Karate Edzések helye:
Batthyány Lajos Általános Iskola 1015 Budapest, Batthyány u. 8.
Edzések ideje:
hétfőn 16.00–17.00 pénteken 16.00–17.30
További információ:
Cserneky Krisztián, 06-20-938-6420
Tartalom: Egy szülő szemével: miért örülök, hogy gyermekem karatézhat? (1. old) A karate története (2. old.) A modern karate története (6. old.) A Hayashi-féle Shito-ryu karatéról (8. old.) Az övszínek jelentése és az öv szimbolikája (8. old) Karate edzések manapság és nálunk (10. old.)
Egy szülő szemével: miért örülök, hogy gyermekem karatézhat? Fiam 2. osztályos korában kezdett karatéra járni, elsősorban azért, mert pár osztálytársától, akik már egy éve karatéztak, csupa érdekeset hallott az edzésekről. Másodsorban azért, mert mi, a szülei, mindenképpen szerettük volna, hogy sportoljon, hiszen az idejébe belefért. Természetesen több lehetőség is felmerült bennünk, hogy milyen sportot is válasszunk. A karate mellett elsősorban azért döntöttünk, mert ismertük a fiunkat. Bebizonyosodott, hogy a karate fegyelemre tanít, önismeretre, magunk és mások testének, lelkének tiszteletére, összpontosítani, gondolkodni, mérlegelni – azaz csupa olyan dologra, amire mi is tanítani akartuk őt, és amire az életben szüksége lehet ahhoz, hogy tisztességes, lelkileg is erős ember legyen. Ugyanakkor az is számított, hogy a mai, inkább tanító nénikből, tanárnőkből álló oktatási rendszerben végre férfikezek közé is kerülhet, olyan edzők kezei alá, akik „férfias viselkedésmintát” is közvetítenek. Azt is tudtuk a fiunkról, hogy szüksége van arra, hogy a sport ne csak a testét, hanem a „fejét” is igénybe vegye. A formagyakorlatok, az egymás után következő lépések megjegyzése, tökéletes összhangja, az összpontosításnak ez a típusa igazi 1
kihívást jelenthet számára, a küzdés pedig igazi örömet, amelyben kiteljesedhet, és amelyből sokat megtanulhat önmagáról és társairól. Ugyanakkor a csapathoz való tartozás érzése is igen erőssé vált benne. A gyerekek ugyanis együtt edzenek, egymás segítségével gyakorolnak, lépik át, győzik le az akadályokat, biztatják, erősítik egymást. Ez nagy dolog. Talán ezért is van az, hogy a fiam, aki most már gimnazista, tehát másik iskolába jár, visszajár az edzésekre és eljár a különböző közös programokra is, és nagyon szívesen van együtt edzőtársaival és edzőivel. A karate küzdősport: a Tanítványaink verseny előtt gyakorolnak
gyerekeknek meg kell tanulniuk megküzdeni a másikkal, az ellenféllel, de saját magukkal is. A saját felelősségük
tudatában állnak ki, nyernek vagy veszítenek, teljesítenek vagy rontanak. Bizonyos szempontból tehát hihetetlen erővel nevel a karate az önállóságra is. Nekünk, szülőknek jó érzés tudni, hogy a gyerekünk egy olyan közösséghez tartozik, ahol jól érzi magát, ahol figyelnek rá, ahol az edzők által közvetített értékek biztosak és megegyeznek a mieinkkel. Semmivel sem hasonlítható össze az az érzés, amit szülőként átélünk egy-egy vizsgán, versenyen: látjuk, ahogy fejlődik (testben és lélekben egyaránt) a gyerekünk, komolyodik, erősödik, összpontosít, engedelmeskedik, figyel, s megpróbál megfelelni a maga és az edzők elvárásainak, kihozza magából azt, amit eddig csak sejtett és sejtettünk, hogy megvan benne. Felemelő érzés. Tasi Kata, Tasi Benedek édesanyja
A karate története A modern karate ma már sokkal inkább tömegsport, nem pedig filozófia. Ugyanakkor nem lehet megtagadni ennek a küzdőművészetnek a múltját sem, melynek következtében hatalmas ősi kultúrák hatásait és különböző gondolkodásmódokat olvaszt magába. A karate ugyanis – ha definiálni szeretnénk –: egy okinawai eredetű, japán tradíciókon nyugvó, kínai színezetű harcművészet. Okinawa ma Japán legdélibb szigete, de csak az 1890-es években lett hivatalosan is Japán része. Azelőtt többé-kevésé független volt, de inkább valamelyik nagyobb állam – elsősorban
2
Kína – fennhatósága alatt állt. A harcos okinawai nép körében terjedt el a karate pusztakezes önvédelmi küzdőstílusa (a karate jelentése: „üres kéz”), illetve annak társa, a különböző paraszti fegyvereket forgató kobudo. (A kobudo fegyverei például a nuncsaku – cséphadaró: két bot lánccal összekötve –, vagy a tonfa – tulajdonképpen egy t-alakú eszköz, amit még ma is láthatunk az amerikai rendőröknél „gumibot” gyanánt.) Ugyanis a hódító népek rendszerint betiltották a szigeten a fegyverek tartását és használatát, így puszta kézzel vagy elrejthető, munkaeszközöknek látszó harci eszközökkel – például egy hosszú bottal, „szerszámnyéllel” – kellett felvenni ellenük a harcot, vagy akár megvédenie az okinawai tengerparti halászoknak magukat a kalózok támadásaitól. Okinawa tehát a karate őshazája. Japán – az európai ember számára egy elszigetelt, külön világ, ősi hagyomány és megannyi titok. A második világháború után beözönlő amerikai hatások és a ma már modern nyugatias jellegű életvitel ellenére is többé-kevésbé képes volt a japán ember megőrizni olyan ősi értékeket, mint a tisztelet, az alázat vagy a becsület. Számos üzletember napjának megszokott része – úgymond: pihenésképpen – betérni egy shinto szentélybe, ahol
elmélyülnek,
kerülnek
a
közelebb
természethez
–
önmagukhoz. (A shinto Japán ősi vallása – bár nyugati értelemben nem
feltétlenül
neveznénk
vallásnak, talán a japán kultúra esszenciája, szertartási szokások rendszere és összessége –, egyes kultúrtörténészek szerint Japán
Shinto szent hely
maga.) A karatéban a meghajlás és tiszteletadás, a küzdelemhez való hozzáállás mind-mind a japán hatást tükrözik. A karate egy másik elnevezése karate-do. A do jelentése japánból fordítva: „út”, „utca”, „tanítás”, „helyes út”, „erkölcs”, „kötelesség” stb. Tulajdonképpen egy elvont filozófiai fogalom, melynek lényege, hogy az „utat járó” tevékenységének folyamatos gyakorlásával, finomításával, tökéletesítésével
fejlődjön,
és így eljusson mélyebb
igazságokhoz. A karate-do jelentése japánból fordítva: az „üres kéz útja”. Volt szó eddig Okinawáról és Japánról, de pontosan hogyan kapcsolódik Kína a karate történetéhez? Az i. sz. 6. században élt Indiában egy harcos (ksatria) kasztból származó fiatalember, Bódhidharma. Kiváltságos helyzetének köszönhetően megtanulhatta az indiaiak 3
táncra
emlékeztető,
harcművészetét, szerzetesnek
állt,
meditációval. eléréséhez
a
ütéseket
tanulmányozása,
rúgásokat
tartalmazó
Később
buddhista
vadzsramustit. és
Mélyen nem
és
elég hanem
hosszú hitte,
órákat hogy
pusztán
a a
mindenkinek
töltött
csendes
megvilágosodás szent fel
szövegek kell
lelnie
önmagában a belső békét. Úgy gondolta, hogy a múlton és a jövőn való merengés helyett mindig az adott pillanatra kell összpontosítani. Ezekben az időkben egyébként a szerzetesek gyakran Bódhidharma
vándoroltak
Kína
és
India
között.
Bódhidharma
is
felkerekedett, hogy meglátogassa az egyik kínai kolostort,
Shaolint. A szerzetesek ugyan nagy izgalommal várták a buddhista tanító érkezését, a rendfőnök azonban nem engedte be a templomba Bódhidharmát, nehogy – a fentebb már említett – „modern” nézeteivel megbomlassza Shaolin rendjét. Erre Bódhidharma egy közeli barlangba keresett menedéket, ahol a legenda szerint kilenc évig meditált egyhelyben ülve. (Bódhidharmát tekinthetjük a buddhizmus egyik irányzatának, a csan – japánul zen – buddhizmus megalapítójának, mely később a japán harcosok, a szamurájok világszemlélete és hitvallása is lesz egyben.) A rendfőnök – látva Bódhidharma elszántságát – végül mégis beengedte őt a kolostorba, tanai pedig nagyon hamar elterjedtek a bentlakók körében. Bódhidharma módszere – az órákig, napokig tartó egyhelyben történő meditáció – azonban igen igénybe vette a testi mozgáshoz nem szokott szerzetesek erejét és állóképességét, sorra „dőltek ki” vagy aludtak el meditáció közben. Bódhidharma felismerte: csak kemény fizikummal és egészséges testtel lehet lelki életet élni (test és lélek harmóniája), így testedzésre is szükség van. Kidolgozott tehát – az indiai harci stílus alapján – egy gyakorlatsort, melyet Lao Han (a „végső szentség”) tizennyolc karjának nevezett el. Egyébként nemcsak a megvilágosodás keresése céljából kellett a szerzeteseknek harci fogásokat tanulniuk, hanem azért is, mert a templomokat ez idő tájt rendszeresen fosztogatták banditák, ráadásul a szerzeteseknek utazásaik során is meg kellett védeniük magukat. Shaolinban Bódhidharma halála után is gyakorolták Lao Han tizennyolc karját. A buddhista szerzetesek számára az élet minden formája szent és sérthetetlen volt, tudásukat ezért is csak saját életük vagy templomaik védelmében használták fel. Igyekeztek összhangban élni a természettel és megfigyelni azt. Így egészült ki fokozatosan Lao Han tizennyolc karja további gyakorlatsorokkal, melyek jórészt állatok megfigyeléséből 4
származtak. Észrevették például, hogy a majmok gyors ide-oda ugrálással tévesztik meg ellenfeleiket, illetve ha az emberi test bizonyos pontjaira támadnak, mint a kígyók, akkor azonnal harcképtelenné tudják tenni „áldozatukat” stb. Így alakultak ki a harcművészet különböző formái és technikái: a tigris, a medve, a majom, a kígyó, a daru, a sáska stb. stílusa, amelyet ma Kínában vu-sunak, a nyugati világban pedig kungfunak hívnak (tehát a kung-fu a kínai harcművészetek összefoglaló neve). Hamarosan a Shaolin szerzetesek erejének és tudásának híre szárnyra kapott. Az idők folyamán többször kérték kínai hercegek és császárok a kolostor lakóit, hogy védjék meg az országot például az
Japán harcos (szamuráj)
északról betörő nomád lovasoktól, amit rendszerint sikeresen teljesítettek is, amiért cserébe kisebb-nagyobb földadományokat kaptak. Ezekben az időkben kezdték a Shaolin papok harci repertoárjukat különböző támadó fegyverek forgatásával kiegészíteni. A császárok rendszeresen próbálták a papokat meghívni palotájukba, hogy költözzenek oda (vagyis az adott császár közvetlen függése alá próbálta hajtani az addigra már jelentős katonai erőt jelentő szerzeteseket), de azok visszautasították a kérést, ugyanakkor biztosították a császárt hűségükről. A 18. század elejére azonban már nem lehetett szemet hunyni a kolostor ereje, az ekkorra már jelentőssé növekedett befolyása és a szerzetesek létszáma felett. 1723 augusztusában a túlerőben lévő császári csapatok körbevették, majd felégették Shaolint. Rengeteg szerzetes meghalt ekkor. A megmaradt papoknak menekülniük kellett, bujkálásra kényszerültek városokban és templomokban. De vajon találhattak-e közülük néhányan jobb menedéket, mint egy Kína (és Japán) peremvidékén lévő, távoli kis szigetecskét: Okinawát? A karate okinawai eredetű, japán tradíciókon nyugvó, kínai színezetű harcművészet. Egyszerre megtalálható benne az okinawai parasztok egyszerű és kemény harcmodora; a szamurájok etikettje, életszemlélete és tartása; a kínai kung-fu lágysága és az állatok mozgásából merítő küzdőstílusa – hiszen többek között az Okinawára menekülő Shaolin papok reformálták meg a szigetvilágon őshonos, igen hatásos harcművészetet. Ezért is jelentette eredetileg a karate szó azt, hogy „kínai kéz”.
5
A modern karate története Mint ahogyan az fentebb már említésre került, Okinawa hódítói – például az 1609-ben ide érkező japánok – betiltották a fegyverek használatát, de a pusztakezes küzdőmódokat is, ami inkább fokozta, mint visszaszorította a szigeten a harcművészetek iránti érdeklődést. Éjszaka, titokban, a lakott részektől távoli területeken gyakorolták az okinawaiak stílusukat, a tet (jelentése: „kéz”, „ütés”, „csapás”). Okinawa és Kína között évszázadok óta fennálló kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetően pedig a kínai kung-fu is beszivárgott, ráadásul kínai szerzetesek is akadtak, akik ezen a vidéken telepedtek le, és akik tudásukkal szintén kiegészítették a tet – ezért kezdték ezt a harcművészetet a 18. századtól kara-ténak, azaz „kínai kéz”-nek nevezni. Írásban nem rögzíthették a harci tanokat, ugyanis a tekercseket a hatóságok megtalálhatták (csakúgy, mint a fegyvereket), ezért más módot kellett találniuk a tudás megőrzése végett: íratlan könyveket. Ezek voltak a formagyakorlatok, japánul katák, melyek rögzítették
az
formagyakorlat következő
elődök kötött,
mozdulatsorok
tudását.
A
egymásután összessége,
Japán zen kert
művészi módon megfogalmazott harc
képzelt ellenfelekkel, önmagunkkal, határainkkal szemben. A benne található állások olyan izmokat erősítenek meg, amelyekre egy valóságos harcban is szükség van; a katák olyan képességeket fejlesztenek, melyek elengedhetetlenek a karatét gyakorló számára (egyensúly, figyelem, koncentráció, precizitás, gyorsaság stb.). (A mi stílusunkban, a Hayashi-féle Shitoryu karatéban több mint hatvan formagyakorlat létezik, melyeknek hosszúsága, technikai repertoárja, nehézsége, „mondanivalója” mind eltér egymástól.) A 18. századra Okinawán három jelentősebb harcművészeti „központ” – kerület – alakult ki: a Naha, a Suri és a Tomari. Ezen tartományokhoz tartozó formagyakorlatok is eltértek egymástól. A Naha tartomány harcára jellemző volt a lágyság – a kínai kung-funak köszönhetően –, a Surira a keménység-gyorsaság, a Tomarira pedig a köríves mozdulatok. Az 1890-es években Japán teljesen beolvasztotta a környező szigetvilágot, és mint a japán területeknek, Okinawának is engedélyezték a harcművészetek gyakorlását.
6
Japánban a karate egy kiváltságos osztályban született, klasszikus műveltségben nevelkedett okinawai tanítónak,
Funakoshi
Gichinnek
(1869-1957)
köszönhetően terjed el. Funakoshi mester elérte, hogy a karate bekerüljön a japán iskolák tantervébe. Ő változtatta meg a karate jelentését „kínai kéz”-ről „üres kéz”-re. (A karate szóban az első kandzsi – japán írásjel – régen azt jelentette, hogy „kínai”, volt viszont egy másik kandzsi is, amit szintén „kará”-nak ejtettek, de jelentése „üres” volt. Funakoshi a „propaganda” miatt cserélte ki a kettőt, mivel tudta, hogy a „kínai”-t jelentő kandzsival fémjelzett harcművészet az erős nemzeti önérzettel megáldott
Funakoshi Gichin
japánoknak nem lett volna túl jó reklám. A japán kandzsiknál egyébként gyakran előfordul, hogy különböző jelentésű írásjeleket ugyanúgy ejtenek.) Funakoshi úgy tartotta, hogy „Ha két tigris harcol, az egyik megsérül. A másik meghal.”, ezért ellenezte a karate használatát és gyakorlását egy másik emberen vagy karatéson. A formagyakorlatokat preferálta, amikben minden elv megtalálható, ami a karatéban fontos – például „Karate ni sente nashi”, vagyis: „a karatét gyakorló nem kezdeményez”, hiszen minden kata védéssel kezdődik, és csak utána következik a támadás. Funakoshi Gichint művéért – azért, amit a karatéért tett – hívjuk ma a „modern karate megalapítójának”. Már Funakoshi halálának évtizedében megrendezték az első karate versenyt – aminek a mester nem örült. A karate a második világháború után Japánban állomásozó amerikai katonáknak köszönhetően terjedt el az Egyesült Államokban, majd később Európában. A versenyzés népszerűvé tette a nyugati gondolkodás számára is ezt a küzdőművészetet, így ma már az egész világon elterjedt és gyakorolják. A versenyeken formagyakorlat (egyéni és csapat) és küzdelmi (egyéni és csapat) versenyszámokban lehet indulni, és mivel – a versenyszabályok többsége szerint – nagyon fontos az ellenfél testi épségének a védelme, így a sportkaratéból kivették azokat a technikákat, amelyek ténylegesen veszélyesek lehetnek. Ezek megmaradtak a karate „íratlan könyvei”-ben, a katákban, melyeknek igazi értelmét és mondanivalóját csak a mesterek ismerik.
7
A Hayashi-féle Shito-ryu karatéról Arra a kérdésre, hogy hány karate stílus létezik a világon, a válasz: körülbelül nyolcvan. Ezek közül a négy legnagyobb irányzat a shotokan, a shito-ryu, a goju-ryu és a wado-ryu (a ryu jelentése: „stílus”, „iskola”).
Persze
ezeken
belül
is
vannak
„alcsoportok”, a shito-ryun belül például a Hayashiféle Shito-ryu, a Mabuni-féle Shito-ryu, az Inoue-féle Shito-ryu stb. Magát a Shito-ryut egyébként Kenwa Mabuni (1889-1952) alapította. Jellemzőek rá a gyors és nagy erejű kéztechnikák, a sima mozgás, melyben hatékonyan ötvöződnek a lágy és a kemény harci elemek. A Shito elnevezés Mabuni két mesterének – Yasutsune Itosu és Kanryo Higaonna – nevében Tanítványunk a dobogó tetején
található egy-egy japán kandzsi összeolvasatából
származik – shi és to, a japán kandzsiknak ugyanis több kiejtésük is létezik. Mabuni tanítványa volt Teruo Hayashi mester (1924-2004), akit Okinawán a legnagyobbak között tartottak számon. Még nekünk is volt szerencsénk őt
látni 79 éves korában
formagyakorlatozni, és edzőtáborában is részt vettünk Svédországban. Egyik tanítványa, a magyar származású Julius Thiry, stílusunk mai nagymestere mesélt nekünk Hayashi harcművészetéről. Elmondta, hogy élő küzdelemben olyan harci elemeket tudott végrehajtani katanával (japán karddal) mindenféle előkészület nélkül, amilyenek csak a filmekben láthatók, és amelyekre egyébként hitetlenkedve azt mondaná az ember, hogy csak előre megtervezett koreográfia lehet.
Az övszínek jelentése és az öv szimbolikája Körülbelül nyolcvan karate stílus létezik ma, de hogyan alakult ennyi ki? Egy tanítvány gyakran több mestertől is tanulhatott élete során, illetve a mester halála után az alatta tanuló rangidős nagy tudású harcművészek egymástól eltérően emlékezhettek mentoruk okítására – így önálló stílust is alapíthattak, amelybe a saját, harcról kialakított szemléletüket és tudásukat sűrítették bele.
8
A harcművészeti stílusok javarészében a tanulók ruháját különböző színű öv (japánul obi) fogja össze, illetve egy idő – pontosabban sok edzésmunka – után a tanítványok más színű övet köthetnek fel. Gyakran az, hogy a különböző színű övek milyen sorrendben követik egymást, jellemző az adott stílusra. Az obinak azon kívül, hogy összefogja a ruhát és színe megkülönbözteti a tanítványok hierarchiában elfoglalt helyét, szimbolikus jelentése is van. Carl Gustav Jung (1875-1961) svájci mélylélektan-kutató és pszichiáter egyik könyvében beszámolt egy indián törzsfőnökkel történő beszélgetéséről. Leírta, hogy az indián bölcs nem értette, hogy az európai ember miért gondolja azt, hogy a fejével gondolkodik, hiszen szerinte az ember központja a szívben van, az ember a szívével gondolkodik és a fejével érez. Ez az érdekes beszélgetés némiképpen rávilágít arra, hogy különböző kultúrák másként vélekedtek arról, hogy hol is található a „személyiség központja”. A fejlett nyugati társadalmak szerint a fejben, az említett indiánok elgondolása alapján a szívben, az indiai és keleti kultúrában viszont a hasban, pontosabban a köldök alatt pár centivel, ahol az ember fizikai értelemben vett súlypontja található. Japánul ezt a központot harának hívják. Az öv csomója, amely pont itt helyezkedik el, emlékezteti a harcművészet útján járót saját „belső otthonára”, ahonnan erőt meríthet,
ahonnan
küzdőszelleme
felszabadulhat. Egyáltalán nem elhanyagolható az övek színe sem. Régen Okinawán, még a „nehéz időkben” nagyjából a fehér, a „barnás”, a fekete és a vörös öv létezett – illetve az ezek közötti átmenetek. Ha valaki a karate útjára lépett, akkor fehér övet kötött magára. A sok és rendszeres edzés következtében
obija
elkezdett
Do („út”)
barnás
árnyalatot felvenni – a sok eséstől és küzdelemtől bekoszolódott. Majd szinte teljesen feketévé vált. Nagyjából ezután kezdett el kopni a külseje, ismét látszani kezdtek a fehér részek, de megjelentek a vörös foltok is az övön a vérnek köszönhetően. A legnagyobb mesterek és harcosok öve barnás-vöröses volt, mert már lekopott és vér áztatta az idők során. Szerencsére ma már ezek a színek csak szimbolikusan léteznek, ugyanakkor más színeknek is van jelentősége. A fehér a tisztaság és az ártatlanság színe – az érintetlen, szűz hóé. A sárga a felkelő napé, és azt a tanítványt jelképezi, aki számár új nap virrad. A narancssárga a lemenő 9
nap szimbóluma. A tanítvány ekkorra már „végigedzett egy teljes napot”, számára a frissen szerzett tudás alapjai megértek és új horizont felé mutatnak. A zöld a növények, fák színe, a termékenységé és a megújulásé. A kék a távlatok szimbóluma: az óceáné, az égbolté, a messzire törekvésé és a lélek felemelkedéséé. A barna a földé, és ezzel a megbízhatóságé és állhatatosságé. Az a tanítvány, aki idáig eljutott, az már bizonyította rátermettségét és elkötelezettségét a karate útja iránt. A fekete az éjszakáé: a tudás elmélyüléséé, az összegzésé és egy nap lezárásáé. De itt még közel sincs vége az útnak, hiszen hamarosan új nap virrad, a fekete öves pedig új ismeretek birtokába juthat a hajnalhasadást követően. Sok kultúrában a kör az egész, a teljesség és a világmindenség jelképe. A régi korokban az időt még nem lineárisnak fogták fel, hanem inkább önmagát ismétlőnek, önmagába visszatérőnek, „kör alakú” jelenségnek (hiszen az évszakok is váltják egymást, és folyamatosan ismétlődnek). Az öv kör alakja nemcsak a teljességre való törekvést szimbolizálja, hanem magát az utat is, mely nem ér véget soha. A fekete öv nem a tanulmányok végét jelenti – hiszen a valódi cél nem a fekete öv megszerzése, hanem az úton járás mikéntje, az út maga. Az első fekete öv japánul shodan, aminek jelentése: „első tanuló”. Ez a karate-do lényege. A mi stílusunkban, a Hayashi-féle Shito-ryu Karatéban a következő sorrendben követik egymást az övek: fehér, narancssárga, kék, piros, lila, zöld, barna, fekete.
Karate edzések manapság és nálunk Természetesen az, hogy egy karate klub mennyire magas színvonalon oktat és nevel, az szinte egyáltalán nem függ az adott stílustól. Ugyanakkor a karatéban vannak szokások, elvek és körvonalak, amelyek betartását a karate szelleme megköveteli. Az edzés meghajlással – tiszteletadással – kezdődik és ér véget, edzés közben pedig fontos a fegyelem és a gyakorlatokban való elmélyülés. Ugyanakkor minden edzőnek tisztában kell lennie azzal a ténnyel, hogy a gyerekek még nehezen tudnak huzamosabb ideig egy dologra koncentrálni, ezért az egy-másfél órás edzésidő tartalmaz ügyességi, játékos és erősítő gyakorlatokat is – tehát nem utolsó szempont a változatosság sem. A karate mozgásanyaga két részre bontható: formagyakorlat és küzdelem, valamint az ezekhez tartozó különböző segédgyakorlatok. A formagyakorlat (kata) tulajdonképpen „harci koreográfia”, mely precizitásra, koncentrációra tanít, és hosszútávon megfelelő erőnlétet és gyorsaságot eredményez a karatés számára. A küzdelem pedig a karate technikák egymással való biztonságos gyakorlása, hiszen fontos a
10
gyakorlók testi épségének megóvása. Lányok és fiúk egyaránt részt vehetnek az edzéseken. Eleinte nem kell még karate ruha sem, hiszen az iskolai testnevelés felszerelés teljesen megfelel a célnak (karate ruha csak az első vizsga alkalmával szükséges). Az edzéseken történő kisebb megmérettetéseken kívül „nagyobb próbának” számít az övvizsga, ahol a tanítványok megfelelő időközönként bizonyosságot tesznek tudásukról és előrehaladásukról. Ezen kívül még versenyzésre is van lehetőség – noha ez utóbbi egyáltalán nem kötelező a karate gyakorlásához.
Tanítványainkkal a 2009. tanév végén
Felhasznált irodalom: Funakoshi Gichin: Életutam a Karate Do. Budo Ismeretterjesztő Kiskönyvtár, Keszthely, 1994. Jung, C. G.: Emlékek, álmok, gondolatok. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987. Metil, Luana – Townsend, Jace: A karate története. Gulliver Könyvkiadó, h. n., 2000. Plavecz Tamás – Plavecz Nádor: Japán és kínai harcművészetek kislexikona. HungáriaSport Reklám és Marketing Vállalat, h. n., 1988. Satori Bhante: A sintoizmus. Gondolat Kiadó, Budapest, 1990. Zsolt Péter: Japán-magyar karate szakszótár. Nyolcadik javított kiadás. HUNOR Kiadó, Budapest, 2007.
11
