Júniusi napló Ezek a feljegyzések mind júniusiak, de rögzítésük nem idırendben készült. Ezért hiányzik a dátum.. Kürtön, madarakkal A kánikulát a madarak mintha kedvelnék. Nemcsak reggel, nemcsak este, de délben is hangoskodnak. Sajnálom, hogy nyelvi leleménnyel nem bírom, szeretném ugyanis megfogalmazni tudni, hányféle hangot, miféle folyamatosságban s milyen megszakításokkal küldenek a levegı-égbe, meg nekünk, akik hallgatjuk, ezek a légi tünemények. Fütyülnek és dobolnak, fuvoláznak és csiripelnek, kerepelnek és citeráznak, csiririznek és ciririznek – csak ilyen idétlen hangutánzásokra vagyok képes --, abba is hagyom, inkább hallgatom, mert most is szólnak az ablakom alatt, itt Tiszakürtön. Sajnálom, hogy nem ornitológus lettem. Van egy magas akácfa az ablak elıtt, és azt örökzöld repkény futotta be az évek során. Ez a tél megviselte a futót, elfagyott, s száradni kezdett, most újra hajt, de nem is ezért kezdtem bele a leírásba, hanem hogy elmondjam, ezen a fán nem egy madár lakik. Vadgalambtól verében át pintyig, fakopáncsig, csízig s azon túl rozsdafarkú madárig. Olyan ez a fa, mint egy emeletes madárház. Mindegyik égi lénynek megvan a maga lakása. Nem zavarják egymást, tiszteletben tartják a másik territóriumát. Egy idıben fecskék köröztek az udvaron. A nádtetıs ház ereszes végénél a nád ezernyi csövecskéiben bogarak, méhek tanyáznak meg röpködnek, miattuk jöhettek a fecskék, hát egy közülük naponta többször is berepült a pitvarba, megpihent a villanylámpán, aztán fogta magát, és ahogy jött, úgy el is szállt. Az ajtón be, az ajtón ki. Elbővölt ez a vendégeskedés. K.V. visszafordítja a buszt Kinéztük Pesten ezt a járatot. A nyolc huszas busszal -- kecskeméti átszállással – tizenegyre már Kürtön is van az ember. Némi késéssel be is értünk Kecskemétre, amikor látjuk, hogy a csatlakozó autóbusz húz kifelé. Szaladunk utána, hátha észrevesz a vezetı! De nem, a busz fordul kifelé, mi meg lihegve megállunk. Mit lehet tenni azon kívül, hogy az ember széttárja a kezét, és káromkodik. Sietek a forgalmi irodába, méltatlankodok. Sajnálja, mondja a forgalmista hölgy, de nem tud tenni semmit. Ajánlja a következı járatot 1 órakor. Leülök a padra, rezignáltan piszkálom az orrom. Egyszer csak jön hozzám egy hivatalos férfiú, a forgalomirányító, hogy el ne menjek sehová, itt üljek, mert egy hölgy panaszára visszafordította a buszt. Kiderült, hogy K. V., aki a hitvesem, szintén odament a forgalmi irodához, de ı a fınököt kérette, s úgy kezdte, hogy micsoda anomália kiengedni a helyi járatot, míg a pesti busz be nem érkezik. S igaza lehetett. Ezt is megéltem. Megértem. Busz jött értem. K. V. elintézte.
Többen ültek a buszon kürtiek. Mit gondolhattak, kik ezek a Debreczeniék, hogy a kedvükért visszafordul a busz! Kutat fúrunk. Vizes élmények Gyerekkoromban kerekes kútból húztuk a vizet. Ivóvízért meg a pompakútra jártunk. Az esıvizet fel kellett fogni, anyánk az ágynemőt, egyebeket abban mosta. Az esıvíz lágy – mondta -, kevesebb szappan kell hozzá. Városi lakosként is spóroltam a vízzel. Akár volt értelme, akár nem. Így ívódott belém; a víz kincs. Nagykovácsiban, hajdanában-danában amikor telkesek lettünk, bizony hogy ott sem volt víz. Pestrıl vittük az ihatót. Locsoláshoz meg, ha egy-egy zápor után ömlött az égi áldás a domboldalról, úgy fogtuk fel az árokban. Aztán ásattunk. De minek. Vizet nem találtunk. Aztán hogy Tiszakürtre kerültünk, az ivóvizet itt is hordtuk. Az ártézi kútról. Csak késıbb csatornáztak. De ugye a csapi víz locsolásra drága! Meggondolta az ember, minek mennyit ad. Hát most kutat fúrattunk. Táel a barátunk s brigádja, ık fúrták. Izgultam, leselkedtem, imádkoztam, bővöltem a föld mélyét, hogy érjenek vizes réteget. Tizenkét méternél mondták, hogy megvan, amit kerestek. Ott a víz. Mint a gyerek, örvendeztem. Elızıleg már a szivattyút is megvásároltuk, meg ami kell hozzá. Aztán összekapcsolták a csıvel a motort, összekapcsolták, s mi jött, na mi jött, ilyen az én szerencsém, csak levegı jött. Este volt már, elmentek. Éjszaka azt álmodtam, hogy elepedek, víz meg sehol. Reggel aztán kiderült, hogy nagyvonalúan kötötték a szivattyúra a csövet, ahogy régen mondták volna, nem lebırözték be jól, ezért nem szívta a vizet. Hát ennyi volt a bibi. Bántam is én már. Jött a víz. A víz! Locsolásra való. Vasas és metángázos. Hordóban sárga és habos. De a növénynek jó. Azt mondják. A locsolás gyönyöre Jobb helyeken ugye automatizáltatik a locsolás. Forog a forgófej körbe, megy ide -oda, rá se kell nézni, a locsolócsövet meg se kell fogni. De hol van akkor az élvezet? Hol a kikapcsolódás? Szeretem, ha irányíthatom a mőveletet, ha az ujjaimmal szabályozhatom, mekkora ívben spricceljen, milyen szélességben szórja a föld kincsét. Jó hallani, ahogy köszöni a szomjas talaj, vízhez jutottam. Hangja van, tényleg, hangja van a tikkadt göröngynek, ahogy nyeli a csapadékot. Mint a nagyon szomjas ember, amikor jólesıen morog a kortyok között. S a fák levelei, jó nézni, ahogy egy-egy szárító nap után megfényesednek. Már a locsoló hangjára. S a füvet – túlzás annak mondani --, a zöldes színő gazt is locsolom. Ne tikkadjon, ne senyvedjen. S szeretem a zöld színt. A fákat meg árasztom. Itt kérem tél óta nem esett csapadék. Miért?
Mősor rendelésre A polgármesternek, Józsa Istvánnak, meg kell adni, van stílusérzéke. És ez bizony örvendetes. Miként a figyelmesség s az udvariasság, napjainkra ez is kiveszıben van. Idekerékpározott a lakásunkra, s itt adta elı a kérését. Készítsek egy mősort a falunapra – erre kért -- abból az alkalomból, hogy kicsinosítva visszaadják a közmővelıdésnek azt a felújított épületet, amelyet még az 191o-es években emelt a község közadakozásból, s amely közben többféle igényt is kielégített. Többek között hivatott volt az ivók krónikus szomjúságát oltani. Az irodájában folytattuk a tanácskozást, a mővelıdési ház igazgatónıjének jelenlétében. Körvonalazódott, hogy a hovatartozásról, a kötıdésrıl fog szólni a mősor, nemzeti megmaradásunkról. Már akkor tudtam: Gyökerek, ez lesz a címe. Megegyeztünk, hogy a Himnusszal kezdjük s a Szózattal zárjuk az ünnepi találkozót, s hogy versként is elhangzanak a mővek. Minden egyébben szabad kezet kértem és kaptam. Az elıadóknak útiköltség-térítést és minimális tiszteletdíjat helyeztek kilátásba, s azt is jeleztem, hogy a szerkesztésért, rendezésért és a közremőködésemért, jómagam csak köszönömöt igénylek. A Gyökerek a Nyárköszöntıben Június 28-án délelıtt 1o órakor a kuckósok, a játszósok mind ott ültek a felújított mővelıdési házban. Szólok a mősorról, magáról. A mondanivaló vonalát Virágh Tibor húzta meg azokkal a versekkel, melyeket Arany Jánostól, Ady Endrétıl, Ratkó Józseftıl, Nagy Lászlótól mondott. Megjegyzem, remekül. Érzelmileg ezt húzta alá a Naplegenda Társulat (Csák László, Szőcs Miklós, a névrokon Virágh Tibor) zenéje is, az István királyról szóló énekkel, régi magyar zenével, széki és más népdalfeldolgozással, meg Vass Erika erdélyi dalok szólóéneklésével. Minden egymásra épült. Arra törekedtem, hogy a közönség csak a végén vegyen lélegzetet, s közben éljen együtt az elıadókkal. Minden úgy történt, ahogy megterveztem, ahogy megrendeztem. A megrendültség érezhetı volt. Katarzis délelıtt tízkor. A percekig tartó tapsban a közönség a maga feszültségét is levezette. Majdnem affér Az elıadás elıtti helyszíni próbán történt. Végszavaztunk, a belépéseket gyakoroltuk, amikor Himnusz dallamot hallok cédérıl. Mondom, hogy itt nem lesz gépi zenélés. A Himnuszt is, a Szózatot is énekelni fogjuk. Egyszer csak kiböki a mővelıdési ház igazgatónıje, hogy menjek már a polgármesterhez, s tisztázzam, mi is lesz, mert ık azt az utasítást kapták most frissiben, hogy gépzenérıl jöjjön a Himnusz meg a Szózat. De már akkor villámlottam. Emlékeztettem a polgármestert, miben is állapodtunk meg. S azt is mondtam: vagy az én elképzelésem szerint zajlik a mősor, vagy nem tudom, mi lesz. Éppen akkor érkezett meg a várva várt államtitkár, így a téma befejezıdött.
A polgármester a végén elnézést kért, s bevallotta: elbizonytalanodott, azt gondolván, hátha nem tudja a közönség énekelni a nemzeti imákat, s az mégis milyen blamázs volna a minisztériumi államtitkár elıtt. De hát nem így történt. Az államtitkár is énekelt, sıt gratulált. Egy nyári kürti Véletlenül, az unokánk óvodai barátja révén, meg a Tisza miatt kerültünk annak idején Kürtre. Tizenöt éve, ha nem több, hogy itt töltjük a nyarakat, meg nem kevés idıt a tavaszból és az ıszbıl. Csináltuk az életünket, fogadtuk a családot, nyaraltattuk az unokákat, jártunk a Tiszára, nemigen kerestük a kapcsolatot az értelmiséggel. A falusiakkal, akikkel munka vagy vásárló viszonyba kerültünk, meg a szomszédokkal, össze is jártunk. Néha azonban gondoltam rá: úgy el vannak látva ezek a kürtiek humán szakemberrel, hogy tudomást se akarnak szerezni arról, hogy él itt közöttük valaki, akit meg is lehetne kérni erre-arra? A lényeg, amit mondandó vagyok, hogy ebben az évben történt meg elıször, hogy a falu elsı, választott gazdája megkeresett. Sem az egyház, sem az iskola, sem a könyvtár, sem a mővelıdési ház elıljáróságából senki nem akart tılünk semmit. Pedig tarthattunk volna bemutatót vagy elıadást a pedagógusoknak reform- és drámapedagógiáról, könyvbemutatót vagy darabelemzést. Segíthettük volna író-olvasó találkozók létrehozását. A református lelkésznek is hiába ajánlottam fel a nagykırösi fıiskolai színpadosaim elıadásait! Nem kapott rajta. Józsa István polgármester ismerte fel most, hogy van itt egy pesti, aki szeret adni. Meg tud is. Hát tessék!
Két kép a Tiszáról Ahogy már szoktam, pattanok a kerékpárra – mindig hat és félhét körül --, s karikázok a Tiszára. Úszom egy nagyot, s máris vissza. Nem úgy most. Mintha egy Dali képet látnék. A Tisza partján a homokos fövenyen mindjárt a víz mellett hosszú asztal, legalább öt méteres, körötte szobai székek. Az asztal megterítve, s körben emberek, öltözötten. Tiszaparti party? Asszonyok szorgoskodnak. Férfiak esznek és isznak. A parttól távolabb kisebb kamion nagyságú hőtıkocsi. Duruzsol a motor. Sátor nincs, kondér nincs. Elhúzódok, ne zavarjam a furcsa idillt. Fentebb megyek a vízbe. S lent kötök ki. Milliónyi tiszavirág. Pár óra nász a levegıben. Három évig készülıdnek rá. Aztán erejük fogytán a vízbe hullnak. Vergıdnek még egy kicsit, s elsüllyednek. A halak meg vigadoznak. Rovarhullák között úszkálok. Virágzik a Tisza. Mondják, egészséges a folyó. Újra. Utoljára Várinál láttam ilyen csudát. Több mint hatvan éve.
Karácsonyos hétvége Eszembe jutottak a régi színpados nyaralások. Meg emlékeztetnek is rá a hajdani debreceni színpadosok. Hogy az milyen jó volt! Hogy Karácsony Sándor sem gondolhatta szebben! És mondják a történeteket. Most a nagykırösi fıiskolásaim jöttek. Kétharmada a csapatnak. (Még tartott a vizsgaszezon. A könyv mellett maradt néhányuk.) Lazuljanak – gondoltam. S beszélgetünk, ha kívánják. A lányok szerények és kedvesek és igen mértéktartóak. Közülük egy a szerelem virágzásában. Látványnak is szép volt. A fiúk, ık éppen olyanok mint a fıiskolán. Legfeljebb többet esznek. Itt van aztán JL a játszós titkár s VT az elıadómővész. Segítenek a vendéglátóknak a vendéglátásban. Egyébként mindketten pedagógusok, s most éppen ki nem állhatják egymást. Olykor indulatos szópárbajt vívnak. A fiataloknak módjukban áll tanulmányozni, milyen is az a felnıtt élet. Mintha otthon lennék -- mondja egyikıjük. JL a bogrács mellett elemében van. Körötte lányok segédkeznek és hallgatják. Áhítatos figyelemmel. És JL hasonlatokkal főszerezve színesen és anekdotázva mesél. Jól mesél. Messzirıl is hallom, amint mondja – erıs bariton -- kedvenc történeteit. S közben készül az ebéd. És elkészül. VT a színpadon verseket mond. Mondana. Mindegyikbe belesül. Memóriazavar. Ez egyébként nem jellemzı rá. S nem is tanulság nélküli az eset. Az alkohol és a veszekedés nem tesz jót a versmondásnak. Ez most bebizonyosodik. Mit tehetünk, mondunk mi egymásnak. Végül jól szórakozunk. K. V. gondoskodó és derős. Láthatóan jól érzi magát a fiatalok között. Sikeres gimnáziumi tanár volt.
Nyárköszöntı Emlékoszlop Akik építették a kertszínpadot napokon keresztül, csak úgy szeretetbıl, akik megteremtették hozzá a financiális alapot, maradjon fenn a nevük fába vésve, s azoknak is, akik kigondolták, megtervezték, s életet leheltek bele. Így gondoltam én ezt igazságosnak egy évvel ezelıtt, amikor feldobtam az emlékoszlop gondolatát. K. V. a föld jegyő feleség már mutatta is az akác törzset, mely nemrég még az utcai kerítést nyomta szét, s most ott hevert a földön, várva sorsa beteljesedését, hogy szobor váljék belıle. Németh György, nekünk Gyuri, aki Kürtön élı tehetséges fafaragó, hangszerkészítı, s akinek a munkáit már ismertük, ıt magát becsültük, aki egyébként nyomdász, most éppen nevelı, szóval ı vállalta, hogy – természetesen ingyen – az emlékoszlopot elkészíti. Aztán jön a tavasz, már a május is eljöve, az akác még mindig úgy fekszik, mint annak elıtte. Én, hogy bíztassam a mestert, hántolom a fát, szedem le a héját.
Aztán végre beszélni kezdünk róla, bor mellett. Gyuri leveleket akar bele faragni, körbe-körbe, s abba a neveket. Jómagam, aki személyes kapcsolatba kerültem már a fával, símogattam az egykori gyökerekhez futó mélyedéseket és domborulatokat, láttam és tapasztaltam, hogy milyen fenséges és szép, tudtam, hogy ehhez csak igazítani szabad a formázó elképzeléseket. Láttam magam elıtt Csutoros Sándor szobrászmővész alkotásait, s megértettem, mért indult el mindig az anyagból, s mért azt formázta csak, amit bele látott a fába. Bíztam abban, hogy Gyuri sem gondolja az alkotást másként, mihelyst dolgozni kezd véle. S közben történt még valami. Nálunk járt Mári Erzsike a holland-magyar szobrász, aki hol a flamandok között, hol Tiszainokán él, s aki hatalmas fémbıl készült absztrakt jellegő szobrokat készít. Azt mondja Mári Erzsike, mért nem két oszlopban gondolkodunk? S hogy ad ı fát. Fantáziát nyitó ötlet volt. Meg is találtam az udvaron a már lehántolt akácnak a nıi párját. Németh Gyurit elkapta az alkotói láz, s most már ment a munka. Égetéssel szedte le a még fán lévı háncsot, s mit ad Isten, a feketés, füstös szín benn maradt a mélyedésekben, s ettıl, meg mástól is, korpusz lett az oszlopból, jelentéseket hordozó szobor. A két fatest összekapcsolódott egy áthidaló szemöldökfával. Ez nemcsak statikai szempontból volt fontos, de azért is, mert kitágította a nézı asszociációs világát. Most ott áll a kettıs emlékoszlop az öreg ház kertjében a szılılugas között, látható az utcáról is. Olvashatóak a kaligramma formában fába vésett nevek, meg a szemöldökfán a felírás: KERTSZÍNPAD, épült 1998-2oo2, meg az építı közösségek emblémája: J á t sz ó és K u c k ó . S ott a stilizált maszk, a szomorú meg a boldog bohócé. Még mindig oszlop A kettıs oszlop, ha akarom, kapu. Annak látta Bodoglári Ilona meg K.V, s hidas játékkal vezették a színpadhoz a közönséget, akiknek egymás kezét fogva, át kellett jönniük -- azért nem mondom, hogy bújniuk, mert hogy az oszlopok három méteresek -- a maszkos kapu alatt. Rovásírásra emlékeztetı betőkkel rótta a neveket a fába a mester. Hangsúlyoztuk elıtte -- nem eléggé sikeresen --, hogy csak az keresse fába vésve önmagát, aki építette magát a színpadot. A mővészeti munka önkéntesei majd máskor, késıbb kerülnek az emlékoszlopra. A két oszlop anyaga kijött a kertünkbıl. A tartópillért Tálas Lászlóék adták. A szemöldökfát meg, amin a két szobor nyugszik, maga a mővész, Németh Gyuri. Kotvics kádármestertıl dongákat kaptunk, de azok eltörtek. Az utolsó két napon sokat segített Virágh Tibor. Merksz Kati festette a vésett betőket.
Az emlékoszlop avatása Az ünnep a rítustól ünnep. Az ünnepnek meg kell adni a módját. Ezt szolgálta a szobor leleplezése, ezt K. V. közönségköszöntése, ezt a kapusjáték és ének, s ezt Kiss László, Laci avató beszéde. Itt járt általános iskolába, mint intézeti gyerek, itt Kürtön. S azóta nem fordult erre az autója. İ tudja, mért. De most annyi hívás után, mert feladat is hárult rá, kötélnek állt. Nem számított arra, hogy meglepetés számba menı élmények várják. Találkozott régi osztályfınökével, beszélgetett osztálytársaival, s a mi társaságunk familiáris közegében ı is és felesége is otthonosan érezte magát. A lényeg, Kiss Laci, a miniszteri hivatalnok, a szerkesztı, országos ügyekben intézkedı férfiú, itt most meghatódott volt, érzelmes volt, könnyeivel küszködı volt, magát elengedı volt. S a beszéde is ilyenre artikulálódott. Illett a naphoz meg az estéhez. A körbeülıs este Azt terveztem, hogy hagyományainkhoz híven körbeüljük a színpadot, s beszélgetünk, énekelünk, verset mondunk, sztorizunk, ezen a pénteken történetesen arról, kinek mi a boldogság. Csúszott a vacsora, az idı is vele. Ettünk hát és iszogattunk, a naplegendások muzsikáltak és nótáztak, vers is volt meg tánc, az örömöt gyakoroltuk és nem magyaráztuk. Körök alakultak, anekdotákat, vicceket mondtunk, illetve hallgattunk, éjfél utánról valamely nóta végére emlékszem, plasztikus hasonlata miatt mindenekelıtt, s amely így hangzott: ”Úgy elhagytál engemet, mint a fing a seggemet.” Körülbelül ötvenen ültünk az asztal körül. Még az elején. Akkor még más járta. A Karsai családi pantomim Nagy siker volt. A falusiak késıbb is beszéltek róla. Én csak bele-belelestem, mert annyi probléma volt kívül és hátul. A százhúsz fı befogadására készült nézıtéren kétszázötvenen ültek ugyanis, s a falunapi táncmulatságról ide hajtotta a szél az elektromos zenét. Hogy mi volt jó a Karsaiak produkciójában? Mindenek elıtt az emberségnek s a szeretetnek az érezhetı jelenléte. Ez folyt, csörgedezett, ömlött, áradt a nézıre, s nemcsak az egyes etüdökbıl meg a dalokból, hanem Karsai Gizi személyiségébıl. Ahogy megszólította a közönséget, ahogy felkonferálta tehetséges gyerekeit, ahogy kézbe vette a gitárját, ahogy mosolygott, erkölcsöt sugárzott, hagyományosat, egyre jobban nélkülözni kényszerültet. S a hála taps formában vissza is hömpölygött, szőnni nem akaróan. Jó, hogy Gizi nem konzultált elızetesen velem, én biztosan arra beszélem rá, hogy legyen homogén a mősora. Ha pantomim, hát pantomim, s nem ilyenolyan dalokkal kevert.
A nyárköszöntı és a Tisza A tiszázás, a program része. Autóval is le lehet menni, s benne vagy a háborítatlan természetben. Tíz perc múltával. A víz kitőnı, a táj gyönyörő, a madarak nótáznak, motorcsónak-hang nincs, a homok kvarcos, kamasz gyerekek ha vannak, meg egy-két városlakó, a folyó alig folyik, úszhatsz kedvedre, ha ez nem idegnyugtató, akkor semmi. A kuckósok, vendégeink immár felfedezték. Jómagam tizennyolc évvel ezelıtt. Jó emberek Az emberrıl, magáról nem vagyok valami nagy véleménnyel, ezt már feljegyeztem máskor is. Átkozottul sok gyarlósággal van ez a teremtmény beprogramozva. Alig gyomlálhatókkal. Az egyén külön-külön, a személyiség talán különb a nembelinél. Bár, ha magamat vizsgálom! Minden hibám regisztrálható, amit gyermekkoromban magaménak tudhattam. Pedig én még akartam is azokat ritkítani. Lecsapoltam volna az indulatosságot, növeltem volna a tőrıképességemet… S minden maradt a régiben. K.V.-nél sincs ez másként. Mikor fiatal volt, copfos, vibráló és talpraesett, érzékeny és üde, amikor udvaroltam neki és feleségül vettem, akkor is jelen voltak azok a megnyilvánulások, melyeket, hogy úgy mondjam, csak a szerelem nézetett el általam. Ám a hajdani megnyilvánulások most is megnyilvánulnak. Csakhogy mind a ketten, ahogy mondani szokták, jó emberek vagyunk. Én például be tudom látni a hibámat, s amellett egy csomó jó tulajdonságom is van, becsületszóra mondom. K. V. meg, mit mondjak, majdnem angyal, ha nem akarna kioktatni, ha nem akarna irányítani, ha nem akarna beosztotti státusszal megtisztelni, s ha a helyére tenné a tárgyakat, mondjuk a kulcsot. S neki is számtalan jó tulajdonsága van, erre is becsületszavamat adom. Valójában nem is errıl akartam írni, hanem arról, hogy mennyi jó emberrel találkoztam a nyárköszöntın, rajtunk kívül persze. Németh Györgyrıl, aki egy heti munkáját adta a köznek a szoborkészítéssel, már írtam. Tálas Lászlóról is szóltam, aki fát adott, de szállást is és bort is. Tóth János öt vendégünknek kínált ingyen szállást, Nagymáté Kálmánné egynek. Süteménnyel, pogácsával, borral és pálinkával kedveskedett Jagos Klárika, Tompa Imréné, Újj Lajosné, Benkó József, Horváth Károly. A konyhai felszerelést bıvítette Klimáné, Katona Erzsébet, Bodoglári Ilona és Farkas Istvánék. A színpadi világítás fejlesztésére 1oooo forintot adományozott a Lovász házaspár. Mondjam, ahogy írva vagyon a Bibliában? Mondom. „A jó kedvő adakozót szereti és megáldja az Isten.” S remélhetıen a mieinket is, a kuckósokat, akik fıztek, sütöttek, bográcsoztak, nemezeltek, szıttek, mosogattak és mostak, takarítottak és világítottak. Név szerint nem említek senkit. Lesz még nyárbúcsúztató is.
Maradék est A vasárnap esti körbeülést nevezem így. Maradtunk tizen. S ételbıl italból ettük, ami maradék. És beszélgettünk. Bezdán Józsi felolvasta remekül megkomponált paródiamősorát -- hozzuk a nyárbúcsúztatóra --, beszélgettünk az életünkrıl, Trianonról, a kettıs nevelésrıl, a gyermekkorról, az álmokról, a frissekrıl. A véletlen alakította a maradék estet. És marad az emlék melengetınek hővösebb estekre. Három álom 1. Ez Bezdán Józsi álma Bezdán Józsi, aki a helyemen aludt, magas hárságyon, így szólt hozzám valóságosan: - Nem ébredtél fel éjszaka a zajra? Leestem az ágyról. Legalább is azt hiszem. Nagyon fáj az operált mellem. Megüthettem. Én közel hozzá egy másik szobában feküdtem, de semmit nem észleltem. Tárgy sem mozdult el. - Álmodtam. Azt álmodtam, hogy Vilka megy át az úttesten egy másik hölggyel, s jön egy autó iszonyú gyorsasággal, én kivetıdök és oldalra rántom ıket. Erre fel eshettem ki az ágyból. A kiesést azonban, mint lehetıséget, el kellett vetni. Ha Józsi lezuhan, akkor a mellette lévı asztalnak ütıdik, s lepottyan a hordozható kis számítógép is. - Akkor azt is álmodtam, hogy leestem? Lehet. S a mellem, elmegyek orvoshoz. Szabó Lırinc valami ilyesmit egyszer már megírt az egyik versében a Dsuang Dszi álmában. 2. Ez Nagymáté Éva álma. Tudjátok, az én szüleim igazán kulturáltan váltak el. Veszekedés nem volt köztük. Csak a szép és nagy barna szekrény, az volt a vita tárgya, hogyha férjhez megyek, kitıl kapjam stafírung gyanánt. Aztán ugye férjhez mentem, s az elsı dolgom volt túladni a barna szekrényen. Látni sem akartam. Mostanában egyre többet gondolok rá. Szeretném visszavásárolni. Gyermekségem és ifjúságom tanúja volt. Talán ezért. Most azt álmodtam, hogy a férjem baltával hasogatja a nagy barna szekrényt, veri dühödten, én meg zokogok. Arra ébredtem fel, hogy sírok.
3. Ez Dété álma. Mintha legyıztem volna a gravitációt. Feküdtem a földön, s már-már lebegtem. De a talajtól még nem váltam el, csak éreztem, hogy ez megtörténhet. S akkor felnéztem, s láttam, hogy K. V. már a háztetın landol. De lehajlik, s a keze, mintha megnıtt volna, egy másik nınemő lényt húz maga felé. Bı, virágos lila szoknya volt rajta, azt világosan láttam, s azt is, hogy kikötöttek az eresz felett. Én maradtam a földön, s azzal a derővel szemlélıdtem, hogy ha akarnék, én is repülhetnék.
