Karcagi-Kováts Andrea A természet elleni játékok gőgje Pride of the games against nature
[email protected] Debreceni Egyetem AGTC GVK Gazdaságelméleti Intézet, Közgazdaságtan és Környezetgazdaságtan Tanszék, adjunktus
Abstract A játékelméletet egyre gyakrabban alkalmazzák a környezetügy és a fenntartható fejlődés számos témájának (mint a környezetszennyezés, az éghajlatváltozás, a biológiai változatosság) elemzésére, ezek a modellek azonban általában a nem-kooperatív játékok keretei között maradnak. Írásomban előbb tömören összefoglalom a fenntartható fejlődés azon fő kérdésköreit, amelyekre a játékelméletet eddig alkalmazták és bemutatom, hogy ez az erőteljes elemzési eszköz számos további lehetőséggel rendelkezik a helyi és globális ökológia problémák elemzésében, majd amellett érvelek, hogy a probléma megfelelőbben vizsgálható az evolúciós játékelmélet keretei között, amely maga a tanulási folyamat, így jobban összpontosít a stratégiaváltás dinamikájára. Gazdaság- és környezetpszichológiai alapon vizsgálom a természethez való viszony motivációs tényezőit, és a gazdasági döntések sajátosságait. Abból a feltevésből indulok ki, hogy a társadalmi-gazdasági döntések természeti következményeit – tudatosan vagy tudat alatt – értékelve, az ember technooptimista módon cselekszik, azaz túlságosan bízik a technológiában. Míg más gazdasági szereplőkkel folytatott versenyhelyzetekben tart az ellenfél erejétől, a természettel szemben elbizakodott, gőgös, fölényben érzi magát az eddigi technológiai sikerek miatt. Az egymás elleni játszmákban az emberek veszteséget minimalizálnak, kockázatkerülők, míg a természet elleni játékban – ahol nagy a tét – jelentős kockázatot vállalnak. Elemzem az időtényező szerepét, jelentőségét. Rámutatok, hogy természetet érintő általános és gazdasági döntéseiben az ember diszkontálja a jövőt. Az emberi psziché ugyanis úgy működik, hogy a hosszú távon jelentkező veszélyeket vagy egyáltalán nem érzékeli, vagy ami nagyobb időtávon, a következő generációval történik, annak kockázatát leértékeli. Ezekre az elemzésekre építve, rámutatok, hogy az evolúciós játékok jobban modellezik a fenntartható fejlődés koncepciójának komplexitását. A fenntarthatóságot a globális természet-technoszféra rendszer dinamikus egyensúlyi problémájaként tekintve, egyes területeit két és sokszereplős játékokkal reprezentálva megmutatom, hogyan jeleníthetők meg a kifejtett sajátosságok a kifizetési mátrixokban (payoff matrix) szereplő értékekben, valamint hogy a nyereség a soklépéses játékokban az emberi faj túlélési képességének változása.
189
Kulcsszavak: fenntarthatóság, játékelmélet, evolúciósan stabil stratégia
Bevezetés A kémiai Nobel-díjas Eigen és Winkler 1975-ben könyvük bevezetőjében ezt írják: “Meg kellene végre értenünk, hogy az ember nem a természet tévedése, viszont a természet sem arra rendeltetett, hogy automatikusan és magától értetődően “gondoskodjék” az ember fenntartásáról. Az ember egy Nagy Játék résztvevője, melynek kimenetele számára is nyílt. Képességeit teljességükben kell kibontakoztatnia ahhoz, hogy “Játékos”, és ne a Véletlen játékszere legyen”. (Eigen – Winkler, 1981, p. 18.) Napjaikra e „Nagy Játék” kritikus elágazási pontjához érkezett: a 21. század legsúlyosabb, legsürgetőbb feladata az emberiség számára a globális ökológiai válság elhárítása. Az emberi társadalom és a természet fizikai kölcsönhatásának történetében lényeges elem az emberi viselkedés, az, hogy egyes (gazdasági, társadalmi) helyzetekben az emberek milyen viselkedési stratégiát választanak és ennek milyen ökológiai következményei lesznek. Számos kutató véli úgy, hogy egy globális ökológiai katasztrófa bekövetkezése előtt állunk. A politikai döntéshozók ma különösen nehéz helyzetben vannak, mert egy súlyos világgazdasági válságból való kilábalás közben kell változatlanul szembenézniük egy annál sokkal aggasztóbb, hosszú távú veszéllyel. (Karcagi-Kováts – Kuti, 2012) A nyugati civilizáció társadalmai napjainkban egy instabil állapotban vannak a pénzügyi, gazdasági, fertilitási stb. adatok tükrében, de talán a hagyományos értékek tekintetében élik meg legnagyobb válságukat. Ha végigtekintünk az ENSZ környezetüggyel és fenntarthatósággal foglalkozó világtalálkozóin, az egyéb környezetügyi tárgyalásokon, láthatjuk, hogy a közös ügy érdekében való összefogás megvalósulásának az esélye igen kicsi. Az időtényező, az egyre aggasztóbb változások azonban mind sürgetőbben jelzik a fenntarthatóság irányába való elmozdulás szükségességét. Napjainkban számos neves közgazdász vallja a válság kapcsán, hogy a mainstream közgazdaságtan és az ott alkalmazott elemző módszerek megbuktak, új utat kell keresni, és többen a játékelmélet mint elemző eszköz alkalmazásában látják az új irányt. Írásomban amellett érvelek, hogy a játékelmélet egy viszonylag fiatal területe, az evolúciós játékelmélet alkalmazása lenne a legmegfelelőbb módszer annak vizsgálatára, hogy a társadalmi instabilitás állapotából hogyan, milyen új viselkedési stratégiák átvételével történhet meg egy olyan átalakulási folyamat, melyben a természet törvényeinek alávetve magukat a globális természettechnoszféra csatolt rendszer újra egy kvázi stabil állapotba kerülhet.
190
Néhány szó a játékelméletről A játékelmélet (Game Theory – GT) a racionális döntésekkel foglalkozó absztrakt diszciplína, stratégiai döntések elmélete, azt vizsgálja, mi a racionális viselkedés olyan helyzetekben, amelyekben az egyes résztvevő (játékos) stratégiája attól függ, hogy mi lesz a többi szereplő várható stratégiája. A játékelmélet alapjait Neumann János fektette le egy 1928-as munkájában (Theory of Parlor Games), amelyben a társasjátékokat elemezte matematikai eszközökkel és bebizonyította az ún. minimax tételt, mely szerint az adott játékban olyan stratégiát kell választani, amely minimalizálja a maximális veszteséget. A játékelmélet valójában 1944-ben született, amikor megjelent Neumann Jánosnak az osztrák közgazdásszal, Oskar Morgersternnel, közösen írt könyve Játékelmélet és gazdasági viselkedés (Theory of Games and Economic Behavior) címmel. Elméletük a különböző társasjátékok tanulmányozásán alapult, ezért is került át a játékelméletbe sok kifejezés a hétköznapi nyelvből (pl. játék, játékos, nyeremény stb.). Alapfeltevésük szerint „a játékosok önzőek (mindegyikük a saját nyereményének maximalizálására törekszik) és intelligensek, azaz mindegyikük ismeri az összes lehetséges döntést és az ahhoz tartozó számszerűsített nyereményeket. A játékosok intelligenciája arra is kiterjed, hogy ha létezik jó megoldás, akkor azt is képesek megtalálni, miközben játékostársuk hasonló képességéről sem feledkeznek meg.” (Szabó, 2009, p. 118.) Neumannék rámutattak arra, hogy a gazdasági élet legtöbb területén nincs tökéletes verseny. Könyvüket közgazdászoknak szánták segítségül a különböző gazdasági és piaci szituációk, stratégiai problémák elemzésére. A széleskörű alkalmazásra azonban még várni kellett. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a Neumann-Morgenstern-féle elmélet a teljesen informált játékokat (games complete information) írja le, ami azt jelenti, hogy minden játékos ismeri a többi játékos kifizetési függvényét (payoff function), stratégiai céljait és képességeit. Az 50-es évek eleje a következő fordulópont. John Nash nevéhez fűződik az n-szereplős nem kooperatív játékok elmélete és a Nash-egyensúly fogalma, amely egy olyan egyensúlyi helyzet, amelyben egyik játékosnak sem érdemes változtatnia stratégiáján mindaddig, míg a többi játékos sem változtat stratégiáján. Harsányi János a 60-as évek második felében általánosította a Nash-egyensúlyt olyan esetekre is, amikor a játékosok nem ismerik tökéletesen egymás stratégiahalmazát és hasznosságfüggvényét. Harsányi ugyanis felismerte – amikor a hidegháború 60-as éveiben a fegyverkezést korlátozó tárgyalások lehetséges kimeneteleit elemezte –, hogy a való- és gazdasági életben a játékosok vagy csak részben, vagy egyáltalán nem ismerik a többiek céljait, lehetőségeit. A Bayes-féle elméleten alapuló modelljének lényege, hogy ha egy játékos olyan játékossal játszik, akiről az információi vagy hiányosak, vagy egyáltalán nem léteznek, akkor a racionális stratégia kiválasztásának legmegfelelőbb módja, ha a játékos a különböző lehetőségekhez valószínűségeket rendel és ezen valószínűségek alapján választja ki stratégiáját. A 70-es évek közepén kezdték a közgazdászok széles körben
191
alkalmazni a játékelméletet, majd az új elmélet mint elemző eszköz hamarosan betört a társadalomtudományok egyéb területeire is (pl. pszichológia, szociológia, politológia). A 70-es évek elején született meg a játékelmélet új ága, az evolúciós játékelmélet (Evolutionary Game Theory – EGT). 1973-ban az evolúcióbiológus John Maynard Smith és George Price felismerték, hogy a játékelmélet alapfogalmai jól használhatók az élőlények közötti kölcsönhatások leírásában és formalizálták az evolúciós játékelmélet központi koncepcióját, az evolúciósan stabil stratégiát (ESS). Eszerint egy populáció evolúciósan stabil helyzetben van, ha az evolúciósan stabil stratégiát „játszva” a populációban nem képesek elterjedni a ritka mutánsok. (Smith – Price, 1973) Az evolúciós játékok több lényeges dologban térnek el a hagyományos játékelméleti modellektől. A nyeremény itt az adott faj túlélési (szaporodási) képessége (fitness), a játékosok pedig nem intelligensek, nem racionálisak abban az értelemben, hogy nem számolják ki a lehetséges döntéseik eredményét. Ezekben a játékokban a játékot egy teljes populáció játssza – azaz sok szereplős a játék – úgy, hogy az alapjáték ismételt lejátszása közben lehetőségük van stratégiájuk módosítására, melynek következtében maga a populáció is átalakul. Az átalakulás során érvényesül a darwini kiválasztás, azaz a populáció tagjai átveszik a sikeresebb (nagyobb fitnessel rendelkező) játékos stratégiáját. „Az evolúciós játékok mögött a biológiai evolúció koncepciója húzódik meg, azaz az egyedek biológiailag meghatározott módon követik az egyik, avagy másik stratégiát és túlélési valószínűségük különböző mértékű az egyes stratégiáknak megfelelően. Közgazdasági példával élve a gazdasági élet szereplői tanulnak az egyes eseményekből és ennek megfelelően korrigálják magatartásukat.” (Mészáros, 2005, p. 85.) Napjaink talán legérzékletesebb példája erre a néhány év alatt jelentősen megváltozott hitelfelvételi kedv. Az evolúciós játékok három alapfogalmat használnak, ezek a mutáció, a szelekció és az öröklődés. A mutáció rendszerbeli zavart jelent és az evolúciós stabilitás szempontjából fontos. Egy stratégia akkor evolúciósan stabil, hogyha egy megfelelően nagy populáció ezt a stratégiát játssza és ebben a populációban nem tudnak elterjedni a ritka mutánsok, azaz az evolúciósan stabil állapot immunis a mutációra. (Szabó, 2003) A szelekció azoknak az egyedeknek kedvez, akik magasabb kifizetésű stratégiát játszanak, bár mai napig nincs egyértelmű álláspont arra vonatkozóan, hogy mi a természetes szelekció alapegysége. A csoportszelekció hívei szerint a szelekció alapegysége egy nagyobb csoport vagy maga a faj, míg a többség szerint a génszelekciós elmélet az alapja a természetes szelekciónak (Dawkins, 2011), azaz a szelekció egyetlen viselkedésmód fennmaradására hat. „A csoportszelekciós elméletből adódó világkép szerint a természet bölcsen gondoskodik az egyes fajon belül az egyedek célszerű együttműködéséről, és így a faj fejlődéséről. … Az önző gén elméletből adódó világkép szerint a világot csakis a gének rövidlátó érdekei vezérlik minden magasabb rendű cél nélkül, a fejlődés pedig legfeljebb annak a látszólagos terméke, hogy az egyes gének önzésének módszerei tökéletesednek.” (Mérő, 2007 p. 187.) Mérő nem biztos abban, hogy a két elmélet kizárja egymást, de ha választania kellene, akkor az önző gén elmélet mellett tenné
192
le a voksát. Csányi ugyanakkor azt hangsúlyozza, hogy „az ember az egyetlen állatfaj, amelynél a csoportszelekció is lényeges szerepet játszott az evolúció során” és Darwinra hivatkozva írja, hogy maga Darwin „az ember származásában a moralitás megjelenését tekintette a legfontosabb evolúciós tényezőnek és megjelenését a csoportszelekció hatásának tulajdonította” (Csányi, 1999, p. 14). John Maynard Smith híres játékával a Héja-Galamb játékkal kezdődött az evolúciós játékelmélet sikertörténete. Az elmúlt néhány évtizedben a társadalomtudományok szinte minden területén alkalmazták ezt a példát, ugyanúgy, mint a Fogolydilemma játékot. A HéjaGalamb játékban Smith egy adott faj populációját elemezi, melyben a játékosok egy adott forrás megszerzéséért harcolnak azzal a megszorítással, hogy a populáció egyedei csak kétfajta stratégiát követhetnek: a Héják mindig harcolnak, és ha Héjával kerülnek szembe a harcnak csak súlyos sebesülés vet véget. A Galambok azonban csak fenyegetnek, pózolnak, ha galambbal találkoznak, és megfutamodnak, ha héja az ellenfelük. Azt gondolhatnánk, hogy egy közösség akkor éri el a legnagyobb összesített nyereményt, ha minden tagja Galamb. Ez a viselkedés azonban evolúciósan instabil, mivel már egyetlen Héja megjelenése is elegendő ahhoz, hogy a Galambok a magasabb kifizetést elérő Héja stratégiát vegyék át, és ezzel elszaporodjanak. Az, hogy végül milyen arányban lesznek Héják és Galambok az adott populációban, a nyereménymátrix értékeiből egyértelműen meghatározható, és ez a populáció evolúciósan stabil állapotát adja. (Szabó, 2003) A Robert Axelrod nevével fémjelzett többlépéses Fogolydilemma evolúciós változatában minden körmérkőzés végén a legrosszabbul teljesítő stratégiát helyettesítették a legjobban teljesítővel, így az előbbi kihalt, az utóbbi pedig létrehozott egy új utódot. A végeredmény két evolúciósan stabil állapot lett. Az egyikben minden játékos önző módon viselkedik, azaz nincs együttműködés, és ennek következtében kihal az adott populáció. A másik stabil állapotban a Szemet szemért (Tit for Tat – TfT) stratégiát játsszák a legtöbben, mert ennek a stratégiának lesz a legmagasabb a nyereménye. (Szabó, 2003)
A fenntarthatóság egyes kérdésköreinek eddigi vizsgálatai játékelméleti modellekkel Számos tudományos cikk foglalkozik a fenntarthatóság egyes területeinek játékelméleti elemzésével. Ezek közül a legtöbb az erőforrások kimerítését, a potyautas (free riding) magatartást vizsgálja nem-kooperatív keretek között. Elemzik még az elmozdulás lehetőségét a klímaváltozás megfékezésére, az egyes tárgyalási folyamatokat, koalíciók kialakulásának az esélyét kooperatív játékelméleti eszközökkel. Az alábbiakban néhány példán keresztül – a teljesség igénye nélkül – mutatom be, hogy a környezeti problémák mely területeit elemezték játékelméleti eszközökkel.
193
Egy társadalmi döntési helyzetről átfogó képet kaphatunk egy olyan mátrix segítségével, amely az egyes döntési alternatívák több nézőpontú értékelését tartalmazza. Costanza a játékelméletben használt kifizetési mátrix-szal szemlélteti, hogy milyen eredmény születhet, ha az emberiség, mint játékos, bízik a technológia mindenhatóságában, avagy a technopesszimista stratégiát követ, a másik játékos pedig maga a Föld, amely vagy alig, vagy jelentősen sérül az emberi az emberi beavatkozás hatására. Az 1. ábrán a baloldalon a ma követhető – technooptimista ill. szkeptikus – alternatív politikai stratégiák vannak feltüntetve, míg fent a világ valós állapota van. A metszéspontokba az egyes politikák és a világ lehetséges állapotai kombinációinak eredményei kerülnek. A világ valós állapota Akt optimista verzió pesszimista verzió uáli technooptimista MAGAS KATASZTRÓFA s álláspont poli MÉRSÉKELT FENNTARTHATÓ tika technopesszimista álláspont 1. ábra: A technooptimista és a szkeptikus stratégiák kifizetési mátrixa, forrás: Costanza, 1993 Például, ha optimista politikát követünk és a világ megfelel az optimista feltételezéseknek, akkor a kifizetések magasak lesznek. Mivel ezzel a politikával lehet elérni a legmagasabb kifizetést, így nagy a kísértés a technooptimista szemléletre, és ez a stratégia a múltban eddig be is vált. Játékelméleti eszközökkel rámutattak arra, hogy az ember stratégiai döntései meghozatalakor a legnagyobb veszteséget szeretné elkerülni, ám ha nagy a tét, akkor kockázatvállalóvá válik. Ha azonban optimista politikát követünk és a világ úgy alakul, hogy az közelebb van a szkeptikus technológiai feltételezésekhez, akkor az eredmény „Katasztrófa” lesz. A katasztrófa azért következik be, mert az ökológiai életfenntartó rendszerben irreverzibilis károk jelentkeznek és többé nem lehetséges a technológiai kiigazítás. Ha a szkeptikus stratégiát követjük, és az optimistáknak van igazuk, akkor a nyeremény csak „Mérsékelt” lesz, ha viszont a szkeptikusoknak van igaza, akkor az eredmény „Fenntartható” lesz. A játékelmélet keretein belül ennek a leegyszerűsített játéknak van „optimális” stratégiája kockázatkerülő játékost feltételezve – amilyennek kell lennie a globális társadalomnak ebben az esetben. Ha valóban nem ismerjük a világ állapotát, akkor az úgynevezett MaxiMin stratégiát kell választanunk, amely annak az alternatívának a választását írja elő, amelynek a legrosszabb értéke jobb, mint bármely más stratégia legrosszabb értéke. A fent bemutatott esetben, a szkeptikus politikát kell követnünk, mivel az ebben az esetben lehetséges legrosszabb eredmény a „Fenntartható”, ami előnyösebb kimenetel, mint az optimista stratégia esetén bekövetkező legrosszabb eredmény a „Katasztrófa”. (Costanza, 1993) Costanza lényegében az elővigyázatosság elvét mutatja be cikkében játékelméleti eszközökkel.
194
Palmini cikke átfogó játékelméleti eszközökkel – a minimax-elvvel és a Lottó játékkal, amelyet bizonytalan kimenetelű, kockázatos problémák elemzésére használnak – mutatja be a környezeti problémákat és hangsúlyozza a kockázatkerülő stratégiák választásának fontosságát. (Palmini, 1999) Bhat cikke a biodiverzitás megőrzésének lehetőségét vizsgálja nem-kooperatív játék keretében, amelyben két játékos verseng ugyanazért az erőforrásért az erőforrások piacán. Az eredmény a Hardin-féle közlegelők tragédiája. Rámutat arra, hogy a bidiverzitásban gazdag országok legtöbbje fejlődő ország, amelyek híján vannak a modern technológiának és nagy eséllyel hódolnak be a fejlett országok és a piac diktálta biodiverzitás-csökkentő parancsnak. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ha a felek együttműködnek, akkor lehetőség van a kimerítés elkerülésére, az erőforrás hosszú távú fenntartásra. (Bhat, 1999) Arce szintén a bidiverzitás és környezetvédelem mint nemzetközi közjavak kérdésével foglalkozik és az evolúciós játékelméletet használja a nemzetközi közjószágok vizsgálatára. Megállapítja, hogy a tudományos, gazdasági és politikai feltételek nem feltétlenül vezetnek Fogolydilemma helyzethez. Ő is amellett érvel, hogy összefogással, kooperációval lehetséges a nemzetközi környezeti protokollok fejlődése, de ez jelentős mértékben függ attól, hogy milyen az egyes stratégiákat követő résztvevők aránya a tárgyalók csoportjában. (Acre, 2000) Liu és munkatársai a kínai Nyugat-Qaidam Régióba tervezett zéró kibocsátású, zárt körbe szervezett gazdaság megvalósításának lehetőségét vizsgálják a játékelméleti alkumodellel. (Liu et al., 2012) Lényegében az ipari ökológia szemléletét alkalmazza, nevezetesen, hogy „a gazdálkodók az élővilágban előforduló szimbiózishoz hasonlóan kölcsönösen előnyös módon együttműködhetnek az anyag- (hulladék-) és energiagazdálkodás területén, vagyis az ipari rendszereket a természetes ökoszisztémákhoz hasonlóan érdemes kialakítani, mert ekkor a körfolyamatokban nem keletkezik hulladék, ami terhelné a környezetet” (Bezegh, 2006, p. 163.). Jaehn és Letmathe cikkükben a 2005-ben indult széndioxid kvótakeresdelem volatilitását elemzik játékelméleti eszközökkel. (Jaehn – Letmathe, 2010) Soroos párhuzamot von a katonai és környezeti biztonság között. A Fogolydilemma játékkal írja le a környezeti biztonságra való törekvés folyamatát, és hangsúlyozza, hogy az ózonlyuk növekedésének a megállításában a tárgyalási folyamatokon nem uralkodott el a Fogolydilemma helyzet. Úgy gondolja, hogy ez erőteljesen demonstrálja azt, hogy lehetséges átlépni saját szűklátókörű, önző énünkön és a klímatárgyalások során a felek felismerik a kooperáció szükségességét, ily módon támogathatják a fenntarthatóság ügyét, ahelyett, hogy súlyosbítanák a nemzetközi konfliktusokat és méltánytalanságokat. (Soroos, 1994) Courtois és Tazdait szintén a klímatárgyalási folyamatokat elemzik, azt vizsgálják, milyen módon lehetséges egy kooperatív koalíció kialakulása. Modelljükbe beépítik a meggyőzés, a
195
lebeszélés, a hatályon kívül helyezés és az utánzás lehetőségét is. Többek között arra a megállapításra jutnak, hogy a kedvezőtlen hatások szétosztása a játékosok (tárgyalófelek) között jelentősen növeli az együttműködésre való hajlandóságot. (Courtois – Tazdait, 2007) Dutta és Radner is a klímaváltozásról írnak és különbséget tesznek a nemzeti és nemzetközi lehetőségek között. Hangsúlyozzák, hogy nemzetközi szinten a klímaváltozás a Közlegelők tragédiájával egyenértékű, a játék szabályait az erőfölényben lévő államok és a természet törvényei határozzák meg. Modelljükbe beépítik a népességnövekedést és a játékosok intertemporális preferenciáit. (Dutta – Radner, 2006) Rocha az evolúciós játékelmélet alkalmazása mellett érvel a majdnem kompetitív piacon homogén termékeket előállító vállalatok közötti verseny vizsgálatánál. Modelljébe beépíti a társadalmi felelősségvállalást, a környezeti érzékenységét, az állam környezeti teljesítményértékelését és a társadalmi felelősségvállalásra, a környezeti teljesítményre érzékeny fogyasztói bojkottot. Azért tartja az evolúciós játékelméletet a legalkalmasabb elemző eszköznek, mert az elérhető eredmény nem csak a kifizetésektől függ, hanem attól is, hogy milyen az egyes viselkedési stratégiák (pl. társadalmilag felelős vállalatot támogatók, vagy a környezetérzékenyek) aránya az adott populáción belül. (Rocha, 2013) A Világbank 2006-ban 3 tanulmányt közölt, melyekben a kooperatív játékelmélet (Cooperative Game Theory – CGT) eszközeivel elemzi a természeti erőforrásokért (pl. halállomány, erdőállomány stb.) folyó versenyt, az erőforrások elosztását, kitér a potyautas magatartásból adódó nehézségekre és részletesen vizsgálja a felszíni és felszín alatti víz kérdéskörét. (Parrachino et al., 2006a, 2006b; Zara et al., 2006)
Az evolúciós játékelmélet és a fenntarthatóság Több okból tartom megfelelő elemző eszköznek az evolúciós játékelméletet a társadalom átalakulási folyamatainak a modellezésére. Csányi Vilmos azt írja, hogy a humánetológia „feltételezi, hogy az emberi viselkedés az evolúció terméke, az ember környezethez történő adaptációjának eredménye.” (Csányi, 1999, p. 7.) Írásom központi kérdése, hogy hogyan lehet modellezni azt az evolúciós folyamatot, amelyben a fejlett nemzetgazdaságok társadalmai egy olyan élet-, termelési- és fogyasztási módra térnek át, amely figyelembe veszi az ökológiai korlátokat. A probléma elemzése során azonban több akadályba ütközünk. Az egyik, hogy rendkívül nagy komplexitású rendszer (környezet-társadalom-gazdaság) kölcsönhatásait és időben változó folyamatait kell leírni. A másik, hogy bizonytalanok a rendszerre vonatkozó tudományos ismereteink, az életfenntartó rendszerektől érkező „válaszok”, a nyeremények (inkább veszteségek) időben késnek, így a stratégiaváltás folyamata is késik. Számításba kell venni az emberi tényezőt, ugyanis a „potyautas” magatartás itt is meghatározó, hisz ideig-óráig még a pazarló fogyasztás és a környezetszennyező termelés magasabb kifizetéseket biztosít. A
196
természet válasza, a „pofon” azonban mindenkit érint, figyelmen kívül hagyva az országhatárokat és az addigi viselkedési stratégiákat. Talán egy kis optimizmusra adhat okot, hogy már kísérletileg igazolták az ember erős kölcsönösségre, együttműködésre való hajlamának genetikai hátterét. (Scheuring, 2007) Már „csak” az együttműködés felé vezető utat kellene megtalálnunk. A Neuman-féle minimax tétel a veszteségminimalizálás tétele. Mindez igaz mindaddig, amíg nem csábítóan nagy az elérhető nyeremény. Ekkor ugyanis az ember kockázatvállalóvá válik, a lehetséges veszteség eltörpül a kecsegtető nyeremény árnyékában. (Kahneman, 2013) Valahogy így viszonyulunk a környezeti kérdésekhez is, amikor a termelési és fogyasztási mintákról, szokásokról döntünk. A környezeti értelemben vett fenntartható fogyasztási- és termelési mód egyben lemondást jelentene a pillanatnyi élvezetekről, a magasabb profitról. Viselkedési stratégiánkat a nyeremény növekedésének lehetősége váltja ki, miközben mohóságunkban nem számolunk azzal, hogy hosszabb távon ez komoly veszteséget is okozhat. Kiss Károly szemléletesen fogalmazta meg ezt a gondolatot egy 2011-ben készült interjúban: „Az emberi psziché úgy működik, hogy a hosszú távon jelentkező veszélyeket vagy egyáltalán nem érzékeljük, vagy ami hosszú távon történik, vagy mással történik, vagy máshol történik, vagy a következő generációval történik, azt leértékeljük. A gazdaságelméletben, Keynes-től kezdve a komolyabb gondolkodók mind az emberi természetnél lyukadtak ki.” (lásd: Karcagi-Kováts, 2012) Az evolúciós játékelméleti modellel leírhatók az időben változó folyamatok, az előrejelzések során különböző scenáriók felvázolására van lehetőség. Ha az egész bolygót egy közlegelőnek tekintjük, akkor az eddigi viselkedési stratégiáink jó eséllyel vezetnek a Hardin-féle Közlegelők tragédiája modellhez, amely a közjó és az önérdekkövető magatartás konfliktusát szemlélteti. Az evolúciós versengésben, ha a potyautas magatartás túlságosan nagy haszonnal jár, akkor kizárólag az élősködők maradnak életben, mindaddig, amíg a végállapotban minimálisra csökken a közösség összbevétele, esetünkben kimerülnek a természeti erőforrások. Ha azonban a játékszabályok a természet törvényeinek alárendelő stratégiát követő játékosok számára nyújtanak előnyöket, akkor az élősködők eltűnnek a populációból, és remélhetjük, hogy a társadalmi evolúció eredményeképpen változik a természethez, a természeti környezethez való viszonyunk, és szakítunk a baconi tudás-hatalom felfogással. A környezet elleni játék elemzésében két szempontból is problémás a kifizetési függvény meghatározása. Az egyik, hogy a játékban a kifizetéseket a természet törvényei határozzák meg, itt nincs lehetőség alkudozásra, nem ismerjük pontosan a lehetséges veszteségeket. A másik, hogy a kifizetések – a pofon, ami a természet válasza – időben késnek, így kérdéses, hogy időben tudunk-e tanulni hibáinkból. Két német szociológus, Wolfgang Krohn és Georg Krücken, vezeti be az evolúciós kockázat fogalmát, amely egy olyan új típusú kockázatot jelent, amely alattomos, rejtőzködő, lappangó, bizonytalan a bekövetkezési ideje, bizonytalan
197
bekövetkezésének a módja, és ha bekövetkezik, akkor mindenkit érint, függetlenül addigi viselkedési stratégiáitól. (Krohn – Krücken, 1993) Sok olyan viselkedési forma van, amelyet tanul az ember, miközben a génjei által vezérelve aktívan választja meg környezetét, azaz azt a teret, amelyben átvehet más viselkedésmintát. (Csányi, 1999) A kulturális evolúció főleg az emberi társadalmakban megfigyelhető olyan evolúciós folyamatokat jelent, „ahol egy tulajdonság, viselkedésmintázat terjedésének és rögzülésének nem genetikai oka van” (Scheuring, 2007, p. 342). Az evolúciós játékelmélet lehetőséget ad a játékosok térbeli elhelyezkedésének, a lehetséges lokális kapcsolatok és azok hatásainak a modellezésére is. A játékosok – az evolúció szabályai szerint – átveszik a sikeres „szomszéd” stratégiáját, viselkedését és ezzel állandóan változik a közösségen belül az egyes stratégiák aránya, mígnem – szerencsés esetben – egy evolúciósan stabil állapotba kerül a populáció.
Következtetések A fenntartható fejlődés számos részproblémáját vizsgálták már játékelméleti eszközökkel. A legtöbb írás a nem-kooperatív játékokat alkalmazza és főleg a szűkös erőforrások kimerülését elemzik az önző emberi magatartás középpontba helyezésével, melynek következménye a Hardin-féle Közlegelők tragédiája. A kooperatív játékokat elsősorban a környezetügyi tárgyalások lehetséges kimenetelének vizsgálatánál alkalmazzák. Kevés írás született még a fenntarthatóság evolúciós játékelmélettel történő modellezésének témakörében, talán azért, mert az evolúciós játékelmélet a játékelmélet egy fiatal ágának számít. Az eddigi írások többségükben a biológiai sokféleség változásának elemzésében használnak evolúciós játékelméleti modellt. Úgy gondolom, hogy a fenntarthatóság mint globális ökológiai probléma elemzésében az evolúciós játékelmélet egy alkalmas eszköz arra, hogy az elégtelen tudásunkból és a rendszer természetéből fakadó bizonytalanságokat, az időben változó folyamatokat úgy mutassa be és adjon előrejelzéseket, hogy mindvégig az elemzés középpontjában legyen az emberi stratégiaváltás dinamikája, a játékosok topológiája, ezáltal a játékosok közötti lehetséges érintkezések, az átvehető, megtanulható – remélhetőleg a fenntarthatóság irányába mutató – viselkedési minták.
Irodalomjegyzék: Arce, M. G. Daniel (2000): The evolution of Heterogenity in Biodiversity and Environmental Regimes. The Journal of Conflict Resolution, Vol. 44, No. 6, Economic Analysis of Conflict, 2000, pp. 753-772
198
Bezegh András (2006): Az ötéves tervek és az ipari ökológia, In: Budapesti Corvinus Egyetem Környezettudományi Intézete: Környezeti Nézőpontok, Aula Kiadó, Budapest, 2006, 163 p. Bhat, G. Mahadev (1999): On biodiversity access, intellectual property rights, and conservation. Ecological Economics 29, 1999, pp. 391-403 Courtois, Pierre – Tazdait, Tarik (2007): Games of influence in climate change negotiations: Modelling interactions, Ecological Modelling 204, 2007, pp. 301-314 Costanza, Robert (1993): Beyond the Limits: Dealing With an Uncertain Future. Estuaries, Vol. 16, No. 4, p. 919-922, December 1993 Csányi Vilmos (1999): Az emberi természet, In: Ezredvégi ember, bBoni Kft., Budapest, 1999, pp. 5-39. Dawkins Richard (1976): Az önző gén, Kossuth Kiadó, Budapest, 2011, 459 p. Dutta K. Prajit – Radner, Roy (2006): Population growth and technological change in a global warming model, Economic Theory 29, (2006) pp. 251-270 Eigen, Manfred – Winkler, Ruthild (1975): A játék – Természeti törvények irányítják a véletlent, Gondolat Kiadó Budapest, 1981, 426 p. Hardin, Garret (1968): The Tradegy of the Commons, Science 162 (3859), pp. 1243-1248 Jaehn, Florian – Letmathe, Peter (2010): The emission trading paradox. European Journal of Operational Research 202, 2010, pp. 248-254 Kahneman, Daniel (2013): Gyors és lassú gondolkodás, HVG Kiadó, Budapest, 2013, 603 p. Karcagi-Kováts Andrea (2012): Útban egy nemzeti fenntartható fejlődési stratégia felé – egy mélyinterjús felmérés tapasztalatai, Agrártudományi Közlemények = Acta Agraria Debreceniensis (45.), 2012, pp. 39-46. Krohn, Wolfgang – Krücken, Georg (1993): Risikante Technologien: Reflexion und Regulation, Frankfurt, 1993 http://www.uni-bielefeld.de/soz/personen/krohn/riskante_technologien.pdf Liu, Dehai – Li Hongyi – Wang Weiguo – Dong Yucheng (2012): Constructivism scenario evolutionary analysis of zero emission regional planning: A case of Qaidam Circular Economy Pilot Area in China. Int. J. Production Economics 140, 2012, pp. 341-356 Mérő László (1996): Mindenki másképp egyforma, Tercium Kiadó Kft., Budapest, 2007, 387 p. Mészáros József (2005): Játékelmélet, Gondolat Kiadó, Budapest, 2005, pp. 233
199
Palmini, Dennis (1999): Uncertanty, risk aversion, and the game theoretic foundations of the safe minimum standard: a reassessment, Ecologocal Economics 29 (1999) pp. 463-472 Parrachino, Irene, Zara, Stefano, Patrone, Fioravante (2006a): Cooperative game theory and its application to natural, environmental and water resourche issues (1), World Bank Polici Research Working Paper 4072, November 2006 Parrachino, Irene; Dinar, Ariel; Patrone, Fioravante (2006b): Cooperative game theory and its application to natural, environmental and water resourche issues (3), World Bank Polici Research Working Paper 4074, November 2006 Rocha, Andre Barreira da Silva (2013): An Evolutionary Game for the Issues of Social Investment, Environmental Compliance and Consumer Boycott, University of Leicester Department of Economics, Working Paper No. 13/17, 2013 Scheuring István (2007): Az emberi együttműködés evolúciós háttere, Természet Világa 138. p. 338-343. Smith, J. Maynard; Price, R. George (1973): The Logic of Animal Conflict, Nature, 246: 15-18 Soroos S. Marvin (1994): Global Change, Environmental Security, and the Prisoner’s Dilema, Journal of Peace Research, Vol. 31, No. 3 (Aug., 1994), pp. 317-332 Szabó György (2003): A Jó, a Rossz és a Magányos számítógépes küzdelme, Természet Világa 134, p. 197-201. Szabó György (2009): A tisztességes magatartás kialakulása: játékelméleti elemzés, Fizikai Szemle, 2009/3, pp. 118-120. Zara, Stefano; Dinar, Ariel; Patrone, Fioravante (2006): Cooperative game theory and its application to natural, environmental and water resourche issues (2), World Bank Policy Research Working Paper 4073, November 2006
200
