Káin és Ábel. Első jajkiáltás. Dráma három jajkiáltásban. Szereplők ÉVA ÁDÁM KÁIN ÁBEL ARABELLA AZ ÚR HANGJA

Káin és Ábel Dráma három jajkiáltásban

Szereplők ÉVA ÁDÁM KÁIN ÁBEL ARABELLA AZ ÚR HANGJA

Első jajkiáltás Trópusi táj és hangulat. A háttérben három cölöpkunyhó. Ádám kunyhójának bejárata fölött s kétoldalt: megfojtott, száradó óriáskígyó. Az Ábelén áldozati bárányok, kecskék bőre; a Káinén búzakéve. Csönd, madárhang, a tenger lélegzete s felhőtlen ég, hogy aki megérdemli, láthassa az Istent. Az előtérben Ábel hatalmas áldozati oltára, tövében egy vérfoltos kővel. Ábel kilép a kunyhóból, kezében aranycsésze. Elhelyezi az oltáron, gyönyörködik benne, majd az ég tisztaságában. Furulyaszó, majd oroszlánhang. Ábel megretten, fölkapja az aranycsészét, mintegy az Istennek mutatván: ezt csináltam néked. Az ég beborul, vihar, villám, mennydörgés. Az első puskalövéshez hasonlatos dörejre Ábel beszalad a kunyhóba, kihozza kürtjét, belefúj. Dörrenések a közvetlen közelében.

ÁBEL Káin! Káin! Hallod, bátyám? Térdre borul. Káin! Takard el az arcod! Ó, haragnak Istene! Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úristen! Igazságosak és igazak útjaid, Mennynek és Földnek, talpad alatt e néhány embernek Királya. Félek és reszketek, Uram, ki ne félne téged, és ki ne dicsőítené nevedet! Új lakóhelyünkön új oltárt emeltem, nézd, a kő véres már áldozati bárányaim vérétől, aranycsészét is készítettem neked, mert egyedül te vagy szent, s eljönnek majd mind a teremtett lények és térdre borulnak előtted, mert nyilvánvalókká lettek igazságos ítéleteid. Anyámat, atyámat lángpallosoddal az Édenből kiűzted, régi szálláshelyükön a földet kiszikkasztottad; ez új helyen bár tekints le ránk enyhült pillantással, áldd meg kínlódásainkat… KÁIN Jön, letérdel Ábel mellé. Egy darabig hallgatja annak már csak suttogó szavait, majd ő is könyörögni kezd. Ha úgy akarod, belenyugszunk, Isten, minden határozatodba. Miért töröd össze a belenyugvásunk szándékát is, mint a cserépedényt? Miért teszed próbára naponként,

óránként, percenként a hűségünket? Avagy nem a szeretet jegyében teremtettél mindeneket? Dörej. Miért vagy hát örökkön haragos? ÁBEL A sasnak háromszori jajkiáltását hallottam a reggel. KÁIN Eget, földet, óceánokat és csodás lényeket alkottál, mosoly helyett mégis rosszalló pillantást vetsz saját művedre. Megbántad, Uram, amit cselekedtél? Anyánk, apánk bűne miatt a fiakból is kiábrándultál? Narancsligeteimet a földre botoltad, szőlőmet jégesőd pusztítja, búzaföldemre a tengert uszítod, és ha elunod játékaidat, sáskahadat eregetsz ránk az ujjaid közül… Ábel elképed. ÁBEL Mit beszélsz? KÁIN Az igazságot imádkozom. Szemébe imádkozom a tényeket. ÁBEL És azt mondod: játszik velünk? KÁIN Nem, ezt nem mondtam, Ábel. ÁBEL És ha elunod játékaidat… így mondtad. KÁIN Isten játékait emlegettem? ÁBEL Játéknak nyilvánítod a bölcsességét? A haragját? KÁIN Új dörej hallatán. Valóban ezt mondtam? ÁBEL

Sáskahadat eregetsz ránk az ujjaid közül. Borzasztó. A dörejre elfödi arcát, Káin kutatólag néz föl az égre. KÁIN Bocsáss meg, Uram, a te szolgádnak, mert nem tudja, mit beszél.

Hirtelen kitisztul az ég, csönd.

ÁBEL Elment! Elmúltak a veszedelmei. Káin! A bocsánatát kérted és megenyhült! Evoé! Bocsánatkérő szavadat még sohase hallottam. Evoé! Anyánk boldog lesz, ha elmondom neki. Itt az oltárom előtt miattad sírt és imádkozott az éjjel is. Evoé! Elmúltak a titokzatos dörrenések is. Ezeket még sohase hallottam. Biztonságos csend van. Csak az óceán… Ó, bátyám, micsoda ereje van a töredelmes alázatnak! KÁIN De hiszen… ÁBEL Nem az én félelmem: a te szavad jutott föl hozzá. Bocsáss meg, Uram… Három ritka szó, három fehér galamb az égbe röppentve. Az érkezésüket jelző aranytrombita szavát is hallottam. Evoé! Káin galambszavait hallottam! Csak attól tartok, holnap… KÁIN Mi történik holnap? ÁBEL A szemébe imádkozol újra valamit. KÁIN Nem kellene ujjat húznom Vele. Ezen gondolkoztam a leperzselt földjeim láttán. ÁBEL Az Éden ostromáról is le kellene mondanod már. KÁIN

Arról nem mondok le. Látni akarom, látni fogom az elveszített Paradicsomunkat – belülről. ÁBEL Háromszáz őrzőangyal, fegyveresen a hét kapu előtt. KÁIN Anyánk látomása. És ha csak egy van? ÁBEL Az Úrnak egyetlen kerubja is erősebb valamennyiünknél. KÁIN Mert fejedbe sulykoltad a gyöngeség tudatát. De ha egyszer is beleszippantasz az Éden illatába! ÁBEL Érezted már? KÁIN Azt hiszem, igen. A Hebron völgyében… ÁBEL Milyen az az illat? KÁIN Nem tudom elmondani. Elborít, kiszűri belőled a félelem érzését. ÁBEL Megrészegít! Mint apánkat a cserjepálinka. Azért imádkozol te vádakat! Követeléseket! KÁIN Anyánkat, lám, ugyanaz az illat csak elszomorítja. Néz hosszan a Hebron völgye felé, múltkor úgy aludt el az Éden illatemlékeivel. Bevallotta nekem. ÁBEL Lassanként őt is belesodrod a betörési szándékaidba. KÁIN

Csak eligazít az emlékeivel. Az Éden felé vezető utakat egyedül ő ismeri. Apánk elfelejtette már. Velem jössz-e? ÁBEL Nem. KÁIN A Makpela-barlangig. ÁBEL Nem, nem, nem! KÁIN A Hebron völgyének végében, a citromerdőn túl, a cédrusliget sarkán balra kanyarodva már különös fények ragyognak éjszaka. Ékszervillogás az ég peremén. Onnan már csak kúszva lehet megközelíteni a Lebia hegyét. ÁBEL A Lebia hegyét. KÁIN Tüske, bozót, liánháló, kaktuszcsapda, óriási vöröshangyabolyok, sziklarepedésből rád sziszegő kígyók, skorpiók… ÁBEL Odáig vergődik el apánk is. Kígyót fojtogatni. KÁIN Tegnap a csúcs alatt fogyott el az utolsó csepp erőm is. Szakadékba zuhantam, dárdányi tövisek közé. ÁBEL Gyógyfüvet hozok… KÁIN Múlik már. S megérte. Onnan, ha jól figyelsz, a szemed előtt földerengenek az Éden falai. A százötven láb magas kristályfa. ÁBEL

Kristályfa! KÁIN S a négy hatalmas szurokfolyam. A Pison, a Gibon, a Tigris, az Eufrátesz. Odabent, az Élet Fájának tövében még tej, méz, bor és olaj folyik bennük. A falakon kívül az áldás átokká válik. Mi okból? Mi céllal? ÁBEL Nem tudhatod, ne firtasd. Mit láttál még? KÁIN Vastag felhőtakaró borított mindent. De a fülemmel valamit megneszeltem. ÁBEL Az aranyhárfák hangját. KÁIN Kardsuhogást. Anyánk borzongató álmainak hangját. Mint amikor a semmibe sújt valaki; képzelt fejeket vagdos. ÁBEL Én úgy gondolom inkább: ezüstsarjút kaszálhatnak a kerubok. KÁIN A bűneinket! Bűneinket? Kacag. Mindazt, amit reggeltől estig rólunk feltételeznek. ÁBEL Ó, már megint! KÁIN Lekaszálják, begyűjtik, a lába elé hordják, belemarkol, megszagolja, s új haragra gyullad. Ez élteti: a mindennapi fölháborodás. ÁBEL Ne vétkezz már megint. KÁIN Itt vagyunk négyen, ötödiknek a tekergő Lucifer. Mondd, mit csinálna nélkülünk?

ÁBEL Szépen kérlek, Káin… KÁIN Fejébe vette, hogy gonoszok, buják, restek, alattomosak, apa- és testvérgyilkosok vagyunk, meg kell minket javítani. ÁBEL Igen. Javítson, faragjon, alakítson. KÁIN Míg nem voltunk, békésen üldögélt, lebegett a vizek fölött, ha ugyan ki nem irtott már előttünk néhány nemzedéket. ÁBEL De hiszen jól tudod, mi történt. KÁIN Igen. Tiltott gyümölcs. A Tudásé. A kinyílt csipáé, az esetleges beleszólásé valahol valamibe, valamiért, ami nem kedvére való… ÁBEL Hallgass! KÁIN Tudás, hamis hang ugyebár, az ájtatos angyali kórusban? ÁBEL Ó, Istenem! KÁIN Minek alkotott oly különös gyümölcsöt, ha nem volt szabad hozzányúlni? S a tiltott almával miért ébresztette föl bennünk a Vágyat, mikor az oly rettentő bűn a szemében? ÁBEL Nem tudom, ne kutasd! Hallgass! KÁIN

Nem tudom, ne kutasd, ne szólj, ne beszélj. Viseld homlokodon a bűntudat bélyegét. Még hagyján, ha ő süti rád. De magad égeted a homlokodra, önszántadból, csupa buzgalomból… ÁBEL Szépen kérlek, bátyám, türtőztesd magad. Csend van és kegyelem, vagy annyi bár, hogy másfelé figyel. Számunkra már az is megnyugvás, ha másfelé fordítja a tekintetét. Talán új földrészeket, óceánokat támaszt, és addig nyugodtak lehetünk. A haragját munkába öli. Lássunk munkához magunk is. Begyűjtöd, kicsépeled a búzádat, én megnyírom a juhaimat, sajtot készítek… KÁIN Törődjünk magunkkal, mert ha gondjába vesz: újra csak vele kell törődnünk. ÁBEL Mert Ő az Engedelmesség, a Volt, a Létező és az Eljövendő. KÁIN És én? Én mi vagyok? Te mi vagy? ÁBEL Ha abbahagyod a kérdezősködést, mutatok valamit. Besiet a kunyhóba, hat aranycsészével tér vissza, leteszi a hetedik mellé. Titokban, hogy te se tudj róla, nézd, mit készítettem. KÁIN Az aranycsészék. Anyánk százszor mesélt története. Ekkor hangos szózatot hallottam, mely így szólt a hét angyalhoz: menjetek, öntsétek ki az Isten haragjával telt hét csészét a földre. Az alattvalókra. ÁBEL Azok az Ő haragjának csészéi voltak. Ezek az én hálaadásoméi. KÁIN Hála… Így ment el az első angyal, és kiöntötte csészéjét a szárazföldre. Ettől rosszindulatú, gonosz fekély támadt mindazokra… ÁBEL Nem, nem! KÁIN

Majd a második öntötte ki csészéjét a tengerbe, mely vérré változott… Vérré! ÁBEL Félek a vértől. Ezek örömre szolgálnak! KÁIN A harmadik a Napot öntötte szembe, hogy égessen, perzseljen, és apánk rettentő kínjában a nyelvét rágta idelent. ÁBEL Minek ezt fölemlegetni? KÁIN És a hatodik az Eufráteszbe öntötte ki csészéjét, hogy kiszáradjon… ÁBEL Ezek a békesség csészéi! KÁIN Hetedik a levegőégre, mikor is hatalmas szózat hallatszott az égből: igen, így legyen! És villámlott, mennydörgött, a Lebia hegye háromfelé szakadt, és ami élőlény volt, a mélységbe zuhant. ÁBEL Így volt! Így akarta! Nem érted? Így akarta! KÁIN Miért? ÁBEL Miért? Miért? Lucifer ott ül a hasadban, és ordibálja: miért? Istentelen kérdés. KÁIN Mert az emberpárnak kinyílott a szeme? Mert ők ketten észrevették egymást? És megcsókolták egymást? És együtt háltak, és te megfogantál, én megfogantam? Ezért? ÁBEL Ha folytatod, beverem a szádat. Beverem a szádat, kiütöm a szemed, hallod, Káin?

KÁIN A harmadik a Napot öntötte szembe, a hetedik az eget, és ami élőlény volt, a szakadékba zuhant. De fölkelt onnan, vigyázz, testvérem! ÁBEL Nem szeretem a jégeső-hangodat. A szemedet sem akarom kiverni. Nézd az aranycsészéimet. A narancsligeten túl különös fára bukkantam. Kérgének a füstje oly erős, oly szelíd mégis… kék bárányfelhő. Tudod, minek neveztem el? Tömjén. KÁIN Tömjén. ÁBEL Tömjén. Az aranycsészéimbe. KÁIN És a füstje, a kék bárányfelhő fölszáll? Egyenesen hozzá? Egyenest az orrcimpájába? ÁBEL A zsámolya elé. De bánom, hogy megmutattam neked az aranycsészéimet. KÁIN Ne haragudj. ÁBEL Megalázol minden pillanatban. Sosem fogsz engem megérteni, s énnekem sosem lesz annyi szavam, hogy megértessem magam. KÁIN Ne haragudj… ÁBEL Mert nemcsak félem és rettegem: szeretem is őt. Miért vádolsz engem gyávasággal? Elítélendő, hogy élni akarok? Akármilyen haragos, ahogy te káromlod: szeszélyes legyen is, annál csodálatosabbat, hogy bennünket életre támasztott, véghez nem vihetett volna. Csak amit a szemünkkel látunk: elegendő a hálához. A füvek, fák, virágok, a csillagos ég, a tenger és a szelek színe. Az északi szél fekete, a nyugati fehér, a déli tarkabarka, a keleti vörös. Bíborvörös. Mindezt nekünk adta. Az övé volt, és nekünk adta. Őrzöm a nyájam, nézelődöm, és nem bírok betelni vele. Azon is elámulok, hogy lélegzem, hogy minden este elalszom, és újraébredek.

KÁIN Egyetlen gondod, hogy életben maradj. ÁBEL Nem tudom neked elmondani, milyen nagyon szeretem azt, hogy élek. Élünk. Az óceán kellős közepében, talpalatnyi korallszigeten, fél lábon állva vulkánkődarabon, töviskosárban összecsombolyítva, étlen, szomjan, bénán és vakon, pálma ágáról fejjel lefelé lógatva, denevérként az ajtóra szögezve, kagylóhéjban, cethal gyomrában, medúzaként a víz alatt, vakondok-állapotban a föld alatt, gyümölcspatkányként a banán belsejében, pondróként egy állati hullában, akárhogyan, akárhol vállalom az életet, csak élhessek. Meg ne haljak. Érted, Káin? Benned nem így él az élet? KÁIN Ilyen kétségbeesetten? ÁBEL Örömmel inkább. Kétségbeesett örömmel. Nevet. KÁIN Aranycsészékkel és tömjénfüsttel, minden reggeli és minden esti áldozattal. ÁBEL Ami őt illeti: gondolatban se vitassuk el tőle. KÁIN Ez mindig sikerül neked? ÁBEL Micsoda? KÁIN Hogy gondolatban se vétkezz ellene. ÁBEL Hazudnék, ha tagadnám, hogy némelykor irigyellek is. KÁIN Miért?

ÁBEL Nem tudom. A járásodért… A fejtartásodért. Úgy jársz-kelsz, mintha minden a tied lenne. Jó érzés lehet. Tudni, hogy a tied, ami nem a tied. KÁIN Addig nehéz csak, míg magaddal elhiteted. ÁBEL Néha azt álmodom: olyan vagyok, mint te vagy. KÁIN Én meg téged irigyellek. ÁBEL Miért? KÁIN A nyugodt álmaidért. Sosem látlak a kunyhóból éjszaka kijönni. A csillagos eget kutatni. ÁBEL Te nem alszol – de én fel-felriadok álmomból. A legszebb gödölyémet kell most feláldoznom. Elvárja tőlem, de sajnálom tőle. Pedig őt illeti: mégis elvitatom tőle. KÁIN Ne, ne, ne vitassuk el. Kötözzük meg, öljük le naponta a kecskét, gödölyét, a szopós bárányt, kiscsikót, mindent, ami a legkedvesebb és legdrágább. ÁBEL Igen. Mindent, ami a legkedvesebb és legdrágább. Potomság az életünkhöz képest. Potomság. KÁIN Nehogy a rengeteg potomság Mindenné váljék egy napon. ÁBEL Amit kaptunk, úgysem tudjuk viszonozni. KÁIN

Megszomjaztam. ÁBEL Apám korsója ott a kő mellett. KÁIN Gyanútlanul tölt egy aranycsészébe. Narancssör. Az újabb találmánya. ÁBEL Az áldozó csészémből? Megháborodtál? Kiveszi kezéből a csészét. KÁIN Másik csészébe tölt. Kit bántok vele? ÁBEL Kiragadja kezéből a csészét. Nem hallottad? Neki készítettem! KÁIN A harmadikba tölt. S én őt megfertőzöm? ÁBEL Neki készítettem! KÁIN Attól még az Övé marad. ÁBEL Kiveri kezéből a csészét. Istenkáromló szád nyomával a peremén? KÁIN A jókívánságommal. ÁBEL A leheleteddel fertőzötten? KÁIN A neki fölajánlott lélegzetemmel.

ÁBEL Még csúfolkodol is! Kiveri kezéből a csészét. KÁIN Megtisztelem magam. Ötödik csésze. Türtőztesd magad. ÁBEL Oltárgyalázó. Kiveri kezéből a csészét. KÁIN Próbálkozzunk hát a hatodikkal. De figyelmeztetlek… Kést vesz elő. Inni akar a csészéből. Ábel végtelen szomorúsággal nézi. Káin leteszi a poharat anélkül, hogy megérintené. Csend. ÁBEL Amikor összeverekedtünk és megszúrtalak a késsel, a gyógyulásodért imádkoztam és áldoztam mindennap. Nem, nem akartalak megszúrni, mondtam magamban minden pillanatban, és rettenetesen féltem, hogy meghalsz. Mikor oly sok napi eszméletlenség után felgyógyultál, örömömben fogtam e csészék elkészítéséhez. Sokévi munkámat akarod megsemmisíteni. KÁIN Nem mondtad akkor. ÁBEL Nem mondtam. KÁIN Azt sem, hogy imádkoztál értem. ÁBEL Azt sem. KÁIN Az örömödet is csak Neki vallottad meg. ÁBEL A titkaimnak Őt választottam.

KÁIN Miért nem engem? ÁBEL Nem tudom: egyik ember titka jó helyt van-e a másik ember birtokában? A vadat hálóval, csapdával fogják. Az embert a titkával. KÁIN Lehetséges. Apánk a példa rá. ÁBEL Ugye, jó lenne, ha nem tudna Szamáel bűnéről? Ha anyánk nem vallotta volna be neki. KÁIN Akkor hazugságban élne. A kígyós emlék álmában fojtaná meg. ÁBEL Csak Őneki vallotta volna meg. Az égre mutat. KÁIN Mindent csak Őneki. ÁBEL Én Őt választottam. KÁIN Választottad? Kiből? Miből? Hány Isten közül? Ki kérdezte meg tőled: akarod-e vagy sem? ÁBEL Már megint Lucifer szól veled. KÁIN Eljöttél volna hozzám a poharaiddal: Káin testvérem, ne haragudj rám. ÁBEL Azt mondtam velük. Hétszeres bocsánatkéréssel. Ne igyál belőle. A bocsánatkérésem és az örömöm, hogy nem haltál meg akkor.

KÁIN Újra kézbe veszi a poharat. Az örömödön is osztozhattunk volna. Most legalább. Inni akar. ÁBEL A poharam! A választásom! Kiüti a kezéből. KÁIN Az Úr megharagszik. A sodromból kihozol. A hetedikkel. ÁBEL A hetedikkel az agyad is loccsan. Ráveti magát. Káin könnyedén védi ki az ütéseit. KÁIN Az Úr megharagszik. ÁBEL Már összetéveszted magad az Úrral. Te métely. Lucifer. Állon üti. Ezt az első poharamért. KÁIN Erős ütésed van. ÁBEL Ezt a másodikért. KÁIN Hétig ne merészkedj. Nyolcat kapsz vissza. ÁBEL A beszennyezett örömömért. Újabb ütés. KÁIN Akkor most hívd az Istent segítségül.

Birkóznak.

ÁBEL Az én pártomon áll. Nem te léptél vele szövetségre. KÁIN A félelem: nem szövetség. ÁBEL A hűség nem félelem. KÁIN A rettegés: csupa hűség. ÁBEL Az alázat nem félelem. KÁIN Az alázat: gyalázat.

Egy távoli, majd közeli dörrenés.

ÁBEL A villámaival sújt le. Megretten, s a földre tepert Káin fölött mozdulatlanul. Az Úr van a közelben. KÁIN Kókuszdió. ÁBEL Az Úr közeleg. KÁIN Kókuszdió. ÁBEL

Újabb dörrenésre. Haragra gerjedt. KÁIN Valakit lerugdosott a környezetéből. Híveinek potyogása hallik. ÁBEL Imádkozzunk. Félek és reszketek, Uram, ki ne félne téged, Uram, és ki ne dicsőítené nevedet? KÁIN A közelükben földre pottyanó és nagyot pukkanó, gyermekfej nagyságú kókuszdiót fölemelve, harsány kacajjal. Kókuszdió. Másodszor imádkozol a kókuszdió-potyogás tiszteletére. ÁBEL Ne csúfolkodj. De látja már, hogy Káinnak igaza volt. KÁIN A kókuszdiót kézbe véve. A kókuszdió védőburka. Isten haragja, midőn a földön szétpukkan. Nevet. Levágott gyermekfej. Földre hajigált csecsemőfejek. ÁBEL Káin, ne kacagj! KÁIN Imádkozzunk, dicsőítsünk! ÁBEL Káin, ne kacagj! KÁIN Szétpukkanok magam is. ÁBEL Ne kacagj. KÁIN Nem én… a torkom…

ÁBEL Ne kacagj! KÁIN Minden az Ő műve. A kókuszdió-potyogás is. Kókuszfejünkben a gondolat, sugallat, mozdulatunkban az indulat, a cél, az egyetlen, kenyerünkben a só… ÁBEL Elhallgass! KÁIN Tenyerünkben a viszketegség, álmunkban az álom, napkelte, napnyugta, mind Ő, mind Ő, mind Ő, a Jó, mi csak a Rossz vagyunk, az Utálatos, amit velünk együtt Ő fog majd kivetni belőlünk, mert egyedül Ő tudja, mire van szükségünk, és ha elegendő a tömjénfüst, ami sosem elegendő, kinyilvánítja majd a boldogságunkat. Kókuszdióboldogságunkat, a kókuszagyúakét… Kacag. ÁBEL A véres követ fölkapva. Elég! Elég legyen! ÉVA Kintről. Ábel! Ábel! Berohan kettejük közé. Mit művelsz, Ábel? Ábel fiam! Káin fiam, húzódj el a véres kő elől. Ábel! Dobd el! Vagy engem üss agyon vele. Az arcomba sújts vele! Menekülj, Káin, fuss el innen. Dobd el a véres követ, Ábel! Nézd meg az arcod! Ott, a víz tükrében. Most nézd meg az arcod, szomorúság! Uramisten, mit tettél vele? Kicserélted a szívét, az arcát. Másodíziglen is büntetsz. Hetedíziglen is! A fiamból sátán lett. Szemből a nyakába kapaszkodik. Iszonyatos, Ábel, az arcodat látnom. A kő Káin elé zuhan. Mielőtt az még fölkapná, Éva ráborul. Uram, Teremtőm, miért változtattad a fiamat sátánná? Miért raktál a szíve helyére skorpiót? Mérges kígyót, dülledt szemű kobrát. Most teszed ezt velem, hogy belenyugodtam a halálomba? Hogy tudnék meghalni, életem folytatásának e szörnyűsége láttán? Meddig büntetsz, Uram? Bűnben fogantak a gyermekeim, de szeretetté változtattam a bűnt, amelyért elűztél magad elől. Szeretetté. Kinek? Kinek? KÁIN Anyám… ÁBEL Nem akartam… ÉVA

Nem akartad. Nézd meg az arcod. Az oltár melletti pangó víz felé rántja. Nézd meg az arcod a víz tükrében. Gyere, nézd meg a sátánt, Szamáelt! Azt gondoltam, sosem fogom látni. Benned kell őt viszontlátnom.

Ábel engedelmesen követi, fejét a víz fölé hajtja.

Nézd magad! Lásd magad! Ha bensődbe nem nézel, a víz megmutatja az ábrázatodat.

Ábel öklével a vízbe sújt.

ÁBEL Káinhoz. Ha Isten nevének védelmére kényszerítesz, miért imádkoztál akkor velem? KÁIN Azt gondoltam, rád való tekintettel engem is észrevesz. Az én füstöm a földön gomolyog. ÁBEL Szavaidat azután miért tagadtad meg? KÁIN Nem akarok olyan lenni, mint te. ÉVA Milyen csönd volt a Paradicsomban. Mint a fény a vízen, olyanok voltunk. Hajnali nyugalom, kint és bent – a szívben. Mi volt s mivé lett? Igazgyöngy a kagylójában, véres kő a testvérek kezében. Ha néha megszólaltunk: madarak tollászkodása volt az is az aranylombok között. Semmit sem bírok nektek átadni belőle. Éjszaka nem bírom lehunyni a szemem; fáj a szemem attól, amit láttam. Attól, amit látok. Mi volt és mi lett a Kezdet, az ifjúság ékszergyümölcse. A tengerzöld berill: fullasztó hínár. Egymás elleni acsarkodásotok sárga mérge: topáz és ónix. A gyönyörűséges jácint, ametiszt: ökölcsapás ibolyaszín foltja testvérek arcán. Naplementekor a cédrus árnyékából kilépve hallgattuk az aranyhárfák hangját, elnéztük az ágakról lecsüngő drágaköveket. Hová lettek? Vörös gránát, rubin, szárdiszi kő: szemed alatt a vércsepp, Káin fiam. Hadd törlöm meg a szemed. Félek a vértől. Nem tudjuk, mi a halál. Ha vért látok: szemem elé a titkából buggyan ki valami. Ne lássam. KÁIN

Meséljen még, anyám. ÉVA A halálról? KÁIN Az Édenről. ÁBEL Ne meséljen az Édenről. KÁIN Arról, ami jogunk, miért ne meséljen? ÁBEL Ne gyötörd az emlékeivel. Jobb, ha elfelejti. KÁIN A jogainkat ne felejtsük el. ÁBEL Az pedig istenkísértés. KÁIN Istenség a joggal nem fér meg közös égbolt alatt? A lábbal tiport jognak puszta fölemlegetése: istenkísértés? ÁBEL Az Édent elveszítettük. KÁIN Elvesztettük. Vörös gránát, rubin, szárdiszi kő: szemünk alatt a vércsepp. Kinek ragyognak hát odabent a drágakövek? ÁBEL Neki ragyognak. ÉVA

Gyermekeim! KÁIN Kinek szólnak ott az aranyhárfák? ÁBEL Az Ő hatalmának. ÉVA Hagyjátok! KÁIN S a négy folyó? Pison, Gibon, Tigris, Eufrátesz – a tej, méz, bor és olaj idekint miért változik mocsárrá? ÉVA Ne kérdezd, fiam. Minden szavadat hallja, számon tartja. KÁIN Az ember fiának kérdéseit számon tartani kell, vagy megválaszolni? ÉVA Próbáljunk belenyugodni az akaratába. ÁBEL Döntéseinek… KÁIN Szeszélyeinek! ÁBEL Határozatainak érvényességébe. Lázongó vagy! ÉVA Ábel! KÁIN Lázongó legyek inkább!

ÉVA Ne légy! Szájára tapasztja kezét. ÁBEL Hogy miattad valamennyiünket újra megbüntessen? Hogy miután kitaszított az Édenből, a föld hátán se tűrjön meg minket? Téged lázongás miatt, bennünket, mert fültanúi voltunk a sátánkodásodnak? KÁIN Ez hát szép áldozataidnak magyarázata. Ó, minden dicsőítések és kushadások forrása: félelem! Ha kedves nektek a bőrötök: az Urat dicsérjétek. ÁBEL Tán tenéked áldozzunk? ÉVA Ábel szájára tapasztja kezét. Ezt sohasem kívánta. Hergelő kérdéseiddel ne hajszold új bűnbe. Jertek, együnk inkább. Rengeteg halat hozott a dagály. Adok nektek mangót, ananászt, narancsot meg szárított édesburgonyát. Káin, gyújts tüzet, Ábel, szaladj el vízért, és ha megérdemlitek, különleges édességet is kaptok. Cukornádat szopogatunk naphasadásig, s akkor jön ám a nagy meglepetés. Tudjátok, mi lesz a nagy meglepetés? KÁIN Újabb mangó és ananász. ÉVA Apátok érkezik. ÁBEL És megint részeg lesz. ÉVA Nem. KÁIN Hanem csak dühös. A kígyóvá lett Szamáelre. ÉVA Nem tudjátok, mi történt.

ÁBEL Mi történt? ÉVA A lávahegy alatt repülőhalakat próbáltunk a hálóval elkapni. Akkor történt. KÁIN Mi történt? ÉVA Szél kerekedett, napkeleti vörös szél. A fák földig hajoltak, azok a szivárványos halak pedig eltűntek az Óceán fölött a levegőégben. Mint apró sirályok, úgy repültek. ÁBEL Elrepültek? ÉVA Ámulva néztünk utánuk. KÁIN Káprázat volt. ÉVA Nem volt káprázat. ÁBEL A kegyelemnek módjában áll a halakat égbe röppenteni. Szárnyat növeszthet a teknőcnek is, akármely csúszómászónak. KÁIN Akkor azzal kezdte volna. ÉVA Mint két hullám, összecsaptok megint a szavaim fölött. Halljátok, mi történt azután. Az Isten… ÁBEL Ó!

ÉVA Ádámot az Éden kapujába rendelte. KÁIN Miért? ÉVA Üzenetet küld nekünk. ÁBEL Hallgattál vele. ÉVA Jót remélek, de rossztól is tartok. KÁIN Újabb észrevételét küldi nyilván – bűnös mivoltunkról. Már megint valami nem tetszőt míveltünk. Elfelejtettünk neki hálát adni a sáskajárásért. ÁBEL Hallgass! ÉVA Már megint a pörös szád! KÁIN Átalugrottunk valamely árkot, és nem köszöntük meg a segítségét. ÉVA Úgy sejtem mégis: jó hírt küld nekünk. Minek örülnénk vajon a legjobban? Már nem tudjuk. ÁBEL A bizonyságnak, hogy a szavaink feljutottak hozzá. KÁIN A hozsánnáid sorsa felől nyugodt lehetsz. A füstöd egyenes. Panaszt nem hordoz. Nincs terhe.

ÁBEL Nem panaszkodom. Amiben hiányt szenvedünk, nem a figyelmetlenségén… KÁIN De nem ám! Bölcs meggondolásán múlik. Egyedül Ő gondolhatja el a boldogságunkat. ÉVA Például megnyitja előttünk az Éden kapuját. KÁIN Ó! ÉVA Vagy elküldi kettőtöknek a testvéri egyetértést. Vagy pedig… ÁBEL Mire vágyol, anyám, hogy azt kérjük tőle? ÉVA Nem is merek szólani róla. KÁIN Nyugodtan szólhatsz. Megbűnhődtél már mindenért. ÉVA Csak azt kívánom: ne hallanám többé sohasem a sasnak háromszori jajkiáltását. És ne látnám örökösen magam előtt a leszakított gyümölcs üres helyét az ághegyen. S a kísértő kígyót, mit oly biztos gyanakvással tudtam elkerülni annak előtte. Fölékszerezve csúszott elibém, akár Szamáel későbben. Utolsó figyelmeztetésként talán az Úrnak hangját hallottam: mert édes a pillanat és keserű lesz az az óra: a számonkérésé. Néztük egymást égető meztelenségben, a titkainktól megfosztottan. Akkor jött az Úr megmondani, hogy a halált fogadtam magamba. Elfeketült a nap, vérben ázott a hold, s az ég csillagai földre hulltak, ahogyan a fügefa hullatja földre a gyümölcsét erős széltől rázva. Kifelé nyílt az Éden kapuja, s meghallottam a sasnak háromszori jajkiáltását. Sohase halljátok meg a sasnak háromszori jajkiáltását. KÁIN Ha meghallom is: az édeni zárat leverem egyszer. ÉVA

Kezdet csak egy van. KÁIN Cinkosan. A Lebia-hegynek majdnem a csúcsáig jutottam már. ÉVA S láttad a kristályfát? KÁIN Csak a távoli fényét. ÁDÁM Jön pityókosan.

Ámen Ámen Dicséret Dicsőség Tisztesség Ámen Ámen Hatalom Bölcsesség Legyen Istenünké Most és mindörökké Minden kígyót megfojtok.

KÁIN Ím, az üzenet! ÁDÁM Kedveseim, áldozati tüzeket gyújtsatok és örömtáncokat járjatok, az Úr ajándékot küldött. KÁIN Cserjepálinkát. ÁDÁM Ábel válassza ki a legszebb bárányát, Káin a búzának csak a gyöngyét, a szőlőnek legszebb fürtjét, Őneki, mert üzenetet s ajándékot küldött. Ámen, Ámen, Dicséret, Dicsőség, most és mindörökké. Minden kígyót megfojtok.

ÉVA Mondd már, hagyd a kígyót! ÁDÁM He-he! Az agyamban tekerődzik, Isten legszebb üzenete mellett is. A szivárványos halak az égbe repültek. A kenyérfák letérdepeltek, és elborított újból az Éden illata. Kacag. Örökségetek, fiaim! Ezt hagyom rátok, ezen osztozkodjatok, verekedjetek, marakodjatok, egyebetek sem lesz, és boldog legyen köztetek a náthás, amelyiknek orra nem veszi föl a szimatot és nem szalad az Ígéret után. ÁBEL Az üzenetet, apám! ÁDÁM Huss! A halak a felhőkben, a kenyérfák a földön, orromban örökségetek: az illat, fülemben az oroszláni hang: hol vagy, Ádám? Itt vagyok, Uram. Én mindig itt vagyok, hallásközelben, ütésközelben, fojtásközelben, Szamáel-közelben, eltávolodhatom én Tőled? Az egérlyukban is megtalálsz. És szólt az oroszláni hang: örömhírt vigyél a te fiaidnak. Örömhírt! ÁBEL Örömhírt! Káin, te gyanakvó!

Mindketten táncolnak, énekelnek. Ábel furulyázik.

ÁBEL

ÁDÁM

Ámen Ámen Dicséret

Dicséret Dicsőség

Dicsőség

Tisztesség Bölcsesség

Ámen Ámen Hálaszó Tisztesség

Kettőtöknek szól

Ámen Ámen Hatalom

mindkettőtöknek

Bölcsesség

Dicséret Dicsőség

Legyen Istenünké

Tisztesség

Most és mindörökké

Bölcsesség

KÁIN Te is berúgtál, Ábel? ÉVA Az üzenetet, Ádám!

ÁBEL

ÁDÁM

Hadd köszönjük meg

Vigasztalásotokra

először

küldte

Dicséret Dicsőség

Dicséret Dicsőség

Tisztesség

Tisztesség

Bölcsesség

Bölcsesség

Üzenet jött üzenet

KÁIN Üzenet. Mindent hinni, semmit sem tudni?

ÁBEL

ÁDÁM

Jer inkább és ünnepelj

Mindent hinni

Az Ő neve Bizonyosság

semmit sem tudni Dicséret Dicsőség

Az Ő neve Megnyugvás

Tisztesség Bölcsesség Mindent hinni semmit sem tudni Ó Szamáel csak terólad ne tudnék

ÉVA Már megint a cserjepálinka hangja. KÁIN Kiüti Ábel kezéből a furulyát. Elég! ÉVA Káin! KÁIN Isten üzent, vagy a cserjepálinka? ÁDÁM Most halljátok! És mondá az Úr a kerub szavaival: Éva lányom a tiltott szerelemben az emberi létet választotta, és az ember élete, mit örökkévalónak szántam, immáron véges lett. Egyedüli Istenetek voltam, és ti nem elégedtetek meg velem. Másikat is választottatok: testi szerelmet, ha ugyan nem helyeztétek azt fölibém. Többé nem nyúlok agyaghoz, sokasodjatok magatok. Örökkévalónak tűnik majd a pillanat, mikor egymás szerelmében alámerültök, de kékre fagyott orcával bukkantok majd föl a szenvedélyből, mit Éva lányom szabadított el Ádámmal, és folytatott a zöldszeművel, Szamáel-Kígyóval. Legyen tehát másodistenetek a szerelem, kéz a kézben a halállal, kit általa teremtettem. Küldöm tehát fiaidnak Arabellát a démonok közül – és azé legyen, akit ő választ magának. Arabella!

Arabella beszalad a fák közül.

ÉVA Saskiáltás. Uramisten! ÁDÁM Arabella, hű tolmácsa voltam-e Sámsiel főkerub utasításának? ARABELLA Igen, uram. ÁDÁM Volt-e kifogásod az Úr parancsa ellen? ARABELLA Nem volt, uram. ÁDÁM Remegsz-e még a félelemtől? ARABELLA Igen, uram. ÁDÁM Ne félj. ARABELLA Nem, uram. ÁDÁM Az ott az én Ábel fiam. ARABELLA Igen, uram. ÁDÁM Az ő neve azt jelenti: szomorúság. Mondd a nevét. ARABELLA

Szomorúság. ÁDÁM A nevét mondd, ne az értelmét. ARABELLA Ábel. ÁDÁM Az ott az én Káin fiam. ARABELLA Igen, uram. Káin. ÁDÁM Búzakalász. ARABELLA Igen, uram. ÁDÁM Sorstársad az asszonyiságban: Éva. ARABELLA Igen, uram. ÁDÁM Fiaim közül melyiket választanád magadnak társul? ARABELLA Nem tudom, uram. ÁDÁM Tetszik neked Ábel? ARABELLA Tetszik, uram. Arca szelíd, tekintete, mint a gazelláé.

ÁDÁM Tetszik neked Káin? ARABELLA Igen, uram. Fejtartása az oroszlánkölyöké. ÁDÁM Választanod kellene mégis. ÉVA Ne! Most még ne válasszon. Az első pillantás a látszatok rabja. ÁDÁM Ezt ki tudná jobban Évánál? ÉVA Szépségednél, Arabella, csak a bizonytalanságod nagyobb. Nem szabad még választanod. Majd én megmondom, ha eljött a választás ideje. ARABELLA Mikor jön el, asszonyom? ÉVA Amikor csukott szemmel, befelé nézve és magadba hallgatózva mondod: ez vagy amaz. Honnan jöttél? ARABELLA Onnan, egy távoli csillagról hozott Sámsiel az Úr parancsára. ÉVA Válladról a csillagport le sem fújta még a földi szél. Nem választhatsz még társat magadnak. Honnan tudnád: miért választod a búzakalászt, miért a szomorúságot? ARABELLA Nem ismerem a búzakalászt, asszonyom, nem ismerem a szomorúságot. ÉVA

A választás értelmét sem. Kegyetlen a választás pillanata, lányom. Ha Szomorúságot választod, Búzakalászt megsebzed, és ha visszatérnél majd Búzakalászhoz, magadat emészted el a kezdet tévedése miatt. ARABELLA Nem akarom magam elemészteni a kezdet tévedése miatt. ÉVA Isten hozott, jer az én kunyhómba. ÁBEL Mit parancsolt a főkerub? ÁDÁM Sámsiel azt mondta, mit oroszláni hangján az Úr parancsolt neki. KÁIN És oroszláni hangján az Úr mit parancsolt neki? ÁDÁM Várj. De hiszen mondtam már. KÁIN Dobd el azt a pálinkáskulacsot, és mindjárt eszedbe jut. ÁDÁM A kulacsot? Vigasztalómat az Éden után? Ha eldobom a kulacsot, segítesz rajtam? Megsegítesz abban, hogy ne emlékezzem? Torkomról a hiénát elűzöd akkor? Siralmas állapotunkban a gondok elviselhetők, ám a Gond, az az egy, az éjszakával mindig visszatérő hiéna, kulacs nélkül elviselhető-e? ÁBEL Az Úr szavát mondd! ÁDÁM Az Úr szavát. Megvan. Küldöm tehát fiaidnak Arabellát a démonok közül, és azé legyen, akit ő választ magának. ÉVA

De nem az első pillantásra. ÁDÁM Ezt már nem tudom. Visszamegyek és megkérdem. ÁBEL Az Úr nem boroskorsó, hogy rájárjunk. KÁIN Az Úr bízzon valamit ránk is a döntés szabadságából. ÁDÁM Kosár narancsot helyez Arabella elé. Azé legyen, kinek a legszebb narancsot nyújtja. ARABELLA Igen, uram. ÁDÁM A szív jogának Dicséret, Dicsőség, Tisztesség, Ámen.

Arabella egy narancsot Ábelnek dob, egyet Káinnak, ki a magáét elhajítja. Arabella hosszan rácsodálkozik.

ÁDÁM Akárcsak nénédet látnám a megkísértés napjaiban: egyik gyümölcs az Ádámé, másik a Szamáelé. ÉVA Fiaidat kíméld meg bár a mocsoktól. Egyik sem Szamáel! Egyik sem kígyó. ÁDÁM Bocsáss meg. A hiéna. Leül, iszik. ARABELLA Még tudatlan vagyok, uram. A szívnek csak jogát ismerem. Kötelessége is lenne?

ÉVA Csak egyet választhatsz. ARABELLA Miért? ÉVA Mert ők ketten vannak. ARABELLA A kettő nem egy? ÉVA Nem. ÁDÁM Ők maguk nem számítanak. A szavaik versenyezzenek. ARABELLA Igen, uram. A legszebb az volt, amikor engem Sámsiel beszélni tanított. KÁIN És honnan tudod, hogy aki szól: azonos-e a szájáról édesen csurranó szavakkal? ÁBEL És te honnan tudod… ÁDÁM Ábel! Arabella a szép szavaidat várja. Nem dobtad el a narancsot, tiéd az elsőbbség. ÁBEL Istenem, de szép vagy! ARABELLA Nem tudom, uram, még nem tudom, milyen vagyok. A földre érve egy rohanó patakban pillantottam csak meg az arcomat. ÁBEL

Hozzám szaladt vele. Álmomban tiszta vizű patakot láttam az arcoddal. Az álmomba ömlött egy csermely az arcoddal. ARABELLA Én sohasem láttalak téged. ÁBEL Vajon ki vagy te, s miért küldött az Úr? Jókedvében küldött-e vagy haragjában? Áldásnak vagy büntetésnek? Félek, próbának szánt, és csapdába esem. Magasztaló szavaimat Neki gyűjtögettem, abból veszek el számodra, ami csak Őt illeti, de tudnod kell, hogy ragaszkodom hozzád. Ha megfosztasz magadtól: kirabolsz engem. Minden javaim közül a legdrágábbtól, a legkedvesebbtől kellene megválnom. Nélküled csak a nevemmel maradnék: a szomorúsággal. Csak nézlek, nézlek, eltelik a szívem félelemmel: miért küldött az Úr? ARABELLA Titkot nem bízott rám. Amikor ott a csillagon maga elé rendelt, ölemet és keblemet megáldva, különös illatokkal hintett meg, és azt mondta: maradj meg titoknak, emberi ésszel föl nem foghatónak, és aki meg akar téged fejteni: az én dolgomba kontárkodik. ÁBEL Tőle kell hát mégis megkérdeznem: ki vagy te, hogy miattad Őt fosztom meg a legszebb szavaimtól? Láttodra tolvaj lettem, belopakodom saját szívembe, hogy Isten jogos tulajdonát: a hűségemet neked kilopjam onnan. Kárhozatos szavaimmal, félek, az ő székébe ültetnélek. Tudom, nem szabad, mégis a feledékenység bűnébe esem miattad. Ha csak megérintelek: örökre megfeledkezem Róla. De nem, nem. Kettőtöké a hűségem, bár a félelem gyötör a saját szavaim hallatán. ARABELLA Akkor ne szólj, uram. Ha drága neked a félelmed, maradj meg benne. Nem akarlak megfosztani a félelmedtől. ÁBEL Engedd, hogy Őt féljem ezután is. Szánj meg engem, Arabella, fogadd el marasztaló szavak helyett a puszta ragaszkodásomat, a Tőle lopottat. Kárhozatra jutok, ha nem az én kunyhómat s ágyamat választod, nélküled elbitangolok Isten ösvényéről. ARABELLA És ha megérintesz, nem feledkezel meg Róla? És Őmiatta nem feledkezel meg rólam? Nem vetsz engem tűzre? ÁBEL Legyünk inkább ketten együtt az Ő parancsának teljesítői.

ARABELLA Mi az ő parancsa? ÁBEL Maradj velem… A szíved nem ezt mondja? ARABELLA A szívem… Hol a szívem? ÁBEL Ahol a válaszod. ARABELLA Még nem tudom… Nincs válaszom. ÁBEL Ahol a szavaim visszhangra találnak benned. ARABELLA Nem hallok visszhangot, uram. Hol a szívem? ÁBEL Ahol… KÁIN Kést ragadva Arabella mellének szögezi. Itt. Itt a szíved. ÉVA Káin! Káin! ÁBEL Ráveti magát Káinra, aki egyetlen mozdulattal veti őt le magáról, majd a kést Ábel szívének szögezve. Az ő szíve pedig itt van. Látod? ARABELLA Nem látom, Uram. KÁIN

Kiszedjem neked? ARABELLA Nem, uram. Félek a késtől. ÉVA A szavak versengése! Nem a késeké! Ó, minek kellett idejönnöd, Arabella! ÁBEL Meg akarsz ölni? KÁIN Nem, nem. Csak segíteni akarok – a szavak magyarázatában. Tudod már, hol a szíved, Arabella? ARABELLA Nem tudom, uram. KÁIN A kést elhajítva. Amikor fájni fog, megtudod. ARABELLA Mikor fog fájni? KÁIN Amikor az ő szép szavai füst formájában az égbe szállanak, és te itt maradsz a bizonytalanságod hamujában. Ábelhez. Téged ki hatalmazott föl, hogy gerjedelmedet az Isten nevében erőszakold rá? ÁBEL A bizonyosság, hogy nemcsak én akarom őt. Az Isten is nekem küldte. ÁDÁM Efelől nem határozott. Rajtad a sor a szólásban. KÁIN Rajtam? Kacag. Ezt a némbert öcsém körülnyálazta már az Isten akaratába mártott szép szavak váladékával. Legyünk inkább ketten az Ő parancsának teljesítői. Láttodra tolvaj lettem, belopakodtam saját szívembe… Mákonyos szavaival ki kelne versenyre?

ÁBEL Szeretlek, Arabella. KÁIN Szeresd egymagad – és a magad nevében. Szeressen, ha szeretni fog, tenmagadért, nem Őmagasságának szolgálatában. Avagy Isten nélkül kevésnek érzed magad – a szerelemhez is? Az ágyban is? A nemzésben is? ÉVA Káin! ÁBEL Tajtékzol, mert engem szeret az Isten. Mindahányunk közül engem szeret legjobban az Isten. KÁIN Téged? A lehajtott fejedet szereti. Bárkit szeretni fog, a sátánt is szeretni fogja, csak alázatos legyen az a sátán! ÉVA Isten mindannyiunké, s mi valamennyien az övéi vagyunk. ÁDÁM Szamáel is. ÉVA Hallgass, Ádám. Csillapodj, Káin. Arabella, halaszd el a döntést. Ne siettesd, ami magától is eljön. Ne hajíts tűzcsóvát közibénk. ÁBEL Szeretlek, Arabella. ÁDÁM Dicséret, dicsőség, tisztesség… ÉVA Ábel, ne hajszold most a kívánságodat. Mindjárt feljön a hold, pihentesd a szenvedélyed. Holnapra megnyugszol, Káin is lecsillapodik, a vizek is éjjel tisztulnak, és holnap a választás könnyebb lesz.

ÁBEL Most válasszon! KÁIN Most! Amíg még bizonytalan. Most döntsön, míg nem tudja, mit akar. Most szeressen, míg nincs benne szerelem. Holnap már késő lesz. ÁBEL Szeretlek, Arabella. KÁIN Ezt én is elóbégathatom a végtelenségig! ÁBEL Óbégasd! KÁIN Beléndek-szavak! Üresen járó malom zakatolása. ÉVA Hagyjátok az acsarkodást. Tiszteljük meg Isten üzenetét. Vacsorázzunk! Mangót, narancsot, édesburgonyát kaptok, és meghalljuk Káin énekét, Ábel furulyaszavát, és megmutatjuk Arabellának a tengert, a szivárványos repülőhalakat, szélcsend van, felültetjük a balsafa tutajra, megmutatjuk neki a holdfényt a vizeken. ARABELLA A holdfényt a vizeken. ÁDÁM Egy kis cserjepálinkát is iszunk. Dicséret, dicsőség… ÉVA Jertek, gyermekeim. ÁBEL Gyere velem, Arabella. ÉVA

Még ne! Ne menjen! Távoli csillagról jött, halandók közé a halhatatlanságból. Ahonnan magunk is indultunk. Őrizzük meg őt, míg lehet, hajnali állapotában. A bűnbeesés napján halandókká lettünk, hadd tanuljon a sorsunkból, maradjon meg közöttünk főnixmadárnak. Azon a napon a kígyó minden állatot és szárnyas lényt megetetett a rontó gyümölccsel, egyedül a főnixmadár utasította el és maradt halhatatlan. Arabella, maradj meg főnixmadárnak. ARABELLA Nem ismerem a főnixmadarat. Ábel nagyon szépen beszélt. ÁBEL Jer velem. ÉVA Még ne menjen. Korai még… KÁIN Menjen csak! Tanulja meg, hol a szíve. ARABELLA Félek tőled, uram. Indulatos vagy. KÁIN Csöndesen. Pedig én az Éden kertjét szerettem volna megmutatni neked. A Hebron völgyén túl, a Lebia-hegy csúcsáról már látni lehet az Éden kristályfényeit. ARABELLA Indulatos vagy, uram. KÁIN Megrettensz majd az ő szelídségétől. Tekintete, mint a gazelláé. Menj csak vele. Dobd el az én narancsomat. ARABELLA Te dobtad el, uram. KÁIN A bizonytalanságodban akartalak megsegíteni. ARABELLA

Ő szeret engem. KÁIN Igen. Azt mondta, hogy szeret. ARABELLA Te nem mondtad. KÁIN Könyörgésben a legutolsó leszek mindig. Az Istennél is, tenálad is. Eredj. ÁBEL Szeretlek, Arabella. ÁDÁM Dicséret, dicsőség. Elvégeztetett. ARABELLA Akkor megyek. Elindul Ábel felé. ÁBEL Elindul Arabella felé. Az én Istenem fényes üzenete.

A sasnak háromszori jajkiáltása hallik.

ÉVA A sasnak háromszori jajkiáltása! Tekints le rájuk, ó, könyörület! Nézz le mireánk, ó, könyörület!

Függöny

Második jajkiáltás

Szín ugyanaz. Arabella Ábel frissen felvirágzott kunyhója előtt tollászkodik. Kagylóból fűzött nyakláncot próbál, haját díszíti stb. A víz tükrében csodálja magát, de lopva Káint is figyeli. Káin a kunyhója előtt a szerszámait rendezgeti. Íjat, kötelet akaszt a karjára, indul.

ARABELLA Hová megy az oroszlánkölyök? KÁIN Messzire. ARABELLA Nagyon messzire? KÁIN Van valami itt a közelben, ami mégis távoli nagyon. ARABELLA Az Édenkert? KÁIN Amit meg szerettem volna mutatni neked. ARABELLA Már nem akarod? KÁIN A mindenség második asszonya: Ábel asszonya. ARABELLA És ha csupa tévedésből? KÁIN Bizonyos vagy máris a tévedésedben? Egy tavasz és egy nyár elegendő volna? ARABELLA Talán egy éjszaka is.

KÁIN Nem szereted már? ARABELLA Azt sem tudom: szerettem-e? KÁIN Miért léptél be a kunyhójába? ARABELLA Istentől lopott szavakkal engem dicsőített és hozzám könyörgött. KÁIN És nem teszi már? ARABELLA A tulajdonának tekint. KÁIN Felajánlottad magad neki. Mért ne tekintene a tulajdonának? ARABELLA Nem, nem ajánlottam föl magam. KÁIN Megkötözött? Úgy vetett az ágyba? ARABELLA Nem kötözött meg. KÁIN Akkor? ARABELLA Sorsunkat a szavak rendezik. Elbódított a szép szavaival. KÁIN

És már nem szépek? ARABELLA Ugyanazt hallom az Istennel együtt. Szép vagy, Arabella, nagy vagy te, Isten. KÁIN Ez így van. ARABELLA Te nem mondod. KÁIN Nem mondom. ARABELLA Csak gondolod? KÁIN Csak gondolom. ARABELLA Miért nem mondod? KÁIN Meggyűlöltem a szavakat, amelyek a sorsodat rendezték. ARABELLA Engem is gyűlölsz? KÁIN A bizonytalanságodat gyűlölöm. Akár a víz tükre: azt mutatod mindig, aki fölibéd hajol. A hajad színe is a hozzád intézett szavak szerint változik. ARABELLA Te mit mondtál volna, ha Ábellel versenyre kelsz a szavakban? KÁIN Ábel után semmit. Síkos volt már körötted a hely a csiganyálkás vallomástól.

ARABELLA Csak annyit mondtál volna, hogy elvinnél engem az Éden falai alá? KÁIN Most is elvinnélek. ARABELLA Megyek. KÁIN Késő már. Nélküled, egymagam török be a Paradicsomba, s lövöm ezt a nyilat Sámsiel hasába. És ha találkozom vele: számon kérlek az Istentől. ARABELLA De hiszen itt vagyok. KÁIN Voltál. Ábel ágyában vagy. Én már, ha lehunyom a szemem, csak ott látlak téged. Nyálkás könyörgések szónyoma és keze nyoma a testeden. Millió csiganyom. ARABELLA Utálatosnak látsz engem? KÁIN Idegennek. ARABELLA Te már nem vagy idegen számomra. Sokat néztelek, sokat gondolkoztam azon: mi célod a Lebia-hegy csúcsán? Mire vágyol, hogy minden nappal nő a vakmerőséged? Nem áldozol, nem könyörögsz… KÁIN Nem koldulás végett jöttünk e világra. Kegyelemkoldulás, szerelemkoldulás, dicsőítés, hálaadás az Ő morzsái láttán, miket az asztaláról elibénk seper… ARABELLA Magányos vagy. KÁIN

Jó helyt vagyok: a magam társaságában. ARABELLA És ha veled volnék? Ha tenálad? KÁIN Bujaság és bizonytalanság kosara, te! Két Istent akkor sem szolgálnék. Akkor is kitartanék a magamé mellett. ARABELLA Az kicsoda? KÁIN Nem tudod? ARABELLA Nem tudom. KÁIN Nem sejted? ARABELLA Nem sejtem. KÁIN Nézz körül: ki lehet az az Isten? ARABELLA Az óceán tajtékzik. Repülőhalakat látok s a Lebia-hegy fölött egy fekete felleget. Nem látom a te istenedet. KÁIN Előtted áll. ARABELLA Ne vétkezz. KÁIN

Én vagyok az. ARABELLA Hallgass. KÁIN Én vagyok! Én vagyok! ARABELLA Az ő hatalmának talpa alatt? KÁIN A talpa alatt, a markában, a torkában, emésztőcsatornájának… ARABELLA Kezét a szájára tapasztja. Megbüntet, megöl, ne vétkezz! KÁIN Én vagyok!

Villámlás, dörgés.

A villámai között is. Az égre kiáltva. A villámaid között is, Uram! Én vagyok! ARABELLA Káin! Káinom! Megöl az Isten, és elveszítelek. KÁIN Ábel! Ábelem! Így mondd, csak őt veszítenéd el, ha veszendő, esendő lenne az Úr kedvence. Engem elveszíthetsz, mert meg sem találtál. ARABELLA Káinom! Oroszlánkölyköm… KÁIN

Ábelem, nyálas csigám. Ágyatokba, lihegéseitekbe ne keverd el az én nevem. Harapásainak nyoma a nyakadon, válladon, a combodon. Ne mondd, hogy Káinod vagyok. Én csak Káin vagyok, voltam és maradok mindahányatok nélkül: egymagam. ARABELLA Újabb dörgés, villámlás közben. A villámaival sújt agyon. KÁIN Én vagyok a magam istene! ARABELLA Hallgass! Elveszítelek. KÁIN Miután már elvesztettelek. És egy szál magamban keresem azt, aki veled együtt lehettem volna… De nélküled is az vagyok… ARABELLA Ne mondd! KÁIN De mondom! ARABELLA Ne mondd! KÁIN Mondom! ARABELLA Ne mondd! KÁIN Én vagyok… ARABELLA Száját befogja. Ne, ne! KÁIN

Ellöki magától.…az Isten. ARABELLA Nem hagylak vesztedbe rohanni. Átöleli, száját befogja. Szánj meg engem, Káin, ne káromold az Istent. Elveszítelek. Nem akarlak elveszíteni. Gyalázz engem szíved szerint, nevezz bujának, bizonytalanságnak, csak maradjak melletted, akár idegenként is… KÁIN Hosszan nézi. Ennyire féltesz engem… ARABELLA A bátrakat félteni kell.

Csók, egymásba fonódva állnak a zuhogó esőben, amelynek sűrű függönye eltakarja őket. Majd eláll az eső. Nagy csönd. Káin a fa alatt fekszik, Arabella mellette ül, virágot tűzöget Káin hajába, dúdolgat.

Ó, ne! Ne hagyj el! Kacagásod fülembe költözött, leheleted vállam gödrében verdes, mindig, mindig csókodra szomjazom – tiéd vagyok egészen! Bárcsak hallgatni tudnék erről boldog némaként!*

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

KÁIN Bárcsak hallgatni tudnék magam is. ARABELLA Bárcsak hallgatni tudnék erről boldog némaként! Boldog némaként… Nem villámlik már. Megmenekültünk. KÁIN

Vagy elvesztünk véglegesen. Én távoli csillagom. ARABELLA Oroszlánkölyköm. KÁIN Csak ennyit mondtam volna neked akkor is: én messzi csillagom. ARABELLA Itt ül a válladon. A szemedben. A szádon. A tenyeredben. Ha nagyon gyűlölöd, akár egy színes kagylót: összetörheted. KÁIN Nem gyűlölöm. Csak felejteni tudnék. ARABELLA Ha akarod: elfelejted. KÁIN Az agyamat kellene kicserélni hozzá. Kiégetni a két szememet is. Nem kellene látnom, ahogy karon fogod Ábelt, és belépsz a kunyhójába. ARABELLA Nem tudtam, mit cselekszem. KÁIN Talán most tudod? ARABELLA Tudom. KÁIN Játékosan. Ó, hitegetések boszorkánykosara, bizonytalanság örvénye, tévedések szakadéka, hűséges hűtlenségek átka, meggondolatlanság csapdája, oktalanságok hínárja: asszony a neved. Arabella. ARABELLA Ugye, nem veszítelek el? Isten haragját többé nem hívod ki magad ellen.

KÁIN Elegendő, hogy az áldozati füstöket megvontam tőle. ARABELLA Mindennapi táplálékát. KÁIN Ábel majd fölhizlalja. ARABELLA Magad is a kezében vagy. Életünk, halálunk ott van a homlokráncában. KÁIN Ha száz nyilat lőnek is belém: visszatérek a Paradicsomba. Jogos tulajdonunk. Talán a kettőnké. A miénk az, tej- és mézfolyamaival, a tudás fájával együtt. ARABELLA A felejtés tava létezik a Paradicsomban? KÁIN Talán az is… ARABELLA Megfürdünk benne. Mindent elfelejtünk. Ó, te Ábel! KÁIN Ábel? Arcul üti. Nincs felejtés vize! Nincs! ARABELLA Mit mondtam, Úristen! KÁIN Azt mondod, ami benned van. Ábel minden porcikádban. Menj! ARABELLA Bocsáss meg, Káin. Nem szívem: a nyelvem botlott. Közeli még, ami közöttünk volt. KÁIN

És lesz! ARABELLA Nem él már bennem. Egy halott nevét ejtettem ki – tévedésből. KÁIN Puszta tévedésből. A választásod: tévedésből! Nászágyatok: tévedésből! Szerelmes suttogásodban a neve: tévedésből! Minden csupa tévedésből. ARABELLA Szeretlek, Káin. KÁIN Tévedésből. Őt szeresd! Kötéllel veri. ARABELLA Szeretlek, Káin. KÁIN Szeretlek, Ábel. Csupa tévedésből. ARABELLA Ne űzz el engem! Vigy magaddal engem! KÁIN Minek? Álmatlanságnak? Üszkös sebnek az emlékezetembe? ARABELLA Sámsielhez vezess el bár. Ő visszavisz a csillagra. KÁIN A démonok is kilöknének maguk közül. ARABELLA Szerettek engem. KÁIN Szerettek. Míg nem volt emberszagod. Ábel-szagod. Kanbűzöd csupa tévedésből. El.

ARABELLA Ne hagyj el, Káin! Ne hagyj itt! Bocsáss meg, Káin, ne hagyj itt engem! Ne űzz vissza, Káin, egy halottnak az ágyába! Káin! Sír. Istenem, Atyám, hogy szóljak hozzád? Ne büntess, Uram, az én cselekedetemért. Keblemet, ölemet te áldottad meg, te döntöttél olyképpen, hogy Ábelt megismerjem, és átvegye hatalmát fölöttem a test kívánságainak rőzselángja. Bűnös vagyok-e, ha nem tudtam, mit cselekszem a szép szavak áradatában? Nincs kiút az első tévedésből? Minden visszavezető utat lezártál, Uram? Gyönge voltam és elestem, Uram, de erős vagyok és föl szeretnék egyenesedni. Segíts rajtam, és Káint visszavezetem Tehozzád. A bátrak, a felemelt fejűek miért ne lehetnének ott az oldaladon? Miért csak a lehajtott fejűek? Miért csak az alázatosak? ÁBEL Jön. Szomorú az én Üzenetem. ARABELLA Egyedül vagyok. Egyedül maradtam, uram. ÁBEL Nem uram. Szerelmes szomorúságom. Így szólítottál. ARABELLA Így szólítottalak. ÁBEL Mi történt veled? ARABELLA Semmi sem történt. ÁBEL Káin hol van? ARABELLA Káin elment. ÁBEL Ha miatta szomorkodol, neki ajándékozlak. ARABELLA

Káinnak? ÁBEL Ó, nem, nem! Istennel is szembeszállnék már miattad. ARABELLA Istennel is? ÁBEL Ne vétkezzünk. Áldozás ideje van már. ARABELLA Leölöd a bárányt? ÁBEL Szédülök pedig a vér láttán. ARABELLA Miért teszed akkor? ÁBEL A körülmények hatalmánál fogva. ARABELLA Legfőbb körülmény pedig Ő maga? Odafönt? A hatalom körülménye? ÁBEL Talán nem is Őmiatta: egyedül magamért teszem. Élni akarok. Ezerszeresen is azóta, hogy megismertelek. ARABELLA Te csak élni akarsz? ÁBEL Furcsa kérdéseid vannak. Káinnal beszéltél. ARABELLA Igen.

ÁBEL Megölöm, ha téged is megfertőz a rögeszméivel. ARABELLA Az ő vérétől nem irtóznál? ÁBEL Csupán ostobaságot beszélek. Mert szeretlek. És féltelek. ARABELLA Féltesz engem? ÁBEL Szeretsz engem? ARABELLA Nincs már akaratom. Homokban vergődő halakat láttam az óceán partján. Ádám azt mondta: elment a dagály. Az volt a védelmük. Én is így vagyok már. Azt teszel velem, amit akarsz. ÁBEL Az enyém vagy. ARABELLA Ha visszamennék a csillagra: kilöknének engem a démonok? ÁBEL Miért mennél? Miért löknének vissza? ARABELLA Ábel-szagom van. ÁBEL Tömjénillatod, kedvesem. ARABELLA Az áldozati füstöd illata?

ÁBEL Ami legkedvesebb az Istennek. A cédrus árnyéka! Gyorsan az aranycsészéket. Nem segítesz? Kirakja gyorsan a csészéket. Sorba szépen a véres kő mellé. Te majd ide térdepelsz mellém. ARABELLA Igen, uram. ÁBEL Nem szembe. Nap iránt. Ó, Asszony! Isten és az emberfia közé helyezkednél! ARABELLA Látni akarlak, ahogy imádkozol. ÁBEL A Nap helyére ültél. ARABELLA Azt mondtad: kihunyt a nap, mint az áldozati bárány szeme, csak az én arcom világol. ÁBEL Az kettőnk beszéde volt. Most Róla van szó. ARABELLA Azt mondtad: szándékaid istene vagyok: éden az éden helyében. Az elveszett és visszanyert Paradicsom. ÁBEL De most a cédrus árnyéka mutatja: eljött a hálaadás perce. ARABELLA Azt mondtad: ne féltsem vágyadtól a reám bízott titkot, mert ketten közös titok leszünk, a gyönyörűség birtokosai. Halhatatlanból halandóvá tettél. ÁBEL Az ő parancsa volt: sokasodjatok és töltsétek be a földet, és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain. ARABELLA

Azt mondtad: minden szándékod istene vagyok, és uralmad alá hajtottál. Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak? ÁBEL Mert szeretlek, és te engem választottál. ARABELLA Azt mondtad: hajtsam fejem a párnádra, és megismerem a boldogságot, amit sem a cédrusfák, sem az erdei állatok, madarak, sem a démonok sohasem ismertek. ÁBEL Igen. Azt mondtam. Miért emlegeted most? ARABELLA Azt mondtad: az Ő haragjával is szembeszállsz miattam. De te nem szálltál szembe miattam. Csak imádkozni tanítasz reggel és este. Káin… ÁBEL Nevét ne vedd a szádra! ARABELLA Egyedül Káinnak volt mersze… ÁBEL Lázongó volt már csecsemőkorában. ARABELLA És a nap nem hunyt ki, mint az áldozati bárány szeme, s a csillagkolibrik nem repdesték körül a hajamat. ÁBEL Arabella! ARABELLA És nem lettem szándékaidnak istene, csak tudatlan eszköze a felvirágozott kunyhódban. ÁBEL Uram, ne vedd el az eszét. Mit beszélsz?

ARABELLA Neked adtam a reám bízott titkot, és ezért Neki adsz hálát. Hozzád költöztem, és te Hozzá könyörögsz… ÁBEL Istennek képzeled tán magad? ARABELLA És mit kaptam cserébe? Anyád vigaszát, miszerint a kígyó miatt ő is elszenvedte már a gyászba borult napot, a vérző holdat és a gyümölcsét hullató fügefát… ÁBEL Most hazudsz, vagy amikor a vállamon sírtál? ARABELLA Amikor legyőztél engem. A diadalmas arcod láttán sírtam. ÁBEL Eljövendő gyermekünket láttam. ARABELLA Nem! Ne büntess engem Éva fájdalmával. ÉVA Jön, leteszi a rőzseköteget. Mintegy válaszként Arabellának. Akkor egymásra néztünk, és megrettentünk a meztelenségünktől. Fügefa levelével próbáltuk eltakarni szégyenünket, és alkonyatkor Isten lépteit hallottuk a kertben. Az oroszlán hangján kérdezte: Hol vagy, Ádám? Ádám kitekintett búvóhelyéről, és töredelmesen rebegte: Szavadat hallám a kertben és megfélemedtem, mivelhogy meztelen vagyok és elrejtezém. Ki mondá néked, hogy meztelen vagy? – kérdezte Isten. – Avagy talán ettél a tiltott fa gyümölcséből? Éva adott nekem a gyümölcsből arról a fáról, és megettem. Akkor hozzám fordult az Isten: Mit cselekedtél? A kígyó ámított el engem. A zöld szemű kísértés, aki most a ti sarkotokat mardossa, szegény gyermekeim. És megátkozott engem az Úr: Megsokasítom a te viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat, és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik rajtad. Megátkozta Ádámot is: Átkozott legyen a föld temiattad. Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél, mert por vagy te s ismét porrá leszesz. ARABELLA Nem akarok veletek a földbe visszatérni.

ÉVA Kései már a tiltakozásod. Hasztalan volt az én megbánásom is, amikor méhemben a két magzatommal az óceán partjain bujdostam. ARABELLA Miért kellett elbujdosnod? ÉVA Ma is hallom saját hangomat: Jaj, Ádám, vétkeztem. Űzz el engem életed világosságából. Elmegyek Napnyugatra, hogy ott szüljem meg az én gyermekeimet és ott várjam a halált. ARABELLA Miért kellett elbujdosnod? ÉVA Ágakat gyűjtögettem az Óceán partján és kunyhót építettem. S amikor eljött a vajúdás órája, megiszonyodtam a magánytól, a Napot és a Holdat kértem, mikor kelet felé haladnak, küldjék el hozzám Ádámot. Akkor eljött Ádám, megbocsátott nekem és arcomat simogatta, míg gyermekeimet a világra hoztam. ARABELLA Miért kellett elbujdosnod? ÉVA Legyetek boldogok, hogy ilyen titok a ti szíveteket nem roncsolja minden emlékező pillanatban. Légy boldog, Arabella, hogy a te férjed mellett az Úr nem küldött rád kígyókísértést. Sohase kelljen azt mondanod neki: Ábel, űzz el engem a te életed világosságából. Soha. Bemegy a kunyhóba. ARABELLA Megretten. Milyen titokkal sújtasz engem? Nem akarok fájdalmat hordozni! ÁBEL A fájdalom: Isten rendelése rajtunk. ARABELLA Nem akarok a gyermekemmel elbujdosni! ÁBEL

Az arcodat fogom simogatni. ARABELLA Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak? ÁBEL Az Ő rendelése volt. ARABELLA Ne háríts mindent Őreá! Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak? ÁBEL Mert élek és ragaszkodom hozzád, alávetem magam a parancsainak. ARABELLA Parancsainak! Önző mohóságodnak, a kéjvágyadnak! ÁBEL Úristen, Arabella! Az engedékenységed helyén már csak gyűlölet van a szemedben. ARABELLA Hol vagy, merre vagy, Sámsiel? Vigyél vissza engem… Ábel visszatartja. Eressz! ÁBEL Mi történt veled? Milyen titok esett kettőnk közé? Vagy Éva titkától iszonyodtál meg, Arabella? Az ő bűne, az ő bánata, miközöttünk semmi titok nincsen. ARABELLA Eressz! ÁBEL Ne menj! Hallgass meg engem. Az óceán kellős közepén, talpalatnyi korallszigeten… ARABELLA Tudom, és mégis… ÁBEL Fél lábon állva vulkánkődarabon, töviskosárban összecsombolyítva…

ARABELLA Szavak, szavak, ragacsosak! ÁBEL Étlen, szomjan, bénán és vakon, pálmaágról fejjel lefelé lógatva, denevérként szemöldökfára szögezve… ARABELLA Szavak! Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak? ÁBEL Cethal gyomrában, medúzaként a víz alatt… ARABELLA Nem akarok veled a föld alá kerülni! ÁBEL Gyümölcspatkányként a banán belsejében, pondróként egy állati hullában… ARABELLA Az én fájdalmamban és bujdosásomban. ÁBEL Akárhogyan, akárhol vállalom ezt az életet – csak veled lehessek. ARABELLA Csak meg ne halj! Hogy Te meg ne halj! ÁBEL Csak teveled élhessek az életem árán is. ARABELLA Életed árán! Pondróként! Ó, te minden megalkuvások és gyávaságok foglalata: Ábel a neved. ÁBEL Temiattad, a legdrágábbért a megvetésedet is vállalom.

ARABELLA Nem a legdrágábbért: magadért vállalod. Éva sorsára juttatsz engem. ÁBEL Az Ő parancsa szerint. ARABELLA Hazudsz! Nem az Ő parancsa! ÁBEL Minden az Ő akaratának alávetettje: a hatalmas csillagok forgása, az emberi szívnek parányi rezzenete is, a Világmindenség, a legnagyobb – s létünk, akaratunk, minden létezők legkisebbike. ARABELLA A Világmindenség: a létező dolgok legkisebbike a szív jogaihoz képest. ÁBEL Káin szól veled! ARABELLA Káin! ÁBEL Hol a szívem, uram? Káin a kés hegyével mutatott rá! Hogy máris az Isten akaratának fölébe helyezd? Az Ő hatalmának tagadásaképpen? ARABELLA Megtaláltam a szívemet, uram. A Világmindenség befelé nyílik, s ha úgy tetszik, az Ő hatalmának tagadásaképpen. ÁBEL Káin-káromlás a szádon, minden szavad gyalázat… ARABELLA Nem alázat! Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak? ÁBEL

Miért nem Káint választottad magadnak? ARABELLA Honnan tudod, hogy nem őt választottam? ÁBEL Honnan? Kacag. Az ágyból. ARABELLA Kést ragad. Megöllek! ÁBEL Ide szúrj! ARABELLA Az imádságaid kellős közepébe. ÁBEL Istentelen démon! ARABELLA A gyávaságod fészkébe! ÁBEL Ide üsd! Én tudom, hol a szívem. A magadéról nem tudod: nálam-e, Káinnál, mert Isten üzenetéből csapásom lettél. Ide döfd! ARABELLA Miért nem hagytál meg engem főnixmadárnak? ÁBEL Ide döfd! Eljövendő gyermeked atyjának szívébe. ARABELLA A kést elejti. A gyermek. Akivel elbujdosok majd az Óceán partjára… ÁBEL

Nem. Nem kell elbujdosnod. Nem kell üzenned értem a Nappal és a Holddal, mert bűntelen vagy. Káin csak a szavaival férkőzött hozzád, ebben bizonyos vagyok. Ettől még nem kell elbujdosnod. A szavak ellen lehet védekezni… ARABELLA Azért győztél velük. ÁBEL Mert betelt rajtunk a rendelés. ARABELLA Betelt rajtunk a rendelés. ÁBEL Halhatatlan főnixmadaram. ARABELLA Betelt rajtunk a rendelés. Bárcsak hallgatni tudnék erről boldog némaként. ÁBEL Némaként? Újabb titok a szavaid mögött… ARABELLA Nézd, Ádám jön. ÁDÁM Jön részegen, megfojtott kígyóval a karján. Dicséret, dicsőség, tisztesség, asszonyi hűség. Éva kijön a kunyhóból. Itt vagy hát? Asszonyi hűség. Újabb megfojtott latrodat hoztam tenéked. Ide gyere! Csókold meg Szamáelt, miként a Paradicsomban. ÉVA Részeg vagy. ÁDÁM Gyönyörűséges fiaidnak atyját vagy pótatyját hoztam el néked. Csókold meg arkangyalodat. ÉVA Megcsókolt már téged a sátán. Részeg vagy.

ÁDÁM Hűtlenséged romolhatatlan és hervadatlan emlékének áldoztam, egyetlen szerelmem, egy kis cserjepálinkával. ÉVA Nem emlék az már: maga Lucifer benned, az összes kölykeivel. ÁDÁM Csókold meg az angyalodat. ÉVA Gyere, feküdj le. ÁDÁM Dicséret, dicsőség a Legelső Asszonynak! Jaj, Ádám, vétkeztem. Űzz el engem a te életed világosságából. Vétkeztem, vétkeztem! Szamáel arkangyal megkísértett és megejtett engem – kígyónak képében. Ő volt, ugye? ÉVA Istenem, kire pazaroltam a megbánás szavait! Ádám, feküdj le, Szamáel már nem létezik. ÁDÁM Minden létezik. Ami volt, és ami elmúlt: létezik. Semmi sincs, édeni szerelmem, csak ami volt, amit úgy hívnak: a Megtörtént. ÉVA Valamikor. ÁDÁM Valamikor. Nincs Valamikor. A valamikor is bennünk van, te asszonyi állat, minden valamikorok boldog felejtője. Semmi sem igaz, egyedül ami megtörtént. Dicséret, dicsőség a Megtörténteknek. ÉVA A bocsánatod is megtörtént, mégsem igaz, mégis hazugság. ÁDÁM

Dicsőség a megbocsátásnak. De ki hozza el nekünk a felejtést? A halál, az agyamat felzabáló pondróival. Ím, a csábítód, a boldog Szamáel. ÉVA Igen. A csábítóm. ARABELLA Iszonyatos. ÁBEL Az ő rendelésük is betelt. ÁDÁM Mivel csábított el, gyönyörűségem? Mivel hajszolt a Második Bűnbe? ÉVA Nincsen annyi csillag az égen, ahányszor megkérdezted már. S ahányszor elmondtam. A sír szélén állunk; még mindig kérdezed. ÁDÁM Amikor meghalok is: ez a kérdés fog kinőni a számból. Maréknyi föld lesz a számban, kaktusznövesztő agyag, az égre kiabáló: mivel csábított el? ÉVA Mondottam: szavakkal és könyörgéssel. ARABELLA Hallod, Ábel? ÁBEL Nem, nem akarom hallani. Úristen, miért osztod meg velünk a kettejük titkát! ÁDÁM Dicséret, dicsőség, Szamáel tetemét megcsókolod szépen. ÉVA Kegyelmezz! ÁDÁM

Mint régen, az alma után. Az alma másnapján? Vagy épp egyidejűleg? Egyazon harapás közben? ÉVA Hazudsz! Képzelődöl. ÁDÁM Édenkerti szerelem: Szamáel a neved. Kígyó a neved! ÉVA Neve: Káin és Ábel. A mi gyermekeink. ÁDÁM Honnan tudod? Miért nem a ti gyermekeitek? Csókold meg! Hajánál fogva ráncigálja Évát a kígyóhoz. Csókold meg! A csábító kígyódat öleld! ARABELLA Menjünk! Meneküljünk! ÁBEL Nem. Igyuk ki ezt a keserű poharat. ÉVA Ádám, könyörülj! Semmi sem igaz már abból, amit nem bírsz elfelejteni. Mert én elfelejtettem. ÁDÁM Boldog felejtés! ÉVA Elfelejtettem Szamáelt. Ne támaszd föl bennem a halottat, az élőt segítsd, aki te voltál és maradsz mindörökre. ÁDÁM Te voltál és maradsz mindörökre. Kacag. Egy halott arkangyal is a csábítód lehet? ÉVA Nem én voltam.

ÁDÁM Hanem ki volt? Maga az Isten volt az elcsábított? ÉVA A tudatlanságom, a gyöngeségem. Hát nem elegendő büntetés rajtam a lelkiismeret? ÁDÁM Lelkiismeret. Az utólagos. Úristen, szeszélyes Teremtő! Mifajta lelkiismerettel ruháztad föl ezt a némbert? Utólagossal, a tetteinek nyomában kullogó hiénával. Miért nem fáklyával, hogy a lába elé világított volna? Csókold meg a te sátáni elcsábítódat! ÉVA Megcsókolom és meghalok. A tengerbe vetem magam. ÁDÁM Már elbujdostál egyszer. ÉVA Szégyenemben. A gyermekeinkkel. A te gyermekeid a méhemben már verekedtek. Már akkor is verekedtek. ÁDÁM Anyjuk szégyentelenségének láttán, bizonyára. ARABELLA Segíts rajtuk, Ábel.

Ábel fejét rázza.

ÉVA Ágakat gyűjtögettem az Óceán partján és kunyhót építettem. Az ifjú Ádám eljött hozzám és megbocsátott nekem… ÁDÁM Az ifjú Ádám!

ÉVA A sír szájában állónak eszét vette már az Isten. Szíve után a szemét is kicserélte. Ne nézz így rám! Hiénatekintet az édeni ragyogás helyén. Úristen! Szólíts ki engem az élő világból. Sír. ÁDÁM Magába roskad. Jönne már a megváltó halál. ÁBEL Azt gondoltam: velük indult a Kezdet. A kezdetnek pedig ők is csak folytatásai. Honnan jönnek? És mi merre tartunk? Eltemetjük majd őket, és mi leszünk a kezdet. Az újrakezdés. ARABELLA Sohasem fog neki megbocsátani? ÁBEL Amikor nem fogja szeretni, megbocsát. Ha majd közönyös lesz. ARABELLA Az én csillagomon nem ismertem sem örömöt, sem szenvedést. Miért épp engem küldött Isten közibétek? E siralomvölgyébe. Miért? ÁBEL Nézd: újra megbékélnek. Újrakezdik a folytathatatlant.

Ádám elhajítja a kígyót, belehörpintene a cserjepálinkába, de Éva elhajítja a kulacsot.

ÉVA Ugye, többé sohasem nyúlsz hozzá?! ÁDÁM Nem. ÉVA

Rengeteg szivárványos halat hozott a dagály. Adok neked mangót, ananászt, narancsot meg szárított édesburgonyát. No gyere. Hová nézel? ÁDÁM Régi szálláshelyünk felé. Emlékszel? Azon a napon nagy csend volt a Paradicsomban. És mi ketten ott… Mint a fény a vízen, olyanok voltunk. ÉVA Mint a fény a vízen. Aludnod kell. Enned is kell. ÁDÁM Mint a fény a vízen. Aludnom kell. Ennem is kell. ÉVA Szárított édesburgonyát. ÁDÁM Szárított édesburgonyát.

Bemennek a kunyhóba.

ARABELLA Ábel, vigyél engem Sámsielhez. ÁBEL Soha. ARABELLA Szánj meg engem. Vigyél vissza Sámsielhez. ÁBEL Ne félj, Arabella. Nem jutunk az ő sorsukra. Bízzál bennem. ARABELLA Magamtól félek.

ÁBEL Miért félsz magadtól? ARABELLA Nem tudom. Nem akarok Éva sorsára jutni. ÁBEL Nem jutsz. ARABELLA És ha már oda jutottam? ÁBEL Én nem vagyok Szamáel! De mit beszélek! Miként lehetnék az én társam kígyócsábítója? Különös dolgokat mondasz, Arabella, megzavarod az eszemet. Miért mondod, hogy Éva sorsára jutottál? Elcsábított valaki téged? Káin! Megölöm! Beszélj! Mit akartál az imént mondani? ARABELLA Csak annyit, hogy félek. Hogy másfelé terelje a szót. Onnan a magasból három kicsi kunyhót láttam: a békességnek három zöld szigetét. Talán az Isten sem látja: mi történik itten. ÁBEL Mi történik? ARABELLA Káin be akar törni az Édenbe. ÁBEL Hóbort. Esztelen lázongásának agyalágyultsága. ARABELLA Belepusztulhat. ÁBEL Imádkozni fogunk érte. ARABELLA

Nem értem őt. A szándékait sem. Csak azt látom: más, mint te vagy. ÁBEL Magányos. Én is az voltam, míg nem jöttél. De én a magányomat nem fordítottam az Ég ellen. Talán ezért kaptalak téged ajándékba. Egyetlen dolgom van már: teéretted hálát adni Neki. ARABELLA Téged megajándékozott. De vele mi szándéka lehet? ÁBEL És azon töröm a fejem: javaimnak javából válogatom-e a neki szánt áldozatot? A legszebb kosom, bárányom, gödölyém… ARABELLA Utána kellene mennünk, nehogy baja essék. ÁBEL A fehér csillagos fekete csikómat is neki ajánlottam. ARABELLA Fegyveres kerubok őrzik az Éden kapuját. ÁBEL Igen. Csak egyenesen szállna változatlanul a füstöm. Éretted, miattad a legkedvesebbet, a legdrágábbat is az oltárára vinném. ARABELLA A bukott angyalok sorsára jut vajon? ÁBEL Jusson! A magam dolgán gondolkodom. Mit adhatok még neki? ARABELLA A legkedvesebbet: az életedet. ÁBEL

Nem, nem nem! Az életemet nem kérheti. Hisz téged is szeret. Mindannyiunk közül tán a legjobban szeret. Az első emberpár: a legkeserűbb csalódása, Káint a lázadók sorsára juttatja, de veled, velünk: célja van. A nagy kísérlet folytatásaképpen öröme telhetik bennünk. ARABELLA Az ő hatalmának legszebb öröme: a földre szegezett pillantás, majdan sok-sok lehajtott fő az egész mindenségben? ÁBEL Nem, nem. Céltalanul nem fogadná a füstömet; oktalanul nem sugalmazta volna, hogy engem válassz magadnak társadul. Legelső álma szerint az én ragaszkodásomat láthatta Ádámban, s Évában a te tisztaságodat. Ó, kicsi butaságom, csillag-csacskaságom, hogy jut eszedbe föltételezni, miszerint épp az én életemet kérné áldozatul? Az enyémet kérve: téged semmisít meg. Az nem állhat szándékában. Az nem lehetséges.

Távoli oroszlánhang.

ARABELLA Hallod? Oroszlán… ÁBEL Közelünkben járkál az Isten. ARABELLA Káin… Káint fogja megsemmisíteni. ÁBEL Ha szándékában áll: a kezét ki tudná lefogni? Hallod a lépteit? ARABELLA Nem hallom. ÁBEL A fényességet látod-e? ARABELLA Nem látom.

ÁBEL A madarak elnémultak. A fák megdermedtek. A víz csobogását sem hallani. ARABELLA A madarak énekelnek. A fák hajladoznak a szélben. A víz csobogását is hallom. ÁBEL Nem. Ő az. Tudom. ARABELLA Mit akar vajon? ÁBEL Nem tudom. Tiltott fáihoz nem nyúltunk, az engedelmesség parancsát soha meg nem szegtük… ARABELLA Meneküljünk! Rejtőzzünk el! ÁBEL A föld gyomrában is megtalál. ARABELLA Nem akarom, hogy a szívembe lásson. ÁBEL Szégyenlenéd előtte a szerelmedet? ARABELLA Rejts el engem, Ábel! ÁBEL Bűnösnek érzed magad? ARABELLA Nem, nem vagyok bűnös. ÁBEL

Tisztátalannak? Beszélj, míg nem jön az Isten. ARABELLA Nem tudok beszélni. Félek. Tőled is, tőle is. A szívemet bár ha el tudnám rejteni! Az ábráit ő sem értené meg. Isteni ésszel sem foghatná föl, csak ítélkezne. Törvényt ülne, ítélkezne – hímtörvény szerint.

Oroszlánhang.

Itt van már! ÁBEL Titkod van. Valamit rejtegetsz előlem.

Oroszlánhang.

Várj, Uram, ne gyere még, Isten, míg ez asszonyból a titkot ki nem szedem! Beszélj, vagy megfojtalak! ARABELLA Ó, nem tudok… AZ ÚR HANGJA Hol vagy, Ábel? Kedves fiam, Ábel? ÁBEL A színed előtt, Uram. ARABELLA Vele beszélsz? AZ ÚR HANGJA Leviatán, Ráháb és Behemót lázongásait levertem. A parancsaim és hatalmam ellen acsarkodók nyelvét kicseréltem: szavaikat gonddal átrendezve nem ócsárolnak immár, hanem

éjjel és nappal dicsőítenek engem. Álmukban merészelnek csupán Uruk ellen vicsorogni, nem tudják, hogy álomfegyőreimnek számát megsokasítottam. ÁBEL Igen, Uram. Álomfegyőreidet megsokasítottad. Az én álmom tiszta és ártatlan. A mi kettőnk álma is az odaadásé… ARABELLA Mit beszélsz? AZ ÚR HANGJA Kegyes óhajtok lenni az ellenségeimhez. Miután megaláztam őket, fölemelem valamennyit az alázat szintjére, a lehajtott fő magasába, az engedelemébe. A fölvetett fejűeket pedig, a dacosokat és alázatbontókat Káin sorsára juttatom. A porszemet porszemmel keverem el, hogy helyét, rendeltetését az erővel és hatalommal össze ne tévessze többé. ÁBEL Sújtó karoddal őt is leütötted, Uram? Az én testvéremet? ARABELLA Sújtó karjával őt is leütötte? Káint! Káinom! Elájul. ÁBEL Arabella! Letérdel hozzá. AZ ÚR HANGJA A földi rendet mégsem erőszakkal, hanem a Jónak példaerejével kívánom általad is fenntartani. Hűséged legszebb igazolását várom holdtöltekor – Ábel füstjét, a számodra legkedvesebb élőlény véráldozatával. ÁBEL Kövér bárányaim seregét áldoztam, Uram! AZ ÚR HANGJA Kevés! ÁBEL Kosokat és gödölyéket öltem… AZ ÚR HANGJA

Kevés! ÁBEL A fehér csillagos fekete csikómat… AZ ÚR HANGJA Kevés! ÁBEL Káin helyett is áldoztam, Uram, és áldozni fogok: földjének terméséből a legszebbet: tiszta búzát, tengerit, féregtelen gyümölcsöt, a szőlőnek csak a gyöngyszemét. AZ ÚR HANGJA Nem elegendő! Azt mondottam: ami néked a legdrágább, a legkedvesebb. ÁBEL A legdrágább, a legkedvesebb. De hisz minden kedves nékem, Uram: anyám az üszkös sebeivel, kígyómarta szívével az apám, az éneklő madár és a napfelkelte. Kedves az eső, a cédrusfa árnyéka, minden kicsiség és nagyság, amivel a mindenséget felruháztad. Drága nekem a hajnal és az alkonyat, mikor kirakom néked az aranycsészéimet, és legkedvesebb volt a pillanat, mikor ez az asszony engem társául választott; de már csak bennem él, miként ragadhatnám meg azt a pillanatot, a tovatűnt időt hogyan hozzam vissza néked, Uram? Nem te rendelkeztél az időnek dolgában, Uram? Itt van, ami elmúlt, bennünk és körülöttünk, de csak sajog és megfoghatatlan, valahányszor visszahoznók: a semmibe markolunk. Sok minden, ami legkedvesebb, ott van a Semmiben s mégis a szemünk előtt, a hunyt pilláink alatt, akkor tehát mondd meg, miből válogassak? Te mondd meg! AZ ÚR HANGJA A legkedvesebbet mondtam. ÁBEL Arabella, segíts! Az ölébe veszi. Az életemet, Uram! De nem sok az, Uram? AZ ÚR HANGJA Ha Ábel meghal: nincs Ábel füstje. Ábel füstje nélkül nincs rend a földön. ÁBEL Akkor mit tegyek, Uram? Hol találom a legkedvesebbet? Köszönöm, hogy nem kívánod az egyetlen életemet. De hol találom a legkedvesebbet? AZ ÚR HANGJA

Az öledben tartod. ÁBEL Az ölemben. Arabella! Égbe szálló fehér füstcsík az ölemben? Az én karjaimban? Igen, Uram! Legyen meg a te akaratod. Legyen meg. De nem! Őt nem, Uram! Soha! Hallod, Uram? Soha, soha! Az életemet igen! Őt soha! Hallod, Úristen? Ne távozz még, hallgass meg engem. Ez már nem rend, Uram. Szeszély! Az őrültség szeszélye. Vagy a félelemé. A félelmünkkel táplálunk naponta, s nem elég neked? Nem elég? Akkor magad is rettegsz valamitől: a lázadó angyaloktól vagy porszemeid közönyétől? Önmagad megnyugtatása végett követeled hát a legkedvesebbet? A legelsőt és legutolsót, a szerelmünket is? E parányi vigaszt is – a félelem polipkarjai közt? Az életemet igen – és megfullasztalak Ábel testének, csontjának, szívének füstjében, de őt nem, Uram! Nem enyém, nem tiéd: eljövendő gyermekeink anyja. A holnapé. Miként a tegnapot: úgy a holnapot sem kérheted tőlem. Nem követelheted! Elmentél. Nem válaszoltál. Úristen! Mit mondtam? Koporsógöröngyökkel dobálom az eget… ARABELLA Ébredezve. Káin! Megint pörölsz az Istennel. ÁBEL Nem Káin! Ábel pörölt az Istennel. Ábel az eszeveszett. Káin többé nem tér vissza. ARABELLA Az ő parittyakő-szavait hallottam. A fölvetett fejű emberét. ÁBEL Az én szavaim voltak. ARABELLA Akkor Ábel meghalt – Káin visszatért. A porba kevert porszem visszatért. Nem halt meg, ugye, él még Káin? ÁBEL Egymagam leszek most már Káin és Ábel, kapud és kapuőrződ, keresztfád és megfeszítetted, az áldozó és az áldozat – egy személyben, te nékem legkedvesebb: Arabella.

A sasnak háromszori jajkiáltása.

Függöny

Harmadik jajkiáltás Szín, mint előbb. Az őserdő hangjai s a tenger lélegzete.

ÁBEL Őt siratod? Őt gyászolod? ARABELLA Őt. ÁBEL Nem magadat? Nem engem? ARABELLA Mi élünk. Ő nincs már. ÁBEL És vajon mi vagyunk? Élünk ugyan, de élet ez? ARABELLA Töviskosárban összecsombolyítva… ÁBEL Veled ott is meglennék. Az égre. Nem, nem, Uram! Nem adhatom. Ha neked adom őt, kiköltözöm magamból, és pondró leszek a saját szememben. Nem! Magamra omlasztom inkább a világot. Az oltárköveket kezdi ledönteni. ARABELLA Mit művelsz? ÁBEL Okot művelek. Indokot az Úristennek, hogy engem is a porba sújtson.

Oroszlánhang.

Hallod? Visszajön. Visszajön és mindkettőnket megsemmisít. De nem. Egyedül csak engem. És itt maradsz nélkülem.

Oroszlánhang.

Visszajön. Ne jöjjön. Haragoddal ne látogass engem, Uram! Bocsáss meg nekem. Újra vétkeztem ellened. Az eszemet vetted, Uram. Add vissza, tegyél engem újra alázatossá! ARABELLA Az vagy. ÁBEL Nem, nem vagyok. Nem voltam. De az akarok lenni! Alázat nélkül megöl a félelem. Visszarakom, Uram, a szent köveidet. Segíts, Arabella! A szétomló elme szent köveket temet maga alá. Segíts! Olyan legyen, mint volt. Virágot is hozzál. Tüzet gyújtsunk és áldozzunk. Imádkozzunk. Bocsáss meg, Uram. Minden parancsodat teljesíteni fogom. Arabellát nézve. Mindent? Őt? Nem. Nem lehetséges! A legvégső határon innen kellene maradnod, Uram, a kívánságaiddal. Egy lépéssel bár – innen. De minden túl van immár azon. Vagy mindig is így volt? Így lett volna kezdettől fogva? Csak én voltam süket s érzéketlen, hogy magamat semmire becsültem? Már megint őrültséget szólok. Ha Káin itt lenne bár! Ha Káin élne, a hűségünket nem kellene igazolnunk. Magához térve – ő tenné meg talán. A halálból visszatérve magába szállna és kegyelmet kérne. Gyere, keressük meg. Talán él még. Az élete a kiutam lenne. Az én fölmentésem. Gyere! Káin, jó testvérem, hol vagy? Szólj, ha még élsz, én jó testvérem! ARABELLA Káin, Káinom! Szólj, ha még élsz, én jó Káinom!

El mindketten.

Ádám jön be, leszedi Káin kunyhójáról a kévét. Nézi. Leül, kortyint a kulacsból. Darabig a kalászokat nézi, simogatja.

ÁDÁM

Nem kellett volna elvedd őt, Uram. Leviatán, Ráháb és Behemót, de még Lucifer is a trónodra tört, hatalmadtól akart megfosztani. Az én fiam nem óhajtott a helyedbe ülni. Nem a létedre tört: önmagát akarta csak megőrizni. Saját akaratát, személyes felfogását az ember állapotáról és kötelességéről, Terólad is, aki csak gazdagabb, tán erősebb is lehetnél az ő különvéleményével. Ezzel számolnod kellett volna, ha már kiemeltél bennünket a tudatlan állatok sorából, gondolatot ültettél a fejünkbe, érzést – némelykor viharosat – a szívünkbe. Lázadó, összeesküvő, ellened fölkelő, harsogtad bizonyára, mikor megölted őt. Pedig azt is mondhattad volna bölcsen: Más, mint amilyennek elképzelted. Mindannyian mások lettünk. Hiszen még füveid, madaraid, cédrusfáid is a változatosság szépségét mutatják, hát akkor az ember! Az ember miként fűzhető fel szárított gyümölcsként a Te egyetlen elképzelésed fonalára? Parancskönyved lapjai közé préselten mivé lesz, Uram, az arcunk, amelynek vonásai szerint egymás között eligazodunk, más-más névre hallgatva már a születés pillanatában. Dicséret, dicsőség. Iszik. Káin fiam elunta, meg is gyűlölte bizonyára a füstölést, a térdeplést a véres oltárkő előtt. Ha élne, megfeddeném ezért, de mivel porba sújtottad, mint ellenségedet, bátorkodom Tőled megkérdezni: mire szántad az emberi térdeket? Térdeplésre vajon? Mire szántad az emberi nyelvet? Könyörgésre vajon? Mire szántad a fejünket? Hogy lehajtva hordjuk? Az egyenes tartást a megalázkodás görbedtsége végett? Testünk hajlékonyságát a hajlongás végett? Ne haragudj, ha ilyeneket kérdek, de jól tudod: magam is ettem a tudás fájának mai napig tiltott gyümölcséből. Különös íze volt, a szívemhez kaptam tőle. Úgy elcsöndesült akkor, oly szép egyenletesen dobogott, mintha simogató kézzel nyugtattál volna meg engem. Szinte láttam, hogy kiszökken belőlem valami, egy riadt őzgida tán a félelem szívdobbanásaival. És most, Uram? Reszket valósággal, csordultig tele a Műved újra félelemmel, minden pillanatnyi rettegéssel – Színed előtt, a halál színe előtt, döntéseid előtt, az időnek beláthatatlansága előtt, a lehulló kókuszdió s a fölszálló madár láttán is, Uram. Közülünk az egyik nem ismerte a félelmet, és megölted őt, Káin fiamat, titokban a kedvesebbiket, az én búzakalászomat. Gyűlöletesnek nézted a fölvetett homlokával? Pártütőnek a némelykor összevont szemöldökével? Csak a te szemöldököd rándulhat villámként: a mienk örökké sima legyen és örömtől repdeső? Szamáelt, Éva csábítóját csak száműzted és láncra verted, Káin fiamat összezúztad, porrá omlasztottad, hogy el se temethessem őt, pedig soha teremtett lénynek vérét nem vette, s ha volt benne gyűlölet, azt legelsőbben maga ellen fordította, mivel nem Téged: önmagát utálta meg a hivatásunkká lett megalázkodásban. Avagy megsimogattad őt és érdesnek találtad? Búzakalász volt, Uram, érdes, szálkás az első érintésre, de legbelül: kenyér, amely megtöretett. Miért törted meg, miért vetted el őt, Uram? Hogy ember volta titokban maradjon? Hogy ez a kis fénypont, az alig moccanó emberi eszmélet kilobbanjon a földi éjszakában? Nem tudhatom, de sejtem: az Anyaságon, a Szomorúságon, a Búzakalászon, a porból-vétettségünk értelmén túl van itt valami… Valami, Uram, ami ő volt, köztünk egyedül ő: az én fiam… Káin fiam… ÉVA Jön, hosszan nézi Ádámot, aki arcát a búzakévébe rejtve gyászol. Készíts koporsót. ÁDÁM Nem találtátok? ÉVA Ez a kéve búza, amit eltemethetünk belőle. Az Éden falai alatt a kerubok talpig fegyverben őrködnek és őrjöngenek az ember puszta közeledtére. Így gondolom.

ÁDÁM Ábel? ÉVA A Lebia-hegy szakadékaiban keresi. Jó testvérem, Káin, én jó testvérem, szólj, ha még élsz valahol. Ezt kiáltja reggel óta a sziklákon és a tengerparton. ÁDÁM Arabella? ÉVA Az árnyéka. Isten látogatása óta szavát nem hallani. Készíts koporsót. Kőből. Kőkalásszal a fedelén. ÁDÁM Azt mondta: menjetek, sokasodjatok. Így gondolta? Kőkoporsóban? ÉVA Ne vétkezz te is, jó követ válogass.

Ábel jön Arabellával. Káin nyilát hozza, Arabella a kötélhágcsóját.

ÁBEL A Hebron völgyében a vérnyomot elvesztettük. Ez minden, amit megtaláltunk. ÁDÁM A fegyverét fogjuk eltemetni. ÉVA Az a kő ott fönn jó lesz koporsónak. ÁDÁM Jó lesz.

Mindketten el.

ÁBEL A kötél is véres. Eltemetjük. ARABELLA Nem. Ezt ne temessük. ÁBEL Miért? ARABELLA Maradjon meg nekem. ÁBEL Miért? ARABELLA Emléknek. ÁBEL Miért? ARABELLA Ezzel… ÁBEL Mi történt ezzel? ARABELLA Ezzel vert meg engem. ÁBEL Megvert? ARABELLA

Megvert. ÁBEL Téged? ARABELLA Fejét rázza. Csak azt, akinek gondolt. Szajhának. ÁBEL Téged? ARABELLA Mikor megcsókoltam. ÁBEL Őt? ARABELLA Káint.

Ábel eszelős tekintettel nézi, majd bemegy Káin kunyhójába, dárdákat hoz ki, halomba hányja. Megáll Arabella előtt.

ÁBEL Mikor történt? ARABELLA Mikor elindult. ÁBEL Hová indult? ARABELLA Azt mondta: messzire. ÁBEL

Mi végett? ARABELLA Azt mondta: a nyilát belelövi Sámsielbe. És számon kér engem az Istentől. ÁBEL Mit mondott még? ARABELLA Én távoli csillagom. Azt mondta. ÁBEL Én távoli csillagom. Kezdetben nem szerepeltél a céljai között. ARABELLA Amiként benned sem láttam a felvetett fejű embert. Végül azt mondtad mégis: egymagam leszek Káin és Ábel, az áldozó és az áldozat, te nékem legkedvesebb… ÁBEL Azt mondtam? ARABELLA A félelmünkkel táplálunk, hizlalunk naponta, s nem elég neked? Nem elég? Kiabáló szavad a Káiné volt, az arcod, szemed az oroszlánkölyöké. ÁBEL Azért szólítottál az ő nevén? ARABELLA Bólint. Mit kért akkor tőled az Isten? Valld meg végre. ÁBEL Potomságot. A hozzá való hűségem szerint többet is kérhetett volna. ARABELLA A potomság mi volt? ÁBEL

Szóra sem érdemes. Te csókoltad meg őt? ARABELLA Én. ÁBEL Őt? ARABELLA Őt. Az esőben. ÁBEL Miért ütött meg? ARABELLA Az ő neve helyett a tied jött a számra. Ábelem. Azt mondtam – neki. ÁBEL És megütött. ARABELLA Arcul vert. ÁBEL És azután? ARABELLA Ezzel a kötéllel. ÁBEL Azért szorongatod? Drága neked? ARABELLA Hagyd meg nekem. ÁBEL Meghagyom. Bemegy Káin kunyhójába.

ARABELLA Ó, hitegetések boszorkánykosara, bizonytalanság örvénye, tévedések szakadéka, hűséges hűtlenségek átka, meggondolatlanság csapdája, oktalanságok hínárja. Ez lennék én tenéked – Káin? Miként lehetséges ugyanazon szájjal hideget is, meleget is, szerelmet és megvetést lehelni? Én távoli csillagom. Ha holtodban is gyűlölsz, ott vagyok, ott maradtam a tenyeredben: akár egy színes kagylót, törjél össze engem.

Ó, ne? Ne hagyj el! Kacagásod fülembe költözött, leheleted vállam gödrében verdes, mindig, mindig csókodra szomjazom – tiéd vagyok egészen! Bárcsak hallgatni tudnék erről boldog némaként!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

ÁBEL Kacagása hallik a kunyhóból, majd kitántorogva. Ő lenne hát? Ő lenne hát a legdrágább, a legkedvesebb? De hisz nem a legdrágább. Nem a legkedvesebb. A parancsod nem érvényes, nem lehet érvényes, Uram. A kívánság formájában elhangzott parancsod érvényét vesztette. Értelmét az eső elmosta. Káin csókja elhamvasztotta. Nem a legkedvesebb Arabella! Élni fogsz, élni. Számomra nem vagy már a legkedvesebb. Akkor az voltál! Már nem vagy az, nem lehetsz, élj tőlem – tőlünk – Káin emlékével, a csókjával, kötelével, arcodon az ütéseivel, élj, míg föl nem akaszt a lelkiismeret, el nem emészt a bánat. Hallottad, Uram, mit művelt? Ha nem láttad volna saját szemeddel, ha magad is meg nem iszonyodtál volna a mi porba hulló szerelmünk láttán, most füleddel hallhatod: nem a legkedvesebb. A legelső és tán legutolsó tévedésed, Uram: az asszonyi szív megítélése. Magad sem látsz bele, téged is megtéveszt, téged, ki az óceánok legparányibb ázalagállatkájának moccanásait is számon tartod, még előtted is titok az asszonyi szív, a legzártabb – mert a legnyitottabb a kísértések előtt, mert a legcsalárdabb minden csalárdságok között. Nem figyeltél oda, szórakozott voltál, Uram, mikor megalkottad, és Lucifer ott lehetett valahol a hátad mögött, rákacsintott, vagy az ülepét mutatta meg neki, vagy annak előtte a kaméleont keltetted életre, és elfelejtettél kezet mosni, Uram! Vagy éppenséggel összetévesztetted a kettőt, hogy földi halandóid a kaméleonban keressék a nyíltságot, az őszinte szót, a hűséget és állandóságot? Te tudod, Uram, mi volt a szándékod e kegyetlen tréfával. Nem a legdrágább, nem a legkedvesebb, evoé! evoé! evoé! ARABELLA Ábel! Az eszedet veszted.

ÁBEL Veszejtem, amit elvesztettem. A legdrágábbat, aki megmaradhat ezek után a legolcsóbb és leghitványabb menedéknek – megőrzött lemondásnak a megcsalatásban és kiúttalanságban. Ebben vagyunk hát közösek, Uram: Te is, én is a némberség megtévesztettjei, mert lám, te Mindentudó és mindeneket látó: az asszonyi természet előtt magad is csak hiszékeny ember vagy, a sorsomban osztozó. Hiszékeny? Ostoba! Hisz téged is felszarvaznának a démonok, a legtudatlanabbak is, hát akkor a kerubjaidat kerülgető cédák: Lilith és Nahama s a férfihúst fogyasztó paráznák buja nőstényhada a jobb sorsra érdemes csillagok alatt! És itt van közülük, akit nekem küldtél: a legdrágább, a legkedvesebb. Kacag. Hol az apám cserjepálinkája? Iszik. Dicséret, dicsőség! Ó, szent folyamatosság! Mért ne kövessük egymást, apám, a romlásban? Káin testvérem, jobb a sorsod a halálban, Káin, te képmutató! ARABELLA Engem ócsárolhatsz. Az ő nevét ne gyalázd. ÁBEL Emlékét le ne szedjem az ajkadról? ARABELLA A számról, ha úgy tetszik. A szívemből. ÁBEL Mit kell hallanom. Attól, akit szavaimmal a Nap helyére ültettem. És kihunyt a Nap, mint az áldozati bárány szeme, csak az ő arca – az övé! Nézd meg Isten e hazug szövétneket! – az ő arca világol. ARABELLA Nem hazudtam. ÁBEL Mert halott. Az élővel megosztanád az ágyunkat. Könnyű a halottak emlékét őszinteséggel tisztelni. Az élőkét nehezebb, ha ugyan lehetséges. ARABELLA Ha most meg nem gyilkolsz, vezess engem vissza Sámsielhez. ÁBEL Káin hiányzik neked? ARABELLA

A fejtartása. Szikrája bár a bátorságának. ÁBEL Amivel testvérének asszonyát újabb Szamáelként elcsábította. ARABELLA Amivel megvonta füstjét az Istentől és betört a Paradicsomba. ÁBEL Mindnyájunkat veszedelembe sodorva. ARABELLA Oszd meg vele a veszedelmet, ha férfiú vagy! ÁBEL Osztozkodjunk! Káin esztelenségében! Tudod, mit kért ezért tőlem cserébe az Isten? ARABELLA Hűséged bizonyítékául újat és többet mit kérhetett tőled az Isten? ÁBEL Potomságot. Most már: potomságot. ARABELLA Potomságért nem szegültél volna szembe vele. ÁBEL Úgy gondolod: szembeszegültem? ARABELLA Egy pillanatig Káinhoz hasonlítottál. Fejeddel együtt a hangodat is fölemelted. Valamit megtagadtál a leghatalmasabbtól. ÁBEL Igen. Megtagadtam. ARABELLA

A belenyugvást tagadtad meg – úgy gondolom – Káin halálába. A hálaadást, a köszönetet azért, hogy őt megsemmisítette. Aki győz, az mindig a jótevő, a hálálkodásra méltó. Itt álltál, a karodban tartottál, és nem remegtél az oroszlánhangon közölt parancs előtt. Látomás lett volna? ÁBEL Talán. ARABELLA Szemem, fülem csalódása. Titkos óhajom azóta, hogy szép szavaid után az ő hallgatását megismertem. ÁBEL Talán olyan is voltam. Amilyennek láttál. Talán az imént is még olyan voltam. Annak a kötélnek a megszólalásáig. ARABELLA Röpke látomás volt. ÁBEL Mondd rá nyugodtan: buborékbátorság. Mondd, hogy Káin nélküled is, ellenünkre is nekivágott a céljainak, én pedig? Csak miattad lettem volna képes az Ő haragjának elébe állni. Mi több: buboréknyi boldogság után, ím, örvendezek a csalárdságodnak. ARABELLA Miért örvendezel? ÁBEL A kérdést nem akarja meghallani. Őt a magánya vitte és az oltár, amit saját magának állított föl – büszkeségében. Nekem csak te lehettél volna bátorítóm. Igaza van a szemednek: csak egyetlen kiáltás voltam; néhány visszadobott szó erejéig voltam Káin és Ábel is: a szerelmes Szomorúság, aki szembeszegül érted az Istennel. ARABELLA Énérettem? ÁBEL Nem, nem. De Káint magad loptad ki belőlem. Amit csak sejtettem, és ami puszta sejtelemnek is iszonyatos volt, megtörtént. Bevallottad. Örökéletűvé tetted. Elmúlhatatlanná. Miért tetted?

ARABELLA Már nem tudom: azért-e, hogy megölj engem, vagy azért, hogy megbocsáss. Sámsiel soha többé nem jön vissza értem. Káin azt mondta: csillagtársaim kivetnének maguk közül. Emberszagom van. Ábel-szagom. ÁBEL Káin-szagod is most már! ARABELLA Félelemszagú vagyok magam is. Mi lesz velünk, Ábel? ÁBEL A közénk esett halottat próbáljuk az ágyunkból kivetni. Onnan legalább, ha itt bent meg is marad örökre vigyorgó csontváznak. ARABELLA Így nem akarok élni. ÁBEL Ádám és Éva módján elvonszoljuk magunk a sírig, ha egyikünk bár mindig szolgálatos lesz a felejtésben. ARABELLA És ha nem lehetséges? ÁBEL A kérdés az én jogom: neked csak szerelmed volt – mellettem. Nekem testvérem is, megrontója is a buborék-boldogságomnak; az én Szamáelem, mehetek kígyót fojtogatni. Egyiket a másik mellett miként őrizzem az emlékezetemben? Egyiket a másik nélkül hogy tudnám kivetni magamból? Anyám azt mondja: már a méhében is verekedtünk. Hát ezután? Ha megtalálom: a maradék csontjaival fogok verekedni. ARABELLA Soha nem fogsz megbékélni? ÁBEL Ha megbékélek veled, ha elfelejtem őt: megint a legdrágább leszel, minden javaim legkedvesebbike. És akkor – parancsa szerint föláldozlak az Istennek. ARABELLA

Hosszú, döbbent hallgatás után, szinte közönyösen. Ezt kérte tőled? ÁBEL Ezt kéri. ARABELLA Ez volt a potomság. ÁBEL Miután meghalt bennem a régi Arabella. Aki először nekem dobta a narancsot, és gazellát látott a szememben, és engem választott magának. ARABELLA És nem akarsz már feláldozni? ÁBEL Ragaszkodom hozzád. És Isten kegyelméhez. ARABELLA Számára már nem lennék a te hűséged legszebb igazolása. ÁBEL Már nem lehetsz. ARABELLA Keserűen. Milyen szép lesz! Kiestünk a fészekből, és úgy teszünk, mintha benne maradtunk volna. Én is megmaradok neked, az Isten bocsánata is, hogy a kívánságát nem teljesítheted. Örvendezzünk tehát. Már nem vagyok Semminek Igazolása. ÁBEL Nem. ARABELLA Mi leszek akkor?

Ábel hallgat.

Mi leszek akkor?

Káin megjelenik sebesülten.

ARABELLA Mi leszek akkor? KÁIN Ami voltál és vagy. Bizonytalanság örvénye, tévedések szakadéka, meggondolatlanság csapdája… ARABELLA Káin! Mennyboltcserép a földön! Hozzárohan, ráborul. Bizonytalanság örvénye. Csak voltam. Csak voltam. Ó, Káinom! ÁBEL Dárdát ragad, egyet Káinnak hajít oda, aki azt fél kézzel kapja el. Csak voltatok. Mindketten. ARABELLA Ne! Értem ne verekedjetek. Ábel! Káin! Ábel! Káin! Öljetek meg engem, és legyetek békességben! Ábel! Káin! Ábel! Halálodba rohansz. Káin! A halálból jöttél… Istenem, visszatértél a halálból! Az én testemet daraboljátok föl, vessétek az erdő vadjainak! Káin! Ábel! Egyazon gyökérnek két hajtása vagytok, Úristen!

Káin és Ábel verekszik.

ÉVA Föltűnik a kunyhó melletti szikla peremén. Káin! Ó, Káin fiam! Él! Él! Él és verekszik. Visszaadtad, Mindenható Isten! Visszaadtad. Verekedjenek inkább! Éljenek és verekedjenek! Béke már sosem lesz közöttük. Életre születtek, gyilkolják hát egymást! Béke már sosem lesz közöttük. Sosem volt, sosem lesz! Hogy fogjátok azt a dárdát? A szívébe, Káin! A szíve közepébe, ne mellé! A mellkasába, a bordái közé! Ábel! A máját, veséjét! Ne kíméljétek egymást! Testvérek vagytok, emberek vagytok. A földet sajnáljátok, a föld sír alattatok! Úgy! Úgy! Vért ontsatok! Száraz a föld, itassátok! Gyermekeim, véreim, véretekkel a földet

itassátok, a tengert vérrel szaporítsátok! Verekedjetek és egymást megcsonkítsátok! Ne fában rezegjen a dárda, Káin! A szemüregében! Orvul támadj, Ábel! Recsegjen a koponyacsontja! ARABELLA Évához. Te is megőrültél! Istenem! Hová meneküljek ez őrült világból? El.

A testvérek döbbenten hagyják abba a küzdelmet. Káin, majd Ábel hajítja el a dárdát.

ÉVA Vért ontsatok! Száraz a föld, itassátok! Könnyeink a szomját nem bírják oltani! Vért neki! Vérrel itassátok, embervérrel szenteljétek, hússal keverjétek, a szívetek, májatok húsával, a roncsolt zsigereitekkel, a szétloccsantott agyatokkal. Agyvelővel trágyázzátok a földet, hogy termékenyüljön, jó búzát, gyümölcsöt teremjen – teremjen, de kinek, te közönyös Úristen, aki mindezt felülről nézed? Biztasd őket, Uram! Egymás torkát harapják át végre, hogy eltemethessem őket. A gyermekeimet. Káint és Ábelt. S velük mindent, hiszen morzsányi reménység sem maradt már bennünk, csöppnyi bizalom sem a jóságból, a megértésből. Milyen csend van. Meghaltatok végre? Hadd temesselek el benneteket! Káin koporsóján búzakalász, Ábel koporsóján szomorúság. De nem lehet még! Ábel fiam koporsóján mivel jelöljem a szomorúságot? Miért nincs kőbe véshető jele a szomorúságnak? Mert bármi rávéshető, mert minden, minden csupa szomorúság? Jeltelenül fogjuk Ábelt eltemetni? Vagy az én arcom kőbe vésett képmásával? A kőbe vésett könnyeimmel? De hisz könnyem sincs már. Hová lettek a könnyeim? ÁBEL Élek, anyám! KÁIN Élek, anyám! ÉVA Honnan küldöd, Uram, e hangokat? Nincsenek már gyermekeim. Két magzatom volt, szemem láttára gyilkolták le egymást. ÁBEL Élek, anyám! Káin is él. Visszatért! Nem halt meg! Megtévesztett engem az Isten, nem sújtotta porba. Megöleli Káint. Én jó testvérem! A Hebron völgyét, a Lebia-hegyet végigkutattam érted. A véred nyomán jártam. Kegyes, kegyes, kegyelmes az Isten! Kiáltottalak, nem szóltál. Én jó testvérem, hol vagy? Szólj, ha még élsz! Napokig csak kiáltoztam. Kegyes az Isten.

KÁIN Bocsáss meg nekem. ÁBEL Hogyan tudnék veled haragot tartani? Kegyes az Isten. KÁIN Bocsáss meg Arabellának is. ÁBEL Arabella. Hol van Arabella? KÁIN Hozd vissza. Ha meg tudsz neki bocsátani. ÁBEL Ha elfelejtem neked az esőt, a legkedvesebb lesz újra. De nem. Nem tehetem. KÁIN Én elmegyek innen. Tovaköltözöm a Hebron völgyébe. ÁBEL Igen. Ő is elfelejt majd. Ha nem leszel itt. De élni fogsz. A Hebron völgyében is. KÁIN Eredj utána. ÁBEL Igen. A vadak összetépik. Látom, téged is… Igen. Megyek. Indul. Arabella! Arabella, te nékem legkedvesebb! El. ÉVA Lejön a szikláról. Hol jártál, fiam? KÁIN Első napon eljutottam a Makpela-barlangig. ÉVA

És azután? KÁIN A Hebron-völgyön végig, a citromerdőn s a cédrusligeten túl a Lebia-hegy lábáig. Onnan a csúcs kétnapi járóföld. A meredek sziklafal. ÉVA Ahová már gyermekkorodban is elmerészkedtél. Merre van az Éden? – kérdezgetted nagy, mesés szemekkel. Arra – mondtam. A fák lombját is arra fújta mindig a szél. És azután? KÁIN Felhők borították a csúcsot, várnom kellett, míg az ég kitisztul. ÉVA Ott mindig várni kell. Lélekborzongató hely. KÁIN Egy reggel azután kék párákban földerengett az Éden. ÉVA A hét aranykapujával. KÁIN A hét aranykapujával. Előttük a fegyveres őrzőangyalok háromszázan is lehettek. ÉVA Háromszázhatvanöten vannak. KÁIN Nehéz volt az éberségüket kijátszanom. ÉVA Ó, az nagyon nehéz! Amikor elűzött bennünket, megnövelte számukat az Isten. Annakelőtte nem volt fegyveres őr. Ki-be járhattunk, szabadon. KÁIN Az Éden kellős közepén, akár egy óriási szökőkút, fénylett, emelkedett és zuhogott valami a legcsodálatosabb színekben.

ÉVA A százötven láb magas kristályfa volt. Azt nagyon szerettem nézni. KÁIN És alatta számtalan kisebb koronájú ékszergyümölcsfa: vörös gránát, rubin, kék jácint, ametiszt… ÉVA A tudás fájától pár lépésnyire van a tengerzöld berill és a topáz… KÁIN Leültem azután egy ezüstcédrus árnyékába. Hallgattam az aranyhárfák hangját, és belemártottam az ujjam a négy folyam négy forrásába. Emlékszel még? Onnan erednek a tudás fájának tövéből. ÉVA A Pison, Gibon, Tigris, Eufrátesz. KÁIN Tej, méz, bor és olaj. Szárnyas angyalokat láttam a közelben. ÉVA Békében és szeretetben tollászkodtak. Hangjuk, mint az aranyhárfának alig megérintett húrja. KÁIN És nem volt vérontás, füstáldozat, földreborulás, szégyen, parancs és megaláztatás, képmutatás, bizonytalankodás, alázatból és rettegésből font erőmagasztalás, dicsőítés, nem láttam sehol az asszonyi hitegetések boszorkánykosarát, a tévedések szakadékát… ÉVA Szájára teszi kezét. Ne sorold. Semmi sem volt abból, ami VAN. Valamit, ami rám emlékeztet, láttál-e? KÁIN Csak lábad nyomát – azt fölismertem – egy kicsi ösvényen az aranyporban. ÉVA Nem taposták még el az évek?

KÁIN Angyalok őrzik. ÉVA Nem őrzik, ne vigasztalj. Szamáelt ugye nem láttad? KÁIN Szamáel meghalt. ÉVA Holtában se legyen nyugta, csontjait a föld be ne fogadja. KÁIN Kezét anyja szájára tapasztva. Felejtsd el. Arra az ösvényre emlékezz inkább, amit angyalok őriznek. Nem hiszed? Ha velem jössz, megmutatom neked. ÉVA Elmennék. De nem mehetek. KÁIN Mert nehéz az út? ÉVA Gyötrelmes. KÁIN Pihentető ösvényeken viszlek. Megkerüljük a Makpela-barlangot. Onnan te vezetsz majd – engem. ÉVA Én? Téged? Ó, rég jártam én arra. Öreg vagyok már. KÁIN Fiatal vagy, anyám. Szép vagy. Ha lemosod arcodról a kígyó árnyékát: Arabellánál is szebb vagy… Tudod? Mint a bujdosó fény. ÉVA Oda én már bujdosó fényként sem mehetek vissza. Nem… nem mehetek.

KÁIN Kétnapi járóföld a sziklacsúcsig, ahonnan lezuhantam. ÉVA Jönnek a nagy esők. Mangót, narancsot kell gyűjtenem. KÁIN Segítek neked. Rengeteg mangót, narancsot gyűjtünk és azután elmegyünk. ÉVA Azután sem. KÁIN Félsz? ÉVA Félek. KÁIN Ne félj. Nem félhetsz, anyám. Aki annyit szenvedett, mint te, annak nem szabad félnie. ÉVA Nem mehetek. KÁIN Egyre szenvedélyesebben, később indulatosan. Jönnöd kell! Odabent vannak az ösvények, amelyeket egyedül te ismersz. Nem hagyhatsz cserben! ÉVA Legyen elég, amit láttál. KÁIN Nem elég! ÉVA Álmatlanságnak – örökös hiányérzetnek épp elegendő. KÁIN

Nem elég! ÉVA Óvni szeretnélek… KÁIN Ne óvjál! ÉVA Fölébreszteni… KÁIN Ne ébressz föl! ÉVA Visszafordítani szépen az arcodat… KÁIN A sáska rágta földjeimre? A mindennapi áldozatra? Térdencsúszókra? Arról, amit láttam és látni akarok még, éppen te fordítanád el az arcomat? ÉVA Szegény gyermekem! Te csillagjáró, égben gyalogló gyermekem…

Meg akarja simogatni.

KÁIN Ne fordítsd el az arcomat! ÉVA Segíteni akarok… KÁIN Ne segíts! A kristályfákon túl mi van? Azt mutasd meg. ÉVA

Csupa seb vagy már, te álomkaszabolta gyermek, virágot dobálsz az égre, és kövek hullanak vissza rád. Pihenj meg már! Minden, amit rád hagynék magamból: egy csöppnyi nyugalom. Életet adtam neked, és ezt a csöppséget, e gyöngykagylónyi megnyugvást nem adhatom neked. Nincs honnan. De ha szikrányi megértés van benned – önmagad iránt, ha csak addig várnál, míg a sebeid behegednek… a véres szárnyú lazacok is megpihennek a vízesés tövében… KÁIN A kristályfákon túl mi van? Azt mutasd meg! Ott voltatok, a tietek volt az Éden! Ne akard velem elfelejtetni! Ne lopjál meg engem! Te sem jössz velem. Apám sem. Irigyek vagytok. Édentolvajok! ÉVA Irigyek? Édentolvajok? Szülőgyalázó szavaiddal nem félsz az Istentől? Már engem sem kímélsz? Már engem is taposol? Engem is megvernél, mint az édestestvéredet? Hogy mertél… Hogy mersz engem irigynek, édentolvajnak nevezni? Ó, Káin fiam! KÁIN Bocsáss meg, anyám. ÉVA Hosszan küszködik a szóval. Te bocsáss meg nekem. KÁIN Mit bocsássak meg? ÉVA Amit elmondok neked. KÁIN Mit akarsz elmondani? ÉVA Amit láttál: nincs. Nincs. Nem létezik. KÁIN Nincs. Nem létezik. Miután annyit meséltél róla: nem létezik? ÉVA

Magad is jól tudod. Ne áltasd magad. Ne áltassuk egymást. Megpörgetted ujjad hegyén az én színes gömbjeimet. Jól tudod. KÁIN És elindultam újra meg újra napkeletnek. ÉVA Az éden kristályfái nem arra vannak. KÁIN A te szavaidon indultam el pedig. ÉVA Bocsáss meg nekem. Jólesett veled együtt bejárnom az aranyporral behintett ösvényt. A lábam nyomával… Olyan nagyon magamra maradtam. KÁIN És engem is véglegesen magamra hagysz. ÉVA Nem hagylak. KÁIN Akkor mondd meg: hol van, ami nincs? Hol vannak az Éden kristályfái? ÉVA Itt. Az Éden kristályfái bennünk vannak. KÁIN Bennünk. Miért meséltél akkor nekünk? Miért? ÉVA Nem én meséltem. KÁIN Te meséltél. Esténként a tűz mellett. ÉVA

Mit látsz a szememben? KÁIN Szomorúságot. ÉVA Mosolyogva. S még valamit. Valakit. KÁIN Valakit. A fiatal Évát. A kőfalakon túlit. ÉVA Az mesélte. A valamikori. KÁIN Én miért meséltem? Nevet. Miért akartam túltenni rajtad? ÉVA Hát én miért faggattalak? Nevet. Ó, én öreg vándormadár! A csapat élén – szárnyaszegetten… És Arabella miért meséli a távoli csillagot? KÁIN Mert a közeli sosem elég fényes. Miért ne ragaszkodna ő is valamihez: ami más. Más, mint ami van. Szépen kérlek, anyám, ne mondd, hogy a kristályfák nem igazak. ÉVA Áltassalak? KÁIN Csak azt ne mondd, hogy nem igazak. ÉVA Ha voltak is… KÁIN Ne mondd! ÉVA

…összetöredeztek bennünk. KÁIN Ne mondd. Ne fossz meg tőlük. Egyedül az Istent akarod nekem meghagyni? ÉVA Egyedül az Ő hatalma valóságos, amiként a félelem is bennünk. KÁIN Az Isten félelme s a félelem istene. De nem! Ne mondd, hogy a kristályfák nem igazak. Ne mondd, hogy nincsenek. Láttam őket, a két szememmel láttam, anyám – és megszédültem az örömtől, akkor zuhantam le a szikláról, az örömtől, hogy nincsen immár szégyen, parancs és megaláztatás, földreborulás, képmutatás, alázatból és rettegésből font repkénykoszorú az égre fölhajítva, míg idelent, ó, mi van, anyám! Szépen kérlek, ne büntess engem a tagadásoddal. Mondj le róluk, ha benned összetörtek; én láttam a kristályfákat, és Arabellát is, amiként csak engem választ és csak felém dobja a narancsot… A többi nem igaz. Ábel virágos kunyhója nem igaz! Az én vereségem nem igaz. ÉVA Amikor ezt mondod: nem félsz az emlékezet hiénáitól? Apád nyomdokaiba lépve nem fojtogatod majd a kígyókat? KÁIN A többért talán elfelejtem azt, ami kevesebb. ÉVA És amit láttál… amiről azt mondod, hogy láttad: több neked? KÁIN A keserűségemnél több és talán fontosabb is. ÉVA Istenem. Ez is lehetséges. KÁIN Nincs más utam. Csak ahol a lehetetlen. ÉVA Bárcsak melletted lehetnék az utad végéig. Hogy segítenélek…

KÁIN Ne hagyj magamra… ÉVA Visszamégy még? Oda… KÁIN Vissza. Ha százszor letaszítanak is. ÉVA Egyszer, mikor eljön a halálom órája, még egyszer elmegyek veled. Elmegyünk ketten – hisz eddig is együtt mentünk, és bejárjuk az Édent. Az aranyporral hintett ösvényeket. KÁIN Üzenj majd, anyám, és eljövök érted. ÉVA Miért üzenjek? Hová üzenjek? KÁIN A Hebron völgyébe költözöm. ÉVA Arabella miatt? KÁIN Igen. ÉVA Felejteni? KÁIN Emlékezni. ÉVA A vereségedre? KÁIN

Arra, ahogyan mindennek történnie kellett volna. ÉVA Nagyon szereted? KÁIN Első pillanattól fogva. Hogy a nevemet kimondta. ÉVA Nagyon messzire mész? KÁIN Csak annyira, hogy ha visszakívánkozom: térdig lekopjon a lábam és kisebesedjék a szám a szomjúságtól. ÉVA Akkor messzebbre menj. Olyan messzire, hogy azt a távolságot csak én bírjam legyűrni. Azt a szomjúságot csak én bírjam elviselni. Különben legyilkoljátok egymást. KÁIN Elmegyek még ma éjszaka. ÉVA Mangót viszek majd neked, édesburgonyát, és vigasztaló híreket magunkról – ha lehet. KÁIN Arabellának csak annyit mondjál: oda mentem, ahol hallgatni tudok boldog némaként. Feláll, megtántorodik. Boldog némaként… ÉVA Megfogja. A nagy követ görgető Ádámhoz. Ádám! Segíts! ÁDÁM Káin! A követ elengedi, az visszagördül hatalmas döndülésekkel a mélybe. Káin fiam! Dicséret, dicsőség!

Bemennek mindhárman Káin kunyhójába.

ÁBEL Jön Arabellával. Ide ülj le. A véres kőre ülteti. ARABELLA Igen, uram. ÁBEL Sötétedik már. Félni fogsz, míg a szerszámaim után nézek? ARABELLA Nem, uram. ÁBEL Káintól sem? A kötélkorbácsától sem? ARABELLA Attól sem, uram. ÁBEL Ne nézd a kunyhóját. Halott van ottan. Egy halott, aki visszatért, itt marad közöttünk, velünk eszik, iszik, a szemünk előtt lesz mindig, az agyunkból és az ágyunkból nem dobhatjuk ki. Ne nézz oda. ARABELLA Nem nézek, uram. ÁBEL Igen, uram, nem, uram. Mint a kezdet kezdetén. ARABELLA Minden idegen, mint a kezdet kezdetén volt. ÁBEL És ami történt? ARABELLA

Minden meghalt, ami történt. ÁBEL Minden meghal, ami történik velünk. De akár egy lakatlan házban, ki- s bejárnak majd bennünk álmunkban is a megtörténtek, a halottak. ARABELLA Én is? ÁBEL Te mindig élő maradsz. És a legkedvesebb. ARABELLA A legdrágább. Újra? ÁBEL Ha Isten visszaadta nekem az én testvéremet, a legcsekélyebb, amivel meghálálhatom neki: hogy megbocsátok nektek. Semmi sem történt. A legkedvesebb vagy nekem. Nem tudod? ARABELLA Hiábavaló már akármit is tudnom arról, ami a szívem volt. ÁBEL Csak volt? Ott az esőben? ARABELLA Amikor a szavaiddal keltél értem versenyre Káinnal. ÁBEL Az Istentől megvont legszebb szavaimmal. ARABELLA Igen, uram.

Ábel az áldozószerszámait hozza elő. Káin kunyhójából furulyaszó hallik és időnként Ádám rikkantása: Dicséret, dicsőség!

ÁBEL Aranycsészéimmel rakjuk körül az oltárt. Tömjénfüstös csészéim kisded kórusa a legdrágább, a legkedvesebb kíséreteképpen. ARABELLA Hallgatni fogom, uram. ÁBEL Meddig menekültél volna, ha meg nem talállak? ARABELLA Némi gondolkodás után. Sámsielig. ÁBEL A távoli csillagodra sohasem kerülhetsz vissza. ARABELLA A csillagra? Már lemondtam róla. Ott is megvernének. Arcul ütnének. ÁBEL Mert Káin-szagod van. ARABELLA Azelőtt is… ÁBEL Ott is megütött valaki? ARABELLA Nem, nem. Tömjénillatom lesz, ugye? ÁBEL Aki végig tesz-vesz az oltár körül. Őneki a legkedvesebb illat. ARABELLA Oda föl megyek?

ÁBEL Istenhez. ARABELLA Mikor? ÁBEL Hajnalban. A sasnak háromszori jajkiáltása előtt. ARABELLA Én leszek a bocsánatkérésed – azért, hogy kissé megrendültél az alázatosságban? ÁBEL Az is. ARABELLA Hogy egy kiáltás erejéig szembeszegültél az akaratával? ÁBEL Akkor eszemet vesztettem. ARABELLA Mert a karodban tartottál? ÁBEL Nem kellett volna megpillantania téged. ARABELLA Nem akartál engem elrejteni. ÁBEL Öncsalás lett volna. ARABELLA Félek. ÁBEL

Aki odafönt van, nem ismeri többé a félelmet. ARABELLA Te nem akarsz a félelemtől megszabadulni? ÁBEL Nem fogadta el a felajánlott életemet. Célja van vele. ARABELLA Mi a célja? ÁBEL Oltárépítő. ARABELLA Az én életemet miért kérte? ÁBEL Igazolásképpen. ARABELLA Azzal nincs célja? ÁBEL Betöltötted már. A legkedvesebb lettél. ARABELLA Maréknyi agyag az oltárépítésben? Nem elég az oltár? Ez az egy, amelyiken engem… Nem elég? ÁBEL Neki nem elég. Kevés, kevés! Ezt kiáltotta. ARABELLA Oltárrá kell alakítani a hegyeket, kunyhókat, az erdőket, mezőket, a tüdőnket, szívünket, szemünket, mindent? ÁBEL

Mindennel Ő rendelkezik. ARABELLA A szívünkkel is? ÁBEL Minden gondolatunkkal.

Furulyaszó, Ádám hangja: Ámen, ámen. Dicséret, dicsőség, tisztesség!

ARABELLA Káin hol van most? ÁBEL Esőre vár bizonyára. Szerelemesőre. Hogy kettőtöket eláztasson. ARABELLA Miért nem szólt hozzám? ÁBEL Mert nem csókoltad meg, mikor a halálból visszatért. ARABELLA Gyűlöl még engem? ÁBEL Aki nem szeret: képtelen a gyűlöletre. ARABELLA Ugye, nem kötözöl meg? ÁBEL Káin kötelének füstjével nem fogadna el téged az Isten. ARABELLA

A fájdalmat nem fogadja el? ÁBEL A bűnös szándékúak szerszámait nem fogadja el. ARABELLA Hajnalban Káin is itt lesz? ÁBEL Nem lesz itt. ARABELLA Többé nem akar engem látni? ÁBEL Elegendő bűne, hogy újabb Szamáelként megrontotta az ágyunkat. Az álcázott oroszlánkölyök. ARABELLA Elnéztem reggelenként. Valamennyien imádkoztatok, ő szembenézett a Lebia hegyével, ugrásra készen. Haja lobogott a szélben. ÁBEL Az ő vétke miatt bennünk a félelem. Baglyok, vijjogó vércsék, utálatos denevérek az álmainkban. Miatta követel téged is az Isten. ARABELLA Ha elmúlik a hajnal… és elhangzik a sasnak háromszori jajkiáltása, megszabadulsz a vijjogó vércséktől? ÁBEL Nem tudom. ARABELLA Annyi vigaszod lenne bár, hogy tudd: a hűséged nem hiábavaló. ÁBEL

Ha két istenünk lenne bár. Egyiktől a másikhoz menekülhetnék – veled. Kikönyörögném tőle, hogy ne tekintsen téged minden javaim legkedvesebbikének. Csak én tekintselek annak. Ha két isten lenne… ARABELLA Csak egy van. ÁBEL Bármerre menekülnék: büntető keze utolér. Kicsi a Föld, a Mindenség parányi ablak az ő szeme előtt, függönytelen, éjjel-nappal nyitott ablak. Belát az asztalunkra, tányérunkba, poharunkba, agyunk rejtett zugaiba, az álmunkba. Álomfigyelő kerubjai vannak. ARABELLA A szívünkbe nem lát be. Te mondtad. ÁBEL Csak terád értettem. Egy újabb esztelen pillanatomban. ARABELLA Káin voltál akkor. ÁBEL Káin. ARABELLA És mindent visszavontál. ÁBEL Vissza. ARABELLA Ép eszednél vagy már. ÁBEL Tudomásul veszem a parancsát. A porba sújt különben. ARABELLA Káint is a porba sújtotta, mégis itt van. Hogy menekülhetett meg?

ÁBEL Nem tudom. ARABELLA Én tudom. A menekülésnek egyetlen lehetséges útját választotta: a szembeszegülést. ÁBEL Jó és rossz: minden az Ő terve. ARABELLA A tűz is, amit meggyújtasz alattam? ÁBEL Minden. ARABELLA Az én parányi életem a te hűséged végtelenségének igazolása. Nem tévedés, Ábel? Miért ragaszkodik hozzám? ÁBEL Talán hogy megszabadítson engem is a tévedésemtől. ARABELLA A legkedvesebbtől? ÁBEL Mert úgy látszik, ami a legdrágább nekünk: egyben a legnagyobb tévedésünk is. Hajnalodik. Imádkozzunk. ARABELLA Igen, uram. Leborul Ábel mellé. ÁBEL Hatalmas Isten, egeknek ura, vedd füledbe az én kiáltásom. Fogadd el tőlem őt, minden javaim legkedvesebbikét. Néked ajánlom föl parancsod szerint, ép elmével, töredelmes szívvel. Bocsásd meg, Uram, esztelen indulatomat, minden nyomorúságos fondorlatomat, amivel parancsodat megpróbáltam kijátszani, megkerülni, az érvényességét kétségbe vonni. Gyarló emberi okot is adtál rá, Uram: a szolgálatodhoz méltatlan szerelmet, a test gerjedelmét. Hazudtam, Uram, neked is, magamnak is, azt erősítvén imádságaimban, hogy

amit kértél, már nem a legkedvesebb, sőt a legutálatosabb, csak megtarthassam őt magamnak. Álnokságomért büntess kedved szerint, most bevallom újra: minden csalárdságával és asszonyi bűnével a legdrágább nekem…

ARABELLA Nem tudok veled imádkozni. Nem akarok veled együtt könyörögni. Félek. Káint akarom látni. Miért nem szólt hozzám Káin, mikor a halálból visszatért? ÁBEL Bölcs meggondolásodban oka lehet, hogy a legtöbbet kéred tőlem, nyomorult szolgádtól. Mert a Legtöbb: téged illet – engem, bennünket, alávetettjeidet: csak a Legcsekélyebb. De miként nyilvánítsam őt a legcsekélyebbnek, mikor jól tudod: hazugság lenne, és színed előtt a hazugság nem áll meg. ARABELLA Csak azt tudnám: miért gyűlöl engem Káin? Ha azt mondaná: sohasem szeretett, bátran halnék meg, mert élnem nem érdemes. Meghalok bűnhődésképpen is a kétszeres

tévedésemért. Ábel! Hívd ide Káint, hadd szólok vele! Nem akarok füst lenni. Nem akarok tömjénillatú Igazolásod lenni az ő trónusának lábainál. ÁBEL Mindazonáltal, ha lehetséges: vedd el tőlem e keserű poharat. Ne őrá mutass az ujjaddal. A legszebb bárányom, gödölyém, fehér csillagos fekete csikóm – és ha mindez kevés: az életemet viszem oltárodra. Meghalni már nem félek, csak élni félek, Uram. S te azt akarod, hogy éljek. Könyörgök, nézz le rám, szánj meg engem, fogadd el az övével együtt az én életemet is. ARABELLA Beszaladnék hozzá, megkérdezni: szeretett-e engem a záporban? Ha szeretett és mégis lemond rólam, kétszer kell meghalnom a kétarcú gyávaság láttán. Ábel-arcú, Káin-arcú gyávaság, mit úgy hívtok: lemondás, engedelmesség az égi hatalom és a testvéri béke ostoba

követelménye szerint. Ó, szent ostobaság! Ábel! ÁBEL Mennyei Atyám! ARABELLA Kérdezd meg Káintól: szeretett-e engem? ÁBEL Mindenható! Ha gyűlöl is: a legkedvesebb. ARABELLA Ábel! Gyűlöllek! Azt gondoltam: szeretlek. A szolgaarcod, szolgaszíved miatt meggyűlöltelek. Bosszúálló vagy, Ábel, nem engedelmes, nem hűséges. Az Isten iránt sem lehetsz hűséges; hűség nem lakozhat szolgaszívben. Káin miatt fogod a kést a szívembe ütni. Magadnak is hazudsz, nekem is, az Istennek is, Ábel! ÁBEL Már-már kiölte belőlem a hozzád való

hűségemet. Szembefordított volna Teveled, Káin gyilkosává tett volna, mégis a legdrágább nekem. Egyedül Te tudhatod, Uram, ez miként lehetséges. Nem a hűséget szeretjük, sem a hűtlenséget, sem a bűnt, sem a bűntelenséget, sem az Észt, sem az Ostobaságot, sem a szépséget, sem a rútságot, hanem a Megmondhatatlant, a Megfejthetetlent: a szívünket gúzsba kötő Asszonyt, e vadrózsaágat, amelyen piheként fennakadunk, e rózsatövist, amelyről nincs szabadulás. Azt gondoltam a versengésben: én nyerem meg őt a szavaimmal, pedig valójában ő választott engem, Uram, én csak fennakadtam a vadrózsaágon, vak pillangóként vergődöm a rózsatövis hegyén. Hiába dobott el Káinért, magad sem jöttél segítségemre, hogy megmentsél és megvigasztalj engem, Uram. ARABELLA Nem vagyok a legkedvesebb, nem lehetek a legdrágább. Gyűlöllek, Ábel, iszonyodom tőled.

Miért ragaszkodol a gyűlöletemhez? Hogy megbosszuld magad? Nézz a szívedbe, Ábel, válaszd el hűségedet a haragtól. Tévedtem, botlottam, gyarló teremtése vagyok az Istennek, alvó gyermeke voltam, hirtelen ébresztettél a szép szavaiddal, csak szemem, fülem nyílt meg a választás elhamarkodott pillanatában. Mondd el, Ábel, az Istennek: a szív jogai mély álmúak, de maguk is fölébrednek egyszer… Félek, Ábel, félek! De ha Káin sohasem szeretett: legyen meg a Ti akaratotok. Teljék be rajtam a rendelés. ÁBEL Mindazonáltal, ha lehetséges: múljék el tőlem e keserű pohár. Nem szólsz, Uram. Szándékaid mélyét nem firtatom. Legyen meg a te akaratod, ámen.

Ábel fölemelkedik. Arabella térden marad.

ÁBEL

Hajnalodik. ARABELLA Sötét van még. Félek. Káin! Káin! ÁBEL Kést ragadva. Ez immár a kettőnk dolga. ARABELLA Káin! Ne, nem! Ne még! Egyetlen szót váltsak Káinnal!

Káin a kiáltásra kirohan, Ábelt a földre teperi, a kést kicsavarja a kezéből.

ÁBEL Isten parancsába gázolsz újra, Káin! KÁIN A véres követ fölragadva. Arabella nem lesz Ábel füstje! ÁBEL Testvérem, ne ölj meg engem! KÁIN Arabella nem lesz Ábel füstje! Lesújt rá a kővel. ARABELLA Úristen! Mit tettél, Káin! És én mit műveltem!

A sasnak háromszori jajkiáltása.

ÉVA Szalad, Ádám a nyomában. Gyermekeim!

ÁDÁM Ábel, fiam! ÉVA Ábel holtteste fölött. Az Istennel kérdem tőled, Káin: miért nem ölt meg téged az Isten? Miért kergetett téged testvérgyilkosságba? ÁDÁM Ábel, fiam. KÁIN Ábel füstje nem lesz! ÉVA Semmi sem lesz, csak a testvéred vére, amely bosszúért kiált az egekre. Bosszúért és kegyelemért. KÁIN Ábel füstjének árán semmi se legyen! Csak a fekete Semmi. A megígért minden helyén: a Semmi. ÁDÁM Ábel, fiam! KÁIN Eszelősen. Ábel füstje nem lesz! Nem lesz! Nem lesz! Én jó testvérem. Nem akartalak sohase megölni. A szándékainkat szerettem volna közös ágba fonni. Azt akartam: együtt pereljük vissza jogos tulajdonunkat, Hebron völgyének illatát, az Éden kristályfáit. Egymásnak létrafokai lehettünk volna a nagy falak alatt. Nem akartalak sohase megölni. Nem akartalak. Miért nem döfted szívembe a dárdát? ÉVA Nem akartad. Mégis testvérednek gyilkosa lettél. Ábel életének kioltója s az örök vezeklés Ábel-füstje maradsz mindörökre, minden maradékaidban, az időnek végezetéig. KÁIN Ne átkozz meg, anyám! Ne átkozz vissza a porba. Az életemet amúgy is onnan kell kezdenem. Ki mondja meg nekem: miként lehetséges?

Arabella lép mellé, hosszan nézik egymást.

ARABELLA Vissza kellett volna mennem az én csillagomra. KÁIN Maradj velem, Arabella, hogy együtt mondhassuk: ne átkozz meg, anyám! ÉVA Nem átkozlak. És nem szülök e földnek több gyermeket, Uram. Évának, minden élők anyjának többé ne nevezz engem, hanem csak a fiam nevén szólíts, Uram: Szomorúságnak. Ha gyermekeim arcát így bélyegzed meg már az élet reggelén, a Kezdet hajnalán: szándékaik és szenvedélyeik örvényeiben mit tartogatsz akkor a Végnek? Mit rejtesz? Mit tartogatsz? Mi vár még ránk? Ki mondja meg nekünk: mi vár még ránk? KÁIN Nem akartalak sohase megölni. Egymásnak létrafokai lehettünk volna. Magam szakítottam ki e létrafokot az Éden falai alatt; magamat kell ezután megkettőznöm, ha véres ujjakkal a semmibe nyúlkálok is; ha semmi sem igaz abból, amit magamban láttam; legyen bár egyedüli bizonyosság a te halálod, és mindnyájunk halála, akkor is az égre húzom föl e szakadozott kötélhágcsót. Mert ha porból lettünk is: emberként meg nem maradhatunk az alázat porában. Meg nem maradhatunk. Mert a mieink az Éden kristályfái. Hiszem és mondom immár egyedül, testvértelenül, én jó testvérem, aki voltál, és leszel mindörökké, te földnek szomorúsága: Ábel. Arabellát magához vonva. És te messzi csillagok sírása, te Ábel füstjéből szabadult Arabella… A vezeklésben ne hagyj magamra. ARABELLA A csillag elment. Itt maradok mindörökre – Tevéled páros magányban. Megosztott egyedülvalóságban. Csak el ne irigyeljen tőled is az Isten. KÁIN Nem teheti, mert… ARABELLA Ne mondd! KÁIN …mert van már… ARABELLA

Ne mondd! Mert élni kell. Élnünk kell! Élni…

Függöny

Jegyzet A kolozsvári bemutató alkalmából Sütő András az alábbi jegyzetet írta:

Színdarabom forrásvidékéről

A Káin és Ábel látszólagosan biblikus történet, bár nyilván mai fogantatású. Hiszen szerzője – úgy tartja magáról – még él, tehát napjainkat éli: mindannyiunk közös napjait; a Jelenét, amelynek Janus-arca egyidejűleg vigyáz múltat s jövendőt. A nézőközönség esetleges csodálkozását azzal szeretném elhárítani, hogy fölhívnám figyelmét a Bibliában is szereplő Káin–Ábel-történet tulajdonképpeni forrásvidékére: ez a héber mítoszok világa. Aki körülnézelődik benne: a Káin–Ábel-konfliktusnak rengeteg változatára bukkan. Ezek sok tekintetben különböznek attól, amely a Bibliában olvasható. Ilyenformán Arabella sem a szerző találmánya. Nem költött személy, ui. „valóságos” hőse nem egy héber mítosznak. Ezekből való Ádám és Éva történetének számos mozzanata, s ugyanúgy az elveszített Éden visszaszerzésének kísérlete is. Mivel próbálkozzunk még, amit meg nem próbáltunk már?

A sepsiszentgyörgyi bemutató alkalmából íródott gondolatok:

Kedves Barátaim! Hálával gondolok a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színházra, amidőn a második drámát viszi színre, lemondván az ősbemutató igényéről, amely másutt – indokoltan? helyi becsvágyból? – erősebbnek mutatkozik. Érdeklődése tehát jó érzést kelt a szerzőben. Mert hisz drámát nem intézménynek ír, ha ír az ember.

A bennünket felkaroló százezreknek írunk. Ha úgy tetszik: kollektív üdvösségünk érdekében. Másfajta üdvösség írót nem vigasztalhat. A Sokak nélkül nincs értelme az írásnak. Nélkülük az írás: puszta kenyérkereset. Amihez a társadalom ezernyi más módot kínál, boldognak, boldogtalannak egyaránt. Marosvásárhelyt, 1979 márciusában

A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet fiataljaihoz címzett sorok:

Ki tudná megmondani: hány éves lehetett Ádám, amidőn kő sújtotta fiát eltemette – hány éves lehetett a szerelmes ikerpár!? A képzelet és a sejtelem azt súgja, hogy igen-igen fiatalok lehettek mindnyájan, akik ma drámám szereplői. Hajnal-emberek, hajnal-szerelmek és hajnal-szenvedések – az időknek hajnalán. Annál izgalmasabb volt számomra a közlés pillanata: Színművészeti Főiskolánk fiataljai színpadra viszik a Káin és Ábel-t. Első gondolatom – a reménységé – az volt: fiatalok nyúlnak vissza most a fiatal időbe, az emberiség szép és szomorú szenvedélyeinek történetébe. Ifjú szívek fogadják be biblikus korok üzenetét, felöltöztetvén azt napjaink létérzésével. Azzal, amit bizonyára másként fog föl a fiatal színész, másként a színpadtól búcsúzó. Ez bizonyára izgalmas ígéret – szerzőnek, közönségnek egyaránt. A függöny meglebbenése előtt máris a köszönet érzésével tekintek a mi főiskolánk e lelkes kis csapatának vállalkozása felé.

A Nagyváradi Állami Színház bemutatója alkalmából írta a műsorfüzetbe:

Kedves Barátaim!

Káin és Ábel című munkámban a felemelt fő örömét és drámáját próbáltam – akár valami emberségnövesztő szellemet – megidézni. Adja a jó sors, hogy a bemutató estéjén fejet hajtsunk – s jó lelkiismerettel tegyük ezt – a váradi közönség előtt, amelynek emberi tartását Ady szelleme táplálta.

1983. április

Noha marosvásárhelyi a keltezés, valójában 1989 márciusában, budapesti látogatása idején írta és postázta a komáromi Magyar Területi Színház bemutatójára szóló levelet:

Kedves Barátaim!

Kmeczkó Mihály jóvoltából értesültem arról, hogy Káin és Ábel című drámámat viszik most színre – sok riadalommal s még több reménységgel, amelyben a kényszerűleg távol maradó szerző is osztozik. Arra gondolok, hogy talán-talán megtörténik a csoda, minek folytán itt és amott, vagyis a Marosvásárhelyt és Komáromban élő magyarok egyazon gondolat és emberi törekvés jegyében fordulnak közös álmunk felé: a felemelt fő eszményéhez, amely kisebbségi létünkben is a kollektív fennmaradás sine qua nonja. Eddig volt, ahogy volt; a változott időben nem lehetünk meg nélküle. Mert ha porból lettünk is: emberként meg nem maradhatunk az alázat porában. A vox humana nem csupán emberséges szólásra késztet, hanem cselekvésre is. A passzív humánum mindétig örömére szolgált a célratörő embertelenségnek. De minek mondom én ezt most? Hiszen a színpadi szó: cselekvés. A Magyar Területi Színház művészei éppenséggel azt cselekszik, amit elvár tőlük az idő és a helyzet: a felemelt fő gondolatát erősítik föl személyes képességeik varázslatával. Köszönöm, hogy e gondolat ege alatt találkozhattunk. Marosvásárhely, 1989. február

A szuzai menyegző Dráma három felvonásban

A főbb szereplők PARMENIÓN ÉANNA KLEITOSZ DÉMÉTRIOSZ LÜSZIMAKHOSZ KALLISZTHENÉSZ BÉTISZ IFJÚ BÉSSZOSZ SZUZIA PHILIPPOSZ ROXANA ALEXANDROSZ HANGJA Tábornokok, egyiptomi papok, katonák, satrapák, őrtállók, perzsa lányok és asszonyok, gyermekek, zenészek

Első felvonás Szín: a szuzai palota. Őrségváltás. Kürtök szólalnak meg. A ki- és bevonuló őrség ceremóniája. Mielőtt az őrök elfoglalnák helyüket a trónterem előtt és a bejáratoknál, Kleitosz viharzik be s tart szemlét.

KLEITOSZ Jelszó? ŐRSÉGPARANCSNOK Kleitosz helytartó úrnak alázatosan jelentem: Pellától Indiáig! KLEITOSZ És ha fővezérünk, Alexandrosz megjelenik? ŐRSÉGPARANCSNOK Dicsőség Alexandrosznak, éljen minörökké a Hellén Birodalom! KLEITOSZ Minörökké? Már megint harapod a görög szót, te perzsa vadszamár. Úgy szereted, meg is ennéd a nyelvünket, mi? ŐRSÉGPARANCSNOK Ürühúst ettem, jelentem alássan! KLEITOSZ Hol szolgáltál te azelőtt? ŐRSÉGPARANCSNOK Ugyanitt, jelentem alássan. Csakhogy… KLEITOSZ Miféle csakhogy?

ŐRSÉGPARANCSNOK Dareiosz királyunk alatt. KLEITOSZ És felébredtél már? Tudod, hol vagy? ŐRSÉGPARANCSNOK Ugyanott vagyok, Szuzában, jelentem alássan, csakhogy… KLEITOSZ Csakhogy? ŐRSÉGPARANCSNOK Dicsőség Alexandrosznak, éljen minörökké… KLEITOSZ Mindörökké! Az anyád tevetőgyét! Ha lezajlanak itt az események, kétnapi zárka és gyakorlás: mindörökké. Remélem, a többi jobban tudja. ŐRSÉG Dicsőség Alexandrosznak, éljen mindörökké a Hellén Birodalom! KLEITOSZ Urunk ma betegeskedik. A köszöntést halkabban kérem. ŐRSÉG Dicsőség Alexandrosznak, éljen mindörökké a Hellén Birodalom! KLEITOSZ Ma kivételesen csak egy személy mondja. Nem te. A másik. ŐR Dicsőség… KLEITOSZ Éljen. Imára. ŐRSÉG

Istenek… KLEITOSZ Kinek az imáját mondjátok? ŐRSÉGPARANCSNOK Most a mienket, jelentem alássan. KLEITOSZ De ki mondta először? Barmok. Thalész. És ki volt Thalész? Majd tanultok egy kis görög történelmet is. Imára. ŐRSÉG Isteneknek hála legyen – nem vadállatnak születtem. Nem állatnak, sem némbernek, hanem harcosnak: embernek. Isteneknek hála legyen, hogy nem nősténynek születtem, nem asszonynak, színt játszónak, hanem bátor férfiúnak. Isteneknek hála legyen, hogy nem barbárnak születtem, nem perzsának, más nyelvűnek, hanem örökéletű hellénnek, evoé!

KLEITOSZ Evoé! Az eszeteket pedig jól összeszedjétek. Nehéz napunk, éjszakánk lesz, ám annál fényesebb és jelentősebb. I. ŐR Újabb szabad rablás. KLEITOSZ A szabad rablást Alexandrosz betiltotta. A mai nappal az egész perzsa földön, azaz görög-makedón földön és kivált helyben, Szuza városában béke lesz és testvériség. Testvériesülés. Különben harács dolgában, remélem, nincs panaszotok. Halljam, ha lenne. II. ŐR

Perszepoliszban harácsra és a nőkkel való foglalatosságra hét napot kaptunk. KLEITOSZ Ott még nem volt meghirdetve a testvériesülés. Urunk eszméjét véssétek az agyatokba: nem a perzsákat szeretjük kevésbé, hanem a velük való egyesülést jobban. Te is érted, minörökké? ŐRSÉGPARANCSNOK Igenis! A perzsákat kevésbé, az egyesülést jobban. KLEITOSZ Majd ezt is a zárkában… Eszmét is, a szigorítottban. Te panaszos betörőpofa, mi baj a haráccsal? Ahogy elnézlek, Szuzában sem ültél veszteg. Ékszer? II. KATONA Egy feleségre meg három lányra való, jelentem alássan. KLEITOSZ Bársony, brokát és egyebek? II. KATONA Hatzsáknyi, jelentem alássan. KLEITOSZ Fehérnép? II. KATONA Csak három, jelentem alássan. KLEITOSZ Maradjon az orrodra is. És te? III. KATONA Tizenhárom hajadon, jelentem alássan. KLEITOSZ Ékszer semmi? I. KATONA

Türoszbulosz csak szüzekre pályázik, jelentem alássan. KLEITOSZ És azokon nincsen ékszer? III. KATONA Amelyik föl van ékszerezve, már hiányos, jelentem alássan. KLEITOSZ Hol hiányos? III. KATONA Ott lennebb, jelentem alássan. KLEITOSZ Csak természetes. A nőt, miként a pénzt, mindig a más kezéből kapod, fiam. Nem egyenest a pénzverdéből! III. KATONA Igenis! Nőknél a becsület és az ékszer bizonyos csereakció, jelentem alássan. KLEITOSZ Epikureus vagy? III. KATONA Türoszbulosz, jelentem alássan. KLEITOSZ Hát te, birkabánat, hány szüzet…? IV. KATONA Semmi, jelentem alássan! KLEITOSZ Csak hetérákra pályázol? IV. KATONA Nem foglalkozom nőkkel, jelentem alássan.

KLEITOSZ Rettegsz a feleségedtől? Messze van. III. KATONA Nem retteg az, jelentem alássan. KLEITOSZ Hanem mit csinál? ŐRSÉGPARANCSNOK Ki van herélve, jelentem alássan.

Az egész őrség röhög.

KLEITOSZ Herélve. Te vagy az, akit a felesége kasztráltatott, hogy meg ne csald valamiképpen?

Röhögés.

IV. KATONA Tiltott időben művelt nemi erőszakért Alexandrosz parancsából történt, jelentem alássan. KLEITOSZ Az más. Tanulság? Jegyezzétek meg valamennyien, akik még nem vagytok kasztrálva, netán egy kissé konok fővel megrövidítve: Alexandrosz tudja, mit miért cselekszik. Világos? ŐRSÉG Helytartó úrnak jelentjük: világos. KLEITOSZ Világos, de halkabban legyen világos, megmondtam. Tehát: fényességes éjszaka lesz. Az emberi nem legnevezetesebb nászéjszakája, természetesen menyegzővel egybekötve.

Alexandrosz ma feleségül veszi Dareiosznak, hős ellenfelének asszonyát, a világszép Roxanát. Ennek előtte urunkat Ámon főpapjai istenné szentelik. Alexandrosz fővezérünk Zeusz-Ámon földi fia lesz, tisztelgéskor rá fölnézni e pillanattal megtiltatik. Istenek előtt leszegett fő a köszöntés. Világos? Halkan.

Az őrség leszegett fővel tiszteleg.

Az esküvőn maga Dareiosz is részt vesz, hadd élvezze a legyőzöttek különleges örömeit. Mert aki leteszi a fegyvert: a győztes kezére adja a feleségét, lányát, lelkét, isteneit. Cserébe kapja viszont a mi isteneinket, az igaziakat, és azt a jogot, hogy a mi nyelvünket beszélje, a mi ősi szokásainkat gyakorolja. Alexandrosz nagylelkűsége, hogy bárki perzsa, szkíta, indus, masszagéta, egyiptomi, makkabeus, bármiféle barbár légyen: e föltételekkel magunkba fogadjuk őket. Sőt a nevünket is fölvehetik. Bitorolják csak: viselőjét a görög név amúgy is saját képmására formálja majd, reméljük, rövid idő alatt. Téged például hogy hívnak, te minörökké? ŐRSÉGPARANCSNOK Ali, jelentem alássan. KLEITOSZ Ali. Hosszabbra nem tellett, szegények vagytok… Alibulosz… nem hangzik jobban? Kivált őrségparancsnok esetében. Bizalmi ember vagy. Nos? ŐRSÉGPARANCSNOK Őseink felfogása szerint, jelentem alássan, aki nevet cserél, lelket cserél, jelentem alássan. KLEITOSZ Lelket. Lelked is van? Nos, gondolkozz csak azon, amit mondtam. Dareiosz tehát! Amikor főemberei, a satrapák, Alexandrosz elé bevezetik, sólyomszemetek legyen, sakálszimat és tigrisfül. A király jámbor lelkű, de fővezére, Bétisz, aki mint tudjátok, még nem adta meg magát, orgyilkosokat is bejuttathat a király fedezetével. A testőrség odabent is éber, de részetekről az elnézés tudjátok hova vezet: föl, föl a keresztfára. Világos? A keresztfa világos.

A palota teréről éljenzés: „Dicsőség Alexandrosznak!”

Halljátok? Rengeteg közöttük a perzsa és mindenféle barbár. Köztük orgyilkosjelöltek is. Azok talán a leghangosabbak. Aki tehát a mai jelszót nem ismeri és ide belép, fogdába vele, majd a vallatóba. Világos? ŐRSÉGPARANCSNOK Fogda és vallató. KLEITOSZ Mert szavaikat fölvirágozzák, a késeiket selyembe göngyölik. Alexandrosznak örülnie kell, ha legyőzötteink érte lelkesednek. Ti ne higgyetek a hűségmutatványok ügetőversenyének. Minden percnyi feladatotok: a gyanakvás. Most pedig oda figyeljetek.

Alexandrosz hangja a trónterem ablakából.

ALEXANDROSZ HANGJA Hű perzsáim, testvéreim! Boldog vagyok. Letettétek a fegyvert, és fölveszitek azt az én oldalamon. A háború nem volt cél, csak eszköze Kelet fölébresztésének. Meghódolt KisÁzsia, Fönícia és Egyiptom. Elesett Phrügia, Lüdia, Tarszosz, Halikarnasszosz, Szuza és Perszepolisz. Dareiosz bujdosik, de várjuk hódolatát. Anyja, felesége, gyermekei hozzám menekültek, a hajuk szála sem fog görbülni. Perzsia nincs többé a régi formájában, de erős karja lesz az egységes birodalomnak. Nyújtsunk egymásnak testvéri kezet, és ha valaki ellenezné a mai nappal kezdődő nagy menyegzőt, nyilvánítsátok közös ellenségünknek. Mert nem a perzsákat szeretjük kevésbé, hanem a velük való egyesülést, a vér szerintit is: jobban. Ma estétől kezdve Roxana, a hajdani királynő: majdani királynőtök is az én oldalamon. Szeretném, ha példámat egész vezérkarom, egész hadseregem minél hamarabb követné. Ne idegenkedjetek tőlük, és boldogok lesztek a Hellén Birodalomban!

A tömeg éljenzése.

Parmenión jön feldúltan.

KLEITOSZ Parmenión! Mi történik ottan? Oszolj!

Az őrség elvonul.

PARMENIÓN Vezérünk újabb cselfogása. Nem tudtam lebeszélni róla. Perzsa viseletben szónokol – az ellenségeinknek. Azt a méregkeverő Roxanát feleségül veszi… megbolondult. KLEITOSZ Te mondhatod. Barátja vagy. Patroklosz és Akhilleusz! Kalliszthenésszel együtt a titkainak is tudója. De hogy megbolondult: nekem nem szabad elhinnem. Nem is hallottam, és ne hallja főleg Démétriosz. Roxanáról pedig a helyedben nem vélekednék. Se jót, se rosszat. PARMENIÓN Az ember megfullad a lenyelt vélekedésektől. Ha nem fullad meg: megfekszi a gyomrát, a belső szerveit, nézd köröttünk a beteges kinézésűeket, Kalliszthenészt például. A lenyelt vélekedései sorvasztják. KLEITOSZ Ma feldúltabb vagy, mint voltál valaha. PARMENIÓN Ha orvos lennék, már nem is azt kérdezném a betegtől: mit evett, hanem hogy mit volt kénytelen megint elhallgatni, lenyelni, megemészteni, ki nem okádni… KLEITOSZ Mi történt veled? PARMENIÓN Elborozgattunk, kockáztunk, elmondtam ugye Roxanáról, majd azt mondja, birkózzunk, jókedvű volt, egyszer csak eltorzul az arca, elkezd fojtogatni. Soha nem láttam ezt a gyilkos indulatot a szemében. Rá kellett ordítanom, hogy magához térítsem. KLEITOSZ Hallottam. És azután? PARMENIÓN Mintha lázálomból ébredt volna, nézett, mint akit nem ismer, és nem ordibálva, ahogyan mostanában szokta, hanem suttogva és rettentő szomorúan azt mondta: többé nem akar látni.

KLEITOSZ Mondta máskor is. Ne vedd a szívedre. PARMENIÓN De nem felejtem azt a suttogó szomorúságát. Kétségbeesett volt, Kleitosz, mint aki végleges magányba omlott. Teljesen magára marad… nem tudok többé segíteni neki. KLEITOSZ Segíteni akarod, de csak fölháborítod, Roxanával különösen. Erős lehet a barátság, de még erősebb az ágyasság. PARMENIÓN És ha megmérgezi? KLEITOSZ Nem érdeke. Az asszonyok nem hazafiak. Az ágy a csataterük. PARMENIÓN Nem bírom fölfogni: perzsa viseletbe öltözik, az egyiptomi papok istenné szentelik, lesüllyeszti magát a keleti felfogás szintjére… Egész Athén röhögni fogja. KLEITOSZ Vagy dicsőíteni. Akár a perzsák. PARMENIÓN A perzsák észbe kaptak. Hűséget esküsznek, hogy átvészeljék a vereségüket. Jönnek a deputációk, homlokuk a padlót verdesi, az alázattól nem látszik az arcuk – így a szándékuk sem. Megfigyelőket küldj a tömeg közé. KLEITOSZ Aki nem élteti az új rendet: megfigyelés alá vesszük. PARMENIÓN S kétszeresen azt, aki perzsa létére legjobban élteti. Akkor inkább Béthiszt becsülöm… KLEITOSZ Az őrült ellenállót? PARMENIÓN

Nem mutat más szándékot, mint ami benne van. Férfi legalább. KLEITOSZ Őrség! ŐRSÉGPARANCSNOK Futva jön. Parancs! KLEITOSZ Kettőzött őrséget a palota bejáratához! Civil megfigyelőket az éljenző tömegbe! ŐRSÉGPARANCSNOK Igenis! El, majd vissza. Honnan a civil, jelentem alássan? KLEITOSZ Ahonnan máskor is, te barom. A katonák közül. ŐRSÉGPARANCSNOK Igenis! El.

Philipposz jön.

PARMENIÓN A másik méregkeverő. Állj csak meg, Aszklépiosz fattya! PHILIPPOSZ Urunk lázas, orvosságot kell neki beadnom. PARMENIÓN És mit csinál Roxana? PHILIPPOSZ Esküvőjére készül, és az udvarhölgyeit fésülteti. Találgatják, melyik kinek lesz a felesége. Indulna. PARMENIÓN

Philipposz! Mutasd azt az orvosságot. PHILIPPOSZ Ugyanaz, amit tegnap is… PARMENIÓN Mutasd! KLEITOSZ Mutasd, ha kéri. PHILIPPOSZ Kérlek, Parmenión, hagyj föl a személyemet sértő gyanakvással. Kölcsönözz Alexandrosztól némi bizalmat irántam. PARMENIÓN Roxana küldi? PHILIPPOSZ Állítólag jobb az én kotyvalékaimnál. Tegnap is mérget sejtettél benne, Alexandrosz mégis bevette, téged szemberöhögve. S él és javul. Nem elég neked? PARMENIÓN Nem elég. Mutasd. PHILIPPOSZ A levegő is beszennyezheti. Nem mutatom. PARMENIÓN Roxana küldi, tehát nem mutatod. Őrség!

Három őr szalad be.

KLEITOSZ Philipposz, ne makacskodj. Ma rossz napja van…

PARMENIÓN Ide azzal a méregzacskóval! PHILIPPOSZ Ne nyúljatok hozzá, kolera dühöng, ha megérintitek, nem vállalok érte felelősséget, és különben is, ezt a bizalmatlanságot jelentem Alexandrosznak… PARMENIÓN Ide vele, vagy levetkőztetlek! PHILIPPOSZ Ám lássátok, de ezt már be nem adom urunknak. És rajtad a felelősség… Tíz éve szolgálok… Szégyen és gyalázat… Tessék! PARMENIÓN Azt mondod, lázcsillapító. PHILIPPOSZ És fájdalomcsökkentő. PARMENIÓN És mennyit szándékoztál lenyeletni vele? PHILIPPOSZ Két kanálkával. PARMENIÓN Két kanálka. Lássuk hát, miként vélekedik tisztességedről és főleg Roxana asszonyodról ez a két kanálka. KLEITOSZ Őrült vagy! Kutya is akad itt… PARMENIÓN Jaj lesz Sándornak, ha barátait kutyák helyettesítik. Az a szuka főleg…

Beveszi az orvosságot. Csönd.

Kleitosz elküldi némán az őröket.

PHILIPPOSZ De hiszen mondtam. PARMENIÓN Még ne beszélj! Várakozás. Vagytok persze annyira gyávák, hogy csak rögtön ölő mérget adjatok be neki. Hát ez egyszer talán megmenekültél, Philipposz. PHILIPPOSZ A tiszta lelkiismeret nem menekül. El. KLEITOSZ Roxana méregkeverői a mieinknél tudósabbak. Philipposzt nem lett volna szabad elengedni. Hogy míg haldokolsz, lásd, miként vetem ki szívét, máját a kutyáknak. PARMENIÓN Köszönöm. Nem méreg. KLEITOSZ És ha mégis? PARMENIÓN Akkor előtte halok meg. Gúnyosan. Csupa illendőségből. KLEITOSZ Nem értem én ezt a szeszélyes barátságot… kapcsolatot… Majdnem szerelmeset… PARMENIÓN Romlásnak indult szerelem. KLEITOSZ De hát csupán Roxana meg az istensége miatt? Ravaszul. Egyébnek is kell ott lennie. PARMENIÓN

Van persze. Agyaveszettség. KLEITOSZ (?) PARMENIÓN Mindannyiunkat érintő… KLEITOSZ Mindannyiunkat… engem is érintő – agyaveszettség? Mondd, miről van szó? PARMENIÓN Te is hozzátartozol. KLEITOSZ Mondd, miről van szó? PARMENIÓN Szédülök. KLEITOSZ Szédülsz. Rosszul vagy? A méreg. PARMENIÓN A méreg. KLEITOSZ Mondd, Parmenión. Azt az agyaveszettséget… PARMENIÓN Későn érdeklődöl. A szemem káprázik. KLEITOSZ Színes lepkerajokat látsz? Bíbor pillangófelhőket? PARMENIÓN Honnan tudod?

KLEITOSZ Ilyet készítenek a perzsák. Ilyen mérget. Hogy kellemes legyen az elmúlás. Mondd: mit akar velem? PARMENIÓN Veled. És velem? Persze, nem érdekel. KLEITOSZ A te sorsod is érdekel, de azt magad is tudod. Az enyémet mondd, ne titkolózz. Most már nincs értelme a titoktartásnak. PARMENIÓN Most már? Miért ne lenne? KLEITOSZ Mert ostoba fajankó vagy. Túlzásba viszed a hűséget. PARMENIÓN Túlzásba… KLEITOSZ Az öngyilkosságig. És miért? Hogy kidobjon? Hogy játéka légy a szeszélyeinek. De mindannyian azok vagyunk. Én is. PARMENIÓN Te is. KLEITOSZ Azért nem kellett volna a mérget bevenned. Ó, te öngyilkos Parmenión. Mondj valamit a velem kapcsolatos terveiről… PARMENIÓN Csodálatos… KLEITOSZ Csodálatos? PARMENIÓN

Amit véghezvitt. Egy alvó óriást ébresztett föl. Egész Keletet civilizálni akartuk, és szemem láttára rohan a vesztébe. KLEITOSZ Magadért aggódj. És mondd, mit akar velem? PARMENIÓN Együtt indultunk Pellából… a szülővárosból… Tíz év alatt eljutottunk Indiáig. Tudod, miért sikerült neki? KLEITOSZ Mert bátor és legyőzhetetlen, jól tudom. Ne erről beszélj! Ide nézz! A semmibe bámulsz. Látod már a pillangófelhőket? PARMENIÓN Látom. Bíbor lepkerajok… KLEITOSZ Nem tudok segíteni rajtad. Philipposz! Csak jönne már! De mondd addig… amit rólam tudsz… A bizonytalan állapotunkról. Egyik napon helytartó vagy, a másikon kutyamosó… Hát semmit sem árulsz el… mielőtt meghalnál? PARMENIÓN Ó, de nagyon aggódol értem! Titkot remélsz a halálomtól, ó, drága barátom… szálljatok, szálljatok, színes lepkerajok… Leleményes gyilkosok a perzsa méregkeverők… valóban szép így az elmúlás… KLEITOSZ Ne halj meg, Parmenión! Ne halj meg! Beszélj! PARMENIÓN Alexandrosz sohasem tévedett, mert tisztelet volt benne. A tények tisztelete. KLEITOSZ Ó, már megint félrebeszélsz. PARMENIÓN Hogy tudd, azért mondom. Ha meghalok, te mondd tovább neki. A tények tisztelete… Nem az égi isteneké, nem Zeuszé, Apollóné, nem a delphoi, dodonai jósoké… ezt csak a

tömeg kedvéért hangoztatta… hanem a Tényisteneké. A népeknek ez a roppant tarkasága Keleten, ez a Bábel az ő Tényistene volt mindmáig… KLEITOSZ Tudom, tudom, tudom, de nem ez érdekel. PARMENIÓN Maga találta ki, mit sugalljanak, parancsoljanak, jósoljanak neki az istenek. Ő volt az isten és önmagának alattvalója is egyszemélyben. De most… KLEITOSZ Fütyülök a filozófiádra! Azt mondd: megmaradok helytartónak? És Démétriosz… Tudod… vagy nem tudod… gyűlöl téged… PARMENIÓN Anteusz pedig, a valóságérzéke, mintha kiszökött volna belőle.

Egyiptomi papok vonulnak.

KLEITOSZ Ámon papjai… PARMENIÓN Ezek részegítették meg. KLEITOSZ Hogy érzed, mennyi időd van még? Hogy tudjak segíteni rajtad? PARMENIÓN Mily hatalmas ember volt s be apró isten lesz belőle, e sivatagi sakálok aranyfüstjétől bódultan… KLEITOSZ Ne rágalmazd! Mindent visszamondok. Ha nem vallasz nekem… Rólam. Könyörgök, rólam valamit… PARMENIÓN

Vezérünkre mint a leghatalmasabb földi fényre van szükségünk, hiszen ha már isten lenne, az égben kellene lennie, s mi nélküle maradnánk. S én csak attól félek, hogy nélküle maradunk. Tudod, mi az az istenség, Kleitosz? KLEITOSZ Újabb felmagasztalás. PARMENIÓN Zsákutca. KLEITOSZ Ijedten. Szörnyű dolgokat mondasz. Mert tudod, hogy meghalsz. De halj meg hasznosan, és áruld el, miért bízik jobban Démétrioszban. Megrágalmazott a patkány. Téged is megrágalmazott. Félek… PARMENIÓN Bennem a méreg – benned a rettegés. Ó, te bátrak bátra, minden rettegések hőse, te fordított Akhilleusz. KLEITOSZ A gaugamelai csatában… PARMENIÓN Nem így viselkedtél. Hát érdemes győzni, Kleitosz? Hát ennyire rothaszt a győzelem? KLEITOSZ Félrebeszélsz. Hányadszor kérdezem: mi lesz énvelem? Velem, Kleitosz helytartóval! Nem érted? Velem! PARMENIÓN Velem, velem, velem, énvelem! Az önzésnek micsoda sivatagvilága. Minden más potomság, semmiség. Mi lesz énvelem, Kleitosz helytartóval… Nem Sándorral, nem a birodalommal, nem a nagy célokkal: énvelem, Kleitosszal… Démétriosszal… Lüszimakhosszal. Ez hát a birodalom fundamentuma. KLEITOSZ Ne gúnyolódj! Haldoklók ne gúnyolódjanak. Magad talán nem vagy önző? Nem ragaszkodol kétségbeesetten a barátságához? PARMENIÓN

A tévedéstől féltem… vizet… Egy kis vizet…

Éanna tűnik föl.

KLEITOSZ Hé, te leányzó! Vizet ide, gyorsan! Gyorsan! Philipposzért kellene rohannom, de urunknál van, nem zavarhatom.

Éanna jön a vízzel.

ÉANNA Tessék, uram. Parmeniónt itatja. KLEITOSZ Ne halj meg, Parmenión! PARMENIÓN Ki vagy te? ÉANNA Éanna vagyok, uram. KLEITOSZ Ne haragudj a kiabálásomért. Meg kell, hogy értsél engem is. PARMENIÓN Mit adtál innom? ÉANNA Vizet, uram. Tiszta vizet. PARMENIÓN Hosszasan nézi Éannát. Tiszta vizet. Élet vizét. Máris jobban vagyok tőle.

ÉANNA Kívánom, gyógyulj meg, uram. El. KLEITOSZ És neked tudnod kell… PARMENIÓN Ki ez a lány? KLEITOSZ Az én barátságom nem a Démétrioszé. Mert ő gyűlöl, Sándornál a helyedbe szeretne kerülni – bizalmas barátnak. PARMENIÓN Tudom. Azt a lányt mintha már láttam volna. KLEITOSZ De én – jól tudod – sokra becsüllek. PARMENIÓN Sokra becsülöd – a titkaimat. Az életemnél is többre. KLEITOSZ Tévedsz. Az életedért aggódom. És valóban azt hittem, hogy szemem láttára halsz meg. PARMENIÓN Nem hitted, hanem remélted. KLEITOSZ Rágalmazol. És jobban vagy? PARMENIÓN Csak komédiáztam. KLEITOSZ Miért csináltad? PARMENIÓN

Mert Kleitosz barátomban – a hullarablót véltem felismerni. Már meghalni sem érdemes, Kleitosz. Az élők a hulla láttán – magukért aggódnak. KLEITOSZ Bocsáss meg, ha valamit félreértettél. PARMENIÓN Megértettem, hogy szerinted a hűségemben ostoba fajankó vagyok. KLEITOSZ Vigyázz, nem így mondtam. A túlzásba vitt hűség… azt mondtam. A zsákutcát viszont te mondtad. Az istenség: zsákutca. Ilyen vakmerőséget csak haldokló mondhat. PARMENIÓN Ez tévesztett meg téged. Csak haldoklók mondják az igazat. KLEITOSZ Aljas játék, Parmenión. Bár, elismerem, az életeddel játszol. Kiutasított maga mellől, tehát az életeddel játszol. PARMENIÓN Mert nélküle nem ér semmit az életem. De szomorú immár a tapasztalatom. KLEITOSZ Nem akar többé látni téged. PARMENIÓN Körülötte óvatos a hűség. Ám annál nagyobb az önzés: mi lesz énvelem, énvelem! KLEITOSZ Ijedten. Nem deklaráltam az óvatos hűséget! A méregpróbádat tartottam túlzásnak. Ostobaságnak. Honnan tudod, hogy nem volt az méreg? Lassan ölő méreg. Nehogy a mostani játékod holnapra elkomolyodjék. A halál játékává, amit az a szép lány már nem fog enyhíteni…

Philipposz jön.

PARMENIÓN Annál könnyebb lesz hát. A főpróbát már megtartottam. PHILIPPOSZ Urunk az orvosságot bevette, s jobban lett. Elmondtam neki a méregpróbádat, és örvendezz: sírva fakadt. Hívat sürgősen. Máskor ne kételkedj bennem. PARMENIÓN Máskor jobban megkutatlak. Neked sok zsebed van, Roxanának lassan ölő mérge is van. PHILIPPOSZ Akkor figyeld magad. És szólj nekem, ha vörös pillangófelhőket látsz… ALEXANDROSZ HANGJA Parmenión! Hol vagy, Parmenión? PARMENIÓN Boldogan. Itt vagyok, Sándor. Jövök, Sándor! KLEITOSZ Vigyázz, mit beszélsz rólam. A zsákutcát te mondtad. ALEXANDROSZ HANGJA „Parmenión, egyetlen barátom!” PARMENIÓN Igen, én mondtam. És azt is tudom: ne mondj olyat a barátodnak, amit ne mondanál szemébe magának az istennek is. Gyorsan el.

Démétriosz jön.

KLEITOSZ Hallottad, Démétriosz? Félrebeszél. DÉMÉTRIOSZ

Urunktól tudom: méregpróbát végzett. Látod, így kell ezt csinálni. Nem a hűség szavai – a hűség tettei… KLEITOSZ És ha rövidesen meghal? DÉMÉTRIOSZ Nem hal meg. A kotyvalékot Roxana küldte, s akkor – hevítő por. Hümenaiosz lészen, jól tudod. Nem ismered, barátom, az asszonyokat. Majd bolondok lesznek egy fallosszal megrövidíteni az életüket. A Sándoréval pláne… S mit mondott még? KLEITOSZ Hogy Alexandrosz istensége zsákutca. DÉMÉTRIOSZ Aha. Ez érdekes, bár urunknak is képes a szemébe mondani, s akkor számunkra jelentéktelen a kijelentése. KLEITOSZ Legfőbb védelme – a nyíltsága lenne? DÉMÉTRIOSZ Valószínű, de ne próbáld követni. Urunknak nem voltál gyermekkori játszótársa. KLEITOSZ De még ma sem vagyok ivócimborája. Démétriosz, mondd a titkos tervet, amiből megint kihagytatok, bár egyenrangúak lennénk a helytartóságban. DÉMÉTRIOSZ Legközelebb én maradok ki valamiből, te leszel a beavatott. Sorra jár a kocka s a bizalom. KLEITOSZ Mire készüljek föl tehát? DÉMÉTRIOSZ Hűségpróbára. KLEITOSZ

Harcolni kell? Bétisz vára alatt megdögleni? DÉMÉTRIOSZ Jönnek a perzsák. De nem reguláris hadsereggel. Izgalmas részleteket Kalliszthenésztől… Micsoda krónika! KLEITOSZ Démétriosz, már te is fontoskodol. DÉMÉTRIOSZ Mindig az a fontoskodó – és az okosabb is –, aki utolsónak jön ki Alexandrosztól. Tehát nem az a fontos, hogy elsőnek menjen be hozzá az ember. Hanem hogy utolsónak jöjjön ki tőle. KLEITOSZ Minden szavatok homályos. Ilyenkor remeg a gyomrom. Hűségpróba. Nem néztünk szembe százszor a halállal? Tetézni folyton a próbákat? DÉMÉTRIOSZ Ne dühöngj, ne rettegj. Kellemes hűségpróba. Most csak annyit: a harmadik kürtszóra nyittasd meg a főbejáratot a palota keleti szárnyához. KLEITOSZ Roxana? DÉMÉTRIOSZ Személyesen. Dareiosz tisztes felesége, volt felesége, meg a kísérete, hölgyek, hívek, satrapák. És ezzel újfajta háború kezdődik.

Perzsa nők vonulnak a trónterem felé, nyomukban a ceremóniamester és lakatos, nagy könyvével Kalliszthenész. A nők között Éanna, Szuzia, Ariané, Perszephoné stb.

KLEITOSZ Háború?! DÉMÉTRIOSZ Itt vonulnak, nézd, a csataterei. Dimbes-dombos, szőlőfürtös, mézédes hadszíntér.

KLEITOSZ Hová viszed őket, Kalliszthenész? KALLISZTHENÉSZ Szemlére. De mást ne kérdezz, nem válaszolhatok. DÉMÉTRIOSZ A két utolsót kissé fenntartjuk. Biztonsági okok… Te szép gránátalma, jer csak. Hogy hívnak? SZUZIA Vidáman. Szuzia vagyok, uram, Bésszosz lánya. DÉMÉTRIOSZ És hogy érzed magad itt az udvarban? SZUZIA Most már jól, uram. Az enyéim élnek, és ide készülnek a menyegzőre. DÉMÉTRIOSZ Szeretnéd-e, hogy néked is menyegződ legyen? SZUZIA Ó, kicsi vagyok én még, uram. DÉMÉTRIOSZ De az ágyból már nem esel ki. SZUZIA Ha jól megkapaszkodom… DÉMÉTRIOSZ Teszik-e neked a szépet a szép derék hadfiak? SZUZIA Ó, nagyon… DÉMÉTRIOSZ

És tetszenek neked? SZUZIA Még nem választottam, uram. Mert én még kicsi vagyok. DÉMÉTRIOSZ De ha jól megkapaszkodol… nagyobbacska leszel. És mit mondasz az udvarlóidnak? SZUZIA Hát azt mondom:

Buja pásztor, utánad kiáltozom, Úgy, pásztorom, lépj csak be a szerelem házába, Örülj, vigadj, szerelmes kicsi párom. Arany a vágy, gyémánt a szerelem.

DÉMÉTRIOSZ Gyémánt… No nézd a kis pipét. Mit tudsz majd, ha megtollasodol? Lássuk a másikat. Komor vagy, mint méreg a zacskóban… Ez marad, Kalliszthenész. A kicsikét vigyed, nem veszélyes. KALLISZTHENÉSZ Hagyhatom, de te számolsz el vele. DÉMÉTRIOSZ Menj csak.

Kalliszthenész elvonul a lányokkal.

DÉMÉTRIOSZ Hogy hívnak? ÉANNA Éanna.

DÉMÉTRIOSZ Kinek az ágyasa? ÉANNA Senkinek, uram. DÉMÉTRIOSZ Árva madaram. Hogy lehetséges? ÉANNA Az istenek kegyelméből. És egy kicsit a magaméból is. DÉMÉTRIOSZ Úgy van. Egy lány őriztetik és megőrzi magát. A szüzesség kettős istensége. És kit vársz magadnak – estére? ÉANNA Senkit, uram. DÉMÉTRIOSZ Csakhogy vége már a kettős istenségnek. Nemcsak Roxana: az udvarhölgyek is Hümenaiosz karjába kerülnek… ÉANNA Jöjjön, akinek jönni kell. DÉMÉTRIOSZ És aminek, szép gránátalma. Még nem beszéled jól a mi nyelvünket, de nem fontos. A szerelemben a végtagok beszélnek, igaz, Kleitosz? Sőt, előnyös a szavak hiánya. Nem zavarják a legfontosabbat, aminek eszmecsere nélkül kell megtörténnie. ÉANNA Mit akartok velem? DÉMÉTRIOSZ Mindenkit nem motozhatunk meg. Csak próbaszúrást végzünk. Mutasd a lábad. ÉANNA

Nem tiéd az, uram. KLEITOSZ Ez kakast még nem látott, ép a bóbitája. DÉMÉTRIOSZ Mutasd a kebled. ÉANNA Nem tiéd az, uram. KLEITOSZ A gyémántos köldöködet lássuk. ÉANNA Nem tiéd az, uram. DÉMÉTRIOSZ Nem tiéd, nem tiéd! Hiba nélkül tagadsz a nyelvünkön. A legelső pedig, amit meg kell tanulnod: az igen, igen, igen… KLEITOSZ Méregfiola nincs a ruhád alatt? ÉANNA Nincs! Uram, ne bánts engem. DÉMÉTRIOSZ Gránátalmácska, nem bántalak. Mutasd a lábad! ÉANNA Alexandrosznál foglak följelenteni. KLEITOSZ Hagyd, menjen. DÉMÉTRIOSZ

Ne adj sípot a szájába. Te pedig ne fenyegess, mert urunk biztonsága végett parancsolom: mutasd a kebled. KLEITOSZ Gyilok is lehet… méreg is… Mutasd a lábad, a kebled, a gyémántos köldököd. ÉANNA Nem! Nem! Nem! Megharapja. KLEITOSZ Ó, te bestia! Kerberosz fogai sem élesebbek. ÉANNA A szabadságrablást Alexandrosz betiltotta. Segítség! KLEITOSZ Eredj a fenébe! DÉMÉTRIOSZ Sehová! Őrség!

Őrségparancsnok jön egyik társával.

DÉMÉTRIOSZ Orgyilkosgyanús! Alaposan megmotozni! KLEITOSZ Helyetted az a hogyhívják jöjjön. A kasztrált. Véle semmis az erőszakföljelentés. ŐRSÉGPARANCSNOK Türaszbulosz!

IV. katona jön futva, a másik vissza a helyére.

KLEITOSZ Őrségparancsnokhoz. Te pedig perzsa vagy, tehát elfogulatlan – ez esetben. DÉMÉTRIOSZ Megmotozni!

A két katona ráveti magát.

ÉANNA Gyalázatos rágalom! Hazugság! Nem vagyok orgyilkos. Segítség! Se gyilok, se méreg, semmi sincs nálam! Roxana szolgálója vagyok, apámat megöltétek, de nem vagyok orgyilkos! Ellenségetek, de semmi rossz szándékom, segítség! DÉMÉTRIOSZ Elhallgattatni! KLEITOSZ Fölveri az egész palotát… ÉANNA Hagyjatok! Könyörüljetek! Tinektek is van lánytestvéretek, húgotok, anyátok! DÉMÉTRIOSZ De fölöttük és előttük a parancs. KLEITOSZ Küldd a fenébe! ÉANNA Betiltották a szabadságrablást! DÉMÉTRIOSZ Elhallgattatni! Minden rongyát, porcikáját megmotozni!

Megkötözik, rongyot dugnak a szájába.

KLEITOSZ Nehogy a királynő kedvence legyen! DÉMÉTRIOSZ Aki már vérszemet kapott a lánytól. Az őrség is tanú rá: nem rablás ez, nem erőszak. Oda indult, tehát megmotozzuk, kötelességünket teljesítjük. Alexandrosz apját is ilyenek gyilkolták meg. Hogy közben lába, keble napvilágra kerül? Rejtett gyilok rejtett helyen kutatandó. Ide mindent a kezembe!

Az őrök rendre szaggatják le Éanna ruhadarabjait és dobálják oda Démétriosznak, az pedig Kleitosznak.

DÉMÉTRIOSZ Fátyol, szépen libeg, ha viselőjét az ágyba emeled. KLEITOSZ Ha karod nem öreg. DÉMÉTRIOSZ De megfojtani vele bárkit – a bódult szerelmest kivált meg lehet. KLEITOSZ Téged éppúgy, mint engemet. DÉMÉTRIOSZ Nyakék, fejdísz, fésűk, csatok, fejetlenség minden ölelésben, lássuk hát: melyik az urunknak szánt gyilok? KLEITOSZ Meg a méreg – az édes rejtekből. DÉMÉTRIOSZ

Nagy királyunk, Philipposz, lehettél volna éberebb, asszonyok hajsátrából, bugyijából ugrottak szívednek a kések! KLEITOSZ A finom kelméből… Ó… DÉMÉTRIOSZ Alexandrosz fiadra majd jobban vigyázunk – az ágyába hordott perzsa gyümölcsöt szépen meghámozzuk. KLEITOSZ Héja nélkül a finom gránátalma. DÉMÉTRIOSZ Részemről, Kleitosz, meg is kóstolnám, de hol a legédesebb, sajna, nem lehet. KLEITOSZ Nem tudhatjuk, hogy szól a rendelet! DÉMÉTRIOSZ Hé, szunnyatagok, gyorsabban azt a motozást, és beljebb főleg, lennebb, az árnyékos helyeken. Szelet kavaró szoknya, bársony és brokát, Éanna, nagy úrnak lánya vagy! – az alsóneműt ne sajnáljátok – annál értékesebb a nő, minél kevesebb, ami eltakarja. Siessetek! KLEITOSZ Siessetek! DÉMÉTRIOSZ Kleitosz, rózsaolajillat! KLEITOSZ Rózsabokornak is lennie kell tehát. DÉMÉTRIOSZ Jól mondod, de még előbb – ott fennebb a két gödölyét, ostobák! Gyöngéden kétfelé hajtani, kebel közül is előkerült ám kés – a nászágyban. De még alábbról is, combok tövéből is, Kleitosz! Most figyelj, s ne nyálad csorogjon, az eszed forogjon és fogja föl urunk bölcsességét. KLEITOSZ

Hagyjuk felöltözni! DÉMÉTRIOSZ Várj! Győztünk, úgy gondolod? Tartományok, városok a lábunk előtt. De nem alattunk! KLEITOSZ A motozást abba kéne… DÉMÉTRIOSZ Várj! Szuza, Perszepolisz kincse: semmiség, külsőség! Jönnek a meghódoltak, a satrapák, és drága ajándékot hoznak: potomság! Ordibálni fogják: éljen Alexandrosz! Hazugság! Adót fizetnek, és jobban fognak szeretni bennünket, mint mi saját magunkat, a hagyományos gyarlóságainkat. Túltesznek rajtunk a hellenizmusban, s a győzelmünk mégis kétséges. KLEITOSZ Kétséges? DÉMÉTRIOSZ Ha nem szelídítjük meg az asszonyaikat. Ez a tartós munka. KLEITOSZ Esküszöm, okos vagy. DÉMÉTRIOSZ Áll még Bétisz vára, lángol a nyílt és titkos ellenállás – de katonát, vért az egyetlen megmaradt váruk bevételére már nem áldozunk. KLEITOSZ Hogyne áldoznánk! DÉMÉTRIOSZ Perzsa nők Vénusz-dombján fogjuk azt bevenni! KLEITOSZ Ez hát az új stratégia! Ruhadarabra. És ez meg micsoda? DÉMÉTRIOSZ

A kis csoda – micsoda? Ekkora bugrist okos emberben! Simogasd meg te is. Bátrabban! Gyönyörű. Itt van, látod, szavaim értelme: a külsőségek után – Perzsia, Egyiptom, Szíria belsejére van szükségünk. KLEITOSZ Természetesen. DÉMÉTRIOSZ És tudod, hol a belseje? Ahol a mi nyelvünkön szólva ez a lány hibát ejt. Szabad rablás helyett szabadságrablást mond. Ahol a botlásai világítanak még ösvényt – az övéi felé. Ott kell az új csatákat vívni. Trójába falovat csempésztünk. Ide, barátom, termékenyítő falloszokat. Jó fallosz a legerősebb falanx. Indulót is komponáltam, hallgasd:

Jó fallosz a legjobb falanx, Áll még Bétisz vára! Lőréseiben asszonyok, Édes nyílás a lőrésben. Katonák, előre!

Ti ketten is vissza – helyetekre!

A két katona kivonul.

KLEITOSZ Áll még Bétisz vára, lőréseiben asszonyok.

Engedd már szabadon.

Démétriosz leszedi Éanna kötelékeit.

DÉMÉTRIOSZ

Megbocsáss, É… Éanna. Hivatali volt – bár személyesnek tűnik az érdeklődésünk. ÉANNA Istenek, hálaimát rebegek tinéktek… KLEITOSZ Áldozatra méltók az isteneid. Nem bántottunk. ÉANNA Áll még Bétisz vára… DÉMÉTRIOSZ Áll. Mert rég nem ostromoljuk! ÉANNA Az édesapám vára. Azt csak ő tarthatja. Te tartod azt, apám! Köszönöm tinektek, sakálok, a gyalázatot: cserében a jó híretekért. Áll még Bétisz vára… legutolsó menedékünk… Apám él, istenek! Ó, istenek, áll még Bétisz vára. Apám, édesapám, Roxana hazudott… Áll még Bétisz vára… Ó, kegyelmes istenek… Sír. ALEXANDROSZ HANGJA „Az egyetemes elrendezés elve, a mindent összebékítő szellem nevében kérlek és utasítalak benneteket…”

Kürtszó, Lüszimakhosz jön.

KLEITOSZ Ijedten. Lüszimakhosz! LÜSZIMAKHOSZ Mit műveltek itt? Mért sír ez a lány? DÉMÉTRIOSZ Oda indult, meg kellett motoznunk. KLEITOSZ

Bétisz lánya. LÜSZIMAKHOSZ Őrültek! DÉMÉTRIOSZ Ha valakit, Bétisz lányát csak meg kellett motozni. Az Ő érdekében. LÜSZIMAKHOSZ Az Ő érdekéről, mikor fogalmad sincs a legújabb tervéről. Bétisz lánya… KLEITOSZ Én mondtam… LÜSZIMAKHOSZ Fügevirágom, bocsásd meg nekem az ő neveletlenségüket. Apád él. S megbékél. ÉANNA Az én apám? LÜSZIMAKHOSZ Apád, a fővezér. Megbékél. Mert békejobbot nyújtunk. ÉANNA Átkozott, ha elfogadja. DÉMÉTRIOSZ Te ne beszélj az ő nevében!

Ceremóniamester jön az előbbi lányokkal.

LÜSZIMAKHOSZ Ceremóniamester! Ezt is felöltöztetni. Ékszerezzétek föl, a kincstár nem sajnálja! KLEITOSZ

Újabb határozat, s már megint nélkülem! LÜSZIMAKHOSZ Általam üzent neked is. Megtudod. Bétisz lánya, hogy is hívnak? DÉMÉTRIOSZ Éanna. LÜSZIMAKHOSZ Éanna, vigasztalódj. Minden rendbe jön. Apád él s megbékél. ÉANNA Soha! LÜSZIMAKHOSZ Ceremóniamester, vidd őket s öltöztesd.

A lányok elvonulnak, Éanna is velük.

DÉMÉTRIOSZ Dúdolja. Jó fallosz a legjobb falanx… Eddig az én tájékozottságom. KLEITOSZ Semmit sem értek a dologból. LÜSZIMAKHOSZ Mert urunk agya forog megállás nélkül, ti pedig a motozással… Fallosz… hát szabad asszonyi állatnak ilyet emlegetni? A szívnek óhaját mondd, te faragatlan bakhellén! A szerelem hatalmát és jogát mindenek felett. Határok, nyelvek, szokások és avatag erkölcsök felett. Vénuszt mondd… attól a nők nem ijednek meg. Mert Vénusszal aztán jöhet… Ami kell. DÉMÉTRIOSZ Vénuszt mondtam. KLEITOSZ

A dombját. LÜSZIMAKHOSZ De miért a dombját és nem a lényeget? Hogy hatalma minden halandóra kiterjed és örömmel kell azt fogadni. Vénuszt, barátom, aki még a tengernek is parancsol. Szép szóval. Kagylóhéjban utazik, igazgyöngyöt aggat minden vonzalomra. Nem motozni kell, hanem a khariszokat fölidézni, a hórákat, és szép szavakkal – a rábeszélés útján. Hümenaiosz gyönyöreit emlegetni, nem falloszt! Mert a nők szeretik ugyan, de utálják, ha emlegetik. Mert legelsősorban önmagukat szeretik becsapni. Hümenaioszra vágynak, de jobb, ha testi részletezés helyett… poétikusabban csicsergő madarakat mondasz és aranyszekerecskét, amit Aphrodité verebei húznak. Hát ilyesmi, nem a vetkőztetés! Zeusz minden ellenfelének feleségét magáévá tette, de hogyan, barátaim? Minosz király lányát miként termékenyítette meg az ablaktalan toronyban is? Aranyeső formájában. Azonképpen Zeusz fia mostan… DÉMÉTRIOSZ A célunkat nézve: aranyesővel megbuktunk máris. LÜSZIMAKHOSZ A lágy szavak némelykor kardot, sőt faltörő gépet pótolnak, barátom. KLEITOSZ Persze. Mindig az a legokosabb, aki utolsónak jön ki tőle.

Második kürtszó.

LÜSZIMAKHOSZ A harmadikra fogadjuk Roxanát. Addig vegyük számba magunkat. Kleitosz, Démétriosz, Lüszimakhosz, Parmenión… KLEITOSZ Ha ugyan él még. LÜSZIMAKHOSZ Él. És itt lesz. A tábornoki kar. Tábornok urak!

Teremőr: „Tábornok urak!”

Tábornokok bevonulnak.

KLEITOSZ Mondd már, mi lesz itt? LÜSZIMAKHOSZ Philipposz! Orvos is kell némelykor a Hümenaioszhoz.

Teremőr: „Philipposz!”

LÜSZIMAKHOSZ Ajzó port – nagy mennyiségben. S ahogy elnézlek, főleg magadnak. Azért ne ijedj meg. Kalliszthenész!

Teremőr: „Kalliszthenész!”

KALLISZTHENÉSZ Elkészültem, uram. LÜSZIMAKHOSZ Ma fürgébbnek mutatkozol a történelmet őrző nehezékeddel. KALLISZTHENÉSZ Elkészültem, uram, a legutóbbi hadjáratokkal is. LÜSZIMAKHOSZ Tudom. De magad föl vagy-e készülve? KALLISZTHENÉSZ A továbbiak megírására? Kevés a papirusz… LÜSZIMAKHOSZ

Nem papirusz! Más egyéb. Amivel már nem rendelkezel. KALLISZTHENÉSZ Hogy én nem rendelkezem? Mivel nem rendelkezem? LÜSZIMAKHOSZ Amire nagy szükséged lészen. KALLISZTHENÉSZ Nem értem. LÜSZIMAKHOSZ Hümen… tudod, mi az. KALLISZTHENÉSZ Nem vagyok analfabéta. Olvastam róla. LÜSZIMAKHOSZ És a Hümenaiosz? KALLISZTHENÉSZ Nászöröm, természetesen. LÜSZIMAKHOSZ Föl vagy-e készülve rá? KALLISZTHENÉSZ Hogyne. Mindent előkészítettem…

Röhögés.

… a megírására. Urunk és Roxana… LÜSZIMAKHOSZ A saját nászi örömödről van szó.

KALLISZTHENÉSZ Saját? Ó, régen volt az, uram. LÜSZIMAKHOSZ És ha most újabbra kerülne sor? Ha netán… KLEITOSZ Aranyesővel.

Röhögés.

KALLISZTHENÉSZ Hát… nagyon össze kellene szednem az eszemet, hogy felidézzem a tennivalókat. De én – tudtommal – nem szerepelek az eseményekben. LÜSZIMAKHOSZ Olvasd az eseményeket! A lakat alatt tartott eseményeidet. KALLISZTHENÉSZ Igen. Így szól. Arisztotelész Alexandroszt arra tanította, hogy a görögökkel és makedónokkal úgy bánjon, mint vértestvéreivel, azokat ellenben, akik nem görögök, makedónok, hanem perzsák és másfajta barbárok, úgy kezelje és hasznosítsa, mint az állatokat vagy növényeket. Alexandrosz azonban eltért mesterének tanításától, és birodalmát a változatos népek egyesítésének bölcs gondolatára építette föl. Ökumenia, szinkretizmus – ez lett irányadó gondolata a meghódított népek veszélyes sokféleségének megszüntetése végett. KLEITOSZ Ezt tudjuk. LÜSZIMAKHOSZ Azt olvasd, ami holnap hajnalban történik. KALLISZTHENÉSZ Arisztotelész tanításával szemben, amelyet Thalész filozófiája is meghatározott, Alexandrosz – miután egy napon a griffmadarak az ég magasságába fölvitték – új szellemiséget honosított meg a birodalomban, melyet azután kegyesen kormányzott az emberi kor legvégső határáig – isteni mivoltában pedig évezredek fölött gyakorolta a felügyeletet.

Emberi végakarata Zeusz-Ámon fiának láthatatlan erejében munkált változatlan az erős keze között meghúzódó történelemben. DÉMÉTRIOSZ Ez szép: az erős keze között meghúzódó történelemben. Szépen írtad. LÜSZIMAKHOSZ Öreg, itt kapnak az események, mire fölmondod őket. KALLISZTHENÉSZ Szuza fölött lebukott már a fényes nap, amikor Ámon papjaitól fölszentelt fia, a diadalmas ifjú Napisten…

Szavát elnyomják a réztányérok kísértetiesen erős és visszhangos hangjai. Megnyílik a trónterem ajtaja. Katonák Alexandrosz szobrát hozzák. Nyomukban Egyiptom papjai. Utolsónak jön Parmenión, karján egy köpennyel. A jelenlevők leborulnak. Parmenión állva marad. A papok megszentelik a szobrot.

PARMENIÓN Elvégeztetett. Az ember, aki kézfogásközelben volt: nincs többé. Zeusz-Ámon fiának és a fáraók törvényes utódjának trónja előtt fekete szőnyeg jelzi, hogy színe elé járulva hol kell megállnunk. A láthatatlan szakadék előtt. Nem igaz, hogy a szobrok nem beszélnek. Álltukban éjjel-nappal vélekednek azokról, akik állították őket. Dőltükben azokról, akik ledöntötték őket. Folytassátok. A köpenyt a szobor talapzatára helyezi. Ez még az övé volt. Akit Sándornak szólíthattam. Isten veled, Sándor…

Réztányérok hangja. A társaság fölemelkedik. Az egyiptomi papok elvonulnak.

LÜSZIMAKHOSZ Folytasd, öreg. Mondtam, hogy ittkapnak az események. KALLISZTHENÉSZ …a diadalmas ifjú Napisten elé vezették a baktriai Roxanát, a legyőzött Dareiosz gyönyörű hitvesét. Isteni küldetésének tudatában ezután arra törekedett, hogy birodalmának népeit egybeforrassza, a görög nyelvet emelje mindenek fölé, mivel egy uralkodó nyelv közelében minden más nyelv: titok. Mint ilyen, búvóhelye a különvélekedésnek,

összeesküvésnek, hamis hang az istenek imádatában, akadály a parancsok végrehajtásában. Bábel példája mutatja: nem lehet az égig emelkedni, ahol összevissza beszéd ütközteti az építő szerszámot, mert akár a vak madarak, csapkodnak az egymás előtt ismeretlen szavak. Zeusz büntetése volt ez hajdan, Zeusz fia vette le népeiről a büntetést. Mert ahol nem egységes a beszéd… LÜSZIMAKHOSZ Tudjuk, öreg! Bábelt, az idegen nyelvek kutyaugatását, Thalészt, az ökumeniát, a szinkretizmust, a griffmadarakat, a nemes eszméket. A tényeket mondd: mi történt velünk holnap hajnalban? KALLISZTHENÉSZ Mondanám, de ha folyton megszakítasz… LÜSZIMAKHOSZ Sokan vagyunk érdekeltek. KALLISZTHENÉSZ Ezen igyekezetének egyik állomása volt az a hatalmas méretű menyegző, melyet urunk Szuzában rendezett. Parancsára a helytartók: Kleitosz, Démétriosz, Lüszimakhosz, valamint Parmenión, Philipposz udvari orvos, a tábornoki kar, perzsa főurak lányaival kötöttek házasságot. Példájukat Alexandrosz parancsára ugyanaz nap éjszakáján több mint tízezer görög és makedón katona követte.

A palota terein hadak vonulása, parancsszavak, dobpergés.

KLEITOSZ Érkeznek a vőlegények! LÜSZIMAKHOSZ Én kit vettem el? KALLISZTHENÉSZ Lüszimakhosz… Perszephonét, Masszagéta perzsa satrapa lányát… DÉMÉTRIOSZ Démétriosz?

KALLISZTHENÉSZ Szuziát, Bésszosz satrapa lányát. KLEITOSZ És Kleitosz? KALLISZTHENÉSZ Arianét, Gaumata satrapa lányát. Mindahányat láthattátok be- és kivonulni. DÉMÉTRIOSZ És Parmenión, urunk barátja, miután a mérget bevette, gyógyírként kicsodát…? PARMENIÓN Megtiltom! Miért érdekel olyan nagyon, Démétriosz? DÉMÉTRIOSZ Hát csupán… barátilag… örömből és együttérzésből… PARMENIÓN Köszönöm. Akkor tőlem értesülj: Parmenión – a parancsot megtagadva, nem vett el senkit sem. KLEITOSZ Akkor azt halljuk legalább, hogy kit nem vett el! KALLISZTHENÉSZ Bétisz lányát, Éannát. KLEITOSZ Az élet vizét hozta neki.

Hosszú csönd.

DÉMÉTRIOSZ Kérlek, Parmenión, bocsáss meg nekem.

PARMENIÓN Nincs mit megbocsátanom. DÉMÉTRIOSZ A látszat szerint eljövendő feleséged… PARMENIÓN Nem eljövendő! DÉMÉTRIOSZ Urunktól kijelölt feleséged ellen erőszakosan jártam el, de Kleitosz s a két katona tanúsítja, hogy… PARMENIÓN Nem érdekel! DÉMÉTRIOSZ …csak kötelező motozás volt, próbaként, urunk érdekében. KLEITOSZ Gyanús volt. PARMENIÓN Gyanús. Amennyiben? DÉMÉTRIOSZ Amennyiben, hogy… a konoksága… gyűlölete már messziről… PARMENIÓN Lám azt a konokságot… DÉMÉTRIOSZ Éannát kérem!

Teremőr hangja: „Éannát!”

PARMENIÓN …és azt a gyűlöletet. Sasszemetek nyilván nem tévedett.

Éanna jön a ceremóniamesterrel, aki meghajlik és hátravonul.

PARMENIÓN Te vagy hát Bétisz lánya, Éanna. ÉANNA Az vagyok, uram. De már megmotoztak egyszer. És tőled csak kegyelmet várok. LÜSZIMAKHOSZ Tőle csak szép szavakat remélj. Az urad lesz. Férjed.

Nézik egymást. Éanna hátrál.

PARMENIÓN Ne félj. Ostoba beszéd. Mit műveltek veled? ÉANNA Amit a győztes gyávák szoktak, uram. Megaláztak. KLEITOSZ, DÉMÉTRIOSZ Rágalom! Nem igaz! KLEITOSZ Tanú is van. Őrségparancsnok!

IV. katona futva jön.

DÉMÉTRIOSZ És a másik? KLEITOSZ Ali jöjjön! IV. KATONA Megszökött, jelentem alássan. KLEITOSZ Ali megszökött. És miért? IV. KATONA Elkezdett sírni, jelentem alássan, és azután megszökött. KLEITOSZ Lovasokat a nyomába, te pedig mondd, te kasztrált: a motozásnál esett-e baja ennek a lánynak? IV. KATONA Semmi, jelentem alássan! ÉANNA Parmeniónhoz. Minden ruhámat leszaggatták, uram! IV. KATONA Parancsot kaptunk, jelentem alássan! DÉMÉTRIOSZ Tudod, hogy kasztrált? PARMENIÓN Az ő hiányával bizonyítod, hogy neked van – meggondolásod? A katonához. Elmehetsz. IV. KATONA Elmehetek, helytartó úr?

PARMENIÓN Azt mondtam: elmehetsz. Még kérdezősködöl? Nehézfejű vagy. Úgy látszik, amikor kasztráltak, tévedésből téged hajítottak el, és az maradt meg belőled, amit kiheréltek. Takarodj!

A katona gyorsan el.

KLEITOSZ Hatásköri sértés, Parmenión! PARMENIÓN Nem nagyobb, mint amit e lány ellen elkövettetek. DÉMÉTRIOSZ Békülékenyen. Ha nem veszed el, minek állsz pártjára? PARMENIÓN Épp azzal akarok a pártjára állni – hogy nem veszem el. Hatalmi kiutalásra élelmet, fegyvert, ruhát vételezek: nem asszonyt! Éannához. Miért nézel rám is gyűlölettel? ÉANNA Kincseinket elhordtátok, a földjeinket egymás között felosztottátok, isteneink szobrait ledöntöttétek, arccal a földnek, hogy meg ne szólaljanak. Nem elég nektek? Perzsia méhében akartok megtelepedni? KLEITOSZ Ennek a torkát kellett volna megkutatni! DÉMÉTRIOSZ Csupa méregfiola és gyilok a torka! PARMENIÓN Miért beszélsz így velem? ÉANNA Veled nem, uram. Bocsáss meg. Veletek.

DÉMÉTRIOSZ Az én katonáim kurvájaként majd megszelídül. PARMENIÓN Sándor illúziói nemesebbek az ocsmányságodnál! DÉMÉTRIOSZ Szavad ne felejtsd! PARMENIÓN Éannához. Eredj békével. ÉANNA Uram… Parmenión… Ugye, nem hagyod, hogy a katonák…? Tinektek is van lánytestvéretek… Láttam, mit műveltek a katonák szabadrabláskor… Iszonyatos volt… Ne büntessetek! Ha rosszul szóltam, megbocsássatok… Te bocsáss meg, Parmenión. Tenéked csak köszönettel… Megragadja és megcsókolja Parmenión kezét. PARMENIÓN Nem vagyok isten. Eredj békével.

Éanna a hozzá csatlakozó ceremóniamesterrel el.

KALLISZTHENÉSZ További figyelmet kérek. PARMENIÓN Megvan! KALLISZTHENÉSZ A nagy szuzai menyegző pedig a tízezer hellén vőlegény és perzsa menyasszony vigasságával betöltötte a birodalom tereit. Nem volt és nem lészen az emberiségnek ehhez hasonló szinkretikus, boldog pillanata. Thalész imája zengett egységesen a vegyes ajkakon. A táncban és a boroskupa használatában Alexandrosz fáradhatatlan volt, de a vőlegényeknek a rájuk váró nászi feladatokra való tekintettel megtiltotta a lerészegedést, sokan vesztették el mégis a nemzőképességüket. Alexandrosz pedig megbocsátott nékik, és a hajnali szemle alkalmával – mint előzőleg is az ökumenikus menyegzőkön – Ő maga tette asszonnyá a

szűzen maradtakat. A természet törvénye szerint azután kellő időben megszülettek az új rend gyermekei, kedves arcukon a hellén szépség jegyeivel, Ízisz és Mithrasz földi tükörcserepei a csodálatos Niké tagadhatatlan vonásaival. Teljes megadásának és Alexandrosz előtti hódolatának jeléül maga Dareiosz is megjelent a királyi menyegzőn, föladván a bujdosásba és ellenállásba vetett reményét. Királyát még aznap, hajnali kakasszóláskor követte Bétisz, aki békére hajló szívvel vette tudomásul Éanna lányának házasságát az oly sok hűségpróbát kiállt Parmeniónnal. És bő gyermekáldásban boldogan éltek…

Hosszú csönd.

PARMENIÓN Boldogan éltek… KALLISZTHENÉSZ A krónikának egyelőre vége. PARMENIÓN És ha nem így történt mindaz, ami történni fog? KALLISZTHENÉSZ Ő tudja, minek kell megtörténnie. PARMENIÓN Tudta. Míg kedvébe járt a tényeknek, és ki tudta várni mindennek a kedvező jeleit. KLEITOSZ, DÉMÉTRIOSZ És nem tudja már? PARMENIÓN Nem tudja. A jövőt írásba diktálja. A lázálmait diktálja Kalliszthenésznek. Ez az istenség: zsákutca. Végül azok gyomrába kerülünk, akiket föl akarunk falni. Mert jóllakottan is éhesek vagyunk. KLEITOSZ Alexandrosz bölcsességét kötelességem megvédelmezni! DÉMÉTRIOSZ

Halljátok valamennyien: e rágalmakat visszautasítom! PARMENIÓN Csöndesen. Az aggodalom – mióta rágalom? DÉMÉTRIOSZ Zeusz-Ámon fiának oldalán nincs aggodalom, bizonytalankodás, nincs tépelődés, félelem, nincs rémlátás és nem lehetséges az ellenvélemény. Kimondtam ugyan, bár ez a szó nincs, ismeretlen, lemaradt Pellánál, elfelejtettük, mindahányan és örökre. Ellenvélemény? Kést a párnátok alá! Az álmaitokban is szíven szúrjátok! LÜSZIMAKHOSZ Barátaim, ne ugorjatok egymás torkának. Mi kétely nélkül fogadjuk urunk minden szavát. Parmeniónt kételyek gyötrik, de vajon – a személyes érdekeiben? Ugyancsak Alexandroszért, bár fölöslegesen, tehát helytelenül. De kérdem: közülünk melyik lett volna képes urunkért – a méregpróbára? És kérdem: nem lehetséges, hogy az az orvosság, amit próbaként bevett, más volt, mint amitől végül is urunk rendbe jött? PHILIPPOSZ Tiltakozom! Rágalom! DÉMÉTRIOSZ Azt gyanítom mégis, hogy Parmenión ép ésszel ilyet nem mondana. PARMENIÓN Kérlek, ne tekints elmeháborodottnak. LÜSZIMAKHOSZ Csak fölháborodottnak, bár az sem vall most ép elmére. Ilyenkor botlik a nyelv – nem a hűség persze. Például a perzsákat nem fölfalni akarjuk, hanem nagylelkűen magunkba fogadni. Ez a mi támadásunk: a magunkba fogadás. PARMENIÓN Ahol a szív s a lélek titkos kazamata! LÜSZIMAKHOSZ Szív és lélek. Hiányolod talán? Nézz ki az ablakon. Ezrével jönnek a lányok – szüleik hozzák őket. PARMENIÓN

Mert rá vannak szorulva az adókedvezményre. LÜSZIMAKHOSZ Urunk legzseniálisabb elgondolása. Vegyes házasság esetén az adókedvezmény. KLEITOSZ A szív és lélek ellenállása, a titkos kazamata, nézd, hogy porlik, Parmenión. PARMENIÓN Látszólagosan. KLEITOSZ Az érdek nyomására. LÜSZIMAKHOSZ Mert szív, lélek s érzemény: az anyagi érdeknek, hivatali előléptetésnek, mindenféle kedvezménynek három kicsi szolgálóleánya. Hallod? Énekelnek is. PARMENIÓN Nem öröméneket. DÉMÉTRIOSZ Egymás között házasulva ugyanezt éneklik. A megjátszott szomorúság a nászéjszaka előtt. LÜSZIMAKHOSZ Az ablakban. Parmenión, te poéta lélek! Nézd a perzsa parasztját, hogy röhincsél a görög káplárnak! Mint Arisztophanész megarai embere: eladjalak, lányaim, vagy éheztek tovább? Csak adj el, csak adj el! De hogyan? Mindegy, malacnak álcázva, zsákban, emlékszel, Dikaiopolosz miként tapogatta őket? De nincs farkuk! Lesz majd, süldőkorukban, nagy, vastag és veres, ám tapogasd csak elöl őket – már híznak, szőrösödnek, szép két falat lesz Aphroditének. Nevet. Megarai, baktriai – ha megszorul a lányos apa, erkölcse egyre megy. PARMENIÓN Egyre megy. DÉMÉTRIOSZ Az ablakból. Már paroláznak. Utána se számol a boldog atya, hogy egyetlen lányát adja, de véle másodnemzedéken szakasznyi katonát. Ha csak hét gyermeket szül, és azok

ugyanannyit nemzenek majd a birodalomnak, hétszer hét és annak a szorzata… számolj utána, hány frissen szaporított hellén katona s fiadzó hely? Egy marékba simuló, selymes és forró Vénusz-dombocska. Urunk ezt jól tudja. Te pedig kétségbe vonod. PARMENIÓN A monomániádról tudtam, Démétriosz. Az erotomániádat most veszem csak észre. DÉMÉTRIOSZ A te narcizmusodnál nyilván egészségesebb! Avagy nem te magad, hanem egy másik férfiú lenne szerelmed tárgya?

Röhögés. Kalliszthenész kivételével.

ALEXANDROSZ HANGJA „Parmenión! Parmenión barátomat küldjétek azonnal!” TEREMŐR Zeusz-Ámon fia kéreti Parmeniónt!

Fagyos csönd.

PARMENIÓN Folytassátok! A röhögést és a röfögést. Mert úgy észlelem: a vaddisznók szimatjával áldott meg benneteket a törtetés. A csörtetés Sándor körül. Szavaimnak ellenzékiségszaga van, máris szimatot kaptatok – és Őt véditek ellenem. Egy intésébe kerülne valóban, hogy elevenen széttépjetek. Nem az iránta való hűségből – ugye, jól tudjátok mind, akik már nem röhögtök? A szánalmas, ám annál fanatikusabb gyűlölet munkál bennetek a kettőnk barátsága miatt. Mit tehetek én, hogy titeket szeressen jobban? Ne hazudjatok neki. Talán tudja, hogy hazudtok, amikor körülhízelgitek – és talán tudja, hogy akkor ragaszkodom hozzá legjobban, amikor a parancsát megtagadom. Utánam nyúlt százszor, ha elestem – utána nyúlok ezerszer, ha önnön fényességétől a szeme káprázni kezd, és botlást botlásra halmoz. Mert a barátság: két test, egy lélek. De kinek beszélek én? ALEXANDROSZ HANGJA „Parmenión!”

PARMENIÓN Jövök, ne ordibálj! Ha már isten valaki, legalább ne ordibáljon! Gyorsan el. DÉMÉTRIOSZ Kutya legyek, ha nem háborodott meg.

Harmadik kürtszó.

KLEITOSZ Őrség! A keleti kaput megnyitni! LÜSZIMAKHOSZ Ceremóniamester, a lányokat!

Őrség indul a megjelölt irányba, kint a téren dobpergés, parancsszó: „Katonák! Menyasszonyát ki-ki a lakoma helyére vezesse. Evoé!” A kezdetben távoli, majd közeli dallamra a ceremóniamester bevezeti a lányokat, köztük Szuziát, Perszephonét, Arianét, Éannát. Egyenként állítja őket a kijelölt férfiak mellé. A lányok tálcán üvegkupában bort hoznak, mit a férfiak megisznak, s a kupákat rendre falhoz verik. A ceremóniamester a tálcákat összegyűjti és kiviszi. Éanna egyedül, oldalt.

DÉMÉTRIOSZ Roxana jön. Őrség, tisztelegj!

Oldalt, a láthatatlan őrség hangja: „Dicsőség Alexandrosznak, éljen mindörökké a Hellén Birodalom!” Roxana jön a kíséretével. A három helytartó köszönti némán.

ROXANA Dicsőség Alexandrosznak, a Napisten fiának s a többi. És az új királynő? Avagy Thalész imája engem is kitiltott a tiszteletből? Roxana mától kezdve úrnőtök és parancsolótok, aki Sándornak fiat, törvényes utódot fog szülni, hogy ez az egész tákolmány az Adriától Indiáig…

DÉMÉTRIOSZ De királynőm… ROXANA …megmaradjon! Roxana ne éljen? A birodalom szét fog esni, ha nincs utód, az ő méhéből való. Elhagyom Dareioszt, hogy Sándor hívására megosztozzam a kormányzás gondjában, és tinektek, nyomorult szolgák, egy köszöntő szavatok sincs? BÉSSZOSZ Éljen Roxana! Selyemzsákkal a hóna alatt igyekszik előre. ROXANA Te is itt vagy, Bésszosz? Hiányoztál. BÉSSZOSZ Megkéstem, felség, de itt vagyok… KLEITOSZ Elnézést a nagy Dareiosz özvegyétől… ROXANA Nem vagyok özvegy, Dareiosz él és békejobbot fog nyújtani Sándornak. Nem ellenségek már, egymást mindig is nagyra becsülték. LÜSZIMAKHOSZ Erről magunk is így értesültünk. KLEITOSZ Elnézést, felséges úrnőnk: a köszöntésre nézve nem kaptunk semmilyen utasítást. Őrség! Dicsőség a királyasszonynak! ŐRSÉG HANGJA Dicsőség Alexandrosznak, éljen mindörökké a Hellén Birodalom! DÉMÉTRIOSZ És úrnőnk, Roxana! ROXANA

Kacag. Papagájok. Az idomítás eleven példái. Hát megtanuljátok majd az új köszöntést is. A párosat. Sömörödött agglegények gyülekezete, megtanuljátok majd, hogy asszony is van e palotában – törvényes neje a világhódító Sándornak. Asszonyt kaptatok ti is valamennyien, csak kitartásotok legyen majd mellettük. Ezek nem sápatag nimfák, uraim, nem szelíden szövögető Pénelopék. A vérük valamivel fűszeresebb, ha nem tudnák, uraim. Nézzétek őket! Lányaim, csak nem szomorkodtok a szuzai menyegző legelső percében!? Perszepoliszi udvaromban még énekes madarak voltatok. Perszephoné, Ariané, Szuzia… és hol van Éanna? Gyere csak, lányom!

Éanna odamegy Roxanához.

Ne légy bánatos. Legyetek szépek, mint Szemirámisz függőkertjei, termékenyek, mint a Nílus völgye, legyetek galambszelídek és okosak, mint a kígyók. Ami rosszat hozott ránk a sors: javunkra fordítjuk. Amit elvesztettek a férfiak fegyverrel: visszanyerjük szerelemmel. Dareiosz nem lesz többé Perzsia királya, de Sándor barátságába fogadta, és megosztja vele a hatalmat. Ugyanígy régi satrapáinkkal is. Bésszosz például, nézd, itt van, Baktriát fogja tovább kormányozni. No, eredj a férjedhez. Hé, Bésszosz! Sándor nagylelkűségéhez képest, amivel hódolatodat jelezni kívánod, az ajándékod kevésnek is mutatkozik. Vagy tán színaranyat hozol a selyemzsákodban? BÉSSZOSZ Azzal, amit hoztam, úrnőm, Alexandrosz nem lesz gazdagabb, de álma minden bizonnyal nyugodtabb. ROXANA Mint mindig: ravasz a válaszod, Bésszosz. De miért nem jön Sándor? Avagy nekem kell elébe járulnom?

A trónterem szárnyas ajtói kinyílnak.

KLEITOSZ Alexandrosz jön! Őrség! ŐRSÉG HANGJA Dicsőség Alexandrosznak!

Parmenión jön.

PARMENIÓN Felséges asszony, Sándor megbízásából fogadlak. Szerelmes köszöntését küldi és vár – odabent. Egyedül téged. A satrapák hódolatát csak reggel fogadja. BÉSSZOSZ Ajándékot hoztunk! Hoztam! PARMENIÓN Megbízatásom, hogy átvegyem. Az ajándék előtte jár az ajándékozónak. És bár satrapák hozzák, minden drágagyöngy és akármi légyen: a királynő mátkaajándéka. Oda kérem. Egy asztalra mutat.

Miközben Roxana kíséretének tagjai ajándékaikat leteszik, Parmenión folytatja köszöntő beszédét.

Sándor parancsából azt kell mondanom, Roxana: az istenek vezéreltek téged önként vállalt utadon az egyetemes megbékélés nászágya felé. A te méhednek gyümölcsével teljesedjék ki birodalmunkban az általános harmónia. Bár tudnod kell Platóntól, aki Hérakleitoszra hivatkozva mondja: a harmónia egymással ellenkező elemekből keletkezik, akárcsak a ritmus a zenében, de ez most nem érdekel téged. Oly sok nép koldustarkaságából vezess ki minket Sándorral együtt a hellén szellem egységébe. Mondom ezt – az Ő utasítására és meggyőződésem ellenére. ROXANA Sándor tehát maga helyett az ellenségemet küldi elibém. PARMENIÓN A barátját, asszonyom, akinek mindig megengedte, hogy gondoljon, amit akar, de nyilvánosan s ily esetben mondja, amit kell. Most ilyen eset van, részemről a csekély módosítással: a kettőt együtt mondom. Azt is, amit gondolok, azt is, amit kell.

Démétriosz súg valamit Roxanának.

ROXANA Jelek szerint lassan ölő méreg szól belőled. Halála előtt az ember leveti álarcát. PARMENIÓN Amíg Sándor él, én is élek. ROXANA Adják az istenek. BÉSSZOSZ Uram! Én az ajándékomat csak személyesen adhatom át – magának Alexandrosznak. PARMENIÓN Lehetetlenség. BÉSSZOSZ Személyesen és négyszemközt. PARMENIÓN Annál is lehetetlenebb. BÉSSZOSZ Más kezébe nem adhatom. PARMENIÓN Én nem vagyok más keze. És Trója óta tudom: minden ajándék gyanús, legyen az perzsa hűség is. BÉSSZOSZ Nem adhatom. Elmegyek inkább. Indulna. ROXANA Bésszosz! Minden ajándék: az én ajándékom! Parancsolom, oldd meg azt a zsákot. BÉSSZOSZ Nem… Nem tehetem…

Parmenión elveszi tőle a zsákot. Dareiosz fejét húzza ki belőle, és ereszti vissza. Dermedt csönd, majd Roxana és az asszonyok sikolya.

ROXANA Orgyilkos! Mintegy Dareiosz levágott feje elől menekülve. Orgyilkos! Bésszosz, te orgyilkos! Ó, Dareiosz – gyilkosaidat melengetted a hiszékenységedben. Orgyilkosaidat fizetted drága arannyal és a bizodalmaddal! Dareiosz, te minden királyok legostobábbja. Csak az ellenségeidben kellett volna bíznod, azok szándéka mindig világos. Bésszosz, miért csináltad? Miért? BÉSSZOSZ Két királyt nem lehet szolgálni. ROXANA Nem lehet! Átkozott! Aki egyet szolgál hamisan – kettőt is szolgálhat! Ó, perzsák! Véreim! Nem akad férfiú köztetek, hogy Dareioszért e patkányon bosszút állana? Ti görögök, makedónok! Sándor barátját, nemes ellenfelét… Halálát senki sem torolja meg? PARMENIÓN Az ítélkezés joga egyedül Őt illeti meg. ROXANA Ó, Sándor! Ne hagyd büntetlenül! Éanna vállára roskad. ÉANNA Aki egyet szolgál hamisan – kettőt is szolgálhat. Aki egyet szeret hazugul – kettőt is szerethet. Legyetek szépek, mint Szemirámisz függőkertjei. Ami rosszat hozott ránk a sors – javunkra fordítsuk! ROXANA Eszelősen. Éanna, te vagy – Éanna? ÉANNA Én vagyok. Éanna. ROXANA Különös szavakat mondasz. ÉANNA

Egy királyasszony mondta. Akinek Perszepoliszban a haját fésültem. ROXANA A haját. Perszepoliszban. A cédrusfák alatt vártam Dareioszt. Lement a nap, kedvesem, kelj föl és világíts! Mindig fekete lovon jött. Hová lettek Dareiosz fekete lovai? PARMENIÓN Sándor vár, asszonyom. ROXANA Hová lettek Dareiosz fekete lovai? ÉANNA Bocsáss meg nekem. PARMENIÓN Mennünk kell. ROXANA Hová kell mennünk? PARMENIÓN Urunk vár, Sándor. ROXANA Urunk vár, Sándor. Elveszi Parmenióntól a zsákot. Urunk, Alexandrosz. Parmenión karjába kapaszkodva megy a trónterem felé. Urunk, Alexandrosz… Az ajtóban összeesik, úgy vonszolja tovább magát, az ajtók becsukódnak, Parmenión nem lép be, tekintetével Éannát keresi. DÉMÉTRIOSZ Kleitosz, Lüszimakhosz! A menyegzői indulókat!

A jelenlevők – Bésszosz kivételével, aki magába roskadt – Thalész imáját éneklik harsányan: Isteneknek hála legyen stb. Táncolnak. A forgatagból Ariané, Szuzia, Perszephoné ki-kinyúl Éanna után, hogy őt is bevonja. Egy-egy férfikéz is megragadja.

ÉANNA Legyetek átkozottak! Legyetek átkozottak! Legyetek átkozottak!

Parmenión lassan elindul feléje, és befogja a száját.

PARMENIÓN Hallgass! ÉANNA A szeme közé kiáltja. Legyetek átkozottak!

Függöny

Második felvonás Bétisz vára. Férfiak, nők, gyerekek a földre borulva. Eleinte a szuzai menyegző dallamát halljuk, majd felerősödik a várbeliek siralmas, szöveg nélküli dallama. Bétisz és ifjabb Bésszosz az előtérben áll. Előbbi szobormerev, az ifjú a fegyverét javítja.

ASSZONYI HANG Bétisz, imádkozzál! BÉTISZ Fegyverekre van szükségünk. Vagyis lenne… ASSZONYI HANG Bétisz, könyörögj az istenekhez segítségért! BÉTISZ Nekik nincs fegyverük. ASSZONYI HANG

A papjaink elhagytak, Bétisz! Imádkozzál! BÉTISZ Nem imádkozom. A papok jól tudják, mikor kell elhallgatni. Mikor már üres az ég. Rablógyilkosok nyomában a kirámolt ház. FÉRFIHANG Bétisz, ifjú Bésszosz! Imádkozzatok. Ha van még isten, a vezérek hangjára figyel. BÉTISZ Ízisz és Mithrasz arca sárban, mocsokban! Arccal földre lebuktak. Az új istenekhez imádkozzam? Zeuszhoz, Apollónhoz, Nikéhez? Nem tudok görögül. Meg nem is bolondok, hogy minket segítsenek. Nem mi etettük őket. IFJABB BÉSSZOSZ Panasz helyett vigaszt várnak tőled az emberek. Igen. Dareiosz végül is egybegyűjti a szétment sereget. Apám is elindult Észak-Baktriából. A makkabeusok fölkeltek már a makedónok ellen, követik őket a szíriaiak, a médek… BÉTISZ Messze vannak. IFJABB BÉSSZOSZ Biztató jelt közelebb is találsz! BÉTISZ Éannát? S a húgodat, Szuziát? Parmeniónné, Démétrioszné? Még mindig nem hiszed el róluk? Tehetik különben. Nincs már istenünk, aki megbüntesse őket. Belülről rohadunk. Ha járni akarunk és akármilyen csekély lehetőséget is megragadni, a végtagjainktól kell megszabadulnunk. IFJABB BÉSSZOSZ Fiatal nőstény az időset követi. BÉTISZ Ne beszélj így. IFJABB BÉSSZOSZ Roxana…

BÉTISZ Vele még számolunk. IFJABB BÉSSZOSZ Leszámolunk. Bízol tehát! ASSZONYI HANG Bétisz, imádkozzál! IFJABB BÉSSZOSZ Eddig tartottad bennünk a lelket. Nincs jogod most – asszonyi árulás miatt a vigasztalansághoz. BÉTISZ Mondjam a vigaszt? Mondjam el a valót? A lemészárolt trogloditákat? A hegyekbe menekültek vakondállapotát? Az anyjuk nyelvétől megfosztott gyermekeinket az új városokban? Az Alexandriákban? Ahol ők a törvényhozók, mi a végrehajtók? Ők a felügyelők, mi a felügyeltek? Ők a fárosztervezők, mi a teherhordók, étekhordók, sírásók és szemételtakarítók? És mondjam a legsiralmasabbat? Hogy adókedvezménnyel a meghódított tartományokban néhány év alatt puhára főzték a valamikori egyenes gerinceket is? A nőkről most nem beszélek. Ők az istenekkel, régiekkel és újakkal cinkosok. Ahol új isten támad, elsőnek a nőket veszi számba. IFJABB BÉSSZOSZ Most én mondom: ne beszélj így, bátyám. Ne gyalázd saját várad asszonyait. BÉTISZ Bocsánatukat kérem, ha így lenne. HANGOK Bétisz, ifjú Bésszosz! Imádkozzatok. BÉTISZ Mithrasz ott iszonyodik most a szuzai menyegzőn. IFJABB BÉSSZOSZ Segíts neki az iszonyodásban. BÉTISZ

Csak káromlás feszül a torkomban. IFJABB BÉSSZOSZ Vezérünk vagy, míg Dareiosz s apám meg nem érkezik. BÉTISZ Mithrasz fölkelt a sárból. Ízisz fölkelt az agyagból. Nikével mulatnak Szuzában. Tán részegek is már… Kiokádják kétezer év imádságát. HANGOK Istenkáromló! Istengyalázó!

Egy férfi válik ki a tömegből, kést emel Bétiszre.

A FÉRFI Imádkozzál értünk, vagy végleg elhallgatsz!

Ifjabb Bésszosz leüti a férfit.

BÉTISZ Magad is tudsz imádkozni. A FÉRFI De nem rólam, nyomorult vízhordóról, hanem rólunk van szó! IFJABB BÉSSZOSZ A többes szám használatára téged hatalmaztak föl. A szavainkat is rád ruháztuk. BÉTISZ A késsel támadó férfihoz. Ti tudjátok, hogy a lányom, Éanna, Roxana nyomába lépett, és mégis? A FÉRFI

Mégis, uram! Mégis! IFJABB BÉSSZOSZ Eggyel több okod, hogy kimondd, ha nem a vigaszt, a bajt legalább. Az is erősít. HANGOK Bétisz, imádkozzál! BÉTISZ Erősít, ha újra meg újra elmondjuk: Cserbenhagyott bennünket az isten, az egész ország megzavarodott, cserbenhagyott bennünket az isten, az egész ország megbolydult. .......................... A város, melynek bajával ura nem törődik, .......................... a város hangosan sír, panaszosan jajgat. Őrzője jajveszékel, pásztora gyászsípot fúj. .......................... a sirató pap se könyörgi: „Találjon szíved nyugodalmat!” Urunk nem időzik többé közöttünk, úrnőnk nem időzik többé közöttünk; urunk mennydörögve a hegyekbe vonult, úrnőnk mennydörögve a hegyekbe vonult. A rókafi tulajdon farkába harap, a vadtyúk rémülten kiáltozik. A kívül-lévőket forgószél ragadja el, a belül-lévőket is forgószél ragadja el. A kívül-lévőket szélvihar szórja szét, a belül-lévőket bús romlás szórja szét. .......................... Mit határozott az Úr az ő szívében? Mit határozott az Úr az ő elméjében? Szentséges értelmével mit gondolt ki az Úr? Romlással árasztotta el a birodalmat. .......................... Haszontalan gazt növesztett a földeken. Üszögös gabonamagvakként

fekete fejű embereket szórt el a mezőkön.* .......................... Ó, Enlil, oda az ország! Ó, Enlil atya, az ország odavan! Miért is áldottad meg olyan gazdagon előbb, ha most pusztulásra szánod ezt a földet? .......................... Miért is szólítottál fegyverbe katonákat, ha most kardjukat eldobálják?

Éanna jön, megáll, arca azt mondja: apám él.

Keményszívű, rettenetes, büntető isten! Hamuban ülve könyörgünk – enyhüljön már haragod, írd már alá felmentő – levelünket!

ASSZONYI HANG Keményszívű, rettenetes, büntető isten! A TÖMEG Írd már alá felmentő levelünket! BÉTISZ Menjetek, most menjetek, emberek!

Ifjú Bésszosz kivételével a tömeg kivonul, Bétisz némán öleli át Éannát.

ÉANNA Édesapám… BÉTISZ Az imádság hozott? Nem hittem… Nem hiszem… Éanna! Kiszakadó örömmel. Éanna! Ne sírj! Mindenről be kell számolnod. Hogyan szabadultál?

IFJABB BÉSSZOSZ És apám? És mi van Szuziával? BÉTISZ És Dareiosz? ÉANNA Ahány kérdésetek, annyi csapás rajtunk. BÉTISZ Hogyan szabadultál? ÉANNA Parmenión levelével. BÉTISZ Parmenión?! Milyen áron? IFJABB BÉSSZOSZ Szuzia hol maradt? BÉTISZ Egy makedón levelével… Milyen áron? IFJABB BÉSSZOSZ És miért egyedül? BÉTISZ Milyen áron? ÉANNA Nem kellek neki. BÉTISZ Nem. Csak rajta múlott? ÉANNA

Talán rajtam is. BÉTISZ Talán. Csak talán? ÉANNA Ha firtatod: nem talán. Egész bizonyosan mindkettőnkön. IFJABB BÉSSZOSZ Bátyám, ne most firtasd a lányod becsületét. Hol van apám a felmentő sereggel? Hol van Szuzia? BÉTISZ Ifjú Bésszosz, jegyezd meg magadnak: a fölmentő sereg s a lányom becsülete nem ellentétes fogalmak. ÉANNA Szuzia – Démétriosz felesége. Nincs felmentő sereg, nincs Dareiosz és nincs Bésszosz, bár életben láttam – a király levágott fejével. Selyemzsákban ajándékul vitte Alexandrosznak. IFJABB BÉSSZOSZ Kiről beszélsz? Mit beszélsz? ÉANNA Így van. IFJABB BÉSSZOSZ Apám? Bésszosz? A király fejét selyemzsákban…! BÉTISZ Az iszonyból jössz, meg vagy zavarodva, lányom. IFJABB BÉSSZOSZ Zavarodva? Lefizetve! Parmenión menlevelével – és mifajta megbízatással? Hogy hazugsággal, rémhírrel megtörd az ellenállásunkat? BÉTISZ Ne vádold! Félrevezettek, Éanna.

ÉANNA Két szememmel láttam! IFJABB BÉSSZOSZ Apámat – a király fejével? Megölöm. A királygyilkos apagyilkos után kiált. De nem igaz. A görögök bérenceként jöttél… gyalázatos! ÉANNA Apám! Ne tűrd a mocskos szidalmait! IFJABB BÉSSZOSZ …üszkös gabonamagvakként… BÉTISZ Nem tűröm. De milyen áron jöttél? ÉANNA Mondottam! IFJABB BÉSSZOSZ …fekete fejű embereket szórt el a mezőkön… BÉTISZ Milyen áron jöttél? IFJABB BÉSSZOSZ Iszonyatos, amit mondasz. Hazudsz! BÉTISZ Milyen áron jöttél? Beszélj!

Parmeniónt vezeti be két várőr.

ÉANNA Itt van! Beszéljen!

VÁRŐR Jelentem alássan: ez a makedón azt állítja magáról, hogy Alexandrosznak személyes küldötte! BÉTISZ Elmehettek. Az őrök el. Beszélj! PARMENIÓN Igen. Parmenión. BÉTISZ Nem találkoztunk Athénben? Mi voltunk akkor a győztesek. PARMENIÓN Akkor ti égettétek föl az Akropoliszt. BÉTISZ Ti pedig most Perszepoliszt. PARMENIÓN Mi, bár nem pontos ez a fogalmazás. ÉANNA Ő nem. BÉTISZ Vannak helyzetek, amikor a névmás egyes számban megszűnik létezni. PARMENIÓN Statáriálisan csak a többes első és többes második marad, uram. Mi és ti. IFJABB BÉSSZOSZ Ne fecsegjetek! Te makedón! Te is láttad Dareiosz levágott fejét? PARMENIÓN Láttam. Bésszoszt is. IFJABB BÉSSZOSZ

Megölöm, a nevemet is elhajítom, átkozott legyen az országban mindörökre. BÉTISZ És hol az ország, fiam? IFJABB BÉSSZOSZ Hol van az ország? Arra sincs talpalatnyi hely, ahol az átkunk megfoganjon. Hová menjek, merre bujdossak el egy orgyilkos fiaként? Mondd, Bétisz… Mondd, Éanna! ÉANNA A csalódásodra nincs szavam, Bésszosz. IFJABB BÉSSZOSZ Csalódás? Nincs szó rá. BÉTISZ Nincs. Mindenünk ott van, ahol nincsen szó rá. IFJABB BÉSSZOSZ Mit tudjak én most már az égre imádkozni?

Urunk, te bosszúálló! Urunk, te pusztító! Keményszívű, rettenetes, büntető isten! .......................... szívemet elgyöngítette, karjaimat reám gubancolta, .......................... az ország haragját ellenem korbácsolta, nevemet kitépte a nép szájából. Uram, tehozzád kiáltok, hallgass meg hát engem!

Hallgass meg hát engem! Megérdemled, hogy sárba döntöttek! Megérdemled! Közömbös vagy és hitszegő! BÉTISZ Bésszosz, fiam.

ÉANNA Bésszosz, próbálj megnyugodni. IFJABB BÉSSZOSZ Ó, már nem is tudom, mit beszélek. Mint akinek két szárnyát vágták le. Apám… Szuzia… Szuzia… Démétrioszné… Ki volt az a lány, aki felnőtt mellettem… Ki volt az az ember, aki felnevelt engem? Hát mondjátok! Mondjatok valamit! ÉANNA Gyere! Gyere, Bésszosz… IFJABB BÉSSZOSZ Hová? Semmiből semmibe! Egy hazugságból… egy látszatból, ami – hárman voltunk? Éanna kifelé vezeti. Hárman… és mi maradt belőlünk… Mi maradt belőlünk!

Kimennek. A nászinduló távoli hangjai.

BÉTISZ Miért jöttél hát? PARMENIÓN Sándor ajánlatával. BÉTISZ Nincs több királyunk, hogy a fejét vihetném. Lányom is csak egy, akit oda kívántok a tömeges nászágyba. Köszönöm neked a lányomat. PARMENIÓN Megátkozott. Remélem, nem fog rajtam. De most nem ez a fontos. A várat nem tarthatod már fenn. Tudod bizonyára. BÉTISZ Tudom. És mégis… PARMENIÓN Sándor… Alexandrosz – most általam harmadszor ajánlja föl neked a békés elvonulást.

BÉTISZ Hová? PARMENIÓN Nem tudom. Nem vagyok idevalósi. BÉTISZ De én igen, és tudom, ismerem a békés elvonulás útjának végét. Akik letették a fegyvert, hozzáláttak serényen orcájuk átalakításához. Főuraink, satrapáink. Népünk nevében – mondják a sakálok. És hol a nép? Az akasztófán. PARMENIÓN Ne túlozz. A nagy menyegzőn is vannak. BÉTISZ Ó, a menyegzőn. Főurak, satrapák lányai és özvegyei a szuzai palotában. PARMENIÓN A kereskedőké, parasztoké, kistisztviselőké pedig a városban és a falvakban. Több mint tízezren. BÉTISZ Igen. Mégis hiányzik onnan valaki. PARMENIÓN Éanna. BÉTISZ Ő is. De mit láttál te, Parmenión? A napiparancsot végrehajtó vőlegényeket és lányainkat. A hajuknál fogva ráncigáltakat, a nyílt vagy titkos prostituáltakat és az adókedvezmények szerencsétlen patkány-örömapáit. Nem láthattad, akiket a kérők a háztűznézés örömében – ellenkezés miatt gondosan agyonveregettek. PARMENIÓN Ez a kivétel. A helyedben pedig nem áltatnám oly nagyon magam – az ellenkezéssel. BÉTISZ Nem tagadom: az örömapáknak ígért adókedvezményt máris az isteneitek közé sorolhatjátok. Ereje túltesz némelykor az ősök szellemén, nyelvén, mindenén. De ha nincs is

nyílt ellenkezés: egyetemesen hiányzik onnan valaki. Kettős neve van: szerelem és önkéntesség. PARMENIÓN Tudom. A kényszer, a kényszerűség – a felszínen láthatatlan. Azt gondoltad: vitatni fogom tán a szavaidat? BÉTISZ Mást gondoltam. Különös, hogy el tudod képzelni magad a mi bőrünkben is. PARMENIÓN Nem biztos, hogy jót tesz nekem. BÉTISZ Lányom a fogságotokban volt. Miért engedted szabadon? PARMENIÓN Ama kettős nevű személy: – a Szerelem és Önkéntesség hiánya miatt. A lányod részéről természetesen.

Bétisz bizonytalankodik a kérdéssel: „És a te részedről?” Végül nem mondja ki.

BÉTISZ Szeretnek téged az istenek, Parmenión. Ez a hiány menti meg itt, most az életedet. Talán az Éannáét is. PARMENIÓN Köszönöm. És ha csalódnál bennem? Ha bennem a hiányt betöltené mégis…? BÉTISZ Nem csalódhatom benned. Ellenségem vagy. PARMENIÓN De békeüzenetet hoztam. Mondtam: békés elvonulást! BÉTISZ

Csak játszik a gondolattal. És kiadná nekem a Szuzában összegyűjtött troglodita gyermekeket is? PARMENIÓN Nem adja. BÉTISZ Oly sok perzsa gyermeknek akar jótevő atyja lenni? PARMENIÓN S még többnek. Csak nem fogja őket az anyjukra bízni. Hogy visszaneveljék őket – a ti ügyeteknek? A ti isteneiteknek? Hogy állandó gondja legyen a följelentők alkalmazásával? Akik följelentik neki – az altatódalaitokat? A világ ura nem fél a haláltól, de hidd meg, jól ismerem: tart az altatódalaitoktól. Bétisz kissé zavartan és gyanakvással hallgatja. Mert a nyelvetek, vallásotok, míg gyakoroljátok: ármány, cselszövés, minden pillanatnyi összeesküvés – ellenünk! Hány milliárd szavát pazarolja egy anya – gyermekére? Megannyi ráhatás, hogy különbözzék tőlünk, akik magunkhoz akarjuk őt hasonítani. Avagy nem tudnád? A gyermekkor az elme álma. Milyen szép, nemde? Elme álma. Nos, az ifjú, a birodalomért meghalni kész harcos azé lesz, aki álomállapotából a gyermeki elmét magának – a maga céljaira – fölébreszti. Aki nem röst zsenge korában közölni vele, hogy apja makedón káplár ugyan, de anyja – tévedés volt. Makedónnak, görögnek, büszke hellénnek kell vallania magát. Dicsőség Alexandrosznak… BÉTISZ Azt gondoltam, csak én tudom… csak mi tudjuk, az érdekeltek, hogy az egyetemes elrendezés, a harmónia rókahízelgése mögött ily nyíltan áhítoztok a sajtunkra: a hiszékenységünkre alapozva. PARMENIÓN Majd bolondok leszünk a gyanakvásotokat fölébreszteni vagy elmélyíteni. Katonáinak Sándor három nyelven adja már a parancsait. BÉTISZ Mert ilyenformán… PARMENIÓN Ne mondd ki, ne rágalmazd őt, még a kezébe kerülhetsz! Én kimondom helyetted: mert új országot ígér, de kohónak tervezi. Három nyelven kezdi, hogy egyetleneggyel folytassa. Okos isten. Nem kétarcú, nem Janus-arcú. Háromarcú. BÉTISZ

Új országot ígér, föl akar emelni bennünket, koszos trogloditákat – bosszúállásként, mert úgymond, az apját Dareiosz gyilkoltatta meg. Hiszed ezt? PARMENIÓN Ki tudja, talán sejtem, hogy valaminek az oka nem föltétlen azonos az indítékával. S ebben a múlt mindig hasznunkra van, különösen hamisított formájában. BÉTISZ Te ezt ily szemérmetlenül bevallod? PARMENIÓN Ha eltitkolom, erősebb leszel? BÉTISZ Veletek szemben – itt már csak gyöngébb leszek minden pillanattal. Katonailag. PARMENIÓN Végre belátod. BÉTISZ És mégis… PARMENIÓN Mi a mégis? BÉTISZ Bésszosz. Az áruló. PARMENIÓN És az árulás? Ez a mégis? BÉTISZ A puszta fölismerés. Hogy közöttünk szaporodnak az árulók. Veletek szemben egyelőre még nincs mit tennünk. De önmagunkkal szemben már világos a tennivalónk. Láttad az ifjú Bésszoszt? Ilyen csalódásokban erősödünk. PARMENIÓN Nem gyönge vigasz?

BÉTISZ Létrejön, ami nem volt bennünk, az egyetlen, ami segíthet még: a veszélyérzetünk. PARMENIÓN Ezt akarjuk mi elaltatni. BÉTISZ Túlságosan nyílt vagy. Ez az álruhád. PARMENIÓN Mindennek az ellenkezőjét kellett volna mondanom. Sándor barátja vagyok. BÉTISZ Akár egy álmos tengert, fölkorbácsolni ezt az egész nyomorúságos keleti világot. Sátraink és földkunyhóink helyén az Alexandriák fényes városfüzére. Utak, iskolák, könyvtárak, sportcsarnokok az elfoglalt területeken, az alexandriai Muszeion millió tekerccsel, a tengerben a száz mérföldre világító fárosz, Théba száz kapuja, Pheidiasz és Praxitelész márvány- és aranyszobrai. Kereskedelmet, hajóépítést, tudományt a tudatlanságunk helyére! Csillagokat imádni – ostoba keleti módon? Közönséges tűzgömbök – Thalész! –, és filozófiánk sincs. Nem baj, hoztatok. Platónt és Arisztotelészt! Színházat és vízvezetéket, orvostudományt! És tükröt, amiben fölismerhetjük igazi valónkat: Arisztophanész, Euripidész! És hányféle phanész és hányféle pidész! PARMENIÓN Ne gúnyolódj, ez mind igaz. BÉTISZ Mért nem mondod akkor? PARMENIÓN Mert láttam Szuzában az összegyűjtött troglodita gyermekeket és valami szomorúbbat is: az úton az akasztottakat. BÉTISZ Te áruló vagy! PARMENIÓN Esetleg szökevény. BÉTISZ

Egyre megy. PARMENIÓN Végletekben gondolkozol. Csak fanatikus hívőt és árulót bírsz elképzelni? A kettő között is lehet valami. Az a büntetett állapot, amiben én vagyok. Büntetésből kaptam a megbízást, hogy közöljem veled mindazt, amiben nem hiszek. BÉTISZ Nem értelek. PARMENIÓN Mert nem tudod, mi történt holnap hajnalban. És szólnak mindjárt a kakasok. BÉTISZ Ezt végképp nem értem. PARMENIÓN Isteni látnokságával Alexandrosz az udvari történésznek tollba mondja múltként – a jövőt. Eddig tehette, mert szándék és véghezvitel nála sohasem ütközött. Kettőnkre nézve pedig most így szól az isteni tervezet: királyát a meghódolásban még aznap hajnalban, kakasszóláskor követte Bétisz, folytatólag: békére hajló szívvel vette tudomásul Éanna lányának házasságát – Parmeniónnal. BÉTISZ Békére hajló szívvel… Kacag. Becsülete után a lányát is odadobva. Egyetlen lányát a makedón latroknak… Saját alfelét is valamely görög pederasztának… PARMENIÓN Ne mocskolódj! Ember az emberhez szólt, mert becsültelek. A kardommal is beszélhetek. Bétiszhez szóltam, a férfiúhoz, nem gyáva patkányhoz, akinek csak sértő szavai vannak. BÉTISZ Latrokat mondtam, nem Parmeniónt. Latrokat – többes számban. PARMENIÓN Beleértettél engem is! BÉTISZ

Kérlek, ne haragudj! Hiszen elengedted a lányomat. Cinkosa vagy a menekülésben. De ha becsületes vagy: hálámra nem számíthatsz ezért. PARMENIÓN Nem számítok. BÉTISZ És hiszel abban, ami megtörtént holnap hajnalban? PARMENIÓN Mondottam: azért vagyok itt, mert nem hiszek. Meggyőzni – ami feladatom lett volna – nem akartalak, így tehát a dolognak csak a végét mondom. BÉTISZ És mi a vége? PARMENIÓN A bokáidat fúratja átal és gyeplőszíjon vonszoltat végig a városon. BÉTISZ Ez így lesz. Sajnállak, nem vihetsz kedvező választ. Mert így lesz. PARMENIÓN Akkor azt is tudod: régóta megsemmisíthetett volna. Nem gyanús neked a türelme? Nem arra van szüksége, hogy a százszoros túlerő előtt letedd a fegyvert. Hanem, hogy önként… Hogy fölismerd a perzsák érdekeit. BÉTISZ Az érdekeinket, persze! Légy a mi testvérünk, Bétisz! Hellász fiai magukba fogadnak, térj eszedhez, Bétisz. Hellász urai megosztják veled a hatalmat, nyelvüket, kultúrájukat, isteneiket is, ha föladod barbár mivoltodat. Légy görög, makedón, és velük és általuk egyenrangú polgárként gyakorolhatod az ő jogaikat. Térj magadhoz, Bétisz, vesd ki magadból Mithraszt, Ahrimánt, a rossznak istenét! Isteneid, a rosszak is csak arra jók, hogy más légy, nem görög. Az igazi istenek az Olümposzon laknak. Hozzánk csatlakozva s barbár nevedet feledve – gondold el, mily szépen hangzik: Bétisz helyett Philón, Platón, Xenophón és Anakreón! Az agorának lehetnél szavazó polgára, véreid szünetlen följelentése révén baszileusz is a polisznak élén, vénségedre pedig a legfelsőbb tanácsnak, a bulénak is tagja. Szinte őrjöngve. Nem kell a bulé! Itt a bokám, fúrjátok át, hol vannak a gyeplőszíjak? Nem hoztad a kínzószerszámokat? PARMENIÓN

A kételyeimet hoztam. Ne gyalázz engem! BÉTISZ Eredj uradhoz a kételyeiddel, és mondd meg neki kételytelenül: Bétisz nem eladó! A lánya sem eladó! Mindent elvehet tőlünk: semmi sem eladó. Eredj! PARMENIÓN Nem mehetek. BÉTISZ Szegény, szánandó lelked. Nem tudsz elszámolni vele. PARMENIÓN Ha csodálkozol is: nehezemre esik… BÉTISZ A kudarcot bevallani? PARMENIÓN A kínhalálodat tudomásul venni. BÉTISZ Sajnálsz? Megesett rajtam a szíved! Kacag keserűen. Ide jön az Adria mellől, feldúl, porrá éget egy országot, lemészárol, asszonyt, lányt megerőszakol – és most sajnál! Földre bukott istenek, ha nem fulladtatok meg a sárban, fulladjatok most a kacagástól! A röhögéstől. A makedón sajnál, könnyezik… lelkiismeret-furdalása támadt. Röstelli, szégyenli magát, irulpirul az akasztottak láttán, a nyakamért, a bokámért aggódik, és ha gyeplőre vonnak, kispárnát könyörög a fejem alá. Bétisz, meg ne üsd magad a véres köveken! Mondd, Bétisz, vigyázattal és gyöngéden fúrták át a bokád? Könnyű és kellemes volt a kínhalálod, Bétisz? Borulj a keblemre! Az egyetemes elrendezés, a mindent összebékítés nevében borulj a keblemre! A hulla s a piruló hóhér! A hullák s a kételyektől meggyötört hóhérok! Hát ne szakadjon meg a szív, Parmenión? Számba veszem a fegyverkovácsaimat. Ha úgy tetszik, légy a vendégem. Csak egyet ne kérj tőlem: kételyt. Nincs kételyem. Csak reménytelenségem. Gyorsan el.

Távolról a nászinduló hangjai néhány pillanatig. Éanna jön.

ÉANNA

Mindent hallottam. Tégy valamit, Parmenión! A reménytelenségből kovácsolt fegyvert magának. PARMENIÓN Kiszolgáltattam magam neki, visszaélt vele. Konok és ostoba, tehetségtelen, sereg nélküli fővezér. ÉANNA Ne beszélj így róla. Nem ismer. PARMENIÓN Te ismersz tán? ÉANNA Megmentetted az életemet. PARMENIÓN Attól még nem haltál volna meg. Perszephoné, Szuzia meg a többi… mind élnek. ÉANNA Méreg volt nálam. PARMENIÓN Méreg? ÉANNA Gyorsan ölő méreg. Íme… Mutatja. Philipposztól loptam. PARMENIÓN Philipposztól? ÉANNA Valami hasonlóval cseréltem ki – a nyugtatószereim közül. PARMENIÓN Amikor Philipposz Sándorhoz indult. ÉANNA

Igen. PARMENIÓN És Philipposz Roxanától kapta. ÉANNA Roxanától. PARMENIÓN A kobrától… értem… Valaki jóságosan játszik velünk. Melyik isten lehet a sok közül? ÉANNA (?) PARMENIÓN Valaki játszik odafönt, és idelent te mentetted meg az életemet. ÉANNA Nem értem. PARMENIÓN Majd megérted. És ha Démétriosz a mérget megtalálja nálad? ÉANNA Figyelmetlen volt. A kankutyák állapotában… PARMENIÓN Valaki játszik velünk. Téged kivégeztek volna. ÉANNA Be jó most már! Élünk mind a ketten. Ott haltam volna meg melletted – a nászindulótok hangjaira. De most élünk mind a ketten. PARMENIÓN Élünk. Mennem kell. ÉANNA Ne menj.

PARMENIÓN Sietnem kell Sándorhoz – a kudarcommal. ÉANNA Maradj még! PARMENIÓN Menjetek innen… meneküljetek! Nem kívánom a halálát. ÉANNA A tieid annál inkább. PARMENIÓN Enyéim, tieid! Más szavatok sincs már! Bésszosz: a tieid! Démétriosz: az enyéim! Ti és mi – az örökös többes szám… Hasonlóképpen apád is! Legyetek átkozottak! – sikoltottad egymagad az egyetlen képembe. Hány személy vagyok én teneked – tinéktek? Én osztottalak ki magamnak? Én vetettem kockát fölötted? Én motoztattalak meg? És láttad te, mit műveltek a perzsáid Athénben az asszonyokkal és Pheidiasz szobraival? Mindahányat helyettesítsem be – apáddal? Amiként ő teszi most velem – csúfot űzvén a kételyeimből? Én akarom, hogy meghódoljon – szent színem előtt? Én vesztettem el az ő háborúját? Hát oly gyalázatos képmutatás részemről, hogy nem óhajtom gyeplővégen látni? Hogy téged nem akarlak sírni látni – a holtteste fölött? Nagyon nehéz ezt fölfogni? ÉANNA Bocsáss meg, Parmenión! Az ő nevében is kérlek. PARMENIÓN Enyhülten. Nem hatalmazott föl rá. ÉANNA Csupa rátartiságból röstelli előtted az érzelmeit. PARMENIÓN Nem vártam kézcsókot tőle. ÉANNA A szemében – Alexandrosz vagy, akármit mondasz, teszel is. PARMENIÓN

Selyemzsákban – a Sándor fejével kedvesebb lennék előtte. Göndör hajú gyermek volt Pellában. Apollón kicsinyített mása. Vad, fekete lovakat törtünk be. A pellai szél süvöltött a fülünk mellett. Akkor nem is beszélgettünk; csak kacagtunk egymásra. ÉANNA Mint a szerelmesek. PARMENIÓN Mint Patroklosz és Akhilleusz. Az ő fegyverzetében rohantam játék-ellenségnek játékTrója alatt. ÉANNA Elkomorult a játék. PARMENIÓN Egyetlen barátom volt. Abból is isten lett. ÉANNA Elmerülsz a múltban, a pellai sörényes napokban és elpusztulsz, Parmenión. PARMENIÓN Nemcsak a múlt: a jövendő is lefogott mind a két kezével. Éannának hívják. De méreggel és átokkal készült föl – ellenem. ÉANNA Gyűlölködő voltam, nehogy meggyűlöljelek. PARMENIÓN Dodonai beszéd. ÉANNA Azt mondtad: nem kellek neked. PARMENIÓN Nehogy te megelőzz. De légy kegyes hozzám: ezt az egyet ne bocsásd meg nekem. ÉANNA Soha.

PARMENIÓN Ez legyen az egyetlen bűnöm, amit ellened valaha is elkövettem. ÉANNA Az első és utolsó bűnöd. Milyen viharos a tenger. PARMENIÓN A tenger? ÉANNA Szkülla és Kharübdisz között Odüsszeusz hajója sodródik. Barátaim, most betömöm a fületeket lágy viasszal, hogy ne halljátok a szirének hangját, és el ne pusztuljatok. Engem pedig kötözzetek az árbochoz, mert nekem megengedte Kirké, hogy meghallgassam éneküket… Kérlek benneteket, ne sajnáljatok, szorítsátok meg jól a kötelékeimet! PARMENIÓN Rövid csodálkozás után, a játékot megértve. Irányítsd felénk a hajódat, ó, nagy Odüsszeusz! Evezz hozzánk, és gyönyörködj énekünkben! ÉANNA Kérlek benneteket – szánjatok meg, és oldjátok el a kötelékeimet!

Parmenión láthatatlan köteleket old le Éannáról, magához öleli. Brutális erővel a nászinduló hangjai a vár falai alól. Éanna megfagy.

PARMENIÓN Újabb menyegzői falka. ÉANNA Thalész imája – a kettőnk imádsága… PARMENIÓN Elfelejtjük. ÉANNA És a többi?

PARMENIÓN Fújni fogja. ÉANNA A tömeges őrületig. Őrültek között éljünk, Parmenión? PARMENIÓN Megnézzük őket és továbbmegyünk. ÉANNA Hová? Hová? PARMENIÓN A magunk csöndjébe. ÉANNA Magányba? PARMENIÓN Valahová… A kettőnk külön égtája alá. ÉANNA Hol van az? Athéntól Egyiptomig egyetlen ég van. És ez a farkasüvöltés. A gyermekeinkkel meghosszabbított életünk is farkasüvöltés, Parmenión! A tieid… I. BÉSSZOSZ HANGJA „Görög kutyák, makedón sakálok!” PARMENIÓN És a tieid. Ó, nem! Ne kezdjük újra. ÉANNA Farkasüvöltés! Tömjük be viasszal a fülünk, Parmenión! De süketen sem lehet élni. Nem, nincs szabadulás. Ne kecsegtess engem a külön égtájaddal! Hazugság. Hallgattasd el őket, ha tudod! Nem tudod! Részük vagy! PARMENIÓN

Részük vagyok! Ha magad is része vagy – ott a perzsa hetéráknak! Nézd az önkéntes bujálkodókat! ÉANNA Átkozottak! PARMENIÓN Nézd! Lásd! És mondd, hogy idejöttünk egyetemes liliomtiprás végett a szent szüzesség s a keleti erény paradicsomába! Thalész imájának része vagyok? Hát akkor te része vagy-e ott… azoknak? ÉANNA Én? A perzsa hetéráknak? Bevágja gyorsan az ablakot; csönd. Azoknak része! Én? Parmenión, kedvesem! Mit mondtál? Mit merészeltél mondani? PARMENIÓN Amit te is. Vágjunk csak egymás arcába a többes szám ostorával. ÉANNA A barbár szolgálja Hellászt, Hellász a barbárt soha! Ó, anyám, mert szolga az, de Hellász népe szabad. Hát légy szabad, és eredj innen! Takarodj Dionüszosszal! Eredj az istened után! PARMENIÓN Megyek, Éanna. Ez lenne hát a magunk csöndje az egyetemes bacchanáliában. A mi külön kis égtájunk… ÉANNA Bocsáss meg nekem. Valaki játszik velünk. Csúf játékot űz velünk. Démétriosz vigyorgását látom. Elmozdítod a fejed, a hátad mögül nyúl felém. Ezt el kell felejtenem, és Kleitoszt… s a katonákat is… Téged is. PARMENIÓN Engem is? ÉANNA Téged is, a hódítót. Ne mesélj semmit magadról! A világhódító barátjáról. Csak arról, aki Pellában gyerek volt. Patroklosz, játék-ellenség játék-Trója alatt. PARMENIÓN

A két fekete ménről egymásra kacagtunk…

Kintről kiabálás, kürtszó, dulakodás hangjai, majd Démétriosz jön. Éanna ösztönösen Parmeniónhoz menekül.

DÉMÉTRIOSZ Édes kettesben. Urunk pedig Bétisz hódolatát várja. PARMENIÓN Hogy kerülsz ide? DÉMÉTRIOSZ Fegyverrel, barátom. Szakasznyi bátor fiú elegendő volt e tetűfészek bevételéhez. Az egész banda lefegyverezve. ÉANNA Apám! Mi történt, Parmenión? Apámat tőrbe csaltátok! DÉMÉTRIOSZ Őt ne kérdezd. Nem tudja. PARMENIÓN Mit művelsz? Sándor békeajánlattal küldött. DÉMÉTRIOSZ De nem azért, hogy a hölggyel enyelegjünk. Kalliszthenész krónikájában világosan megmondatott. Még aznap követte királyát Bétisz. Nem jött. Nem hoztad. Visszük. A nyilvános hódolata mindenképp szükséges. És nem akármikor. Hanem a krónika szerint… PARMENIÓN Ki bízott meg téged…? DÉMÉTRIOSZ Talán urunk… Talán épp a te bizonytalanságod… A kissé gyanús időtöltésed. PARMENIÓN

És ha Bétisz nem hódol meg? DÉMÉTRIOSZ Útközben meggyőzzük – saját érdekéről. Íme…

Bétiszt hozzák Démétriosz katonái, megkötözve.

BÉTISZ Kutyák! Aljas tőrvetők! PARMENIÓN Engedd szabadon! BÉTISZ Szabadon! Még mindig játszod a szereped, te galád? Ez volt hát a békés ajánlatod. PARMENIÓN Az volt, amit mondtam! ÉANNA Az volt, apám. Hidd el… Ó, Parmenión! Mit csináltatok? DÉMÉTRIOSZ Láthatod most már, Bétisz: a várad nem vár. Csak kegyelem. Alexandrosz kegyelme, türelme. Okosabbnak gondoltalak persze. Lám, egy fricskával… a híres védőid… Tudhattad volna, hogy nem a fejedre tűztünk ki vérdíjat. BÉTISZ Hanem a hódolatomra. DÉMÉTRIOSZ Okos vagy! Végre! BÉTISZ Tévedsz, sakál! Az ostobánál is ostobább maradok: nem fogtok örvendezni a hódolatomnak.

DÉMÉTRIOSZ Majd gondolkozol. Elmegyünk, a tetűfészkedben egyetlen katonám se marad, legyen továbbra is az engedélyezett ellenállás Bétisz-vára, mígnem Bétisz nyilvánosan urunk lába elé borul és fölhívást intéz a népéhez. Ha van még… BÉTISZ Van! És lesz! De másfajta felhívásra fog újra megmozdulni. Jönnek majd utánam mások, végtelen a trogloditák száma, ne reménykedj, sakál, nem én vagyok az utolsó Bétisz… DÉMÉTRIOSZ Vigyétek! BÉTISZ Miközben kifelé toloncolják. Nem én vagyok az utolsó. Talán csak legelső vagyok, és nem győzitek majd őket számlálni… akiket nem tudtok majd tőrbe csalni… PARMENIÓN Megálljatok! Bétisz: tőrbe csaltalak én?

Bétisz hosszan megnézi, majd szembeköpi.

DÉMÉTRIOSZ Enyelgéseid következménye. Gyerünk. PARMENIÓN Egyedül jöttem. Egyedül megyek. DÉMÉTRIOSZ Ám lásd. Gyorsan el.

Hosszú csönd.

ÉANNA

Mit csináltatok! Úristen, mit csináltatok! Parmenión, bíztam benned, elárultam az apámat. PARMENIÓN Bíztál? Már te is csak bíztál?

I. Bésszosz jön feldúltan.

IFJABB BÉSSZOSZ A feneketlen alvilágba küldöm! Készítsd a fejed, Parmenión! Ott fog díszelegni a Dareioszé mellett, hazug kutya! ÉANNA Elég legyen az ocsmány szavakból!

Perzsa várvédők jönnek, kiáltozva.

HANGOK „Hol a makedón sakál?” „Az aljas békehírnök!” „Felnégyeltetni!” „Bétiszt tőrbe csalta!” „Akasztófára való!” „Könnyű halál az a koszos hellénnek!” „Keresztfára feszíteni!” „Darabonként szedjük széjjel!” ÉANNA Megálljatok! Farkascsorda vagytok! Százan egy ellen? Meg se hallgatjátok? IFJABB BÉSSZOSZ Meghallgattuk már az álnokot! HANGOK „Ide lopakodott sakál módra!” „Selyemzsákba a fejével!” „Bésszosz, ne kíméld!” ÉANNA Takarodjatok!

HANGOK „Hallgass, némber!” „A makedón bizonyára lefektette!” „Apjának gyilkosát védi!” ÉANNA Gyilkoljátok, de engem is! Saját véreteket! Vigyétek a fejét selyemzsákban! De az enyémet is! Feszítsétek meg, de akkor engem is! Eszeveszettek! Elmeháborodottak!

Csönd.

IFJABB BÉSSZOSZ Az árulás messze hangzik, Éanna. Akárhol van most Bétisz: a szavaidat hallja. És meghal anélkül, hogy a görög lovak után kötnék. Apám engem ölt meg, most a fordítottja következik? Gyermek az apját küldi halálba? Én még szemébe nézek majd apámnak… PARMENIÓN Apádat Alexandrosz halálra ítélte. IFJABB BÉSSZOSZ Jól tudod, hogy ki az apám? PARMENIÓN Dareiosz gyilkosa: Bésszosz. IFJABB BÉSSZOSZ Nem igaz. Urad annál gyalázatosabb. Ezt nem tehette. Ekkora szolgálat fejében… PARMENIÓN Más jövőt diktált Dareiosznak. Nem a lenyakazást. IFJABB BÉSSZOSZ Keményszívű, rettenetes, büntető isten! Éanna, mi történik velünk? Apa a fiát, lánya az atyját viszi gyalázatba. Új istenünk támadt? A megvesztegetés hatalma? Vagy mindig is rabjai voltunk – anélkül hogy tudtunk volna róla? Csak abban bízzál, ami szemed előtt születik és nő fel, mert mindig akad valami… embernek álcázza magát, hűségnek mutatja magát, miközben az árulás tejét szopta valahol. Nem láthattam az apámat felnőni, de te, Éanna, Bétisz szeme láttára születtél s nőttél föl… De hát ez sem igaz… semmi sem igaz… Parmeniónra. Egyedül ő igaz: a cselvető. A kettős cselvető. Téged is tőrbe csalt.

ÉANNA Apáddal törődj, ne velem! Senkinek sem vagyok áldozata! HANGOK „Őt is eltiporni!” „A némbert is!” „Minden szajhát felnégyeltetni!” „Ágyban árulnak várat s országot!” „Mindent odaadnak egy görög falloszért!” ÉANNA Könyörüljetek! Parmeniónnal – apámat is legyilkoljátok! Túszként maradt a kezetek között. Ne bántsátok a túszt – apámat ölitek meg, eszeveszettek! IFJABB BÉSSZOSZ Halálunk a könyörület! Védd magad! ÉANNA Bésszosz! PARMENIÓN Sajnállak, Bésszosz. Apád miatt is, akinek árulását rajtam akarod most megtorolni. Az őrséged bamba, a hadvezetésben kontár vagy – ostobaságodnál csak az indulatod nagyobb. Áll még Bétisz vára – áltatjátok magatokat hónapok óta, és nem tűnik föl senkinek, hogy Alexandrosznak Bétisz nyilvános hódolata fontosabb ennél az egérlyuknál. Ezért jöttem ide egymagam, a cselvetés szándéka nélkül és meggyőződésem ellenére. Amiként a görög, a perzsa sem született mindahány Bésszosznak, és tisztelem Bétiszt a válaszáért. Nem hódol. De gyeplőre köttetik és meghurcolják. Ezt is elmondtam neki. Ha Bétisz cselvetés áldozata: magam is az vagyok. Tegyetek velem, amit akartok. ÉANNA Apám kegyelmet is kaphat… IFJABB BÉSSZOSZ Emberek, készítsétek elő a lovakat, és futár induljon Szuzába: ha Bétisznek baja esik, Zeusz-Ámon fia keljen ki a ringyója mellől, s nézze végig a mi tereinken Parmenión diadalútját. EGY HANG Ne lovakkal! Az átfúrt bokáival maga vonszoljon harci szekeret! MÁSIK HANG Menyegzői kocsit! Éanna kezében a korbács! Tartsunk mi is szuzai menyegzőt!

A tömeg kivonul.

IFJABB BÉSSZOSZ Írni tudsz, makedón? PARMENIÓN Valamivel jobban, mint te várat védelmezni. IFJABB BÉSSZOSZ Saját kezűleg írod meg uradnak: Ha szeret még, cserében visszaküldi nekünk Bétiszt. Ha nem… Zeusz-Ámon fia legyen tehozzád irgalmas. El. ÉANNA Legyen tehozzád irgalmas… Mihozzánk… PARMENIÓN Királyát még aznap, hajnali kakasszóláskor követte Bétisz, aki békére hajló szívvel vette tudomásul Éanna lányának házasságát az oly sok hűségpróbát kiállt Parmeniónnal. Be kegyetlen a jövő, ha csak egy ujjal is érinted – a titkait nem tisztelve. Milyen iszonyatosan vág vissza, mikor az elvakult becsvágy múlttá nyilvánítja… megtörténtté mindazt, amiről nem határozott még, s legföljebb az álmainkat engedi közel magához. Szegény Kalliszthenész! Csupa korrigálni valót hagy az utókorra. Csupa látszatot és igazságnak beöltöztetett hazugságot. Hát nem kegyetlenség ez, Éanna? ÉANNA Írószert nyújtva. Írjad. A levelet, Alexandrosznak. PARMENIÓN Igen. Röpke bizonytalankodás után. De hát kinek írjak én könyörgő levelet? A gyermek Patroklosz játszótársa: nincs többé. A férfiú, akiért a méregpróbát is vállaltam: a szeszélyeinek játékszerévé tett. Akivé vált: az istent nem ismerem. Ismeretlen szellemnek írjak, amikor szavát megszegve, Bétiszt elraboltatta? Hozzá folyamodjam újra – könyörgéssel? Soha többé! Sem földi lényből fércelt istenhez, sem istenekhez soha többé nem könyörgök! ÉANNA Parmenión, kedvesem… Alig hogy megismertük egymást… Alig néhány szavunkkal ismertük föl egymást!

PARMENIÓN Jöjjön a kínszekér és kezedben a korbács! Nem könyörgök! ÉANNA Mily mérhetetlen a te csalódásod. Úristen, be mérhetetlen! A kegyetlenséged lesz csak nagyobb, ha apámat veszni hagyod, odadobod Alexandrosz becsvágyának. PARMENIÓN Az ő mérhetetlen becsvágya, hogy minden szava, kötőszava pontosan és idejében teljesüljön. Nem, nem, nem… Az élet nem talál immár az ő parancsaival… ÉANNA Nem érted? Apámat kínhalálra vitték… Parmenión… Az élet előbbvaló… egy madárnak az élete is előbbvaló… PARMENIÓN Te mondod ezt? Aki méreggel készültél a kényszermenyegződre? Hát előbbvaló a kényszer az életnél? ÉANNA Az apám élete. Az édesapámé… PARMENIÓN Legyen bár minden isteneké, a világmindenségé: nem könyörgök többet! Soha, soha, soha többé!

Függöny

Harmadik felvonás A szuzai palota. Teljében a menyegzői mulatság. Tánc és ének. Thalész imáját énekli a részeg palotaőrség is. Hallani, hogy kint a katonák sátraiban ugyanaz történik. A perzsák a nászindulónak még csak a dallamát tudják. A terem sarkában Kalliszthenész a krónikáját írja.

KLEITOSZ

Tisztelt vendégsereg! Az őrökhöz. És ti kutyák is ottan! Pohárköszöntőt szeretnék mondani. De csak a boldogságomról szólhatok. Minden úgy történt, ahogyan urunk akaratában a jövő látomásaként megjelent, és Kalliszthenész a krónikájában megörökítette. A magunk boldogságáról szólva tehát csak azt mondhatom: sorsunk az ő jöveteléig az istenek kezében volt – és a természetében. Az istenek pedig neki adták hatalmukat, s a természet az ő kezébe tette le jogait: a születést éppúgy, mint a halál pillanatát. Mert ezen a hajnalon Szuzában és birodalomszerte az ő parancsára fogant meg tízezer gyermek… EGY RÉSZEG HANG Az ikreket is beleszámítva legalább… tizen… tizenezer… vagy még annál is… KLEITOSZ Természetesen. Ikrek is. A RÉSZEG HANG Meg a trikrek… Bocsánat… KLEITOSZ Trikrek! És hozzád hasonló szamarak is, ha urunk úgy akarja. Tehát nemcsak a halálunk, barátaim: a születésünk is az ő kezében van már, nem a természetében. DÉMÉTRIOSZ Rendelkezzék Alexandrosz mindörökké – mindannyiunk életével. LÜSZIMAKHOSZ Dicsőség Alexandrosznak! EGY HANG Az egyetemes elrendezőnek és mindent megbékítőnek. KLEITOSZ A holnap immár a tegnapé! Szentesítse Kalliszthenész a megtörténteket. Halljuk! Elbóbiskoltál, öreg. KALLISZTHENÉSZ Hát lehet itt bóbiskolni? Ilyen történelem fölött? A Nagy Szuzai Menyegző pedig a tízezer hellén vőlegény és perzsa menyasszony vigasságával… KLEITOSZ …betöltötte s a többi – tudjuk. Benne vagyunk. Tovább.

KALLISZTHENÉSZ Nem volt és nem lészen az emberiségnek ehhez hasonló… KLEITOSZ …boldog pillanata. Tudjuk. KALLISZTHENÉSZ Thalész imája zengett egységesen a vegyes ajkakon. DÉMÉTRIOSZ Azt olvasd: a részegekről. KALLISZTHENÉSZ A katonák közül sokan vesztették el nemzőképességüket, Alexandrosz pedig nagylelkűen megbocsátott nekik, és a hajnali szemlén ő maga tette asszonnyá a szűzen maradtakat. LÜSZIMAKHOSZ Megtörtént. Gímszarvasként szökkent az impotensek sátra elé… Tovább! KALLISZTHENÉSZ Alexandrosz előtti hódolatának jeléül maga Dareiosz is megjelent, föladván… KLEITOSZ Megtörtént. EGY HANG Hiányosan. LÜSZIMAKHOSZ Feje alól a törzse hiányzott csak. Potomság. Dareiosz így is eljött. Hűséggel jött. Tovább! KALLISZTHENÉSZ Amiként hűtlenségért kellett az életből távoznia a királyára kezet emelő Bésszosznak. Lakolnia kellett példastatuálásképpen, miután Alexandrosz a kegyetlenül legyilkolt Dareioszt Roxanával együtt keservesen megsiratta. Mi nem kívánjuk a perzsa becsület lábbal tiprását, és nem tűrjük, ha azt maguk a perzsák követik is el – önmaguk ellen. Aki élve marad: a hódolatot nem kerülheti el, hasonlóképpen az önkéntes közeledést a birodalmát vezérlő

alexandroszi eszmékhez. Örömmel jegyeztetik föl, hogy Bésszosz árulását nemcsak Alexandrosz és vezérkara fogadta fölháborodással, hanem annak fia, ifjú Bésszosz is, amiért őt magas tisztség várja udvarunkban. Ellenfeleink fejére nem tűztünk ki vérdíjat, de annál inkább köröztetés alá került a rothasztó aggodalmaskodás…

Bétiszt vezetik.

DÉMÉTRIOSZ Bétisz, te hős ellenálló! Eljöttél hát, urunk jövőbe látó bölcsessége szerint. BÉTISZ Nem jöttem. Hoztatok. DÉMÉTRIOSZ Akkor is övé az érdem. Olvasd, Kalliszthenész! KALLISZTHENÉSZ Királyát a meghódolásban még aznap hajnali kakasszóláskor követte Bétisz… DÉMÉTRIOSZ Követte – kis késedelemmel. A kakasok után… BÉTISZ Süket vagy? Hoztatok. Vonszoltatok. DÉMÉTRIOSZ Az ember gyarló. Segíteni kell őt az okos cselekvésben. Nem úgy van, perzsa testvéreim? Az ember igazsága nem önmagában: a körülményeiben rejlik. Mért ne segítettünk volna tenéked, hogy fölismerd szunnyatag elméddel az új körülményeket? De vigyázz, mit beszélsz! Hódolni jöttél – nem pofázni, vagy isten őrizz! Urunkat gyalázni. BÉTISZ Te nemcsak süket: részeg is vagy. Nem jöttem. Hoztatok. DÉMÉTRIOSZ És nem hódolsz.

BÉTISZ Nem! DÉMÉTRIOSZ Nem sajnálod az átfúrt bokádat? BÉTISZ Nem! DÉMÉTRIOSZ Azt az egyetlen életedet sem? BÉTISZ Nem! DÉMÉTRIOSZ Vésd eszedbe: magadtól jöttél volna, a krónika szavai szerint. Elfogattalak, mert Parmeniónt ki akartad végeztetni. BÉTISZ Nem! De az lehetséges, hogy épp ezzel kaszaboltattad le – Parmeniónt. Ha netán ez lett volna számításod.

Futár jön.

DÉMÉTRIOSZ Ne gyalázkodj, rabszolga! Futárhoz. Mi van? FUTÁR Helytartó úrnak alássan jelentem: sürgős üzenet ifjú Bésszosztól. Tekercset nyújt át. DÉMÉTRIOSZ No lám, neki megjött az esze. Olvas, megrezzen. Szórakoztassátok, míg jövök, a vendéget. Gyorsan be a trónterembe. KLEITOSZ

Ne halj meg tanulatlan, Bétisz. Énekeljünk neki, barátaim!

A násznép közreveszi Bétiszt. A nászindulót éneklik. Alexandrosz hangja: „Parmenión! Hol késel, Patroklosz? Siess Akhilleuszodhoz! A karjában hókarú Heléna!” Roxana kacagása. Mintegy visszhangjaként a palota közeli és távoli lakosztályaiból asszonyi kacagás. Szuzia jön csupa fehérben. Rendre szól mindenkihez, de valójában – Bétisz kivételével – senkit sem ismer föl.

SZUZIA Segítsetek! Bátyám, segíts! Egyedül nem tudom eltemetni. Egy zöld gyík ül a szemén. Félek tőle. Úgy ül a szemén mozdulatlanul, mintha saját halottja volna. Néném, segítsetek. Takarjuk le már az arcát. Zöld legyek dongják, megtelepedtek a nyitott szájában, a homlokán és a szempilláin. Húgom, segítsetek, hosszú sorokban zöld hangyák vonulnak, a fülében és a nyakán nyüzsögnek, seperjük le testéről az óriáshangyákat! Segítsetek! Zöld ruhás katonák elvágták a kötelet, azt mondták: az élő fa kipusztul az árulók tetemétől. Néném, süti a nap, a nyelve sötétzöld, és dögmadarak ülnek a cédrusfán. Zöld keselyűk lesik – iszonyatos a védtelensége. Bátyám, ne vessetek meg engem, hogy énekeltem és táncoltam, amíg őt… és nem hallottam a kiáltásait. Mind egyformák itt a kiáltások. Aki örvendez és akit akasztani visznek – mind egyformán kiáltoz. Segítsetek megkülönböztetni a kiáltásokat. Bátyám! Felismeri. Bétisz! Segíts, temessük el édesapámat! Vigyél haza engem, elégetem a zöld fátylaimat. Aki halott, ugye nem áruló? BÉTISZ Csak szánalom. KLEITOSZ És elrettentő példa. Urunk parancsából temetetlen marad. SZUZIA Bétisz, ne hagyj magamra!

Démétriosz jön.

DÉMÉTRIOSZ Szelíden. Szuzia! Megmondtam, ne kelj ki az ágyból! SZUZIA

Nem válaszol. DÉMÉTRIOSZ Pihenned kell. SZUZIA Csak nézi, mint akit nem ismer. DÉMÉTRIOSZ Gyere, kedvesem. SZUZIA Nem szól. DÉMÉTRIOSZ Urunk parancsa volt. Visszavonhatatlan. El kell szenvednünk. El kell felednünk. Ketten… SZUZIA Egyedül! DÉMÉTRIOSZ Szépen kérlek… SZUZIA Egyedül! DÉMÉTRIOSZ Ott a lakosztályunk… Korinthoszi kupában vörösborunk… SZUZIA Egyedül! DÉMÉTRIOSZ Hangot váltva, cinikusan. Ha szeretnek még engem az istenek: már nem vagy egyedül. Hanem az eljövendő kis Démétriosszal. SZUZIA

Egyedül! DÉMÉTRIOSZ Ezt a nevet adnád neki: Egyedül? SZUZIA Így fogom őt szólítani: Egyedül. DÉMÉTRIOSZ Vidd magaddal, Bétisz. Mert szabad vagy. Fegyvereseink kísérnek és hozzák Parmeniónt. Ha legcsekélyebb baja esik, fölkoncolnak. BÉTISZ Gyere, Szuzia. KLEITOSZ És mit kezdesz a tetűváraddal? BÉTISZ Összegyűjtök minden gyermeket, akit úgy hívnak: Egyedül. És fölnevelem őket – ellenetek! Addig hajszoljatok csak – bosszú helyett a bizalmatokkal. DÉMÉTRIOSZ Egyszer talán utolérünk. BÉTISZ Nehezen. Mert szembefutok. Kellemes nyugtalanságot.

Bétisz és Szuzia kimegy.

LÜSZIMAKHOSZ Perszephoné! Thalész imája szóljon minekünk! Feledjük a történteket!

Perszephonéval énekli a nászindulót.

Színváltás.

Bétisz vára. Éanna és Parmenión ugyanott, ahol az előző képben.

ÉANNA Most már nemcsak az én életemet: az apámét is köszönöm neked. PARMENIÓN Én a magamét kinek köszönjem? ÉANNA Sándor kegyelmének. A katonai terveinél is jobban ragaszkodik hozzád. PARMENIÓN Csak tudnám, miért. Nem bírom már követni – a bűvészmutatványait. ÉANNA Talán benne is két Parmenión él. Egyik a pellai Patroklosz, másik a mai lázongó. De lám, annak is megbocsát. Szabad vagy, Parmenión! PARMENIÓN Szabadság. Mi lehet az? ÉANNA Nem könyörgök! Nem! – mondta valaki nekem az éjszaka. Talán ez lehetett a szabadság. PARMENIÓN Elférnénk mi ketten egy tagadószócskában? ÉANNA Kicsire húzódunk. PARMENIÓN

Add vissza a kardomat! ÉANNA Nem veszélyezteti már az életedet – az oktalan ellenállással. Él Bétisz és szabad Parmenión! Dicsőség a lefegyverzett győztesnek! Isteneknek hála legyen, nem könyörgőnek születtem, evoé! Parmeniónnak születtem, evoé! Ez lehetne kettőnk Thalész-imája. A kettőnk ege alatt. PARMENIÓN Hol van az? ÉANNA Te láttad. Te mondtad. PARMENIÓN Én. ÉANNA És nincs már? Nem látod már? Hazudtál. PARMENIÓN Kishitű voltam. Őt vádoltam meg – szószegéssel. És ostoba voltam: eszembe sem jutott Démétriosz. Miért gyűlöl vajon? ÉANNA Nem téged gyűlöl. Hanem Sándor bizalmas barátját. Aki nem tanul semmiből. PARMENIÓN Nem kellene tanulnom abból, hogy szószegéssel vádoltam – és nem igaz? ÉANNA Én balga, megrendültem a csalódásod láttán! PARMENIÓN Gyere velem Szuzába. ÉANNA Hogy urad előtt igazold: mégsem tagadtad meg a parancsát? Odavinnél vezeklésednek?

PARMENIÓN Egyedül magamnak. ÉANNA Kleitosz, Démétriosz gúnykacajába? Íme, a tékozló fiú a kiutalt asszonyával. PARMENIÓN Levágnám őket! ÉANNA És a többi?

A nászinduló hangjai.

És ez a járvány? PARMENIÓN Betiltjuk. ÉANNA Járványt betiltani nem lehet. Járványból csak kimenekülni lehet. PARMENIÓN Áll még kegyelemből Bétisz vára. Kimenekülnél? ÉANNA Nem. PARMENIÓN Dareiosz után Bétisz meghódolása volt Sándor legnagyobb becsvágya. Érettem ezt föladta: elhagyhatom-e Sándort? ÉANNA Ne hagyd el. Ha futja még a megalkuvásból… PARMENIÓN

Ne nevelj engem! Perszephonét, Szuziát elátkoztad. Visszavonnád az átkodat? ÉANNA Nem. PARMENIÓN És – miattam elátkoznád-e magadat? ÉANNA Nem. PARMENIÓN Nem hordtam el a kincseiteket? Nem döntöttem porba az isteneiteket? ÉANNA Te – nem. Csak eltűrted. PARMENIÓN Tehát cinkos vagyok. Vádolj csak, vádolj! ÉANNA Nem vádollak. Csak mindig eszembe jut… PARMENIÓN Akkor mi lesz velünk, ha semmit sem bírunk elfeledni? ÉANNA Nem tudom. Egyszer… még Szuzában… azt álmodtam, hogy a folyó menti fehér köveknek szárnyuk nőtt és fölrepültek, együtt a madarakkal. A kövek. PARMENIÓN A kövek. ÉANNA Ha meglenne még az az álom. PARMENIÓN Ha beköltözhető lenne.

ÉANNA És befogadna két menekültet. Menjünk. PARMENIÓN Keletnek? Nyugatnak? ÉANNA Ha nincs járható út: mindegy, melyiken indulsz. Újra játszik. A cédrusfákon túl, nézd, egy üres álom. Beköltözhető. PARMENIÓN Jól látom? Erósz ül az ablakában? ÉANNA Kopog. Erósz istenünk! Figyeld csak. Most ránk nézett. Kérdi már: kik vagytok, és honnan jösztök? Ó, nem tudjuk. A régi nevünk lemaradt a kutyaugatással. Nem, azt sem tudjuk, mi történt Szuzában, mi történt Athénban. Hát nincs emlékezetetek? Ó, istenünk, nehezek a kérdéseid. Mi az emlékezet? Tudjuk mindketten: a köveknek szárnya nőtt, együtt röpdösnek a madarakkal. De nem tudjuk, mi az emlékezet. Hallod, mit mond? Hogy máris boldogok vagyunk. PARMENIÓN A szerelem istene úgy határozott, hogy boldogok vagyunk? ÉANNA Következtetés volt: mert elhagytuk az emlékezetünket. De hogy is hívnak mégis benneteket, ti különös lények? PARMENIÓN Megmondom neki. Én a Szerelem, ő az Önkéntesség. De fölváltva viseljük a nevünket, mert ketten egyek vagyunk. Hát végre megtaláltátok egymást? Tudom már, kik vagytok. A valamikori kétnemű ember az eget ostromolta, nagy haragjában pedig Zeusz kettévágta. Férfivá lett az egyik fele, asszonnyá a másik, de azóta is örök bolyongásban keresik egymást, hogy újra egyesüljenek. Velünk a csoda megtörtént. Nézz meg közelebbről bennünket, Erósz. Minden porcikánk tökéletesen egybeilleszthető. Mi vagyunk a lázongó, akit Zeusz kétfelé vágott. ÉANNA Halld csak, mit mond: álmaikból az emberek mind kimenekültek. Ti szembejöttetek a menekülőkkel, félelem és emlékezet nélkül. Legyen tietek az a lakatlan álom.

PARMENIÓN Huss! Erósz kirepült. Ott villan a szárnya, látod-e? ÉANNA Repülj csak, Erósz, jó messzire. Benépesítjük magunk az ajándékodat. Ide leülünk. Jó helyt vagy, Szerelem? PARMENIÓN Erósz meleg helyén, Önkéntesség. ÉANNA Erósz helyén félek. PARMENIÓN Tőlem? ÉANNA És magamtól. PARMENIÓN Úgy tudom, a félelem is lemaradt valahol. Ne félj az ölembe ülni. Magához vonja. ÉANNA Felugrik az öléből. Nem, nem jó hely. Babiloni szavakkal lopakodik ide vissza az emlékezet. PARMENIÓN Mit mond? ÉANNA Azt mondja: Ó, ne! Ne bánts még! Ne nyúlj hozzám! Hagyd, maradjak meg úgy, ahogy vagyok! Istár királynőhöz könyörgök: szívből szeresse szerelmesemet, átokkal sújtsa megrontóimat! ..........................

PARMENIÓN Miért nem akarod te is, amit én? .......................... simulj már hozzám, kérve kérlek! Az istenek mérjék meg szomjamat. Szomjúhozom, kedves, utánad. ÉANNA Szomjúhozom, kedves, teutánad – s félek. Miért marad meg a félelem, ha mindent elfelejtünk? PARMENIÓN Ne félj attól, amit magad is akarsz. ÉANNA Félek. Hol van akkor a teljes felejtés? PARMENIÓN Mondom újra és megint újra mondom és megint újra, harmadízben is… Ne félj! ÉANNA Psszt! Valami surrant. A félelem. Erósz ránk szabadította volna? Ijesztő volt az elhagyott emlékezet. Apám haragja és szegény Szuzia Démétriosz erőszakágyában. Megrontom! Rontó szavakkal megrontom az erőszakot. PARMENIÓN Mondd hamar! ÉANNA Kötélbéklyót, vasbilincset rakok rátok, .......................... Tűzisten, te megégető, gonosz rontásukat oldjad! Csodás, rontó szavak. Nem látom már Démétrioszt, nem hallom Thalész imáját. Az álomház kagylózúgását hallom. Hallgasd csak te is… itt a fülemben. Zenét hallasz-e? Én igen. Szívből szeresse szerelmesemet, átokkal sújtsa megrontóimat. Köszönöm, Erósz, a jótéteményedet! PARMENIÓN

Én is hadd köszönjem… ÉANNA Ó, ne! Ne bánts még! Ne nyúlj hozzám! Hadd maradjak meg úgy, ahogy vagyok! PARMENIÓN Elrebben a szerelem, ha riasztják – lám, az enyém is már elröppenőben! Mint ág hegyétől a madár, úgy válik meg tőled a vágyam. ÉANNA Ó, ne! Ne hagyj el! Repesve térek meg a szeretőmhöz. Álmunkban is karoljuk egymást .......................... vágyom a vágyódó után. PARMENIÓN Mint ostromlott várost erős sereg .......................... Úgy foglallak el örökre magamnak, úgy ölellek magamhoz diadallal! Fényesség csapta meg a szemem, bíbor és fehér lepkerajok… Pillangó-fellegek vonulnak, nézd, a horizonton… ÉANNA Pártfogód, az istennő, megsegítsen, és szerelmedben hűséggel megáldjon! PARMENIÓN Istár királynő vaksággal verje meg azt, ki téged nem szeret… ÉANNA vaksággal és álmatlansággal – ahogy engem álmatlansággal sújtott szerelmedért!

PARMENIÓN Megpecsételtetett sorsunk pecséttel… ÉANNA Nanához kiáltok szünetlen: szerelmedet, uram, hogy megóvná! Drága kösöntyű ez, mit nagy áron vettem! PARMENIÓN Reám támadnak a féltékenyek: miért bánkódom szerelmesem után? ÉANNA Többen vannak, mint réten a fűszál, többen vannak, mint égen a csillag. PARMENIÓN Némuljanak el! Pusztuljanak el! .......................... Megpecsételtetett sorsunk pecséttel… ÉANNA Elébed állok, én egyetlenem! PARMENIÓN Drágább vagy te nekem mindeneknél! ÉANNA Csúfolkodjanak bár a gonoszok… PARMENIÓN Drágább vagy te nekem mindeneknél!

Szuzia sikolya. „Bésszosz, édes bátyám!” I. Bésszosz jön, nyomában Szuzia.

IFJABB BÉSSZOSZ Nem! Dareiosz gyilkosát nem temetjük el. Kutyák elé vele! SZUZIA Megvernek még az istenek. Temessük el, bátyám, a lábadhoz borulok, úgy esedezem: temessük el. IFJABB BÉSSZOSZ Nem! Nem könyörgök érte! Maradjon ott! ÉANNA Holtában csak szánalom illeti. Gyönge volt, elesett – könyörülj rajta! Ha nem enyhülsz iránta: rajtam könyörülj. Enyhülj iránta. IFJABB BÉSSZOSZ Nem könyörültek az ellenségei. A legnagyobb szolgálatért! Mi könyörüljünk, akiknek a nevét végleg eltemette? S miért nem Alexandrosz elé járultál az életéért? SZUZIA Nem tudtam, nem tudhattam. A kiáltások mind egyformák… IFJABB BÉSSZOSZ Démétriosz ágyából – igen! Mind egyformák! Az ágyasok süketek. Az ágyasok nem hallják apjuk segélykiáltását. Az ágyasok vakok: nem látják az akasztófákat sem… Csend van és sötétség – a latrok karjában! SZUZIA És kényszer nincs? És benned csöppnyi megértés… IFJABB BÉSSZOSZ Kényszer. Minden ribanc kényszert hazudik és erőszakot! Hazugságod igazolása, hogy élsz. SZUZIA Nem volt más kiutam… IFJABB BÉSSZOSZ A hajánál megragadva cipeli Éanna elé. Látod ezt a nőt? Nyisd ki a szemed! Látod Éannát? Számára volt kiút.

PARMENIÓN Ereszd! A kiutak nincsenek egyformán elosztva! ÉANNA Gyere, Szuzia. Nem vagy ép eszednél. Pihenned kell, gyere. SZUZIA Miközben Éanna kifelé vezeti. Apámat zöld keselyűk lesik – iszonyatos a védtelensége. Bátyám, ne vessetek meg engem, hogy énekeltem és táncoltam… és nem hallottam apám kiáltásait. Mind egyformák itt a kiáltások. Aki örvendez és akit akasztani visznek – mind egyformán kiáltoz. Segítsetek megkülönböztetni a kiáltásokat…

Mindketten el.

IFJABB BÉSSZOSZ A kiutak! És a feledékenység. Elfelejtette saját jövőjét a szerencsétlen! PARMENIÓN És ha csak ezután fog emlékezni rá? IFJABB BÉSSZOSZ Adja isten, hogy úgy legyen! Eredj, Parmenión! Urad és barátod vár. Kifelé indul, majd visszalép. Bölcs vagy, lovagias is. De még bölcsebb lennél, ha tudnál valamit. PARMENIÓN Mi az a valami? IFJABB BÉSSZOSZ Hogy bele tudd képzelni magad a mindenkori Másik, a Mások bőrébe is. PARMENIÓN Ki tudja. Talán bele tudom… És talán épp ez a bűnöm. IFJABB BÉSSZOSZ Nem én fogom megtorolni. Gyorsan el.

Éanna jön, majd Bétisz, aki megáll a háttérben.

ÉANNA Hová ment Erósz, amikor magunkra hagyott? Hol jártunk mi ketten, Parmenión? PARMENIÓN Ahová csak kettőnknek van bejárása. ÉANNA Az önkéntességnek és a szerelemnek. Megpecsételtetett a sorsunk piros pecséttel. PARMENIÓN Piros pecséttel…

Megcsókolják egymást, majd Parmenión gyorsan el, anélkül hogy Bétiszt észrevenné.

BÉTISZ Fekete pecséttel, egyetlen lányom, te anyátlan Éanna. Ó, kényszerű és rettenetes, büntető isten! Hogyan is várhatnánk tőled segedelmet, amikor mi dobjuk oda magunk a megsemmisülésbe. Ó, Enlil, oda az ország, oda az utolsó reménység – a legcsekélyebb is, a személyes, a sziklevélnyi birodalom. Saját végtagjainktól kell megszabadulnunk. Kardot ránt. ÉANNA Apám… könyörülj! Bétisz lába elé omlik. BÉTISZ Hosszan nézi, majd elejti kardját. Halott anyád ha látna. Ő látna bár – isteneink megvakultak. Földre döntött vak isteneink között szedi áldozatait az elvakultság. Odadobjuk magunk babérkoszorúnak az erőszak homlokára, s esztelen áldozatunkat még föl is magasztaljuk: önkéntesség és szerelem. Megpecsételtetett a sorsunk fekete pecséttel.

Gyors színváltás. A nászinduló vad hangjai. Démétriosz táncol. Kleitosz táncol, Lüszimakhosz táncol. Zenészek ismétlik szédülésig a nászindulónak ugyanazt a

részletdallamát. „Nem perzsának, más nyelvűnek, hanem örökéletű hellénnek, evoé!” A trónterem ajtajában föltűnik Kalliszthenész a lelakatolt krónikáskönyvével. Döbbent csönd. Mit diktált Nagy Sándor a holnapra nézve?

DÉMÉTRIOSZ Nézzétek, feleim, a holnap tudója meg van illetődve. KLEITOSZ Mondj valamit, öreg! LÜSZIMAKHOSZ Mi történt másodnap hajnalán? DÉMÉTRIOSZ Nyisd föl a nagy könyvet, öreg. KALLISZTHENÉSZ Le van lakatolva. DÉMÉTRIOSZ A fejed is? Fejből mondd! A fejed is lakat alatt? KALLISZTHENÉSZ Lakat alatt legyen inkább, mintsem – a föld alatt. Miután leszednek az akasztófáról, mint az elődömet. Mert fecsegett. EGY HANG Mikor járulhatunk urunk színe elé? KALLISZTHENÉSZ Megtudjátok. EGY HANG Nászindulónkat énekelve vonulunk a trónterembe! Nem perzsának, más nyelvűnek, örökéletű hellénnek, evoé!

A zenészek rázendítenek, Philipposz jön a trónteremből izgatottan.

PHILIPPOSZ Roxana parancsa: csend legyen! A királyné parancsa: a trónterem elől mindahányan elvonuljatok! Vissza a trónterembe. DÉMÉTRIOSZ De hát mi történt? AJTÓNÁLLÓ Démétriosz helytartó azonnal Alexandroszhoz! DÉMÉTRIOSZ Igenis! Gyorsan be. KLEITOSZ Már megint csak őt… MÁSIK AJTÓNÁLLÓ Kleitosz, Lüszimakhosz siessen Alexandroszhoz. KLEITOSZ, LÜSZIMAKHOSZ Igenis! Gyorsan be a trónterembe. AJTÓNÁLLÓ Tábornokok, urunk színe elé!

A tábornokok gyorsan bevonulnak.

KALLISZTHENÉSZ Teljesítsük Roxana parancsát.

A tömeg elvonul. Kalliszthenész egyedül marad a színen. Megáll Sándor szobra előtt. Rövid kürtszóra testőrség sorakozik föl a trónterem ajtaja előtt. Parmenión jön.

PARMENIÓN Halotti csönd a menyegző reggelén. Mi történt? Mindenki elázott, mindenki alszik – az új asszonya mellett? KALLISZTHENÉSZ A csönd Roxana parancsa. PARMENIÓN Sándor? KALLISZTHENÉSZ Mámoros. De nem ez a pontos kifejezés. Nagyon mámoros. PARMENIÓN Magam is meginnék most egy kupa bort vele. KALLISZTHENÉSZ Mindenkit magához rendelt. PARMENIÓN Engem nem szólított? KALLISZTHENÉSZ Téged nem. PARMENIÓN Megyek magamtól is… KALLISZTHENÉSZ Még ne… Miért késtél? PARMENIÓN Lóhalálában jöttem.

KALLISZTHENÉSZ De miért késtél? PARMENIÓN Késtem… Végül is itt vagyok. Túsz nem jöhet, csak a másik ellenében. KALLISZTHENÉSZ A hazavezető utad hosszabb volt a megengedettnél. PARMENIÓN Titkot sejtesz? KALLISZTHENÉSZ Miért késtél? PARMENIÓN Ó! Végül is minden úgy történt, ahogy felolvastad. Mi történt holnap hajnalban? Megmondom: álmaikból az emberek mind kimenekültek. Ketten szembementünk velük félelem és emlékezet nélkül. Erósz fölismert bennünket, és azt mondta: legyen tiétek ez a lakatlan álom. Kalliszthenész, öreg barátom! Urunk parancsa szerint cselekszem. Először megtagadtam az utasítást, de közbeszólt Erósz – a szívnek valóságos istene. Az igazi! Nem Ámon papjai szentelték… KALLISZTHENÉSZ Istenem… Mit beszélsz… Miket beszélsz… PARMENIÓN Nem bortól vagyok mámoros. KALLISZTHENÉSZ Az örömtől bizonyára. Alexandrosz rettenetes halálból hozatott vissza. PARMENIÓN Bétisz várát – a konok becsvágyát föladva. Mit szólsz hozzá? Ilyen áldozatot még nem hozott értem. KALLISZTHENÉSZ Látszólag a méregpróbád párja.

PARMENIÓN Nem látszólag! Valóságosan is. Mióta dédelgeti magában a tervét: Bétisz hódolatát, Bétisz felhívását a néphez: mindenki kövesse példáját. Valljuk meg, zseniális taktikai lépés lett volna. És értem föladta! Föladta! KALLISZTHENÉSZ Föladta. De nem kellett volna késned. PARMENIÓN Dühöng talán? Lecsillapítom. KALLISZTHENÉSZ Nem dühöng. Másról van szó. PARMENIÓN Kalliszthenész, titkolózol. Másról van szó. Késtem, hát késtem. Megbocsátja nekem. Tudod, mivel engesztelem meg? Fölkapja a szobor talapzatán heverő köpenyt. Saját köpenyét öltöm magamra. Emberi mivoltának utolsó ruhadarabját. A magam nevében s az ő régi mivoltának jelével – az ember Sándor köpenyével járulok – Zeusz-Ámon fiának szent színe elé… Nos? Saját nászindulómat énekelem el neki benne: Isteneknek hála legyen, nem könyörgőnek születtem, evoé! KALLISZTHENÉSZ Álmaikból az emberek kimenekültek… összevissza beszéd ez, fiam. Tőled nem szoktam meg. PARMENIÓN Mert nem tudod, mi történt. Nem tudod. Végét vetettük a többes névmás használatának. Gyűlölködve mondtuk: ti és mi. Volt, nincs. Áthidaltuk a szakadékokat, mert azt mondjuk: te meg én. Parmenión és Éanna: a páros egyszemély. Elviszem Athénba, megmutatom neki az Akropoliszt… elviszem Pellába… Bejárjuk lóháton a gyermekkor füves tereit… vajon terem ott még a sárga gyermekláncfű? Mi van veled, Kalliszthenész? Csupa remegés vagy. KALLISZTHENÉSZ Menekülj! Azonnal. PARMENIÓN Miért? Mi történt? KALLISZTHENÉSZ

Kimondtam. Menekülj. Meg se lássanak bennünket együtt. PARMENIÓN Egy szavadat sem értem. KALLISZTHENÉSZ Rettenetes, iszonyatos baj van. Nem mondhatom. Menekülj azonnal. Messzire. Ki a birodalomból. PARMENIÓN A birodalomból. Amit együtt teremtettünk? Amiért a véremet hullattam? KALLISZTHENÉSZ Iszonyatos veszedelem, Parmenión! Most menekülj, amíg nem nyílik az ajtó. Meg ne lássanak együtt. PARMENIÓN Miért ne lássanak? KALLISZTHENÉSZ Nem értesz a szóból? PARMENIÓN A homályos célzásból? KALLISZTHENÉSZ A fejemmel játszom. Az életemmel játszol… PARMENIÓN Én? KALLISZTHENÉSZ …ha későn menekülsz, és kettőnket meglátnak. Könyörgök! Menekülj! PARMENIÓN Beszélj világosan, vagy szétverem a fejed és a krónikádat. Mi van benne? Mi történt holnap hajnalban, amiről nem tudok? KALLISZTHENÉSZ

Módosítás. Egy szó, csupán. PARMENIÓN Egy szó csupán. Még homályosabb. Mutasd! KALLISZTHENÉSZ Nem lehet. A kulcs Roxanánál. PARMENIÓN Roxana… Mi az a szó? KALLISZTHENÉSZ A sok hűséget kiállt Parmenión helyett… PARMENIÓN Helyett? Helyett? KALLISZTHENÉSZ Hűtelenség. PARMENIÓN Mutasd! KALLISZTHENÉSZ Mondom… De nem olvashatom. Csak ítélethirdetéskor. PARMENIÓN Milyen ítélet? Milyen ítélet? KALLISZTHENÉSZ Halál. PARMENIÓN Halál. Kacag. Halál. A hányadik immár? KALLISZTHENÉSZ Nem tudom. Menekülj.

PARMENIÓN Boroskupa, hirtelen harag, halálos ítélet. Indokolás? KALLISZTHENÉSZ Azt mondta, majd személyesen. PARMENIÓN Ahá! Személyesen. Tökéletlen barátom. Ezzel kellett volna kezdened, hogy: személyesen. Bevallom: majdnem megijesztettél. Nem komolyak – a halálos ítéletei! Ha még szót válthatok vele. Tudod, mért csinálja? A bornál is jobban élvezi az ellenérveimet. Így szól: Mondd csak, mondd, Parmenión, miért voltam esztelen? Mintha csak azt beszélnők meg: fürödjünk-e, vagy kilovagoljunk Perszepoliszba? Az efféle potomságot megszokod a közelségében. De mindinkább biztonságát veszti. Fogalmad sincs: mily gyorsan megbánja a kilőtt villámait. Ezért is nem akart látni soha senkit az ítélet után. A megbánásra még egy személyes kérdés… hogy szemtől szembe lehetsz vele… s élő szóban… élő hangon… De be kell mennem hozzá… Azt üzente, siessek, nagyon vár… Itt vagyok. Megyek… KALLISZTHENÉSZ Menekülj! PARMENIÓN Azt teszem. Csak ellenkező irányba. Pellába, Akhilleuszhoz. KALLISZTHENÉSZ A múltnak rabja! Te fogoly Patroklosz…

Parmeniónt az ajtóban az őrök feltartóztatják.

PARMENIÓN Parmenión vagyok, nyomorultak! Nem ismertek? Mi ez a gyalázat? Kitől a parancs? ŐRSÉGPARANCSNOK Démétriosz útján Roxana istenasszonytól, jelentem alássan. PARMENIÓN Istenasszony?! Őrült vagy? Hát nem ismersz? Mondom: Parmenión vagyok.

ŐRSÉGPARANCSNOK Így szólt a parancs, jelentem alássan. Név szerint. PARMENIÓN Birka vagy! Süket vagy! Ilyet senki se mondott! Eressz, különben… Már mindenki megőrült ebben a pokolban? Mindannyian részegek vagytok? Vedd le rólam a kezed, rabszolga! Az őrök lefegyverzik; Parmenión most már kétségbeesetten. Sándor! Mi ez a csend odabent? Kalliszthenész! Mi történik odabent? KALLISZTHENÉSZ Nem tudom. PARMENIÓN Tudtál erről az istenasszonyi parancsról? KALLISZTHENÉSZ Nem!

A terem ajtajában egy pillanatra Démétriosz tűnik föl, megnézi Parmeniónt és Kalliszthenészt, majd visszavonul.

PARMENIÓN Démétriosz! Te sivatagi sakál! KALLISZTHENÉSZ Végünk, Parmenión! Ha menekülsz, csak ketten menekülhetünk. Démétriosz jelenteni fogja. Te elmész, én itt maradok a szökevény cinkosaként. A történelem: államtitok, és én elárultam. A történész: biztonsági ember, és én civilként fecsegtem, de hogy vettem volna lelkemre… Olyan titkot, amiben a halálod… Javadat akartam – a konokságoddal megsemmisítettél. Ha itt maradok nélküled… halálom. No várj… Krónikáskönyvét gyorsan a szobor elé teszi. Folytassa más. Szolga szavak, mindent kiszolgálnak. S mindennek az ellenkezőjét is. Tegnap mindig az történt, amit másnap óhajtottunk. Másnap mindig az történt, ami másképp történt. Csinálja más. Nem volt griffmadár. Sem óriások. Nem volt sajnálat sem Dareioszért. Bésszosz vérdíjat kapott – Őtőle. Igen. PARMENIÓN Bésszosz! Istenek! Ember, aki ide belépsz… aki ide belépsz…

KALLISZTHENÉSZ A jövő majd eligazodik. De hol a jövő? Ki van sajátítva. Gyerünk! A keleti kapunál. Kürtszó. Ez a kilépési tilalom. Elvesztünk, fiam. PARMENIÓN Te nem vesztél el. Vedd vissza a könyved. Azért is az életeddel felelsz. KALLISZTHENÉSZ Ha maradunk: nem vesztem el. De neked menned kell. És akkor nem maradhatok. Leütöd az őröket. Én gyönge vagyok, de te bizonyára… PARMENIÓN Kalliszthenész, te nem fecsegtél – nem kell menned, én pedig maradok. KALLISZTHENÉSZ Öngyilkosság. PARMENIÓN Eszem ágában sem volt elmenekülni. Megvárom Őt. KALLISZTHENÉSZ Ha engem le is ütnek, te erős vagy… Siessünk. Nincs már Akhilleusz… Nincs Patroklosz. Vége! PARMENIÓN Maradok! KALLISZTHENÉSZ Az értelmed végleg odavan. Akkor, édes fiam, Parmenión… ha nem bántottalak meg, hogy a menekülést ajánlottam… a büszkeséged ellen szóltam… akkor… ha meg nem bántottalak… az istenek kegyelmét kérem… tenéked… Veszi a könyvét. Gondold meg… PARMENIÓN Nem! KALLISZTHENÉSZ Velem olvastatják majd föl. Kegyetlen vagy. PARMENIÓN

Nem! KALLISZTHENÉSZ Drága fiam… kedves fiam… Gyorsan el.

Hosszú csönd. Parmenión Sándor szobra előtt.

PARMENIÓN Nem hasonlítasz magadhoz. Aranyban, márványban nem hasonlítasz. Csodákat műveltél – szolgák művelik már a csodát veled s körülötted. Eltorzítanak a hízelgésükkel. A rabszolgáknál is szánalmasabb szabadszolgák, akiket megvetsz, mert nem bírsz nélkülük meglenni. De miért ragaszkodtál akkor énhozzám? A teljesség kedvéért? Együtt habzsolni igazat és hazugságot? Milyen más voltál Pellában. Hát elfelejtetted. Most akkor kitől kérdezzem: korinthoszi kupából iszunk-e még makedóniai vörösbort? Hát mégis igaz – Akhilleusz? Elpusztul, aki megragad a múltban, nem fordít hátat az ifjúságának? Ennyire védtelen az ember – ha csak az emlékeivel fegyverzi föl magát? Zeusz-Ámon fia – szembeszálltam veled, nem fogadtam el Éannát, túl magasról parancsoltad őt rám. Ahonnan leszóltál tízezer katonádra s rám is: kicsinek látszik a föld, az Eufrátesz is az apró fodraival, semminek az egyes ember és az egész bábeli tarkaság. De hogyan is képzelted el Éannát mellettem a Bétisz bokájába szánt gyeplőszíjakkal? Ha isten vagy, töröld el a bábeli tarkaság emlékezetét, de jó tudnod: nem olyan az, mint az indusok országában látott csodafa, amely reggeltől estélig óriásira nőtt, és elenyészett a napnak lementével. Nem, nem olyan, ha ezért haragudtál volna meg rám véglegesen. Innen lentről tudom ezt, Sándor, s mondom neked oda föl, ahol mindent látsz, épp ezért semmit sem látsz immár. Egy baráti szívnek a csücskét például. Egy megmotozott lánynak a szégyenét. Egy ifjú Bésszosz fájdalmát… Elismerem: kontár vagyok, nem kellett volna beleavatkoznom a szándékaidba, szolgáid szerint: az erős kezeid között meghúzódó történelembe. Kontár voltam, talán ostoba is: túl közel merészkedtem mindahhoz, mit a magam igazának véltem, s még esztelenebb, hogy ezt nem titkoltam a bizalmadra vágyakozók ügetőversenyében. Bomlik a titok, szakad a viszony – keserves tanulság, barátom. Ha méltóztatol még szóba állni velem, titkolózás nélkül fogom elmondani: Dareiosz fejére hullatott könnyeid nem voltak igazi könnyek. És nem voltak griffmadarak sem… És számon kérem tőled: mit értettél azon, hogy míg te élsz, Parmenión is él? Ha megengeded. De ha nem is engeded meg…

A trónteremben erős dobszó. Roxana sikolya: „Vigy magaddal engem, Sándor.” Mintegy a dobszó jelszavára a palota hátsó termeiből a nászinduló erős, Alexandroszt köszöntő hangjaira bevonul a násznép, szembe a trónteremből kijövő tábornokokkal, akik a Sándor koporsóját hozzák. A három helytartó Roxana mellett a koporsó mögött. Csönd. A menet megáll.

DÉMÉTRIOSZ Zeusz-Ámon fia, a világbíró Alexandrosz, alkotó erejének teljében, harminchárom éves korában, menyegzőjének utolsó órájában meghalt. Babilonba, Délosz szigetére készült épp e mai napon, Dionüsszosz újabb templomainak alapkőletételére, Nearkhosz hatalmas hajóhadának elindítására az ismeretlen világok fölfedezése végett. Alexandrosz, az ember meghalt: Zeusz-Ámon fia élőbb és erősebb, mint valaha volt, hatalmát és annak gyakorlását ideiglenesen kormányzótestület vette át: Kleitosz, Lüszimakhosz, Démétriosz. Még mielőtt földi maradványa e palotát elhagyná, utolsó, írásos rendelete közöltetik. Kalliszthenész! Kalliszthenész! KALLISZTHENÉSZ Miután Démétriosz a lakat kulcsát átadja neki s a könyvet fölnyitja. Mi, Alexandrosz, Zeusz-Ámon fia, a fáraók törvényes utóda, parancsolatainkban és krónikáskönyvünkben Parmenión neve előtt a hűséges kifejezést hűtelenre módosítjuk. Több rendbéli, konok ellenkezései miatt, a számára kijelölt menyasszony visszautasítása miatt, valamint a személyünk és Roxana királynő ellen nyilvánosan elkövetett rágalom vádjával Parmeniónt kötél általi halálra ítéljük. Az utolsó szó jogán, kihallgatásra fogadjuk. Kelt Szuzában, 323. Nagy Menyegzőjének utolsó napján. KLEITOSZ Őrség!

Az őrség közrefogja Parmeniónt. A tömeg elindul a koporsó mögött. Démétriosz, Kleitosz, Lüszimakhosz marad.

PARMENIÓN Sándor köpenyét újra kézbe véve. És az utolsó szó joga, amit megadott nekem? DÉMÉTRIOSZ Az ember adta, aki elment – immáron örökre. KLEITOSZ És maradt a halhatatlan Zeusz-Ámon istenfiának végérvényes ítélete. LÜSZIMAKHOSZ A királynőhöz folyamodhatsz kegyelemért. PARMENIÓN

Soha! DÉMÉTRIOSZ De ő is megkérdezné: Alexandrosz istensége: zsákutca? PARMENIÓN Benne vagytok. DÉMÉTRIOSZ Az őrséghez. Vigyétek!

Az őrség elvezeti Parmeniónt. Nyomában Kleitosz, Démétriosz, Lüszimakhosz. A színpad néhány pillanatig üres. Távolról a halottas menet dobszava, Kalliszthenész jön, leteszi könyvét a szobor talapzatára. Magába roskad. Éanna jön, majd Bétisz, ifjú Bésszosz és Szuzia.

ÉANNA Kalliszthenész, hol van Parmenión? IFJABB BÉSSZOSZ Rikkantva. Mennek! Elmentek! Mennek! Elmentek! ÉANNA Kalliszthenész, hol van Parmenión? KALLISZTHENÉSZ Elvitte Kháron, kislányom. Őt is elvitte Kháron ladikja. IFJABB BÉSSZOSZ Elmentek, elmentek! Elment, elvitték. ÉANNA Kháron kicsoda? SZUZIA Éanna, jer haza velem.

ÉANNA Milyen ladikról beszélsz? Nincs folyó, csak pusztaság van itt és szomjúság. Kalliszthenész, hol van Parmenión? KALLISZTHENÉSZ Ahol Sándor… Ott van, ahol Sándor. I. BÉSSZOSZ Mennek! Elmentek! Elment, elvitték. Táncol, lándzsájával a padlatot veri. A menekülőket forgószél ragadja el, az ittmaradottakat örömhír ragadja el.

ÉANNA Akkor én is megyek. Megyek Sándor után.

KALLISZTHENÉSZ Patroklosz és Akhilleusz. Fekete lovak hátán Pella síkságain… I. BÉSSZOSZ ............... A menekülőket forgószél ragadja el… az ittmaradottakat örömhír ragadja el. ...............

SZUZIA Jer haza velem, Éanna! ÉANNA Nem megyek, nem mehetek. Kalliszthenész, hol van Parmenión? KALLISZTHENÉSZ

Ó, Enlil, mienk az ország!

Ne kérdezd, ó, ne kérdezd! Konok volt, rettentő konok volt. A hiszékenység konokságával megvert…

Ó, Enlil, mienk az ország!

SZUZIA

Ó, Enlil, mienk az ország!

Éanna, gyere! Nem nekünk való e hely. Parmenión csak volt. ÉANNA

Ó, keményszívű, rettenetes, fölmentő isten! Haragod megenyhült! Haragod megenyhült!

Ne hazudj! Ne hazudj! Ne áltass kegyetlenséggel. Parmenión él! Parmenión ott megy Sándor koporsója mögött.

I. BÉSSZOSZ ............... Ó, Enlil, mienk az ország! Ó, Enlil, mienk az ország! I. BÉSSZOSZ

KALLISZTHENÉSZ

Mit határozott az Úr az ő szívében?

Nem hallgattál rám. Hiába könyörögtem neked. Istenem, be szörnyű csapás a hiszékenység konoksága!

Mit határozott az Úr az ő elméjében?

SZUZIA Parmeniónt nem találod Sándor koporsója mögött.

Elküldte végül, elküldte – végre – végre! – végre! – végre! – a fölmentő levelet! ...............

ÉANNA Hol van Parmenión? Kalliszthenész, hol van Parmenión? KALLISZTHENÉSZ Ne keresd most. Majd megtudod.

I. BÉSSZOSZ

ÉANNA

A menekülőket forgószél ragadja el…

Sándor koporsója mögött. Szuzia, jer velem. Félek egyedül menni. A katonáktól félek.

I. BÉSSZOSZ

SZUZIA

............... Mit határozott az Úr az ő szívében?

Parmenión is katona volt. Tőle is félned kell. Félni fogok, míg élek, Démétriosztól. Rettegni fogok attól, amit tettem. Éanna!

Mit határozott az Úr az elméjében? ÉANNA Bésszosz, jer velem! Csak egy darabig. Hogy Parmeniónt megpillanthassam. Szuzia, jer velem! Az induló Kalliszthenészhez. Kalliszthenész, veled megyek!

I. BÉSSZOSZ Ó, Enlil, mienk az ország! Ó, Enlil, mienk az ország! Ó, Enlil, mienk az ország! SZUZIA Nem mész! Velem jössz! KALLISZTHENÉSZ Nem jöhetsz! Már nincs értelme. Ég veled, lányom. ÉANNA De megyek. De vigyél! KALLISZTHENÉSZ Ég veletek! Mesélje majd el más: mi történt holnap Szuzában. ÉANNA Te mondd meg nekem: hol találom Parmeniónt? Mert náladnál jobban tudom: mi történt tegnap Szuzában. A folyó menti fehér köveknek szárnyuk nőtt és fölrepültek mind a madarakkal! Messze szálltak, és ott volt egy álom – egy lakatlan álom. A cédrusfákon túl egy – emberektől elhagyatott álom. Erósz ült az ablakában és azt kérdezte: kik vagytok? Én a Szerelem, társam pedig az Önkéntesség – de magam is Önkéntesség vagyok, és ő is Szerelem, a nevünket fölváltva viseljük – mert ketten egyek vagyunk. SZUZIA Éanna, mindez csak volt. Csak volt! Most gyere haza szépen.

I. BÉSSZOSZ Mit határozott az Úr az ő szívében? Mit határozott az Úr az ő elméjében? ............... ÉANNA I. BÉSSZOSZ Elküldte végre, elküldte végre – végre! – végre! – végre! a fölmentő levelet!

Megtörtént. A Megtörtént csak velünk múlik el. Velünk sem. Örök életű. Örök! Vigyél magaddal. SZUZIA Kalliszthenész! Férfiú vagy, mondd meg neki az igazat! ÉANNA Vigyél magaddal! SZUZIA Mondd meg! Kérlek, könyörülj rajta, mondd meg neki! Nem is kérlek: követelem. ÉANNA

I. Bésszosz énekel.

Vigyél magaddal! KALLISZTHENÉSZ

Mit határozott az Úr az ő szívében? Mit határozott az Úr az ő elméjében?

Történész vagyok, mindig csak győzelemről szóltam. A rossz hír hozóját büntetni szokták az istenek. Az emberek is. Parmeniónnak is én mondtam meg az igazat. Eszét vesztette tőle. Ott állt még szabadon, kezében az életével, a választás jogával, de eszét vesztette. Nem, nem vagyok én már krónikás!

ÉANNA I. Bésszosz ledönti Sándor szobrát, annak a törött végtagjait hajigálva énekli:

Pellába vigyetek! Oda kell mennem. Pellába! Jaj, mennem kell, és apám nem érkezik. Mondjátok meg édesapámnak: elmentem Pellába. Elmentem – és visszajövök Parmeniónnal. SZUZIA

Mit határozott az Úr az ő szívében? – stb.

Mondjad már! KALLISZTHENÉSZ Vigyétek haza! Nyugtatót adjatok neki. És majd kíméletesen… ÉANNA Minden ékszeremet neked adom, vezess el Pellába. Nesze, nesze, tiéd legyen, a lányodé, feleségedé… KALLISZTHENÉSZ Édes lányom… értelmetlenség… SZUZIA Mondd meg neki, ne légy kegyetlen.

Perzsa katonai csapat távoli zsivaja. Dobszó és ének: „Ó, Enlil, miénk az ország”.

SZUZIA Siess, Kalliszthenész, jönnek a mieink és felkoncolnak! ÉANNA Veled megyek! KALLISZTHENÉSZ Nem jössz velem!

ÉANNA Veled megyek! KALLISZTHENÉSZ Az ég legyen irgalmas hozzád: Parmeniónt halálra ítélték. ÉANNA Tudom, többször is. De Parmenión él, s én veled megyek. Belékapaszkodik. Veled megyek, veled megyek, veled megyek! SZUZIA Éanna, térj eszedhez. Kirohan utánuk.

Bétisz jön.

BÉTISZ Éanna! Éanna! ÉANNA Ég veled, apám! BÉTISZ Éanna, gyere vissza! ÉANNA HANGJA Csak Parmeniónnal! BÉTISZ Anyád emlékére kérlek és parancsolom: Éanna, gyere vissza! IFJABB BÉSSZOSZ Menjen csak. Hadd menjen a latrok után. BÉTISZ Éanna!

ÉANNA HANGJA Pellába megyek. Ég veled, apám. De visszajövök, édesapám! IFJABB BÉSSZOSZ Visszajövök, édesapám. Egyik olyan, mint a másik: visszajövök, édesapám. Csak egy kicsit elmegyek a latrok után… Be gyönyörű perzsa lány a te lányod is. Megy a latrok után. Kacag eszeveszetten. BÉTISZ Éanna! Éanna! Kilövi nyilát, majd elhajítja a fegyvert és kirohan, Éanna után.

Bétisz emberei jönnek. Dobszó, ének. „Ó, Enlil, mienk az ország!” Bétisz jön, karjában a sebesült Éanna, mögötte Szuzia. Csönd. Csak Bésszosz énekel.

ÉANNA Egy kóbor nyíl. Kóbor nyilak szállnak, édesapám. BÉTISZ Egy kóbor lélek bűne. Bésszosz! Orvost azonnal. IFJABB BÉSSZOSZ De honnan? BÉTISZ Az égből! A föld alól! Az istenek torkából!

I. Bésszosz kirohan.

ÉANNA

Kóbor nyilak szállnak – Parmenión után… BÉTISZ Ne szólj. Ne moccanj. Jóemberek, ki tud segíteni?

Csönd.

ÉANNA Hol van Kalliszthenész? Jóemberek, hol van Parmenión? Kalliszthenész hozzá elvezetett volna, mikor elestem és te fölemeltél. És megpecsételtettünk piros pecséttel. Fekete pecséttel. BÉTISZ Éanna! ÉANNA Valaki játszik velünk, édesapám! Valaki játszik… Az ujjain pörget. Nanához kiáltok szünetlen: szerelmemet, Uram, hogy megóvná! Drága kösöntyű ez, mit nagy áron vettem. Elébed állok, én egyetlenem. BÉTISZ Én egyetlenem… ÉANNA Drágább vagy te nekem mindeneknél. Csúfolkodjanak bár a gonoszok. Drágább vagy… BÉTISZ Drágább vagy te nekem mindeneknél… ÉANNA De ki mondja meg, hová meneküljünk az álmainkból is, édesapám? Én kedvesem, te hű Parmenión…

Függöny

Jegyzet Az itt olvasható változat tekinthető véglegesnek, s ezt a Kriterion 1982-ben megjelent kötete alapján közöljük. A drámát először a Tiszatáj (1980. június), majd ennek nyomán a Szépirodalmi Könyvkiadó (1981) adta közre. A dráma utolsó jelenetének szövegváltozata a következő volt: ÉANNA Parmenión! Thalész imáját, a nászindulót koporsóban viszik. Babilonba viszik. Uram, hol van Parmenión? KALLISZTHENÉSZ Parmenión? Ott… azazhogy… nem tudom… Sándor koporsója mögött bizonyára… De nem… Parmenión itt marad. ÉANNA Itt marad, jótékony istenek! Álmaikból az emberek mind kimenekültek, és te szembejöttél velük félelem és emlékezet nélkül. De mondd, hol találom?

Erős dobszó a közelből.

KALLISZTHENÉSZ Nem… nem tudom, lányom. Csak azt tudom, hogy teveled Pellába készült, bejárni még egyszer a gyermekkor füves tereit. És hiába figyelmeztettem. Nem akart elmenekülni. Ó, be konok… istenek, be konok… Nem találtam szavakat a meggyőzésére. Sír.

Szuzia sikolya. Éanna is az ablak felé indul, ahonnan a térre kilátni.

ÉANNA Az akasztófára nézve. Istenek, én földre döntött isteneim! Anyám, nem ismertelek, most az egyszer szólj hozzám, és mondd, hogy nem igaz, nem lehetséges. Apám, Szuzia, Besszosz, mondjátok, hogy nem igaz, nem lehetséges! Valaki játszik velünk, apám, az ujján pörget a halottak kegyetlen közönyével. Valaki játszik velünk, de miért ilyen kegyetlenül? Nem szóltok, egyikőtöknek sincs szava hozzám. Ki fog nekem válaszolni, édesapám? Ki mondja meg, hová meneküljünk az álmainkból is, én kedvesem, te hű Parmenión?

Gyors függöny.

A kolozsvári előadás alkalmából így tűnődött:

Múlnak az évek; negyedik drámámat mutatja be immár a kolozsvári Állami Magyar Színház. Hálás vagyok ezért az együttesnek és a rendezőnek. Együttműködésünk Harag Györggyel talán ezúttal sem mutatkozik majd haszontalannak. Szellemi rokonság fűz össze bennünket, amidőn újra fölfigyelünk a hatalom természetére. Ebben a drámában – A szuzai menyegző-ben – ugyancsak a hatalmi mámor űzi játékát a türelmes emberiséggel, amelynek kolozsvári töredékétől hasonlóképpen figyelmes türelmet kér tisztelettel a szerző.

Az álomkommandó Dráma három felvonásban

Szereplők MANÓ, alias Hoffmann Juliusz DR. M., alias Frank Aurél ROBI, alias Tomi KRISZTINA, alias Erika DR. ADLER MUSSFELD ZÉNÓ I. BELÜGYI BIZTOS II. BELÜGYI BIZTOS TITKÁRNŐ I. SONDERES II. SONDERES III. SONDERES IV. SONDERES V. SONDERES SÚGÓNŐ RENDŐR SS-TORONYŐR

Maszkos gárdisták, SS-őrök, katonák, tábori női zenekar, rendőrök, civil belügyi biztosok.

Történt Auschwitzban, és történik bárhol, ahol megtörténhet.

Első felvonás Színház a színházban. A színpadkép mindvégig Auschwitz, az ismert és ijesztő elemeivel: halálfejes figyelmeztetőtáblával ellátott, magasfeszültségű szögesdrót kerítés, a vaskapu a hírhedt felirattat: Arbeit macht frei!* Krematórium; hatalmas, négyszögletű kéménye piros téglából építve. Őrtornyok. A krematórium bejáratánál virágágyás, a kéményen futórózsa. Oldalt a háttérben barakktábor részlete és minden egyéb, ami Auschwitzra jellemző lehet: kivégzőhely, akasztófa. Ez utóbbira valamelyik tréfás színész feliratot akasztott föl: SZÓLÁSSZABADSÁG. A díszlettervező szabadon építheti föl magának az iszonyat országát – ha meg nem hamisítja a tényeket. Kötelező ugyanis: Auschwitznak – Auschwitzra kell emlékeztetnie. A játék színterei: 1. A boncterem, márványkő lappal borított boncasztal. Íróasztal, szék, mosdókagylók, könyvszekrény. A boncteremben láthatók azok a hatalmas ládák, melyekben a Berlinbe küldendő csontvázakat tárolták ezzel a felirattal: Berlin-Dahlen – Kriegsmaterial – Dringend. – Sürgős hadi fontosságú anyag. A falon Hitler képe. Fényképezéshez szükséges fölszerelés reflektorokkal, vetítővászon. 2. Dr. M. dolgozó- és alkalmi pihenőszobája. Ágy, íróasztal, telefon, fotel, a falon ikerlányok fölnagyított aktfotói. 3. A boncterem és dr. M. szobája előtt: lépcsősor, betonozott tér, mely kétoldalt kinyílik; a lázadó sonderesek * harcainak, lótás-futásainak színtere. Tujafenyők is lehetnek, mert voltak. Az ablakokon kovácsoltvas rács, színes moszkitóháló. Robi kivételével a sonderesek nem hordanak csíkos rabruhát. Közismert, hogy az elégetett deportáltak ruházatából öltözködtek, ételükből, italukból fogyaszthattak, SS-juttatás révén. A függöny fölmenetele előtt távoli, majd közeli mozdonykürt hangja hallik, azután a pályaudvarra befutó vonat kerekeinek csattogása. Marhavagonok ajtainak csikorgása, vérebek ugatása, férfiak, nők, gyerekek egymást kereső kiáltása: „Krisztina! Robi! Manó!” Katonák parancsszavai: „Alles heraus! Alles dort lassen! Zwillinge, die Zwillinge vorwärts!” * A terem elsötétül. Egy szál hegedű hangján a sonderesdal nyitómotívumai. És akár egy metronóm: az őrhelyen fel- és alásétáló SS-őr csizmájának kopogása.

SUTTOGÁS

Halottégető halálraítéltek: sonderkommandósok*, hallottátok? Szolgálatunk leteltével álmaink álma: Theresienstadt vár minket! Ne keseregjetek, ne csüggedjetek! Mintalágerbe kerülünk! Birkenau-Auschwitzból mintalágerbe kerülünk.

A hegedűszólamot második hegedű is fölkapja, majd férfihang énekli:

a sonderes, a sonderes holtak pásztora sonderes a kérészéltű sonderes

Zenekari kíséret.

poklok tanúja sonderes égeti gyermekét, anyját a kérészéltű sonderes.

SUTTOGÁS Holtak pásztora, ne csüggedj. A szolgálat letelik, fehér függönyös ablakaival Theresienstadt vár bennünket! Poklok tanúja, ne csüggedj!

Zenekari kísérettel teljes férfikórus.

elmondaná mindenkinek szörnyű titkát a sonderes de csak hamuja szólhat majd isten előtt a semmiben.

FÉRFIHANG Kósza hírből támadt remény. Ökörnyálszállongás őszi tarlók felett, ne kapj utána, sonderes! Birkenauból szabadultan elmondaná mindenkinek szörnyű titkát a sonderes.

FÉRFIKÓRUS Zenekísérettel.

de csak hamuja szólhat majd isten előtt a semmiben ha fél esztendő teltével sonderes éget sonderest halottat az élő halott a sonderes a sonderest.

SUTTOGÁS Álmaink rabvárosa, Theresienstadt! Isten veled! A megbocsátó nagyvilágnak bármikor bemutatható mintarabság: isten veled…

Nászinduló hangjaira fölmegy a képzeletbeli színház függönye is. Menyasszonyi öltözékében Krisztina lépdel boldogan Mussfeld főlövész karján. Sonderesek bámész csapata kíséri. Dr. M. hosszan és megrendülten néz utánuk, majd felhajt még egy pohár konyakot, és ellenkező irányban gyorsan távozik. Mussfeld Krisztinát kivezeti a színről. Néhány pillanat múlva fegyverbe szólító kiáltás minden irányból. „Aufstand! Aufstand!” * A sonderesdalra hurrákiáltás zuhog. Az auschwitzi haláltábor tizenkettedik sonderkommandójának felkelése kezdődik. A reménytelenség reménye. Géppisztolyok, kézigránátok, robbanószelencék hangja; vérebek ugatása, sebesültek jajgatása. SS-üvöltések, parancsszavak: „Kehrt euch!”* Megszólal a tábor szirénája. Felkelő sonderesek SS-őrökre tüzelve rohannak a szögesdrót kerítés felé, soknyelvű kiáltással: „A Visztulához! Bajtársak, a Visztulához!” A két őrtoronyból az SS-őrök tüzelnek. A sebesültek nem maradnak a színen, hanem elvonszolják magukat a színfalak mögé. Manó jön, vele szemben dr. Adler.

DR. ADLER A Visztulánál találkozunk. Igyekezzék, kolléga úr! MANÓ Nem mehetek. A gyermekeim… Nem látom sehol a fiamat, a lányomat. DR. ADLER

A fiát ne keresse, kolléga úr! És ne adjon róla több álomjelentést. MANÓ Miért ne adjak? DR. ADLER A holtak nem álmodnak. MANÓ Mit beszél ön? Mit beszél, doktor úr? DR. ADLER Kriegsmaterial. Akarja látni? A csontvázát akarja látni? MANÓ Úristen! Az ájulás határán. A csontvázát… Az én Robi fiam csontvázát… Ezt tették, míg odavoltam. Humánusan, hogy ne kelljen látnom… Ordítva. Doktor úr! Ez nem lehet igaz! Lerogy a lépcsőre. DR. ADLER Jöjjön, Manó úr, az isten szerelmére! S mert Manó közben a boncterembeli láda felé kúszik, majd abba belekapaszkodik. Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz! MANÓ Van még a világon iszonyat, ami nem lehet igaz? DR. ADLER Jöjjön, Manó úr! Meneküljünk! MANÓ Miért, uram? És kiért? DR. ADLER A személyes szabadságáért! Jöjjön már! MANÓ Szabadság? Az enyéim nélkül? Kinek kell az, uram? DR. ADLER

Pillanatokon belül itt rekedünk! Jöjjön! MANÓ A ládát átölelve. A fiam koporsója mellől? De miért tette? Miért tette ezt a Hauptsturmführer*? DR. ADLER Ostoba kérdés! Menjünk! MANÓ Szépen megegyeztünk… És mit hoznál a közös vállalatba? DR. ADLER A saját cipőjét gumicsizmára cserélve. Itt fülelnek le mindjárt… MANÓ Álmot, uram… A gyermekek álmait… Az egyidejűségek csodás jeleit… Vegyesvállalat üvegkalitkával… Elcsípni… Az ébrenlét partján elcsípni a menekülő álmot… Robi fiam! Gondolhattam volna… Dr. M. a szemembe kacagott, és azt mondta: nem eszik mesét a markomból… Sír. Ennyit ért az egyezségünk… DR. ADLER Megragadja. Hülye ámokfutó… Gyerünk! MANÓ Nem! A fiamat kell tőle számon kérnem! DR. ADLER Miközben már kifelé cipeli. Őrült ember! Őrült! MANÓ Már kintről. Számon kérem a fiamat! Számon kérem!

A sonderesek csapatai elzúdulnak a szögesdrót kerítés felé. Dr. M. szobájában cseng a telefon. Mussfeld jön dr. M. oldalán. Kiáltozva magányos sonderes rohan a többi után. Mussfeld utánalő.

MUSSFELD Kutyák! Rühös kutyák! Majd én megmutatom nektek a zsidók istenét! DR. M. Mélységes csalódással a sonderesek „hálátlan viselkedése” miatt. Nézd meg, mi lett az orvosaimmal. Adlerrel mindenekelőtt. És a boncsegéddel! MUSSFELD Igenis, százados úr! Rohantában. Lázadó kutyák! Bolsevista férgek! DR. M. Belép a szobájába, fölveszi a telefonkagylót. Igen, doktor Haupsturmführer! Szervusz, Thomas! Semmi bajom, nem voltam itt. Igen, a teljes sonderkommandó föllázadt. Nyolcszázhatvan ember. Igen, ez már szervezkedés volt. Nem tudom. A halál tudata járt és szervezkedett köztük. Nevet. Jól mondod, Thomas. Politikai biztosuk a halál. Még egyszer köszönöm, hogy azt a lányt megvizsgáltad. Persze. Szaporodásra tör minden, ami él. Azért vagyunk a világon, hogy megfékezzük a selejt népek szaporodását. Legyen végre minőségi világ. Szervusz, Thomas. Leteszi a kagylót.

Manó jön, kezében pisztoly.

DR. M. Egy pillanatra meghökken, majd a legnagyobb nyugalommal kérdi. Mi van, Manócska? MANÓ Hände hoch!* DR. M. No nézd a felkelésben megkésett boncszolgát! Eltanulja papagájként a parancsszavainkat. Hogy mondtad, Häftling? * MANÓ Két kézre fogja a pisztolyt. Hände hoch! DR. M. Hände hoch! Újabb álomboltocskát nyitottál, Manó? És jutányos áron rám sóznád az álmodat, hogy erős vagy, hős, sonderes lázadó?

MANÓ Még egyszer mondom, százados úr: föl a kezekkel! DR. M. Kurta nevetéssel. Sokért nem adnád, ugye, hogy ezt a látványt magaddal vidd Jahvénak* a túlvilágra? Boldogan mesélnéd neki. MANÓ A fiamnak mesélném, százados úr. Akit ön megsemmisített. DR. M. Nagyon érdekes degenerált csontjai voltak. Adler rég kifőzte már, de te még mindig hordtad ide nekem az álmait. Ez volt az egyezségünk, Manó? Élő álmokra szólt, nem hullalátomásokra, kis hazudozó zsidócskám. MANÓ Hände hoch!

Első trombitaszó.

DR. M. Hallgasd csak! Elkéstél. Hőstettről szeretnél mégis odafönt mesélni Adonájnak? MANÓ A fiamnak, százados úr. Tudom, gyönge vigasz, és nagyon csekély elégtétel. Hände hoch!

Második trombitaszó.

MANÓ Krisztina lányomat kérem iderendelni. DR. M.

Fölemelt kezekkel? Micsoda stratéga. Nevet.

Harmadik trombitaszó.

DR. M. Az utolsó trombitaszó, te víziós emberke. Nézzél csak körül. Minden őr, minden gépfegyver a helyén. Minden a régi helyére került. Egyedül te kerülsz új, szokatlan állapotba.

Vezényszavak, SS-őrök sorakozásának hangjai. Manó aggodalmasan hallgatózik körbe. Befellegzett.

DR. M. És minden folytatódik. Es geht immer weiter, weiter, weiter.

Manó a pisztolyt leereszti. Dr. M. int, hogy tegye az asztalra elébe. Engedelmeskedik.

DR. M. Úgy, szépen! És most Hände hoch! Cserebere!

Manó fölemeli a kezét. Reszket.

DR. M. A pisztolyt kézbe véve. Látod, így is megy ez. Csak zsidó kell hozzá. A pisztolyt nézegetve. A partizánok lopták be nektek, ugyebár? Nem játékpisztoly? MANÓ Ön erről most meggyőződhet, százados úr. DR. M.

Letérítenél engem a tudományos kutatás útjáról, Häftling? MANÓ Nem tetszik engem agyonlőni? DR. M. Te sem akartál engem. MANÓ A szabadulás reményében. Észre tetszett venni, hogy én csak…? DR. M. Nem csak! Hanem annál többre merészkedtél! Lázálomba estél. Gyávaságból lázálomba! Meg akartál engem alázni, Häftling. A német birodalmat szeretted volna magad előtt látni – fölemelt kezekkel. Mondd, nem vagy te poéta? MANÓ Ön nemegyszer álomboltosnak nevezett engem. Talán joggal. Én valóban elhitettem magammal, hogy ön a tudományos kutatás embere. Akinek haszna lehet az én ikergyermekeim álmaiból. Robert fiam, Krisztina lányom hasznos dolgokat álmodott önnek… és mégis… DR. M. Legalább most ne hazudj! Álomföljegyzések irattartóit mutatva. Amit itt összefirkáltatok: csupa hazugság! Időnyerés végett, Häftling! MANÓ Az ön szolgálatára… DR. M. Valld be, hogy a telepátiás álmok nagy részét magad ötölted ki. MANÓ Esküszöm, százados úr… Csak egy-két alkalommal. Amikor Krisztina lányom álmatlanságban szenvedett, és nagyon megijedt, hogy íme, itt a reggel, tovament meddőn az éjszaka, perceken belül jön az álombegyűjtő, és itt állok üres lélekkel, egyetlen szál szép látomással sem tudom fogadni. Csak ekkor segítettem őt ki. Egy apának ezt mindig meg kell tenni. DR. M.

És egyik segélyálmod az volt, hogy megalázol engem. Hände hoch! Lőhettél is volna, de morális elégtételre, gyönyörre vágyol, mi? A durva és primitív cselekvést megveted. MANÓ Én az elején hálás voltam önnek, hogy a sonderkommandóban velem maradhattak a gyerekek…

Mussfeld jön, bokacsattogás.

DR. M. Adler doktor? MUSSFELD Őreink agyonlőtték, százados úr! DR. M. Veszteségének döbbenetével. Hogy merték? Tudtom nélkül legjobb boncolóorvosomat! Hogy volt merszük? Ostoba fajankók! Dühében fel-alá járkál. MUSSFELD Kézigránát volt nála. DR. M. No és? A boncszolga kezében pisztoly volt. Nem merte használni. Gyáva népség ez, Mussfeld! A tettekkel hadilábon állnak. Tudhattátok volna! MUSSFELD Egyik SS-őrünket az égő kemencébe dobták elevenen. Adler is segített. DR. M. Segített! Mímelte nyilván a cselekvést! Manóhoz. Ő is kuncsaftod volt, Häftling? Nálad vásárolt álmot? Lázálmot a hősiességről? Mussfeldhez. Tudjátok, mit veszítettem azzal a tudós zsidóval? Ikrek százait boncoltattam vele, és ezután kellett volna mindent összegeznünk! Ott álltunk már a kanadai ötös ikrek titkának kapujában! Hülyék! Az egyébként hűvös, némelykor szinte már letargikusan szenvtelen dr. M. már-már őrjöngve folytatja. Csontokkal igazoltuk, hogy igenis vannak degenerált népek. Vannak! És semmi keresnivalójuk Európa térképén. Minekünk kell minden üres teret betöltenünk. De kevesen vagyunk, értitek? Minden, ami nemes: keveset szaporít, ezért van több egér, mint oroszlán!

Adlerrel ott tartottunk, hogy benépesítjük oroszlánokkal a földet… és ők agyonlövik a legjobb embereimet. Agyalágyultak! Elmeháborodottak! Hirtelen elhallgatva megáll Manó előtt, és hangját visszafojtva folytatja. Kevesen vagyunk, de többen leszünk, ha ti egyáltalán nem lesztek. És mind a többi degenerált fajta. Mussfeld! Ennek az álomszatócsnak a thymusmirigyét akarom látni. Felrúgta bátran a külsőségeket, köszönés helyett pisztollyal állított be hozzám. A belsőségeit akarom látni. A szívét – mikroszkóp alatt! Vidd innen! Zur Sektion!* Ordítva. Zur Sektion! Kétségbeesetten. Elment a legjobb boncolóorvosom. Menjen a boncszolga is. A veszett fejsze nyele. MANÓ A lányomat… Krisztinát láthassam legalább… Csak egy búcsúpillanatra. DR. M. Hiszel a feltámadásban? MANÓ Nem tudom… Talán… DR. M. Higgyél! Ott vár téged a feltámadás, ahol az egész választott néped. A semmiben. MANÓ Közel hajolva a századoshoz. Hauptsturmführer úr… doktor M. – doktor Mors. DR. M. A golyó előtt oldódik a nyelved. MANÓ Sírgödör… Amit telehordtam a gyermekeim álmával. Romolhatatlansággal a romlást. DR. M. Kurta nevetéssel. Ó, romolhatatlan vigécálmok! MANÓ És ne… ne… ne mondja rám senki, hogy tévedtem. A halál torkában, túl minden jón és rosszon, a választás lehetőségétől megfosztottan… két gyermek életének bilincsével a csuklómon mi mást tehettem volna? DR. M. Mit játszhattál volna, mint hamis lojalitást?

MANÓ Az ítélkezés jogát ily esetben maga az Isten is elveszti. De ha jól megnézi majd ön mikroszkóp alatt a szívemet… a häftlingszívet… parányi betűkkel ott olvasható majd az egyetlen vigasz… DR. M. Nocsak! MANÓ …hogy a halálnak is van halála, doktor Mors! DR. M. Próféta lettél, Manócska! Mussfeldhez. Vidd ezt a Habakukot innen!

Mussfeld megragadja Manót. Az dr. M. lábához veti magát.

MANÓ Az isten nevére kérem, százados úr! DR. M. Próféta volt! És már megint féreg! MANÓ Egy pillanatra láthassam a lányomat. Egy búcsúpillantásra. DR. M. Mit perceg még a szú doktor Morsnak?

Mint aki most fogja fel a mélységes sértést; felrúgja Manót.

DR. M. Mit pofázik a prófétakukac? Mit kíván még a sírgödörtől?

MANÓ Bocsánat a kínban kimondott szavakért… A lányomat… Krisztinát szeretném látni, mielőtt… SÚGÓ Mielőtt Mussfeld tarkón lőne…

Manó a fejét rázza. Ezt a szöveget nem mondja.

DR. M. Krisztina lányod elhagyta már a tábort. MANÓ Elhagyta! Még térden állva. El tetszett őt engedni… Theresienstadtba! Ez volt mindannyiunk álma, százados úr! Theresienstadt! Áldja meg önt az Isten! Hosszan nézik egymást. Manó reménnyel, dr. M. cinikus mosollyal. Áldja meg ÖNT a fennvaló…

Lassú függöny. Színpad sarkából Zénó segédrendező jön elő.

ZÉNÓ Köszönöm, uraim! Függönyt vissza. Isteni voltál, Juliusz! Igazgató úr! Az a rúgás fenomenális! Juliuszra mutatva. Nem tudom, mit szól hozzá a rendező úr. JULIUSZ Lelkesítő egy rúgás volt. Az állkapcsom érzi. AURÉL Bocsáss meg, Juliusz. Te írtad elő. Kigombolkozik, rágyújt. ZÉNÓ Juliuszhoz. De miért rövidítesz a szövegen? Krisztinát szeretném látni, mielőtt Mussfeld tarkón lőne. A tarkón lövést nem mondod. JULIUSZ

Ezt nem is kell mondani. SÚGÓNŐ Kimászik a súgólyukból. Művész úr! Akkor ez a mondat elmarad? Kihúzzam? JULIUSZ Húzza ki! SÚGÓNŐ Tarkón lövés kimarad. Tarkón lövés kihúzva. El. ZÉNÓ De miért? Nem értem. JULIUSZ Mert a szó is öl, nemcsak a golyó. Manó pedig élni szeretne még. Egy szógolyóval nem előzheti meg Mussfeld lövését. Érted már, Zénó? AURÉL Enyhe kötekedéssel. Még nem érted Juliusz szómágiáját? Teremtő ura, haragos Jehovája, megváltó Istene: a szó. Ez a vallása is. Ti csak úgy gondoljátok, hogy izraelita… JULIUSZ Különben nem írnék drámát. Felcsapnék belügyi biztosnak.

Nevetés.

MUSSFELD Mehetünk kávézni? JULIUSZ Negyedóra múlva folytatjuk a próbát, uraim. Abtreten! * ZÉNÓ A segédrendező is mehet? Danke.

JULIUSZ Egyedül az igazgató úrral szeretnék beszélni még. Ha nem sietsz, Aurél…

Zénó, Mussfeld, az SS-őrök kimennek.

AURÉL Milyen voltam, Juliusz? JULIUSZ Épp erről szeretnék veled beszélni. AURÉL Akkor még mindig nem tetszem neked. JULIUSZ Egészében jó volt. De valami zavart engem. A halálnak is van halála, doktor Mors, mondom neked, és keresem a tekintetedet. Pisztollyal a kezében Manó gyáva ember. De szavakkal ágyúzni képes. A szemed közé szeretném lőni a halál bizonyosságát, de nem figyelsz eléggé rám. Így a gondolat nem talál célba. AURÉL Elkalandoztam. Kínos ügy jutott eszembe. JULIUSZ Egyetlen kínos ügy az egész életünk. A szerepedre figyelj. AURÉL Valamit el kell mondanom neked. JULIUSZ Mondd! De kérlek, amikor végre megfejtem a neved értelmét, és doktor Morsnak nevezlek, tapadjon rám az ijedelmed. Homlokon akarlak lőni. Homlokon, mint egy lábatörött lovat. AURÉL Mivel, te gyáva Häftling?

JULIUSZ A halál tudatával. AURÉL Doktor Mors ezzel talán nem rendelkezik? JULIUSZ Empátiahiányban szenved. AURÉL Nem bírja beleképzelni magát a mások helyzetébe? JULIUSZ Még a sajátjába sem. A saját halálába sem. AURÉL Kivetkőzött a bőréből. JULIUSZ Mint minden tirannus. Mondd már azt a kínos ügyet! AURÉL A fiadról van szó. JULIUSZ Gondoltam. AURÉL Tegnap fölkeresett valaki a Belügyi Biztosságtól. JULIUSZ És Tomi felől érdeklődött. AURÉL Igen. JULIUSZ

Reménykedéssel. És megmondtad neki, hogy a gyermek az őrület szakadékáig jutott? Megpróbáltad elmondani neki, mit jelent egy tizenöt éves gyermeket kamaszos szervezkedésért hadbíróságilag ötévi börtönre ítélni? És várni, lesni a nagykorúságát, hogy lecsapjanak rá? Megmondtad, hogy néhány nap múlva tizennyolc éves lesz, és az iskola padjából egyenest a börtönbe viszik? AURÉL Istenem! Épp azoknak magyarázzam ezt, akik a gyermekpört konstruálták? És három évvel az ítélet után? Post festa? JULIUSZ Bocsáss meg. Csak nézelődöm folyton emberi szolidaritás után. Vissza-visszatérő madaras álmom, hogy a fészekből kiesett verébfióka körül csapatostul sírnak-rínak az öreg verebek. AURÉL Elmúlik, öreg verébatya. JULIUSZ Az álom? AURÉL A börtön. JULIUSZ Londonban láttam egy embert, égő, lángoló kalappal a fején a sétáló tömegben. Senki egy pillantást nem vetett rá. Mert nem illik kíváncsiskodni. Itt jön-megy az én Tomi fiam, égő kalap helyett ötesztendei börtönbüntetéssel a fején, és senki részéről egy árva tiltakozás. Mert nem illik tiltakozni. AURÉL Nem úgy van az. JULIUSZ Mert vélekedni kockázatos. Láttál te ősz hajú gyermeket? Tudod, hogy a fiam ebbe beleőszült? AURÉL Meg kell védenünk őt az újabb szamárságoktól. Erről akartam neked szólni. JULIUSZ

Nem értem. AURÉL Tomi fiad megesküdött a műszakiak előtt, hogy kegyelmi kérvényével fölverekszi magát a dísztribünre az Elnök elé. JULIUSZ Hol? Mikor? AURÉL Itt és ma. Az Elnök születésnapján. Madaras álmok helyett erre kellene vigyázni. JULIUSZ Félig magamagának. Excellenciádnak tudnia kellene, hogy tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán. AURÉL A másik verebes poéta. De szép! Nagyon szép. JULIUSZ Ezt írta legutóbb az Elnöknek. De ilyen szavaktól csak nekem csurog a könnyem. AURÉL Hogy önmagát bátorítsa a vallomás előtt. Könnyezés helyett cselekedni kell. JULIUSZ Mit cselekedtél? AURÉL Meghökken, majd némi habozás után. Megkértem az őrnagyot, hogy esztelen szándékában akadályozzák meg a gyereket. Én mondom el neked, hogy ne másoktól tudd meg. JULIUSZ Följelentetted a fiamat! AURÉL A figyelmeztetés, épp a gyerek érdekében, nem följelentés.

JULIUSZ Miért nem nekem szóltál? Miért a belügyi biztosnak? AURÉL Mert a mindent megbocsátás bűn a fiaddal szemben. És te nem akadályoztad volna meg ebben a… JULIUSZ Miben? Miben? AURÉL A botránykeltésben. És épp most, ilyen puskaporos hangulatban, a tavaszi sikertelen merénylet után. Mikor az Elnök feje fölött elszálló madár is gyanús! Nem érted? JULIUSZ Nem. AURÉL Országos híre ment volna, Juliusz, hogy valaki már megint megzavarta a nemzeti ünnepet. Hoffmann Tamás? Tomika? Nyavalyát! Az állami színház egyik alkalmazottja. És azt kérdezték volna: ki ott az igazgató? És mit keres az együttesben egy börtöntöltelék? Hát nem tartom eleget a hátam? Ezt is vállaltam volna?

A súgólyukból a súgónő mászik elé, s igyekszik elosonni. Juliusz elhűlten nézi, s mutat rá némán.

AURÉL Álljon csak meg! Maga mit keres itt? Mit csinált ott mostanáig? SÚGÓNŐ Riadtan. Bocsánat, igazgató úr… Bocsánatot kérek… AURÉL Mit csinált ott, asszonyom? SÚGÓNŐ

Bocsánatot kérek… A súgópéldányban… AURÉL Mi van a súgópéldányban? SÚGÓNŐ Zűrzavar… És amiatt… AURÉL Mi miatt? És miféle zűrzavar? SÚGÓNŐ Az utólagos szövegek… Hoffmann úr kiegészítései… AURÉL Mi van velük? Nyögje már ki! SÚGÓNŐ Hiányzik róluk a cenzúra pecsétje… És emiatt… bocsánatot kérek… Nem akartam hallgatózni… AURÉL No menjen.

Súgónő el.

JULIUSZ Utánakiált. Asszonyom, maga is besúgó?

A súgónő gyanúsan erős felháborodása, távozás közben. Aurél, Juliusz hosszan nézik egymást.

AURÉL

Azt akarod mondani tehát, hogy én besúgó vagyok. JULIUSZ Benéz a súgólyukba, majd összeszedve minden bátorságát. Talán. AURÉL Barátomnak véltelek. De hát kötözni való őrült vagy. JULIUSZ Így van ez, látod. Káprázatos világ! Én is így gondoltam, hogy a barátommal megyek egy úton. Hát a besúgómmal mentem, káprázatos világ, nem?

Az igazgató letörten nézi Hoffmannt.

AURÉL Így értelmezted az őszinteségemet. Pedig valakinek tennie is kell valamit a fiad érdekében. JULIUSZ Gyönyörű tett volt. Hősi cselekedet. Hazafias. AURÉL Kitörve. Cselekedtél volna magad. Bármit, amivel a kölyködet mentheted. JULIUSZ Ügyvédek hadára ment el minden pénzem. Mi mást tehettem volna? Gyújtsam föl magam? AURÉL Volt, aki megtette! JULIUSZ Köszönöm a baráti sugallatot. Álmomban… AURÉL Álmomban!

JULIUSZ …már meg is tettem volna. Mert a szél befújt hozzám az ablakon, és azt mondta: jöjj! AURÉL Mert a szelek nem meditálnak! Fújnak! JULIUSZ Az ajtó ravaszul fölpattant előttem, és azt mondta: menj! AURÉL Mert az ajtó nem filozofál. JULIUSZ Én azonban ott hevertem az apai szeretet láncaira verve. AURÉL Tudom! Nietzsche! Ilyen a hősöd is a színdarabodban! Csetlik, botlik, morális elégtételre vágyik, és elhajítja a pisztolyát. JULIUSZ Mert nem vagyok dilettáns! A hősömmel nem tehetek azt, amit akarok. Nemcsak én látom őt: ő is lát engem, és azt kérdi: Hoffmann úr, amit ön akkor nem mert megcselekedni, miért bízná most rám, hogy megtegyem? És hallgatnom kell rá, mert nem vagyok dilettáns! AURÉL Akkor hagyd abba az auschwitzi trilógiákat! Felejtsd már el, hogy zsidó vagy! JULIUSZ Felejteném, de nem hagyják. Nem hagyjátok! AURÉL Besúgó vagyok tehát, és antiszemita! Hát vedd tudomásul, Juliusz, itt ma este nem lesz előadás. Ezt a szerepet én nem játszom el! JULIUSZ Aurél, én ezt nem terád… elsősorban nem terád értettem. Csak mivel magad is ott vagy képviselőként a hatalmasok között… AURÉL

Ezt a szerepet nem játszom el! Gyorsan kimegy. JULIUSZ Aurél! Ez a dráma nem magánügyem… Ez igen fontos lenne…

Csönd. A villany kialszik. Koromsötétség.

JULIUSZ Világosító! Mi történt? Mit csináltok ott?

Csönd. Deszkanyikorgás, majd léptek zaja. Juliusz zseblámpával világít körbe-körbe. A fénysugár a titokzatos látogatók lépteinek nyomát követi, de senkit sem látni.

JULIUSZ Riadtan. Ki az? Ki járkál itt? Hé, világosító! Adjátok vissza a fényt!

A léptek kopogása. Suttogás, aminek értelmét nem lehet kivenni.

JULIUSZ Hé! Kik vagytok, és mit kerestek itt?

E pillanatban kicsapódik a nézőtér szárnyas ajtaja. A város zaja, harsány éljenzés, hurrázás, kórusok hangja: Felicita! Katonazenekar, díszlövések. A nemzeti gárdisták éneklő csapata vonul fel a színpadra. Akármifajta bizarr egyenruha lehetséges. A gárdisták maszkot viselnek. A fanatizmus vigyora. A céltalan őrjöngés változatai. Pogrom előtti hangulat. Egy mutatóujj hiányzik csupán, mely rámutasson bárkire: íme, a bűnös! A lelki, tudati fegyverkezési hajsza felhalmozott energiája. A gárdisták skandált vagy énekelt szövege:

Miénk az ősi föld, s a dicsőséges múlt! Hordák rémuralma mindörökre elmúlt!

Miénk az ősi föld, és miénk a jövő! Pusztuljon az útból minden jövő-menő! Idegen érdek és idegen szó, vesszen mind, aki nem közénk való! Ellenünk van, aki nincs velünk! Akad majd számára kötelünk!

A gárdisták felcsörtetnek a színpadra. Derengő fény. Juliusz a boncteremből leselkedik rájuk.

I. MASZKOS Hol vagytok, művész urak? Nem ünnepeltek velünk? II. MASZKOS Arbeit macht frei! Nem ünnepelnek, csak dolgoznak. III. MASZKOS Majd megtanítjuk őket kesztyűbe dudálni!

A fenti szövegre énekelve táncolnak. Egyikük észreveszi Juliuszt.

IV. MASZKOS Né, hol van! Gyerünk táncolni, te komédiás!

Néhányan megragadják Juliuszt, a színpad közepére lökdösik. Körültáncolják.

V. MASZKOS Táncolj, komédiás! Táncolj!

Egyikük kést ránt.

VI. MASZKOS Aki nem táncol velünk, az ellenünk táncol! Mozgás!

Juliusz végül a kör közepén a táncosok mozdulatait utánozva csetlik-botlik.

VII. MASZKOS Így, látod! Csak így vagy közénk való!

Közben az egyik maszkos a díszletet veszi számba, s Hitler képét meglátva, felordít.

I. MASZKOS Nézzétek, egy idegen pasas képe a falon! Adler asztaláról tintásüveget kap föl, és vágja a képhez. A mi szeretett Elnökünk képe büdös nekik! Idegeneket aranyoztatnak rámába! II. MASZKOS Gyerünk a reformátusok internátusába! III. MASZKOS Menjünk a katolikusokhoz is!

Énekelve elvonulnak, Juliusz az üvegcserepeket kezdi összesepregetni. Zénó jön.

ZÉNÓ Mit sepersz, Juliusz? JULIUSZ A jövendő cserepeit. ZÉNÓ

Mi történt? JULIUSZ Félig eszelősen. Miénk az ősi föld s a dicsőséges múlt! Hordák rémuralma mindörökre elmúlt! ZÉNÓ Mi van veled? JULIUSZ Ellenünk van, aki nincs velünk! Akad majd számára kötelünk… ZÉNÓ Annyira ne vedd a szívedre. JULIUSZ A kötelet? ZÉNÓ Aurél dühét. Elmúlik. Kezdhetjük a próbát? JULIUSZ Ha doktor M., alias Frank Aurél igazgató úr hajlandó… ZÉNÓ Elmenőben. Bolond vagy. Kiáltja. Készülődés, uraim és hölgyeim, a második felvonásra! A tizenkettedik sonderkommandó második felvonása következik.

*

A hangtechnikus bekapcsolja a magnóját. Rámpazaj. Mozdonykürt hangja, vérebek ugatása, gyermeki sírás. SS-őrök parancsszavai: „Alles heraus! Die Zwillinge vorwärts! Alles dort lassen!” Fúvószenekar. A nézőtéren Tomi szalad keresztül. A színpadra fölugorva pisztolyt nyújt át Juliusznak.

TOMI

Apa! Apa! Tedd el gyorsan! JULIUSZ Mi történt, fiam? Tomi! Mit tettél már megint? TOMI Üldöznek. JULIUSZ Kik üldöznek? TOMI Belügyi biztosok, kutyák és rendőrök. JULIUSZ Hangtechnikus! Kapcsold már ki azt a rámpazajt!

Csönd.

JULIUSZ Mondd még egyszer, Tomi. Kik üldöznek? TOMI Belügyi biztosok, kutyák és rendőrök. Zavard el őket apa, ha jönnek. JULIUSZ Én? Hoffmann Juliusz zavarja el a belügyi biztosokat, a kutyákat és rendőröket? Elment az eszed, fiam. És ki engedte meg neked újból, hogy pisztolyt végy magadhoz? TOMI A kellékes. JULIUSZ Hányszor mondjam neked? Egyszer majd igazi pisztolynak vélik, és meggyűlik a bajod! A pisztolyt zsebre vágja. Nagyon kívánsz egy újabb házkutatást?

TOMI Tartsd szóval őket, ha jönnek. Én addig beöltözöm a próbához. Nem fognak felismerni. El.

Zénó segédrendező hangja a hangszóróban: „A tizenkettedik sonderkommandó második felvonásának próbáját kezdjük.”

II. Belügyi Biztos fegyveres rendőrrel csörtet keresztül a színháztermen.

JULIUSZ Hagyd abba, Zénó! Még nem kezdjük. Kedves vendégek érkeztek.

Leszedi a feliratot az akasztófáról.

II. BELÜGYI B. Fellép a színpadra. Ne mozduljon, igazolja magát! JULIUSZ Én? Először talán ön. Önök. II. BELÜGYI B. Miközben int a rendőrnek, hogy körbekutasson. Ne marháskodjunk, uram! Ide beszaladt az utcáról valaki. JULIUSZ Én nem szaladtam, biztos úr! II. BELÜGYI B. Igazolja magát! JULIUSZ Már megint házkutatás? Színházkutatás?

II. BELÜGYI B. Uram, nem babra megy a játék. Igazolja magát. JULIUSZ Nincs nevem. Häftling vagyok. És boncszolga. II. BELÜGYI B. A papírját, uram! Ne marháskodjunk! A személyi igazolványát. JULIUSZ Felgyűri karján az ingét. Tessék. II. BELÜGYI B. Mi akar ez lenni? JULIUSZ Az igazolványom. Lágerszám.

A biztos elképedve néz Juliuszra, majd közelebb hajolva, a tetovált számot nézi meredten. I. Belügyi Biztos jön, fegyveres rendőr kíséretében.

I. BELÜGYI B. Megkerült a bandita? Megkerült? II. BELÜGYI B. Őrnagy úrnak alázatosan jelentem: azt mondja, nincs neve, közben mégis van, mert elszólta magát: Häftlingernek hívják, foglalkozása boncoló… s a karját mutogatja. I. BELÜGYI B. Ökör! Mondtam, hogy fiatal tacskó volt! Miért zavarod Hoffmann művész urat? Nem a mi fajtánk, de mindig lojális volt, és leleplezi nekünk a fasizmust. Színházba nem jársz, te barom? Kéznyújtás. Ne haragudjon, művész úr! Az ismeretségünk egyoldalú, mivel csak én kísérhetem önt figyelemmel… a színpadon… Hehe! JULIUSZ Fordítva nem lehetséges.

I. BELÜGYI B. Mi közönséges halandók vagyunk. Azt a fiatalembert keressük, akinek a kezében pisztoly volt, és ide bemenekült. A rendőrhöz. A kijárathoz!

Rendőr elállja a kijáratot.

I. BELÜGYI B. II. Belügyihez. Őrmester! Az öltözőket! II. BELÜGYI B. Igenis, őrnagy úr! El. JULIUSZ De mit történt, kérem? I. BELÜGYI B. Majd ha megkerül a tettes. JULIUSZ Milyen tettes? Mit követett el a tettes? I. BELÜGYI B. Szúrósan. Nem mondta el önnek, amikor ide bemenekült? JULIUSZ Nem. Észbe kapva. De nem is mondhatta. Nem voltam jelen. I. BELÜGYI B. Hol volt ön tíz perccel ezelőtt? JULIUSZ Itt voltam… már nem is tudom pontosan, hol voltam. De tudom már. Odabent voltam a krematóriumban! Következőleg nyilvánvalóan időhúzás végett mesél. I. BELÜGYI B.

Micsodában? JULIUSZ Tetszik tudni, őrnagy úr… itt a krematóriumban ritka csoda történt. Tessék elképzelni: háromezer ember volt a gázkamrában… I. BELÜGYI B. Kissé ironikus érdeklődéssel. Csak nem? JULIUSZ Egyetlen személy, egy tizenéves kislány nem fulladt meg. Életben maradt. I. BELÜGYI B. Életben. JULIUSZ A hullahordó sonderkommandósok ott találták a terem bejáratánál a fal mellett hörögve, erőtlenül csapkodva. Fölkapták, kihozták. Adler doktor után szaladtak… I. BELÜGYI B. Aha. JULIUSZ Adler doktor három Lopelin injekciót fecskendezett gyorsan a kislány karjába, mire magához tért, a két szeme két könnytócsa… Megszólalt. Mama, nem látom már a fényeket. I. BELÜGYI B. Ó! JULIUSZ A kulcscsontja tájékán bőrkrétával meghúzva ott volt a jel is, hogy a szájában arany van. Aranyfog vagy aranytömés… I. BELÜGYI B. Ajaj! JULIUSZ Mussfeld, a krematóriumi főlövész golyót akart repíteni a kislány tarkójába…

I. BELÜGYI B. Igen. És hol van, aki ide bemenekült? JULIUSZ Megijedt a szerencsétlen, hogy majd őt vonják felelősségre. I. BELÜGYI B. A színpadra kéretem a teljes együttest!

A színészek jönnek rendre. Csevegnek, némelyik szendvicsét majszolja.

JULIUSZ Jönnek már! I. BELÜGYI B. Kérje meg a színész urakat, hogy álljanak sorba. JULIUSZ Kérlek, barátaim! Úgy, ahogy az őrnagy úr mondja… EGY HANG Ünnepi seggbe rúgás lészen? I. BELÜGYI B. Ki az, aki ilyeneket kérdez? MÁSIK HANG Ne tessék firtatni. Színésznek és bolondnak nincs törvénye. I. BELÜGYI B. Majd lesz! Míg az országban merénylők mászkálnak, és az Elnök életére törnek, mindenre drákói törvényünk lesz! HARMADIK HANG Az álmokra is!

I. BELÜGYI B. Talán azokra is. Mert gyanús eszmék között ellenséges álmok is teremnek. Tudják önök, hogy lefüleltünk egy kémet, aki álmában fecsegett? MÁSIK HANG És lesznek álombesúgók is? I. BELÜGYI B. Tisztességes hazafinak az álmaitól sem kell rettegnie. HARMADIK HANG Dicső, szép dolgot álmodni… JULIUSZ Hagyjátok abba, fiúk! I. BELÜGYI B. Mondják csak. Legalább megismerkedünk az önök színházának politikai atmoszférájával. És ez állami színház. Mi lehet akkor másutt, ahol semmi felügyelet…? HARMADIK HANG A gondolkodás Szodomája, Gomorrája! EGY HANG Bárcájuk van a nézetbeli kicsapongásra! JULIUSZ Könyörgöm, fiúk! I. BELÜGYI B. Majd sor kerül az ilyen bárcákra is. Milyen fegyvereket használnak itt önök? JULIUSZ Hatlövetű játékpisztolyokat. Mikulás típus. I. BELÜGYI B. Igazi nincs köztük?

EGY HANG Az igaziak önöknél vannak. I. BELÜGYI B. Kedélyeskedve. Mert ugyebár, kés, pisztoly, olló… MÁSIK HANG Nem gyerek kezébe való. S a nép még gyermekkorát éli. HARMADIK HANG Addig boldog az ember. EGY HANG Míg mindennap a seggére vernek. I. BELÜGYI B. Szemrehányólag néz Juliuszra. Hagyjuk, uraim, a népet és a seggreverősdit. Nehogy megértsem véletlenül a célzásaikat. Hoffmann úr, látni szeretném a pisztolyokat. MÁSIK HANG És nem fogunk úgy járni, mint Ihajcsuhajdiában szoktak? I. BELÜGYI B. Juliuszhoz. Ez micsoda már megint? JULIUSZ Tetszik tudni… Ihajcsuhajdia a kollégák tréfálkozásaiban egy mesebeli ország, ahol… az illetékesek kedvenc foglalkozása a házkutatás. Ha pedig gyanús dolgokat találnak: ottfelejtenek egy pisztolyt. Ölébe gyűjti a pisztolyokat. I. BELÜGYI B. Megjátszott tudatlansággal. Miért felejtenék ott? JULIUSZ Hogy a következő házkutatásnál megtalálják. HARMADIK HANG És ihaj, csuhaj, börtönben a tulaj!

I. BELÜGYI B. A tulaj tartson malacot a háznál, ne pisztolyt. JULIUSZ A halom pisztolyt a boncasztalra borítja. Tessék! I. BELÜGYI B. Hányat csináltattak? Számol. JULIUSZ Tizenhármat. I. BELÜGYI B. Szerencsétlen szám. De csak tizenkettő van itt. JULIUSZ Ijedten. Bocsánat. Nálam van a tizenharmadik. I. BELÜGYI B. A pisztolyt vizsgálva. A boncszolga is lövöldöz? JULIUSZ Csak szeretne. De végül nem süti el a pisztolyát. Ennél többre vágyik. Erkölcsi elégtételre. I. BELÜGYI B. Derék ember. EGY HANG Éppen az önök kedvére való! I. BELÜGYI B. Dühösen. Elég legyen, uraim, a szemtelenkedésből! Az Elnök életének biztonsága nem gyerekjáték! Mi felelünk ezért, nem önök! És ha civil módra nem boldogulok itt, felléphetek katonaként is. Ártatlan embert megvádolni nem akarok, de jogom és kötelességem minden pofát közelről megnézni. Hoffmann úr, szólítsa elém az embereit. Akivel végeztem, elhagyja a színpadot. Arbeit macht frei, ahogy önök írják itten. JULIUSZ

Nem mi írtuk. Nekünk írták. I. BELÜGYI B. Nem csodálom! Örökös pofázással nem lehet rendet tartani. Kérem az embereit! Más dolgom is van a mai napon! JULIUSZ Sorba, fiúk! Hol a női zenekar? TÖBB HANG Ruhapróbán. A szabóműhelyben.

A színészek gyorsan felsorakoznak.

EGY HANG Antreten zum Appel!* MÁSIK HANG Stillstand! Mützen ab!*

Mire a biztos ámulatából felocsúdik, a színészek hétig jutnak a számolásban.

A SZÍNÉSZEK Szabályos katonai fejmozdulattal. Ein, zwei, drei, vier, fünf, sechs, sieben… I. BELÜGYI B. Hagyjuk a játékot, uraim! MÁSIK HANG Acht, neun, zehn… I. BELÜGYI B.

Alig titkolt dühvel. Ruhe, verfluchte Hunde!* Döbbent csend. Játszani én is tudok, ha kell. De nem játszani jöttem ide. Aki pedig tovább szemtelenkedik, viselni fogja a következményeit. Rendező úr, tegye lehetővé, hogy teljesítsem a kötelességemet. JULIUSZ Kolléga urak! Szépen kérlek benneteket! Viselkedjetek fegyelmezetten. Oberscharführer Mussfeld!

Mussfeld kilép, a biztos alaposan szemügyre veszi. Juliusz tudván, hogy a parókát és álszakállt viselő Tomi is gyorsan sorra kerül, magyarázataival az időt szeretné húzni, már-már csodára várva.

I. BELÜGYI B. Az úr tehát egy Oberscharführer*… JULIUSZ A krematórium főlövésze. Ha nincs annyi Häftling, vagyis deportált, hogy a gázkamrát működésbe hozzák, Mussfeld lövi tarkón a kiválasztottakat. I. BELÜGYI B. Ocsmány egy szerep. Köszönöm, elmehet.

Mussfeld távozik.

JULIUSZ Doktor Adler.

Adler kilép.

I. BELÜGYI B. A mi kitűnő színészünk.

JULIUSZ Hauptsturmführer doktor M. boncolóorvosa. Főleg ikreket boncol, hogy dr. M., akit az igazgató úr alakít, de most nincs jelen, megfejtse a kanadai ötös ikrek születésének titkát. Hogy minden német anya legalább öt fiút szüljön a Vezérnek… I. BELÜGYI B. Remélem, nem szónokolnak itt önök a gyermekáldás ellen. JULIUSZ Isten ments! I. BELÜGYI B. Köszönöm, elmehet.

Adler távozik.

JULIUSZ Első Sonderes!

Első Sonderes kilép.

I. BELÜGYI B. Miközben profilból is megfigyeli. Olvastam a sonderkommandókról. JULIUSZ Ő, kérem, egy hullahordó Sonderes. I. BELÜGYI B. A hullahordó Sonderesnek a hangját szeretném hallani. I. SONDERES Az enyémet, őrnagy úr?

I. BELÜGYI B. Igen, az önét, művész úr! I. SONDERES Énekeljek? I. BELÜGYI B. Ne énekeljen. Mondjon valamit. I. SONDERES Torzít talán a lehallgatójuk? Hát kérem… A gázkamrában mi szedjük széjjel a gúla alakú hullahegyet. Legalul vannak a gyermekek, öregek, felül a legszívósabbak… A csuklójukra vontatószíjakat kapcsolunk… I. BELÜGYI B. Köszönöm. Hogy hívják önt? I. SONDERES Ricardo néven ismer a város. Szegény, de becsületes szülők gyermeke… I. BELÜGYI B. A következőt kérem!

Első Sonderes távozik.

JULIUSZ Második Sonderes! Vontatókommandó!

Második Sonderes előáll.

II. SONDERES Itt jobbról tizenöt kemencében ég a tűz… a hullákat hármasával rakjuk egy tolószerkezetre…

I. BELÜGYI B. Tudjuk, tudjuk! A következőt kérem!

Második Sonderes távozik.

JULIUSZ Harmadik Sonderes!

Harmadik Sonderes előáll.

III. SONDERES Mi az áldozatok haját nyírjuk, mert az emberi haj a legérzékenyebben reagál a nyirkos és a száraz levegőre, minek folytán időzített bombákhoz… I. BELÜGYI B. Ne tanítson engem a bombagyártásra. Elmehet!

Harmadik Sonderes távozik.

JULIUSZ Krisztina!

Erika előlép.

I. BELÜGYI B. A mi kedvenc fiatal színésznőnk. De nem Krisztina… JULIUSZ

Csak szerepe szerint Krisztina. Valójában Erika. I. BELÜGYI B. A művésznőt ismerjük, szeretjük, becsüljük. Énekelni is fog a darabban? ERIKA Nem, uram. Ebben nem fogok énekelni. Ezúttal csak mesemondó vagyok. I. BELÜGYI B. Auschwitzban? Mesemondó? ERIKA Álommeséket mondok doktor M.-nek. Vagy talán meseálmokat. I. BELÜGYI B. És azt minek? Mi végett? ERIKA Tessék elképzelni egy csőre töltött pisztolyt az ember szívének szegezve. Türelmetlen, de kíváncsi pisztolyt. Mielőtt a golyóját a szívbe küldené, tudni szeretné, hogy ez a szív mit álmodott legutoljára. Mert az élettel együtt az is kell neki, amit az élet álmodott. Én tehát mondom az álommesét, a meseálmot, abban a reményben, hogy amíg mondom, a pisztoly megfeledkezik eredeti szándékáról. A szerepem tehát: halálandalítás… I. BELÜGYI B. Halálandalítás. Érdekes. Köszönöm. Elmehet.

Erika távozik.

A következőt kérem! JULIUSZ Negyedik Sonderes! Foghúzó kommandó!

Negyedik Sonderes kilép. Utána már Tomi következik. Parókát és csíkos rabruhát öltött, ám ezzel nemhogy elvegyült volna, hanem inkább kirí a társai közül. A Sonderes,

Juliusz nyugtalanságát észlelve, maga is segíteni akar neki az időhúzásban. Ezzel még inkább fölkelti a belügyi biztos gyanakvását.

IV. SONDERES Hoffmann úr darabjában a Negyedik Sonderes vagyok. Az áldozatok szájában található aranyat, platinát, ezüstöt értékesítjük. Feszítővasakkal… I. BELÜGYI B. Olvastuk! Olvastuk! IV. SONDERES Akinek a szájában arany és platina volt, azt előzetesen már zsírkrétával megjelölték… I. BELÜGYI B. Járt-e kint ön a dísztribün előtt? IV. SONDERES Nem jártam, uram. I. BELÜGYI B. Köszönöm. A következőt kérem! A könyökömön jön már ki ez a rengeteg rémség. JULIUSZ Bocsánat, őrnagy úr! Elnézést kérek az ön könyökétől. I. BELÜGYI B. Miért kell nekem ezt a rémséggyűjteményt itt most meghallgatni? JULIUSZ A Sonderes nem hibás. Én vagyok a hibás, mert személyes élményeimet szabadítottam rá a darabra. I. BELÜGYI B. Nekem is rengeteg a személyes élményem, Hoffmann úr, mégsem írok darabot belőlük.

Rövid kacagás a színészek sorában.

EGY HANG Pedig tanulságos lenne! I. BELÜGYI B. Ne kacagjanak, uraim! Az emberiség fele normális, a másik fele művész. Semmi baj! De mire való a múlt rémségeit ilyen töményen a torkunkba gyömöszölni? Nem elég, amit már eddig hallottunk? Majdanekről, Treblinkáról, Auschwitzról, Eichmannról, Mengeléről, Ilse Kochról, az emberbőrből készült lámpaernyőről és isten tudja, még miről! Minek kell ez most nekünk? Amikor az ország jórészét akarják elvenni tőlünk! JULIUSZ Csöndesen. Hát talán… I. BELÜGYI B. Önök sem tudják. JULIUSZ Kitörve. Tudjuk! Osztozkodás végett! Hogy osztozkodjunk a szörnyűségeken. I. BELÜGYI B. Nem osztozunk! Az én nemzetem is szenvedett. Az nekem épp elegendő. JULIUSZ Akkor mást mondok, uram. Ne osztozzunk egymás emlékeiben… Nem kívánom… Nem kívánhatom el öntől, hogy a Negyedik Sonderes… az auschwitzi foghúzó kommandó mindennapi dolgában elmerüljön… annál is inkább, mivel azok a kitépett fogak az én apám, anyám kitépett fogai voltak. Ez önnek nem azt jelenti, amit nekem – ki fogorvos fiaként… apja szavaival szokta mondogatni: anyám szájában kacag a jobb felső hetes. Ez volt az egyetlen aranyfoga, és így mondtuk, ha felszabadultan kacagott anyám: ó, nincs baj, kacag a jobb felső hetes. A testvéreim száját elhamvasztás előtt nem kellett feszítővassal felnyitni. Még munkaképtelen, kiskorú gyermekek voltak, értéktelen, töredezett rizsfogakkal.

Csönd. Juliusz a saját meghatódottságától kissé zavartan néz körül, szeme minduntalan megakad Tomin. A belügyi biztos is látható szánalommal tekint rá.

JULIUSZ

Istenem! Miért is beszélek én most erről? Nem kívánok ebben osztozkodást, őrnagy úr. A drámával is csak űrt szeretnénk betölteni. Egy üres helyet a mások szívében, ahol a beleérző készségnek kellene lakoznia. Az emberi hajlamnak, hogy a mások bőrébe is bele tudjuk képzelni magunk. Adott esetben a lenyúzott emberi bőrbe is, amit ön említett, amelyből kesztyű készült egy Ilse Kochnak, hogy gyermeki fejet simogasson vele. Ezt úgy is hívják, hogy: empátia. Einfühlung…

Szívéhez kapva leül. Tomi hozzászalad, átkarolja.

TOMI Apa! Mi bajod, apa? JULIUSZ Semmi, fiacskám. TOMI Vizet hozok! Kiszaladna, az őrnagy visszafogja. I. BELÜGYI B. Sehová! Nézi merőn, majd letépi a parókáját. Úgy tudom, hogy Auschwitzban nem tűrték a bozontos hajat.

II. Belügyi Biztos jön.

II. BELÜGYI B. Őrnagy úr, sehol senki gyanúsat nem találtam. I. BELÜGYI B. Itt a jómadár! II. BELÜGYI B. Zsidónak álcázva. Megkerültél hát, büdös zsidaja? EGY HANG

Gázkamrába vele! I. BELÜGYI B. Nem ironizálunk ott! Az állampolgárt nem sértegetjük, őrmester! II. BELÜGYI B. Bocsánat! Csak az álorcára mondtam. I. BELÜGYI B. Az álorcát sem sértegetjük! Megmotozni!

II. Belügyi Biztos Tomit motozza.

II. BELÜGYI B. Hol a pisztolyod? TOMI Már leadtam. Ott van az asztalon. JULIUSZ Játékpisztoly volt. II. BELÜGYI B. Üres töltényhüvelyekből készült pánsípot talál Tomi zsebében. A töltények! Itt vannak a töltények! Mi ez, fiatalúr? Kitől kaptad? TOMI A lőtéren szedtem össze. Ki vannak már lőve. II. BELÜGYI B. És ki lőtt velük? Ki lőtt velük? TOMI Nem tudom. Önök. II. BELÜGYI B.

Mi célod volt velük? Újratölteni? Mit akartál velük? TOMI Bemutatom. A tölténypánsíppal az álomdalt adja elő. Halk kíséret is elképzelhető. I. BELÜGYI B. Kikapja Tomi kezéből a fura zeneszerszámot. A lényegre térjünk. Hol a pisztolyod? II. BELÜGYI B. Pofozza. Hol a pisztolyod? Elő vele! Ne marháskodjunk. JULIUSZ Ne üsse! Tiltakozom! Ne üsse! Mondom, hogy játékpisztoly volt! I. BELÜGYI B. Játék. Mint a falra mázolt államellenes jelszavak! Vigyétek!

Tomit az őrmester megbilincseli.

TOMI Apa! Ne hagyd! JULIUSZ Ne bilincseljék meg! Nem rablógyilkos! II. BELÜGYI B. Hanem annál is rosszabb! I. BELÜGYI B. Vigyétek! II. BELÜGYI B. Káplár! Tizedes!

A két fegyveres rendőr elészalad posztjáról. Tomit kifelé tuszkolják.

TOMI Apa! Ne hagyd! JULIUSZ Őrnagy úr! Este bemutatónk lesz! A fiam a színdarabnak egyik főszereplője. I. BELÜGYI B. Majd valaki beugrik helyette. JULIUSZ Nincs dublőrünk. I. BELÜGYI B. Legyen! TOMI Akit már a nézőtéren cipelnek kifelé. Apa! Édesapám! Nem követtem el semmit! Tiltakozom! I. BELÜGYI B. Ne hagyjátok visibálni! Rongyot a szájába!

Bejönnek a női zenekar tagjai is. A színészek a sonderesdalt kezdik énekelni.

JULIUSZ Őrnagy úr! Félreértés történhetett! Végzetes tévedés. I. BELÜGYI B. Az éneklő színészekhez. Csend, uraim! Hagyjátok abba a pofátlankodást. EGY HANG Nem pofátlankodunk! Próbálunk! Ez művészet, uram!

JULIUSZ Hagyjátok, fíúk! I. BELÜGYI B. Ez nem művészet! Ez hatóságsértegetés. Önök a büntetőparagrafusba szaladnak. MÁSIK HANG Eresszék szabadon azt a gyereket! I. BELÜGYI B. Önök nem láttak és nem hallottak semmit. Gondoljon ki-ki saját érdekére, és hallgasson. JULIUSZ A színészekhez. Hagyjatok magunkra. Beszédem lenne az őrnagy úrral. Szépen kérlek mindannyiotokat. Négyszemközt szeretnék. I. BELÜGYI B. Sajnálom, Hoffmann úr. Mennem kell.

Az utolsó színész is kimegy.

JULIUSZ Őrnagy úr! Csak egyetlen szóra… AURÉL Jön. Mi történik itten? Valami kellemetlenség, őrnagy úr? Kézfogás. I. BELÜGYI B. Az esemény nem örvendetes, igazgató úr. A színfalak mögül hallatszó sonderdallamra. Hallgattassa már el őket! AURÉL A pofátokat ott hátul befogjátok! Csönd. Mi történt? JULIUSZ

Tomi fiamat lezsidózták, majd azután elhurcolták. És rongyot tömtek a szájába. I. BELÜGYI B. Nono, Hoffmann úr! AURÉL Ha egy franciának azt mondom: francia, s a pigmeusnak, hogy pigmeus, attól még nem sértődik meg. I. BELÜGYI B. Miért kell a zsidónak rögtön visibálni? Miért? JULIUSZ Talán azért a kis különbségért, ami egy dúsan terített refektórium és egy füstölgő krematórium között szokott előfordulni. Szezon és fazon… AURÉL Csillapodj, Juliusz. I. BELÜGYI B. Ennél nagyobb a baj: szerencsére nem végzetes. Hoffmann úr örüljön, hogy a gyerek a mi kezünkbe került. Különben a testőrök a helyszínen le is lőhették volna. JULIUSZ Miért? AURÉL Mondtam, hogy bolond az a kölyök! I. BELÜGYI B. Nem bolond: merénylő! Az Elnök ellen akart merényletet elkövetni. AURÉL Úristen! JULIUSZ Mi a bizonyíték rá? I. BELÜGYI B.

Pisztoly volt nála. AURÉL Mondom, hogy nem normális! JULIUSZ Pisztoly. Felkap egyet az asztalról. És merénylő! Kacag kétségbeesetten. Őrnagy úr! Ha ez pisztoly… Rásüti. Ijedtében az őrnagy megugrik. Akkor a fiam is merénylő. Meg én is az vagyok! Rálő Aurélra. AURÉL Komikus mozdulat után. Te kezdesz becsavarodni. JULIUSZ Saját homlokára fogja a pisztolyt. Gyáva Häftling! Te is megérdemled. Elsüti a fegyvert, majd ijedt-meredt csodálkozással néz körül. I. BELÜGYI B. Szigorúan. Honnan tudja ön? Honnan? JULIUSZ Mit? I. BELÜGYI B. Hogy a pisztoly, amit a gyereknél láttak…. Az is ilyen volt. AURÉL Valóban… JULIUSZ Rémülten. Mert ilyennel szokott védekezni a nemzeti gárdisták ellen. I. BELÜGYI B. Aha. JULIUSZ Hände hoch! Így kiabál rájuk tréfából… játékból… gyerekes hősködéssel… hogy ki ne szakítsák a nyelvét…

I. BELÜGYI B. A nyelvét. JULIUSZ Mindig a nyelvét akarják kiszakítani. A másnyelvűsége miatt. AURÉL Ne tüntessen vele! JULIUSZ Miért kell valakinek az anyanyelvét zászlónak nézni? I. BELÜGYI B. És miért kell a gárdistákat provokálni? AURÉL Ez az! JULIUSZ Idegen érdek és idegen szó, vesszen mind, aki nem közénk való! Ezt éneklik az ember szeme közé, és táncra kényszerítenek… mint engem is az imént… és akkor mi provokálunk? AURÉL Az imént? I. BELÜGYI B. Hogy erről ne essék több szó. A kihallgatásnál majd minden kiderül. JULIUSZ A följelentés alaptalansága is. I. BELÜGYI B. Nem följelentés! Hanem megelőzés! Minden bűntényt megelőzni, lehetetlenné tenni! Önnön gyengeségeitől a honpolgárt megvédeni. Elkerülni, ha lehet, minden akasztást és főbelövést, Hoffmann úr. Ez a humánus eljárás, nem az ön berzenkedése a mi munkánk ellen… JULIUSZ

Tomi megpofozására utalva. Munka… I. BELÜGYI B. Istenem.

Titkárnő jön pánikba esetten.

TITKÁRNŐ Igazgató úr! Igazgató úr! A polgármester úr személyesen… Levegő után kapkodva. Jaj! Azt gondoltam, összepipilem magam… AURÉL Ne pipilje! Mondja! TITKÁRNŐ A polgármester úr az igazgató urat kereste telefonon… mondom, próbán van, de felhívom… kérem, ne hívja, nincs időm, de közölje vele… AURÉL Hát közölje már! TITKÁRNŐ Ma esti előadásunkat az Elnök személyesen óhajtja megnézni. Személyesen.

A Belügyi Biztos füttyent meglepetésében, az igazgató földerült meghatódottan, Juliusz közömbös marad.

AURÉL Köszönöm. Elmehet. El ne mozduljon a telefon mellől! TITKÁRNŐ Ó, dehogy mozdulok, dehogyis mozdulok. El.

Hosszú, tanácstalan összenézés.

I. BELÜGYI B. Én a merénylőt lefogattam. A többit önök rendezzék. AURÉL A gyereket vissza kell hozni. I. BELÜGYI B. Ezért nem vállalhatom a felelősséget. AURÉL Annyi időre, míg a szerepét eljátssza… I. BELÜGYI B. Szó sem lehet róla. Különben is meghaladja a kompetenciánkat. AURÉL Majd én beszélek az illetékesekkel. I. BELÜGYI B. Nem elegendő. Mi a gyerekért felelősséget nem vállalhatunk. JULIUSZ Auschwitzi deportáltként innen a színpadról mit követhet el a magas vendég ellen? I. BELÜGYI B. Amit egy másik színész egyszer már elkövetett ugyancsak magas vendég ellen az amerikai Ford-színházban. Előadás közben. Erről van önöknek tudomásuk? JULIUSZ Lincoln Ábrahámot több mint száz éve gyilkolták meg, őrnagy úr. Az amerikai elnök gyilkosát ne emlegesse ön egy napon a fiammal… kérném tisztelettel. I. BELÜGYI B.

Minekünk ezt példaként maga a miniszter hozta föl legutóbb, amikor városunk legnagyobb szégyenére lefüleltük itt az összeesküvőket. Ilyen szégyennek többé nem tesszük ki magunkat! Játsszanak egyebet! JULIUSZ A mosoly országát. AURÉL Engedelmükkel… nem hajt engem szereplési viszketegség, de úgy illenék, hogy ha már ilyen magas vendégünk lesz, én is megmutassam magam. A gyerek mellé pedig őrt fogunk állítani. JULIUSZ A színpadra? AURÉL Egyet a színpadra, egyet az öltözőbe. I. BELÜGYI B. Kirívó lenne. AURÉL Nem lesz kirívó. Az önök emberét beöltöztetjük SS-egyenruhába. Egyik őre lesz a krematóriumnak. Hoffmann úr, van ennek akadálya? JULIUSZ Semmilyen abszurditásnak sehol semmi akadálya. I. BELÜGYI B. Én a merénylőt… JULIUSZ Nem merénylő! I. BELÜGYI B. …letartóztattam. Folytatólag döntsenek odafönt. AURÉL

Az Elnök ma esti megtisztelő jelenléte és az, hogy mi méltóképpen köszöntsük őt az előadásunkkal: a legnagyobb szükség, és ez törvényt bont, őrnagy úr! Igaz, Hoffmann? JULIUSZ Semmilyen abszurditásnak sehol semmi akadálya. Játszani fogunk, uraim. Fegyveres védnökség alatt is, megbilincselten is – játszani fogunk.

Függöny

Második felvonás A sonderesdal, Juliusz magába roskadtan ül a boncterem lépcsőjén. Mellette SS-őr, akiben a II. Belügyi Biztost ismerjük föl. Nézik egymást. A sonderesdal elnémul.

II. BELÜGYI B. Rendező úr! Szünet. Amikor az ön sonderesei föllázadnak, nem fognak velem is balhézni? JULIUSZ Miért balhéznának? II. BELÜGYI B. Összetévesztenek az SS-őrökkel, és netán letepernek. JULIUSZ Töpreng. Igaza van önnek. Az a hely nem a legalkalmasabb az ácsingózásra. Szíveskedjék egy kicsit errébb jönni. Valamivel odébb. Úgy. II. BELÜGYI B. A segédrendező úr azt mondta, hogy vadul nyargalnak itten, és lövöldöznek is, hátulról vetik magukat az őrökre. Nem szeretném, ha valamelyik fránya színész kupán vágna. JULIUSZ A krematórium futórózsáiból egyet letépve. Belügyi biztos úr, azt hiszem, nem rossz az ötletem. Ezt a rózsát az ön sapkájába tűzzük figyelmeztető jelnek. S miközben tűzi. Minden sonderes tudja majd, hogy önt nem szabad bántani.

II. BELÜGYI B. A terem rajtam fog röhögni. Ki látott virágos SS-őrt? S épp szolgálat közben. JULIUSZ Én láttam, uram. A hóhérnak is vannak emberi pillanatai. Mondjuk, hogy születésnapja van. S ezt a szeretőjétől kapta. Különben: auschwitzi rózsa. Fekete valósággal, mint a megalvadt vér. Emberi hamu táplálta. Nem látott ön ilyet Auschwitzban? II. BELÜGYI B. Nem jártam ott. Nem is kívánkozom. JULIUSZ Tűnődve. Pedig nem ártana. Önnek sem ártana. II. BELÜGYI B. Miért, ugyan bizony? JULIUSZ No nem úgy. Csak amúgy – turistaként, táskarádióval. II. BELÜGYI B. Őrnagy urunk azt mondja, olyasmit olvasott, hogy az egész zsidóirtás… gázosítás: koholmány. Hiszen ha két zsidót seggbe rúgtak, már megírták az újságok. Hát akkor hatmilliót elégetni… Erről miért hallgattak volna az újságok? JULIUSZ Mert ha tudni óhajtja, mi történik egy országban, nézze meg, miről hallgatnak az újságok. II. BELÜGYI B. Az őrnagy úr azt is mondja, hogy amikor Londonban legnagyobb volt a jajveszékelés, maguk a zsidók, a németországiak… cáfolták meg sajtóközleményben az angol plutokrata koholmányokat. Nem igaz, hogy üldöznek bennünket! Boldogok vagyunk a birodalomban! Így mondták, vagyis mondja az őrnagy úr. JULIUSZ Senkit el ne ítélj a kínban kimondott szavakért. Ha önnek az akasztófa alatt azt mondják: a hóhér dicséretének ellenében az akasztás elmarad, nem hajlandó ön a hóhért felmagasztalni?

II. BELÜGYI B. Dupla pofátlanság, uram. Az ajánlat is, az elfogadása is. JULIUSZ Boldog ember ön, hogy egyikben sincs része. Kívánom, hogy ne is legyen. II. BELÜGYI B. Köszönöm.

Fegyveres rendőr vezeti elő Tomit.

RENDŐR Ki veszi át a fiatalembert? II. BELÜGYI B. Én.

A rendőr elképedve nézi a biztost.

II. BELÜGYI B. Majd később csodálkozhatsz. Abtreten! RENDŐR Igenis. El. II. BELÜGYI B. Ide hallgass, kölyök! TOMI Becsületes nevem is van, Hoffmann Tamás. JULIUSZ

Csitítólag. Fiam… II. BELÜGYI B. Merénylőket nem tisztelünk meg becsületes névvel. TOMI Nem vagyok merénylő. II. BELÜGYI B. Az majd kiderül a vallatásnál. Mit akartál az Elnök színe előtt? TOMI Kegyelmi kérvényt akartam átadni neki. II. BELÜGYI B. Akárki mondhatja. JULIUSZ Térj magadhoz, gyermek! Miért minősítik önök, még mielőtt a való helyzetet ismernék? Egy merénylőért az igazgató úr nem vállal felelősséget. II. BELÜGYI B. A kölyöknek ez a szerencséje. TOMI Nem vagyok kölyök! Akivel a himnuszt százszor énekeltetik el büntetésből, az már nem lehet kölyök! II. BELÜGYI B. Az állami szentségeket mindenkinek tisztelni kell. Merre van itt a vizelde? JULIUSZ Kifelé, majd jobbra. II. BELÜGYI B. Hoffmann úr, ön mindig lojális ember volt. Beszéljen a gyerek fejével. És meglógni se próbáljon, mert én pardont nem ismerhetek. Gyorsan el. Csönd. TOMI

Mit csinálunk, apa? JULIUSZ Időt kell nyernünk. Egyedüli reményünk az idő. TOMI Néhány nap múlva megint elvisznek. Végleg. JULIUSZ Nem, nem. Valamit tennünk kell. Úgy kell játszanunk ma este, fiam, hogy figyeljen föl ránk, terád az Elnök. TOMI Már fölfigyelt. Már börtönre ítélt. JULIUSZ Várj… Ide hallgass! Te valami nagyon szépet írtál. TOMI Újabb kegyelmi kérvényt írtam. És ma este átadom neki. JULIUSZ Félig suttogva. Nem adhatod át. Hanem elmondod. Beépítjük a szerepedbe. Robi szerepébe. Figyelj csak. Itt zajlik a jelenetünk… Ott fenn… a díszpáholy mélyén ül majd az Elnök. Nem biztos, hogy láthatjuk majd. De ott lesz a homályban. Tehát fél fordulatot teszel, meghajtod a fejed, hosszú szünet, a közönség tekintetét magadhoz ragadod, és mondod: Excellenciáddal… majd hangosabban megismétled… Excellenciáddal, és utána halkan, de határozottan: tudatni szeretném! Tavasz tavaszra jön, és én futórózsaként benövök lassan…

A következő szavak kimondása előtt Hoffmann megzavarodik. Megriad a börtön szótól. De látván, hogy Tomiban fölcsillan a remény, folytatja.

JULIUSZ Benövök lassan… De vigyázz! A fejedet ne vesd föl dacosan. Mindvégig arra gondolj, hogy nem lázadozol: kegyelmi kérvényt mondasz. TOMI

És erre vajon oda fog figyelni? JULIUSZ Oda kell figyelnie! Mert amit mondasz: disszonáns. Szembe-fülbe ugró mindig a disszonancia. Érted, fiacskám? Próbáld csak mondani! TOMI Excellenciáddal tudatni szeretném, hogy tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán.

Mindketten megriadnak a szavaktól. Hoffmann mégis mosolyogva néz Tomira. A remény mosolya. Tomiból hisztériás, gyermeki rettenettel tör ki az ijedelem.

TOMI Nem! Nem növök! Apa, ne hagyd, hogy börtönbe vigyenek! Görcsös sírás fogja el, apja elleni dührohamba fullad. JULIUSZ Nem hagyom. Nyugodj meg, nem hagyom! TOMI Ne hazudj! Semmit sem tehetsz! Szavakra bízod magad! Játékpisztolyokra. JULIUSZ Semmim sincsen! Csak szavaim vannak! TOMI Altató szavaid vannak, apa. És engem börtönbe visznek. Undorító és andalító szavakat irkálsz! Kitalált álmokat.

Hoffmann döbbenten és mind összetörtebben hallgatja a gyermek szavait.

TOMI

Oda se mersz lőni a hóhérodnak! Toporogsz, és bizonytalankodol! Szökevény vagy! Szavakba menekülsz! JULIUSZ Ostoba gyermek! Hazugsággal nem állhatok ki a világ elé. A hóhérunkra nem mertünk rálőni. TOMI Mert gyáva Häftling voltál. Gyáva Häftling vagy! JULIUSZ Térj magadhoz, gyermek, és apádat ne mocskold! TOMI Gyávák vagytok! JULIUSZ Elég. Pofon veri. Elég! Újra megüti. TOMI Üssél, apa! Hátha megbátorodsz tőle.

Csönd.

JULIUSZ Bocsáss meg, fiam. Bocsáss meg, és ennyi törpe között ne nézz engem óriásnak. Becsapod magad… Mi sem könnyebb, mint engem óriásnak nézni. Hogy aztán gyávának nevezz. Drámát írok sonderes lázadókról, hogy mások mutassák föl az én bátorságomat. Hősök, bátrak az én utasításomra. Mert csak ennyi a hatalmam. Oroszlánokká növelem őket… TOMI És mi libasorba állunk naponta – megaláztatásért… JULIUSZ Tudom én, mit szeretnél, fiam. Büszke lenni az apádra. TOMI

Nézi hosszan Juliuszt. JULIUSZ Hogy elmondhasd a fiúknak az iskolában: „Az én apám, ha egyet szólna, Hajh, megremegnének sokan… Nála erősebb nincs talán.” TOMI „Hatalmasabb a királynál is Az én apám.” JULIUSZ Elmondhatná, ha nem hagyott volna el bennünket az Úr. Mert ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Hiába küszködnek – és lehetetlen a szólás… TOMI Bocsáss meg, apa. Te szoktad mondani: senkit se büntess a kínban kimondott szavakért.

Két összebékülő tekintet.

JULIUSZ Azért ezt elmondjuk. A futórózsát oda felkiabáljuk. TOMI De vajon az Elnök… JULIUSZ Pszt!

Nadrágját gombolva II. Belügyi Biztos jön.

II. BELÜGYI B. Nem lógott meg a kismadár? Tomihoz. Mert tudod, én is olvastam egyszer valamit Auschwitzról. Az elcsípett szökevénynek táblát akasztottak a nyakába azzal a felirattal, hogy …na, hogy is szólt?

JULIUSZ Minden madár visszatér fészkére… II. BELÜGYI B. Hehe. A fészkére. TOMI Az akasztófára. Önnek senki sem írt szerepet, mégis beleillik a drámába. II. BELÜGYI B. Juliuszhoz. Ön a tanúm rá, hogy miket beszél a gyerek. JULIUSZ Egy apa nem köteles a fia ellen tanúskodni. II. BELÜGYI B. Lojális embernek ismertem, Hoffmann úr! JULIUSZ De talán nem ennyire. Vagy tán én akasszam a táblát a nyakába?

Tomi gyorsan el.

JULIUSZ A színpadra kérek mindenkit. A biztoshoz. Foglalja el, kérem a helyét.

Az ügyelő hangja a hangszóróban: „A második felvonás próbája kezdődik. Kérem az urakat, hölgyeket… Második felvonás, feltámadási jelenet.” A hangtechnikus, nyilván tévedésből, elindítja a magnóját a rámpazajjal. Mozdonykürt hangja, vérebek ugatása, a parancsszavak: „Alles heraus! Alles dort lassen! Die Zwillinge vorwärts! Ruhe!” Zénó jön, kezében a rendezői példány.

ZÉNÓ Hangtechnikus! A kutya istenit! A második felvonást próbáljuk! Hoffmannhoz. Ez ma be van rúgva! Megőrjít a rámpazajával. JULIUSZ Vigyázz mindenre. El.

Az SS-őrök elfoglalják helyüket a krematórium előtt s a két őrtoronyban. Némelyik SSkatona csúfondárosan szalutál a „vendégjátékosnak”. Az zavartan fogadja. Súgónő jön, elfoglalja helyét, magára húzza a kupolát.

SS-TORONYŐR Fentről. Zénó! Most már elfordítsam vagy ne fordítsam a géppuskát? ZÉNÓ Mi az ördögnek? TORONYŐR Az igazgató úr megtiltotta, hogy a díszpáholy felé tüzeljek. ZÉNÓ Istennyilát! Oda tüzelj, ahová kell! Foglalja el mindenki a helyét! Tomi! Hol vagy, Tomi? TOMI Jön. Itt vagyok, Zénó bácsi. ZÉNÓ Tudod már az új helyedet? TOMI Tudom. A biztonság árnyékában. ZÉNÓ

Oda ülj le.

Tomi leül a lépcsőre, a Belügyi Biztos lábához. Erika jön fehér lepelbe burkoltan.

ZÉNÓ Erika… Kértelek már, s újból kérlek! Az asztalon ne mozdulj. ERIKA Hideg az a rohadt boncasztal. Tegyenek rá nekem egy takarót. ZÉNÓ Meg kell szoknod. Azért boncasztal, hogy hideg legyen. ERIKA Elmenőben a krematórium felé. Fel fogok hűlni! ZÉNÓ Mussfeld! Hol vagy, Mussfeld? MUSSFELD Miközben belép a krematóriumba. Máris a helyemen!

Dr. Adler jön fehér köpenyben.

ZÉNÓ Doktor Adler! A helyedre! Csendet kérek! A fényeket! Generálsötét! Megállás! Tisztelettel. Az igazgató úr? Haupsturmführer doktor M., szíveskedjék a helyét elfoglalni. AURÉL A színfal mögül előlépve. Nyugalom, fiam. A helyemen vagyok. ZÉNÓ Köszönöm. A zenét kérem! Generálsötét, majd a szükséges fények. Elhúzódik.

Zene. Mussfeld a karjában hozza Krisztinát. Belép a boncterembe, dr. Adler mögötte.

DR. ADLER A boncasztalra! MUSSFELD Miközben a lányt a boncasztalra fekteti. Fantasztikus ez, uram! Kétezerkilencszázkilencvenkilenc megfullad, és ez az egy életben marad. Hogyan fogok én ezzel elszámolni? DR. ADLER Oberscharführer! Ha fölébred, elvezetjük a kapuhoz, ott mindig dolgozik az útépítésnél egy női kommandó. Elvegyül közöttük, senki sem fogja észrevenni. MUSSFELD Fejét rázza. DR. ADLER Törzsőrmester úr! Ne önmagát féltse. A lányt szánja meg. Hagyja meg csodának – Isten csodáját. Fillérnyi szánalmat kérek öntől, nem embernek, zsidónak; Isten csodájának. MUSSFELD Nincs számozva. DR. ADLER Mondjon ön egy számot. A karjára tetoválom. MUSSFELD És ha fecsegni fog? Az első dolga lesz elmesélni: hová került, mit látott. Hiszen máris fecsegett valamit. DR. ADLER Nem, nem látom már a fényeket. Ennyit mondott. MUSSFELD Többet is fog. Nem, nem lehet.

DR. ADLER Hallgatni fog. Becsületszavamat adom önnek: ami emléke van, rám fogja bízni. Ha áruló jel lehet az emlékezete: én biztosítom önt, hogy sose kerül napvilágra. Elrejtem, uram, mint egy véres zsebkendőt. MUSSFELD Az életét, mert valóban csoda, azt még elvihetné. Az emlékezőképességének itt kell maradnia. DR. ADLER Itt marad! MUSSFELD De nem becsületszóra. Hanem orvosi garanciával. DR. ADLER Megértve Mussfeld szándékát. Én nem vagyok idegsebész. MUSSFELD Akkor sajnálom. Nekem is vannak feletteseim. A lány a memóriáját innen ki nem viheti. Mert Auschwitz nem létezik. DR. ADLER Auschwitz nem létezik. MUSSFELD Nem! DR. ADLER Magának inkább. És egy gyereklány emlékfoszlányától: Mama, nem látom már a fényeket – ettől fog létezni. A szemtanúnak egy könnytócsás körülpillantásától. Úristen! Önök nem félnek a világ valamennyi fegyveres hadától, és rettegnek egy gyerektől, aki fejét a vízbe ejtve életben maradt. De hiszen akkor én… De hiszen akkor mi… a tizenkettedik sonderkommandó… mi nálánál többet láttunk itt… MUSSFELD Maguk számozottak – és számon tartottak. Ám ez itt egy darabka senkiföldje. DR. ADLER

Mi nem fogunk hát fecsegni. MUSSFELD Mert kínos ez a kérdés neki. Talán neki is jobb lesz, ha megelőzzük a fölébredést. Pisztolyához nyúl. DR. ADLER Oberscharführer!

Manó rohan be.

MANÓ Ki volt az? Ki menekült meg a ciklongázból? Krisztina! Krisztina! Lányom! A feje a kövön! A bőrdívány kispárnáját a feje alá helyezi. Feje a hideg márványon! Alszik, ugye, doktor úr? Ugye, csak alszik? DR. ADLER Reméljük. Bízzunk az Istenben. MANÓ Látván, hogy hideg a lány válla, karja, a kabátját veti rá, leomló haját kapdossa föl. Nincs kómában? DR. ADLER Nincs. MANÓ A teste jéghideg. Szólt már valamit? DR. ADLER Néhány szót csak az anyjáról. MANÓ Mit mondott? Ő is él? Ő is él?

Adler ezt a kérdést nem akarja hallani.

MANÓ A szívdobogása normális. Él! Oberscharführer! Él! MUSSFELD Jegyzőkönyvelnünk kell az esetet. MANÓ Jegyzőkönyvelni? Hogy él? Tanúk is kellenek?

Mussfeld leül az esetet jegyzőkönyvelni. Adler a lány pulzusát méri.

MANÓ Az ajtóhoz szaladva kikiált. Robi! Krisztina megérkezett! Krisztina is él, Robi!

Robi beszalad.

MANÓ Nézd, él! Él!

Robi a lány mellé térdelve költögetni kezdi. A szöveg ezután kánonban hangzik. Adler nem szólal meg: imádságos héber dallamot dúdol.

ROBI Krisztina! Krisztina! Hallod a hangom? MANÓ Uram, szabadító Istenem!

Hozzád kiáltok éjjel-nappal, Adonáj. ROBI Én vagyok itt, a testvéred, Krisztina. MANÓ Elszakítottad tőlem az enyéimet. Hívtalak, uram, nap mint nap. Kitártam feléd kezemet, Adonáj. ROBI Én vagyok itt: a testvéred, Krisztina. MANÓ Teszel-e csodát a halottakkal? Fölkelnek-e az árnyak? Hogy magasztaljanak téged? ROBI Én vagyok itt, Krisztina, a te jó testvéred. MANÓ Ismeretesek-e csodáid a sötétségben. Hát igazságod a feledés földjén, Ábrahám, Izsák és Izrael istene, Adonáj? ROBI Ébredj, Krisztina! Jó testvérem, halld meg a hangom! MANÓ Visszahoztad őt nekünk, Uram! Megmentetted. Hadd mondjam népemmel együtt, minden pillanatban elmondhassam: Áldott az Úr, mert meghallgatta esedező hangomat. Erőm és pajzsom az Úr,

benne bízik szívem, benned. Adonáj. Ő megsegít engem, ezért vidám a szívem, és énekelve adok neki hálát. ROBI Emlékezz rám, jó Krisztinám! Nyisd fel a szemed. MANÓ Uram, Istenem, Ábrahám, Izsák és Izrael istene! Hozzád kiáltottam, és visszahoztad őt! Uram, kihoztad őt a holtak hazájából, életben tartottad, nem roskadtunk sírba. ROBI Itt van édesapánk is, Krisztina. Hárman együtt leszünk, ébredj, és láss minket! MANÓ Miközben Mussfeld már ingerülten sokallja a dolgot. Áldott légy, uram, Meghallgattad esedező hangomat a siralom völgyében, áldott légy, Ábrahám, Izsák és Izrael istene, Adonáj! MUSSFELD Ruhe!

Csönd. Dr. M. jön gondterhelten.

DR. ADLER Krisztina fülébe súgja. Nem láttál, nem hallottál semmit. DR. M. Húsvéti hangulat? Ámulat, bámulat? MUSSFELD Hauptsturmführer úrnak jelentem…

DR. M. Tudom. Mindent tudok. MUSSFELD A továbbiakra nézve… DR. M. Abtreten!

Mussfeld szalutál és kilép. A többi még marad.

DR. M. Valamennyien! MANÓ Százados úrnak engedelmét kérem. A lányom, Krisztina. Robi fiamnak az ikertestvére. DR. M. Megtaláltad hát. MANÓ Isten csodája folytán… DR. M. Istennek – úgy látszik – nemcsak választott népe van, hanem választott boncszolgája is. Abtreten!

Robi, Adler, Manó el. II. Belügyi B. Robi után lép a színfal mögé. Dr. M. leül, széket húz, leül a lány mellé, hosszan nézi. Krisztina ébredezik.

DR. M. Ne félj. Most már ne félj. Jó helyen vagy.

KRISZTINA Hol vagyok? DR. M. Ahol apád is, a testvéreid is. Jó helyen. KRISZTINA Hol van édesanyám? Kialudtak a fények. Anyám elment a fénnyel. DR. M. Apád és testvéred itt van a közelben. KRISZTINA Látni szeretném őket. DR. M. Most beszélgetnünk kell. Memóriapróba. Honnan kerültél ide? KRISZTINA Otthonról. Messziről. Ott laktunk… DR. M. Hol laktatok? KRISZTINA Ott laktunk, ahol sírnak a fák. DR. M. És miért sírnak a fák? KRISZTINA Nem tudom. Csak sírnak. DR. M. És mi van még ott? KRISZTINA

Nem tudom. Amikor jöttünk, amikor elhoztak: a harangszó belefulladt az esőbe. Szaladgáltunk a füves mezőkön… DR. M. Weiter!* KRISZTINA Gólyalábú szöcskéket és muzsikás tücsköket fogtunk. Megverte őket a harmat, még álmosak voltak. Kicsi üvegkalitkába zártuk őket. DR. M. Warum?* KRISZTINA Egy madarász azt mondta nekünk, hogy az üvegkalitkában muzsikálni fognak. De nem muzsikáltak. Fojtogatták egymást. DR. M. És mire emlékszel még?

Krematórium ventilátorainak távoli hangja. Gyermeksikoltás, majd Mussfeld pisztolyának dörrenése.

KRISZTINA Megrezzen, de nem mer kérdezősködni. Valaki éjszaka bekente fekete vérrel a kapunkat. DR. M. Nem pirossal? KRISZTINA Vaddisznóvér volt. Nagy fekete vadakat lőttek a vadászok. A vaddisznók feje alá fehér párnát raktak, úgy fényképeztették le magukat. Az anyám párnái voltak. DR. M. És miért csinálták ezt?

KRISZTINA Apám azt mondta, hogy Heródes parancsára. DR. M. Ott nálatok él még Heródes? KRISZTINA ? DR. M. Ott, ahol sírnak a fák: él még Heródes? KRISZTINA Élnek még az emberei, akik nem tudják, hogy a király meghalt.

Női sikoly. Mussfeld pisztolyának hangja.

DR. M. Azt mondd meg: ide a márványasztalra honnan hoztak téged? KRISZTINA Hatalmas, fényes teremből. Esőre vártunk. Meztelenül, mint az édenkertben, bilincsbe ejtett kézzel… DR. M. Bilincs? KRISZTINA Láthatatlan bilincs volt az anyám kezén is. DR. M. Érdekes. És volt sírás? Üvöltözés? KRISZTINA Fejét rázva. Kacagás.

DR. M. Nem füllentesz? KRISZTINA Némán kacagtak az emberek. Fogak erdejét láttam. DR. M. Úgy kacagtak? Hangtalanul? KRISZTINA Mint a kiskutyánk, amikor otthon a szomszéd megmérgezte. DR. M. Miért mérgezte meg? KRISZTINA Azt mondta, hogy zsidóul siratja a holdat, és nem érti az ugatását. Én akkor még kicsi voltam. DR. M. Nagylány vagy már. Szállj le onnan. KRISZTINA Ruhátlan vagyok, uram. DR. M. Kelj fel, vedd a te ágyadat, és járj. Nevet. KRISZTINA Ruhátlan vagyok, uram. DR. M. Majd én felöltöztetlek. Gyönyörű leszel, mint Delila. Tudod, ki volt? KRISZTINA Nem akarok Sámson szeretője lenni! Nem! DR. M.

Metszőn és kedvesen. Pszt! Te kis tudatlan, filiszteus ördöglány! Itt, ahová kikerültél a fényes teremből: millió szigorú törvény létezik. Mindahányat megszeghetjük, semmi bajunk nem lesz. De nézd csak… megannyi pisztoly, fegyver csőre töltve. Gránátok, bombák és lángszórók… Sssssssss… Meg a láthatatlan veszedelmek! Kötél a nyakban, lábunk alatt a kicsi szék, és felettünk Damoklész kardja meg sokféle nyaktiló… ne ijedj meg! Mindezek ártatlansága és nyugalma egyetlenegy hajszálon múlik. Egyetlen tagadószócskán. Azon, hogy: nem! Nein! Non! Nyet! Érted, kislány? Ezt az egyetlen szót kell csak elkerülnöd éjjel és nappal, ébren és álmodban, ahogy a denevér tér ki sötétben is a csengős huzalok elől. És nem fog szakadni sehol a hajszál. Ne riadj meg! Más értelemben ez mindannyiunkra nézve parancs. Én például hiába szeretnélek téged visszaküldeni oda… ahol sírnak a fák. Nem tehetem. Visszafelé csak üres vonatok mennek… Kelj fel!

Krisztina fölemelkedik. Dr. M. meglebbenti a lány haját.

DR. M. Ez a te gyönyörű hajad kék-e vagy fekete? KRISZTINA Nem tudom. DR. M. A vállát nézegetve. Ezt a jelet, a keresztet ki húzta ide? Bőrkrétával? KRISZTINA Nem tudom. Nem emlékszem. DR. M. Megint füllentesz. Majd lemossuk. Kipenderíti a lepelből. Állj oda! KRISZTINA Nem! Nem! Nem! DR. M. Úristen! A szakadó hajszálak! KRISZTINA Apát, mamát szeretném látni!

DR. M. Mindahányan együtt lesztek. Ne nézd az ablakot! Nem lehet kirepülni! A kezeket oldalt! Nem vagy megbilincselve! Ott maradj a lencse előtt! Ne félj tőle, nincs benne golyó. Reflektorok gyúlnak ki, az óriási fényképezőgép zümmögése, villanásai. Így, oldalt! Most szemből! Emeld föl a kezed! Emeld föl a kezed! Mondtam, kislány! Hände hoch! Hände hoch!

Krisztina e szavak hallatán megdermed. Emléke idézi föl a rámpazajt, a vérebek ugatását, az SS-őrök kiáltásait: „Hände hoch! Die Zwillinge vorwärts!” A zaj és a zenekar fokozatosan erősödik. „Es geht alles vorüber…” Krisztina fokozatosan emeli föl két karját, majd egy SS-őr újabb kiáltására s a vérebugatásra felsikolt. A fényképezőgép villanása. Csönd.

DR. M. Mitől ijedtél meg? A leplet odadobja neki. KRISZTINA Magához térve. Ó nem, nem… A leplet magára csavarja. DR. M. Miért kiáltottál? KRISZTINA A gólyalábú szöcskék… a muzsikás tücskök a kicsi üvegkalitkában… DR. M. Dühösen. Filiszteusok lánya, Delila! Elég legyen a muzsikás tücskökből. A félrevezető szándékból. A fényeket rendre leoltogatja. Te mindenre emlékszel! Ostoba fajankónak nézel engem! Majdnem teljes sötétség támad, dr. M. ölébe kapja a lányt, és a szobája felé viszi. KRISZTINA Velőtrázóan. Mama! Nem látom már a fényeket! DR. M. Mindent el fogsz felejteni! KRISZTINA

Mama! Nem látom már a fényeket! DR. M. Mindent el fogsz felejteni! KRISZTINA Nem látom már a fényeket!

Generálsötét, majd távoli lágerzenekar hangjai: nászinduló. Az idő múlását jelző órakongatás. A színpad fokozatosan kivilágosodik. A boncteremben ketten vannak. Adler a „Berlin-Dahlen – Kriegsmaterial – Dringend!” feliratú nyitott szekrény előtt tesz-vesz: abban egy gyermeki csontváz. Manó a boncasztalt mossa.

DR. ADLER Sürgős fontosságú hadianyagként a kis cigánygyermek is elindult tehát Berlinbe. MANÓ Az ikertársát mikor boncolja, doktor úr? DR. ADLER Nem tudom. Dr. M. szeszélyén múlik. Ha valakit megkedvel, azt megajándékozza. Némelykor fél esztendővel is. Bonbon helyett: élet. Még egy kis élet. MANÓ A pszichiátriai vizsgálatok azonban hosszadalmasabbak. Mert az, ugye, lélekvizsgálat? Lerí róla, hogy önmagát nyugtatja. Úgy gondolom, ha nincs élő test, nincs lélek sem a vizsgálatokhoz. DR. ADLER Igen… Talán… Az más… MANÓ Segítene ön abban valamit, doktor úr, hogy Haupsturmführer doktor M. a gyermekeimet…? DR. ADLER Manó úr, segítenék, de nem segít az Isten.

MANÓ A kislányommal már csodát tett! DR. ADLER Akkor kérdezzük meg tőle: hová tűnt a tizenegyedik sonderkommandó? MANÓ Theresienstadtba. Mintalágerbe. Jutalomképpen. DR. ADLER A krematóriumba. És oda kerül a mienk is! A tizenkettedik. MANÓ Volt sonderesek levelet is küldtek onnan Svájcba: Ich bin gesund, und es geht mir gut. * Szenvedéllyel. Es geht mir gut! DR. ADLER És Arbeit macht frei! Közeledik a leváltásunk napja, Manó úr. Bennünket kiengednének, de itt kell maradnia mindannak, amit láttunk. Kincstári állomány lett az agyunk, Manó úr. Azt le kell adnunk, mielőtt elmegyünk. MANÓ Mennyi időnk van még? DR. ADLER Egy hónapunk. MANÓ De ránk talán mégis szükségük lesz. Becsületesen dolgoztunk… DR. ADLER Akárcsak a hullahordók, a tűzmesterek, a fogászok, a gázkamrások, Manó úr! Leváltása előtt a kommandó ki fog innen törni. Minden elő van készítve. Pisztolyt vesz elő rejtekhelyről, Manó kezébe nyomja. Ezt tegye el jó helyre. MANÓ De kérem… DR. ADLER

Ne szóljon semmit. A választás nem kötelező. Kifelé menet. De míg eljön a választás napja: ketten gondolkozzanak. Ön és a fegyver. Adler kimegy. MANÓ Doktor úr! Bánni sem tudok vele! Doktor úr! Nekem gyermekeim vannak!

Robi jön. Belügyi kísérője a helyére áll.

ROBI Apa! A pisztolyt meglátva. Mire készülsz? MANÓ Én… semmire! Eldugja a pisztolyt. ROBI Mi az? Mit akarsz vele? MANÓ Én nem akarok semmit. Mások akarnak valamit. Megtaláltad Krisztinát? ROBI Nem. Az őrök elzavartak. MANÓ Beszélnem kell doktor M.-mel. ROBI Kérd meg, apa! Engedje meg, hogy Krisztina velem lakhasson! Ne hagyd ott!… A sonderesek csúfolkodnak! Iszonyatos dolgokat mondanak. Apa, ne hagyd! MANÓ Nem, nem hagyom. Csak nem tudom… Míg ott van: él! ROBI Eszelősen. Nem él! Nem él!

Hullahordó szekerecskén négy sonderes jön. Ötödik a járművet húzza. A sonderesdalt éneklik. Isznak.

MANÓ Míg a szemem előtt van: akármi történik is vele: él! Míg itt vagytok mellettem: élünk! A szögesdróton túl – a biztos halál. Nem érted, gyermek? ROBI Találj ki valamit, apa…

A sonderesszekér megáll a bejárat előtt.

I. SONDERES Manó úr! Manó úr! Hozzák a lányát!

Manó Robival kiszalad a lépcsőkre.

II. SONDERES Gajdolva. Most hozzák a boncszolga lányát! III. SONDERES Hagyjátok a fenébe! Menjünk lefeküdni. MANÓ Hol látták önök a lányomat? I. SONDERES Mussfeld indult el vele az étkezdéből. Ketten ebédeltek. Igyék valamit velünk, Manó úr! IV. SONDERES

Mert aztán kérdezni szeretnénk valamit öntől! MANÓ Nem iszom. És mi az a kérdés? ROBI Önök hagyjanak békét apának. Önök részegek! V. SONDERES Nem vagyunk részegek. Csak büdösek vagyunk a hullahordástól. MANÓ Akkor menjenek fürödni. I. SONDERES De valamit meg kell inni, és valamit meg kell kérdezni. II. SONDERES Önöknél a boncteremben mindig akad ital. III. SONDERES Változatos italok egész Európából. MANÓ Csak változatos hullák vannak. IV. SONDERES Manó úr! Közönséges falusi sírásóknak is kijár a pálinka. Még Shakespeare sírásóinak is kijárt a Hamletben, mert azt mondja: „Eredj csak, lódulj amoda Jáfethez, hozz nekem egy itce valamit.” MANÓ Ne lóduljanak sehová! A boncteremben Adler doktor a főnök. I. SONDERES Akkor igyék a maradékból, hogy megkérdezhessük… II. SONDERES

Kellő tisztelettel… III. SONDERES És reverenciával! ROBI Mert hallotta már őket vélekedni. Ne kérdezzenek semmit! Nem tartozik maguknak válasszal!

Apa és gyermek tekintete összefonódik. Egyik azt mondja: lehetetlent kívánsz megint tőlem. A másik azt mondja: meddig maradsz Häftling?

IV. SONDERES Te szóltál, gyermek? V. SONDERES Kiváltságos zsidógyerek a kímélőbarakkban! I. SONDERES Ki védi még közületek imigyen az apját? IV. SONDERES „Ki az, kinek fájdalma elbír ily Túlzó beszédet? kinek jajszavára Bűvölten áll a vándor csillag is…” * V. SONDERES Menjünk fürödni, mert büdös vagyok. Hullaszagú. ROBI Hullaszagú? Mint a lelked is már! V. SONDERES Ne pofázz, kölyök! I. SONDERES

A kérdésünk annyi, mindössze: Miért nem hívott meg ön bennünket az esküvőre? MANÓ Elmeháborodott kérdés! Társának véres torka láttán… I. SONDERES Nem vagyunk doktorok! Velünk nem vegyülnek! II. SONDERES Robika trombitás lesz Theresienstadtban! MANÓ Társának véres torka láttán… III. SONDERES Szerencséd legyen a pokolban is! Ez a fontos! IV. SONDERES „Ki az, kinek fájdalma elbír ily Túlzó beszédet? kinek jajszavára Bűvölten áll a vándor csillag is…” II. SONDERES Robika trombitás lesz Theresienstadtban. MANÓ Emberek! Társának véres torka láttán… ROBI Apa! Ne méltasd őket szóra! II. SONDERES Robika trombitás lesz Theresienstadtban. MANÓ Emberek! Társának véres torka láttán…

ROBI Apa! Ne méltasd őket szóra! II. SONDERES Nem kellett volna kihagyni bennünket az esküvőből. IV. SONDERES Minden hullahordás után egy-egy esküvő? MANÓ Emberek! Hát emberek vagyunk? Álljunk meg egy szóra. Társának véres torka láttán a farkas… V. SONDERES Ne fabulázzunk! II. SONDERES Trombitás lesz! Tram-ta-tam! V. SONDERES Ne fabulázzunk. I. SONDERES Tram-ta-tam! IV. SONDERES A kérdés csupáncsak ez! Csupáncsak ez! Ha minden barakknak van kurvája: miért épp a mi kommandónknak ne lenne? Miért ne lenne?

Csönd. Manó nem mer a fiára nézni. Robi néhány pillanatig vár még, majd ordítva veti rá magát a sonderesre.

ROBI Gyalázatos! Gyalázatos!

A gyereknél erősebb sonderes könnyedén hárítja el annak ütéseit.

MANÓ Robi fiam! Ne tedd! Csillapodj! IV. SONDERES „Vedd, kérlek, a torkomról ujjaid Mert bárha nem vagyok tüzes, szilaj…” ROBI Gyalázatos! Gyalázatos! HANGOK Ebadta kölyke! Bátrabb az apjánál! Trombitás lesz! MANÓ Ráveti magát a sonderesekre. Nyomorultak! Nem tudjátok? Senkit ne büntess a kínban kimondott szavakért! És következésképpen…

Kavarodás.

I. SONDERES Mi van, öreg? Levadultál? IV. SONDERES „Veszélyes is van bennem valami: Kerüld, tanácsolom. Vedd innen kezed.”

A verekedés alatt Robi csak ezt ismétli: „Gyalázatos! Gyalázatosak!”A sonderesek valójában csak védekeznek. Nevetve hárítják el Manó ütéseit is.

MANÓ

Hol egyikhez, hol másikhoz ütve, rúgva. Következésképpen senkit se büntess a kínban elkövetett kényszertettekért sem! Ostoba fajankó! Az én lányom életénél fontosabb neked a saját véleményed? Haljon meg a lányom, hogy jó véleménnyel legyetek róla? A „kommandó kurvája”. Megöllek, tetves. Fáj nektek, hogy a lányom életben maradt? I. SONDERES Milyen áron? Milyen áron? MANÓ Ti milyen áron zabáltok itt? Milyen áron vedeltek italt? Nem a zsidók elégetésének árán? Nem a saját fajtád hullahegyét hordod széjjel? Nem apád, anyád kezére kapcsolsz vontatószíjat? Minek nevezed te ezért magad?

Mussfeld jön Krisztinával, aki a kornak megfelelő ruhát hord.

HANGOK Ne vaduljon, uram! Elment az eszed, kisöreg? Kurválkodással is életben lehet maradni. MANÓ És akkor hol az erkölcs? Hol az erkölcs? Hol az erkölcs? MUSSFELD A levegőbe ad le lövéssorozatot. Ruhe! Ruhe, verfluchte Hunde!

Csönd.

MUSSFELD Maga is részeg. Ruhe! Kismadaram. Itt az apád. Itt az anyád. Itt vannak a testvéreid. KRISZTINA Apjára borul. Apa! Sír. Apa! MUSSFELD

Ti miért szaporítjátok a bajaimat? Nem elég, hogy közeleg… az umgelegt?* Valamennyiőtök kinyírása?! A nyakamba szakadtatok, rohadtak! Aztán sajnálni kell benneteket. Mindenféle emberi dologba kevertek itt engem! Heraus! Alles heraus!

Rugdossa őket kifelé. A sonderesdal.

MUSSFELD Átkozottak. Hány zsidó tarkó van még a világon? Miattatok nem mehetek szabadságra. Nem láthatom nőmet s gyermekemet. Heraus! Heraus! Nem láthatom nőmet s gyermekemet.

El mindahányan Mussfelddel együtt. A sonderesdal elhal.

MANÓ Kislányom! Krisztina kislányom! KRISZTINA Apa! Miért hagytatok el engem? Miért? MANÓ Nem hagytunk, gyermekem! Csak az Isten hagyott el mindnyájunkat.

Krisztina Robira borul.

KRISZTINA Robika! Mindig azt mondtad: kardélre hányod, aki a húgodat bántja. Emlékszel még a kicsi kardodra? Sír. ROBI Én költögettelek. Apa imádkozott. KRISZTINA

Miért hoztatok vissza az életbe? Ott lehetnék most édesanyámmal.

Dr. M. jön, ujjának egy intésével jelzi, hogy Manóval akar beszélni. Belép a szobájába. Manó utána. Robi és Krisztina leül a lépcsőkre.

ROBI Én költögettelek. Apa imádkozott.

A Belügyi Biztos közelebb lép Robihoz. Míg Manó beszélgetése zajlik dr. M.-mel, a gyerekek feszülten figyelnek, hogy egy szót bár elkapjanak.

ROBI Én költögettelek. Apa imádkozott. DR. M. Jaj, Manó úr, Manó úr! Orrán lóg az Ószövetség minden bánata. MANÓ Öröm is, bánat is, Hauptsturmführer úr. Mint két ikergyermek. DR. M. Jahve rátok mosolygott.

Dr. M. hol tegezi, hol magázza Manót.

MANÓ Hálás vagyok önnek, hogy megtalálhattam a gyermekeimet. DR. M. Nem jártunk el szabályosan, de ön mindig becsületesen dolgozott.

MANÓ Igyekeztem. Ámbár ez a kegyetlen tudomány megviseli… egy kicsit megviseli az embert. Rengeteg ikerpárt boncoltunk már… DR. M. A boncolást csak a középkorban tartották kegyetlenségnek. MANÓ Talán rosszul fejeztem ki magam. Önnek tökéletesen igaza van. Ha kegyetlen is a boncolás: nemes célra tör. Természetesen. Ugyebár… Elnézően nem lehet boncolni. DR. M. Ez már-már axiomatikus. Kurta nevetés. S mennyi még a munkánk, Manó úr! MANÓ Mikor fog véget érni? DR. M. Nem tudom. Maga is tűnődve. Talán soha. Es geht immer weiter, immer weiter… MANÓ Immer weiter… De csak egypetéjű ikrekkel, ugye? A kétpetéjű ikrek önt nem érdeklik… nem érdekelhetik. Hiszen tetszett látni, semmi eredményt nem hoznak. Sem közös craniális fejlődési tendencia, sem thymus persistens. DR. M. Örülök, hogy odafigyelsz a munkánkra. MANÓ Hauptsturmführer úrnak segítségére szeretnék magam is lenni. Nemcsak a munkámmal. A gyermekeimmel is. Kétpetéjű ikrek ugyan az ön kutatási területén kívül esnek, mégis nagy hasznára lehetnének Hauptsturmführer úrnak. DR. M. Csapdát sejtve. A kislány ittléte: szabályellenes. MANÓ Mindent el fog felejteni.

DR. M. Színházat játszik. MANÓ Képtelen az ilyesmire. DR. M. Civil tacskónak néz engem, aki mesét eszik a markából? MANÓ Ijedten. Izrael atyja, Ábrahám, Izsák és Jákob istene úgy segéljen engem, hogy sem rossz, sem hamis szándékom nincsen. Én az ön tudományos törekvéseit szeretném segíteni. DR. M. Ó, szent zsidó önzetlenség! MANÓ Százados úr! Apaként egy élet tapasztalatait bocsátanám rendelkezésére. Kicsi koruk óta figyelem a gyermekeimet. Az ikrek lelki kapcsolata nem a közönséges testvéreké. DR. M. Tudom. MANÓ Sőt, nálamnál jobban tudja! Ön korszakalkotó lesz az ikertudományban! Egyidejű boncolást végeztünk számtalant! Egyidejű pszichológiai megfigyelést annál kevesebbet. Ezt ajánlom én fel most önnek! A két gyerek lelki kapcsolatának roppant érdekes anyagát. DR. M. Társulunk, Häftling? Zsidó tőke, német szabadalom? Nevet. MANÓ Kínos nevetéssel. A legelőnyösebb feltételek mellett. Önre nézve persze. Az én részesedésem nagyon csekély lenne. DR. M. És mit hoznál a közös vállalatba? MANÓ

Álmot. A gyermekek álmait. Tessék elhinni, százados úr: az egyidejűségnek csodálatos jeleit mutatják. Egyik szöcskét zárt be álmában kicsi üvegkalitkába. És reggel mesélték: a másik is, a fiam is ugyanolyan üvegkalitkát tartott a kezében… DR. M. Belemegy a játékba. Vegyes vállalat üvegkalitkával. Nevet. És te hány százalékot kérnél? MANÓ ? DR. M. Az álomrészesedésből. MANÓ Magamnak semmit. Egyedül az Istennek adnám meg… ami őt illeti. Még az önök akasztófatörvénye szerint is, százados úr! DR. M. Isten és az akasztófatörvény? MANÓ Százados úrnak jelentették bizonyára. Robi fiam barakktársát a járőrök a drótkerítésen kívül találták, szökevényként halálra ítélték és felakasztották. De mert leszakadt vele a kötél, életben hagyták. Törvény mondja ki, hogy az ilyen élettel már az Isten rendelkezik. Én csak ezt kérem öntől a lányom számára is… Ugyanúgy szabadult, isteni csoda folytán. DR. M. Tehát: álmot hozol, életet viszel. Én pedig alapítsam meg hármótokkal, három kicsi zsidóval a sonderkommandón belül az álomkommandót. Nevet. És mennyi időre? Míg a lányod ikreket fog szülni a birodalomnak? MANÓ Az ijedelemtől fagyottan. És mi mindent beszolgáltatnánk önnek. Az utolsó látomásig. Nem csekély erőfeszítés, tessék elhinni. Az ébrenlét partjáról elcsípni a menekülő álmot… DR. M. Például Marxot és bandáját, mi? MANÓ

Marxtól én is rettegek, uram. DR. M. Träume sind Schäume! * Titokban azért nem Marxhoz imádkozol? MANÓ Izrael atyjához, Ábrahám, Izsák és Jákob istenéhez imádkozom, uram. DR. M. Szeretném, ha úgy lenne, Häftling. Az álmokat pedig írásban kérem. Vagy másként gondoltad? MANÓ Ó, nem! Nem! DR. M. Hogy például a térdemen üldögélve mesélsz nekem, s én babrálom a pajeszedet? Nevet. MANÓ Isten őrizzen! Kínos nevetés. És a fiam is marad. DR. M. Röpke habozás után. Ha csak így teljes a részvénytársaság… MANÓ Hauptsturmführer úrnak szívemből köszönöm. Megcsókolja a kezét. Az ön lelke nem sivatag. Az ön lelke nem sivatag. DR. M. Kis álomboltos.

Manó kirohan várakozó gyerekeihez. Dr. M. távozik.

MANÓ Emberséges alkut kötöttem, gyerekek!

KRISZTINA Elborzadva. Ragyogsz, apa, mintha meghibbantál volna! ROBI Mi történt veled, apa? MANÓ Egy kis időt nyertünk. Halovány jelt küldött az Isten. A szivárványnak egy sugarát. Jókedvében találtam a százados urat! A reménység házát kezdtem el most építeni. És talán az Úr is építeni fogja. KRISZTINA Ijesztő a bizodalmad, apa! ROBI Hol láttál szivárványt, apa? MANÓ Majd elmondom. Elmondom!

A gyerekek arcán várakozás. Manó az égre vet pillantást. De csak derékig süppedt az önáltatásba. A dal tehát, mely kis időre fölhangzik, mintegy kívülről rávetett pillantás. A láger női zenekara vonul el, miközben ők hárman egymás arcáról próbálnak reménységet lopni.

Álom népe, álmok gyermeke, az ébrenlétben semmid sincs már. Csöppenként gyűjtsd meg az álmaid. Álomtalan sivatagban fakaszt álomoázist álmok népe, álmok gyermeke.

EGY HANG A NŐI ZENEKARBÓL Nézzétek azt a rohadtat. Auschwitz kurvája!

MANÓ Befogjátok a piszkos pofátokat? Hülye zenészek! MÁSIK HANG Puha ágyba vitte isten a dolgát! MANÓ Ti csak muzsikáltok! Hülyék! Egyebet semmit sem tudtok.

Krisztina Robira borulva sír. A női zenekar elvonul. Csönd.

MANÓ És rátok zúdítok minden nyomorúságot. Testvér a testvérnek húsát fogja marcangolni… Megérdemeljük, Uram, a sorsunkat. ROBI Mert excellenciádnak, Elnök úr, tudnia kell, hogy tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök holnap a börtön ablakán.

A Belügyi Biztos az Elnök szóra meghökken, s hol Robit, hol az üres díszpáholyt nézi. Dr. M. jön.

AURÉL Hoffmann úr! A színfalak mögül hallom az idegen szöveget. Mi ez? Mit művel a kölyök? TOMI Mondom, amit mondani kell! AURÉL Azt mondd, amit a sajtófelügyelő engedélyezett. Azt mondd, amit mondani szabad, nem azt, amit kell! ERIKA

A darabot Hoffmann úr írta! Nem a sajtófelügyelő! AURÉL Kislány, ne szólj bele! Múltat idézünk, nem jelent. Drámát játszunk, nem kegyelmi kérvényt. JULIUSZ Isten tudja. Minden múltidézés: kegyelmi kérvény a jelenhez. Ha semmi sincsen egy drámában, csak egyetlen kegyelmi kérvény, azt már érdemes eljátszani. II. BELÜGYI B. Bocsánat, művész úr. Beadni talán. De eljátszani? Tessék elképzelni, hogy mi lenne itt… ERIKA Micsoda színházi élet! AURÉL Hoffmann úr véres verejtékkel szerzett hiszékenysége! II. BELÜGYI B. Igazgató úr! Én a művész úrfit őrzöm itten. A szavait nem bilincselhetem meg. Ez az önök dolga. De kérem, intézkedjenek, hogy balhé ne legyen. AURÉL Nem lesz. TOMI Szájkosárral fogom a szerepem játszani. ERIKA Hoffmann úr majd átírja süketnémára. AURÉL Menjetek! Kitörve. Hagyjatok magunkra!

Belügyi Biztos, Tomi, Erika el.

AURÉL Kiszólás itt nem lesz, az egyszer biztos. JULIUSZ Arisztophanész is kiszólt a szövegből. Sőt felszólt az istenek felé. AURÉL És nyíltan szidta Kleónt, a zsarnokot! Csakhogy az más volt. Görög demokrácia volt. JULIUSZ És ez milyen? AURÉL Melyik? JULIUSZ Hát… amit a kiszólásunktól védesz. AURÉL Semmi esetre sem görög. Másodszor mondom, Juliusz: ha szent esküvéssel meg nem fogadod, hogy az Elnök színe előtt Auschwitz ürügyén nem lobogtatsz személyes sérelmeket, én az előadást lefúvatom. Egy szavamba kerül. JULIUSZ Ürügy? Keresni kell tán az ürügyet? Akármihez nyúl az ember, visszanéz róla saját szenvedése, mint Isten képe minden búzaszemről a paraszt látomásában. AURÉL Poétikus általánosítások. JULIUSZ Mert Auschwitz nem Auschwitzcal kezdődött… AURÉL Megalkuvással. Tudjuk! JULIUSZ

És a legelső ártatlannal, akit az önkény megtiport! AURÉL Attól tartva, hogy a színfalak mögül a belügyi biztos hallgatózik. Önkény? Tiprás? Önkény alatt élsz tán? JULIUSZ A fiamat kérdezd meg. AURÉL Az isten képével megpecsételt búzaszemet! JULIUSZ Auschwitz ezer esztendőkig készült minden személyes sérelemben, amely a fajtája miatt érhetett bárkit bárhol e földtekén. Minden genocídium… AURÉL Apró sérelmekre, jelzőkre ne kiabálj genocídiumot… JULIUSZ Csöndesen. Nem kiáltom, Aurél: üvöltöm, hogy Auschwitz nem gázkamrákkal, hanem jelzőkkel kezdődött, szuperlatívuszokkal! A legdicsőbb nemzet, a legszebb, a legbátrabb, legfajtisztább egyfelől… AURÉL Kinőhető gyermekbetegség! JULIUSZ És hitvány barbár, garázda másfelől! AURÉL Elfogultság, de nem vérontás! JULIUSZ Auschwitz nem vérontással, hanem mítosszal kezdődött! A vér mítoszával, és a vér szavából vadon szava lett: a felsőbbrendűség farkasüvöltése! AURÉL Nem törvényszerű következmények!

JULIUSZ Kígyótojásból nem lesz énekesmadár! AURÉL Más, ami volt, és más, ami van! JULIUSZ Más? Ó, dicső hellén és nyomorult barbár perzsa! Nem ismerős neked e Nagy Sándor-i sajnálkozás a másságnak láttán? Nem ismerős a nappali agresszivitás éjszakai félelme? AURÉL Az agresszivitás félelme? JULIUSZ Igen, az agresszíven paranoiás őrülteké. Rettegnek minden másságtól, rémálmaik támadnak az idegen szótól! Felfalni hát az idegen szavakat – hordozóikkal együtt! AURÉL Beteges hallucináció! JULIUSZ De nem vagyunk ám emberevők! Nincs vérontás, nincs kannibáli lakoma, csak hellenisztikus beolvasztás. A keblünkre, trogloditák! A mi nemesebb vérünket pumpáljuk a véretek helyébe. Viseljétek a pofánkat és az anyajegyeinket, hogy viszonzásul elviselhessünk benneteket! AURÉL Ilyet senki se mondott! JULIUSZ Elegendő, hogy beszélnek a tények. Auschwitz haláltánca birodalmi menyegzői táncokkal kezdődött Szuzában és megannyi Alexandriában! AURÉL Auschwitz felrobbant, és nem akarod tudomásul venni. JULIUSZ

Diribdarabjaiban is radioaktív ez a fekete meteor! Eltűnt Mussfeld, a főlövész, de rá emlékeztet minden tarkón lőtt gondolat. És minden börtönbe dugott gyermek, aki nem tanulta meg, hogy eltitkolja a gondolatait. Mert a zsarnokság végül is… AURÉL Mellen ragadja. Ki ne mondd! Ne rohanj vesztedbe! Ne rohanj a fiad után. Legyen elegendő, hogy te fertőzted meg őt a szavaiddal. Csakhogy ő már cselekszik is. JULIUSZ Mert mindig akad valaki… AURÉL Hallgass! JULIUSZ Hogy ne legyél kénytelen engem is följelenteni? AURÉL Őrült fecsegő! Ne kényszeríts engem hivatali és hivatalos álláspontra. Mert az fog megsemmisíteni téged – minden jóindulatom ellenére!

Belügyi Biztos be.

JULIUSZ Álláspont és megsemmisítés! AURÉL Ruhe! JULIUSZ Igenis, Hauptsturmführer. II. BELÜGYI B. Valami baj van, igazgató úr? AURÉL

Némi habozás után. Próbálunk. Hagyjon magunkra. II. BELÜGYI B. Bocsánat. Csak azt gondoltam… El.

Csönd.

JULIUSZ Köszönöm, Aurél. AURÉL Mit köszönsz? JULIUSZ Hogy valahol a lelked mélyén megszólalt benned a színésztárs. Az ember, akinek nincs lobogója. Fennen hordozott zászlaja! AURÉL Csöndesen. Az is kell pedig. Mert mindenki másnak van. Csupasz kézzel – fegyveres világban? Igen? JULIUSZ Nem üres kézre gondoltam. Hanem a feltartott szívre az ember nyitott tenyerében. AURÉL Megnézi hosszan. Ha te madár lennél, ágyú csövébe raknál magadnak fészket. Amit aztán a fiad sütne el – a zsarnokság ellen. Ezért mondom újból: én a gyermeked életét féltve szóltam… Nevezd, aminek akarod. De jól tudod: titokban is megtehettem volna. Névtelenül, ahogy manapság szokás. Ám ha kívánod: többé nem avatkozom az ügyeitekbe. Küszködj egymagad a nyomorúságoddal, s én a magaméval. Mert én sem kiáltok mindenre vivátot. Az én ablakomon is befújdogál a szél, és azt mondja: tiltakozz! De nálunknál hatalmasabb erők dolgoznak itten. Benjámin vagyok mindenben ott, ahol vagyok, hatalmasok között. Benjámin, akinek ugyancsak gyerekei vannak: aranyláncok a képzelt szabadságán. JULIUSZ Épp azért engedd meg nekem, hogy Auschwitz hamujából egyetlen ártatlan gyermek számára bár váltságdíjat kölcsönözzek. Egy péterfillérnyi támogatásra sem számíthatok

semmilyen irányból. Magától az Istentől sem. Mert nem építi velünk együtt a házat, amely lakható lenne…

Titkárnő jön.

TITKÁRNŐ Igazgató úr! Igazgató úr, kérem! AURÉL Már megint égszakadás? TITKÁRNŐ A polgármester úr… személyesen a polgár… AURÉL Kergeti magát a polgármester úr? TITKÁRNŐ Csak megilletődtem. A személyes ha-hangjától. AURÉL Akkor mondja megilletődve, ne hápogjon! TITKÁRNŐ Azt mondta személyesen, hogy az Elnök úrnak nem lesz ideje megtekinteni az egész előadást, csak a harmadik felvonást. Azt is rövidebben… Csak ízelítőként… mivel korábban kezdődik a díszvacsora, és az igazgató úrnak is pohárköszöntőt kell mondania. El. AURÉL Újabb szerep egy ilyen nehéz szerep után. És mit adjunk ízelítőként – Auschwitzból? Mit rövidítsünk? Álmot? Halált? JULIUSZ Őrület, elmebaj! Agyaveszettség! ZÉNÓ

Jön ingerülten. Aurél, azért ha lehet, ne bolondítsatok meg. Golyóálló üveget az elnöki páholyba. Honnan az isten lovából golyóálló üveg? Rendes, tyúkszaros üveg sincs, amivel a keresztanyámat bérámáztassam. AURÉL Ne óbégass! A belügyiek hozzák. ZÉNÓ Az üveget is, a golyót is? AURÉL A golyóval ne tréfáljunk. ZÉNÓ De nem ám! Mert a nép viharos lelkesedését golyóálló üveg nélkül nehéz elviselni. Készülődés, uraim, a harmadik felvonásra!

Függöny

Harmadik felvonás A sonderesdal.

Mikor a függöny felmegy, a képzeletbeli színház függönye még nincs széthúzva. Az előadás előtti hangulat, a zsúfolt terem ünnepi közönségének zsongása, zaja. Hivatalos személyek foglalják el helyüket a díszpáholyban. Elszórtan az Elnököt éltető hangok. Éljenzés. Két civil biztos a közönség soraiban gyanús férfiakat igazoltat, majd visszafogott eréllyel az egyiket kivezetik. Mikor egy pillanatra megkutyálja magát, pisztolyt szegeznek a hátának. Attól megszelídül. Gong, majd szétnyílik a második függöny. Az SS-őrök a helyükön. A krematórium kéménye lángol. Auschwitz üzemel. Halkan az álomdal kezdődik. Álom népe, álmok gyermeke stb. A boncterem bejáratánál Robi ül a lépcsőn, mellette II. Belügyi Biztos. A boncteremben dr. Adler ikrek fényképeit vetíti magának hatalmas vászonra: először mint élő személyeket, aztán már csak a csontvázakat. Mussfeld jön, dr. M. írásos utasítását nyújtja át Adlernek.

DR. ADLER

Az írást olvasva, döbbenten. Nem lehetséges! Ez nem lehetséges, Oberscharführer! MUSSFELD Minden lehetséges! DR. ADLER A hétezer-hétszázhetvenhetes? A boncsegéd fia? A százados úr pszichiátriai kutatásainak kísérleti alanya? MUSSFELD Három kérdés: három kérdőjel az ön számára, doktor. Én csak parancsot ismerek, nem kérdőjeleket. DR. ADLER Szólnom kell Manó úrnak… az apjának. Kérjen kihallgatást a Hauptsturmführertől. MUSSFELD Nem kérhet. Birkenauba rendelték át néhány napra! DR. ADLER Tévesen írták a számot. MUSSFELD Ellenőrizhetjük. DR. ADLER Kérem! Alázattal kérem: szíveskedjék ellenőrizni.

Mussfeld kilép a boncterem elé Robihoz. A fiú felugrik katonásan. Megtört már. Csupa riadalom. Mellette II. Belügyi Biztos.

MUSSFELD Lágerszámod?

ROBI Hétezer-hétszázhetvenhét. MUSSFELD Mutasd!

A fiú felgyűri karján az inget.

MUSSFELD Mesés szám. Gyerünk! II. Belügyi Biztoshoz. Abtreten!

A biztos ijedten elhúzódik. Mussfeld és Robi belépnek a krematórium ajtaján. Csönd. Valahol a tábori zenekar üstdobosa gyakorol. Az üstdob éles hangja, majd Robi kiáltása.

ROBI Apám! Édesapám!

Mussfeld pisztolyának hangja. A szokásos tarkón lövés. A sonderesdal foszlányai, majd újból Adlert látjuk a boncteremben. Egy boncolás jegyzőkönyvét írja. Az idő múlását jelző órakongatás.

MUSSFELD Jön kissé pityókosan. Doktor! Fejfájás ellen adjon valamit. DR. ADLER Mitől fáj a feje, Oberscharführer? Orvosságot vétet be vele. MUSSFELD Maguktól. Maguk miatt. DR. ADLER

? MUSSFELD Uram, akit személyesen nem ismerek, az más. Teljesítem a parancsot, és umgelegt. De ha ismerem már, ahogy ezt a kölyköt is ismertem, mindenféle emberi dolognak vagyok kitéve. Fáj a fejem. Mit mutatott a boncolás? DR. ADLER Nagyon enyhe fejlődési rendellenességet: a jobb oldali tizedik borda libegését, a costa decima fluctuanst. Ez a borda normális esetekben fixálva van. A libegés fejlődési rendellenesség a gerincoszlop caudális, farokcsonti irányában. MUSSFELD Szóval degenerált. Jó szeme van a Hauptsturmführernek. Ezekre nincs más orvosság, csak az én hatmilliméteresem. Umgelegt! DR. ADLER Fáj még a feje, törzsőrmester úr? MUSSFELD Főleg egy dolog miatt. Ihr werdet bald alles krepieren, nacher aber kommen wir!* Együtt pusztulunk veletek. DR. ADLER Sajnálom, Oberscharführer. MUSSFELD Annyi különbséggel, hogy a csontjaink nem kerülnek benzinfürdőbe, meg oda… a ládákba. Nevetve el. Danke.

Manó jön, hóna alatt irattartó. Dr. M. ajtaján kopog.

DR. ADLER A százados úr ma senkit sem fogad. MANÓ Csak egy pillanatra zavarnám. Hoztam a följegyzéseimet.

DR. ADLER Miről, drága jó Manó úr? MANÓ Már-már áhítatosan. Álmok, Robi fiam tegnapi álmai. DR. ADLER A tegnapiak? MANÓ Kissé zavarban a hazugságtól. Nagyon érdekesek. DR. ADLER Tegnapiak. MANÓ Hogy úgy mondjam: frissek, ropogósak, kalácsillatúak.

Dr. Adler nem meri bevallani Manónak a valót.

DR. ADLER Jöjjön, kolléga úr. Igyunk meg egy teát az étkezőben. MANÓ Később fogad vajon? DR. ADLER Nem tudom. MANÓ Egy kerek hétig hiányoztam, és hogy úgy mondjam: felgyűltek az álomadósságaim. Kis göcögő nevetés. DR. ADLER Törleszteni kell.

MANÓ A pszichiáter… Glanz úr nem reklamálta a följegyzéseimet? DR. ADLER Bizonytalanul. Nem… De talán igen. MANÓ Szólhatna ön egy jó szót Glanz úrnál az érdekünkben. DR. ADLER ? MANÓ Hogy a két gyerek látomásaiban találjon minél érdekesebb összefüggéseket. Egybefonódó motívumokat… DR. ADLER Igen. MANÓ Én ugyanis csak Robi fiamról készítek följegyzéseket. Krisztinával néha napokig nem találkozom, a százados előkelő helyen tartja, be sem engednek hozzá az SS-őrök. DR. ADLER Krisztina álmait ő tartja számon. MANÓ Csak attól félek, hogy megszakadt a párhuzam és a folyamatosság, az ikrek ikerálmainak láncolata… hogy úgy mondjam: ez a drága anyag, amiből az életünk készül, azazhogy tart még… DR. ADLER Igen. A párhuzam könnyen megszakadhat. MANÓ Kivált, hogy míg oda voltam Birkenauban, reggelenként nem kereshettem fel a fiamat. Most azonban bőségesen törlesztek. Valóságos álomzáporról adhatok jelentést. Képzelje, doktor úr, Robika valóban trombitás lett Theresienstadtban.

DR. ADLER Álmában. MANÓ Csakis. Mert valóságosan ugyebár… Az is egy álom! Az álmok álma. Haj, Theresienstadt! DR. ADLER Mikor álmodta ezt a gyerek? MANÓ Bizonytalanul. Tegnap éjszaka. DR. ADLER Már-már elmondja az igazat. Nem előbb? MANÓ Bevallom: köztünk maradjon, egy kicsit elébb hoztam a dátumot. Suttogva. Ezt a csekély módosítást megengedhetem magamnak. Nem csalás? Ugye, nem csalás? DR. ADLER Nem hinném. Tér és idő törvénye az álomra nem érvényes. MANÓ Az álom: maga a szabadság. Jól mondom? DR. ADLER Igyunk meg egy teát. MANÓ Miközben kifelé mennek. A szabadságunk ugyan álom, és az álom maga a szabadság…

Színváltás. Pillanatnyi sötétség, az álomdal motívumai, majd dr. M. szobája kerül fénykörbe. Krisztina ingben a szőnyegen ül, dr. M. a díványon fekszik ingujjban, csizmásan. Az éjjeliszekrényen ital, abból kortyint néha. A falon Krisztina felnagyított aktképe az ikertanulmányok orvosi jelzéseivel.

DR. M. Harsány kacagás után. Azt mondod, hogy álmodban a vőlegényed voltam? KRISZTINA Igen. DR. M. Zsidó voltam? És pajeszem is volt? És körülmetélt voltam?

Újabb nevetés.

KRISZTINA Nem tudom. DR. M. És nászéjszakánk is volt? KRISZTINA Riadtan. Nem… nem volt. DR. M. Jer csak közelebb. Fölemelkedik.

Krisztina a rabszolganők kényszerengedelmességével cselekszik.

DR. M. Egy mozdulattal letépi róla az inget. Ilyesmi nem volt? KRISZTINA Nem. DR. M.

Ilyen mamlasz vőlegény voltam én? Csupáncsak a hajaddal játszadoztam? Önmaga költőiségét ironizálva. E kék zuhataggal. KRISZTINA Rengeteg időzített bombához való hajszál. DR. M. Ilyet egy kislánynak nem illik mondani. És főleg nem szabad. Különben megkérdem: kitől hallottad ezt? KRISZTINA Sonderesek mondták. DR. M. Sonderesek. Majd gondoskodom róla, hogy bombákról ne beszélgess velük. És egyáltalán ne tárgyalj a filiszteusaiddal. KRISZTINA Miért tetszik engem filiszteusnak nevezni? DR. M. Hát nem ők küldtek téged Delilaként Sámson ágyába? KRISZTINA Nem. Nem. Tessék megengedni, hogy felöltözzem. DR. M. Menyasszonyt álmodtál. Menyasszonyi ruhát hozattam neked. KRISZTINA Fölvehetem? DR. M. Látni akarlak benne, filiszteusok leánya.

Krisztina kérdőn néz körül. Dr. M. ujja intésével a szekrényhez irányítja. A lány gyorsan öltözni kezd. Dr. M. is segíti.

DR. M. Gyönyörű leszel, Delila. Mondd csak, mi történt Sámsonnal? KRISZTINA Riadtan. Nem tudom… Levágták a haját… DR. M. Szigorúan. Pontosan akarom hallani! KRISZTINA És történt azután, hogy Sámson megszeretett egy asszonyt a Szórák völgyében, akinek neve Delila volt. DR. M. Úgy! És tovább! KRISZTINA Rosszat sejtve, egyre növekvő riadalommal. És felmenének hozzá a filiszteusok fejedelmei, és mondának néki: kérdezd ki őt, és tudd meg, miben áll az ő nagy ereje, és miképpen vehetünk rajta erőt, hogy megkötözzük… DR. M. Kötözzük! KRISZTINA És megkínozzuk őt… DR. M. Megkínozzuk őt… Tovább! KRISZTINA És mikor látta Delila, hogy Sámson kitárta volna előtte egész szívét, elküldötte és elhívatá a filiszteusok fejedelmeit, és ezt izené: jöjjetek fel ez egyszer, mert ő kitárta nékem egész szívét. És felmentek őhozzá a filiszteusok fejedelmei… DR. M. Fölmentek. Úgy bizony. És mit csináltak? Mondd!

KRISZTINA És elaltatta őt az ő térdein és előhívott egy férfiút, és lenyíratta az ő fejének hét fonatékát, és kezdé őt kínozni. És eltávozott tőle az ő ereje. DR. M. Eltávozott az ereje! Úgy bizony! Mert Sámson ostoba volt. Engem is annak tekintesz? KRISZTINA Nem, nem! Nem. DR. M. De menyasszonyként engem zsidónak álmodtál. Hogy merted?

Csönd.

KRISZTINA Bocsánatot kérek. DR. M. Újra ölébe vonja. Elragadtak az álmaid. És tovább? KRISZTINA Ön azt mondta nekem: menjünk el a gyöngyház csatomért oda, ahol sírnak a fák. Föld alatti harangok szóltak, azoknak a hangja után mentünk, és ott voltunk anyám udvarán, pitypangos füvön egy nagy zöld sátor alatt. Ott volt apám, anyám, Robi testvérem és a rabbi. DR. M. A rabbi. És kettőnket összeadott! KRISZTINA Kristálypohárból bort ittunk. Ősi szokás szerint a poharat a földhöz kellett verni. DR. M. Ó! KRISZTINA

És ahogy fölemeltem a poharat, anyám arcát pillantottam meg benne.

Az álomdal zenéje.

DR. M. A kristálypohárban! KRISZTINA A hangját is hallottam, a törött üveg hangján szólt hozzám: Ne verjél földhöz engem, Krisztina, hagyjál meg engem a te poharadban. Akkor ön azt mondta: Hände hoch! DR. M. Neveletlenség. KRISZTINA Fölemeltem a két kezem, a poharat elejtettem, anyám után néztem, fénykarika lett belőle, szökkenve gurult a sárga agyagdombokon, és futottam utána, sírtam, kiáltottam: Anyám, ó, anyám! Miért nem maradtál meg az én poharamban? Anyám, édesanyám, miért nem hagytál meg engem a te poharadban? DR. M. Én meg zsidó voltam! Zsidó vőlegény! KRISZTINA Hová lett anyám a fürdőből? Tessék megmondani! Sír. DR. M. És fölébredt Sámson álmából, és mondá: Kiszabadulok most is, mint máskor, csak megrázom magam! KRISZTINA Anyám, édesanyám! Miért nem hagytál meg engem a te poharadban? DR. M. Mert örök asszonyi cselvetéshez folyamodott a filiszteusok lánya: a méhével indított ravasz támadást.

KRISZTINA Tessék megengedni, hogy fölkutassam anyámat! Az ön lelke nem sivatag. DR. M. Zsidó voltam. Júdea fia! Jahve gyermeke! Zsidó ikrek apja! KRISZTINA Kimenőlevelet tessék adni nekem, hogy megkeressem édesanyámat. DR. M. A választott nép fia voltam! Benősültem a választott népbe! És megkeressük anyósomat! És mamának fogom szólítani! És bemutatom a Vezérnek! A Führer boldog lesz! KRISZTINA Egy passierscheint tessék adni nekem, hogy megkeressem édesanyámat! DR. M. Iszik. A napba öltözött asszony várandós volt, és vajúdva kiáltozott, miközben feltűnt az égen a jel: a tűzvörös sárkány, amelynek hét feje és tíz szarva volt. KRISZTINA A törött üveg hangján szólt hozzám: Ne verjél engem a földhöz, Krisztina! Egy passierscheint tessék nekem adni… csak néhány órára. DR. M. Hét feje, tíz szarva! Az én zsidó fattyaim formája és elképesztő ábrázata a fajkeveredésben. KRISZTINA Egy passierscheint tessék adni, százados úr… DR. M. Kiáltva. Ne bőgj!

Csönd.

DR. M. Miért titkolod azt, hogy terhes vagy? KRISZTINA ? DR. M. Miért a nőgyógyászomtól kell énnekem erről értesülnöm? KRISZTINA Bocsánatát kérem, százados úr… Tessék nekem megbocsátani… A napba öltözött asszony várandós volt, és vajúdva kiáltozott az égre. Rettegett az emberektől… egyedül az Istentől remélt megértést… DR. M. Csönget és kiált. DR. M. Mussfeld! Mussfeld! Krisztinához. Mosd le a könnyed!

Krisztina be gyorsan a fürdőszobába. Mussfeld jön, szalutál.

MUSSFELD Százados úr parancsára megjelentem. DR. M. Gyorsan firkantott írásos utasítást nyújt át. A kislány egy passierscheint kap – saját könyörgésére. MUSSFELD El kell kísérnem, százados úr? DR. M. Egyedül nem mehet. MUSSFELD

A szomszédos barakkba? DR. M. Valamivel messzibbre. MUSSFELD A szokásos hat órára? DR. M. Valamivel hosszabb időre. Zur Sektion. MUSSFELD Megértettem. Umgelegt.

Krisztina lép ki.

DR. M. Arcon csókolja. Amit kértél: a passierschein a kísérőd kezében, Delila. KRISZTINA Gyanútlanul. Köszönöm, százados úr. Az ön lelke nem sivatag.

A nászinduló hangjai. Krisztina Mussfeld karján lépdel boldogan, hogy anyja keresésére indulhat. A láger női zenekara kíséri őket. Mussfeld Krisztinával belép a krematórium ajtaján, a zenekar tovább halad lassan. Aztán lövés hangja, majd csönd. Nagy csönd. És azután megszólalnak a fegyverek. A sonderlázadás kezdődik, az első felvonásban már jelzett módon. A jelenet megrendezéséhez dr. Nyiszli Miklós Orvos voltam Auschwitzban című könyve a következő támpontokat nyújtja: „A jelt a kitörésre az I. krematóriumból adják kézi villanylámpával a II.-nak, az továbbítja a III.-nak, az pedig a IV.nek… Körülbelül húsz percig dolgozunk így csendben, amikor iszonyú robbanás reszketteti meg a levegőt. Utána sűrű géppisztolyropogás… A harmadik krema óriási, vörös cserepes teteje a gerendaszerkezettel együtt kinyílik, óriási tűzcsóva és fekete füst száll a magasba… a boncterem ajtaja előtt géppisztoly kattog… Szirénák riasztó búgása hallatszik Auschwitz I. és Auschwitz II. felől… Nyolc-tíz teherautó érkezését figyelem az ablakon keresztül… fél zászlóaljnyi SS-katona ugrik le róluk, s fejlődik rajvonalba a drótkerítés előtt… A sonderkommandó hatalmába kerítette az I. krematóriumot, az ablakokból lő, és dobálja a kézigránátokat a kapu előtt felvonuló SS-rajvonalra… Több SS-katonát látok sebesülten vagy holtan összeesni… Elővezetnek negyven-ötven betanított vérebet… Hatalmas hurrákiáltás

rázza meg az épületet, és a kommandó a krematórium épületének hátsó ajtóin kitört. Közben állandóan tüzel az őrlánc vonalán álló SS-ekre, s az előre átvágott drótkerítésen keresztül a Visztula kanyarja felé veszi menekülése útját. Ekként tűzharc keletkezik az SS és a menekülők között… a fegyverropogásba beleszólnak az őrtornyok nehéz gépfegyverei… Talán tíz percig sem tartott, és elcsendesedett minden… Egy tízes SS-csoport a boncterembe hatolt. Reánk tartott fegyverrel közrefogtak bennünket… az udvarra kísértek, ahol arccal a földre parancsoltak… Fekszünk mozdulatlanul, puskaaggyal ütlegelnek, sűrű szitkok között csizmájukkal rugdalják fejünket, hátunkat… Érzem a vér melegét, amint fejemen, arcomon végigcsurog…” Folyik tehát a sonderesek küzdelme az SS-őrökkel, amint azt az első felvonásban jeleztük. A sondereseknek egy csapatával Robi jön, majd szembefordul velük, két karját kitárja.

ROBI Bajtársak! Bajtársak! Álljon meg a játék! Egy percet szenteljünk csupán az életnek. Velem ugyan nem fogtok a Visztulánál találkozni, mert a csontjaimat sürgős hadianyagként szállítják Berlinbe, ám a lelkem, az itt van még… a lelkem szólni kíván… Nem Jahvéhoz, hanem földi istenekhez…

A sonderesek megtorpannak. Zavarodottság. A súgó hangja: „Adler doktor és Manó jön.” II. Belügyi Biztos Robi mellé ugrik.

ROBI Kegyelmi kérvényét előrántva. Elnök úr! Elnök úr! Excellenciádnak tudnia kellene… II. BELÜGYI B. A darab nyelvezetéhez igazodva. Häftling! Häftling! Fogd be a pofádat! SÚGÓ Doktor Adler és Manó jön! ROBI Excellenciádnak tudnia kellene, hogy tavasz tavaszra jön, és én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán.

A súgó felnyitja a súgólyuk kupoláját, körülnéz, majd gyorsan visszahúzódik, a kupolát is leengedve.

II. BELÜGYI B. Ruhe! Ruhe! Te nyomorult! Ráveti magát, cipelné kifelé a színpadról. ROBI Mondjátok helyettem, bajtársak! Szóljatok helyettem! SONDERESEK Kórusban. Tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán. II. BELÜGYI B. Heraus! Hoffmann! Heraus! És ti is fogjátok ott be a pofátokat! SONDERESEK Tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán.

A színpad két oldalán egy pillanatra föltűnik dr. M., Manó, dr. Adler, Zénó, a segédrendező és Krisztina. Ekkora zűrzavarra senki sem számított. Robi kiszabadítja magát a belügyi biztos kezéből, és a kérvényét lobogtatva lerohan a színpadról, a nézőtéren át igyekszik a kijárat felé, ahonnan a díszpáholy felé vezet a lépcső.

ROBI Excellenciádnak tudnia kellene, hogy tavasz tavaszra jön, s én futórózsaként benövök lassan a börtön ablakán. Nem akarok, nem akarok börtönbe kerülni! II. BELÜGYI B. Utánaveti magát és közben a pisztolyát is előrántja. Őrség! Őrség! Ne hagyjátok! Egy őrült merénylő! Egy őrült merénylő! Pisztoly van nála!

Eltűnnek mindketten a színházterem kijáratán. A hirtelen támadt csendben lövés dördül.

ROBI HANGJA

Apám! Édesapám! SÚGÓ Doktor Adler és Manó jön.

A sonderesek megkövülten figyelnek a lövés irányába. Doktor Adler és Manó jön.

DR. ADLER A Visztulánál találkozunk. Igyekezzék, kolléga úr! MANÓ Nem mehetek. A gyermekem. Tomi fiamat, Robi fiamat meglőtték… SÚGÓ Nem látom sehol a fiamat, a lányomat. DR. ADLER A fiát ne keresse, kolléga úr! És ne adjon róla álomjelentést. A holtak nem álmodnak. MANÓ Az én fiam nem lehet halott. SÚGÓ Mit beszél ön? Mit beszél, doktor úr?

Manó pillanatokig habozik: szaladjon-e a kijárathoz, ahol a fiára lőttek. Jól tudja: a színpadi játék repülőutazás; kiszállni nem lehet, csak együtt zuhanni a géppel. Mégis otthagyja partnerét, keresztülszalad a színen. A színházi bejárat felől mentőautó szirénája hallik.

DR. ADLER Manó után kiáltva. Kriegsmaterial! Akarja látni? A csontvázát akarja látni? MANÓ

Visszafordultában. Az élő arcát akarom látni! A fiam arcát akarom látni! DR. ADLER Jöjjön, Manó úr, az isten szerelmére.

Zavar. A sonderesek egyike találja föl magát. A sonderesdalt kezdi énekelni. Halk kórus. Manó megáll az éneklő sonderesek előtt. Csönd.

MANÓ Eltaposták a futórózsát is. DR. ADLER Jöjjön, Manó úr, az isten szerelmére! MANÓ Nem! Nem! A fiamat kell számon kérnem! DR. ADLER Maga megőrült! Erőszakosan cipeli kifelé Manót. Őrült ember! Őrült!

Közben a sonderesek csapatai elzúdulnak a szögesdrót kerítések felé. Dr. M. szobájában csöng a telefon. Mussfeld jön dr. M. oldalán. Kiáltozva magányos sonderes szalad át a színen. Mussfeld utánalő.

MUSSFELD Kutyák! Rühös kutyák! Majd megmutatom én nektek a zsidók istenét! DR. M. Mélységes csalódással. Nézd meg, mi lett az orvosaimmal. Adlerrel mindenekelőtt, és a boncsegéddel. MUSSFELD Igenis, százados úr! Rohantában. Lázadó kutyák! Bolsevista férgek!

DR. M. Belép a szobájába, cseng a telefon, fölveszi a kagylót. Igen, semmi bajom, nem voltam itt. A teljes sonderkommandó fellázadt. Nyolcszázhatvan ember! Igen, ez már szervezkedés volt. Nem tudom. A halál tudata járt és szervezkedett köztük. Nevet. Jól mondod, Thomas! Szervusz, Thomas. Leteszi a kagylót.

Manó jön, kezében pisztoly.

DR. M. Mi van, Manócska? MANÓ Hände hoch! DR. M. No nézd a felkelésben megkésett boncszolgát! Eltanulja papagájként a parancsszavainkat. Hogy mondtad, Häftling? MANÓ Két kézre fogja a pisztolyt. Hände hoch! DR. M. Hände hoch! Újabb álomboltocskát nyitottál, Manó? És jutányos áron rám sóznád az álmodat, hogy erős vagy, hős, sonderes lázadó? MANÓ Még egyszer mondom, százados úr: föl a kezekkel! DR. M. Kurta nevetéssel. Sokért nem adnád, ugye, hogy ezt a látványt magaddal vidd Jahvénak a túlvilágra? Boldogan mesélnéd neki. MANÓ A fiamnak mesélném, százados úr. Akit ön megsemmisített. DR. M.

Nagyon érdekes degenerált csontjai voltak. Adler rég kifőzte már, és te még mindig hordtad ide nekem az álmait. Ez volt az egyezségünk, Manó? Élő álmokra szólt, nem hullalátomásra, kis hazudozó zsidócskám. MANÓ Hände hoch!

Első trombitaszó.

DR. M. Hallgasd csak! Elkéstél! Hőstettekről szeretnél mesélni mégis odafönn? Adonájnak? MANÓ A fiamnak, százados úr. Tudom, gyönge vigasz és nagyon csekély elégtétel. Hände hoch!

Második trombitaszó.

MANÓ Krisztina lányomat kérem iderendelni. DR. M. Fölemelt kezekkel? Micsoda stratéga. Nevet.

Harmadik trombitaszó.

DR. M. Az utolsó trombitaszó, te víziós emberke. Nézz csak körül. Minden őr, minden gépfegyver a helyén. Minden a régi helyére kerül. Egyedül te kerülsz új, szokatlan állapotba.

Vezényszavak. SS-őrök sorakozásának hangjai. Manó aggodalom nélkül hallgatózik körbe.

DR. M. És minden folytatódik. Es geht immer weiter, weiter, weiter. S látván, hogy Manó nem teszi le a pisztolyt. És most: Hände hoch! Cserebere! MANÓ Hauptsturmführer-igazgató úr! Ön egyszerre két fiamat semmisítette meg. DR. M. E pillanattól kezdve hol zavarodottan, hol sikeresebben replikázik Manó rögtönzött szövegére. Mit beszélsz, Häftling? MANÓ Ön kifőzette Robi fiam csontjait, és följelentette Tomi fiamat a Belügyi Biztonsági Hivatalnál. DR. M. Neked csak egy fiad van, Häftling! MANÓ Kettő volt, igazgató úr! DR. M. Ordítva, hogy észhez térítse partnerét. Hauptsturmführer! Nem igazgató! SÚGÓ Látod, így is megy ez: pisztoly nélkül is. DR. M. A súgó felé pillant, a szöveget nem mondja, mert Manó nem tette le a pisztolyt. MANÓ Két fiam volt, igazgató úr! Egy valóságos és egy, akit a képzeletem hozott vissza Auschwitz hamujából. Egyiket ön megölette, a másikat följelentette, képzelt merénylőként gyilkosok kezére juttatta.

SÚGÓ Tudod jól, hogy tudományos kutatások végett jöttem… DR. M. Tudod jól, hogy tudományos kutatások végett jöttem ide. Én nem gyilkolok! Csak azt vizsgálom, amit a háború legyilkol. Engedd le szépen a kis kezed, Manó! Utóvégre munkatársak vagyunk. Ugye, kis Manó? MANÓ Nem tetszik engem is agyonlövetni? DR. M. Te sem akartál engem. SÚGÓ Nem. Észre tetszett venni, hogy én csak…? MANÓ Nem. De most már igen! Az emlékeim képzelet szülte gyermekét könnyű volt életre keltenem, uram! Az emlékeink ideje: az Isten végtelen ideje. De véges és keserves az idő, amit az én egyetlen és valóságos fiamnak adhattam. Ön följelentette, és talán megsemmisítette. SÚGÓ Nem csak. Hanem annál többre merészkedtél. DR. M. A súgott szöveg helyett. Összevissza beszélsz, Häftling! MANÓ Mert Isten csak arra emlékezhet, amit ő maga cselekszik: amiben, uram, nem osztozunk vele, mert nincs módunk a cselekvésre. Velünk minden csak megesik. A mi emlékezetünk, uram, csak arra szorul, amit mások velünk s rajtunk elkövetnek! A hátunkon táncolva, szívünk minden titkát, rezdületét lesve, és minden szavunkat, gondolatunkat felboncolva, titkos mérget kutatva bennünk… a rejtett értelmet. DR. M. Drámát írtál, Häftling! Ahhoz tartsd magad! MANÓ

Így minősül a kegyelmi kérvény merényletté! Merényletté az állati félelem intézményesített kereteiben. Keretlegények bűzös lelkiismeretében… DR. M. Mutasd csak, mutasd a fogad fehérjét, Häftling! Hol a régi Hoffmann Juliusz tebenned? MANÓ Ahol e pillanatban az én drága Tomi fiam! Élet és a halál között! Egyenes következményeként a gyanútlan, ostoba világba küldött, hazug képeslapjainknak: Ich bin gesund, und es geht mir gut! Jól vagyunk, sőt boldogok vagyunk! DR. M. A fejemhez vágod, amit nem mertél megírni? MANÓ Amit nem hagytak megírni! De tudom már… DR. M. Mit tudsz, te lázadó Häftling? MANÓ Hogy Auschwitz után nincs versírás! Auschwitz után a drámát sem írni kell: hanem megakadályozni! Elhárítani! DR. M. A fiad módjára? Kerítéseken üvölteni a törvényes rend ellen? MANÓ Üvölteni – a törvénytelenség haláltánca ellen, följelentve minden pillanatban a följelentőket! DR. M. Hol és kinél, Häftling? Hoffmann úr! Az ellenségeinknél? Az angol plutokrata barátaidnál? MANÓ Önnön gyanútlanságunknál, az önáltatás, az éjjel-nappali megalkuvás szentséges fórumán, igazgató úr. Hogy ne kérdezzem újból: hová lett, mivé lett a fiam, kezében egy ártatlan kegyelmi kérvénnyel?!

DR. M. Megérdemelt helyére jutott, Häftling! A merénylők sorsára jutott! MANÓ Merénylő! Merénylet! Hát van még ártatlanság, jogos kívánalom, félszeg ellentmondás, egyetlen bátortalan tagadószócska, amitől nem retteg az égig érő, földig szakadó rettegés? Egy börtönablakon benövő futórózsa: merénylő? A csörgőjét bömbölve rázó gyermek: összeesküvő? DR. M. Ne tőlem kérdezd, Häftling! Hände hoch!

Manó rálő. Az igazgató összeesik. Manó döbbenten bámulja, azután a játékpisztolynak tudott fegyverre mered.

DR. M. Mit tettél, Häftling? Juliusz! MANÓ Százados úr! Hauptsturmführer! A tizenkettedik sonderkommandót megsemmisítették. Önnek most csengetnie és kiáltani kell. Oberscharführer Mussfeld jelenése következik. Önnek most parancsot kell adnia, hogy engem Mussfeld tarkón lőjön… hogy mikroszkóp alatt lássa a szívemet… a Häftling-szívet, amely ártatlan… Erős kiáltással. Mussfeld! Közben csenget is. Oberscharführer Mussfeld! MANÓ Újból éleszteni próbálja Aurélt. Százados úr! A játékunk nem ért véget. A mi kis álomkommandónk befejezte pályafutását, de önnek még elmondatlan parancsszavai vannak… A véres kezét látva. Én uram, istenem! Mit tettél velem? A belépő Mussfeldhez. Mentőt! Mentőt hívjon, Mussfeld! MUSSFELD Mentőt! Gyorsan kirohan. MANÓ A pisztolyra bámul, majd másodszor is elsüti a színfalak irányába. Üvegcsörömpölés. A fegyvert elejti.

MANÓ Aurél! Aurél! Egy pillanatra nyisd föl bár a szemed. Én vagyok itt, Juliusz. A bocsánatodat akarom kérni, Aurél! Áldatlan vitába szálltam veled… meggyőzni akartalak… nem megölni… doktor Morsnak szántam a lövést… a Hauptsturmführernek. Neked csak a szavaimat szántam… A pisztoly nem érv. Jól tudom én ezt, Aurél… A lövöldözés nem érvelés…

Két SS-őr szalad be, és viszik ki az élettelennek látszó igazgatót. A függöny lassan kezd összemenni. Juliusz belekapaszkodik, úgy mondja majd a szövegét.

MANÓ A terem felé. Emberek! Jó emberek! Mindannyian tanúim vagytok… Láthattátok… hallhattátok… részemről mindez csak játék volt… Múló szívgörcsével küszködve. Bocsánat… A szívem… amiről azt kellett volna még mondanom doktor Morsnak, hogy parányi remény él benne a halál haláláról… De most már nincs partnerem, aki meghallgasson… Magyarázatom sincs arra, ami történt. Tanúm a kellékes, a belügyi biztos úr, aki mindent ellenőrzött… Tizenhárom játékpisztolyt csináltattam… Tizenhárom fegyverutánzatot egy emlékküzdelemhez… ami nem ért véget… És amiben vétséget követtem el… csöppnyi módosítást a dráma cselekményében… a cenzúra tudta nélkül… Önkényesen… Az indulat… és a kétségbeesettség… Mert szegény szerencsétlenül járt fiam… Mélyen tisztelt Elnök úr…

A színpad sarkán I. Belügyi Biztos jelenik meg a rendőrrel.

MANÓ Várjon még, biztos úr! Várjon azzal a bilinccsel! Csak egy szóra még! Dühösen. Ne húzzátok rám a függönyt! Ne akarjatok itt eltemetni!

A döbbenettől ocsúdott színészek Manó mögött sorakoznak. Az ő látomásában ez a halálából megtért tizenkettedik sonderkommandó… túlvilági csapat vérfoltos fehérben az emlékezés gyertyafényében. Az álomdal hangjai.

MANÓ

Bocsássatok meg nekem, bajtársak. Bocsásson meg a halálból megtért és halálban megfogyatkozott Sonderkommandó. Nem mehettem veletek, nem juthattunk el a szabadító Visztuláig. Nem mentem… A Szavak megváltó erejében bíztam, mivel úgy gondoltam: ha bilincsben is az ember: a szárnyas szó isteni erejű. Hát nem az! Nem! Az lehetett a próféták szájából, de mostani állapotunkban a puszta Szó: hiú remény! Andalítás! Önáltatás!

Az álomdal hangjai.

Andalítás! Önáltatás! Drámát írtam, bajtársak, s a dráma szavakból készül. Áldott legyen a tegnapi szó és átkozott… igen! – átkozott a szabadulásnak igébe vetett reménye, miközben a cselekvést az Istenre hagyjuk, aki most is azzal van elfoglalva, hogy nem törődik velünk. Nem törődik, vagy talán csak mélységesen csalódott a tehetetlenségünk láttán. Sír az Isten lelke a siralmas szolgaságnak láttán. Akkor tehát, ha nem sajnáljuk eléggé magunkat, szánjuk meg az Istent bánatában! Jelezzük bár, hogy nem várunk mindent Őtőle, hiszen láthattátok: csoda társul hozzánk a cselekvés halvány szándékának esetén is. Mert sírgödörbe hordott álmaimban sem gondoltam volna, hogy mi rejlik bennünk, gyáva Häftlingekben… Mit hordoz egy parányi mozdulat, amely felrúgja bennünk a félelem hivatását, a folyamatos rettegés gyalázatát… Elnök úr! Excellenciádnak tudnia kellene… ZÉNÓ Aki közben a közelébe került. Hagyd az Elnök elvtársat! Nincs és nem volt jelen az előadásunkon, csak holnap tisztel meg bennünket. MANÓ Miért mondtátok akkor…? ZÉNÓ Mert nekünk is így mondták. Különben is mindegy! Az Elnök és az Isten akkor is jelen van, ha történetesen nincs jelen. El. MANÓ Szégyen és gyalázat! De távollétében is megkérdem excellenciádat – mert számtalan füle van itt köztünk: miként kerüljük el a cselekvést, amely tengerválasztó csodát művelt pásztorbotként a Mózes kezében?! És miként őrizzük tovább ártatlanságunkat, ha játékfegyverek közé valóságosan gyilkoló pisztolyok keverednek – és nem tudjuk: mi okból, mi végett. De mit szóltok bajtársaim a drámaszerző gyötrő kételyéhez: bármi történt is,

szégyen borítsa orcánkat! Ott tartunk már, hogy vakmerőn lázadó fiainkkal együtt az élettelen tárgyak is ránk pirítanak. Játékaink is elunták a puszta játék értelmetlenségét, s megvetőn néznek ránk. Szégyen és gyalázat! Szégyen és gyalázat! Tomi fiam, drága gyermekem, veled mondom – vagy talán már csak helyetted –, de nem! Nem! Veled mondom: szégyen és gyalázat. Sír. Szégyen… szégyen… szégyen és gyalázat…

Lassú függöny.

Jegyzet A gyulai ősbemutatóhoz kötődve az alábbi jegyzet első négy fejezete íródott, de Sütő András kérésére akkor még ezt is csak töredékesen adhattuk közre a műsorfüzetben.

Olyan ember számára, akit sosem deportáltak, és csak turistaként fordult meg Auschwitzban: honnan a mersz e dráma megírásához? Elegendő-e hozzá emlékirat-búvárlás és empátia? Segíthet-e a képzelet, mely az emberi lét iszonyataiban ugyancsak megmártózott gazdáját mindig képes a mások bőrében is meghordozni? E kérdésekre érvényes választ csak maga a dráma adhat. Hiába mondanám ugyanis, hogy az írói képzelet – ha igazán írói: a lényegére szűrt valóság. Mert Auschwitz túl van a képzelet határán. Iszonyata még azokban sem lehet teljes, akik foglyai voltak. Kínokat, halálnemeket, elképzelhetetlen borzalmakat SS-őrök, falak, szögesdrót kerítések választottak el egymástól. Auschwitz – minden rémségével – négymillió halott szempárba fagyott. Arról, ami történt, a leghitelesebben ők szólhatnának – együtt. De mert nem szólhatnak: az élők kötelessége beszélni. A halál jégmezejének sarki utazójaként indultam el hőseim nyomában – újabb hírt hozni a megsemmisültekről. Gyötrelmes út volt. Magányos és már-már kilátástalan a tévelygésben. Halál-Antarktisz jégbe dermedt végtelenségében nem csupán az fenyegeti az utazót, hogy a végcél magaslatán ott lobog már számos Amundsen zászlaja; ennél is riasztóbbnak mutatkozik a visszaút, a végső jelentés lehetősége: íme, emberek, akik a lelkiismeret Auschwitz-Antarktiszi expedícióját kíséritek figyelemmel:

a fekete hómezőkön át, sarki éjszakába veszett barátok emlékével e roppant utat Scott kapitányként magam is megjártam, de kétséges, hogy hozzátok visszatalálok-e. Tomboló viharban, jégfalak közé szorultan rója sorait a vándor. Emberek, várlak benneteket!

*

Bármily különösnek is tűnik föl: a szülőfalu küldött értem mentőosztagot. Személyes emléket Auschwitz irodalmához; felhajtó erőként borzongató élményt a képzelet szárnya alá. Így nem csupán azokat faggathattam éveken át, akik a haláltáborokból élve menekültek meg; felidézhettem azok arcát is, akiktől zsidó mivoltuk miatt gyermekkoromban búcsúznom kellett. Manó úrtól és gyermekeitől. Antonescu Romániájában. Csendőrök hajtották ki őket a házukból s az álomboltocskából, amely álomban is, áruban is mesésen szegény volt. Nem marhavagon: csak lovas szekerecske vitte őket kényszerlakhelyre Torda városába. A legkisebb Manó lányka – talán tizenkét éves lehetett – megölelt és megcsókolt engem. A messzi utazás izgalmában égő arcán sáncmarti játékaink, közös tavaszok isten-tehénkéinek pöttyös emlékeit láttam. Többé nem találkoztunk. Ama háborús nyári napon csendőr árnyékából néztünk magunk is a Manó család után. Mint Európának majd minden népe. S miként a magyar is. Ez utóbbinak mostanság fanatikusan gyűlölködő elmék magát a hitleri nácizmust is a nyakába sóznák, kollektív felelősséget hangoztatva megint. Népek kollektív degeneráltságának vádjával jött létre Auschwitz is. Én pedig arra emlékszem, hogy az elhurcolt kamarási boltost és családját magyarok s románok egyként megkönnyeztük.

*

A különös után jöjjön a hihetetlen: Pusztakamaráson 1945 kora tavaszán sonderesek is voltunk. A többes elsőt apám és rokonaim nevében használom. Mert ha történetesen otthon vagyok s nem Kolozsvárott a Református Kollégiumban, a kamarási magyar lakossággal együtt az őrmester engem is kirendel a Sóskút völgyébe – hullahordó sonderesnek, kizárólagos magyar kommandóba a háromnegyedrészt román ajkú szülőfaluban.

Büntetésként. Mivel a sóskút-völgyi zsidóirtás magyar csendőrök műve volt. „Egyszóval a magyarok a begyemben vannak – fejezte be elbeszélését Vodicka, az öreg árkász, mire Svejk megjegyezte: – Nem minden magyar tehet arról, hogy magyar.” Őrmesterünk, az idő tájt még az antoneszkánus rendszer csendőri maradékaként, mintha Svejknek kétes értékű megállapításával szállott volna vitába: igenis, mindenki felelős azért, hogy magyar! Ők fogják a föld alól kikaparni és egybehordani a sóskúti zsidó tömegsír hulláit. Azt már nem tehette meg, hogy feladatának végeztével a kis sondereskommandót tarkón lője és elhamvassza. Nem rajta múlott. Bukarestben és országszerte már munkástüntetésekben morajlott a nép hangja, új, demokratikus kormányt követelve.

*

Megjártam Halál-Antarktisz hósivatagjait, és nem csupán a kegyeletes emlékezés emberi kötelességével. Múlt, jelen és jövendő hármas dimenziójának szorításában: az élőkre, mai sorsukra vetett figyelemmel is. Aggodalommal tehát. Auschwitz tanulsága a földgolyó számos pontján ebek harmincadjára jutott, akár Hirosimáé. A fajiság és az erő megszállottjai oly feledékenyek, mint a természet. Auschwitz bestialitásáról szólva eresztik szabadon újból a nemzeti előítéletek vérebeit s a vér mítoszát, mely nem tűri trónján az Észt, közelében a Másságot, lételeme lévén: a türelmetlenség és a felsőbbrendűség tudata. Ennek küszöbéről már csak egy ugrásnyira lapul s vár meghirdetésre a másodrendű népek, polgárok fölöslegességének elve. Minden kezdetben ott szunnyad a vég is. Épp ezért: emlékbe vonult népirtásról szólni, s az emberiséget újból fenyegető ordas eszmékről hallgatni: önámítás. Unokának mellénykét kötögető gyanútlanság – Auschwitz felé tartó halálvonaton.

*

Kész a dráma. Kezdődik hát a komédiája. Míg színpadra jut, az ifjú szerző beleőszül, az öregből aggastyán lesz, párt- és állami szamarakkal vitázva reszketőssé háborodik. Föltéve, hogy jó ez a dráma. Mert ha fércmű, ha szocialista-realista, amilyent maga az államelnök követelt az íróktól legutóbb is, midőn a kukoricavetés sűrűségét ugyancsak megszabta; ha tehát úgy hazudik a valóságról, hogy neki lehet

támaszkodni; ha emberi fájdalom helyett állatian boldog hősöket ábrázol, és ilyenformán az államvallássá tébolyult román nemzeti dicsőség korteseként butítja nézőit: nyert ügye van. A hivatal heurékával fogadja. Mármost: hogy milyen ez az én drámám, szerzőként meg nem mondhatom. Csak abban vagyok bizonyos, hogy olvastán az illetékesek újból hümmegetni fognak, kiguvadt szemmel a nyakukat fogják tekergetni. „Meglátjuk, mit szólnak odafönt.” Az odafönt pedig azt jelenti, hogy az engedélyezés végett fölterjesztett színdarabokat nyakkendős kultúrböllérek teszik-veszik, nyálazzák hónapokon, sőt éveken át, berezelten figyelvén a kettesnek hívott kabinet irányába: vajon, reggelre kelve, Elena asszonynak mifajta újabb nézetei támadtak az irodalomról.

*

Néhány héttel később. Egyetlen magyar irodalmi folyóiratunk, az Igaz Szó a közlést nem vállalja. A helyi színház illetékesei így vélekednek: ők műsorra tűznék, de Bukarest nem engedélyezi. Ezt sem. Korábban az Advent a Hargitán, Kalandozások Ihajcsuhajdiában című munkáimat sem engedélyezte. Hasonló választ kapok a kolozsvári és sepsiszentgyörgyi magyar színháztól is. Mondják, hogy közben valaki a drámát máris följelentette. Mert, ugye, nemcsak embereket lehet följelenteni. Mint hírlik, szolgálatos besúgóink egyike arra figyelmeztette a pártközpontot, hogy színdarabom személyében támadja a köztársaság elnökét. Sorsa tehát meg van pecsételve. Mármint a drámáé. Egyetlen útja marad: a járhatatlan. Azazhogy: a törvénytelen. Ugyanis cenzúrázatlan kézirat külföldre juttatása törvényileg tiltott. A belügyi tiszt, aki szellemi életünk – halálunk – politikai „tisztaságára” felügyel, már ki tudja, hányadszor figyelmeztet a szigorú paragrafusra. „Elvtársak, ne játsszunk a törvénnyel!” Nem játszunk. Megvetjük. A Gyulai Várszínház kérésére a drámát kijuttatom Magyarországra. Hogy miként, hosszadalmas lenne elmesélni. Megyei fő-fő kultúrfelügyelőnk hívat, s kérdi: hogyan jutott ki külföldre ez az ön munkája? Mondom: engedje meg, hogy először magam is kérdezzek valamit. Tessék. Nos, nemzetközi kötelezettségeinek alapján a román posta garantálja-e a levéltitkot? Természetesen, füllenti gyakorlottan a felügyelő. Ha ez így van, mondom, akkor a kézirataimat természetesen postán szoktam kijuttatni külföldre. Kultúránk baktere bátorságot veszen, s kérdi: – És ha nincs így? Ha postánk a levéltitkot nem garantálja? – Ha nincs így, és nem garantálja, akkor nyilván másként szoktam eljárni. Hogy miként? Elmesélem rögvest, ha ön kijelenti, hogy Romániában a levéltitokra nincs garancia. Fejcsóválás, kurta kacagás. – Ezt nem jelenthetem ki. – Akkor tehát nincs miről mesélnem. Hazugságainak egérfogójából a felügyelő üveges szemmel bámult utánam.

*

Akkor történt ez, mikor a posta levélcenzorai – a levélelcsípők, ahogy Kálvin idején Genfben mondották volt – már el is unták a nekem szóló vagy általam küldött borítékok felbontását s félretételét. Nevem láttán egyenest a papírhalomba irányították, ahonnan ismeretlen jóakaróm időnként meglepett engem egy-egy paksaméta irománnyal. Így értesülhettem arról, hogy ez-amaz ide-amoda meghívott valamely nyugati országból.

*

Havasi Istvánnak és Marton Lászlónak köszönhetem, hogy az itthon mindenütt elutasított Az álomkommandót végül a Gyulai Várszínház, majd a budapesti Vígszínház mutatta be Sík Ferenc rendezésében. A gyulai előadásra nem mehettem el. Útlevél híján a Vígszínház premierjén nem lehettem jelen. Munkámat felkaroló barátaimat csak közel egy év múltán ölelhettem át őszinte hálával és nagyrabecsüléssel. Miközben itthon az újabb gondolati kihágásért dúltak-fúltak az ordas indulatok. A Román Jogvédő Iroda egyre-másra küldözgette Budapestre a tiltakozó leveleket. Akár az Advent a Hargitán színrevitelekor, most is a dráma azonnali betiltását követelték. A román kultúrpolitika irányítói ezúttal sem tagadták meg ama felfogásukat, miszerint az író testestül-lelkestül, minden gondolatával az állam tulajdona. Miként a jobbágy volt a pallosjoggal rendelkező földesúré. Hát ez is elmúlt.

*

Most, hogy e sorokat írom, 1990. február 16-án, Az álomkommandó már megszólalt német nyelven is Aachenben. Ugyancsak Sík Ferenc rendezte. Sajnálom, hogy nem lehetek ott mellette. Nem oszthatom meg vele és a színészekkel a kockázat nyugtalanságát, a reményt s a kétséget: vajon megnyílik-e közös mondandónk előtt a német közönség szíve s elméje?

A Látó 1990 márciusában – az Alföld 1987. 6., Sütő András 60. születésnapját köszöntő számában való első közlés után – újra megjelentette a darabot, a szerző további jegyzeteit is közreadva. A dráma itt közölt szövege 1992 szeptemberében véglegesült a marosvásárhelyi bemutatóra. Főként az utolsó jelenete módosult sokat, de ennek előtte már az aacheni előadásra Manó darabzáró monológja is átformálódott az Alföld-beli közléshez képest.

Az 1991. október 19-i marosvásárhelyi bemutató alkalmából született az alábbi levél:

Jó estét, kedves közönség!

Régtől fogva tudjuk: rendelt ideje van a szólásnak, és ideje a hallgatásnak. Szóltam is, amíg lehetett, hallgattam is, amikor cenzorok és a szellemnek vámtisztjei elnémítottak. Tragikus, áldozati sorsra jutott városunk színházában is hallgatásra kényszerültem. Hadd tegyem hozzá: ez nem a színház bűne, hanem azoké, akik odakint és odafönt valahol a színház, a drámaírás, általában a művészet felügyelőinek, sőt fegyőreinek vélték magukat. Így tehát hosszadalmas távollét után köszöntöm újból a Nagyérdeműt, színpadi munkáim mindenkori pártolóinak sokaságát, tragikus sorsra jutott városunk hűséges magyar közönségét. Boldog vagyok, hogy az itthoni kényszerhallgatás keserves évei után újból együtt lehetek azokkal, akiknek sorsa – sorsommal együtt – a mai estén színre kerülő drámámat ihlette. Talán nem önáltatás, hogy drámáim időszerűsége nem múlt el létrejöttének történelmi idejével. Nem múlhatott el, mert a mindennapos jelenség – mint például az emberi szabadság lábbal tiprása – nem föltétlenül napi jelenség. Mi több: korszakok jönnek és mennek – a megaláztatás pedig marad, a sovén gyűlölet tartósan garázdálkodik. Meddig vajon? Az álomkommandó erre a kérdésre is választ keres kényszerű megalkuvások, véres lázadások, álmok és remények örök hullámzásában.

Marosvásárhely, 1991 szeptemberében