. A legtöbben erre nagyon szívesen emlékeznek. A halálunk átélése egyébként fantasztikus spirituális élmény. Aki átesett rajta, megszabadul a halálfélelemtől, s ez által egészen más dimenzióban látja a dolgokat. – A legdrámaibb esetem egyébként egy fiatal hölgy volt, aki olyan allergiás panaszokkal küzdött, mintha egész életében sírna. A meditáció alatt átélte, amikor mindkét gyermeke a szeme láttára halt meg. Miután ez a felszínre került, az allergiás panaszok mintegy maguktól elmúltak. Igaz, az azt megelőző életében viszont ő okozta egy kisgyermek halálát akkori gondatlansága miatt. Érdekes egyébként, hogy a köztes létben eltöltött idő egyre rövidebb lesz. Ennek az is az oka lehet, hogy azok, akik erőszakos halállal haltak meg, hamarabb visszaszületnek, mint akik a dolgaikat rendezve, békében távoztak. Nekem például volt néhány ügyfelem, akik egymástól független a normandiai partraszálláskor haltak meg, s nagyon rövid időn belül ide születtek vissza. A leggyakoribb azonban a családon belüli visszaszületés, amin nem is csodálkozhatunk, hiszen a szeretet az egyik legerősebb karmikus kapocs.

Anna egyébként saját maga több előző életével is tisztában van, de arra kér, hogy erről ne beszélgessünk. Egyetlenegy korábbi inkarnációját említi meg, amikor egy sivatagi oázisban élt, nőként. Békés, biztonságos, de nagyon unalmas lét volt. Mosolyogva teszi hozzá, hogy most talán azért lett a lénye ennyivel elevenebb, mozgékonyabb. Így hát inkább arról faggatom, hogy látja-e ügyfelei karmikus fejlődését? Ha valakit több életen vezetett végig, ki tudta-e olvasni azt a bizonyos szvadharmát, azaz az életfeladatot vagy feladatokat? – Soha nem csupán egyetlen vonalon haladunk. Mindig több életfeladatunk van, s akkor lépünk tovább, ha egyet-egyet megoldottunk. Van élet, amelyre több jut ezekből, másokra esetleg csak egyegy feladat. A tapasztalatom szerint egyébként az úgynevezett sikeres életek a legnehezebbek. Igazi boldogsággal a leginkább az amolyan egyszerű, „halászfalus” életekre emlékszünk vissza. Amikor az interneten és néhány ezoterikus lapban hirdetést adtam fel, hogy olyan embereket keresek, akik szívesen osztják meg velem bármiféle reinkarnációs élményüket, István az első jelentkező volt.

Ötvenes éveiben járó, jól szitált, családos férfi volt. Jó pár éve erősen vonzódott egy szintén házasságban élő hölgyhöz, aki a jelek szerint viszonozta az érzelmeit, de a kapcsolatuk mégis plátói maradt. István nem igazán hitt a reinkarnációban, a regressziós visszavezetést „hókusz-pókusznak” tartotta. Csupán kíváncsiságból ment el egy Annához hasonló, meditációs módszert alkalmazó terapeutához, mondván, hogy mindent ki kell próbálni. Mivel a hölgytől nem állt módunkban megkérdezni, hogy hozzájárul el nevének közléséhez, úgy állapodtunk meg, hogy nem nevezzük meg, de gondolom, nem is ez a fontos. – Halk zene szólt, gyertya és füstölő égett, a hölgy hangja csendes és megnyugtató volt. Könnyen, hamar ellazultam – emlékszik vissza saját szavaival élve élete egyik legérdekesebb utazására. – Amikor már teljesen eltávolodtak tőlem a hétköznapi emlékek, képek és hangok, utasítást kaptam, hogy hagyjam el a testemet, képzeljem el, mintha egy légüres térben szállnék, aztán térjek vissza egy csendes erdei tisztásra. Érdekes volt, hogy egész idő alatt tudtam, hogy a személy, aki az ágyon fekszik, én vagyok, s a regressziót vezető hölgy beszél hozzám, de mégis, mintha az énem megkettőződött volna. Azaz jelen voltam egy másik, térben és időben távoli világban is. Ez akkor ott egészen természetesnek hatott. A lélekutazás első állomásán egy kisfiú bukkant fel, aki éhesen, rongyosan csavargott egy középkorinak tűnő városban. Az emberek részvéttelenül haladtak el mellette. István tudta, hogy ez kicsi koldus: saját maga. Érezte az erős szagokat, éhes és szomjas volt, különös módon azonban színeket nem látott. Minden szürkés és fekete-fehér volt, az emberek arca helyén ködszerű foltokat látott. Amikor a terapeuta megkérdezte, hogy mit látsz, hogy hívnak, ő pontosan válaszolt. Ám amikor azt kérdezte, hogy hol, melyik országban van, már nem tudott válaszolni. Döbbenten észlelte, hogy ebben a komor, ködszerű, szürke városban mindenki néma, nem hall hangokat. Később sokat gondolkodtam rajta, vajon a képzelet játszott-e ezzel a férfivel, vagy a regresszió valóban az előző életének színterére vezette őt vissza? Ha igen, nem a tudatalatti védekező mechanizmusa volt-e, hogy nem hallhatott hangokat és nem látta az arcokat? – Amikor a hölgy kérdezett valamit, automatikusan válaszoltam, ha utasítást adott, teljesítettem azt – folytatta. – Többször elhangzott, hogy haladjunk az időben, térjünk életem egy olyan időszakához, ami fontos volt. Ekkor abból az arcnélküli tömegből kivált egy alak és magához ölelt. Neki sem láttam pontosan az arcát, de tudtam, hogy az anyám az. A kísérteties az volt benne, hogy tudtam, ez a személy a mostani plátói szerelmemmel azonos. Az éhező, kolduló kisfiú később egy díszes, faragott helyiségben találta magát. Talárt és hosszú hajat viselt, hallgatóság előtt tartott előadást, valószínű, tanított. Jól látta az ívelt ablakon beragyogó napfényt, talán még a porszemek játékát is abban. Tudta, hogy beszél és figyelnek rá, de hangokat továbbra sem hallott. Így azt sem tudta megmondani, hogy milyen nyelven beszélt, csak a sejtéseiből dereng, hogy valószínű, az egész jelenet angolszász területen zajlott. Aztán ismét azt az utasítást kapta, hogy haladjon az időben életének egy későbbi, fontos állomásához. – Ekkor egy erdőben találtam magamat, egy kicsiny rönkházban. Ismét éhes voltam, magányos és elhagyatott. Már nagyon öreg voltam, szörnyű fájdalom és félelem gyötört. Sírtam. Az időutazás eme állomása borzalmas élmény volt. István nem csupán sírt, hanem valósággal zokogott a meditáció alatt. Elmondása szerint abban az életben már régen az erdei rönkházban lakott, de arról nincsenek konkrét képei, hogy miként magányosodott és szegényedett el. Ám iszonyattal élte át újra, amikor ott öregen, betegen éhen halt. Még csupán felidézve a meditációt is küzd a könnyeivel, az élmény annyira éles és megrázó volt a számára. Több regresszióra nem vállalkozott. Arra a kérdésre pedig, hogy ezt követően hisz-e a reinkarnációban, vagy a képzelet kalandozásának fogja fel a látottakat, nem tud egyértelműen válaszolni. Úgy fogalmaz, hogy „valami van benne” – az egész ugyanis sokkal több volt annál, mint egy álom vagy a fantázia játéka. A legmegrázóbb az volt a számára, hogy amikor plátói szerelmének elmesélte az átélteket, a nő számára döbbenetesen ismerős volt az erdei rönkház. Sokszor és sokat álmodott vele, olyan álommal, amelyben tudjuk, hogy ez több, igazabb, valami MÁS, mint általában az álmok. Azonban István kérése ellenére sem volt hajlandó elmenni a regressziós meditációra. Azóta is plátói a kapcsolatuk, s mindketten érzik, hogy ez így is marad. István egyébként a legjobban a nélkülözéstől fél. Mindent megtesz azért, hogy időskorára

biztonságot teremtsen saját magának.

A regressziós hipnózis témájában sok olyan tévhit és félelem él, hogy ennek milyen veszélyei vannak. Judy Hall, a jelen könyvemben már többször említett regressziós terapeuta és író említi, hogy gondot csak az okozhat, ha a hipnotizőr utasítást ad, hogy felejtsük el a látottakat, s így a feldolgozás hiányában a probléma csak mélyül, vagy ha egy előző életnek olyan tendenciáit élesztettük fel, amelyek nem illeszkednek a maiba. Ezért valóban „nem árt”, ha szakember végzi a regressziót. Ám az olyan elképzelések, hogy valaki „ott marad” a múltban vagy nem tud visszajönni a hipnózisból, inkább csak a sci-fi írók fantáziája. Volt egyszer egy kislány, aki valósággal rajongott Ady Endréért. A fényképét az ágya mellett tartotta, mint ahogy s családtagok vagy nagy szerelmek fotóját szoktuk. Pedig Mikus Edit szexuálpszichológus akkor még nem tudta, hogy az előző életében a költőfejedelem egyik szerelme volt, még akkor is, ha nem is a legkedvesebb, akiről szívesen emlékeznek meg az életrajzírói. Edit egyébként az ELTE-n végzett népművelés szakon, később fordult a lélekbúvár hivatás felé. Azon belül azért választotta a szexológiát, mert (saját elmondása szerint) több előző életében prostituált volt, és most jött el az idő, hogy ebben az életben valóban kamatoztatni tudja az így szerzett tapasztalatokat. 1992-ben az agykontroll tanfolyam keretén belül elvégzett egy korregressziós hipnózisról szóló kurzust. Az országosan ismert kecskeméti pszichológusnő azóta már több mint 400 visszavezetést csinált. – Amikor első alkalommal én magam utaztam vissza az időben, kívülről láttam magamat, mintha filmet néznék, de tudtam, hogy a képeken látott lány én magam vagyok – emlékszik vissza. Edit akkor még nem tudta pontosan beazonosítani a felvidéki várost, ahol a képzelet színes kockái játszódtak, s ahol Adyt ostromolta a rajongásával. Később a költő egyik életrajzi könyvében ismerte fel a várost. A rádióban egy alkalommal Ady vetélkedőt hallgatott. Mély, irodalomtörténeti ismereteket kívánó kérdések hangzottak el, s Edit mindre tudta a választ. Egyszerűen emlékezett rájuk. Ma már a pacienseinek nem azt az utasítást adja, hogy kívülről lássák magukat, hanem hogy „bújjanak bele” a testükbe a hipnózis során. – Fontos, hogy a visszavezetéskor legyen egy konkrét kérdés, amire keressük a választ. Ez lehet egy mai élethelyzet nehézsége, párkapcsolati probléma, valamiféle betegség, lelki trauma vagy szorongás. Csupán a kíváncsiság kedvéért soha nem szabad próbálkozni – avat be a titkaiba. – Egy kezelés általában úgy négy órát vesz igénybe. Ebben benne van egy előkészítő beszélgetés, amikor elmagyarázom a paciensnek, hogy bármit fog látni, akármilyen borzalmas dolgokat is követett el, ő már nem felelős ezekért. Van eset, amikor egy hipnózis alatt egy életbe utazunk vissza, de az sem ritka, hogy több inkarnációt látunk. Az események és az inkarnációk nem lineáris sorban követik egymást, hanem az adott probléma körül csoportosulnak. Utána egy hosszabb beszélgetés formájában közösen elemezzük a látottakat. Ritkán kapunk azonnal választ. Én ilyenkor félév múlva javaslok egy újabb kezelést, a feldolgozáshoz ugyanis időre van szükség. Edit egyébként a lélekutazások alatt ő maga is hipnózisban van. Igyekszik ugyanazt látni, mint a paciense. – Van, akiknek konkrét történet jön elő, mások szürrealista képeket látnak. Néha megesik, hogy az illetővel csak a vágykivetítő fantáziája játszik, de ezt már a testén és a jelzésein látom. Az agy rezgésszámai közül a 12-14 Hz a laza, éber állapot. A 10 Hz az a bizonyos alfa szint, és 8-9 Hz az, ahol a reinkarnációs élmények a leginkább előjöhetnek. Én először azt szoktam kérdezni, hogy milyen évet írunk? Majd azt, hogy milyen országban vagyunk, férfi vagy nő a paciens és hány éves? Abban az életkorban fogja ugyanis látni magát, ahonnan a probléma gyökere ered. A hipnózisoknak általában a 80 százaléka szokott sikerrel járni, de ezen belül úgy 20 százalék az, ami nem is igazán reinkarnációs élmény, hanem fantázia. Olykor az is megesik, hogy a személy azért nem megy bele a problémás életbe, mert valami oknál fogva nincs felkészülve a látottakra. Volt egy fiatal anorexiás lány betegem, aki fóbiásan utálta a gyerekeket. Kiskorában az első mondata az volt, hogy „én vagyok a pápa”. A szülei elmondása szerint később

sokáig mondogatta ezt. Minden egyes visszavezetéskor eseménytelen életek jöttek elő nála. Soha nem tudtuk meg, hogy valóban valamelyik pápa volt-e, talán egy pap, és azt sem, hogy honnan erednek a mai problémái? Egyszerűen a lelke érezte, hogy nem tudott volna mit kezdeni a kapott információkkal. Edit jómaga 9 előző életére emlékszik vissza. Az egyikben a mai fia a férje volt, de szerencsére az nem zavarja a kapcsolatukat. Szeretetteljes, normális anya-fia kapcsolatban élnek. Úgy véli, jelen életünk főszereplői nem annyira gyakoriak, mint azt gondoljuk. Inkább a hasonló szituációkat vonzzuk. Gyakran amit elsöprő „szerelem első látásra” élményként élünk meg, az nem is annyira reinkarnációs emlék, hanem inkább az aurák vonzása. Ám ő is azt javasolja, ha igazán olvasni akarunk a karmánkban, többféle módszert válasszunk, s csak akkor higgyünk benne, hogy jó úton vagyunk, ha ezek hasonló eredményt hoznak.

A KINEZOLÓGIA Rita fóbiásan félt az utazástól. 20 éves koráig szerencséje volt, mert az iskola mellett lakott, majd szintén közelben lévő munkahelyet talált. Később azonban olyan állást kapott, ahova csak vonattal vagy busszal tudott volna bejárni. A szerencsétlen lány minden reggel és délután valóságos pánikrohamot kapott, nyugtatókat szedett, megesett, hogy olyan reszketés tört rá, hogy nem mert felszállni a buszra. Ismerősei tanácsára kinezológushoz fordult, aki kiderítette, hogy egy előző életében úgy halt meg, hogy hintójával lezuhant egy szakadékba. A dr. Bruce Dew új-zélandi orvos által kidolgozott módszer izomteszttel és izmaink működésének a vizsgálatával dolgozik. Alkalmas fóbiák, szorongások, depresszió, önbizalomhiány és még sok egyéb más probléma leküzdésére. A kinezológus ráteszi a kezét a paciens karjára és kérdéseket tesz fel. Lassan haladnak visszafelé az időben, egészen addig, amíg a probléma gyökerét megtalálják. Ez lehet akár egy gyerekkori eredetű rossz emlék, akár egy anyaméhen belüli trauma, vagy akár egy előző életből hozott energia blokk. A tudatalatti emlékszik rá, s ezt az izmok enyhe rezdülése elárulja a szakember számára. Így tudatos emlékezés nélkül emlékanyagok hívhatóak elő, s ezt követi a „múlt átírása”, vagyis a trauma lelki átdolgozása. A módszer első hallásra talán kicsit emlékeztet a regressziós meditációhoz, de mégis különbözik attól. Itt ugyanis az illető mindvégig teljesen éber tudatánál marad. Az „időutazás” során nem is kell szavakkal felelnie a kinezológus kérdéseire, hisz izmainak az apró rándulása helyette válaszol.

Schmidtné Molnár Márta 15 éve foglalkozik kinezológiával Székesfehérváron. A kezeléseket mindig egy hosszú beszélgetéssel kezdi a betegeivel. Mély meleg barna szemeivel már ekkor igyekszik a lélek elrejtett bugyraiba látni. Ezt követően mindketten felállnak, Márta megfogja a paciens két karját és elkezdődik a furcsa „párbeszéd”. Rajtam is kipróbálja. Különös érzés, hogy nem kell a kérdéseire válaszolnom, ő rövidesen mégis többet tud rólam, mintha órákon át beszélgettünk volna. – A legtöbben önbizalomhiány miatt keresnek fel, de gyakoriak a párkapcsolati problémák is – meséli. – Kezeltem egy kisfiút, aki 3 éves kora táján valamitől rettenetesen megrémült. Persze, erre nem emlékezett vissza, több kezelés után sikerült rátalálnom az időpontra, ahonnan a felnőttkori gátlásai származtak. Ezt követően mintegy „átírtuk a múltat”. A stresszoldásra minden kinezológus más és más módszert használ. Márta ilyenkor két tenyerét ráteszi a paciens tarkójára illetve a homlokára, harmonizálja a két agyfélteket és egyben energiát továbbít. – Mindig az izomteszt közben derül ki, hogy a probléma előző életből származik-e vagy sem – folytatja. Az ő egyéni véleménye szerint egyébként gyakoribbak az ebből a jelen életből származó gondok, de mivel tudja, hogy engem a reinkarnáció érdekel, elmeséli, hogy ha mégis ilyennel találkozik,

megkérdezi, hogy hányadik előző élet volt? Hány éves volt akkor az illető? Melyik korszakban élt? Ha egy másik személlyel konfliktusos a kapcsolata, az akkor kije volt neki? – Nem mindig fontos, hogy konkrétan tudjuk, hogy ki volt az illető abban az inkarnációban. Nemrég kezeltem egy fiatal lányt, aki nem igazán találta a helyét, kisebbségi komplexussal küzdött. Kiderült, hogy két élettel korábban tüdőbeteg volt, az akkori családja tehernek érezte őt, végül a fivére belökte egy tóba. Ezt a rémes élményt cipelte magában a tudatalattijában. Olykor megesik, hogy megtalálom egy szorongás, fóbia vagy gátlás eredetét, de helyette újakra bukkanok. A kinezológus munkája olyan egy kicsit, mint a káposztafejtés. Sorban szedjük le e leveleket, egyiket a másik után szép lassan, sorjában, mígnem rábukkanunk a torzsára.

A TAROT ÉS A MEDITÁCIÓ Népszerű előadásain gyakran beszél arról, hogy az életünk karmák sorozatából áll, és hogy fontos, hogy az emberek a „saját” életüket éljék. Sok embert ő tanított meg arra, hogy szeretni annyit jelent, mint teret adni a másik fél növekedésének. Ha ez hiányzik egy kapcsolatból, csak birtoklásról vagy jobb esetben együtt lakásról van szó. Princ Péter, Velencei-tó környékén visszavonultan élő spirituális kutató történetét több könyvemben megírtam már. 35 éves koráig műszaki ellenőrként dolgozott, fogalma sem volt misztikumokról és az ezoteriáról, mígnem egy nap majdnem tragikus autóbalesetet szenvedett… és járt „odaát”. Félév kóma után egy teljesen más ember tért vissza. O maga úgy fogalmaz, hogy nyitva maradt benne egy csatorna, s olyan képességek birtokába jutott, amelyek talán az atlantiszi korban mindennaposak voltak, de ma már csak kevesen használhatjuk. Péter ezt követően tanulta ki a természetgyógyászatot, az íriszdiagnosztikát és a tarot kártya-jóslást. Többen azt is tudják róla, hogy képes a karmában olvasni. Ehhez van, hogy a Magyarországon kevés kártyajós által használt, egyiptomi eredetű tarot színes lapjait használja, máskor rajztechnikát alkalmaz a pacienseivel. Olykor csak spontán rajzokat készíttet velük, máskor ő maga ad utasítást szimbolikus ábrák felvázolására a papíron, amelyek számára fontos információkat hordoznak. A legérdekesebb azonban az, amikor ezeket követően (vagy közben) néhány másodpercet meditál, és rövid képeket lát az illető előző inkarnációjából. Engem például egy korábbi életemben autóbalesetben látott meghalni. Rövid, bevillanásnyi kép volt, zuhanást látott, lángokat… aztán megszakadt a képsor. Nem tudhatott róla, de több más karmakutatótól hasonló információkat kaptam, teljesen függetlenül egymástól. Egész életemben fóbiásan féltem a vezetéstől. Még mai is vannak napok, amikor annyira reszketek a volán mellett, hogy inkább kerékpárral, busszal vagy vonaton utazom.

Tőle hallottam először azt az érdekes gondolatot is, hogy az egyéni, személyes karma mellett létezik csoportkarma is, ami lehet egy család, egy ország, egy nemzet, egy faj közös karmája is, amely mintegy „felülírhatja” az egyéni karmát. Néha hallhatunk olyan eseteket, amikor tömegszerencsétlenségek során egy-két ember csodával határos módon megússza a szinte elkerülhetetlent. Ezek azok a ritka esetek, amikor az egyéni karma erősebb volt a csoportosnál, vagyis az illetőknek valami karmikus küldetés miatt itt kellett maradnia. A legtöbb karmakutatóhoz hasonlatosan Princ Péter is úgy tartja, hogy soha ne a kíváncsiság miatt kutassunk a múltunkban. A legtöbben egyéni életmódválsággal, munkán belüli vagy társkapcsolati problémákkal keresik fel, ő pedig ilyenkor mindig megvizsgálja, hogy az adott szituáció kapcsolódik-e egy előző élethez?

– Nem véletlenül nem emlékszünk az előző életeinkre – magyarázza. – Az sem biztos, hogy a karmánkat egy életen belül sikerül ledolgoznunk. Mindannyian több karmikus feladattal születtünk, s egy inkarnáción belül kaphatunk több életfeladatot is. Egy férfi például több előző életéből a gyógyítás

karmáját hozta magával. Igen ám, de most bányászcsaládban született, ő maga is az lett, el sem tudta képzelni, hogy más hivatást válasszon. Valószínű, egy későbbi életidőben fog majd gyógyítani. Lehet, hogy valakinek az az egyik karmikus feladata, hogy megtapasztalja, hogy egy kisebb testvért dédelgessen, vagy azért, mert az eddigi életeiben még nem tett ilyesmit, vagy mert rosszul csinálta. Ha ez sikerül, azaz ösztönösen a részévé vált, új feladatot kap. Ilyenkor történnek velünk az úgynevezett sorsfordulatok.

Péter megmutatja a 22 lapból álló, egyiptomi szimbolikát tartalmazó tarot kártyáját. Jómagam több éve foglalkozom a tarot titkaival, de ezt a fajta paklit még soha nem láttam. Általában persze a jelent és a jövőt fürkészi a lapokban, de ha (mint mondta) a jelen problémája összefügg egy előző élettel, akkor a kártya „ablakot” mutat számára a múltba. – Először mindig egy lapot húzatok a pacienssel – mondja. –Ez természetesen nem konkrét karmikus eseményt tár fel, nem tudom meg belőle, hogy a személy albán kecskepásztor volt, vagy pedig francia katona. Arra kapok választ, hogy karmikusan milyen jellegű volt a probléma. Utána a második lap kihúzása árulja el nekem a megoldás kulcsát. Ha a kérdés egy emberi kapcsolatra vonatkozik, arra húzunk lapot, hogy korábban az adott két személy milyen kapcsolatban volt. Ezt követően meditációba merülök, s ekkor villannak be a rövidke képek. A legtöbbször csak egy-egy élethelyzetet látok. Nemrég járt nálam egy férfi, kicsit problémás volt a kapcsolata az édesanyjával. A kihúzott lap bizonyossá tette előttem, hogy karmikus eredetű a viszony, de nem követtek el semmi szörnyűséget egymással szemben. A meditációban két középkori lovagot láttam, akik testvérek voltak és bár szerették egymást, de rivalizáltak. Kiderült, hogy az ügyfél régebben volt regressziós hipnózison és ugyanezt tapasztalta. A karmikus kapcsolatok esetében egyébként nem mindig nekünk kell tanulni. Olykor két ember leszülethet együtt azért is, mert az egyiknek az a feladata, hogy a másikat segítse valaminek a megtanulásában.

Nem lepődöm meg a hallottakon. Azon viszont igen, hogy beszélgetőpartnerem mindenkit int attól, hogy bármilyen regressziós élmény felszínre kerültével azonnal ahhoz az átéléshez jussunk, hogy fel is dolgoztuk a problémát. – Egy külső személy csak a felszínre hozásban segíthet – hangsúlyozza. – De a megoldást az illetőnek saját magának kell megtalálnia, és ez nagyon ritkán sikerül csupán az által, hogy megtudom, hogy ez vagy az voltam, ez és az történt, ezt tettem, így éltem, úgy haltam meg. Óvatosan kell bánnunk az előző életekből származó szorongásokkal, fóbiákkal is, mert könnyen lehet, hogy ezek épp egy jövőben bekövetkező veszélytől óvnak meg, nem véletlen raktározódtak el. Ha valaki például retteg a repüléstől, mert egy előző életében lezuhant, nem biztos, hogy az a legjobb megoldás, ha felkényszerítjük a repülőre. Nem kizárt ugyanis, hogy az életét menti meg fóbiája.

Az egyéni sors, múlt és karma fürkészésén kívül a látnók gyógyító gyakran szokott egészen egyedi meditációs csoport foglalkozásokat is tartani. A résztvevők ilyenkor arra keresnek választ, hogy ebben az életükben vajon ott tartanak-e, ahol karmikusan tartaniuk kell? Vagy esetleg valahol eltért az egyéni útjuk a kiszabottól? Néha ugyanis megesik, hogy letérünk a korábban felvállalt ösvényről, s nem teljesítjük azt, amit akartunk. Ilyenkor azonban nem az előző életükbe kalauzolja vissza őket, hanem csupán a születésük pillanatáig. Persze, azt is tudnunk kell, hogy nem mindenki alkalmas az emilyen meditációs technikákra, de aki igen, az nagyszerű élményben részesül. A tempó egyéni, a látott képek különbözőek és szimbolikusak. – Volt például, aki gyermekkorában egy szakadék szélén látta magát. Sötét volt, és rettegett, hogy lezuhan – meséli. – Mindenkinek más gyorsasággal zajlanak le az átéltek, független attól, hogy milyen idős a résztvevő, sok vagy kevés esemény történt-e vele, voltak-e fontos sorsfordulatai. Egy bizonyos pontnál azonban mindenki látja, ahol tartania kell, és nem azt, ami a valóság. Lehet, hogy az ellentét nagyon pici, de sajnos a legtöbb embernél elég erős a kontraszt, s a megélt eddigi sorsa helyett egy egészen más, gyakran sokkal szebb, szeretettelibb és szabadabb életutat él meg a meditáció alatt.

A TENYÉRELEMZÉS Egy időben minden magyarul fellelhető szakirodalmat megvettem a tenyérjóslásról. Megpróbáltam kibogozni belőle a magam és környezetem sorsát, de túl bonyolultnak tűntek a különböző vonalak, jelek, mígnem rájöttem, hogy ezeken eligazodni hosszú évek tanulását és gyakorlását igénylő feladat. A legjobban H. Nagy Júlia könyve érintett meg, aki (számomra legalábbis) először említi, hogy a tenyerünk vonalaiból a karmánkat is kiolvashatjuk. A Pakson élő, 53 éves parapszichológus tele van energiával. Fest, barkácsol, könyveket ír, gyerekeket nevel, háztartást vezet és közel másfél évtizede olvas a tenyér vonalaiból. Tréfásan úgy fogalmaz, hogy a tenyérvonalak „hozott dolgok”, lehetőségeket jeleznek, amelyekre jól vagy rosszul fel kell készülnünk, de hogy hogyan éljük meg és mit hozunk ki belőlünk, az már rajtunk múlik. – Mindig megvizsgálom, érett-e a lélek, vagy sem. Azaz bizonyos vonalak erősebbek-e, vagy esetleg halványabbak – avat be a tenyérvonalakból kiolvasható karmikus jelzések titkaiba. Miközben figyelmesen hallgatom, megpróbálom a saját tenyerem vonalait vizsgálni. Vajon erősebbek, markánsabbak, vagy inkább halványabbak-e a vonalak? – Nagyon nagy hangsúlyt helyezek az úgynevezett „apa és anya vonalakra” – folytatja. – Ebből ugyanis látható, hogy mi közük van egymáshoz? Milyen feladatuk van a másikkal? A szülő-gyermek kapcsolatok csaknem mindig karmikusak, s ha valami miatt nem tudnak közel kerülni egymáshoz, fontos, hogy ezt itt, ebben az életben megkíséreljék. A legfőbb előző életből hozott lecke mindig a szeretet. Természetesen nem konkrét élethelyzetek látok, de az már önmagában sokat elárul, hogy netán taszítóak, indulatos feszítőek-e a vonalak, vagy esetleg alig láthatóak, halványak. Az apa és az anya vonalai azt is elárulják a számomra, hogy az előző életében férfi vagy nő volt-e az illető? Nem kizárt, hogy most épp azért született meg nőként, hogy ebben a szerepben próbálja ki magát. Arra is láttam már példát, hogy valakinek azért született leánygyermeke, hogy megtanulja tisztelni a női lelket, mert ez nem sikerült neki korábban. Júlia azt is látja, hogy valaki jó anyagi helyzetben él-e, vagy mindennapi gondokkal küzd. Az előbbi esetében mindig óvatosságra int, a lélek ugyanis könnyen elkényelmesedik megfeledkezik a valódi feladatairól. – Én egy előző életemben gazdag voltam – meséli. – Persze, hogy konkrétan hol éltem, mit tettem, azt nem tudom, de a mai életemben nehéz és küzdelmes gyermekkorom volt. Ma már hálás vagyok érte, mert ezáltal törleszthettem és tanulhattam. Ami a jövőt illeti, persze arról sem konkrét dolgokat látok, hanem tendenciákat, vagy ha úgy tetszik, hajlamokat. Soha nem tudom megmondani, hogy valakit baleset fog érni, hanem csak azt, hogy erre esélye van egy bizonyos időszakban, amit el tud kerülni óvatossággal. Egyes vonalakon keresztek vagy vörös jelzések utalhatnak különböző betegséghajlamokra. Sokszor volt példa, hogy egy-egy ügyfélnek azt mondtam, hogy menjen el nőgyógyászhoz vagy tüdővizsgálatra. Nagyon sok levelet kaptam később, amelyben megköszönik, hogy időben szóltam. Csodálkozva hallgatom, hogy tenyerünk vonalai korántsem állandóak egész életünk alatt, hanem velünk együtt, a jól vagy rosszul megoldott élethelyzetekkel, karmikus leckékkel együtt változnak. – Tíz éve járt nálam egy férfi. Akkor azt tanácsoltam neki, hogy próbálja meg rendezni a kapcsolatát az édesapjával. Amikor egy évtized után újra felkeresett, teljesen átalakultak a tenyérvonalai. „Mit csodálkozik ezen?” – kérdezte erre. „Megbocsátottam az apámnak, s azóta az életemben is sok minden megváltozott.” – Egy-egy életen belül gyakran megesik, hogy ugyanazokkal a szituációkkal, élethelyzetekkel találjuk szemben magukat, aminek az az oka, hogy nem sikerült általa megtanulnunk, amit kellett volna. Nem vettük észre a lehetőséget, ahol fejlődhettünk, törleszthettünk volna. Ez is kiolvasható a vonalakból. Ám csak ha nagyon idős ember ül velem szemben, gondolok arra, hogy valószínű, vinni fogja tovább a meg nem oldott feladatokat.

A REIKI, A PARAPSZICHOLÓGIA ÉS A TANATOLÓGIA

Csendes, félénk zárkózott kislány volt, gyermeki testben egy felnőtt gondolataival. Mindig az emberi lélek titkait kutatta, s érezte, hogy valami érdekes hivatásra született. A rendszer azonban, amiben felnőtt, sokáig nem adott lehetőséget, hogy ezt megtalálhassa. Amikor Mike Valériát arról kérdezem, hogy ma minek tartja magát, reiki oktatónak, parapszichológusnak, tanatológusnak vagy spirituális gyógyítónak, csak mosolyog. Nem szereti a „címkéket”, inkább csendben végzi a dolgát. A saját karmikus múltjában nem igen „kutakodik”, de annyit elárul, hogy több életen keresztül volt már gyógyító. Jómagam hozzá jártam reiki tanfolyamra Székesfehérváron. (A reikit sokan amolyan „kézrátételes gyógymódnak” vélik, pedig valójában sokkal több annál. Nagyon leegyszerűsítve az Univerzumban jelen lévő egyetemes energia közvetítésével foglalkozik, az aurán lévő csakrákon keresztül.) Vali nyugodt, szeretetteljes egyénisége mindannyiunkat lenyűgözött a tanfolyamon. Éreztük, hogy azt, amit tud és ami a lényéből árad, nem egy élet alatt tanulta. Képességével pedig, hogy látja a testünket körülvevő aurát, annak esetleges sérüléseivel együtt, sokunkat a legjobb időben küldött el orvosi vizsgálatra. A legtöbb betegség ugyanis még a megjelenése előtt látható az aura elváltozásaiból. Ez gyakran egy előző életből eredő fóbia, szorongás, krónikus panasz. – A leszületéskor mindannyian hozunk magunkkal egy teljesen egyedi energetikai burkot, amelyben benne van az előző életek lenyomata – magyarázza. – Nemrég volt például egy hölgy paciensem, akit állandóan fejfájás gyötört. Az auráján, a fejnél egy éles vonalat láttam, mintha egy tű állt volna ki belőle. Később kiderült, hogy az előző életében egy éles tárggyal megszúrták a fejét épp azon a ponton. Hasonlóképp láttam esetet, amikor a torokcsakra sérüléseiből arra következtettem, hogy az illető egy előző életben megfulladt, amit később más regressziós módszer be is bizonyított. Az aurán természetesen nem követhető az előző élet a maga konkrét folyamatában, nem képeskönyvként mesél a múltról, és nem tudhatjuk meg belőle azt sem, hogy hány életen keresztül cipeljük a benne látható sebeket, töréseket és elváltozásokat. Valinak ebben többé-kevésbé az intuíciói segítenek, bár ő inkább elmondása szerint gondolatokat, energiákat érez. Nagyon ritkán villannak be neki képek, egyéni díszletek, de azt vallja, nem is az a lényeges, hogy melyik előző életből szereztük a lélek sérüléseit, hanem hogy meg tudjuk oldani. – A betegség azt jelenti, hogy az ego és a lélek között megszakadt a kapcsolat – mondja. – Ez jóval korábban látható az aurán, minthogy konkrét testi tünetben manifesztálódna. Mód van az aura tisztítására, de ez csak akkor érdemes, ha valóban megszabadulunk a negatív mintától. Volt példa arra, hogy valakinél az önzés energiáját éreztem. Az illető hiába tisztította meg az auráját, később a saját kötődésén keresztül mintegy visszatette saját magára azt. Csak akkor szabadult meg a rossz gondolatformától, amikor elismerte a rossz tulajdonságot és valóban tett is érte, hogy megváltoztassa. Ez olykor nagyon nehéz, hiszen az ilyen mintákat akár életről életre cipelhetjük magunkkal.

A parapszichológus reiki mesternő egyébként egy tanatológia tanfolyamot is elvégzett és sokáig foglalkozott a klinikai halálélmények kutatásával. Sokat tud mesélni a Moody professzor könyve óta közismert panoráma élményről, amelyben lepereg az életünk filmje, megéljük a saját és a másoknak okozott érzéseinket, azt látjuk, ami igazán fontos volt. E könyvben már említettem Jankovich István, Svájcban élő magyar író nevét, aki ugyanezt átélte egy autóbalesetben, de ő nemcsak ezt az egy, hanem több korábbi életét is „látta”. Vali elmondása szerint ez ritkán esik meg, legalábbis ennyire tiszta képsorok formájában. – Sokkal inkább azt látjuk ilyenkor, hogy mit vállaltunk? Mi volt ebben az életben a feladatunk, s vajon teljesítettük-e azt? –magyarázza. – Olykor megesik, hogy valaki nagyon is megérti, s ha korábban türelmetlen volt, s pont emiatt hamarabb vissza akar születni újra. Azért, mert meghaltunk, még nem változunk meg, megmaradnak a főbb tulajdonságaink. Ezért lehetséges, hogy pont az előző halál pillanatában ért minket egy olyan megtapasztalás, ami gyorsabb visszatérésre sarkall.

A SZÁMMISZTIKA A numerológia (azaz a számmisztika) talán a legősibb ezoterikus módszer. Egyes feljegyzések szerint már az őskor embere firtatta a számok és a világ összefüggéseit. A manapság népszerű zsidó-keresztény számmisztika Püthagorasz tanításain alapszik. Ennek értelmében ugyanis az ABC minden egyes betűjéhez egy-egy szám tartozik, így minden egyes név, szó, fogalom számokkal is leírható. Így nem csak születésünk ideje, hanem a nevünk, becenevünk is sokat elárul azokról a rezgéseikről, amelyeket a számaink szimbolizálnak. Bármilyen hosszú számsort is kapunk, azok jegyeinek értékét egyenként összeadva redukálhatjuk a kilenc alapszámra. A számmisztika titkainak elsajátítása hosszú, bonyolult folyamat, ami sok évet, kitartó tanulást kíván. Hasonló nagy segítség jellemünk, sorsunk, a szerencsés és szerencsétlenebb időszakok feltérképezésében, mint az asztrológia tudománya. Nagyon leegyszerűsítve például a születés napszáma legszemélyesebb ügyeinkről árulkodik, a névszám az ember általános jelleméről ad felvilágosítást, a szívszám (azaz a névben szereplő magánhangzók számértékei) belső, ritkán kimutatott tulajdonságainkról, a személyes év száma pedig azt fedheti fel, hogy mire számíthatunk egy bizonyos évben. A számmisztika segítségével azonban még azt is kiszámíthatjuk, hogy milyen társ illik hozzánk, milyen hivatást válasszunk, melyik földrajzi nevet viselő helyen élhetünk boldogan.

Magyarországon talán Csíky Ildikó a legismertebb számmisztikus, aki a Déva Ezoterikus főiskoláján a numerológián kívül asztrológiát, tarot kártyavetést és kézelemzést is tanít. 35 éve firtatja, hogy életünkben mekkora szerepe a választott sorsnak és mekkora a szabad akaratnak? Kevesebben tudják róla, hogy a számokból nemcsak a jelent, a jövőt, az egyéniséget, hanem az előző élet tendenciáit is kutatja. Ő maga úgy fogalmaz, hogy nem szereti a karma szót használni, ugyanis sokan minden negatív eseményt úgy intéznek el, hogy „ez az illető karmája”. Valójában pedig az ok-okozat összefüggésként kell megtapasztalnunk az eseményeket, amelyekre csak itt a földi életben van módunk. Természetesen számainkból sem konkrét történeteket „olvashatunk ki” arról hogy talán pakisztáni harcosok vagy bolgár földművelők voltunk, hanem, hanem azt, hogy mi emez a bizonyos, jelen inkarnációban való megtapasztalnivalónk, a feladatunk. – A karmára az összetett számok utalnak. Ám ehhez kicsit hosszas és bonyolult számítás szükséges, az értelmezéséről pedig könyvtárnyi irodalmat lehetne írni. Létezik egy úgynevezett küldetésszám, ami arról árulkodik, hogy ebben az életben mit kell tenni ahhoz, hogy spirituálisán fejlődni tudjunk. Ezt a bizonyos küldetésszámot úgy számítjuk ki, hogy születésünk egyjegyűvé redukált számához hozzáadjuk a születés hónap számértékét (ez nem azonos a hónap sorszámával), majd születésnapunk egyjegyű számát. A számjegyeket összeadjuk, amíg egyjegyű számot nem kapunk. Akinek például 3-as lesz ez a bizonyos küldetési száma, az nagyon röviden leírva arra rendeltetett, hogy saját pozitív, optimista egyéniségét kifejezze mások számára, megtanítsa az embereket az élet szépségeinek tiszteletére. A 4-es küldetési számúak az élet praktikus feladatainak megoldására születettek. Az ő feladatuk a kicsit lassúbb, gyakorlatias munkálkodás. A kozmikus erők azt várják el tőlük, hogy hasznos termelő vagy építő munkát végezzenek, természetesen az életfeltételeik által megszabott keretek között.

Ildikó azt is ki tudja számítani, hogy jelenleg hányadik földi életünket éljük. – A régi tanítómesterek szerint minden embernek át kell haladni mind a 9 születési számon, amely a napszámát jelöli, amikor születtünk. Így könnyen megtudhatjuk, hogy hányadik földi életünket éljük. Például aki 4–én (vagy 13–án, 22–én, illetve 31–én, azaz amely számok jegyeinek értéke összeadva 4et ad) született, a negyedik életét éli, tehát három előző élete volt – magyarázza.

Ennél kicsit bonyolultabb, jelen földi életünk adataiból végzett kivonásokkal azt is kiszámíthatjuk, hogy előző életeinkben mikor születtünk és mely évben haltunk meg.

Schilling Péter számmisztikus koránál fogva még nem annyira rég foglalkozik számmisztikával – ahogyan tréfásan hozzáteszi –, legalábbis ebben az életében még nem. Valószínű azonban, hogy szenvedélye a numerológia iránt már több száz éves, s életről életre hozta magával. – A szülőknek nagyon fontos lenne átgondolni, hogy a gyermekük számára milyen keresztnevet válasszanak, hogy ennek rezgése harmonizáljon a többi számmal. Olykor megesik, hogy az ember élete folytán nevet változtat. Nem véletlen, hogy ilyenkor az egyénisége is megváltozik. Ez lehet negatív is, de pozitív is. Volt olyan esetem, amikor egy asszony felvette a férje nevét, és ezzel átvette a karmáját is. Nehéz, problémás volt a házasságuk. Később a tanácsomra visszavette leánykori nevét, és sokkal jobban tudtak élni egymással. Ám az ellenkezőjére is tudnék példát mondani, amikor az asszonynév számának rezgése illet jobban a korábban leánykori nevét viselő nőhöz. Péter véleménye szerint a családi név számai jelképezi az ebbe az életbe hozott feladatokat, hisz nem véletlen, hogy épp ebbe vagy abba a családba születtünk meg, a keresztnév pedig azt, hogy ezt miként oldjuk meg. Foglalkozik azonban azzal is a számok alapján, hogy egy-egy emberi kapcsolat karmikus-e? – Ismerünk úgynevezett hiányszámokat. Ha kikeressük nevünk betűinek számjegyeit, gyakran feltűnik, hogy egyik vagy másik szám nincs jelen. Ám ha a partner nevében pont ezek a számok vannak jelen, akkor nagyon nagy bizonnyal ez az életük nem az első találkozásuk volt.

AZ ASZTROLÓGIA Jóval azelőtt, hogy (mint ebben a könyvben elmesélt módon) találkoztam volna az asztrológia tudományával, egy asztrológus elkészítette a horoszkópomat. A hetvenes években jártunk. Akkoriban még Magyarországon szinte ki sem lehetett ejteni a csillagfejtés szót, s persze fogalmam sem volt, hogy mit tud elárulni rólam az akkor ákom-bákomnak tűnő ábra. A részletekre nem is emlékszem már. Arra azonban igen, hogy azt mondta, 46 éves koromban autóbalesetben fogok meghalni, a saját hibámból. Hittem is, nem is a hallottakat. Ám valószínű, hogy sokban ez is közrejátszott egész életemet megkeserítő vezetési fóbiámban. Azóta már sok évtized eltelt. Kitanultam az asztrológiát és jól tudom, hogy ilyen konkrét dolgokat egyetlen horoszkóp sem tud elárulni. A kör alakú diagram ábra, amit horoszkópnak nevezünk, nem más, mint a csillagos égboltozat térképe a születésünk pillanatában, ahogyan születésünk helye felé borult. Az ebben szereplő minden egyes, akkor így vagy úgy álló bolygó és égitest egy-egy belső erőt, tulajdonságot, motivációt szimbolizál. Nemcsak az lényeges, hogy mely jegyben, az égbolt mely szegletét jelző úgynevezett horoszkópházban álltak, hanem még az is, hogy milyen távolságra, azaz milyen fényszögkapcsolatban voltak egymással. Mivel ez nem szakkönyv, elégedjünk meg azzal, hogy ezek különböző konstellációi hajlamosítanak minket ilyen vagy olyan tulajdonságokra és ilyen vagy olyan sorsokra. Az egész sorstérkép, azaz az egész horoszkóp karmikus. Hiszen bizonyos ebből kiolvasható tulajdonságokat, vágyódásokat, motivációkat nem véletlen hoztunk magunkkal. Ezeken belül mégis vannak bizonyos jelek a horoszkópban, amelyek különösképp erős karmikus utalásokat tartalmaznak. Ilyen például az úgynevezett leszálló holdcsomópont, amely nem bolygó, hanem egy meghatározott pont születésünk égboltozatán, amely elárulja, hogy az előző életünkben milyen jegy volt bennünk a leginkább domináns. A régi bölcsek szerint a sors bolygójának, a Szaturnusznak a helyzete is sokat elárul arról, hogy ma hol, mely életterületen van fontos törleszteni vagy fejlődnivalónk. A babiloni kor óta az éggömb 12 képzeletbeli gömbcikkre van osztva, amelyek életünk 12 legfőbb sorsterületét szimbolizálja. Ezek segítségével tudjuk kiolvasni, hogy előző életeinkből hozottan mely

életterület az, ahol különösképp nehéz a „lecke”, ahol sok megoldanivalónk van. Az én horoszkópomban például a szerelemért felelős ötödik házban áll vészterhes, nehéz fényszögekkel a Szaturnusz. Ez az egy életterület az, ahol soha nem voltam sikeres, ahol a sors mindig benyújtotta a számlát, ahol képtelen voltam átlépni a karmám szabta korlátokat. (Erre egyébként több más, karmát elemző ezoterikus módszer is utalt. Sajnos én nem vagyok hipnotizálható, így konkrétan soha nem tudtam meg, hogy ki ellen, mikor és mit vétkeztem a szerelemben.)

A karmánk egyébként (ha csak nem valamiféle súlyos betegséggel, örök sorsproblémával járó dolog az), ritkán működik egy egész életen keresztül. Vannak időszakok, amikor szinte meg is feledkezhetünk róla, máskor azonban valósággal jégverésként tombol. Ezek időszakai kiolvashatók a horoszkópból. A születésünk pillanatában rögzített égbolttérkép bolygószereplői ugyanis folytatják tovább égi útjukat, s olykor megismétlik a születéskori konstellációt, vagy azokhoz jelentős fényszögeket alkotnak. Ilyenkor történnek életünk fontos történései. A következő fejezetekben szereplő karmikus esetek közül van jó néhány, amely erre konkrét példát szolgáltat. Többek között a körmendi gyermekgyilkossággal vádolt fiatal férfi, akinek horoszkópja egyértelműen jelzi, hogy nem ebben az életében követte el azt, amiért a sors benyújtotta neki a számlát. A bolygók útjából pontosan ki lehetett olvasni, hogy mikor érkezett el az idő, amikor fel kell a karmáját vállalnia. Persze, hogy ez kinél miképp történik, az nagyon egyedi. Nincs két egyforma ember, két egyforma sors vagy két egyforma karma. És nincs olyan asztrológus sem, aki a horoszkóp alapján konkrét eseményeket tudna jósolni.

Az asztrológiának van egy csodálatos ága, amit szakszóval úgy hívnak, hogy szinasztria. Ez két horoszkóp egymásra vetítése alapján próbál választ adni két ember kapcsolatára. Ebből jól kiolvasható, hogy az adott személlyel találkoztunk már korábban, könnyű, nyugodt, vagy netán vitás, nehéz, megoldandó karmát hoztak-e egymással? És persze azt is, hogy mikor érkezett el az idő, hogy korábban meg nem oldott feladataikkal újra megpróbáljanak megbirkózni? Azt természetesen nem olvashatjuk ki a két egymásra vetített horoszkópból, hogy korábban milyen viszonyban álltak egymással, az akkori „színdarabban” milyen szerepet játszottak, de talán jobb is ez így. Jómagam sokáig próbáltam kutatni, hogy egyes karmikus kapcsolataim kik lehettek korábban, de ma már érzem, nem baj, hogy nem tudom. Mint ahogy az sem, hogy a horoszkóp mindig csak tendenciát, irányt mutat csupán, soha nem konkrét dolgokat.

Réges-rég megfeledkeztem a hetvenes években kapott jóslatomról, miszerint 46 éves koromban autóbalesetben fogok meghalni. Ennek a könyvnek a kapcsán kerestem fel egy karmában olvasó látnokot, aki persze semmit nem tudott sem erről, sem rólam. Amikor azt mondta, hogy előző életemben autóbalesetben haltam meg, egy pillanatra megmerevedtem. Főként amikor hozzátette azt is, hogy 46 éves voltam… Most, mikor e sorokat írom, 47 éves vagyok. Az elmúlt évre valóban mutatott horoszkópom egy karmikus eseményt, ami lehetett volna éppen baleset is, de nagyon óvatos voltam, a kisebb helyi utakon kívül nem ültem autóba. De a két egymástól független jövendölés azóta is elgondolkodtat. Vajon mindaz, amit látunk a horoszkópunkba, s amit az abban jelzett dolgokból többé-kevésbé el is kerülhetünk, vajon nem egy előző élet történéseit mutatja? S azért illik ránk és az életünkre annyira, mert akarva-akaratlan ugyanazokat a vizsgákat ismételjük, amelyeken korábban megbuktunk? Más esetekben is hallottam már olyant, hogy valakinek a horoszkópja egy-egy időszakra jelzett egy eseményt, amiről később kiderült, hogy az előző életében történt vele. Pont ugyanakkor. Talán ott a magyarázat, hogy az idő csak illúzió?

Talán egyszerre több létsíkon, több életidőben vagyunk jelen, holott csak a valóság korlátolt szeletét érzékeljük gyarló agyunkkal? Közel húsz éve vagyok asztrológus, és keresem erre a választ. És remélem, még sok életen át, sok létsíkon és életidőben fogom keresni…

ESETEK Talán nem is a legjobb címet választottam, hiszen mivel kevesen vagyunk „új játékosok” a „Nagy játszmában”, mindannyiunk élete egy-egy karmikus eset. Tehát fogalmazzunk inkább úgy, hogy a következőkben azokat írom le, amelyek az évek során bennem önálló történetté formálódtak. Azokat is, amelyeket másoktól hallottam, azokat is, amelyeket vagy asztrológusi vagy egykori bűnügyi újságírói pályám során gyűjtöttem (az utóbbi hivatás egyébként valóságos „kincsesbánya” a karmakutató számára.) A történetek közül az utolsó a saját esetem. A Bevezetőben tett ígéretem szerint itt mesélem el, hogy hogyan, miként bukkantam előző életem színterére, s ennek kapcsán miért és hogyan kezdtem el karmakutatással foglalkozni. Elnézést kérek az Olvasótól, amiért ez egy kicsit hosszabb lett, mint a többi – és persze azért is, ha akár némileg rövidebb formában ezzel, vagy egyikmásik történetemmel a többi könyveimben is találkozott. De említettem már, hogy szeretném, ha jelen munkám nem annyira csupán könyv lenne, mint inkább egy hosszú beszélgetés. Ebbe pedig „belefér „ az is, hogy az elbeszélő már ismert történeteket is említ, főleg ha új arcokat sejt a hallgatóságban. Egy olyan beszélgetés, ahol egy idősebb karmakutató mesél az érdeklődőknek munkájáról, eseteiről, tapasztalatairól, független attól, hogy hisznek-e a reinkarnációban, átéltek-e valami hasonlót, netán többet szeretnének tudni róla, vagy csupán csodálkozó, tágra nyílt szemekkel most indulnak el ezen a titkokat feltáró, varázslatos úton, az élet és halál birodalmában, azaz a szimbolikus Létha folyón innen és túl.

IMOLA Bujka Antal talán nemcsak újságíró praxisom, hanem életem egyik legérdekesebb találkozása volt. Ezért talán megbocsátja az Olvasó, ha kicsit többet elmesélek róla, mint amennyi közvetlen jelen könyvem témájához tartozik. Nagyon kezdő bűnügyi riporter voltam, a Börtön Újságnál gyakornokoskodtam, amikor meghallottam, hogy egy budapesti spiritiszta felvette a kapcsolatot az akkoriban eltűnt Farkas Helga szellemével. Talán sokan emlékszünk a nagy port felkavaró ügyre. Egy egész ország kereste, kutatta a dúsgazdag szegedi vállalkozó váltságdíj fejében elrabolt lányát, de akkor még nem lehetett tudni, hogy életben van-e? Egy egész ország kereste, a rendőrség nagy apparátussal nyomozott, a szerencsétlen kétségbeesett édesapa még Uri Gellert is elhívta Izraelből, hogy rendkívüli képességeit bevesse a lány megtalálásában. Bujka Antal azt állította, hogy üzenetet kapott a lánytól. A teste egy München közeli autópálya mellett van elásva. Kedves középkorú férfi nyitott ajtót a lakótelepi lakásban. Tulajdonképpen nem volt rajta semmi különleges, hacsak az nem, hogy szokatlanul mély, szeretetteli szemei voltak. Meleg szempár – olyan, aki mások titkaiba lát, akit nem lehet becsapni, de aki a legrosszabban is meglátja a benne lappangó jót. Bujka korábban egy egyszerű kereskedő volt. Élete nem rejtegetett sem nagy kihívásokat, sem váratlan fordulatokat. Egy alkalommal azonban, amikor egy utcai standon árulta kis portékáit, odalépett hozzá egy erdélyi kis házaspár és megkérték, adjon nekik egy kis helyet, hogy ők is eladhassanak néhány szerény apróságot. A nap végeztével az asszony (nevezett Imola) belenézett a meleg barna szempárba és azt mondta: – Te kiválasztott vagy! Azon kevesek egyike, aki képes kapcsolatot teremteni a túlvilággal. Antal nem igazán hitt az ilyen dolgokban, így nem is nagyon örült, amikor Imola azt javasolta, hogy egy percre ugorjon fel közeli bérelt lakásukba, mert valami ajándékot akar adni. De nem akarta

megbántani az asszonyt. – Az ajándék egy háromlábú kis asztalka volt, az egyik lábában ceruzával – simítja végig szeretettel a szokatlan kis tárgyat, mintha ma már ő maga sem akarná elhinni, mennyire kételkedő volt, amikor megtudta, hogy a kis asztal segítségével az elhunytakkal kommunikálhatunk. – Imola azt javasolta, tegyem rá a kezemet. Megtettem, majd néhány percnyi várakozás után éreztem, hogy lassan megmozdul a kezem alatt. Furcsa érzés lett rajtam úrrá, mintha valaki lenne rajtunk kívül a szobában. Egyszerre volt melegem és fáztam. Aztán az asztalka egyre gyorsabban kezdett mozogni, majd egyenletes remegéssel, de folyamatosan leírta: az édesapád vagyok. Antal jól emlékszik rá, hogy csak az ő keze volt a kis asztalon, majd a döbbenet után konkrét kérdéseket tett fel a szellemnek, amelyekről csak ketten, azaz ő és az elhunyt édesapja tudhatták a választ. Mindenre pontos felelet kapott. A számára a legmeggyőzőbb mégis édesapja jellegzetes, reszkető, utánozhatatlan kézírása volt, amit viszontlátott az asztalka alá helyezett papíron.

A különös ajándék az egész életét megváltoztatta. Először csak barátai, ismerősei, szomszédai keresték rajta keresztül meghalt szeretteikkel a kapcsolatot, de később egyre többen és többen jöttek. Végül már jó előre kellett időpontot kérni, és külföldről is sereglettek hozzá a kuncsaftok.

Persze, akkoriban, amikor én a Farkas Helga ügy kapcsán felkerestem, még csak mindennek az elején járt. De már hitt benne, hogy mindez nem csak „hókusz-pókusz”, és semmi nem szűnik meg a halállal. Ennek persze mindeddig még semmi köze nincs könyvem témájához, a reinkarnációhoz. Csak azért meséltem el, hogy bemutassam ezt a különös embert és különös sorsot. Kis szégyenkezéssel hozzátenném azt is, hogy nem emlékszem, mi lett a Farkas Helga ügy vége. Azt tudom, hogy sajnos valóban meggyilkolták a lányt, de azt már nem, hogy találták meg a holttestet – és hogy valóban nem élt már akkor, amikor Antal asztalkája segítségével a szelleme megnyilatkozott.

Bujka Antalt több mint tíz évvel később láttam viszont. Azaz egészen pontosan „Imola „ című könyvét, egy bolt kirakatában. „Egy médium igaz történetei” alcímmel legérdekesebb eseteit írta meg benne, s én, ahogy megvettem, szinte azonnal rávetettem magamat. Az első fejezet tökéletesen megegyezett azzal, amit annak idején nekem is elmesélt furcsa, meseszerű találkozásáról Imolával, a kis asztalról, döbbenetéről, majd később a szellemvilág első megnyilatkozásairól. Azóta én is több száz riportot megírtam, s alanyaim arcát, történetét régen elfelejtettem, de sorait olvasván az övé akkor olyan élesen előttem volt tíz év távlatából, mintha a meleg barna szemei követtek volna a fehér papírról. Néhány fejezettel később azonban nagyon meglepődtem…! Azonnal fel akartam hívni, ha még emlékszik rám, választ adhasson, hogy az ott leírtak vajon valóban megtörténtek később? Vagy csak írói ötlet volt, hogy még érdekesebbé tegye amúgy is lebilincselő könyvet? Saját hibámból nem kerestem fel mégsem, így alighanem soha nem fogom megtudni a választ. Ám a leírás szerint jóval később, amikor már ismert és népszerű médium volt, meg akarta köszönni Imolának az ajándékot. Könnyen odatalált a bérelt lakáshoz, ahol egykor az asztalkát kapta, de a csöngetésére idegen férfi nyitott ajtót. Minden stimmelt, a cím, a lakás, még a két kis piros fotel is az előszobában, ám a férfi csodálkozva felvilágosította, hogy ő közel harminc éve tulajdonosa ennek a lakásnak. Soha nem adta albérletben, soha nem lakott itt más személy, az Imola névről pedig még csak nem is hallott. Antal szédelegve tért haza. Pedig akkorra már szeánszai, a szellemvilággal tartott kapcsolata során sok különös dolgot látott és halott, de ez az élmény mégsem hagyta nyugton.

Tudta, hogy jó helyen járt, nem tévesztette el a címet, de abban is biztos volt, hogy a lakástulajdonos férfi is igazat mondott. És ezt követően egy este rátette a kezét az asztalkájára, hogy sok-sok év és több ezer eset után újra saját magának kérjen választ. S ekkor már meg sem lepődött, amikor a „túlvilági vonal” másik végéről bejelentkezett Imola. – Igen, jó helyen jártál – szólt az üzenet. – Csakhogy mindaz akkor egy másik dimenzióban történt. Amikor találkoztunk és a kis asztalt neked adtam, én már régen nem voltam az élők sorában…

Bujka Antal, az ország azóta egyik legismertebb médiuma főként ugyanabban az állapotban képes kapcsolatot teremteni a halottakkal, amikor még nem öltöttek újra testet, azaz amikor abban a bizonyos bardó állapotban vannak, de ennek ellenére volt néhány különösen érdekes esete, ami a reinkarnáció mellett szól. Tünde és Anikó két gyermekkori barátnő volt, akiket nemcsak szokatlanul mély érzelmi szál kötött össze, hanem hasonlítottak is egymásra. Amikor felkeresték Antalt, nem volt konkrét kérdésük, hogy kivel szeretnének az elhunytak közül kapcsolatba lépni, egyszerűen csak érdekelte őket a szeánsz. Sokáig nem mozdul meg a kis asztal, mígnem nagy sokára bejelentkezett egy szellem, Anikó nagybátyja, aki 1933-ban halt meg Floridában. Bár nem kérdezték, de a szellem leírta, hogy a lánynak ez a negyedik élete a Földön, az ezt megelőzőben szintén nő volt és az 1930-as évek elején halt meg. Tünde pedig a testvére volt, s nagyon szoros volt a kapcsolatuk. A szellemvilágból egyébként ezen az úton ritkán kapunk az előző életeinkre vonatkozó felvilágosításokat. Bujka Antal könyvében is kevés hasonló történet van, bár meglehet, hogy ennek az az oka, hogy a szeánszon résztvevők meglehetősen ritkán kérdeznek rá erre a dologra. Szilvia és Éva ebben kivételek voltak. Hasonlóképp Tündéhez és Anikóhoz ők is réges-régi jó barátnők voltak, s a sors különös fintora révén hasonlítottak is egymásra. Az élet többször elsodorta őket egymástól, Éva vidékre költözött, de a szeretet láthatatlan, erős vonzalma nem hagyta őket eltávolodni. Ők ketten azzal a konkrét kérdéssel keresték fel Antalt, hogy választ kapjanak a szellemvilágtól: vajon találkoztak-e már korábban is? Karmikus-e a kapcsolatuk? Legnagyobb megdöbbenésükre az első szeánszon lehívott lélek azt írta, hogy az 1800-as években Szilvia Éva gyermeke volt. Egy második alkalommal Éva nagybátyjának a lelke jelentkezett, és megerősítette ugyanezt. Bujka Antal legmegrázóbb és talán leghihetetlenebb esete azonban az volt, amikor egy autóbalesetben meghalt kislány üzent a kis asztal által, s konkrétan leírta, hogy hol született meg újra. Jómagam hitetlenkedve, többször is elolvastam ezt a furcsa sztorit. Tudomásom szerint ugyanis a bardóban vándorló lélek csak addig idézhető meg, amíg ismét testet nem ölt. A fejezet végén a médium-író maga is kitér röviden ennek értelmezésére – úgy magyarázza, hogy a lélek ebben az esetben (furcsa hasonlattal élve) úgy képzelhető el, mint a villamos energia. Létezik egy fővezeték, amiből több energiaforrást le lehet „csapolni”. Megszüntethetjük a különféle energiaforrásokat, de attól még a fővezeték megmarad. Megkérdeztem egy másik ismert médiumot is, aki bár hasonló esettel még nem találkozott, de a véleménye szerint nagyon ritka esetben elképzelhető a dolog. Bujka Antal leírása szerint a leányzó 17 évesen, autóbalesetben halt meg. Miután a szülei csupán egy gyűrű segítségével azonosították a szénné égett testét, vigasztalanok voltak. Ekkor kerestek médiumot, hogy bármi áron is, de kapcsolatba léphessenek a lányukkal. Ami ezután történt, az lehetett volna a fantázia vagy az erős hit játéka is. A kislány ugyanis elmondta, hogy a baleset után nagyon hamar újra megszületett, most itt és itt él, ezek és ezek a szülei, jó helyre került és boldog. De az már szinte (legalábbis racionális észérvekkel) megmagyarázhatatlan, hogy a szülők elmentek a megadott címre, a szellem által megnevezett városban, és találtak egy pontosan annyi idős kisfiút. Soha életükben korábban nem jártak abban a városban, még csak elbeszélést sem hallottak róla. A cím, az utca, a házszám és a név azonban stimmelt. És az is, hogy a vadidegen kisfiú odarohant hozzájuk és átölte őket. Az arcvonásai hasonlítottak tragikusan meghalt lányuk vonásaira.

Az „új szülők” szerencsére hittek a lélekvándorlásban, bár nagyon meglepte a vadidegen házaspár látogatása. Azóta is gyakran meglátogatják azt a kisfiút…, „a lányukat”. Egy alkalommal haza is vitték az otthonukba. A gyerek mindent felismert régi szobájában, ahol minden ugyanúgy volt, ahogy „születése előtt” hagyta.

Régi kedves riportalanyom könyvének többi esete már nem kapcsolódik a reinkarnációhoz. Egy közülük azonban olyan hatással volt rám, hogy első elolvasáskor a hideg kirázott. Azóta is többször elolvastam, s minden alkalommal elgondolkodtatott. Vajon valóban csak az a világ a valóságos, amit a két kezünkkel érzékelünk és a szemünkkel látunk? Nincs-e egy másik, vagy esetleg több dimenzió? Egy olyan, ahol Imola és Bujka találkozott, amikor átadta neki azt a bizonyos kis asztalt? Egy olyan, ahol őrangyalaink, segítőink néha, ha csak egy pillanatra is emberi testet öltenek és megnyilatkoznak? Antal egyik paciense gyermekkorában súlyos beteg volt. Ilyenkor megjelent az ágya mellett egy kedves arcú idős hölgy. Hófehér, hátrafésült haja és fekete, keretes szemüvege volt. Álmában a kisfiú vállára tette a kezét és arra biztatta, hogy emelje fel mind a két kezét, mintha repülne. Ekkor megszűnik majd a félelem és a fájdalom. A gyerek ilyenkor álmában valóban feltartotta mind a kezét, és érezte, hogy repül, eltávolodik a félelmektől és a fájdalmaktól. 15 évig tartott ez a visszatérő álom. Egészen addig, amíg teljesen meg nem gyógyult. Sok-sok évvel később már felnőtt, családapa volt, s hazafelé utazott a csaknem üres, éjszakai metrón. Rajta kívül a fülkében egyedül egy idős pár utazott. A hölgy ismerősnek tűnt neki valahonnan. Hófehér, hátrafésült haja és fekete, keretes szemüvege volt. A vastag üvegen keresztül nézte-nézte őt, erősen, szinte szuggerálva. Látszott, nagyon vágyott rá, hogy felismerjék – emberünknek azonban még mindig nem sikerült a gyerekkori álomképet beazonosítania. – Gyere, szálljunk le! Látod, hogy nem ismer meg – szólt rá a vele utazó idős úr. A következő állomáson leszálltak. Ő csodálkozva, kicsit megbabonázva bámult utánuk az üres peronon. Ám mielőtt végleg eltűntek volna a szeme elől, a hölgy megállt, megfordult és mind a két karját felemelte a magasba.

VILLÁMCSAPÁS A tóparti településen gyakran látták a megtört, fáradt arcú férfit, aki tolókocsiban tolja maga előtt kamaszkorú fiát. Nemrég költöztek oda, de vidéken olykor a hír megelőzi az embert, s a falubeliek közül többen tudják, hogy a férfi börtönből szabadult. Öt évet ült fegyveres rablás miatt. Furcsa módon azonban senki sem suttog a háta mögött. Ha feltűnik az utcán, inkább tisztelettel tekintenek rá. Ki tudja, talán azért, mert látják a mérhetetlen szeretetet, ahogy gondozza beteg kisfiát, vagy a szemében a tragédia sújtotta emberek tengermély fájdalmát.

T. Márton nem igazán hitt sem az asztrológiában, sem a lélekvándorlásban, de amikor a kisfia megszületett, felesége egy jó hírű asztrológus kollegámmal elkészíttette mindhármuk horoszkópját. Az apa és a fia képlete iszonyatos karmikus terhet mutatott. Mintha csak azért találkoztak volna, hogy egymás által lerójanak egy borzalmas, sok-sok élet óta húzódó adósságot, ami által mindkettőjük élete valóságos tragédiává válik. Az asszony „új szereplő” volt a kapcsolatban. Őt nem kötötte egy előző élet terhe sem a fiúhoz, sem az apához. Valószínű, ő csak a sors eszközeként lépett be a „képbe” – talán épp azért, hogy akiknek találkozniuk kellett, azok találkozhassanak.

Szerencse, hogy Márton nem törődött a jóslatokkal, s a leírtakat buta vészhírnek tartotta. így

legalább jó tíz évig boldogan éltek, szeretettel nevelték a kisfiút. Egy nap azonban, amikor az Uránusz elérte az apa és fia horoszkópjában annyira vészterhes PlútóHoldcsomópont együttállást, a sors benyújtotta a számlát…

Márton tudja, hogy soha életében nem fogja elfelejteni azt a hat évvel ezelőtti éjszakát. Néha még ma is visszaálmodja azokat a pillanatokat. Hallja, látja és minden porcikájában érzi, ahogyan a szakadó eső sötét vízfüggönyt borít a szélvédő üvegére, eltakarva az éjszakai országutat. Ő pedig még jobban tapossa a gázpedált. Tudja, hogy a mellette lévő ülésen kuporgó kisfia azért húzza össze magát, mert fél a mennydörgéstől és a villámlástól. S mivel számára ez a kisfiú a világon a legfontosabb, szeretné minél hamarabb kimenteni a félelem karmaiból. Az ablakon túli kísérteties tájat hirtelen megvilágítja valami kékesfehér fény. A gyerek felordít, s abban a pillanatban a fékcsikorgás összeolvad az ég dörgésével és sikoltással. A férfi a kórházban tért magához. Lassan eszmélt fel, s tért vissza az öntudatlanságból a való világba. Néha úgy érzi, bár maradt volna örökre ott, hogy ne kelljen gondolkodnia, ne lássa, mi történt a kisfiával. Ott tudta meg ugyanis, hogy a gyerek gerincsérülést szenvedett, s mindkét lábára megbénult. – Az orvosok megmondták, hogy nem sok remény van arra, hogy valaha is talpra álljon. Talán egy icike-picike szalmaszálba kapaszkodhatnék, mondták bizonytalanul. Létezik ugyanis egy speciális műtét, de azt csak Németországban végzik el – meséli szomorú történetét. – Csakhogy három millió forintba került volna az operáció. Kétségbeestünk. Honnan szerezzünk ennyi pénzt? A feleségemmel azon gondolkodtunk, hogy eladjuk a házunkat, de annak az árából sem futotta volna – fojt el egy keserű sóhajtást. A szerencsétlen házaspár felváltva virrasztott a gyermek ágya mellett. Meséket olvastak neki, szorították ernyedt kicsi kezét, s ha elaludt, kisírták magukat. De a csoda csak nem akart beköszönteni, pedig az apa ismerősöket, rokonokat, alapítványokat keresett fel. Hol volt már az egykori büszkesége? Kért, könyörgött, kilincselt mindenkinél. Egy elkeseredett pillanatában még az utcán is megállította a járókelőket, hogy adjanak pénzt a nyomorék kisfia gyógyíttatására. De egyre fogyott a remény. A fáradtságtól elcsigázott édesapa néha elbóbiskolt a fiúcska ágya mellett, s azt álmodta, hogy amaz jókedvűen szaladgál. Keserves volt az ébredése a cérnavékony hangra, amely egyre kérlelte, segítsen neki, hogy végre felkelhessen az ágyból. Egy este fásultan meredt a televízió képernyőjére, amikor a híradóban fegyveres rablásról számoltak be. Három millió forinttal oldottak kereket a tettesek, miután kiürítették a helyi postahivatal kasszáját. Márton úgy pattant fel a készülék elől, mintha darázs csípte volna meg. Ám a kétségbeesés rossz tanácsadó. Később hiába próbált visszaemlékezni, csak kusza, zavaros képeket látott. Másnap reggel vett egy játék pisztolyt és egy símaszkot, s reszkető lábbal az első postahivatal felé vette az irányt. – Az első utcasarkon elfogtak – mosolyodik el kesernyésen. – De egy szavam nem lehet, mert nem kaptam túl szigorú ítéletet. Alighanem figyelembe vették, hogy miért követtem el azt a… marhaságot. Pedig a tárgyaláson úgy viselkedtem, mint egy élőhalott. Márton később, a börtönévei alatt sem talált magára. Csak egy dolog tartotta benne a lelket: tudta, hogy örökre tolószékhez kötött fiának óriási szüksége van rá. Nem kárhoztatta a feleségét, amiért az nem bocsátotta meg neki meggondolatlan tettét és beadta a válópert. Békében váltak el. A férfi azonban csak akkor nyugodott meg, amikor lelevelezték, hogy szabadulása után ő viselheti majd a gondját a szerencsétlen kisfiúnak. A nevelők és a zárkatársak hamar megszerették a szomorú, halk szavú rabot, aki minden, a börtönben megkeresett fillérjéből ajándékot küldött haza. Éjjelente gyakran hallották, hogy fejét a párnába fúrva zokog, de tudták, nincs olyan vigasztaló szó, ami gyógyírt nyújtana a bánatára. – A jó magaviseletem miatt ellőbb szabadultam. Akkor költöztünk ide a fiammal. A volt feleségem azóta újra férjhez ment, de gyakran meglátogat minket. Pár hete munkát is találtam… Hangsúlyából, keze mozdulatából érzem, hogy befejezte. Kifogyott a mondanivalóból. Ennyi az ö története. Nem büszke rá, de változtatni sem tud rajta. Ma már egyébként hisz az asztrológiában, de nem akarja tudni, hogy a sors mit tartogat a számára. Sok mindent szeretnék még kérdezni az életükről, de a tó felől hirtelen hűvös szél támad fel. A férfi

megfordítja a tolókocsit, gyöngéden megigazgatja a fiú lábára terített pokrócot, mielőtt elindulnának. Amaz kihúzza kezét a takaró alól és ráteszi az apja karjára. Sokáig szomorúan nézek utánuk.

IRMA NŐVÉR Irma „nővér” bűnügyi újságírói és asztrológusi praxisom egyik legdrámaibb esete volt. Többször megírtam már a történetét. Itt most azonban, könyvem témájánál fogva azt is hozzá tehetem, hogy azon kevés riportalanyaim egyike volt, akinek módomban állt elkészíteni a horoszkópját is. Mint azt egy korábbi fejezetben az asztrológiában járatlan Olvasóim kedvéért már elmeséltem, a horoszkóp nem tudja konkrétan megmutatni, hogy milyen karmikus bűnt (vagy áldást…?) hoztunk a „nagy vízen” át, de azt igen, hogy esetleg hol van törleszteni valónk, mely életterületen lesz nehezebb az út. Irma „nővér” horoszkópja olyan borzalmas magánéleti karmát mutatott, amilyent hosszú praxisom alatt szinte még sosem láttam. A karmakutatás más területein dolgozó kollegáim és ismerőseim szerint ilyen iszonyatos súlyt csak az cipelhet, aki előző életében ölt, méghozzá a lehető legembertelenebb módon. Én még azt is feltételeztem a horoszkópja alapján, hogy valamiféle gyógyító hivatással élt vissza saját, önző hasznáért, s talán többek között épp annak ártott a legkegyetlenebbül, aki a legjobban szerette és számított rá. A külső kőbányai kiskocsma törzsvendégei egyébként ma már csak gúnyból nevezik Irma nővérnek az eltorzult arcú, lompos asszonyt, aki naponta kétszer is betér egy- egy kevertre vagy néhány fél vodkára. Nem tudják, miféle balesetben égett meg az arca, erről ugyanis soha nem beszél. Néha, amikor többet iszik a kelleténél, azt hajtogatja, hogy ő lett volna az országban a legjobb gyermekorvos. De az emberek ilyenkor csak nevetnek vagy legyintenek egyet, ahogyan a bolondokra szokás. Ma már nehéz lenne elhinni róla, hogy sok-sok éve ápolónő volt, a betegei pedig rajongtak érte. Az orvosi egyetemre készült, úgy érezte, arra született, hogy gyógyíthasson. Soha nem érezte fáradtnak magát, pedig sokszor egész éjjel a felvételire tanult. Ám egy nagy szerelem képében a sors közbeszólt. Amikor kimondta a boldogító igent, nem sejtette, hogy most fogja levezekelni végzetes karmáját. – A szüleim első perctől kezdve utálták a vőlegényemet, majd kitagadtak, amikor feleségül mentem hozzá – kezdte az elbeszélését. Aznap még nem ivott annyit, hogy teljesen eltompuljanak az emlékei – de annyit már igen, hogy néhány pohárért cserében megengedje, hogy elkészítsem a horoszkópját és felfedje előttem szomorú múltját. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy még csak 45 éves, ugyanis legalább hatvannak látszik. Igaz, az elmúlt 20 évből 13-at börtönben töltött kisebb-nagyobb lopások miatt. – A férjemről hamar kiderült, hogy durva, agresszív ember. Albérletről albérletre vándoroltunk, sehol nem tudták elviselni a hangoskodása miatt. A legrettenetesebb az volt, amikor rájöttem, hogy valami elmebaja van, ugyanis néha teljesen megfeledkezett magáról. Ütött-rúgott, tört-zúzott, aztán egy órával később már nem emlékezett rá. Irma a kórházban, ahol dolgozott, már csak árnyéka volt korábbi önmagának. Nem mosolygott többé. Arcát kék-zöld foltok borították, s ha fáradtan belépett egy kórteremben, nem volt képes többé elűzni a betegek fájdalmát egy-egy kedves szóval vagy simogatással. Arról pedig végképp lemondott, hogy továbbtanuljon. Egy kétségbeesett pillanatában felhívta az anyját, ám a szülők hallani sem akartak házassága miatt „árulónak” kikiáltott lányukról. Még akkor sem, amikor a pszichopata férj egy dühkitörése során úgy vágta a feleségéhez a fejszét, hogy az lemetszette az asszony hüvelykujját. – Hetekig feküdtem a kórházban, amíg a nyomorékká vált kezem begyógyult. A férjem mindennap ott térdelt az ágyam mellett. Zokogott, a lábamat csókolgatta. Nem akartam börtönbe juttatni, ezért mindenkinek azt hazudtam, hogy favágás közben én magam vágtam le az ujjamat. A kórházból hazatérve tudta, hogy nemcsak az orvosi pályától búcsúzhat el végre, hanem az ápolónői hivatástól is. A csonka kezével már nem tudott volna sebeket kötözni, vért venni, injekciót adni. Rokkantnyugdíjas lett, s fél év múlva már arra sem futotta a nyugdíjából, hogy rendszeresen

jóllakjon, vagy egy használt cipőt vegyen magának. – Először nem is azért loptam, mert a szükség vitt rá – nevet fel cinikusan, miközben még egy fél vodkát önt magába. – Egyszerűen nem láttam más kiutat. Abban bíztam, hogy amíg börtönben leszek, a férjem talál valakit magának. Nem így történt. Igaz, az a néhány hónap, amit az első lopásaiért kapott, maga volt a megváltás számára. Szabadulása után a férje tárt karokkal várta, bizonygatta, milyen szörnyű volt nélküle az élet, s ismét a lábát csókolgatta. Irma pedig reménykedni kezdett, hogy minden jóra fordul. Akkor már egymáson kívül senkijük sem volt. Néhány hónapig tartott csak a békés állapot, aztán a fiatalasszony megtudta, hogy kisbabája lesz. Egy este a tükör előtt fésülgette derékig érő, világosbarna haját. Kezét domborodó pocakjára téve azon gondolkodott, hogy ennek a kis embernek talán sikerül megvalósítania az ő álmait. Talán egy nap orvos lesz belőle, tele szeretettel és hivatástudattal. Ekkor hirtelen hátulról kemény ujjak markoltak a hajába. Irma ahogy megpillantotta a férje szemében az őrület felvillanó lángját, sikítani akart, menekülni… de már késő volt…! A férfi teljes erejéből az arcába rúgott. Hallotta a csont reccsenését, érezte, ahogy a ragacsos, forró vér elönti az arcát. Homályosan látta, hogy a férje gyufáért rohan, s távolról hallani vélte, ahogy azt üvölti: „szénné égetlek, hiszen boszorkány vagy…!” Ekkor iszonyú görcsök törtek rá…, aztán semmire nem emlékezett. – Több hónapig voltam kómában – folytatja tragikus történetét, mintha nem is a saját életéről mesélne. Sem haragot, sem keserűséget nem tükröz a hangja. – Amikor magamhoz tértem a kórházban, azt hittem, csak egy nagyot aludtam. Ahogy felültem, döbbenten láttam, hogy odakint vastag hótakaró borítja a fákat. Akkor tudtam meg azt is, hogy elvetéltem, és a férjem, aki meggyújtotta a hajamat, hat év börtönbüntetést kapott. Amikor megengedték, hogy tükörbe nézzek, nem roppantam össze, nem kiabáltam. Érezni is csak annyit éreztem, bár soha ne ébredtem volna fel a kómából. A férj sokszor írt neki a börtönből, könyörögni próbált a bocsánatért, de ő nem válaszolt és nem ment el a látogatásokra. Soha többé nem találkoztak. Irma pedig azóta éli keserű életét. Úgy fogalmaz, teljesen mindegy, hogy börtönben van, vagy kint, mert egyformán magányos és kitaszított. Talán csak annyival jobb szabadlábon, hogy eltompíthatja az érzékeit egy kis itallal. S mintha nyomatékot akarna adni a szavának, gyorsan kér még egy féldecit. A szeme egyre zavarosabbá válik, a nyelve akadozik. Csak sejteni lehet, hogy valami olyasmit motyog búcsúzóul, hogy milyen jó orvos vált volna belőle… Aztán a gúnyos pillantások kereszttüzében kitántorog a külvárosi talponállóból.

FURCSA TALÁLKOZÁS Magyarországon aligha van ember, aki ne hallott volna Müller Rózsáról. Még ha a jóslások, misztikumok és ezoterika világában kevésbé járatosak körében is felmerül a neve, annyi biztosan a legkevésbé „szakavatottnak” is bevillan róla, hogy „…ja, igen, a hölgy, aki a rendőrségnek is szokott felderítetlen bűnügyekben segítséget nyújtani.” Rózsa nemcsak ismert jósnő, hanem több sikeres könyvet is írt érdekes tapasztalatairól. A jövő képeit látó tehetsége már kora gyermekkorában feltűnt. Négy esztendős sem volt, amikor egy alkalommal odatipegett az ajtón belépő nagybátyjához és azt mondta: „Bátyuska, ne menj a szikla szélére, mert lezuhansz!” A család a kislány élénk fantáziájának tulajdonította ezt, és nem figyeltek különösebben a szavaira. Annál nagyobb volt a döbbenetük, amikor pár héttel később a nagybácsi egy hegyitúra alkalmával lezuhant egy szikláról és halálra zúzta magát. Egy másik alkalommal átjött hozzájuk az egyik szomszéd, Rózsa pedig azt kérdezte az édesanyjától, hogy miért hurkolt kötelet a nyakára ez a bácsi? A látogatás után néhány órával később rohant át a szomszéd felesége, hogy férje felakasztotta magát a padláson.

A furcsa képességgel megáldott kislány sokáig azt hitte, hogy mindenki látja, amit ő lát. A család pedig reménykedett, hogy hátha kinövi a képességét – de szerencsére ne így történt a dolog. – Nincs ebben semmi misztikus vagy titokzatos – magyarázta nekem gyakran ő maga. – Talán ez is a telepátia egy formája, vagy esetleg a mindannyiunkban rejlő kollektív tudattalantól kapok információkat. Müller Rózsa a rendszerváltás előtt csak baráti és családi körben használta a tudását. Aztán egy napon kétségbeesett asszony kereste fel: – Kérem, segítsen…! – zihálta már az előszobában. – Eltűnt a férjem, és érzem, hogy valami szörnyűség történt vele. Rózsa leültette a reszkető nőt, s pár perces meditálás után közölte vele, hogy lát egy zömök, hentes külsejű férfit, aki emberi testrészeket ás egy alföldinek látszó tanya kopár udvarában. Épp akkoriban történt, amikor az eltűnt férfi ügyében a nyomozás holtpontra jutott. – A fejet nem látom… azt mintha köd takarná el – folytatta vízióját a látnokasszony. – Azt néhány kilométerre fogják megtalálni a csatornában. Pár nappal ezt követően egy ismeretlen férfi csöngetett be Müller Rózsához. Nem fedte fel a kilétét, csak annyit mondott, hogy segítséget szeretne kérni. Viselkedésében semmi nem utalt rá, hogy civil ruhás nyomozó volt, akinek valami azt súgta, hogy induljon el a bizarr nyomon. Valószínű, igazán csak akkor kezdett el hinni a hallottakban, amikor nem sokkal később váratlan fordulatot vett a nyomozás. Az életvédelmi csoport munkatársai megtalálták a szerencsétlen ember elásott testrészeit egy alföldi tanyán. Rövidesen őrizetbe vettek egy zömök, egykor hentesként dolgozó férfit, aki beismerte a borzalmas gyilkosságot, és megmutatta azt is, hogy hol ásta el a fejet, néhány kilométerrel odébb, a csatornában. Az eset óta Müller Rózsa már számtalan hasonló ügyet derített ki, segített eltűnt személyek felkutatásában. A nevéhez fűződik többek között Soproni Ágnes, a saját fia által megöletett színésznő gyilkosának a leleplezése is. Számomra legalábbis Rózsa egyik legfantasztikusabb története a reinkarnációhoz kapcsolódik – bár sokat vitatkoztunk rajta, vajon valóban az-e? Vagy valami más, gyarló, földi agyunkkal megmagyarázhatatlan dolog-e az, ami történt vele azon az egri úton? Egy bál után fáradtan készült lepihenni szállodai szobájában, amikor egy pillanatra valami olyan borzalmasat látott, hogy felsikoltott. Egy szemvillanás volt az egész, de olyan valóságosnak és hihetőnek látszott, hogy még egy órával később is reszketett minden porcikája. Egy alak… (szellem…? kíséret…? látomás…? vízió…?) állt előtte teljes valójában. Egy idős hölgy volt, aki régies ruhát viselt, s a nyakában bőrszíjon egy fadeszkán gyógynövények voltak. Jól látszott minden ránc a komor, szobormerev arcon, és az a hideg kék szempár, ami szinte a lelkébe hatolt. Mivel Rózsának megvan az adottsága, hogy kapcsolatot teremtsen a túlvilággal, arra gondolt, valami hívatlan, rég elhunyt szellem a „látogatója”, akinek még nem adatott meg, hogy újra testet öltsön, s valami miatt kötődik a helyhez, nem talál a két lét közt nyugalmat. Nehezen, nyugtalanul aludt, de aztán megpróbálta elfelejteni a furcsa „látogatót.”

Egy vasárnapon azonban csengettek nála. Egy mongolos arcú, fiatal lány állt az ajtóban, akit Rózsa még soha életében nem látott – de a hideg kék szempár rögtön feltűnt neki. Igen, … ezt a szemet már látta valahol. Ám életében először nem mert hinni az intuícióinak és elhessegette a gondolatot. – Szervusz, Rózsa – üdvözölte a lány magabiztosan. – Mi már találkoztunk. Egerben voltam nálad, meg is ijedtél tőlem… A jósnő kővé dermedve tessékelte be a furcsa látogatót. Amaz pedig mesélni kezdett. Elmondta, hogy évek óta van egy visszatérő álmai, amelyben ő egy, az 1800-as években élő, gyógyfüveket áruló asszony. Olykor korabeli díszletek közt álmodja magát, miként az egri piacon füveket árul, de megesik, hogy a mai Egerben ,jár”, vagy éppen álmában berepül a nyitott ablakokon. – Egy alkalommal álmomban egy szállodai szobában találtam magam – folytatta. – Egy szőke hölgy épp a lefekvéshez készült, majd amikor meglátott, felsikoltott. Nagyon élesen láttam az arcát,

még ébredés után is előttem volt. Sőt, napokkal később is, mintha nem is egy álomkép, hanem valóság lett volna. Pár nappal ezelőtt egy évfolyamtársam kölcsönadott egy könyvet. A te könyvedet…! Azelőtt nem is hallottam rólad, de amikor a fényképedet megláttam a hátsó borítón, azonnal felismertelek! Ezért jöttem el ma.

Fentebb feltettem már a kérdést, vajon valóban reinkarnációs esettel van-e itt dolgunk? Vagy valami más, ma még olyannyira megmagyarázhatatlan dolog történt-e Rózsával és azzal az egri lánnyal? Beszélgetésük során sikerült az időpontot is beazonosítaniuk. Talán magyaráznom sem kell, hogy a lány pont akkor „repült be” álmában a szállodai szobába, amikor Rózsára rátört az a szemvillanásnyi, furcsa vízió, s annyira megrémült a „füvesasszonytól”. Őszerinte egyébként inkább arról lehet szó, hogy a valaha élt asszony szelleme bújt a fiatal lányba – én azonban inkább azt hiszem, hogy a két személy egy és ugyanaz, s az egri egyetemista lány a füvesasszony reinkarnációja.

A VIASZBABA Sokszor és sokan kérdezték tőlem, hogy mi a véleményem a mágiáról? Mindig azt válaszolom, hogy annak szándéka szerint különbséget kell tennünk annak fehér és fekete változatáról. Az előbbi célja a szeretet, a gyógyítás, a jó szándék. Az utóbbié az ártás, rombolás, pusztítás. Igaz, azt hozzá kell tennem, hogy nem mindenki alkalmas a fekete mágia gyakorlására. Csak egyes, asztráltestben különösen erős személyeknek sikerülhet, hogy gondolatuk erejével ártsanak embertársaiknak. Meggyőződésem azonban, hogy ezzel épp olyan rossz karmát biztosítanak saját maguknak, mintha fegyverrel, késsel, méreggel érték volna el a kívánt hatást. A viaszbaba történetét néhány ezoterikus lap számára megírtam már, de úgy érzem, nagyon is belefér a reinkarnációs esetekről szóló sorozatunkba. Szomorú példa rá, hogy a karma törvényei szerint mennyire ugyanazt kapjuk vissza, mint amit másoknak szántunk – teljesen mindegy, hogy ugyanazon az életen belül, vagy egy új inkarnációban. Jó pár évvel ezelőtt esett meg, hogy borsodi vállalkozót elhagyott a felesége, egy másik férfiért. Az asszony távozása után szegény úgy érezte, mintha az addig ezerszínű világ szürkésfeketeévé vált volna. A szép nagy ház, amelyet a nő kedvéért épített, nyomasztani kezdte, ahogy esténként magányos léptei kongtak az üres szobákban. Azon a napon minden eddiginél élesebben sajdult a szívébe a neje hiánya. Elhatározta, hogy visszahódítja, bármi áron is. Egy újságban akadt meg a szeme egy furcsa hirdetésem, miszerint egy mágus rontáslevételt és szerelmi kötést vállal. A szíve akkorát dobbant, hogy majd kiugrott a mellkasából, ám egy pillanatra el is szégyellte magát. Komoly üzletember létére csak nem hisz efféle babonás hókusz-pókuszban? De valami titokzatos erő arra kényszerítette, hogy szüntelen ezen járjon az esze, mintha láthatatlan szemek hipnotizálták volna. S amikor felhívta a hirdetésben megadott telefonszámot, először érzett valami halvány reménysugarat, hosszú hónapok óta. A sötét, zsúfolt, naftalinszagú lakásban pár percig az előszobában kellett várakoznia a magát híresnek valló mágusra. Bent éppen egy idős hölgyvendég volt. A csukott tölgyfaajtón csak hangfoszlányok jutottak ki hozzá. A nő meg akarta rontatni azt a bűnös leányzót, aki a fiát elcsábította. A vállalkozót ekkor ismét elöntötte a szégyenkezés. Mi lesz, ha valaki meglátja őt itt? Ha üzlettársai megtudják, hogy bohócot csinál magából? Fel akart pattanni, hogy elrohanjon, de az a belső, hipnotikus erő megint legyőzte. Úgy érezte, képtelen felkelni a székről, mintha minden tagja ólommá vált volna. Csak akkor tudott feltápászkodni, amikor az idős nő egy viaszfigurával a kezében kilépett az ajtón, s ő bemehetett a mágushoz. – A feleséged beleszeretett egy fiatal férfibe. Egyelőre lehetetlen visszafordítanunk őt hozzád –

hallotta a rekedtes hangot. A lába reszketni kezdett az asztal alatt. Nem tudta, a hallottak zaklatták-e fel, vagy a szoba hangulata? – Egyetlen reményünk lehet – folytatta az öreg kuruzsló. –Ha ez a férfi váratlan meghalna, a feleséged vigaszt keresne a gyászra. A vállalkozó úgy érezte, mintha áram ütötte volna meg. Eddig saját magának sem merte bevallani, hogy mennyire szerette volna, ha ez megtörténik, ha valami baleset érné a vetélytársát. – De nagyon vigyázz…! – vett elő az öreg egy kis ember alakú viaszbabát a fiókjából. – Mert könnyen megeshet, hogy a visszájára fordul az átok. Aznap éjjel viharos, őrjöngő szél fújt, valósággal rázta a csukott ablaktáblákat. A férfi soha nem volt félős, most mégis valami furcsa előérzet kerítette a hatalmába. – Ha sikerül ez a hókusz-pókusz, s meghal az a másik, nem az én lelkiismeretemen fog száradni, hanem a mágusén – próbálta nyugtatni magát, amikor elővette a zsebéből a kis viaszbabát. – Hogy is magyarázta? – folytatta magában a monológját. – Egy cédulát akasztani a bábú nyakába a férfi nevével, aztán egy tűvel átszúrni a szívét és bedobni a tűzbe. így biztosan meghal, talán ugyanabban a pillanatban. Miközben a fiókban zsákvarrótű után kotorászott, elégedetten gondolt arra, hogy vetélytársa épp ilyenkor szokott hazaautózni a közeli városból. Még kevésbé viharos estéken is sok baleset történt már ezen az útszakaszon. Ahogy a figura szíve helyét átszúrta a tűvel, a szél akkorát süvített odakinn, hogy beleborzongott. Gyorsan, mintha szabadulni akart volna az egész művelettől, kinyitotta a kályha ajtaját és bedobta a bábut. Amaz sistergett egyet, de a férfi nem nézte végig, ahogy elolvad a lángokban. Gyorsan ledőlt és nehéz, mély álomba zuhant. A kusza, zavaros álomképek valósággal kergették egymást az agyában. Felesége barátját látta, ahogy kocsijával szélsebesen száguld azon a bizonyos útszakaszon. Körülötte süvít a szél, s ahogy óriási sebességgel belerohan az előtte haladó, kivilágítatlan teherautóba, a volán egyenest a szívébe fúródik. Aztán egy robbanás hallatszik, s az utasteret elöntik a lángok. A férfi verítékébe fürödve forgolódott. Az álmán át derengő sejtéssel tudta, hogy mindez csak álom, és mégis furcsa volt, hogy érzi füst szagát, hallja ahogy ropognak a lángok. Aztán a feleségét látta, ahogy kitárt karokkal, sírva fut feléje. Ölbe akarta kapni, elmondani neki, hogy szereti és megbocsát, segít kiheverni a gyászt – de ismét meghallotta a lángok ropogását. A hőség és a füst pedig már elviselhetetlen volt. Halálra rémülten ki akart ugrani az ágyból, de már elkésett…

A falucskában nagy port kavart fel, hogy saját házában bennégett egy szegény vállalkozó. Ráadásul azon az éjszakán ez a második haláleset volt. A városból haza vezető egy fiatal férfi egy kivilágítatlan teherautóba rohant, majd felrobbant a kocsija. Pár perccel ezt követően a tűzoltók hiába érkeztek a házhoz a szomszédok riasztására, a szélvihar miatt képtelenek voltak megfékezni a lángokat. – Talán öngyilkos lett…? – kérdezgették az emberek hitetlenkedve egymástól. – Hisz nemrég hagyta el a felesége, s azóta szinte összeroppant. Pár nap múlva a szakértők véleménye tett az ügyre pontot. A tragédiát okozó szikra akkor pattant ki, amikor valaki ismeretlen okból egy viaszdarabot dobott kályhába.

AZ ÁTOK Ha már rontásról, átokról, fekete mágiáról és mindezeknek a sorsunkra gyakorolt hatásáról ejtettünk szót, még egy tragikus eset bujkál az emlékeim között. Igaz, egyszer már ezt is elmeséltem, börtön újságíró-időszakom élményeitől szóló „Mennyi rács…!” című börtönkönyvemben, bár ott nem annyira karmikus vonatkozásban. A szomorú sorsú fiú arcvonásai már elmosódtak az emlékeimben, a horoszkópját sem találtam meg

egyre vastagodó dossziémban, amelyben a különleges karmákról gyűjtöttem anyagot. De arra emlékszem, hogy hasonlatosan a fentebb „Villámcsapás” című elbeszélésemben szereplő T. Mártonéhoz, két súlyos hatású, váratlan eseményeket előidéző bolygó volt a „főszereplő”, amelyek egy előző életből hozott törlesztenivalóként tragikus eseménysorozatra utaltak. Méghozzá olyan jelleggel, hogy néhány év különbséggel az egyik hozta magával a másikat. Mintha valóban fogott volna rajta a történetben szereplő asszony átka – bár aligha hiszem, hogy egy-egy ilyen, szörnyű elkeseredés kiváltotta kegyetlen kívánság mágikus hatással bírna. A fiú halálos gázolásért kerül fogházba. Az első hetekben úgy érezte, soha nem fogja megszokni a börtön szürkeségét, a nehéz vasajtók csikordulását és az egyhangúságot. Csak ült az ágya szélén s bámult kifelé a sűrű rácsokon. Éjjel pedig álmatlanul forgolódott, hallgatta az őrök lépteit a folyosóról és a mágneszáras ajtók csukódásait. Félt az álmaitól. Ha csak egy pillanatra elbóbiskolt, agyának filmtekercse azonnal bekapcsolt, s ő újra végigélte a szörnyű balesetet. Látta a kisfiút, ahogy nekizuhan a szélvédőjének, hallotta a fékcsikorgást és rémült sikolyt. Újraélte, ahogy kipattan a volán mellől, és lélekszakadva rohan, hogy a mentőknek telefonáljon. Ám ennél a résznél a képzelet filmszalagja mintha felgyorsult volna, akárcsak valami őrült filmtrükk-kel, amikor a kockák egymásra torlódnak. Az élettelen kis test ott hevert a zebrán, majd a véres arc átváltozott a föléje boruló zokogó nő arcává, aki átkot szórt rá: – Megölted a kisfiámat! Légy örökre átkozott! – Ne emészd magad, öregfiú! – vigasztalta gyakran az egyik idősebb rabtársa. – Hisz csak baleset volt. Az átkokban pedig ne higgy! Az az asszony csak fájdalmában mondta, amit mondott. Ő nem is a szerencsétlen anya átkától rettegetett, bár magára vette volna azt is, ha ezzel a kisfiú életét visszaadhatta volna. Ha visszapergethetné az idő kerekét addig a végzetes esős napig, amikor annyira sietett haza, hogy nem állt meg a gyalogátjárónál. Az élete addig olyan szép volt, hogy néha arra gondolt, történnie kell már vele valami rossznak, nem érdemelhet meg annyi boldogságot. Olykor megérezzük a karmánkat, még akkor is, ha korábban nem foglalkoztunk az ilyen dolgokkal. Egy éve feleségül vette volt egyetemi évfolyamtársnőjét, s épp olyan áhítattal pillantott a nőre, mint hat évvel ezelőtt, amikor a gólyabálon először meglátta. Házasságkötésük évfordulójának a napján ónos eső esett. Neki túlóráznia kellett a munkahelyén, s ideges volt, tudta, hogy felesége nyugtalanul várja. Talán a következő házassági évfordulót már hármasban ünnepelhetjük, gondolkodott, miközben hazafelé hajtott. Jó pár hónapja úgy érezte, hogy már csak egy kis „trónörökös” hiányzik a boldogságukhoz. Az eső olyan hevesen zendített rá, hogy alig látta maga előtt az utat, de ő még erősebben taposott a gázra. Hirtelen erős lökést érzett, s az eső vízfüggönyén keresztül látta a motorházra zuhanó testet. Kétségbeesetten ugrott ki az autóból, s rohant a földön fekvő kisfiúhoz. Összemosódtak előtte az odarohanó emberek körvonalai, a gyermek véres, merev arca és a sikoltozó asszony, aki ráemelte gyűlölettől szikrázó, könnyes szemét: – Légy átkozott! Mérje rád a sors ugyanezt a fájdalmat…!

A börtönben csak a felesége levelei tartották benne a lelket. Az asszonyka hosszú oldalakon át számolt be élete minden apró eseményéről, s talán még a beszélőket is jobban várta, mint ő maga. – A három év hamar eltelik – mondta ilyenkor neki a kezét szorítva. Az asszony is nehezen viselte a történteket. Szinte fájt hazamennie az üres lakásba. Voltak hetek, amikor úgy érezte, csak akkor él, amikor a leveleit írja, s minden más, amit gépiesen tesz, csak egy rossz álom. Sajnos az ő horoszkópját nem volt módomban elkészíteni, de biztos vagyok benne, hogy valami módon karmikus volt a találkozásuk és a sorsuk, amiben osztoztak. (Igaz, a legtöbb életünket végigkísérő kapcsolat karmikus, ritkán találkozunk először a „Nagy Színpadon”, amit egy-egy életnek érzékelünk, még akkor is, ha a jelmezünk más és más szereplőt takar.)

Az utolsó fél év már könnyebben telt el. A szürkeség, a komor vasrácsok, az éjszaka hangjai már nem voltak annyira nyomasztóak. A szabadulás reggelén is ónos eső esett. Amikor a nevelői irodában leadta a szürke rabruháját, alig várta, hogy elintézzék a formaságokat és kiléphessen a szabad világba, ahol a felesége várja. Végre kitárult a nagy rácsos kapu, s ö idegesen kémlelt körül az eső áztatta úton. – Ne nyugtalankodjon! Biztos az eső miatt késik az asszony. Kétszáz kilométer nem könnyű levezetni ebben az időben – vigasztalta a kapunál álló őr. Ő azonban egyre idegesebben pillanthatott az órájára. Eltelt tíz perc, aztán egy fél óra. Bőrig ázott. Egy óra múlva az őr megengedte, hogy a kapun belül várakozhasson. Rettenetes előérzet kerítette a hatalmába. Két óra múltán valami tompa fásultság lett úrrá rajta. Már nem nézte minden percben az óráját sem és nem rohant ki minden motorzúgásra. Meg sem hallotta az őr lépteit: – Jöjjön vissza az irodába! Most telefonáltak… A nevelőtiszt zavarban volt, ő pedig az ablak üvegén nézte a lecsorgó vizet, ami most épp olyan rettenetesnek tűnt, mint azon a végzetes napon. Mintha a szavak is a homályos üvegen keresztül, eltorzulva jutottak volna el hozzá. Csak foszlányokat hallott belőlük valami balesetről meg egy fiatal nőről, aki ma hajnalban az ide vezető úton megcsúszott az autójával és áttörte a terelőkorlátot. Nem sírt, nem kiáltozott. Csak szótlanul felállt, kilépett a kapun és elindult a szürke, esőáztatta úton.

A KÖRMENDI „GYERMEKGYILKOS” Jelen fejezet bevezetőjében említettem már, hogy a börtönújságírói pálya valóságos kincsesbánya a karma-kutató számára, így ismét elnézést kell kérnem azoktól a hűséges Olvasóimtól, akik akár újságban, akár a már többször említett, a börtönökről szóló riportkönyvemben találkoztak már a körmendi gyermekgyilkosság szerencsétlen vádlottjával. 7 éves bűnügyi pályám során még soha nem voltam annyira biztos egyetlen riportalanyom ártatlanságában – 15 éves karmakutatói praxisom során pedig abban, hogy a fiút egy előző élet bűntette miatt érte utol a sorsa. Jelen életének a horoszkópja egy szelíd embert mutatott, olyat, aki nem igazán tud az igazáért harcolni. (Ezt egyébként az írásszakértő és a pszichiáter véleménye is igazolta.) Ám egy előző élet szörnyű tette miatt elátkozott karmát hozott magával. Persze, pusztán a horoszkóp alapján lehetetlen megállapítani, hogy ez gyilkosság volt-e – de az bizonyos, hogy két vészterhes bolygó épp a letartóztatásának az időpontjában érte el azt a bizonyos, a karma szempontjából annyira fontos, horoszkópbeli déli holdcsomópontot. Ez lehetett az oka, hogy azért keveredett gyanúba, mert rossz időben rossz helyen volt azon a napon, amikor felkereste egy barátját a tragikus sorsú, meggyilkolt kislányék házában. Hárman jártak egyébként akkor ugyanott. De ő volt közülük az egyetlen, aki összezavarodott a rendőri kérdések kereszttüzében, s félelmében mindent beismert. A tetthelyen nem találtak egyetlen ujjlenyomatot vagy bármi más árulkodó nyomot, ami tőle származhatott volna. Amikor a Váci Fegyházban felkerestem, 20 éves volt. Félszeg, rémült kisfiú, aki sehogy sem illett bele a sűrű dróthálók, rácsok, vasajtók kopárságába. Egyszemélyes zárkájában leginkább keleti vallásokról szóló könyveket olvasott, de mivel én a horoszkópját ott jártam után készítettem el, nem kérdeztem meg tőle, hogy mennyit tud a karma törvényeiről és elképzelhetőnek tartja-e, hogy egy korábbi életében követte el azt, amivel most vádolják – s ha igen, vajon könnyebben belenyugszik-e a megváltoztathatatlanba?

Inkább fürkészve néztem az arcvonásait. Kerestem egy vonást, egy szemvillanást, egy alig érzékelhető jelet, ami a tettére utalna… de a félelmen kívül semmit nem találtam. Hagytam tehát, hogy arról beszéljen, amiről ő akar. Ő pedig a tárgyalására emlékezett. Azokra a percekre, amikor úgy érezte, hogy a csend légmentes térként borult rá, mintha elszigetelte volna a külvilágtól. Látta az arcokat, a tárgyalóteremben jelenlévők mozgolódásait, a bírót, az édesanyja sírásra görbült száját… – de mindez olyan volt, mint egy borzalmas némajáték egy búvárharang alatt. A hangok ugyanis nem jutottak el hozzá, s akkor úgy tünt, hogy ez pillanat nem ér véget soha. Aztán a börtönbeli életéről mesélt. Arról, hogy a nappalok még csak eltelnek valahogy. De az éjszakákat nem tudja elviselni. Mert ilyenkor mintha külön életet élnének a hangok és az árnyak, s ha nagy nehezen mégis álomba szenderül, a tárgyalásról álmodik. Újra és újra ránehezedik az a légmentes búra, mintha vastag üvegből lenne a fala. Álmában ő ordítva rohan neki, könyörögni akar a bírónak, átölelni az édesanyját – s akkor döbben rá, hogy csupán ő láthatja az üvegfalon kívülieket. Amazok számára ő láthatatlan. 14 év fegyházbüntetést kapott. – Az ügyvédem azt mondja, ha másodfokon is bűnösnek mondanak ki, nemzetközi bírósághoz fordul – jelenik meg először az arcán egy bizakodó mosoly. Ettől olyan lett, mint egy gyermek, akitől igazságtalanul elvették a játékot, de ő bízik a felnőttek igazságosságában és tudja, hogy vissza fogja kapni. – Ha lezárul ez a lidércálom, s kilépek a börtönkapun, szeretnék elutazni valahova. Messze, minél messzebb, ahol nincsenek emberek, csak erdők fák és virágok…

Öt év telt el azóta, hogy nála jártam. Annyit tudok róla, hogy az ügyvédje a nemzetközi bírósághoz fordult, de még nem született az ügyében döntés. Még vezekel az előző élete miatt. Nem tudom, miként nyugodott bele a sorsába, hogy álmodik-e még a „búvárharangról”, meddig jutott el a keleti vallások tanulmányozásában…? S hogy vajon ebben az életében eljut-e arra a fás, erdős, virágos helyre, ahova annyira vágyik…?

A BOSSZÚ NEM A MI DOLGUNK A körút színes forgatagában jókedvűen sietett haza, kezében két nagy bevásárlótáskával. Az egyik utcasarkon megpillantott egy koldust, aki reményveszetten ült a nyári hőségtől felforrósodott aszfalton. T. Vali megsajnálta. Ki tudja, mi jutatta ide ezt a szerencsétlent, miközben a zsebében kotorászott. Ahogy a tálkában megcsörrent a pénz, a férfi felnézett az adakozóra. Egyszerre ismerték fel egymást, s a lélegzetük is szinte egyszerre állt el.

Vali mindig félénk, zárkózott lány volt. Amikor azon a hat évvel ezelőtti végzetes napon a kolleganője elhívta egy városszéli diszkóba, nem szívesen tartott vele. Idegesítette a harsány zene, a füst, a tömeg. De nem akarta megbántani a barátnőjét, aki azzal győzködte, hogy ha 21 évesen soha nem mozdul ki hazulról, pár év múlva besavanyodik. – Ugyan, mi rossz történhetik velem egy diszkóban? – nyugtatta meg magát, mintha rossz előérzetét akarta volna elhallgattatni. Az édeskés, kékes füsttel teli, rossz hírű helyiségben hamar társaság nélkül maradt, mert kolleganője eltűnt a táncolók forgatagában. Már-már arra gondolt, kifizeti a kóláját és hazamegy, amikor egy feketeszemű férfi telepedett az asztalához. – Meghívhatlak egy italra? – kérdezte. A lila fénycsóvák sejtelmesen világították meg az arcát, s a lánynak baljós előérzete támadt. Asztaltársa édes martinit rendelt, s egyfolytában szóval tartotta. A hangszóróból üvöltő technó azonban elnyomta a hangját. A lány segélykérő tekintettel kutatott a kolleganője után, így nem vette észre, hogy a férfi egy tablettát csúsztatott a poharába. Vali hamarosan megszédült, és az egész helyiség forogni kezdett vele.

– Rosszul vagy? Gyere, sétáljunk egyet – hallotta, de mintha távolról szólt volna hozzá a férfi. Elhagyatott vasúti töltés mellett jártak, mellettük egy tehervonat haladt el. A zakatolása olyan volt, mint a diszkó hangszórójából dübörgő szívdobogás. Amikor a férfi leteperte a földre és a ruháját kezdte szaggatni, a lány sikoltani akart, de érezte, hogy minden hiába. Éles fájdalom hasított belé, majd elhalkult a dübörgés, eltűntek a lila fénycsóvák. A fehér kórházi ágyon tért magához.

Úgy érezte, soha nem heveri ki a történteket. Bár a tettes gyorsan rendőrkézre került, Valit nappal furcsa szorongás gyötörte, éjjelente pedig azt álmodta, hogy a vasúti töltésen rohan, a telihold sejtelmes, lila fényt áraszt, egy hangszóróból szívdobogás szól. Édesanyja tanácsára felkeresett egy pszichiátert, tőle hallott először olyan dolgokról, hogy karma, újjászületés, reinkarnáció. Az orvos meditáció segítségével regressziót alkalmazott, így derült ki, hogy a lány az 1800-as években németalföldi gazda volt és megerőszakolt egy cigánylányt, aki családjával az erdőben táborozott. A képek tiszták, életszerűek voltak. A lány bár soha életében nem hitt a reinkarnációban, nem csupán érezte, hanem szinte biztosan tudta, hogy a németalföldi férfi: ő maga! – Nem büntetés volt, hanem megtapasztalás. Meg kellett tudnod, hogy mit okoztál annak a lánynak – magyarázta a pszichiáter, amikor visszatért meditációból. – A mai életedben pedig próbálj megbocsátani annak a férfinak. Csak akkor fogod igazán kiheverni az átélt borzalmakat.

Vali hónapról hónapra jobban érezte magát. Elmúltak a szorongásai, megszűnt a lidérces álom, de a szíve mélyén azt érezte, hogy az erőszaktevőnek mégsem lesz képes megbocsátani. Később férjhez ment, kislánya született, s elégedett volt a sorsával.

Amikor négy évvel az eset után a férfi kilépett a börtön kapuján, a szemébe sütő nap szinte elvakította. Az albérletéből kitették, munkája nem volt, s hirtelen hasított bele a felismerés, hogy senkije nincs, akihez mehetne, aki örömmel fogadná. Egy ideig alkalmi munkából tartotta fent magát, de amikor inni kezdett, egyre kevesebb ereje maradt szenet hordani vagy havat lapátolni. Eleinte még szégyellt kéregetni, de az éhség nagyon nagy úr…

Azon a nyári napon hiába ült a forgalmas körúton, csak elvétve csörrent meg mellette a tálka. Ekkor lépett hozzá a jól öltözött, gyanútlan fiatalasszony. Miután abban a végtelennek tűnő másodpercben összetalálkozott a pillantásuk, Vali továbblépett, hogy elvegyüljön az utca forgatagában. Először érezte, hogy képes tiszta szívből megbocsátani, s ettől olyan könnyűvé és szabaddá vált a lelke, mint még életében soha.

A VISSZATÉRÉS Hiába múltak az évek, Kati néni úgy érezte, hogy soha nem fog megbirkózni a fájdalmával. Éjszakánként még mindig visszaálmodta azt a végzetes délutánt, amikor két rendőr csöngetett be a hírrel, hogy autóbaleset érte férjét és 6 éves kisfiát. Nem kellett kimondaniuk. A szemükben tükröződő részvét szavak nélkül is elárulta. Az álom ekkor zavaros, kusza képekké változott. Valaki sikoltozni kezdett, majd kétségbeesetten zokogott, s az asszony verítékében fürödve ébredt fel arra, hogy ő maga az.

Az ilyen álmok után még nehezebben teltek az amúgy is ólomszárnyakon vánszorgó, egyhangú napok. Kati néni vagy húsz évet öregedett az elmúlt pár esztendő alatt. Életkedve elszállt, a test megrokkant, a sok sírás mély barázdákat szántott az arcára. Szomszédasszonyának gyakran mondogatta, hogy csak a temetőben érzi jól magát, ahol órákon át elüldögélhet a két sírhant mellett, s gondolatban beszélgethet azokkal, akik alatta nyugszanak. Odahaza gyakran gyújtott gyertyát, s a lehetetlenért imádkozott, úgy mint az első napokon, amikor még volt halvány reménye, hogy tévedés történt, nem az ő szeretteit gyűrte maga alá a kamion. „Istenem, legalább a kisfiámat add vissza…!” – imádkozott ilyenkor félhangosan, aztán csendben álomba sírta magát. De megváltást az álmai sem hoztak.

Az évek pedig teltek. Télre tavasz jött, a tavaszra forró nyár, majd néhány rövid, borongós ősz után rideg, hosszú telek. Egy nap Kati néni vásárlásból tartott hazafelé, amikor a nevelőotthon udvarából szíven ütötte egy csilingelő gyermek kacaj. Amikor odanézett, a lába földbe gyökeredzett, percekig levegőt sem kapott. – Kisfiam… – szaladt ki végre a száján a szó, amiről azt hitte, kiáltás volt. Valójában csak suttogott. A gyermek is észrevette. Mintha a felismerés suhant volna át az arcán, legalábbis egy röpke pillanatra. Egy végtelennek tűnő másodpercig farkasszemet néztek a kerítésen át, aztán felkapta a labdáját és játszó gyermektársai után futott.

Kati néninek ettől a naptól kezdve egy perc nyugta sem volt. Minden nap elsétált a nevelőotthonhoz, fürkészte az udvart, kereste, kutatta a titokzatos kisfiút. Jól lehet, az eszével tudta, hogy nem lehet az ő gyermeke, hisz körülbelül akkor születhetett, amikor a baleset történt, de a hasonlatosság mégis kísérteties volt. Hetek teltek el, amikor hiába állt órák hosszat a drótkerítés előtt, a gyerekek nem jöttek le játszani. Máskor lejöttek, de a nevető arcok közül egyetlenegy hiányzott. Néha arra gondolt, talán nem is volt igaz az egész, nem is látott senkit, aki annyira hasonlított halott kisfiához, az egész csak a képzelet gonosz tréfája volt. Ám egy hét múlva ismét felbukkant a kacagó sokaságban. Egyedül állt az udvar szélén, egészen közel az asszonyhoz. Egy pillanatra megint összetalálkozott a pillantásuk. Úgy tünt, mintha a gyermek szeme is felcsillant volna, mintha mondani akart volna valamit. De aztán egy kislány odalépett hozzá és együtt bementek a házba. A hasonlóság most még félelmetesebb volt, az asszony szinte beleborzongott. Soha életében nem hitt a csodákban, misztikában, még kevésbé a reinkarnációban – de lelke legmélyebb zugában érezte, hogy valami olyasmi történik vele, amire nincs magyarázat.

– 6 éves, teljesen árva. Féléve került hozzánk egy alföldi tanyáról, ahol meghalt az anyja – magyarázta az igazgató, miután leültette Kati nénit az irodájába. – Az apját félévesen veszítette el, amikor a tanyán felrobbant egy gázpalack. Tudomásunk szerint nincs élő rokona, de ennek ellenére egyedülálló özvegyként nem sok esélyt látok az örökbefogadásra. Talán ha nevelőszülőként próbálná magához venni a fiút… Kati néni arcán napsütésként áradt szét az öröm. Tehát van esély…! Isten meghallgatta a kérését, amikor azért imádkozott, hogy adja vissza a kisfiát! Az igazgatóval persze nem osztotta meg valódi gondolatait, örömtől reszkető kezét is a háta mögé dugta. Megpróbált józan, gyakorlatias kérdéseket feltenni a nevelőszülővé válás feltételeiről, a részletekről, arról, hogy hol, mikor kell a kérvényeket benyújtania. Az igazgató türelmesen válaszolt, majd így folytatta: – A gyermekkel pszichológus foglalkozik. Valószínű, az ingerszegény kiskori környezet miatt túl élénk a fantáziája. Gyakran beszél egy autóbalesetről, valami kamionról, álmában olykor azt kiabálja, hogy „vigyázz, apu…!” Pedig az édesapjára nem emlékezhet, anyja haláláig nem hagyták el a tanyát, autóban nem ült soha. De talán, ha majd nyugodt környezetbe kerül, elfelejti a fantáziálást. Biztos vagyok benne, hogy önnél a lehető legjobb helyre kerül.

Kati néni titokzatosan elmosolyodott, s kezét melegen rátette az igazgatóéra: – Ebben én is egészen biztos vagyok!

AZ ÁLOM Teri története hasonlít az imént elmesélt Kati nénihez. Igaz, ő már korábban elvesztette a férjét, a kisfia pedig 6 évvel élte túl az édesapját, amikor 10 éves korában egy veleszületett szívbetegségben meghalt. Az asszony sokáig pszichiátriai kezelés alatt állt a tragédia után. A munkáját elvesztette, emberek közé nem járt, s úgy érezte, s néha már az is megfordult a fejében, hogy önkezével vessen véget szomorú, magányos napjainak. – Úgy három évvel a kisfiam halála után jelentkezett először az álmom… – kezd furcsa történetébe. – Egy előttem ismeretlen asszonnyal álmodtam, aki eljött hozzám és azt mondta, nyugodjak meg, mert a fiam nála van és jól érzi magát. Az arca nyugodt, sőt, egy megbékélt mosolyt is felfedezek a szeme sarkában. – Emlékszem, álmomban egy furcsa lila kabátot viselt, sárga virágokkal. Soha életemben nem láttam még annyira ízléstelen ruhadarabot, ám az arca kedves volt. Később újra és újra ugyanezt álmodtam. Olykor megesett, hogy heteken át csaknem minden éjjel. Mindig ugyanazt mondta, talán néha csak annyit tett hozzá meggyőző kedvességgel, hogy nagyon szereti és vigyázni fog rá. Teri maga sem tudja miért, de egy idő után hinni kezdett az álombeli asszonynak. Persze, lehet, hogy csak a lassan pergő évek hozták meg a gyógyulást a lélek sebére. – 5 év telt el a kisfiam halála után. Az álom már ritkábban jelentkezett, de néha még mindig előjött. Azon a nyáron új városba költözött rokonaimat látogattam meg egy hétvégén. Korábban soha nem jártam ott, a vonatút hosszú volt és fárasztó, a legszívesebben már a leszállás pillanatában visszafordultam volna, de akkor az állomás melletti téren megláttam valamit, amitől még a lélegzetem is elakadt. Egy asszony állt ott lila kabátban, sárga virágokkal, és kézenfogva vezetett egy öt év körüli kislányt…

Teri a lila felöltő nélkül is ráismert volna a jellegzetes arcra. Sajnos nem szólította meg, de a kislány szemében felfedezett valamit, ami a számára mindennél több volt. Az álom soha többet nem jött elő. És ő soha többet nem utazott abba a városba.

Nem keresi a történet okát, nem akar semmi többet tudni, még az én találgatásomtól is elzárkózik. De az a nap után nyugodt és kiegyensúlyozott.

KARMA-MORZSÁK Amikor megérett bennem az elhatározás, hogy ezt a könyvet megírjam, sokat gondolkodtam, miképp állítsam össze? Bár sok érdekes sorsot követtem, amelyekről tudtam, hogy szereplői egy korábbi élet drámáit folytatják, sok reinkarnációs történet formálódott bennem önállóvá, olykor úgy éreztem, hogy mindez kevés. Talán sokkal többen éltek át hasonlót, vannak sejtéseik vagy konkrét tudásuk korábbi inkarnációikról, amit esetleg szívesen megosztanának velem és rajtam keresztül az Olvasókkal. Ezért az interneten és néhány ezoterikus lapban hirdetést adtam fel. Több kedves levelet, e-mailt és telefonhívást kaptam. Volt, aki csak elmesélte egy-egy visszatérő álmát, de ja vu érzését, vagy megosztotta velem karmikus (vagy karmikusnak érzett) kapcsolatának szépségeit vagy borzalmait.

Van közülük néhány, amelyből nem körvonalazódott bennem külön történet, de mégis érdekes volt, ezért úgy érzem, hogy nem hagyhatom ki. Az egyik legkedvesebb levélíróm egy Zala megyei falucskában járó, ötvenes éveiben járó asszony volt. Nehéz karmát, kemény életsorsot cipelt. Egy távoli városba járt három műszakban dolgozni, naponta négy órát kerékpározott és utazott, olykor térdig érő hóban. De egyetlen sorában sem éreztem panaszt. Jó darabig leveleztünk. Olykor tíz oldalnál is hosszabb levelei olyan kifinomult stílusról és intelligenciáról tanúskodtak, ami tollforgató embernek és dicsőségére válna. Az életéről írt, a múltjáról, az emlékeiről, a gondolatairól. „Mivel felhatalmazott rá, megosztom Önnel az álmaimat” – említette többször kedvesen. És én éreztem, hogy kristálytiszta gondolatait nem ebben a kemény, küzdelmes életében formálódtak meg. Ez a nagyszerű asszony egy kis erdélyi falucskában született, körülbelül egy évvel torokgyíkban meghalt, pár esztendős, Gergő nevű bátyja után. A kislány előtt soha nem beszéltek az eltávozott testvérről, sőt, születése után egy másik faluban költöztek. O pedig ahogy cseperedni kezdett, azt hangoztatta, hogy őt valójában Gergőnek hívják, abban a másik faluban él és sajnálja, hogy a betegsége annyi szomorúságot okozott. A szülők akkor lepődtek csak meg igazán, amikor a kislány pontosan leírta az ottani házat, a szobákat, a bútorokat, sőt, még azt is, hogy az édesanya milyen ruhát viselt, amikor a nagybeteg kisfiút magához szorította. A „Gergő” előtti életeiről sajnos nem volt emléke, a horoszkópjából pedig csak annyit láttam, hogy nehéz, küzdelmes karmát hozott magával.

Egy másik szintén nagyon kedves levélíróm egy alföldi kisvárosból írt. Az esete érdekes volt, bár én nem annyira reinkarnációs esetnek, mint inkább egyfajta „védőangyalos” történetnek értelmeztem azt, amit leírt. Ő azonban hisz benne, hogy imádott elpusztult kutyája a kislánya testében tért vissza. Nehéz, komplikált szülés volt, a gyerek nyakára tekeredett a köldökzsinór. Hajnali ötkor az orvosok már-már lemondtak a kislányról, ám egy órával később megtörtént a csoda. Ugyanebben az időben 5 éves, makkegészséges kutyájuk váratlan rosszul lett, és pontosan abban a pillanatban, amikor a gyermek visszatért az életbe, hirtelen elpusztult. Az állatorvos nem talált rá ésszerű magyarázatot. A kutya nem volt beteg, senki nem bántalmazta. Vajon csupán átérezte a kórházban rettegő gazdája szenvedését és fájdalmát? Állat testvéreink (különösen a kutyák) lelkük láthatatlan pici radarjával akár több száz kilométerről is megérzik az imádott lény érzelmeit, gondolatait. Valószínű az is, hogy főként a nagyon emberközelben élő kutyák egyfajta „védőangyalok” is, akik olykor akaratlanul átveszik a gazda betegségeit. Én legalábbis ezzel magyaráznám levélíróm esetét, de azt még különösebbé teszi, hogy évekkel később a kislánya olyan emlékekről számolt be, hogy „régebben kutya testben élt”. Sőt, hasonlóan az előbb említett asszonyhoz, pontosan leírta egykori lakhelyüket, ahol pedig „kislány életében” soha nem járhatott. Az édesanya leírása szerint nem csupán mániákusan szereti az állatokat, hanem valamiféle különös telepátia-kapcsolat fűzi őket hozzájuk. Mind a buddhista, mind a hinduista lélekvándorlás hit szerint egyébként állati testből születhetünk emberi létformába is. Talán ezért is növekszik olyan mértékben a világ állatállománya, mint amivel az emberiség növekszik. A korábbi eredetű hinduizmus szerint egyébként az állati és emberi létforma között nem annyira éles a határvonal, azaz szerintük az emberi lét után is visszaszülethetünk állatnak. A buddhizmus szerint azonban bár állatból lehetünk emberek, visszafelé ez elképzelhetetlen. Ez maga az evolúció. Így talán mégis meglehet, hogy a hölgy nem tévedett, bár bizonyossággal ezt aligha tudná bárki is megválaszolni.

Emlékeim között kutatván felvillan néhány régi kedves arc, emlék és személy, akikről tudom, hogy hasonlót éltek át, de (akárcsak a fenti két rövid történet) nem formálódott bennem önálló novellává. Aliz gyerekkori barátnőm és iskolatársam volt. Férjével együtt nagyon szerettek volna gyermeket, de nem akart összejönni a dolog. Sok éven át hiába jártak kezelésről kezelésre, a kis trónörökös nem akart a világra jönni.

Házasságuk sokadik évében Aliz édesanyja meghalt, ő pedig röviddel ezután végre terhes maradt. Csodálatos kislánya született, aki kísértetiesen viselte magán a nagyi arcvonásait, tulajdonságait. Ahogy cseperedett, szeretett volna egy kis testvért. És újra elkezdődtek a kezelések, a reménykedés, a próbálkozás. Aliz tíz évig ismét nem esett teherbe. A 11-dik évben az édesapja meghalt, s ekkor (épp annyi időre rá, mint az első kislánynál, anyja halála után), állapotos lett. A fiúcska kiköpött mása volt Aliz apukájának. Egykori iskolatársnőm ugyan nem hisz a reinkarnációba, de a két gyermek hasonlatossága mégis megdöbbenti őt. Érzi, többről van itt szó, mint pusztán a gének játékáról. A két csemetéjét egyébként nagyon imádja. Megható látvány, ahogy naponta hármasban sétálnak a parkban. Az egyik kézen fogva az anyukájával, a másik a gyerekkocsiban. Fiatal asszonyka – és a „szülei”.

Említettem már, hogy a karmakutató számára valóságos kincsesbánya a börtönújságírói munka. Itt azonban most nem egy újabb karmikus bűnesetet vagy tragikus sorsot szeretnék papírra vetni, hisz Péterre bárhol máshol rábukkanhattam volna, mint a Baracskai Fogházban, ahol találkoztunk. A bűncselekményére sem emlékszem már, a horoszkópját sem volt módomban megcsinálni, de azt tudom, hogy valami hasonlót élt át, mint én, amikor (a következőkben részletezett módon) véletlenül megtaláltam azt a bizonyos, előző életem színterét jelentő várost. Péter úgy élet a börtönben, mint egy remete. Nem ismerte a zárkatársait, nem beszélgetett, nem álmodozott és nem panaszkodott. Még a körülötte lévő vaságyakon fekvők nevét sem tudta. Festett. Olyan szenvedéllyel festett, hogy szinte azonosult a távoli, ismeretlen, komor, erős színekkel ábrázolt sziklás, zord tájjal. Sok-sok évvel ezelőtt, amikor az idegenlégiónál szolgált, az egyik szabad délutánján lesétált a francia tengerpartra. Megpillantott egy hatalmas sziklát, amelyen tarajokban tört meg a hullám, s hirtelen furcsa érzése támadt. Soha életében nem járt még ott, mégis biztosan tudta, hogy az eléje táruló látványt ismeri valahonnan. Azt is tudta, hogy a szikla mögött fövenyes partrész következik, majd egy földes út vezet valami „D”-betűs városkába. Akkor már rohant, mintha attól félne, az egész csak álom. De nem tévedett. A szikla mögött fövenyes part terült el, s egy kopár, földes út, amelynek a szélén tábla mutatta a Dieppe nevű kisvárosba vezető utat. Nem sokat mesélt az életéről vagy az élményéről. Ezeket is csak két ecsetvonás között említi meg, de a félkészen is csodálatos tájképben minden érzése benne van. Azt is csak a felügyelőktől tudom meg, hogy ha nincs módja festeni, akkor egész nap a zárkájában olvas, de (hasonlóan a tőle távol raboskodó, a körmendi gyermekgyilkosságért elítélt fiúhoz) mindig csak a lélekvándorlásról szóló irodalmat. Észre sem veszi, amikor magára hagyom a sziklás, fövenyes, zord tengerparti tájjal.

Zoli és Rita a főiskolai gólyabálon ismerkedtek meg. Ha létezik szerelem első látásra, az ő kapcsolatuk az volt. Azonnal érezték, hogy a szívük, a lelkük egy húron pendül, ugyanazok a terveik, a vágyaik, a gondolataik. Már két éve együtt éltek, amikor egy beszélgetés során kiderült, hogy mindkettőjüknek volt egy azonos, visszatérő gyermekkori álma. Egymástól független mindketten egy elhanyagolt, hatalmas gazos kertben jártak álmaikban, amelynek kapuját egy félszemű kőoroszlán óvta. Nagyon meglepődtek ezen, hiszen egyikük sem hitt sem az álmokban, sem a reinkarnációban. A két álom díszlete mégis olyan döbbenetesen hasonlatos volt, hogy nemigen találta rá magyarázatot. Ám hamar napirendre tértek a furcsa élmény felett, s élték tovább hétköznapjaikat. Boldog pár voltak. Pár év múlva összeházasodtak, született egy kislányuk. A hasonlatos gyerekkori álom emlékezetük lomtárába került, soha többet nem beszéltek róla. A kislányuk úgy öt éves lehetett, amikor egy este, meseolvasás előtt megszólalt: – „Miért itt élünk, anyu? Miért nem megyünk vissza a régi nagy kertünkben, a félszemű kőoroszlánhoz?” A fiatal házaspárnak a

torkán akadt a szó. Egészen biztosak benne, hogy sem a gyermek, sem más előtt soha nem említették gyerekkoruk visszatérő álmát. Regresszióra nem akarnak menni, bár ez az eset óta már nem merik kijelenteni, hogy nem létezik reinkarnáció. A kislány azóta egyszer említette a kőoroszlánt, de ők ketten zavartan elterelték a szót. Ha néha eszükbe is jut, nem mondják ki, mintha egy édes, közös titkuk lenne, amit ha nem osztanak meg senkivel, csak a hármuké marad. Akár csak egy a szívük mélyére forrasztott, láthatatlan, lassan halványodó jel – amit illetlen volna bárki előtt is feltárniuk. Soha nem fognak utána járni, hogy hol lehetett az a romos kert a félszemű kőoroszlánnal.

De talán ez jól is van így.

A LÉTHA VIZÉN TÚL (A saját reinkarnációs történetem) …Sok régi monda beszél elsüllyedt városokról, amelyek a tenger fenekén fekszenek. Holdfényes éjszakákon néha lelátni a tengeralatti palotákra, márványterekre és végzetes órán a tengermélyi harangok hangját is lehet hallani. Egy ilyen elsüllyedt várost hord magában minden ember.”

Ezeket a sorokat Szerb Antal írta, de már nem tudom, melyik művében. Ám akárhányszor elmesélem a saját reinkarnációs történtemet, aminek köszönhetően mélyebben asztrológiával és azon belül főként karma-kutatással kezdtem foglalkozni, mindig eszembe jutnak ezek a csodálatos sorok, amelyek úgy maradtak meg bennem, mint egy felejthetetlen dallam taktusai. Előre is elnézést kérek tehát az Olvasóktól, amiért (kicsit talán egoista módon) a saját reinkarnációs történetem hosszabb lesz, mint a többi elbeszélés. Én ugyanis egész életemben egy ilyen elsüllyedt várost hordoztam magamban. Korai gyermekkoromtól kezdve, amikor még későbbi életem hullámai fel nem borzolták ezt a tengert és el nem homályosították a mélyén alvó város kontúrjait. De akkor, kisgyermekként még minden egyszerű volt, tiszta és érthető. Volt egy állandóan visszatérő álmom. Néha minden nap jött, néha hetekre eltűnt, hogy aztán teljes élességben bearanyozza az éjszakáimat. Úgy tartozott hozzá gyermekkorom mesevarázsához, akárcsak nagyanyám elbeszélései, vagy apám erős kezének a melege. Mintha asztráltestem egy erős, láthatatlan mágnes vonzására elszakadt volna anyagi burkomtól, hogy valami ismeretlen erő hívására éjjelente hazatérjen ebbe a városba. Tisztán láttam ódon, zegzugos utcáit, macskaköves járdáit, régi, fafaragott erkélyeit, virágos manzárdjait egyes kapuin azokkal a furcsa, előttem ismeretlen betűkkel írt feliratokkal. Az álomnak nem volt semmi külön tartalma, mégis olyan élesen láttam benne minden utcát, teret, sarkot, hogy már kívülről tudtam, melyik kapun milyen dísz, faragás vagy ciráda következik. Vannak álmok, amelyek élesebbek a valóságnál, és vannak, amelyeknek az érzéstartalma erősebb,

mint az álom maga. A kristálytiszta képek mellett ezt az álmot mindig valami megmagyarázhatatlan boldogság kísérte. A régi, kacskaringós utcácskák végén minden alkalommal egy vasúti hídhoz érkeztem. Nem tűnt különösnek, hogy rálépvén erre a hídra észrevétlen mindig éjszaka lett, s mindent valami sejtelmes, misztikus köd takart be. Nem láttam tisztán, inkább csak homályosan sejtettem az alattam párhuzamosan szaladó síneket, mellettük egy pici, sárga állomás épülettel, amin ugyanaz a furcsa betűs, idegen felirat állt, ami a városka egyes utcatábláin. Tudtam, ha végigmegyek a hídon, a másik oldalon egy tó fog elterülni. Egy nagy, mély, gyönyörű tó, imbolygó, szentjánosbogár fényekkel a túlsó parton. A hídon valaki haladt mellettem, akinek a tejszerű ködben nem láttam az arcát. De tudtam, megnyugtat a jelenléte és nagyon szeretem. Hasonló volt az érzés, mint amit a mai életemben apám iránt érzek, de nem voltam benne egészen biztos, hogy ő az. Körülbelül a vasúti híd közepéig jutottunk el, s ekkor ébredtem fel minden alkalommal. – Megint Ausztriában álmodtam, apa! – tört ki belőlem spontán az egyik ilyen reggel. Úgy 7-8 éves lehettem. Apám épp a kávéját itta és megállt a kezében a kanál. – Honnan tudod, hogy Ausztriában van az a város? Fogalmam sincs, hogy honnan tudtam. Akkor még nem jártam külföldön, képen sem nagyon láthattam. De még túl kicsi voltam, hogy ezen gondolkodjak.

A gyerekkor mesevarázsából kilépve a diákéveimre rásötétlett a szocializmus. A visszatérő álom valahogy elmaradt. Talán csak a tudatalattimba égette bele magát, akárcsak egy feledésbe merül dalocska taktusai vagy a játék mackóm puha tapintása. Az útkeresés nyugtalan évei jöttek. Nem voltam boldogtalan, de nem találtam igazán a helyemet az engem körülvevő világban. Kívülről vidám voltam és derűs, de igazán csak a könyvek világában éreztem magam otthon. 17 éves koromban mohón faltam Freud, Jung, Nietzsche műveit, érdekelt a görög filozófia és a klasszikusok. Mintha valami olyan kérdésre kerestem volna a választ, amit fel sem tett senki, vagy valami nyugtalan vágy hajtott volna egy még ki sem tűzött cél irányába. Az egyetemre nem vettek fel. Főiskolára mentem, a tanári pálya felé fordultam. Nappal magoltam Marx, Engels és Lenin műveit, hogy átcsússzak a vizsgáimon. De az éjszakák megmaradtak az „igazi” tanulásnak!

Mariska, a vékony, csupa élet, vibrálóan éles eszű lény volt a legjobb barátnőm. Ahol megjelent, szinte izzott a levegő, sütött belőle a szabadságvágy. Az emberek vagy gyűlölték, vagy irigyelték, amiért mindig, mindenki előtt vállalta önmagát. Én nem gyűlöltem és nem irigyeltem. Szerettem. És titokban nagyon szerettem volna hasonlítani rá. Egy nyárvégi délután korábban érkeztem Siófok végi otthonába, ahol az édesanyjával lakott. Az idős hölgy betessékelt lánya szobájába, bíztatott, hogy amíg várok, keressek magamnak olvasnivalót. Mariska drámáktól, versektől roskadozó könyvszekrénye valóságos szentély volt nekem. De mielőtt odaléptem volna választani, megakadt a szemem egy füzeten az asztalon. „Asztrológia. I. évfolyam. Ahogy fent, úgy lent. A nagy, egész makrokozmosz és a piciny emberi mikrokozmosz: egy és ugyanaz.” Nem igazán értettem ezt a mondatot, de valami furcsa sejtés magával ragadott és kényszerített, hogy tovább lapozzak. Szokatlan, misztikus ábrák, jelek és rajzok váltogatták egymást a következő oldalakon. Fogalmam sem volt, hogy mit jelentenek, de mintha örvénybe pillantottam volna, nem tudtam a látványtól megszabadulni, mindent tudni akartam róla. Észre sem vettem, hogy múlik az idő. Mariska édesanyja kávét, süteményt hozott be, de ahogy lette elém, ki is hűlt az asztalon. Odakint lassan sötétedni kezdett. A szobácska egyszerű tárgyai között lassan mosódtak össze a kontúrok. De én akkor már egy másik világban jártam, amely az emberi lélek, a sors egészen új összefüggéseit mutatták be a számomra. Hát valóban igaz lenne, hogy életünk nagy tendenciái már születésünkkor el vannak döntve valahol? A világra jöttünk pillanatában felénk boruló csillagos égboltozat az értő szemnek képes feltárni jellemünket, lehetőségeinket, sorsunkat? S vajon

valóban éltünk már korábban? – Nem is tudtam, hogy érdekel az asztrológia. Mariska vidám hangja visszarántott a valóságba. Zavartan tettem le a füzetet, mint aki besurranó tolvajként mások titkaiba pillantott. – Én sem… – feleltem csendesen.

Jóval később, amikor már azok az ismeretlen, furcsa, misztikus ábrák az anyanyelvemen szóltak, tudtam meg, hogy épp akkoriban aktiválódott a Merkúr bolygóm, ami az asztrológia tudománya szerint egy új szellemi dimenziót megnyitva meghatározta az egész későbbi sorsomat. Már egy hónapja jártam Mariskához, mohó kíváncsisággal tanulva tőle az asztrológia alapjait. A jelek értelemmel teltek meg, könnyen elsajátítottam a komplikált csillagászati számításokat. Türelmetlenül vártam a szeptembert, hogy én is megpróbálhassak bejutni arra a négyéves kurzusra, ahol tanult. Az órák néha éjszakába nyúló beszélgetésekbe torkolltak. Barátnőm könyveket, fénymásolatokat adott, amelyekkel még mélyebbre jutottam a csodálatos, új világomba. Gyakran egész éjjel olvastam, s alig vártam, hogy másnap délután legyen és megbeszélhessük az olvasottakat. Akkoriban, a nyolcvanas évek elején könyvesboltokban még nem árultak ilyen jellegű irodalmat, sőt, tiltott listán szerepelt minden, ami a reinkarnációról, ezoteriáról, misztikumokról szólt. – Ma nem tanulunk – nyitott ajtót Mariska egy júliusi délutánon. – Szeretném, ha elkísérnél valahova. Örömmel mentem, kedvemre volt, hogy a sok áttanított délután után én is tehetek érte valamit. – Jósnőhöz megyünk – mondta, miközben karcsú kis testét fürgén bebújtatta a vászonruhájába. – Jósnőhöz, te? Aki előtt a jövő nyitott könyv? – árultam el csalódottságomat. Addig nem igazán hittem a tenyér-, kávézacc-, kártyajóslatokban, igaz, korábban nem is nagyon hallottam róluk. Mariska azonban elmagyarázta nekem, hogy vannak valódi misztikus képességgel rendelkező emberek, akik valami módon képesek intuitív módon a jövőbe pillantani. – A zaccfoltok vagy a kártyalapok csak eszközök ehhez – mondta. – Segítenek előidézni a tudatalatti állapotot, ahol a múlt, jelen és a jövő nem élesen elhatárolható. Az ódon, famanzárdos ház a villasor végén állt. A nyikorgó ajtón belépve valami különös, nyugtalan érzés kerített a hatalmába. A túlzsúfolt, fülledt szobában egy ősz hajú néni borította elém egy fehér papírra a még gőzölgő kávézaccot. Ezek segítenék elő a hölgy tudatalattiját, hogy múltat, jelent és jövőt egyszerre láthasson? Sokáig nem szólt egy szót sem, s nekem úgy tünt, mintha a forró júliusi napban egy hideg légáram fújna valahonnan. Megborzongtam. Már szerettem volna kint lenni a napsütésben, távol ettől a háztól, az amorf zaccfoltoktól, a furcsa hangulatot sejtető, régi bútoroktól. – Furcsa sorsod lesz… A hangja úgy csengett, mintha valahonnan nagyon messziről szólna. Rándultam egyet, de ő nem nézett rám. Tekintete elrévült az amorf, fekete foltokon. – Egy szokatlan élmény előtt állsz, ami megváltoztatja az életvonalat. Vágyakozást látok, majd gyászt és halált. A pincemélyről szóló hang egy pillanatra elhallgatott. A szobába beálló csend szinte fullasztó volt. – Rövidesen találkozol egy nyomorék, öreg, pipás emberrel. Ő is meg fog halni hamarosan, de a találkozásotok az egész életedet megváltoztatja.

– Butaság volt ide eljönnünk. Egy szavát sem hiszem. – Mariska azonban nem válaszolt. Hazáig szótlanul ballagtunk a már alkonyodó, csendes villasoron.

Szeptember eleje volt. A perzselő nyár búcsúztával Siófok felöltötte őszi ruházatát. A hangoskodó turisták elvonultak, bezárt a szállodasor. Mariskával gyakran sétáltunk a parton, szerettük nézni a szél játékát az avarral.

Kelletlenül készültem a második főiskolás évemre, s lelkes izgalommal asztrológiai felvételi vizsgámra. Már tudtam horoszkópot készíteni, ismertem a bolygók és a jegyek analógiáit. Barátnőm mégsem bíztatott, hogy mindenkit felvesznek. A Buddhista Misszió égisze alatt működő négyéves iskola állandó harcban állt a diktatúrát kiszolgáló hatóságokkal. Bármennyire is szűrték meg a hallgatóságot, olykor füle nőtt a falaknak. A harmadikosok egy előadásán egy nagy tudású tanár elkészítette a Szovjetunió horoszkópját. 1989-re gyászos összeomlást mutatott az ábra. A hétfőn elhangzott óra után már kedd délelőtt két civil ruhás nyomozó csöngetett a tanár lakásán. Bekísérték a kapitányságra, s bár udvarias formában, de határozottan felszólították, hogy ezt a részt törölje a tananyagából.

Az idős professzor cédulára felírt címét izgatottan szorongattam a kezemben az úton. Mire a nagy, tölgyfa ajtó kilincsét lenyomtam, már szabályos kis gombóc lett belőle, ami felitatta tenyerem izzadtság foltjait. A tölgyfa ajtó egy félhomályos előszobába vezetett. A zsúfolt, régi bútorok között szorongás vett úrrá rajtam. – Jöjjön, jöjjön…! – szólt belülről egy rekedtes hang. A szekrény tetejéről egy kitömött bagoly kacsintott rám. Olyan kísérteties volt, mintha belőle szólt volna az előző hang. Megborzongtam, szerettem volna kívül lenni az ajtón. De a bagoly figyelt! Vak, üveges szemeinek a pillantását éreztem az idegszálaimban. Amikor lenyomtam a szobaajtó kilincsét, egy még zsúfoltabb szobába jutottam. A függöny résnyit volt elhúzva, előtte egy tolókocsiban idős férfi ült, a lábán takaróval. Pipázott. Azonnal belém villant a nemrég hallott jóslat – s mielőtt egyetlen szót váltottunk volna, tudtam, hogy felvett, s ettől a perctől a tanítványa vagyok.

Szeptember közepén kezdődött az első évfolyam. Az idős, beteg pipás ember két hónap múlva meghalt. Gyászjelentésén szó sem volt a halálról. A neve alatt csak annyi állt, hogy boldog újjászületést kívánunk a következő inkarnációjához.

A nagy tudású Janák tanár úr vette át az osztályt. Türelmes volt, de szigorú, lényén viselte a buddhista vallás toleráns emberszeretetét, amelynek a papja volt. Óráinak különleges hangulata magával ragadta a hallgatókat. Még keveset tudtunk a múltjáról. A története nem sokkal az 56-os forradalom leverése után kezdődött, amikor egy bátor, nagyszerű ember, dr. Hetényi Ernő hazajött Tibetből és nekifogott, hogy buddhista egyházat szervezzen Magyarországon. Nem kis lelemény és diplomáciai érzék kellett hozzá, hogy az akkori vezetést meggyőzze, hazánknak kedvező ez a „vörös Kína” felé nyitás szempontjából. Így indult néhány tíz fővel Budapesten a Buddhista Papi Szeminárium, ahol (mint a világ legtöbb buddhista iskolájában) tanítottak asztrológiát is. A jófejű, fiatal Janák Lajos elsőként sajátította el a tananyagot. Keveset mesélt saját magáról, annál többet Hetényi doktorról, a bölcs, hatalmas tudású lámáról, aki a buddhista egyház hiearchiája szerint Közép- és Kelet-Európa tartományfőnöke, azaz a Dalai Láma ezen területen kinevezetett helyettese volt. A „Hetényi” név valóságos mítosszá magasuk előttünk, „kis elsősök” előtt. Tanárunk úgy mesélt a tőle hallott tibeti élményekről, hogy szinte ott éreztük magunkat a magas, ritkás levegőjű, kopár fennsíkokon. Ott, ahol a világ felett, abban a számunkra annyira idegen világban összemosódik a valóság és a képzelet, vékony a határvonal élet és halál közt s eleven realitásként hat a mágia és a csoda. Halál…? Vajon létezik-e egyáltalán halál úgy, ahogy a materializmus tanítja? Még féléve sem jártunk oda, s már kezdtünk másképp gondolkodni ezekről a dolgokról. Hetényi professzort egyszer megkérdezte egy kíváncsi riporter, hogy mióta foglalkozik

asztrológiával, ő pedig a maga természetességével azt válaszolta: – Ötszáz év óta. A riporter kezéből kiesett a mikrofon, s a hivatalos vélemény hamar szárnyra kelt: az öreg tudós megháborodott. Mi még nem ismertük őt személyesen. Mégis felnéztünk rá, tiszteltük, csodáltuk. A fényképe ki volt téve a tanterem falára. Úgy tünt, mintha mindig mosolyogna. Ötszáz év megbékélt, bölcs mosolyával, amiben benne volt a tanítványoknak szóló bíztatás, bátorítás is.

Joli félévkor került hozzánk. Lámai engedélyt kapott, hogy egy kinevezett csoporttárs segítségével magánúton bepótolhassa a tananyagot. 64 éves volt, de olyan energia és életderű áradt belőle, hogy ő volt ötünk közül a legelevenebb hallgató. Sugárzott belőle a Nyilas jegyére annyira jellemző, minden nehézséget leküzdő optimizmus. Jó feje volt. Mohón, örömmel és sokat tanult. Mikor valaki megkérdezte tőle, hogy ebben a korban miért kezdett el egy négyéves főiskolát, mosolyogva azt válaszolta: – Én már nem erre az életre tanulok. A tanár úr engem választott korrepetitornak, igaz, én jelentkeztem a leglelkesebben a feladatra. Rövidesen heti egy-két délutánra Joli kis lakótelepi lakása egy valóságos kis sziget lett mindkettőnk számára. – Egész életemben vágytam valami másra, mint amiben éltem. De nem találtam meg az utamat – mesélte gyakran. – Sokat olvastam, de ami a legjobban vonzott, az mindig a csillagos ég volt. A fiókjából egy kis, selyembe csomagolt távcsövet vett elő, mint aki a legféltettebb kincsét akarja megmutatni. – Látod? – csillant fel a szeme, gyöngéden végigsimítva a kopottra használt tárgyon. – Ha éjszakánként a csillagokat fürkészem, olyan, mintha megállna az idő. Mindenki bolondnak tartott, hogy nem tudok a földön élni. Annyira örülök ennek az iskolának! Joli özvegy volt, szerényen élt, kis nyugdíját javarészt könyvekre költötte. Egyszerű kis otthonában a tárgyak mintha élek volna. – Nézd csak! – emelt le egyik délután a polcról egy poros, régi, német nyelvű könyvet. Sárgult lapjain fametszett, múlt-ízű képek sorakoztak. Joli úgy lapozta végig, mintha a lelke egy szentélyben lopakodna. Pedig már kívülről ismert benne minden ősi asztrológiai történetet és mítoszt. – Egy régi hit szerint a Jupiteren angyalkák élnek. Ezért lett az asztrológiában a „nagy szerencse” bolygója – állt meg az egyik képnél, amelyik meseszerű, fehér szárnyú angyalokat ábrázolt. – Nyilas jegyű vagyok, a Jupiter az én bolygóm. Ha este megnézem a távcsövemen, tudom, hogy nem élnek ott angyalok, nincs rajta élet, csak sűrű légkör és ammónia. Mégis… titokban olyan jó hinni ebben! Mondd nyugodtan, hogy gyerekes vagyok.

Összenevettünk. Abban a percben szerettem volna megcsókolni kedves, ráncos arcát, olyan szeretet töltött el iránta tiszta, derűs világával együtt, a „Jupiter angyalaival”.

Nem vártuk a téli szünidőt, mint a diákok általában. Lelkes kis közösséggé váltunk, jól éreztük magunkat az órákon, szerettük az utána zajló nagy beszélgetéseket, estébe nyúló vitákat. – Holnap az év utolsó órája – szólt utánunk egyik alkalommal a tanár úr. – Úgy gyertek, hogy meglepetés vár rátok.

Fázva siettünk át másnap délután a városon, a decemberi szép arcunkba fújta a friss havat. Már az előszobában megcsapott minket az ünnepi érzés, bár lehet, hogy ez belőlünk áradt. Ám az osztályterembe lépve földbegyökeredzett a lábunk. A tanári fotelben ott ült élő valóban a „fénykép a falról”, Hetényi professzor. Ötszáz év megbékélt, bölcs mosolyával.

– Kíváncsi voltam rátok – mondta. – Úgy hallottam, évek óta ti vagytok a legtehetségesebb osztály. Nekem valaha a ti tanárotok volt a legkedvesebb diákom. Mindannyian zavarban voltunk. Úgy ültünk le megszokott helyünkre, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Az utolsó órára mindenki hozott magával valamit, ki egy kis süteményt, pár tortaszeletet, ki egy doboz csokit. Joli a maga sütötte kis almáspitéjét szorongatta. De senki nem merte kibontani az ajándékot. Olyanok voltunk, mint a gyerekek, akik előtt egy régen hallott mese vált valóra. Az asztalfőn ülő láma bölcs, nyugodt arcát nézve mindannyiunk előtt felvillant a tibeti tájak misztikus világa, a hófödte csúcsok és a hegyi kolostorok ezernyi csodája. – Professzor úr! Meséljen nekünk a buddhizmusról! Nem tudom már, melyikünk szólalt meg, de a csenden szinte kislányos könyörgéssel hatolt át a hangja. – Én nem kívánom tőletek, hogy áttérjetek a buddhista vallásra – mondta, majd elhallgatott, s csak hosszú szünet után folytatta. – Képzeljetek el egy égő házat, amelyből az anya ki tud menekülni, de a gyermekei a lángok közt maradnak. Még lenne remény, de félnek. Az asszony számára pedig már nem maradt idő, hogy áttörjön értük a lángokon. Valamit tenni kell, hogy megmentse őket, ami erőt ad, hogy ugorjanak! És ekkor az egyiknek felmutat egy babát, ami a kedvenc játéka volt. A másiknak egy macit, a harmadik a könyvét, amire a legféltettebb kincsként vigyázott… A korábbi, kicsit zavart csendet a teremben felváltotta az áhítat. Volt, akinek a szája is tátva maradt. Jolira néztem, a szemében nagy, kövér könnycsepp csillogott. – Látjátok…? – folytatta a láma. – Mi emberek vagyunk ezek az égő házban bent rekedt gyermekek. Az égő ház a világ, s az a bizonyos valami, életünk féltett kincse: a hit. A hit, ami mindannyiunknál más és más, de mégis az egyetlen, ami erőt ad, hogy legyőzzük a félelmünket és átugorjunk a lángokon. Igaz, hogy ez buddhista főiskola, de mégsem kérem, hogy ne kövessétek a vallásotokat. Ha akartok, higgyetek Krisztusban, Allahban, még azt sem bánom, ha kommunisták vagytok. De azt szeretném, hogy legyen hitetek, ami erőt ad, hogy ha kell, átjussatok a lángokon! Jolival a téli szünetben is összejártunk. Gyakrabban én mentem hozzá Pestre, de volt, hogy ö látogatott meg kis siófoki otthonomban. Tanultunk, beszélgettünk, horoszkópokat csináltunk, de úgy vettem észre, mintha régi életkedve csendesedett volna. Néha elnézett a csukott ablakon keresztül, és én éreztem, hogy csak a teste van itt. A képzelete távoli vidékeken kószál. – Mi bánt, Joli? A férjedre gondolsz? – próbáltam áttörni a hallgatásán, de ő nemet intett és nem válaszolt. Egy délután a saját horoszkópjában mélyedve találtam. Valamit nagyon számolt, észre sem vette az ajtónyílást. Óvatosan felé hajoltam, ő pedig rátette a kezét a kezemre és maga mellé húzott a kanapén. – Jövőre már nem tanulunk együtt. Remélem, nem fogok nagyon hiányozni… – Joli, mit beszélsz? Csak nem akarod az iskolát abba hagyni? Úgy tett, mintha nem hallotta volna. Az ujjával rámutatott a horoszkópján egy pontra.

– Látod a nyolcas házas Szaturnuszt? Az Uránusz idén éri el! Ne sirass meg. Gyors halálom lesz, valószínű, egyszerűen elalszom, s mire felébredek… – Joli, hagyd abba! – kiáltottam rá. – Hiszen te magad vagy az élet! Mióta téged ismerlek, nem félek az öregségtől! Úgy szeretnék majd élni idős napjaimban, mint te, könyvek között, örök fiatalon! Különben is, emlékszel mit mondott a tanár úr? A horoszkóp csak lehetőséget jelez, a bölcs ember uralkodik a csillagokon! Hagyta, hogy végigmondjam, de nem tudtam meggyőzni. Csak rázta a fejét és csendesen mosolygott. Valami hihetetlen nyugalmat láttam az arcán. Aztán eltette a horoszkópját és elővette a régi könyvet a Jupiter angyalkáiról. Sötét, rossz előérzet támadt bennem, de Jolival soha többet nem beszéltünk sem a horoszkópjáról, sem a halálról.

A szünidő után már tudtunk horoszkópot készíteni és értékelni. A kezdetben bonyolultnak tűnő csillagászati számítások leegyszerűsödtek, s néhány órányi munkával fel tudtuk vázolni, hogy egy

adott időpillanatban, egy konkrét földrajzi hely felé miként borult a csillagos égboltozat. Télen főként az analógiák összeolvasását gyakoroltuk. Megértettük, mennyire más egyéniséget ad, ha például a Hold, az érzelmek jelölője születésünk pillanatában az Ikrek, a Rák vagy a Nyilas jegyében tartózkodik, vagy mennyire más sorsot eredményez különböző állások mellett a Szaturnusz. – Közhely, hogy napsütésben vidámabbak és energikusabbak vagytok. A Hold ciklusai hasonlóképp látványosan hatnak az életünkre – magyarázta a tanár úr. – De butaság lenne azt hinni, hogy csak ez a két égitest befolyásolja az életünket, még akkor is, ha a többinek nem ennyire látványos a hatása. Az Univerzum összefüggő egész, amelyen belül minden mindenre hat. A zsebéből mágnes darabot és egy tűt vett elő. – Látjátok? Ha megmágnesezem a tűt, hiába teszem el később a mágnest, a tű magán viseli a hatását. Aki egy adott időpillanatban megszületik, felveszi az Univerzum akkori rezgéshullámait. Hiába mozdul el később az égi konstelláció, a személy, akárcsak a mágneses tű, megőrzi ezt. Ezért az asztrológia egyik alapszabálya, hogy minden, ami egy adott pillanatban kezdődött el, magán viseli a pillanatot.

Az órák után az esték gyakorlással, s még több beszélgetéssel teltek. Janák tanár úr sokat mesélt nekünk a karmáról és a lélekvándorlásról. Az én számomra még furcsa, hihetetlen volt az egész. Nem tudtam felfogni, hogy valaha, valahol már élt egy ember, aki most én vagyok. S ha igen, miért nem emlékszem rá legalább halványan? – Soha ne keressétek, hogy előző életetekben kik voltatok? –figyelmeztetett komolyan a tanár úr. – Mert ha megtalálnátok, nem lenne többé nyugtotok. Vissza akarnátok oda menni, hajtana egy belső erő, ami bár belőletek fakad, de erősebb nálatok. És otthagynátok érte otthont, hivatást, családot, barátokat. Nem véletlen kap a lélek minden egyes új élettel egy új, friss tudatot. Érdekelt, de nem hittem el. A buddhizmus szép legendájának tartottam, amely megpróbálja elviselhetővé tenni a halált az emberek számára. Jolival együtt készültünk az év végi vizsgákra. Bár minden tételt alaposan átvettünk, az osztályteremhez érve mégis megbénított a jeges izgalom. Hetényi professzor úr nyugodt méltósággal ült az elnöki székben. Az arcáról megnyugtató, bátorító mosoly áradt, mintha azt mondaná: „ne féljetek! Tudom, hogy nem fogok bennetek csalódni!” A tanár úr galambszürke öltönye jól illett ünnepélyes arcához. Csak amikor a két társelnökkel elhelyezte a kihúzandó tételeket az asztalon, láttuk a keze remegéséről, hogy ő is izgatott. Jolit hívták ki először. Megpróbáltam elkapni a tekintetét, de ő nem nézett sem jobbra, sem balra. Fehér kis ronggyá gyűrt zsebkendőjét gyűrögette izzadt tenyerében, amikor óvatosan kihúzott egy tételt. A Jupiter volt az! Hatalmas kő esett le a szívemről, mert biztos voltam benne, hogy tudja. Ő pedig beszélni kezdett a Jupiter légköréről, holdjairól, Nap körüli pályájáról, felsorolta az asztrológiai hatásait. Amikor a végére ért, a szeme sarkában bujkáló kedves, cinkos mosollyal rám kacsintott. Megértettem és visszanevettem. Mind a ketten tudtuk, hogy épp a „lényeget” hagyta ki, amit csak mi ketten ismertük. Közös titkunkat, a Jupiteren élő angyalokat.

A gyűrött kis zsebkendő akkor került újra a kezébe, amikor én kerültem a „vallatópadra”. A Szaturnuszt húztam. Arra koncentráltam, hogy ne reszkessen annyira a lábam, s ekkor kaptam el Joli pillantását. – Ne félj…! Menni fog! TUDOD…! – súgta. Ebben a percben elmúlt a remegés, s valósággal ömlött belőlem a szó.

– Hogy csináltad ezt velem? – szorongattam a kezét hazafelé a buszmegállóban. – Én…? Hisz te csináltad. Én csak drukkoltam. – Jaj, Joli! Olyan jó, hogy te vagy nekem! Többet tanultam tőled, mint eddig bárkitől. Hosszan integetett utánam, amikor elindult velem a busz. Mosolygó arca beleolvadt a tömegbe, aztán már csak a kis fehér zsebkendőt láttam a kezében. Végül beleolvadt a sokaságba az is.

Mindig úgy maradt meg az emlékeimben, ahogyan ott integetett utánam. Nem sokkal a vizsga után halt meg, nyár elején. Pontosan úgy, ahogy megjósolta. Álmában érte a szívroham. Amikor másnap a szomszédok rátörték az ajtót, találtak mellette egy kopott látcsövet, és egy nyitott könyvet. A Jupiter angyalkáiról. Dísztelen, egyszerű állami temetést kapott. Az osztály jött csak el, s néhány szomszédasszony. – Ne sírj! – tette rá a vállamra a kezét a tanár úr, amikor a rögös földbe leeresztették a koporsót. – Hisz ez csak a teste. Olyan, mint egy kopott ruha. Te is levetkőzöl esténként és mégsem jut eszedbe, hogy megsirasd magadat, amiért másnap tiszta, új ruhába bújsz. – Nem igaz! – rázta egész testemet a zokogás. – Csak mese az egész, akár csak a mennyország és a pokol!

Sokáig vártam a kis sírhant mellett, mire eloszlottak a gyászolók. Az alkonyodó temetőben úgy éreztem, mintha ketten maradtunk volna Jolival. „Ne sirass meg, nem fogok szenvedni. Az Uránusz gyors halált mutat. Mire felébredek…” Vajon mit akart mondani, amikor félbeszakítottam? Benyúltam a táskámba és elővettem az utolsó ajándékomat, egy kis, aranyozott betűkkel vésett táblácskát. Lassan csináltam neki helyet a síron, elrendezgetve a nyári melegben hamar hervadó virágokat. S ahogy elhelyeztem a fejfája mellé, mintha egy könnyű szellő érintette volna meg a vállamat. Úgy éreztem, mintha ő állna mögöttem, s szelíden felém hajolva betűzné a táblácskára vésett szavakat: A Jupiteren angyalkák élnek. Légy köztük nagyon boldog, Joli…! Tompa levertségben kezdődött a nyár, nem volt igazán kedvem semmihez. Unottan tettem le tanítóképzői vizsgáimat, de nem éreztem azt a felszabadultságot, mint máskor ilyenkor. Hiányzott Joli. Eszembe jutott a könyveimről, a fű zöldjéről, kis szobám tárgyairól, de még a Balaton kékségéről is. Egy évfolyamtársammal féléve készültünk, hogy ezen a nyáron bejárjuk stoppal és hátizsákkal Európát. Tombolt a Kádár-éra, három évente nyitotta meg egy-egy hónapra foglyainak a barakk vasfüggönyét. A mai világ fiataljainak elképzelhetetlen, hogy micsoda tortúra, mennyi utánjárás, pecsétgyűjtés és kilincselés kellett ahhoz, hogy egyáltalán útlevelet kapjunk. Nem akartam csalódást okozni, de a szívem szerint inkább otthon őriztem volna a bánatomat. De végül is a sorban állások, engedélyek gyűjtése elterelte a figyelmemet. Osztálytársam jó útitársnak bizonyult. Más érdekelte a világból, mint engem, aki egyedül, saját magam szerettem felfedezni az idegen tájakat és városokat. Nem korlátoztuk egymást rövid világcsavargásunk idején. Őt az épületet, szobrok, kövek érdekelték – engem az emberek és a könyvesboltok. Napközben bóklásztunk a magunk útjain, esténként találkoztunk a megbeszélt helyen, megbeszéltük, ki mit látott, aztán csendes parkok bokraiban diákosan alvóhelyet kerestünk magunknak a hálózsákjainkkal. Zürichig terveztük a közös utazást. Ő onnan Párizsba készült, én haza. Egyedül, stoppal keresztül az Alpokon. Mikor integető alakját elnyelte a zürichi utca forgataga, valami furcsa, rossz előérzet kerített a hatalmába. Egyedül féltem kicsit a hosszú stoppúttól, nem tűnt barátságosnak hálózsákban aludni. Egy kis trafikban vettem apámnak egy képeslapot: „Ha valami történne velem és nem érnék haza, tudd, hogy nagyon szerettelek…” Feladtam, aztán elindultam megkeresni az Ausztria felé vezető autóutat.

A kis határmenti, Brégenz nevű osztrák városban a szél vízszagot hozott. Lassan sötétedett, így

nem mertem tovább stoppolni, de a korábbi szorongás helyett könnyűnek és nyugodtnak éreztem magamat. A hátizsákomat beadtam az állomás csomagmegőrzőjébe és kényelmes elindultam, hogy alvóhely után kutassak. Kilépvén a régies, pici, sárgára festett állomás épületből furcsa érzés tört rám: mintha jártam volna már itt, mintha mindezt már láttam volna. A sínek mellett egy ódon vasúti híd vezetett át. Tudtam, a túl oldalán egy tó van, de fogalmam sincs honnan. Az állomás előtti térre zegzugos kis utcák futottak. Faragott erkélyeit, virágos manzárdjait már láttam… ezerszer láttam. De mikor? És hol? Elindultam a város felé, s valami megmagyarázhatatlan boldogság tört rám. Biztos voltam benne, hogy ha a szűk kis utcán végig érek, balra egy szélesebb utcára jutok, ahol szemben egy famanzárdos ház fog állni. Alatta egy faragott csizma, alatta gót feliratokkal. Már szinte futottam, de mégsem lepődtem meg, amikor megláttam a famanzárdos házat a gótbetűkkel és a csizmával. Lázasan kutattam az emlékeimben, s rémlett, a városka felett egy régi templom áll, toronyórával, szélkakassal. A kertjében kőpárkánnyal elkerített kis temető lesz, gótbetűs, fa sírhantokkal. S amikor elindultam a vasúti hídon, belém villant az emlék.

Ez az a város, ahol gyermekkorom visszatérő álmaimban annyiszor jártam.

Furcsa, kavargó érzésekkel hajnalig ültem a parton. Néztem a szemben fekvő Lindau apró, szentjánosbogár fényeit, egészen addig, amíg a tó felett játszó, párás, fehér ködben fel nem tűntek az első sirályok. Úgy éreztem, hogy a nagyon hosszú utazásból hazataláltam. Soha életemben nem éreztem még olyan mindent eltöltő békét és nyugalmat. Akkor már tudtam, hogy minden igaz! Nem a buddhizmus szép legendája, nem mese vagy fantázia. Én ebben a városban már éltem valaha.

Az apámnak írt képeslap jelképesen beigazolódott. Azt hiszem, én soha többet nem tértem haza arról az útról, vagy ha igen, csak a testem volt az. A régi álom feltámadt, újra minden éjjel meglátogatott. Néha csak a városról álmodtam, jártam macskaköves, kanyargós utcáit, áthaladtam a vasúti hídon, máskor pedig furcsa módon összemosódott álmomban Brégenz és Siófok. Végighaladtam egy utcán, németül beszéltek az emberek és gót betűsök voltak a feliratok. Az utca végén befordulva azonban már Siófokon jártam. Az álomnak sosem volt tartalma, de olyan éles volt, hogy napokig, hetekig a hatása alatt tartott. Olyan lett az életem, mint Babits híres „Gólyakalifája”, akinek az éber és álomélete külön szálon futott. Nappal szédelegtem, s mint valami asztrál mágnes vonzását, vártam az éjszakát, vártam az álmokat. Szétszórt lettem, feledékeny és álmodozó. A könyvek sem tudtak igazán lekötni, alig tanultam, a figyelmem elkalandozott a tanórákon. Olykor kimentem a temetőbe Jolihoz, aztán rájöttem, hogy hiába. Ő maga már réges-rég nincs ott. Siófok is furcsán idegenné vált. Valaha én magam választottam otthonomul ezt a várost, ki tudja, miért…? Talán pont azért, mert tóparton fekszik, van vasúti hídja, s a jellegében annyira hasonlít arra a másikra gyerekkorom álmaiból. Vissza akartam újra találni ide, felkerestem régi kedves helyeimet, esténként lesétáltam a partra. Néztem odaát Füred fényeit, míg rá nem jöttem, hogy hazudom magamnak. Nem a „visszautat” keresem…! Lindau szentjánosbogár fényeit kutatom a túlsó parton…

– Mi van veled? Mióta hazajöttél arról az útról, mintha megváltoztál volna? Apámmal egy kis pesti presszó teraszán ültünk. Kellemes kora őszi szél fújt. Mikor a pincér letette elém a kávét, vettem észre, hogy még a narancsléhez sem nyúltam. Előző éjjel ismét Brégenzszel álmodtam! Olyan éles, valószerű volt az álmom, hogy felébredve percekig fogalmam sem volt, hol

vagyok? – Mondd, mi történt veled azon az úton? – rántottak vissza apa szavai a valóságba. Egy feltámadó szellő fellebbentette a terítőt az asztalon. Mesélni kezdtem, s ahogy akadozva, zavarosan törtek elő belőlem a szavak, jöttem rá, hogy saját magam sem értem, hogy mi történt velem. Honvágyam van egy város után, ahol egyetlen éjszakát töltöttem el, de mégis ismerem minden utcáját, terét, apró zugát. S minden, ami az addigi életem volt, jelentéktelen lett. Nincs más vágyam, mint hogy ott éljek, akár még olyan áron is, hogy nekifutok a vasfüggönynek, a szögesdróttal lezárt határnak. „Sose keressétek, hogy előző életetekben kik voltatok. Mert ha megtaláljátok, képesek lesztek elhagyni a hivatásotokat, barátaitokat, családotokat…” – jutottak eszembe a tanár úr szavai.

Apám hitt nekem. Nyitott volt a keleti vallásokra, elfogadta a reinkarnációt és első perctől örült neki, hogy buddhista iskolában tanulok. Csend telepedett közénk. Kihűlt előttem a kávé, apa söre érintetlenül állt a pohárban. S akkor egy mondatban tört ki belőlem, amin saját magam lepődtem meg a legjobban, de ami spontán a lelkemből fakadt: – Én haza akarok innen menni, apa…!

Sommerset Maugham mesél egy epizódot „Az ördög sarkantyújá”-ban egy Ábrahám nevű zsidó orvosról.

„Szőke, jól megtermett fiatalember volt. Félénk és nagyon szerény, de nagyon tehetséges. Emberi számítás szerint biztosnak ígérkezett, hogy olyan magasra fog emelkedni, amilyenre csak lehet az ő hivatásában. Közbecsülés és jómód várt rá. Mielőtt új hivatalát elfoglalta, kivette a szabadságát, és nem rendelkezvén önálló vagyonnal, hajóorvosi minőségben utazott egy Levantébe induló tehergőzösön. Egy reggel a hajója megállt Alexandriánál. Ő a fedélzeten nézte a várost, a napfényben izzó fehér házakat, a parton nyüzsgő sokaságot. És akkor hirtelen történt vele valami. Nem tudta leírni, hogy micsoda. Azt mondta, olyan volt, mint egy villámcsapás. Valami belemarkolt a szívébe és ujjongás fogta el, valami csodálatos szabadságérzés. Otthon érezte magát és elhatározta ott, egyetlen pillanat alatt, hogy életét Alexandriában fogja leélni. Nem ütközött akadályokba, hogy elhagyja a hajót, és 24 óra múlva minden cókmókjával együtt a parton volt. – Törődtem is vele, mit gondolnak felőlem! – mondotta. – Nem én voltam az, aki cselekedtem, hanem valami bennem, ami erősebb volt nálam. Arra gondoltam, miközben körülnéztem, hogy egy kis görög hotelben fogok megszállni. Éreztem, hogy tudom, merre kell keresnem. Egyenest odamentem, és amikor megláttam, azonnal ráismertem. Azelőtt pedig soha nem jártam Alexandriában. …Én hiszek abban, hogy némely ember nem az eredetileg neki szánt környezetbe születik. A véletlen vetette oda, ahol van, de állandó honvágyat érez egy ismeretlen haza után. Idegen a szülőföldjén, és gyermekkora lombos ösvényei vagy a népes utcák, csak átmenetinek, közbeeső állomásnak számítanak. Egész életét idegenül tölti rokonai között és az egyetlen táj, amit megismert, idegen a számára. Talán ez az idegenség az, ami némely embert hajszol széltében-hosszában, hogy valami állandó után kutasson, amihez ragaszkodni tud. Néha rátalál egy helyre, s valami titokzatos érzés azt súgja, hogy ide tartozik. Ez a haza, amit keresett, itt fog letelepedni, olyan tájon, amelyet még sosem látott, emberek között, akiket sosem ismert, mintha mindent gyerekkora óta ismerne. Itt fog végre pihenést találni… Sommerset Maugham

A következő évben a mélykék szemű, halk szavú Krisztián lett a padtársam. Lényéből valami olyan megnyugtató érzés áradt, ami csak az olyan emberek sajátja, akik fiatalon megtalálták lelki békésüket.

Krisz két évvel volt csak idősebb nálam. Magán viselte a Halak jegyének szülötteire jellemző megértő, elmélyülő hajlamát, ami valami kortalan bölcsességgel ruházta fel. Szerettem vele lenni. Ereztem a közelében azt a pozitív, megnyugtató kisugárzást, ami az embereket magához vonzotta. Az órák alatt lopva néztem a szemem sarkából a markáns, ám mégis békés vonásait, szemének sötétkék mélységét, biztos kezének erős mozdulatait, ahogyan jegyzetelt a tábláról. Órák után sokszor elmentünk csatangolni. Sétáltunk a szigeten, megnéztük az esti Belváros fényeit, eldugott kis kocsmákban beszélgettünk óraszám. Ha vele voltam, szinte átléptünk egy másik dimenzióba, ahol nem létezett az idő. Mintha mellette minden új értelmet nyert volna. Nem volt titkom előtte. A mélykék szempár a lelkem velejéig hatolt, látta a legeldugodtabb gondolataimat. És mindent megértett. Krisztián mindenkiben a jót kereste, nem volt olyan ember, akiben ne fedezett volna fel valami szépséget, jóságot, igazat. – A külvilág csak a tükörképünk – mondta gyakran. – Amit az emberekben, dolgokban észreveszel, az te magad vagy. Mert mindenkiben megvan a rossz is, épp úgy, mint a jó. Te hozod ki belőlük a megfelelőt, aszerint, hogy szemed, füled, érzéked melyik felé van.

Később sokszor elgondolkodtam, hány élet, hány újjászületés, milyen hosszú, mély karmikus tapasztalat tette ilyen bölccsé a barátomat. Ha kocsival jött az órára, gyakran hazavitt kis siófoki lakásomba. Egy idő után egész hétvégekre nálam maradt. Ilyenkor szinte repült az idő, könyvekben éltünk, Tagorét, Arisztotelészt, Platónt olvastunk. Krisztián a Bölcsészkarra járt, otthon volt ebben a világban, türelemmel, szeretettel tanítgatott engem is. Bármennyire is közel kerültünk egymáshoz, az első perctől éreztem, hogy valamit titkol. Mintha tartózkodó lénye mögött valami sejtelem lappangana, amit esetleg még saját maga számára sem tud megfogalmazni.

Abban az évben hamar szaladt az idő, korán köszöntött be a tavasz. A szél friss vízszagot hozott a Balatonról, az utcákon a fák fehér virágruhát öltöttek magukra. Mennyire szerettem valaha ezeket a Balaton-parti tavaszokat! A tó illatát, a szállodasor megélénkülő, tarka világát, a Fő utca színes forgatagát. Most azonban az egész szokatlanul idegen volt a számomra. Esténként újra és újra kiültem a tópartra. Olyan erősen magam elé képzeltem az egy éve történt brégenzi éjszakát, hogy szinte valóságként láttam a Brégenz-Hafen kikötőjéből kipöfögő fehér gőzhajót, s mosolyogtam a sirályok önfeledt játékán. A leszálló sötétben addig bámultam a távolban Füred apró kis sárga fényeit, amíg össze nem mosódott a látvány. És akkor már tudtam: .. .az ott szemben Lindau…!

Olykor, ha a meleg nyári estén le akartam a Balaton vizében mártózni, akaratlan is óvatosan lépdeltem a homokos parton, hogy a talpamat fel ne sértsék a nem létező kövek. A Bodensee kövei, amiket csak én képzeltem oda. Krisz segítségével és türelmes szeretetével mégis végig küzdöttem magam azon a tanéven valahogy. Mégis, olyan érzésem volt, mintha mindenből, amit eddig tettem, a cél tünt volna el váratlanul. Mindennél jobban vágytam rá, hogy Brégenzben éljek, holott fogalmam sem volt, hogy mihez kezdenék ott. „Furcsa sorsod lesz. Egy szokatlan élmény töri el az életvonaladat.” – csengett a fülembe a jósnő hangja. Én akkor valóban úgy éreztem, mintha hirtelen ketté vált volna előttem az addig egyenesen haladó út. „Sose keressétek, hogy kik voltatok előző életetekben. Mert ha véletlen megtaláljátok…” – figyelmeztetett a tanár úr. Én nem kerestem soha. Véletlen találtam rá. S ahogy a kettévált út előtt megtorpantam, döbbentem rá, hogy bármelyik irányban indulok is el, akár maradok, akár disszidálok, ott marad a másik út, ami nélkül félember maradok.

Az asztrológia egy csodálatos ágát tanultuk akkor, ami két horoszkóp összevetítésével tárja fel az emberi kapcsolatokat. Krisztiánnal együtt csináltuk meg az első, ránk vonatkozó ilyen horoszkópunkat. Csodálatosan harmonizált minden, a Nap, a Merkúr, a Vénusz együtt mutatták a megértést, a szeretetet, egy megértő, boldog kapcsolatot. Ám egy baljós jel, egy „örült” együtt állás mégis minden szép jelzést elrontott. Karmikus jelzés volt – büntetés és bűnhődés egy előző élet közös, átkos bűne miatt. Ráadásul olyan jelleggel, hogy én leszek az eszköz Krisz életében, hogy egy előző élet súlyát lerója. Nem értettem. S az sem volt világos, hogy ezt én a horoszkópunk jelzése szerint megakadályozhatom. Ő vigasztalt, elmondta többször, hogy a horoszkóp soha nem végzetes fátum, csak tendencia. Mint ahogy a tanár úr gyakran mondotta, „a bölcs uralkodik a csillagokon”. De engem valami baljós előérzet újra fogságba ejtett, épp úgy, mint amikor a jósnőnél jártunk, majd Jolinál, azon a szomorú délutánon.

– Krisz, mondd, miért nem emlékezünk az előző életeinkre? Mi az a valami, ami minden újjászületéssel kitörli a korábbi életünk nyomait? – lázadtam, mint annyiszor. A délutáni napsütés átragyogott a függönyön. Mindketten nyugodtak voltunk. – Hidd el, jól van ez így – tette a vállamra a kezét. Az arcán olyan mosolyt láttam, mintha valamit tudna, amit én nem tudok. Másnap pedig egy agyongyűrt, fénymásolt könyvet hozott. Szepes Mária: „Vörös Oroszlán”-ját, ami akkoriban szamizdatként terjedő, betiltott könyv volt. – Itt a válasz a kérdésedre. Ha elolvasod, érteni fogod – mondta. Még be sem csukódott mögötte az ajtó, mohón felütöttem az első oldalon. Magamra ismertem Hans Bürger, a főhős alakjában, aki nem nyugodott bele a halál feledésébe. Vadul kereste az elixírt, az úgynevezett „vörös oroszlánt”, a felejtés elleni titokzatos italt. Esteledett, és én nem tudtam letenni a könyvet. Csak úgy pörögtek az ujjaim között az oldalak. Hans gyilkosság által szerezte meg az italt, s attól fogva emlékezett. Életről életre megszületett újra, s felismert mindent, mindenkit, akiket valaha ismert, szeretett, gyűlölt vagy bántott. Éjszaka volt, éhes voltam, de nem tudtam elszakadni Hans Bürger sorsától. Észre sem vettem, hogy lassan hajnalodott. A fejezetek között már több száz év telt el. A főhős fáradt volt, szeretett volna felejteni, pihenni, levetni azt az adományt, ami átok lett számára. De nem tudott felejteni. Ránehezedett minden korábbi élete csalódása, szenvedése, kudarca. Már a második kötet vége felé jártam. Néha meg kellett állnom, pihentetnem égő szemeimet. Ilyenkor a hajnali derengésben elgondolkodva bámultam egy láthatatlan pontot a falon. Megértettem, hogy a halál a legjótékonyabb adomány, amit csak kaphatunk! Hisz sokszor egyetlen élet alatt mennyi szenvedést, fájdalmat, lelki sebet, traumát cipelünk magunkkal. Mi lenne, ha ez az irtózatos málha életről életre velünk maradna, sőt, megsokszorozódna? Akármi is hozta létre a feledést, Isten, Allah, a természet vagy egy felettünk álló törvény hatalma, irgalmas dolgot alkotott. Talán erőnk sem lenne újra megszületni, ha ránk nehezedne minden korábbi életünk súlya. Délután egy hűvös kéz érintett álmomban. – Nos, megértetted? – borzolta össze Krisz amúgy is kócos hajamat. Előttem nyitva hevert a könyv. Krisztián keze lecsúszott a fejemről a fehér papírra. – Tudod… – kezdte elgondolkodva. – A görög mitológiában a halottaknak át kell jutniuk a feledést hozó Létha folyón. Ha nem isznak belőle, nem juthatnak el az Eliziumba… Elhallgatott, simogató kezét rátéve az arcomra. – A mi tragédiánk az, hogy nem ittunk a feledést hozó Létha folyóból. Akarva-akaratlanul, de az előző életünk betüremkedik a mostaniba. Hirtelen valami jeges fuvallatot éreztem, pedig a szél sem rezdült a szobában. Mindig tudtam, hogy Krisznek valami titka van, valami nyomasztja, amit nem tud, vagy nem akar kimondani. Megfogtam a kezét. Nem nézett rám, de visszaszorította. S ahogy erős keze ráfonódott az ujjaimra, úgy rémlett,

mintha félne valamitől. Mintha nem is a kezemet fogná, hanem kapaszkodna. – Félek, hogy egyszer elmész. Brégenzben fogsz élni, s ha elveszítelek, nem fog többé megadatni, hogy más nőt szeressek utánad. Elharapta a szavait, s úgy rántott magához, mintha görcsös szorítása megakadályozhatná, hogy valaha elhagyjam. De ez nem ölelés volt, hanem egy fuldokló kétségbeesése, ahogy a mentőövért nyúl. Minden, ami azon a napon történt, olyan volt, mintha egy álomszerű ködfátyol takarta volna. Még álmomban is éreztem a kapaszkodását, amivel ujjaimat, a testemet, a lelkemet szorította, mint egy utolsó lehetőséget, amit az élettől kapott. Átéreztem korábbi, rövid, hamar elhamvadó viszonyait, amelyek mögé megbújt a bűntudat elől, mielőtt a könyvek világába menekült volna. És azt is, hogy engem csak azért tudott szeretni, mert ez egy előző életünkben is így volt, talán sokkal szenvedélyesebben, mélyebben, mint most. A lélek emlékezik. Nincsenek számára nemek, korlátok vagy tabuk.

Krisztián soha nem ejtette ki a homoszexualitás szót. Mintha valami ősi, titkos szómágiában hitt volna, ami szerint, ha valamit nem nevezünk meg, az nem is létezik, s nem tud úrrá lenni rajtunk. A benne bujkáló hajlamot „démonnak” nevezte, és hitt benne, hogy le fogja győzni azt. Ha elveszíti ezt a küzdelmet, konzervatív lénye bele is pusztul. S ahogy megigazítottam alvó testén a takarót, még álmában is a kezem után nyújt. Éreztem a felelősséget, amit a kezembe adott. Álmában szomorúnak és fáradtnak tűntek a vonásai, mintha valami tragédia vetette volna rá az árnyait. Sokáig néztem őt. És elhatároztam, bármi is legyen a jóslat, megakadályozom azt az átkos, baljós jelzést, amit a horoszkópunk mutat. Ám reggel mindketten jókedvűen keltünk. Szavakkal soha többet nem említettük a „démont”. Csak én éreztem néha alaktalan jelenlétét egyegy ölelésben vagy kézfogásban. De elhessegettem a gondolatot.

Az iskolában a Nirvánáról tanultunk. A Nirvánáról…, ahová egyszer majd sok-sok élet és halál után eljuthatunk. – Én, ha meghalok, még nem szeretnék odajutni. Lehet, hogy jobb, mint földi testben élni, de ott nincsenek fák, tópart, bokrok és virágok – mondtam. A fiatalabb osztálytársaim helyeslően bólogattak. Talán ha szegény Joli köztünk lett volna, akad ellenvélemény. Ő egyszer azt mondta, hogy elfáradt a lelke, nem akar többet visszaszületni erre a világra. Vajon visszaszületett-e? Vagy a Jupiter angyalkáival van, az ő maga által elképzelt „Nirvánájában”? – Éretlenek vagytok – mosolygott a tanár úr. – Ha majd megfáradtok s bölcsebbé váltok, higgyétek el, másképp fogtok erről gondolkodni. A Nirvána nem valami boldog nemlét, örök semmittevés, mint ahogyan az évszázadok során a mi nyugati kultúránk félremagyarázta. Inkább kicsit ahhoz hasonlatos, mint a csepp és a tenger – gondolkodott el. Az osztályban olyan csend lett, hogy még a légy zümmögése is meghallatszott. – Próbáljátok elképzelni, hogy egykoron, valaha a csepp és a tenger egyek voltak. Aztán a csepp kivált, elvesztette az erejét, de nem lett boldogabb. Az emberi történelem arról szól, ahogyan harcol a többi cséppel és a tengerrel magával. Ugye hallottátok már, hogy az egyes ember és az egész világ egyek, azonosak vagyunk az Univerzummal? A Nirvána azt jelenti, hogy a csepp küzdelme véget ért az önállóságért. Újra eggyé válik az Óceánnal. Krisztián kezében megállt a toll. Az előttem ülő lány szája tátva maradt. Már régen vége volt az órának, de senki nem mozgolódott. – Ugye, mindannyian voltatok már szerelmesek? Gondoljatok vissza abból az időből egy olyan pillanatra, amikor olyan boldogok voltatok, hogy szerettétek volna magatokhoz ölelni az egész világot? És szerettetek benne minden apró lényt, állatot, növényt, embert, ellenséget és barátot? Az

volt az a pillanat, amikor valóban egyek voltatok az Univerzummal. És ezt fogjátok megtalálni majd a Nirvánában.

Nem értettem teljesen. Mint ahogy nem volt teljesen világos számomra, hogy mi az a bizonyos, „bennünk élő mag”, ami nem hal meg a fizikai testünkkel együtt, hanem mint egyetlen állandó és örök, a nagy körforgásban a sajátunk marad. De valami megérintett ezekből a gondolatokból és tudtam, egész életemben keresni fogom.

Volt egy Ausztria térképem, s ha egyedül voltam otthon, kiterítettem magam elé, s néha órákig elnéztem azt a kis Voralberg nevű megyét, Brégenzszel a központjában. Nem volt egyetlen fényképem sem a tájról, mégis az ábrák mögött megelevenedtek a kékbe vesző hegycsúcsok, utcák, völgyek, falvak. Csak testben voltam jelen a szobámban, a lényem ott ült a tóparton, átérezve még egyszer az akkori végtelen nyugalmat. Olykor a térkép felett aludtam el, s a gondolat-utazás folytatódott álmomban. És újra és újra visszatért a gyerekkori tartalom nélküli álom. Ezt követően másnap még rosszabb volt minden. Nem találtam vissza a mai valómba. – Ha valamit igazán akarsz, észre fogod venni, hogy a cél közelít hozzád – tette Krisz a kezét a vállamra. Észre sem vettem, hogy bejött, annyira a térképbe voltam bújva. – Bár tudnám…! – sóhajtottam fel. – Néha annyira elfog a vágy, hogy arra gondolok, jobb lenne nekifutnom a határnak, s itt hagyni mindent, még ha WC-t is kell pucolnom abban a városban. Máskor pedig… Tudom, mennyire hiányoznál Te, a Balaton, a suli, Siófok, Mariska… – Hidd el, az élet maga fogja a megoldást meghozni – ült le Krisz mellém az ágyra. Megfogtam a kezét, s akkor úgy éreztem, mintha nem ő, hanem én vagyok az, aki kapaszkodik. – Talán ha csak évente láthatnám azt a várost, bele is nyugodnék ebben a kettős valómba – folytattam. Krisz nem felelt semmit. De másnap egy kis fatáblára faragott idézetet hozott: „Ha igazán valamit akarsz, a cél fog közelíteni hozzád”. Még ma is megvan ez a kis fatábla. A legkedvesebb emlékeim között, Krisz fotója és az Ausztria térkép mellett tartom.

Így jött el 1989 nyara. Sokan és sokszor kérdezték tőlem, s sokunktól a generációmból a fiatalabbak, hogy sejtettünk-e akkoriban valamit? S én mindig azt válaszolom, hogy nem. Mi, hétköznapi átlagemberek legalábbis csak kisebb változásokra számítottunk az akkor annyira szilárdnak és öröknek hitt bástyafalon. Márai Sándor írta, hogy „a történelem szárnysuhogása ritkán érinti történelmi készültségben a kortársakat. Néha pizsamában, borotválkozás közben tudjuk meg, hogy valaminek vége van…” Azon a nyáron egy sereg kétségbeesett NDK állampolgár bemenekült az NSZK budapesti követségére és menedékjogot kértek. Végtelen jegyzékváltás és tárgyalás követte ezt, a számuk pedig napról napra nőtt. Magyarország nem adta ki őket, ami akkor, a Varsói Szerződés időszakában még példátlan volt. Hallgattuk a híreket, az emberek beszélgetéseit sorban állás közben, a buszon, a vonaton. „Lebontják a szögesdrótokat. Megnyitják a határokat…” – mondogatta mindenki. A Balatont ellepték az NDK menekültek. Újabb és újabb seregek menekültek be az NSZK konzulátusra, végül már a Máltai Szeretetszolgálat táboraiban kellett őket elszállásolni. De még mindig nem sejtettük, hogy „lesz valami”. Legalábbis mi, átlagemberek, nem. A mi generációnknak túl biztosnak tünt az a bástyafal. Csak repedéseket tudtunk elképzelni akkor még rajta – azt nem, hogy össze is omlik.

Nem is igazán értettük azokat a szavakat, hogy „glasznoszty és peresztrojka”. Csak azt tudtuk, valami új, valami friss… de azt nem, hogy mit fog majd hozni. Az NDK menekültek száma pedig napról napra nőtt. Még nem született döntés a sorsukról. Az emberek pedig találgattak. Ki pesszimista volt, ki aggódó, ki optimista. Én akkor éreztem meg azt a bizonyos, Márai által megfogalmazott „történelem szárnysuhogását”, amikor egy elszánt sereg NDK menekült nekirohant a határnak. Senki nem tudta, hogy fognak-e lőni rájuk? A legkevésbé ők maguk. De középen futottak a nők és a gyerekek, a csapat szélén a férfiak, hogy ha igen, őket találják el. A karjukkal védték a kör belsején futó gyermekeket és az asszonyokat, s a kezükben fehér zászlókat fogtak. A legmegrázóbb kép volt, amit valaha láttam. A fehér zászlók, s azok a kétségbeesett, reménykedő arcok! És akkor már tudtam, hogy ez nem napi hír, vagy tudósítás – hanem a történelem maga. Novemberben kezdték el lebontani a Berlini Falat. A TV-ben néztük Krisszel és néhány barátunkkal, s annyira sírtunk, mintha abba sem akarnánk hagyni. A ledöntött falból szállt a füst és a por, az emberek pedig táncoltak, nevettek, egymás nyakába ugráltak. Akkor már mi, az átlagemberek is tudtuk, hogy valami végérvényesen megváltozott. Az a bizonyos fal a mi generációnk számára szimbólum volt. Sok-sok fogalom szimbóluma, amire a mai fiataloknak már nincsenek szavaik, s legfeljebb a történelemkönyvekből tudják, hogy mit jelentett a párttagság, a KISZ, a disszidálás, a piros és kék útlevél vagy a kötelezően tanult orosz nyelv és a marxizmus. Az ásókkal, kalapácsokkal szétvert falból szállt a füst és a por, és akkor már mindannyian tudtuk, hogy ez nem napi hír vagy egy tudósítás – hanem a történelem maga.

A következő évben megnyitották a határokat.

…És én elindultam, hogy megkeressem azt a bizonyos, a lelkem mélyére eltemetett várost. Azon az első nyáron három hónapig maradtam. Napokon, heteken át bóklásztam a városban, gyermekkorom visszatérő városában, ahol ismerősnek tűnt minden utca, ház, terecske és kapualj. Mindennap átsétáltam azon a bizonyos vasúti hídon. Nem felfedeztem, hanem inkább leltárba vettem az Óváros ódon sikátorait, s már nem is csodálkoztam, amikor egy-egy új utcácskába befordulva előre tudtam, hogy milyen utcakép fogad. Soha életemben nem éreztem annyiszor azt a bizonyos de ja vu érzést – igen, mindez már megtörtént velem. Mindezt már ismerem és láttam. És soha életemben nem éreztem magam annyira könnyűnek, boldognak és felszabadultnak.

Hans, az utcazenész volt az első, akit először megismertem ott. Tikkasztó hőség volt, az utazástól és a szálláskereséstől elfáradva fedeztem fel egy eldugott kis utcában egy amolyan camping és penzióféleséget, kicsiny faházakkal, bérelhető lakókocsikkal, amiről sejtettem, hogy az én magyar pénztárcámnak való. Látszott, hogy az itt lakó vagy nyaraló emberek nem csupán átutazók, hanem ismerik egymást, csapatot alkotnak. Egy fiú állt a porta előtt, a kezében gitárt fogott, s mosolyogva nézte végig, amíg a tört németségemmel kitöltőm a bejelentkezéshez kellő papírokat. Hans télen-nyáron itt élt egy roncstelepről elhozott, leselejtezett mikrobuszban, amelyben nem volt semmi más, mint egy matrac, egy kis dobkályha, egy rozzant asztalka és a gitárja. Tavasztól őszig kijárt a sétálóutcára, maga mellé tett egy kalapot, így jött össze a megélhetése és a csekélyke bérleti díj. Tipikus művészlélek volt. Szelíd, mindig jó kedvű, könnyed… és azt hiszem, a maga módján boldog. Az első este sokáig elnéztem az embereket. Még idegenek voltak, és én is idegen voltam.

Vajon boldog leszek-e köztük? Vajon sikerül valaha gyökeret vernem ebben a városban, s ha igen, milyen sorsom lesz itt? Megszeretnek-e? Befogadnak? Találok valaha munkát? Azt tudtam, hogy ősszel még hazamegyek, hogy befejezzem az iskolát, de utána…? Akarok-e egyáltalán örökre itt élni? S vajon lesznek-e barátaim? Még egyik kérdésre sem tudtam a választ, de azt igen, hogy bármilyen életem is lesz itt, erre az első estére mindig emlékezni fogok. Mint mindenki, aki valaha, egyedül, ismeretlenként érkezett egy városba, ahol senki nem várta. Hans mellett Herbert, az öreg istállómester lakott, szintén egy évek óta leselejtezett, rozsdamarta lakókocsiban. A lakhatásért, s valami csekélyke bérért gondozta a penzió tulajdonosának a lovait. A gyerekek imádták az öreg „Herbert bácsit”. Ha megjelent az annyira hozzá tartozó bőrkalapjában, furcsán sántító lépteivel, azonnal megrohanták. Neki mindig volt a kicsik számára a tarsolyában valami, marokszámra osztogatta a banánt, csokoládét, cukrot és nápolyit. Fáradt szemeiből mély fájdalom sugárzott. Az első perctől éreztem, hogy valami hatalmas tragédiát hordoz.

Délutánonként gyakran felsétáltam a kis templom csendes kertjébe írni. Itt szinte szabadon szárnyalt a képzeletem, csak úgy áradtak a gondolataim. Egy novella járt a fejembe, lassan érlelődött, követelvén a fehér papírt. Talán akkor, ott, először fogalmazódott meg bennem ennek a könyvnek a gondolata? Egy lányról szólt volna az elbeszélésem, aki egy véletlen során megtalálja az előző életének a színterét, és egy mindennél erősebb belső vágytól hajtva visszamegy oda.

Két hét után öreg Herberttel összebarátkoztunk és kölcsönadta a kerékpárját. Gyakran felmentem vele a hegyekbe, este pedig kiültem a partra, és sokáig bámultam a szemközti part piciny fényeibe vesző Lindaut. Sosem voltam korán kelő, de akkor, ott, azon a nyáron olykor felkeltem hajnalban és gyönyörködtem benne, ahogyan a kelő nappal a régi házacskák felnyitják ablak-szemeiket. Mosolygós, fehér hajú nénikék teregették ki rajta az ágyneműt, s mintha ismernénk egymást, kedvesen rám köszöntek: „Grüss Gott!” Grüss Gott! Ez volt az első mondat, ami ezen a tájon annyira szíven ütött. Ismerősen csengett ez a csodálatos köszönés, tudtam, hogy valaha, valamikor nagyon sokszor hallottam. Egész életemben szerettem mindent, ami osztrák! Még jóval azelőtt, hogy a megtalált város felkavarta volna az életemet, úgy 10-12 éves korom tájt egy színes prospektusban egy nagy, színes Ausztria térképre bukkantam. Úgy hatott rám, mint egy áramütés! Gyermek fejemmel órákig csak dermedtem bámultam, aztán kitettem az ágyam felé, hogy minden reggel „meseország” legyen az első, amit megpillantok. Még nevének a csengése is olyan volt, mint egy dallam! „Österreich”! Még ma is érzem a leggyönyörűbb szónak, amit valaha hallottam! Az „ódon, sokszobás házas” és a Brégenzről szóló visszatérő álmomon kívül volt még egy olykorolykor visszatérő álmom, ami főleg akkor látogatott meg, amikor kiegyensúlyozott voltam és boldog. Egy hatalmas víztükör vett körül, s valami csodálatos béke és nyugalom. Már-már misztikus élmény volt. Fizikai testben soha nem éreztem azt a boldogságot és egységélményt, mint abban az álomban. Nem úsztam abban a vízben, hanem egyszerűen csak voltam. Eggyé válván a végtelen nagy vízzel nem láttam sem távoli partokat, sem csónakokat vagy vitorlákat, csak a ragyogást, ahogy a víztükrön megcsillan a nap. Ott, Brégenzben azon a nyáron gyakran láttam ezt az álmot. Azt hiszem, valami ilyesmi lehet a Nirvána! Vagy legalábbis az a félelmetesnek hitt halál, amikor a földi testünkből kiszabadulunk. Ezt akarhatta érzékeltetni a tanár úr a csepp és a tenger eggyé válásával. Csakhogy ezt nem lehetett elmondani szavakkal. Ott először kezdett mindez bennem halvány derengésként megfogalmazódni.

Egy esős vasárnap asztrológiát próbáltam tanulni, de a gondolataim elkalandoztak a füzet felett. Hallgattam, ahogy a sűrűn hulló vízcseppek dobolnak a tetőn monoton ritmusban. Megnyugtató volt. Brégenz jellegzetes hegycsúcsa, a Pfender ködruhába öltözött. Esős napokon nekem különösen gyönyörűnek tűnt, ahogy szinte „gőzölgött” rajta a pára. A szomszédos lakókocsiban valaki a Zsivágó zenéjét harmonikázta. Kidugtam a fejemet. A zene abbamaradt egy pillanatra, s egy mosolygós, amolyan igazi mesebeli, ősz apóka nézett ki az ablakon. – Ugye, a Zsivágó zenéjét játszotta? Összenevettünk az esőcseppek függönye alatt. – Szereti? Jöjjön át egy kávéra, szívesen eljátszom.

Így kezdődött öreg Sigivel a barátságunk. A hófehér hajú idős apóka olyan volt, mintha egész lényéből áradna a muzsikaszó. Sokszor mondta később, hogy ő belülről hallja a zenét. Akkor is, ha épp nem harmonikázik. Sokat nevettünk együtt. Én főztem neki, ő németül tanított, aztán esténként egy üveg bor mellett beszélgettünk vagy hajnalig néztük a televíziót. Soha életemben nem láttam még idős embert, akiben ennyi életkedv lakott. Ha járt-kelt a kempingben, mindig dudorászott, minta valóban örökké hallaná azt a belülről szóló muzsikaszót. Az emberek szerették őt. Tavasztól őszig töltötte itt minden évben a nyugdíjas napjait, amúgy egy közeli német kisvárosban lakott. A lakókocsijának előterében mindig ki volt téve egy kis sütemény vagy gyümölcs, hogy az emberek betérjenek oda. Neki mondtam el először furcsa történetemet. Ő azonban egyáltalán nem találta annak. Egyetértett abban is, hogy itt kell élnem egy darabig, hogy eldönthessen, az iskola elvégzése után itt akarok-e végleg maradni? – Tudod, a városoknak és a helyeknek, épp úgy, mint nekünk, megvan a maguk energetikája, az aurája. Ha ez azonos a mi hullámhosszunkkal, jól érezzük magukat, minden azt sugallja, hogy befogad a város. Én úgy látom, veled ez így van – mosolygott, aztán kikészítette a vacsorához vásárolt ételeket, s amíg én elkészítettem, ő harmonikázott. A hegyek közt, a Pfender alatti kis kempingben az estéknek volt valami jellegzetes, édes hangulata. Hans hazatért az utcazenélésből, s amíg öreg Herbert melegítette neki a vacsoráját, ő halkan tovább zenélt, vagy Sigivel együtt muzsikáltak. Az öreg olykor meghívott egy-egy kávéra kis sramlizenés helyekre. Hozta magával a harmonikáját is, vagy ha a lehetőség adta, együtt énekelt a csapattal. Mindig nevetett. Legyőzhetetlen életereje volt. Reggelente lejárt úszni, nagyokat barangolt a hegyekben, korán és jó kedvűén ébredt. Soha nem volt fáradt. Tréfásan gyakran rám pirított, amikor átolvastam, írtam vagy tanultam szokásom szerint egy-egy napot. – Hé, te papírkukac! – nevetett pajkosan. – Könyvekből nem lehet megtanulni az életet! Épp fiatalságom egyik legkedvesebb könyvét, „Zorbász, a görög „-öt olvastam újra. Ahogy a legvágyottabb útjára az ember a legjobb barátait viszi magával, úgy hoztam el én is ide a legdrágább olvasmányaimat. Azt hiszem, bizonyos könyvek azért tudnak különösen a szívünkhöz szólni, mert olyan kérdésekre válaszolnak, amelyeket mi is felteszünk saját magunknak. A lelkem mélyén kicsit én is amaz a két út között ingadoztam, amit a szenvedélyes, valódi életet élő Zorbász életmohó figurája és a könyvekben élő „papírkukac” író figurája ebben a könyvben ábrázolt. Legalábbis, ha nem is követtem, de mindig tiszteltem az olyan Zorbász típusú embereket, akiknek a nevetése „mélyebb az emberi szívnél”, akik egyszerű dolgoknak tudnak adni szűzi tisztaságot és el tudják sodorni a konvenciókat, amelyekkel a gyávák körülbástyázzák magukat. Az én életemben Sigi volt a legvalóságosabb „Zorbász típus”! És mellette be kellett látnom, hogy én sokkal inkább a regénybeli íróhoz hasonlítok, aki naponta „bepiszkít” egy halom papírt és inkább a könyvek világában él, mint a valóságban. Herbert kerékpárjával gyakran tettem nagyobb túrákat a közeli kis hegyi falvakban. Nem tudtam betelni az elsuhanó tájak, erdők látványával, miközben a nyári szél a hajamat fújta. Szerettem a voralbergi embereket és a tájakat. Úgy tűnt, itt minden és mindenki egyszerű és tiszta.

Valószínű, azért éreztem így, mert akkor, ott én is az voltam. Azt hiszem, a világ önmagában sehol sem jó vagy rossz, hanem mindig olyan, ahogy az adott helyen érezzük magunkat. Ahol jónak és kedvesnek látjuk az embereket, minden bizonnyal mi is azok vagyunk. Egyik nap egy Kennelbach nevű kis hegyi faluban jártam. Fehér tornyos kis templomán, muskátlis házain tükröződött az osztrák tájak jellegzetes varázsa. Egy idős bácsi épp a teheneit hajtotta haza. Mosolyogva rám köszönt, hogy „Grüss Gott!”. A kis falu főterén megálltam egy kútnál, hogy megmossam átizzadt arcomat. Egy fejkendős nénike lépett oda mellém, hogy jöjjek be hozzá, itt lakik a szomszéd házban. Szívesen megkínál egy pohár üdítővel, úgyis ritkán akad látogatója. Elmesélte, hogy születése óta itt él. A férje rég meghalt, a lánya Brégenzbe ment férjhez, ő maga ritkán jutott Voralberg határain túlra, még Bécsben is csak egyszer volt, fiatal lány korában. Földet művel, állatokat nevel. Most épp valami süteményt készít, mert hétvégén jön az unokája. Ahogy mesélt, folyton mosolygott. És én rájöttem, hogy az ilyen egyszerű élet mennyi szépséget rejthet magában.

Elég későn értem haza a kennelbachi útról. Már a bejáratnál megláttam a kis roncs lakókocsija előtt álló Herbertet elmaradhatatlan bőrkalapjában. Valamit tartott a kezében, s ahogy meglátott, örömmel integetni kezdett. – Már úgy vártalak, hogy ez a kis süteményt odaadhassam! Soká jöttél, aggódtam, nem esett-e valami bajod? Mint minden este, Hansot várta haza vacsorával. A bohém utcazenész amolyan pótfia lehetett, hisz egyiküknek sem volt hozzátartozója. Miközben a rozoga kis két lapos rezsón főtt a vacsora, segítettem neki a mosogatásban. Rossz kedve volt, keveset beszélt, láttam, hogy valami bántja. – Hány éves is vagy te? – kérdezte hirtelen. – 25 – válaszoltam. Ő némán bólintott, aztán furcsán sántikáló lépteivel elment, hogy megigyon valamit, ahogyan minden este szokta. Egy óra múlva bicegett haza. Tudtam, hogy ma kicsit többet ivott a kelleténél, talán valami jobban fájt neki, amit az alkoholba fojtott. – Tudod, éppen ma 25 éve történt – kezdte elbeszélését egy mély sóhajjal. – Salzburg mellett laktunk, egy kis faluban, valamiért a városba indultunk. A lányom pici csecsemő volt még, az anyja ölében utazott. Én vezettem azon a napon… Jó pár percre elhallgatott, és én tudtam, hogy most nem szabad a kérdéseimmel megzavarnom. – Amikor később a kórházban magamhoz tértem bepólyált lábbal, nem hittem el, hogy mindketten meghaltak. Hiába vittek el később a sírjukhoz, én reménykedtem, hogy hátha tévedés. Ott hagytam a munkámat, kóboroltam az országban, alkalmi munkákból tartottam el magam. Míg nem szép lassan mindenemet elittam. Emlékszel…? – mosolyodott el hirtelen és a kezem után nyúlt. – Egyszer azt kérdezted tőlem, hogy miért kedveltelek meg olyan hamar. Azért, mert annyi idős vagy, mint a lányom lenne. Ha élne, azt hiszem, ugyanolyan lenne, mint te vagy. Kedves, csendes, de vidám és szabad. Sokáig egyikünk sem tudott megszólalni. – Hát akkor én leszek a lányod! Gondold azt, hogy egy hosszú úton jártam, de most már itthon vagyok.

Ezt követően Herbert-nek mindig egy kicsit a „lánya” maradtam. Minden áldott nap becsempészett a párnám alá egy kis édességet, gyakran kávéval ébresztett én pedig segítettem neki rendben tartani a romos lakókocsit vagy vacsorát készíteni Hansnak. Tudom, hogy nem ő volt az előző életemben az apám, mint ahogyan én sem az a 25 éve meghalt kisbaba, hisz ez túl meseszerű lett volna. De azért jó volt eljátszani a gondolattal. Még most, annyi év multával is így emlékszem rá, pedig azóta már rég elment a szerettei után. A Pfender alatt árválkodó kis fakeresztre úgy gondolok néha, mintha valóban az „apám” nyugodna ott.

Esténként gyakran kiültem a partra és Lindau apró, távoli szentjánosbogár fényeit bámultam. Hiányzott Krisztián. Lelkifurdalásom volt, amiért magamra hagytam, méghozzá úgy, hogy nem is voltam benne biztos, hogy egy év múltán, ha befejezem az iskolát, nem akarok-e örökre itt maradni? Ilyenkor Lindau távoli fényeibe Füredet képzeltem oda, s arról fantáziáltam, hogy otthon, Siófokon vagyok. Két évig tartott az életemben ez a furcsa, Babits „Gólyakalifájához” hasonlatos állapot. Ősszel hazamentem és befejeztem az iskoláimat. Hiányzott Brégenz! Már nemcsak a város maga, azaz nemcsak az a korábbi, észérvekkel megmagyarázhatatlan vonzalom volt ez, hanem hiányzott Sigi, Herbert, a part menti sirályok, a kis templom kertje, az esők után gőzölgő Pfender… és minden, ami ahhoz a másik, ottani életemhez tartozott. Úgy éreztem, két életem van. Akárcsak a jóslat jelezte, furcsán kettévált előttem az út – és én nem tudtam, hogy melyiken induljak el, melyiket válasszam? Krisztián megértő szeretete sokat segítetett. Igaz, ez már sokkal inkább egy mély barátság volt, mintsem szerelem, bár ezt akkor még magamnak sem tudtam megfogalmazni. Önmagában küzdött a „démonnal”, de nem akarta, hogy beszélgessünk róla. A kézfogásán és az ölelésén azonban éreztem azt a kétségbeesett kapaszkodást, azt a kimondatlan könyörgést, hogy ne hagyjam itt. Egy meleg őszi estén kiültünk a Balaton-partra. Néztem szemben Füred fényeit, s ismét elfogott egy olyan erős vágy, mint abban az időben, amikor a „vasfüggöny” lebontása előtt még annyira elérhetetlen volt az álmom, s ugyanitt ülve számtalanszor Lindau fényeit képzeltem oda, a túlsó partra. – Az ott szemben: Lindau…! – szótagoltam tréfásan. Krisz megcsóválta a fejét, de látta, hogy nem hiszek neki. – Gyere…! – pattant fel hirtelen, kézen fogva a kocsijához húzott és beindította a motort. Szaladt mellettünk az éjszakai táj, autólámpák villantak fel az éjszakai úton. Éjfél felé járt, mire átértünk Füredre. A parton zene szólt, jókedvű fiatalok sétáltak az úton, még érződött a nyár esték vidám, Balaton-parti hangulata. – Ugye, most már elhiszed, hogy nem Lindau? – ölelt magához Krisz. Arra gondoltam, hogy olyan ez, mint a délibáb. Bármelyiket „életemet” is választom, mindig lesz egy túlsó part, ami megtestesíti azt a bizonyos másik hazát, az elérhetetlen, vágyott távolit. Már majdnem hajnalodott, amikor elindultunk haza. Egész úton nem beszélgettünk. Erős kezeit néztem, ahogy a kormányt szorította, s markáns arcvonásait, ami visszatükröződött a szélvédőben, amikor a szemben haladó autók ránk világítottak. Mindig így maradt meg az emlékeimben. Azt hiszem, azon az éjszakán éreztem őt a legközelebb magamhoz.

Amikor megérett bennem az elhatározás, hogy ezt a könyvet, s benne a saját történetemet megírjam, az emlékek útvesztőjében olykor összezavarodtam. Néhány mára már megsárgult, Krisztiánhoz írt levél azonban a birtokomban maradt, amit segített az emlékezésben és az eligazodásban. Magam sem tudom, miért őrizte meg őket, miután gyűrötté olvasta minden oldalamat. Talán, mert érdekelte mindaz, ami ahhoz a „másik” életemhez tartozott – vagy talán, mert öntudatlan segíteni akart, hogy egyszer az egészet komplett történetté írjam. A levelei között legfelül azt az első estén írtat találtam, amikor másodszor indultam útnak… még magam sem tudván, hogy néhány hónapra megyek csupán, vagy pedig örökre.

Krisztián, Kedvesem! Szerencsésen megérkeztem az egész éjszakai vonatút után. A kis brégenzi állomástól az utcácskánkig kalapált a szívem, pedig a fáradtságtól és az álmosságtól úgy hatott rám a drága város képe, mintha álmodnék csupán mindent.

Valósággal féltem, hogy felébredek, mint gyermekkoromban mindannyiszor, amikor ebben a városban „jártam „. Csak akkor tudatosult bennem, hogy ez már a valóság, amikor a kempingpenzió kapuján belépve megpillantottam Sigit. A kis öreg épp a virágait locsolta, de ahogy meglátott, elhajított mindent, egy nagy kurjantással kitárta a karját, majd könnyű pehelyként az ölébe kapott. – Hééé, Hans, Herbert, ébredjetek! Andi hazajött…! – kiáltotta. Jaj, de gyönyörűen csengett nekem ez a szó. HAZA! Miután elintéztem a bejelentkezést és kipakoltam lakókocsiba, bármilyen fáradt voltam is, szükségem volt rá, hogy „leltárba vegyek” mindent, s ha csak röviden is, láthassam a partot, a Pfendert, a sétáló utcát, a tavat. Alkonyodott már, mire hazaértem. Sejtettem, hogy a fiúk valami meglepetést készítenek nekem, mégis, amikor beléptem, gyökeret vert a lábam. A feldíszített asztalon pompás vacsora várt, virágokkal, borral, süteménnyel, kis lampionokkal. Hans épp egy gyertyát készült meggyújtani, majd összekacsintottak és gitárral, harmonikával rázendítettek a Zsivágóra. Herbert, édes öreg Herbert szájharmonikán kísérte a taktusokat. Most már késő este van, a szomszédos lakókocsikban és a faházakban mindenki alszik. Csak Sigi ablaka mögül szűrődnek ki fények, talán szokása szerint egész éjjel nézi a televíziót. Az előbb lehajoltam valamiért a bőröndömben, s a fényképed volt az első, ami a kezembe akadt. „…És tetszett a te világod nekem…” – jutott eszembe róla egy nem rég olvasott Tagore idézet. Együtt olvastuk. A költő egy barátjához szóló levelében írta, s nekem eszembe jutott, hogy mi mindent takar ez a hat kurta szó. A „világod” mindaz, ami a körül vesz, az otthonod, a barátaid, életed apró díszletei, a könyveid, a szokásod, a gondolataid. …És tetszett a Te világod nekem…! Most én írom le Neked ugyanezt. De most már aludni térek, rövidesen úgyis hosszabban írok. Szeretettel: Andi

Az első hónapban még nem kerestem munkát, talán mert magam is halogattam a döntést, ami a véglegesség érzésével járna. Tudat alatt abban reménykedtem, hogy ha akkor jöhetek ide, amikor akarok, a lelkem belenyugszik, hogy két otthonom van. Herbert biciklijével gyakran feljártam a kis templomom kertjébe írni az elmúlt évben itt megkezdett novellámat. A történetemet egy lányról, aki véletlen visszatalál abban a városba, amelyről gyermekkorában annyiszor álmodott. Keres, kutat valami nyom után, végigjárja a temetőket, hátha szíven üti ott egy név, egy sírfelirat. Sokszor, nagyon sokszor végigmegy azon a bizonyos vasúti hídon, ahol álmában mindig köd volt, s csak arra emlékszik, hogy valaki haladt mellette a hídon. A képzelet szárnyain a történetem innentől kezdve misztikus irányba váltott. A következő oldalain ugyanis az idősebb brégenziek arról számoltak be, hogy ködös estéken sok-sok év múltán is látni vélnek két alakot suhanni a hídon. A lány pedig abban a bizonyos, furcsa „Ungarn” nevű országban mindig akkor látta ezt a szokatlan, visszatérő álmot, amikor köd szállt a városra. Ennél a résznél elakadtam, üresen nézett szembe velem a fehér papír. Ilyenkor gyakran tettem több órás, magányos biciklitúrákat. Imádtam egyedül a gondolataimmal az erdőkön át száguldani. Egy alkalommal az erdő mélyén egy gyönyörű, parkszerű tisztásra bukkantam. A fák mögött

meghúzódó régi kastély úgy hatott rám, mint Holle anyó meséjében a kútba esett kislányra az odalenti világ látványa. Letelepedtem a parkba, elővettem az írómappámat, amikor a kastélyból két apácát pillantottam meg. Akkor jöttem rá, hogy egy kolostorban vagyok. Mielőtt hozzám értek volna, intettem, hogy már megyek is, nem tudtam, hogy ez magánterület, ám ők barátságosan mosolyogtak és arra kértek, hogy maradjak. – Nem azért jöttünk, hogy elküldjük, hanem hogy megkérdezzük, nincs-e szüksége valamire? Nem éhes? Nem szomjas? Az idős arcból olyan őszinte szeretet és nyugalom áradt, amilyent emberi arcon nagyon ritkán láttam. De főleg a szeme tisztasága volt, ami magával ragadott. – Mióta élnek itt? – kérdeztem. – Én magam már több mint húsz éve – mosolygott. – Sokan visszatértek tőlünk a világba, páran meghaltak, de mi néhányan itt maradtunk az erdő békéjében. Imádkozunk, gyógyítunk, télen pedig madáretetőket faragunk, hogy legyen elesége az erdő kis lakóinak is. Amikor indulni készültem, mutattak egy rövidebb utat a város felé, s el is kísértek odáig. – Isten kísérje az útját, gyermekem! – integettek utánam. Többször visszanéztem. Még mindig ott álltak. Az arcukon ragyogott a derű és integettek, egészen addig, amíg csak láttak. Nagyon messziről még visszanéztem, de már eltakarták őket a fák. Én azonban tudtam, hogy még mindig ott állnak és integetnek utánam.

Azon a nyáron sokszor vissza akartam menni az erdei kolostorba a két „apácámhoz”. Érdeklődtem, kerestem, kutattam, talán százszor is végig bicikliztem az akkor bejárt erdei utakat – de soha többet nem találtam vissza.

Egyik reggel jókedvű, hangos nevetés ébresztett Sigi lakókocsijából. Vendége van talán? Vagy a penziónak jött újabb lakója? Feltápászkodtam, s a nevetés újra felharsant. „Éjszakai bagoly” lévén sosem voltam könnyen ébredő, de annyi életkedv csengett belőle, hogy akaratlan én is felkacagtam. – Jaj, de jó, hogy fent vagy, hétalvó! – üdvözölt Sigi. – Itt van a fiam, már alig várom, hogy bemutassalak titeket egymásnak. Az élénk barna szemek épp olyanok voltak, mint a kacagása. – Szólíts Keckének, a barátaim mind így hívnak. A kézszorítása férfias volt és határozott, éles ellentétben a szeméből áradó pajkos vidámsággal. Nem tudom miért, de hirtelen nagyon elszégyelltem magam, hogy akkor keltem fel, kócos voltam, álmos és csapzott. A lakókocsijukban a bőröndje arról árulkodott, hogy hosz-szabb időre jött. Még ki sem pakolt belőle, de a kis helység máris amolyan valódi bohém agglegény-szállás képét nyújtotta. Reggeli után csónakázni hívtak. Nem volt sok kedvem, írni szerettem volna, de nem akartam elrontani a hangulatot. Messze behajóztunk a svájci majd a német partok felé, követve a part mellett halászó sirályokkal. Keckét minden érdekelte, amit csak mesélhettem neki, honnan jöttem, mit tanulok, ki vagyok, mik a terveim, a vágyaim? Amikor kifogytunk a szóból, én a vizet néztem, élveztem, ahogy a kezemre csapnak a hűvös hullámok. Háttal ültem neki, mégis éreztem a tekintetét magamon. Perzselt. Nem mertem megfordulni, mintha félnék szembe nézni a huncut szemekkel. Magamnak sem mertem bevallani, hogy ebben a félelemben mennyi minden vonzott.

Az elkövetkezendő hetekben gyakran bóklásztunk hármasban. Kecke egy évvel volt idősebb nálam, nőtlen, épp túl egy nagy csalódáson. Az anyja kiskorában meghalt, jó pár éve egyedül élt, nem messze az apja lakásától, abban a közeli német kisvárosban.

Ha együtt voltunk, szinte szálltak a percek. Gyakran az egész éjszakát végigbeszélgettük vagy sétáltunk a parton. Bár tisztelte a magányvágyamat, de láttam, alig várja már, hogy megérkezzek az erdőkben tett csavargásaimból, vagy abbahagyjam az írást. Érdekelte a lélekvándorlás, az asztrológia, s pár hét után már megértette, mit „tud" egy horoszkóp, miről szól az a sok jelzéssel, bolygóállással tarkított ábra. Az Ikrek jelében született. Az egész lénye csupa érdeklődés, elevenség és kíváncsiság volt.

Krisztiánnak minden este nekifogtam levelet írni, de furcsa mód valami miatt soha nem jutottam tovább az első soroknál. Korábban pedig két-három naponta is írtam, megosztottam vele az itteni életem apró részleteit, örömeit, bosszúságait – de akkor valamit nem tudtam, (vagy nem akartam) neki megfogalmazni. Bár semmi olyasmi nem történt, ami miatt lelkifurdalásom lehetett volna, nekem mégis az volt. A lélek törvényei, úgy látszik, szigorúbbak az emberi konvencióknál, s bűnnek vélnek érzéseket is, amelyek ellen sikertelen szállunk önmagunkban harcba.

Sok héttel később azonban mégis írtam neki. A gyűrött, de mégis gondosan megőrzött lapokon ittott már elmaszatolódott a tinta, ám mégis olvasható maradt.

Krisztián, Kedvesem! Bepólyált és sajgó kézzel-lábbal írok Neked, tegnap egy hegyi ösvényen leestem a kerékpárról. Már arra sem emlékszem, hogy támolyogtam haza, szakadt ruhában, véresen, csapzottan. Herbert kötözte be a sebeimet, nagyon aggódott, hogy ez az idétlen „bukfenc" rosszabbul is végződhetett volna. Azóta persze még jobban kényeztet, olykor naponta többször is hoz valami édességet, gyümölcsöt vagy más finomságot. Már megkértem, hogy ne költsön rám annyit, de ő azt válaszolta, hogy hadd legyen meg az illúziója, hogy a sok éve után megkerült lányát ápolhatja. Kecke, Sigi fia is minden nap meglátogat. Nagyon örülök, hogy megismertem őt, főként most, hogy minden nap többet tudok meg róla, arról a bizonyos Tagore idézettel kifejezett „világáról". … És tetszik az ő világa nekem…! Remélem, nem érted félre, hogy ezt róla is ki merem mondani. Most már késő éjjel van, az emberek alszanak a faházakban és a lakókocsikban. Valahonnan, messziről tipikus osztrák, jódlival kísért sramlizene szól, ami itt, ezen a tájon annyira gyönyörű, jellegzetes és valódi. Velem pedig szokás szerint játszik a fantázia. Azon gondolkodom, vajon ha valóban rosszabbul sikerült volna ez az ostoba baleset és meghalok, itt születnék-e meg újra? S ha igen, gyermekkoromban lenne-e egy visszatérő álmom Siófokról, a fehér tornyú kis templomról, a Balatonról és a Víztoronyról? S vajon a véletlen elvezetne-e újra a furcsa hangzású, „ Ungarn " nevű országba, hogy a gyermekkori álmom színterét megtalálhassam, s hinni merjek benne: igen, én valaha egészen biztosan éltem ebben az országban, lakója voltam ennek a városnak? Vajon keresném-e, ki lehettem ott, kit szerettem, milyen volt a sorsom? Siófok addigra biztos megváltozna. A régi kis villák helyén magas, új házak tornyosulnának, nem találnék meg mindent ugyanúgy, ahogyan akkori gyermekkori visszatérő álmomban láttam. De azért a lelkem megismerné, s egészen biztosan tudná, hogy éltem ott valaha. Vajon akkor megszületne bennem az a vágyakozás? El akarnám hagyni Brégenzet, a hazámat, hogy megtaláljam azt a régi otthont?

Te akkorra már ősz, öreg apóka leszel. Elképzellek, ahogy megunván az unokáid zaját, egy este kisétálsz a Balaton partjára. Ne lepődj meg, ha látsz ülni egy lányt, akinek az arcvonásai hasonlítanak rám, arra a lányra, akit szerettél fiatalkorodban, és annyira sírtál, amikor egy buta balesetben meghalt. Ha szóba elegyedsz vele, talán tört magyarsággal elmeséli neked, hogy Ausztriában él, de gyermekkorában volt egy visszatérő álma egy magyar városról… Ne mondj neki semmit, engedd hazamenni! Úgyis látni fogod őt esténként a parton. Ott fog ülni, s a szemközti Füred fényeit bámulva Lindaut képzeli majd oda. Simogasd meg távolról a gondolataiddal, de nem mondj neki semmit. Jövő nyáron úgyis látni fogod. Ugyanott fog ülni, a túlpartot bámulva. És a következő években is gyakran láthatod majd. Mert a lelke, mint valami láthatatlan mágnes, vonzza majd ehhez a tájhoz, amitől soha életében nem tud elszakadni. Mindig ugyanúgy, ugyanazon a partszakaszon ül majd egyedül, a túlsó part fényeit bámulva.

Pár nap múlva már begyógyultak a sebeim, s ismét kerékpárra szálltam, persze, sokkal óvatosabban. Kecke asztrológiai könyveket és újságokat hozott, nagyszerű élmény volt lefordítani. Valóságos kincs volt a számomra a bőséges szakirodalom! Odahaza, a vasfüggöny lebontása előtt alig férhettünk az ilyesmihez, kézről kézre adott fénymásolatokból tanultunk. Kis mikrovilágunkban mindenkinek elkészítettem a horoszkópját, sőt, hébe-hóba már megrendeléseim is voltak. Kecke nagyon sokat segített nekem, hogy a hibás németséggel írt mondataimat kijavítsa, ami által persze én is tanultam. Egy napon a munkában elfáradva felsétáltam kedvenc kis templomomhoz a dombra. Csodálatos nap volt, mikor körülöttem és bennem minden békés volt, nyugodt és tiszta. A színes ablakokon át a porszemek játékát megtörték napsugarak. A karzaton valaki orgonázott, s a mély, majd a kristálytisztán csilingelő hangok betöltötték a kis templomot. Imádkozni kezdtem, s ahogy lehunytam a szemem, egy pillanatra úgy tünt, mintha rajtam hullámzana át a muzsika. „Add, istenem, hogy határozni, dönteni tudjak…! Vajon hol kezdődik a felelősség és hol önmagunk feladása? Krisztiánnak szüksége van rám. Vajon van-e jogom őt elhagyni? És vajon csak miatta döntök-e ilyen nehezen, vagy egyszerűen gyáva vagyok egy teljesen új életbe fogni…?" Elhallgattam, mintha csak egy szóra várnék, ami megsúgja a választ. Hagytam, hogy a zene átáramoljon minden sejtemen és idegszálamon. A mély hangok mintha egy láthatatlan erővel felemeltek volna, a gyors, csilingelő taktusok pedig játékos örvényként forgattak odafent. Kilépve a templomból felültem egy kicsit a kőpárkányra, s néztem a nyári fényben csillogó várost. És abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem tudok elmenni, ha egész életemben is gyötör majd a lelkiismeret és a honvágy, akkor is maradok, mert ez az otthonom – itt éltem mindig is és ide tartozom!

Este lesétáltam a partra, hogy egyedül maradjak a gondolataimmal. Élénk volt a sétány, jókedvű turistacsoportok haladtak el mellettem, pedig közeledett a zivatar. Lindau sárgás lámpásai úgy tükröződtek vissza a sötét víztükrön, mintha hosszú fénygyökereket eresztettek volna a tavon. Eszembe jutott az este, amikor Krisztiánnal ugyanígy láttuk tükröződni a vízen a füredi partot. „ …Az ott szemben Lindau… " – mondtam ki szinte újra félhangosan, tréfás szótagolással. „Ugye, most már elhiszed, hogy nem Lindau?" – válaszolt bennem a hangja. Szinte éreztem a karját a vállamon, mint azon az estén, amikor átvitt, hogy megmutassa a „délibábomat". A víztükör előttem épp olyan elmosódott volt, mint a szélvédő üvege, amikor a szemközt haladó autók megvilágították markáns arcvonásait. Hirtelen erős vágy fogott el Krisztián után. Felpattantam, hogy hazamenjek neki levelet írni, amikor egy erős, gyöngéd kéz nehezedett a vállamra.

– Ne menj még…! Keckét még sosem láttam ennyire komolynak. – Nem követtelek. Apám mondta, hogy esténként ide szoktál lejárni. Ott akartam hagyni, kimenteni magam, hogy egyedül szeretnék lenni, fáradt vagyok, de valami belső erő nem engedte ezt. Akaratlan bábként lépdeltem mellette, mint akit hipnotizáltak. A kikötőnél jártunk. Egy csapat fiatal ült a tábortűznél, énekeltek, halkan gitároztak. Kecke rátette a kezét a vállamra. A zene egy pillanatra elhallgatott, csak a tűz ropogását hallottuk. Ránéztem, s a vöröses fényben olyan szépnek láttam, hogy megrémültem. – Andi. Én azt hiszem, beléd szerettem. Tudnál élni velem? Ha akarod itt, ha akarod, Németországban… Hosszú percekig nem válaszoltam, végül idegennek, távolinak csengett a saját hangom. – Nekem van valakim otthon. Azt hiszem, felelős vagyok érte… – Tudom – válaszolt halkan. – De ezt a döntést neked kell meghoznod.

Aznap este megint képtelen voltam rá, hogy írjak Krisztiánnak.

Kecke pár nap múlva elutazott, azt mondta, egy hivatalos ügyet kell elintéznie Bonnban. Horoszkópokat csináltam, tanultam, írtam és olvastam, de semmi nem volt olyan, mint azelőtt. Hiányzott. Egyik nap egy utcai fülkéből felhívtam Krisztiánt. Távoli, kedvetlen és idegen volt a hangja. – Krisz! Emlékszel arra az estére, amikor átvittél Füredre? –próbálkoztam valami személyesre terelni a szót, de csak egy kurta, rövid, tömör „igen" volt a válasz. Aztán elfogyott az apróm és megszakadt a vonal. – Sigi! Át tudnál vinni egy este Lindauba? – jött egy hirtelen ötletem, amikor vacsora után leszedtem az asztalt. – Nem mehetünk, nincs vízumod. Ha lebukunk, bevonhatják az útleveledet – válaszolta öreg barátom. Még a német újraegyesítés előtt jártunk, s mi, magyarok csak vízummal léphettünk be az NSZK-ba. Lindau pedig már a határon túl volt. Nekem akkor az útlevelemnél semmi volt drágább, mégis… látni akartam Lindaut, a túlsó partot. Herbert kerékpárjával vágtam neki az útnak. Az erdőkön át mentem, megérzés után, tudtam, hogy Lochau az utolsó osztrák kisváros, utána már a „senki földjén" vágyok. Csak onnan vettem észre, hogy átjutottam, hogy a következő falu boltjának a kirakatában nem shillingben, hanem márkában voltak kitéve az árak. Ma, az Európai Unióban már elképzelni is nehéz, hogy ezen akkor mennyire elcsodálkoztam. A „határ" szó akkor egész más fogalmakat takart, legalábbis nekünk, akik a „vasfüggöny" és a szögesdrótok nemzedéke voltunk. A mi generációnkban a mai napig benne van a furcsa félelem, ha elérkezzünk a hegyeshalmi sorompóhoz. Hiába meg sem állítják már az autóinkat, és hiába nincs rá semmi okunk. Azoknak, akik velem egy időben voltak fiatalok, maga a „Hegyeshalom", „pass-kontroll" és „határ" szavak egész életünkben a szorongással azonosak. Rövid biciklizés után értem el Lindaut. Ez lenne tehát a meseváros, a számomra mítosszá vált túlsó part? A zegzugos, ódon kis sikátorok, romantikus faragott erkélyek közt ismét olyan érzésem támadt, mint a kút fenekén egy másik világra bukkanó kislánynak, akár csak amikor betévedtem az erdei kolostorba. Szinte el sem hittem, hogy ezek az álomszerű díszletek között hús-vér emberek laknak. Lesétáltam a tóhoz. Beton talpazatán ott ült a kőoroszlán, ami odaátról csak apró pontnak látszott. Különös érzés volt látni szemközt a Pfendert és Brégenz hófehér házait. „Ugye, most már elhiszed, hogy nem Lindau?" – jutottak eszembe Krisz szavai. Hirtelen nagyon fontossá vált, hogy megoszthassam vele ezt a pillanatot. Egy kis trafikban vettem egy tó távoli partjait ábrázoló képeslapot, és fel is adtam neki. Talán, ha egyszer meglátom rajta a lindaui postabélyeget, én magam is elhiszem, hogy itt jártam.

„Látod, kedves, megint átmentem a délibábomon. És még mindig nehezen hiszem el, hogy ez nem Füred, és szemközt nem Siófokot látom… Ügy látszik, a „túlsó part" nekem mindig a távoli, hiányzó, elérhetetlen haza szimbóluma marad… "

Kecke már harmadik napja Bonnban volt. Hiányzott. Dolgoztam, olvastam, írtam és fordítottam, de szinte nem volt olyan óra, hogy ne lappangott volna a tudatom mélyén, hogy vajon hol lehet, mit csinál, mikor jön vissza? Esténként sokat kóboroltam egyedül a városban. A lábam akaratlan vitt arra a bizonyos vasúti hídra, mintha valami titokzatos, mágneses erő húzna abba az irányban. Minduntalan azt vettem észre, bármerre is járok, újra ott vagyok. Felmentem, ráhajoltam a korlátra és belebámulva az éjszakába próbáltam rákoncentrálni a régi álmomra. Láttam a gomolygó ködöt, magamat, a mellettem lépkedő alakot, lent az állomás épületet, rajta a „furcsa, idegen nyelvű" felirattal… de képtelen voltam mélyebbre jutni elmém bugyraiba. Vajon ki lehettem itt? Hol éltem, mit csináltam? És mi történhetett velem ezen a hídon? Vajon az a sokszobás, ódon ház, amivel szintén oly gyakran álmodtam is itt van valahol? Kerestem, tudtam, ha meglátnám, rögtön ráismernék… de nem találtam. Talán egyszer, ha egy valódi ködös estén eljöhetnék ide, amikor minden ugyanúgy lenne, mint az álmomban, több minden az eszembe jutna. De meleg, csillagfényes nyár volt, egyetlenegyszer sem szállt köd a városra. Azon az éjszakán Sigivel sokáig sakkoztunk. Fáradt volt az agyam, egymás után három partit nyert meg és úgy örült neki, mint egy kisfiú. Éjjel furcsa, derengő álmaim voltak, nem tudtam biztosan, hogy álmodom, vagy csak kábulatban vagyok. Mintha valaki szólított volna, hogy „most menj! Köd van!" – de biztosan tudtam, hogy senki sincs ott. Mégis úgy tűnt, mintha egész éjjel vitatkoztam volna azzal a hanggal és önmagammal. De az álom és ébrenlét közti „senki földjén" lebegve nem tudtam rászánni magam, hogy felkeljek, kinyissam az ajtót és megnézzem, hogy vajon valóban köd van? Aztán hajnal felé végre valódi mély álomtalan álomba zuhantam. Másnap dél tájt Sigi kopogtatott egy csésze forró, illatos kávéval. – Te, hogy milyen köd volt az éjszaka! Tíz éve élek itt, de ekkora ködöt még nem láttam. Elejtettem a csészét. A cukros, forró lé ráfolyt a karomra. Tudtam, hogy elmulasztottam valamit, amit talán sosem pótolhatok. Nem fogom meglelni az álmom folytatását, nem tudhatom meg, hogy ki lehettem itt és mi történt velem azon a hídon. Augusztus vége felé járt az idő, az éjszakák már hűvösebbek voltak. Kecke már ötödik napja volt távol. Egyre jobban nyugtalankodtam emiatt, de akárhányszor próbáltam Sigit faggatni a bonni útjáról, ő csak sejtelmes mosollyal azt válaszolta: majd idejében megtudod. Vasárnap délután esett az eső. Sigivel sakkoztunk. Jólesett hallgatni az esőcseppek kopogását a lakókocsin. Aztán lassan elvonultak a felhők, ritkábbá váltak a koppanások. – Oda nézz csak…! – kiáltott fel hirtelen Sigi. Kinéztem az ablakon és a város felett egy hatalmas, csodaszép, éles színekben játszó szivárvány ragyogott, mintha az eget és a földet összekötötte volna. – Kívánj valamit! Megvalósul, ha átszaladsz alatta! – lelkendezett öreg barátom. A vidámsága azonnal rám ragadt. Úgy ugrottam fel, hogy felborítottam a sakktáblát. „Itt akarok élni! Itt akarok maradni örökre…!" – mondtam ki magamban a kívánságomat, és a szomszédaink csodálkozására elkezdtem futni kitárt karokkal, mezítláb az égi látomás nyomába.

Kecke egy keddi délután jött vissza. Amikor meghallottam azt az összetéveszthetetlen nevetést, akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, a torkomba ugrik. Vidám volt és sejtelmes. Semmit nem

mondott a bonni útjáról, csak azt, hogy sikerült elintéznie valami nagyon fontos dolgot. Este mindhárman átmentünk Hardba, egy utcabálba. Jellegzetes jódlival kísért sramlizene szólt, az emberek luftballonokat durrantgatva táncoltak az utcán. Mi is összeölelkezve polkáztunk a mókázó sokasággal. Sigi igyekezett túlénekelni még a hangszórókat is. Amikor esteledett, a sokasággal együtt kiültünk a partra. Tűzijáték volt. A lámpákat eloltották, csak két reflektor fénycsóvája pásztázott a sötét víztükrön. Aztán egy csodálatos zene kíséretében kék-zöldsötétlila rózsák nyíltak ki az égen, majd apró szirmonként a vízbe hanyatlottak. A zene ismét felerősödött, a mélysötét színek most egy medúza alakjára változtak a lilás fényben játszó égbolton. Kecke eltűnt egy pillanatra. Én olyan tágra meredt szemmel néztem a tűzijáték-csodát, hogy észre sem vettem, amikor újra megjelent mellettem egy csokor rózsával. – Üdvözöllek az új hazádban! Bonnban sikerült elintéznem, hogy idehelyezzenek és ne az idegen németföldön kezd az asszonyi életedet. Ha akarod… A szám úgy maradt tátva, mintha még most is a tűzijáték kék-zöld-sötétlila fényeit bámulnám.

A későbbi éltemben sokszor visszaálmodtam azokat az órákat. De soha nem a történetet, az arcokat vagy a szavakat, hanem mindig csak azt a kék-zöld-sötétlila fényt, ami medúzák és apró csillagok alakjában hullik alá a lilás fénybe játszó égbolton. Éjjel kusza, zavaros, lidérces álmaim voltak. Mintha a „nagy víz" lett volna megint körülöttem, de most nem boldog álom volt, hanem valami kísérteties és félelmetes. Krisztián hangját hallottam, segítségért kiáltozott. Aztán egy szikla szélén térdeltem, egy értem nyúló kezet szorítva. Krisz keze volt. És éreztem, hogy nem már nem bírom sokáig tartani. Az égen kék-zöld-sötétlila fények pásztáztak. A kéz pedig egyre csúszott és csúszott. Már csak az ujjait fogtam. Kétségbeesetten próbáltam markolni, szorítani, visszahúzni… de már képtelen voltam.

Verítékezve ébredtem fel a saját sírásomra. Hajnali 5 óra volt. Tudtam, Krisztián bajban van. Lelkifurdalás gyötört, nem lett volna szabad magára hagynom, cserben hagyva őt, követnem a saját álmaimat. Olyan sebesen kezdtem csomagolni, mintha minden percen az élete múlna. A kemping aludt. Keckének és Siginek levelet hagytam, hogy bocsássanak meg, de valamit még el kell intéznem a „régi életemben" – de egyelőre képtelen vagyok dönteni. Miután a portán leadtam a kulcsot, még egyszer megálltam, hogy megnézzem a Pfendert, ahogy a hajnali pára bevonja. Megéreztem, hogy valaki áll a hátam mögött. Herbert volt az. – Ha megvárnám a reggelt, nem tudnék elmenni – mondtam. Ő csendben bólintott. Nem kérdezett semmit, csak a szemével jelzett, hogy érti és tudja. Sokáig néztünk szembe egymással. Sokáig néztem farkasszemet a szemében megbúvó tengermély bánattal. – Lehet, hogy visszajövök. Lehet, hogy nem. De mindig szeretni foglak, … apám. Összeölelkeztünk. Aztán nagy nehezen kibontottam magam a karjaiból és felvettem a hátizsákomat. Az utca végéből még visszanéztem. Ott állt és integetett utánam. Másodszor már csak egy kis pontot láttam belőle. De tudtam, hogy még mindig ott áll és integet. Pedig már ő sem lát belőlem mást, mint egy aprócska pontot.

Herberttel akkor láttuk egymást utoljára.

Stoppal indultam el.

A vonat csak jó két óra múlva indult volna, s nekem akkor valami azt súgta, hogy minden perc drága. Tudtam azt is, hogy ha Kecke felébred, azonnal az állomásra rohan. Kora reggel még csekély volt a forgalom. Ha meg is állt egy-egy autó, a közeli falvakba vagy Innsbruckba ment. Én azt szerettem volna, ha délig elérem Kufsteint, ami pont a fele út, s ott felszállok a vonatra. Lassan feloszlott a Pfender felett a pára és kisütött a nap. Sejtettem, hogy Kecke most találhatja meg a levelemet, s a szívem szerint visszarohantam volna, még akkor is, ha egész életemben gyötör majd a lelkifurdalás Krisztián miatt. Ha délig nem érem el Kufsteint, visszafordulok… alkudoztam magammal. Abban a percben lefékezett mellettem egy kis piros fiat. – Hello! Kufsteinig megyek – tekerte le egy mosolygós fiatal lány az ablakot. Még egyszer visszanéztem Brégenzre. Egy város, ami után tudattalan vagy tudatosan, de egész életemben vágyódtam. Egy város, ahol most már kicsit az enyém is… ahol éltem, szerettem, barátaim voltak. A lány filmrendező volt, egy évig Svájcban forgatott, most tartott haza. Arról mesélt, hogy az életében lezárult a fejezet és fogalma sincs, mi jön utána. Akárcsak nekem. Thorton Wilder írt híres regényében öt emberi sorsról, akiknek életében épp lezárult egy-egy fejezet, s „véletlen" pont akkor találkoztak Szent Lajos király hídon, amikor leszakadt. A kilométeróra 150-et mutatott. És én akkor biztos voltam benne, hogy nem véletlen találkoztam ezzel a lánnyal, akinek az életében szintén lezárult valami. Nem féltem és abban a percben nem semmit sem sajnáltam. Lecsuktam a szemem és inkább kíváncsian vártam a zuhanást, majd az utána lepergő filmet… aztán elaludtam.

Az autó fékezett, s ahogy kinyitottam a szememet, megpillantottam a kufsteini várromot. Pontosan dél volt. Nem zuhantunk le. Ezek szerint amiért születtem, még nem történt meg. Valamit még szán nekem a sors.

Egy késő délutáni vonatra váltottam jegyet, bécsi átszállással, Krisznek pedig feladtam egy táviratot. Vonatindulásig felmentem a várba, aztán kiültem a folyó partjára. Nem gondoltam sem Keckére, sem Krisztiánra, sem a jövőre, sem pedig a múltra. Könnyű voltam, nyugodt és szabad.

Sok évvel később jöttem rá, hogy a Lindauban eltöltött nap mellett akkor, ott, Kufsteinben voltam életemben a legboldogabb. Krisz a Déli Pályaudvar mögött várt az autójában. Egyetlen szót sem szólt, de égő, karikás szemei mindent elárultak. Meg akartam érinteni az arcát, de ő eltakarta és a kormányra borult. Két hétig őrlődtünk még ez után. Két hét, amikor minden nap eljött, de csak ültünk a csendben, s hagytuk, hogy ránk nehezedjenek a ki nem mondott szavak. Két hét, amikor feküdtünk egymás mellett és némán bámultuk a plafont. Egyszer felvette, hogy kössünk névházasságot, de szinte azonnal elvette a gondolatot. – Miért mentél el? Ha velem maradsz, talán soha nem ismerem meg ŐT…! – tört rám hirtelen, tőle szokatlan indulattal. A szemei izzottak, a kezén láttam, hogy remeg, amikor percenként rágyújtott, majd eloltotta. A lélektan szerint nem érthetjük meg azt a szenvedélyt, ami más, mint a sajátunk. Amikor váratlan felpattant, hogy „látni akarom őt…!", én mégis megértettem a szenvedélyét, ami ahhoz a férfihez sodorta. Kint az éjszakában felzúgott a motor. És én tudtam, hogy soha nem jön vissza.

Mély ólmos fáradtság öntött el, amiről éreztem, hogy soha nem fog teljesen elmúlni. Bennem marad holnap, holnapután és azután is. Hajnal felé úgy hallottam, hogy a nevemet kiáltja. Furcsa, gomolygó füstszagot éreztem, aztán rájöttem, hogy csak álmodom. Iszonyatos, lidérces álom volt. Mindenhonnan tűznyelvek csaptak fel, Krisz pedig lángolva rohant felém a tűzben, a karját kitárva. – Kriiiisz…! – kiáltottam kétségbeesetten, és összeborultunk a lángokban. Valósággal izzott a testem, amikor felébredtem a saját kiáltozásomra.

Krisztián azon a hajnalon, Érdnél törte át a terelőkorlátot. A kocsija azonnal kigyulladt. Szerettem volna hinni benne, hogy nem szenvedett. És abban is, hogy az utolsó percben ugyanazt érezte és látta, ahogy megálmodtam. Soha nem ejtettem ki az „öngyilkosság" szót. Arról sem beszéltem soha senkinek, hogy mennyire vádoltam magamat a halála miatt. Brégenzbe soha többet nem mentem vissza. Még a mai eszemmel sem tudom, hogy ez félelem volte, önbüntetés vagy depresszió? Valószínű, az első időkben egy kicsit mind a három együtt, később azonban egyre erősebbé vált bennem a kényszer, hogy ÍRNOM kell, azt pedig csak itt, ebben a hazámban és ezen a nyelven tudtam megvalósítani. Aztán a nyárra ősz jött, az őszre tél, majd ismét tavasz. Herbert azon a télen halt meg. Hans temettette el a Pfander alatti kis temetőbe, aztán hóna alá kapva a gitárját kivándorolt Párizsba. A mai napig úgy gondolok arra a jeltelen kis sírra, mintha az „apám" nyugodna ott. Én író lettem, amellett asztrológiával és karmakutatással foglalkozom azóta is. Ritkán gondolok rá, vajon hogyan alakult volna az életem, ha ott maradok, de az biztos, hogy a könyveim, amit szeretnek az olvasóim, nem születhettek volna meg. Siófokról elköltöztem, s egy másik, tóparti városban telepedtem le végleg, ahol megtaláltam az álombeli „ódon házamat". A város egyébként emlékeztet Brégenzre és Siófokra. Van egy régi vasúti hídja is, és esténként apró szentjánosbogárként gyúlnak ki a túlsó part apró lámpásai. Pár évvel később Kecke és Sigi, a két örök bohém, egy hirtelen ötlettel eladtak mindent és kivándoroltak Dél-Amerikába. Sokáig leveleztünk még. Később egyre rövidebbé váltak az oldalak, végül már csak ünnepek előtt váltottunk egy-egy képeslapot. Aztán azok is elmaradtak. És az őszökre telek jöttek, a telekre pedig új tavaszok. Krisztián halála után nem lett többé társam. Sokszor még most is úgy érzem, mintha velem lenne, örül minden könyvem megjelenésekor, a hátam mögött áll, ha írok és bölcs kritikát mond. Szeretek egyedül, a könyveim közt élni, ahogy Sigi mondta, „papírkukacként", az ablakom előtt álló két ősfenyőm biztonságában. Egyébként egy jó ideje ismét gyakran kísért az az ódon házas álom. Már alighanem soha nem fogom megtudni, hogy Brégenzben állt-e az a ház, vagy talán egy másik életem színterén, valahol máshol. A jellegében hasonlít a mai házamhoz, de sokkal nagyobb annál, és nekem ismerős az összes szobája, érzem, a furcsa, régies szagot, hallom, ahogy a lépteim alatt nyikorog az öreg hajópadló. Azt hiszem, ez a visszatérő álom érlelte meg bennem, hogy (benne a saját történetemmel), könyvet írjak a reinkarnációról. Nagy ritkán esténként még most is lesétálok a tóhoz, és nézem a túlsó part távoli, apró lámpásait. De már nem az elérhetetlen, távoli haza délibábját vetítem oda, egyszerűen csak jól esik látnom. Valaha úgy képzeltem el a halálomat, hogy majd egy este, bámulva a túlsó part fényeit, csendben elalszom a parton. Azt hiszem, azt a Brégenzben elkezdett novellámat az előző életének városát kutató lányról azért nem írtam meg soha, mert az a saját történetem lett volna, valami ilyen jellegű befejezéssel, amit akkor még nem tudtam volna megfogalmazni.

Az irodalom történetében kevesen vagyunk, akiknek sikerült megírnunk a saját halálunkat. De egy ideje megint kísért az az egykoron félbehagyott novella, mintha megsárgult papírjai életre keltek volna a fiókom mélyén, s mohó zsarnokként követelnék tőlem az újabb oldalakat. És ilyenkor fel-felmereng bennem egy, a parton üldögélő idős nő alakja. A környékbeliek gyakran látják őt, mindig ugyanúgy, ugyanott, a csendes partszakaszon, a távoli, apró fényekbe bámulva. Egy tavaszi nap odalép hozzá egy kisfiú. Mélykék szemei vannak, s a korához képest markáns vonásai. Ahogy egy színes kavicsért ráhajol a tóra, a vízen visszatükröződő arc egy villanásra olyannak tűnik az idős asszonynak, mint ahogy a képzelete megőrizte annyi éven át az éjszakai országúton a visszapillantó üvegén tükröződő arcvonásokat. A látomás azonban csak egy pillanatig tart. – Tudod, néni, én csak nyaralok itt. De kisebb koromban gyakran álmodtam erről a városról, pedig azelőtt soha sem jártam itt – csacsogja vidáman a fiú. Az idős nő magához öleli. Sok mindent szeretne kérdezni az életéről, a családjáról, az álmairól, de eszébe jut egy sor egy régi levélből, amit valaha, valamikor még ő maga írt. „Ne mondj neki semmit. Engedd hazamenni…!" Távolról kiáltás hangzik, az anyja hívja vissza a fiút. „Simogasd meg távolról a gondolataiddal, de nem mondj neki semmit! A következő években úgyis láthatod majd. Mert a lelkét egy láthatatlan mágnes vonzza majd ehhez a tájhoz…" – Szaladj…! – engedi útjára egy cinkos mosollyal a kisfiút. Sokáig néz még utána, aztán tekintete boldog mosollyal elmerül a szemközti parton.

Horgászok találják meg reggel a holttestét. Úgy tűnik, mintha még akkor is mosolyogna, ahogy tágra nyílt szemmel az előtte nyugvó víztükörre bámul. Igaz, amit ő látott akkor már nem ez a tó volt, de nem is a Bodensee vagy a Balaton, hanem az a bizonyos, álmaiban gyakran látott „nagy víz", amelyben nem voltak sem partok, sem vitorlák, sem csónakok. Egyszerűen csak eggyé vált vele, az álmaiból már ismert boldog nyugalommal. A kis csepp visszatalált az Óceánba.

Bevégeztetett.

Jó volt elképzelnem, hogy valahol, a Létha vízén túl várni fog majd a kisfiúra.