Kard és buckler –Antonio Manciolino – Opera Nova, Horváth András Csaba Scholler III. A kard és buckler jelen pillanatban a HEMA 1 berkein belül a hosszúkard és a rapír mellett a harmadik legjobban kutatott és legszélesebb körben elterjedt fegyvernem. Vívásának legelterjedtebben és legjobban kutatott forrása az Ms. I. 33, más néven a Tower manuscript. Dolgozatomban a fegyvernem általános bemutatása mellett annak egy másik forrásáról, Antonio Manciolnio Opera Nova című, 1522 körüli munkájáról szeretnék szót ejteni. A buckler szó eredete a francia bocle2 szóból ered, magyarul használatos az ökölpajzs elnevezés. A korszakban olasz nyelvterületen a brocchiero stretto, „kis buckler” név volt elterjedt. A buckler egy kis átmérőjű, egy fogóval ellátott pajzs, melyet általában karddal együtt használtak. Anyagát tekintve készülhetett fémből, fából, keményített bőrből, vagy ezek kombinációiból is. Általában kör alakú, de van példa négyzet, trapéz és egyéb extrémebb változatokra is. Gyakori, de szintén nem kizárólagos jellegzetessége a pajzsdudor, vagy umbó. Számos példányon találhatunk a pajzs közepéből kiálló tüskét, vagy tüskéket is. Ennek célja az ellenfél megsebesítése, illetve fegyverének könnyebb kontrollálása lehetett. Általában az ellenfél felől nézve domború felületűek, de van példa homorú példányra is, ami segíthetett a szúrások elkapásában. Mérete meglehetősen változatos a körülbelül tíz centiméteres kerülettől egészen ennek duplájáig. Karddal kombinált használata egészen az ókorig visszavezethető, gladiátorok felszereléseként. Ábrázolások alapján a középkor egésze során használatban maradt, és még a kora újkorba is átnyúlik mind csatatéri, harci, mind egyéni, önvédelmi, párbaj illetve sportszerű használata. A kard és buckler vívás erénye egyszerűségében, olcsóságában rejlik. A fegyverforgató kéz mellé a másik kézbe védelmet ad, ami egyben akár offenzív céllal is felhasználható, mozgását pedig minimálisan korlátozza. Emellett sokkal nehezebb például szálfegyverekkel a használója kibillentésére felhasználni, hiszen egyrészt kicsi, másrészt könnyen elengedhető. A buckler jelentősen kisebb is, mint egy pajzs, övön, a kard közelében könnyen hordozható. Egyes kutatók szerint távolsági fegyverek elleni védelemre is alkalmas lehetett, bár ebben 1 Historical European Martial Arts 2 kb. umbo, magyarul pajzsdudor, a pajzs közepén található, általában fémből készült kidudorodás, melynek feladata a kézfej védelme, a pajzs megerősítése
1
személy szerint kételkedek. Ábrázolások alapján a 14-15. századtól jelentősen elterjedtebbnek tűnik, mint a pajzs. Ábrázolások alapján kijelenthetjük, hogy a buckler mind a közrendűek, mind a lovagok között elterjedt fegyver volt. Gyalogság használta elsősorban, hosszú időn keresztül. Szálfegyveres gyalogság szárnyainak fedezésére, illetve a sorok összecsapása és keveredése során a siker kifejlesztésére használták őket. Emellett a várostromok kaotikus környezetében is remek szolgálatot tehetett, ahol mindenféle fegyverekkel, fegyverpárosításokkal szembe kerülve előnyt jelentett alkalmazkodóképessége. Íjászok fegyverzetében is gyakran találkozunk vele, mint olcsó és egyszerűen használható eszközzel A buckler mellé használatos kardok az évszázadok során meglehetősen változatos képet mutatnak. Különböző kard hosszúságokat és formákat figyelhetünk meg, különösebb részletezésébe mindenesetre nem szeretnék belemenni. A leginkább észrevehető változás az a kardokon található kézvédelem fokozatos fejlődése az idő előrehaladtával. Manciolino, akiről majd később írok, például leszögezi, hogy különböző hosszúságú kardok is használhatóak, mindennek megvan a maga előnye. A csataterekről a 16. század vége, 17. század eleje felé kezd eltűnni, amikor az azelőtti, meglehetősen vegyes felszerelésű hadseregek helyére sokkal homogénebb fegyverzettel ellátott haderők lépnek. A muskéták és pikák által meghatározott közegben a buckler lassan meghaladottá vált. Személyes önvédelemben fokozatosan a rapír és tőr váltja fel, bár még a 17. század elején is komoly viták folytak a kérdésben, elég csak George Silver 1605-ös Brief Instructions című művére gondolni, ahol a kard és buckler vívást élteti a rapír és tőrrel szemben. Joseph Swetnam 1617-ben vitatta ezt, és éppen ellenkezőleg a rapír gyorsasága mellett érvelve annak előnyét hangsúlyozta. A kard és buckler használatával számos középkori és kora újkori vívókönyv foglalkozik. A legkorábbi ezek közül az úgynevezett Ms. I. 33, vagy Tower manuscript, melyet kutatók a 13. századra datálnak, ezzel egyben a legrégebbi európai harcművészeti forrás is. A kézirat érdekessége, hogy az ábrázolásokon szerzetesek gyakorolják a vívást, sőt a vége felé még egy nő is feltűnik. Hosszú ideig úgy gondolták, hogy a nagyobb pajzsok használatához egyfajta gyakorló eszközként tekinthettek a kard és bucklerre, azonban ez pusztán a források mennyisége miatt nem tűnik megalapozottnak. Német nyelvterületen Andres Liegnitzer 1430 körüli munkájában, a Gladiatoriában (1400-as évek közepe), vagy Paulus Kal (1462-1482), Hans Talhoffer (1459, 1467) munkáiban is feltűnik a párosítás. Érdekes, hogy a 16. század második felére a német munkákból eltűnik a buckler, míg az itáliai könyvekben megjelenik. Ennek pontos oka nem 2
tisztázott, egyes kutatók szerint a kard és buckler párosítást a spanyolok megjelenése DélItáliában terjesztette el az olasz vívók között.
Antonio Manciolnio – Opera Nova
A reneszánsz Itália területén a harctéri vitézséget a férfiak számára az egyik legfőbb erénynek tekintették. Ez jól látszik például a reneszánsz pápák harctéri ambícióiból, vagy Baldassare Castiglione Il Cortegiano című 1528-ban publikált művéből, ami a reneszánsz udvari ember számára előírt illemszabályokat tartalmazta. Az ideális személy atlétikus és harcias, urát mind a csatatéren, mind békeidőben tornákon és egyéb harci bemutatókon szolgálja kardjával. A számos kis, egymással folyamatos harcban álló államra oszló területen nem meglepő ez a szellemiség, mely még annak V. Károly általi, 16. század közepén történő egyesítése után is meghatározó marad. Manciolino személyéről keveset tudunk. Minden bizonnyal valamikor az 1400-as évek második fele, vége felé születhetett. Az Opera Novának csupán a második, 1531-es kiadása maradt fenn, azonban a dedikálásból sikerült kikövetkeztetni, hogy a mű valamikor 1522 októbere és 1523 októbere között készülhetett. Jelentősége, hogy az első olasz nyelven megjelent, nyomtatott vívókönyv. Manciolino nem említi meg, hogy kinél tanult, azonban a használt terminológia és a pedagógiai felépítés sokban hasonlít Marozzo-ra, ami azt sejteti, hogy de Luca3 lehetett a mestere. A könyv maga nagyjából 23-szor 12,5 centiméteres, 63 lapból, 126 oldalból áll, elegáns 16. századi betűtípusú. Egy ajánlást, bevezetést – némi szabályismertetés és általános tanácsok vívóknak – majd hat könyvet bizonyos fegyverpárosítások, vagy fegyver csoportokról. 1. 2. 3. 4.
A kard és buckler fő alapállásai, támadások és védések mindegyikből. Három assalti4 kard és bucklerrel. A strette5, vagy „fél-kard” távolság, kard és bucklerrel. Menetek kard és targa, két kard, egykezes karddal. Ez a könyv az úgynevezett spada da filo-val, vagyis az éles pengéjű, nem gyakorlókarddal foglalkozik.
3 Guido Antonio de Luca, Achille Marozzo mestere 4 vívást tanító menet, részletezett mozdulatok sorrendje, mely segíti a vívás mozdulatainak memorizálását 5 közel, közeli
3
5. Kard és köpeny, egy-egy ellen és kettő-kettő ellen, kard és tőr, kard és rotella6. Szintén
spada da filo. 6. Szálfegyverek, partizán7 és rotella, partizán magában, spiedo8 és ronca9, lándzsa. Mint a felsorolásból is kiderül, a korszakban a kard és buckler használata meglehetősen sokféle szituációban előfordulhatott. A korabeli mesterek négy esetet különböztettek meg, ahol a vívótudást fel lehetett használni, azonban ezek mind egy művészet részei voltak. Sport, párbaj, önvédelmi és csatatéri vívás megkülönböztetése a korszakban csupán a vívó taktikájának változtatását jelentette a szituációhoz. Az első ilyen eset a vívó iskola volt, ahol a tanulók elsajátították a művészetet barátságos szabadvívás során. Szinte az összes korabeli mester véleménye megegyezik abban, hogy a tanulónak először mesterével kell vívnia, hogy az rögtön ki tudja javítani az alapvető hibákat. A vívást itt úgynevezett spada da gioco-val tanulták. Ez a spada da filoval szemben nem volt kiélezve, keresztmetszete és vastagsága miatt sokkal biztonságosabb volt gyakorláshoz. Az ideális súlyról alkotott vélemény mesterenként változott, egyesek a nehezebb kardokat preferálták, hogy erősödjön a vívó, mások épp ellenkezőleg könnyebb kardot adtak a kezükbe, hogy könnyebben tudják a mozdulatokat hosszabb ideig gyakorolni, fáradás nélkül. A védőeszközökről érdekes Marcantonio Pagano nápolyi, 1500-as évek közepén működő mester beszámolója, aki egy tanítványai közötti barátságos párbajról írja, hogy ruháik alatt páncélzatot viseltek, fejfedőikből pedig érintésre az arcukat védelmező fém maszk pattant elő. A második az önvédelem volt. A korabeli Itália területén a közbiztonság viszonylag jónak volt nevezhető, de a korszakban alkotó mesterek munkái egyértelműen jelzik, hogy önvédelem oktatására volt szükség és igény. A különböző városokban különböző szabályozások voltak a hordozható fegyvereket tekintve, a leginkább elterjedten engedélyezett fegyver a kard volt. Egyes helyeken a maximális hosszt, máshol a minimális pengét szabályozták, így például néhány városban a tőrök illegálisnak minősültek. A csatateret Manciolino korára már erőteljesen a szálfegyveres gyalogság és a lőfegyverek dominálták, bár a főleg spanyol kard és pajzsos gyalogság számos 6 egy bucklernél jelentősen nagyobb, két ponton alkarra rögzített pajzs 7 partigiana, Itáliában használatos szálfegyver 8 egy 16. században használatos szálfegyver, a penge tövében két szárnyhoz hasonló pengével 9 az angol billhez hasonló itáliai szálfegyver
4
alkalommal ért el sikereket pikás formációk ellen. A kard azonban, a lovasságnál és a gyalogságnál másodlagos fegyverként, továbbra is fenn maradt. Az utolsó terület a párbaj volt. Míg a csatatéren számos tényező befolyásolta a kimenetelt, például a csatát akár anélkül is megnyerhette az egyik fél, hogy a résztvevő személy kardot rántott volna, addig a párbajban az ellenfél minden figyelme a vívóra irányult. A párbaj, istenítélet voltából eredően, egy próba és ítélet volt egyben: a feleknek karddal a kézben kellett igazukat bizonyítani. A fegyverek hosszára, típusára, élességére, a hordható páncélzatra vonatkozó szabályok nagyon fontosak voltak, emellett a különböző rúgások, ütések is beárnyékolhatták, megkérdőjelezhették a győzelem tisztaságát. Végül fontos azt is megjegyezni, hogy a sértett joga volt az első támadás, a védekező félnek tehát tudnia kellett védekezni is, legalább annyira, mint támadni. Manciolino többféle pajzs típusról is ír, ezek a kis buckler, vagy brocchiero stretta, a nagy buckler, a brocchiero larga, a targa és a rotella. A targa egy jellegzetesen itáliai pajzs típus, négyzet, vagy trapéz alakú, felülete hullámos, az ellenfél kardjának könnyebb elkapása érdekében. Még 1696-ban is felbukkan, Bondi’ di Mazo La Spada Maestra című művében, Velencében. Az oktatás központjában, mind Manciolinonál mind Marozzonál az assalto áll. Ez egy részletesen leírt mozdulatsor, amit a tanulónak kell memorizálni. Az ellenfél cselekedetei általában csak nagy vonalakban vannak felvázolva, ami megnehezíti az értelmezést. A sapda da gioco menetekben jelentősen több mozdulat található meg, mint a konzervatívabb spada da filo-ban. Ennek oka az is lehet, hogy előbbinél a látványosság, a művészet megmutatása, utóbbinál inkább a túlélés volt a cél. Az első rész az andata di gioco, vagyis a menetbe való belépés, egyfajta rövid flourish, melynek célja a végtagok átmozgatása, és a közönség lenyűgözése. Tartalmaz továbbá abbellimentot, rövid, három-négy mozdulatból álló újra meg újra visszatérő mozdulatsort. A következő a guardia, a menet elején felvett alapállás. Ezután következik a provocazione, a provokáció melynek célja az ellenfél mozgásra, védett pozíciójának feladására kényszerítése. Ilyen például az ellenfél arca felé indított szúrás, kardjának félre ütése lehet. Ezután következhet a ferita, a támadás, mely lehet ijesztés, vagy több egymást követő támadás is. A támadás után a védekezés, a parata jön, mely lehet puszta védés, vagy olyan, ami egyben az ellenfelet is fenyegeti. Egy tempóval a védés után jön a riposta, a riposzt, amit a hárítás alapozott meg. Az abbelimento egy rövid flourish, ami egyrészt megtöri a gyakorlatok tízesével következő mozdulatsorait, másrészt az ellenfél megfélemlítésére és a közönség lenyűgözésére szolgál. Ezután következik a második 5
támadás, vagy a fél-kard távolságba való belépés. Végül következik a védekezve kivonulás, aminek célja az ellenfél ellentámadásának megakasztása. A befejező mozdulatsor a ritorno di gioco, ami a belépés ellentéte, a menet elhagyása közben végrehajtott mozdulatsorozat. Mint az eddigiekből kiderült, Manciolnio munkája valóságos kincsesbánya a kard és buckler vívásával foglalkozók számára. Tizenhárom alapállást, illetve az azokból következő számtalan támadást, védést és riposztot tartalmaz, rengeteg tanulnivalóval szolgálva, ezért is választottam ezt a témát. A bevezető részben röviden ír a korabeli baráti párbajok pontozásáról is, ami vezérfonalul szolgálhat hasonló modern HEMA eseményekhez, tornákhoz, baráti párbajokhoz. Emellett a nagyobb pajzsokkal is foglalkozik, ami egy elég kevés forrással rendelkező része a HEMA-nak.
6
Irodalomjegyzék -
The Complete Renaissance Swordsman, A guide to the Use of All Manner of Weapons, Antonio Manciolino’s Opera Nova (1531) Tom Leoni fordításában,
-
Freelance Academy, 2010. John Clements: The Sword&Buckler tradition http://www.thearma.org/essays.htm (letöltés időpontja: 2013.07.17)
7
