.KÁLMÁN C. GYÖRGY.
.Kánon és eredet. A
zonyos „eredeti” szöveg folytonos azonosságát jelentik, hanem sokkal inkább felidézések – részleteinek, bizonyos aspektusainak, és mindenekel√tt egyfajta értelmezésnek az ismétl√dését.) Az Énekek éneke kanonikusságát nem az újraértelmezés egyszeri aktusa biztosítja (az tudniillik, hogy a történelem egy pontján rögzítették – ha úgy tetszik: mesterségesen –, beleszilárdították a hagyományos/hagyományozandó szövegkorpuszba, az állandóan újraolvasandó és értelmezend√ szövegek körébe), hanem ennek a hagyományozódásnak a maradandósága, amely a folytonos ismétl√désben nyilvánul meg. Az els√/egyszeri megjelenés nem azonos az eredettel magával. Egyrészt már csak azért sem, mert gyakran nagy id√beli távolság választja el a hagyományozódás kezdetét√l. A szövegek jó részét kés√bb (a keletkezéshez, els√ megjelenéshez, els√ értelmezéshez képest kés√bb) fedezik fel és/vagy kanonizálják; lappanghatnak akár évszázadokig. Nincs folytonosság és folyamatosság: ez a kés√bbi kor koholmánya. Amikor (visszamen√leg) egyszerre csak híd teremt√dik az els√ és a folytatás között (Mendelssohn felfedezi Bachot; a szürrealisták Lautréamont-t), akkor ezzel a folytonosság illúziója teremt√dik meg; a régi úgy mutatkozik meg, mintha mindig is ott lett volna, mintha mindig is az eredet pozícióját foglalta volna el – holott egy kés√bbi kor teremtette meg, alkotta meg számára ezt a helyet. Másrészt az els√/egyszeri azért sem azonos az eredettel, mert az eredet kijelölése közös(ségi) és nem egyszeri/egyszer∫ aktus; a felfedezés (vagy a kanonikus pozíció kijelölése) megállapodást (legalábbis sz∫kebb kör∫ konszenzust) feltételez. Az eredet objektív kijelölhet√sége voltaképpen ezen a megállapodáson alapul – amely
ki a kánon fogalmát kutatja – és sokkal szívesebben fogalmaznék úgy: aki ezen rágódik, nyammog, ezt tapogatja körbe, ezzel birkózik, ezzel tölti az idejét, ezt próbálja mindhiába megragadni –, az szükségképpen és elég hamar beleütközik az eredet kérdésébe. Egyrészt ugyanis nemigen megkerülhet√ az, hogy a kánon történetiségér√l is tudomást vegyen, a kánon változik, tehát története van, amelynek, azt reméljük, ennélfogva valahol eleje is van; másrészt maga a kánon valaminek a kiindulópontja is, maga is eredet: a kánon háttere el√tt értelmezzük az új szövegeket, ennek vetjük a hátunkat, amikor egyáltalán bármilyen (akár régi, akár új) szöveg besorolásáról döntést hozunk. A kánon eredetét illet√ kérdések azt a paradoxont feltételezik, hogy egyszeriként ragadhatunk meg valamit, ami természeténél fogva ismétl√d√; hogy rámutathatunk egyetlen pontra, ami pedig soha nem lokalizálható, mert a pontok egymásutániságában (a metaforát folytatva: egyenes- vagy szakasz-voltában) nyeri el helyét. Egyetlen „esemény” nem válik kanonikussá, mert az esemény ismételt átélésének, érzékelésének, újra- meg újramegértésének folyamata az, ami emlékezetessé s alkalomadtán kanonikussá emeli. Homérosz nem attól vált kanonikussá, hogy egyszer „megtörtént” – a szöveg megíródott (Homérosz esetében még ezzel is akadnak jócskán problémák), meghallgattatott vagy elolvastatott –, hanem attól, hogy ismétl√dött: újraolvasták, értelmezési feladatot jelentett, továbbíródott (nyelvi elemzésekben, értelmezésekben, átiratokban, paródiákban, ezerféle m∫fajban és ezerféle funkcióval); az ismétlések er√sítették meg azt a pozíciót, amelyet máig elfoglal. (Ezek az ismétlések persze nem egy bi-
15
Kálmán C. György
id√ben zajlik, harcokkal és alkukkal jár, a hatalmi viszonyok, a meggy√zés ereje, a divat és még annyi minden más alakítja. Az, hogy az eredet egyben eredeti is legyen, nem evidens, és nem is ragaszkodik ehhez minden kor. A romantika kora el√tt bízvást lehetett hagyomány megalapozója a másodlagos, a másolat, a továbbírás, a követés, az „iskola”; mindez lehetett a kánon alapja, eredetpontja (vagy még inkább: pont-halmaza, hiszen éppen nem szükségképpen az egyetlen pont meglétében kell gondolkodnunk). A hagyomány nemcsak úgy követhet√, hogy az eredeti eredetet keressük; utánozhatók az utánzók is. A kánon eredete kikutatásának b√séggel vannak persze szorosabban vett irodalomtörténeti gondjai is. Fél√, hogy az ilyen vizsgálódások nagyon hamar spekulációkba futnak; a feladat ugyanis korántsem egyértelm∫. Mit is kell keresnünk? Annak a ma is meglév√ kánonnak az el√zményeit, amely bizonyos szövegek listáját jelenti? Ha így lenne, nem is volna más dolgunk, mint „elhelyezni” a történelemben ezeket a régebbi szövegeket, Homéroszt, Dantét és Shakespeare-t ellátni a megfelel√ id√indexszel, és rámutatni, hogy ma éppen ezeket az ilyen-és-ilyen régi szövegeket olvassuk. De hát igazából nem ezeket a szövegeket olvassuk. Nem az „eredetieket”. Hanem azt, ami számunkra ezekb√l a szövegekb√l ránk maradt – Homérosz esetében még a szöveg azonosságában sem lehetünk biztosak, de a többi esetben is a már értelmezett m∫vekkel találkozunk, és az évszázadokon át hagyományozott értelmezéseket nem tudjuk nem újraértelmezni. Nem hagyománytiszteletb√l, nem azért, mert kevésbé vagyunk invenciózusak korábbi korok értelmez√inél, hanem mert már maga a korszakba-helyezés vagy a m∫faji meghatározás is súlyos értelmez√i döntés, még ha magától értet√d√nek, kézenfekv√nek tetszik is. Másfel√l pedig: nem mindig tudunk bizonyosat arról, hogy melyek is voltak ezek a régi szövegek, és valóban tekinthet√k-e azonosnak azzal, amelyeket ma olvasunk. Az még valahogyan csak-csak kideríthet√, hogy amikor annak idején „Pet√fit”, „Adyt” vagy „József Attilát” olvastak, akik olvastak, azok nagyjából mely szövegeket tekintettek mérvadónak, tekintélyesnek, kanonizáltnak (vagy kanonizálandónak) – de régebbi korok olvasási szokásairól, kedvenceir√l, válogatásáról már sokkal inkább csak feltevéseink lehetnek. (És akkor még mindig csak a „mit”-nél tartunk.) Még egyszer tehát: mit is kell keresnünk? Ha nem a mai listán szerepl√ egyes „régi” szövegeket, akkor talán a régi listát? Azt, ami valaha a kánon volt,
azt a kánont, ami hajdan létezett, s ami a mi mai kánonunk eredete lehetett? Hogyan járunk el ekkor? Hogyan rekonstruálható egy ilyen régi lista? Meglelhet√-e az eredeti lista – vagy legfeljebb csak változatai, töredékei? Még ha efféle gondok nem lennének is – ismét: mit is kell keresnünk? Volt valaha egyetlen lista? Nem lehetséges, hogy mindig is több volt? Ha ma azt látjuk, hogy a kánon soha nem egy, hanem sok tekintetben rétegz√dik, osztódik, megsokszorozódik – akkor vajon ez csak a modern kor terméke, avagy nem volt-e igaz ugyanez a múltban is? Valóban egyetlen kánon egyetlen eredetét keressük-e? S ha nem – megelégedhetünk-e az olyasféle megkett√zésekkel, mint az apollói–dionüszoszi, szophoklészi–arisztophanészi, udvari–karneváli? És egyenes vonalú levezetéssel juthatunk-e el az egyik régi kánontól az egyik mai kánonhoz? És miért kell listát keresni – vagyis miért éppen listát keresünk? Holott nyilvánvaló, hogy a kánon nem (vagy óvatosabban: nem pusztán) a szövegek listája, hanem az a „használati utasítás”, az értelmezési módoknak („olvasatoknak”) az az el√írt vagy javasolt halmaza, amely a listát valamelyest nyitottá teszi – új m∫vek befogadására (kanonizálhatóságára), régebbiek beillesztésére. Mégis: m∫veket keresni, szövegeket azonosítani jóval egyszer∫bb, megragadhatóbb, konkrétabb (és nem utolsósorban: jóval több adat támaszthatja ezeket a m∫veleteket alá), mint értelmezési stratégiák után eredni. Hogyan olvasták mindazt korábbi korok, amit olvastak – ha az „amit” azonos is a maival, vajon azonos-e a „hogyan”? Talán az értelmezéstörténet volna az, ami elvezethetne a kánon eredetének igazi feltárásához; csakhogy itt meg a folytonosság és folyamatosság kerül nagy veszélybe, mert nagyon valószín∫, hogy csak foltokat, töredékeket, hipotéziseket eredményez. Mégis remélhetjük, hogy keletkezésükben, eredetük pontján is megragadhatjuk a kánont. Mert vannak olyan korok, amikor viszont az eredet mindig éppen keletkezik; amikor sehova nem lehet visszamutatni, hanem csakis el√re. Ez volna a másik véglet – ahhoz képest, hogy sok, diffúz, nem egyetlen, nem eredeti, nem egyszeri eredetet teszünk meg a kánon alapjául. Az avantgárd típusú kánonalakítás (legalábbis els√ lépésben, ideálisan, szándéka szerint) minden eredetet elutasít: a kánon mindig éppen most kezd√dik, kiindulópontként legföljebb néhány közvetlen el√dre (vagy éppen önmagunkra) mutathatunk rá. A kánon nem volt, hanem lesz; eredete tehát nincs, hanem most teremt√dik meg. Mostantól lesz minta, amihez
16
Kánon és eredet
az eljövend√ kánonok alapja (háttere, kiindulópontja, kezdete) lehet? S ha igen – ez a pillanatnyi pozíción, a kánon mögött álló hatalmon, a konszenzuson, avagy a bels√ értéken, a szerkezet nyitottságán, befogadókészségen, modernségen múlik? Vagy min? És lehet-e jóslásokba bocsátkozni, arra vonatkozóan, hogy mib√l mi ered? De hát egyáltalán: meg tudjuk-e mondani azt, hogy mi micsoda? Rálátunk-e saját jelenünk kánonjaira, arra, hogy mi mozgatja, irányítja, tartja fönn √ket – nem csak visszamen√leges igazságaink lehetnek? Ezek a kérdések nem költ√iek, de itt csak némelyikre és felületes és ideiglenes választ fogok adni. A válaszadáshoz a kézenfekv√ módszer megint csak a listák számbavétele. Megállapíthatjuk – a közelmúltat tekintve –, hogy azok a kanonikus elképzelések bizonyultak produktívnak (tehát a jelenlegi kánonok közül az uralkodók eredetének), amelyek például Mészöly Miklós és Ottlik Géza prózáját, Pilinszky és Weöres költészetét állították a középpontba – és minden más lista-változat kevésbé tekinthet√ eredetnek. (Legyen a középpontjában akár Örkény, akár Berkesi, akár Galgóczi; akár Nagy László, akár Ladányi Mihály, akár Illyés.) Ha egyet visszalépünk tehát, a folytonosság világosnak tetszik. Ám ha egyet el√re, a linearitás összekuszálódik: elképzelhet√ Nádas vagy Esterházy fényében újragondolni Galgóczit vagy Sántát, Térey miatt Illyést. Lehet, hogy éppen a kánon produktivitása miatt a korábban kirekesztetteket újra be kell emelni – másként és talán más szövegeiket. A kevésbé ellen√rizhet√, bonyodalmasabb és kockázatosabb módszer a számadás az olvasási módokról (a jelen kánonjának a szövegeknél valóságosabb hordozóiról) – hogy ezek vajon mennyiben bizonyulhatnak kés√bb majd eredetnek, hogyan lesznek továbbvihet√k, meghosszabbíthatók, alkalmazhatók. A nyitottság feltételének a kanonicitás kell√en rugalmas (vagy talán homályos) kritériumai látszanak. Ha a 70-es évek végének líra- és prózafordulata után a referencialitástól eloldott szövegszer∫ség és a mindent átható irónia lett volna az egyetlen érvényes kanonikus olvasásmód, akkor nem lett volna esély arra, hogy Tar Sándor vagy akár Móricz is felértékel√djön – vagyis mintha ezzel az értelmezési stratégiával egyidej∫leg mégiscsak jelen lett volna valami más kánon-csíra is, akár a megformáltság eszményének, akár a társadalmi részvétnek, akár a nyelvi sokhangúságnak, sokszólamúságnak a jegyében. Ami pedig az eredetként szolgáló kánon támogatottságának kérdését illeti, annyi bizonyosnak lát-
igazodni lehet, mostantól lesz olyan olvasási mód, értelmezés, amely szerint a keletkezend√t majd érteni-értelmezni lehet és kell – s ami visszamen√leg esetleg korábbi szövegeket is – mégiscsak – beemel a keletkez√ kánonba. Nem igaz, hogy az avantgardista kánonalakításban nincs tekintély: csakhogy a tekintély a múltból a jelenbe helyez√dik át. Nem a múltban megszentelt (kanonizált) szövegek vagy értelmezések számítanak a jelen vagy a jöv√ tekintélyeinek, amelyek a m∫vek körét és az értelmezések lehet√ségeit megszabják – hanem a jelen papjai, felkentjei, gurujai, mozgalmárai határoznak arról, hogy mi legyen ezentúl; √k állnak ott az eredetnél. Ugyanakkor – éppen ezért – az avantgardista kánon nem ad elegend√en szilárd támpontot. És ez az avantgárd céljaival persze teljes összhangban is van: hiszen a „klasszicizálódás” elkerülésének és a folytonos mozgásnak a vágya vezeti. Az eredet mindig eredeti is akar lenni, az utánzás és az utánozhatóság a legsúlyosabb megítélés alá esik. Ami a más („régi”) szövegek sorából mégis el√bb-utóbb belekerül ebbe a kánonba, az soha nem része a régi kánonnak – éppen kiátkozott, kirekesztett vagy félretolt, elfelejtett szövegek ezek, antikanonikusak. Mi ered a jelen kánonjából? A kérdés rossz; nem mintha nem volna szó eredetr√l – már miért is ne? –, nem is pusztán azért, mert a „jelen” eléggé homályos fogalom, hanem f√ként mert a jelennek nem egyetlen kánonja van – feltehet√leg egyetlen jelennek sem, de a modern (utáni) kor mindenkori jelenének biztosan nem. Mit sem ér utánanézni az iskolai tananyagoknak – az iskolában nem mindig a tananyagot tanítják (és nem mindegy, hogy hogyan tanítják; milyen módon, miféle értelmezésben, milyen színvonalon, milyen el√feltevésekkel stb.), és a diákok nem mindig (vagy inkább nem, mint nem mindig) a tananyagot tanulják meg; a valóságos olvasás kánonja laikus kánon vagy éppen ellen-kánon, amely számos tekintetben eltér a hivatalos, hatalom diktálta, professzionális kánontól. Ráadásul mindkét oldal tovább oszlik: a hivatalos (stb.) kánon sem egyetlen, ahogyan a laikus (stb.) kánon sem az. Batsányi vagy Illyés tananyag, de nem biztos, hogy √k ketten a magyar költészet minden professzionális történetében helyet kapnak; az majdnem biztos, hogy a laikus kánonnak nem lesznek részei, de nem ugyanabból az okból, amiért a professzionális kánonba nem férnek bele. Átfogalmazva a kérdést: a jelen kánonjai közül vajon melyik (melyek) az (azok), amelyek eredetet jelenthet(nek)? Kijelölhetünk-e olyan kánont, amely
17
Kálmán C. György
szik, hogy nem politikai és nem is gazdasági hatalom áll a kánon megszilárdítása mögött – vagy csak igen áttételesen, közvetett módon. Az iskolai kötelez√ olvasmányok vagy a sikerkönyvek ritkán azonosak a magát mérvadónak tekint√ értelmiség kánonjával. Sokkal inkább a kánon hivatásos fenntartói közötti,
a szimbolikus mez√n zajló küzdelem eredményér√l van szó, amelyben – ismét csak – komoly szerepet játszhat az eredetiség: hogy ki tud úgy újat, érdekeset és egyúttal meggy√z√t mondani a szövegr√l, hogy az (bármilyen korlátozott hatókör∫ és id√tartamú) konszenzus alapja lehessen. Eredet.
Moszkva környéki forrás csodaerejében bízó hív√k
K√kút Siófokon
Zsolnay-kerámiából épített, szecessziós díszkút, Pécs
18
Kálvin tér Danubius-kúttal, 1930-as évek
A margitszigeti artézi kút fúrása
19
