Kalina Veronika A kalocsai díszítő motívumok továbbélése napjainkban Néprajzi tanulmányaim során a hagyományápolás és az örökségvédelem problematikája fokozatosan vált formálódó érdeklődésem egyik meghatározó elemévé. Már alapszakos záródolgozatom témájául is egy hagyományokhoz kötődő, de felelevenített szokást, a mohácsi busójárást választottam, amely 2009-ben vált az emberiség szellemi kulturális örökségének részévé. Mivel e szokás egyik emblematikus eleme a maszk, úgy véltem, a maszkon, annak módosulásain és az ahhoz való viszonyon, valamint a maszkfaragáson keresztül a busójárás teljes fejlődéstörténete vizsgálható, ezért fordult érdeklődésem főként a maszk és a maszkfaragás irányába. Dolgozatomban végigvezettem a különböző fejlődéstörténeti és státuszbeli párhuzamokat. Foglalkoztam a szokás és a maszk változó körülményekhez történő alkalmazkodásával és a közösség életében betöltött szerepével. Vizsgálatom fő tárgyát pedig a busójárás szellemi kulturális örökséggé, valamint jelképpé válása képezte. Később mesterszakos diplomamunkámban is egy hasonló problematika megragadását tűztem ki célul, ám ez esetben nem egy szokástárgyon, hanem egy jellegzetes motívumkincsen keresztül. BÁRTH János 1981-ben íródott bevezető gondolatát, mely szerint „Kevés olyan ember él ma Magyarországon, akinek a Kalocsa városnév hallatára a paprikán kívül ne a népművészet jutna eszébe.”1 még 2002-ben is érvényesnek találta ROMSICS Imre. 2 A majd századnyi idő alatt kialakult „kalocsai” fokozatosan épült be a magyarországi és nemzetközi közvélemény tudatába, és él benne napjainkban is. Mi sem bizonyítja mindezt jobban, mint hogy a Kalocsa kulturális terében élő hagyományok (hímzés, viselet, pingálás, tánc) 2010-ben az elsők között kerültek fel (a busójárás mellett) a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére. Napjainkban már nem csak az eddig megszokott helyeken, például népművészeti boltokban és vásárokon, vagy a budapesti Váci utcában találkozhatunk kalocsai mintával ékesített terítőkkel, viseletdarabokkal, vagy hímes tojásokkal, de akár a legközelebb eső vegyeskereskedésbe lépve is vásárolhatunk kalocsai módra díszített tejet, pezsgőt, csokoládét, vagy ajándéktáskát. A „kalocsai” a 21. századi mindennapok részévé vált, de mégsem hétköznapi, hanem egyszerre helyi, nemzeti és nemzetközi. A néprajztudomány különböző korszakaira jellemző volt, hogy vagy kimondottan nagy figyelemmel kísérte a Kalocsai Sárköz díszítőművészetét és annak változásait, vagy igyekezett egyáltalán nem venni róla tudomást. A kalocsai motívumoknak mindeddig különféle változatos felhasználási és alkalmazási módjai alakultak ki, amelyek vizsgálata napjainkban is tudományos kutatások témájául, valamint alapjául szolgálhat. A folklorisztikai kutatás számára új problematikát szolgáltat, hogy az UNESCO jegyzékein már nemcsak természeti vagy tárgyi jellegű örökségelemek, de szokások és hagyományok is helyet kaphatnak. További kérdéseket vet fel, hogy a „kalocsaihoz” kapcsolódó folyamatokat és jelenségeket a kutatók ezidáig mind különböző módon eltérő szakkifejezésekkel értelmezték, nem alakult ki egységes szakszókincs. Munkámban a kalocsai díszítőművészethez kötődő változatos alkalmazási formákon, folklorizmus jelenségeken, illetve autenticitás stratégiákon keresztül próbáltam megtalálni a „kalocsaira” leginkább illő terminológiát, hiszen a kalocsai mintakincs kialakulása óta számos változáson ment keresztül. Alkalmazásának korszakai a hagyományápolás megnevezésére a MARÓT Károly által használt survival és revival terminusokon keresztül is vizsgálhatók. MARÓT Károly értelmezése szerint a survival egyfajta funkcióját vesztett, emléknek számító 1
BÁRTH J. 1981. 3. ROMSICS I. 2002. 5.
2
1
kulturális jelenség, míg a revival aktív hagyományápolást, a survival elemek újraértelmezését, újjáéledését jelenti. E szemszögből survival-nek tekinthetőek a kalocsai 1930-as évekre kialakult, kiszínesedett állapota és az azt megelőzően kialakult formák is, hiszen ez idő alatt formálódott ki az a motívumkincs, amelyet ezután napjainkig folyamatosan aktualizálnak. Az ezekből az időkből származó, napjainkban „eredeti” vagy „régi” jelzővel illetett viseletek, bútorok vagy használati tárgyak, illetve az ezek mintájára készült, majdnem ugyanabban a formában újraalkotott, az „eredeti”-hez hűen igazodó darabok valóban emlékül szolgáló kulturális jelenségnek tekinthetők. Ilyen például a néptáncegyüttesek kalocsai öltözete is, amely bár őrzi a „régi” viseletek jellegzetességeit, akkori, például korcsoportokat is megkülönböztető funkcióját már elvesztette. Mondhatni, a survival egyfajta mintakincsként szolgál a revival számára. Revival-nek tekinthető tehát, véleményem szerint, minden olyan megfogalmazás, ami e mintakincset időről időre az aktuális elvárásokhoz alakítja. Így ilyen jelenségek például a kiállításokon árult festett kartonlapok, a viseletes babák, a Váci utca fából készült virágmintás sótartói és karkötői, a napjainkban hímzett pólók és tornacipők, valamint a kalocsaival díszített torták és műkörmök is. A motívumkincs alakulása azonban a hagyományápolás mellett a folklorizáció jelenségén keresztül is megragadható. ECKERT Irma kutatásaiból egyértelműen kimutatható, hogy a kalocsai hímzésbe már az 1830-as és 40-es évektől kezdődően rendszeresen épültek be különböző, népszerű, elsőként az európai városi polgárság körében használt díszítőelemek. Az egyes ütőfák mintái, és a különböző gyári selymek virágai az asszonyok saját ízlése és rajzkészsége, illetve az elsajátított kompozíciós sémák szerint kerültek be a paraszti környezetbe. Ugyanez biztosította továbbá az időközben is beáramló motívumok zavartalan beillesztését és a folytonosság fenntartását is. Kalocsa városi környezetének következménye lehetett továbbá, hogy a kalocsaiak jellegzetes újdonság iránti igénye és érzékenysége is kifejlődött, mely szintén ösztönözte a különböző, eredendően nem paraszti, hanem polgári alkalmazásban levő minták folyamatos és rendszeres átvételét, amelyek idővel a tájra jellemző, egységes „kalocsai” virágmintákká formálódtak, azaz folklorizálódtak. Ez az 1930-as évekre leginkább polgári forrásokból kialakult paraszti mintakincs az, amely kiváló alkalmazkodóképességének köszönhetően napjainkig használatos, hiszen azt a kalocsaiak, népművészetük fennmaradásának érdekében, mindig igyekeztek az aktuális külső igényeknek megfelelően alkalmazni, miközben saját használati tárgyaikat vagy lakásukat a maguk ízlése szerint díszítették. Így a kalocsai népművészetet létrehozói és használói egyaránt alakították, és alakítják napjainkban is. E szemszögből vizsgálva viszont az állapítható meg, hogy a „kalocsai” különböző folklorizmus folyamatokon is keresztülment. Az 1930-as évek második felében kezdődő „felfedezése” és propagálása után ez a paraszti díszítőművészeti kultúra gyorsan országos és nemzetközi népszerűségre tett szert. A különböző mezőgazdasági és világkiállításokon, valamint a Gyöngyösbokrétás színpadokon keresztül újra eljutott a nemzeti és nemzetközi városi, polgári lakosság nagy tömegéhez. K. CSILLÉRY Klára a kalocsai folklorizmustörekvések egyik jellemző példájaként említi a több egyéb, már a korábbiakban felsorolt, GÁBOR Lajos-féle elgondolás mellett a szintén általa ösztönzött népies enteriőrt. A parasztszobák mintájára polgári lakásokban berendezett kalocsaias előszobák, amelyek a ház egyéb helyiségeinek jellegétől teljesen független fogadóteret képeztek, leginkább az úri középosztályhoz való felzárkózást voltak hivatottak szolgálni.3 Az ilyen és ehhez hasonló törekvéseket nevezhetjük VOIGT Vilmos nyomán tradicionális folklorizmusnak, melyre jellemző, hogy a nem-folklór fejlesztése mellett a folklór nemesítését és megmentését tűzi ki célul. A folklorizmus azonban különböző formákat ölthet, mivel a népviseletek, a népművészeti tárgyak, a népzene, a néptánc, valamint a népi ételek vagy a néphit és népszokások egyes elemei is nagy népszerűségre tehetnek szert a nem3
K. CSILLÉRY K. 1983. 367–369.
2
folklór keretei között.4 A 20. század második felére kialakult gyakorlatok, mint például egyes középületek falának pingálása, vagy a külföldre szánt magyar termékek csomagolásának kalocsai mintás díszítése viszont már csak reprezentatív, tehát esztétikai funkciót szolgálnak, ezért akár neofolklorizmusnak is nevezhetők. Napjainkban pedig, főként a turizmus társadalmi méretűvé válásának következtében, a paraszti élet egyéb hagyományos mozzanatai is folklorizmus jelenséggé válhatnak, így például a kemencében való kenyérsütés, vagy az öltözködés is. A „kalocsai”, identitásképző funkciója miatt, azonban a 20-21. századra jellemző postfolklorizmus fogalommal is érinthető.5 A „kalocsai” fejlődéstörténetében – eltekintve attól a néhány periódustól, amikor, jellemzően szándékosan, kevés szakmai figyelmet szenteltek a kalocsai kultúrának – folyamatosan jelentős szerephez jutottak szakavatottabb személyek (pl.: K. Kovács László vagy Kujáni Ferenc) és intézmények is (pl.: Kalocsa Város Önkormányzata, Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóság), akik akár, mint GÁBOR Lajos, az említett folklorizmus jelenségek előidézői is lehettek. Befolyásuk a mintakincs olyan különböző alkalmazási módjait alakíthatta ki, mint a konzerválás, amikor a követendőnek értékelt hagyományt lehetőleg változtatás nélkül adták tovább, illetve másolták. Emellett bizonyos időszakokban jellemző volt a historizálás is, melynek során egy már használaton kívüli korábbi helyi stílus meghatározó stílusjegyeit elevenítették fel és építették be az újonnan készülő alkotásokba. Mindezen hatások mellett, az eklekticizmus jegyében, a különböző helyi stílusok tudatos keverésével hozhattak létre új alkotásokat. A stilizálás ezzel ellentétben pedig a motívumok egyszerűsített alkalmazását eredményezte és eredményezi napjainkban is. A kalocsai mintakincs esetében a rengeteg különféle alkotóval és a kezeik alól kikerülő számos eltérő jellegű alkotással kapcsolatban szintén felmerülhet a GYÖRGY Péter által csak dokumentumokra vonatkoztatott copyright problémája. E feltevést igazolja, hogy az örökséggé való felterjesztés szövegében a kalocsai közösség is megfogalmazta helyi „érdekvédelmi” álláspontját a valóban kalocsai népművészeti termékek piacra juttatásának elősegítése, valamint az azokat készítő specialisták tudásának átörökítése mellett. Ennek értelmében célként fogalmazták meg egy olyan védjegy kialakítását, amely garantálja, hogy az adott termék valóban a „kalocsaira” jellemző stílusjegyekkel rendelkezik. A Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére való felkerülés azonban, véleményem szerint, egyrészt támogatja, másfelől viszont határt is szab az adott örökségelem copyrighttal összefüggő elképzeléseinek. Hiszen bár különböző módokon keresztül segíti elő az adott örökség hagyományos elemeinek megismerését és védelmét, emellett támogatja annak folyamatos továbbadását, variálódását, valamint változó körülményekhez és igényekhez való alkalmazkodását is, mely törekvések inkább már a copyleft fogalma alá tartoznak. Az örökség, ahogyan azt a felsorakoztatott példák is tükrözik, tehát számos különböző úton hasznosíthatja a kultúrát, aminek azonban negatív következményei is lehetnek. A „kalocsai” kultúrájában azonban idáig sem kulturális lealacsonyodás, sem elértéktelenedés nem figyelhető meg. A kultúra hasznosítása nemhogy ártana a helyi közösség integritásának és identitásának, hanem éppen erősíti azt. A felhasználás pedig bár ténylegesen módosíthatja az adott kulturális javakat, vagy azok gyakorlatát, semmilyen esetben sem torzítja, vagy károsítja azokat. A kultúra használatát, Philip W. SCHER szerint is, számos művész pozitívan értelmezi, mivel a tudás terjesztésére és bizonyos művészeti vagy expresszív formák népszerűsítésére alkalmazza az adott kultúrát, ami akár üzletének javára is válhat. A „kalocsai” folyamatos életben maradásának, illetve múlt- és jelenbéli sikerének egyik oka, azaz identitásképző és -alakító szerepe az ERDŐSI Péter és SONKOLY Gábor által megfogalmazott öt pontra is visszavezethető, melyek a következők: 4
VOIGT V. 1979a. 78. VEREBÉLYI K. 2002. 44–52.
5
3
1) Az emlékezet szerepének felértékelődése, nemzetivé válása, amely a régi és új közösségi identitások kialakulását eredményezte. 2) „Az örökség által közös nevezőre hozható a helyi és a nemzeti, a saját és a közös, az egyedi és az általános: a helyi közösség megtalálhatja a maga örökségét, az állam pedig a nemzeti léthez elidegeníthetetlennek tekintett kulturális javakat és jelképeket rendezheti el a nemzeti örökség szellemében.”6 3) A kulturális örökség fogalma lehetővé teszi az egyéni emlékezetből fakadó, aktuális identitások intézményesítését. A kulturális örökség birtokbavétele az identitás formálásának jegyében történik, a kulturális örökség tehát az identitásnál találkozik az emlékezettel. 4) „A (…) turizmus révén az egyik legdinamikusabb gazdasági ágazat hasznosítja a kulturális örökséget. Gazdasági érdekké vált, hogy minél több látványosság, emlékezetre méltó hely kerüljön be egy adott ország turisztikai kínálatába.”7 5) François HARTOG-ra hivatkozva elmondható, hogy napjaink időhöz való viszonyulására a jelenközpontúság jellemző. A jövőbe vetett hit meggyengült és felértékelődött a múlt, valamint a múlt maradványait még őrző jelen.8 A szellemi kulturális örökség magában foglalja a lokális, a nemzeti és esetlegesen a nemzetközi szinteket is, ezért benne közös nevezőre hozható a helyi és a nemzeti (vagy nemzetközi), a saját és a közös, az egyedi és az általános. Mindenki megtalálhatja benne a maga emlékezetét és identitását, melyek így egy közös összetartó jelenség, az örökség köré szerveződnek. A kalocsai kultúra fennmaradását szolgálta továbbá a koronként és személyenként eltérő igényekhez való gyors alkalmazkodóképessége, valamint a turizmus is, hiszen utóbbi által az egyik leglendületesebb gazdasági ágazat hasznosítja az örökséget, melynek következtében gazdasági érdekké vált a „kalocsai” turistacsalogató jelenségként történő alkalmazása. FELFÖLDI László a modernizáció folyamatában a kulturális örökséget úgy értelmezi, mint a helyi közösségek és régiók fennmaradásának eszközét, melynek érdekében számba kell venniük azokat az értékeket, amelyeket saját maguk, vagy más közösségek számára hoztak létre. Ha ismerik saját értékeiket, akkor másokét is értékelni tudják, megfogalmazhatják helyi életstratégiájukat, megőrizhetik identitásukat és egy olyan közösséget hozhatnak létre, melynek tagjai „(…) önmagukkal, közösségükkel és más közösségekkel, valamint természeti környezetükkel harmóniában élnek.”9 A kulturális örökség általa megfogalmazott lényege Kalocsa élő hagyományaira is vonatkoztatható. A helyi közösség és az általuk képviselt kultúra fennmaradásának eszközét ez esetben is azoknak az értékeknek a számbavétele jelentette, amiket saját maguk vagy más közösségek számára hoztak létre, hiszen a szellemi kulturális örökség erejét éppen az összegyűjtött tudás kreatív felhasználása és megújítása jelenti – ebből kifolyólag koncentrálódik Kalocsa szellemi kulturális öröksége a hímzés, a viselet, a pingálás és a tánc köré. GYÖRGY Péter véleménye szerint azonban csak azért nyilvánítunk mindent kényszeresen örökséggé, és igyekszünk mindent megőrizni, hogy elzárkózzunk a jövő és a fokozatosan zajló társadalmi változások elől. Ha viszont mindez valóban igaz volna, akkor nem létezne például kalocsai mintás mobil telefontok, műköröm, farmer, vagy övcsat sem, mert az örökség nem támogatná a hozzá kapcsolódó elemek ilyen jellegű újraértelmezését, jelenkori és esetlegesen jövőbeni igényekhez való igazítását. Az örökségalkotás lényege a kalocsai hagyományok esetében is a meglévő kulturális hagyomány sajátos birtokba vétele, valamint új alkalmazási módokkal történő bővítése, mely jelenség
6
ERDŐSI P.–SONKOLY G. 2005. 77. ERDŐSI P.–SONKOLY G. 2005. 78. 8 ERDŐSI P.–SONKOLY G. 2005. 76–79. 9 FELFÖLDI L. 2010. 8. 7
4
teljes mértékben megfelel az ERDŐSI Péter és SONKOLY Gábor által „örökségesítés” terminussal jelölt folyamatnak. Nemcsak általánosságban a kulturális örökség, de a szellemi kulturális örökség is magában foglalja a lokális szint felől a nemzeti és a nemzetközi szintek felé történő terjeszkedés lehetőségét. Az örökség nemzeti szinten csak akkor lehet sikeres, ha a múltat az egyén vagy a kisebb közösségek választása alapján jeleníti meg. A „kalocsai” nemzeti és részben nemzetközi szintjét napjainkban, úgy vélem, a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatósága tevékenysége határozza meg, amely azonban nem lehetne ilyen sikeres a kalocsaiak által képviselt lokális szint hasonlóan jó működése nélkül. A fent leírtakból jól kirajzolódik, hogy a kalocsai kultúra a hagyományápolás és az örökségesítés különböző fogalmain keresztül egyaránt jól vizsgálható és értelmezhető. Motívumainak alkalmazása hol a survival vagy a revival, hol pedig a folklorizáció vagy a folklorizmus terminusához kapcsolódik, mely jelenségek napjainkig párhuzamosan élnek egymás mellett a „kalocsai” történetében és idézik elő annak változását. Ha azonban ez így van, és ezek a folyamatok csakugyan a kalocsai mintakincs folyamatos variálódását eredményezik, vitathatónak vélem ugyanazon jelenség több különböző terminussal történő megnevezését, megfelelőbbnek gondolom azokat egyetlen fogalommal helyettesíteni, amely pedig a folklór, hiszen a folklór maga is egy folyamat, amely variációiban él és létezik.
FELHASZNÁLT IRODALOM
BÁRTH János 1981 Korai kalocsai hímzések. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest ERDŐSI Péter–SONKOLY Gábor 2005 A kultúra melankóliája. A kulturális örökség fogalmának megjelenése. Világosság 6. 73–90. FELFÖLDI László 2010 Örökségünk van. Mit kell tudni róla?: A Szellemi Kulturális Örökségvédelemről. Muharay Elemér Népművészeti Szövetség, Budapest K. CSILLÉRY Klára 1983 Folklorizmus, historizmus és továbbélés egy Kalocsa környéki falu népművészetében. In: Voigt Vilmos (szerk.): Folklór, folklorisztika és etnológia 66. 353–382. ELTE BTK Folklore Tanszék, Budapest ROMSICS Imre 2002 Élő népművészet Kalocsán. Viski Károly Múzeum és a Kalocsai Múzeumbarátok Köre, Kalocsa VEREBÉLYI Kincső 2002 Folklorizmusok. In Deáky Zita (szerk.): Ünnepi kötet Faragó József 80. születésnapjára. 44–52. Györffy István Néprajzi Egyesület, Budapest VOIGT Vilmos 1979 A művészeti neofolklorizmus fogalmáról. In Bálint Éva (szerk.): A közvetítő: Egy irodalomtanár emlékezete. 74–82. Tankönyvkiadó, Budapest
5
