Kapcsolattarás-apakép-családi minta A feleségem (Barbara) családjában a férfiakat semmibe sem nézik. Ez szinte hagyomány. Az édesapja és édesanyja is alkoholisták voltak. Feleségemnek két testvére van. Egy öccse és egy húga. Otthon semmilyen normális családi mintát nem láttak. Soha nem kérdezték tőlük, hogy mi volt az iskolában, nem vitték őket sehova sem. Nyaralni sem jártak. Legfeljebb a leküldték a gyereket a boltba 5 üveg sörért és egy két decis rumért. Ez volt az egy vásárlásra való adag. Az ittas szülők folyton egymást marták, a gyerekekkel nem törődtek. Reggelenként az egyik nagyapa hozott reggelit nekik aki egyébként Miskolcon egy másik lakótelepen lakott és ¾ órát buszozott, de legalább kaptak reggelit a feleségem és a testvérei gyermekkorukban. Sajnos szinte törvényszerű volt, hogy ebből a környezetből belemenekült 20 évesen egy házasságba, mert terhes lett. A férje kábítószeres volt és három év után kitette az albérletükből őt és a gyereket. Mi négy évvel később ismerkedtünk meg, amikor már első osztályos lett a gyerek. Az ezt megelőző négy évben az alkoholista szüleinél éltek. Idő közben az édesanyja meghalt rákban. Az apja továbbra is folytatta az italozó életmódot. A gyerek apja nem nagyon érdeklődött a lánya után, pedig szegény nagyon igényelte volna. Mielőtt megismerkedtünk, Barbara meglehetősen nagy forgalmat bonyolított, ami a futó kapcsolatokat illeti. Gyakran fordultak meg férfiak nála és abban a szobában ahol a gyerekkel együtt aludt(!), gond nélkül létesített szexuális kapcsolatokat. Erre engem is kapacitált és eleinte nem értette, hogy én erre nem voltam hajlandó, mert helytelennek tartottam. Sokszor járt disco-ba és más éjszakai szórakozóhelyekre, ilyenkor másokra vagy az ittas nagyapára hagyta a gyereket. Megismerkedésünk után ezek az éjszakai szórakozások megszűntek. 1997 decemberétől 1998 augusztusáig együtt éltünk. A gyerek szinte kezelhetetlenül viselkedett, ami nem csoda, hiszen egy örökös szeretethiányban és figyelemhiányban szenvedett. Próbáltam szeretettel fordulni felé. Nagyon megsajnáltam, mert belegondoltam, hogy én a testvéremmel milyen boldog családban nőttem fel. Egy olyan borzalmas napot sem kellett megélnünk, ami ott egy átlag hétköznap végbement. Majd Budapestre költöztem és ott dolgoztam öt évig. Miskolcra nagyon keveset mentem, Barbara viszont nagyon sokat jött Pestre. Akár napokra is. A gyerekét a szüleimre hagyta akik unokájukként fogadták. Tanultak vele, iskolába vitték és édesanyám sokszor vígasztalta amikor éjszakánként az anyja után sírdogált. A védőnői állását már nem szerette, orvoslátogató akart lenni, hogy több pénzt keressen. De volt egy nagy akadálya, nem tudott vezetni. Jogosítványt szerzett korábban, de semmi gyakorlata nem volt. Autóbalesetet is okozott mielőtt találkoztunk és emiatt az egész család cikizte ahelyett, hogy valaki gyakorolt volna vele. (A káröröm egyébként egy elterjedt családi vonás náluk. Számomra ez érthetetlen.) Az önbizalmát teljesen aláásták az autóvezetéssel kapcsolatban. Sokáig unszoltam, míg végül ráállt, hogy gyakoroljunk. Az első alkalommal egy
olyan autót próbált ki melyet egy hete adtam el. De aznapra visszakértem az új tulajdonostól aki egyébként egy barátom volt, mert valamit szállítanom kellett vele. 10 percen belül összetörte a kölcsönkért kocsit. Magamra vállaltam az esetet, senkinek sem mondtam el, hogy ő törte össze és a javítást is kifizettem. Nagyon megijedt és a maradék önbizalma is elszállt. De nyugtattam, hogy nincs semmi baj és csaknem egy évig gyakoroltuk a vezetést, mire egész jól belejött. Ezután már elmehetett orvoslátogatónak. Nagyon szerettem volna rajtuk segíteni és a gyereknek tisztességes családot otthont biztosítani. Bár a lánya (Gréta) általában nagyon elutasító volt velem. De azért az öt év pesti tartózkodásom alatt Grétát is elhozta, főleg az iskolai szünetekben. Ilyenkor igyekeztem pótolni nekik amit a Barbara szülei elmulasztottak és amit Barbara is elmulasztott Grétával szemben. Megismertettem velük Budapestet. Állatkertbe mentünk, múzeumokba mentünk, gyerekprogramokat látogattunk. Eleinte még az is nagy élmény volt Barbarának is, ha átvillamosoztunk a Szabadság hídon és láthatta a Dunát. A Nestlénél dolgozott bébitápszeres képviselőként. A rengeteg reklámanyagot a szüleim lakásán tartotta, mert egyébként egy 20 nm-es raktárt kellett volna bérelnie, amihez csak havi 5.000 Ft-tal járult volna hozzá a cég. Annyiért pedig már akkor sem lehetett helyiséget bérelni. A szüleim ezért megengedték neki, hogy náluk tartsa a reklámanyagokat. 5 évig naponta megfordult náluk Barbara ez ügyben is, nemcsak a gyereke miatt. A pesti tartózkodásom ötödik évében szakítottam vele, mert már nem láttam semmi perspektívát a kapcsolatunkban. Ekkor mindent elkövetett, hogy újra összejöjjünk. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy hozzám ragaszkodik jobban vagy ahhoz, hogy végre egyszer az életben talált egy családot ahová ő is tartozhat a lányával együtt. A rokonságunkban is mindenki szeretettel fogadta őket. Végül aztán úgy éreztem, hogy felelősséggel tartozom érte és újra kezdtük a kapcsolatot. De ekkor már nagyon szorgalmazta, hogy együtt éljünk. Azt mondta, hogy már nem bírja tovább az apjával való együttélést, a részegeskedését, a cirkuszokat. Így költöztünk Jenőbe (Fejér megye), ahol új életet akartunk kezdeni. Két terhesség is vetéléssel végződött. A gyerekek születésének körülményeit már leírtam korábban. Mindezt azért vázoltam fel, hogy érzékeltessem, milyen családi mintával rendelkezik a gyermekeim édesanyja. Sajnos egy zűrzavaros, normális családi minta nélküli tragikus sors az övé. Amikor még nem voltak közös gyermekeink, sokszor hangoztatta nekem, hogy 20 évesen azért tartotta meg a gyereket, hogy végre legyen valaki aki őt szereti. Már ez a mondat is sokmindent elárul. Hiszen a gyermeket előbb nekünk szülőknek kell szeretnünk és nem tekinthető egy öncélú eszköznek, ami a saját szeretethiányunkat pótolja. Máskülönben pedig hitem szerint az élet a fogantatással kezdődik, tehát fel sem merülhet, hogy megtartom vagy megölöm a saját gyermekemet. Nem éltünk túlzottan boldogan, de engem kötött az egyházi esküvő, melyet ügyesen előkészített Barbara 2004 tavaszán. Ezzel bebiztosította, hogy együtt maradjunk. A szüleimet
pedig azután sokszor kapacitálta, hogy költözzenek hozzánk Jenőbe. Szerencsére nem tették. Barbara édesapja közben agyvérzést kapott Miskolcon. Megbénult. A kórházból nem volt hova mennie, mert a másik két gyereke nem fogadta be. Én felajánlottam, hogy hozzuk hozzánk, tudván azt is, hogy nekem kell majd gondoznom egy 120 kilós magatehetetlen embert. Barbara sírva köszönte meg. De aztán még a kórházban tüdőgyulladást kapott és meghalt. Így nem került hozzánk. Volt egy balesetünk is. Budapesten a Hungária krt. Kőbányai út kereszteződéséhez közel van egy vasúti felüljáró. Én vezettem. A belső sávban araszoltunk a dugóban. A mellettünk lévő sávban egy nyitott platós kamion szállított egy 10 tonnás daruszerkezet. Rosszul volt rögzítve, beakadt a vasúti felüljáróba és ránk borult. A pillanat tört része alatt kellett elhagyni az autót. Féltem, hogy ha kiugrok, akkor Barbarának már nem lesz ideje kijönni és agyonnyomja a ránk eső vasszerkezet. Így előbb őt emeltem át az anyósülésről magamon keresztül és csak utána ugrottam ki. Mindez néhány másodperc alatt történt. A kiérkező mentősök és tűzoltók alig hitték, hogy ép bőrrel jöttünk ki az összenyomódott autóból. Amikor évekig nem jött össze a baba, akkor azt mondta, hogy inkább keressek magamnak valakit aki megadja nekem, hogy gyermekem legyen. Természetesen biztosítottam róla, hogy vele maradok. Ha nem lesz gyerekünk, akkor majd örökbe fogadunk. Aztán évekig műtötték és jártuk a meddőségi ambulanciákat. Székesfehérváron és Budapesten a János Kórházban is voltunk ez ügyben. 2003 december től 2010 őszéig laktunk Jenőben. A lakásban, ha én nem takarítottam, akkor senki nem állt neki. Nagyon jó viszonyban voltunk a szomszédokkal, ezt ők is tanúsíthatják. Rövid idő alatt borzasztó rendetlenség alakul ki és sokszor borzasztó kosz volt. A rengeteg felesleges lomnak valójában helye sem volt, nem volt könnyű takarítani sem. A dolgos falusi asszonyok nem nézték jó szemmel. Mi bárkinél megfordultunk, mindig rendet és tisztaságot láttunk. 2010 őszén már második közös gyermekünket vártuk. Akkor kötöttünk polgári házasságot is. Illetve azon az őszön költöztünk vissza Miskolcra a szüleimhez. Ők ezt ellenezték, de épp tönkrement a gázkazánunk is és nehéz lett volna többszázezer forintot előteremteni rá, akkor végül engedtek feleségem kérésének és hozzájuk költöztünk. Már Miskolcon született meg Domonkos. Akkoriban még élt a nagymamám és ő is ott lakott. Tavaly halt meg 99 éves korában. Barbara nagyon hamar rendetlenséget csinált az egész lakásban Miskolcon is. Néha annyi szabad hely nem volt, hogy egy mobiltelefont le lehessen tenni valahova. Minden vízszintes felületet telepakolt, alig lehetett megtalálni valamit. És ami nem fért, azt szatyrokban felakasztgatta ahova csak tudta. Mindenhonnan csüngött valami. Egy-egy ruhakupacból nemcsak ruhák kerültek elő, hanem bármi. Összegyűrt céges szerződés, gyerekjátékok elveszett darabjai, harapófogó, nejlon zacskó, CD lemez, ceruza stb. Így volt állandóan összekeverve mindig minden. Volt, hogy hetekig nem aludt a gyerek a rácsos kiságyában mert az is tele volt dobálva mindennel. Egyébként szinte reggeltől estig pakolt, de sosem ért
a végére. Minden szekrény telegyömöszölve, ezek ajtózsanérja előbb-utóbb kiszakadt.
Viszont nagyon hajtotta, hogy szeretne még gyereket.Én mindig is szerettem volna nagycsaládot, nagyon szerettem a gyermekeimet és amennyi időt csak lehet, velük töltöttem. Belementem. Hamar teherbe esett ismét. Nem sokkal azután, hogy megtudtuk, hogy várandós, nagyon erősen bevérzett. Egyértelműnek látszott, hogy elvetélt. Az orvos adott is egy időpontot az egészségügyi kaparásra pár nappal későbbre. De szerencsére mielőtt nekikezdett, még egyszer megnézte, van-e szívhang. Volt! Szigorú fekvést írt elő, hiszen veszélyeztetett volt. Barbara ekkor 41 éves volt és az előző két gyermekünkkel is veszélyeztetett volt. Azokat a terhességeket végig is feküdte, de ezt nem. Amikor jobban lett, akkor kierőltette a munkahelyén, hogy kismamaként foglalkoztassák néhány hónapig, hogy meglegyen a 180 bedolgozott napja, mert különben nagyon kevés gyedet fog kapni. Sem én, sem az üzemorvos nem tudta lebeszélni erről az esztelenségről. Végül Borsod megye patikáit kellett látogatnia. De nagy hassal alig tudott ki és beszállni a kocsiból. Én végül úgy mentem bele, hogy én fogom vezetni az autót, a saját munkámat jórészt este és éjjel végeztem el. A másfél éves Domonkoskám és a négy éves Dórikám pedig a hátsó ülésen zötykölődte végig a 2012-es nyarat a kánikulában. Persze Barbarának is és főleg Gellértkének nagyon megterhelő volt ez így is. Többször kórházban kötöttünk ki a rosszullétei miatt. Neki végig feküdnie kellett volna. Augusztus végén szintén bevittem a kórházba egy rosszullét és bevérzés miatt, de akkor már nem is engedték haza. 2012 szeptember elsején 27. hétre megszületett Gellértke. A 180 napja sem lett meg néhány nap híján. Egyébként mindhárom gyermek császármetszéssel jött a világra. Élet-halál között volt hetekig. Miskolcon a koraszülött osztályon rengeteget küzdöttek az életéért. Sokszor visszaesett az állapota és lélegeztető gépre került. Két és fél hónap után engedték haza. Minden nap látogattam őket a kórházban. Közben Dorottyát óvodába járattam, Domonkost beszoktattam a bölcsődébe. Bölcsi és ovi után legtöbbször bevittem a gyerekeket is az kórházba az anyjukhoz, hogy találkozhassanak. Amikor ablakon keresztül megnézhettük Gellértkét, akkor hozzá is mindig felvittem őket. A gyerekeknek sem volt könnyű az a helyzet, hogy az anyjuk nincs otthon. Amikor este lefektettem őket, még sokszor visszamentem a kórházba Barbarához, hogy tartsam benne a lelket, mert fizikálisan és mentálisan is nagyon megviselte a kórházi tartózkodás. Amikor végre hazajöhetett Gellért, akkor azzal állt elő, hogy albérletbe kellene költöznünk, mert Gellértnek külön szoba kell, mert befulladhat. Úsztunk a többmilliós adósságban, nem hiányzott az újabb rendszeres kiadás, de nagyon erőszakolta a dolgot és egy ismerősével meg is beszélte, hogy kiadja a lakását Miskolc Kilián városrészben. Ez egyébként pont a bölcsőde mellett volt. Mi a Komlóstető városrészben laktunk a szüleimnél, onnan kb. 5 kmre. November végén elkezdtem költözködni. Az új lakóhely láthatólag összezavarta a gyerekeket. Előtte hónapokig nem volt otthon az anyjuk. Testvérük született. És hirtelen egy idegen lakásban voltak, ahol meg a nagyszülők és a dédi nem voltak ott. A nagyszülőket nagyon szeretik a gyerekek, érthetetlen módon Barbara nagyon féltékeny volt erre. Az új lakásban a fal viszont nagyon penészedett. Több alkalommal 24 órára is el kellett hagyni a lakást, mert a penészeltávolítás után szellőztetni kellett. A három gyermeken
ráadásul végigment a bárányhimlő. Dorottyán, majd Domonkoson és végül legerősebben Gellértkén. Ez januárban volt. Ekkor a lakás tulajdonosa bejelentette, hogy évek óta húzódik valami vitája a gázszolgáltató céggel és emiatt pár nap múlva ki fogják kapcsolni a gázt. A tél közepén a térdig érő hóban a beteg gyerekkel visszaköltöztünk ismét a szüleimhez 2013 januárjában. Ezután már végképp a tetőfokára hágott otthon a rendetlenség. Nyáron, ahogy minden éven, kempingeztünk, sátoroztunk a gyerekekkel. Szeptemberben megint azzal állt elő a feleségem, hogy ő már jól van és szeretné ha lenne egy negyedik közös gyerekünk. Én pedig azt mondtam, hogy nem szeretném. Szerintem inkább rendeznünk kellene az adósságainkat, mert tavasszal nagyon sokat letudtunk belőle.( Ő kapott egy végkielégítést, mert megszűnt a munkahelye, nekem pedig bejött néhány nagy megrendelésem. Ezekkel egyszerre több hitelt is kifizettünk.) Szüntessük meg a rendetlenséget, mondtam, mert már egy szekrényajtót is csak úgy tudok kinyitni, hogy három zsákot odébb kell tenni. A viták miatt nem akartam szexuális kapcsolatot, mert azzal még nem oldódik meg semmi. Azt szerettem volna ha normális mederbe tereljük először az életünket. Erre ő nagyon megsértődött. Azt mondta, hogy 42 évesen neki nagy szüksége van a szexre (nem ilyen finoman mondta), ha nem velem akkor mással. Éjszakánként még Gellért szoptatása közben is észrevettem, hogy önkielégítést végez. Borzalom volt. Aztán rám fogta, hogy biztos van valakim. De ez persze eléggé furcsa lett volna, hiszen egész nap együtt voltunk otthon, csak akkor mentem el otthonról amikor a gyerekeket vittem óvodába és bölcsődébe. Az összes orvosi vizsgálatra, gyógytornára, templomba…mindenhova együtt mentünk. Barbara most újabb tervet eszelt ki. Elment titokban egy anyaotthonba és ott azt állította, hogy a férje bántalmazza. Ő és a három gyerek életveszélyben van. Szerződést kötött és 2013 október 8-án ellopta az édesanyám autóját. Beültette Gellértet, elment délben a gyerekekért és ismeretlen helyre távozott. A telefont felvette amikor hívtam de csak kárörvendően nevetett és nem árulta el, hogy hol vannak. Szörnyű volt. Előző nap láttam, hogy sok ruhás zsák ki van készítve az udvarra, de eszembe sem jutott, hogy a szökés miatt. Amikor kérdeztem, hogy mi az, azt mondta, hogy egy szeretetszolgálathoz elviszi egy barátnőjével a feleslegessé vált kinőtt ruhákat. Elhittem. Sőt örültem is neki, mert notórius gyűjtögető volt. Mindenkitől összeszedte a megunt ruhákat és játékokat. Olyan mennyiség volt, hogy tíz gyereknek is sok lett volna. A gyerekeknek azt hazudta, hogy vendégségben vannak. Abban az idegen lakásban bezsúfolva egy padlószőnyeges szobába (ez Gellért fulladása miatt különösen veszélyes volt), egy idegen nővel és a fiával voltak. 4 nap múlva már kénytelen volt elmondani a gyerekeknek, hogy az nem vendégség és többet nem mehetnek haza, mert a gyerekek toporzékoltak, hogy haza akarnak menni. Ezt utólag saját maga mondta el édesanyámnak. A címük úgy derült ki, hogy a családi vállalkozásban felmondta a bt-ben betöltött beltagi jogviszonyát. Ezt levélben elküldte és a borítékra meggondolatlanul ráírta a címét. onnantól azt próbálja a gyerekeknek bebeszélni, hogy a Komlóstetői lakás - ahol Dorottya két és fél éves korától lakott, a két fiú pedig oda született – soha nem volt az otthonuk. Ott csak vendégségben voltak és apa azt akarta, hogy ők menjenek el onnan. Most már az az otthonuk ahol vannak. Állította ezt a képtelenséget úgy, hogy tudta jól, hogy
abban a lakásban nem maradhat örökké. Egy évig lehet használni és maximum 6 hónappal lehet meghosszabbítani. A Kisboldogasszony Óvodában Dorottya nagycsoportos volt, Domonkos pedig kiscsoportos volt. Az óvónők és a dadusok sokszor látták, hogy a gyerekek ki vannak borulva. Pedig annyiban sikerült tanúk előtt megállapodnunk, hogy kedden és csütörtökön én megyek Dorottyáért és balett órára vittem utána. Balett után kedden az anyjához vittem, csütörtökönként viszont Domonkost is elvittem az oviból és balett után nálam aludtak. Péntekenként reggel Óvodába vittem Domonkost, úszásra vittem Dorottyát és úszás után Dorottyát is az óvodába vitte. A gyerekek viszont kevésnek találták az együtt töltött időt. Ahogy én is. Nagyon sokat sírtak az óvodában, nehezen tudtam tőlük elköszönni, mert sírva kapaszkodtak a nyakamba. Azóta ha itthon vannak minden lépésemet figyelik, ha csak elszaladok a boltba már pánikba esve keresnek, hogy apa hol van. Pedig elköszönök tőlük és mondom, hogy 10 perc múlva itt vagyok. Idén nyáron amikor a két nagyobb itthon volt, megint sátoroztunk, mert nagyon szeretik. Édesanyám jött velünk. Ha reggel felébredtek és épp a 20 méterre lévő zuhanyzóba mentem át, akkor is megijedtek, hogy apa hol van. A gyerekeim teljesen elveszítették maguk mögül az otthont, a biztonságot. Családgondozó szakpszichológushoz járok. Ő mondta, hogy ebben a helyzetben én jelentem a gyerekeknek az állandóságot és próbáljam azt a kevés időt úgy eltölteni a gyerekekkel, hogy érezzék a biztonságot. Amit lehet, úgy hagytunk a lakásban is. Valóban, amikor hazajönnek, mindent megnéznek, hogy úgy van-e és ott van-e ahol régen is lenni szokott. Még azt is kiszúrták, hogy édesanyám az egyik szobában kicserélte a fehér függönyt aminek egy kicsit más mintázata volt mint az előzőnek. Én magamtól sosem vettem volna észre. A mediáció amit igényeltem kudarcba fulladt. Amikor le kellett volna írni a már működő kapcsolattartást, akkor Barbara nem volt hajlandó. Hiába kértem, hogy a gyerekek felnőtt koráig nekünk együtt kellene működnünk akkor is ha elválunk. Érdekes egyébként, hogy az elszökése után azonnal beadta a válópert, amiben bántalmazónak kiáltott ki és barátnőről beszélt, de belekeverte azt is, hogy szerinte nincs befizetve az áfa és még sok más oda nem illő dolgot, amiket mind megcáfoltam dokumentumokkal, banki kivonatokkal a bíróságon. Ezeknek ellenére állandóan azzal vádol, hogy én vagyok aki el akar válni. Miért nem költözöm vele albérletbe…stb. Szóval teljes a káosz. Még a mediáció tartott, érezhető volt a jótékony hatása. Együtt kezdtünk eljárni iskolai nyílt napokra, hiszen Dorottya az iskolaválasztás előtt állt. Végül egyetértéssel beírattuk a miskolci Szent Imre Kat. Ált. Iskolába, melynek egyébként tagintézménye az az óvoda ahova három évig járt. Együtt beírattuk ugyanott szolfézs órára is, mely ez év őszétől kezdődött volna. Az oviban is járt zenede foglalkozásra és nagyon szerette. Első osztálytól már németül tanult volna, ezt is együtt választottuk ki. Ebben az iskolában három különböző nyílt napon is részt vettünk. Dorottya megismerkedett a leendő tanítónénijével is és szívrepesve várta az iskolakezdést. Ősztől már Domonkost is beírattam volna valamilyen sportra.
Sok egyeztetés után végre idén júliusban aláírtuk a közös megegyezést a váláshoz. Úgy nézett ki, hogy rendeződnek a dolgok. Senki sem gondolta, hogy Barbara már gőzerővel azon dolgozott, hogy beváltsa azt a régi fenyegetését, hogy elköltözik messzire a gyerekekkel, hogy ne találkozhassunk. Még júliusban szerződést kötött Délegyházán (Pest megyében) a polgármesterrel. Szolgálati lakást és védőnői állást kapott. Erről engem csak akkor értesített utólag amikor már ismét titokban elköltözött a gyerekekkel. Nekik azt állította, hogy csak kirándulni vannak ott. Augusztus 29-én amikor ott jártam, még a gyerekek ebben a tudatban voltak. Miskolcon az iskolában augusztus 15-től ott volt a tankönyvcsomag és a füzetcsomag a kislányomnak. Ezt át sem vette. Elkészült az egyenköpeny és az iskolapóló is. De neki 220 km-re az otthonától és a családjától egy vadidegen helyen kellett megkezdeni az első osztályt, ahol nem voltak könyvei csak kölcsön kapott valamennyit. Fénymásolt feladatlapokból tanul, még a mai napig sincs meg mindene. Elképzelni sem lehet, hogy milyen csalódottság lehetett szegényben. Amikor először értük mentünk édesanyámmal és elindultunk, sírva mondta, hogy „azt hittem, soha többé nem láthatom apát és soha többé nem leszek már otthon a Komlóstetőn”. Azt is mondta nekik, hogy apátok itt már nem fog megtalálni benneteket. Hát gondoljanak már bele, hogy milyen érzés lehetett ez a gyermekeknek? Ő egyébként szinte semmilyen érzelmet nem mer nyilvánítani felém, ha az anyja is jelen van. De telefonban is alig mer megszólalni. Magábaforduló lett. Domonkos dadogni kezdett. Sokszor kérték könyörögve, hogy ne vigyem már vissza őket, otthon akarnak maradni. De tartok tőle, hogy akkor kitörne valamilyen cirkusz és a bíróság gondolkodás nélkül az anyához helyezné el őket, mert ez az általános gyakorlat és ez következtethető a bírónő cinizmusából is. 13 hónap alatt még csak most volt a második tárgyalásunk, ahol a bírónő kioktatott, hogy 220 km nem távolság, ha drága az autó, akkor nagyon jó a vonat is. Abba nem gondol bele, hogy két vagy három kisgyerekkel akiknek fogni kell a kezét, csomagokkal péntek este milyen lehet kimenni a délegyházi vasútállomásra. Bevonatozni Kőbányára. Metróval elmenni a Deák térig, ott mozgólépcsőn közlekedve átszállni a 2-es metróra. Kimenni a Keletibe, minimum két órát utazni, ha inter cityvel megyünk. Miskolcon villamosra szállni velük, majd onnan buszra átszállni, megállókban ácsorogni késő este télvíz idején. Közben a gyerekek érthető okoból nyűgösek, fáradtak vagy éppen elalszanak. Esetleg egy ilyen hosszú úton wcre kell menni mindegyiküknek többször is. Vasárnap meg ugyanezt megismételhetjük. De csak azt a választ kapom a bírónőtől, hogy jogilag ez rendben van. Hát jogilag lehet, hogy rendben van, de nekem a gyermekeimről van szó. Akiknek van családjuk, van otthonuk, ahonnan nem szabad lett volna őket elhurcolni és folyamatosan újabb idegen környezetbe vinni. Nem mindegy, hogy milyen körülmények között nőnek fel, hogyan alakul a személyiségfejlődésük, kapnak-e elegendő szeretetet és biztonságot. A Gyámhivatalhoz is fordultam. Jelenleg a dunavarsányi gyámhivatal az illetékes. A hivatal vezetője Bencze Gyuláné. Tud mindenről. Személyesen is jártam nála és írásban is tájékoztattam több ízben. Úgy érzem, hogy megérti a helyzetet és együtt érez a gyerekekkel és velem, de meg van kötve a keze a bírósági per miatt.
A Gyemekjóléti Szolgálathoz is fordultam. Szintén Dunavarsányban van az illetékes szolgálat. Személyesen felkerestem a vezetőt, Gyurasics Gábornét, miután e-mailen leírtam nekik a történteket. A délegyházi kolléganője Bánfalvi Sándorné. Többször is bejelentettem írásban nekik, hogy milyen hiányosságokat, betegségeket tapasztalok a gyerekekkel kapcsolatban. Mennyire akadozik a telefonos kapcsolattartás és a kis Gellérttel szinte sehogy sem megy, mert augusztus közepe óta egyetlen éjszakára kaphattam meg. Volt egy nap amikor reggel 9 és du. fél öt között volt nálam, mert halottak napján Barbara ennyit időt töltött Miskolcon. Ezen kívül egyszer egy órát töltöttünk együtt Gellérttel az utcán Délegyházán. Más esetekben a lakásajtóban volt percekre a kezemben amikor Dorottyáért és Domonkosért mentem. De volt olyan is, hogy direkt letette olyankor aludni, hogy ne találkozhassunk. Felmerül a kérdés, hogy egy ilyen anya védőnőként milyen tanácsot tud adni más anyukáknak. Nos, Bánfalvi Sándorné szerint minden a legnagyobb rendben van, csak azt tette nekem szóvá, hogy keveset fizetek tartásdíjként (gyermekenként 10.000 Ft-ot,). Csak azt nem számítja bele, hogy közel hét millió forintnyi közös adósságot teljesen átvállaltam a feleségemtől, megszabadítva őt minden fizetnivalótól. És most már havi két ilyen láthatás 50.000 Ft-ba kerül autóval. De mint megtudtam, az ő lánya is nemrég vált el, tehát Barbarával ért egyet mindenben, szintén a gyermekeim kárára. Szerinte akkor nyugodtak a gyerekek, ha nincsenek velem. Egyébként személyesen még nem is találkoztunk. Alkalmanként ez 900 km autózás. A költségen kívül a gyerekeknek is nagyon megterhelő. 4-5 órás utak ezek, mert hosszú nekik ennyit egy helyben ülni, wc-re kell menni stb. Az iskolához is fordultam. Megismerkedtem a tanítónővel augusztus 29-én. Barbara akkor már egy hete ott volt, de fel sem kereste. Levélben is fordultam az iskolához, mert a második láthatásra már szamárfüles könyvekkel, rendezetlen tolltartóval érkezett a kislányom. Nem kaptam meg az ellenőrzőt és nem derült ki, hogy mi a házi feladat. Ezért fényképekkel dokumentáltam ahogy kinézett a felszerelése és azt is lefényképeztem, hogy magunktól mit gyakoroltunk. Elküldtem az iskolába levélben. Az iskola nagyon felháborodott, hogy mi közük van nekik ehhez. Oda reggel megérkezik a gyerek, délután pedig érte mennek. Őket semmi más nem érdekli. Pedig szerintem az iskolának nemcsak az oktatás hanem a nevelés is feladata, ehhez pedig ismerni kell a gyereket és a családi hátterét. Miskolcon a Szent Imre ilyen iskola lett volna. Sőt Miskolcon a Kiliáni Bölcsődébe is csak úgy vették fel a kisfiamat, hogy előtte a két gondozónő eljött családlátogatásra. Megismerkedtek velünk, a nagyszülőkkel, megnézték a gyerekek szobáját és játékait. Ez náluk hagyomány. Tudni akarják, hogy honnan érkezik az a gyermek aki rájuk van bízva. Pedig csak egy-két évről van szó. Kiváló munkát végeznek. Később a kisebbik fiam is ugyanahhoz a két gondozónőhöz került (Dobai Éva és Nagy Melinda). Le a kalappal előttük! Az óvodai dolgozók előtt szintén fejet kell hajtanom, nagyon szépen nevelték a gyerekeket. Délegyházán megkerestem az Óvoda vezetőjét. Ő vezeti a családi napközit is, ahova Gellért jár. Nagyon jó szakember és teljesen jól átlátja a gyermekek helyzetét. Mindent megtesz, hogy a két kisfiam jól érezze magát ebben a nehéz családi helyzetben (Czanik Lászlóné).
Aztán megkezdődött a tanév. A feleségem már nem hitegethette a gyerekeket tovább azzal, hogy csak kirándulni vannak ott. Mellesleg a nyáron sokszor emlegette a kislányom, hogy anya mindig mondja neki, hogy már mindene megvan az iskolakezdésre. Nagyon várta szegénykém. Ekkor átváltott arra a mondókára, hogy most meg már ott van az igazi otthonuk és ha nagyihoz mennek (nem apához), az a vendégség. Az ő kommunikációjában úgy van, hogy ő jelenti az otthont és vannak nagyiék. Apa mintha nem is létezne. Ez egyébként általánosan megfigyelhető volt nála korábban is a családja férfi tagjaival kapcsolatban. A férfiak a semmirekellők, a tehetetlenek, a nők húzzák az igát és ők az áldozatok. Pedig ő aztán igencsak kényelmes helyzetben élt ehhez képest. A családom befogadta annak ellenére, hogy hitét gyakorló katolikus családként nem volt főnyereménynek tekinthető a kaotikus és tragikus családi hátterével. Mégis mindenki elfogadta őt és a gyerekét rám való tekintettel. Soha senki nem éreztette vele, hogy honnan jött. Egy ideig úgy nézett ki, hogy komolyan gondolja a keresztény értékeket, de az utóbbi években már nyilvánvalóan látszott, hogy inkább a külsőségek a fontosak számára. Nagy dolog volt számára, hogy személyesen ismerhet papokat és azok még esetleg nálunk is megfordulnak. Így volt egy országszerte híres ferences szerzetes atyával is aki sok konferenciabeszédet tart és rengeteg könyvet is írt. Ezeknek aztán a hátam mögött pocskondiázott engem. A gyerekeket próbálja ellenem hangolni amióta elment. Nem sok sikerrel. Egy olyan mély apa-gyermek kapcsolatot amilyen a gyermekeim és köztem volt, nem lehet könnyedén szétrombolni. Minden időmet Velük töltöttem. Sokat játszottam Velük, este mesét olvastam nekik. Szerettem velük lenni. Oviba és bölcsibe hordtam őket. Aztán játszótérre mentünk. Mindig minden programot úgy intéztem, hogy lehetőleg együtt legyen az egész család. Otthon dolgoztam, tehát munka közben is a gyerekek közelében voltam. Nagyon boldog gyerekek voltak. Most ha itthon van a kislányom, kedvetlenül ül le tanulni. Csalódás neki az egész. Ráadásul balkezes, nehezebben megy az írás tanulása is. Azt mondta már többször is, hogy azt tanulta az iskolában, hogy „ha valaki megüt, akkor üsd vissza”. Kérdeztük tőle, hogy az óvodában is mondtak ilyet az óvónénik? (itt Miskolcon, ahova járt) Elgondolkodott és azt mondta, hogy ők soha nem mondanának ilyet. Az óvoda vezetője Miskolcon Dr. Rózsáné Virosztek Anikó, bátran állíthatom, hogy kiváló pedagógus és a kollégái is azok. Ők sosem tanítottak volna ilyen badarságokat a gyerekeknek.
Sokszor vannak elhanyagolva a gyermekek más szempontból is. Miskolcon volt, hogy antibiotikumot szedetett a múlt télen a gyerekekkel és úgy hordta őket közösségbe. Ráadásul a gyógyszerszedésről nem tájékoztatta a gondozónőket és az óvónőket. Előfordult, hogy a bölcsődéből felhívtak, hogy menjek Gellértért mert belázasodott és amikor érte mentem, tőlem tudták meg csodálkozva, hogy egyébként napok óta antibiotikumot szed. Feleségem ezzel nemcsak a mi gyermekünket veszélyeztette, hanem a közösségbe járó többi gyereket is. De a gyerekorvos is jó ismerős volt, bármikor felírt valamit és előre kiadta az igazolást is. Kontrollra legtöbbször nem kellett vinni a gyerekeket, csak ha Barbara úgy ítélte
meg, hogy még nincs meggyógyulva. Dorottya pedig már hetek óta hörögve köhögött és egyszer az óvodából szóltak az anyjának, hogy jöjjön érte, mert mindjárt megfullad. Ekkor mentek el a pulmonológushoz. Erről már írtam. Ha pedig otthon kellett maradni a gyerekeknek, akkor nem hagyta, hogy hazajöjjenek és én vagy a nagyszülők vigyázzanak rájuk, hanem a munkaideje alatt a gyerekorvosi rendelőben tartotta őket, vagy a védőnői tanácsadóban. Mert félt, hogy a gyerekek nem akarnak visszamenni hozzá. Egy ilyen esetről szól az egyik videó, amikor Domonkos nem akart visszamenni. Előző nap ugyanis odacsalt a csütörtöki balett óra után engem Dorottyával ahol lakott. (Azt mondta, hogy csak egy kenőcsöt akar küldeni Domonkosnak, aki akkor a folyamatos láz miatt nálam volt. Akkor először és utoljára lehetett ezt megbeszélni vele.) A kislányomat behívta a lakásba előttem bevágta az ajtót. Én oda soha nem mehettem be, mert azzal fenyegetett, hogy rendőrt hív, hiszen az anyaotthon a bántalmazós sztorija miatt szállásolta el abban a lakásban. Szóval kint maradtam a lépcsőházban. 5 perc múlva előrángatta a gyereket aki már zokogott és őt állította választás elé, hogy mondja meg, maradni akar-e ott, vagy velem akar jönni. Persze, hogy nem vittem magammal. Hiszen ez már a sokadik ilyen eset volt és a kislányommal megbeszéltem, hogy ilyenkor inkább nekem mondjon nemet. A mediáción egyébként elmagyarázták neki, hogy nem szerencsés a gyerek vállára tenni a felelősséget ilyen esetekben (sem). Domonkos is ettől félt másnap. Borzasztó ez az egész. A mediációt a miskolci Családsegítőben Képes Zoltán és Mucsi Edit vezette. Véleményem szerint nagyon jó szakemberek, rendkívül hasznos tanácsokkal láttak el minket, de többet sajnos nem mondhatok, mert alá kellett írnunk az elején egy titoktartási nyilatkozatot és azt, hogy nem idézhetők tanúként a bíróságra. Pedig ott valós segítséget kaptunk, csak a feleségemet nem érdekelte. Mert ha betartja az ott megbeszélt dolgokat, akkor oda az áldozati szerepben való tetszelgés. Ő folyton azt szeretné demonstrálni, hogy ő mindent megold egyedül. Pedig három ilyen kisgyerekhez, pláne három különböző intézménybe járatva őket, nagyon kellene a szülők együttműködése. A napi szintű utaztatásuktól kezdve a külön órákra való eljutásig. Nem beszélve a helyes személyiségfejlődésükről, melyhez mindkét szülőre egyaránt szükségük lenne. És mennyivel kevésbé sérülnének a válás miatt, ha azt látnák, hogy a szüleik azért a gyerekek érdekében szót értenek egymással. Június 20-án, Dorottya születésnapján javasoltam, hogy üljünk be mi öten egy cukrászdába és töltsünk el együtt egy órát. A kislányunknak ez lenne a legszebb ajándék szerintem. Akkor nyáron egyébként ez már a nálam töltött időbe esett bele. Barbara elutasította. Ő sosem zavartatta magát ha én nem találkozhattam születésnapon, névnapon a gyermekeimmel. Kértem tavaly karácsonykor, hogy 24-én szenteste tegyünk félre minden ellentétet és legyünk együtt a karácsonyfa mellett néhány órát. Hülyeségnek tartotta. Javasoltam, hogy nyáron menjünk el két külön autóval a Balatonra, úgy ahogy minden éven. Viszünk két külön sátrat. Legyünk ott 5-6 napot. A gyerekek boldogsága érdekében meg kellene tudnunk tenni ilyeneket. Elutasította. Hiába mondta több szakember is, hogy ha elválunk akkor mi csak egymástól válunk el, nem pedig a gyerekektől. Féltékeny a gyerekek szeretetére. Látja, hogy mindig örülnek ha megyek értük és magukba fordulnak amikor vissza megyünk hozzá. Ezt
mindig valami pénzen megvehető ajándékkal próbálja kompenzálni. Nyáron nagyjából két hetes váltásban volt itthon és nála a két nagyobb gyermek. Ha nálam voltak akkor minden nap skype-olni kellett vele, ahol a legkülönbözőbb dolgokat mutogatta Nekik, hogy miket vett ajándékba, ezzel próbálta elérni, hogy a gyerekek vágyakozzanak vissza hozzá. Nem tudom megérteni, hogy hogy lehet az, hogy egy anya egy pillanat alatt szétrúg egy családot, megrágalmaz mindenfélével, de bizonyítania sehol nem kell. Sorozatosan becsaphatja a gyerekeket és a gyerekek apját is. Felelőtlenül elszökik három kicsi gyerekkel úgy, hogy nincs hova mennie, mert a saját családjában sem fogadná be senki. Nem volt akkor munkahelye sem. Nem fizette a lakáshitelt sem rendesen, ezért az OTP kis híján a szüleim lakását árverezte volna el. Felmondja a cégben a beltagi jogviszonyt. Idegen emberekkel költözteti össze a gyerekeinket, nem tatja be az írásbeli megállapodásunkat. Megsérti a közös szülői felügyeletről szóló törvényt, melynek azt a pontját, hogy nem változtatható meg a gyermekek lakóhelye és iskolája a másik szülő tudta nélkül, éppen ő kérte az én ügyvédemtől, hogy vegye bele a közös megegyezésbe. Ez meg is történt. Mégis megszegte ezt is, de a bíróságot nem érdekli ez a nyilvánvaló törvénysértés sem. Legutóbb a bőrgyógyászaton jártam a két nagyobb gyerekkel. Mellékeltem az ambuláns lapot, a recepteket és a kiváltott gyógyszereket. Gellértet annak ellenére sem adja ide, hogy gyermekelhelyezési végzés hiányában én is bármikor elvihetném a gyerekeimet, anélkül, hogy vissza kellene vinnem. Tisztában vagyok ezzel, de nem teszem ki annak a gyermekeimet, hogy azután egymástól lopkodjuk őket vissza. Így is nagyon megviseli őket ez az egész. Viszont a feleségem pedig folyamatosan visszaél a jogaival, maradandó lelki sérüléseket okozva a gyerekeknek. Számtalan esetben vágta be előttem az ajtót én meg hallgathattam, hogy egy idegen lakásban mennyire sírnak a gyerekeim. Még a kis Gellért is nagyon ragaszkodna. Szorítja a nyakamat. Ilyenkor az anyja erővel lehúzza rólam, „na, elég volt a csavargásból”- mondja. (így nevezi ha Gellért az édesapja ölében van) Még alig tud beszélni szegénykém de ilyenkor mindig sírva fakad és kiabálja még a zárt ajtón keresztül, hogy apa. Én pedig csak hallgatom és nem értem, hogy képes valaki a gyerekei szenvedését minden alkalommal rezzenéstelen arccal végignézni.
Én azt gondolom, hogy ennyi gonoszság nem létezhet egy emberben. A neveltetés (vagyis annak hiánya), a családi háttér, az alkoholista szülők,a gyökértelenség, a sehova sem tartozás, a kábítószeres első férj, a szülések körüli anomáliák vezettek ahhoz, hogy most már minden régi sérelmét a jelenre vetítse és teljes mértékben engem és a családomat tegye felelőssé mindenért. Állandóan szüksége egy ellenségképre. Az elmúlt 13 hónap során is megfigyelhető volt, hogy amikor kezdtek megnyugodni a kedélyek, akkor nem tudott mit kezdeni a békességgel. Mindig kirobbantott valami újabb vitát. A közös megegyezéssel már elváltunk volna, beállt volna egy rendszer a gyermekek életében, ő megszabadult az összes adósságtól. Már nem lehetett volna vitázni tovább. A titokban elköltözéssel és a gyerekek
minden szempontból rosszabb körülményeivel, a családtól való teljes elszakítottságukkal, konzerválta a vitás állapot fenntartását. Persze, most is úgy csinál, mint aki nem érti mi a probléma. Az adósságok átvállalását már nem nézi semmibe, a képembe vigyorog, mondván, hogy nem érdekli. Pedig igencsak követelte korábban. A kapcsolattartást pedig szerinte nem akadályozza, ha „arra járok, nyugodtan vihetem őket” – mondja. Gellértet is. Csak estére vigyem vissza. Hát ezt mindenki tudja, hogy lehetetlen, mert 220 km-ről nem lehet estére visszaszaladgálni és akkor mi van a másik két gyermekkel? Ezen ő csak ártatlanul mosolyog, hogy oldjam meg ahogy tudom. Egyáltalán nem érdekli, hogy nemcsak nekem okoz fájdalmat, hanem a gyerekeknek is. Az viszont teljesen természetes volt számára, hogy Dorottyát tavasszal az egyik óvodástársa anyukájához küldte aludni „barátkozás” címén. A kislányomnak semmi kedve nem volt ehhez, de szerintem egy hat éves gyermeknek éjszaka a szüleinél van a helye. Ha az anyának ez nem megoldható, akkor evidens, hogy az apjánál kell aludnia. Pláne egy olyan anyukához küldte aludni aki részt vett az utcai provokációban, amit a kislányom is látott, tehát aktívan részt vett a családunk szétrombolásában. Vagy más alkalommal a télen Hornyák Gréta (a feleségem nagylánya) a barátjával valami ismeretlen helyre vitték aludni a kislányomat. Azóta sem mondták el, hogy hol voltak vele, szerintük nekem ahhoz semmi közöm. Hornyák Gréta más alkalommal nem bírta türelemmel, hogy Domonkos még kétszer-háromszor is visszafordult az ajtóból, hogy adjon nekem egy puszit. Szerinte „nem kell itt a színházat csinálni” és elrántotta tőlem a kisfiamat. De ő kiszökött a lépcsőházba, erre Hornyák Gréta üldözőbe vette és szabályosan levadászta a sírva menekülő kisfiamat. Édesanyám is ott volt és szinte sokkot kapott a látványtól. Nem tettünk semmit, hiszen épp azért csinálták, hogy provokáljanak és rendőrt hívhassanak. Ez még Miskolcon történt. De Délegyházán például Gréta egyszer rátolta édesanyám lábára a bejárati ajtót és ki akarta lökdösni, mert szeretett volna a mosdóba menni. Ez a kisfiam szeme láttára történt. Dorottya előtt pedig szidalmazták a nagymamáját és az édesapját.
A végtelenségig lehetne sorolni a rengeteg szomorú eseményt ami az elmúlt évben már végbement. Kérem, hogy vizsgálják ki ezt az ügyet, mert sehonnan nem kapok segítséget. Mindenhol az az evidencia, hogy az anyánál jó helyen vannak a gyerekek. Pláne ha az egy védőnő. Hogy a háttérben mi zajlik, a gyerekeknek mi lenne a jó, azzal senki sem törődik. A bíróságra én is beadtam a keresetet a gyermekelhelyezéssel kapcsolatban. De ahogy ez megy, mire lezárul a per, már félig felnőnek a gyerekek. Semmi olyat nem biztosít a feleségem a gyerekeknek amit itthon ne lett volna meg. Ráadásul egymás hegyén-hátán alszanak egy kihúzható ágyon. Dorottyának van betéve egy fotelágy a másik szobában, de ott fél aludni. Csak akkor alszik ott ha Hornyák Gréta ott van, de akkor meg ketten szoronganak a fotelágyon. Itthon itt van a gyerekszobájuk és az ágyaik. Viszont rengeteg iskolai lehetőségről, sportról, erkölcsi nevelésről, családról lemaradnak. Itt a nagyszülők is szerető gondoskodással vették körül a gyerekeket és magam is nekik szenteltem az életemet. Értelmetlen, hogy miért kell nekik úgy élni, mint a száműzötteknek. A gyermekeknek mindenképp szükségük van a fejlődésükhöz apaképre és nagyszülőkre is.
Ennek az állapotnak a tartós fennállása már így is rengeteg sérülést okozott a gyermekeimnek.
