KAKAÓ
- CSIGA NÉLKÜL -
KODÁLY KÖZPONT, PÉCS ÍRTA: VÁNCZA MÁRK
A közelmúltban Pécsett felépült Kodály Központ fontos alapköve a 2011-ben Európa Kulturális Fővárosa címet elnyert város fejlesztési tervének, habár a tényleges átadás időpontja mindössze két héttel esett bele a meghirdetett Kulturális Évbe. Nyilvánvaló, hogy a projekt jelentőségét
ennél jóval hosszabb távon kell értékelni. Az írás elején le kell szögeznem, hogy Pécs egy jól
működő, szép épületet kapott, amely méltán lehet a város büszkesége, akár az utóbbi évek kulturális fejlesztéseinek reprezentatív jelképe.
Emellett úgy gondolom, minél minőségibb a vizsgálandó épület, annál inkább érdemel méltó
kritikai elemzést. Egy összeszedett írás túlmutathat a tényleges épületen, és szélesebb
látószöggel vizsgálódhat - hogy aztán a választott tárgyból kiindulva, de attól elrugaszkodva általánosabb érvényű, szubjektív tanúságokat szűrjön le.
A közvetlen környezetet megismerve érthetővé vált, hogy a hely hatósági kijelölése már sok
problémát rejt magában: külváros és belváros határa, vasút, a forgalmas országút, és a szuburbiák elengedhetetlen alapkellékei – Shell kút, Mc Donalds, lerobbant kocsma és szex-shop.
Ez alapvetően nem lenne probléma, a városatyák fejében talán éppen az járt, hogy a
Tudásközponttal együtt két ilyen léptékű, emblematikus kulturális intézmény helyet teremt
majd tágabb környezetében – mind fizikai, mind szellemi síkon értelmezve. Ami nagyban gyengíti az ilyen irányú elképzeléseket, az abból adódik, hogy az önkormányzat nem tudott felkínálni olyan területet, ami üres, és megfelelő méretű ahhoz, hogy két ekkora (méretű,
jelentőségű) épületet elviseljen. Úgy gondolom, az egész beruházás is emblematikusabbá vált volna, ha a két ház láthatóbb módon összetartozik, komplexumot képez, meghatározva Pécs új
kulturális központját. Ez nem jelenti azt, hogy az épületeknek kimondva - kimondatlanul egymás
építészeti gesztusait, koncepcionális mozdulatait kellene keresnie. Azt a lépést hiányolom, ami
egyébként a klasszikus építészet monumentalitás-fogalmában kiemelt fontossággal bír: a méltó helyteremtést, ami a középületet - mint a város közösségének egyfajta térbeli megformálása -
kiemeli a sok-sok individuális életteret magába foglaló városszövetből, és ünnepelt pontjává
teszi. Mert, lássuk be, kissé kiábrándító a könyvtárból kilépve egy benzinkút, egy gyorsétterem és egy kollégium társaságában átslattyogni egy koncertre.
A koncertterem koncepcionális háttérfonala számos kérdést vethet fel. Az Építészfórumon megjelent, a tervező csapat által kibocsátott sajtóanyagban az épület koncepcionális hátteréről a
szöveg elején található, pár soros bekezdés árulkodik: ennek alapja az épület formálásából és
anyaghasználatából adódó kőcsiga víziója. 1 Úgy gondolom, a tervezők itt olyan útra tévednek,
ami nem feltétlenül helytelen, de megkérdőjelezhető irány: a narratíva, az épület köré gyártott mesevilág felé. A narratív építészeti magatartás alapvetően abból a szándékból eredhet, hogy a 1
Lsd. Elmerülni a zenében – http://www.epiteszforum.hu/node/18363 és A kőcsiga belül - http://www.epiteszforum.hu/node/18520
2
tervező identifikálható, könnyen felismerhető, a laikusok által is beazonosítható (ezáltal: megismerhető, és könnyebben megszerethető) épületet alkot. Az én értelmezésemben a
narratívának létezik egy inkább vizuális-optikai és egy inkább konceptuális megközelítése. Az
első esetben a tervező leginkább képből, a másodikban emlékfoszlányokból, érzetekből,
elvontabb gondolati analógiákból merít. 2 Az erősen vizuális narratíva veszélyes műfaj, mert az épület, mint látvány identifikálhatóságát helyezi előtérbe, ezzel sok esetben puszta képpé
minősíti le. 3 A legegyszerűbb, bár látszólag „komplex” narratívára például szolgálhat a
Közraktárak fölé emelt CET épülete. A tervező itt a helyi viszonyok legmagasabb fokú
ismeretéről tett bizonyságot, amikor egy páratlan összefüggésrendszer keretében az épület
helyét (Budapest, Közép-Európai Idő, CET) és formáját (Cethal) szorosan egybefűzte. Ezáltal
mindenkit meggyőzött arról: ide más épületet nem szabad építeni.
Szerencsére a pécsi koncertterem ennél kifinomultabb eszközkészlettel dolgozik, bár narratívája
szinte fájóan egyszerű: a két anyag ellentétére épülő analógiák sorozata – a nehéz és könnyű, hideg és meleg, évmilliós és évszázados, stb. olyan elcsépelt klisé, ami kiábrándító - ismerve a
tervezők szakmai kvalitásait. 4 De ha még ha igaz is egy ilyen vezérfonal, mennyiben
érvényesíthető egy koncertteremre? Valahogy egyre inkább gondolom úgy, hogy egy ilyen
funkció esetében az ilyen egyoldalú, kaptafára gyártott narratívák iránya - bár feltétlenül csábító,
könnyű lehetőség - nem feltétlenül a helyes út. Lehet, hogy helyesebb lenne a hangszer helyett a
hangból, magából a zenéből kiindulni. A zenéből, mint tágabb asszociációs mezőben lebegő
fogalomból, amelynek élvezetét még magyarázni sem tudjuk - és mely fogalom oly könnyen kiesik a didaktikusabb közelítésű narratívák lehetőségei közül. Talán ilyen esetben a nem-
asszociatív építészet jelenthet egyfajta kiutat, ami nem akar hasonlítani semmire és senkire, csak markáns, jó építészet, melyben zene szól.
Próbáljuk meg tehát ilyen irányból közelíteni a házat, félre téve a felénk kommunikált koncepcionális magyarázatokat.
2
Mit tapasztalunk? A
két új épületet helykijelölését
Hasonló érzetekből, élmények emlékéből táplálkozó narratíva jellemzi számomra például Peter Zumthor vagy Jacques Herzog építészeti kommunikációját. 3 Itt az „olyan, mint egy…” típusú, pusztán képszerű ikon-épületekre gondolok, amik változó építészeti minőséggel, de szélesen jelen vannak napjaink metropoliszaiban. Peter Eisenman egy cikkében a látás kettősségéről ír. Értelmezése szerint, ha látásról beszélünk, akkor különbséget tehetünk optikai látás (a magyarban talán leginkább a nézés szó) és vizuális látás között. Az optikai alatt a látás tisztán perceptív élményét érti, és egy impresszionista festmény érzékeléséhez hasonlítja. Ezzel szemben a vizuális nem elégszik meg pusztán a fizikai érzékeléssel, hanem a dolgok mögé nézve próbálja a nem láthatókat felmérni és értelmezni, mint a figyelmesebb befogadó egy kubista festményen. Az épület is megközelíthető az optikai látás (a formák és anyagok, színek) és a vizuális látás (metaforikus, mélyebb jelentéstartalom) irányából. A vizuális látás enigmatikus épületet feltételez, melyet túl fizikai érzékelésén, az épület mélyebb jelentéstartalmú „olvasásában” gondol értelmezhetőnek. (in: Log Architecture Magazine No.7, 2006) 4 Koncepció Az épület, amelyet körüljárunk, és a terem, ahol a zene körülvesz minket. Az épület élettel és mozgással teli, a teremben a hangok csendje és a csend hangjai. Egyetlen világnak két oldala. Külső és belső. Tárgy és tér. Magát megmutató és befelé forduló. Közösség és belső csend. Kő és fa. Kemény és puha. Hideg és meleg. Évmilliós és évszázados. Időtálló és bensőséges. A törtfehér kőcsiga lassan körülöleli a tiszta fával bélelt koncerttermet. És a teremben, mintha egy óriási fa üregében vagy egy hangszer belsejében ülnénk, elmerülünk a zenében. (forrás: építészfórum, ugyanott) 3
összehasonlítva, a Kodály Központ inkább szerencsésebb helyzetben van: az előtte kialakult,
jelenleg üres tér a jövőben még aktív társadalmi hellyé válhat, ha elkészül a Zsolnay Kulturális
Negyed, és rendbe teszik a Balokány parkot. Az épület oldaláról nyilvánvalóan reagál erre a bejárati rész köztér-teremtő gesztusa. Szép az a mozdulat, ahogy a fokozatosan süllyedő bejárati
térrészt mintegy körülöleli, magához húzza az épület tört-vonalú, emelkedő tömege. Ahogy az
érkezéskor közeledünk, a ház szépen összerakott és megformált, harmonikus együttes benyomását kelti.
Belül, nyoma sincs a két anyag különbségéből fakadó ellentétnek: a koncertterem faburkolatát nem gondolom a külső felületeket borító kő ellentétpárjának, sőt: a rendkívüli igényességgel
kivitelezett, teljesen homogén tér „felszakított” LED hasítékai éppen a töredezett vonalvezetéssel formált külső tömegre utalnak. A közlekedők és köztes terek térhatároló felületeinek homogén
megjelenése erősíti a belső térélményt. A távolról közel azonos színű és árnyalatú felületek
közelebbről szemlélve az eltérő anyagtulajdonságokból adódó finom, texturális különbségeket
adnak. Különösen érdekes és szépen sikerült a nagyterem külső felületét borító, aranyosan csillogó velencei stukkó bevonat, amely a didaktikus ellentétpárok helyett ismét az egész
képének megtartása melletti finom elkülönbözés eszköze. A belső közlekedőrendszer megkomponáltsága, térbeli dramaturgiája - a finoman lejtő bejárati tér, az enyhén emelkedő
reprezentatív lépcsősor, vagy az emeleti galéria teljes megnyitása - a barokk reprezentációs
építészet tudásával hason.
Az épület térrendszere, a terek finom egységessége számomra
felülmúlja az amúgy nagyobb méretű Művészetek Palotája belvilágát.
Az összes kinti felületen egységesen végigvitt Süttői mészkő burkolat nagyban erősíti az épület
egységes karakterét, és a tömegformálás követelményeiből adódó ésszerű és megfelelően
kivitelezhető tervezői döntés. Az anyagot szépnek és minőséginek tartom, emellett éppen széles körben elterjedt használata miatt egyfajta jól működő, esztétikus-vizuális közhely, bevált recept,
újító szándék nélkül. De el kell ismerni, hogy ennek a karakteres formának a hangsúlyozásához nehezen lehetett volna ennél ésszerűbb és megvalósíthatóbb anyagot találni. Nagyon erősnek találom, hogy minden felületen a kő uralkodik. 5 A tömegbe belehasított hátsó művészbejáró,
vagy a járható tetőrész magasabb részeken elszűkülő nyúlványa olyan építészeti finomságok, melyeket a kortárs portugál építészet legjobbjaitól láthatunk. A homlokzatok ott a legerősebbek, ahol az egyszerű gesztusok tudtak érvényesülni, ennek legkarakteresebb megnyilvánulása a
galériaszint monitor-szerű megnyitása a Mecsek és a város felé. Viszont a sínek felé néző
irodahomlokzatok random-módon elrendezett, csíkszerű felnyitásai számomra feleslegesen
játékosak, inkább erőlködésnek tűnnek. Kicsit modorosnak tartom az ablakok elé pár helyen
5
Ennek rafinált megoldása például a gépészeti terasz, amit egy jól kitalált kopoltyú-szerű kő lamella rejt el, hogy a forma és homogén módon körbefutó anyag egysége ne szenvedjen csorbát. 4
felfüggesztett, változó méretű, homok-fúvott fix üveglapokat: ettől, és a véletlenszerű csíkozástól az épület hátsó nézetei kevésbé nagyvonalúak, egy fáradtabb iskolás középületterv-tabló hús-
vér megvalósulásaként hatnak, ellentétben a főhomlokzat radikálisan egyszerű, de hiteles mozdulataival.
Összefoglalásképpen, úgy gondolom tehát, hogy az épület legfőbb erénye az ellentétpárok
hangsúlyozása helyett éppen összefogottságában, kompaktságában rejlik. A koncipiálással kapcsolatban tett kritikám mellett el kell ismerni, hogy ebből a narratívából nagyvonalú, szép
térrendszer, és egy jól működő ház keletkezett. Mi tehát az igazság? Az épület bejárása, majd
kritikai elemzése hasznos volt, és sok tanúsággal szolgált számomra. Arra jutottam, hogy bár a helytelen, (de legalábbis kérdéses) narratíva valamennyire mindenképpen predefiniálja az
épületről gondoltakat, ezen túl kell tudni lépni akkor, amikor a valós épületben vagyunk - és saját magunk tapasztaljuk az épület működését, a térkapcsolatokat és az anyagokat. Narratívát
ugyanis mindenki könnyen tud gyártani – legyen az okos vagy butácska, elvont vagy didaktikus -
de építő, alkotó tehetség már kevesebbeknek adatott meg. Pécsett ennek az elemi építő tehetségnek a keze-nyomán olyan minőségi, jó építészet született, amire méltán lehetünk büszkék mindannyian.
Az írás a BME Középületek kritikai elemzése c. tárgyának keretében készült, 2011 tavaszán.
* * *
5
