június ITA WEGMAN PERSEPHONEIA

Szabad Gondolat

2007. június

M E L L É K L E T 10/2

ITA WEGMAN PERSEPHONEIA

SZABAD GONDOLAT 10/2 Az antropozófia, nevelésmûvészet és szociális élet folyóirata MELLÉKLET Szerkesztõbizottság: Buella Mónika, Ertsey Attila, Frisch Mihály, Galántai Ágnes, Kádas Ágnes, Kálmán István, Tóth Márk Kiadja: Natura-Budapest Kft. Felelõs kiadó: Tóth Márk Felelõs szerkesztõ: Buella Mónika Borító és tördelés: HÉT-fõ Bt. – eMeLA Nyomdai munka: Kintner Attila ISSN 1418 4443 Olvasói levelek, hirdetések, információ: a szerkesztõség címére lehet beküldeni 1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41., Tel: 303 77 46 Honlap: www.szabadgondolat.hu E-mail: [email protected] Beküldött írásokat nem küldünk vissza, és nem õrzünk meg. Elõfizethetõ a szerkesztõségben. Éves elõfizetési díj: 2400 Ft (postaköltséggel együtt)

Ita Wegman: PERSEPHONEIA

ITA WEGMAN PERSEPHONEIA

Görög táj, sziklák, elõl mezõ. Persephoneia sziklakövön ül s elmélkszik, tekintete a táj csodálatos szépségét fürkészi. Persephoneia: Lelkem a világ alakinak sokaságát szemléli, s bensõm ámulva észleli a világ gazdagságát. A mindenségbõl csillagok ragyognak s a föld mélyérõl a növényi lények csodavilága sarjad magasba törve, a világmindenséget keresõn. A harmatcseppben, melynek virágszirom ágya, a világmindenség csodás szerkezete csillan. Minden magban egy-egy világ rejlik, számtalan alakot öltve a magasba törõ levélben és szárban. Északról, délrõl, keletrõl, nyugatról szelek szárnyán formálódik, mit a forma teremt, s mi a növényi lényt építi. A föld mélyén kristály rejtez, mely tiszta lényében mindannak tükre, mit bolygóerõk s csillagok köre - a mélységet építõn csodásan teremtnek. Látom, a növényben mint pezseg az éltetõ nedv, miképp járja át minden tagját, mi a csillagok körtáncában aláárad. Állatokat látok, mint járják útjuk, kisebbeket-nagyobbakat, mindenféle alakzatban. A földön, vízben s a levegõben is a világteremtõ mûvét látom, s lelkem bizonyos, a világmindenség az oltár tüzét is élõlényekkel áldá, kik a lángnyelvekben pompás-lobogón élnek. Mindenünnen e világ formagazdagsága tûnik szemembe, élettel telten, a világ lüktetõ ölén. S ez élet bennem is áramol, lelkem oly hullámokkal telíti, melyek a mindenségen és saját létemen át minden létezés hordozói. Így tölt be egészen az élet rejtélyének kérdése: Ki vagy te, csodás hatalom, ki e pompa-ragyogást megteremthetéd? Idézlek, mutatkozz e szent liget templomában, lelkem útját isteni magaslatidhoz hadd lelem. 1


Egy szikla mögül Mercurius lép elõ, haja göndör, szeme sötét, jóságos. Fejét szárnyas sisak ékíti. Ruházata akár egy görög ifjúé. Szárnyas sarut visel. Lépte légies, s minden szavát bensõ elevenség fûti. Beszéde jambikus, s ezáltal némiképp felemelõ. Kezében arany botot tart, mely felfelé vastagszik, s fáklyában végez. A boton két kígyó mászik, kik fémesen ragyognak, fejük a fáklya magasán, s úgy tûnik, mintha õk lehelnék ki a fáklya tüzét. Mercurius (Persephoneiához lép, s így szól): Fürkészni légy merész, A csillagfedte eget; Lásd a születõben A teremtõ szellemet; Vissza soh’se nézz, S majd érzed, a távolból Új formák sarjadnak, S amint földet érnek, Földelemet falnak. A szellemnek a földit Ím át kell járni fennen, Hogy felvivén a lentit A mélység zúgva zengjen. S így nászát üli majdan Messzi csillagsereg A földi anyagfajban, Míg örök idõ pereg. Nézd, Persephoneia, a mindenségben miképp hatnak együtt Nap és Hold, s nem elõször lesheted táncukat; születésed elõtt mély álmod köteléke hozzájuk fûzött, naplényként szunnyadtál, míg a szerelem gyümölcse megérett, s a Hold alkatod megálmodá. Ne hidd, hogy az ember csupán atyja-anyja sarja, ugyanígy teremtõi Nap és Hold, nemzõje a Nap, s szülõje a Hold, s így van ez, míg lelked porhüvelyedbe alászáll. Ismerd fel Persephoneia, hogy a lenti azonos a fentivel, s hogy a földi világ a földelõtti isteni világ képmása. Lent a földön atya s anya, fennen az égen Nap és Hold. Mercurius világi feladatát e két kígyó alkatán láthatod; közös 2


boton kígyóznak, s mégis misem teremtethetik a világmindenségben, míg Mercurius össze nem köti s esketi, mi Napé s Holdé. Fent és lent közt a hírnök én vagyok, tisztem a kötés s egyengetés. Nincs oly birodalom, hová el nem visz utam. Ismerd fel Mercurius tûz-lehelletét. Légy az õ köreibe szövõdve. (Botját a földre helyezi s formákat rajzol Persephoneia köré.) Persephoneia: Oh, Mercurius, tûzfáklyád formái a föld mélyébe repítenek, tagjaim nehezbülnek, mintha Plútó birodalmát céloznák, de élénk szavaid fényességgel töltik szívem, s lelkemen át képek suhannak tova. (Eközben besötétedett, s az égen megjelenik a Hold.) Lelkem szörnyképeket lát; állatokat, kik utat a mocsáron át vágnak. Sárkányfajzatok! Homlokukon világít egyetlen szemük. Lábuszonyokon vonszolják testük. Felettük sûrû levegõ, melyben madárszerû sárkányok csapkodnak-repkednek. Szájukból tûzár fakad. Szárnyuk akár a denevéré, színesen csillogó. Látom, mint csapdosnak e szárnyakkal, melyeken a csillagok képe tükröz. Mennydörög, villámok cikáznak s a föld magvából lángnyelv csap elõ. Mindenünnen kénszag árad. Mily borzalmasak e szörnyárnyak! Mercurius: Az õsvilág lényét lelked kutatja, de tekints fel a világokra, így megláthatod ahogy a csillagok sokasága, a Hold s a planéták erõi megteremtik e csodavilág formagazdagságát. Persephoneia: Útmutató szavad a leggyönyörûbb kertet varázsolja elém, pompás-magasló fákkal, de egyikõjük sem gyökerez a földben; a világmindenségbõl s csillagok sokaságából sarjadzik e ragyogó növényvilág, 3


e világló csodaháló. Mi ez, mit látnom adatik? Mercurius: A teremtés titkai megnyílanak lelked elõtt. Vizek szülötteként, kit csillagok alkotának a világóceánban, oly növényeket ismertél fel, kik csak késõbb eresztenek gyökeret a sûrû földbe. E kertbõl szálla alá az emberi lélek. Egykoron te is ott éltél fennen Persephoneia, majd alá kellett szállanod a mélybe. Persephoneia: A növénygyökerek titka ím maga fedte fel magát. Azt, mi göcsörtös gyökeret teremt, s mi az éltetõ nedvet a görcsös gyökérzetben felfelé hajtja, magam is érzem tagjaimban, mikor a nehézséget legyõzik. Földszellemek egész seregét látom. Testük atyja gondolat, s lényük okosságot sugall. Építik a földit, formálják a követ, s megkeményítik, mi egykoron lágy vala; testük ragyog a holdfényben. Persephoneia a földszellemekhez fordul s beszél velük. (Eközben a földszellemek ténylegesen megjelennek a színen, s fémfajokat hordoznak. Mercurius fáklyáját a földbe szúrja, s a láng kihúny. A színpadot csupán a földszellemek apró fényei világítják meg.) Persephoneia felkelt, s törpecsoportról törpecsoportra megszemléli a fémeket. Persephoneia: Hadd lássam, mit hordoztok. Szóljatok a mélységrõl, honotokról, s beszéljetek, mely utakon jártok. A törpék kórusa: Ó lélek, már réges-rég várunk reád, Birodalmunk királynõjévé koronáztunk téged. S ím megmutatjuk néked a mélység kincseit. Légy kegyes, ó fogadd el õket. Nézd e csodaformát, nézd e ragyogást, Nézd e gyengéd sugarakat, Nézd e hegyes tût. Mindez csak töredéke, 4


Mit az alvilág rejteget. A mélységben ragyog Az aranynak fénye S lelked színes képek Árjával telíti. Az ezüst sugárzó fényében A múlt csodalényit látandod. S a fémek néked mind arról beszélnek, Mit mi odalent Szilárd, merev formákká sûrítünk. A mélységben õrizzük az eljövendõ kornak, A mélységben óvjuk, Mi távolból árad. A bolygók erõit megragadtuk, Mielõtt még fénnyé váltak. Vízzé változtattuk, Hogy megfagyjon Erõs, tartós fémmé. Nincs oly csillag az égen, Kinek ragyogó képe-mását birodalmunk Ne birtokolná. Ismerd fel hát az ólomban Szaturnusz szürke fényét, A durva, csikorgón magától törõ cinnben Jupiter bölcsességfényét. A szürke vasbányákban Mars ereje munkál, Az aranyban a Nap fénylényét leled S így a rézben Vénusz szerelmi hevét. Egy törpe lép elõ s kezébõl higanyt szór szét. Nézd, mily alakok rajznak a higanyból, Egy próba Merkúr osztott hatalmából. Cseppek hadát képzi, Íly csepp éned is, Ott tükrözõdsz a Hold ezüstjében magad is. Törpék kórusa el. Megjelenik Déméter, hosszú, hullámzó ruhát visel. Hajában hervadt virágokat, övén gyümölcsszárakat. Bal kezében hervadt mákvirágcsokrot tart. Komolyan és méltósággal lép színre, Persephoneiához szól, jobbjával Persephoneia vállát érinti, komolyan s méltósággal óvón: 5


Déméter: Ó leányom, szellemem kedvese te, Az emberi vágyvilág választott ura, Légy éber, s tudd, a földi mélység Nem csupán a mennybéli istenek Sugárzó honát, nem csak a sötét Öl csengõ csillogó fémeit rejti, de A mélyben rejtezõ kórusát is, A föld alá ûzött gonoszt. Elmélkedésed ne csak földet járjon. Nézz Inkább fel, az örök ragyogó csillagokig. Az égi istenvilágból Sarjadsz, a felsõ világ Istenhez hasonló lénye vagy. Döfj életed Szövevényébe, s szõdd e tarka Fátyol csodamûvébe (magasba emeli a fátylat) a fenti Ég isteni alakjait, s többé soha Ne kutasd a szakadék szörnyû titkait! Ó, ígérd meg! Másképp, drága lányom, Elragad, mi magasba tör, s a Magasba árad a rettegett mélybõl, S a teremtmények legboldogtalanabbjává Téged tesz meg. Persephoneia: Ó anyám, kit mindég Félõn szeretlek, mily Idegen vagy ma mégis nékem! A tudni vágyás Fûti lelkem Alvilági lángok Égetik szívem, S a föld tudását Bensõ lényem vágyja! Déméter: (kezét áldón Persephoneia fejére téve) Istenek pajzsa Védjen! Anyai melegség Óvjon! Csillagok fénye Övezzen! 6


Mindenmód – Mindenütt – Mindenkor. - Távozik. Persephoneia (elmélkedve): Ó bölcs anyám, ki a föld lényének oly jó ismerõje, A föld mélyét megnyitád hatalmaddal a csillagoknak, Kik a föld virágcsodáin tükröznek, S a föld mélyének hatalmát felemeléd A gyümölcsökben, a föld titkát a felszínre ûzéd. De vajh’, honnan tudhatom, mi lakoz mélyebben A föld bensején, Mit titkol e rejtek A föld mélyén, túl fémek lényén? Választ mely világból kaphatok? A mélybõl Plútó hangja szólal: Persephoneia, anyád az élet eledelével táplál, Déméter kenyeret ád gabonából, De a kenyérben kérdésedre választ nem lelhetsz. Ha a földi világ mélyéhez jobban vágysz kötõdni, Tudásszomjad s ismeretéhséged Nem csillapíthatod ambróziával s nektárral tovább, Mélyebben rejlõ titkokat kutass. Kit nektár s ambrózia táplál, csillagok között jár, Kinek kenyér és bor az étke, a földnek színén jár. Ha mélyebbre vágysz szállni, ismerd hát meg, Mint építik a Föld testét a fémek formaerõi. Persephoneia: Mit tegyek hát, hogy mindezt átélhessem, Hogy megnyíljanak a föld mélyének titkai? Plútó: Asszonyommá kell lenned, S vakító csillaglényed Össze kell kötnöd lényem erõivel. Persephoneia: Ó jaj, szívem félelem telíti, 7


Ismeretlen, kinek hangja ily Tompán szól, hogy legyek tied? Világló bölcsességed vágytam, De sötét hatalmad tántorít. (Persephoneia menekülni akar, de megtorpan, mintha láthatatlan hatalom tartaná vissza. Egy sziklahasadékból Plútó lép elõ, megragadja Persephoneia karját, kelyhet nyújt felé, melyet aranyló folyadék telít. Persephoneia szabadulni kíván, de tekintetét nem tudja elfordítani a folyadék ragyogásától, s arcjátéka elárulja, akarata ellenére vonzódik e kehelyhez.) Plútó: A megismerést, mit kutatsz, Ájult gondolat, Mi földkívüli képekben száll soh’sem érheti. Így ürítsd hát bátran e serleget, S itala tûzként járand át. Persephoneia: (iszik, és beszédében érzõdik teste átváltozása) Képek világa áramol gondolatimon S testem erõsbíti, Lelkem, érzelmim erõsíti, Nemesíti „Én vagyok”-á (Plútó a sziklahasadékba vonja Persephoneiat. Déméter jelenik meg kibontott hajjal, s kiált:) Déméter: “Persephoneia”. (A mélységbõl titáni, erõteljes, vidám dal szól) (Zene) Szatírok, faunok, titánok kórusa: Mi kovácsoljuk A mélyben Az anyag- és formatesteket 8


Hová leszáll a lélek. Szilárdítjuk, Erõsítjük, Megformáljuk Mi még képlékeny És meghatározatlan, Mi életforma Lesz majdan.

Új kép Persephoneia Plútó kíséretében a gyönyörök kertjébe lép. E kertben asztal áll, melyen válogatott eledelek sorakoznak. Plútó: Ím e terített asztal, az élvezetek sora, s mit az élet kínál örömbõl s pompából, asztalomnál meglelheted, csak az istenvilágot kell feledned, ha teljes örömre vágysz. Mert ha megtartanád a szellem látóerejét, Minden örömkehelybe Keserû ürömcsepp vegyülne. Nem szabad tovább a bensõ képben lesned, Mi az élet örömteli színe alatt teher S fáradság, démonok üzelme. (Persephoneia az élet asztalára tekint, állva marad, s Plútóhoz szól:) Persephoneia: A tudásszomj vezérel, s nem vágy ûz e birodalomba. Így hát tudón, teljes tudatommal, S nem álmodozva, bolyongva kívánom éltem kormányozni. Mutasd hát a valós éltet, S ne annak hazug látszatát. Plútó (a jelenetbe kiált): Jelenj meg, ó élõ nászmenet! (Zene.) 9


A másik oldalról megjelenik koszorúzva díszesen a nászpár, mögöttük a lakodalmi vendégsereg. Helyet foglalnak az asztalnál. Plútó lépésnyit hátrál. Persephoneia elmélkedve, de érdeklõdéssel figyeli az asztal körüli eseményeket. A nászpár mögött csodás angyalalak jelenik meg, s egy ölelõ mozdulattal a võlegényt s menyasszonyt átfogja. Eközben a másik oldalról sárkányszerû lény érkezik, s a võlegény lábához kuporodik. A vendégek arcukon, ruházatukon, gesztusaikban bizonyos szenvedélyeket mutatnak, pl. telhetetlenség, iszákosság, indulatosság, irigység. A személyek között szép szüzeket látni, kiket virágok, avagy kígyók díszítenek. Némelyek után varangyok ugrálnak, bárhová is térnek. A telhetetlen, mielõtt a többiek hozzákezdenének, enni kezd. A magas s sovány irigy, kinek sárga ruházatát némely zöld folt ékíti, irigy pillantásokat vet a võlegényre, az asztal körül jár, s közben így elégedetlenkedik: Irígy: “Miért övé a szerencse, s miért nem enyém?” Az indulatos, ki vörös ruhát s sárga fejfedõt visel, dühét egy szolgán éli ki; az iszákos, ki már beléptekor tántorgott, s kinek ábrázatjáról szenvedélye rögtön leolvasható, kis boroshordóra tett szert, mit egy nagy zöld békával együtt kezében tart. A béka szemei az iszákoséra hasonlítanak. Enyelgõ szerelmespár jelenik meg. Õket macskaszerû démon követi, ki a szerelmesek szavára, mintha hívnák, lapuló helyzetébõl felegyenesedik. A szeretõ kedveséhez: Szeretõ: Ó angyalom, szeretsz-e hát? (A fekete macska meggörbíti a hátát, s az angyal szóra fúj.) A kedves: Mindörökkön tiéd vagyok. 10


A nõ mögött Erosz jelenik meg, térdén széttöri íját s nyílvesszõjét, sír. Persephoneia ki néhány lépést tett elõre, így szól: Persephoneia Látom valós lényét, mi emberi szó mögött rejtez, S jaj, ha ilyen az ember!” (Gyermeki öreg jelenik meg, kuncog, mindent derûsen szemlél. Környezetében állatalakokat látni, törött vagy béna tagokkal.) Plútó lép színre, s Persephoneiának fekete nedût nyújtva így szól: Plútó “Isteni tekinteted az élet teljes valóját látja, s boldogságot nem lelsz, mert a keserûség örömöd szegi. Ím a felejtés itala az élet tüneményével áld, s mindig megszabadít szenvedésedtõl, mikor csak élvezni vágyod.” Persephoneia megvetõen félrelöki. Miközben Persephoneia beszél, a démonok menekülve hagyják el a kertet, az emberek lassan-gyorsan követik õket, ki-ki fajtája szerint. Persephoneia: Hogy csábíthatna az élet tüneménye, Mi valót nélkülöz. Az öröm kábulata, a szerelem illúziója Engem nem ámít. Szívemben részvétet érzek, S a vágy bennem egyre nõ, segítsek e lelkeken; Hogy elhozzam nékik az égi látóerõt, Mi bár kínnal áld, hisz valót tár, Mégis a gyógyulás esélye. Így, Plútó, adományod visszautasítom. Plútó el. Persephoneia elmélkedve egyedül marad. Persephoneia: Mit adatott látnom? Lelkemen át nem az élet nagy ellenségei vonulának tova, 11


Kik a legszebb virágot is kukacként falják, S kik könyörület nélkül pusztulást s halált szülnek? Hogy hozzam le égi világom E földi siralomvölgybe? Emlékszem, az égiek között akad egy, kinek ereje, Értelme s akarata engedi, hogy itt segédkezzék. Mercurius õ! Mily gyakorta látám, mint kígyós botjával fel s alá szállt, útját járva, magasból mélybe, s a mélybõl ismét magasbatörõn. Hozzá fordulok hát, hogy gyógyítson, mielõtt kukac, démon s korhadás e szerencsétlenek életét-velejét veszi. Nehogy e bûnbõl betegség s halál teremjen. Persephoneia: Mercurius! Jõjj. Mercurius! Könyörülj. Mentsd meg e világot S emeld fel Fényes magaslatinkba! Mercurius: Ki kiált ily hangon Abisszus mélyérõl, Hogy boldog mezõkön E jajt még hallani? Ki az, ki engem szólít? Persephoneiához közeledik, együttérzéssel szemlélve: Mercurius: Isten vagy tán? Avagy hõsi sarj? Ember? Persephoneia: Ember vagyok, De istenség leánya. Lefelé az utat megtevém, Hogy tudjak. S vissza is találnék, De vissza egyedül Biz’ nem megyek. Az embertestvéreket, 12


Kiket démon gátol, Õket is magasba A fényvilágba Visszavezetni vágyom. Ezért kérem hát, Ó bátor fáklyavivõ, Segítségedet, Gyógyhatalmadat. Mercurius: És mért véled hát, Hogy segíthetek? Persephoneia: Szállni láttalak Az égnek terein Láttam, mint eggyétevéd, Mi két oldalról fennen, A Napból és a Holdból Kelyhedbe áramla. Kiismerém az utat, Mi hatalmasságával Fel és le vezéreli Az emberi lelkeket. A Holdnak ezüst útján Látám õket járni, Az égibõl a földre, S látám, mint lebegnek, Mikor fogantatnak, Mint e szûk kapun által A Holdnak ritmusára A földre alászállnak. Születést szabályozón Jár a Hold az égen S a felvezetõ utat A nap vezérli. Láttam, amint a vizeket S a ködnek fátylát fölvonta S a mindenségbe szórta. Úgy tûnt, õ a holtak égi létrája Aranysugarakkal, Tûzfolyamot képezve. És e kettõ erõit 13


Mi Naptól, Holdtól való, Látám kígyóidban, Kik a bot körül Tekeregnek, Melyen a mindenség Tengelye feszül. S aranyserleged oly keveréket hordoz, Mi születésen, halálon Felülemelkszik, S felvivõ, levivõ Távoli utat mutat. Mercurius: Ím tanuld meg tõlem E két magasztos utat. Egyiküket ismered, Így vidd hát erõvel fölfelé azt, A Föld nehéz kínjával megterhelve, Mi oly hatalmasan vágyja A Nap fényességét. Fényes napfejedelmekhez vezessen Hát vágyad. Persephoneia: Hála néked e tanért Ó, vezetõm. De terheimmel, A földi kínokkal Szárnyaimat már nem tudom Használni, Melyek lelkem könnyû hordozói Égi utakon. Mercurius: Az anyagi szubsztancia téged Nehézsége révén A földre szállított, Hol e kínban Éned egészen Megköttetett. De az anyagban Más erõ is lakoz, Lesd meg, mi az anyagban Zeng 14


S ismerd fel benne a hangokat, Az égi eredet hangjait, Melyek elnémulva Belevésõdtek A szám- és súly törvényeibe. S nincs így oly porszem, Mit az égi-magasztos Szféra-zene Át ne zengene. Keresd elmélkedõn, Mi az anyag területén Az égbõl eredõ Néma hírnöke, S nehézséged Elszáll elõled. Sõt több, az anyagszellem Maga emel fel, Ha kifürkészed, Mi benne cseng, Ha megleled, Mi benne énekel. Persephoneia: Így az anyag természetében Világélet honol? Mercurius: Így van ez, s akad Egy hely, Mi az élet halálálmát Feloldja. S ez az emberi szívszentély. Benne változik így át A halál S az anyagfaj a szellem szárnyán A lélek honának Tömjénfüstjében Istenhez viszi haza, Minek belõle ki kellett szakadnia. Persephoneia: Így tehát nekem Hogy az embervilágnak 15


Feloldozást, felemelkedést Ajándékozzak, Meg kell lelnem Az anyagban a szellemet? Mercurius: Találd meg, s új neved Adatik, Mi mától téged illet, S mit szívesen viselsz Hosszan, tiszteletben, Míg egykoron Örökbecsû neveddé válik, Ha ember bátorszik, Szellemet s természetet Egy szóval szólítni. Neved legyen hát “Natura” tovább. Persephoneia (örvendezõn): Natura - Persephoneia - ! Ó Mercurius! Szívemben ez Nappá akar válni S nappá lesz így a föld Szörny’nehéz terhe Testem oltárán. (Mercurius távozott.) Persephoneia-Natura sziklakövön ül, s elmélkedik. Egy barnacsuhás öreg lép elõ hosszú fehér szakállal, s megáll Persephoneia elõtt. Csodálkozva szemléli a középkori szerzetes a görög lényt. Persephoneia fejét kezére támasztja, szemeit befedte, így nem látja az öreget.

Az öreg: Ki vagy, te magános lény? Sem embernek, sem erdei szellemnek nem hiszlek, S e ruhát is bizton lélekföldön hordják, Hisz errefelé durvább az öltözék, S mit viselnek mind rendezettebb. 16


Persephoneia (feltekint, s így szól): Köszönöm üdvözlésed, becses aggastyán, De kérdésedre nincs mit válaszolnom, Hogy lélekföldön-é, vagy emberi világban Lelhetem honom, Magam sem tudom. Igen vonzódom az emberekhez, Segíteni vágyom, viselni terheik, Nékik ajándani az égnek erõit; Csillagfényû örömszikrát Sötét szívükbe helyeznék. De emberi birodalomhoz közelítve A tudás, az egyetlen, melybõl segíthetnék Oszlani fenyeget. Ím itt állok hát a földi lét kapuja elõtt, S nem tudom, mit tegyek, De te Öreg, bizton tapasztalt vagy, S már tudod, mi után kérdezel, Jobban tán, mint magam, Így mondd hát, ki vagyok, Ha emberekkel osztozni szándokszom Földi sorsban is, de isten Bölcsességét sem nélkülözhetem. Az öreg: Vállald hát békével az emberi létet S éld meg egészen a testi nehézséget, Viseld kereszted, az emberi sorsot S így az isteni bölcsesség soh’sem vész elõled. Bár többé nem ragyog homlokodról A bölcsesség arany Napja mint most, Mert átváltozik szeretetté, Mely kezed tettivel a földi létet áldja. Persephoneia-Natura: Ó, jó Öreg, ez hát az út, mit magam járhatok, Hisz nem kéred válásom az égi bölcs javaktól, Átváltozást akarsz csak, Így legyen hát, fogadom tanácsod. Mi teendõm, hogy egészen emberré váljak? Az öreg: (kézenfogja, s így szól) Hallgasd meg, 17


Mit szózatom lényednek sugall: “Mindenségszült, valós lényeg Lakozzék hát az asszonyban, Mivé mostan lészendel. Csillagerõk áramolják Testtagjaid át meg át, Csillagfény fog így ragyogni Csillogó szemeidbõl, Planéták fognak keringni A légben, mi körülleng, És véredben, mint csörgedez. Szívedbõl a naperõ Sugározzon tetteidbe, Mit a világnak szentelsz. Járd ím tovább jelölt utad, Egészen, míg, halál jõ, Át a teljes emberléten Érezd hát lelkedben is, A csillagok mint kísérnek S fényük minden tettedben Léted szeretõn szövik. Az öreg kézenfogja, s az erdõn át egy barlanghoz vezeti, melyben lakik. Dionysos érkezik Faunák és Szilének társaságában. Fuvolák és fúvós-hangszerek. Dionysos emberi alakban, ifjúként. (Zene.) A Faunok és Szilének bolyhosok és szakállasok. Dionysos maga köré gyûjti õket, s így szól hozzájuk: Dionysos: Õsvilági idõk óta az emberlény kísérõi voltatok, S ím ez véget ér. Hisz az ember elidegenedett A természeterõktõl. Így el kell bocsássalak titeket, hová tartoztok. Egyesüljetek a Nimfákkal Lakjatok erdõben, fában, Mert soha nem tartozhattok már Oly világba, mi csupán emberi mû. Nékem viszont e világkorszakban El kell hagynom istenhez hasonló lényem, 18


S többé nem vagyok Dionysos, Ember leszek, mint ki-ki más. A Szatírok és Faunok kórusa válaszol: Hogy fákkal nászra lépjünk, Az lesz nekünk jó. De nálad-nélkül tovább élni Vissza hozzád soh’se térni, Kedvünkre nem való. S ha hozzád többé már Vissza nem térhetünk, Éneklésnek, zenélésnek Örökre véget vetünk. De ha immár nem zenélünk, Erdõ zöldje nem lesz ékünk, És a fák ki fognak halni, Mindahányan elpusztulni. Dionysos: Valót mondtok, s igaztok van, Gondok ködítik lelkemet; Ha sorstokra gondolok. De néktek most nem segíthetek. Vállaljátok sorsotok, Mit a végzet hatalma néktek szán. Éljetek boldogul! A Szatírok és Faunok eltûnnek a fák között. Persephoneia elõlép a barlangból, fiatal és szép, de szépsége némiképp komoly és hûvös. Ruhája fehér, arany övet hord. Csodálkozással lép az ifjú elé. Õ görög ruházatot visel, s körülragyogja a nap. Õ maga is meglepõdik Persephoneia szépségén és jelenlétén. Dionysos: Hosszú utat jártam, sok országon, tengeren, S megtekintém ím A föld kerekségét. Sok embert is láttam Sok színben és hangban, S az emberibõl semmi sem maradt, 19


Mit meg nem ismertem. De soh’sem látott még Szemem ily sugárzó szépséget, S így kérdem hát, Ember vagy, vagy isten? Persephoneia: Az én utam is hosszú, S az idõkön át vezetett, S mit az emberiség megélt, Részem volt benne. Eredetem valóban isteni, De a szeretet emberré tett, Mindannak szeretete, mi világként ölel. Egymásnak nyújtják kezüket, s e szavakat együtt gondják: Persephoneia és Dionysos: Köttessék köztünk hát isteni frigy S egyben emberi. Így keletkezik majd a tettben Mit istenek szabának, Mit örök tanácsban Isten szeretetében adának. Mert isteni-emberi hatalom Eme egységében Idõ s tér lépnek frigyre, S a szunnyadó erõk életre kelnek. Persephoneia: Nézd, a bölcsesség bennem A mélybe süllyede, De szeretetként A földi sírból felélede. Dionysos: Megszökött tõlem a természetben, Mi egykor embert illetett. Ki adja vissza sértetlen Az elveszettnek hittet? Persephoneia: Nézd, mielõtt teljesen leereszkedtem volna a földi 20


világba, láttam az emberek végtelen szenvedéseit. Akkor úgy döntöttem, leszállok a lélek birodalmából, s korszakról korszakra sietve egyre szorosabban kötõdtem az emberi léthez, hogy a szenvedõ emberiségnek gyógyulást hozhassak. Dionysos: Az én utam más volt. Felismertem a legnagyobb emberi értéket, mely az egyes emberben rejtez, mert az „Én vagyok” az emberben isteni. Ez emberben lévõ szellemit kívántam ápolni. Míg ez ápolásnak szenteltem magam, felismertem, hogy az erõk és lények, amelyek az embereket közösségekbe fogják, a természethez tartoznak, s nekem õket, kik kísérõim voltak, vissza kellett adnom a természetnek. Ki hódítja el ismét ezeket az erõket és lényeket a természettõl, és mibõl képzõdnek közösségek a jövõben? Persephoneia: A szeretetbõl, mely minden emberi Énben megfoganhat. Lásd, én hosszasan kerestem a gyógyerõket. Ma már felismerem, hol kell õket keresnem. Még soha nem fedték fel számomra ily érthetõen virágok és fák, mi lényük; emberekhez fûzõdõ rokonságuk miben áll, mi gyógyerejük. De ma felismerem: Ami az embertõl eloldódott, a természetbe cseppent, s az orvos akkor gyógyítja az embereket, akkor váltja meg, mi a természetbe varázsoltaték, ha az embert s természetet ismét egyesíti. Dionysos: Való, de ez csak akkor történhetik, ha oly természetszemlélet alakul ki, melyben az ember-Énnek helye van, ha oly szociális élet fejlõdik ki, mely a természet hatalmait megváltja, mert szociális testét már nem természeti erõkbõl építi fel, nem a vér és törzsi rokonságból, hanem az egyéni szeretetbõl. Dionysos: Így lépjünk hát frigyre, mely révén az emberek és az istenvilág elérhetik céljukat. 21


Te, Persephoneia-Natura, igaz orvosként oltsd a természet erõit az emberi lénybe, mint igaz orvos, ki gyógyszereinek beadásával betegeket gyógyít, s megváltja az elvarázsolt természetet. Én pedig, kinek az öntudatos személyiség erõibõl szociális közösségeket kell építenem, megígérem ezért néked, hogy a mi világidõnkben szociális közösségünkbe misem tolakszik, mi természeté, csupán az, mi a tudatos emberi lélekbõl fakad. Dionysos Persephoneiát kézenfogja, elindul vele elõre. A fák és sziklák mögött természetszellemek jelennek meg, többé nem Szatírok és Fanunok, nem durva Titánok, hanem gnómok, vízisellõk, tündérek, szalamanderek; körtáncot járnak, s énekelnek: Gnómok, vizisellõk, tündérek, szalamanderek: Feloldozá világunk a nász, Mit emberszellem Lélekasszonyával köte, Kettejük meghitt köre, Meglelék egymást, És egyesülnek Korunk boldogulására A meggyógyított emberi testben. Így megszabadíthatjuk leláncolt tagjaink, S a sötétségbõl felszabadulhatunk. Felszállunk a sötétbõl, Szolgálni ismét készen állunk. Az emberiséget szolgáljuk hát, Mert megleltük az emberben, Mi sehol másutt nem terem, Mit sehol másutt, csak itt e Földön szerezhetünk. A meleg szeretetet, a napot, Mi minket átváltoztatott, Megleltük õt, Megkaptuk õt. S ím emberek baráti vagyunk, Mert bölcsességbõl a szeretet - a természetibõl Ént teremt. S ez Ént hiányolta létünk, Mi ím átadatik nékünk. 22


Mercurius (botjával): Képekben látjátok Saját fejlõdéstek, A léleknek sorsát, A szellem célját. Hagyjátok hát, Hogy bennetek szóljon a hang, Szóljon a vezetõ; Életen, holton át Bölcsen vezet õ Lelkeket szeretõn Bizton ismeritek õt. Hisz nem elõször Láttátok ezt Már zengedzett Régletûnt idõkben Szívetekben Ismerjétek fel magatok Az idõk történetének Örök folyamában Sok síron át Vezettet az út Új életek Bölcsõi voltak Leáldoztak néktek Isteni világok Holtak az istenek Így szólott ajktok De az istenek halála Csupán változás Az õsidõ bölcselme Feltámad hát néktek Szívtek szeretetében A magasztos bölcselem S a szeretõ akarat Eggyéolvadnak Mercurius-bottá Kezemben Õ a gyógyító Ki mindent vált A régit újjá Gondolatot tetté A mélyet felemeli 23


A magast feláldozza Le, a mélységbe Így legyetek magatok Minden életben A magasztos isteni Gyógyítómûvészet követõivé Mely lelkeket gyógyít S nem csak testeket; Ég s föld emberben eggyé olvadnak, Ha Persephoneia Lelketekben Az akaratot átváltja Lobogó tetté.

Vége Fordította: Benedicty Gergely

24

június ITA WEGMAN PERSEPHONEIA

Recommend Documents