Január
JANUÁR
2013 • JANUÁR • BOLDOGASSZONY HAVA 1
Két barát beszélget. – Hallottam, hogy Józsi meghalt tegnap a házatokban. Mégis hogy történt? – Nagy sebességgel nekiment a házunk elôtt egy autónak, kirepült a szélvédôn, és fejjel elôre a csukott ablakon keresztül pont a mi hálószobánkba repült be. – Úristen, micsoda halál! – Nem, ezt simán túlélte. Odakúszott nagy nehezen a hálószobaszekrényünkhöz, és megpróbált a kilincsbe kapaszkodva talpra állni. Azonban így a szekrényt magára rántotta. – Micsoda kegyetlen vég! – Nem, ezt is túlélte. Kimászott alóla, majd kikúszott az ajtón. A lépcsokorlát mellett megint megpróbált felállni, de a korlát nem bírta el a súlyát, és Józsi lezuhant a földszintre, a korlát darabjai meg a fejére. – Ezt viszont már biztos nem élte túl! – Dehogynem! Fogta magát, kimászott a konyhába, ahol a tûzhely mellett próbált talpra állni, de lerántotta a fazekat, és a forró víz mind az arcába borult. – A szerencsétlen! – Ám ezt is túlélte. Elkúszott a telefonig, hogy a mentôket hívja. Azonban ahogy felvette a kagylót, belekapaszkodott az állólámpába, hanyatt esett, kiszakította a zsinórt, és mivel vizes volt, megrázta az áram. – Micsoda szörnyû halál! – Dehogy, ezt is túlélte. – Akkor hogyan halt meg? – Lelôttem. – Lelôtted? Miért? – Hát, ha így folytatja, az egész házat tönkreteszi!
6
K
Újév, Fruzsina
2
Sze Ábel
3
Cs
Genovéva, Benjámin
4
P
Titusz, Leona
5
Szo Simon, Edvárd
6
V
Boldizsár
7
H
Attila, Ramóna, Ramón
8
K
Gyöngyvér, Keve
9
Sze Marcell
10
Cs
Melánia
11
P
Ágota
12 Szo Ernô, Tatjána, Ernesztina 13
V
Veronika, Vera
14
H
Bódog
15
K
Lóránt, Loránd
16
Sze Gusztáv
17
Cs
Antal, Antónia
18
P
Piroska
19 Szo Sára, Márió 20
V
Fábián, Sebestyén
21
H
Ágnes
22
K
Vince, Artúr
23
Sze Rajmund, Emerencia
24
Cs
Timót
25
P
Pál
26 Szo Vanda, Paula 27
V
Angelika, Angyalka
28
H
Károly, Karola
29
K
Adél
30
Sze Martina, Gerda
31
Cs
Marcella
1973. január 10. – 40 éve történt Létrehozták Magyarország elsô nemzeti parkját, a Hortobágyi Nemzeti Parkot.
1863. január 1. – 150 éve történt Abraham Lincoln elnök aláírta a felszabadítási nyilatkozatot, ami minden rabszolgát szabaddá nyilvánított.
1913. január 11. – 100 éve történt Bemutatták a szedán (sedan) vagyis zárt-karosszériás gépkocsit a New York-i autókiállításon.
1863. január 1. – 150 éve történt Párizsban megszületett Pierre De Coubertin báró, francia pedagógus, a modern olimpiai játékok kezdeményezôje.
1813. január 13. – 200 éve történt Megszületett Turóczi Mózes rézmûves, szabadságharcos, aki a szabadságharc idején kézdivásárhelyi öntödéjében Gábor Áronnal együtt 64 ágyút öntött.
1923. január 1. – 90 éve történt Megkezdte mûködését a BSZK RT, a BKV elôdje. 1968-ban ugyanezen a napon alakult meg a BKV.
1933. január 14. – 80 éve történt Megszületett Rockenbauer Pál, hat földrész televíziós utazója. Eljutott az Antarktiszra, filmezett és faunagyûjtést végzett. Legismertebb munkája az Egymillió lépés Magyarországon címû filmsorozat.
1973. január 1. – 40 éve történt Bevezették Magyarországon a postai irányítószámok rendszerét. 1993. január 1. – 20 éve történt Csehszlovákia szétvált Szlovákiára és Csehországra. 1888. január 3. – 125 éve történt Marvin Chester Stone szabadalmaztatta a szívószálat. 1643. január 4. – 370 éve történt Megszületett Sir Isaac Newton angol fizikus, matematikus és csillagász. 1863. január 4. – 150 éve történt Szabadalmaztatták a görkorcsolyát. 1933. január 5. – 80 éve történt San Fransiscoban elkezdték Golden Gate-híd építését, ami ma az Amerikai Egyesült Államok második leghosszabb függôhídja. A hatsávos út mellett a hídon gyalogosan is lehet közlekedni. Hosszúsága 2737 méter. Hídépítésen itt alkalmaztak a világon elôször biztonsági hálót, ez 19 munkás életét mentette meg. 1913. január 9. – 100 éve történt Megszületett Richard Nixon, az Amerikai Egyesült Államok 37. elnöke. Republikánusként 1968-ban elnökké választották, majd 1972-ben ismét gyôzött. 1974-ben a Watergate-ügy miatt távoznia kellett posztjáról. 1863. január 10. – 150 éve történt Megnyitotta kapuit az utazók elôtt a londoni földalatti, a világ elsô földalatti vasútja, ahol kezdetben gôzmozdonyok továbbították a szerelvényeket.
1493. január 16. – 520 éve történt Visszatért Kolumbusz elsô útjáról, abban a tudatban, hogy eljutott Indiába. 1773. január 17. – 240 éve történt Cook kapitány áthajózott a Déli-sarkkörön, ô volt az elsô európai, aki idáig eljutott. 1788. január 18. – 225 éve történt Megérkeztek az elsô angol telepesek Ausztráliába, és megalapították az elsô fegyenctelepet. 1823. január 21. – 190 éve történt Megszületett Madách Imre költô, író, ügyvéd, politikus, Az ember tragédiája szerzôje. 1863. január 22. – 150 éve történt Lengyelországban felkelés tört ki az orosz cári uralom ellen. Orosz-Lengyelországban kitör a felkelés, késôbb Litvániára, Belorussziára és Ukrajna egy részére is átterjed. Több mint egy év után a felkelést leverik s megindul az erôteljes oroszosítás. 1963. január 22. – 50 éve történt Charles de Gaulle francia köztársasági elnök és Konrad Adenauer nyugatnémet szövetségi kancellár Párizsban aláírta a francia-nyugatnémet barátsági szerzôdést. 1613. január 28. – 400 éve történt Galileo felfedezte és leírta a Neptunuszt a Jupiter mellett. Azt hitte, hogy egy csillagot talált. 1933. január 30. – 80 éve történt Németországban kancellárrá nevezték ki Adolf Hitlert.
7
JANUÁR
Évfordulók
JANUÁR
Lelki útravaló Holnapot tervezô, építô párbeszéd XVI. Benedek pápa 2012. október 11-én meghirdette a Hit évét, amely 2013. november 24-ig, Krisztus Király ünnepéig tart. Ugyanis 50 évvel ezelôtt, 1962. október 11-én nyitotta meg Boldog XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinatot. Ehhez a dátumhoz kapcsolódik egy másik fontos esemény is, amelyre a pápa hivatkozik: II. János Pál pápa 20 évvel ezelôtt adta ki a Katolikus Egyház Katekizmusát, mint a II. Vatikáni zsinat egyik gyümölcsét, „hogy a hit szépségét és erejét minden hívônek bemutassa” (Porta fidei, 4). Mit szeretne elérni a Szentatya a Hit évének meghirdetésével? „A hit kapuja” kezdetû apostoli levelében írja: „újra fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét”. Hitünk tömör megfogalmazása a Hiszekegy, amelyben a keresztény ember erkölcsi élete is benne rejlik. Fontos, hogy a Credo szavaival megvallott hitigazságok számunkra még ismertebbek, érthetôbbek és valóban imádságosak legyenek. Néha úgy tûnik, a mai keresztény ember hite hasonlít az evangéliumban szereplô édesapa helyzetéhez, aki gyermekét Jézus tanítványaihoz vitte, hogy gyógyítsák meg, de azok nem tudtak rajta segíteni. Ekkor Jézus vette át az esemény irányítását, azonban elôtte megkérdezte az apát, hiszi-e, hogy tud rajta segíteni. Az így kiáltott fel: „Hiszek, Uram! Segíts hitetlenségemen!” Talán ez a kettôsség jellemzi a mi keresztény életünket is: hiszünk ugyan Istenben, de az élet konkrét nehézségei közepette sokszor elhalványul Hozzá való kötôdésünk, feltétlen bizalmunk. Sokszor még azt sem tudjuk világosan megfogalmazni, miben is áll a mi hitünk. Csaba testvér alábbi gondolatai segítsenek bennünket, hogy megtaláljuk hitünk értelmét. „Érzékszerveink által kommunikálunk a külvilággal: látunk, hallunk, tapintunk, ízlelünk, szagokat érzünk. Jó dolog érzékszerveink birtokában elindulni, élni, belevetni magunkat a mindennapok forgatagába. Ezek az érzékszervek örömmel, élményekkel töltik meg a napjainkat, általuk bontakozik ki földi létünk. Nélkülük szegényebbek, fogyatékosok vagyunk, a létezés teljességét sajnos hiányuk miatt nem tapasztalhatjuk meg. Az emberiség egy részének személyes, boldogító tapasztalata az, hogy birtokunkban van egy érzékszerveinkhez hasonló képesség, amelyet hitnek nevezünk. Ezáltal nagy szeretettel, alázattal kommunikálhatunk Istenünkkel. Hitünk az az érzékszerv, amellyel át tudjuk ölelni a természetfeletti világot, s általa ez a világ meg tud szólítani bennünket. Az élô hit – mely által Isten csodaszép arca a sötétben felragyog – engem örömmel, boldogsággal tölt el. Teremtônk nagy ajándéka, amit igen sokra tart, aki felfedezi, s aki mindennapjainak élô részévé válik, hiszen általa szépen rendezett, lakott földdé válik a világ. Vívódásunk többé nem tragikus monológ, hanem a holnapot tervezô, építô párbeszéd a Végtelennel. Csodálatos a hitbôl fakadó imában megnyílni Teremtônk elôtt; kicsinységünk és minden bûnünk ellenére belekarolni Abba, Aki mindenkinél jobban szeret; hagyni, hogy szelíd, nyugtató szavakkal talpra állítson, vezessen, biztos kézzel szép feladatok elvégzésére bátorítson. Az élô hit – akárcsak a látás a festônek – értelmet ad az ember bolyongásának, létének itt a földön.” LUKÁCS JÓZSEF kölni magyar plébános
8
„Megrendülten és szeretettel” „A Magyar Haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni a hôs fiaira, akikhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben” – e sorokat írta le Stomm Marcell hadtestparancsnok utolsó drámai napiparancsában. A fogalmazvány a Don-kanyarban született 1943. február 1-jén. A hadtestparancsnok vezérkarával 2 nap múlva szovjet fogságba esett. Addigra már Stomm mindkét lába elfagyott, és amputálni kellett. Szörnyû idôk jártak 70 éve... csak borzalmakat hoztak minden háborúban álló ország népére és katonájára, a magyar hon harctérre küldött fiaira is. Akik megélték és elbeszélnék azt az idôt, már alig vannak, a korszak politikájából már történelem lett, a II. magyar hadsereg egyik vezetôjének megindító parancsát viszont kötelességünk teljesíteni: emlékeznünk kell szeretettel azon hónapok szerencsétlenjeire. A nemzetiszocialista német szövetségben lévô Magyarország 1942-ben viszonozni kényszerült a nagy Német Birodalom jóindulatát, amit az a trianoni békediktátum utáni magyar területek visszacsatolásakor gyakorolt. Ugyanis amikor a németek Sztálingrádot elfoglalni akaró tervei meghiúsulni látszottak, azok bejelentették igényüket egy magyar hadsereg keleti frontra vezénylésére. 1942 januárjában Ribbentrop német külügyminiszter és Keitel tábornagy arcátlanul Magyarország teljes haderejét követelte. Kétségbeesett magyar alkudozások kezdôdtek, aminek végén országunk fegyverzetének felét, szállító kapacitásunk 2/3-át kaparintották meg a szövetségesek. Ekkor állították fel a II. magyar hadsereget. Ebben három hadtest volt, a III., a IV. és VII. Minden hadtest 3 könnyû hadosztályból állt (ezekben 2 gyalogezred és 1 könnyû tüzérezred volt). Emellett 1 tábori páncéloshadosztály, tüzérosztályok és egy repülôdandár is erôsítette a hadat. A sereg frontra indítása 1942 áprilisa és júniusa között történt meg. Közvetlen célként az Oszkol folyó és a Don folyó közötti terület megszállását tûzték ki, betagozódva a német és olasz hadsereg állásai közé. Egy folyamvédelmet biztosító, a sztálingrádi csatához tartozó bal szárny felállítását rendelte el ugyanis Hitler. Az offenzíva Harkov vonalától június 28-ától vette kezdetét, és viszonylag gyorsan haladt: a II. magyar hadsereg július 18-án már a Don folyó hídfôit támadta. Augusztusban magyar és német alakulatok harcoltak a Don keleti partján. Ezzel együtt súlyos veszteségeket szenvedett a magyar hadsereg, 30 ezer katonát. A magyar hon kormányzóhelyettese, Horthy István repülô fôhadnagy augusztus 20-án lezuhant gépével, és életét vesztette.
9
JANUÁR
A doni katasztrófa 70. évfordulóján
JANUÁR
Szeptember 16-án a harcok megálltak, a frontok megmerevedtek. A magyar hadsereg ekkor 130-230 ezer embert számlálva 200 kilométer hosszan helyezkedett el a Don vonalát követve. Helyzete tragikus képet mutatott. Ugyanis ez a hadsereg sem egy eredményes támadó, sem védekezô hadmûveletet végrehajtani nem lehetett képes ott, azon viszonyok közt. A magyar hadvezetés is pontosan tisztában volt ezzel, de a józan ész döntését felülírta a német szövetségesek magyar tarkóra szegezett pisztolycsöve. A magyar hadsereg fegyverzete elavult volt, mind a németekéhez, mind a szovjetekéhez képest. A hadsereg eleve a könnyûfegyverzetûek közé tartozott, például a legpusztítóbb ellenséges harceszközök, a T-34-es tankok kilövésére nem állt rendelkezésre kellô technikai felszerelés. Géppuskásainknak még az I. világháborúból visszamaradt Schwarzloz-ok jutottak. Kevés számú teherautóink állandó üzemanyaghiánnyal küzdöttek, aztán a meglévô teherautók 40 százaléka is használhatatlanná vált. A szállítást lovakkal tudták megoldani, 70 ezer ló volt a hadseregnél rendszeresítve, s azok a kellô táplálék hiánya és a fagy, a legyengülés miatt éppen úgy fogyatkoztak, mint az emberi erô. Ezért a lovakat hátravonták a frontvonalak mögé, innentôl kezdve a tüzérség gyakorlatilag mozdíthatatlanná vált, de az ágyúk mozgathatatlanokká lettek a méteres sár, majd a 25-40 fokos fagy beállta miatt is. A legnagyobb gond azonban magukkal a harcoló katonákkal volt. Lajtos Árpádnak, a hadsereg vezérkari tisztjének szavaival: „1942 szeptember végével leharcolt, létszám és anyag tekintetében erôsen megfogyatkozott, önbizalmában legalábbis megrendült magyar hadsereg állt a Don partján, vele szemben már minden vonatkozásban fölényes ellenfél. Mind elmaradtak azok a kiegészítések, amelyeket induláskor kilátásba helyeztek... A doni magyar hadsereg mindin-
Az utolsó levelezõlap a frontról. 1942. XI. 25-én. Kedves Szüleim! Hála Isten egészséges vagyok, amit maguknak is kívánok. Mi már bent vagyunk a nagy télben, de néha azért felmelegszik az idõ. Hogy van a pici Ibikém? Sokat gondolok Rá. Imátkozzon az apukáért, és legyen jó kislány, mert apu is imátkozik érte és ha rossz lesz akkor apukának az itkint a muszka földön fájni fog. Irjon majd apunak, de ne erre a címre, csak a következõre amire még írok. Mindenkit csókolok Apu Feri
10
Egy, az 1942 októberében halálba induló utász zászlóaljból. A gyári utász raj. Sorszám: 18 505, Nagy Ferenc, Azonosító szám: 2660.11.0034, Rendf.: õrv. c. tiz., Csapattest: III. u. zlj., Állomány test (pótalakulat): III. u. zlj. Szül, anyja neve : Akali, 1911, Hoffmann Mária, elt. (=eltûnt) 1943. II.3.
11
JANUÁR
kább úgy érezte, hogy otthon már »leírták« ôket!”... A katonákból a lelkesedés hiányzott, hiszen hamar megértették: 1500 kilométer távolságban nem a hazájukat védik... A magyarok által megszállt 200 kilométeres frontszakasz minden kilométerére 10 (azaz tíz!) puska jutott! Az elsô vonalak mögött nem volt tartalék csoportosítva, így a honvédek tudták, egy ellenséges áttörés esetén a biztos halál vár rájuk. Nem volt területükön vasútvonal, amely az elsô világháború tapasztalatai alapján elengedhetetlen feltétele volt minden támadó és védekezô hadmûveletnek. Élelmezésük hihetetlenül gyenge és rossz volt, amellett fáztak, mert megfelelô téli ruhát nem kaptak. Többnyire csak lövészárok fedezékben töltötték az egyre fagyosabb éjszakákat, állandó gyilkos partizán-támadás veszélyei közt. A fronton lévô harcosok a váltást várták, amely októberben meg is érkezett. 34 ezer katona jött a frontra, és a leharcoltak indulhattak haza. Az új harcosok többsége téli ruházat, megfelelô kiképzés és kézi fegyver nélkül (!) érkezett. A már kinn található puskákat kapták meg, amelyek befagytak, és állandó lôszerellátási gondokkal küzdöttek. A magyar sereg fegyvereinek egy részét éppen begyûjtötték, hogy gyors javítgatásokkal modernizálják ôket. A sereg morálját nem erôsítette semmilyen helyszíni elrettentésnek szánt büntetés, és kimondottan demoralizáló hatással volt a munkaszolgálatos századok jelenléte, a velük való embertelen bánásmód. A szovjetek a 400 kilométerre fekvô sztálingrádi német fegyveres erô körülzárása után el tudták kezdeni haderejük átcsoportosítását a Don felsô szakaszához, hogy a hármas (német-magyar-olasz) haderôt is harapófogóba szoríthassák. Harcállásainktól délre a szovjet támadásakor, november 18-tól pánikszerûen menekült el a 3. és 4. román hadsereg, december 16-ától pedig a 8. olasz hadsereg, egy kis számú Alpin hadtestet hagyva a fronton. A szovjetek keletrôl is össze-
JANUÁR
vonásokat hajtottak végre a Don mentén. Seregük bôvében volt embernek, fegyvernek, lôszernek, nehéz fegyverzetnek, nehéz páncélosoknak, élelmiszernek és vasútvonalaknak. Támadó szándékuk nyilvánvalóvá vált, csak a kezdete volt kérdés. A magyar hadvezetés folytonos erôsítést kérô levelei, üzenetei süket fülekre találtak mind a német vezetésnél, mind a budapesti hadügyminisztériumnál. Kitartó kéréseikre aztán a magyar minisztérium küldött 2 utász-századot (!) és négy elsô világháborús 30,5 centiméteres üteget, amit azután egyetlenegyszer sem sütöttek el a fronton. A magyar hadsereg egy dologban bízhatott komolyan, hogy a védekezésnél segítségére lesz a német 2. hadsereg Cramer hadteste, amely a magyar és olasz hadtestekbe beékelôdve, megfelelôen felfegyverezve várta a támadást. Erre a németektôl ígéretet is kaptak. Decemberben a II. magyar hadsereg vezetôi a következôk voltak: a III. hadtesté Stomm Marcell vezérôrnagy, a IV. hadtesté Heszlényi József altábornagy, a VII. hadtesté Legaza János vezérôrnagy. A hadseregparancsnok Jány Gusztáv vezérezredes. A támadás valóban megindult január 12-én, amikor mínusz 40 fokot mutatott a hômérô. Természetesen Urivnál, ahol a magyar fôparancsnokság is várta. Azután 14-én Scsucsjénál és a déli, olasz arcvonalon. A III. magyar hadtest már 14-én elszakadt a magyar fôparancsnokságtól, és a VII. német hadtest parancsnoksága alá került, s fedezte 12 napon keresztül azok nyugatra vonulását. A IV. hadtest 2 napig harcban állt az ellenséggel, aztán felmorzsolódott és menekült. A VII. hadtest szintúgy, azzal nehezítve, hogy 16-án az olasz Alpin hadtest német parancs és a szövetségesek értesítése nélkül elhagyta harcálláspontját, és nyugatra vonult vissza. A német Cramer hadtest, amely egyedül tudta volna felfogni a szovjet páncélosok rohamát, 15-ig egy tapodtat sem mozdult. Senki nem kockáztatott, a magyarok viszont megkapták a Führer parancsát: egy lépést sem hátra, kitartani az utolsó töltényig, fedezni a német és olasz visszavonulást, valamint lassítani a szovjet elôretörést! A II. magyar hadsereg ezt megtette. Olyan körülmények között is, amely a szövetségesekre pecsételte a cserbenhagyó martalóc szégyenbélyegét. A németek minôsíthetetlenül, megalázó módon bántak a magyar honvédekkel. Például megtiltották, hogy azok az utakat használják, vagy éjszakára behúzódjanak a falvakba. Puskatussal verték le a teherautóikra felkapaszkodó félig fagyott magyar katonák kezét. Felrobbantották visszavonulásuk közben raktárkészleteiket, mintsem átadják azt az utóvédben harcoló honvédeknek. A menekülô honvédeinknek legalább 70-100 kilométert kellett megtennie többnyire gyalog, hóban, mínusz 30-40 fokban, a bárhol felbukkanó ellenség tüze között. Tízezrek fagytak halálra, a fájdalom, a szörnyûség, az emberi szenvedés minden stációján keresztülment a nyugat felé menekülô, üldözött magyar hadsereg. Parancsnokai közül is többen fôbe lôtték magukat tehetetlenségük, a nyomorúság és a borzalmak láttán. Január 22-én a német fôparancsnokság a II. magyar hadsereget feloszlatta. Végezetül a statisztika: a II. magyar hadseregbôl 120 ezren életüket vesztették, 40 ezren hadifogságba estek. 70 ezer ember sorsáról mind a mai napig semmiféle adat nem maradt fenn... Sok súlyos kérdés és drámai kutatnivaló maradt 70 év elteltével is. Például, hogy a sereg irányítóinak volt-e döntéseikben választási lehetôségük, és ha igen, mi lett volna akkor a helyes cselekedet... ezt azóta bárki politikailag, katonailag, etikailag, indulatilag vizsgálhatja, véleményt alkothat róla. Egy dolog nem lehet csak vita tárgya: hogy megrendülten és szeretettel kell emlékezni honfitársainkra, akiknek ezt a szörnyû és értelmetlen sorsot szánta a huszadik századi történelem. DINYÉS LÁSZLÓ
12
JANUÁR
Idegen földön Egy magyar királyi vezérkari ôrnagy a fronton Vitéz Vásonkeöi Várkonyi László (1907–1996) Vitéz vásonkeöi Várkonyi László közel egyidôs a XX. századdal, s végigszenvedte – mint annyian ártatlanul – annak minden közép-kelet-európai nyomorát: Trianont és Jaltát, a gyûlölet primitív bosszúját, s a gyáva diktatúrák embertelenségét. Azon kevesek közé tartozott, akiktôl a „konszolidált” diktatúra az utolsó percéig rettegve félt, s állandó ellenôrzés alatt tartott. Temesvár aljegyzôjének fiaként 1907. augusztus 23án született. 1924-ben – a Temesvári Piarista Gimnázium utolsó évét szakítva meg – Magyarországra szökött, mert nem akart a soviniszta düh kiszolgáltatottja lenni, s mert fel akart készülni arra, hogy visszaszerezze Hazája számára szeretett szülôvárosát. A fiatalság naív lelkesedésével céltudatosan erre készült, s útja a Ludovikától a Hadi Akadémián, különbözô egységek vezérkari fônöki posztján, majd a frontszolgálaton keresztül vezetett a Honvédelmi Minisztériumig. 1940 tavaszától a HM Légierô Fôparancsnokság Elvi és szervezési Osztályának vezetôje, megszakítva hadibeosztásokkal, amikor a Kárpát Csoport (1941), a 19. Könnyû Hadosztály, ill. a 24. Hadosztály (1944) vezérkari fônöke. 1944-ben a HM osztályvezetôi beosztásából a nyilas katonai vezetés váltotta le, „megbízhatatlansága” miatt. A „felszabadult” Haza nem jutalmazta mindezért. Az 1947 és 1955 közötti idôszakot – rövid megszakításokkal – vizsgálati fogságban, börtönben és rendôri felügyelet alatt kényszerlakhelyen töltötte, majd eltiltva minden szellemi munkától: vasbetonszerelô, éjjeliôr és gondnok nyugdíjazásáig. A Hatalom megkülönböztetett figyelme végig elkísérte. Az utolsó házkutatás és vizsgálat 1972-ben zajlott ellene. A vád: államellenes izgatás, amit barátainak elküldött verseivel merített ki. Az elsô – a Független Kisgazda Párt szétverését célzó ún. Magyar Testvéri Közösség elleni – koncepciós perben az ítéletét az 1990. évi XXVI. törvény semmisnek nyilvánította. Második perében, amelyben a háborús bûntett vádjának alapjául egy 1942-ben írt öt oldalas helyzetértékelése szolgált, a Magyar Köztársaság Legfelsôbb Bírósága 1992. november 16-án mondta ki ártatlanságát, az ítéletet törvénysértônek minôsítve. Tiszti rendfokozatát már ezt megelôzôen, 1991. március 15-én ünnepélyes keretek között a Magyar Köztársaság honvédelmi miniszterétôl – elôléptetéssel, alezredesi rendfokozattal – kapta vissza. Idegen földön címû novellája most elôször jelenik meg nyomtatásban, a hozzátartozók engedélyével. ***
13
JANUÁR
IDEGEN FÖLDÖN Iszonyatos éjszaka volt. A hetek óta tartó hóesés megállt, fújni kezdett az északkeleti szél, egyenletes erôsséggel, egy percre sem lankadva, s végigsöpört a Don partján hóba és földbe vágott lövészárkokon. A havazás puha melegsége órákon belül mínusz negyven fokos kemény faggyá változott. Hajagos Béla zászlós, szakaszparancsnok elrendelte az óránkénti váltást az ôrhelyeken – két órán át már senki sem bírta volna ki egyfolytában –, és éjféltôl fél órára csökkentette a kint töltendô idôt. Varga József honvéd tizedes bebújt a pokrócokkal elzárt óvóhely nyílásán. Dermedten állt néhány percig a rajkályha mellett, majd lassan kibújt a nehéz ôrbundából. Lehúzta kesztyûjét, és a kezeit dörzsölte. Közben szeme elidôzött Simó András fejebúbján. Csak ennyit látott a szakaszküldöncbôl, és elôregörnyedt vállát, amint a tüzet táplálta, meggondolt módszerességgel és figyelemmel rakva a széttört lôszeresláda darabkáit a kályhába, felváltva egy-egy széndarabbal. – Megvannak még? – kérdezte Hajagos. – Még meg! De ha így marad, megfagyunk mind! – A váltás bejött? Nem mondtak semmi különöset? – Be! A szél úgy fúj, hogy nem lehet nyitva tartani a szemet. És kavarja a havat. Nem látni húsz méterre sem. A könny meg odafagy az arcra egy szempillantás alatt. – A vacsorájuk megvan? – Kiosztottam nekik. Csonttá van fagyva a konzerv, de legalább most jót küldtek. Marhagulyás. Hidegen is meg lehet enni. Csak tüzelôanyag legyen, akkor majd csak kibírjuk valahogy tavaszig. A tizedes leült, felvette a kályha mellé tett kulacsot, és ivott a felolvadt hólébôl. Nemrég hozhatta be Simó a lövészárok peremérôl, mert még jéghideg volt. A zászlósra nézett. – Feküdjön le, zászlós úr, majd hajnalban felkeltem. – Nem tudok aludni – felelte a zászlós, és megdörzsölte kivörösödött szemeit. – Tegnap minden ôrszem jelentette, hogy egész nap mozgás volt a ruszkiknál. De magam is megfigyeltem. – Nem csak tegnap. Napok óta nagy a jövés-menés odaát. – Tudom. Éppen azért, majd hajnaltájt kimegyek az ôrszemekhez. Hiába jelentettük eddig, hogy az orosz készülôdik valamire, semmi sem történt. Pedig nagyon át kellene dobni ôket a hídfôállásból, vissza a túlsó partra. A fejünk se fájna, ha a Don köztünk volna. De itt vannak elôttünk, pár száz méterre. Láttam egyet, amint kiült a lövészárok elé a szükségét végezni. Csak, hogy bosszantson. Tudják, hogy nincs elég lôszerünk. A támadásra kell tartalékolni, ami még van. Úgy sétafikálnak, mintha otthon volnának. Otthon! – eszmélt keserûen a saját szavaira a zászlós. – Hát ôk itthon vannak, ez szentigaz! – Az anyját neki! Most mit csináljak? Kellett magának a szükséget emlegetni! – emelkedett fel a tûz mellôl Simó. – Ki kell menjek! – Hát akkor szaporán, fiam! – Odafagyok a latrinához! – Ha nem jön vissza tíz perc múlva, majd magáért megyünk. Simó elindult kifelé, de visszafordult. – Milyen messze vagyunk mi most otthonról, zászlós úr? – kérdezte. – Kecskeméttôl? Vagy kétezer kilométerre. Miért kérdi? – Hát, mert szegény jó édesanyám mondta mindig, amikor gyerek voltam, hogy jó messzire menjek a tanyától, ha rámjön a szükség. Na most aztán jó messzire eljöttem. – Hát el! – nyugtázta a zászlós, és Simó kibújt a nyíláson.
14
15
JANUÁR
– Azt mondja meg nekem, zászlós úr – kezdte Varga, miközben leült a kályha másik oldalára a bakancsát kifûzni –, hogy meddig fogunk mi itt háborúskodni? Zászlós úr otthon tanító, csak jobban tudja ezeket a dolgokat, mint mi, amolyan parasztfajták. Mi közünk nekünk a német meg az orosz verekedéséhez? Amikor semmi bajunk nekünk az orosszal. Tizennégyben is a németnek volt baja velük, aztán mégis az én apám esett el Lembergnél. Szegény anyámnak kellett egyedül felnevelnie hármunkat. A zászlós elgondolkozott. Varga várakozóan nézett rá. – Ha jól tudom, van földje. – mondta aztán lassan. – Van. Tizenegy hold. A feleségem ebbôl ötöt hozott. – Na látja. Megnézhetné a földjét, ha ezek gyôznének! Megszállnának minket, s jönne a kolhoz! Simó visszajött. Arca liláskék volt a hidegtôl. Toporogva öltözködött a kályha elôtt. Az utolsó szavakat hallhatta, mert kifakadt: – Nem tudom én azt, hogy hogy lenne, de talán még az is jobb lenne, mint ez itten. A háború. Én mondom, hogy talán jobb lenne. Se házam, se földem. Akkor meg nekem is jutna. Én csak jobban járnék, ha elosztanák a földeket. – Ha maga így gondolkodik, miért nem szökött már át az oroszhoz? Tudtommal az egész rokonsága odaát van – szólt közbe rosszkedvûen Varga. – Hogy agyonlôjenek? – Kicsodák? – Hát a mieink, ha elfognak... vagy az oroszok. – Azok ugyan nem lôtték volna agyon – gúnyoroskodott Varga –, hanem irány Szibéria. Kell az ember az ólombányákban. – Így is, úgy is odakerülünk, ha szerencsénk van, és meg nem fagyunk elôbb. Mert hogy innen haza már nem jutunk, az bizonyos. – Mit krákog itt, mint egy rossz varjú! – förmedt rá Simóra a zászlós. – Az én apám a tizennégyes világháború végén Szibérián át Japánba került, s onnan keveredett haza két év múlva. De hazajött! – Talán még az Isten sem tudja, mi lesz itt! – mondta a tizedes – Ebbe a hidegbe beledöglik minden. De talán az lesz a szerencsénk. Ha a mi motorjaink és fegyvereink befagynak, akkor az oroszé is befagy. Aztán tavasszal a német meglódul, és elfoglalja Moszkvát. – Az a! Ha ezen a nyáron nem tudta elfoglalni, akkor a jövô nyáron miért tudná? Talán az orosz alszik ezen a télen? – dünnyögte maga elé Simó. – De okos maga, Simó! – csóválta a fejét a zászlós. – És ha a német a télen békét köt az angolokkal, és minden erejével erre fordul tavasszal?! Azt maga nem tudhatja, hogy mirôl tárgyalnak a nagyhatalmak egymással. – Az Isten akárhová tegye ôket! – káromkodott Simó elkeseredetten – Mit bánom én, mit csinálnak, de úgy egyezkedjenek, hogy én a jövô télen már otthon pörzsöljem a disznót ilyenkor. – Éhes disznó makkal álmodik! – mondta Varga kárörvendô, de megenyhült hangsúllyal. – Sokért nem adnám, ha jövô ilyenkor így hármasban az orjaleves mellett ülhetnénk. – Meg a savanyú disznómáj mellett – tromfolt Hajagos. – Aztán meghívna-e? – kérdezte Vargát. – A tanító urat? Hát már kicsodát mást?! Csak már ott tartanánk! – lelkesedett a tizedes. – Aztán maga, Simó mire szokta vágatni a böllérrel? – mélyült el a témában Varga. – Nem kell nekem böllér – mondta sértôdötten Simó –, magam vágom én le a disznót! Leginkább tarjára. De...mikor, hogy! Van, amikor csak szalonnára és kolbászra. Akkor csak kis sonkát hagyok, és minden húst bele a kolbászba. – Hát hurkát milyent csinálnak?
JANUÁR
– Én csak kétfélét szoktam. Véreset, meg rizseset. A májat is bedolgozom a rizsesbe. A véresbe meg kockára vágott szalonna, meg zsemlye kerül. Csak úgy rezeg, amikor sütik. Omlik szét az ember szájában. – De jó is az! Atyaúristen! – kiáltott fel Varga üdvözült mosollyal az arcán, megfeledkezve minden környezô nyomorúságról. – Az asszonyok még sütik a töpörtyût, a férfiak már a kártya mellett. A szemelt kadar meg kézügyben! Nincs is annál jobb érzése egy gazdának. – Hej, szentséges Atyaúristen! – lovalta bele magát Varga. – Miért is kell akkor itt kínlódni az emberfiának?! Ki fogja idén levágni a disznómat? Feleségem egymaga. A sógorom is katona. Nincs, aki segítsen. – Attól ne féljen, Varga, hogy nem vágják le a disznót – vigasztalta Hajagos. – Van otthon elég felmentett, elvégzik azok maga helyett. – Még másban is helyettesítik esetleg – dünnyögte Simó. Vargának nem maradt ideje válaszolni a rosszindulatú megjegyzésre, mert puskalövés dördült odakint. Csak egy lövés. Mindhárman megmerevedve figyeltek. Néhány másodperc múlva újra egy lövés. Hajagos felugrott, és a bundájához kapott. – Segítsen! – mondta Simónak. – Valamelyik ôrszem lôtt. Varga, maga velem jön. Simó, maga is készüljön fel, lehet, hogy jelentést kell majd vinnie. – Igenis! – húzta ki magát ösztönösen Simó. A zászlós és Varga kibújt a pokrócokkal elzárt nyíláson. Az eget zárt felhôréteg fedte, de a hótömeg világított. Az orrukba ezer tû szúrt. A hideg pillanatok alatt arcukra fagyasztotta a széltôl kibuggyanó könnyeiket. A szemgödreik néhány perc múlva fájni kezdtek. Jobbra fordultak a lövészárokban, és rövidesen elérték a golyószórós állást. – Maga lôtt? – kérdezte Hajagos az ott álló ôrszemet. – Igen, zászlós úr! Elôttünk hatszáz méterre állandó mozgás van. És ha a szél zúgása egy kicsit abbamarad, jól hallható a motorzaj is. – Mióta vették ezt észre? – Már egy jó órája – felelte az ôrszem. Szemöldökén, szempilláin vastag fehér dér ült. A sapka és a felhajtott köpenygallér között kilátszó arcrésze kékeslilában játszott. – Dörzsölje meg az arcát! – mondta Hajagos. – Mikor váltják le? – Már jönniük kellene. Több mint fél órája kint vagyok. – Helyes, hogy jelzett. Hol a rajparancsnoka? Nem jött ki a lövésekre? – Az óvóhelyen. Biztos elaludt. Már nagyon ki volt állva. – Jól van. Majd mi beszólunk neki. Addig csak figyeljen. Varga! – fordult Hajagos a tizedes felé. – Maga menjen, és rázza fel a rajparancsnokot. Riadóztassa csendben a rajt. Aztán a második rajt is. Itt valami készül. Én elmegyek a géppuskákhoz. – Igenis! – mondta Varga, ösztönösen lefojtva a hangját, és eltûnt az oldalvágatban. Hajagos visszabukdácsolt az óvóhelye felé. Az üvegkemény hórétegen hol elôre, hol hátra csúszott meg a lába. Végre odaért, és beszólt a nyíláson: – Simó! – Parancs! – hangzott belülrôl, és rögtön megjelent a pokrócok szélén a szakaszküldönc, menetkészen. Hajagos agyán még ebben a feszült helyzetben is jólesôen villant át, hogy bár Simó sokszor békétlenkedik, de mindég lehet rá számítani. – Riadóztassa a törzset. Keltse fel a távbeszélô-kezelôt. Azonnal adja le a századnak, hogy az oroszok felôl egy óra óta állandó motorzúgás hallatszik. Ismételje! – Riadóztatom a törzset, felkeltem a távbeszélô-kezelôt. Adja le a századnak, hogy az oroszok felôl állandó motorzúgás hallatszik.
16
17
JANUÁR
– Egy óra óta! Ezt ne felejtse ki! – Igenis! Egy óra óta állandó motorzúgás hallatszik. – Én a géppuskás századhoz megyek. Utána visszajövök ide. Végeztem! Amikor Hajagos becsúszott az egyik géppuskafészekbe, ott találta a géppuskás szakasz parancsnokát is. A kistermetû, fekete, kunfajta ember, Orbán hadnagy éppen a géppuska lefagyott alkatrészeit próbálta megmozgatni. – Befagy minden. A Krisztusát ennek az idônek! – sziszegte. Aztán észrevette Hajagost. – Szervusz. Ti lôttetek? – Igen. Az orosz nagyon mozgolódik odaát. Elöl egészen jól hallani a motorzúgást, már vagy egy órája. Orbán megnyomta a géppuska elsütôgombját. Öt-hat lövés szaladt ki a géppuskából, aztán elakadt. – De legalább mûködik. Hárítsd el az akadályt, és idônként tüzelj rövid sorozatokat, hogy felmelegedjen a csô. De csak módjával. Kevés a lôszerünk! – kiáltotta oda a mellette figyelô géppuskás rajparancsnoknak, és Hajagoshoz fordult. – Én átmegyek a másik rajhoz. Jössz? – Nem! Riadóztatva van itt már mindenki! Megyek, jelentem a századnak. Szervusz. – Szervusz! – mondta sietve Orbán hadnagy, és a futóárokban futva elindult a másik raja felé. Hajagos zászlós visszament a saját óvóhelyére. Simót már ott találta. – Szedjen össze mindent. A konzervet a kenyértarisznyában felülre tegye, hogy kéznél legyen. Nem tudom, hol ebédelünk holnap. Illetve ma. Az összeköttetés megvan a századdal? – fordult a távbeszélô-kezelôhöz. – Igenis! A századparancsnok jelentést kér! Hajagos leült a telefon mellé, és leadta a jelentést. A századparancsnoknak már nem volt ideje nyugtázni, mert hirtelen megszakadt a vonal, és ezzel egyidôben éles csattanással csapódott be az elsô lövedék, majd egymás után, megállás nélkül a többi, a század mögött lévô területre. Ágyú, aknavetô, harckocsi, géppuska csövek szórták folyamatosan, szünet nélkül a lövedékeiket. Amikor Hajagos kis törzsével kirohant az óvóhelyrôl, hogy a kiásott harcálláspontjára menjen, már saját tüzérségének lövedékei is sisteregve és sivítva szálltak a fejük felett. A dörrenések, tompa, mégis fültépô recsegô robbanások egymásba folytak. A távbeszélô vezetékét széttépték a lövedékek. Az összeköttetés a századdal megszûnt, és a rádiók sem mûködtek. Hajnalodott. A hideg, mint gyémánt vésô vájta a csontokat. Hajagos harcálláspontjától balra, oda kissé oldalukat mutatva megjelentek az orosz harckocsik. Maguk mögött hóförgeteget kavarva rohantak elôre a balszomszéd század felé. Nyomukban mindenütt a gyalogság tört elôre. A szakasszal szemben, ameddig a szem ellátott, sor sor mögött, fehér lepelben rohanó, szökellô katonák. Az embertenger fölött, mint a hajók úsztak elôre a harckocsik. Megszólalt a jobb golyószóró, majd a bal, és a két géppuska is kelepelni kezdett. Szemben velük az orosz gyalogság lefeküdt. Az egyik harckocsi negyedfordulatot téve, elôretörve a fekvô gyalogság közül, nekivágtatott a jobb oldali golyószórónak, és legázolta. A raj emberei a futóárokban rohantak hátrafelé. A harckocsi a géppuskafészek felé rohant, és azon is átgázolva, nagy hófelhôt hagyva maga után, eltûnt a hátuk mögött. A közben rohamra induló orosz gyalogság Hajagossal egymagasságban már betört a balszomszéd század állásaiba, és egy golyószórójuk az ô oldalukban foglalt állást és tüzelni kezdett. Hajagos kiadta a parancsot a visszavonulásra. Vissza, a második védelmi vonalba, amely hathétszáz méterre volt az elsôtôl, és tüzelôállások egymástól független rendszerébôl állott, nem volt összefüggô védrendszerként kiépítve.
JANUÁR
Varga tizedes rajával a két állás között feküdt a havon. Rajának emberei fekete pontokként világítottak a havon. Hátrafelé szökellni már nem lehetett. Az öt-hatszoros túlerôben lévô orosz gyalogság és a harckocsik olyan gyilkos tûzzel árasztottak el mindent, ami mozgott, hogy a felállás egyenlô volt a halállal. Varga érezte, hogy kezdenek kihûlni a szívétôl messzebb lévô testrészei, s már nincs benne semmiféle akarat. Csak feküdni akart és várni. Várni, hogy más cselekedjék. A cselekedet, akár csak akkora is, hogy a fehérzsebkendôs kezét felemelje, olyan végtelen nehéznek látszott, hogy elképzelhetetlen volt számára. Amikor órák múlva egy orosz altiszt Varga József honvéd tizedes sarkába rúgott, hogy felállásra bírja, a test három métert szánkázott elôre a jégsima havon, holttá fagyottan. Simó András honvéd ôrvezetô a második vonal egyik hevenyészett óvóhellyé kiképzett gödrébe húzta be Hajagos zászlóst, és a falnak támasztotta. Hajagos arcát egy lövedék találta el a jobb szeme alatt. Amikor elengedte, a zászlós eldôlt. Simó ránézett a mozdulatlan testre, tétova mozdulatot tett felé, aztán otthagyta fekve, és egy fehér kapca-darabot szúrt a szuronyára, és óvatosan kidugta a bejárati nyíláson. Amikor nem történt semmi, maga is kibújt, és a gerenda ajtófélfába szúrta a szuronyt a megadás jelével. Szétnézett. A támadó orosz ék átömlött a századon. Valószínûtlenül messzirôl hallotta a lövéseket és látta a torkolattüzeket, hátulról, amerre a zászlóalj, és hátrább a hadosztály-törzsnek kellett volna lennie. Simó sietve visszamászott az óvóhelyre, és ülô helyzetbe akarta emelni a zászlóst, hogy megnézze sebét és bekötözze, ha tudja. Hajagos szemhéjai fennakadva, mereven álltak. Simó meglepve állapította meg, hogy nincs tekintete! Visszaengedte a testet a földre, és lefogta a szemhéját. A fagyott bôr alig akart engedelmeskedni ujjainak. Simó megborzongott. – Vele sem leszek már együtt disznótorban – dünnyögte maga elé, még néhány pillanatig fölé hajolva és azon gondolkodva, mit tehetne még, aztán sebesen kezdte kifûzni Hajagos elsôrendû bôrbôl készült síbakancsát. – Jobb lesz nekem a fogságban. Neki meg már mindegy! – magyarázta félhangosan a tovasuhanó Halálnak. VITÉZ VÁSONKEÖI VÁRKONYI LÁSZLÓ
1943. JANUÁR 1. – 70 ÉVE TÖRTÉNT Meghalt Rejtô Jenô író. Reich Jenô néven, zsidó családban született a késôbbi Rejtô Jenô, avagy P. Howard, avagy Gibson Lavery. 21 évesen, pár fillérrel a zsebében, kalandra éhesen nekivágott Európának, majd rövid idôre a francia idegenlégióba is beállt. 1930-ban visszatért Pestre, és írni kezdett. 1942 októberében megjelent róla egy cikk, amely sérelmezte, hogy zsidó létére még mindig Pesten van, és még mindig ír. Ezek után hamarosan megkapta behívóját a munkatáborba, az éhség és a fagy Ukrajnában végzett vele 1943 elsô napján, 38 évesen.
1943. JANUÁR 7. – 70 ÉVE TÖRTÉNT New Yorkban meghalt Nikola Tesla a váltakozó áram rendszer, az indukciós motor, a transzformátor feltalálója. Életében 146 szabadalmat (ebbôl 112-t az USA-ban) jegyeztek be a neve alatt. Róla nevezték el a mágneses indukció SI-mértékegységét. Tesla saját állításai szerint megoldotta az „üzemanyag nélküli motor” problémáját, de ilyen szerkezet nem maradt fenn. Tesla fegyverterveivel és kísérleteivel hozzák összefüggésbe a Tunguzka folyónál, 1908. június 30-án történt 10-15 megatonnás robbanást.
18
JANUÁR
90éve történt Szól a rádió „S a Gyáli úton állt egy csukott bútorszállító, És ott volt huszonháromban az elsô stúdió. És mûsor gyanánt akkoriban az is megfelelt, Ha Marcal János segédtiszt egy nótát énekelt.” (LGT: Szól a rádió) 1923-ban a magyarországi rádiózás fejlôdésének biztosítása végett a kereskedelmi minisztérium németországi tanulmányútra küldi két fiatal mérnökét, Erdôss Gyulát és Jurcsek Viktort. A tanulmányúton megismerkednek az akkori német rádiótechnika legkorszerûbb eszközeivel. Hazatérésük után a Posta Kísérleti Állomás (Ferencváros, Zombori utca) vezetôsége még 1923-ban a berlini Huth cégnél megrendel két darab 250 wattos távíró és távbeszélô üzemre is alkalmas adókészüléket, amely jelentôs korszakot nyitott meg a magyar rádiózás történetében. Az egyik adót 1923. március 2-án Csepelen helyezik üzembe, amely a magyar rádióhírmondó ôse lett. A Magyar Távirati Iroda közgazdasági híreinek továbbítására használják. A mikrofonját elôször Csepelen, késôbb a postakísérleti állomás által készített erôsítô berendezés beiktatásával a Magyar Távirati Iroda, Városház utca 10. szám alatti helyiségében helyezik el. Ez volt az elsô rádió-távbeszélô állomás Magyarországon. A másik Huth adóberendezést a soproni Postaigazgatóság épületében helyezik üzembe. Hamarosan kevésnek bizonyul a 250 wattos teljesítmény, ezért a Posta Kísérleti Állomás két mérnöke, Magyari Endre és Tomcsányi István megtervez és elkészít egy 1 kW-os távíró és távbeszélô adót, amelyet 1925-ben helyeznek üzembe Csepelen. Ekkor válik ismertté, hogy nagyon sok rádióamatôr hallgatja rendszeresen a Távírda híreit és egyfajta igény jelentkezik a szórakoztató hírszórásra is. Rádiókészülékek még nem igen voltak, de nagyon sok lelkes amatôr készít kristálydetektoros rádióvevôt. Ezek a rádióamatôrök a vételi tapasztalataikról a Posta Kísérleti Állomás vezetésének rendszeresen beszámoltak, ezért a szabaddá vált 250 wattos Huth adóval mûsoradási kísérletekbe kezdtek. Az elsô ilyen jellegû adáskísérlet 1924. március 15-én hangzik el, amikor a nemzeti ünnepünkre tekintettel zeneszámokat közvetítenek. A vételi visszaigazolások alapján a kísérlet sikeres lett. Ettôl az idôtôl kezdôdôen folyamatosan folytatnak kísérleteket. Erre az idôre esik az elsô magyarországi rádióstúdió berendezése is, amely nem volt más, mint a postakísérleti állomás udvarára behúzott öreg bútorszállító kocsi. A Gyáli úton volt a posta kísérleti telepe, a telepen a bútorszállító most is megtalálható, hisz a telepen a tanonciskola is felépült 1912-ben, ez pedig jelenleg a Puskás Tivadar Távközlési Technikum, mely tavaly ünnepelte fennállásának 100. évfordulóját, hisz elôdjét, a Posta Mûszerész Tanonciskolát 1912-ben nyitották meg. Szerkesztette: BOLDIZSÁR LÁSZLÓ forrás: www.radiomuseum.hu
19
JANUÁR
A halhatatlanság magyar költôje Petôfi Sándor 190 éves születésére PETÔFI A DOKUMENTUMOKBAN Édesapja Petrovics István (sz.: 1791. Kartal, szlovák-magyar, nemes, evangélikus), édesanyja: Hrúz Mária (sz.: 1791. Necpál1, szlovák-magyar, evangélikus). Összeházasodtak 1818-ban, Aszódon. Petrovics hentes és mészáros mester, mészárszék bérlô Szabadszálláson és Kiskôrösön. Elsô gyermekük, Sándor 190 éve, 1823. január 1-jén Kiskôrösön született, s ô is evangélikus vallású lett. Petrovics Sándor Szabadszálláson, Kiskunfélegyházán töltötte kisgyermek éveit. 1828-tól Kiskunfélegyházán, Kecskeméten, Szabadszálláson és Sárszentlôrincen járt elemi iskolákba. 1833ban a pesti evangélikus gimnáziumba, majd a piaristákhoz íratta be apja, aztán 1835-tôl az aszódi algimnáziumba, amelyet 1838-
Petôfi szülei (Orlay Petrich Soma rajza)
Klösz György, a millennium környékén készült fényképmásolata az akkor még jó állapotban lévô, egyetlen hiteles Petôfi daguerrotípiáról
1
ban eminensként fejezett be. Németül, latinul tanult, ebben az idôben már ébredeztek színészi, költôi és szerelmi ambíciói. Apja az 1838-as árvíz és szerencsétlen, jóhiszemû pénzügyi akciói nyomán szinte teljesen elszegényedett. Sándor a Selmecbányai liceumba került, az önmûvelést (a mûvészetek irányában) fontosabbnak tartotta, mint az iskolai tanulást, így bukott diák lett belôle. Apja „levette róla kezét”. Petrovics Sándor ekkor 16 éves. Pesten statisztálni kezdett a Nemzeti Színháznál 1839 februártól. Majd a nyarat Ostffyasszonyfán töltötte Orlay Petrich Somával, aki rokona volt. Szeptemberben Sopronban katonának állt, a 48. cs. kir. gyalogezredbe. 1841 január végén leszerelték rossz egészségi állapota miatt. Pápára ment Orlayhoz, 3 hétig újra tanult. Dunavecsére gyalogolt szüleihez, akik akkor ott
Necpal: hegyi falu, Selmecbányától É-Ny-ra kb. 40 km-re található. A sors érdekes egybeesése, hogy 1795ben Láhner György, késõbbi aradi vértanú tábornok is Necpálon született. Így kisgyermekként akár játszhattak is Máriával.
20
21
JANUÁR
kocsmát béreltek. Apja ekkor mészárosnak szánta a világban kóborló fiát, anyja továbbtanulását sürgette. Sándor 1841 júliustól ismét útra kelt, és mivel szülei nem tudták tovább pénzzel támogatni, ettôl kezdve állandó anyagi nehézségek közt folyt az élete. Ozorán vándorszínésznek csapott fel, a trupp rövidesen feloszlott. Sándor Pápán újra tanulni kezdett a VII. évfolyamban, és önképzôkörben serénykedtek Jókaival, Orlay Petrich Somával. 1842-ben a gimnáziumban sikeresen levizsgázott. Bajza József szépA szalontai Csonka-torony (Petôfi S. rajza) irodalmi lapjában, az Athenaeumban megjelent elsô verse: „A borozó” (1842. május 22.). Az ugyanitt november 3-án napvilágot látott „Hazámban” verse alatt használta elôször a „Petôfi” nevet. Novembertôl újra színész 1843 májusáig. Megfordult közben Pesten, Pozsonyban, ahol az akkori magyar szellemi élet legjobbjaival ismerkedett meg. Júliusban Pesten regény-fordítói állást kapott, amitôl átmenetileg stabilizálódott anyagi helyzete. Továbbra is színész akart lenni, októberben Debrecenbe távozott. Rövid ideig volt a „világot jelentô deszkákon”, azután az egész telet fagyoskodva nyomorogta át Debrecenben. 1844 februárban az addig szorgalmasan írt verseivel hóna alatt elgyalogolt Pestre Vörösmartyhoz, mindent egy lapra téve fel: versei sikerére. Vörösmarty Petôfiben meglátta a nagy tehetséget, pártfogásába vette. Vahot Imre a július elején induló „Pesti Divatlap”-ban segédszerkesztôi állást adott Petôfinek, aki életében elôször került kedvére való, biztos állásba, s rendezôdtek pénzügyi viszonyai. 1844 ôszén jelent meg elsô verseskötete: „Petôfi Sándor versei”. Ugyanezen évben írta meg a „Helység kalapácsa” és a „János vitéz” elbeszélô költeményét. 1845 márciusában megjelent a „Cipruslombok Etelka sírjáról”. 1845 áprilisában felvidéki útra indult, amelynek élményeit aztán „Úti jegyzetek” címmel az „Életképek” folyóiratban jelentette meg. 1845 ôszén megszületett a „Szerelem gyöngyei” verseskötete. Már nagysikerû és -hírû költô volt, egyben irigy és konzervatív kritikusok támadásainak célpontja. Személyisége gondolkodóbb, filozofikusabb lett a „Felhôk” (1846. április) verseskötetében, amelyet Pesten és Szalkszentmártonban vetett papírra. 1846 májusában elhagyta a „Pesti Divatlap”-ot, 1846 ôszétôl az „Életképek”-nek dolgozott. Erdélyi utazásra indult, szeptember 8-án Nagykárolyban a megyebálon megismerkedett és szerelemre gyúlt a 18 éves Szendrey Júlia iránt. Látogatások következtek Erdôdön, Nagybányán, Koltón, ahol gr. Teleki Sándorral kerültek baráti viszonyba. Júlia apja szerelmük kibontakozását erôsen gátolta, és egyéves várakozási idôt szabott házasságukig. Gróf Teleki Sándor, Petôfi barátja Petôfi novemberben Pestre indult. Úgy gondolta, Júlia nem
JANUÁR
szereti ôt igazán, s Debrecenben megkérte Prielle Kornélia színésznô kezét. A frigy elmaradt. Petôfi Aranynál idôzött, és újra a Felvidékre utazott. 1847. március 15-én Emich Gusztávnál megjelent „Petôfi összes költeményei”. Jogdíjának havi részletei voltak (szinte haláláig) biztos anyagi forrásai. Szeptember 8-án Erdôdön Petôfi házasságot kötött Szendrey Júliával, gróf Teleki Sándor koltói kastélyában töltötték 6 hetes nászútjukat. Október végén Pestre költöztek. Petôfi 1848. március 15-én a pesti forradalom vezéralakja lett. Egy hónapon belül azonban közéleti népszerûsége szertefoszlott a valós politikai helyzetbe nem illeszthetô radikális megnyilatkozásai miatt. Ugyanezért bukott meg a Kiskunságban az országgyûlési képviselôválasztáson. Ez a csalódás inspirálta aztán „Az apostol” c. elbeszélô költemény megírására. Összetûzött régi barátaival és pártfogóival, Vörösmartyval és Szendrey Júlia esküvôi ruhája Jókaival is. Felesége gyermeket várt, ôt Petôfi Er(Koltó, Kastélymúzeum) dôdre vitte, Júlia szüleihez. Erdélyben lázadások, magyarellenes román pogromok hatására október közepén Petôfi századosi rangban a debreceni 28. honvéd zászlóaljnál katonának állt. December 15-én megszületett gyermekük: Zoltán. Petôfi Bem seregéhez csatlakozott 1849. január 25-én, részt vett a Vízakna, Déva közti ütközetekben. Piski elôtt Bem Debrecenbe küldte Petôfit, ahol Mészáros Lázár tábornok hadügyminiszterrel nézeteltérései támadtak, aminek következtében Petôfi lemondott katonai rangjáról (február 21.). Családját Szalontán hagyta Aranyéknál, és február 23-án visszatért Bem táborába, Medgyesre. Újra katonai állományba került, a szászsebesi ütközet után megkapta a III. osztályú katonai érdemrendet. Május elején Bem Petôfit ôrnaggyá nevezte ki és Debrecenbe küldte, ahová családját is magával vitte. A költô az új hadügyminiszterrel, Klapka tábornokkal is összeszólalkozott, és újra lemondott katonai rangjáról (május 6-án). Májusban Pestre utazott apja, majd anyja halála miatt. Tiszti fizetése megszûnt, „A honvéd” c. versét kinyomtatták 25 ezer példányban, az érte kapott 500 Ft honoráriuma jelentette a család megélhetését. A már Pestet fenyegetô Haynau seregei elôl július 3-án Mezôberénybe utazott a család Orlayékhoz. Július 18-án továbbmenekültek kelet felé, 20-án a Petôfi család Tordán kapott menedéket Miklós Miklós református lelkész parókiáján. Július 22-én, vasárnap, Petôfi Bem után indult (a család maradt), és július 24-én éjjel Bereckre érkezett a lengyel hadvezér táborába. Petôfi a sereggel 29-én Marosvásárhelyen táBem tábornok (Gyalokay Lajos rajza, 1849) borozott. 30-án Bem 2500 fôs hada Székelykeresztúrra
22
JANUÁR
menetelt, Petôfi is velük tartott, Bem tábornok tiltása ellenére. 31-én a magyar sereg a Fehéregyháza-Segesvár közti völgyben összecsapott a nyolcszoros túlerôben lévô orosz sereggel, s Petôfi Sándor az ütközetben életét vesztette. A BENNÜNK ÉLÔ (?) PETÔFI A költôt és legfontosabb mûveit a magyarok óvodás koruk óta ismerik. Persze az Anyám tyúkja, a Füstbement terv, a János Petôfi emléktáblája Selmecbányán, a volt liceumon vitéz a beköszöntô, és a március 15-i Talpra magyar. Azután kötelezô tananyag lesz az általános iskolában, majd a középiskolákban is. 18 éves korunkig a tankönyveinkben cipeljük, s utána... szinte az elsôk között feledjük el. Hiszen annyira kötelezô volt, annyira halhatatlan, hogy foglalkoznunk sem kell vele, hiszen hozzánk nôtt, bennünk van. Aztán egyre jobban elmosódnak életének részletei, jó, ha felötlik néha egy-egy verssora, de levenni a könyvespolcunkról költeményeit, prózai mûveit, hogy újra olvassuk? Miért tennénk? Pedig mûvei, élete a polcon porosodva várja felfedezésünket, a rácsodálkozást, az igazi, felnôtt megdöbbenésünket és szívdobbanásunkat. Újra kézbe véve elsô meglepetésünk lehet, hogy micsoda mennyiségû az életmûve! Az irodalmárok összeszámolták: 782 költeménye maradt ránk. Mellette még ott sorjáznak prózai mûvei, regénye, színdarabja, könyv-fordításai, levelezése. Gondolkodunk: ez a 27. születésnapját meg nem ért ember csak ült a szobában és írt-írt naphosszat? A feltételezés nem állja meg helyét, mert aztán kiderül, hogy Magyarország 68 különbözô földrajzi pontján tette mindezt a költô. Akkor hát egyfolytában utazott. Pontosabban ment, vándorolt. Persze fôleg gyalogolt, néha szekéren vagy lóhátra ült, s kicsit már vonatozott is. Apránként behálózták megtett útjai a régi nagy Magyarország összes hegyét, völgyét, síkságát. Oka? A kitartó tanulhatnék, a világlátás, élmények gyûjtése, a magával való elégedetlensége, hogy csiszolják jellemét, elméjét, mint ahogy az erôs sodrású folyóvíz koptatja egyre fényesebbre a színes köveket, kavicsokat. Persze sokszor a szükség is hajtotta, ami a helytállását erôsítette. Aztán a haza ellenségeivel való szembeszállás akarata, a véget érni nem akaróan fárasztó hadiutak kialvatlan, étlen-szomjan töltött nappali, éjszakai menetelése s a kérdések feltevésének feleslegessé válása: holnap is úton leszünk-e, vagy az út szélén maradunk kardtól levágva, golyóval a mellkasban. Hát most, felnôtt fejjel kezdünk megérteni valami újat életébôl, amit fiatal fejjel nem érthettünk meg. Versei... persze ismerjük. No, lapozzuk újra végig ôket... s álljunk meg olykor. Hogy rácsodálkozhassunk, micsoda színesek, változatosak a témái! Próbáljuk rendszerezni, besorolni ôket gondolatban. Népies versek (szinte dalok), közvetlen családjáról szóló költemények, aztán elbeszélô költemények (mintha mesék vagy tantörténetek lennének), tájfestô, természetet dicsôítô versek, útirajzok, életképek, szerelmes költemények (még a feleséghez is!), forradalmi, hazafias, és szabadságharcos versek, barátokhoz-kevésbé barátokhoz címzett vidám vagy indulatos versek. Emellett megírt három olyan költeményt, amelynek olvasásakor még most is kirázza a hideg az olvasót: három horrorisztikus álomképet... ilyet elôtte soha senki nem mert megtenni.2 Megjelenítette tehát az ôt körülvevô komplett világot, az összes lehetséges érzelmi húrt megpendítve. 2
Álmos vagyok és mégsem alhatom (1845), Az õrült (1846), A szerelem országa (1847)
23
JANUÁR
Elgondolkodhatunk: a teljes világot mindig csak a legnagyobb mûvészek tudták megjeleníteni, tükörként elénk állítani, amint ô is tette. S a stílus! Milyen természetességgel szólnak sorai! Mintha abban a pillanatban mondaná, amelyikben eszébe jutott... s bizony, sokszor így is volt.3 Jól szórakozhatnánk: hát ilyen egyszerû, improvizatív dolog a versírás??? Aztán elbizonytalanodunk. Máshol veretesen kiérlelt szövegû tablókat fest szemünk elé, felvonultatva a múlt, jelen, s jövendô világát. Beszél életrôl, halálról, a hazáról.4 Bizony, egy szavát sem lehetne ezen mûvekben kicserélni vagy elhagyni. Látnunk kell: ha keblére ölel bennünket a költô, a legnagyobb gyengédséggel, hétköznapi szavakkal teszi, a világot rengetô eszmefuttatásaiban viszont valami égetô, perzselô ôserô kavarog! Amikor szenvedéllyel tüzet okád a világra, ha nem vigyázunk, bizonyosan mi is hamuvá leszünk! Mert érezte: a világ ezerarcú, szélsôséges. Ô e világnak minden arcát le tudta írni, mint nagy példaképe Shakespeare tette, és ne szégyelljük, ha érzéseinkben egy szintre helyezzük vele! Olvasás közben aztán feltûnik természetes, könnyed nyelvezete. És azok töltése: egyetlen sora sincs, amelyikben ne találnánk meg a „spirituszt”, a belülrôl jövô indíttatást. S az igazán nagy újítása: a sok utazása közben megismert nép nyelvébôl irodalmi nyelvet tudott kovácsolni, s mindezt sziporkázóan szellemesen! Az egész életét, az egész külvilágot ebben a formában költészetté tudta emelni. Neki nem okozott gondot a kor irodalmának nagy kérdésén való rágódás: idômértékes verset illendô-e írni, vagy rímeset, amit addig legfôképpen a népköltészetben kultiváltak? Petôfi verseivel adja meg a választ: természetes, hogy rímes népiest, mert ô hitte, hogy a szentegyházba mezítláb is be lehet lépni.5 S ezt a költôi formát a lehetô legtökéletesebb formára cizellálta. Eötvös József írta róla velôsen: „Petôfi költészete nem népi, hanem valódi magyar nemzeti költészet”. S ha már leírtuk a szót: magyar, Petôfi mûveinek magyar szellemi töltése mellett sem lehet elmenni szó nélkül. Jól esik bizony magyarságáról szóló verseit olvasni, a magyar nép sorsáért aggódó költeményeit csokorba gyûjteni, s elgondolkozni azok aktualitásán,6 netán a Petôfi által leírt helyzet rosszabbra fordulásán. Hiszen ha most leírjuk Petôfi e három szent kifejezését: magyar haza, hazaszeretet, hazafi, már halljuk is fülünkben a világméretû acsarkodók kórusát, erôsebben, mint Petôfi korában... S vajon már csak megmosolyogtatja a világot, amiért Petôfi halni is hajlandó volt: a világszabadság eszméje??? Ne szégyelljük, ha nem csak utánozhatatlan irodalmi munkálkodása, hanem életének alakítása is példaként állhat magunk s a fiatalság elôtt. Hiszen ô volt az, aki töretlenül mindig a kitûzött célja felé vezetô úton haladt, bár sok nehézsége támadt, sokszor elakadt, sokszor le kellett ülnie, sok felesleges „kört futnia”. De volt lelkiereje felállni, a küzdésbe nem belefásulni, és az akadályt gördítôket így-úgy kikerülni. Nagy akaratereje, céltudatossága tette önbizalommal teltté, olyan mértékben, amire alig van példa a magyar irodalomban. 1843-ban, amikor már verseket írt ugyan, de ezek között egyetlen azóta az irodalomtörténetben fontos verset nem találunk, írta meg Petôfi a „Jövendölés” címû versét, s annak utolsó versszaka így szól: „Anyám, az álmok nem hazudnak; / Takarjon bár a szemfödél: / Dicsô neve költôfiadnak / Anyám, soká, örökkön él.” A késôi kor olvasója pedig csak bámul meglepetésében... 3
4 5 6
„Befordúltam a konyhára / Rágyújtottam a pipára / Azaz rágyújtottam volna / Hogyha már nem égett volna.” (Befordúltam a konyhára,1843) „S volt szép lyány, mégpedig milyen szép! / Könnyû lehellet termete, / Fehér egén szemének / Sötétkék napok égtek... / De ez nem tartozik ide.” (Felsülés, 1845) Egy gondolat bánt engemet (1846), A XIX. század költôi (1847), Nemzeti dal (1848) A költészet (1847) A magyar nemzet (1845), Erdélyben (1846), A magyar nemzet (1846), Magyar vagyok (1847).
24
A Fehéregyháza–Héjjasfalva között álló Ispán-kúti emlékmû. A Petôfi Sándornak vélt holttestet e kút mellett látta két visszaemlékezô 1849-ben
S adózzunk végül egy gondolat erejéig annak a két csodálatos embernek, akiknek Petôfi Sándor mindent köszönhetett: az apának és anyának. Az apának, Petrovics Istvánnak, akinek legfôbb gondja volt, hogy fia tanuljon, és a lehetô legjobb iskolákban tanuljon. Mert bizonyára megtapasztalta az életben, hogy a mûvelt embernek mekkora az értéke. S fia iránt engesztelhetetlen haragra csak 16 éves korában gerjedt, amikor úgy tûnt, hogy kár volt minden igyekezete, fia semmirekellô lesz. Tisztelet az anyának, Hrúz Máriának, aki mindig aggódott fiáért, ahogyan csak egy anya tud aggódni, mindig szeretettel várta hazaérkezését, gyógyította fia testét és lelkét egyaránt. És mint szülôket, sarkallhat minket e két remek ember, s ámulhatunk: egy gyermeket mivé képes alakítani egy hentesmester apa és egy cselédbôl lett anya szeretete, okos, mindent megbocsátó krisztusi szeretete... DINYÉS LÁSZLÓ 7
Petõfi Sándor százados ill. õrnagy 7 ütközetben vett részt Bem tábornok oldalán. Petõfit a harctereken szerencséje elhagyta: mind a 7 ütközet, amelyben részt vett, a magyar csapatok vereségével illetve visszavonulásával végzõdött (de nem a költõ miatt!). A hetedikben életét vesztette.
25
JANUÁR
Eközben, ilyen öntudattal, szinte törvényszerûen követett el hibákat, tévedéseket, meggondolatlanul mondott, írt le ítéleteket. Nem volt szent, s ez is közelebb hozhatja személyiségét, szellemiségét hozzánk. S egyet ne felejtsünk: 26 évet adott neki a Teremtô, amikor egy átlagember sok mindennek mondható, csak józanul bölcsnek, türelmesen filozofikusnak nem. Még akkor is igaz ez, ha életében, saját mikrokozmoszában elrejtve mindent átélt, ami egy emberrel megtörténhet élete során. Nyomorúságot, jólétet, megaláztatást, kivetettséget s teljes megdicsôülést, reménytelen szerelmeket és boldog, beteljesült szerelmet, házasságot, gyermekének születését, szülei szeretetét, szüleinek halálát, az áhított forradalmat s az abból való kiábrándulást, a hazáért való küzdelmet a csatatéren s a vereségeket7, a hôsi harc eszméjének lelkesítô gondolatát s a hôsi halált, a maga elhagyatott, véres valóságában.
Petôfi Sándor:
Pest Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan! S én Pestnek mindig jóbarátja voltam, És ahol csak kell, hát pártját fogom. Volt itt nekem sok kellemes napom. Kivált h' az utcán kóborolhatok: Az angyaloknál boldogabb vagyok. Egy óriáskigyó bámészkodásom, Végighuzódik a népsokaságon. S aztán itt minden olyan érdekes, A sziv örömében csak ugy repes. A vargainasok pofozkodása, A bérkocsiknak embergázolása, A zsebmetszôk, a pörölô kofák Az embert mind igen mulattatják. S azt kell még látni, hogyha szép idôben Sétára kél a tarkabarka nônem; Mi szépek ôk, mi szépek, teringette, Elôl kifestve és hátul kitömve. Hát ahol a dicsô arszlánok járnak! Azt nevezem aztán baromvásárnak. Pest, 1845. február-március
26
