KALÁSZ PÉTER KI GAZDAGSZIK GYORSABBAN? PROPAGANDA ÉS VALÓSÁG A JÖVEDELEMPOLITIKAI VITÁK TÜKRÉBEN AZ
1970-ES ÉVEK ELEJÉN1
Történeti háttér Magyarország a 60-as évek elején – hasonlóan a többi szocialista országhoz – súlyos gazdasági kihívásokkal szembesült. Kiderült, hogy az 50-es évek extenzív nehézipar-fejlesztési stratégiája alapján működő gazdaság nem képes biztosítani az életszínvonal emelését. A gazdasági problémák jelentkezése kikényszerítette a túlbürokratizált tervezési mechanizmus reformját. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottsága (KB) 1964. december 10-én úgy határozott, hogy két év alatt el kell végezni az érvényben lévő gazdasági mechanizmus (beleértve a tervezési, a pénzügyi, az ár- és anyagi érdekeltségi rendszert) kritikai értékelését, és ennek alapján ki kell alakítani a gazdasági mechanizmus korszerűsítésének tervét.2 Nyers Rezső, a KB gazdaságpolitikáért felelős titkára irányította a reformmunkálatokat. Erre az időszakra visszatekintve több interjúban is elmondta: „Az előkészítés munkálatai során sokféle kompromisszum épült a reform új építményébe.”3 Az MSZMP KB a gazdasági mechanizmus reformjának részletes irányelveit az 1966. május 25–27-i ülésén fogadta el.4 Az új gazdasági mechanizmust 1968. január 1-jével vezették be. Legfontosabb újdonságai három területet érintettek: 1. Megszüntették a központi tervutasítások rendszerét, a korábbi kötelező erejű, közvet-
len tervutasítások helyett közvetett gazdasági szabályozókra (ár, nyereség, adó, hitel stb.) tértek át. Ennek jegyében több önállóságot kaptak a vállalatok, esetenként a külkereskedelem jogát is megkapták. Az utasítások helyett részben már a piaci kereslet és kínálat határozta meg a vállalatok működését. Elismerték továbbá a szövetkezeti for-
1
Jelen tanulmány a Pest Megyei Levéltárban 2010. november 25-én rendezett tudományos ülésen elhangzott előadás szerkesztett változata. 2 Vass Henrik (szerk.): A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, 1963–1966. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1968. 107. o. (A továbbiakban: A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, 1963–1966.) 3 Berend T. Iván: A magyar gazdasági reform útja. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1988. 260. o. 4 A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai, 1963–1966. 304–454. o.
1
ma állami tulajdonnal való egyenrangúságát, illetve kiszélesítették a mezőgazdasági szövetkezetek tevékenységi körét. 2. A legfőbb közvetett szabályozóvá az árrendszer vált. A reformelképzelések azt a köve-
telményt fogalmazták meg, hogy az árak jelezzék a termelés költségeit, a piac értékítéletét és a gazdaságpolitika szándékait. Így 1968-tól vegyes árrendszer lépett életbe, amelyben három típus különült el: a rögzített ár, a hatósági megkötések között mozgó és a szabad ár. Rögzített maradt például az élelmiszerek, az energia, a szolgáltatások ára. A termelői szférában a belföldi nyersanyagok és félkész termékek 70%-át rögzített vagy maximált áron hozták forgalomba, s a szabadáras termékek aránya csak 30%-ot tett ki. A fogyasztói szférába kerülő termékek esetében 50%-ban állapították meg a rögzített és maximált árak arányát. 3. Új bérrendszert vezettek be, ami az „anyagi érdekeltség” elvére épült. Ez szabadabb
jövedelemszabályozást eredményezett, ami az egyéni és a kollektív eredményességtől függött. Ezzel véget vetettek az alacsony színvonalon történő jövedelemkiegyenlítésnek. A reformot folyamatként képzelték el még a legelkötelezettebb hívek is.
Érvek – ellenérvek a jövedelempolitikai vitában A reformnak kezdettől voltak ellenzői. A pártvezetésen belül Biszku Béla, Komócsin Zoltán, Gáspár Sándor, Pullai Árpád tartoztak ehhez a csoporthoz, amelyet Hajdú Tibor így jellemzett: „Voltak »keményvonalasok« a szakszervezeti és pártvezetésben, a belügyi apparátusban […] az ő »baloldaliságuk« inkább értelmiségellenesség volt, s egyben ideológiaellenesség, amely jól megfért a szovjet ideológiai jelszavak gondolkodás nélküli szajkózásával. Saját gazdaságpolitikai koncepció híján kezdetben még reformellenesek sem voltak. Kritikájuk 1971–72-ben erősödött fel, s akkor sem a reform lényegére vonatkozott. Hatalmuk, hatáskörük korlátozásától tartottak, felháborodtak azon, hogy egy ügyes tsz-elnök többet keres, mint az őt felügyelő párttitkár. Az összefonódott apparátusok hangadói sok követőjükkel együtt munkás- vagy parasztfiatalokból lettek pártmunkások 1945 után és az 50-es években, eredetükre és felemelkedésükre büszkék, pozíciójukra féltékenyek voltak.”5 A reformellenes konzervatív erők egyik fő támadási területe a jövedelempolitika lett. Mit tartottak sérelmesnek? Azt, hogy nézetük szerint a tsz-parasztság jövedelme gyorsabban nőtt, mint a városi, ipari munkásoké. Kifogásolták azt is, hogy a termelőszövetkezetek ipari, 5
Hajdú Tibor: A csőd kezdete. Beszélő, 1998/5. szám, 85. o.
2
kereskedelmi vállalkozásokat folytattak. Így természetesen extra jövedelemhez jutottak. (Több munka, több pénz.) Úgy vélték, a tsz-ek melléküzemágai a magasabb kereseti lehetőségekkel elcsábítják a gyáraktól a szakmunkások egy részét. Emellett beszéltek az infláció réméről, valamint a munkanélküliség veszélyéről is. Érvelésüket igyekeztek olyan hangulatjelentésekkel alátámasztani, amelyek a nagy ipari centrumokból érkeztek. Jól illusztrálja mindezt a következő, Győr-Sopron megyéből származó jelentés: „A városokban élő párttag munkások a munkás-paraszt szövetséget gyakran leegyszerűsítve a két osztály életszínvonalán keresztül mérik. Helyenként fellelhető a parasztellenes hangulat, a kimagasló falusi jövedelmeket állítják szembe az alacsony keresetű munkás jövedelmével. Gyakran találkoztunk ezzel a megjegyzéssel: »Mindig a munkásosztálynak kellett és kell áldozatot hozni.« Egyesek szerint a mezőgazdaság állami támogatása csak a parasztok érdeke. Egyetértenek a parasztság életszínvonalát javító intézkedésekkel, de hozzáteszik, hogy a munkáshatalomnak a munkások életszínvonala növekedésének érdekében is többet kellene tenni.”6 Az eddigiekből kiderült az is, hogy a mezőgazdaság és a parasztság lett a reformellenes erők fő célpontja. Valójában az agrárszektor volt az a szektor, amely a legjobban ki tudta aknázni az új gazdasági mechanizmus teremtette lehetőségeket.7 Az agrárium, s közvetve a reform szellemiségének védelmében a pártvezetők közül Nyers Rezső, Fock Jenő mellett erőteljesen kiállt Fehér Lajos, Csizmadia Ernő és Dimény Imre is.8 E csoport érvanyagát szemléletesen mutatja be az a beszéd, amit Fehér Lajos 1969. november 25-én mondott el az MSZMP KB Politikai Akadémiáján. Ő ekkor hivatalosan a mezőgazdaságot felügyelő miniszterelnökhelyettes, illetve a Politikai Bizottság (PB) tagja volt. Előadásában kitért arra, hogy a munkások körében napirenden szerepel az életszínvonal kérdése, sérelmezve azt, hogy csak a parasztok életszínvonala javult, az övéké nem. Több a jövedelmük a parasztoknak, mint az ipari munkásoknak. Mi az igazság? – tette fel a kérdést Fehér Lajos. Hozzáfűzte továbbá, hogy ennek eldöntését nem a hangulatkeltés, hanem a statisztikai adatokból kirajzolódó tendencia segíthet eldönteni. Fehér Lajos emlékeztetett arra, hogy a kiindulási pont a második ötéves terv utolsó éve, 1965, amikor a paraszti reálfogyasztás a munkás-alkalmazotti reáljövedelmeknek 85%-a volt. Ennek alapján határozott úgy az MSZMP IX. kongresszusa 1966-ban, hogy az elkövetkező években a 6
Jelentés a párttagság ideológiai nevelésének eredményeiről, problémáiról, a feladatokról. In: Bartha Eszter: A munkások útja a szocializmusból a kapitalizmusba Kelet-Európában 1968–1989. L’Harmattan Kiadó, Budapest, ELTE BTK Kelet-Európai Történeti Tanszék, 2009. 82–83. o. 7 Erről bővebben lásd: Varga Zsuzsanna: Illúziók és realitások az új gazdasági mechanizmus történetében. In: Rainer M. János (szerk.): „Hatvanas évek” Magyarországon. Budapest, 1956-os Intézet, 2004. 99–125. o. 8 Rainer M. János: A Kádár-korszak 1956–1989. In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarország története. 22. kötet, Kossuth Kiadó, Budapest, 2010. 50. o.
3
parasztság életszínvonalát és ellátottságát a munkásosztályéhoz kell közelíteni. „Arra törekszünk, hogy végső fokon megszűnjön a különbség a munkásosztály és a szövetkezeti parasztság életszínvonala között. A következő években jelentékeny lépéseket teszünk azért, hogy a parasztság életszínvonalát és ellátottságát tovább közelítsük a munkásosztályéhoz.”9 A harmadik ötéves terv egyik feladataként tűzte ki, hogy a tervidőszak végére a munkások-alkalmazottak reáljövedelmében 14-16%os, a parasztok reálfogyasztásában 18%-os növekedés legyen. A reáljövedelmek alakulását tekintve 1968-ra a munkásoké-alkalmazottaké 16-17%-kal, míg a parasztságé 26,5%-kal nőtt. Becslések szerint 1969-re a munkás-alkalmazotti rétegnél további 6,5%-os, a parasztságnál pedig 4,5%-os emelkedés volt. Ezáltal 1969 végére az össznövekedés a munkás-alkalmazotti reáljövedelemnél 23,5%-ra, a parasztinál 32%-ra becsülhető. Ebből az adatsorból Fehér Lajos az alábbi következtetéseket vonta le. Egyrészt a két „dolgozó osztály” reáljövedelmének növekedési üteme a harmadik ötéves terv során a tervezetthez képest várhatóan megkétszereződik. Másrészt elismerte, hogy a parasztságé a tervidőszak első felében valamivel gyorsabban nőtt a munkás-alkalmazotti csoporthoz képest. Rögtön hozzá is tette, hogy ennek a növekedésnek megvolt a termelési alapja, hiszen a tervidőszak mind a négy évében jó vagy elég jó volt a termés. Így 1970-ben az egy főre eső személyes rendelkezésű jövedelem a munkás-alkalmazottaknál 17 600 Ft, a parasztságnál 16 200 Ft körül volt várható.10 Tehát mindaz, ami bekövetkezett, teljes egészében összhangban volt a IX. kongresszus határozatával. Ezzel szemben a sajtóban egyre-másra jelentek meg olyan híradások, amelyek azt a látszatot keltették: a paraszti életszínvonal magasabb, mint a munkásosztályé. Ez azonban nem felelt meg a valóságnak, ugyanis a legjobb termelőszövetkezetek eredményeit ismertették, a legszebb falusi házakat mutatták, és az életszínvonal fogalmának megfelelő meghatározásával nem rendelkeztek. A jövedelemviszonyokat az életszínvonallal azonosították. Érdemes végigtekinteni, hogy a korabeli kutatások szerint mi tartozott az életszínvonal fogalomkörébe.11 1. A jövedelem színvonala és összetétele, figyelembe véve a jövedelem megszerzésének körülményeit 2. Az élet- és munkakörülmények 3. A jövedelem felhasználásának jellemző vonásai
4. A kulturális és az egészségügyi ellátottság színvonala 5. Lakás- és kommunális ellátottság színvonala 9
Az MSZMP IX. kongresszusa 1966. november 28.–december 3. In: Népszabadság, 1969. június 6. Agrár- és szövetkezeti politikánk időszerű kérdései. In: Népszabadság, 1969. november 27. 4. o. 11 Zsarnóczai Sándor: Paraszti jövedelmek, paraszti életszínvonal. In: Társadalmi Szemle, 1969. június, 13–15 o. 10
4
Mindebből kiderül, hogy az életszínvonal alakulásának felmérésekor az összes jövedelmet figyelembe kellett tehát venni, de nem elfelejtkezve az összes társadalmi juttatásról, így az ingyenes egészségügyi, oktatási és egyéb társadalmi szolgáltatások értékéről. Azt is hozzá kellett venni, hogy falun a munka- és életkörülmények rosszabbak voltak, mint a városban. Falun például többet kellett befektetni ahhoz, hogy villanyvilágítás és vezetékes víz legyen a lakásokban. Városon olcsóbban lehetett ezekhez a szolgáltatásokhoz jutni. Az életszínvonal meghatározásán tehát mást értettek a statisztikusok, szociológusok, és megint mást a politikusok. A politikusok csak a kereseteket nézték, holott a tsz-tagok jövedelmébe beleszámított a háztáji gazdaságból származó bevétel, amit a hivatalos munkaidőn túl, jelentős többletmunkával értek el. A Központi Statisztikai Hivatal 1965-ben végzett felmérése is alátámasztja ezt. A parasztok időmérlege:12 A férfi termelőszövetkezeti tagok átlagos időbeosztása (órában) Kereső tevé-
Téli időszak hétköznap szombat 7,9 6,9
vasárnap 2,5
Nyári időszak hétköznap szombat vasárnap 11,7 10,3 4,7
kenység Saját gazda-
1,2
1,4
1,9
1,2
1,4
2,0
ság ellátása Együtt Házimunkák Gyermekek
9,1 1,2 0,5
8,3 1,5 0,5
4,4 1,3 0,8
12,9 0,5 0,2
11,7 0,6 0,2
6,7 1,1 0,7
laltság Együtt Alvás Személyi el-
1,7 8,3 2,7
2,0 8,1 2,7
2,1 8,5 3,1
0,7 6,7 2,6
0,8 6,8 2,7
1,8 6,5 2,9
látás Együtt Szabad idő Összesen
11,0 2,2 24,0
10,8 2,9 24,0
11,6 5,9 24,0
9,3 1,1 24,0
9,5 2,0 24,0
9,4 6,1 24,0
ellátása és egyéb elfog-
12
Zsarnóczai, 17–18 o. „A nap 24 órája” KSH 1965/8.
5
A munkások és az alkalmazottak időmérlege:13 A munkások és alkalmazottak átlagos napi időbeosztása (órában) Szombat 8,9
Kereső és terme-
Hétköznap 9,8
Vasárnap 2,3
Szabadnap 0,8
lőtevékenység Házimunkák Gyermekek ellá-
1,5 0,5
1,8 0,5
2,4 0,8
3,7 1,5
2,0 7,6 2,4 10,0 2,2 24,0
2,3 7,2 2,5 9,7 3,1 24,0
3,2 9,3 2,7 12,0 6,5 24,0
5,2 9,4 3,2 12,6 5,4 24,0
tása és egyéb elfoglaltság Együtt Alvás Személyi ellátás Együtt Szabad idő Összesen
A vita politikai háttere Az eddigiekben ismertetett eltérő megközelítések eljutottak a legmagasabb szintre. Erről a PB 1969. október 7-i ülésén elhangzottakról készült jegyzőkönyvből is tájékozódhatunk. Biszku Béla azt mondta, hogy „a munkásosztály és a parasztság közötti jövedelemarányokban változás következett be, olyan mértékű változás, ami már túlment az eredeti elképzeléseken”.14 Pontos adatokra nem tudott ugyan támaszkodni, de helyettük a hangulatjelentésekre hivatkozott, amelyekben szerinte a következő problémák érdemeltek figyelmet: a munkásság életszínvonala nem nőtt megfelelően; az áremelésektől és az inflációtól való félelem; a munkások egy része otthagyta a nagyüzemet, és szövetkezeti üzemben vállalt munkát, állást.15 A jövedelem-differenciálás kérdése már korábban is előkerült az MSZMP vezető testületeiben. Nyers Rezső is hallatta a hangját ez ügyben. Az alakuló reformellenes tábornak is üzent. Elismerte, hogy a munkásosztálynak a fogyasztásban valamivel többet kell adni, de a parasztságtól nem lehet elvenni azt, amit kapott. A jövedelemarányokat nem lehet úgy biztosí-
13
Zsarnóczi, 17–18. o. Magyar Országos Levéltár (MOL) M-KS 288. f. 5. cs. 500. ő. e. Jegyzőkönyv a Politikai Bizottság 1969. október 7-i üléséről. 15 Ferber Katalin – Rejtő Gábor: Reform (év)fordulón. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1988. 32–33. o. 14
6
tani, hogy a paraszti jövedelmet visszafogják, mert mint hangsúlyozta, ez gazdaságilag nem lehetséges.16 Nyers nagy figyelmet szentelt annak a kérdésnek, hogy vajon mennyiben és mire használhatók a hangulatjelentések. Ő azon az állásponton volt, hogy a parasztság jövedelmét támadó hangok korántsem voltak olyan általánosak az ipari munkásság körében, mint ahogy azt a jelentések sugallták. „A jelentések nem tükrözik a valóságot. Ha az ember lemegy egy üzembe, nem azt hallja, ami a hangulatjelentésben van. Az üzemekben nagyon normális hangulat van.”17 Később erre az időszakra visszatekintve a hangulatjelentésekkel kapcsolatban elmondta, hogy mivel a Politikai Bizottság 1,5-2 éven át ezeket olvasta, így el is hitték az abban foglaltakat. „A hangulatjelentések azt is sugallták, hogy a közvélemény szerint bizonyos viszszaközpontosítással, a piac korlátozásával javítani lehetne az életviszonyokat.”18 Ha a kutató a viták hátterét próbálja feltárni, akkor érdemes emlékeztetni arra is, hogy a vita egyfajta figyelemelterelést is szolgált. Nem a parasztok és a munkások között volt az igazán nagy jövedelmi szakadék, hanem sokkal inkább a munkások és a vállalatvezetők között. Erre van utalás az MSZMP Győr-Sopron Megyei Bizottságának anyagaiban is. „A reform eredményeképpen jelentősen nőttek a jutalmak. A munkások szemében az új anyagi különbségek mélyítették a társadalmi szakadékot az egyszerű dolgozók és a vezetők között. A nyugati utak, a luxusirodák és a drága autók mind azt sugallták, hogy a gazdasági vezetők profitáltak a legtöbbet a reformból, és persze ők húzzák a legtöbb hasznot a «nép tulajdonában» lévő gyárakból.”19 A jelentésekből kitűnik, hogy „vezetőellenes” hangulat alakult ki az üzemekben. Ennek oka: az új nyereségrészesedési rendszer. Ez nagyon megnövelte a vezetők és a munkások közötti anyagi egyenlőtlenséget. Mindezt a rendszert 1968-ban vezették be. 1969 nyarán viszont korrigálták. A vállalati vezetők nyereségét az összes jövedelmük átlag 20-25%-ában határozták meg. Mind a párt-, mind a szakszervezeti apparátusnak ez a konfliktus nagyon kellemetlen volt, hiszen ők voltak a felelősek a munkásosztály érdekeinek védelméért. Közös érdekük volt minél előbb elterelni a figyelmet erről a feszültségről. Ehhez adott kiváló hivatkozási alapot a parasztság gyorsan javuló jövedelmi helyzetéről szóló jelentés. Az üzemekben a klasszikus szakmunkás réteg úgy érezte, hogy akik faluról járnak be, ingáznak, és segédmunkásként vagy betanított munkásként dolgoznak, mégis gyorsabban gyarapodnak. Nem gondol16
MOL M-KS 288. f. 5. cs. 496. ő. e. Jegyzőkönyv a Politikai Bizottság 1969. augusztus 12-i üléséről. MOL M-KS 288. f. 5. cs. 496. ő. e. Jegyzőkönyv a Politikai Bizottság 1969. augusztus 12-i üléséről. 18 Huszár Tibor: Beszélgetések Nyers Rezsővel. Kossuth Kiadó, Budapest, 2004. 309. o. 19 Bartha, 94. o. 17
7
tak arra, hogy az ingázók a gyári munka után otthon folytatják a háztájiban, ők pedig munka után pihenhettek. A falvakban ugyanis ebben az időszakban lendült fel a családi házépítés, a tartós fogyasztási cikkek vásárlása. Tovább rontotta a városi munkások hangulatát, hogy a szolgáltatói, kisipari-szövetkezeti munkásság jövedelmi helyzete szintén gyorsabban javult. Tehát: itt az ipari munkásság különböző csoportjain belüli feszültségekről volt szó, amit a munkásosztálynak tulajdonítottak a párt- és szakszervezeti vezetők. Túlságosan leegyszerűsítették, túldramatizálták, és „munkás-paraszt” ellentétként jelenítették meg a helyzetet. Valójában nem is annyira a munkások és a parasztok között feszült az ellentét, hanem inkább a munkásosztály bejáró és városi munkásai között. A falun élő családok közül minden ötödik kettős jövedelemmel rendelkezett, azaz az egyik kereső az iparban, a másik pedig a mezőgazdaságban dolgozott.20 Az ő jövedelemlehetőségeik meghaladták mind a paraszti, mind a munkáscsalád jövedelmét. De nem szabad elfelejteni, hogy ők többletmunkával, hosszabb munkaidővel érték ezt el. Ez viszont hibás következtetés arra vonatkozólag, hogy a kettős jövedelműek magasabb életszínvonalon élnek.21 Kulturális és társadalmi összetételét tekintve ugyanis két, különböző csoport ez. A városi munkások a bejáró dolgozókat is parasztként kezelték. A jövedelempolitikai vitának az volt az egyik tanulsága, hogy az új gazdasági mechanizmus hatására olyan társadalmi feszültség jött létre, amire nem volt felkészülve a pártvezetés. Időközben megváltozott a reform nemzetközi megítélése, Magyarország egyedül maradt a reformmal. A csehszlovák események után a többi szocialista ország is a destabilizációtól tartott. Ezért Moszkvában fogadókészség mutatkozott a Biszku nevével fémjelzett konzervatív csoport irányvonala iránt. Kádár János, aki eddig az egyensúly híve volt, Biszkuék érveit elfogadva az ipari munkások pártjára állt. Most már ő is azon a véleményen volt, hogy ne gazdagodjon gyorsabban a parasztság. Ez persze már része volt annak a szélesebb folyamatnak, ami a reform 1972-es lefékeződéséhez vezetett.
20 21
Dimény Imre: A munkás-paraszt szövetség néhány időszerű kérdése. In: Társadalmi Szemle, 1970/7. szám, 35. o. Garamvölgyi Károly: A jövedelemszabályozás és a paraszti jövedelmek. In: Pártélet, 1972/9. szám, 33. o.
8
Felhasznált források MAGYAR ORSZÁGOS LEVÉLTÁR (MOL) M-KS 288. f. 5. cs. Az MSZMP Politikai Bizottságának iratai. 1956–1989. NÉPSZABADSÁG Szakirodalom BARTHA ESZTER: A munkások útja a szocializmusból a kapitalizmusba Kelet-Európában 1968– 1989. L’Harmattan Kiadó, ELTE BTK Kelet-Európai Történeti Tanszék, Budapest, 2009. BEREND T. IVÁN: A magyar gazdasági reform útjai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1988. DIMÉNY IMRE: A munkás-paraszt szövetség néhány időszerű kérdése. In: Társadalmi Szemle, 1970/7. szám. FERBER KATALIN – REJTŐ GÁBOR: Reform (év)fordulón. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1988. GARAMVÖLGYI KÁROLY: A jövedelemszabályozás és a paraszti jövedelmek. In: Pártélet, 1972/9. szám. HAJDÚ TIBOR: A csőd kezdete. Beszélő, 1998/5. szám. HUSZÁR TIBOR: Beszélgetések Nyers Rezsővel. Kossuth Kiadó, Budapest, 2004. RAINER M. JÁNOS: A Kádár-korszak 1956–1989. In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarország története. 22. kötet, Kossuth Kiadó, Budapest, 2010. VARGA ZSUZSANNA: Illúziók és realitások az új gazdasági mechanizmus történetében. In: Rainer M. János (szerk.): „Hatvanas évek” Magyarországon. Budapest, 1956-os Intézet, 2004. ZSARNÓCZAI SÁNDOR: Paraszti jövedelmek, paraszti életszínvonal. In: Társadalmi Szemle, 1969/6. szám.
9
